A megszállók terve L Ron Hubbard

L. Ron Hubbard: A megszállók terve (Földi küldetés 1.) A Voltár Államszövetség 125000 éves fennállása óta eddig még sosem borította fel inváziós tervét. Megfigyelés alatt tartják a szomszédos, lakott rendszereket. Felderít?hajókat küldenek közéjük, és anélkül, hogy zavart keltenének köztük, megfigyelés alatt tartják ?ket. Létezik egy közeli rendszer, benne egy lakott bolygóval, melyet ott "Föld"-nek hívnak, és amely bolygó már évszázadok óta az érdekl?dés középpontjában áll. 100 év múlva esedékes itt az invázió, de fél?, hogy addigra a földlakók tönkreteszik bolygójukat. Voltári technológiai segítséggel csökkenthet? lenne a légszennyezés. A titkos akció f? résztvev?i: Soltan Gris, a Szervezett Információs Apparátus, a félelmetes titkosrend?rség magasrangú tisztségvisel?je; Jettero Heller harcmérnök, a Királyi ?rszolgálat tisztje. Rajtuk kívül még sokan próbálják sütötegni saját pecsenyéjüket, ill. tartani a tervet a Voltáron és a Földön. Persze ez nem gyorsan történt, és nem is volt egyszer?. Az eset nem más, mint a FÖLDI KÜLDETÉS rettenetes története.

Eredeti cím: Mission Earth

Fordította: Radnai Csaba

A fedélen Szendrei Tibor festménye látható

ISBN 963 367 251 1

Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft.

ALEXANDRA Kiadója

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt.

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 1899.66-14-2

Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Készült Debrecenben

L. RON HUBBARD

Földi küldetés

1. könyv

A megszállók terve

ALEXANDRA

L. RON HUBBARD

Földi küldetés

sorozat:

1. könyv: A megszállók terve

2. könyv: A sötét kezdet

3. könyv: Együtt az ellenséggel

4. könyv: Egy földöntúli kapcsolat

5. könyv: Hazárdjáték

6. könyv: Életre-halálra

7. könyv: Bosszúvágy

8. könyv: Katasztrófa

9. könyv: Győzedelmes gazság

10. könyv: Az eltörölt bolytó

A SZERZŐ ELŐSZAVA

A tudományos-fantasztikus regény

és a szatíra

Néhány évvel ezelőtt „Háború a Földön" című regényem megírásával ünnepeltem fél évszázados írói pályafutásomat. A közel félmillió szó minden eddigi könyvemnél, amit az elmúlt ötven év alatt írtam, terjedelmesebb könyvet eredményezett, de mivel ilyen évforduló csak egyszer van az ember életében, elhatároztam, hogy megpróbálok valami igazán jelentőset alkotni.

Szórakoztató volt megírni, és ha az eladási listák igazat mondanak, a közönség is szórakoztatónak találta elolvasni. Örömmel töltött el az is, hogy kiderült, a valódi science fiction (illetve amit annak definiáltam) széles olvasóréteget vonz maga köré. Ez ismét felhívta a figyelmet a science fiction számtalan arcára: a kalandra, az érzelmekre, a drámára, a komédiára, a tragédiára és a cselszövésre, valamint arra, hogy valószínűleg a kalandos science fiction a legmeghatározóbb fajtája saját műfajának.

Egy bizonyos szempontból azonban ez idáig még nem vizsgáltuk a science fictiont: mégpedig hogy a műfajtól szinte elválaszthatatlan a szatíra. Olyan nagyságok munkásságára alapozom fenti kijelentésemet, mint Mark Twain, johannes Kepler, Samuel Buttler, Jules Verne és Sir Thomas More. Azonnal világosabb lesz állításom értelme, mihelyt megvizsgáljuk a szatírát, és összehasonlítjuk a science fictionnal.

A szatíra nem a nyugati világ találmánya. A szatíra szónak megfelelő kínai írásjel jelentése: "késekkel teli nevetés". A mi szatíra szavunk azonban sokkal veszélytelenebb tőről fakad. A latin satura szóból származik, amely keveréket, elegyet jelent. Több mint valószínű, hogy ezt a kifejezést a főzéssel kapcsolatban használták, így próbálva leírni az összedobált alkotóelemek zagyvaságát, és a „teljesen különböző dolgok keverékét", mint amilyen például egy tál gyümölcssaláta. A szó legbelső magja valószínűleg nem jelentett mást, mint magát a változatosságot, ami ugyan lehet hogy közönséges, de mindenképp jókedvű, egészséges, elégedettséget hozó és mókás.

Nem véletlen, hogy saturáknak nevezték el azokat a népszerű, rögtönzésen alapuló rövidke paródiákat, amelyeket a nagyhangú római közönség szórakoztatására eszeltek ki. Nem voltak szabályai, sem cselekménye. Ének, próza, vers és dialógus keveredett egymással, hogy hol magasztosan, hol nevetségesen kerüljön előadásra.

Így aztán mikor a római költészet atyja, Quintus Ennius (i. e. 239-169) néhány versét saturaként jelölte meg, alighanem a szó mindkét jelentéséből merített, utalva arra, hogy ezek a versek egyszerűek (habár jókedvűek és egészségesek), valamint vidám keverékét jelentik a drámának és a komédiának, amelyek hol prózában, hol versben, hol pedig dalokban jelennek meg.

Azonban csak a tizenhetedik század beköszöntével került napvilágra a szatíra szó eredete. Egészen addig az írók képtelenek voltak kilábalni abból a tévhitből, hogy a szatíra a szatírtól ered, vagyis közeli rokonságot tart fenn azzal a durva, bozontos, félig ember, félig állat lénnyel, aki bort iszik, hogy aztán megkergesse a fiatal lányokat, így arra a hibás következtetésre jutottak, hogy a szatírának is nyersnek és durvának kell lennie. A szó eredete sem őket, sem a görögöket nem érdekelte, akik ráadásul nem is tartották valódi műfajnak a szatírát. A rómaiakra maradt, hogy megteremtsék azt a műfajt, amely képes reagálni az élet hétköznapi nehézségeire és csalódásaira.

Két római költő, Horatius (i. e. 65-8) valamint Juvenalis (50-130) nevéhez fűződik a szatíra két klasszikus iskolájának kialakulása – létrejött a játékos és a cinikus szatíra.

E két költő tolla nyomán született meg az a versforma, amely egészen a tizennyolcadik századig végigkísérte a szatírát. Kettejük közül Horatius volt a játékosabb elme, az optimista és kifinomult kritikus, aki „nevetve beszélt az igazságról", annak ellenére, hogy komoly gondolkodónak számított. Juvenalis volt az érem másik oldala, keserű és cinikus, akiben lobogott a harag, mivel úgy tartotta, az emberek javíthatatlanok. Verseit inkább fegyvernek szánta, amellyel büntetni lehet, s nem építő jellegű véleményalkotásnak, amely talán segít a bajokon. Az egyikük orvos volt, a másikuk pedig hóhér. Az ítélethozatal egyiküktől sem állt távol, így az a szatíra műfajának is sajátja lett.

Annak ellenére, hogy az elmúlt korok írói hajlamosak voltak megfeledkezni róla, a szatírának létezett még egy iskolája, amely Menipposhoz, a Krisztus előtt harmadik században Görögországban letelepedett szír íróhoz kötődik.

Igaz, a Menippos által írt tizenhárom könyv mind elveszett az idő örvényében, de népszerűségének és utánzóinak köszönhetően tudjuk, hogy elsősorban a filozófusokat, különösen a sztoikusokat igyekezett tolla hegyére tűzni.

A Horatius és Juvenalis által művelt és kedvelt, versformába öntött szatírához képest a menipposzi szatíra valódi saturának számított. Műfaji és nyelvi kereteket átlépve, verset kevert a prózával, s mindezt hol latinul, hol pedig görögül tette. A menipposzi szatíra lényegét tekintve elbeszélés volt, melyet verses betétek tarkítottak, mint például egy Homérosz-paródia, vagy bármi hasonló, ami kigúnyolja és nevetség tárgyává teszi a kiszemelt áldozatot. Néhány tudós elegendő hasonlóságot vélt felfedezni a menipposi szatíra és az Ezeregyéjszaka meséi között ahhoz, hogy eltöprengjen, vajon nem Menippos alkotta-e az amúgy sémi eredetűnek tartott gyűjteményt.

Lucianus (II. század), aki szintén szír származású volt, és csodálta Menippost, valami olyasmit alkotott, amit joggal tekinthetünk a science fiction egyik meghatározó gyökerének. Lucianus Igaz története nem más, mint egy útleíráson alapuló szatíra, amelyben egy bárkát a Holdra repít a forgószél, ahonnan eddig ismeretlen nézőpontból vizsgálható a földi ember gyarlósága. (Ezt megelőzően már létezett egy ember a Holdon mese, de az Antonius Diogenésztől származó, körülbelül 100-ban született történet szerint egyszerűen csak észak felé kell gyalogolni ahhoz, hogy elérjük a Holdat. Lucianus hőseit ezzel szemben erők repítik a Holdra, ez a gondolat pedig magát Lucianust repíti a később science fictionnek elnevezett műfaj megszületése felé.)

Persze, az ismeretlenbe, vagy egy kitalált világba tett kirándulásról szóló történet ötlete már akkor sem volt új. Ha az ember alig ismeri azt a bolygót, amelyen él, a történeteiben hemzsegni fognak az elképzelt világok és civilizációk, pontosan úgy, mint az Odüsszeiában.

De a horizonton feltűnő, addig ismeretlen tengerekkel és szárazföldekkel ellentétben, a Hold az égen lebeg, és a Földet figyeli. Egyszerre jó barát és idegen. Vadonatúj nézőpontot kínál a szatirikusoknak.

Mikor Lucianus Igaz történetét 1634-ben lefordították angolra, a szatirikusok mind a Holdra utaztak, hogy új alapra helyezzék munkásságukat – amely alapról, legalábbis néhányak szerint, a science fiction is útjára indult.

Cyrano de Bergerac Holdbéli utazása (amely A másik világ címmel jelent meg 1657-ben) társadalmi szatíraként született meg, és ez volt az első olyan történet, amely rakétát javasol űrutazáshoz. De Bergerac szatírája kedvet csinált Swiftnek ahhoz. hogy megírja Gulliver utazásait (1726), amely a társadalmak különböző rétegeit ábrázoló bizarr figurák bemutatása mellett repülő városokról mesél, valamint a Mars két holdjáról tesz említést, jóval megelőzve azok felfedezését.

Daniel Defoe szintén a szatíra eszközeként használja a holdutazást Az egyesítő című regényében (1705), amelynek kiadása 14 évvel előzte meg a Robinson Crusoe megjelenését.

Edgar Allen Poe Hans Pfall csodálatos kalandjai kapcsán (1835) már részletekbe menő pontossággal számol be a holdutazás körülményeiről. A mendemonda szerint ez ösztönözte Jules Vernét Utazás a Holdba című regénye megírására, amely 1865-ben látott napvilágot, 1901-ben pedig megjelent H. G. Wellstől Az első ember a Holdon.

A science fiction megérkezett közénk, s ez részben a szatirikusok útmutatásának köszönhető.

A szatirikusok már jóval korábban eljuttatták olvasóikat az idegen világokba, mint ahogy azt a ma sf-íróknak tartott alkotók tették. A szatíra mestere, Voltaire, a Candide-ban, 1759-ben, valódi leckét adott saturából. Mesélt egy óriásról, aki a Szíriusz csillag körül keringő egyik bolygóról származik, és aki a Micromegas-ban (1752) ellátogat a Szaturnuszra és a Földre. Egy szaturni, aki az óriás kíséretében utazik, a következő megjegyzést teszi: „Azt hiszem, nem lehet élet a Földön, hiszen képtelenség, hogy egy intelligens lény ezt a helyet válassza lakhelyéül."

Utazni azonban nem csak térben lehet, hanem – legalábbis képzeletben – időben is. Az időutazás lehetősége fel-felbukkant az idők folyamán a térbeli utazásról szóló történetek között. H. G. Wells Az időgép-ben (1895) Anglia társadalmi berendezkedésének kigúnyolására használja az elképzelt időutazást. Egyébként már a rómaiak is rátették a lábukat az „időutazás" ösvényére. Menippos egyik követője, Marcus Terentius Varro (i. e. 116-27) Rip van Winkle elolvasását jóval megelőzve arról írt, hogyan merül álomba egész Róma, hogy aztán csak ötven év múltán ébredjen fel. Az ötlet kiváló lehetőséget adott az akkori társadalom összehasonlító leírására.

Persze mindig is jelen volt a „belső világ", az a vidék, melynek egyik széle a valóságban húzódik, a másik vége viszont messze benyúlik a képzelet birodalmába. Isten tudja miért, a science fiction – tizenkilencedik századi megszületése időszakában – igyekezett elkerülni ezt a területet. A gépek kultuszának korában az ember sem számított másnak, csak egy gépnek, az sf pedig engedelmesen térdet hajtott a gépek előtt. Így aztán mikor 1938-ban felkértek, hogy dolgozzak együtt John W. Campbellel, elhatároztam, hogy tenni próbálok valamit. Igyekeztem az emberekről és az ember életlehetőségeiről írni.

Mindig is az ember és annak tudásvágya állt érdeklődésem középpontjában. Legelső történetem is („Veszélyes dimenziók") egy sete-suta filozófusról szól, aki rájön, a tér nem más, mint képzelet, egyszerűen csak egy nézőpont, amelyből a minket körülvevő világot vizsgáljuk, úgy találja, az ő nézőpontja más, mint a többieké. Ez persze csak egy oppozíció, noha a huszadik századi, jellegzetes nyugati gondolkodásmódhoz képest mindenképpen radikális. Nem mondtam el Johnnak, hogy ez a gondolat tulajdonképpen egyidős Buddhával, s így elkerültem, hogy további, nehezen megválaszolható kérdéseket tegyen fel nekem. Ráadásul éppen elég problémát okozott neki, hogy utasították az írásaim kiadására. Így aztán fogtam a történetemet, kevertem bele egy kis szatírát, adtam hozzá némi humort, hogy a lehetőségekhez képest fogyaszthatóvá alakítsam, aztán odaadtam neki.

A szatíra lehet ugyan tréfás, de ami tréfás, nem szükségszerűen szatíra.

A komédia hibás vagy félreértett érzelmi reakciókat tár a közönség elé. A nevetés ebben az esetben az össze nem illő magatartásformák felismeréséből eredő érzelmi megkönnyebbülésből ered.

Példának okáért képzeljünk el valakit, aki egy elegánsan megterített asztalnál eszik. Minden hibátlan – a legfinomabb porcelántányér, ezüst és kristály, lenyűgözően tálalt ételek, gyertyafény.

Csak egyvalami hibázik. Az, amit eszik. A tányéron egy öreg cipő fekszik. Az illető levág egy darabot a cipőből, a villájára tűzi, majd a szájához emeli. Beleharap. Rág, s közben felemeli az ölében fekvő szalvétát, hogy kifinomult mozdulattal megtörölje a szája sarkát. Mielőtt ismét beleharapna a cipőből levágott darabba, szívélyesen rámosolyog vacsoravendégére.

Ha egy olyan nagyszerű komédiásra bíznánk ezt a jelenetet, mint amilyen Charlie Chaplin is volt, biztosan jól szórakoznánk. De nem a cipőt találnánk nevetségesnek, hanem a vacsorát. Azon belül az illető érzelmeit és a hozzáállását. Miközben NEM LEHET „illendő" módon elfogyasztani egy cipőt, emberünk hibátlan modorral és eleganciával teszi mindezt, ami még jobban hangsúlyozza a dolog képtelenségét. Íme a humor.

És ez talán a szatíra?

Ahhoz, hogy megválaszoljuk ezt a kérdést, előbb meg kell határoznunk, kit vagy mit akarunk kigúnyolni. Más szavakkal: a komédia és a szatíra közti különbség abban áll, hogy a szatíra karikatúrát igyekszik elénk tárni, pontosan úgy, ahogy azt a rajzolók teszik, mikor felnagyítják egy ismert arc jellegzetességeit. Az utánzók igyekeznek felidézni az utánzandó hangját és viselkedését. Néha olyan jól sikerül nekik, hogy a közönség szerint szinte már jobban hasonlítanak kiszemeltjükre, mint önmagukra. Tehetségük abban áll, hogy képesek felismerni a jellegzetességeket, s ezáltal előtérbe tolják őket. A karikatúra lényege a túlzás, és ezzel máris megérkeztünk a szatírához. A szatíra segítségével eltávolodhatunk a száraz tények világától.

Jóllehet a szatírát sokszor veszik egy kalap alá a komédiával – ami már önmagában is mókás –, pedig a szatírától elválaszthatatlan a kicsapongás és a mértéktelenség leleplezése. Az egyszerű kritikához képest a szatíra össze nem illő dolgokkal csomagolja be önmagát, hogy még jobban hangsúlyozza mondanivalóját. Néha, mint mikor a keserű pirulát cukorral vonják be, a fullánkot humor tompítja. De az a nevetés, amit a szatíra vált ki az emberből, még ilyenkor is az emberi ostobaság kellős közepét célozza.

A szatíra és testvérei, mint a vicc és a szójáték, igénylik a megértést. Először is, fel kell tudni ismerni a viccet. Ezért mondják, hogy a humorérzék a különbözőségekre való érzékenységen alapul. Ha egy fickó mindent szó szerint értelmez, soha nem fog „ráérezni" egyetlenegy viccre sem, különösen ha a tréfa a szavak jelentésén alapul. Tény, hogy humorérzék és játékosság alapján bárki intelligenciájára következtetni lehet. George Orwell Állatfarmja akkor a legszórakoztatóbb, ha az olvasó ismeri a kommunizmust, persze csak ha nem maga is kommunista. A szatírának azonban nem a nevettetés az elsődleges célja. Számtalan oka lehet annak, ha valaki nem érti a viccet. A szatírát nem nekik írják, hanem azoknak, akik – ahogy azt a történet is mondja, látják, hogy a „király meztelen."

Ezért tartjuk mókásnak a saturát.

Remélem, fogyaszthatónak találják majd ezt a saturát, habár biztos vagyok benne, bizonyos személyek és események szúrós magokat szórnak majd ebbe a tál gyümölcsbe.

Jó étvágyat!

Földi küldetés

A megszállók terve

A voltár cenzor előszava

Lord Invay, királyi történész

és a cenzortanács elnöke

tollából,

Királyi Palota, Voltár Államszövetség

Most, mikor hitvány és nyugtalanító irományok tanítják erőszakra és parttalan képzelgésre fiataljainkat, örömömmel vállaltam, hogy előszót írjak ehhez a kimagasló és rendkívül gondolatébresztő munkához.

Mikor azt halljuk, hogy a máskülönben értelmes ember elhiszi az olyanféle badarságokat, hogy „Jönnek a Föld lakók", és hogy Azonosítatlan repülő tárgyak repkednek a békés voltár városok felett, és egyre többen pillantják meg őket", csak sóhajtani tudunk fiataljaink hiszékenységén és befolyásolhatóságán.

A szenzációhajhászás csak azok kasszája számára hoz hasznot, akik megpróbálnak eleget tenni a korlátok nélküli fantaziálás minden kívánságának, ez azonban cseppet sem érdekli a józan tudósokat és akadémikusokat.

A tények azok tények, a káprázat pedig csak káprázat, és ez a kettő soha nem fonódik egymásba.

Hadd jelentsem ki világosan és egyértelműen: a csillagászati térképeknek mondott firkálmányok adatai ellenére sem létezik semmiféle „Föld", hogy ezt az állítólagos nevet használjam, de hívhatom akár „Blito-P3"-nak is. Ha valaha is volt ilyen bolygó, ma már biztosan nem létezik, sem a valóságban, sem az élők emlékezetében.

Hivatalosan is biztosíthatom önöket, ha lenne ilyen bolygó, mi voltáriak tudnánk róla! Flottánk és kereskedelmi kapcsolataink nemcsak a mintegy száztíz bolygóból álló államszövetségünk felett gyakorol ellenőrzést. Flottánk, amely galaktikánk legerősebb flottái közé tartozik, és egészen biztosan a legütőképesebb flotta galaktikánk ezen szektorában, bizonyára tudna erről a bolygóról, ha az létezne. Egyelőre azonban még tintapacni sincs modern csillagászati térképeink azon pontján, ahol ennek az állítólagos bolygónak lennie kellene.

Szóval, hagyjuk a káprázatot.

Örömömre szolgál, hogy magam is kijelenthetem a kiadók szokásos lemondó nyilatkozatát: A „Föld bolygó" valamint a regényben előforduló összes szereplő a képzelet szüleménye, valóságos helyszínekhez és személyekhez való esetleges hasonlatosságuk csupán a véletlen műve.

A történet szereplői voltárok, akik persze kitalált személyek. Igaz, Jethro Heller valóban létezett, éppúgy. mint Krak grófnő. El kell ismerni, hogy Soltan Gris neve is megtalálható a Királyi Akadémia névsorában, valamint a tiszti lajstromban. Őfelsége Gőgös Cling a Voltár Államszövetség császáraként uralkodott, mintegy száz évvel ezelőttig, akit – s ez bármelyik tankönyvben megtalálható – Mortiiy herceg követett, aki Ragyogó Mortiiyként került be a történelembe. Ezektől eltekintve azonban a szerző elkalandozik a bizonyságot nyert történelmi tényektől.

Azok a szereplők, akik a történet szerint a „Föld bolygó"-ról származnak, mint amilyen a felháborítóan nevetséges Rockecenter, aki az elbeszélés szerint a bolygó energiahordozóit és gazdasági életét felügyeli és más hasonló dolgokkal foglalkozik, soha nem léteztek máshol, csak a szerző képzeletében; egyetlen bolygó sem lenne olyan ostoba, hogy egy ilyen személy vezetésére bízná magát.

Az olyan „földi dolgok", mint például a „pszichológia" és a „pszichiátria" csak a képzelet szabad szárnyalásának eredményei. Ezek a találmányok csupán a szerző élénk fantáziájáról tesznek tanúbizonyságot. Nincs olyan épeszű tudós, aki komolyan venné ezeket a rothadt dolgokat, és azt állítaná, hogy ezekkel a módszerekkel irányítani lehet egy egész bolygót, kivéve persze ha ez a bolygó a képzelet birodalmában létezik.

A „drog"-okra vonatkozó állítások félrevezetők. Ezen szerek állítólagos hatásai ellent mondanak a hagyományos orvoslásnak. Ráadásul nem létezhet olyan populáció, amely megengedné önmagának, hogy olyan hatások érjék, amely hatásokról már akkor tudja, hogy később a foglyává válik. Szóval a „drog" is csak egy lapja ennek a fantázia szülte kártyavárnak.

Abban, hogy ezen könyv egyáltalán megkapta a kiadáshoz szükséges engedélyt, bizonyára szerepet játszott az is, hogy az író ily módon szembesülhet saját, korlátok nélküli, kicsapongó fantáziájával, s az önnön hibáira való ráébredés talán elvezeti ahhoz, hogy a jövőben megalapozottabb és hagyományosabb témát válasszon magának. Ezenkívül a kormánynak esze ágában sincs elnyomni a művészeteket, és az is biztos, hogy mikor ez a munka napvilágot lát, megjelenésével is igazolni fogja, hogy milyen ostoba és hasztalan időtöltés is „Föld-lakók érkezésé"-ről és „Azonosítatlan repülő tárgyak megjelenésé"-ről beszélni, klubokba tömörülni és jelvényeket viselni.

A létező leghivatalosabb forrásból származó információim alapján egyértelműen és hitelt érdemlően kijelenthetem. A FÖLD BOLYGÓ NEM LÉTEZIK! Ez a legutolsó szavam!

Lord Invay,

Őcsászári Felsége

Bölcs Wully

nevében

A voltár fordító bevezetője

HELLÓ!

54 Charlee Kilenc vagyok, a fordítófon robotagya. A Királyi Könyvkiadási Kódex (8-as szakasz) idevonatkozó rendelkezésének értelmében, amely rendelkezés szerint „Az összes olyan kiadványt, amely nem eredeti nyelven jelenik meg, a fordítással megbízott, hivatalos fordítófon előszavával kell hitelesíteni", így örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy beszámolhassak arról, hogyan fordítottam le a Földi küldetést az önök nyelvére – ami, higgyék el, nem volt könnyű feladat.

Elnézést kell kérnem az olvasóktól azok miatt a földi közhelyek miatt, amelyekkel nagy számban találkoznak majd a regény lapjain. Az elbeszélő nagy előszeretettel alkalmazott elcsépelt voltár frázisokat, az én feladatom pedig az volt, hogy megpróbáljam ezeket átültetni a földi nyelvre.

Ott van például a glag, aminek nincs földi megfelelője. Voltár nyelven azt az állapotot jelenti, mikor az űrhajó gyorsulása következtében a vér nem jut el az ember fejébe. Így én ennek helyettesítésére a „falfehér lett az arca" mondatot használtam. „Az istenek éltessék Őfelségét" eredetije nagyjából úgy hangzik, „Váljék felséged halhatatlanná!" Azonban ha szó szerint fordítottam volna le ezt a jókívánságot, akkor pont az ellenkezőjét jelentette volna, vagyis „Váljék felséged örökre halottá". Az a köszöntés, amely egy Lordot és a Törvényszéket üdvözli, szó szerinti fordításban úgy hangzott volna. „Bolond időjárást kívánok Lordságodnak és a Törvényszéknek", pedig az eredeti üdvözlés egészen mást jelent.

Tudják, létezik bennem egy teszt áramkör: mikor a szófordulat fordításra kerül, visszafordítom voltárra, hogy ellenőrizzem, mielőtt papírra vetném. Néha húszszor-harmincszor is végigfut rajtam az adott mondat vagy kifejezés, hogy újra és újra összehasonlítsam a földi frázist a voltár eredetivel. A földi nyelv szintén rengeteg közhelyet használ: természetesen használnom kellett őket, annak ellenére, hogy értelmetlenek. El nem tudom képzelni, hogy valakinek hogyan „mehet szét a feje", és hogy tud valaki „megszakadni". Érthetetlen. A földi nyelv azonban csupán ezredannyi szót és ötödannyi hangzót használ, mint a voltár, így nincs okom szégyenkezni. Kapacitásom legjavát adtam.

Sokféle idő keveredik ebben a történetben: a voltári, a földi, az egyetemes abszolút idő, a Glar-rendszer ideje, a flotta csillagideje, és sorolhatnánk. A mértékegység-rendszerek száma is rengeteg. Hogy megkíméljem az olvasókat az átszámítás fáradalmaitól, amit talán el sem végeznének, hagytam, hogy beépített szubkomputerem tér/idő mikroagya a regény összes idejét és mértékegységét átszámolja azokra az egységekre, amelyeket azon az állítólagos bolygón, a Blito-P3-on, vagyis a Földön használnak. Az összes előforduló idő-egységet évekre, hónapokra, órákra, percekre és másodpercekre számította át. A különböző, távolságokat meghatározó mértékegységekből mérföldek, yardok, lábak és hüvelykek lettek, a terület mértékegysége pedig az ár lett.

Már hallom is a kérdést, „Miért nem a metrikus rendszert választotta?" A komputer erre mindig azt válaszolja, hogy ezt a rendszert Franciaországban találták ki, és ez az ország bűzlik. Senki nem szeretné, ez a kötet is büdös lenne, így egyszerre kímélem meg az agyukat az átszámításoktól, és az orrukat a büdösségtől. Isten hozta önöket.

Az arany előfordulása sokkal gyakoribb a Blito-P3-on, mint a Voltáron. A súly mértékegységéül éppen ezért az arany méréséhez használt mértékegységeket használtam, amely rendszer igen elterjedt a Blito-P3-on.

Sajnos ez némi zűrzavart okoz. Ugyanis többféle módon mérik a súlyt a Blito-P3-on, amely módokhoz különböző „szabványok" és elnevezések tartoznak. Igen, ez bizonyított. Az aranyat, az ezüstöt és a követ fontosnak tarthatják, mivel ezeket „trójai unciá"-ban mérik. Ez kissé zavarba ejtő, hiszen a „trójai faló", ahogy a neve is mutatja, fából készült, és cseppet sem tartották értékesnek, „Trójai Heléna" viszont rendkívüli értékkel bírt. A helyzetet még az is bonyolítja, hogy léteznek „Trója" nevű települések a Blito-P3-on, de ezek sem visznek minket közelebb az elnevezés megértéséhez.

Ebből következően kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy a Blito-P3-róI bizony hiányzik a logika, tizenkét „trójai" uncia pedig egyenlő egy fonttal. (Aminek viszont semmi köze sincs a brit fonthoz, ami még csak nem is súlymérték.)

A könyvben szereplő összes verset és éneket kénytelen voltam némileg átírni, de arra nagyon ügyeltem, hogy az értelmük megmaradjon. Remélem, nem tettem kárt a versmértékekben. Néhány verset és éneket földi angolról, néhányat pedig földi törökről fordítottak voltári nyelvre. Én az összeset visszaültettem földi nyelvre. Ha szabad ezt mondanom, úgy érzem, igen szellemesen oldottam meg ezeket a feladatokat. Abban azonban már nem vagyok biztos, hogy ezek a dalok így is illeszkednek eredeti dallamukhoz. Mindenre én sem vagyok képes.

Soltan Gris szokatlan gondolatainak helyes lefordítása érdekében a Memnon-féle Szokatlan Gondolatok Tárát hívtam segítségül, amely nem foglalkozik a benne szereplő gondolatok logikájával és józanságával, csupán a pontos fordításokat tartalmazza.

Kötelességem tájékoztatni önöket arról, hogy a hangdiktaíró, amellyel ezt a regényt írták, és a hangíró, amely lehetővé tette, hogy ez a könyv az Önök nyelvén is olvasható legyen, védett készülékek. Jogtiszta utánzatot csak a Monte Pennwell készíthet róluk, valamint ezek a készülékek tagjai a Géptisztasági Egyletnek, amely a következő rendelkezést hozta:

Ezen készülékek nagyfokú érzékenysége és fogékonysága miatt, valamint a biztosítékok szétrobbanásánál eredő balesetek elkerülése érdekében elrendelem, hogy az ilyen és ehhez hasonló készülékekben működő robotagyak káromkodás és buja kifejezések hallatán – mint például „bíííp", fedjék el azokat. A gépeket még veréssel sem lehet arra kényszeríteni, hogy átkozódást vagy káromkodást produkáljanak, kivéve ha „bíííp". Minden további erőfeszítés engedélyt ad a gépnek arra, hogy működésképtelennek tettesse magát. Ez a rendelkezés minden gépbe beépítésre kerül, hogy így óvják meg önmaguk biológiai rendszerét.¹

Hadd mondjam el, hogy micsoda felemelő élmény volt ENNEK a regénynek a lefordítása! Ember! Miről beszélnek és mit tesznek a Föld bolygón! Egészen idáig azt hittem, hogy mindenről tudok (kivéve az űrkalózokat), de a Földi küldetésben rábukkantam néhány olyan dologra, amelyről csak akkor hallottam először... Most aztán javíthatom az áramköreimet!

Szóval ne engem hibáztassanak a szereplők tettei és szavai miatt, még akkor sem, ha azok olykor ellentétben állnak a józan ésszel, a logikával, a közmorállal, vagy éppen a puszta tényekkel. Én csak lefordítottam ezeket.

Most már viszont én is tudom, hogy miért nem létezhet a Föld.

Ahogy azt a nagy szaturni mondta egykoron, HÜLYE lenne bárki is ott élni!

Tisztelettel

54 Charlee Kilenc a

Fordítófon robotagya

Ui. Szívesen találkoznék önnel. Ha bármikor a Voltáron jár, jelentkezzen be, hogy üdvözölhessük egymást.

ELSŐ RÉSZ

1. fejezet

Lord Turnnak, a Királyi Törvényszék és Börtön főbírájának, Kormányzósági Főváros, Voltár bolygó, Voltár Államszövetség

Lordságod, Uram!

Én, Soltan Gris, az Általános Szolgálat tizenegyes fokozatú tisztje, korábban a Voltár Államszövetség Külosztálya Szervezett Információs Apparátusának másodigazgatója (az istenek éltessék Őfelségét, Gőgös Clinget, a Voltár Közösség mind a száztíz bolygójával egyetemben), teljes alázattal és hálával ajánlom magam az Ön könyörületes és méltóságteljes ítélkezésére, amely kegyes és igazságos. Továbbá:

Bízva egy kegyes ítéletben – abban a reményben, hogy talán kiérdemlem az Ön, mindenki által jól ismert könyörületességet – és az idevonatkozó rendelkezésének megfelelően, belefogok az állam ellen elkövetett bűncselekményeim leírásába. Ezek a bűncselekmények, a nagy számban elkövetett egyéb gaztettekkel kiegészülve, oly alávalóak és olyannyira távol állnak a tisztesség szabályaitól, hogy gyakorlatilag felrúgnak minden királyi határozatot, nyilatkozatot és törvényt. Személyem oly veszélyes a Birodalom és Lordságod számára, hogy jobban tenné, ha azonnal bezáratna.

Bűncselekményeim száma oly hatalmas, hogy ebben a vallomásban kénytelen leszek a FÖLDI KÜLDETÉS kapcsán elkövetett bűntetteim felsorolására szorítkozni.

Nagyra értékelve megtisztelő figyelmét, kérem a) biztosítsanak orvosi kezelést megégett kezem és eltörött csuklóm számára, b) gondoskodjanak íróeszközökről és egy hangíróról, hogy vallomásomat elkészíthessem, c) biztosítsanak egy toronycellát, ahonnan szép kilátás nyílik a kormányzósági fővárosra, és d) zárjanak be, hogy alapos és őszinte lehessek a vallomásom megírásakor, melyet felvételekkel, fényképekkel, kivágásokkal és naplókkal kívánok kiegészíteni.

Ismerve Lordságod ama bizonyos Jettero Heller iránti érdeklődését, be kell vallanom, ennek a mesének ő a valódi hőse, a gonosztevő pedig, őszinte sajnálatomra, én magam vagyok. De hát ez az istenek dolga: szerepeket osztanak szét közöttünk, majd hagyják, hogy halálunkig küzdjünk az alakítással. A Végzet volt az, egyedül a Végzet, amely rákényszerített arra, hogy megtegyem azokat a dolgokat, amelyekről Ön is hamarosan olvasni fog. Semmit sem tudtam tenni a számomra természetessé váló gonoszság ellen.

Üdvözlet Lordságodnak és a törvényszéknek!

Nos, hogy kiérdemeljem azt a magával ragadó kegyet és leereszkedést, amellyel eddig is megtiszteltek, kijelentem, nagyon kétlem, hogy eddig bárki bevallotta volna, vagy hogy a törvényszék bárhonnan megtudta volna – a Nagy Tanácsnak egészen biztosan nem volt tudomása róla –, hogy ezen eset egyik legfontosabb figurája, ha nem a legfontosabb, már azt megelőzően őrizetbe került, hogy a Nagy Tanács kiadta volna a földi küldetéssel kapcsolatos első rendelkezését.

Igen! Ez tény! Jettero Heller a Spietos várbörtönben raboskodott. Nem úgy, mint én, akinek a királyi börtönben viselik gondját. Nem, őt a Spietosba zárták!

Ez alighanem meglepi Lordságodat. A kormány nagy része abban a hitben él, hogy a Spietos, már vagy száz éve, elhagyatottan áll a Nagy Sivatagon túli hegyekben. De ez nem így van!

A Külosztály vezetése tovább üzemeltette a Spietost. A kopár szirtek ormán, zord, fekete bazaltfallal körülvéve, a Birodalom legmocskosabb zugaiból toborzott söpredék által őrizve, pont úgy, mint ezer évvel ezelőtt, az erődítmény maradványaiban ma is börtön működik, a Szervezett Információs Apparátus, a félelmetes titkosrendőrség magánbörtöne. Számtalan olyan személy szerepel az Eltűnt Személyek Listáján, aki esetében a nyomok a Spietosba vezetnek.

És ez az a hely, ahol Jettero Hellert is fogva tartották. Képzeljék el, egy királyi tisztet! Egy mély cella legalján, drótketrecben raboskodott, amibe áramot vezettek. Senkivel sem kommunikálhatott, még az őreivel sem. És mindezt miért?

Jettero Heller harcmérnök volt, a Királyi Űrszolgálat tisztje. Lordságod bizonyosan jól ismeri azt a romantikus aurát, amely szerencsétlen módon körülveszi a harcmérnököket, és azt is tudja, hogy „a flotta fenegyerekei"-nek nevezik őket, és más, hasonlóan ostoba elnevezéseket aggatnak rájuk. A közvélemény kegyeibe fogadta őket. Annak ellenére, hogy a vallomásom elsősorban Jettero Hellerről szól, és nem rólam, biztos vagyok benne, hogy nem esik kár az igazságszolgáltatás méltóságában és ítéletének helyességében.

Nem azért választották ki erre a jeladatra, mert kiváló atléta hírében állt, és nem is azért, mert barátai voltak a Flottánál. Az ilyesfajta kiválogatásokat legtöbbször találomra végzik.

Szóval, többé-kevésbé a véletlennek köszönhetően kiválasztották, hogy alávessék az ilyenkor szokásos vizsgálatoknak.

Ahogy azt Lordságod talán tudja, talán nem, a Királyi Űrszolgálat, a kormányzati külpolitikával összhangban, megfigyelés alatt tartja a szomszédos, lakott rendszereket. Felderítőhajókat küldenek közéjük, és anélkül, hogy zavart keltenének köztük, vagy bármiféle incidensbe keverednének velük – Isten ments! – megfigyelés alatt tartják őket. A lakott bolygók légköréből vett minták alapján következtetni lehet a bolygó életfeltételeire, majd rendkívül nagy hatótávolságú fényképező készülékek segítségével igazolni lehet a felmerült lehetőségeket. Ez persze csak rendkívüli elővigyázatosság mellett alkalmazható.

A Királyi Szolgálati Szabályzat a következőképpen határozza meg a „harcmérnök" fogalmát:

az, aki bármiféle kapcsolat – legyen az békés vagy háborús – kialakításában, egyedül vagy többedmagával közreműködik, majd mérnöki és harci vonatkozású tudományos munkájával segíti azt.

Fegyver- és harcbecsléseket végeztek, felkutatták a lehetséges támadási pontokat, és volt, hogy harcoltak. Semmi különös nem volt abban, hogy Jettero Hellert kinevezték az egyik hajó kapitányává.

A felderítési parancsokban, melyeket kézhez kapott, sem talált semmi különöset: nyomtatott rutinparancsok voltak, melyeket a Tizennegyedik Flotta járőrszolgálata bocsátott ki, és az admirális helyett egy hivatalnok írt alá, vagyis semmi olyasmi nem szerepelt bennük, ami felkelthette volna egy admirális figyelmét.

Létezik egy közeli rendszer, benne egy lakott bolygóval, melyet ott „Föld"-nek hívnak, és amely bolygó már évszázadok óta az érdeklődés középpontjában áll. De tulajdonképpen ez sem volt új: rengetegen, köztük gyakorló űrkadétok látogattak már el arra a bolygóra, ahol persze nem szálltak le, mert azzal zavart és riadalmat keltettek volna az ott élők között, azonkívül létezik egy tiltó előírás is Az Űrtörvények Könyvében – a 36-544 M számú B bekezdésben – amely a következőket mondja:

* * *

Senki, legyen az tiszt vagy közlegény, egészen addig semmilyen körülmények között nem mutatkozhat egy lakott bolygó populációja, vagy populációjának tagja előtt, míg nyilvánosságra nem kerül az adott bolygó megszerzendő célpont volta, továbbá, balesetekből eredő földet érések vagy egyéb okok miatt bekövetkező kapcsolatfelvételek esetében a szemtanúkat meg kell semmisíteni, ezen szabályok áthágása szigorú büntetést von maga után, kivétel csak a Királyi Osztály kifejezett parancsára tehető, de ezen kivételek esetében is tilos bármely populációt idő előtt felvilágosítani az Államszövetség létéről és szándékáról.

Biztos vagyok benne, hogy Lordságodnak nincs tudomása arról, hogy valaki is megsértette volna ezt a rendelkezést, hiszen ha így lett volna, természeti katasztrófának látszó csapással pusztították volna el az adott helyet. Ez megkímélt volna minket a további nehézségektől.

Jettero Heller Föld-felderítése rutineljárásnak számított. Később, kikérdezve a felderítésben részt vett személyzet néhány tagját – néhányuk a mai napig is börtönben raboskodik – megtudtam, hogy a tizenöt hetes út nagy részét szerencsejátékokkal és balladák dalolásával töltötték. A harcmérnököknek nincs lehetőségük fegyelmező személyzetet vagy elektromos fegyelmező eszközöket használni.

Nyilvánvaló, hogy semmi mást nem tettek, minthogy berepültek a Föld külső légrétegébe, ahonnan mintát vettek, készítettek néhány nagy távolságú felvételt, majd visszatértek, vagyis ugyanazt, amit már több százszor, vagy talán több ezerszer megtettek előttük.

Jettero Heller megérkezett a járőrbázisra, ahol elkészítette jelentéseit és előhívta felvételeit.

Az ilyesfajta jelentések egyik példányát a Szervezett Információs Apparátus kapja, míg az eredeti, természetesen, megkezdi komótos vándorlását a Flotta parancsnoksága felé vezető hosszú úton.

De ekkor, és ekkor először, szerencsétlenségemre, ez a szokás megszakadt. Egy jelentés. Egyetlen ostoba eltévedt jelentés elég volt ezen az ostoba bolygón ahhoz, hogy börtönbe kerüljek.

Persze ez nem ilyen gyorsan történt, és nem is volt ilyen egyszerű. Az eset nem más, mint a FÖLDI KÜLDETÉS rettenetes története.

Tisztán emlékszem, hogy mikor kezdődött.

2. fejezet

A nap már vagy fél órája lebukott a horizont alá, mikor az Apparátus egyik őre megjelent, hogy belerángasson ebbe az egészbe. A birodalmi vakáció előestéjén történt ez a végzetes esemény: ilyenkor az összes irodát két teljes napra bezárják. Nagyon is jól emlékszem mindenre. Barátaimmal együtt pihentető kirándulást terveztünk a Nyugati Sivatagba; már fel is öltöttem régi vadászruhámat, éppen bekászálódtam a légikocsimba, és már nyitottam a számat, hogy szóljak a sofőrnek, indulhatunk, mikor az ajtó kitárult, és az őr türelmetlen mozdulattal kiparancsolt a kocsiból.

– Lombar Hisst főigazgató úr parancsára azonnal velem kell jönnie! – Az őr mozdulatai fenyegetőek voltak.

Lombar Hisst minden tettét rettegés kísérte. A Szervezett Információs Apparátus megkérdőjelezhetetlen ura volt, aki csak a Külvilágok Lordjának és magának a Nagy Tanácsnak tartozott engedelmességgel – de nekik sem engedelmeskedett igazán, Lombar Hisst csak saját világa törvényeinek engedett. Ujjának egy rezdülésére, fejének egyetlen, alig észrevehető biccentésére emberek tűntek el vagy haltak meg. Az őr, persze, erről mit sem tudva, száguldani kezdett velem az egyre sötétedő zöldes félhomályban. Lázasan törtem a fejem, hogy rájöjjek, mi olyat tettem, vagy éppen nem tettem, ami miatt az Apparátus egyik másodigazgatóját felelősségre lehet vonni. Semmi nem jutott az eszembe, de akkorra már igen rossz érzés kerített a hatalmába, mert valahogy megéreztem, hogy az életem fordulópontjához érkeztem. A történtek aztán bebizonyították, hogy mennyire igazam volt.

Az Apparátusnál eltöltött első tíz évem pontosan úgy telt, mint bármelyik másik fiatal igazgatótársamé. Miután a Királyi Katonai Főiskolán befejeztem tanulmányaimat – ahol, ahogy arról Lordságod már bizonyára értesült, osztályutolsóként végeztem, ami lehetetlenné tette a Flottába való felvételemet – átirányítás folytán felvételt nyertem a Kémiskolába, ahonnan, gyengécske teljesítményem miatt, a létező legalacsonyabb rendfokozattal a Birodalom legalacsonyabb rangú szolgálatához, az Apparátushoz kerültem.

Ennél a lenézett szolgálatnál, ahogy azt Ön is tudja, csak néhány valódi tiszt teljesít szolgálatot: a tisztek a szolgálathoz tartozó magánnyomozók, informátorok és kémcsoportok munkáját felügyelik.

Ismert tény, hogy az Apparátus birtokában megtalálható az összes belrendőrségi és katonai rendészeti személyi adatlap, vádemelés, tárgyalási, száműzetési és börtönbüntetési okirat másolata – más szóval, a Birodalom szétszórt zugaiban létező iratok milliárdjai fellelhetők az Apparátusnál. Ön, és bizonyára nagyon sokan mások is, tisztában vannak ezzel. Azt viszont kevesen tudják, hogy miért van ez így. Értékes információval kívánom gyarapítani a tudását.

Az Apparátus ezeket az adatokat használja fel arra, hogy feltöltse saját sorait. A gyilkosok, vagyis a legveszélyesebb gonosztevők, akik neve a jelentésekből kiolvasható, bekerülnek az Apparátusba. Az aktákat zsarolásra is fel lehet használni, és máris érthető, hogy az Apparátus miért részesül olyan ritkán megrovásban, miért nem vizsgálják a működését, miből finanszírozza növekvő kiadásait, és miért nem kérdeznek tőlük soha semmit. Hadd javasoljam, csak úgy mellékesen, ha egyszer olyasmire szánják el magukat, ami sérti az Apparátus érdekeit, hogy elkerüljék a megtorlást a túlzott befolyással való visszaélést, szerezzék meg és zárják el a birtokukban lévő adatlapokat és bűnügyi jelentéseket – habár én biztos vagyok benne, hogy Lordságod már maga is gondolt erre.

Karrierem az Apparátusnál semmiben sem különbözött a többi, botcsinálta tiszt előmenetelétől. Ha származott valami hasznom ebből a munkából, akkor azok a nyelvek voltak: elég könnyen megtanultam őket. Nem másnak, mint „angol", „olasz" és „török" nyelvtudásomnak (ezek földi nyelvek) köszönhetem, hogy kineveztek a 451-es részleg igazgatójává.

Ha elmagyarázom működési területemet, azonnal képet kap e beosztás feleslegességéről. A 451-es részleg a világűr azon részét felügyeli, amelybe csupán egyetlen sárga törpecsillag tartozik, melyet Blitónak nevez a Voltár Flotta Térképészeti Osztálya által szerkesztett csillagtérkép. A csillag helyi neve „Nap". Ez a csillag a középpontja annak a bolygórendszernek. amelybe, miközben kilenc vagy tíz bolygóból áll, csupán egyetlen lakott bolygó tartozik. Ezt a világot a térkép Blito-P3-nak nevezi, mivel ez kering a harmadik pályán. Helyi neve „Föld". A Birodalom álláspontja szerint a bolygó állomásul szolgálhat egy, a galaxis középpontja felé indított megszálló támadás esetén: de a bölcs ősapáink által ránkhagyott időrendre hallgatva nem tesszük még meg ezt a lépést, a bolygót meghagyjuk a jövőre – számtalan más terület vár meghódításra, civilizálásra és rendezésre. Ezekhez időre van szükség: egyik határunkat sem hagyhatjuk védtelenül, és túlerőltetnünk sem szabad magunkat.

Nem hallgathatom el – nem is áll szándékomban –, hogy az Apparátus is érdeklődni kezdett a Föld iránt. Akkori helyzetemben viszont fogalmam sem volt róla, hogy bármit is elrontottunk volna az üggyel kapcsolatban. Semmi szokatlan nem futott át az információs központomon, az egész csak rutinügynek látszott, semmi olyat nem találtam, ami miatt találkoznom kellene Lombar Hissttel.

Lombar Hisst talán még soha életében nem volt jókedvű. Hatalmas termetű volt, nálam jól fél fejjel magasabb lehetett. Bal kezében szinte mindig ott volt az a rövid „piszka", amellyel elektromos ütést lehetett mérni a kiszemelt áldozatra. Ronda szokásai közé tartozott, hogy miután jól teleszívta magát levegővel, megragadta áldozata zubbonyának elejét, magához rántotta az illetőt, és úgy ordított vele, mintha az százlábnyira lenne tőle. Ezt köszönésképpen csinálta, ha igazán ideges volt, a piszkával többször lábon szúrta áldozatát, hogy így hangsúlyozza mondanivalója lényegét. A Lombar Hissttel való minden egyes találkozás legjobb esetben is félelmetes volt.

Irodája leginkább egy vadállat barlangjára hasonlított, most azonban még ennél is szörnyűbb képet mutatott. Két felborult kihallgatópad és egy széttaposott számológép hevert a szőnyegen. Nem gyújtott lámpát, így a lesötétített ablakokon beszűrődő kevéske fény vörösre festette a szobát: mintha egy vértenger közepén ült volna.

Abban a pillanatban, ahogy beléptem az irodájába, fellőtt rakétaként ugrott ki a székéből. Összegyűrt papírgombócot vágott a képembe, megmarkolta a zubbonyom elejét, s ordítani kezdett velem, miközben alig egyhüvelyknyire lehettem tőle.

– Most aztán megcsinálta! – üvöltötte. Az ablaktáblák megremegek.

Lábon ütött a piszkával. – Miért nem vetett véget ennek? – sikította.

Azt gondolhatta, hogy még mindig a markában szorongatja az összegyűrt papírgalacsint. Kérdően nézett kinyitott tenyerére. Aztán észrevette a padlón, ahová az arcomról pattant, és felkapta.

Nem hagyta, hogy elolvassam. Belenyomta a képembe.

Na persze nem mertem megkérdezni, hogy mi ez az egész. Megpróbáltam megfogni a papírt. Annyit sikerült kivennem belőle, hogy valami hivatalos jelentés lehet, de hogy honnan érkezett, arra már nem tudtam rájönni, mert egy újabb piszkaütés elterelte a figyelmemet.

– Jöjjön velem! – bömbölte.

Az ajtónál az Apparátus őrezredének ügyeletes parancsnokáért ordított. Az ajtóhoz rendelte személyes használatú tankját.

Bömböltek a hajtóművek, zörgött a rengeteg felszerelés, ahogy néhány perc múlva a konvoj útnak indult, tüskésen a járműveket elborító fegyverektől, feketén a 2. Halálzászlóalj katonáinak egyenruháitól.

3. fejezet

A járőrbázis kihaltnak látszott. Sűrű sorokban sorakoztak a gépek a több mérföld széles, lapos területen, készen arra, hogy akár azonnal bevessék őket, embereknek azonban nyomát sem látták.

A személyzet a terület déli oldala mentén sorakozó barakkokban tanyázott. Az ablakokból kiszűrődő világosság meg-megtörte az esti félhomályt.

Egy fekete egyenruhás szakasz lépkedett némán a nyomunkban, akik – miközben mi egyre közelebb kerültünk a hajókhoz – kikerülték az őröket és a világosabb területeket, amiről nekem az jutott az eszembe, hogy az Apparátus mindig is ezt csinálja: némán és veszedelmesen lopódzik előre, mint a vadállat, amely zsákmányra les.

Lombar Hisst számokat és szövegeket olvasott le a hajókról. Egyfolytában motyogott magában, ahogy a gépeket figyelte. Úgy nézett rám, mint egy leprásra, amiért én képtelen voltam kivenni a hajók farán virító számokat, arra viszont nem gondolhattunk – még mit nem! – hogy lámpát használjunk.

Hirtelen megtorpant, közelebb lépett a fölénk magasodó hajófarhoz, hogy biztos legyen abban, amit lát, és ezt suttogta. – Ez az! B-44-A-539-G. Ez a hajó járt a Földön! – Suttogva megbeszélést tartott a szakaszvezetővel. Néhány másodperc múlva feltörték a járőrgép légzárját, és a 2. Halálzászlóalj tizenöt katonája, mint megannyi árnyék, eltűnt a gép fedélzetén. Megijedtem. Mit akarnak csinálni? Kirabolják a Királyi flotta egyik hajóját?

A szakaszvezetővel lefolytatott gyors és halk megbeszélés a következőképpen ért véget ...és bújjanak el jól, míg fel nem szállnak. – Aztán Lombar Hisst felém fordult, és olyan hangerővel szólt hozzám, mintha elfeledkezett volna az őrökről. – Miért nem figyelt ezekre a dolgokra, maga (bíííp)?

Nem várt semmiféle választ. Amióta ismerem Lombar Hisstet, még soha, senki válaszát nem várta meg, lett légyen szó bármiről. Csak ő beszélt. Hirtelen rohanni kezdtünk, lehajolva, egyenesen a várakozó kocsik felé.

Bebújtunk a járművek alatti sötétségbe. Lombar egy nevet kiáltott. A csillagok és a barakkablakok gyatra fényében egy kicsiny figurát láttam lemászni a fülkéből. Nem ismertem fel. A Flotta előírásainak megfelelő egyenruhát viselt – vörös bokavédőt, vörös övet, vörös sapkát, fehér inget, fehér nadrágot eltéveszthetetlen volt. Azt azonban tudtam, hogy nem tagja a Flottának: ahhoz a csapathoz tartozhatott, amit magunk között Pengerészlegnek hívtunk, az egyenruhája pedig lopott lehetett.

Lombar egy borítékot nyomott a kezébe. Két, az Apparátushoz tartozó szerelő egy gyorskereket tolt ki az egyik teherszállító rakteréből. Lombar végignézett rajta, majd sárt kent a jármű oldalán lévő számsorra.

– Ne adja át ezt a levelet – csattant fel Lombar, – Csak mutassa meg! – A piszkát parancsolóan felemelte, mire a gyorskerék csendesen elindult a barakkok felé,

A fekete teherszállítók melletti sötétségben várakoztunk. Öt perc telt el. Aztán hat. Aztán tíz. Lombar egyre türelmetlenebb lett. Éppen felállt, hogy valamivel elfoglalja magát, mikor a legtávolabbi barakk ajtaja kivágódott. Fény árasztotta el a barakk előtti területet. Három személyszállító rontott ki a garázsból, s állt meg a barakkajtó előtt. Körülbelül húsz űrflotta-tengerész ugrott fel a járművekre. A jelentős távolság ellenére is hallani lehetett izgatott kiáltozásukat. Száguldani kezdtek afelé a hajó felé, amelyiket nem sokkal azelőtt látogattunk meg.

Lombar, fénynagyobbítón keresztül figyelve a történést, megelégedett morgással vette tudomásul az események várakozásnak megfelelő alakulását.

A B-44-A-539-G lámpái kigyulladtak, telepei visítani kezdtek. A személyszállítók távolabbra húzódtak. A járőrgép villámként tűnt el az égen.

A gyorskerék időközben megérkezett. A Pengerészleg tagja lekászálódott a gépről. A járművet a várakozó szerelőkhöz tolta, hogy azok visszaguríthassák a raktérbe, majd Lombar felé sompolygott.

– Beszopták – mondta a hamis futár gonosz vigyorral az arcán. Visszaadta a borítékot. Én vettem el tőle, mert Lombar még mindig az eget kémlelte. Ez állt rajta: Flottaparancs. Titkos. Sürgős.

Lombar most a fénynagyobbítóval vizsgálta az eget. – Senkinek nem szóltak. – Állítás volt nem kérdés.

– Senkinek – mondta a Pengerészleg embere.

– Mind ott voltak – folytatta Lombar. Ez is állítás volt.

– Mindannyian – mondta az emberünk. – A gépparancsnok hívta őket össze.

– Ah – mondta Lombar, ahogy valamit észrevett az égen. – Megfordultak. Egy órán belül mindannyian a Spietos vendégei lesznek, a B-44-A-539-G kiégett roncsait pedig a Nagy Sivatagban fogják megtalálni, kéthárom nap múlva.

Úgy tűnt, ez megelégedéssel töltötte el. Az én vérem azonban megfagyott. Elrabolni a Királyi Flotta néhány tagját és szándékosan tönkretenni egy méregdrága, nagy hatótávolságú járőrhajót még a legelvetemültebb szervezet számára is sok lehet. Egy admirális aláírását meghamisítani pedig egyenlő lehet egy halálos ítélettel. Még mindig a kezemben tartottam a levelet, amit a Pengerészleg emberétől kaptam, majd, a biztonság kedvéért, gyorsan bedugtam az ingembe.

Lombar ismét az égre nézett. – Jó! Eddig jó! És most menjünk a tiszti klubba, és szedjük össze azt a (bíííp), (bíííp), (bíííp) Jettero Hellert! Kocsira!

4. fejezet

Egészen más dolog megszabadulni egy apparátusbéli katonától – egyszerűen csak le kell lőni – mint félreállítani egy királyi tisztet. Lombar Hisst azonban úgy gondolta, ezt minden gondolkodás nélkül megteheti.

A tiszti klubot fény és hangzavar árasztotta el. Jóval nagyobb belmagassággal rendelkezett, mint a többi épület – ebédlők, bárok, a nőtlen tisztek szállása és egy sportcsarnok kapott helyet benne. Negyvenezer fő elszállásolására építették. Egy völgyben feküdt, háttal a fölé magasodó hegycsúcsoknak.

A második hold az imént kelt fel, így hirtelen túl világos lett ahhoz, hogy a konvoj észrevétlenül haladhasson tovább. Lombar egy kinyúló sziklafal alá sorakoztatta a teherkocsikat – mindig is nagy tehetsége volt a sötét helyek kiválasztásában –, majd gyalog folytattuk utunkat, nyomunkban a 2. Halálzászlóalj két szakaszával.

A zaj a sportcsarnokból származott. Az épület környékét elborították a virágzó bokrok, a levegő pedig megtelt édeskés, nehéz illatukkal. A bokrok kiváló búvóhelyül szolgáltak, így a katonák, Lombar ujjának egyetlen rezdülésére, félkör alakban körbevették az aréna kijáratát. Fekete egyenruhájuk elrejtette őket, így a következő pillanatban már semmi nem árulkodott arról, hogy harminc veszedelmes Apparátus-katona rejtőzik a közelben.

Lombar lökdösni kezdett, majd odamentünk a kijárat melletti egyik ablakhoz, és belestünk.

Éppen golyólabdát játszottak. Az ülőhelyek tömve voltak, a közönség tapsa pedig megrezegtette az ablakokat. Valaki éppen pontot ért el.

Ismerik a golyólabdát, igaz? Az aréna padlójára fehérrel köröket rajzolnak, egy tíz láb átmérőjűt, majd egy tizenöt lábast, aztán újra egy tízest, és így tovább, egyiket a másik után. Az összes versenyző kap egy zsákot, benne negyvenkét labdával. A hétköznapi és a versenyszerű változat esetében a labdák három hüvelyk átmérőjűek, puhák, és fekete mésszel vonják be őket. A játékot négy, fehérbe öltözött versenyző játssza. A Flottánál azonban más szabályok érvényesek.

A fiatal tisztek nem lennének fiatal tisztek, ha a labda nem lenne kemény, mint valami gránát. A labdákat itt fényes, vörös mész borítja. A játékosok fehér nadrágot viselnek, de a felsőtestüket szabadon hagyják. A Flotta a játékosok számát hatra emelte, s ettől a játék igazán veszélyessé vált.

A lényeg természetesen az, hogy a játékosoknak meg kell próbálniuk kidobni a többi játékost. Csupán a felsőtestet ért labda számít találatnak, így az öv és az áll közé kell célozni. Ha a játékos a nagy igyekezetben ki talál lépni saját köréből, természetesen kiesett a játékból.

A játék nagyfokú mozgékonyságot és gyakorlottságot igényel, nemcsak a pontos dobás, hanem a másik „lövedéke" előli elhajolás miatt is.

Ezek a labdák hetven, de akár száz mérföld per órás sebességgel is képesek száguldani a levegőben. Reped a borda, törik a kar, lyukad a koponya, ha az útjába kerül. Ráadásul nem lehet pontosan kiszámítani a labda valódi pályáját. Az igazán jó játékos képes úgy elhajítani a labdát, hogy az, mikor az ellenfél közelébe ér, hirtelen irányt változtasson. Ilyenkor a másik játékos, aki igyekszik elhajolni a „lövedék" elől, pont belemozdul a labda röppályájába. A játék kifinomult művelői képesek „megtörni" a labda útját, akár lefelé, akár felfelé, így az a másodperc tört része alatt megváltoztatja repülési magasságát.

Az elhajolás tudománya igazi művészet – ahogy állsz a helyeden, és érkeznek a lövedékek, minden porcikádat meg kell mozgatnod ahhoz, hogy eltáncolj előlük. Előfordulhat, hogy egyszerre öt különböző irányból száguldanak lövedékek az adott játékos felé, és akár egy találat is halálos lehet.

A Flotta-változat – a kettővel több játékos miatt – rendkívül gyors. Ráadásul a flotta-játékosok nem arra utaznak, hogy az ellenfelük kilépjen a körből, hanem ők akarják kidobni onnan! Engem sosem érdekelt a golyólabda – igaz, soha nem is hagytak játszani.

A leghátsó széksor egy szakasza tárult a szemünk elé. A kiesett játékosok a pálya szélén ácsorogtak, nem messze a zsúfolt és hangoskodó nézőseregtől. Az egyik játékost éppen akkor emelték rá egy hordágyra.

A mérkőzés a vége felé járt. Már csak három játékos küzdött egymás ellen. A tőlünk távolabb lévő kettő szemmel láthatóan összefogott a hozzánk közelebb eső játékos ellen, aki mesteri módon nyúlt a feléje száguldó labdák felé, majd elkapta őket, egyiket a jobb, másikat a bal kezével. Ezzel a módszerrel szerezhetsz magadnak néhány plusz lövedéket, de azt úgy fogod érezni, mintha tüzes vassal sütögetnék a tenyeredet. A közönség hatalmas ovációval jutalmazta a játékos teljesítményét.

A hozzánk közelebb álló játékos a kezében tartotta a két labdát. Lábujjhegyen táncolva próbálta megőrizni egyensúlyát.

Az egyik támadó játékos ismét elhajított egy labdát. A távolság és a közönség morajlása ellenére is hallani lehetett a labda fütyülését. Micsoda sebesség!

Még kissé vaksi voltam a csarnokot elárasztó fénytől, így nem láttam pontosan, hogy mi történik. A közönség azonban látta! A közelebb álló játékos a pillanat tört része alatt elhajította a kezében tartott labdát, s ugyanazzal a mozdulattal elkapta a feléje sistergő lövedéket.

A közönség szinte megvadult. A hozzánk közelebb álló játékos labdája mellen találta az ellenfelet, aki legalább nyolc lábat repült hátra, s így kikerült a köréből!

Elállt a lélegzetem. Láttam már olyat, hogy egy játékos elkapott, majd eldobott egy labdát, de olyat még nem láttam, hogy ez a labda el is találta volna az ellenfelet!

Lombar morgó suttogása zökkentett ki álmélkodásomból. Magához intette a hamis egyenruhába bújt űrtengerészt, majd a hozzánk közel eső játékosra bökött. – Ő Jettero Heller. Tegye pontosan azt, amit mondtam. Nem csúszhat el semmin! – Átadott neki egy borítékot, majd a Pengerészleg embere besurrant a csarnokba.

Szóval ő volt Jettero Heller. Nemcsak hogy ideges voltam, de még rosszul is éreztem magam. Hallva az asszonyok és a fiatalabb tisztek ovációját, nyilvánvaló volt, ez a fickó nem egyszerűen csak népszerű. És az ilyen fickók nagyon hiányoznak, mikor elrabolják őket. Lombarra pillantottam.

Váratlan dologgal találkoztam. Ismertem Lombar megvető arckifejezését, de most valami mást is láttam az arcán: keserű gyűlölet húzta fel az ajkát fogairól.

Ismét Hellerre néztem. Magas, jóképű, rendkívül jó felépítésű fickó volt. Minden porcikája tele volt élettel. Lábujjhegyen állva, előre-hátra hajladozott, miközben megmaradt ellenfelén nevetett, akinek már csak néhány lövedéke maradt. Az ellenfél maga is ugrált és hajladozott, pedig egyetlen labda sem repült felé.

– Nem akarod feladni? – kiáltotta Jettero. – Tegyük a labdákat a zsákba, és egyezzünk ki egy döntetlenben.

A válasz nem maradt el. A gonoszul sistergő lövedék alig egyhüvelyknyire kerülte el Heller fejét. A tömeg felmorajlott. Ha a labda eléri, biztosan bezúzza Heller koponyáját. De Heller csak nevetett, miközben emelni kezdte bal karját. Csökkenteni akarta a másik tiszttel szembeni előnyét.

Ismét Lombarra pillantottam. A gyűlölettől remegett a szemöldöke. Aztán rájöttem. Ez számára nemcsak egy Apparátus-akció volt. Lombar a kikötőváros nyomornegyedéből származott, és kegyetlen küzdelem árán jutott jelenlegi pozíciójához. Csúnya volt, a környezete megvetette, a nők pedig féltek tőle. Heller megtestesítette mindazt, ami Lombar sohasem volt, és soha nem is lehet. Elég csak hallani a közönség ovációját!

Jettero Hellernek szemmel láthatóan nem fűlött a foga ehhez az egyenlőtlen küzdelemhez. Lassan dobta a labdákat ellenfele felé, hogy az könnyen elkaphassa őket. Ellenfelének semmi más dolga nem lett volna, csak elkapni a labdákat, és feltölteni velük kiürült zsákját. Nem szívesen nyúlt a felé repülő labdák fel. Hagyta, hogy a padlóra essenek. Aztán, mintha hirtelen meggondolta volna magát, utolsó öt labdáját teljes erejéből Heller felé hajította. Heller meg sem mozdította a lábát. Csak a felsőtestét mozgatta, de olyan gyorsan, hogy szemmel képtelenség volt követni. Egyik labda sem tudott kárt tenni benne.

Az ellenfél elvesztette a küzdelmet. Egyetlen lövedéke sem maradt, Heller zsákja viszont majdnem tele volt. A legyőzött körének széléhez ballagott, leeresztette a karját, s behunyt szemmel felkínálta csupasz mellkasát.

Heller saját körének széléhez lépett. A közönség elhallgatott, nem tudva, mi fog történni.

Jettero Heller szándékosan kilépett saját köréből.

A tömeg őrjöngeni kezdett.

Ellenfele riadtan kinyitotta a szemét, majd mikor látta, hogy még mindig egy darabban van, nevetni kezdett.

Szaladni kezdtek egymás felé, hogy az aréna közepén összeölelkezzenek.

A közönség elvesztette minden józanságát. Felugráltak székeikről, majd éljenezve és kiabálva körülvették Hellert.

És ez az a fickó, akit el fogunk rabolni!

Idegesen fordultam Lombar felé. Soha, senki arcán nem láttam még ennyi keserűséget. Igen, ez az a fickó, akit el fogunk rabolni. Több okunk is van rá.

5. fejezet

Az álfutár megjelent a kijáratban.

Jettero Heller három lépéssel lemaradva követte. A harcmérnök mosolygott: egy melegítőt terített meztelen hátára, a melegítő egyik ujjával izzadt arcát törölgette, másik kezében a hamis idézést tartotta.

Ahogy Heller kilépett az ajtón, Lombar odaugrott, hogy becsukja, majd elállja az ablakot, amelyen addig leselkedtünk; senki ne láthassa, mi folyik odakint.

Elállt a lélegzetem, mikor arra gondoltam, vajon Heller észreveszi-e, hogy a „futár" egyáltalán nem úgy megy, mint egy űrhajós: nem azzal a könnyed lebegéssel halad, amely oly jellemző a Flotta embereire. És még valami: a Pengerészleg eme híg agyú bűnözője fordítva viselte a derékszíját! A karikák, melyekre felszerelési tárgyakat szoktak aggatni, és amelyeknek éppen ezért a vörös öv alján kellene lógniuk, most felfelé álltak. Észrevettem a bokrok közt bujkáló egyik őr mozgását, és meghallottam azt is, ahogy felhúzza a fegyverét. Tekintetemet Hellerre szegeztem. Észrevette?

Heller cseppet sem volt elővigyázatos. Meg sem nézte a kezében tartott borítékot. Nem szívta magát tele levegővel, hogy izmai megfeszítésével bárkit is figyelmeztessen. Még a mosolyán sem változtatott.

Aztán felrobbant!

Követni sem lehetett, ahogy Heller mindkét lába a levegőbe emelkedett!

A hamis futár lelőtt gépként zuhant a járdára.

Heller rávetette magát a merénylőre, készen arra, hogy elkapja.

Megláthattuk, hogy a Pengerészleg honnan kapta a nevét. A fickó még szinte el sem érte a járdát, mikor a keze villámként vágódott a nyaka hátsó feléhez. Egy tíz hüvelyk hosszú acélpenge csillant meg a holdfényben.

Megfordult, hogy szúrjon!

Heller lábfeje leszorította a futár csuklóját. Hallottam a csont roppanását. A kés kifordult a futár kezéből.

Mintha életre keltek volna a bokrok. Sisteregés és ropogás közepette, öt elektromos ostor csapott ki belőlük. Zöld tűzcsóvaként fonták körül Heller karját és lábát, s emelték a levegőbe.

Hogy volt képes megfordulni, nem tudom. Az elektromos ostor béklyóként veszi körül áldozatát. Soha nem láttam, hogy bárki is meg tudott volna fordulni akár csak egy alatt is, őt pedig öt ostor vette körül.

Heller az ajtó felé fordította magát.

De Lombar már ott volt. Bénító tőrt emelt a feje fölé.

Lesújtott!

A halálos vessző Heller vállába fúródott. Rogyadozni kezdett, de még ekkor sem ájult el. Arcát Lombar felé fordította. Felismerés gyúlt a szemében, majd lezáródott a szemhéja.

Mint egy csapat gyakorlatias kísértet, kíséretünk tagjai dolgozni kezdtek. Egy fekete takaró került elő, s borult rá Hellerre. Az elektromos ostorokat már kikapcsolták. A katonák, mint valami gyászoló tömeg, amely mihamarabb túl akar esni a ceremónián, felkapták a testet.

Lombar gyors pillantásokkal felmérte a terepet. Nem kívánt szemtanúnak nyomát sem látta. A Pengerészleg embere nyögdécselve ült a földön, és a csuklóját fogdosta. Lombar kiszedte az acélvesszőt a bokrok közül, majd megrugdosta a fickót, hogy az álljon lábra.

Én felkaptam a levelet, amely szintén a földön hevert, és bedugtam az ingembe.

Eltűntünk.

A kinyúló sziklaperem jótékony takarásában a csapat felszállt a várakozó járművekre.

Lombar gyors megbeszélést tartott kísérőink parancsnokával. – Tegyék fel egy légikocsira, és vigyék a Spietosba. A parancsom a következő: legmélyebb cella, elektromos ketrec, és senkivel nem kommunikálhat. Ha szólok, nincs többé. Világos?

A parancsnok bólintott, mire Lombar elengedte a parancsnok zubbonyát és odavágott a piszkával. A teherkocsik meglódultak.

Bemásztunk Lombar tankjába. Az Apparátus főnöke a piszkával tarkón ütötte a sofőrt, hogy az indítsa a járművet, majd felém fordult.

– Miért nem tudja így elintézni a dolgokat? – kérdezte Lombar. – Ha elvégezte volna a munkáját, ez nem történhetett volna meg. Soha nem tanul semmit?

Tudtam, ostobaság lenne kipuhatolni, mit is kellett volna megtanulnom.

Most azonban nem volt annyira kegyetlen, mint máskor. A jól végzett munka felvidította. A hangja azonban továbbra is bosszús maradt.

– Látja, mit tett? – kérdezte Lombar a tank morajlásán keresztül. – Az éjszaka hátralévő részét kormányhivatalok átkutatásával kell töltenünk, hogy megtaláljuk az eredeti jelentést, mielőtt az bajt okoz. – Aztán rádión, titkos számok segítségével, utasította az árnyékrészleg kicsiny csoportját, hogy kezdjék meg a betöréseket. A titkosított szöveg segítségével tudtukra adta, hogy a munkával legkésőbb hajnalig végezniük kell.

Mi azonban nem csak hajnalig dolgoztunk. Dolgoztunk egész nap, átdolgoztuk az egész birodalmi vakációt. Két álló napon és három éjszakán keresztül ablakokat feszegettünk fel, zárakat vertünk le és zárkombinációkat fejtettünk meg, hogy bejussunk a kormányzati főváros legtitkosabb zugaiba, egyik ruhát cseréltük a másikra, egyik járműről szálltunk át a másikra, hogy hol gondnokoknak, hol szerelőknek, hol hivatalnokoknak, hol pedig rendőröknek higgyenek bennünket, sőt voltam még fontos tisztséget betöltő hivatalnok szeretője is, aki „itt felejtette a táskáját". A keresett jelentést azonban nem találtuk. Sem az eredetit, sem a másolatot.

Végül, mikor elérkezett a vakáció utáni első munkanap hajnala, Lombar Hisst vörös szemmel, kimerülve és vereséget szenvedve rogyott le barlangjában, amit máskülönben irodájának nevezett.

– Egyenesen a Nagy Tanács elé kellett volna vinni – motyogta, inkább magának, mint nekem. – Talán maga a császár is tudni fog róla. Ez nem jó.

Csendesen ült egy darabig. Én még mindig nem mertem kérdezni.

– Érzem a gyomromban, hogy ez szóba fog kerülni, mikor legközelebb találkozom a Nagy Tanáccsal – motyogta végül.

Lombar hosszú perceken keresztül magába roskadva ingatta a fejét. – Ez fel fogja borítani az inváziós időrendjüket. Igen, biztos vagyok benne, hogy ezt fogják gondolni.

Sokáig ült némán, majd kezdett visszatalálni önmagához. – Nos, kell készülnünk. Értesítenem kell Endow-t, előkelő és ostoba főnökömet. Igen, ezt fogom tenni. Néha a Külvilágok Lordjának is hasznát lehet venni. Nem hiszem, hogy ezzel a szép űrhajóssal kéne megjelennem előtte. Nem, erre semmi szükség. De készen fog állni a találkozásra. Valahová elrakom a fényképeket.

Felállt, majd megkereste és eltette őket. Ahogy mozgolódni kezdett az irodájában, ismét a figyelme középpontjába kerültem.

Hirtelen támadt haraggal mordult rám. – Maga is ott lesz azon a találkozón! Felfogta, maga (bíííp), hogy tönkreteheti az egészet?

Túl fáradt voltam ahhoz, hogy óvatos legyek, és ahhoz is fáradt voltam, hogy ne tudjam, mi folyik körülöttem. Szólásra nyitottam a számat. – Elmondaná, hogy mi történik?

Ez megtette a magáét. Fölém magasodott, ahogy üvöltött. – El fogják olvasni a jelentést! Meg lesznek róla győződve, hogy felborult az inváziós időrend! Két évvel ezelőtt szóltam magának, hogy legyen óvatos, tartsa vissza és változtassa meg a járőrszolgálat minden jelentését. amelyik a Blito-P3-mal kapcsolatos. Vagyis a Földdel, maga idióta, a Földdel!

Megmarkolta a zubbonyomat, és felemelt a székből. Most már igazán ordított. – Egyet átengedett!

Úgy megrázott, hogy a szoba elmosódott a szemem előtt.

– Tönkretette a mi időrendünket! Pokolba az övékkel! Alighanem felborította az Apparátus egész alaptervét! Ezért bűnhődni fogok!

Aztán a piszkával az arcomba vágott. Igen, megértettem. Az Apparátus bajba került. És különösen Lombar Hisst!

6. fejezet

Három nap választott el minket a Nagy Tanáccsal való találkozástól. Lombar Hisst pokollá tette ennek a három napnak minden percét. Az Apparátus központi alkalmazottai abban sem lehettek biztosak, hogy csak megkínozzák, vagy talán le is lövik őket. Azt sem tudták, hogy Lombar Hisst végez velük, most azonnal, vagy a birodalmi kormány, nemsokára.

A Szervezett Információs Apparátus főigazgatója órákon keresztül bámult maga elé, hogy aztán rakétaként emelkedjen fel a székéből, embereket szaggasson szét, és elrohanjon a soron következő kihallgatásra Endow-hoz, a Külvilágok Lordjához. Endow egyszer még személyesen is ellátogatott az irodába. Én addig csak messziről láttam, de mikor közelről is szemügyre vehettem, cseppet sem nyűgözött le a megjelenése. Hajlott kora miatt állandóan egy nővér kísérte, aki folyamatosan törölgette a nyálat az álláról. Csak fele olyan magas volt, mint Lombar, és rettentő kövér. Egy ideig képes volt figyelni, aztán teljességgel elpárolgott a figyelme. A legutolsó császár harmadik feleségének távoli rokonaként választották erre a posztra, Gőgös Cling pedig, mikor trónra került, megtartotta ebben a beosztásban. Köztudomású volt Endow fiatalemberek iránti vonzalma, s emiatt a környezete különösen megvetette. Már most leszögezem, én nem kerültem be érdeklődési körébe. Kizárólag Lombar igényei és ténykedése tartotta Endow-t hatalmon. A látogatás alkalmával is csak piszmogott valamit az irodában, miközben Lombar terrorizálta. Szinte már sajnáltam az idős embert, mikor Lombar képeket mutatott neki a közelmúlt kivégzéseiről. Az öregember majdnem elájult, én meg arra gondoltam, mi történne akkor, ha Lombar előadná a csinos, fiatal űrhajóssal szemben elkövetett gaztetteit bemutató legfrissebb képeket.

Elérkezett a Nagy Tanáccsal való találkozás napja. Már hajnal előtt útra keltünk, Endow és a nővér, Lombar, két apparátusbeli hivatalnok, és jómagam, Endow légi limuzinjával.

Tudom, ezt hihetetlennek fogják találni, de én addig még sosem jártam a Palotavárosban. Az Akadémia kadétjai minden évben felvonulnak a főtéren, ahol az elsőéveseket bemutatják a császárnak – amennyiben a tízezres tömeg trón előtti felsorakozását „bemutatásnak" lehet nevezni. Ez minden évben így történt, engem pedig, na persze nem szándékosan, a díszszemle közeledtével rendszerint megfenyítettek, általában rossz tanulmányi eredményem miatt, így nem vehettem részt a parádén.

A Palotaváros általában idegessé teszi az emberek nagy részét. Én ezen a napon lenyűgözőnek találtam körkörös épületeit, parkjait, falait, mindent, ami legalább hétszer akkora, mint amekkorára szükség lenne. Azt hallottam, ez volt a fővárosa annak a fajnak, amelyet réges-régen a voltár invázió leigázott, de a város felépítése után ennek nyoma sem maradt. Azt hiszem, az akkori várost lerombolták, és a földdel tették egyenlővé. Vannak, akik nyomasztónak érzik a város méreteit, míg mások arról mesélnek, hogy az aranyból készített falak csillogása bántja a szemüket. De engem egyik sem zavar: ez csak időugrás.

Bárki, aki sokat utazott már az űrben, ideges lesz, ha egy fekete lyukról hall. Ha túl közel kerülsz az egyikhez, megláthatod. A tér következetes görbülése okozza, ahogy azt bizonyára tudják, az időugrást.

Kétségtelenül okos és előrelátó tettként, korai voltár mérnökök egy aprócska, nukleáris fekete lyukat telepítettek a Palotaváros mögötti hegyekbe, amely áramforrásként és védelmi rendszerként is szolgál. Nagyszerű találmány: korlátlan mennyiségű termonukleáris energiát szolgáltat a Palotaváros irdatlan gépezete számára, védelmi szempontból pedig a hasznossága megkérdőjelezhetetlen: a tér-idő torzítás az egész Palotavárost harminc perccel a jövőbe repíti, így a támadók szem elől tévesztik célpontjukat, és semmit sem találnak, amire tüzelhetnének.

Az egészet rendkívül biztonságosra tervezték, de ha kimerül, még akkor is, ha kicsiny fekete lyukról van szó, a felrobbanásával levegőbe repítheti még a környező hegyeket is. Azt mondják, több milliárd év fog még eltelni a nagy durranásig, és addig a Palotavárost semmilyen veszély nem fenyegeti. Na de azt honnan tudják, hogy milyen öreg volt akkor, mikor beépítették? És ha valóban olyan biztonságos, miért építették a Palotavárost olyan messzire a többi lakott területtől? Őszintén szólva, nem tudom, hogy a császár ezt hogyan bírja. Azt szokták mondani, „Akinek korona van a fején, rosszat álmodik". Ha én laknék ilyen közel egy fekete lyukhoz, nemhogy rosszat álmodnék, de még aludni sem tudnék.

Az időugrás, saját tapasztalatom szerint, nemcsak az órát bolondítja meg, Nekem a csontjaim szoktak sajogni, mikor időugrás közelébe kerülök.

Már reggel szörnyen éreztem magam, ideges voltam a találkozó kimenetelétől. Az időkapu előtti, alig elkerült összeütközés sem segített rajtam. Hallottam már olyan balesetekről, amelyek kifelé haladó járművekkel történő összeütközésből eredtek. A járművek hirtelen visszatértek az időbe, és szembetalálták magukat a befelé tartó forgalommal. Ezen a reggelen – a mi oldalunkon még sötét volt – egy hatalmas császári szállítóhajó, valószínűleg útban távoli piacok felé, hirtelen megjelent előttünk. Endow pilótája, aki legalább olyan vén volt, mint Endow, későn reagált, így a hatalmas hajó menetszele majdnem felborított minket... meleg helyzet.

Szóval, mikor végül leszálltunk a kerek légi parkolóban, úgy remegett a lábam, hogy alig tudtam felmászni a Nagy Tanács tanácsterméhez vezető csigalépcsőn. El kell hogy mondjam, emiatt rontottam el néhány dolgot a találkozáson.

Szinte megvakultam a sisakok és az ünnepi bárdok csillogásától, az ékszerekkel kirakott, arannyal átszőtt asztalterítők ragyogásától, a gyémántokkal kivert zászlók lobogásától és a tanácsterem mozgó, színes fényeitől, amelyek visszaverődtek az államlordok és kíséretük ruházatáról. Az azóta már elhunyt Gőgös Cling és két fia portréja bámult rám a falról.

A több mint száz láb átmérőjű konferenciaasztal mögött, a helyiség végében, magas emelvényen, ott ült a Korona alkirályi elnöke. Az osztályok lordjai is, mint egy harmincan lehettek, elfoglalták helyüket, kísérőik pedig felsorakoztak mögöttük. Endow a székéhez totyogott, és helyet foglalt. A nővér mellette maradt, Lombar pedig, Endow mögött kissé balra, leült egy asztal mögé, ahonnan elérheti az öreg Lord fülét. Én, néhány hivatalnok kíséretében, mögéjük álltam. Mi, a Külosztály képviselői, kevéssé tűntünk összetartozó csoportnak, és én magam is kopottasnak éreztem magam a lenyűgöző teremben.

A harsonák tülkölése majdnem beszakította a fülemet. A Korona alkirályi elnöke ékszerekkel díszített ujjának mozdulatára cintányérok csapódtak egymáshoz, ami még szörnyűbb volt. Kezdetét vette a Nagy Tanács kéthavonként sorra kerülő tanácskozása.

A rosszullétem a tetőfokára hágott. A következő szavakra számítottam: „Soltan Gris másodigazgatót elbocsátjuk a 451-es részleg éléről, és egy királyi tiszt, Jettero Heller elrablásának vádjával bíróság elé állítjuk..." A Korona feje azonban a Kyle bolygó adómoráljának vészes zuhanásával kezdte.

Egy ideig rágódtak az adólázadáson, majd utasították a Belvilág Lordját és a Királyi Hadsereget, hogy fojtsák el a lázadást, és emeljék a kétszeresére a Kyle-ra kivetett adókat – a döntés azonnal népszerű lett, hiszen a végrehajtása jelentősen felhizlalja majd a zsebeiket.

Perpatvar bontakozott ki a Clietus rendszer megszállásáról is, mivel lassan lejárt az időrend által az invázióra előírt idő. A Propagandaosztály és a Diplomáciai Osztály egymást hibáztatták, amiért képtelenek megegyezni a békekötés időpontjában, aztán mindketten a Hadsereg Osztályára támadtak, amely még mindig nem vonta vissza a seregeit a frontról. A vita akkor csillapodott le, mikor egyértelmű ígéretet kaptak, hogy a hadsereg az időre felfüggeszti a fosztogatást, míg aláíratják a békeszerződést.

A Korona ezután jelentést kért a Belrendőrség Osztályától Mortiiy herceg tartózkodási helyének kiderítése ügyében, aki – legalábbis a szóbeszéd szerint – Gőgös Cling elleni lázadást szított az Államszövetséghez tartozó Calabar rendszerben. A Belrendőrség Osztályának bő lére eresztett beszámolója szerint Mortiiy herceg eltévelyedését az Oktatási Osztály hibás működése okozta, amely következtében rossz tutorok kerültek a herceg mellé. A jelentés beszámolt a vádemelésről, a tárgyalásról és a tutorok kivégzéséről. Rosszullétem ellenére is feltűnt: a jelentésben egy szó sem szerepelt arról, hogy valójában mit is követett el Mortiiy királyi herceg, és egy szó sem szerepelt a calabari lázadásról; a Korona a következő alkalomra napolta a téma megtárgyalását. Az Apparátust, mivel az nagyrészt bűnözőkből állt, megvetéssel kezelte a Belrendőrség Osztálya: cseppet sem lepett meg, hogy a „kék nyakúak", ahogy hívtuk őket, nem voltak képesek előkeríteni Mortiiy herceget, mikor még azt is tudták, hogy melyik rendszerben tanyázik. Nyilvánvalóan a Korona sem nagyon számított rájuk. Ezért kapott az Apparátus oly sok „extra" feladatot.

Nézeteltérés alakult ki a költségvetés körül. Vagy fél tucat lord hangosan kiáltozva bizonygatta, hogy nem kapja meg mindazt, ami a pozíciójánál fogva jár neki.

Lombar Hisst egész idáig csak ült Endow fülénél, nem szólt és nem is tett semmit. A Korona véget vetett a költségvetés körüli vitának, majd egy hosszú, hivatalosnak látszó jelentést emelt fel az előtte magasodó irathalomról. Lombar Endow fülébe súgott valamit, majd meglökte a hátát. Elkezdődött.

7. fejezet

– Birodalmi lordjaim! – szólalt meg zengő hangján a Korona. – Rendkívül súlyos dologról kell tárgyalnunk. Az ügy átrendezheti és megváltoztathatja az egész inváziós időrendet, és módosíthatja a következő évszázadra előirányzott összes tervünket.

Egy pillanatra csend támadt az ülésteremben. A matatásból és a sugdolózásból eredő halk morajlást bénult csend váltotta fel.

Az alkirályi elnök kivárt. Kicsi, fekete szeme szinte elveszett beesett arcában. Tekintete a kerek asztal körül cikázott. Minden szempár rá szegeződött. Csak őt figyelték!

– Tudom – folytatta –, erre még soha nem volt példa a hosszú és dicsőséges voltár történelemben – kézfejével a jelentésre ütött –, de most megtörtént. Az ügyről még a mai napon döntenünk kell.

– Tisztelt Korona, ha megbocsát! – szólalt fel a hadsereg lordja. – Ez fölöttébb szokatlan: Az időrendet ősapáink hagyták ránk, és ez idáig, isteni parancs lévén, sérthetetlennek számított. A legnagyobb tisztelettel kérdezem a Koronát, Őfelsége tud róla, hogy a Nagy Tanács erről tárgyal?

A Korona alkirályi elnöke a lordra meredt. – Nemcsak hogy tud róla, hanem személyesen Őfelsége – az istenek éltessék Gőgös Clinget – rendelte el e téma megtárgyalását.

Láttam, ahogy Lombar Hisst megborzong. Ez volt a legrosszabb hír, amit hallhatott. Előrehajolt, és Endow fülébe súgott valamit.

-Tisztelt Korona, ha megbocsát – szólt reszkető hangon Endow. – Valami félreértésről lehet szó. Veszedelmes dolog megváltoztatni az inváziós időrendet. Ez megoszthatja az osztályokat.

– Attól tartok – szólt a Korona –, a birtokomba került információ helytálló. Roke kapitány, ha lenne szíves.

A király személyi csillagtérképésze, Tars Roke kapitány lépett ki a függöny mögül. A magas, sötét egyenruhába bújt tiszt tiszteletet parancsoló léptekkel, arcán hűvös tudományossággal lépett a Korona mellé, ki a jelentéssel együtt egy köteg iratot és néhány térképet is átnyújtott a kapitánynak.

Roke kapitány végignézte a gyűjteményt. – Őfelsége utasítására tájékoztatni kívánom lordságaitokat a kialakult helyzetről. Megengedik?

A lordok mozgolódni kezdtek, mint akik már alig várják a tájékoztatót. „Igen" és „Kérem" kiáltások visszhangzottak a teremben. Lombar Hisst markát hol összeszorította, hol szétnyitotta az alig leplezett idegesség miatt.

– Körülbelül, négy hónappal ezelőtt – kezdte Roke kapitány – az Államkincstár Lordja együtt dolgozott a Bevételezési, Kiadási és Tervezési Hivatallal. Az elkövetkező évszázadra vonatkozó pénzügyi becsléseket vizsgálták felül – amely évszázad, ne feledjék, tizenhat nap múlva kezdetét veszi –, és úgy találta, számos jövőbeni célpontunk egyikét illetően nem áll rendelkezésre elegendő információ.

– Őlordsága meglátogatta a Flotta Lordját, hogy információkhoz jusson. A szóban forgó célpont a Blito-P3, melyet az ott élők „Föld"-nek hívnak. Ember lakta bolygó, hasonló a mi Manco és Flisten bolygóinkra, csak kicsivel kisebb azoknál. A galaxis meghódításának útvonalába esik, így szükségünk lehet rá, mint utánpótlási bázis. El kell mondanom, hogy ez nem a közeljövő terve, de az utánpótlási utak lerövidítése minden invázió esetében létfontosságú, és a védelmi rendszer kiépítése érdekében is elengedhetetlen.

– A Flotta Lordja, mindenki csodálkozására, kijelentette, hogy a Flottának nincsenek használható adatai az adott bolygóról.

– Körülbelül negyven évvel ezelőtt egy jelentés arról számolt be, hogy termonukleáris eszközök robbantak fel a Blito-P3-on. Ezek az eszközök meglehetősen primitívek voltak, így akkor nem jelentettek komoly veszélyt. Azt azonban senki nem tudja, hogy azok az emberek nem fejlesztettek-e ki a korábbinál sokkal veszélyesebb eszközöket. Tudniuk kell, ha azok ott, felhasználva saját eszközeiket, belső, termonukleáris háborúba bocsátkoznak, elégethetik a bolygó légkörének összes oxigénjét, vagy más kárt tehetnek a bolygóban, ami miatt a bolygó számunkra is használhatatlanná válhat. Természetesen azonnal megkezdődött a nyomozás.

Összeborzadtam. Láttam, amint Lombar ujjpercei elfehérednek.

Roke kapitány így folytatta: – Az addigi szokás, hogy kadétokat küldenek a Blito-P3 felderítésére, felülvizsgálatra került. A szóban forgó rendszer könnyen megközelíthető, és kiváló célpontot jelent a gyakorlórepülések számára. Ezzel nem is lett volna semmi baj. A kadétok azonban csak kadétok. Nyilvánvalóan féken tartotta őket az úrtörvények Könyvének 36-544 M B bekezdése is – amely, amint azt önök bizonyára tudják, megtiltja a leszállást és a populáció megzavarását –, így a felderítésük felületes volt. Megbízható, várakozásnak megfelelő képekkel sem tudtak szolgálni. Jelentéseik töredékesek és részletszegények voltak.

Ekkor már igazán reszkettem. Az utolsó két év összes jelentését megsemmisítettem, és majd egy hamisított változatot továbbítottam! úgy éreztem, a hatalmas csarnok padlója megnyílik alattam, hogy örökre elnyeljen! Látni véltem, ahogy az összes lord felpattan, és átkozódva rám ront. Őszinte leszek: mikor Lombar Hisst kiadta a parancsot, meg sem fordult a fejemben, hogy létezik olyan szakértő, aki ki merné jelenteni, hogy a jelentések nem állnak össze egységes történetté, hogy a grafikonokból árad az izgatottság, és cseppet sem meggyőzőek. Nem hittem, hogy bárki is foglalkozni fog velük.

De Roke kapitány folytatta. – Így a Flotta Lordja hozzám fordult, majd elrendeltünk egy felderítést, melyet egy alkalmas harcmérnökre bíztunk.

Ah! Nem csoda, hogy nem találkoztunk vele! A Korona adta ki a parancsot, amely valószínűleg egyenesen a Palotavárosba érkezett – így még maga Lombar Hisst sem láthatott bele.

A király személyi csillagtérképésze ujjával rábökött a jelentés legfelső lapjára. – A felderítés az előírásnak megfelelően zajlott. Én nagyon félek tőle, hogy a félelmeink igazolást nyertek. – Hatásszünetet tartott, miközben súlyos pillantásokkal méregette a jelenlévőket. – Jelenlegi lakói tönkreteszik a bolygót! Még ha eddig nem is robbantották fel, használhatatlanná és lakhatatlanná fogják tenni, jóval azelőtt, hogy az időrendnek megfelelően kezdetét venné az invázió!

Döbbenet hullámzott végig a hatalmas termen.

Lombar Hisst türelmetlenül böködte Endow hátát, így próbálva rávenni a beszédre.

– Kapitány... izé... kapitány – dadogta Endow, igyekezve bátornak tűnni. – Mi... ah... biztosak lehetünk benne, hogy ezek a következtetések nem elhamarkodottak? Egy ilyen riasztó következtetés...

– Lord Endow! – szólt Roke kapitány. – A harcmérnök semmivel sem egészítette ki a látottakat. Méréseket végzett, mintákat vett és képeket készített. – Egyetlen csuklómozdulattal, amely egy utcai bűvésznek is becsületére vált volna, kihajtogatott egy iratot, amely addig az emelvényen feküd, most pedig egészen a padlóig lógott. Az irat tizenöt láb hosszúságban sorolta a megfigyeléseket. A kapitány hangja betöltötte a termet. – Én voltam az, aki összegezte az adatokat, és én voltam az, aki levonta a következtetéseket! És a Flotta minden térképésze és geofizikusa tökéletesen egyetértett ezekkel!

Endow újabb lökést kapott a hátába, így megpróbálta folytatni. – És... aaa... ha... Megtudhatnánk, hogy a megfigyelések mely adataira alapozzák ezek a szakértők a véleményüket?

– Természetesen – mondta Roke kapitány. Újabb bűvészmutatvánnyal maga elé kapta a tekercset, majd ahogy végignézett az első adatokon, kemény, tudományos bizonyossággal így szólt: – Az utolsó megbízható megfigyelés adatait figyelembe véve, melyeket egyharmad évszázaddal ezelőtt szereztünk be, tisztán kimutatható, hogy az óceánok oxigéntartalma tizennégy százalékkal csökkent. Ez a hidrografikus bioszféra pusztulását jelenti.

– Micsoda? – kérdezte néhány lord a hatalmas asztal mellől.

Roke kapitány hirtelen rádöbbent, hogy a hallgatósága ennél részletesebb magyarázatot kíván. – Hidrografikus bioszférának hívjuk a bolygó élővilágának azon részét, amely az óceánokban él. A minták szennyeződést mutatnak, valószínűleg olajról van szó, amely az egyre nagyobb mennyiségben előforduló petróleummolekulák következtében...

– Petróleum? – kérdezték néhányan.

– Az olaj természeti katasztrófa által élve eltemetett élő szervezetek maradványa: nyomás alatt ezek a maradványok szén alapú tüzelőanyaggá váltak, amit a felszínre szivattyúzva elégetnek.

A lordok és kísérőik egymásra néztek. Próbálták megérteni a hallottakat. Valaki így szólt: – Úgy érti, ez egy tűzkultusz? Az imént termonukleáris robbanásról beszélt.

– Engedjék meg, hogy folytassam – mondta Roke kapitány. Zörögni kezdett a táblázattal. – A légkörbe juttatott ipari szennyezés már trillió tonnákban mérhető. Jóval meghaladta azt a mértélvet, amit az élő és élettelen világ még képes lenne feldolgozni.

– Egy termonukleáris tűzkultusz – motyogták néhányan a hátsó sorokban.

Roke kapitány tovább haladt a megkezdett úton. – A légkör felső részének szénhidrogén egyensúlya kritikussá vált, és egyre romlik. A kéntartalom megsokszorozódott. A csillagukból származó hő egyre inkább csapdába kerül a beszennyezett légkörben. A bolygó mágneses sarkai vándorolnak. – Észrevette, hogy hallgatósága kezdi elveszteni a türelmét. Félretette a listát.

– Ez azt jelenti – folytatta Roke kapitány, kezét az emelvény szélére téve –, hogy egyszerre két dolog is fenyegeti ezt a bolygót. Az egyik: olyan gyorsan felégetik a légkörükben található összes oxigént, hogy még azelőtt megszűnik az élet a bolygón, mielőtt elérkezne az inváziós időrendben meghatározott időpont. A másik: a felszíni felmelegedés, valamint a mágneses sarkok vándorlása miatt a bolygó sarkait borító jégsapkák felolvadhatnak, vízzel árasztva el a szárazföldek jelentős részét, s így szinte használhatatlanná téve a bolygót.

Ha lehet, még rosszabbul éreztem magam. Ez tűzbombaként fog végigvágni rajtam és a 451-es részlegen.

Tudtam, hogy ez nemcsak a magam, hanem Endow, Lombar és az egész Apparátus végét jelentheti.

Magamban elátkoztam Jettero Hellert! Ez végérvényesen véget vethet mindennek, amit terveztünk – úgy értem, amit Lombar tervezett. Nem láttam kiutat. Semmilyen kiutat!

8. fejezet

Miután a Lordok számára, hátuk mögött álló kísérőik magyarázata nyomán, világossá vált, hogy Roke kapitány mire alapozza következtetéseit, és miután a hatalmas, csillogó csarnok minden vendége végre megértette, hogy Roke tulajdonképpen arról beszélt, hogy az egész inváziós időrend veszélybe kerülhet, a megrökönyödés futótűzként terjedt szét a résztvevők között.

Lombar kíméletlenül böködte Endow hátát, így az öreg lord vett egy nagy lélegzetet, hogy a kiáltásával megpróbálja túlharsogni az általános zűrzavart. – A kapitány úr elmondaná nekünk, hogy szerepelt-e bármi más a harcmérnök jelentésében? – Endow, az erőfeszítéstől kimerülve, hátradőlt, mire a nővér azonnal törölgetni kezdte az öreg lord száját.

Ez fontos lehet, így a zűrzavar lecsendesedett. Roke a kezében tartott jelentésekre nézett, s megzörgette a papírokat. Anélkül hogy felnézett volna, így szólt: – Mivel harcmérnökről van szó, számos további részlettel egészítette ki a megfigyelések eredményeit.

Szinte éreztem, ahogy Lombar Hisstben növekszik a feszültség. Én magam is elfelejtettem levegőt venni.

– Először is – folytatta Roke – meg kellett vizsgálnia a bolygó érzékelő berendezéseit. – Közelebbről is szemügyre vette a jelentést. – Azt mondja, elektronikus érzékelőkkel figyelik a repülő tárgyakat... itt van a hullámhossza és a becsült hatótávolsága. Műholdas kommunikációs rendszerrel is rendelkeznek... itt a műholdak száma, hatótávolságuk és becsült információforgalmuk. – Roke lapozott. Halványan elmosolyodott. – A harcmérnök azt állítja, hogy mikor dekódolták a műholdak jeleit, kiderült, hogy a legnagyobb részük az otthoni szórakozást szolgálja. Nincs olyasféle védelmi hálózatuk, amely a világűrt figyelné, ami pedig van, könnyen kikerülhető.

Lombar megbökte Endow-t, mire az öreg lord így szólt: – És a többi részlet?

Roke ismét lapozott. – Azt mondja, szép bolygónak látszik. Meg hogy kár, hogy nem vigyáznak rá.

– Ennyi az egész? – kérdezte Endow, válaszul a hátát ért lökdösésre.

Roke újra végigfutotta a jelentést, majd felnézett. – Igen, ennyi. Semmi más.

Szinte érezhető volt, ahogy a feszültség kiáramlik Lombarból. Hátradőlt. Majdnem felnevetett. Ez volt az, amit hallani akart. Fordulópont volt ez a számára. Fürgén Endow füléhez hajolt.

Endow így szólt: – Tisztelt Korona, ha megbocsát. A következtetés, amelyre a királyi csillagtérképész jutni vélt, arról nem beszélve, hogy a térképész elmulasztotta bevonni a területet felügyelő osztályokat, túlzottan súlyos és hasonlóképpen riasztó. Veszélyezteti az időrendet, a költségvetést, az újraelosztást, a fejlesztéseket, az oktatóprogramokat és az összes jelen lévő osztály igazgatási részlegét.

Lombar büszke volt rá. Még meg is veregette a vállát.

A hatás azonnali volt. Az asztal körül helyet foglaló összes osztályon nyugtalanság lett úrrá. Igaz: az invázió menetének megváltoztatása kormányzati részlegek ezreinek ügymenetét és prioritásait változtatná meg, ami tulajdonképpen felborítaná az egész Voltárt. Kétszeres. háromszoros munkát jelentene a számukra. Végtelen konferenciák, átütemezésre váró tervek tömkelege, hetekig tartó túlórák és zűrzavar, zűrzavar, zűrzavar. Dolgokat nem lehet néhány perc alatt elintézni. Időbe telik!

Roke kapitány visszavonult. A Korona átvette a szót. A cintányérok csendre intették a megjelenteket.

– Véleményeket kérek – szólt a Korona – egy, a Blito-P3-ra mérendő, megelőző jellegű, azonnali csapás elrendelésének lehetőségéről.

A Hadsereg Osztályának Lordja így szólt: – Nincsenek mozgósítható tartalékaink. Az egész ügyet a Flottának és gyalogosainak kellene elintéznie.

A Flotta Lordja így válaszolt? – Még nem pótoltuk a clietusi hadjáratban elszenvedett veszteségeinket. Ennek hiányában vissza kellene vonulnunk a hombivinini háborúból, de ezzel a lépéssel feláldoznánk eddig megszerzett pozícióink legjavát. A Flotta tengerészgyalogságának mostani létszáma harminckilencmillióval alatta marad a toborzási létszámnak. A tengerészgyalogság tartalékait, mivel a Belrendőrség, saját gyengesége miatt, képtelen úrrá lenni a Calabar rendszerben kirobbant, Mortiiy herceg-féle lázadáson, kénytelenek vagyunk visszatartani. – Az egyik kísérő a lordhoz hajolt, és súgott valamit. – Továbbá – tette hozzá a lord – a Hadműveleti Parancsnokság hozzám eljuttatott állásfoglalása szerint a Blito-P3 nagy valószínűséggel pánikba esne egy esetleges, űrből érkező invázió esetén, és mivel a földi erők rendelkeznek termonukleáris fegyverekkel, könnyen előfordulhatna, hogy azonnal leégetnék a bolygó maradék oxigénburkát. Ez csak súlyosbítaná, de nem oldaná meg az önök problémáját.

Lombar mintha dorombolt volna.

A Korona a Diplomáciai Osztály képviselőjéhez fordult. A Diplomaták Lordja így szólt: – Békeküldöttséget javasolnék. Technikai jellegű segítséget ajánlunk a bolygónak, önmaga megóvása érdekében, majd mikor elérkezik az invázió időpontja, megyünk, és végrehajtjuk a táblázat által meghatározott feladatokat.

„Nem" és „Soha" kiáltások hallatszottak az asztal legkülönbözőbb pontjai felől. A Korona kénytelen volt inteni a cintányérosnak, de még a hatalmas csattanás sem csendesítette le a résztvevőket.

– Emiatt léptük túl a hombivinini háború költségvetését! – ordította a Bevételi Osztály Lordja.

– A hombivininiek pánikba estek, és kiürítették a városaikat – toldotta meg a Propagandaosztály, rendkívül mogorván. – Hagyjuk ki ebből az egészből a maguk békeküldöttségét! – Néhányan a lordok közül felkiáltottak: – Békeküldöttség! – kiáltozták, maró gúnnyal a hangjukban.

A Korona kénytelen volt ismét inteni a cintányérosnak, aki most a szokottnál is nagyobb erővel csapta össze cintányérjait. – Figyelmeztetnem kell Lordságaitokat arra, hogy Őfelsége elvárja, még ezen az ülésen megoldás szülessen a problémára!

A leplezetlen rettegés elcsendesítette a zajongókat.

Lombar izgatottan löködte Endow-t. – Most! – suttogta. – Most!

– Ha megbocsátana a Korona – kezdte Endow. – Noha a Külosztály munkafeltételei rendkívül mostohák, én mégis azt gondolom, hogy ennek a problémának a kezelésére ez az osztály hivatott.

A hatalmas terem csendben figyelt. Nem akartak hinni a fülüknek. Lombar így vagy úgy, de ki akarja húzni ezt az egész ügyet a sárból!

– Anélkül hogy megijesztenénk és megzavarnánk a Blito-P3-at – folytatta a jól kioktatott Endow – bejuttathatunk egy ügynököt a bolygó populációjába. Ez az ügynök óvatosan, a tőlünk kapott utasítások alapján, technikai jelegű adatokat „szivárogtatna" be a bolygó működési rendszerébe. Olyan adatokat, amelyek segítenek csökkenteni a bolygó károsanyag-terhelését anélkül, hogy fejlesztenék védelmi rendszerét.

Ezzel az összes csillogó-villogó ruhájú szaktekintély figyelmét magára vonta. A Korona bátorítóan bólintott.

Az egyre inkább magabiztossá váló Lombar Hisst által feltüzelve, irányítva és titokban meg-meglökve, Endow így folytatta: – A bolygót fenyegető veszélyek könnyen elháríthatók. A bolygó pusztulását képesek vagyunk a jövőbeni invázió időpontjáig késleltetni, vagy akár megállítani.

Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a Flotta Lordjából, majd „Tovább, tovább" kiáltozás hallatszott a Hadsereg Lordja felől.

Lombar megérintette Endow hátát. Ezzel jelezte a taktikaváltás elérkeztét. Jól időzített. Endow hirtelen szemérmessé vált. – Persze egy ilyen terv végrehajtása akár évekig is eltarthat. Az ügynöknek be kell illeszkednie közéjük, mintha közülük való lenne: rendkívül óvatosnak kell lennie. A Külosztálynak időre lesz szüksége, és semmiképpen sem szeretné, ha havonta zaklatnák, és jelentéseket követelnének tőle, miközben hosszú távú terven dolgozik.

– Igaz – mormogta néhány lord.

– A feladat végrehajtásához további forrásokra lesz szükségünk – mondta Endow. – Jelenlegi pénzügyi lehetőségeink nem teszik lehetővé egy ilyen nagyszabású, katasztrófaelhárító kampány lebonyolítását.

– Mennyi kellene? – kérdezte a Bevételi Osztály Lordja.

Lombar sutyorgott, Endow válaszolt. – Két-három millió kredit.

Ez az összeg, nyugodtan elhihetik, jelentéktelennek számított. Viszont felmentette Endow-t az alól a gyanú alól, hogy talán önös érdekből próbál pénzt szerezni a tanácstól. Ebben a pozícióban, kihasználva a pozíció adta lehetőségeket, a legkülönfélébb mesékkel szoktak előállni, ami alapján szert tehetnek egy irdatlan összegre. Ebből viszont semmi, vagy csak nagyon kevés juthat Endow-nak, ami azt jelenti, hogy a terv, nagy valószínűséggel, valódi.

– Nos, nos – szólt a Korona. – Őlordságaitok egyetértenek a tervvel?

Senki nem ellenkezett.

– Nagyszerű – folytatta a Korona. – Utasítom a hivatalok vezetőit, hogy a feladat végrehajtásával bízzák meg a Külosztályt, határidő nélkül, és elrendelem hárommillió kredit, a fent említett osztály számára való átutalását. Én pedig jelentem Őfelségének, hogy a terv megszületett, elfogadtatott, végrehajtása elindult.

Megkönnyebbült sóhajozás töltötte meg a termet.

Megcsináltuk!

Istenek, Lombar keresztülverte.

Őszintén szólva nem emlékszem a tanácskozás további menetére. Azt sem akartam elhinni, hogy a fejem a nyakamon marad. Hihetetlen volt, hogy az Apparátus munkarendje sem változik. Hihetetlen volt az is, hogy Lombar törekvései akadálytalanul haladnak előre. Örömmámorban úsztam.

Meg sem fordult a fejemben, hogy miután elhagyjuk a csillogó-villogó tanácstermet, huszonnégy órán belül a legsötétebb kétségbeesés kerít hatalmába.

MÁSODIK RÉSZ

1. fejezet

A következő reggelen Lombar Spietosban berendezett irodájának előszobájában ácsorogtam, várva hogy beléphessek. Az omladozó vártorony ablakából el lehetett látni egészen a Nagy Sivatag határát jelző zöld hegyekig, melyek mögött már a kormányzati főváros terült el – kétszáz mérföldnyi sivár pusztaság, amely jármű nélkül leküzdhetetlen.

Egy közeli hegy alatt húzódott meg az Apparátus kiképzőtábora, amely nem volt más, mint düledező sátrak rendetlen összevisszasága. „Túlélőtábor"-nak nevezték a parancsokban, „Gyilkos tábornak" hívták az itteniek. Az újoncok állóképességének fejlesztését kellett volna szolgálnia, de inkább a Spietos felé irányuló, olykor jelentős forgalmat próbálták leplezni vele, valamint őrszemélyzetet adott a börtön őrzésére. A tábor valódi lakói az Apparátus orgyilkosai voltak, az újoncok pedig, akik idekerültek, azok a szerencsétlenek voltak, akikre még az Apparátusnak sem volt szüksége – nem is maradtak életben.

A Spietos fekete bazaltból épült, magasba törő falait nagy valószínűséggel az a régen kihalt faj emelte, amely százötvenezer évvel ezelőtt lakta ezt a bolygót, és csak követ használt az építéshez, és amely elenyészett a voltár invázió első hullámának egyetlen támadásától.

A legendát, amely szerint a kastély még mindig radioaktív, ravasz módon elhelyezett, válaszjeleket sugárzó ernyők tartották életben: mikor a bolygó ellenőrző rendszerének pásztázó sugara elérte az ernyőket, azok – felhasználva a pásztázó sugár saját energiáját – radioaktív szennyeződésre utaló jeleket sugároztak vissza.

A Spietos nem sugárzott. Az egyetlen hullámhossz, amit kiadott magából, az az egy mérföld mélyen, a rettenetes mélységben élő, mocskos ketrecekben nyomorgó politikai foglyok ezreinek halálhörgése volt. Ez esetben a „politikai fogoly" nem jelentett mást, mint „olyan valakit, aki keresztezni próbálja az Apparátus terveit". A hivatalnokok definíciója tréfásabb volt: „Bárki, akit Lombar Hisst nem szeret", de ezt csak a legjobb barátok merték egymás fülébe súgni, és még ez sem volt túl okos dolog. Egyszer megkérdeztem Lombart, mikor részeg volt, miért nem öli meg őket, mire a jólismert kacsintással kísérve, így válaszolt, „Soha nem lehet tudni, hogy mire lehet őket felhasználni – azonkívül alkalom adtán a rokonaikat is együttműködésre lehet bírni". Szinte a sziklákon keresztül is érezni lehetett a foglyok szenvedését.

Meleg volt.

Berregés hasított a levegőbe, mire a hivatalnok intett a fejével, hogy bemehetek.

Kopott lépcsősor vezetett Lombar spietosbeli irodájának ajtajához. Az iroda betöltötte a torony teljes legfelső szintjét, de vigyáztak, hogy ez a levegőből ne látszódjék. A falakat borító aranyburkolat horpadozott volt és hiányos, felbecsülhetetlen értékű díszlete egy ősi háborúnak. Ezüsturnák álltak szanaszét az irodában. A bútorokat egy királyi sírból lophatták. A hatalmas termet elborító, felbecsülhetetlen értékű tárgyakat Lombar egy évtizedes vezetése alatt zsákmányolta az Apparátus. Igyekezett olyan módon elrendezni és használni őket, hogy értéktelennek tűnjenek. Lombar „ajándékoknak" tartotta őket.

Az egyik falat teljes egészében tükör borította. Kissé zavarba jöttem, mikor megláttam Lombart, aki önmagát nézegette benne. Aranyszövetből csináltatott sapkát magának, melyen a Királyi Fegyveres Erők emblémája díszelgett, s most ebben forgolódott a tükör előtt. Aztán abbahagyta, levette a fejéről, és óvatosan összehajtogatta. A sapkát egy ezüstládába tette, amit lelakatolt. Ahogy azt Lordságod nálamnál sokkal jobban tudja, halállal büntetik a királyi sapka illetéktelen viselőjét.

– Üljön le, üljön le – szólt Lombar, egy székre mutatva. Jókedvű volt és kipihent.

Addig én is jól éreztem magam. Hirtelen megrémültem!

A piszka elfeledetten hevert az asztalon. Lombar udvarias volt, majdnem kedélyes.

Mit akarhat?

– Kér egy popot? – kérdezte, és felém nyújtott egy aranydobozt.

Úgy éreztem, a szívem rögtön felhagy a kalapálással. A lábam nem bírta el testem súlyát, így belerogytam az egyik székbe.

Sürgető mozdulattal megrázta előttem a dobozt, én pedig megpróbáltam kihalászni egy popot, és valahogy letörni a tetejét. A csodás illat az arcomba csapott, kissé lehűtött és felébresztett.

Lombar, még mindig mosolyogva, helyet foglalt a kényelmesnek látszó kanapén. – Soltan – kezdte, amitől rajtam eluralkodott a rettegés: soha nem szólított még a nevemen, ráadásul egy elöljáró soha nem ejti ki a száján beosztottjának bizalmas nevét. Tudtam, valami szörnyűség vár rám a közeli jövőben!

– Soltan – ismételte meg Lombar, kedvességgel a hangjában. – Jó híreim vannak az ön számára. Egyfajta ajándékkal szeretnék kedveskedni, tekintettel a tegnapi, nagyszerű győzelmünkre.

Nem kaptam levegőt. Tudtam, hogy elérkezett.

– Ezen a reggelen – folytatta Lombar – önt felmentették a 451-es részleg éléről.

Istenem, tudtam. Most következő szavaival börtönre fog kárhoztatni – miután megkínoztat!

Szörnyen elsápadhattam, mivel az eddiginél is barátságosabban folytatta. – Nem, nem, nem – nevetett.

Ne aggódjon, Soltan. Sokkal érdekesebb feladatom van az ön számára. És amennyiben jól fogja megoldani az önre váró feladatokat, az esetben, ki tudja, talán ön lehet az Apparátus főigazgatója. Vagy akár a Külvilágok Lordja.

Ah, igen. Ugye hogy igazam volt! Bajban nagyok! A kétségbeesés szólt belőlem. – Ezután a... botlás után?

– Ugyan már, Soltan – mondta Lombar –, ez nem magán múlott. Heller jelentése egészen más csatornákon haladt, teljesen függetlenül tőlünk, messze attól a területtől, amire még befolyásunk van.

Ebben igaza volt. Másolatok hiányában nem szerezhettem tudomást a történtektől, így az Árnyékrészleget sem tudtam értesíteni, hogy az eredeti jelentést cseréljék ki az általam hamisított változattal. De ez most nem fog engem megmenteni!

Felállt a kanapéról, én pedig azt gondoltam, megy a piszkáért, vagy ami még ennél is rosszabb, megnyomja a csengőt, hogy behívja az őröket, akik azonnal letartóztatnak. Ehelyett azonban csak megnézte magát a tükörben, – Szükségünk volt erre a balesetre – mondta –, hogy helyrerázzuk vele a dolgokat. A Nagy Tanácstól megkaptuk a parancsot, mi pedig teljesíteni fogjuk.

Lombar odalépett hozzám, és megveregette a vállamat. Ónkéntelenül is összerezzentem. – Soltan, önt jelölöm a Blito-P3-ra küldendő különleges ügynökünk irányítójává.

Megértettem. Az irányító elküldi az ügynököt, irányítja és megmondja neki, hogy mit kell tennie. Napról napra, vagy akár óráról órára. Az irányító felelős mindenért, amit az ügynök tesz. Ha bármi rosszul alakul, az irányítót azonnal kivégzik.

De hát egy megbélyegzett ember, igen, egy megbélyegzett, megpróbál küzdeni az életéért. – De... de csak hárommillió kreditet biztosítottak a tervhez. Egyetlen hajóbaleset tönkreteheti...

– Ugyan már – szólt Lombar. – Endow a hárommilliós keretet százmilliókra tudja növelni. Egy kis túlköltekezés itt, némi étvágygerjesztő jó hír ott, megtoldva a fejünk felett lebegő veszedelem fenyegetésével, szédítő magasságokba emelheti finanszírozásunk mértékét. Nem, önnek nem lesznek pénzügyi természetű gondjai. Egyáltalán nem. Különben is, több trillió kreditet felemésztett volna egy elhamarkodott, idő előtti invázió. És még kudarcba is fulladt volna.

Ismét a tükör elé ballagott. – Azt hiszem, okosan cselekedtem. Elébe mentem a jelentésnek. Rengeteg lehetséges és elérhető helyszínt sikerült bevonnom a dologba. Bátran megtízszerezhetem a Földre irányuló forgalmat anélkül, hogy bárki kérdezősködne, és még az érzékelőernyőket sem kell kerülgetni többé. Pompás. Elég lesz annyit mondanom, hogy igyekszünk kapcsolatban maradni az ügynökünkkel – és önnel, természetesen.

– Úgy érti, én is a Földre megyek? – kérdeztem hülyén. Nyilvánvaló volt. Semmiféle ügynököt nem lehet a Voltárról irányítani. Ideges lettem. Még a kötelező dicséretről is majdnem elfeledkeztem. – Lenyűgözött az ön éleslátása – mondtam mélán. – Nem hittem benne, hogy szerencsével kimászhatunk ebből a dologból. Hogy mégis sikerült, ez természetesen az ön érdeke.

Ettől újra elmosolyodott. Egy pillanatra aztán összevonta a szemöldökét. Kénytelen voltam bátorságot önteni magamba, és folytatni. – Nekünk... ööö... nincs ilyen képességű ügynökünk.

– Ó, van néhány ügynökünk a Földön. Ezt ön is tudja. Arra gondoltam, elküldöm önöket hozzájuk – Rathhoz és Terbhez-, hogy segítsenek maguknak. Ők a legjobb gyilkosaink közül valók. Volt szerencsém látni őket! Ehhez mit szól? Jobban érzi magát?

Már láttam a halálos ítéletemet, amellyel a kudarcba fulladt küldetést fogják megtorolni, pontosan úgy, ahogy az várható. Erőre kapott bennem az élni akarás. – Főigazgató úr, egyikük sem ért a geofizikához, még egy kicsit sem. Én pedig... nos, én majdnem kibuktam emiatt az Akadémiáról.

Lombar nevetett. Nagyon kedvesen. Jól szórakozott. Ez egy egészen más Lombar volt, mint akit eddig megismertem. – De azért elvégezte azokat a kurzusokat. Ismeri a kifejezéseket. Soltan, próbálja megszokni a gondolatot, hogy én az ön legjobb barátja vagyok.

Most, most. Még van valami. Tudtam, hogy valami még van.

Ismét felém nyújtotta az aranydobozt. – Vegyen még egy popot.

Alig tudtam letörni a tetejét. De aztán jólesett. Ha ezt nem tettem volna, Lombar szavaitól biztosan elájulok.

– Ne legyenek aggályai az ügynökkel kapcsolatban. Már döntöttem a kilétéről. – Rám nézett, hogy lássa, figyelem-e, amit mond. – A neve Jettero Heller!

Hosszú-hosszú csend borult az irodára, miközben megpróbáltam felfogni a hallottakat. Másodpercekig azt hittem, képzelődtem, vagy rossz nevet hallottam. De Lombar csak állt és mosolygott.

– Ő a legmegfelelőbb személy – folytatta Lombar, mivel én továbbra sem szólaltam meg. – A Nagy Tanács hinni fog az általa aláírt jelentéseknek. Én azt mondom, teljességgel alkalmas, na persze csak a maga ostoba módján. Nem rendelkezik kém kiképzéssel. Semmit sem tud arról, hogy hogyan épül fel az Apparátus, és hogyan dolgozik. Önök mindketten az Akadémián végeztek, és lehetnének akár még barátok is – maga könnyen szót ért vele.

Az agyamba lassacskán visszatért az élet. – De Jettero Heller kiváló mérnök. Megszámlálhatatlan posztgraduális képzésben vett részt. Jóval az én szintem fölött áll. Ezt nem igazán értem. Ha nem rendelkezik kém képzettséggel, és semmit sem tud az Apparátusról...

– Vegyen még egy popot – vágott közbe Lombar, elém tartva a dobozt. Miközben ideges mozdulattal kivettem egyet a dobozból, tudtam, hogy még nem végeztünk.

– Figyel? – kérdezte Lombar.

Mereven rábámultam.

– A földi küldetés megtervezésének és végrehajtásának legfontosabb szempontja a kudarc – mondta Lombar.

Nem értettem.

– Azt akarjuk elkerülni – folytatta Lombar –, hogy a jelenlegi voltár kormány szállja meg és győzze le a Földet. Saját tervünk van a bolygó meghódítására. Ezt ön is tudja és én is tudom. A mi tervünk korábban fog útjára indulni, mint a hivatalos invázió. Cseppet sem érdekel minket a Blito-P3 tiszta levegője. Vannak még bolygók. A Blito-P3-nak más hasznát vesszük, még jóval azelőtt, hogy bármelyik óceán kiöntött volna. Ki az ördögöt érdekel a levegő?

Már kezdtem érteni. Világos volt, hogy Lombar, aki a Staphottenről származott, melynek légkörében igen kevés az oxigén, nem sokat törődik a levegővel.

Lombar nevetett lassú felfogásomon. Alighanem látszott rajtam. – Ugye arra nem számított, hogy ennyire zseniális vagyok?

Ravasz kérdés volt. Szégyelltem volna elismételni Lombar szavait. ezért így szóltam. – Ó, dehogy nem.

– Ó, nem. Dehogy is – mondta Lombar. – Jettero Hellernek kudarcot kell vallania, minél korábban. Rath és Terb segítségével ez nem lesz nehéz feladat.

Nem igazán tetszett ez a megjegyzés. Észre is vette.

– Önnek nagyon okosan kell dolgoznia – mondta Lombar, kissé türelmetlenül. – Jettero Heller, bíííp, különös tekintettel a külsejére és képességeire, nem az a személy, akit túl könnyen el lehetne buktatni. Ön azonban, ebben biztos vagyok, csendben és teljes biztonsággal el fogja intézni.

– Az első jelentések – folytatta Lombar – az ő jelentései lesznek. Ezek segítségével megismerjük a stílusát. Ezután már nem lesz más dolga, mint megakadályozni feladatai végrehajtásában, és vigyázni, nehogy valami ostobaságot kövessen el. Legjobb tudásunk szerint fogjuk megalkotni „Jettero Heller jelentései"-t.

Egy ködfolt azért még maradt. – Nem fogja jó szívvel venni az elrablását – mondtam. – Lehet hogy visszautasítja az együttműködést.

– El kell ismernem, az elrablása hibának tűnik, de jól beleillik a tervünkbe. – Magára öltötte zubbonyát.

Az ajtóhoz ment, és kopogott. – Jöjjön, nézze meg, hogy egy mester hogyan veszi kézbe a dolgait.

Én pedig követtem, hogy nekilássunk előkészíteni a földi küldetést, de úgy, hogy az biztosan kudarcba fulladjon.

Szörnyen éreztem magam.

2. fejezet

Egyre mélyebbre ereszkedtünk a Spietos gyomrába. Mintha abba a pokolba tettünk volna kirándulást, amellyel a különböző vallások riogatják a kárhozottakat.

Számomra inkább olyan volt, mintha egy irdatlan, vadállatokat rejtő barlangba léptem volna be. Lemaradtam Lombar mögött, hogy elő tudjam rántani a robbantót, ha szükség lenne rá. Az őrök maguk is bűnözők voltak: én az Általános Szolgálat szürke egyenruháját viseltem, rangjelzések nélkül: semmit sem értem ezen a helyen: megtámadhat egy elkeseredett fogoly, de leüthet akár egy őr is, hogy kiraboljon.

Egyre lejjebb ereszkedtünk a csőben, miközben az elviselhetetlen bűztől öklendezni kezdtem. Az 501-es negatív szinten kiszálltunk. A szag rettenetes volt: rendszerint a cellákban hagyták a halott foglyok maradványait, hogy teljesen elenyésszen – vagy belöktek mellé egy új rabot.

Rozsdás rácsokkal szegélyezett folyosó húzódott előttünk. Néhány beesett szempár meredt ránk a feszültség alatt lévő rácsok mögül. A magasabb emeleteken az Apparátus titkos laboratóriumai működtek, melyek eredményeit a mélybe száműzték: tudományos kísérletek deformált, eltorzított maradványai élték mindennapi, rettenetes életüket a ketrecekben, magukra hagyva, mindenkitől elfeledve.

Lombar fekete, tábornoki egyenruhában, hatalmas léptekkel haladt előttem. Kezében piszkáját lóbálta, miközben a földre szegezte tekintetét, és igyekezett nem meghallani az utunkat kísérő nyögéseket és rimánkodásokat.

Befordultunk egy sarkon. Egy kisebb helyiségbe jutottunk, melyet halvány fénnyel töltött meg egy zöld világítólemez. Túlsó végében egy, az eddig látottaknál is erősebb ketrec állt, amely azonban nem volt elég magas ahhoz, hogy a benne raboskodó fogoly fel tudjon állni. Lombar elbillentett egy kart, mire a ketrecajtó kinyílt.

Jettero Heller hevert a hideg kőlapon. A félhomályban is látni lehetett, hogy fehér sportnadrágot visel, valaki azonban elvette a pulóverét és a cipőjét. A bénító tőr által ejtett szúrt sebet nem gondozták. Az alvadt vér rászáradt a vállára. Csuklójára elektromos bilincset tettek, azt a fajtát, amely folyamatosan szúrja viselőjét. Semmiféle edény nem volt a ketrecben, valószínűleg nem is kapott ételt. Mióta volt itt? Négy napja?

Isteneim, gondoltam, hogy bocsáthat meg bárki is ilyen bánásmódot?

Arra számítottam, hogy megvetően fogad majd minket. De nem így történt. Nyugodtan hevert a kőpárkányon, pihenten és higgadtan.

– Nocsak, nocsak – szólt Jettero Heller hűvösen. – A „piások" is megérkeztek. – A Flottánál ezzel a megvető névvel illették az Apparátust: állományjelzőjük bunkósbotot formázott, egy vastag lapát volt, nyelével felfelé. A Flotta azonban úgy vélte, ez egy üveg, és ezért „piások"-nak hívtak minket, amivel alaposan feldühítették az Apparátust.

Lombar más helyzetben támadással torolt volna meg egy ilyen sértést. Láttam is, ahogy a szemében megcsillan az ismerős fény. De Lombarnak most más feladata volt. A kőpárkány végéhez lépett, és lehajolt. Vidám mosolyt erőltetett az arcára.

– Eddig minden rendben – mondta.

Heller mozdulatlanul feküdt, s hűvösen méregette Lombart.

– Ez egy teszt kezdete volt – folytatta Lombar.

Heller nem szólt semmit. Csak nézte Lombart. Egyre kényelmetlenebbé vált a helyzet. Túlságosan is nyugodtnak látszott.

– Szükséges tudnunk, hogy megfelel-e a követelményeknek – mondta Lombar mosolyogva. – Az ön számára ez talán kényelmetlen, nekünk azonban létfontosságú, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb jelöltet fontos feladataink elvégzésére.

Ez azért pofátlanság, gondoltam. Viszont okos megközelítés.

– Soltan fogja – és felém intett – befejezni a tesztet, amelyből kiderül, hogy birtokában van-e a szükséges képességeknek.

Volt annyira szemtelen, hogy megpaskolja Heller bokáját. Arra számítottam, hogy Heller használni fogja a lábát. Persze lehet, hogy butaság lett volna. Aztán észrevettem, hogy Heller bokáját elektromos bilincs köti a kőhöz.

Lombar meggyőző mosollyal hagyta el a ketrecet. Intett, hogy kövessem, majd mikor hallótávolságon kívülre értünk, így szólt: – A többi már a maga dolga. Találjon ki valami zöldséget, aztán mondja neki, hogy megfelelt és adja át ezt.

Lombar a zsebéből előhúzta a Nagy Tanács földi küldetést elrendelő határozatának másolatát. Átnyújtotta nekem. A rettenetes bűz, a kísérteties félhomály, a felismerés, hogy az én vállamra került ez az egész, és a tudat, hogy itt maradok egyedül Hellerrel a Spietos mélyén, beteggé tett.

Az Apparátus főigazgatója kezdett visszatalálni eredeti kerékvágásába. Nem rángatta a zubbonyomat és nem is csapott rám a piszkával, csak az arcát tolta egészen közel az enyémhez. Halálos hangon szólt hozzám. – Nehogy felkeltse a gyanakvását! Ne hagyja megszökni!

Ó, ez nagyszerű! Két, ellentétes utasítás, egyetlen lélegzettel! A valódi parancs tulajdonképpen nem más, mint megvalósítani a lehetetlent, és együttműködésre bírni Hellert. Lombar magamra hagyott.

Visszamentem a ketrecbe. Isteneim, hogy bűzlött az a hely! Mosolyogni próbáltam, ahogy letérdeltem a kőpárkány mellé. Heller csak nézett rám hűvösen. Túl hűvösen.

– Először is – kezdtem – elmondaná, miből jött rá, hogy a parancs hamisítvány?

Nem válaszolt. Csak hideg tekintettel bámult rám. Félholt lehetett az éhségtől és a szomjúságtól. A csuklóját és a bokáját szorító elektromos bilincsek szörnyen fájdalmasak lehettek.

– Gyerünk, gyerünk – mondogattam, mint egy bolond tanító –, csak előnye származhat a helyes válaszból. Meg fogja látni, ha átmegy, a körülményei azonnal megváltoznak.

Jó ideje már csak engem nézett. Aztán, kissé nehezen forgatva szomjúságtól feldagadt nyelvét, így szólt:

– A kiejtéséből ítélve, ön Akadémiát végzett, igaz? – Alig láthatóan megrázta a fejét. – Milyen szerencsétlenség folytán került a „piások" közé?

Megmagyarázhatatlan dühroham ragadott magával. Melyikünk itt a fogoly? Vagy talán előnyt akar kovácsolni a helyzetéből? Vagy még a megsemmisülés kapujában is szemtelen és beképzelt, mint az összes flottatiszt?

Megmarkoltam a robbantót, ami majdnem összeroppant a szorításomtól. Hogy mer sajnálni?

Gondolataim szanaszét futottak. Ez a fickó még akkor is veszélyes, ha csak beszél. Igyekeztem lehiggadni. Melyikünk volt tulajdonképpen a fogoly? Óvatosan méregetni kezdtem, és amit láttam, attól elámultam. Nem magára gondolt. Nem az elektromos bilincsek okozta fájdalom járt a fejében, sem az éhség vagy a szomjúság. Amiatt érzett szomorúságot, hogy egy másik lény olyan mélyre süllyedt, mint én. Kérdésének semmi köze sem volt önmagához! Csak rám vonatkozott.

Beszélnem kellett volna magamról. Azt kellett volna mondanom: „Néha rossz utat választunk a térképen." El kellett volna mesélnem neki az egészet, kiérdemelve őszinte megértését. Milyen más lett volna minden, ha akkor így teszek!

De Lombar fekete felhőként takarta el gondolataim napját. Nem voltam elég bátor ahhoz, hogy őszinte legyek. Abban a percben rengeteg ember balsorsára ütöttem rá a pecsétet. Gyávaságom bizonyítékaként elmosolyodtam. Megismételtem, amit az imént mondtam. – Gyerünk, gyerünk. Beszéljen nekem a parancsról.

Egy ideig hallgatott. Aztán így szólt: – Ugyan miért tenném? Hogy új módszert fejlesszenek ki a következő emberrabláshoz?

– Nem, nem – válaszoltam. – A megfigyelőképességére és a reakciójára vagyok kíváncsi. Tisztán tudományos célból.

Megrántotta a vállát. – Ahogy kiléptem az ajtón, és megcsapott a szaga, azonnal tudtam, hogy nem flottaküldönc. A hajók szűk szálláshelyei és az összezártság miatt a legénység tagjai megölnék, aki nem fürdik, és illatosító port használ. Nem létezik büdös flottaküldönc.

Előhúztam egy noteszt, és a látszat kedvéért bőszen jegyzetelni kezdtem. – Nagyszerű. Éles szaglás. Még valami?

Rám nézett. Mintha mulattatta volna a helyzet. – A derékszíját fordítva viselte, a bokavédőjét is, a nyaka mögött meg kidudorodott a kése.

– Ah, nagyszerű – mondtam, és úgy tettem, mint aki jegyzetel. Tényleg nagyszerű volt, én magam sem vettem észre az elrejtett kést.

-De – folytatta Jettero – nem éreztem meg az elektromos ostorokból áradó ózont, pedig még kikapcsolt állapotban is érezni lehet, továbbá nem hallottam meg az ajtó mögé rejtőzött főnökét. Szóval, elcsúsztam. Így hát nem én vagyok a maguk embere.

– Nem, nem, nem – mondtam sietősen. – Én vagyok, aki ezt eldönti. Most inkább folytassuk. Miért hagyta győzni az ellenfelét? – Ezt valóban tudni szerettem volna. Azóta nem tud mit kezdeni a történtekkel, mióta szemtanúja voltam.

Úgy nézett rám, mint aki arra gondol, micsoda egy szörnyeteggel került szembe. Nem válaszolt, ezért ismét megkérdeztem. – Miért nem dobta ki azt a másik játékost?

Rendkívüli türelemmel, ahogy a gyermekeknek szoktak magyarázni, így szólt: – A kedvese ott ült a lelátón, aki csak azért utazott ide a bolygójáról, hogy lássa őt játszani. Ha veszít, megszégyenül.

– Na várjon csak – mondtam. – Maga labdákat dobott a kezébe. Kigúnyolta. Ez sokkal nagyobb kegyetlenség, mint legyőzni valakit.

– Ez igaz – felelte Heller. – Éppen ezért nem maradt más választásom, mint magamra vonni a figyelmet azzal, hogy kilépek a körből, és ezzel elvesztem a játékot. Ha figyelt, láthatta, hogy sikerült. Megmaradt a büszkesége, és nem kellett szégyenkeznie.

Megdöbbentem. Összezavarodtam. Bárki az Apparátusból el tudná magyarázni, hogy milyen végzetes baklövés feladni egy biztos győzelmet. A szánalom végzetes érzés! A rosszabb játékos a jobb. Aki győz, és nem törődik vele, mit okoz ezzel a másiknak.

Ebből a fickóból soha nem lesz kém. Soha! Az urak segítsenek neki. Na meg az urak segítsenek nekem, az irányítójának!

– Nagyszerű! – kiáltottam olyan hamisan, mint egy prostituált. – Átment az összes csövön! Maga a mi emberünk.

3. fejezet

A félhomályos ketrecben és az orrfacsaró bűzben előhalásztam a parancs másolatát, és Heller orra elé tartottam a cikornyás pecséttel hitelesített papirost.

– A Nagy Tanács, nem más – mondtam. – Az év legjelentősebb küldetéseinek egyike! És ahogy láthatja, a Külosztály szabad kezet kapott a feladat végrehajtásában. – Fontoskodva megráztam a papírt.

Mivel nem válaszolt, magamra erőltettem legmagasztosabb hanghordozásomat, amire csak képes voltam ezen az elkeserítő helyen, és így szóltam: – A Voltár legjobbjára van szükségünk, így magát választottuk!

Ha ez fel is ébresztett némi ambíciót a lelkében, látni nem lehetett.

– Ez esetben – kezdte – szerezze vissza az órámat.

Fogalmam sem volt, miért olyan fontos az órája. Mindenesetre szólnom kell egy őrnek, hogy vegyék le róla az elektromos bilincseket. Odaléptem a fali kapcsolótáblához, és megnyomtam a csergő gombját.

Nem sokkal később egy ráncos nyomorék jelent meg a ketrec előtt, és bizonytalanul rám nézett. – Vegye le az elektromos bilincseket erről a fogolyról – utasítottam. – Hozzon ételt és italt. Valamint hozza vissza a tulajdonába tartozó holmikat.

Olyasmit motyogva, hogy meg kell szereznie az áramkör kombinációját, az őr eloldalgott.

Vártunk, míg a nyomorult vissza nem érkezett egy fémkártyával, egy vizeskancsóval és egy rozsdás csajkával, benne valami undorító étellel. Zavartan hátraléptem, miközben a nyomorék őr a bilincsek körül matatott a kártyával. A bilincsek végül lekerültek Heller bokájáról és csuklójáról. Az őr letette az ételt és az italt a mocskos padlóra, majd elbicegett.

– Várjon – szóltam utána. – Hol vannak a fogoly holmijai?

Az őr, anélkül hogy megállt volna, bosszús nyivákolással így válaszolt: – Nem vagyok szolgálatban. Csengessen a következő őrnek.

Heller felült a kőpárkányon. Óvatosan a szájához emelte a vizeskancsót. Éppen csak annyit ivott, hogy leapadjon feldagadt nyelve. Ismét csengettem, hátha az előző őr elmulasztja átadni az üzenetet kollégájának.

Fél óra és jó néhány csengetés után egy hatalmas termetű, erőszakos modorú kalabáriai jelent meg a helyiségben. – Mi ez a lárma? – kiáltott mérgesen. – Csengetés, csengetés, csengetés! Itt nem lehet pihenni!

Kezemet a robbantóra téve, hátraléptem. A fickó legalább háromszáz font lehetett. Meztelen felsőtestét kés ejtette sebekből eredő forradások tarkították. Az arca rémálomra hasonlított.

– Hozza ide a fogoly javait. Egy pulóver, egy pár cipő és egy óra. – Heller felé fordultam, aki bólintott.

– És maga melyik szolgálathoz tartozik? – kíváncsiskodott a hatalmas termetű őr. – Honnan tudjam, hogy ki maga? Nem is az Apparátus egyenruháját viseli.

– Nem fogja megbánni – mondtam, tudatában annak, hogy itt, egy mérföld mélyen, ennek a féregnek a jóindulatától függök.

A szörnyeteg bólintott, mint aki pont azt hallotta, amit hallani akart. Eltűnt.

Heller bizalmatlanul harapott bele az ételbe, majd leöblítette egy újabb korty vízzel.

Megráztam a kezemben tartott parancsot. – Itt a jó alkalom – mondtam csalogatóan.

Heller megrázta a fejét. – Várjunk.

Hosszú várakozás után a hatalmas őr visszaért, újonnan szerzett vágás éktelenkedett az egyik szeme alatt. A cipőt Heller elé, a földre dobta, a rettentően összekoszolt pulóvert pedig Heller képébe vágta. – Nem volt rajta óra, mikor behozták – mondta.

Hellerre néztem. – Nem viselhetett órát a golyólabda alatt – mondtam.

– Az egyik barátom vigyázott rá – felelte Jettero. – Visszaadta, mikor lejöttem a pályáról. Ezek a majmok vették el tőlem.

– Szerezze vissza az óráját – mondtam az őrnek. – Ha nincs óra, nincs fizetség.

Morgott valamit magában, majd ismét eltűnt.

A víz és az élelem segített. Jettero felállt, én pedig óvatosságból megmarkoltam a robbantót. De Heller csak a végtagjait akarta megmozgatni. Azután leült, és a pulóvere ujjával és némi vízzel megpróbálta megtisztítani a cipőjét: valaki hordhatta, mocskos volt.

Hosszú idő telt el, mire a nagydarab őr visszatért. A szája széle felrepedt, míg távol volt, kezének bütykeiről pedig lehorzsolta a bőrt. Az óra azonban ott volt a kezében.

Akkor láttam először egy űrmérnök óráját. Elvettem. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem rejt-e valami titkos fegyvert: az Apparátusnál eltöltött évek gyanakvóvá teszik az embert. De csak egy hatalmas, kerek tárcsa volt, kicsiny lyukkal a lapján, és nehéz fémszíjjal. Átnyújtottam Jetterónak. Bólintott, hogy ez az, és készült felcsatolni a csuklójára.

– A fizetség – szólt az őr.

Egy tízkredites bankót húztam elő a zsebemből. Szép kis summa egy spietosbeli őr számára.

Az őr úgy nézett a pénzre, mintha sosem látott volna olyat. – Tíz! – morogta. – Hatvan kreditet kellett fizetnem csak azért, hogy az órát visszakapjam!

Jetteróra vetette magát, hogy visszaszerezze az órát.

Elkaptam az óriás vállát, hogy kizökkentsem a támadás lendületéből. A mozdulattót hátratántorodott, majd elbotlott a saját lábában. Nekivágódott a ketrec rácsának, és térdre esett.

Valósággal tajtékzott!

– Megöllek! – bömbölte, készen arra, hogy meg is tegye.

Felemeltem a robbantót, hogy megelőzzem.

A robbantóm hirtelen kirepült a kezemből!

Csak elmosódott mozdulatokat láttam. Heller jobb csuklója nekicsapódott az őr torkának, de olyan erővel, hogy az felemelkedett a padlóról!

A szörnyeteg hatalmasat puffanva vágódott neki a falnak!

Rongybabaként terült el a padlón. A szájából folyt a vér.

Jettero felkapta a robbantót, és miután helyére tolta a biztonsági reteszt, visszaadta nekem. – Soha ne öljön meg senkit, akit nem muszáj – mondta halkan.

Megvizsgálta az őrt. – Még él. Adjon hetven kreditet. – És kitartotta a tenyerét.

Tétova mozdulatokkal előhalásztam még hatvanat, majd felvettem a padlóról a tízest. Jettero elvette tőlem. Letérdelt az őr mellé, és addig pofozta az arcát, míg a fickóba vissza nem tért az élet.

Jettero a szörnyeteg orra elé tartotta a hetven kreditet. – Itt van a pénze. És köszönöm az órát. – Aztán egy flottatiszt hűvös, ellentmondást nem tűrő hangján így folytatta: – Most visszamegy a helyére, és elfelejti ezt az egészet.

Az őr megértette. Elvette a pénzt, és elballagott, de olyan nyugodtan, mintha csak rutinellenőrzést tartott volna Heller ketrecében. Valóban elfelejtette az egészet.

– És most lássuk azt az állítólagos dokumentumot – mondta Heller.

4. fejezet

Jettero Heller a zöld izzólemez alá lépett, kezében a Nagy Tanács utasításával. Háttal állt nekem, így nem láthattam, hogy mit csinál valójában. Az órájával ügyködött valamit.

– Hitelesnek látszik – mondta.

Méla mosolyt erőltettem az arcomra, de megborzongtam odabent. Valóban hiteles volt, de ezt csak egy összehasonlítás után lehet bizton kijelenteni. Az Apparátus bármelyik percben képes egy ilyen dokumentumot összekalapálni. Reménytelen, hogy kém váljék belőle.

– Csakhogy az elrablásom után négy egész hét tized nappal bocsátották ki – mondta.

A válla fölött az iratra lestem. Igen, rajta volt a kibocsátás pontos időpontja. Nem nagy trükk. – Tudnunk kellett, rendelkezésünkre áll-e a megfelelő ügynök, mielőtt belekezdünk a feladat végrehajtásába – hazudtam szemrebbenés nélkül.

– Nézze – szólt Heller. – Rettenetes ez a hely. Nem beszélhetnénk meg ezt a dolgot valahol máshol?

– Abban a pillanatban, ahogy elvállalja a megbízást – mondtam.

– Ah! Lehet, hogy zsarolás szagát érzem a többi bűz között?

– Nem, nem – feleltem gyorsan. – Ez csak egy... a... a hatalom nem akarja, hogy a küldetés sikerrel járjon. – Ez nem volt hazugság. – Azzal bíztak meg, hogy vigyázzak magára. – Briliáns ötlet, gondoltam. Így nem lesz nehéz irányítani. Egy tökéletesen gyermek lelkű kémmel lesz dolgom.

– Blito-P3. De hát pont onnan jöttem vissza. Felderítettem azt a helyet.

– Pontosan ez, és néhány korábbi teljesítménye jelölte önt erre a posztra.

– És ezért raboltak el. – Fanyar vigyor árulkodott hitetlenkedéséről. – Beszéljen inkább erről az úgynevezett küldetésről.

Elmondtam neki, jócskán leegyszerűsítve. Elmegy a Földre, és beépít néhány technológiai megoldást a kultúrájukba, hogy ezzel megóvják a bolygót. Ahogy előadtam, az alapján nemes és önzetlen dolognak tűnhetett. A flottatisztek mit sem tudnak az inváziós időrendről, így én is hallgattam róla.

– És maga szerint emberrablással kell kezdeni egy ilyen tervet?

– Ki kellett próbálnunk, hogy megfelel-e azoknak az elvárásoknak, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy ügynök váljék magából – emlékeztettem.

– Szóval, már azelőtt megvolt a parancs, mielőtt még megfeleltem volna.

Bíííp! Vág az esze! De az enyém is. Nem végezhetsz titkos munkát egy évtizeden keresztül anélkül, hogy ne tanulnád meg a fogásokat. Ez kell az életben maradáshoz.

– Rendkívül nagy bajba kerültünk volna, ha másik jelentkező után kell néznünk – mondtam szelíden.

– Meg ha azt a másikat is el kell rabolniuk – toldotta meg Heller, aztán felemelte a kezét, hogy véget vessen a szóváltásnak. – Elmondom, mit fogok tenni. Én ugye nem tartozom az önök osztályához. Viszont ha hoz egy parancsot a Flotta személyzeti tisztjétől, vállalom a küldetést.

Lombar szelleme kissé eltávolodott tőlem. Kedvem lett volna megkönnyebbülten felnevetni. De ehelyett így szóltam. – Ó, azt hiszem, ezt el tudjuk intézni.

Széles, udvarias gesztussal magam elé tessékeltem, majd kiléptünk a ketrecből.

Alá kellett írnom a fogoly távozásáról szóló okmányt. Megkerestük az őrszobát. A szörnyeteg, akit Heller leütött, ott ült a priccsen, és valami undorító pörköltfélét kanalazott. Idegesség kerített hatalmába. A bestia egy hirtelen mozdulatára hátrahőköltem. Aztán valami elképesztő dolgot láttam.

A hatalmas termetű őr olyan fürgén pattant fel a priccsről, hogy majdnem kiborította a csajkáját. Merev vigyázállásba vágta magát és a mellkasa előtt összefonta a karját, pontosan úgy, ahogy a katonák tisztelegni szoktak!

Nem nekem szólt. Heller, válaszképpen, laza mozdulattal felemelte a kezét. Halvány, ám barátságos mosoly futott át az arcán. A bestia visszavigyorgott!

Soha nem láttam még a Spietos őreit mosolyogni vagy szalutálni. Megborzongtam, mint mikor valaki kísértetet lát a templomban: mikor olyasminek vagy tanúja, amiről tudod, hogy nem történhet meg – természetfeletti. Sietős mozdulattal odafirkantottam a nevemet a naplótáblára, és a fogollyal együtt hátat fordítottunk az őrszobának.

A Spietos felső emeletein kialakítottak néhány olyan szobát, melyet alkalomadtán igénybe vehettek az Apparátus tisztjei. Egyszerű, ablaktalan helyiségek voltak, néhány kényelmi berendezés azonban, mint például a fürdő, nem hiányzott belőlük. Én rendkívül ritkán használtam a sajátomat, néhány személyes holmit azonban tartottam a szobában.

Lombar mindkét, egymással ellentétes parancsának eleget akartam tenni, ezért a foglyot bezártam a liftcső melletti fülkébe, majd úgy, hogy ne hallhassa, hívtam a Túlélőtábort. Ezek tulajdonképpen az Apparátus katonái voltak. Megbíztam egy tisztet egy szakasz felállításával, amely éjjel-nappal járőrözni fog a szobám és a környező helyiségek közelében. Pontos utasításokat adtam arra vonatkozóan, hova állítsanak őröket ahhoz, hogy egyaránt elkerüljük a fogoly megközelítését és a szökését. Lombarra hivatkoztam, majd vártam még egy kicsit, hogy az őrök elfoglalhassák a helyüket.

Beléptünk a csupasz szobába. Kihúztam a fiókot, és megkínáltam Hellert egy poppal – ez volt az egyetlen dolog, ami képes volt elfedni a börtön bűzét. A rettenetes szag még a szobákba is beszivárgott. De Heller megrázta a fejét.

– Fürdésre van szükségem – mondta.

A fali kád felé intettem a kezemmel, majd kinyitottam a szekrényemet, és kivettem egy selymes tapintású hálóköntöst. Heller lerúgta a cipőjét, ledobta a nadrágját, mire én, a pulóverrel együtt, bedobtam őket az elkülönítőbe – menthetetlenek voltak.

Ahogy megnyitotta a zuhanyt, egy gondolat suhant át az agyamon. – Tudja – kezdtem, miközben az orrom alatt letörtem egy pop tetejét –, hogy megszökhetett volna, mikor felkapta azt a robbantót? Fegyver volt magánál. Túszként használhatott volna...

Nevetett. Kellemes, könnyed nevetése volt. Aztán mosakodni kezdett, majd így szólt: – Verekedjem keresztül magamat az elektromos kapukon, a fegyveres őrökön és az aknákon, majd jussak túl a robbantófegyverek hatósugarán? Aztán küzdjek meg az egész Túlélőtáborral, majd gyalogoljak kétszáz mérföldet a Nagy Sivatagban? Ostobaság. Teljes képtelenség. Biztos vagyok benne, hogy az Apparátus soha nem hagyná, hogy valaki is élve kijusson a Spietosból!

Megdöbbentem. Honnan tudta, hogy hol vagyunk? Egyetlen ablak, egyetlen jel mellett sem haladtunk el. Eszméletlen állapotban hozták ide. Kerülhetett volna akár egy másik bolygóra is. Az Apparátuson kívül pedig senki, de senki nem tudhatott arról, hogy a Spietosban, ebben az ősi erődítményben, rabokat tartanak fogva!

– Isteneim, hát honnan tudja?

Ismét nevetni kezdett, a mosakodást azonban nem hagyta abba. – Az órám. Huszonhat időzónát képes figyelemmel kísérni, valamint méri az egyetemes abszolút időt.

Ez semmit sem magyarázott meg a számomra. – És...? – nógattam.

– Megadja a börtön és a Palotaváros közötti időeltolódás mértékét és irányát. Egyetlen építmény van a Palotavárostól ilyen távolságra, ilyen irányban, és ez a Spietos. – Én bizony nem nevettem. Inkább szomorú lettem. – És még? – kérdeztem.

Egyre mulatságosabbnak tartotta a kérdezősködésemet. – Ez a kőzet. Az összes fal „mélységi" kőzetből épült. Fekete bazalt, tizenhat szintű mélység, kétszáztizennégy fokos elhajlás, tizenhármas szemcsenagyság. Nézze csak meg. Ugyanaz a vulkanikus kőzet, mint a Nagy Sivatagon túli hegyek kőzete. A Voltár alapvető földrajzának ismerete. Minden iskolás tisztában van ezzel. Már akkor tudtam, hogy hol vagyok, mikor ide hoztak. Az óra csak bizonyosságot szolgáltatott.

Nos, én olyan iskolás voltam, aki még ezt sem tudja. Az „elhajlás" a tájoló által mutatott irányt jelenti. Érezni kellett a tájolási irányt. A „mélység" egyszerű: a felszíntől való távolságot jelenti. De csupán szemrevételezéssel meghatározni egy kőzet szemcsenagyságát – összetett analizátor nélkül – nem jelent mást, minthogy olyan a szeme, mint egy mikroszkóp. és még a cella viszonylagos sötétsége sem akadályozta a látásban! Az emlékezete pedig könyvtár!

De nem ettől lettem szomorú. Minden tudása ellenére belekerült az ellenség hálójába, aki fel akarja használni, erre ő elárulja, hogy tudja, merre van. Feltárja előttem rendkívüli képességeit, amelyeket ha elhallgatna, hamis biztonságérzetbe ringatna. Jobban kell figyelnem rá a jövőben. Egy kém nemcsak elővigyázatlan, hanem ostoba is, ha megbízik a másikban. Olyan dolgokról fecsegett elővigyázatlanul, amelyek segítségével képes lennék úgy börtönbe vetni, hogy soha ne jöjjön rá, hol tartják fogva!

Soha nem lesz belőle különleges ügynök. Egymillió év is kevés lenne hozzá. Nem lesz nehéz elbuktatni. Az lesz a nehéz, hogy elegendő ideig a felszínen tartsam, és hogy vigyázzak, nehogy magával rántson. Kémkedni csak ösztönből lehet. Az pedig hiányzik belőle! Ez nem egy kudarcba fulladt küldetés lesz, ez maga lesz a totális katasztrófa!

– Érezze otthon magát – mondtam. – Én elmegyek a kormányzati fővárosba, hogy megszerezzem a parancsát.

5. fejezet

Biztos vagyok benne, hogy maguk is észrevették már, amit én. A Flotta Igazgatási Központja elé érkező látogatónak olyan érzése támad, mintha ott lebegne előtte a teljes flotta, minden hajójával együtt. „Épületek" helyett helyesebb lenne „hajók"-at mondani. És ami a legdühítőbb: tíz négyzetmérföldnyi, amúgy kopár területen sorakoznak, mint tízezer hatalmas, ezüstszínű hajó. Ráadásul alakzatba rendezték őket! Se egy fa, se egy bokor semerre! Azt mondják, a tisztek és a hivatalnokok űrbakancsot viselnek!

Mindig, ha ide kell repülnöm, úgy érzem magam, mint egy ellenséges betolakodó, akinek még csak esélye sincs arra, hogy bejusson. Tengerészgyalogosok, tengerészgyalogosok, tengerészgyalogosok, kapuk, kapuk, kapuk, melyek atmoszferikus bejáratokra hasonlítanak. Átjárók, átjárók, átjárók. Talán azért nem szeretem ezt a helyet, mert állandóan elkérik a személyazonosító lapomat, meglátják hogy az Apparátushoz tartozom, és fintorognak. Két óra elteltével azonban végre eljutottam oda, ahová készültem.

A Flotta személyzeti tisztje egy raktárhelyiségre hasonlító irodában dolgozott. A falakat a padlótól a mennyezetig elborították a műszerek és a képernyők, melyek színes villogással töltötték be a termet. Bárki azt gondolhatta volna, hogy a személyzeti tiszt éppen harcol valakivel – és talán így is volt, talán a négymillió flottatiszttel csatázott egyszerre.

Kedves fickónak látszott: kicsit öreg volt már, és egy kicsit kövér. Felnézett, hogy vidáman üdvözöljön, aztán mégsem tette. Ehelyett alig láthatóan összevonta a szemöldökét. Cseppnyi rosszallás érződött a hangjában, mikor megszólalt. – A „piásoktól" jött?

Azzal jelentettek be, hogy „Egy tiszt a Külosztálytól", valamint az Általános Szolgálat egyenruháját viseltem, amelyen még egy zsebtapasz sem volt. Önkéntelenül is végignéztem magamon. Miből jött rá? Sem zsírpacnit, sem ételmaradékot, sem vérfoltot nem találtam a ruhámon. Igaz, stílusa sem volt az öltözékemnek. Hiányzott a büszkeség. Kopottas voltam!

Már vagy százszor elismételtem magamban a mondandómat, de ez a megjegyzés kizökkentett eredeti kerékvágásomból. – Jettero Heller harcmérnök áthelyezési parancsáért jöttem – nyögtem ki. Sem magyarázat, sem indoklás.

A Flotta személyzeti tisztje még összébb vonta a szemöldökét. – Jettero Heller? – Aztán még egyszer elismételte magának a nevet. Dacára annak, hogy műszerek és villogó képernyő borították irodájának falát, a tiszt kizárólag csak az emlékezetére próbált hagyatkozni. – Ó, Jet! – Eszébe jutott. – Néhány évvel ezelőtt ő volt a Királyi Akadémia legjobbja. És nem ő lett a bolygóközi golyólabda-bajnokság második helyezettje? Dehogynem. Ah, igen, Jettero Heller. Nagyszerű atléta.

Biztató volt a tiszt kedélyessége. De éppen csak kinyitottam a számat, hogy ismét előadjam a kérésemet, mire rosszallóan összevonta a szemöldökét.

– Ezt csak a Harcmérnökök Admiralitása engedélyezheti. A 99-es soron találja. Ha kilép az ajtón, és elfordul...

– Kérem – szóltam közbe –, pontosan az Admiralitásról irányítottak ide. Elkeseredetten belenyúltam az irattáskámba, és kiemeltem a Nagy Tanács határozatát. – Ez felette áll mindenféle engedélynek. Kérem, irányítsa át a Külosztályra.

Sokáig nézte az iratot, pedig biztos voltam benne, hogy több száz ilyet látott már. Aztán engem méregetett, gyanakodva. Ezután tenyérrel rácsapott egy sor kapcsolóra. Nyomkodni kezdte őket, egyiket a másik után; izgatott matatással ütötte be a Nagy Tanács határozatának számát saját információs hálózatába. Aztán hátradőlve figyelt egy olyan képernyőt, amit én nem láthattam. Összeráncolta a homlokát. Nem lepődtem volna meg, ha azonnal beront egy tengerészgyalogos, hogy letartóztasson.

Ellentmondást nem tűrő mozdulattal csukta le asztala fedelét. – Nem, erre nincs lehetőség.

Lombar árnyéka rátelepedett a lelkemre. – Mi a baj vele? – kérdeztem reszkető hangon. – Talán törölték a Nagy Tanács határozatát?

– Nem, nem, nem – válaszolta türelmetlenül. – A határozat szerepel az adatbankban, nincs vele baj, viszont kénytelen vagyok azt mondani, hogy a „piások" ezt nem tudják elintézni. – Csak ült, összevont szemöldökkel. Végül visszadobta a Nagy Tanács határozatát. – Egyszerűen lehetetlen, ennyi az egész.

Bürokrácia! Tulajdonképpen megkönnyebbültem. Ha valaki az Apparátus tagja, a gond lesz a legjobb barátja. A bürokrácia viszont egyaránt sújt mindenkit. Ez egy olyan rendszer, amit pontosan az tart mozgásban, hogy senki nem felel semmiért. – Miért nem lehetséges?

Mintha egy gyereknek magyarázna, a tiszt így szólt. – Először is, a harcmérnökök a flottához tartoznak. A Külosztály – arról nem beszélve, hogy én még mindig azt gondolom, maga a „piásoktól" jött – egészen más osztálya a kormányzatnak. Az áthelyezéséhez el kellene bocsátani a Flottától, fel kéne venni a Külosztályhoz, majd végig kellene járnia az ottani ranglétrát... ez évekig is eltartana! Biztos vagyok benne, hogy nem várhatnak évekig. Ráadásul az elbocsátásáról szóló iratot sem szerezte meg. Szóval, nem lehet.

Egy pillanatra arra gondoltam, vajon Heller tisztában volt-e mindezzel – tudta-e, hogy ez ilyen bonyolult, és csupán akadálynak szánta-e. Talán még annál is okosabb, mint amilyen okosnak gondoltam. (Most azt mondom, bárcsak így lenne!)

A bürokrácia egyetlen ellenszere azonban nem más, mint maga a bürokrata. Okosabban álltam a dologhoz. – Ha ilyen helyzetbe kerülne, mint amilyenben én most vagyok – kérdeztem –, hogy próbálná meg kezelni? – Ez ígéretesebbnek tűnt, mint visszamenni az Apparátus központjába, és zsarolásra felhasználható adatokat gyűjteni a fickóról – mindig lehet találni valami használhatót, vagy ha mégsem, elég csak „dokumentálni" valamit. Csakhát egy illegális eszközökkel kikényszerített határozat maga is érvénytelen. A másik módszer célravezetőbbnek tűnt. Tovább tart, viszont lehet, hogy működik.

Gondolkodott egy ideig, mint aki valóban segíteni szeretne. Aztán felragyogott az arca. – Ah! Tudok adni magának egy harcmérnökre vonatkozó általános parancssort.

És bíííp egyszerűen csak megnyomott néhány gombot, és pár másodperc elteltével egy nyomtatvány csúszott ki az egyik nyílásból. Átnyújtotta. Ez állt rajta:

* * *

M-93872654-MM-93872655-CE SZÁMÚ FLOTTAPARANCS

HIVATKOZÁS: A NAGY TANÁCS 938362537-451BP3 SZÁMÚ HATÁROZATA

JETTERO HELLER TÍZES FOKOZATÚ HARCMÉRNÖKÖT, SZOLGÁLATI SZÁMA E555MXP, AZONNALI HATÁLLYAL A HIVATKOZÁSBAN MEGJELÖLT SZOLGÁLATRA RENDELEM.

KIBOCSÁTOTTA, JÓVÁHAGYTA ÉS HITELESÍTETTE A FLOTTA SZEMÉLYZETI TISZTJE

Ragyogó tekintettel így szólt: – Ez így jó?

– Kicsit általános – mondtam.

– Ó – felelte –, a harcmérnököket mindig ilyen parancsokkal utasítják. Mikor az ellenséges vonalak mögé küldik őket – ugye érti, mire gondolok –, ki tudná megmondani, hogy meddig fog tartani a küldetésük. Ezért kell, hogy megbízhatóak legyenek a harcmérnökök. Szinte mindig, hacsak nem ölik meg őket, véghezviszik a rájuk bízott feladatot. Biztosan ismeri a mottójukat. „Pokolba a túlerővel, tedd amit tenned kell!" Figyelemre méltó emberek. Szóval, jó lesz ez a harcmérnökökre vonatkozó általános parancsnyomtatvány?

A hideg rázott, részben a parancs idióta egyszerűségétől, valamint az imént hallottaktól. Vajon tud erről Lombar? Nem igazán hittem. Mibe haraptunk bele? Meg aztán meg tudjuk-e rágni?

Jettero Heller tudja, hogy miről szólnak ezek a parancsok. Több tucattal kaphatott már belőlük. Azt is tudnia kell, hogy ez a parancs a Külosztály és az Apparátus hatókörébe utasítja. A gonosz istenekre, kénytelen leszek úgy dolgozni, hogy közben pórázon kell tartanom Hellert! Kétségeim támadtak azzal kapcsolatban, hogy végre tudom-e hajtani a saját parancsomat, és meg tudom-e hiúsítani a küldetést.

Összeszedtem magam. Egy dolog tüzet nyitni és felrobbantani egy ellenséges várost, és egészen más a kémkedés sötét világában tevékenykedni. Arra gondoltam, milyen könnyen el tudtuk rabolni, meg eszembe jutottak ma reggeli ostobaságai, sportemberségről vallott végzetes nézetei.

– Hogyne – mondtam. – Kiváló. Már csak alá kell írni. – Átnyújtottam saját személyazonosító kártyámat, amit azonnal becsúsztatott az egyik éhes gép nyílásán. – Szükségem lenne néhány másolatra.

Megnyomott néhány gombot, majd aláfirkantotta a parancsot. – Azt hiszem, Jet még mindig olyan, mint az Akadémián. Nagyszerű atléta, és kedves fickó, legalábbis azt mondják. – Majd végezetül így szólt: – Itt vannak a parancsok. A nevemben is kívánjon neki sok szerencsét.

Magam mögött hagytam az irodát. Fura volt, hogy ilyen könnyen el tudtam intézni, legálisan, minden erőszak nélkül. Az Apparátus embere mindig idegenül mozog az őszinte világban. Zavarba ejtő. Ismeretlen terület!

Ahogy kiszabadultam a Flotta nyomasztó világából, kissé megkésve ugyan, de elárasztott a győzelem szívet melengető érzése. A nálam lévő parancs szó szerinti értelmezése Jettero Hellert mindörökre kitörli a Flotta tiszti lajstromából. A legkisebb nyom és minden kérdezősködés nélkül fog eltűnni. Nem, Jettero Heller nem elég okos a kémkedés és a rejtőzködés mocskos világában. Sőt, bíííp, ostoba. Lombar büszke lehet rám. Az emberrablásról senki nem tud, nem sokára már Hellerről sem fognak tudni. Őszintén szólva, szándékomban állt a lehető legtöbb személyes hasznot kicsikarni a kialakult helyzetből.

A Flotta tiszti klubja felé indultam, hogy összeszedjem a felszerelését.

6. fejezet

Emelkedett hangulatom rövid életűnek bizonyult.

A tiszti klub csendesen fürdött a gyönyörű délután meleg napfényében. A környező hegyek féltő öleléssel vették körül az épületet. A környező bokrok virágai megillatosították a langyos levegőt.

Ez csapda!

A sofőr a főbejárat előtt állt meg a légibusszal. Felszaladtam a széles rámpán, miközben néhány pillantást vetettem a közelben álldogáló gyönyörű nőstényekre.

A hatalmas előcsarnok kihaltnak látszott, leszámítva azt az egyenruhás takarítót, aki éppen a padlón szétfolyt ital felmosásával foglalatoskodott. Egyenesen a hivatali pulthoz mentem, és rácsaptam a pálcámmal. Természetesen nem vagyok klubtag, így a szürke fejű hivatalnok, feltehetően egy nyugállományú sorkatona, fel sem nézett a vendégkönyvből.

Szürke, általános szolgálati egyenruhámmal nem keltettem túl nagy feltűnést a tiszti klubban. Kénytelen voltam a pálcámmal még erősebben rácsapni a pultra. – Hé, figyeljen már ide – mondtam. De a hivatalnok tovább dolgozott. Már azt gondoltam, süket. Elkövettem egy majdnem végzetes hibát. Nem viseltem el egy hivatalnok szemtelenségét.

– Ha nem áll a rendelkezésemre – ordítottam –, kénytelen leszek jelenteni! – Ez sem keltette fel az érdeklődését. Még hangosabban üvöltöttem vele. – Azért jöttem, hogy összeszedjem Jettero Heller holmiját!

Ez segített. Felállt, és azonnal hozzám lépett. Egy pillanatig azt gondoltam, túllőttem a célon. De a hivatalnok lehajtotta a fejét, és különös pillantással nézett végig rajtam. Legalább olyan hangosan, mint ahogy én ordítottam vele – higgyék el, ezeket az öreg űrhajósokat egy mérföldről is meg lehet hallani –, rám üvöltött. – Azt mondta, Jettero Heller holmijáért jött? – Levegővételnyi szünet nélkül folytatta. – Maga nem a „piásokhoz" tartozik?

Halk nesz töltötte meg az előcsarnokot. Körülnéztem. Az egyenruhás takarító szerszámai még mindig ott hevertek a padlón, de maga a takarító eltűnt.

Teljesen normális, halk hangon, így folytatta. – Kérem, töltse ki ezt a nyomtatványt. – A pult alatt keresgélt egy ideig, majd előhúzott néhány papírt. Önmagának felolvasta a nyomtatványok címét, majd lehajolt, hogy további papirosokat halásszon elő. Azoknak is felolvasta a nevét. A nap addigi történései mintha megfagyasztották volna a gondolataimat. Az Apparátusnál szerzett gyakorlatom ellenére egyetlen menekülési technika sem jutott az eszembe.

A lihegés volt az, ami megriasztott. A hátam mögül hallatszott.

Megfordultam.

Három fiatal tiszt állt a hátam mögött! Az egyik fürdőköpenyt viselt, a másik pedig úszónadrágot. A harmadiknak egy sportokhoz használt bukósisak volt a fején. Miközben szembefordultam velük, öt másik tiszt rontott elő különböző helyiségekből. Biztosan az a (bíííp) takarító riasztotta őket!

Tisztek rohantak le a lépcsőkön, sporthusánggal a kezükben.

A legnagyobb darab, tőlem háromlábnyira, kiadta a parancsot. – Elkapni!

Az Apparátus is megirigyelhette volna ezt a támadást. Egy szempillantás alatt rám vetették magukat! Hátrafelé felugrottam a pult tetejére, majd a névjegyzéket belevágtam a hozzám legközelebb eső támadó képébe!

A fiatal tisztek heves dühének hurrikánja betaszított a pult mögé. Kezek nyúltak felém. Feléjük hajítottam a széket!

Dagályként árasztották el a pult környékét.

Egy ajtó a jobb oldalon. Berontottam rajta. Egy másik előtérbe jutottam. Mérlegelni kezdtem, vajon el tudom-e érni a főbejáratot. Időközben egyre több tiszt özönlött elő a sportpályákról!

Ezt látniuk kellett volna. Merész visszavonulási hadműveletbe kezdtem. Tányérokat és asztalokat hajigáltam feléjük. Megkerültem a székeket, és az útjukba borogattam őket. Még a vázákat és a virágokat is hozzájuk vágtam! Csak azért húzhattam olyan sokáig, mert túl sokan akartak elkapni egyszerre! Egymásba ütköztek. Aztán körülvettek. Megpróbáltam felugrani a zenekari emelvényre, de egy nagydarab atléta ütése leterített.

Nehogy valaki azt gondolja, hogy ezután, jólnevelt, fiatal tisztekhez méltó módon, egyszerűen lefogtak. Nem, dehogy! Rugdosni kezdtek! Nagyrészt mezítláb voltak, vagy sportcipőt viseltek: ha nem így lett volna, biztosan belehalok a rugdosásba!

Végül az egyikük félreállította őket. Nagydarab fickó volt. Bolond fejjel azt gondoltam, talán meg akar menteni. Ehelyett felállított, és nekivágott a falnak.

– Hol van Heller? – ordította. Dobhártyaszaggató üvöltés volt.

Még csak esélyem sem volt a válaszra. Meglengette az öklét, és teljes erejéből állon vágott. Elsötétült előttem a világ.

Jeges víz ömlött az arcomra. A padlón feküdtem.

– Engedjetek! – kiáltotta valaki, majd felemelt, és nekitámasztott a falnak.

– Hol van Heller? – bömbölte a fülembe.

Mielőtt még válaszolhattam volna, úgy gyomorszájon vágott, ahogy csak tudott.

Ahogy összegörnyedtem, majd térdre estem ezek előtt a fiatal úriemberek előtt, átfutott az agyamon, hogy ők is biztosan vettek néhány leckét a hatásos vallatási módszerekről.

Belém rúgtak!

Nem tudom, hogy mi történt ezután. Távoli hangokat hallottam. Valami parancs lehetett. Egy idősebb tiszt a többi tiszt között. – Sorakozó! Sorakozó! Mi történt?

Kusza hangzavar ütötte meg a fülemet. Abbahagyták az ütlegelést és a rugdosást, így lassan magamhoz tértem.

– Tegyék fel arra a székre – parancsolta a rangidős tiszt.

Olyan erővel vágtak rá a székre, hogy ismét elájultam. Egy újabb kancsó jeges víz ébresztett. A szemembe csorgó vízcseppeken keresztül az előttem álló lőporkék zubbonyra meredtem. Egy idősebb tiszt volt, talpig egyenruhában. Talán valami csatahajó-kapitány. Nagyon szigorú volt a tekintete.

– Nem, nem, hátra – mondta. – Halljuk a választ.

Szédelegve hálát adtam az ördögöknek, hogy végre valaki kíváncsi a válaszomra.

– Hol van Heller? – bömbölte a képembe.

És senki nem ütött meg. Az Apparátus mindenkit megtanít arra, hogy ne beszéljen, ha verik, vagy ha kínozzák.

A kérdés gondolatokat ébresztett bennem. Az Apparátus kivégeztetne, ha felfedném a Spietos létezését.

Ők azonban nem erre voltak kíváncsiak. Ők Hellert akarták. Megpróbáltam felidézni a tanultakat. – Én csak a holmijáért jöttem – mondtam.

– Tudjuk – felelte a rangidős tiszt. – Ebből kerekedett ez a perpatvar. Érzésem szerint, ha elmondja ezeknek a fiataluraknak, hogy merre van Jettero Heller, megkímélik az életét...

Tiltakozó hangok hallatszottak. – Ne ígérjen neki semmit, uram! Jobban teszed, ha beszélsz. – Ilyesmiket kiabáltak.

Az Apparátus kipróbált és hathatós alapelve még ebben a zilált állapotomban is felidéződött bennem: „Ha kétségeid vannak, hazudj."

– Én csak egy küldönc vagyok – mondtam.

Hitetlenkedés fogadta a bejelentésemet.

A rangidős tiszt leintette őket. – Küldönc – mondta, gúnnyal a hangjában. – Ma este lesz öt napja, hogy Jettero Heller eltűnt. A játszma után egy órával partira került volna sor, amelyen egyik évfolyamtársa előléptetését ünnepeltük volna meg, de Heller azóta nem került elő. Megbízható személy, harcmérnök. Egy küldönc jött érte. Ellenőriztük az összes parancsnokságot, és kiderült, hogy senki nem küldött érte futárt. Tíz perccel azután, hogy kilépett az aréna ajtaján, parkolóőr jelentette, hogy fekete teherkocsik hagyták el a területet.

Hoppá, mondtam magamban, ez a fickó, akár csatahajó-kapitány, akár nem, igazán vehetne néhány leckét vallatásból. Mindent elmondott, amit tudnak! Ráadásul rengeteg időt hagyott nekem gondolkodni. Olyan egyszerű lesz, mint felbontani egy popot.

– A flottarendészet öt nap óta keresi – folytatta az elővigyázatlan tiszt.

A Spietos biztonságban van. Az Apparátus is. A küldetés is. Milyen amatőrök ezek az űrhajósok!

– Nos, abbahagyhatják a keresgélést – mondtam. Boldog voltam, hogy megkönnyítették a dolgomat. Ennyit megért ez a kis verés. – Jettero Hellernek sürgősen konzultálnia kellett a Nagy Tanáccsal.

Ez még nem állítatta meg őket. Csak lelassította. Hitetlenkedés hallatszott a tömegből. Valakinek az a nagyszerű ötlete támadt, hogy, miközben a társa lefogott, zsebemből előhúzta a személyazonosító lapomat.

– Az Apparátus 451-es részlege. – Mintha győzelmet ünnepeltek volna. – Tudtam, a „piások" – hallatszott ki az általános zűrzavarból. Ismét rám támadtak volna, ha nem vagyok ura a helyzetnek.

Mi van, ha a küldetés titkos? – Ne a személyazonosítómra legyenek kíváncsiak – mondtam hűvösen – hanem az irattartómban lévő parancsra. Ott találják a pulton kívül. Sajnos abban az esetben, ha kinyitják, önöket is a titoktartás kötelezi. Máskülönben nincs akadálya, hogy megmutassam a parancsot. Nyissák ki.

Még mindig nem hittek nekem. Megtalálták az irattartót – alaposan összegyűrték azt is. Az orrom alá tolták, hogy nyissam ki. Eldaráltam az állami titoktartási fogadalmat, a tömeg pedig rávágta az igent. Kinyitottam a tokot, majd felmutattam a Nagy Tanács határozatát, és a Jettero Heller személyes parancsát.

A rangidős tiszt felolvasta a parancsokat. A Flotta nyomozóhivatalának fontoskodó tagjai feltartották a kezüket, hogy megelőzzék a további tettlegességet, elvették a két parancsot, majd a kapcsolótáblához léptek.

Undorral hozták vissza a két papirost. – Ez az első eset, hogy rendben vannak a „piások" iratai. Hitelesek. El kell engednünk. – Hála az isteneknek, hogy előbb találkoztam a személyzeti tiszttel, mint ezekkel a fiatal gazemberekkel! Az írott parancs hatalma. Nem számít, miféle csalás húzódik meg mögötte. Ezek itt így élik az életüket.

– Azért jöttem – mondtam illedelmesen –, hogy összeszedjem a holmiját.

Ezek a (bíííp) bolondok azt gondolták, hogy a barátjuk biztonságban van!

7. fejezet

Jettero Heller szobája a legfelső emelet egyik hosszú folyosójának végéből nyílott. Előkerült a szállásigazgató, egy teljesen kopasz, öreg űrhajós; akinek – feltehetően égési – sérülésekből származó sebhelyek borították az arcát. A nyugalmazott tüzér elvezetett Heller szobájához, miközben fiatal tisztek csapata követett minket, élükön a legnagyobb termetűvel, akitől a legtöbb verést kaptam; a „biztonság kedvéért" szegődtek a nyomunkba. Nagyon szerettem volna átkutatni Heller körletét, és találni valami gyenge pontot, valami olyasmit, aminek segítségével könnyebben kézben tarthatom a közeljövőben.

– Azt hiszem – mondtam –, szükségtelen fenntartani a szobáját. A küldetés eltart egy ideig. Elviszem az összes holmiját.

A szállásigazgató egy pillantást sem vetett rám, de enélkül is tisztában voltam a gondolataival. Eszembe juttatta, hol is vagyok valójában. Megérkeztünk az utolsó ajtóhoz, amit az igazgató kinyitott előttem. Szélesre tárta. Benéztem.

Egy kicsiny lyukra számítottam, mint amilyenek általában a tiszti hálókörletek, a látványtól azonban elállt a lélegzetem.

Egy lakosztály tárult a szemem elé! Három tágas szoba követte egymást, a legutolsó szoba pedig egy növényekkel borított teraszban végződött, ahonnan pompás kilátás nyílt a környező hegyekre!

Ilyen egy fiatal tiszt körlete? Ó, nem. Az admirálisok legtöbbjének nincs ilyen szállása!

Bénultság vett erőt rajtam. Az űrhajósok mindig igyekeznek úgy berendezni környezetüket, hogy az hajóik belsejére emlékeztesse őket, és mivel rengeteget utaznak az űrben, bőven jut idejük barkácsolni. Felhasználnak mindent, ami a kezük ügyébe kerül: robbantófegyverük markolatából fiatal lányt faragnak, páncélpajzsból asztalt készítenek, pilótaülésből karosszéket, kabinfekhelyből pamlagot, tartalék kabinablakkeretekbe képeket tesznek, és hasonló dolgokat művelnek. És ez az egész lakosztály ilyenekkel volt tele.

A világegyetem minden pontjáról voltak itt ajándék- és emléktárgyak: hastáncos játékbaba, amely a csípőjét ingatva kínálja a kezében tartott üvegnyitót, egy tengeri állat kifényesített héja, amely csillogásával Bactose-ra kell hogy emlékeztesse tulajdonosát, egy kicsiny fiúcska, amely mind a hat karjában egy-egy zászlót tart, és azt gagyogja, hogy „Gyere haza Erapinra", egy felmetszett hasú nő, aki ha azt mondod neki, „Csókolj meg Serafin!", egy popot vesz elő a hasából, és megkínál vele. Zászlók és koszorúk tömkelege keveredett az ajándéktárgyak közé. Mindegyik kiváló darab volt: valódi ritkaság!

A csillogó fémpadlót a legkülönbözőbb bolygókról származó szőnyegek borították. Bármelyik darab dísze lehetett volna a legkényesebb gyűjteménynek is.

A lakosztály berendezési tárgyait kiváló ízléssel válogatták össze.

Hú! Még egy lord is elsápadt volna az irigységtől, ha ezt meglátja!

Hirtelen arra gondoltam, megtaláltam Jettero töréspontját: kétségeim voltak afelől, hogy a maga erejéből tett szert ezekre a javakra. Nincs olyan tízes fokozatú fiatal tiszt, aki megengedhetné magának ezt a fényűzést. A Flottától kapott fizetés erre nem elég. Jettero minden bizonnyal két kézzel nyúl bele a zsákmányolt javakba. Két kézzel, és könyékig!

Az első szobában álló zenei pulthoz léptünk. Az öreg tüzér széles mozdulattal mutatott a lakosztályra. Unott hangon, mint valami idegenvezető, így szólt: – Öt évvel ezelőtt a Menuchenken csatahajó, sok ezer mérfölddel az ellenséges vonalak mögött, balesetet szenvedett a Flinnup bolygón. A helyzetük reménytelen volt: a hajó hajtóművei megbénultak. A háromezer tisztre és közlegényre fogság és kivégzés várt. Jettero Hellernek azonban sikerült áthatolnia a Flinnup védelmi vonalaikon, és bejuttatni a szükséges alkatrészeket, megjavítani a hajtóműveket, majd kijuttatni a Menuchenkent a rájuk zúduló tűzesőből.

Szünetet tartott. – Mikor a Menuchenken legénységét kiengedték a kórházból, azok mind egy szálig idejöttek. – Kezével ismét a lakosztályra mutatott. – Mivel Jettero ekkor már egy másik küldetésen vett részt, nekiláttak, hogy kényelmessé varázsolják a szobáját. Ajándéknak szánták.

A bútorokra és dísztárgyakra mutatott. – Azóta mások is hozzátettek már a körlet berendezési tárgyaihoz. Ha a küldetése száz évig fog tartani, a körlete akkor is így marad. Ez a klubunk nevezetessége! És ez Jettero otthona.

Értem, gondoltam. Szóval mégsem tolvaj. Ennek ellenére mindenkinek vannak gyenge pontjai. – Jobb lesz, ha csak azokat a holmikat viszem el, amikre szüksége lesz.

– Ne engedje, hogy bármihez is hozzányúljon – szólt a nagydarab, keményöklű tiszt. – Majd mi csomagolunk.

Félrelöktek, majd kinyitottak egy láthatatlan ajtót, amely mögött feltárult egy hatalmas szekrény, tele ruhákkal és személyes holmikkal. Az egyik tiszt a legdíszesebb egyenruhával akarta kezdeni a csomagolást.

-Nem, nem – mondtam. – Álcáznia kell magát. Semmi szüksége egyenruhára. Csak a személyes holmijaira lesz szüksége. Kevés csomaggal fog utazni.

A tisztek rángatni kezdték a vállukat, majd nekiláttak összegyűjteni Heller legszükségesebb dolgait. Az egyenruhát ledobták, nem túl messze tőlem, én pedig nézegetni kezdtem. A zsinórozás, természetesen, vörös színű volt, a körgallérba pedig belehímezték a „tízes" számot, ezzel jelölve viselője fokozatát. A legtöbb civil azt gondolja, az egyenruhák mellét díszítő arany-, ezüst- és rézszínű, hullámos csíkok csupán díszítések. Azon is elcsodálkoznak néha, hogy a díszszemléken megjelenő fiatal tisztek egyenruhája miért olyan, mintha fémmel vonták volna be őket, és az öregebbeké miért csupaszabb. A magyarázat egyszerű: ezek a vastag, hullámos fonatok idézeteket takarnak. Olyan módon erősítik fel a csíkokat az egyenruhára, hogy fel lehessen emelni őket, s el lehessen olvasni a csíkok alá hímzett idézetet.

Jettero Heller díszegyenruháján sem ezüst-, sem rézcsík nem díszelgett. Az egyenruha melle tiszta arany volt!

Felemeltem néhány lapocskát: hídverés nehéz, ellenséges tűz alatt, a Banfochon III körüli keringési pálya aknásítása, Hemmerthon lerombolt irányító központjának, ellenséges zárótűzzel kísért újjáépítése, az elhagyott Genmaid visszaszerzése, a Rollofan szállítási rendszer meghiúsítása. Montrail erődjének aláaknázása... És így tovább! Számos lapocskát kellett felemelnem ahhoz, hogy megtaláljam a Menuchenken csatahajó történetét. Jettero Heller ezalatt a néhány év alatt több küldetésben vett részt, mint a legtöbb harcmérnök egész szolgálati ideje alatt. A rövid feljegyzések mindegyike mögött egy-egy szenzációs harci tett, és szerencsés megmenekülés húzódott.

Volt róla fogalmam, hogy mehetnek ezek a dolgok: a srác jó hírnevet szerez magának, aztán meg állandóan őt küldik a reménytelen dolgok megoldására. A folyamatos háborúskodások időszaka meg aztán bővelkedik reménytelen helyzetekben. Aztán észrevettem valamit, ami teljesen összezavarta a gondolataimat. Egy „Önkéntes Csillag" – gyémántkoszorú, közepében egy rubinttal – lógott ki félig a zubbony zsebéből. Az ötven legvakmerőbb önkéntest jutalmazták ezzel a kitüntetéssel. Nem elöljárói jelölték ki Hellert, hanem maga jelentkezett!

Gondoltam, most megfogtam: becsvágyó kutya. Ez a gyenge pontja. Ha ki tudom ezt használni...

– Számos idézete és kitüntetése van még ezeken kívül – folytatta az öreg tüzér igazgató. – Felbecsülhetetlen értékük miatt egy pincében tartjuk őket. Soha nem viselte őket.

Szóval mégsem becsvágyó. Akkor is kell lennie valami hibájának, amit felhasználhatok ellene. Tekintetem végigfutott a falakon.

A képek nagy része portré volt. Fogalmam sincs, hogy a portrékészítők miért ragaszkodnak háttérként a felhős égbolthoz: ha ránézel egy ilyen háromdimenziós színes képre, egy mellszobrot látsz lebegni az égbolton: mintha az ábrázolt személyek mindegyike isten vagy istennő lenne. Nem kedvelem ezeket a képeket: a szemlélőnek is az az érzése támad, mintha az égen lebegne, én pedig ezt cseppet sem szeretem.

Láttam egy idősebb asszonyt, szelíd mosollyal az arcán, valószínűleg az anyja lehetett. A következő képről egy kopott üzleti zubbonyt viselő, szigorú tekintetű, ragadozószerű férfi nézett rám. „Kedves fiamnak", állt a kép alján. Aztán egy... megdermedtem. A kép a legszebb nőstényt ábrázolta, akit valaha is láttam. Az ábrázolt nőszemély, mivel különleges portréról volt szó, állandóan felém fordult, ha pedig lentről felfelé mozgattam a fejem, csodálatos mosoly jelent meg az ajkán. Becsületszavamra, a szépségétől neked is elállt volna a lélegzeted! Hű!

Most már tényleg megvan. Ez lesz a kapaszkodó! A tüzér igazgató felé fordultam.

– Ez a húga – szólt az a minden reménységemet tönkretevő gonosztevő. – A Házilátvány sztárja. Biztosan látta már.

Még nem láttam. Az Apparátus mellett nem jut időnk olyan hívságokra, mint a művészet, vagy más, ehhez hasonlók. Szemügyre vettem egy sajtófotókból álló gyűjteményt, melyet egy kabinablakkal kereteztek be. Jettero osztálytársaival, Jetterót vállára emeli a legénysége, Jettero egy golyólabdatorna utolsó mérkőzése után. Jettero egy fogadáson, Jettero túlélőket emel a hajójára. És így tovább. De mielőtt még arra gondolhattam volna, hogy egy magamutogató majomra akadtam, észrevettem, hogy minden képen valakit bekarikáztak, és a nevét a karika alá írták: a gyűjtemény nem Jetteróról (bíííp), hanem a barátairól szólt. Azonban ez kudarc sem kedvetlenített el.

Észrevettem egy képet, amelyen Jettero egyedül szerepelt. Nagyszerű, háromdimenziós, telített színekben pompázó felvétel volt. Egy hajó ülésében ült: az a fajta pengeéles versenyhajó volt, amelyet kifejezetten száguldásra terveztek.

– Ez a Chun-chu – mondta a nyugalmazott tüzér. – Megdöntötte az Akadémia bolygóközi sebességi rekordját, amelyet azóta sem javított meg senki. Jet imádta ezt a hajót. A hajó most a flottamúzeumban van, ahonnan Jet állandóan el akarja vinni egy körre. Még ahhoz is a Flotta Lordjának parancsára van szükség, hogy egy kicsit odébb tolják a múzeum padlóján. Jetet még a közelébe sem engedik, ezért tartja a szobájában ezt a képet.

Összecsomagolták Heller holmiját. Ez nem kevés veszekedést eredményezett közöttük, mivel ha valaki azzal állt elő, hogy „Jetnek szüksége van erre", biztosan volt olyan, aki azt állította, hogy „nem, dehogy".

Örültem, mikor végre kiléphettem a lakosztály ajtaján. Minden kíváncsiskodásom és reménykedésem ellenére semmi használhatót nem találtam. Az Apparátus, ha valakit kézben akar tartani, megkeresi annak gyenge pontjait. Mert mindenkinek vannak gyenge pontjai. Azzal nyugtattam magam, hogy én is meg fogom találni Heller gyengéit.

Lementünk a földszintre (a lépcsőt „létrá"-nak hívták, az alig húsz láb széles helyiséget pedig klubnak), én pedig már léptem is volna ki az előcsarnokból, mikor elállták az utamat.

A valaha is látott legnagyobb és legcsúnyább fiatal tiszt lépett elém. Ellentmondást nem tűrően nézett rám az ajtóból. Durva, sőt gonosz arckifejezését soha többé nem szeretném látni.

– Piás – kezdte –, ha ezek közül bárminek baja esne, vagy ha Jet nincs jól, ha bármi történne vele, megtalálunk. Nálunk van a személyi másolatod és a képed. Ne feledd, amit mondtam. – Majd olyan fülsértő hangon folytatta, ami még az ember idegeit is végigkarcolta. – Kiviszünk tízezer mérföldre az űrbe, lehúzzuk a ruhádat és kilökünk a légüres térbe. A következő másodpercben halvány, rózsaszínű köd válik belőled! – Szavai tűként fúródtak a mellkasomba.

– Így lesz! – Az ordítás a hátam mögül hallatszott! Megfordultam, és láttam, hogy vagy kétszáz fiatal tisztből álló tömeg zsúfolódott össze mögöttem.

Azért nem vagyok olyan nagyon bátor. Megijesztettek.

Kikerültem a vadállatot, és a csomaggal a kezemben leszaladtam a lépcsőn. Beugrottam a várakozó légibuszba.

Döbbenten vettem észre, hogy a sofőröm csuromvizes. Biztosan bedobták a közeli szökőkútba.

Teljesen függőlegesen és villámgyorsan felemelkedtünk a talajról. A sofőr megmarkolta a kezelőszerveket, hogy elleplezze a reszketését. A hátrapillantó képernyőn meglátta az arcomat.

– Úgy fest, mint akit átengedtek egy darálón – mondta, s teljesen igaza volt. Szörnyen néztem ki, összeszaggatott ruhában, feldagadt képpel.

Rátértünk arra az irányra, amely, persze minden jelzés nélkül, a Spietos felé viszi az utazót. Aztán Ske így szólt: – Gris tiszt úr, honnan szerezhettek ezek tudomást róla, hogy az Apparátushoz tartozunk?

Nem válaszoltam. Látszik rajtunk. Kopottak vagyunk, legalábbis ezt gondoltam. Látszik rajtunk az őszintétlenség. Tisztességtelen orgyilkosok vagyunk, akik mindig is ki fognak lógni a rendes emberek közül. Lerí rólunk. Bűzlünk. Embert próbáló nap volt.

– Gris tiszt úr – szólt a sofőr, miközben a légibusz, aljával a homokot súrolva, száguldott a Nagy Sivatag felett –, ha ezek tulajdonképpen tisztában vannak vele, hogy az Apparátushoz tartozunk, akkor egy robbantótömlővel a levegőbe kellett volna repíteni az egész (bíííp) kócerájt.

Ó, nagyszerű, gondoltam. A küldetésnek pont erre lenne szüksége: két-három száz halott királyi tisztre, valamint az Apparátus másodigazgatójára, ahogy az elszenesedett maradványok között járkál. Biztosan átkerülnék egy másik osztályra.

De nem, az Apparátust nem lehet csak úgy otthagyni, onnan csak kivinni lehet valakit – holtan.

Egyetlen lehetőségem van, véghezvinni a küldetést, annak legvégső, kegyetlen pontjáig! És sikerülni is fog.

8. fejezet

Lombar, egy királyi sírból ellopott karosszékben ülve, izgatottan mocorgott.

Spietosbéli toronyirodájából figyeltük a heti „szörnyparádét". Az iroda egyik üvegfalát fénytörés-kapcsolóval szerelték fel: lehetett tükör, lehetett fekete fal és lehetett olyan üveg, amelynek a másik fele tükörként viselkedik. Most is ebben az állásban működött. Mögötte, a fal teljes szélességében, egy kőfalú szoba húzódott.

Doktor Crobe és asszisztensei bemutatót tartottak heti munkájuk rettenetes eredményéből. Szörnyszülötteket gyártottak, az Apparátus pedig jó pénzért értékesítette őket.

Az éppen bemutatott lénynek a karjai helyén is lábai voltak. Négykézláb, csúszkáló mozdulatokkal mászott előre. Rendkívül mulatságos volt. Különösen az, ahogy minden elcsúszás után feltápászkodott. Egészen idáig teljesen normális ember lehetett. Doktor Crobe azonban átalakította.

Tény az, hogy a doktor kiváló cellológus hírében állt. Valamikor tagja volt a kormányzat egyik szakmai testületének is – a Különleges Átalakítások Szekciójának –, amely különleges képességű vagy viselkedésmódú emberek kialakításával foglalkozott: szelíd, sötét bolygókon is jól látó, nagy gravitációjú planétákon is könnyedén lépkedő, vagy éppen vízzel borított bolygókon is lélegezni tudó emberek kialakításával foglalkoztak. Doktor Crobe azonban nem volt teljesen épelméjű, így a sejtsebészetet és saját tudását szörnyek kialakítására is felhasználta – valódi förtelmeket hozva világra. Sokan támadták a kormányzatot ezek miatt a kísérletek miatt, mire a rangidős tudós, aki maga is jó mélyen benne lehetett a játékban, az egészet Crobe-ra kente. A doktor megszökött a Belső Rendőrség cellájából, majd Lombar segítségével tovább folytatta tevékenységét, természetesen az Apparátus számára.

A szervezet, mivel közeli kapcsolatot tartott fenn az alvilággal, cirkuszoknak, színházaknak és éjszakai bároknak adta el a szörnyeket, méghozzá borsos áron. Újonnan meghódított bolygók lakóiként tartották számon őket, ami persze képtelenség volt, de a Voltár Államszövetség mind a száztíz világának összes lakója nagykanállal ette a produkciót.

Néhányan közülük hadifoglyok voltak, ami félig törvényessé tette ezt a bánásmódot, mivel a hadifoglyoknak nem voltak jogaik, így sokszor még le is mészárolták őket. Ilyen lények azonban soha nem léteztek máshol, csak doktor Crobe kémcsöveiben, csészéiben és kádjaiban. Az Apparátusnál az a félig tréfás szóbeszéd járta, hogy „A gonosz istenek találhatták ki doktor Crobe-ot, hogy az versenytársakat teremtsen az ördögöknek".

Ebben lehetett némi igazság. Ettől a szörnyparádétól mindig rosszul lettem. Láttam egy nőt, akinek a melle a feneke helyén volt, ott állt egy másik lény, akinek összecserélték a kezét és a lábát, a következő nősténynek két feje volt, az azt követőnek az egész testét szőr borította, ráadásul legalább fél tucat színben, aztán jött egy szörny, akinek a nemi szervei helyére került a szeme.

Miközben az Apparátus őrei ostorokkal terelték őket, doktor Crobe büszkén állt mögöttük, és csillogó tekintettel szemlélte keze munkáját. Ő maga is mulatságos figura volt: az orra túl hosszúra nyúlt, ugyanúgy mint a karja és a lába. Úgy nézett ki, mint valami különös madár. Szerintem az összes cellológus, akivel életemben találkoztam, nemcsak torz volt, de bolond is.

Lombar szemmel láthatóan rendkívül ideges volt. A piszkájával hadonászott, feltehetően így leplezve keze reszketését. Látszólag nem figyelte a szörnyek felvonulását, így megpróbáltam felvidítani néhány jó hírrel, azt gondolva, hátha ki tudom mozdítani ideges hangulatából.

– Minden a legnagyobb rendben – kezdtem. – Az egész Belső Rendőrséget Jettero Heller felkutatására rendelték, de én megszagoltam az akciót, és megfagyasztottam őket. Most már mozdulni sem mernek.

Nem válaszolt, igaz, soha nem szokott. Nem sokkal később kicsiny ezüstdobozt húzott elő maga mellől. A dobozból aprócska csipesz ugrott elő. Kivett valamit a csipesz két szára közül.

-Tudom, attól fél, hogy elveszti a pozícióját – mondta elmélázva. – Ez talán megnyugtatja. – Hozzám dobott valamit.

A tizenegyes fokozatú tisztek aranyláncon csüngő smaragdjelvénye volt! Három fokozatot ugrottam egyszerre! Ötezer fős hadseregeket irányító parancsnokokkal váltam egyenrangúvá!

– Már bekerült az adatbankokba. Törvényes. A tegnapi naptól az új rangjának megfelelő fizetést kap.

Megköszöntem volna, de nem hallgatott meg. – Jól hoz a konyára – mondta.

Az őrök egy kocsit toltak a szörnyek közé. Hat gyereket illesztettek össze sejtsebészeti úton, rendkívül illetlen pozíciókban. Visszataszító embergyűrűt alkottak.

Az Apparátus hatalmas állami támogatásban részesül, melyet titkos kormányzati csatornákon juttatnak el a szervezethez, de az alvilággal folytatott kereskedelem ennek a többszörösét hozza. Ebből a hat gyerekből is rengeteg pénzt fognak csinálni, miközben azt állítják, hogy a Blito-P3-ról vagy a Helvinin-P6-ról származnak. Talán még százezer kreditet is keresnek rajtuk.

Erről eszembe jutott, hogy van még egy másik hírem is. – Igen nagy szükség lesz Jettero Heller kiképzésére, legalábbis ami a kémkedést illeti – mondtam. Lombar összerezzent a név hallatán, de nem szólt közbe, és engem sem szakított félbe. A parádé „betanított" része következett. A helyiség egy pillanatra kiürült, mikor az őrök kihajtották Crobe csapatát, hogy helyet csináljanak a következő műsorszámnak. Ki akartam használni a rendelkezésemre álló időt.

– Rengeteg irományt pakoltak a csomagjába – mondtam. – Az anyja levelét, barátai üzeneteit, a rajongók küldeményeit. Egész éjszaka a válaszokat írta – szép kis kupac jött össze.

– Na persze, mikor ideadta nekem a leveleket, hogy adjam fel őket, elolvastam az összeset. Képzelje, főnök, a leghalványabb fogalma sincs a biztonságról. Minden gondolatát papírra vetette. Teljesen ostoba!

– Szereztem gyorsan két hamisítót, akik hajnali kettőre átírták a leveleit.

-Soha nem lesz belőle kém, soha! Az egész küldetést veszélybe sodorhatja!

Lombar nem szólt egy szót sem. A Krak grófnőként ismert nőszemély jelent meg az üveg mögött. Csupán egy hosszú, fekete csizma, egy rongyos kabát és egy aprócska ruhadarab takarta a testét. Hosszú, elektromos ostort forgatott a feje fölött. Unott, kedvetlen mozdulattal intette be jelenetének első szereplőjét. Szoborszerű, gyönyörű nőstény volt, aki fiatal kora és szépsége ellenére soha nem mosolygott. Még az Apparátus számára is rejtély volt. Ha valaki szexuálisan próbált közeledni hozzá, könnyen holtan végezhette! Viszont bárkit be tudott tanítani bármire, pillanatok alatt. Zseni volt az idomítás terén. A szóbeszéd szerint elektromos ütést és képeket használt az idomításhoz, de valójában senki nem tudta pontosan, hogyan éri el az eredményeit.

Krak grófnő korábban teljesen gyanútlan kormányzati tanárnőként élte életét, aki elsősorban idősek és haladók oktatásával foglalkozott. De aztán valami történt. Vannak, akik azt állítják, hogy a kormány szándékosan keverte bajba. Lehet, hogy ez igaz, bár én azt hiszem, egyszerűen csak több pénzt akart keresni.

Mikor a Belső Rendőrség lerohanta, éppen a gyomortanyákról összeszedett gyerekek gyűrűjében állt. Ezek a gyerekek képesek voltak feltörni a legbiztonságosabb páncélszekrényt, és elnémítani bármelyik riasztórendszert. Becslések szerint milliókat „szedtek" össze. Azt is mondták, hogy a gyerekek nem lettek volna képesek minderre, ha ő nem tanítja ki őket a fegyver nélküli, néma gyilkolás tudományára, amely jellemző volt minden rablótámadásukra.

A rablásokba keveredett gyerekeket kivégezték, Krak grófnőt viszont csendben átadták az Apparátusnak, használatra. Már több mint három éve raboskodott a Spietosban.

Az első szám egy zsonglőr volt, aki egyszerre tizenkét tárgyat volt képes a levegőben tartani a lábával, miközben tüzet nyelt. Két, leopárduc-jelmezbe bújt nőstény követte a zsonglőrt. Az egyikük valami folyadékot köpött ki a száján, majd a vér színű levet, miután az cifra mintákat írt le a levegőben, a másikuk elkapta a szájával. Bámulatos volt.

Harmadik műsorszámként egy fickó lépett a helyiségbe, majd álló helyzetből ugrott egy hármas szaltót, ráadásul forgásonként elpukkasztott egy-egy bangót. Más mutatványai is voltak.

Nem kellett attól tartani, hogy közülük bárki elárulja Spietos létezését. Nyelvüket kivágták, arra pedig ügyeltek, hogy mindegyikük írástudatlan legyen. Hatalmas pénzt hoztak az Apparátus konyhájára.

Lombart mindez azonban nem nagyon érdekelte. Felém fordult. – Soltan – mondta –, azt hiszem, maga el sem tudja képzelni az ügyben rejlő lehetőségeket.

A piszkával megnyomott néhány gombot, mire a lábunk előtt fekvő hatalmas képernyőn egymás után megjelent a Voltár mind a száztíz bolygója. Közeli képek, távoli felvételek, vegyesen. Utcákon hömpölygő tömeg. Ipari területek. Farmok által szabályosan felszabdalt mezők. Legelésző állatokkal borított rétek.

Lombar, nem várva végig a bolygókról készített felvételek sorát, megnyomott egy másik gombot. Lordok birtokai jelentek meg a képernyőn, aztán a Helytartók Palotája. Feltűnt a császár nyári rezidenciája, majd a néhai császárok arcképei következtek.

– Erő – mondta Lombar. – Hatalom! Emberek trillióinak élete és halála. – Lekapcsolta a készüléket. Szembefordult velem. – Nincs már messze az az idő, Soltan, hogy mindez a miénk legyen. Teljességgel és visszavonhatatlanul a miénk! Hatalmas tétek forognak kockán!

– A mostani hatalom napról napra gyengül. Semmi nem állhat a tervünk és időrendünk útjába.

Felém intett a piszkával. – Egyetlenegy gyenge pont van ebben az egészben. És ez nem más, mint a Föld.

A tenyerét a térdemre tette. – Ez a kulcsa mindennek, ez a legfontosabb kulcs, Soltan. Mikor felmerült a Blito-P3 felé irányuló azonnali invázió lehetősége, majdnem elpusztultam. Ez mindennek véget vetett volna. Soltan, maga nem a söpredék közül került hozzánk. Maga nem tudja, mire képes a hatalomvágy. Nincs tisztában a gettólakók megsemmisítésének szükségességével, a bolygók vérvonalának megtisztítására irányuló törekvések fontosságával, egyszóval a gyengék elpusztításának elodázhatatlanságával.

– Ezeknek a császároknak fogalmuk sem volt róla, mit kezdjenek a hatalmukkal. Célokra lett volna szükség! Igen! És a tervek könyörtelen végrehajtására. Ehelyett háborúsdit játszottak, és semmit nem tettek saját hazájuk és népük érdekében! Ráadásul mikor leigáztak egy-egy bolygót, fogalmuk sem volt róla, hogy mit kezdjenek az ott élő csőcselékkel!

– Mi gonoszsággal fogjuk megsemmisíteni a gonoszságot! Győzni tudunk, és győzni is fogunk! – Egy pillanatra láng gyúlt amúgy fakó tekintetében. Néhanapján a felszínre került a Lombarban rejlő téboly.

Megpaskolta a térdem. – Én számítok magára, Soltan. A Birodalom nem avatkozhat bele a Blito-P3 sorsába. Semmit sem szabad tennünk a bolygó megmentéséért! Viszont rendkívül nagy szükségünk van rá. Fel kell számolni a bolygó felé irányuló minden voltár érdeklődést. Megértette?

Nem várta meg a válaszomat. A betanított műsorszámok időközben véget értek. A piszkával a pultra bökött. Jelzőfények villantak a szomszéd szobában, majd az üvegfal elfeketedett.

Doktor Crobe és Krak grófnő viharzottak be az elő` szobába, majd álltak meg Lombar ajtaja előtt. Nem számítottak tapsra. Soha nem is kaptak.

– Crobe – szólt Lombar –, feladatom van a maga számára. Az egyik különleges ügynökünk a Blito-P3-ra készül. Azt akarom, hogy készítse fel. – Crobe megdörzsölte a kezét, majd az orrát. Tetszett neki a feladat.

– Krak – folytatta Lombar – az ügynököt alkalmassá kell tenni a Blito-P3-on való tevékenykedésre. Nyelv.

Lehetett valami a viselkedésükben, valami buzgóság vagy fura lelkesedés, ami a legrosszabb pontján találta el Lombart. Hirtelen felugrott, s mint egy gyík, keresztülszaladt a szobán.

Megmarkolta Crobe ruhájának mellét, s a doktor arcát saját arca elé húzta, alig egyhüvelyknyire. – És (bíííp) semmi trükk! Nincs szükség falon is átlátó szemekre, sem pisztollyá váló ujjakra! Nem kell átalakítani az agyát telepatikus érzékelésre! – Minden egyes utasítás alkalmával rácsapott Crobe lábára. – Átlagmunkát kérek! – És ismét nagyot húzott Crobe combjára, majd ellökte magától a doktort.

Lombar most Krak grófnő felé fordult. – És ami magát illeti, maga fajtalankodó kurva – a nőt is maga elé rántotta – ha csak szóba hozza a kémkedést, ha csak egyetlen trükköt is megpróbál megtanítani neki, azonnal kilöketem a legmagasabb toronyból!

Nekilökte a falnak, de olyan erővel, hogy a nő visszapattant róla.

Aztán tökéletesen nyugodt hangon így folytatta: – Gris tiszt úr majd elmondja maguknak, hogy mit tegyenek. Én mostantól kezdve hallani sem akarok erről az egészről. Kifelé!

Lombar visszament a székéhez, és kivett egy popot. – Istenek, de büdösek! – mondta, miközben arcára és orrába spriccelte a pop tartalmát. Megkönnyebbülten mutatott az ajtó felé.

– Végezze a munkáját, Soltan. Sem a küldetésről, sem Jettero Hellerről nem akarok hallani, egyetlenegy szót sem. Mostantól kezdve ez a maga feladata.

Ahogy kiléptem az irodájából, még láttam, ahogy elindul a láda felé, amelyben a királyi palástot tartja.

HARMADIK RÉSZ

1. fejezet

A Spietos egyik hosszú, sötét folyosójának végén, körletem felé ballagva, hangokat véltem hallani.

Körülnéztem: őröknek kellett volna posztolniuk ezen a helyen. Egyet sem láttam! A gondolattól, hogy Heller talán megszökött, kétségbe estem. Saját magamat láttam, amint kilöknek a legmagasabb torony ablakából!

Hangok! Halk léptekkel osontam előre. A hangok egyre hangosabbá váltak. Isteneim, az én szobám ajtaja mögül szűrődtek ki a folyosóra!

Megtorpantam. Egy szót sem értettem. Vettem egy mély lélegzetet, és ahogy azt a rendőrségi tankönyvek írják, felrántottam az ajtót, beugrottam a szobába, s mindezt olyan gyorsan, hogy ne tudjanak lelőni.

Jettero Heller és a szakaszparancsnok az asztalnál ültek!

Édes zsemlét ettek, hozzá pedig pezsgő vizet ittak. Heller evés közben a reggeli hírlapot olvasta, s nagyokat nevetett valamelyik íráson. Egy vadonatúj házilátvány-készülék állt a fali polcon, pedig ezekhez a szobákhoz sosem tartozott ilyen berendezés. Egy zenegép valami nevetséges dallamot játszott.

A titkos őrök, akik nem léphettek volna be ebbe a szobába, most parancsnokukkal és foglyukkal iszogattak együtt. Micsoda otthonos légkör!

Lombar cseppet sem így képzelte a fogva tartást. A fogoly, akit szigorú őrizet alatt kellett volna tartani, elszigetelve minden kommunikációs csatornától, most minden felügyelet nélkül olvasgatja a legfrissebb újságot!

A szakaszparancsnok valószínűleg meglátta a döbbenetet az arcomon. Olyan hirtelen pattant fel a székéről, hogy az nagyot repülve nekicsapódott a falnak! Rémült vigyázzba vágta magát, két karját keresztbe rakva a mellkasa előtt, miközben szemében félelem csillogott.

– Ó, hát hadd fejezze be az evést – szólt Heller kacarászva. – Éppen a béketárgyalás befejeztét ünnepeltük. Elárultam neki és az embereinek, hogy ki is vagyok valójában, ők pedig a Túlélőtábor kantinjából beszerezték, amire szükségem van. A barátság mindent legyőz.

A tiszt azonban már tudta, hogy mivel kell szembenéznie, még akkor is, ha Heller előtt semmit sem mondhatok. Űzött vadként rontott ki a szobából.

Heller rácsapott a hírlapra. – Látom, fény derült Jettero Heller titokzatos eltűnésére, és most ismét eltűnt, hogy felkészüljön a Nagy Tanács titkos küldetésére. – Ezt mulatságosnak találta. Én magam is láttam Heller címlapfotóját, és a történet leírását. El is tudtam olvasni: „A HÍRES HARCMÉRNÖ..." ezek a (bíííp) újságírók. Nem csoda, hiszen a sajtót nem tartjuk ellenőrzés alatt – még nem!

Heller félredobta a hírlapot, és csillogó tekintettel nézett rám. – HELLO, HELLO, HELLO – mondta. – Mi ez az egész? – Felállt a székéről, hogy közelebb léphessen hozzám. – Látom, előléptették. Méghozzá tizenegyes fokozatra!

Hirtelen rádöbbentem. Lombar miért taszított magasabbra a ranglétrán. Heller fölé kerültem egy fokozattal. Így talán könnyebb lesz irányítani.

Nem tudom, Hellerben megfogalmazódott-e, hogy mostantól kezdve az elöljárója vagyok, mindenesetre nem mutatta ki. A tízes és a tizenegyes fokozat is tulajdonképpen alacsonynak számított. Ha valaki tréfálni akart ezzel, rendszerint azt mondta, „Annyi a rangtisztelet a fiatal tisztekben, mint az erény a kurvákban.

Odalépett hozzám, és megszorította a kezemet. – Szívből gratulálok. Biztos vagyok benne, hogy kiérdemelte. – Gúny? Közel hajoltam hozza. Nem, csak közhelyek egy tiszt szájából.

– Ez azt jelenti – szólt Heller színpadias komolysággal –, hogy jön nekem egy vacsorával. Meg kell hívnia abba a bárba, amely először az utunkba kerül! – Ah, igen. A királyi szolgálatok hagyományai. Ha valakit előléptettek, az meghívta az összes tiszttársát, akivel azon a napon összetalálkozott. Ez persze akkora költséget jelentett, hogy az előléptetettek általában bujkáltak az első napon.

Levette rólam az aranyláncot. A legfényesebb világítólemezhez lépett, majd a smaragdot a szeme elé emelve, forgatni kezdte. – Aha – mondta érdeklődve. – Gondolom, kíváncsi rá, hogy valódiak-e. – Tovább forgatta és vizsgálgatta őket. – Ez a három, itt a számok tetején. kissé színehagyott. De – és rábökött egy másikra – ez itt az alján valódi drágakő. A Dél-Vose bányáiból származhat. A repedés elősegíti a fénytörést. Csodálatos zöld. Igazán figyelemreméltó!

Heller ellépett a világítólemez elől, visszaakasztotta a láncot a nyakamba, még egyszer megszorította a kezemet, s közben mindvégig mosolygott, mint aki valóban örül az előléptetésemnek. Aztán visszament az asztalhoz. – Kér egy kis pezsgő vizet? Van még bőven a konyhaszekrényben.

Ekkor kezdtem rájönni, mi is történhetett valójában. Azok a (bíííp) tisztek, ott a klubban, egy csomó pénzt rejthettek a csomagba. Pedig én átnéztem. Bizonyára valamelyik tornaruhába rejtették, csakis így történhetett. Hideg futott végig a hátamon. Vajon ezenkívül mi kerülhette még el a figyelmemet?

Tétovának tettetett léptekkel megkerültem az asztalt. Addigra ő is leült. Vékony anyagból varrott, fényes, fehér repülős ruhát viselt, bokáig érő hajózóbakanccsal. Igyekeztem úgy végigmérni, hogy ne tűnjön kutakodónak a pillantásom. Aztán megláttam: egy rövid robbantó volt, a nyolcszáz kilovoltos rajta, amely képes volt kilyukasztani még egy falat is. Jobb bakancsa szárából kikandikált a hat hüvelyk hosszú fegyver.

A tükörhöz léptem, mintha az arcomra ragasztott ragtapaszokat szerettem volna megvizsgálni, melyek a klubban szerzett sérüléseket voltak hivatva eltakarni. A papírok és dobozok rendetlen összevisszaságából egy vörös színű rudat húzott elő. Még egy fegyver! Pontosan tudtam, hogyan fogok elhajolni a támadás elől, és hogy fogom rávetni magam.

– Ezt a sivítót is bedugták a csomagomba – mondta Heller, a magasba emelve a rudat. – Biztosan azt hiszik, bajban vagyok. Látott már ilyet? – És felém hajította.

Ügyefogyott mozdulattal nyúltam az eszköz felé. – Újfajta találmány – folytatta oktató modorban. – Ha az alján lévő karikát meghúzzák, ötezer mérföldre is ellátszó lángot lövell a magasba! Bizony. Ha valaki nem vigyáz, könnyedén leszakítja a kezét.

Kiitta a dobozból a pezsgő víz maradékát. – Küldtek még egy robbantót is, valamint ezer kreditet: biztosan gyűjtést rendeztek. Amúgy rengeteg pénzem van a klub számláján, az igazgató majd visszafizeti nekik.

Hirtelen megvetést éreztem iránta. Féleszű bolond. Ezer kreditből szó szerint megvásárolhatná a Spietosból kivezető utat, de ha ez neki túl bonyolult, ezzel a robbantóval is könnyedén kirobbanthatná magát. Erre idedug mindent az orrom alá. Fogalma sincs, mi vár rá. Az agyának abban a részében, amely a cselszövéseket irányítja, egyik agysejtje sem kapcsolódik a másikhoz. Micsoda egy hülye (bíííp).

Néztem, ahogy vidáman kortyolja a buborékos vizet, mélán böngészi a hírlap sportrovatát, s a megvetésem szánalommá változott.

– Rengeteg tennivaló vár ránk a mai napon – mondtam. – Két megbeszélésre is hivatalos, találkoznia kell Krak grófnővel, valamint doktor Crobe-bal.

– Hé, ezt nézze! – s az orrát beledugta a sportoldalba. – Timbo-chok öt körrel megverte Nevető Lányt a Momboring nyílt bajnokságán. Hát, hát! A Nevető Lány volt a leggyorsabb kocsi egész Mombóban. Ki hitte volna? És vajon ki vezette?

2. fejezet

Az ősi Spietos belseje egy ablaktalan, fekete kőből épült labirintusra hasonlított. A föld feletti emeletek hatalmas, nyomasztó termei, boltozatos csarnokai és az ezeket összekötő folyosók nagy része kihasználatlanul kongott az ürességtől. A bolygó eredeti lakói bíztak az erődítmény falaiban – amelyek csak addig szolgálták őket, míg ősapáink meg nem érkezetek.

Már akkor késésben voltunk, mikor elhagytuk a szobát. Meg kell állnunk a fegyverraktárnál, hogy ki tudjam cserélni a robbantóját egy vaktöltetű, ártalmatlan robbantóra. Krak grófnőről mindenki tudta, hogy ki nem állhatja, ha megvárakoztatják: a késővel szembeni reakciója akár halálos is lehet.

Ebből kifolyólag cseppet sem örültem annak, hogy Jettero Heller ragaszkodott a sétához. Érzésem szerint testmozgásra vágyott – az atléták kissé bolondok –, én pedig, nehogy gyanút ébresszek benne, kénytelen voltam beleegyezni. Így hát ügyet sem vetettünk a liftcsövekre. Sötét folyosókon, gomolygó porban, gyalog indultunk el a Spietos alsóbb emeletei felé.

Heller most is hajózócsizmáján viselte. Különös talppal látták el ezeket a lábbeliket: ki-be mozgatható mágnesrudakat építettek a talpukba. Fémpadlókon és fémből készült lépcsőkön elengedhetetlen volt az ilyen bakancsok használata. A mágnesrudak a padlóhoz rögzítették a lábbeliket – ez különösen fontos lehet a világűrben, súlytalanság állapotában, ahol akár még életet is menthet. Ha azonban kövön, vagy más, nem mágneses felületen használják ezt a fajta lábbelit, elég egy bizonyos szögben összeütni a bakancsok sarkát, amitől a mágnesek visszahúzódnak a vastag talpba.

Annak ellenére, hogy Jettero Heller kőpadlón lépkedett, kint hagyta a mágneseket! A bakancsa talpa csattogott a padlón. Hangosan! Mintha egy harckocsi haladt volna előttem!

Egyre idegesebb lettem. Csak össze kellett volna koccantania a sarkát, amitől a mágnesek visszahúzódnak a bakancstalpba, és csendesen haladhat tovább.

A kémkedés megkívánja a csendes lopódzást. Egy jó ügynöknek gyakorolnia kell a minden zaj nélküli lépteket. Az ügynökök büszkék arra, hogy bármilyen talajon, akár még kavicsokon is, képesek a néma lopódzásra. A küldetés sikere – na meg a saját élete – függhet attól, hogy képes-e csendesen megközelíteni valamit.

Heller lépteitől, ha azok nem is voltak olyan zajosak, mint egy tankhadoszlop törtetése, mégis majdnem megsüketültem. Tíz, tizenöt lépésenként kissé megcsúszott, s ilyenkor a fém rendre megcsikordult a kövön. Szörnyű!

Nagy érdeklődést mutatott a falak iránt, melyeket olykor-olykor az ujján viselt gyűrűvel megkocogtatott. – Ezek a régiek aztán tudtak építkezni – fűzte a látottakhoz.

Csattogva lépkedtünk a hosszú folyosókon, vágtunk át a hatalmas, kihalt csarnokokon. Lépteink nyomán felkeveredett a rég leülepedett por.

A gomolygó por irritálta az orromat. Újra és újra tüsszentenem kellett. Fáradni kezdtem – nem jellemző rám a testmozgás. – Nézze – szóltam –, el fogunk késni, a grófnő pedig leharapja a fejünket. Legyen elég ennyi testmozgás mára.

– Ó, ne haragudjon – mondta. – Egyszerűen csak érdekesek ezek a folyosók. Tudja, hogy ezek az öregek nem használtak fém szerszámokat? Senki nem tudja, hogy voltak képesek kialakítani ezeket a hatalmas termeket, és hogy egyáltalán hogy termelték ki a köveket. Ma nem lennénk képesek erre, ha nem lennének diszintegrátoraink. Észrevette már, hogy nincsenek sem illesztékek, sem varratok? Képtelenség ezt hétköznapi szerszámokkal megcsinálni.

Csattogott egy darabig. – Fogalmam sincs, miért gondolták a voltárok, hogy el kell pusztítaniuk az őslakosokat. Nem jelenthettek túl nagy fenyegetést.

Ó, gondoltam, te meg Lombar soha nem jutnátok közös nevezőre. Ha nem pusztítják el időben a csőcseléket és a felesleges kenyérpusztítókat, később rengeteg problémát okozhatnak, mint ahogy okoznak is. Ha minden leigázott népet életben hagytunk volna, most megnézhetnénk magunkat. Hát igen, el tudnék képzelni egy parázs vitát Lombar és Heller között. Azt is tudom, hogy Heller nem úszná meg élve ezt a vitát! Távol kell tartanom őket egymástól, ha azt akarom, hogy Heller valaha is eljusson a Blito-P3-ra!

Hála az isteneknek, végre eljutottunk a fegyverraktárhoz. Heller tovább ballagott a folyosón, a falakat vizsgálva. Én megálltam a raktár ajtaja előtt, és a személyazonosító kártyámat hozzáillesztettem a zárhoz. Az ablak kinyílt.

Az öreg kretén, aki a fegyverraktárat felügyelte, a pulthoz bicegett, s közben ellenségesen csóválta a fejét. Nem voltunk valami jóban. – Most meg mit akar? – förmedt rám.

Az Apparátusnál mindig jelbeszédet használunk, ha fennáll a hallgatódzás veszélye. Hellernek háttal, ostobaságokat fecsegve, elmutogattam egy nyolcszáz kilovoltos, vaktöltetű robbantót. Ez nem számított túl nagy kérésnek, de a vén kretén úgy nézett és vicsorgott rám, mintha legalább egy hadihajót kértem volna tőle. Pedig nem kellett mást tennie, mint a polchoz lépni, levenni egyet róla, kinyitni és megnézni, hogy biztosan vaktöltet van-e benne, átadni nekem és a személyazonosító kártyámat rányomni az átvételi elismervényre. Így tett, majd az ablakot azonnal rácsapta az orromra. Szükségem lett volna még egy puskára is, de az öreg kretén befejezettnek tekintette az akciót.

Heller végigtapogatta a falat, a mennyezettől a padlóig. – Aha – mondta. – Földszint.

Elérkezett az idő. Valamit tennem kell, ha valaha is kémet akarok faragni belőle. Először is, óvatosabbnak kell lennie.

– Honnan tudja? – próbáltam rászedni.

– Fél fok – mondta. – Hőmérséklet-különbség. A földszint valahol itt lehet, úgy derékmagasságban.

– Fél fok? – hitetlenkedtem gúnyosan. – Senki nem tud kézzel kitapintani fél foknyi különbséget.

– Azt mondja? – szólt meglepetten. – Odakint most süt a nap. Ezek a falak, ezen az emeleten, úgy három láb vastagok. Nem túl jó a hővezetésük, de ott fent – és felnyúlt – fél fokkal melegebb, mint a padló közelében. Ez csak gyakorlás kérdése – mondta.

Persze, gyakorlás kérdése. Én meg természetesen megbotlottam, miközben Heller a falra tapasztotta a tenyeremet: nekiestem. Másik kezemmel, a másodperc tört része alatt, gyakorlott mozdulattal kihúztam a bakancsa szárából a robbantót, a vak robbantót kiráztam a ruhám ujjából, és azt dugtam vissza a bakancsba. Felegyenesedtem, s az igazit a mellzsebembe csúsztattam. A fegyvere mostantól kezdve hasznavehetetlen. Az Apparátusnál kiválóak a zsebtolvajlás-tanárok.

– Nem érzem a különbséget – mondtam –, de maga bizonyára szakértője ezeknek a dolgoknak. Menjünk. késésben vagyunk. A grófnő dühös lesz!

– Rendben – mondta. – Csak még egy pillanatot várjon. Hadd fejezzem be.

Fogalmam sem volt, mit akar befejezni. Előretartotta a lábát, az én szívem meg majdnem kiugrott a helyéről, mikor arra gondoltam, biztosan felfedezte a fegyvercserét. De nem. Határozott mozdulattal a padlóhoz verte a bakancsát. A mágneses rudak ismét hatalmasat CSATTANTAK! Aztán összeütötte a sarkát, amitől a fém végre visszacsúszott a talpba. Hála az isteneknek, végre végeszakadt ennek a rettenetes csattogásnak.

De nem mozdultunk. Egy határozott mozdulattal, amellyel további maradásra intett, előhúzott egy jókora papírdarabot, és egy olyan, folyamatosan folyó mérnöktollat. A papírt egy aprócska falmélyedésbe fektette, és rajzolni kezdett.

Oly gyorsan járt a keze, hogy a mozdulatai elmosódtak a szemem előtt. Soha nem láttam még mérnököt vázlatot rajzolni: rájöttem, miért van szükségük erre a fajta tollra. Túl türelmetlen voltam azonban ahhoz, hogy csodálni tudjam a teljesítményét.

Néhány perc múlva, miközben eltette a tollat, felém nyújtotta a papírt.

A Spietos föld feletti emeleteinek részletes, méretarányos rajzát tartottam a kezemben! A folyosók szélessége, magassága, sőt, még a talajtól való távolságuk is leolvasható volt a rajzról! Ráadásul mindezeket szépen vetette pappírra, majdnem olyan igényesen, mintha egy rajzoló készítette volna, kemény egyheti munkával.

– Adja oda a főnökének – szólt Heller. – Kétlem, hogy valaha is felmérték volna ezeket a területeket. Építészeti ritkaság.

– És mondja – kérdeztem –, honnan ilyen biztos ezekben a számokban? Nincs magánál mérőszalag.

– Visszhang-távmérés – mondta, s felemelte a bakancsát. – Ismerjük a hang terjedési sebességét. Csak ki kell adni egy határozott hangot, és mérni kell az időt, amíg az visszaér...

– Senki nem képes mérni a töredék másodperceket – tiltakoztam bosszúsan.

– Lehet. Az órám viszont képes rá.

Rájöttem. Miközben a talpát csikorgatta, az óráját végig a füléhez emelve tartotta: az óra rögzítette és átszámolta az összes, a bakancs által kibocsátott csattanást és azok visszhangját.

Elbűvölő. Ez aztán a gyakorlottság. Bennem azonban ördögök bujkáltak. Elég okos ahhoz, hogy feltérképezze az egész erődítményt. Ennek segítségével akár meg is szökhet a Spietosból. Ez a rajz, amelyet hanyagul odadobott nekem, hogy „adjam a főnökömnek", jókora veszedelmet hozhat a fejemre!

Egyszerűen fogalma sincs erről az egészről, gondoltam. Semmit nem tud arról, amit taktikázásnak hívnak.

– Még egy perc – mondta, és közel lépett hozzám. – Az egyik hamisbőr tapasz elmozdult. – Az arcom felé nyúlt, és megigazította. – Bárki is tette bele a darálóba, alapos munkát végzett. Fáj?

Majd megpukkadtam mérgemben. – Senki nem tett bele a darálóba – hazudtam automatikusan. – Légibusz-összeütközés volt.

– Fogalmam sem volt róla, hogy egy légibusz ilyen nagyot tud ütni. Be kellene neveznie ezt a légibuszt az egyik planetáris ökölcsapó tornára. – Egy másik hamisbőrtapaszt is megigazított. – A főnöke volt?

Haragot kellett volna éreznem, de nem éreztem. A gondolat, hogy ez a rajz akár még Lombar kezébe is juthat, lehűtött. Mi lesz, ha Heller gondol egyet, és a titkos erőd föld alatti szintjeit is feltérképezi? Az egész, egy mérföld mélyen fekvő labirintust! Az ötvenezer, többé-kevésbé jogtalanul fogva tartott nyomorultat, a ketreceiket és a temetetlen holtakat! A kínzókamrákat! Az elmúlt néhány nap alatt nagyon keveset látott mindabból, ami odalent rejlik...

Aggodalommal gondoltam arra, vajon Heller észrevette-e a hangárhoz vezető folyosót. A föld alatti parkolóban kapott helyet Lombar személyes használatú hadihajója, melyet – természetesen illegálisan – akkora tűzerővel láttak el, hogy még a voltár védelemnek is komoly nehézséget jelentett volna.

Feltűnt-e neki, hogy a szobák nagy része, melyek mellett elhaladtunk, nem más, mint készenlétbe helyezett raktár? Hogy letakarított polcok tömkelege várja a felbecsülhetetlen értékű „javakat"? Még üresen állnak, de néhány hónapon belül...

Ó, ha Lombar megtudja, hogy Heller feltérképezte ezt az egészet, nem a kezét fogja használni arra. hogy megüssön!

Egy másik, szintén elcsúszott hamisbőr tapasz került a helyére. Az égető fájdalom kizökkentett a merengésből. – Nem! – kiáltottam. – Nem Lombar ütött meg! – Majd durván ellöktem magamtól Hellert.

– Ne haragudjon, ha fájdalmat okoztam. Az izzadtság kezdi leáztatni a tapaszokat. – Bűnbánóan nézett rám. -– Ez egy hosszú, fárasztó séta.

Én azonban nem ettől izzadtam. Megbocsáthatatlan módon elkerülte a figyelmemet, hogy felmérést végez, arról nem is beszélve, hogy mivel járhat ez rám nézve.

Heller azonban híján volt minden ravaszságnak. Egyre kétségesebbnek éreztem, hogy még azelőtt útjára tudom bocsátani, mielőtt elkövetne valami végzetes hibát. Önmagára és rám nézve is veszélyes!

A gondolatról, hogy talán mindketten holtan végezzük, eszembe jutott Krak grófnő, aki, már legalább egy órája várhatott ránk. És ha valakinek megbeszélt találkozója volt a grófnővel, jobban tette, ha nem késett. Na persze csak ha túl akarta élni a találkozót.

Az oktatótermek irányába löktem Hellert. Heller irányítója lévén igyekeztem nem sokat várni az élettől.

3. fejezet

Kinyitottam a kiképzőcsarnok hatalmas, páncélozott ajtaját, s léptem volna befele.

Hangorkán állt az utamba!

Emelvényekkel és gépekkel zsúfolták tele az első zegzugos, félhomályos termet.

A terem csattogó, kellemetlen hangoktól zengett. Megpróbáltam visszalépni, de a nyomomban lépkedő Heller már becsukta az ajtót a hátunk mögött.

Mikor hangzavar bántja a fülemet, olyan érzésem támad, mintha nem látnék rendesen. Időbe telt, mire ki tudtam venni az elém táruló látványt.

Egy elektromos ostor okozta a kellemetlen zajt. Szikraesőt hányt magából, miközben sisteregve forgott a levegőben.

Az Apparátus öt visszataszító vadállata, fekete egyenruhában, ugrált és forgolódott a teremben, s próbált elmenekülni az ostor elől!

A hatalmas terem közepén ott állt Krak grófnő! Miközben rám nézett, visszarántotta a sziszegő ostort, hogy ismét lesújtson vele. Hosszú szárú csizmájának talpa nagyot csattant a padlón, ahogy egyik lábával kilépett, s közben halványszőke haja zászlóként úszott a levegőben.

Az ostor vörös csíkot varázsolt a legközelebb álló figura arcára. Hátrahőkölt. Meg sem próbáltak támadni. Elmenekülni szerettek volna. Könyörögtek és pityeregtek, amelyikük pedig a földön feküdt, sikítozott.

Ezek öten nem tartoztak a nő részlegéhez. Az Apparátus áruszállítással foglalkozó csapatának tagjai voltak. Ők látták el a Spietost. Körülnéztem a gyatra fényben, hogy megpróbáljak rájönni, mi folyik itt valójában. A teherlift rámpáján egy hatalmas, vadállatok szállítására alkalmas ketrec állt. A ketrec nyitva tátongott.

A kiképzőcsarnok mindig is büdös volt, de a szokásos bűzön kívül most még egy vadállat fanyar, kesernyés szagát is érezni lehetett. Minden eshetőségre készen, sietősen körülnéztem. Egy vadállat van a teremben? Hol lehet?

Tőlem jobbra, úgy tizenöt lábnyira, mozgásra lettem figyelmes. Az instruktorok asztala mellett, a félhomályban, egy szempár izzott!

Egy leopárduc volt!

Inkább lettem volna a pokolban, mint ebben a teremben!

De Heller már becsukta az ajtót mögöttünk, s ahogy ott állt, elállta a menekülésem útját!

Igyekeztem nem kimutatni a rémületemet. Megérintettem a robbantót, amely korábban Helleré volt. Nyolcszáz kilovolt alig képes megállítani egy leopárducot.

Mikor az ostor egy rövid ideig nem szikrázott, jobban szemügyre vehettem a vadállatot. Ott ült, béklyók nélkül, mind a kilencszáz fontjával, készen arra, hogy bárkit széttépjen a teremben. Sárga pettyes fekete bundája összetapadt a belészáradt mocsoktól. Fogai tőrökként meredeztek a pofájában. Vércseppek, friss vércseppek piroslottak alsó állkapcsán. Isteneim, csak nem felzabáltatott vele valakit a grófnő?

A vér látványától félig bénán, kissé oldalt léptem, hogy jobban lássak. Egy holttest hever előtte? Nem, nem holttest, csak egy vértócsa.

A vadállat megmozdult, amitől én összerezzentem. De csak a fejét eresztette le. Megnyalta mellső mancsát! Mindkét mancsa vérzett! Ebből rájöttem, mi történt.

Hosszú idő óta most sikerült először befogniuk egy leopárducot. Eddig csak néhány példányt sikerült betanítaniuk különböző mutatványokra, az idomár azonban soha nem ment be a ketrecbe, mert a leopárduc egyetlen legyintéssel képes bárkinek leszakítani a fejét. Hogy ez semmiképpen ne történhessen meg, az összes, idomításra váró leopárducnak mind egy szálig letépték a karmát. Az elmúlt néhány napban ezt az állatot is megszabadították az összes karmától.

Igen, vérnyom vezetett a nyitott ketrectől az emelvényig. Ha megmozdult, a tátongó sebek vérezni kezdtek.

Felemelte a fejét. Tányérnyi szeme ragyogott a sötétben. Azt mondják, ezek az állatok még koromsötétben is látnak. Ennek ellenére a mi vadállatunk, hála az ördögöknek, cseppet sem figyelt rám. Inkább a terem közepén dúló zűrzavart bámulta.

Krak grófnőn nyoma sem látszott érzelmeknek. Ez volt a legszörnyűbb az egész ostorozásban. Ez volt a leghátborzongatóbb. Soha nem látszott mérgesnek, sem szomorúnak, és soha nem mosolygott. Úgy ostorozta azokat a nyomorultakat, mintha éppen a vacsoráját turkálta volna.

Képtelenség volt elmenekülni előle. Ha valamelyikük bebújt egy elektromos gép vagy doboz mögé, az ostor már ki is rántotta onnan, és visszarepítette a terem közepére.

Most négyen hevertek a padlón. Elterülve. Az ötödik az állat dobozában keresett menedéket. Az ostor rátekeredett a lábszárára, és kirántotta a dobozból. Az ostor sisteregve vágott végig áldozatán. Az ostor alighanem a legalsó intenzitásban működött – a leggonoszobb beállításban, amely a legnagyobb fájdalmat képes okozni. A fickó sikított, és megpróbálta összehúzni magát a padlón.

Mindannyian padlóra kerültek.

Krak grófnő melléjük lépett. Semmi érzelem. Még csak nem is lihegett.

Oldalba rúgta a szállítók csoportvezetőjét. A fickó felnyögött, miközben csúszva-mászva menekült a nő elől.

A nő, minden érzelem nélkül. így szólt: – Ha visszaérsz a bázisra, mondd meg a főnöködnek, ha ide mer küldeni még egy megcsonkított állatot, betanítom az egyiket, hogy keresse meg és tépje szét, majd szabadon eresztem. Megértetted? Ne merje megcsonkítani az állatokat, különösképpen ha nekem szánja őket. Most életben hagylak. Szedd össze az embereidet, és hordd el magad!

A csoportvezető felrugdosta az ombereit, majd lesütött szemmel eltűntek a mozgólépcső irányában, egyenruháik megpörkölődött cafatjait hagyva maguk mögött.

Krak grófnő egy zsebben hordható hívókorongot húzott elő rongyos kabátjából, majd mondott bele valamit. Ezután az ostort a teremben álló ostorállvány felé hajította.

Kifejezéstelen arccal indult el a nemrégiben befogott, még vad leopárduc felé!

Az állatra mutatott. Az leült, és a nőre nézett. Egyetlen ütésével leszakíthatta volna a nő karját. Krak grófnő ott állt előtte, egyik karjával az állat pofájára mutatva, majd a másik kezét is, tenyérrel felfelé, kitartotta.

Az állat felemelte megcsonkított mancsát, s mind a harminc fontjával együtt beletette a nő nyitott tenyerébe! Krak grófnő a karmok helyén maradt sebeket nézte.

Saját emberei özönlöttek be az egyik oldalajtón. Az erődítmény jól ismert söpredéke volt, zsíros, mocskos, félmeztelen alakok. Megtorpantak. Eszük ágában sem volt megközelíteni egy leopárducot.

Krak grófnő leeresztette a mancsot. Másik kezével még mindig az állat pofájára mutatott, majd lassan mozgatni kezdte a kezét. Másik keze mutatóujja egy dobozra szegeződött.

A leopárduc egy jókedvű nyögés kíséretében feltápászkodott. Kicsit magasabb volt a nő vállánál. Keresztülbicegett a termen. A nő, miközben egyik kezével az állatra, a másikkal pedig a ketrecre-mutatott, követte a fenevadat. Az állat belépett a dobozába.

A személyzet azonnal munkához látott. Lecsapták a doboz ajtaját, és mivel a doboz egy kiskocsin állt, már tolták is volna, de a tekintetük a nő felé fordult.

– Tegyék meleg ketrecbe – mondta közömbös hangon. – Szóljanak Crobe egyik asszisztensének, hogy készítsen sejtkultúrát, és ha lehetséges, növessze vissza az állat karmait. És egyikük se merje gyötörni ezt az állatot. Megértették?

A koszos csapat beleegyezően bólintott. A nő összecsapta a tenyerét, mire a személyzet szaladni kezdett a szállítódobozzal a mozgólépcső felé.

4. fejezet

A hely bűzlött az áporodott izzadság, a megalvadt vér és az ózon szagától, melyek mind-mind az Apparátus jelenlétét bizonyították. Az ostorról és a megperzselődött ruhafoszlányokból felszálló füst megállt a levegőben. A zöldes fényű világítás titokzatos árnyékokkal varázsolta tele a termet.

Krak grófnő nyugodt léptekkel ballagott az ajtó melletti íróasztal és emelvény felé.

Heller megmozdult. Tekintete érdeklődve siklott végig a gépekkel teletömött termen, gépekkel, melyek a büntetésért és a kínzásért voltak felelősek.

A grófnő észrevett. A tekintetében nem tükröződött semmiféle érzelem. Ahogy a közeli emelvényhez lépett, szólásra nyitotta a száját. Már előre tudtam, hogy mit fog mondani. Több mint egy órát késtünk Heller testedzése miatt. Már azon voltam, hogy egyetlenegy szó nélkül elhordom az irhámat.

De a nő megtorpant. Tekintete rátapadt Jettero Hellerre.

Kicsit hunyorogva, hogy jobban lásson, Heller elindult a terem fala mentén. Szemügyre vette az első gépet. A zömök jószágot már erősen kikezdte a romlás. Ha valakit beletettek, a gép az illető agyának meghatározott pontjait meghatározott hőfokra hevítette. Heller a gép kilincse körül matatott, majd felnyitotta az áramköröket takaró fedelet. Alkatrészek és áramkörök poros sokasága tárult a szeme elé. Turkálni kezdett a gép gyomrában, aztán valamit széthúzott, majd a magasba emelt egy szabad vezetékvéget, és vizsgálgatni kezdte.

Jeges rémület kerített hatalmába. Eddig senki nem mert hozzányúlni ezekhez a berendezésekhez. Krak grófnőre néztem. A nő csak állt, és a férfit figyelte. Az arcáról hiányoztak az érzelmek. Mindig is hiányoztak. Ez a nőstény oly gyönyörű volt, mint az oltárokra festett istennők, de olyan hideg lehetett, mint a metszett kő. Sőt, még annál is hidegebb. Visszatartottam a lélegzetemet. Fogalmam sem volt róla, mi történik akkor, ha valaki betör a birodalmába. A legrosszabbra számítottam.

Nem hittem, hogy Heller látta a nőt az ajtó melletti emelvényhez lépni. A teremben félhomály uralkodott, Hellert pedig túlságosan is elbűvölték a gépek. A fal mellett sorakozva, elrettentő képet nyújtottak. Heller a következőhöz lépett: a szerkezet kicsavart karokból és jókora fogaskerekekből állt: ínfeszítő volt. Annak ellenére, hogy sokan azt állították, az akrobaták és a kígyóemberek is használják, valójában a kínzókamrákban alkalmazták leggyakrabban. Végighúzta a kezét a gép ülésén, majd a kezére tapad koszra meredt. Elővett egy csillag alakú vörös kendőt, amilyen ott lapul az összes mérnök zsebében, és megtörölte az ujjait.

A következő gépet kicsinyke folyadéktartályok vették körül, melyeket csövek és tartóhevederek erdeje borított. Egy test gyors megfagyasztására majd hirtelen megperzselésére szolgált, amellyel hőmérsékleti sokkot idézhettek elő. Az eljárás megszabadította a testet a felesleges zsíroktól, de ez a berendezés leginkább a kínzókamrákban terjedt el. Kinyitotta az egyik tartályt, és belenézett. Megcsóválta a fejét, és továbbindult.

Krak grófnő tekintetével követte a férfit. Ahol én álltam, onnan már nem látszott a nő szeme. A leghalványabb elképzelésem sem volt arról, hogy mit fog tenni. Háromszor bizonyosodott be az elmúlt két évben, hogy képes és hajlandó is ölni.

Heller már a következő gépet nézegette. Elektródák tömkelege lógott ki a gépből, melyeket rá lehetett tapasztani a bőrre. Meg jó néhány kivetítő-képernyő. A szerencsétlent leszíjazták, majd nagyfeszültségű árammal sokkolták, miközben képeket mutattak neki. Heller felpattintotta a transzformátorház fedelét, hogy benézhessen az áramkörök közé. Elővett egy világító ceruzát, melynek segítségével még mélyebbre nézhetett a gép belsejébe. Anélkül, hogy visszatette volna a fedelet, továbbindult.

Krak grófnő tekintetével követte Heller ténykedését.

A következő eszközhöz egy hatalmas fülhallgató tartozott, melyet az áldozat fülére lehetett erősíteni. Ha bekapcsolták, lökésszerű hanghullámokat volt képes kiadni magából. Ismertem ezt a fajta gépet, és a többit is, mivel találkoztam már velük a vallatóhelyiségekben. „Kiképző gépek"-nek nevezik őket, de leginkább a haldoklás meghosszabbítását szolgálják. Heller eljátszadozott a gép kapcsolóival, majd megrántotta a vállát, és továbbment.

Rengeteg gép sorakozott a falak mentén. Volt, amelyik fénysugarat volt képes beleszúrni áldozatába, egy másik áramot vezetett az áldozat testébe, és volt olyan is, amelyről még én sem tudtam, mire használják. Heller megunta a nézelődést.

Krak grófnő azonban nem. Egészen elfordult, már csak a hátát láttam. Egy szék állt mellette az emelvényen. Kezét rátette a szék magas háttámlájára. Azt gondoltam, el fogja hajítani, de nem tette. Csak állt, mozdulatlanul.

Heller, megfeledkezve a reá leselkedő veszélyről, a terem legvégében időzött. Figyelmét már nem a gépek kötötték le, hanem a testedzés. Egy hatalmas, száz font súlyú zsák hevert az útjában, mellyel az akrobaták szoktak gyakorolni. Szórakozottan felemelte és megpörgette, majd hagyta, hogy a zsák az ujja hegyén pörögjön. Kis idő múlva hagyta leesni, majd körülnézett.

Néhány gyűrű lógott a terem mennyezetének közepéről. Az egyiküket elhúzták egészen a falig, és felakasztották egy szögre. Heller felugrott a magasba, kiakasztotta a gyűrűt, belekapaszkodott, majd gyönyörű ívet leírva, a terem közepe felé lendült. Nyilván egyszerűbbnek gondolta, mint visszaballagni.

Mikor úgy harminc lábnyira lehetett tőlünk, egyik kezével elengedte a gyűrűt, majd csinált egy teljes kört a gyűrű körül. Tökéletesen időzítette:

Tízlábnyira tőlünk elengedte a gyűrűt. Elegánsan földet ért, alig három lábra Krak grófnőtől.

Szembenézett vele. Kihúzta magát. Mintha valaki vagy valami fényt gyújtott volna a lelkében.

– HELLO! – mondta. – HELLO, HELLO. HELLO! Mit csinál egy ilyen gyönyörű teremtés, mint maga, ezen az elkeserítő helyen?

Majdnem meghaltam. Az összes űrhajós az összes bárban, a sok ezer bolygó bármelyikén, ezer év óta, ezzel a szöveggel kábítja a prostituáltakat. Az összes nyelv legelcsépeltebb fordulata. Félreérthetetlen szexuális kezdeményezés! A nő még azért is képes gyilkolni, ha valaki megérinti. Gondoltam magamban, viszlát Heller, viszlát küldetés! Megmarkoltam a robbantót.

A nő másodpercekig nem mozdult. Aztán hirtelen, mintha a lába megtagadta volna az engedelmességet, félig elfordulva, lerogyott a mögötte álló székre.

Ült, mozdulatlanul. Mereven bámult maga elé a semmibe. Mély, feszült hangon, anélkül hogy Hellerre nézett volna, így szólt: – Nem volna szabad beszélned hozzám. – Csend támadt. Mintha még mélyebbre süllyedt volna a székében. Feszülten, önmagába fordulva így folytatta: – Nem vagyok méltó hozzád. – Szavai egyhangú motyogásnak tűntek. – Rohadt vagyok. Hitvány. Nem érdemlem meg, hogy beszélj hozzám.

Mélyen, fájdalmasan felsóhajtott. Feszes testtartással ült a széken, majd sírós hangon így folytatta: – Három éve ez az első barátságos dolog, amit hallok!

És sírni kezdett! Heller megrökönyödött. Letérdelt a nő elé, s a keze után nyúlt. Ó, ne, ne, ne, gondoltam, ne érintsd meg! Ez a nő ennél kevesebbért is ölt már.

A nő azonban nem mozdult. Ült a széken, lehajtott fejjel, állát belefúrta a mellkasába, és sírt!

Heller meg csak térdeit előtte, és a kezét fogta.

Vártam, hogy történjen valami. De semmi sem történt. Kis idő múltán a hipnosisakok állványához ballagtam, és matatni kezdtem őket. A sisak által keltett erőtér hipnotikus révületbe juttatja viselőjét: a sisakon található egy nyílás, melyen keresztül különböző adathordozókat lehet a sisakba juttatni. A hipnotizált személy rendkívül rövid idő alatt elsajátíthatja az adathordozón tárolt tárgyi tudást. Én is így tanultam meg angolul, olaszul és törökül, ráadásul egyszerre.

Heller még mindig a nő előtt térdelt az emelvényen. A nő melle saját könnyeiben fürdött, ezért, míg egyik kezével a nő kezét fogta, a másikkal előhúzta a csillag alakú mérnökkendőt, s beletette a nő szabad kezébe. De hiába, a nő nem törölte meg vele az arcát, sem a mellét. Ehelyett betömte a szájába, hogy visszafojtsa kitörni készülő zokogását.

Ezzel nem megyünk semmire, gondoltam. Eltelt a nap, és mi nem csináltunk semmit. Ennek ellenére nem mertem megközelíteni őket.

Kerestem egy kommunikációs korongot, és persze suttogva, őröket rendeltem az ajtók elé. Kilopództam a folyosóra. Mikor az őrök megérkeztek, a lelkükre kötöttem, hogy vigyázzanak Hellerre, nehogy megszökjön, én pedig elindultam a sejtlaboratóriumok felé. Nem láttam Crobe-ot a környéken, de nem is szerettem volna vele találkozni. Összeszedtem az egyik asszisztensét, hogy rakja rendbe az arcomat: megmosta a számos zúzódást, majd bőrszövetkultúrát tapasztott rájuk, melyeket saját sejttenyészetemből vett – ezek a sejtek megegyeztek az eredeti sejtekkel. Így már sokkal jobban néztem ki. Reméltem, hogy erre többé nem lesz szükség.

Visszamentem a kiképzőcsarnokba.

Heller még mindig a nő mellett térdelt az emelvényen, a nő pedig egyre csak tuszkolta a szájába a vörös, csillag alakú mérnökkendőt. Még mindig bőgött!

Így elpocsékolni egy napot! Semmi hasznos dolog nem történt! Tudtam, merre találom a nyelvi adathordozókat. Végül is saját, korábbi részlegem állította össze a földi nyelvekre vonatkozó aktákat. Rengeteg rögzített nyelvi tanfolyam létezik a Blito-P3-on: pénzért árulják őket. Könnyen hozzá lehet jutni a felvételekhez, aztán már csak le kell játszani őket, össze kell vegyíteni a voltár kifejezésekkel, és át kell másolni egy rögzítő-szalagra. Nyomtatnak tankönyveket gyermekek számára, melyek segítségével bárki könnyedén – és legfőképpen gyorsan – megtanulhat földi nyelven olvasni és írni. Raht és Terb, a két legjobb voltár kém, saját felvételeket is készített az ottani kiejtésről. Legalább egy köbyard nyelvi anyagot gyűjtöttek össze. A Blito-3-on kiadott felvételek és könyvek mindegyikét ellátták egy figyelmeztetéssel, amely büntetéssel fenyegette meg a jogtalan másolókat. Ezt igen mulatságosnak találtam. Az „FBI"-nak nevezett szervezettel ijesztgették a másolókat. Azt állították, hogy ez a csoport mindenkit letartóztat, aki jogszerűtlen kópiákat készít könyvekről és hangfelvételekről. Hát, sok szerencsét nekik! Átnéztem a Blito-P3 felirattal ellátott szekrényt. Az emelvényen semmi sem változott, így hát igyekeztem elfoglalni magam.

Amennyire én tudtam, a Hellerre vonatkozó földrajzi körzet, amit mi „műveleti zóná"-nak hívunk, három részből fog állni: Virginia, Washington D.C. és New York. Törökországban csak kevés időt tölt majd – hála az isteneknek. Megtaláltam a „virginiai kiejtés" feliratú adathordozót. Washington D.C.-re vonatkozóan azonban semmit sem találtam. New Yorkkal kapcsolatban teljesen összezavarodtam, mivel úgy tűnt, hogy számtalan fajta kiejtést kapcsolódik New Yorkhoz. Végül ráleltem egy feljegyzésre, amely így szólt:

Az irodalmi kiejtésre vonatkozó információk az Egyesült Államok Új-Angliának nevezett területéről gyűjtött adatok között találhatóak.

Kerestem egy térképet, melyen világosan látszott, hogy New York Új-Anglia szélén található. Saját angolságom a „hétköznapi, heterogén kiejtés"-en alapult, amely számos, különböző akcentust foglalt magába, Hellernek azonban ez túl sokáig tartana. A „virginiai"-nak és az „irodalmi"-nak nevezett kiejtéseket választottam ki a számára.

A feszültség mintha oldódott volna az emelvényen. Nem beszélgettek, igaz, a nő sem sírt már. A vörös színű mérnökkendő lucskosra ázott. Azon töprengtem, vajon mire gondolhatnak. Átfutott az agyamon, hogy talán figyelmeztetnem kellene Lombart. Hátha szökést forgatnak a fejükben. De hát képtelenség kitalálni, hogy mire készülnek. Ha összeesküvést szövögetnének, beszélniük kellene. De nem szóltak egymáshoz. Közismert volt Krak grófnő veszedelmes mivolta. Ezt a mostani arcát talán senki sem ismerte. A nőket képtelenség megérteni.

Végül megszólalt. Mély hangon beszélt. Abbahagyta a zokogást. – Minden rendben.

Heller suttogva válaszolt. – Biztos benne?

A nő bólintott. Törölgetni kezdte az arcát az átázott mérnökkendővel.

Na, talán még meg tudunk menteni valamennyit ebből a napból. Magamhoz intettem Hellert. Ismertem a hipnosisakok használatát. Ha a kiképzőrészleg nem segít, megcsinálom magam. Ez mindig is így működött az Apparátusnál, mivel a kiképzendők zöme félkegyelmű volt, vagy éppen bűnöző.

Becsúsztattam az adathordozó lemezt a nyílásba, majd az ellenzővel ellátott sisakot Heller feje fölé emeltem. Érdeklődve nézte a szerkezetet, majd ahelyett, hogy hagyta volna a fejére tenni, kivette a kezemből. El akartam magyarázni neki, hogy mire való ez a sisak, de nem hallgatott meg.

A szekrényhez lépett, és kutatni kezdett benne. Letette a sisakot, hogy jobban a szekrényhez férjen. Aztán talált egy szalagjátszót, amely nem tartozott a sisakhoz. Keresett egy hozzávaló szalagot

Alapfokú angol (irodalmi)

és beletette a lejátszóba. A berendezéssel együtt az emelvényhez ballagott, és ráült az asztalra.

Krak grófnő még mindig a székén ült. Eddig soha senki nem mert rátelepedni Krak grófnő asztalára! A nő nem szólt semmit.

Heller bekapcsolta a lejátszót. Aprócska hangszórót építettek bele. Megnyomott egy gombot. A gép így szólt,

– George-nak hívnak.

– Ó, nem, nem, nem – mondta Heller.

Kicsiny szerszámot húzott elő a zsebéből. Egy szempillantás alatt kinyitotta a szerkezet hátát. Egy csomó aprócska fogaskerék tárult a szeme elé. A kerekeket nézegetve így szólt hozzám: – Hívja ide az ügyeletes elektronikai műszerészt.

Aha, szóval tudja, hogy a Spietos alaposan be van drótozva! Végül is ehhez nincs szükség túl nagy fantáziára. Manapság már mindent behálóznak a vezetékek. Beleszóltam a kommunikációs korongomba.

Heller kesztyűt húzott. Azt a fajtát, amely tökéletesen ellenáll a hőnek. Egy metszőfúróval kezelésbe vette a lejátszókereket. A kerék vörösen izzott kesztyűs ujjai között. Az ilyen finom szerkezetek gyakran meghibásodnak, de a kezében tartott kicsi fogaskeréknek látszólag semmi baja sem volt.

Krak grófnő Heller mozdulatait figyelte.

A szerelő időközben megérkezett. Heller így szólt hozzá: – Hozzon egy 435-m-67-d-1-es alkatrészt.

Nos, biztosan ismerik a szerelőket. Ráadásul a Spietosban különösen sok a semmirekellő műszerész. Már nyitotta volna a száját, hogy előadjon valami nem lehet megcsinálni mesét, de Heller, ellentmondást nem tűrő hangon, flottatisztre jellemző határozottsággal megelőzte. – Bizonyára van jelfogó-átalakítójuk, amely elnyeli a külső jeleket, hogy más formában továbbítsa őket. A 435-m-67-d-1-es egy frekvenciacsökkentő egység. Hozzon egy tartalékot. Szedje a lábát.

A műszerész már ott sem volt.

Heller lehűtötte az új fogaskereket, majd összerakta a lejátszót. Egy ilyen felvétel lejátszása körülbelül egy órát vesz igénybe. Bekapcsolta a gépet, mire a szalag HUSS!, lefutott, úgy harminc másodperc alatt. A hangszóróból csak éles nyivákolás hallatszott, melynek részletei már fölötte voltak a hallható tartománynak.

A műszerész visszaért, átadta az alkatrészt, a Flottánál szokásos módon tisztelgett, és elment. Én eddig soha senkit nem tudtam rávenni az Apparátus alkalmazottai közül, hogy megadja a kellő tiszteletet!

Heller a szerszámai közül elővett egy „hőblokkot", mellyel felmelegítette a régi alkatrészhez illeszkedő vezetékeket, majd néhány ügyes mozdulattal kicserélte a két alkatrészt.

Ismét lejátszotta a szalagot. Most egy közép tartományba tartozó bömbölés hallatszott.

– Így már jobb – mondta Heller. Rendet rakott az asztalon, összeszedte a szerszámait. Ismét a lejátszóba illesztette a szalagot. Elmélyülten a hangszóróra nézett, majd megnyomta az indítógombot. Az egyórás szalag harminc másodperc alatt végigfutott.

– Aha – mondta Heller.

Hitetlenkedve néztem rá. Mi az, hogy „aha"? Egy órára lett volna szükség ehhez a szalaghoz. Azt mondtam neki: – Ugyan, menjen már. Ha valóban végighallgatta ezt a szalagot, meg tudja mondani, hogy mivel folytatódott a szöveg. George-nak hívnak...

Heller mosolygott. – Van egy kutyám. A kutyát Rovernek hívják. Szereti ön a kutyákat?... – De nem nagyon foglalkozott azzal, hogy meggyőzzön. Kivette a dobozból a második szalagot, amit szintén bömbölve hallgatott végig (bíííp)! Ennél a sebességnél is megértette a szöveget!

Krak grófnő suttogva így szólt: – Folyamatos észlelés és felfogás. Hipersebességgel.

A grófnőre néztem. – Ez ritka képesség?

– Nem – válaszolta. Mintha bódult lett volna. – Nos... igen, ezzel a sebességgel ritka. – Nem igazán hozzám beszélt. – Hallásával a rendkívül rövid időtartamú hangokat és zajokat is képes elkülöníteni. – A nő hangja különösen csengett. – Soha nem láttam, hogy valaki ilyen sebességre lett volna képes. – Minta eljutott volna a tudatáig a jelenlétem. Tekintetében tisztelet csillogott, ahogy felém fordult. – Hát nem csodálatos?

Egy pillanatig azt gondoltam, talán a férfi képességére gondolt. De nem, a férfi mellkasát és karját bámulta. Nem kétséges, Jettero Heller volt az egyik legjobb külsejű férfi a környéken, a nő pillantásában azonban ennél sokkal több rejtőzött. Az ilyen fajta dolgok felett nincs hatalmam. Nagyon veszélyes lehet.

Ragyogó ötletem támadt. – Abban az esetben – kezdtem –, ha valóban ilyen sebességgel képes tanulni, nincs akadálya, hogy a szobámba vigyük a készüléket, és ott folytassa a nyelvtanulást.

– Nem! – kiáltotta a nő. Aztán csendesen így folytatta: – A szabályzat tiltja a berendezések elvitelét.

Hát ez egy elég béna szabály. Arról nem beszélve, hogy jómagam már rengetegszer vittem el, majd hoztam vissza készülékeket.

Heller már négy szalagot végighallgatott. felálltam, és megérintettem a vállát. – Mára ennyi elég – mondtam. – Más dolgunk is van. Menjünk!

Ezzel kirángattam a teremből. Nem szeretem azokat a dolgokat, amelyeket nem értek.

5. fejezet

Csőbe szálltunk, hogy felmenjünk a Spietos legmagasabb tornyába. A nap már lenyugodott, a tornyot pedig még egy féltető is borította, így rejtve maradtunk az átrepülő gépek elől. A csillagokkal beszórt fekete égbolt ékszerekkel borított kupolaként borult a sivatagra. A Túlélőtábor alattunk hunyorgott. Csodálatos érzés volt a Spietos bűzéből végre kijutni a friss levegőre!

– Heller – mondtam, miután elhelyezkedtünk az egyik lőrés mögött. – Beszélnem kell magával. – Láttam, amint a sivatagi szél összekócolja a haját, de a szemét nem tudtam kivenni. Ennek ellenére tudtam, hogy figyel rám.

– A földi küldetés – folytattam – életbe vágóan fontos. Nem engedhetem meg, hogy bármi is kicsússzon az irányításom alól. – Bizonyára szükségtelen mondanom, hogy nem árultam el neki a parancs valódi tartalmát. Hogy a küldetés csak bukás esetén sikeres. Különös, már-már baráti érzést éreztem iránta, ennek ellenére azonban csak olyasmiről beszéltem neki, amit mindegyik tiszt elmondana a másiknak, függetlenül attól, hogy kedveli, vagy sem.

– Maga új lesz ebben a különleges ügynök játékban. Én fogom irányítani. Bizonyára tudja, hogy mit jelent ez. Én vagyok az, aki irányítani fogja a cselekedeteit.

Éreztem, hogy figyel, így hát kioldottam a bombáimat. – A nőstény, akivel ma délután találkoztunk, aggaszt engem. Bajba sodorhat mindannyiunkat!

Heller nem szólt egy szót sem. – A tisztek, ha barátok – mondtam – olykor-olykor megbeszélik ezeket a dolgokat. Tudom, hogy ez nem tetszik magának, de elkerülhetetlen.

– Valaha tényleg grófnő volt. De ez az egyetlen dolog, ami vele kapcsolatban igaz. Emlékszik még a „Lissus Moam" névre? úgy három évvel ezelőtt tele voltak vele a hírlapok.

Heller nem szólt, így hát folytattam. – Letartóztatták, bíróság elé állították és halálra ítélték. Negyvenhárom gyerekkel együtt. A Manco bolygón történt. Kiváló kiképző. Az Oktatási Osztályon szerzett tapasztalatát fiatal gengszterek toborzására és bankrablásra való felkészítésükre használta. Zárak, lakatok kinyitására és riasztórendszerek megbénítására tanította őket. Milliókat raboltak össze.

– Maradtak még nyitott kérdések az üggyel kapcsolatban, mivel állítólag a Manco Oktatási Ügyek Lordjának helyettese tette – legalábbis a nő a tárgyaláson ezt állította. A gyerekeket mindenesetre ölni is megtanították, és nem is akármilyen módon. A legyilkolt őrök kivétel nélkül rettenetesen néztek ki.

– A Belső Rendőrség titokban átadta a nőt az Apparátusnak: mint ahogy az általában történni szokott. Lassan három éve itt van a Spietosban. – Szükségszerű volt feltárni előtte a részleteket. Na persze, mire visszatér a Blito-P3-ról, úgyis minden megváltozik. – Az elmúlt három év alatt három őrt gyilkolt meg. Az elsőt csak azért, mert az megérintette a haját, vagy talán még meg is simogatta. Egy ostort tartott éppen a kezében: megmarkolta a vastagabbik végét, és az ostornyelet keresztüldöfte az őr szívén.

– Néhány hónappal később a Spietos egyik legdurvább gonosztevője súgott valamit a fülébe – senki nem tudja, hogy mit. A nő a háta mögé került, belekapaszkodott a fickó állába, és hátrarántotta a fejét. Három helyen törte el a nyakát, amibe a fickó négy nap múltán belehalt.

– Két hónap múlva, pontosan itt, a kiképzőcsarnokban, az egyik legkeményebb ügynökünket oktatta közelharcra. Egy új fogást tanított neki. A fickó talán kötekedni próbált, talán nem, nem lehet tudni. Mindenesetre nem fontolta meg kellőképpen a mozdulatait. Bizonyára maga is látta, hogy azon a szűk csizmán és a dzsekin kívül semmi mást nem visel – az igazság az, hogy azt hiszem, nincs is neki több ruhája, leszámítva néhány overallt, melyeket a hatalmas, érdes bőrű gyíkok idomításakor ölt magára. A szemtanúk többsége szerint a fickó nem is ért hozzá, bár voltak, akik azt mondták, hogy megtapogatta a nő ágyékát. Képzelje el, Heller, a kézfeje élével eltörte a fickó karját! Ezután a fickó büdös kurvának nevezte. Azt mondják, a nőnek az arcizma sem rezdült, csak így szólt, „Szűz vagyok, te pedig bocsánatot fogsz kérni", majd anélkül, hogy megvárta volna a választ, eltörte az ügynök állkapcsát. És ez még nem minden. Rá is taposott. Megtaposta. Heller, higgye el, egyetlen ép csont nem maradt a fickó testében! A többi áldozatát nem láttam, de ebből a fickóból vörös pástétomot csinált!

– Az egyetlen, aki büntetlenül megüthette, az Lombar Hisst.

Hellerben feltámadt az érdeklődés. – Úgy érti, az Apparátus főigazgatója megütötte?

– Mindannyiunkban meghűlt a vér. Az is igaz, hogy... – Jobbnak láttam befogni a számat. Már majdnem azt mondtam, „Ő a Voltár Államszövetség legbefolyásosabb hivatalnoka", csakhogy ezzel elébe mentem volna a dolgoknak, és még el is ronthattam volna őket. Ehelyett így szóltam – ... ő is nagyon veszélyes.

Heller elgondolkodott. Úgy látszott, valamibe beletrafáltam. – Jettero... ugye hívhatom Jetterónak? Tulajdonképpen tiszttársak vagyunk, ráadásul kedvelem magát. Az a feladatom, hogy útnak indítsam erről a bolygóról, méghozzá élve. Most a földi küldetés szempontjai a legfontosabbak. Figyeljen rám, Jettero! Ha tovább bolondozik Krak grófnővel, ha megjegyzéseket tesz rá, mint ahogy ma is tette, ha fura ábrándokba ringatja magát vele kapcsolatban, nézze, én nem tudom, és nem is érdekel, hogy maga milyen ügyes, ha közelharcra kerül sor, de higgye el, könnyen holtan végezheti.

– Maradjon távol Krak grófnőtől! Rajta kívül is vannak olyanok, akik nem akarják, hogy ez a küldetés sikerrel járjon, de ezen a délutánon nem ők jelentették a fő veszélyt. A legnagyobb veszedelem a maga udvarlása. Nézze, én tudom, hogy milyen magányosak ezek a hosszú űrutazások, és azzal is tisztában vagyok, hogy most ért vissza egy útról. Krak grófnő azonban maga a megtestesült halál! Kerülje el! – Felnevettem, hogy oldjam a parancs szigorúságát. – Enélkül is éppen elég nehéz lesz elindítanom erről a bolygóról! Egyszer és mindenkorra zárjuk le ezt a témát.

Heller nem mozdult. Láttam rajta, hogy valamin nagyon gondolkodik. Tiszteletben tartottam a töprengését. Nyilván azokon a problémákon rágódott, melyeket én adtam a szájába.

– Egyvalamire nem emlékszem – szólt végül Jettero.

Csupa fül voltam. Igyekeztem a bizalmába férkőzni.

Töprengő tekintettel nézett rám. Láttam rajta, hogy kétségek gyötrik. Már-már zavarban volt. – Tulajdonképpen szürke a szeme? Vagy inkább világoskék?

Utálkozva fordultam el tőle. Visszakísértem a szobába. El kellett intéznem még néhány fontos dolgot.

6. fejezet

Lombar mindig azt mondta, ha valaki hagyja a beosztottját hibázni, és nem bünteti meg érte, hamarosan maga is bajba kerül. Ezt magam is okos gondolatnak találtam.

Tisztában voltam vele, hogy vékony jégre tévedtem, és minden kétséget kizáróan a vesztembe rohanok. Ennek csak az lehet az oka, hogy nem fogom elég kemény kézzel az alárendeltjeimet. Mielőtt a dolgok végképp kicsúsznának a kezemből, meg kell büntetnem a szakaszparancsnokot. A Hellerrel szembeni viselkedése megbocsáthatatlan!

Amilyen gyorsan csak tudtam, magamba tömtem némi szikkadt kenyeret – ezt küldik étel gyanánt a Spietosba –, majd elindultam a Túlélőtábor felé. Eggyel több ok lesz arra, hogy „Gyilkos tábor"-nak hívják.

Az erődöt egy másfél mérföld hosszú alagút kötötte össze a táborral. A Spietosból erre vezetett az út a külvilág felé: ez volt az első állomás: a terület felett elrepülő gépek, vagy más megfigyelők csak a tábort észlelték: a tábor körüli mozgolódás pedig „kiképzés"-nek minősült.

Megpróbáltuk a minimálisra korlátozni a forgalmat, de így is feltűnően nagy volt a tábor és az erőd körüli mozgás. Ráadásul rengetegszer alakult ki dugó az alagútban. Ezen az estén is bedugult a forgalom. A kifelé tartó közbusz, amelyre sikerült felkapaszkodnom, jó húsz percet állt a sötét alagútban. Felhajtott egy járdaszigetre, hogy elengedje a befelé tartó forgalmat.

Keveset láttam a közbusz ablakából, csupán egy aprócska, rombusz alakú ablak volt minden ülés mellett. A busz fényszóróiból áradó gyengécske zöldes fény meg-megcsillant a Spietos felé igyekvő járművek oldalán.

Micsoda forgalom! Azon töprengtem, vajon mire készülhetnek. Magas rangú zászlókat láttam lobogni.

A levegő remegett a páncélozott teherkocsik dübörgésétől. A kíséretükben vonuló tankok zúgása késként hatolt a fülembe.

Valamire egészen biztosan készülnek! Odakiáltottam a félmeztelen buszsofőrnek: – Általános riadó van?

A hangomat azonban elnyomta az alagutat betöltő robajlás, így meg kellett ismételnem a kérdésemet hangosabban.

Meghallotta, és visszakiáltott. – Nem hallottam róla. Tankok kísérték a bejövő szállítmányt. Ezek már csak személyzeti kocsik – tele (bíííp) nagyfejűekkel. Soha nem lehet tudni, hogy éppen mire (bíííp) készülnek.

A sofőr egészen addig nem fordult hátra, míg ki nem ejtette az utolsó szót. Ekkor döbbent rá, hogy egy tiszthez beszélt. Elfehéredett a meglepetéstől, majd hirtelen visszafordult, és mereven bámult maga elé.

Szedett-vedett népség, gondoltam. Lombarnak igaza van. Az ilyen szemeteket, mint amilyen ez a sofőr is, el kell pusztítani.

Végre elérkeztünk a Túlélőtábornál nyíló kijárathoz, és átjutottunk a biztonsági barikádokon. Még soha senki nem szökött meg a Spietosból, de ha egyszer valaki mégis erre adná a fejét, ez lenne az egyetlen út, amit választhatna – a Spietos összes többi kijáratát kőfallal zárták le.

A fekete egyenruhás barikádőrök kétszer is elkérték a személyazonosító lapomat, miközben robbantót szegeztek rám. A szürke szolgálati egyenruha mindig is gyanús volt nekik, habár akkor is ferde szemmel néztek rám, mikor nagy ritkán felhúztam az Apparátus (bíííp) kopottas fekete egyenruháját.

A szakaszparancsnokot, akit azzal bíztam meg, hogy embereivel együtt őrizze Hellert, Snelznek hívták. A Túlélőtáborhoz tartoztak, de az erődben teljesítettek szolgálatot. Mivel nem akartam felkelteni Snelz gyanúját, azt mondtam, hogy a tábor klubjába megyek. Tudtam, merre találom Snelz körletét.

A tisztek állatok barlangjához hasonló kicsiny bunkerekben laktak, melyeket a tábor északi oldalán, a hegyoldalba vájtak. Szörnyen sötét volt arrafelé. Hangfoszlányok és veszekedés zaja szűrődött ki a zárt ajtók mögül, s keveredett össze a tábort elborító áporodott bűzzel.

Megláttam a keresett barlangszámot. Fény szűrődött ki a zárt ajtó alatt, így azt gondoltam, Snelz bizonyára otthon van. Jókora sziklák álltak a bejárat szomszédságában. Attól féltem, hogy a figyelmemet túlságosan is lekötötte az ajtó alól kiszűrődő fény, s talán nem vettem észre a közelben megbúvó őrt.

Az Apparátus csapatai minden díszszemle alkalmával felvonulnak, de mégsem olyanok, mint a Hadsereg. Bűnözők, bolygók söpredéke keres menedéket a szolgálatnál. Mindketten hasznára vannak a másiknak. Soha semmit nem csinálnak őszintén.

Azonkívül a szabályzatuk is különbözik a többi testület szabályzatától. A tisztek minden felelősségrevonás nélkül megölhetik beosztottjaikat. Így aztán az őrök cseppet sincsenek könnyű helyzetben. Egyrészről védeniük kell feletteseiket – talán még meg is kell halniuk miatta –, ha viszont felsülnek vele, akkor a feletteseik ölik meg őket.

Ez az őr hibát követett el: megpróbált a tisztje kedvébe járni. Mikor, teljesen gyanútlanul, nyolclábnyira megközelítettem az ajtót, az őr előugrott, és rám támadt!

Csakhogy én rendkívül gyors vagyok. Máskülönben már rég meghaltam volna!

A robbantófegyver csöve belenyomódott a hasamba! A sötétben kirajzolódott a fegyver mögött álló ember.

Kifordultam, amitől a cső lecsúszott a hasamról, jobb kézzel pedig nyakon vágtam az őrt! Az őr megtántorodott, amit azonnal kihasználtam.

Ahogy előreesett, megmarkoltam a fegyvere csövét, és kirántottam a kezéből.

Bakancsával belerúgott a sípcsontomba, amitől magam is megroggyantam.

Zöld fénycsóva világította be a területet, ahogy a távolban egy kocsi felénk fordult. Az első pillanatban láttam, hogy őrrel, és nem orgyilkossal van dolgom.

Ezt azért nem viszi el szárazon. Megtámadni egy tisztet?

Megfordítottam a fegyvert, és a markolattal rásóztam a koponyájára! Reccsenés hallatszott. Még egyszer lesújtottam, csak hogy biztos legyek a dolgomban. Vérző fejjel terült el a földön. Meg sem moccant.

Eddig minden rendben. És most Snelz.

A vastag ajtó alighanem elnyelte a küzdelem zaját. Átléptem az őrt, és az ajtóhoz ugrottam. Ebben a helyzetben meggondolatlanság lenne támadólag fellépni.

Kinyitottam az ajtót, és beléptem. Azt kell hinnie, hogy egy barát érkezett vendégségbe.

Bizonyára azt is hitte. Ingujjban ült az asztalnál, és tizenkét oldalú kockát játszott önmagával. A bunker végben a tábor egyik prostituáltja aludt békésen: ruhái szétszórva hevertek a földön. Kimerültnek látszott. A levegőben még mindig ott lebegett a szenvedély átható szaga.

Ha valaki igazán képzett, a másodperc tört része alatt képes rekonstruálni az eseményeket. Snelz pénzhez jutott. Az első dolga az volt, hogy hívott egy prostituáltat. Aztán nekilátott gyakorolni a tizenkét oldalú kockával, ami azt jelenti, hogy a nevetséges módon „klub"-nak nevezett helyiségbe készült, hogy megpróbálja a tiszttársaitól visszaszerezni ezt a pénzt, amit a prostituáltra költött.

Snelz mélán felnézett, arra gondolva, biztosan valamelyik haverja érkezett kölcsönkérni. Hirtelen rádöbbent, ki is lépett be a körletbe, és elsápadt!

Nos, a tisztek közötti párbajok nem ismeretlenek a külvilág előtt. Az Apparátus tisztjei azonban nem szoktak párbajozni. Egyszerűen csak gyilkolnak. Ráadásul ha az Általános Szolgálat tisztjéről van szó, még azzal sem bíbelődnek, hogy eltüntessék a hulláját.

Az arcomra volt írva, hogy miért jöttem. Felemelte a bal kezét, védekezőleg, mintha ezzel akarta volna elhárítani a közelgő lövést. Már majdnem felsikított: – Megmagyarázom...

– Snelz szakaszparancsnok – mondtam olyan hangsúllyal, mint egy ítéletvégrehajtó –, maga összebarátkozott az őrizetére bízott fogollyal. Megsértette az Apparátus Szolgálati Szabályzatának 564-B-61-es D bekezdését. A büntetés, ahogy azt maga is tudja, halál.

A civil világgal, sőt még a Hadsereggel és a Flottával is ellentétben, az Apparátusnál ismeretlen volt a tárgyalás. A vádlottnak el kell fogadnia felettese ítéletét. Snelz azonban nem így gondolta.

Derékszíja felé kapott! Biztos voltam benne, hogy fegyvert húz elő, és lő.

Azonban én sem vagyok lassú. Már rég nem élnék, ha mások gyorsabban rántanak fegyvert, mint én.

A kezem, gondolataimat megelőzve, mellzsebem felé rebbent. Még azelőtt kirántottam a robbantót, és Snelzre fogtam, hogy az elérhette volna a derékszíját.

A lövés a prostituáltat is elérheti, és a nyolcszáz kilovolt akár meg is ölheti. Ebben a helyzetben azonban kénytelen voltam cselekedni.

Megnyomtam a kioldógombot!

A robbantó csak egy halk pukkanást hallatott! Semmi!

Egy hasznavehetetlen robbantót tartottam a kezemben! Nehéz helyzetbe kerültem. Nem volt más fegyverem. Sem megütni, sem megrúgni nem tudtam. Védtelen voltam!

Még mindig az öve körül matatott. A szívem majdnem megállt, ahogy emelni kezdte a karját. Biztos voltam benne, hogy végem van!

Snelz azonban két tízkredites bankjegyet emelt a magasba! Fegyver nem volt a kezében. Pénzt keresett az öve alatt!

Vajon meghallotta-e a csütörtököt mondott robbantót?

Nem, nem vette észre!

A magasba tartotta a két bankjegyet, ellépett a szék mellől, és térdre rogyott. – Kérem, Gris tiszt úr. Kérem! Ne öljön meg!

Hatalmas bénítófegyver hevert a lócán, alig háromlábnyira tőle. Én azonban tudtam, mit kell tennem. Nem szabad kimutatnom a gondolataimat.

– Én csak követtem az ön utasításait, Gris tiszt úr. Én nem barátkoztam a fogollyal. Ön azt mondta, a fogolynak nem szabad észrevennie, hogy fogva tartják, meg hogy tegyünk úgy, mintha valami külső támadástól igyekeznénk megvédeni!

Bólogatott, le-föl, miközben a két bankót lobogtatta. A keze úgy remegett, mint egy atmoszferikus repülőgép meglazult szárnya.

A prostituált felébredt. Mocskos kezével félrefésülte összetapadt haját. Nem fogta fel azonnal, mi történik körülötte. – Hé, ne adj neki pénzt! Vegyél inkább még egy... (bíííp)!

Snelz lehajtott fejjel odamászott hozzám. A lábam elé tette a két tízkreditest, majd visszakúszott. Összegörnyedve kuporgott, miközben összefont karral tisztelegni próbált. Nevetséges. Csak ki kéne nyújtania a kezét, hogy elérje a fegyvert. Ostoba (bíííp).

Így szóltam: – Mennyi pénzt adott Heller magának? És mire adta?

Snelz nyöszörögve így válaszolt: – Ötven kreditet adott, hogy vegyek rajta édeszsemlét és pezsgővizet a tábor boltjában. Ó, meg lapokat. Nem akart megvesztegetni. Azt mondta, lehet hogy később még szüksége lesz valamire, az ötvenesen pedig vegyek enni- és innivalót az egész csapat számára.

Felnézett, majd az álla alatt összekulcsolta a kezét. – Nagyon régen kaptunk utoljára fizetést. Nem jutott eszembe, hogy ön is igényt tarthat a részére. Ne öljön meg. Többé nem fogok megfeledkezni róla! Kérem!

Válaszoltam volna, de a prostituált megzavart. Végigkúszott a padlón, hogy megmarkolja a lábam előtt heverő két tízkreditest. Bakancsom sarkával rátapostam a kezére. Csontok roppantak el a talpam alatt.

Felsikított, majd meztelenül kirohant az ajtón. Odakint belebotlott valamibe, amitől ismét sikoltozni kezdett. Zavarodottan visszarohant a szobába, mint aki nem tudja, merre fusson. – Megölte az őrt! – Behúzódott a barlang sarkába, és a hóna alá szorította törött kezét. Túl zavarodott volt ahhoz, hogy rájöjjön, jobban tette volna, ha elszalad.

Snelz a kinti sötétség felé pillantott. Ez a sikoltozás idecsalja a többi tisztet. Mielőtt még remény gyúlna Snelzben, és észrevenné, hogy ott van a közelében egy fegyver, én pedig egy hasznavehetetlent tartok a kezemben, jobban teszem, gondoltam, ha lezárom ezt az egészet.

– Snelz – mondtam, mire a tekintete rám szegeződött, éppen úgy, mint az előbb –, maga tulajdonképpen végrehajtotta a kapott parancsot, igaz, kissé szokatlanul barátságos modorban.

Végre megértette, amit mondtam. – A szavát adta – mondta reménykedve. – Királyi tiszti becsületszavát adta, hogy én és az embereim mindig tudni fogjuk, hogy merre jár éppen. Azt mondta, tudja, hogy kemény munkát végzek, és hogy könnyebbé teszi a számomra. Megegyeztünk az együttműködésben. És Gris tiszt úr, ha egy királyi tiszt a szavát adja, az egészen más, mintha egy apparátcsik tenné ugyanezt.

Gyalázat. Nyilván engem is "apparátcsik"-nak tart. Rádöbbent, hogy hibázott. Nyüszíteni kezdett. – Odaadom a részét! Kérem, ne öljön meg!

Miközben beszélt, a fegyver felé araszoltam. Kettejük közé kerültem.

– Híven követem a kapott parancsokat! – mondta Snelz. – Együttműködésre bírom. Nem fogja megsejteni, hogy fogva tartjuk, és hogy nem tud megszökni. Az életemet teszem rá. – Gondolkodott, hogy mondjon-e még valamit. Mondott. – Odaadom a felét annak, amit tőle kapok!

Mivel még mindig védtelen voltam, igyekeztem nagylelkűnek látszani. – Rendben. Ha megteszi, amit parancsolok, megmarad az élete.

Szemmel láthatóan megkönnyebbült. – Ne haragudjon, Gris tiszt úr. Most már felállhatok?

Bedugtam a használhatatlan robbantót a zsebembe, majd kihúztam a töltetet Snelz fegyveréből, és visszadobtam a lócára. Ez meleg helyzet volt!

Snelz kiment, majd az őrt a barlang világosságához húzta. Megvizsgálta. – Egészen biztosan beszakadt a koponyája – mondta –, de nem halt meg. Megtarthatnám az egyik tízkreditest? A tábor orvosa hat kreditet kér egy fejért, és négyet a kurva kezéért.

Ezt a szemtelenséget! A kettő együtt nem lesz több, mint öt kredit. De mindegy, az egyik bankót Snelz felé rúgtam, majd némi gondolkodás után a másikat felvettem, és begyűrtem a zsebembe.

Az egész ügy olyannyira összekuszálódott, hogy magam is teljesen összezavarodtam, míg visszaértem a Spietosba. Egész életemben azon fogok töprengeni, hogy mi történhetett valójában a robbantóval. Nyilván Heller barátai tették a csomagba a vaktöltetű fegyvert, melyet szakértő módon kicseréltem egy szintén hasznavehetetlenre. El nem tudom képzelni, miért küldtek neki a barátai vaktöltetű robbantót. Ha valaki kézbe vesz egy ilyen fegyvert, természetesen vaktöltetet talál benne. Aztán eszembe jutott, hogy az ostobák egyszerűen csak elfelejtették megtölteni a robbantót.

Mikor a közbusszal visszafelé utaztam a Spietosba, akkor jutott eszembe, hogy Heller egyszer megigazította a tapaszaimat. De nem, nincs ennyi esze, azonkívül észre is vettem volna, ha a robbantót kihúzza a zsebemből.

Teljesen kizökkentem saját kerékvágásomból. A dolgok sem haladtak valami jól. Egyet azonban bizton tudtam: nem fogok még egyszer felsülni egy hasznavehetetlen fegyverrel. Hiába úsztam meg a ma esti kalandot, nincs jogom ekkora veszélybe sodorni önmagamat, miközben Lombar számít rám.

Későre járt már, én azonban egyenesen a fegyverraktárhoz mentem. A vén kretén, aki a raktárat vezette, odabent aludt. Személyazonosítómmal kinyitottam az ajtó felső részét, majd bekiáltottam a sötétbe. A harmadik próbálkozás után fény gyúlt a raktárban, majd az öreg bolond félálomban odacsoszogott a pulthoz.

– Mi ütött magába, hogy ilyenkor felébreszt? – morogta.

Nem volt kedvem magyarázkodni. Benyúltam az ajtón, hogy elhúzzam a reteszt. Az ajtó alját nekilöktem a hasának.

Egy szempillantás alatt odabent voltam, és mielőtt még felocsúdhatott volna, visszakézből szájon vágtam. Elvágódott, én pedig jól belerúgtam. – Ha hozzám beszél, mutasson némi tiszteletet!

Mozdulatlanul hevert a padlón. Elindultam a polcok között. Kerestem egy kábítófegyvert és egy hozzá való pisztolytáskát. Ezután magamhoz vettem két robbantót, és egy doboz töltetet. Aztán észrevettem néhányat a Pengerészleg által használt kések közül. Nyaktokot is találtam hozzá.

Ismét megrugdostam. – Írja ki ezeket, nehogy nekem azt mondja, hogy kirabolták.

Felkelt. A papírjai szanaszét hevertek a padlón. Akkor repültek szét, mikor az ajtó becsapódott. Összeszedte őket a padlóról, majd írni kezdte az általam összegyűjtött fegyverek számát. Kinyújtotta a kezét, hogy elkérje, a személyazonosító lapomat, és rányomja az iratra. Így szólt: – Gris tiszt úr, maga napról napra jobban hasonlít Lombar Hisstre.

Ránéztem. Ha gyalázkodni próbál, megölöm. Úgy döntöttem, mégsem teszem.

– Köszönöm – mondtam.

Nem sokkal később már az ágyamban feküdtem, és a szoba másik felében alvó Jettero Heller hangos zihálását hallgattam. A dolgok cseppet sem haladtak valami jól!

Alaposan végiggondoltam mindent, miközben a sötétséget bámultam. Egészen addig, míg a Voltáron vagyunk, veszélyben forog az életem. Jettero Hellert olyan világ veszi körül ezen a bolygón, melyet ismer. Összezavarta az őrt – habár ma este egészen biztosan helyrepofoztam a dolgokat. Több tonnányi barátja van a kormányzati fővárosban és a Flottánál. Bármit el tud intézni. Eközben pedig maga Lombar Hisst figyel minket. Nem hibázhatok. Szörnyen nehéz helyzetbe kerültem.

Keményen eltökéltem magam. Kíméletlen leszek mindenkihez és mindenhez, hogy minél előbb itthagyhassam a Voltárt!

Ha már a Blito-P3-on leszünk, minden megváltozik. Ott már nem kell Heller szökésétől tartanom. Barátok nélkül marad.

Ha Heller végre a földön lesz, csak az én jóindulatomra számíthat!

A gondolat, hogy Jettero Hellert szépen bebörtönzik valamelyik földi fegyintézetbe, olyan kellemes volt számomra, hogy nehezen jött álom a szememre. Hagytam, hogy magával sodorjon az ábrándozás.

7. fejezet

Hajnalban ébredtem, tele energiával és elhatározással, hogy minél előbb magam mögött hagyom a Voltár Államszövetséget, és Hellerrel együtt biztonságban eljutok a földre. Miközben magamra cibáltam a ruháimat, Hellert figyeltem. Félmosollyal az arcán aludt, mintha semmitől és senkitől nem kellene tartania ezen a világon. Még alvás közben is jóképűnek látszott, ami igen szokatlannak számított. Egyszerre volt férfias és szép arcú. Bárcsak meg tudnám zsarolni valamivel! Aki ilyen jóképű, az biztosan rengeteg kalandon ment keresztül, legalábbis ami a nőket illeti. Azzal próbáltam nyugtatni magamat, hogy egyelőre még nincs szükségem ezekre az adatokra. El kell tűnnünk, gyorsan.

Magamba döntöttem némi pezsgővizet, majd egy édeszsemlével a számban, gyorsan tervezni kezdtem a napot. Meg kell beszélnem a kiképzést, aztán Crobe-bal egyeztetnem kell az operáció időpontját. Aztán vissza kell jönnöm érte. Néhány nap alatt végeznünk kell ezzel az egésszel, és el kell tűnnünk innen. Befejezi a tanulást, útközben pedig meggyógyul.

Ahogy kirontottam az ajtón, egy őr ragadta meg a karomat. – Gris tiszt úr, jelentkezzen a főigazgató toronyirodájában. Sürgős. Egy perccel ezelőtt szóltak.

A szám kiszáradt. Ha Lombar magához hívat valakit, az rendszerint bajt jelent. Ahogy a haldokló előtt lepereg a múltja, úgy jelentek meg előttem bűneim. Megtudta, hogy Heller felmérte az erődöt? Vagy valami mást hallott?

Bátor arckifejezést öltöttem. Bármiről is legyen szó, gyorsan túl leszek rajta. Legalábbis ezt reméltem. Végre kell hajtanom a rám bízott parancsokat.

Keresztülcsörtettem a toronyiroda előszobáján, egyenesen Lombar irodája felé. Egy hivatalnok állított meg. Az itteni hivatalnokok sosem kedveltek igazán – irigyek voltak. – Az iroda tele van az Apparátus bolygóigazgatóival. Sokkal magasabb rangúak magánál. Üljön le és várjon.

Bizonyára azok a személyzeti kocsik hozták őket, melyek tegnap éjjel állták el a busz útját. Lehet, hogy Lombar egész éjszaka dolgozott. Ilyen volt, megszállottan tudott dolgozni, de csak akkor, ha személyes tervei is belekeveredtek a munkájába: máskülönben csak csellengett, vagy „szörnyparádéval" szórakoztatta magát. Ideges lettem.

A Voltár izzó csillaga kiemelkedett a távoli hegyek mögül, s perzselni kezdte a sivatagot. Az adminisztrációs irodát megtöltötte a nyüzsgés. Hivatalnokok jöttek-mentek. Egy darabig bírtam, majd fészkelődni kezdtem. Mennem kellett volna. Minden további óra, amit ezen a bolygón töltök, egyre nagyobb veszélybe sodorja a földi küldetést.

A forróság a kőpadlón szinte visszaalakult lávává. A Lombar irodájából kiszűrődő morajlás még csak nem is kecsegtetett azzal, hogy a konferenciának hamarosan vége szakad.

Törtem a fejem, hogyan tölthetném ezt az időt hasznosan, és gyorsíthatnám fel az eseményeket. Aztán eszembe jutott az alvó Heller, és a gondolataim a szexosztálybéli kalandozásról. Hoppá, hoppá. Igen, most itt kell maradnom. A központi adatbank hatalmas pultja alig egy karnyújtásnyira állt tőlem, a sarokban.

A hivatalnokok jajgatni kezdtek és nemet mondtak, míg az egyik vén bűnöző rájuk nem mordult. – Hagyjátok. Hisst éppen most léptette elő, így joga van hozzá – egyelőre.

Leültem a pult elé, és beledugtam a személyazonosító lapomat. Rendelkezésemre állt az Apparátus teljes adatbankja. Mesterpult volt, nem korlátozott forgalmú pult, mint amilyenek az irodákban állnak. Minden benne volt, különös tekintettel a zsaroláshoz felhasználható anyagokra. Egyetlen megszorításként a gép mindent rávezetett a használó személyazonosító lapjára. Kedvem lett volna belenézni a császár adataiba, hogy lássam, mit tudunk róla. Szívesen beütöttem volna Lombar Hisst nevét is, majd arra gondoltam, valószínűleg semmit sem találnék a neve alatt, vagy ha mégis, semmire sem mennék vele. Tétován ütöttem be a saját nevemet, és az „újabb adatok"-at. Na persze, én is ismertem a saját aktámat. Az Apparátus vezetői közül bárki meg tudta nézni a sajátját.

Egy mesterpult segítségével ki lehet törölni egy akta bármely részletét. Bárki hozzá is tehet az aktákhoz, még akkor is, ha az szemenszedett hazugság. Az egyetlen baj csak az, hogy a személyazonosító lap rögzíti az akciót. Állítólag egy apparátusbeli tiszt flottaadmirálissá léptette elő önmagát – igaz, csak egy napig lehetett admirális, mivel másnap kivégezték. Remélem, nem bánta meg!

Csalódtam. Az egyetlen újkeletű adat az előléptetésem volt. Furcsának találtam, hogy nem említik a 451-es részleg éléről való elmozdításomat. Rá kellett hogy döbbenjek, az Apparátus adatbankja hiába foglal el harminc négyzetmérföldnyi területet, néha bizony lemarad – az Apparátus sem mentes a hibáktól.

Körülnéztem. A konferencia még javában zajlott. Szélesre tárult előttem az Apparátus adatbankja, és mégcsak illetéket sem kell fizetnem. Lássuk, mit adnak ingyen.

Rácsaptam a billentyűkre.

Doktor Crobe

Halott

válaszolta a képernyő. Szóval az Apparátus hazudik. Ez nem volt újdonság. Újra megpróbáltam.

Krak grófnő

ütöttem be. Levettem a sapkám, és letettem a pultra.

Nem létezik ilyen személy, felelte, a képernyő. Begépeltem az igazi nevét:

Lissus Moam

A képernyő így felelt:

Lásd: Krak grófnő

Aha! Haladunk. Tovább püföltem a billentyűket. Krak grófnő

A gép így felelt:

Lissus Moam

Erre azt írtam be:

Miért hivatkozik keresztbe?

A gép azt válaszolta:

Lenyomva tartja az ismétlő billentyűt.

Ó. Nem én, hanem a sapkám. Félredobtam a sapkát, és beütöttem:

Lissus Moam.

A képernyőn azonnal megjelent a válasz.

Keresse az elhalálozott személyek között.

Így tettem.

Elhalálozott személyek.

A képernyő szerint:

Nincs kapcsolat a keresett személy és az elhalálozott személyek között.

Háromszor rácsaptam a „kérdés" billentyűre. A gép erre így folytatta:

Kérem, ne vitatkozzék. A számítógépnek mindig igaza van.

A bűnöző hivatalnok így szólt: – Biztos benne, hogy tudja kezelni ezt a gépet?

– Több tiszteletet – mondtam, mire morogva eloldalgott.

Legalább megtudtam, hogy Krak grófnő nem létezik, Lissus Moamot pedig halottként tartják számon: a halottak aktáit pedig nem őrzik meg. Gyakorlatilag a nőt nem terheli semmiféle bűnüggyel kapcsolatos adat, amit pedig én tudok, azt megtartom magamnak.

De vissza az üzlethez: Jettero Heller! Ha találnék valami zaftos részletet, nagyobb engedékenységre tudnám kényszeríteni. Beütöttem a nevét, és a témát.

Nemiség.

A képernyőn a következő jelent meg:

Hím.

Ez a gép bosszantani akar engem, gondoltam. A gépek mindent szó szerint vesznek. Így aztán azt írtam be:

Szexuális kihágások.

A gép válasza egyértelmű volt:

Nincs.

(Bíííp) gép. Rácsaptam. – Valami baj van? – kérdezte a vén bűnöző hivatalnok. Remény hallatszott a hangjából, hogy végre talán kidobhat innen. Rá se hederítettem.

Az Apparátus képernyői vagy egy szóban foglalták össze az adatok lényegét, vagy megmutatták az egész dokumentumot, és egy szempillantás alatt a kívánt bekezdéshez ugrottak. Én az összefoglalt változatot kértem, de most jobbnak láttam belenézni a teljes dokumentumba.

Nőkhöz fűződő viszonya.

Semmi.

Tiszttársaihoz fűződő viszonya.

Semmi.

Kiskorúakhoz fűződő viszonya.

Semmi.

Prostituáltakhoz fűződő viszonya.

Semmi.

Eszembe jutott gyönyörű húga.

Vérfertőzés.

Semmi.

Zavartan vizsgálgattam a gépet. Talán kikapcsolódott. Ki kell próbálnom.

Jettero Heller?

A képernyő reagált:

Igen?

Működött. Ültem és vártam. A képernyő hirtelen kivilágosodott.

Figyelmeztetés. A hozzáférési idő korlátozott. Kérem, készítse elő és foglalja össze a kérdéseit, hogy könnyen választ kaphasson rájuk. Az Apparátus Adatbank részlegének főnöke.

Pontosan öt másodperc múlva elsötétedett.

Kétségbeesetten beütöttem:

Mentális vizsgálatok.

Egy dokumentum! Végre! Mégis működik ez a pult. A dokumentumot mintha a bolondok házában körmölte volna valamelyik orvos.

Kórházi elbocsátás előtti rutinvizsgálat.

Nem voltam kíváncsi a részletekre.

Miért volt kórházban?

A képernyő a dokumentum elejére ugrott.

Egy csatahajó megmentésekor szerzett sérülések.

Írtam:

Miért került sor mentális vizsgálatra?

A képernyő most a következő fejlécet mutatta:

Összetűzés egy homoszexuális ápolóval.

Aha!

Következmény?

A gép új bekezdéshez ugrott:

Az ápoló kórházba került.

Nem, nem, nem. (bíííp) gép. Tovább püföltem a billentyűit.

Keressen mentális állapotára vonatkozó adatokat:

A képernyőn a következő szöveg jelent meg:

Az alany szexualitása pszichotikus és neurotikus tünetektől mentes. Az eredmény negatív.

Csalódás.

Sietős mozdulatokkal, nehogy kicsússzak a hozzáférési időből, beütöttem a következő szöveget.

Bármely fajta fegyelmi vétség.

A gép visszakérdezett.

Mikor?

(Bíííp) gép.

Gyermekkortól.

Na végre, valami történt! Valódi dokumentumok! Hétéves korából származó rendőrségi jelentés: letartóztatták, mert járdára hajtott egy gyorskerekűvel: egy kreditre bírságolták. Még egy jelentés tizenkét éves korából: légibuszt vezetett, az ügyet elejtették. Mikor tizenöt lett, szabályellenes légi ugrást hajtott végre egy parádén; azt állította, hogy egy új légiugrás-technikára akarta felhívni a figyelmet; az ügyet elejtették. Tizenhat éves korában elrejtőzött egy expedícióra induló teherhajón; a bíró befolyására volt szükség ahhoz, hogy felvételt nyerjen a Királyi Akadémiára. Micsoda dumája lehet ennek a Hellernek, ha maga a bíró áll ki mellette! Egyébként pedig sejtem, hogy hogyan szerezhette meg a felvételt. Az enyémet az apám vette az egyik lord vezető tisztviselőjétől.

Nem sok mindenben reménykedhettem. Aztán megjelent a következő dokumentum: Beidézés hadbíróság elé.

Aha! Itt van. Átfutottam. Heller, legelső beosztásában, miután elhagyta a Posztgraduális Mérnökiskolát, ő, Jettero Heller, egyes fokozatú tiszt, az emberei elektrosokkal való kiképzése ellen tiltakozott. Azzal érvelt, hogy ő maga sem kapott ilyen kiképzést, összetűzésbe keveredett az elektrosokk-tiszttel. Azt mondta, hogy „nem akar megbolondított, sült agyú személyzettel belevágni egy olyan küldetésbe, amely enélkül is éppen eléggé veszélyes". Nem hagyta magát meggyőzni, majd mikor a kiképző tiszt a gép felé kezdte tuszkolni a személyzetet, megütötte. Hellert felmentették a küldetés végrehajtása alól, és őrizetbe vették, egészen a hadbírósági tárgyalásig.

Lelkesen vártam a tárgyalásról szóló anyagot. Ehelyett egy jóváhagyás jelent meg a képernyőn:

Fent említett Jettero Heller, mivel az esemény előtt három nappal felettesévé vált a kiképző tisztnek, tettével nem követett el felettessértést. A haditörvényszék a vádat elejtette. A 95. Flotta Admirálisának titkára.

Ennyi. De ez elég! Tényleg elég? Egy újabb rejtvény. Miért dorombolt szerelmesen Krak grófnőnek, ha ilyen vadul ellenzi az elektrosokkon alapuló kiképzést? Vagy talán valami játékot játszik?

Az akta (bíííp) elsötétedett előttem.

– Teljesen össze akarja zavarni a gépünket? – kérdezte a vén gazember. – Vagy talán ide akarja hozatni velünk az ágyát?

Ah, talán ezzel az információval meg tudom fagyasztani Krak grófnő és Heller kapcsolatát.

Utoljára ráütöttem a pultra,

Törlés az aktáról.

– Lenne olyan szíves, és (bíííp) a pultunktól? – kérdezte a vén hivatalnok. – A konferencia félbeszakadt.

8. fejezet

Az Apparátus magas rangú tisztjei özönlöttek ki izgatottan Lombar irodájából: szikár, szürke arcok, gyanakvó tekintetek, fekete egyenruhák. Szánalmas figurák. A Hadsereghez tartozó tábornokok feldíszített szobrokhoz hasonlítanak, apparátusbéli kollégáik pedig csavargókhoz. Gyűrött papírok lógtak ki táskáikból, s a szájuk sarkából beszéltek egymáshoz, pont úgy, ahogy a bűnözők. Tizenöten voltak. Jelen volt négy másik voltár bolygó Apparátusának feje, valamint tizenegy parancsnok. Az Apparátus hadereje – legalábbis amit otthon tartottak – négymillió testőrből állt. Annak ellenére, hogy ez eltörpült a Voltár Hadsereg irdatlan létszáma mellett, bőven elég volt arra, hogy sakkban tartsa a kormány bizonyos részeit. A tizenegy Apparátus-tábornok és Lombar találkozása nem jelentett mást, mint hogy valamire nagyon vigyázni kell – valami titkos és baljóslatú dologra, ahogy az már az Apparátusnál megszokott.

Kézbe vettem a sapkámat, s bízva a legjobbakban, bátran beléptem Lombar irodájába. Az íróasztala előtt állva, a konferencia gyűrött irataira firkált valamit. A keze reszketett. Ingerlékenynek látszott. Rossz előjelek!

Lombar felnézett, és meglátott. Mogorván összevonta a szemöldökét. – Ki hívta ide? – förmedt rám. Ostobaság lett volna elmagyarázni neki, hogy ő volt az. – Pofa be! – Pedig még ki sem nyitottam a számat. Mi lett azzal a bajtársiassággal, amit előző látogatásom alkalmával mutatott felém? Hát ilyen volt Lombar.

Tovább firkált. – Ó, igen – mondta végül, s előkotort egy aktát a papírhalomból. Az egyik hivatalnoka készíthette össze az egybetartozó iratokat. Kirántott belőle egy papírlapot. – Az elismervény. Írja alá!

Az irat, amit hozzám vágott, egy átvételi elismervény volt. Átnéztem a nyomtatványt.

Az alulírott tiszt aláírásával igazolja, hogy az 1. szállítmány 1-es számú TITKOS KÜLDEMÉNYE sértetlenül megérkezett a Blito-P3-ról. A küldemény megőrizte állapotát és tartalmát.

Soltan Gris, részlegigazgató,

451-es Részleg (Blito-P3).

Szóval ez volt az a hatalmas forgalom tegnap éjjel. Az első teherszállítmány a Földről!

Hányinger kerülgetett. Mi lett volna, ha Jettero Heller nem tegnap, hanem ma méri fel az erődöt? Megborzongtam. Az előkészített raktárakba bezsúfolták a beérkezett szállítmányt.

Valaki, alighanem Lombar egyik írnoka, így szólt a főnökéhez. – Néhány perc múlva készen lesz. – Aztán hirtelen eltűnt. Fogalmam sem volt, hogy micsoda lesz készen. De nem igazán figyeltem oda. Tiszta szerencse, hogy Heller nem fedezte fel a szállítmányt! (Bíííp) meg, túl sok mindenre kellene odafigyelni itt a Voltáron.

– Írja alá, írja már alá! – kiáltott rám Lombar.

Reménytelen pillantással néztem rá. Nem mertem vitatkozni vele. Lombar Hissttel nem!

Aztán úgy tűnt, rájött, hogy mi a baj. Leült. – Elfelejtettem mondani. Maga továbbra is a 451-es részleg igazgatója. – Egy kézmozdulattal félresöpörte készülődő szavaimat. A Lombarral való beszélgetés rendkívül egyoldalú. Rendszerint kitalálja, hogy beszélgetőpartnere mit akar mondani. Hátborzongató. – Tudom, tudom – folytatta –, viszont átnéztük a személyi aktáit, és semmi olyat nem találtunk bennük, amely miatt fel kellene mentenünk a 451-es részleg vezetése alól. Igen, igen, viszont rendkívül kevés az akadémiát végzett tiszt az Apparátusnál. Ostoba kódexüknek köszönhetően nem támogatják őszintén a mi őszintétlen és tisztességtelen ügyleteinket. Ezért maradt a pozíciójában.

Hát ez egy félresikerült dicséret volt, az egyszer biztos.

Megpróbáltam reményt önteni a saját szívembe, majd kissé felbátorodva így szóltam: – Ez azt jelenti, hogy nem vagyok többé a földi küldetés irányítója?

– Maga is csodálkozna – mondta Lombar –, ha ez felmentené önt a földi küldetés irányítása alól. Nem, dehogy. Folytatnia kell a megkezdett munkát.

Lassan a lényegre tért. Hátradőlt, s idegesítően játszadozni kezdett a tollával. – Azon gondolkodik, hogyan fog a Blito-P3-ra utazni, miközben a 451-es részleget irányítja a Voltáron? Rendkívül egyszerű. Az írnokai itt maradnak a Voltáron, akik tovább dolgoznak a vezető írnok irányítása alatt. Maga után fognak küldeni mindent a Blito-P3-ra, amit alá kell írnia, maga pedig visszaküldi őket, aláírva.

– Ó, erről jut eszembe, nem bízok a török bázisparancsnokban. Látogassa meg őt is.

Úgy éreztem magam, mintha több irányba rángatnának egyszerre. Valamit nem vett figyelembe: Jettero Heller az „Egyesült Államok"-nak nevezett területen fog tevékenykedni. Engem meg Törökországba akar küldeni! Rendkívül nehéz ilyenkor bármit is mondani neki. Ezt meg kell oldanom, mégpedig gyorsan!

– Nem, nem, nem – mondta Lombar, mintha beszéltem volna előzőleg, pedig nem tettem. – Megkapja a „javakról" szóló parancsot. Aláírja. A szállítóleveleket, bizonyítékul, hogy az áru a Blito-P3-ról érkezett, még odaát aláírja. Hozzácsatol egy későbbre dátumozott elismervényt, amely azt bizonyítja, hogy a szállítmány megérkezett a Voltárra. Egyszerű és világos.

Ez azt jelenti, hogy írnom kell egy parancsot, mintha a Voltáron lennék, aztán végre kell hajtatnom Blito-P3-on, alá kell írnom, hogy útnak indult, majd úgy kell tennem, mintha megkaptam volna a Voltáron.

– Maga az egyetlen, akinek megbízunk az aláírásában – mondta Lombar –, így aztán csak a maga aláírása és személyazonosító lapja szerepeljen az iratokon. Szóval írja alá ezt az elismervényt, és menjen vissza a munkájához.

Még csak nem is láttam ezt a szállítmányt. Csak a teherkocsik látványából következtettem, hogy érkezett valami.

Lombar alighanem félreértette a tanácstalanságomat. – Ó, a fizetés. Nos. Folyamatosan megkapja a 451-es részleg igazgatójának kijáró fizetést. Azonkívül fizetést kap a földi küldetés irányításáért is. – Azt gondolta, a fizetségen tűnődtem. – Elintézem magának, hogy kapjon némi pénzt a szállítmány felügyeletéért is. Három fizetési csekk. – Kérdően nézett rám. Zavarodottságom cseppet sem enyhült. – És persze megkapja a különböző jogcímeken járó juttatásokat is, úgymint felszereléspénz, jól kibélelt számla és a többi. Maga gazdag lesz. Nos. boldog vagyok, hogy megegyeztünk.

Izgatottnak látszott. Belekiabált a kommunikációs dobozba. – Kész van már? – Azonnal megérkezett a válasz. – Azonnal.

Csak álltam, és megpróbáltam végiggondolni a fejleményeket. Úgy nézhettem ki, mint akit meglőttek egy kábítófegyverrel.

– Ne, még ne menjen – szólt Lombar, az asztalon heverő irattartóra pillantva. – Először írja alá az elismervényt.

Mit tehettem volna? Bénán aláírtam, majd előhúztam a személyazonosító lapomat, hogy igazoljam az első szállítmány megérkezését a Blito-P3-ról. Visszaadtam neki, Ránézett, és bólogatva beletette az irattartóba. Úgy tűnt, ez pillanatnyilag teljesen kielégítette.

– És most – folytatta Lombar, előhúzva egy második papírt – jöjjön a kiszivárogtatás ügye.

Megborzongtam. Mi a fenéről beszél. Talán a fel mérésről? Vagy valami másról?

– Ezt az egyik hírlapból vágták ki, (bíííp). Nemsokára úgyis elsöpörjük őket. Valaki kiszivárogtatta a földi küldetést a sajtónak. – Meglibbentett egy lapot: A híres harcmérnök... Ezt láttam Heller kezében. Azt azonban nem gondoltam, hogy kiszivárogtatásról lenne szó, mivel a parancs bekerült az adatforgalomba, így sokak számára hozzáférhetővé vált.

– Én nem szivárogtattam ki semmit – böktem ki.

– Elrendeltem, hogy vizsgálják ki a kiszivárogtatásokat. Ó, meg fogjuk találni. Az Apparátus dolgai nem fognak visszaköszönni az épületek tetejéről. Valaki valahol köpött a sajtónak! – Félredobta a lapot. – Szóval maga semmit sem tud az egészről. Nos, nem is gondoltam, hogy tud.

Vizsgálat? Ó, jobb lesz minél előbb eltűnni erről a bolygóról!

A nyomozók felszínre hozzák a tényeket, de felszínre hozzák a csalásokat is!

Mintha többször is rám lőttek volna egy kábítófegyverrel. Mozdulni sem tudtam.

– Ne, még ne menjen – mondta Lombar. – Ez a levél a Nagy Tanácstól érkezett.

Fejjel lefelé olvastam el. Szerencsére van némi gyakorlatom az ilyesmiben. Nagy hasznát veszi az ember ezeknek a képességeknek az ilyen veszélyes környezetben. A Nagy Tanács megdicsérte a Külosztályt, amiért olyan képzett és rátermett mérnököt választott a küldetés végrehajtására, mint Jettero Heller. Fura volt, hogy a Nagy Tanácsnak a sajtóból kellett értesülnie Heller kiválasztásáról. A Tanács nagyra értékelte a küldetés előkészítéséről szóló hírek nyilvánosságra hozatalát, azonkívül szorgalmazta Jettero Heller azonnali útnak indítását, amellyel elkerülhető lenne a további késlekedés.

– Ez azt jelenti – szólt Lombar –, hogy ameddig a küldetés nem hagyja el a Voltárt, a Nagy Tanács folyamatosan bele fogja ütni az orrát a dolgainkba. Ha késünk, vizsgálókat küld ránk a Korona, aki pedig belenéz mindenbe.

– Ha az emberünk végre eltakarodik innen, minden rendben lesz. A Nagy Tanács évekre leszáll rólunk. Szétszórhatnak ügynököket a Voltáron, de a Blito-P3-ra biztosan nem küldenek egyet sem.

– A maga ügynökét ki kell képezni a földi nyelvekre, és elő kell készíteni a küldetésre, mivel gyanakodni kezdene, ha egyszerűen csak kilőnénk. Azt tanácsolom magának, hogy ne fagyjon meg a talaj a lába alatt. A Korona vizsgálóinak szaglászása a maga fejébe kerülhet, Soltan. Ne késlekedjenek azzal a kilövéssel! Megértett? Rendben.

Körhintába kerültem. Koronai vizsgálók! De hát én magam is azt akartam, hogy minél előbb eltűnjek innen. Haragudni kezdtem. Lombar semmit nem segít. Ő maga késleltette a küldetést azzal, hogy órákon keresztül várakoztatott.

Az ajtón belépő doktor mentett meg Lombar további „segítségétől." A rémes külsejű orvos egy tálcát tartott a kezében. Lombar hirtelen megkönnyebbüléssel pillantott rá. – Ó, itt van.

Mikor az előszobában összetalálkoztam a vén gengszterrel, az rosszindulatúan így szólt. – Most már jobban érzi magát? – úgy nézhettem ki, mint aki az idegösszeroppanás szélén áll.

NEGYEDIK RÉSZ

A könyv megírásának időpontjában az alábbi levél másolatát illesztették a kéziratba:

Őlordságának, a Voltár Államszövetség főbírájának

Uram!

Én, Soltan Gris, a Királyi Kormány Külosztálya Szervezett információs Apparátusának néhai másodigazgatója (az istenek éltessék Őfelségét és a Voltár Közösséget), ezúton igyekszem alázatosan és sietve válaszolni rendkívül sürgős levelére.

Először is, köszönettel tartozom történetem első három részének kedvező fogadtatása végett. Örömmel hallom, hogy elégedett elbeszélésem részletességével, és azzal, hogy igyekszem mindent, még a legkisebb részletet is leírni, ami eszembe jut az üggyel kapcsolatban. Tisztában vagyok ennek fontosságával.

Másodszor, őszintén köszönöm, hogy biztosított a jóindulatáról, és arról, hogy van még esélyem enyhébb büntetés elnyerésére. Biztos vagyok benne, hogy az ön jóindulata az én őszinteségemen nyugszik.

Harmadszor, a legmélyebb hálámat szeretném kifejezni, amiért Ön utasította az őröket, majd meg is erősítette ezen parancsát, hogy lássanak el vízzel, élelemmel és írószerszámokkal. Közölni szeretném azt is, hogy a napi kínzások egy ideje megszűntek, ami miatt külön is hálás vagyok.

Válaszolva a levelében feltett kérdésre: Igen, tisztában vagyok vele, hogy letartóztatási parancs van érvényben Jettero Heller, ex-harcmérnök ellen. Nem, sajnos nem tudok ötleteket adni a Belső Rendőrségnek arra vonatkozólag, hogy merre találhatják. Nem áll szándékomban védeni Jettero Hellert – az istenek mentsenek tőle. Ha még egyszer találkozhatnék vele, megölném.

Kívánságának megfelelően továbbra is igyekszem nem megfeledkezni a részletekről. Talán ez az iromány, azáltal, hogy feltárja Jettero Heller szokásait, segíteni fogja a Belső Rendőrséget munkájában.

Üdvözlet Őlordságodnak és a Törvényszéknek!

Feltétlen híve és szolgája,

Soltan Gris

Folytatom az elbeszélést.

1. fejezet

Olyan gyorsan rohantam a kiképzőcsarnok felé, végig a folyosókon, le a csöveken, hogy mikor kinyitottam az ajtót, összerezzentem, mivel egy pillanatra azt gondoltam, rossz részlegben vagyok.

Fertőtlenítő és szappan szaga terjengett a levegőben! Az Apparátus a Hadseregtől lopja a tisztítószereket – olyan ritkán használnak ilyesmit, hogy nem éri meg nekik rendszeresen vásárolni. A Hadsereg pedig semmit nem tart tisztának egészen addig, míg nem terjeng a levegőben a baktériumölő orrfacsaró bűze. A Flottától képtelenség lett volna ilyesmit lopni, mivel ők igyekeztek a hajóikról száműzni a szagokat.

A Spietosból hiányzott a légcserélő rendszer. A szobák és termek megszokott bűze beleivódott a falakba, most pedig még össze is keveredett a Hadsereg tisztítószereivel végrehajtott gáztámadás szagával.

Mereszteni kezdtem a szemem. Legalább negyven embert pillantottam meg a ködben. Ez lehetett Krak teljes kiképző személyzete. Tele volt velük a hatalmas terem. Csak ágyékkötőt viseltek, és – nem akartam hinni a szememnek – tiszta volt a testük! Ronggyal, vödörrel, flakonokkal és seprűvel a kezükben sikálták az évszázados mocskot. Ládákba gyűjtötték az összesöpört koszt, amely ládák most a mozgólépcső előtt várták, hogy az istenek tudják, hova vigyék őket.

A szerelők éppen akkor végeztek a kiégett lámpák helyrehozatalával. Egy másik csapat új székeket és asztalokat hozott. Micsoda kavarodás! Ez túl szokatlan a Spietosban ahhoz, hogy az ember azonnal felfogja.

Engem azonban más dolgok sürgettek. Fel kell készítenem Hellert, és útnak kell indítanom. Gyorsan. Félrelöktem az utamba kerülő holmikat, és keress; kezdtem Krak grófnőt.

Megtaláltam! A terem túlsó végében, a fal melled állt. Tisztek csoportosultak előtte félkörben. Félve közelítettem meg őket, attól tartva, hátha valami olyasmiről beszélnek, ami tovább késlelteti Heller kiképzését. Ott volt a Spietos helyettes parancsnoka, aki a belső ügyekért felel, valamint néhány csapattiszt is, mindannyian mocskos, rongyos egyenruhában. Valamin vitáztak.

Éppen Krak grófnő próbálta meggyőzni őket valamiről. Seprűnyélre támaszkodott. Kinyúlott overallt viselt, amely vizes volt! Kimosták az overallokat! A ruha kivágása további meglepetést tartogatott a számomra. A nő tiszta volt! Megfürdött! Egy darab rongyot csavart a fejére. A haját biztosan samponnal mosta meg. Mi a franc folyik itt?

– Ne haragudjon – mondta éppen a helyettes parancsnoknak –, de ezt meg kell értenie. A jövőben nem vagyok hajlandó megcsonkított emberek kiképzésével foglalkozni!

A kövér és zaklatott tekintetű helyettes parancsnok így érvelt: – De grófnő, ha nem vágjuk ki a nyelvüket, mielőtt ideküldjük őket magához, elárulják a Spietos létezését, miután elszállítják őket.

– Elmondtam már magának – szólt a grófnő –, de elmondom még egyszer. Azok az emberek, akiket ideküldenek, hogy kiképezzem őket, nem tudják, hogy hova kerültek. Az idő alatt sem tudják kitalálni, míg itt vannak. A biztonság kedvéért poszthipnotikus szuggesztióval mindegyiküket képtelenné teszem arra, hogy válaszoljanak arra a kérdésre, hogy honnan érkeztek. Egyszerűen brutális és ostoba lépés kivágni a nyelvüket. Sokkal nehezebbé teszi a kiképzésüket,

A helyettes parancsnok meg sem tudott szólalni.

– Szóval, elég ebből – folytatta Krak grófnő. – Már korábban is megpróbáltam elérni, hogy így legyen, de most már elég. Ha továbbra is sérült embereket küldenek ide, nem fogom kiképezni őket. És ez a végét fogja jelenteni a maguk cirkuszi programjának.

A csapat nyugtalanul mocorgott. Idegesen bámulták a seprűnyelet, amelyre a nő támaszkodott. Leszámítva egy-két vadembert, képes lett volna bármelyiküket kétvállra fektetni, mielőtt azok megmoccanhattak volna.

A helyettes parancsnok tisztában volt vele, hogy ő lenne az első, aki padlóra kerülne. Rendkívül nehezen tudta magára erőltetni a magabiztosság álarcát. Most, némi megkönnyebbüléssel az arcán, feladta a küzdelmet. A kezét védekezően felemelte. -– Rendben, legyen úgy, ahogy akarja.

A nő csilingelve felkacagott. A szemem kiguvadt. Krak grófnő nevet?

A helyettes parancsnok, katonáival együtt, kivonult. A csapat sugdolózva, meg-megfordulva ballagott ki a teremből. Riadt tekintettel néztek vissza a nőre.

Krak grófnő összesöpört egy halom szemetet, majd beöntötte a dobozba. A dobozt a mozgólépcső felé lökte. Közben meg dúdolt! Egy régi ballada dallamát dalolta, szöveg nélkül.

A nő csapata lassan végzett a hely kitakarításával. Óvatos tekintettel követték Krakot, és figyelték, ahogy csinosítja a termet. Megrémítette őket a nő viselkedésének megváltozása.

Én magam is túl rémült voltam ahhoz, hogy a közelébe menjek. Azt gondoltam, megbomlott az elméje. Megjósolhatatlan volt, hogy mi lesz a következő lépése! De ahogy azt a Kabaron túl, a felvidéken mondják, „A leopárducok nem hullatják el az agyaraikat."

Őszintén szólva féltem a közelébe menni, pedig sürgősen el kellett volna kezdenem a munkát. Lombar most messze volt tőlem, Krak grófnő viszont ott állt előttem.

A csapat gyakorlatilag végzett a takarítással. Kis idő múltán elindultam a terem közepe felé. Ezzel sikerült felkeltenem a figyelmét.

Keringőzve hozzám lépett. – Ó, Soltan – mondta – örülök, hogy látom! – És kedvesen rám mosolygott.

Krak grófnő mosolya elbátortalanított. Egy jókora párnázott karszék állt a fal mellett. Majdnem új lehetett. Új világítólemez is fénylett fölötte. Alacsony asztalka állt a karszék előtt, az asztal túloldalán pedig egy kisebb szék, amely jellegében az asztalhoz illeszkedett. Egy újonnan kialakított otthonos kis sarok. Belebotlottam a hatalmas karosszékbe, majd sietősen leültem.

Megfordult, és végignézett a termen. Figyelemkérően összecsapta a tenyerét. A több mint negyven ember azonnal felé fordult.

– Azt hiszem – mondta Krak grófnő –, mára ennyi elég. Jó munkát végeztek. Látom, mindannyian kiizzadtak, úgyhogy mossák ki a ruháikat és fürödjenek meg. Aztán pedig, mivel már éjfél óta fenn vannak – kivárt, majd kedvesen elmosolyodott – pihenhetnek a nap hátralévő részében!

Mintha robbantóágyúval lőttek volna közéjük. Ilyenre még soha nem volt példa a Spietos modern történelmében. Egymásra néztek. Aztán az ajtóra, hogy jön-e a kivégzőosztag. Aztán a nőre. Már évek óta dolgoztak a grófnővel. Nem értették, mi történhetett. A nő halványan elmosolyodott. – Na, menjenek már! – Rémülten verődtek egy csoportba, és özönlöttek ki a teremből.

A nő megfordult, és felém indult. Az arcáról félúton lefagyott a mosoly, a szeme pedig lángolni kezdett!

Tudtam. A visszaváltozása nem lepett meg. Ő még mindig Krak grófnő, gondoltam. Megfeszítettem magam, várva az ütést.

Megragadta a karomat, mint egy teherdaru, kiemelt a székből, és félrelökött.

Aztán valami nagyon furcsát művelt. Levette a fejéről a kendőt, és alaposan letörölte a széket, amelyen addig ültem. Mintha talán összekoszoltam volna!

Úgy nézett rám, mint aki fel akar nyársalni a tekintetével. – Ez nem a maga széke! Ezt – és kezével a két székből és az asztalból álló berendezésre mutatott – Jetterónak alakíttattam ki!

Aztán megenyhült, majd néhány percig az asztalt igazgatta, meg a rajta lévő könyveket és a nyelvi gépet. Megsimogatta a széket.

Már ismét kedélyes volt, mikor elindult felém. A tekintetében azonban ott volt a töprengés.

– Most jutott az eszembe, Soltan, hogy maga is vissza fog menni a Blito-P3-ra. Maga Jettero irányítója, igaz?

Ezt könnyen kitalálhatta azokból a nyelvtanfolyamokból, amelyeket előkészítettem, meg abból, hogy én állítom össze Heller feladatait. Motyogtam valamit a dolgok állásáról.

– És teljes egészében magára bízták az előkészítési és a küldetés irányítását?

Bólintottam.

Elmosolyodott. Gyönyörű fehér fogai voltak. Rendkívül jól emlékszem a fogaira. Gyengéden megérintette a karomat – észre sem véve, hogy összerezzentem –, majd egy padhoz vezetett, és leültetett.

– Szüksége van egy nyelvi felfrissítésre – mondta.

Fel akartam pattanni, hogy idegesen a tudtára adjam, a nyelvtudásom nem hagy kívánnivalót maga után, sem az angol, sem az olasz, sem a török, sem a többi, egy tucat nyelvet illetően. A szám azonban nem engedelmeskedett. Túl száraz volt.

Nyugodt léptekkel az állványhoz lépett, levett egy hipnosisakot, majd odahozta hozzám. Nem mutattam ellenállást. Heteken keresztül használtam ezeket a gépeket. Nyugtatólag megsimogatta a fejem, majd rátette a sisakot. Overallja zsebéből egy szalagot húzott elő.

– Ez csak egy kis kiejtés-ellenőrzés – mondta, kedvesen mosolyogva.

Bedugta a szalagot a résbe, majd bekapcsolta a sisakot.

Ismerős zúgást hallottam. Olyan volt, mint mikor lekapcsolnak egy világítólemezt.

A végére értem. Kissé meglepődtem, hogy fél óra is eltelt már azóta, hogy a fejemre került a sisak. A nő könyveket rakosgatott az asztalon, és a székeket igazgatta. Látta, hogy véget ért a program. Felkapott egy könyvet, és odajött hozzám.

Miután levette a sisakot, ismét megsimogatta a fejemet. – És most – mondta – olvassa el ezt, hogy meglássuk, milyen lett a kiejtése. Először a virginiai.

Ezt ostobaságnak gondoltam. Nem volt semmi baj az én angolságommal. Észrevette a megrökönyödésemet. – Jettero a virginiait beszéli. Ez valami város, ugye?

Valami „Föld" nevű bolygón. Meg kell hogy értsék egymást. Olvassa. – És ujjával a könyv lapjára mutatott. Hangosan olvasni kezdtem,

Az engedelmesség a siker szülőanyja, a biztonság felesége.

Aztán,

A felsőbb, isteni hatalmaktól való félelem engedelmessé teszi az embereket.

Összecsapta a tenyerét, mint egy gyerek. – Ó. ez nagyszerű, Soltan. Tökéletes virginiai a kiejtése. – Arra gondoltam, honnan a pokolból tudhatja, milyen az a tökéletes virginiai kiejtés. Tanult angolul?

A lapra bökött – És most, Soltan, olvassa ezt el az új-angliai irodalmi kiejtés szerint.

Kissé orrhangon elolvastam.

Ő, aki boldogan teljesíti a rábízott parancsokat, megmenekül a mészárlás rettenete elől – ha azt teszi, amit nem akar tenni.

– Ah, pompás, pompás, Soltan! – Elrántotta előlem a könyvet. – Igazán tökéletes új-angliai.

Én magam képtelen voltam felfedezni bármi különbséget a két kiejtés között. Már korábban is utánoztam az „amerikai"-nak nevezett dialektust, méghozzá úgy, hogy igyekeztem az orromon beszélni. Viccesnek éreztem.

A bejárati ajtó csapódása véget vetett minden további társalgásnak. Krak grófnő szinte repült az ajtó felé. Felálltam, hogy lássam, mi történik.

Mi? Snelz egyik testőre volt, kezében egy hatalmas csomaggal, amit a grófnőnek hozott. Mikor egy pillanatra felém fordították a csomag címkéjét, elolvastam:

„Egy káprázatos csillagnak", vagy valami ilyesmi.

A nő elvette a csomagot. Zavartnak látszott. Szomorúnak. Szégyenlősnek. – Nekem? – kérdezte.

– Azt mondta, hogy önnek, grófnő.

Tétova mozdulattal az asztalra tette, és feltépte. Aztán csak állt, és a csomagot bámulta. Időbe telt, mire megszólalt. – Óóóó! – mondta, és a kezét a mellére szorította. Szinte turbékolt a gyönyöréjségtől.

Igyekeztem úgy állni, hogy én is belássak a csomagba. Bomba? El tud szökni előle?

Valamit felemelt. A tükörhöz szaladt, és maga elé tartotta. Nagyot kiáltott. – Óóóó! – Majd visszarohant a dobozhoz, kivett valami mást, és ismét a tükör előtt termett...

Egy kártya csúszott ki a holmik közül. Egy név volt rajta. „Jet."

Istenek! Ruhát ad neki! Egy egyedülálló nőnek ruhát ajándékozni nem más, mint célzás! Mintha azt mondaná, remélem, tudja a címemet!

A csomagban, mint ahogy az kiderült, három, testre feszülő, a legújabb divat szerint szabott elasztikus ruha volt. Az egyik feketén csillogott, a másik fényes bordó, a harmadik pedig csillogó ezüst volt. Mindegyikhez tartozott egy-egy pár elasztikus bokacipő, virág díszítéssel, valamint fejpántok, amelyeket szintén virágok ékesítettek. Rendkívül nőies holmik. De kinek? Krak grófnőnek?

Aztán megértettem. Amit tőlem hallott, abból Heller arra következtetett, hogy nincsenek ruhái!

(Bíííp) meg. És Snelz is menjen a (bíííp)! A szakaszparancsnok biztosan elküldte az egyik emberét a városba. Heller csak addig aludt olyan békésen, míg ki nem tettem a lábam a szobából. Ahogy eltűntem, már ugorhatott is az ajtóhoz!

A nő a terem közepén keringőzött, miközben az ezüstszínű ruhát tartotta maga elé.

Aztán az asztalhoz rohant, megkereste a kártyát, és a melléhez szorította.

Az órámra néztem. Lekéssük a reggeli eligazítást! Elindultam kifelé a teremből.

– Ne, ne – kiáltott elém Krak grófnő. – Várjon húsz percet, míg lehozza. Meg kell fürödnöm újra, és fel is kell öltöznöm.

Abban a pillanatban szörnyű előérzetem támadt. Tisztán éreztem, hogy ez az egész katasztrófába sodor minket. Azóta tudom, hogy hallgatni kell az előérzetekre. Igazat mondanak!

2. fejezet

A szobámban rátaláltam Jettero Hellerre, aki félig behunyt szemmel henyélt egy kényelmes karosszékben. Legkisebb gondja is nagyobb volt a földi küldetésnél. A témához tartozó olvasnivaló, amit jómagam adtam neki, érintetlenül hevert kupacban az asztalon. Halk, szomorú zene áradt a házilátvány-készülékből. Egy énekesnő énekelt a képernyőn. Szerelmes dal!

Ha létezik valami, ami bántja érzékeny hallásomat, akkor az a magas hangon nyivákoló visszhang-zenekar és a szerelmes balladák zokogó, reszkető hangú szopránjának keveréke. Ráadásul az énekesek ilyenkor feketére festik az arcukat, hogy így fejezzék ki a „viszonzatlan" szerelem okozta fájdalmat. Tubusokat erősítenek a szemük mellé, amelyből vörös könnyek szivárognak – mintha vércseppek lennének. A szöveg így szólt:

Ahogy a szomorúság vizet loccsant

lelkem parazsára

és letaszít a bánat mély kútjába

Utolsó leheletemmel a halált kérem

szemfedőből varrjon kelengyét nékem.

Visszataszító!

Szóval ezt gondolja Heller a küldetés végrehajtásáról!

Egy szempillantás alatt világossá vált előttem, hogy mivel állok szemben. Szerelem! Számtalan figyelmeztetés szerepel az általános kémkedési kézikönyvekben: számtalan biológiai példa bizonyítja az ésszerűtlenségét, példák tömkelegén keresztül próbálják megvilágítani, hogy a szerelem hogyan döntött porba királyi házakat, oly módon, hogy a fiatal hercegek és hercegnők bolond módon nem abba szerettek bele, akibe kellett volna. A könyvek óvnak a hím és nőstény ügynökök egymás melletti alkalmazásától, habár nem árulják el, hogy ez hogyan kerülhető el. Azt mondják, lehetetlen kivédeni bonyolult helyzeteket. Nos, lehet hogy a professzorok nem tudják a módját, én azonban tudom. Tartozom annyival az Apparátusnak, hogy dörzsölt legyek.

És most dörzsölt leszek. Rendkívül behízelgő hangon így szóltam: – Jobban teszi, ha megmosakszik. Húsz perc múlva... – majd jelentőségteljes mozdulattal az órámra néztem – a kiképzőcsarnokban találkozója van Krak grófnővel.

Szent istenek! Úgy ugrott ki a székből, mintha katapult repítette volna ki.

Fehér gyakorló egyenruháját kimosta az este, de mivel a szoba igencsak nedves volt, így a ruha sem száradt meg, ideges mozdulattal rántott elő egy hősugárzót. Elrohant zuhanyozni, majd megszárítkozott, megfésülte a haját és még fel is öltözött, mintegy nyolc perc alatt. Aztán három-négy percet ült ideges tétlenségben. Én addig lekapcsoltam a házilátványt: képtelen voltam tovább hallgatni a visszhang-zenekart és az ereszkedő dallamú szerelmes balladát – egyre inkább egy gyászénekre emlékeztetett, amely, ha nem indítom útnak Hellert erről a bolygóról, hamarosan értem fog szólni.

Egy perccel a megbeszélt időpont előtt érkeztünk a kiképzőcsarnok elé. Heller belépett az ajtón.

Követtem volna, ha egy kéz nem állít meg. Krak grófnő kiképzőasszisztense volt, egy rendkívül utálatos külsejű vadállat. – Üzenet érkezett, Gris tiszt úr. Azonnal várják a Túlélőtábor központi irodájában.

Mi van? Rémülten vettem észre további két testőrt az ajtó előtt. Kénytelen voltam elindulni.

Mindig is sok időbe telt keresztüljutni a csöveken. Kereken egy óra múlva érkeztem meg a Túlélőtábor testőrségi irodájába.

Az Apparátus mocskos ruhájú ügyeletes tisztje titokzatos tekintettel nézett fel papírjaiból. – Ó, igen. Keresik önt... várjon. Hajnal után nem sokkal adták ki a keresést. Az ördögökbe, Gris tiszt úr! Nem találták meg magát ma reggel. Ne haragudjon, Gris tiszt úr, nálam csak a keresés tényét rögzítették...

Félbeszakítottam. – Órákkal ezelőtt válaszoltam a hívásra! Törölje.

– De mi nem adtuk ki! – mondta. – Ez csak a belső...

Hirtelen gyúlt rémülettel a szívemben ráeszméltem, hogy becsaptak! Krak grófnő! El akart terelni az útjából. Mi tervezhetnek? Talán egy szökést?

Valódi rémület lett úrrá rajtam, mikor arra gondoltam, mit tenne velem Lombar, ha Heller megszökne. Felugrottam egy közbuszra, amely visszavánszorgott velem az erődbe, majd futottam egészen a kiképzőcsarnokig. Csak az istenek tudják, hogy mi fogad odabent!

Berontottam.

A legbékésebb jelenet tárult a szemem elé, amit valaha is láttam. Heller abban a székben ült, amelyet a nő hozott neki, az asztali lejátszóban futott a szalag, halk visítást adva ki magából, miközben Krak grófnő a szemben álló széken ült. Az ezüstszínű elasztikus ruhát viselte, haját a virágokkal díszített ezüstpánttal fogta össze, lábán pedig az ezüst bokacipő ékeskedett: azt kell mondanom, szívfacsaróan gyönyörű volt. Az asztal szélére könyökölt, az állát pedig a tenyerében nyugtatta. Rajongva bámulta a férfit.

Sompolyogni kezdtem feléjük, miközben majdnem szétvetett a düh. – Szép kis trükk volt magától – sziszegtem, hogy Heller meg ne hallja.

Felém fordította az arcát. A tekintete ködös volt, a szeme csillogott. Édeskés félmosoly ült az arcán. Tökéletes nyugalommal így szólt: – Hát nem gyönyörű?

Utálkozás fogott el. Aztán azt gondoltam, még a legvérengzőbb nőstény leopárduc is szerelembe esik időről időre. Kimentem a folyosóra, látni sem bírtam őket. A helyzet túl veszélyes volt a számomra.

Kommunikációs korongomon felhívtam a 451-es részleg kormányzati fővárosbeli irodáját. Vezető hivatalnokom – egy Bawtch nevű öreg bűnöző – nem tűnt túl boldognak, mikor meghallotta, hogy visszahelyeztek a részleg élére. Azt mondta, rendben folynak a papírmunkák, és reméli, hogy nem kaptam további parancsokat: azt mondta, nincs szükségük zűrzavarra. Rendkívül arcátlanul beszélt velem, pont úgy, ahogy máskor is beszélni szokott. Születése után néhány másodperccel elment a kedve az élettől, azóta pedig igyekszik azt másokkal is megutáltatni.

Sikerült kiszednem belőle, hogy éppen most érkeztek meg a Földről a szokásos szövegek és könyvek, úgy mint a New York Times és a Wall Street Journal. Hírlapok, melyeket azon a bolygón nyomtatnak. Mondtam neki, tegye az anyagokat a Spietosba induló küldemények közé, mire felsóhajtott, hogy reméli, nem hívom mostanában.

Igyekeztem elfoglalni magamat. Feljegyzéseket készítettem tennivalóimról. Aztán visszamentem, hogy lássam, hogy halad a nyelvlecke.

Mi? Nem ült senki az asztal mellett! Beléptem. A hatalmas kiképzőemelvény közepén voltak.

Közelharcra tanítja? A parancsom szerint semmi kémkedési taktika... Aztán jobban kinyitottam a szememet. Ez nem közelharc. Heller éppen a legújabb tánclépéseket mutatta be a nőnek. A „rázó" az elmúlt néhány hónapban vált igazán népszerűvé. A hím előrelendül, mire a nőstény kifordul előle, aztán a nőstény mozdul a hím felé, mire az forog el: előre-hátra, sportos, ám kissé egyhangú mozgássor. Időszámolót használtak, mint az akrobaták, hogy az helyettesítse a zene ritmusát. Heller éppen a láb helyzetét és a kartartást magyarázta.

Megölt egy őrt, csak azért, mert az megérintette. Ez most is megismétlődhet. Mintha egy elkerülhetetlen baleset szemtanúja lennék, csak álltam, és néztem. Előbb vagy utóbb hozzá fog érni...

Megtette! Vártam a hirtelen halált.

– Ó! – mondta a nő. – Olyan régóta vagyok már itt, hogy teljesen elkopott a ritmusérzékem. Nézzük csak: mikor maga indul, én forgok, és nem állok egy helyben, mint egy rongybaba, hogy aztán összeütközzünk!

A férfi elindult, a nő viszont ismét nem mozdult, amitől Heller keze hozzáért Krak vállához. A grófnő ilyen ügyetlen lenne? Nehéz megtanítani valamire? Soha!

A lépés végére Heller már a karjában tartotta a nőt, és magához is húzta. Aztán csak álltak.

Aztán megcsókolta!

Tűzijátékra számítottam. Tűzijáték helyett azonban csak egy kis láthatatlan izzás támadt a levegőben, amit még jómagam is megéreztem. A nő hátrahajtotta a fejét. és a férfira nézett. – Ó, Jet – suttogta.

Kilábaltam a kábulatból. Ennek soha, de soha nem lett volna szabad megtörténnie. Háromszor összecsaptam a tenyeremet, olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudtam. Meg kellett ismételnem, hogy rám figyeljenek.

Végül kéz a kézben elindultak felém, s közben úgy néztek egymásra, mint a gyerekek, akik valami nagy titkot osztottak meg egymással.

– Lekéssük – szóltam komoran – a doktor Crobe-bal való találkozót. Most azonnal jöjjön, Heller!

3. fejezet

A biológiai részleg körülbelül száz lábbal a földfelszín alatt, bolthajtásos pincékben és termekben működött. Az erőd többi részével ellentétben, a fekete építőkövek ellenére, a terület fényárban úszott. Soha nem jártam be ezt a területet: túlságosan visszataszítónak találtam. Könyvtárak, műtők és hűtőkamrák tartoztak hozzá, valamint tartályok, tartályok, tartályok, és kádak, kádak, kádak hosszú sora. A Spietos alapvetően büdös volt, de ez csak állott levegőnek számított a biológiai részleg bűzéhez képest: nem volt szokásuk összetakarítani a kiloccsant kultúrákat, valamint a szétszóródott és rothadó testrészeket sem szedték össze. A hely olyan steril lehetett, mint egy pöcegödör.

Az első könyvtárban egy vén banya topogott, aktákat rakosgatott, miközben jó hangosan vissza-visszaszívta a felső ajkára csorgó taknyot. Egyik kezemmel a felső polcra mutattam, a másikkal pedig Hellerre, s így kiáltottam: – Blito-P3. – A banya legalább százötven éves lehetett. Félig süket volt, de azért megértette, amit mondtam. Egy rozoga létrát cipelt a polchoz, Heller meg felmászott rá. Én addig elindultam megkeresni a vezető cellológust.

A leghátsó műtőben találtam rá doktor Crobe-ra. Abban a pillanatban, ahogy beléptem a műtőbe, feltartotta mocskos kezét, jelezve, hogy ne zavarjam. Kénytelen voltam megállni és figyelni.

Egy szerencsétlen nyomorult feküdt leszíjazva a műtőasztalon. Éppen most végzett vele a doktor. Már csak néhány simításra volt szükség ahhoz, hogy a férfi, aki néhány héttel ezelőtt még egy teljesen hétköznapi ember lehetett, nemsokára cirkuszi attrakcióvá váljon.

A sejtek átszervezése és beoltása (bíííp) lehetővé tette, hogy doktor Crobe a szerencsétlen nyomorult mindkét karját és lábát egy jókora tengeri lény csápjaira cserélje. Frissen fejlődött csontok takarták el a szemét. Crobe ellenőrizte az új „nyelv" meggyökeredzését és növekedését, amely egy rovarevő állat szájából származhatott. Legalább félyardnyira ki tudja majd dugni a nyelvét, pont úgy, mintha világéletében rovarokkal táplálkozott volna.

Annak ellenére, hogy Crobe-nak a szörnyszabászat volt a szenvedélye, sosem jött rá, s ebben egészen biztos vagyok. hogy túl hosszú karjával és lábával, valamint kampós orrával maga is a szörnyek közé tartozik. Hátborzongató volt munka közben látni. Szinte önkívületi állapotban végezte a munkáját, maga volt az elhivatott tudós! Bárkire rá tudta hozni a frászt. Crobe valóban hitt abban, amit csinált!

Elkaptam az újszülött szörnyeteg pillantását. A tekintetéből nyilvánvalónak látszott, hogy a szerencsétlen (bíííp) maga is megőrült. Nos, igen. Crobe szörnyei nem élnek túl sokáig: ha elpusztulnak, a cirkusz azonnal újakat vásárol helyettük. A közönség is megunja őket egy idő után: így mindenki jó jár.

– Itt látható – szólalt meg Crobe, miközben igyekezett a hátából kiűzni a merevséget – a még meg nem hódított Matacherferstoltzian bolygó lakóinak egy példánya!

Jól ismertem a csillagrajzot. – Nem létezik ilyen bolygó – mondtam.

– Nos, lehet, hogy nem – felelte Crobe –, lakóinak egy példánya viszont itt fekszik előttünk.

– Jöjjön velem – vágtam közbe. – Van egy ügynököm, akit össze kéne kalapálni.

Abban a pillanatban fájdalom szúrt a gyomromba! Körülnéztem. Talán a bűztől lettem rosszul. Nagyon különös. Számtalan bolygón jártam már, rengeteg fura ételt ettem, az Apparátusnál eltöltött évek ezzel járnak, de soha nem éreztem még ilyen fájdalmat a gyomromban!

Crobe asszisztense átvette a feladatot, én meg kituszkoltam a vén bolondot a műtőből.

Heller talált egy széket a könyvtárban. Átnézte a könyveket, melyeket a banya adott neki. Rövidet bólintott, mikor bemutattam neki Crobe-ot.

– Még soha nem jártam a bolygó felszínén – mondta Heller. – Rendkívül érdekesnek látszik. Gyönyörű bolygó, ezt maga is biztosan tudja. – A földi embereket ábrázoló képek láttán hirtelen gondolkodóba esett. Felnézett a könyvből, majd ismét a képeket bújta.

Crobe asszisztenseinek egy csoportja követett minket. Egyikük egy hordozható asztalt hozott magával, másikuk pedig egy tálcát, eszközökkel.

Crobe leült. – Hová fog menni?

– Blito-P3. Föld – mondtam.

– Ah – mondta Crobe, mire az egyik asszisztense fiókokat kezdett húzogatni, és iratokat halmozott az asztalra. Crobe átnézte az anyagokat. – Blito-P3. Humanoid. Gravitáció... őőő... hmm... légkör... Styp, adjon egy csontsűrűségi táblázatot. – Az asszisztens odaadta. – Ah – szólt Crobe.

– Az ügynöknek – mondtam – a Blito-P3 szempontjai szerint felderíthetetlennek kell lennie.

– Igen, igen – szólt Crobe, félrelökve az útból. – Styp, nem kell kiszámolni. – Styp pedig már rohant is, hogy nemsokára egy műszerekkel megrakott kocsival térjen vissza.

– Vetkőzzön – mondta Crobe Hellerre bökve. Valami okból hányingert és fájdalmat éreztem a gyomromban. Mi lehet a bajom?

Heller, akit sokkal jobban érdekeltek a könyvek, mint Crobe, vetkőzni kezdett. Mintha egy kötetet keresett volna. Aztán rálépett a mérlegre, és egy kissé szórakozottan ugyan, de tette, amit mondtak neki. Az asszisztens, Crobe morgásai közepette, csíptetett, mért és jegyzetelt.

Styp elfelejtette behozni a csontsűrűség-mérőt, így most elindult érte. Crobe nem kápráztatott el csapata szervezettségével. Nem sokkal azután, hogy Styp visszatért a csontsűrűség-mérővel, sugdolózást és motozást hallottam az ajtó felől.

Öt nőstény alkalmazott ácsorgott az ajtó előtt, kukucskálva, sugdolózva. Fogalmam sem volt róla, miről beszélhetnek, de a szemük kikerekedett, a tekintetük pedig izgatott volt.

Hátranéztem, és láttam, hogy Heller vonta magára a nőstények figyelmét. Az egyik asszisztens megfeszíttette vele az izmait, hogy megmérhesse azok lehetséges terhelhetőségét. Hát, igen. Nagyszerű alakja volt. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas istenfa, amely körül aprócska ördögök ugrálnak. Mint egy templomi szobor a pöcegödörben. Eszembe jutott, hogy arra a szoborra hasonlít, amelyet a Voltár Galériában láttam, és amelyet az alkotója, Dawvaug, A Hajnalisten nevet adta. Hé! gondoltam, milyen ördögök szálltak belém? Én nem vagyok férfikedvelő: ha Crobe végez vele... Hirtelen ismét émelyegni kezdtem. Le kellett ülnöm, nehogy elvágódjak.

Végre végeztek. Crobe jegyzetei Hatalmas halomban hevertek előtte. – Maga – mondta Crobe Hellernek, mintha vádiratot olvasott volna fel – a Manco bolygóról származik. Súly, magasság, sűrűség... igen, Manco.

A pokolba is, bárki megállapíthatja azt Hellerről, hogy a Mancóról származik, csak rá kell nézni. A Mancóról származó voltáriak nem hordoznak magukon túl sok jellegzetes vonást: öt különböző fajcsoport létezik azon a bolygón, habár ez más bolygók populációjára is igaz. Aztán valami eszembe jutott. Krak grófnő is a Mancóról származik! Ráadásul ugyanahhoz a fajtához tartozik, mint Heller!

Crobe a Blito-P3-ról szóló tanulmányait és könyveit forgatta. Hümmögött és csettintgetett, és az állát dörzsölte. Aztán így szólt: – A Mancón és a Blito-P3-on uralkodó tömegvonzás közti különbség nem túl jelentős: a Blito-P3-on körülbelül egyhatoddal kisebb a gravitáció, mint a Mancón. Ez azt jelenti, hogy gyakorolnia kell a járást, mielőtt emberek közé megy.

– Hmmm. Ó, igen. Légkör. Az atmoszféra kevésbé sűrű, így rendszeresen ki kell szellőztetnie magát – legalább egyszer egy nap. Erőteljesebben kell lélegeznie. Fel kell telítenie magát oxigénnel, mielőtt hozzáfog valami megterhelő dologhoz. Máskülönben idő előtt ki fog fáradni.

– Mi annak a bolygónak a helyi neve? Föld? Ó, igen. Nos, a maga csontsűrűsége, köszönhetően az eltérő gravitációnak, nagyobb az övékénél.

– Táplálkozási szempontból nem lesznek nehézségei. A vizük és az ételeik emészthetőek a maga számára. Hm. Viszont van itt valami, amire oda kell hogy figyeljen. Az ételeik, valami okból, még saját táplálkozási szabványaiknak sem felelnek meg, és különösen alkalmatlanok a maga számára. Annyit tudok tanácsolni, hogy egyen gyakran, és ne hagyja önmagát megéhezni. Hm. lgen. Van egy ételük, a „hamburger." Ehet bármit, amit megkíván, a hamburger azonban egy jól használható fejadag.

– Inni. Hm. Víz, rendben. Ah, igen, az alkohol. A gyorsan felszívódó alkohol. Ne nyúljon semmi olyan italhoz. amit „égetett szesz"-nek hívnak. Megzavarja az agyműködést. Hm. Sör. Van olyan italuk, amit „sör"-nek hívnak. Ilyet ihat, ettől nem lesz baja, de a „szeszesitalok"-at kerülje el.

Crobe összeszedte a jegyzeteit, amitől azonnal jobban lettem. – Szóval – folytatta – eddze magát mindennap. Máskülönben az alacsony gravitáció miatt az izmai és a szalagjai elernyednek. Oxigenizálja magát rendszeresen. Egyen hamburgert és igyon sört, és jól fogja magát érezni.

Megkönnyebbülést éreztem.

Aztán ismét Crobe éles hangját hallottam. – Figyel rám egyáltalán?

Heller azóta is szórakozottan bámulta a könyvespolcot. Miért figyelne? Crobe, akár tudta, akár nem, egy űrhajóshoz beszélt, aki tisztában van ezekkel a dolgokkal – leszámítva a hamburgert és a sört.

– Én itt töröm magam – csattant fel Crobe –, maga pedig nem is figyel!

– Én figyelek – szólt Heller. – Járni tanulni, oxigén, edzés, víz, táplálkozás, hamburger és sör. Nagyra értékelem a segítségét. – Előrehajolt, és levett a polcról egy vastag könyvet, amely a Földön élő népcsoportokat mutatta be. A kézfejével megütögette. – Elgondolkodtatott ezeknek a földi népeknek a külseje. Nincs meg itt véletlenül Az idő ködében című kötet?

Ez felvidította Crobe-ot. – Nem, nincs! Ez az antropológiai könyvtár! – A gyomrom ismét émelyegni kezdett.

A vén banya feltartotta a kezét, hogy várjanak, és elcsoszogott. Egy kopott kötettel tért vissza. Úgy két láb vastag lehetett. – A történeti könyvtárban volt – mondta, és fogatlan szájával Hellerre mosolygott.

Heller letette a könyvet az asztalra, mire Crobe mogorván rendezgetni kezdte az iratait.

A kötet borítóján a következő szöveg áll:

Rövidített kiadás. Az idő ködében, a Voltár Államszövetség eredeti bolygóinak legendái, a Külosztály Tudományos Részlegének gondozásában.

Arra gondoltam, vajon milyen lehet a teljes kiadás, ha a rövidített ilyen vastag.

– Mesék – motyogta maga elé Crobe.

Heller megtalálta, amit keresett. A Manco szakaszhoz lapozott, s ujjával rábökött a 894M számú népmesére.

– Megvan – mondta. – A gyerekszobámban hallottam utoljára. – Olvasni kezdte:

894M számú népmese: Azt mondják, sok ezer évvel ezelőtt, még a nagy manco lázadás idejében történt, hogy Kaukalsia herceg veszni látta az ügyet, amiért harcolt, s a flottája maradékával elmenekült a Mancóról. Nagyszámú követőjével és azok családtagjaival együtt elhagyta a Manco-rendszert. Telt-múlt az idő, majd kilenc év múlva két küldöttség tért vissza a Mancóra, és szállt le Dar városának erődítménye közelében. Álnok módon elárulták, és az éjszaka folyamán le is tartóztatták őket. Azt mondják, egy Nepogat nevű nő volt az áruló. A legénységet kihallgatta az Apparátus, s ahogy az később napvilágra került, kiszedték belőlük, hogy Kaukalsia herceg, elmenekülése után nem sokkal, leszállt a Blito-P3-ra. Később azt is elmondták, hogy a herceg, számos követője segítségével, egy Atalanta nevű kolóniát alapított, és hogy most is ott él. Mivel fogytán voltak az üzemanyagnak és más felszereléseknek, két teherhajót küldtek a békés fogadtatás, és a szintén békés visszatérés reményében. Mégsem számíthattak könyörületességre. A Blito-P3 gyarmatosítását illegálisnak bélyegezték, mivel megsértette a voltár szent inváziós időrendjét. Nepogat ragaszkodott a teherhajók legénységének kivégzéséhez. Lassan elhallgattak a Kaukalsia herceg megbüntetését követelő hangok, Dar városának erődje leégett az elkövetkező évek nagy felfordulásában, így minden feljegyzés, ami megalapozhatta volna a legendát, elenyészett. Ez a legenda az alapja a Nepogat és a kárhozottak című gyermekmesének, és szintén ebből ered a „Bátor Kaukalsia herceg" kezdetű manco gyermekdal."

– Badarság! – mondta Crobe. – Nem árt, ha tudja, bárki is maga, abban a pillanatban, ahogy a mesék belépnek a tudomány szigorú világába, elvesztünk!

Crobe szinte tajtékzott. – Maga nem vesz tudomást egy fontos tényről! – mondta Hellernek. – A humanoid forma legelterjedtebb forma az egész világegyetemben! Az eddig megismert populációk kilencvenhárom egész hét tized százalékára jellemzőek ezek a formák. A humanoid forma minden szén-oxigén alapú bolygó legmegfelelőbb alkalmazkodási formája: ha megjelenik, majd kifejlődik az értelmes élet, az egyednek szüksége lesz kézszerű végtagra, elkerülhetetlen a fej kialakulása, a szimmetrikus testfelépítés, valamint megjelenik a hajlékony bőr.

Te vén szélhámos, gondoltam. Te mindezzel tisztában vagy, mégis szörnyeket hozol létre, s azt állítod, más populációkból származnak.

– A lényeg megtalálható a sejtek struktúrájában! – szónokolt Crobe. – Minden értelmes populáció ez alapján alakult ki. És ez tudományos tény. Felejtsék el a vallásukat és a meséiket! Na persze – folytatta, némileg más hangon – a vérsejtek fajonként különböznek egy-mástól. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy megállapítsuk a bolygók közti keveredés tényét.

Heller szelíden elmosolyodott. – Engem csak meglepett a földi fajták és a Manco néhány faja közti hasonlóság, legalábbis ami az arckoponya struktúráját illeti.

– Megmutatom magának! – csattant fel Crobe, mintha Heller vitatkozott volna vele. A sejtsebész kirohant. Sejtettem, hova megy: a hűtőkádakhoz, melyekben lefagyasztott testeket tartanak. Nem sokkal ezután baltacsapás hangjára lettem figyelmes.

Crobe visszaérkezett. Egy, csuklóban levágott, fagyott emberi kezet hozott magával. Turkálni kezdett a műszeres kocsi koszos rendetlenségében, majd előhúzott egy gyorsolvasztót. A levágott kéz hamarosan vérezni kezdett. Szóval ha Crobe-nak egy kis vérre van szüksége, lecsap egy kezet. Betegnek, nagyon betegnek éreztem magam. – Földi ember! – mondta Crobe, s vért csepegtetett egy sejttenyészetre.

Heller riadtan nézett rám. – Soltan, maguk földi embereket rabolnak?

Pontosan, ahogy ,mondja, Heller királyi tiszt úr. – Nem – feleltem. – Évekkel ezelőtt megszereztük egy járműbaleset néhány áldozatát, és azóta tanulmányozzuk őket.

Crobe egy lapos pillantást vetett rám, majd a kezet a padlóra dobta. A kéz tompa puffanással terült el a padló kövén. Crobe a sejttenyészetet tartalmazó csészét betolta a mikroszkóp lencséje alá.

Aztán a doktor előhúzott egy mocskos, ám rendkívül hegyes szondát, és mielőtt még megállíthattam volna, megragadta Heller karját, és megszúrta a hüvelykujját. Majdnem elhánytam magam. Nem értettem saját reakciómat.

Crobe már békén hagyta Hellert. Fogta a vérmintát, beletette egy másik csészébe, és becsúsztatta egy második mikroszkóp alá. – És most nézze meg! – szólította fel Hellert. – Most végre megláthatja, hogy nincs keresztezés a Manco és a Blito-P3 között. A földi ember a Földön jött létre. Ez tudományos tény!

Heller belenézett mindkét mikroszkópba. – De hát ezek hasonlóak – mondta.

– Hah! – kiáltotta Crobe. – A képzetlen megfigyelő! – Félrelökte Hellert, hogy maga is belenézzen a készülékbe. Felegyenesedett. – Gris úr, ez talán a maga egyik ügynöke volt? Menjen a kádakhoz és nézze meg. Nem.

– Eszébe jutott valami. Felkapta a ledobott kezet, és belehajította a csontsűrűség-mérőbe. – Nos. ez egy földi ember volt.

Crobe összegyűjtötte a jegyzeteit, majd ráordított az asszisztensére, hogy az rakja rendbe a műszeres kocsit. Az egyik székre bökött, s közben így szólt Hellerhez. – Menjen, üljön le, és álmodozzon a meséiről. – Heller mosolyogva vette a kezébe a színes képekkel illusztrált kötetet.

A doktor az ajtóhoz ment, majd türelmetlen mozdulattal intett, hogy kövessem egy még mocskosabb irodába. Nem akartam leülni, mert attól féltem, véletlenül ráülök egy hullára. De olyan rosszul éreztem magam, hogy mégis lerogytam az egyik székre.

Crobe is leült, majd felemelte a jegyzeteit. úgy hajolt felém, mint egy összeesküvő. Mi jöhet még? – Gris úr, problémáink vannak ezzel az ügynökkel. Bajban vagyunk.

Nem úgy beszélt, mint eddig. A gyomrom még jobban összekeveredett.

– Gris úr, sok munka van ezen az ügynökön. – Belenézett a jegyzeteibe. – A súlya rendben van. Kettőszázharminckilenc fontot nyom, ami százkilencvenkilencnek felel meg a földön. Ezzel nem lenne baj. Csak hát a kora. – Rábökött az egyik táblázatra. – A rendelkezésünkre álló adatok szerint a földi emberek nem élik végig teljes életidejüket. Ez talán a táplálkozásuknak köszönhető, de az is lehet, hogy a szerves evolúció során következett be valami hiba. Bármely tisztességes, normális sejtstruktúrával rendelkező emlős, egy tisztességes bolygón, hatszor annyi ideig él, mint a saját növekedési ideje.

Nos, ezt én is tudtam. Mi következik ebből?

– A Blito-P3-on – folytatta Crobe, bele-belelesve a táblázataiba – húsz éve van egy egyednek arra, hogy teljesen kifejlődjön. Ez talán egy kicsit kevés, de ettől függetlenül százhúsz évig kellene élniük. De nem addig élnek. Már hetvenéves korukban, vagy még korábban feldobják a talpukat.

– Crobe... – Arra akartam felhívni a figyelmét, hogy az ügynök nem lesz ott olyan sokáig, mikor rádöbbentem, hogy akár még ez is megtörténhet! És akkor mi van?

– A probléma az – folytatta Crobe –, hogy a humanoidok növekedési időszaka a Mancón harminckét évig tart. És ők végig is élik a hatszorosát. Nos, ha nem történik vele valami, a maga különleges ügynöke körülbelül százkilencvenkét évig fog élni.

Még mindig nem értettem, hogy mi dolgunk mindezzel.

– Ez a különleges ügynök úgy huszonnyolc éves lehet. Hat láb és két hüvelyk magas. Ezekben az években már lassan növekszik, de mire eléri a harminckét éves kort, hat láb öt hüvelyk magas lesz!

Ahogy kezdtem felfogni, egyre rosszabbul lettem. Tudtam, hogy valami szörnyűség következik.

– Az átlagmagasság – mondta tovább Crobe, belepillantva a táblázatába – azon fajta esetében, amelynek a bőrszíne fehér, vagy inkább a bronz színére hasonlít, csak öt láb, valamint nyolc és fél hüvelyk. – Ledobta a papírjait, és rám nézett. – Túl magas. Olyan lesz közöttük, mint egy világítótorony!

Legyintettem rá, mire Crobe így szólt: – Várjon. Túl fiatalnak fogják gondolni. – A táblázataiba kukkantott. – Igen, tizenkilenc éves gyereknek fog látszani. Vagy tizennyolcnak. – Crobe felemelt néhány képet, melyeken idősebb személyek szerepeltek. – Látja? – Aztán elmosolyodott. – De még nem vesztettünk. Még megmenthetjük a helyzetet.

Odahajolt hozzám, olyan közel, amilyen közel csak tudott, úgy nézett rám, mintha belőlem is cirkuszi szörnyet szeretett volna faragni. Így szólt: – Lerövidíthetjük a lábát és a karját. Ki tudunk venni a csontból. A koponyáját is össze tudnánk zsugorítani... Gris úr! Mi a baj?

Összegörnyedtem. Mindkét kezemet a hasamra szorítottam. Soha nem éreztem még ilyen fájdalmat! Hányni kezdtem. Lehánytam a lábamat és a padlót. Kiadtam magamból mindent, amit azon a héten ettem. Aztán már csak száraz öklendezéssel agonizáltam.

Nyugtalanság támadt körülöttem. Zajos nyugtalanság! Aztán már csak arra emlékszem, hogy Heller áll mellettem, és a fejemet fogja.

Crobe egyik asszisztense kerített egy csövet, és megpróbált valami folyadékot lejuttatni a torkomon. Azt is kihánytam! Valamit az orrom elé permeteztek, de attól csak rosszabbul lettem.

Heller parancsokat kiáltott valakiknek. Két testőr lépett be a helyiségbe. Heller előhúzta csillag alakú, vörös színű mérnökkendőjét, és letörölte vele az arcomat. Aztán gyengéden rátett a hordágyra, majd a két katona felemelt, és kivitt a szobából.

4. fejezet

Mikor a szobámba értünk, Heller lehúzta rólam a ruháimat, bedugott a kádba, s miután lemosta rólam a mocskot, ágyba fektetett. Bámulatos volt, ahogy gondoskodott rólam. Bekapcsolt egy szárítólámpát, hogy azzal melegítse a gyomrom környékét, abban bízva, hogy az talán segít.

Nyomorultul éreztem magam. Még soha életemben nem éreztem ilyen betegnek magam. Ez még a Lombarral való beszélgetésnél is rosszabb volt.

Felvette a ruháimat a padlóról. – Tönkrementek – mondta.

Megdermesztett a félelem: kiüríti a zsebeimet! Fogalmam sem volt róla, hogyan állíthatnám meg. Mikor valaki nem helyhez kötötten dolgozik, megpróbálja két lábon járó irodává alakítani önmagát, jegyzetfüzeteket, borítékokat, üzeneteket tartva saját zsebében. Ha alaposan átnézi őket, kiderülhet a földi küldetés turpissága!

Heller azonban félrerakta őket egy kupacba. Még csak nem is nézett rájuk. Látva totális alkalmatlanságát, rosszullétem ellenére is megvetést éreztem iránta. Ez egy gyerek!

A számtalan fegyvert egy másik kupacba halmozta, majd kézbe vette az egyenruhát, a sapkát, a bakancsot, még egyszer megtapogatta őket, hogy üresek-e, majd az egészet az elkülönítőbe dobta. Tulajdonképpen már a mai „baleset" előtt is meglehetősen koszosak és büdösek voltak.

Az egyik testőr bent maradt a szobában, hogy segítsen Hellernek. Heller kihalászta a személyazonosító lapomat a papírhalomból, és a katonának adta.

– Ne! – könyörögtem alig hallhatóan.

– Menjen le a táborba – mondta neki Heller –, és hozzon egy teljes váltás szolgálati egyenruhát.

A testőr, mintha a Flottánál lettünk volna, keresztbe rakott karral tisztelgett Hellernek – nekem sohasem tisztelegtek –, és eltűnt a személyazonosító lapommal együtt.

– Heller – nyögtem. – Ezzel a lappal kifizetheti a Gyilkos tábor összes kurváját! Csődbe juttat engem.

– Ó, ne mondjon ilyet, Soltan. Meg kell tanulnia bízni az emberekben.

Bízzak meg a bűnözőkben és a csőcselékben? – Ó! Túl beteg vagyok ahhoz, hogy elmagyarázzak dolgokat. És ne moralizáljon velem.

Megigazította a melegítőlámpát, a fejemen pedig kicserélte a nedves ruhát. – Jobban érzi magát?

Cseppet sem éreztem jobban magam. Heller felmosta a padlót azon a helyen, ahová korábban a ruhákat dobálta. Ezek a flottaűrhajósok tisztaságmániások. Kimosta vörös színű kendőjét, majd gyakorló-egyenruháját. Rendbe rakta a szobát, majd felhúzott egy egyberészes esti öltözetet. Megfésülködött, és mint aki akkor lépett ki egy szabóság kirakatából, bekapcsolta a házilátványt, és leült elé.

A szívem majdnem kiugrott a helyéből. Heller előrehajolt, s a két kupac felé nyúlt. Azt gondoltam, át akarja nézni a papírjaimat!

De nem azt tette. A fegyverek közé nyúlt, és felemelt egy robbantót. – Micsoda arzenált hord magánál. – Kinyitotta a robbantó fedelét, és megnézte a töltetet. – Vigyáznia kell ezekkel a holmikkal. Vaktöltettel szállítják őket – de pont úgy néznek ki, mintha igaziak lennének. Nos, ez rendben van.

Vártam, mikor kezd matatni a papírok között. Ehelyett felkapta a kábítófegyvert, és annak is ellenőrizte a töltetét. Ismét kinyújtotta a karját, amitől belém szorult a lélegzet. Most a tíz hüvelyk hosszú, a Pengerészleg által is használt kést vette a kezébe. Kíváncsian forgatta. Hát nem is akármilyen penge volt. Ha ismerik ezeket a késeket, biztosan tudják, ha megpöckölik a végét, a penge megcsendül. Heller ezt tudta. Hallgatta a penge csengését, és így szólt: – Jó ötvözet.

A karja meglendült, s mielőtt még rájöhettem volna, hogy mire készül, a kés sziszegve kirepült a kezéből. Összerezzentem. Belém akarja vágni?

A kés belefúródott az asztalon álló dinnye kellős közepébe, s egy tompa reccsenéssel áthatolt rajta. Ezután odalépett az asztalhoz, egy ügyes csuklómozdulattal felkapta a kést, majd felajánlott egy szép szelet dinnyét. – Kér belőle? – kérdezte. Az evés gondolatától is elzöldültem. – Elnézést – mondta Heller –, de a dinnye talán lehűtené a gyomrát.

Visszatette a levágott szelet dinnyét. leült a székre, de továbbra sem nyúlt a papírokhoz. Letisztította a kést és a tokját.

A testőr visszatért a tiszta egyenruhával. Visszaadta a személyazonosító lapot. Heller átnyújtott neki egy bankjegyet, mire az őr így szólt: – Ez minden, uram? – Nekem sohasem mondták még, hogy „uram." Na persze, ennyi pénzért sok mindent meg lehet kapni, gondoltam gonoszul.

De még nem volt vége. A fickó előrehajolt, és belesúgott valamit Heller fülébe, mire Heller elmosolyodott, és ő is súgott valamit. Vajon mit terveznek? Szökést?

A katona hátralépett, hogy tisztelegjen, mikor Heller a padlóra mutatott. – Leejtette a pénzt.

– Valóban – mondta az őr, majd felkapta és begyűrte a zsebébe. Aztán szalutált Hellernek, és távozott. Szóval a testőrt nemcsak a pénz érdekeli, mondtam magamnak. Ezek tényleg készülnek valamire.

Heller kézbe vett egy Földről szóló tankönyvet, és olvasni kezdett. Tudomást sem vett a papírjaimról. Micsoda bolond! Tíz napig sem fogja húzni a Földön.

Ettől valahogy ismét rosszul lettem, és aggódni kezdtem magam miatt. Még sosem volt problémám a gyomrommal. Nem éreztem lázasnak magam.

Mi lehet ez?

Ha lemennék doktor Crobe-hoz, az biztosan azt mondaná, hogy beültet nekem egy új gyomrot. Soha, de soha nem szabad elájulnom amellett a vén szélhámos mellet; arra ébrednék, hogy tehénfejem van!

Erről eszembe jutott, amit Heller lábáról mondott...

Nagyon rosszul lettem! Csakhogy semmi nem maradt már a gyomromban, amit kihányhattam volna. Öklendezve lógattam le a fejemet az ágy széléről.

Heller felkapott egy vödröt, de nem volt rá szükség. Megnedvesített egy ruhát, és a homlokomra tette. Nem nagyon érdekelt. Kétségbe estem. Ilyen betegen képtelen leszek bármit is csinálni. Ha pedig elszúrom a küldetést, nem beteg leszek, hanem halott!

Feküdtem, mozdulatlanul. Heller visszament a tankönyvéhez. Megpróbáltam hidegen és racionálisan gondolkodni. Mikor kezdődött a rosszullét?

Óvatos összpontosítással gondoltam végig rosszullétem történetét. Mikor beléptem Crobe birodalmába. Van valami nagyon mérgező Crobe körül!

Igen, akárhányszor eszembe jutott Crobe, hányinger kerülgetett!

Hah! Világos! Nem mehetek többé Crobe közelébe! Soha, soha, soha!

A következő pillanatban már sokkal jobban éreztem magam. Az előző percben még beteg voltam, a következőben pedig már egészségesnek éreztem magam! Emléke sem maradt a hányingernek és a fájdalomnak!

Boldog megkönnyebbüléssel ültem fel.

– Jobban érezi magát? – kérdezte Heller. Erőteljesen bólintottam.

– Néha ezek a dolgok hamar elmúlnak. A maga szervezete tulajdonképpen fiatal és erős. Valami múló rosszullét, nem más. Örülök. hogy jobban érzi magát.

Felálltam, megmostam az arcomat, és felhúztam új egyenruhámat. Árulkodó papírjaimat begyűrtem a zsebeimbe, majd ismét felfegyverkeztem.

Az élet csodálatosnak látszott!

5. fejezet

De ahogy azt a Voltár prédikátorai mondani szokták, „Ne szeresd túlzottan a boldogságot, ha nem akarod, hogy az istenek elvegyék tőled." És ez így is van.

Heller takarítgatással, törölgetéssel, egyszóval a szoba rendbe rakásával foglalkozott. Nem érdekelt a rendmániája. Még a házilátványból áradó visszhangzenekar nyivákolása sem zavart. A papírjaim és irataim rendezgetésével voltam elfoglalva.

Kopogtak, én meg kinyitottam az ajtót. Két testőr állt az ajtó előtt. Közrefogtak egy alacsony kiskocsit, amelyen egy doboz feküdt. – Ez az öné – mondta az egyik.

Hatalmas doboz volt. Nem emlékeztem, hogy bármit is rendeltem volna. – Az enyém?

– Igen, az öné – mondták a testőrök. – Látja?

Túl sötét volt a folyosón ahhoz, hogy el tudjam olvasni a címzést, így hát betolták a szobámba, és becsukták maguk mögött az ajtót.

A doboz tetején olvasható jókora felirat szerint

SÜRGŐS. GRIS TISZT ÚR SAJÁT KEZÉBE!

A katonák komolysága és Heller pillantásai meg kellett volna hogy rémisszenek, de túl jól voltam ahhoz, hogy valóban megijedjek.

Megkerestem a doboz fogantyúját, és kinyitottam a fedelet. Nem tudtam, mire számítsak, de amit láttam, az maga volt a rettenet!

Egy zitab fejét pillantottam meg a dobozban! A Voltár legmérgesebb hüllőjének agyaraival néztem farkasszemet. Rettenetes látvány!

Kinyílt a szemhéja!

Mintha kilőttek volna, úgy ugrottam hátra a doboztól!

Szó szerint repültem a levegőben. A zuhanyzóban kötöttem ki. Reszkető kézzel húztam el a zuhanyfüggönyt. A felakasztott fürdőhabos flakonok nagyot koppantak a fejemen. Ha tehettem volna, még a falon is átmászok!

A zitab kiemelkedett a dobozból, s ráállt öt, halálos lábára! Arra számítottam, hogy a következő pillanatban keresztülvágtat a szobán. Miért torpant meg ilyen hirtelen?

Aztán, ó, istenek, ez még rosszabb, a lángoló vörösbe öltözött Krak grófnő lépett ki a dobozból!

Visítva nevettek. A testőrök, Heller, és még a grófnő is!

Alighanem egy kézzel fogta a zitabot a dobozban. Mikor kinyílt a fedél, felemelte, mintha az állat támadna. Most azonban a hasát fogta, annyira nevetett! És a többiek is rettenetesen nevettek. Összegörnyedtek. Az egyik őr lerogyott a padlóra, és haldoklott a röhögéstől! Hellert úgy rázta a nevetés, hogy meg kellett támaszkodnia az egyik szék támlájába, s közben könnyek csorogtak végig az arcán.

Úgy éreztem, mintha már tíz perce nevetnének rajtam!

Én közel sem szórakoztam ilyen jól. Ó, istenek! Egy fogoly idefent, teljességgel szabálytalan: valakit még lelőnek a végén. Szörnyen veszélyes játékot játszanak, közben meg nevetnek!

Kicsivel később ránéztem a nő kezében lévő zitabra. Egy pillanatra azt gondoltam, ez csakis egy kitömött zitab lehet. Aztán jött a második megrázkódtatás: az állat vonaglott! Még az agyarait sem húzták ki! Egy harapás, és kész. Ezek meg itt röhögnek!

Lassan megnyugodtak. Krak grófnő maga felé fordította a zitab fejét, s ujjal az állat orrára mutatott. A zitab erre becsukta a száját. Visszatette a dobozba, majd megrázta az ujját, mint aki nevelni próbál egy hüllőt. Aztán lecsukta a dobozt.

Abbahagyták a nevetést. Heller a nőhöz lépett, megfogta a kezét, aztán csak álltak, s egymást bámulták.

Az őrök, miután lecsillapodott a zihálásuk, vidám integetéssel elbúcsúztak Hellertől, kitolták a kocsit a folyosóra, és becsukták az ajtót.

Jómagam még mindig a felfordult zuhanyzóban feküdtem. Nagyokat nyögve feltápászkodtam. Ez felkelthette Heller figyelmét, mivel vonakodva ugyan, de kibontakozott Krak grófnő öleléséből, és odalépett hozzám.

– Ez a tréfa talán egy kissé durva volt, Soltan. Azt azonban el kell ismernie, hogy nagyszerűen sikerült. – Segített felállni, majd rendet raktunk a zuhanyzóban.

Én cseppet sem éreztem ezt viccesnek. Ezek a szerencsétlen idióták hatalmas ostobaságot csináltak azzal, hogy idehozták a nőt.

– Szóval, ez a maguk szobája? – kérdezte Krak grófnő. – Sokat töprengtem már azon, hogy vajon mi lehet a kastély tetején. – Járkálni és matatni kezdett. – Hisst parádéit leszámítva, három éve ki se tettem a lábam abból a föld alatti börtönből! Itt sincsenek ablakok. – Zavartnak látszott egy pillanatig, aztán így folytatta: – Ez Soltan szobája, igaz? – Vajon miből jött rá? Heller az imént rakott rendet.

Heller keresett a házilátványban valami kellemes zenét. Aztán sietősen odaugrott a nőhöz, s jó házigazdához méltóan, leültette az asztalhoz. Kinyitotta a konyhaszekrényt, én pedig megdöbbenve láttam, hogy a szekrény polcai roskadoznak az ételektől és italoktól. Királynőnek kijáró mozdulattal rakott Krak elé egy doboz rózsaszín pezsgővizet, majd némi gondolkodás után két másikat is az asztalra tett. Négyféle süteményt halmozott egy tálcára, s rakott a nő elé. Aztán leült mellé. Határozott mozdulattal az asztal túloldalán álló székre mutatott. – Jöjjön, Soltan. Ne legyen szemérmes. – De még azelőtt elfordította a tekintetét, hogy befejezte volna a mondandóját.

Csak ültek és nézték egymást. Csoda, hogy lobbantak lángra!

A székemen ültem, és óvatosan kortyolgattam a rózsaszín pezsgővizet. Rendkívül drága ital: nagy mennyiségű ásványi anyag és fehérje található benne, a buborékok pedig hat hüvely magasra kiugranak a dobozból, s aprókat szikrázva szétpukkannak.

Anélkül, hogy rám nézett volna, Heller elém tolta a tálca süteményt. Csak bámulták egymást boldogan, mosolyogva. A szobát betöltötte a kellemes zene. Nem ittak és nem is ettek, csak ültek, mint akik attól boldogok, hogy egymás mellett ülhetnek, és hogy élvezhetik egymás közelségét.

Hosszú idő múltán Heller a tálca felé nyúlt, kivett egy süteményt, a nő szájába tette, majd saját italosdobozát is a nő ajkához emelte. Ezután Krak adott inni Hellernek.

Tudtam, hogy erre semmi szükség.

Végül nekiláttak enni, de én tudtam, hogy az asztal alatt a lábuk egymásba fonódik.

Miután végeztek az étellel, Heller hátradőlt. Aztán így szólt: – Ó, igen. Szerettem volna valamit megmutatni önnek. – Átnyúlt az oldalsó asztalra, és felemelt egy fajtafelismerési gyakorló kártyát, amit nyilvánvalóan a könyvtárból hozott el. Mindegyik kártya elején egy-egy arc volt látható, a hátoldalán pedig ott állt a pontos elnevezés.

Megmutatta a nőnek a kártyát. – Kire hasonlít? – kérdezte.

Én láttam a kártya hátát.

LÁNY, ANGOL

BLITO-P3 (FÖLD, EURÓPA)

A nő érdeklődve nézte az arcot, habár azt hiszem, minden érdekelte volna, amit a férfi mutat neki, legyen az akár egy üres papír.

Így szólt: – Úgy néz ki, mint egy falusi lány a Mancóról, Atalanta provinciából. Az én családom is onnan származik. Néhány száz évvel ezelőtt birtokaink voltak arrafelé – amíg az őseim el nem veszítették őket.

– Ez nagyszerű – mondta Heller. – Én is Atalanta provinciában születtem, méghozzá a fővárosában. Tapourban.

Aztán elkezdték. – Ismered Jem Vist? – Meg hogy: – Emlékszel az öreg Blice asszonyságra? – Meg hogy: – Megvan még a törvényszék épülete? – Egymás szavába vágva kiáltoztak. – Kiket ismersz? – És: – Mit tudsz róluk? – És: – Kicsi a világegyetem. – Csak mondták és mondták. A Mancóról származik mind a kettő! A nagy manco egyesülés. Be nem állt a szájuk:

Végül kifogytak a témából, legalábbis egy időre, így Heller visszatért a kártyáihoz. Felemelt egyet, amelyen ez a felirat állt:

IDŐS FÉRFI, POLINÉZ

BLITO-P3 (FÖLD, ÓCEÁNIA)

– Egy hajós Dar kikötőjéből? – kérdezte a nő.

– És ez? – mondta Heller. A hátoldalán ez állt:

FILMCSILLAG, NŐSTÉNY

AMERIKAI, BLITO-P3

(FÖLD, AMERIKA)

– Ez nem a húgod? – kérdezte a grófnő. Heller folytatta.

HÍM, KAUKÁZUSI

BLITO-P3 (FÖLD)

– Ez a családodból való? Kicsit hasonlít az egyik bácsikámra. – Tettetett gúnyossággal így szólt: – Mi ez, Jettero Heller? Be akarod bizonyítani, hogy ismered a Mancót? Ezek a képek nem három dimenziójúak, és a színeik is csapnivalóak. Ó, tedd el őket! Ezek antropológiai felismerési kártyák. Tudod mit, inkább add őket ide. – Játékos mozdulattal kikapta a kártyákat Heller kezéből, és megnézte a hátoldalukat.

Ide-oda forgatta őket. – Blito-P3?

– Emlékszel a régi mesére? – kérdezte Heller, és anélkül, hogy megvárta volna a nő válaszát, darálni kezdte a 894M számú népmesét, szóról szóra, az első mondattól az utolsóig.

-Várj – mondta a grófnő. Valamin nagyon gondolkodott. Aztán felemelte az italosdobozt, s igyekezett úgy rázni, hogy az ital ritmikusan locsogjon a fémdobozban. Kellemes, bár kissé torokhangon énekelni kezdett. Igyekezett gyerekesen ejteni a szavakat:

Ha életedet veszélyben érzed,

Ha egy király azt mondja, véged,

Kerekedj fel

Szállj hajóra

És meglátod,

Új otthonra lelsz az égen.

Heller is bekapcsolódott:

Bátor Kaukalsia herceg,

Te már új hazára leltél,

Ma is látjuk szemed fényét,

Ma is halljuk hangodat,

Kérünk téged,

Ne feledd el néped!

Mindketten jót nevettek saját duójukon. Gyermekkorukban tanulhatták ezt a dalt.

Krak grófnő így szólt: – Melyik az a bolygó, amelyikre azt szoktuk mondani, "Kaukalsia herceg"?

– A Blito – válaszolta Heller.

– Ez azt jelenti, hogy tényleg oda hajózott? – kérdezte a grófnő örvendezve.

Nos, nekem az a véleményem, ha egy mérnök belekotnyeleskedik a történeti antropológiába, ami igencsak távol áll a szakterületétől, meglehetősen felszínes következtetésekre fog jutni.

Heller felém fordult. – Miért hívják ezt a fajtát kaukázusinak? – kérdezte, és elém dobta a kártyát. – Maga ismeri azt a bolygót. Létezik ott Kaukázus nevű kontinens?

– Azt hiszem, ez csupán egy általános fajta – mondtam. Gondolkodtam. Aztán eszembe jutott. Heller emlékezete sem tökéletes, én pedig bemagoltam az egész Blito-P3-at. – Létezik egy Kaukázus nevű terület Oroszország déli részén. Törökországtól északra. Egy fajta határ a két földrész, Ázsia és Európa között. Azt azonban nem tudom, hogy mit takarhat ennek a fajtának az elnevezése. Lehet, hogy erről a területről származik, lehet hogy nem, de létezik egy kaukázusi fajta, amely szétszóródott, méghozzá igen nagy területen. Mára már szinte mindenütt megtalálható. Ennek a fajtának alacsony a pigmentációja, egyenes vagy göndör a haja, az orra pedig keskeny és íves. Nagy számban fordul elő közöttük az Rh-negatívnak nevezett vértípus, ami egy különleges alkotóelemet takar: azt hiszem, maga is találkozott már ezzel.

– Rendben – mondta Heller. – És „Atalanta"? Ez egy város, vagy micsoda?

Gondolkodóba estem. Ki kellett keresnem a könyvkupacból egy tájékoztató kötetet, azt a fajtát, amit „enciklopédiának" hívnak. Hangosan felolvastam.

– Atalantis, más néven Atalantis vagy Atalantica. mondabeli sziget az Atlanti-óceánban, nem messze a gibraltári tengerszorostól. A sziget igen fejlett civilizációval rendelkezett. A legenda szerint elnyelte a tenger."

– Aha – szólt Heller. – Amit Kaukalsia herceg épített, elpusztult, az emberek pedig szétszéledtek.

– Heller – mondtam türelmesen –, maga mérnök, és nem antropológus!

– Ó, ez nem így van! – szólt Krak grófnő. – Ismeri a bolygók geológiai ciklusait, és tudja, amit a leletekről és csontokról tudni kell! – Nagyon biztos volt abban, amit mondott. Ez a fickó úgy tanulhatott, mint a gép.

– Nos, lehet – mondtam. Lehet, hogy tényleg igaz. – De néhány névre nem lehet történelmi tényeket alapozni. Lehet hogy csak véletlen! Tele van a világ humanoidokkal. Nincs okunk azt hinni, hogy ez a maga Kaukalsia hercege, vagy hogy hívták, elterjesztett egy fajtát a Blito-P3-on. Tizenöt olyan bolygót mutatok magának, ahol az őslakók pont úgy néznek ki, mint maga, vagy ő, vagy én.

– A sarkok elmozdultak – mondta Heller –, amitől a jégsapkák megolvadtak, a megemelkedő tenger pedig elöntötte a kolóniát. Szegény Kaukalsia herceg!

– Szegény fickó! – mondta a grófnő.

– Csakis ez történhetett – folytatta Heller. – Nos! Nem szabad megengednünk, hogy ez megismétlődjön, és a tenger a herceg leszármazottait is elárassza!

– Szégyenletes lenne – helyeselt a grófnő.

Rendeznem kellett a gondolataimat. Ezek itt majd megvesznek ezért a küldetésért! Mindig is vonzódtam a száraz tényekhez – na persze csak ha ezzel nem sértettem az Apparátus érdekeit –, így ki nem állhattam ezt az ostoba szentimentalizmust, amely még teljességgel logikátlan is volt. – De Heller. semmi adatunk, egyetlen aprócska adatunk sincs arra vonatkozóan, hogy Kaukalsia, a mancóbeli Atalanta hercege, hatalmába kerített volna egy szigetet a Földön, melyet aztán Atlantisznak nevezett el! A maga népe nem vett részt ebben az elvándorlásban!

Heller enyhén leeresztett szemhéjjal nézett rám. – Ebben sokkal több a költészet, mint ahogy azt maga gondolja – mondta.

Ó, istenek! Mérnök ez valóban? Keményfejű kőzet- fém- és robbanóanyag-mérnök?

– Azonkívül – mondta Heller, tovább halmozva a logikátlanságot –, neki is tetszik.

Krak grófnő egyetértően bólogatott.

A beszélgetés abbamaradt. Először azt hittem, beletapostam a lelkivilágukba. Csak ültek, és engem bámultak. Aztán lassacskán rájöttem, egyszerűen csak nemkívánatos szereplője vagyok a jelenetnek.

– Van olyan üres szoba a folyosón, ahol tudna aludni? – kérdezte Heller.

Rémület futott át az agyamon. Ha az éjszakai járőrök egyike ma este szobaellenőrzés ürügyén benéz a körletembe, fejek fognak hullani, s az enyém is köztük lesz.

Annak ellenére, hogy a szobák nagy része üresen állt, egyikük sem volt kitakarítva.

Továbbra is rezzenéstelen tekintettel bámultak rám. Ha tehették volna, a szemgolyójukkal taszítanak ki a szobából. Becsuktam magam mögött az ajtót, és végignéztem a homályos folyosón.

Két őr kuporgott a folyosó elején. Hátukat meggörbítve igyekeztek közel hajolni a padlóhoz, miközben füstrudacskák füstölögtek a szájukban. Az illata alapján drága fajta lehetett. Az őrök szórják a pénzt. Bíztam benne, hogy Snelz emlékszik arra, amit mondtam neki.

Nekidőltem a falnak, majd kis idő múltán tétován leültem. Cseppet sem botránkoztam meg: ahogy azt önök is biztosan tudják, a Voltár Államszövetségben uralkodó szokások szerint a párok két-három évet együtt élnek, mielőtt összeházasodnak. Nem is ezzel van baj. Azt mondják, csak vékony vonal választja el a bátrat az őrülttől. Úgy éreztem, a merészségükkel beléptek az (bíííp) őrültek világába.

A következő pillanatban rájöttem, hogy tulajdonképpen mindketten szükségesnek érzik a küldetést, én pedig nem használtam ki ezt a számomra előnyös helyzetet. A rózsaszín pezsgővíz lehet az oka?

Halk neszezés hallatszott az ajtó mögül. Suttogás? A szemem már hozzászokott a folyosó félhomályához, így az őrökre néztem. Azt gondoltam, kajánságot látok az arcukon, hiszen katonák, akik szexre utaló hangokat hallottak. De nem, a testőrök úgy viselkedtek, mintha a menyasszony rokonai lennének, komolyak voltak, és mintha reménykedtek volna valamiben. A fülüket azonban szívesen az ajtóra tapasztották volna. Nem szóltak, csak a szemükkel beszéltek egymáshoz.

Odabent széklábak karmolták a padlót, habár a kellemes muzsika elnyomta a neszezés zaját. Aztán csend következett. Nem sokkal később egy övcsat koppant a padlón.

Négy különböző módon kémkedhetünk: nyíltan, álcázva, lesből és titkosan. Ennek a kettőnek itt elment a józan esze. Olyasmit csinálnak, amit nem lenne szabad, és még csak nem is titkolják! Annyi eszük sincs, hogy felhangosítsák a zenét.

A szobában zajló dolgon járt az eszem. Az őrök tekintete elárulta, hogy ők is tisztában vannak azzal, hogy mi folyik odabent: mintha nyugtatni próbálták volna egymást.

Megnyikordult az ágy. Aztán még jó párszor megnyikordult. A kellemes zene továbbra is kiszűrődött a folyosóra. Tudva, hogy mi történt azzal a különleges ügynökkel, aki egyszer hozzáért a grófnőhöz, nem lepődtem volna meg, ha fegyverrel kell berontanom a szobába, hogy megmentsem Hellert, ha még tudom. Lehetetlen volt megjósolni a grófnő viselkedését.

Aztán a nő alig hallhatóan így szólt: – Óvatosnak kell lenned velem, drágám. Soha nem voltam még férfival.

Nyugtatgató morgást hallottam Hellertől. Kit akar vajon megnyugtatni? Az aktája szerint ő sem volt még nősténnyel! Na persze gyerekek ettől még születhetnek. A rémülettől összerezzentem. Mi lesz. ha teherbe esik? De aztán megnyugodtam. Messze leszünk mi már akkor.

Ritmikus nyikorgás hallatszott a szobából. A nyikorgás egyre hangosabbá vált.

Aztán a grófnő hangja szűrődött ki a folyosóra: – Ó. Jet. – Megismételte. Egyre gyorsabban ismételte. – Ó, jet, ó, Jet, ó jet, ó, jet! Ó, JET! – Aztán Heller reszkető nyögését hallottam.

A két őr még abban a pillanatban, egyetlen szó nélkül talpra ugrott. Fejük felé emelték a karjukat, pont úgy, mint ahogy a golyólabda-játékosok teszik egy-egy jó dobás után. Összeütötték az öklüket, és ugrálni kezdtek. Elragadtatott arckifejezéssel négymásra néztek, és lelkesen rázni kezdték egymás kezét. És mindezt a legkisebb zaj nélkül! Elégedettek voltak!

Az ugrándozás befejeztével az őrök leültek, és rágyújtottak egy következő füstrudacskára. A szobából kiszűrődő halk zene, és a füst különös hangulatot varázsolt a folyosóra.

Aztán az ágy ismét nyikorogni kezdett. A nyikorgás ütemessé vált, majd az egész kiáltozás és sóhajtozás megismétlődött. Az őrök újra előadták lelkes kis műsorukat.

Végre csend lett. Arra gondoltam, azok ott ketten odabent fiatalok és rendkívül erősek, és nagyon szerelmesek, ebből kifolyólag könnyen előfordulhat, hogy az egész éjszaka ezzel fog eltelni.

Tompa dörömbölésre riadtam. Mintha magam alól hallottam volna. Lenéztem. Istenek, a kiskocsin álló dobozon ültem, a zitab kígyó meg biztosan magához tért!

Átrepültem a folyosó túloldalára!

Az őrök, látva rémült arcomat, vihogni kezdtek.

Kerestem egy körletet. Fényt gyújtottam. Koszt és rendetlenséget találtam odabent. Még ágy sem volt a szobában. Fáradtan becsuktam az ajtót, lekapcsoltam a világítólemezt, majd sapkámat párnának használva, leheveredtem a padlóra, hogy aludni próbáljak.

Egy költő valamikor azt mondta, ennek a bolygónak a lakói szeretik a szerelmeseket. Ha ez így van, én, Soltan Gris, nem tartozom ehhez a bolygóhoz.

Mi lesz a földi küldetéssel?

6. fejezet

Lehet, hogy „Kaukalsia herceg kolóniája" megmentése továbbra is fontos volt Jettero Heller és Krak grófnő számára, de már közel sem rohantak olyan nagyon a megmentésére. Na persze nem azért, mert Kaukalsia herceg történetét, hozzám hasonlóan, légből kapottnak, sőt, nevetségesnek gondolták, hanem mert egészen más dolgok jártak a fejükben. Többé-kevésbé hagyva, hogy az események sodorják őket – nappal a kiképzőközpontban, éjszaka a szobában – boldog elégedettségben élték saját világuk mindennapjait.

Egyre sürgetőbbnek éreztem Heller útnak indítását. De még egy csomó dologgal nem végeztünk. Nem került még beültetésre az a „testbogár" sem, amely nélkül az első percben elveszteném a nyomát a Földön, és képtelen lennék ellenőrizni. Úgy kell a testébe juttatni ezt az eszközt, hogy ne fogjon gyanút, és ez azt jelenti, hogy fel kell fektetni egy sejtsebészeti műtőasztalra. Ahogy tervezni kezdtem ezt a lépést, ismét rosszul lettem: nem olyan hevesen, mint korábban, de azért idegesítő volt, s legfőképpen kellemetlen. Siralmas volt a helyzetem.

Ha el tudnám vinni a városba, hogy találjak neki egy másik cellológust, akkor megmenekülnék a fenyegető rosszulléttől. De ahhoz ki kéne vinnem az erődből, és el kellene választanom Krak grófnőtől. Minden megbénulna!

Öt nap telt el. Lombar fenyegető árnyékát egyre közelebb éreztem magamhoz. Egyetlen épeszű ötlet sem jutott az eszembe.

Egyik délután hallom. hogy Lombar a következő néhány napot Endow fejedelmi vidéki birtokán készül tölteni. Ezt csakis titokban teheti. A következő reggelen, úgy téve, mintha beszélnem kellene vele, becsörtettem az irodájába. Persze nem volt bent, hivatalnokai pedig nem árulhatták el, hogy hiába is várom: így a színlelt várakozás lehetőséget adott arra, hogy ismét betörjek a mesterpultba.

A vén gazember még a saját anyját is hazaárulással vádolta volna, ha az szóba áll valakivel. Így aztán, mikor leültem a billentyűzet elé, belekezdett szokásos idegeskedésébe. De mert nem merte bevallani, hogy hiába várom Lombart, én meg úgy tettem, mint aki elhiszi, Lombar bármelyik percben visszatérhet, az öreg gazember kénytelen volt visszavonulni.

Tudni akartam, hogy beiktatták-e a kinevezéseimet. Becsúsztattam a személyazonosító lapomat, majd beütöttem a nevemet.

Jelenlegi beosztásai?

A képernyőn a következő szöveg jelent meg:

A Voltáron tevékenykedő 451-es részleg részlegigazgatója, a földi küldetés ügynökének/ügynökeinek irányítója, a Külosztály és a Szervezett Információs Apparátus minden, a Blito-P3 felé irányuló műveletének és akciójának legfőbb vizsgálója.

Mintha a képernyő pislogott volna, pedig valójában én pislogtam! Négy fizetési csekk! Lombar tényleg rendes volt hozzám. És ahogy mondta, megmaradnak a juttatások, a jutalékok és az egyebek is. Egészen jól fogok kikerülni ebből a megbízatásból: talán egy kis villára is futja majd a Vaux-hegységben, s talán még egy vadaskert is lesz körülötte!

Aztán a számítógép hirtelen egy újabb betűsort ragasztott az előzőkhöz.

A kinevezésekre a fent említett Soltan Gris ragaszkodása miatt került sor. melyet a megszokott módon bejegyzett az Ügyviteli Részleg.

Ettől összezavarodtam egy kissé. Csak ültem, és a képernyőt bámultam. Ez azt jelenti, hogy sem Endow, sem Lombar nem segítette elő és nem is erősítette meg a kinevezéseimet. Ez személyesen engem tesz felelőssé mindenért, ami a Blito-P3-mal kapcsolatban történik. Ez egy kicsit sok. De felvidultam: gyakorlatilag én ellenőrzöm az egész Földet!

A képernyő figyelmeztetően villogni kezdett, jelezve, megszakítja az adatközlést, ha nem nyúlok a billentyűkhöz.

– Kifizeti a széket, ha tönkreteszi? – morgott az öreg hivatalnok.

Sietősen megnyomtam a „külső másolat" és a „10" jelű gombokat, hogy munkára bírjam a gépet.

Hogy oldjam meg ezt a helyzetet? Talán ha betáplálnám Heller Blito-P3-mal kapcsolatos adatait, azzal talán felkelteném az érdeklődését.

Ahogy a nyomtató végzett a tíz példány elkészítésével, beütöttem,

Blito-P3 Kaukalsia herceg.

A képernyőn a következő szöveg jelent meg,

Az idő ködében, 394M számú népmese.

(Bíííp), ezt én is tudom.

– A pultidő – szólt az öreg bűnöző – dupla annyiba kerül az idióták számára.

Igyekeztem gyorsan kitalálni valamit. Ah!

Királyi örökösök. Trónkövetelők.

A gép így felelt.

Valóban kíváncsi 125 000 év trónviszályaira?

Gyorsan beütöttem,

Dar erődje, Manco és Atalanta, Manco.

A képernyőn futni kezdő listát képtelen voltam követni. Jó istenek, ennyi lázadó és trónkövetelő jut egy bolygó egyetlen zugára? Eszembe jutott a költő szava, „Golyó szaggassa a koronás fejet". Követhetetlenül peregtek előttem a képek. Megnyomtam a „külső másolat" jelű gombot. A gép abban a pillanatban köpni kezdte a papírt. Több yardnyit.

Ez időt adott arra, hogy gondolkodhassam. Így aztán mikor véget ért a papíráradat, beütöttem:

Nepogat.

A képernyő így felelt:

Az idő ködében, 894M számú népmese.

(Bíííp). Oda jutottam, ahonnan elindultam.

Gyorsan billentyűzni kezdtem,

Apparátusi jelentések, Dar erődje, a Blito-P3-ról visszaérkező két teherhajó legénységének vallatására vonatkozóan.

A válasz:

Az idő ködében, 894M számú népmese.

Aztán a számítógép így folytatta:

Amennyiben ennyire érdeklődik a népmesék iránt, konzultáljon egy hozzáértő költővel.

Na végre már nem azt írta ki, hogy „Az idő ködében"! Ez persze azt is jelentette, hogy hamarosan kikapcsol!

Ki kell találnom valamit, amivel felkelthetem Heller érdeklődését. Beírtam,

A Blito-P3 száz évvel ezelőtti felmérései és felderítései.

Ah, pompás kis lista! Hosszú-hosszú idő óta figyelik már ezt a bolygót! Megkönnyebbült sóhajjal nyomtam meg a „külső másolat" gombot. A papír azonnal folyni kezdett a gépből. Aztán csak folyt és folyt! Össze kellett őket kapkodnom, ha nem akartam, hogy elborítsák a pultot. Perceken keresztül ömlött a másolat a gépből!

– Maga, ott – rikoltott az öreg hivatalnok. – Kifogyasztja a papírt a gépből! Hagyja abba! – Odaállt mellém, hogy nyomatékot adjon rikoltozásának. Arra azonban nem volt lehetősége, hogy félbeszakítsa a másolást: a számítógépek tudják a dolgukat.

Szaporán kapkodtam a másolatokat. Istenek, kocsit kellett volna hoznom!

Aztán a gép végzett a másolással. Arra számítottam, hogy a vén gazember megüt, ehelyett azonban hagyott gondolkodni. Rájöttem, miért kell a használónak előre tisztáznia magában, mire is kíváncsi valójában. Így nincs lehetősége arra, hogy az ötleteire hallgasson. Nekem pedig volt egy ötletem!

A pénz lehet az, ami késlelteti Heller indulását. Azóta járt ez a fejemben, amióta megvette az őröket. Ha valahogy sikerülne elszedni tőle a pénzét...

Egyik kezemmel a hivatalnokot tartva, gépelni kezdtem,

Jettero Heller. Anyagi helyzet és hitelhelyzet.

A képernyő azonnal válaszolt.

Flottatiszti fizetés. Mérnöki fizetés. Harcolókat megillető veszélyességi pótlék. Lásd a táblázatokat.

Nincs szükségem azokra a táblázatokra, gondoltam. Heller, csak ezeket a juttatásokat számolva, tízszeresét keresi régi, általános szolgálati fizetésemnek.

A gép így folytatta:

Pénzkezelés: nem költ annyit bevetések alkalmával, mint amennyi szokásos. Fele fizetését szüleinek utalja, de mivel a szülők jó anyagi körülmények között élnek, anyja egy, a fia számára nyitott letéti számlán gyűjti a kapott pénzt; az anya hasonló pénzküldeményeket kap rendkívül gazdag lányától, Hightee Hellertől, a Házilátvány ünnepelt csillagától. Heller ingyenes lakással rendelkezik a tiszti klubban.

Hoppá, hoppá, gondoltam. Egy csomó pénz, sokkal több, mint amennyi a fiatal tiszteknek lenni szokott.

Hitel: tisztességesen fizeti köztartozásait. Adósságai nincsenek. Megbízható.

Hoppá, hoppá! Ez rossz hír.

Aztán a számítógép meglepő dologgal folytatta.

Hitelkeret: nulla! Ne adjanak előleget, sem hitelt az említett tisztnek

Megzavarodtam. A gép nem szándékozott magyarázatot fűzni az előbbihez, így megnyomtam a „kérdés" gombot.

A gép magyarázatba fogott,

Nulla. Kockázatos élet. A harcmérnökök átlagos szolgálati ideje várhatóan két év: az említett tiszt már ennek háromszorosát teljesítette, messze meghaladva a statisztikai adatokat, a Flotta zárófizetést ad a jelképes temetésre.

Hát, ettől sem lettem okosabb. Ezzel sem tudom megfogni. Nem oldja meg a problémáimat, hogy még mindig életben van, és van elég pénze.

Hohó! Nagy ötlet. Ha elválasztom a pénzétől, talán megroppanthatom.

Az öreg gengszter elfásult. Már nem is nagyon tiltakozott, mikor ismét gépelni kezdtem. Rossz pénzkezelési szokás?

Az sem volt túl biztató, amit a számítógép eddig mondott, ettől sem vártam túl sokat. A képernyő felvillant:

Alkalmankénti szerencsejáték. Kocka és más játékok. Veszélyeztetett tisztekre jellemző magatartás. Nem utasítja el a játékot, az adójelentések alapján rendszeresek a nyereményei.

Megvan! Itt áll! Heller hazardírozik! Aha!

Néhány őr lépett be a szobába, hogy lássák, mi folyik odabent. Azonnal lefegyvereztem őket. – Már itt sem vagyok – mondtam nekik.

7. fejezet

Megmámorosodtam. Biztos voltam benne, hogy megtaláltam Heller gyenge pontját! A szerencsejáték!

Ha el tudnám szedni tőle a pénzét, hogy ne legyen képes megvesztegetni az őröket, akkor a grófnő nem lakhatna tovább a szobámban, Heller pedig kénytelen lenne a küldetésre figyelni. Nem fenyegetne tovább a Korona vizsgálata, és Lombartól sem kellene tartanom. Nagyszerű lenne!

Az összes irattal együtt bevonultam toronyirodámba. Átkutattam az íróasztalomat, és az egyik titkos burkolat alatt megtaláltam, amit kerestem.

Két hónappal ezelőtt, egy szerencsejátékkal kapcsolatos civakodás során meggyilkolták a 451-es részleg egyik hivatalnokát. Hamis pénzzel próbált fogadni, amit nem néztek el neki. Találtam nála egy kockazsákot. Már majdnem kidobtam, de mert jól ismertem a hivatalnokot, gondoltam egyet, és megvizsgáltam a kockákat.

A hat darab, tizenkét oldalú kocka teljesen átlagosnak nézett ki. A sűrűségmérő azonban megmutatta, hogy a kockák belsejét ragacsos anyag tölti ki, valamint egy ólomgolyócska is található bennük. Felfelé fordítva a kívánt számot és kissé megrázva a kockát, az ólomgolyócska beleragad a ragacsba. Ha ezután eldobod a kockát, azt a súly lehúzza, így a kívánt számmal felfelé fog lepottyanni.

Az öreg Bawtch, vezető hivatalnokom, kíváncsi volt, hogy mit keresek az irodában. Megmutattam neki a kinevezéseimről szóló másolatot, de ahelyett, hogy gratulált volna, szomorúan megrázta a fejét. Így szólt: – Mindenki megbolondult? – Senki nem tudott szót érteni Bawtch-csal.

A Nagy Sivatag hősége kíméletlenül perzselte a légibuszt, de szinte észre sem vettem. Hatalmas porfelhőben landoltunk a Gyilkos tábor mellett. Snelz barlangjához rohantam. Úgy rohantam, hogy az ajtó előtt álló őrnek alig maradt ideje félreugrani előlem. Még szerencse, hogy nappal volt, s így beengedett.

Snelz feje alatt összefont karral hevert az ágyán. Egy tűrhető külsejű prostituált éppen valami ételt rakott az asztalra: vadonatúj ruhában illegette magát, s úgy viselkedett, mintha a szobaberendezéshez tartozott volna. Étel, saját nő: Snelz nagylelkű önmagához!

Mindketten összerezzentek, mikor meglátták, ki jött hozzájuk vendégségbe.

A prostira mutattam. – Kifelé! És nem merj hallgatózni!

– Ne törje el a kezemet! – mondta, inkább gúnyosan, mint félve. A tábor csőcseléke soha nem tanul. A padlóra köpött, közvetlenül elém, majd távozott. Talán a múltkori kurva barátnője lehet, gondoltam. Fura népek ezek a kurvák.

– Snelz – mondtam –, látom, jól érzi magát. Hamarosan gazdag lesz.

Abban a pillanatban védekező testhelyzetet vett fel. – Mennyi pénzt hagyott itt Heller?

– Ó, ne – mondta. – Nagyon rendes fickó. Ne kívánja, hogy segítsek kirabolni.

– Nem erről van szó. Na, mondja.

Töprengett egy kicsit. – Nem költött igazán sokat. Errefelé egy kreditért is sok mindent meg lehet kapni. Körülbelül kétszáz kreditet költött el eddig.

– Ez azt jelenti, hogy nyolcszáz maradt neki – mondtam. – Maga elfogja nyerni tőle ezt a pénzt. – Majd hozzátettem: – És persze el fogja felezni velem.

Snelz gyanakodva nézett rám. Elővettem a zacskót. A kockákat, tizenkettes lapjukkal felfelé, a tenyerembe vettem, majd kezem bütykével megkocogtattam az asztalt, és eldobtam őket. Az összes tizenkettest mutatott.

Snelz így szólt: – Ólmozott kockák! És mi lesz a fejemmel, miután lecsapja? Az a fickó valódi harcos! Azonkívül, ha mindig a tizenkettes jön ki, el kell rejteni az asztal alá egy ólmozatlan készletet is, nehogy gyanút fogjon.

– Snelz – mondtam –, modern világban élünk. A tudomány fejlődik. Nem bízik bennem?

– Nem.

Felkaptam a hat kockát. A tenyerembe fogtam, megráztam, majd eldobtam őket. A kockákban lévő golyócskák elszabadultak, így a kockák különböző számokat mutattak.

A szakaszparancsnok zavartan bámulta a kockákat. Azt hitte, időközben kicseréltem a készletet. Ő is megpróbálta. A tenyerébe sorakoztatta a kockákat, mindegyiket a tizenkettessel felfelé, kézfejével rácsapott az asztalra, és dobott hat darab tizenkettest. Aztán megrázta őket. mire különböző számokat kapott.

– Ügyes, nagyon jó – mondtam elkerekedett szemébe. – A tudomány, ahogy maga is látja, ismét diadalmaskodott. Próbálja még néhányszor.

Különböző elrendezésekbe sorakoztatta a kockákat, kézbütykével megütögette az asztalt, s dobott. Mindig a kívánt kombinációt kapta. Ha megrázta őket, közbeszólt a véletlen.

A hagyományos kockajáték csak két dobásból áll. Aki a nagyobb összpontszámot szedi össze, az nyer.

-Nos – kezdtem – ahogy azt bizonyára tudja, a pontok összege maximum hetvenkettő lehet. Hetvenkettő fele harminchat. Ha mindig vigyáz arra, hogy a kockái összege meghaladják a negyvenet, hosszú távon győzni fog. A másik játékos, rendes kockákat használva, változatos eredményeket fog elérni. Ha a maga pontszámai, különböző kombinációkat használva, mindig meghaladják a negyvenet, biztosan el fogja nyerni a fickó pénzét. És még gyanakodni sem fog.

– Nem csinálom – mondta Snelz. – Akár szabályellenes, akár nem (talán gúny volt a hangjában?), én kedvelem Hellert. A Flotta gyalogságában szolgáltam, míg kegyvesztett nem lettem. Ő még a flottatisztek közül is kiemelkedik. Nem fogom megtenni, hogy elveszítsem mint barátot.

– Vagy megcsinálja, vagy a fejét veszem – mondtam.

A robbantót markoló kezemre nézett, és felsóhajtott. Vesztett. Azért még akadékoskodott egy kicsit. – De nem fogom kockára tenni a saját pénzemet. Erre nem kötelezhet. El kell látnia pénzzel.

Erre nem számítottam. Végig kellett gondolnom. Aztán beláttam, hogy jó befektetés lenne. Már nyúltam is a pénztárcám felé, de Snelz felemelte a karját.

– Alig hiszem – szólt Snelz –, hogy lenne magánál elég pénz. Maga nincs tisztában azzal, hogy mennyi pénze van Hellernek. Egészen biztos vagyok benne, hogy a jövedelme eléri az ötezer kreditet. Több pénze van, mint magának.

Na igen! Ha túl kicsi téttel kezdünk, elveszíthetjük a mérkőzést. Sokat kell dobni, Heller pedig gyanút foghat.

– Meggyőződésem – folytatta Snelz –, hogy kezdetben vesztenem kell ahhoz, hogy aztán nyerhessek. Szakértője vagyok az ilyesminek. Csalás miatt bocsátottak el a tengerészgyalogságtól is. Szóval, alaposan bele kell nyúlnia a pénztárcájába. Ötezer kredit talán elég lesz. Ha nincs ennyi pénze, bele se kezdjünk.

Ez keményen érintett. Aztán eszembe jutott, mennyit fogok keresni. Tudtam, hogy általános szolgálati fizetésem terhére könnyedén juthatok előleghez.

Snelz további győzködése hatására felkerestük a pénzügyi irodát, megvesztegettük a hivatalnokot, hogy végezze a munkáját, majd a személyazonosító lapom segítségével ötezer kredithez jutottam. Ez majdnem egyévi fizetésemet jelentette. De nem sokára, és ebben egészen biztos voltam, jó néhány kredittel gazdagabb leszek. És félnem sem kell a küldetés késlekedése miatt.

A gyomrom ismét emelkedni kezdett, de azért tele voltam reménnyel.

Odaadtam Snelznek a pénzt és a kockákat, és hagytam, hogy gyakoroljon. Heller nem sokára útban lesz a Föld felé!

8. fejezet

Jettero Heller a szobámban ücsörgött, és mélán bámulta a házilátvány-készüléket. Mindennap három tétlen óra telt el a felkészítés befejezése és a grófnő megérkezése között.

A grófnőnek nyilvánvalóan időt kellett szakítani asszisztensei továbbképzésére, valamint, nőstény lévén, fürdéssel és öltözködéssel kapcsolatos bolondságokra, mielőtt megérkezik az esti találkára.

Heller átnézte a négy láb magas, a Blito-P3 eddigi felméréseiről szóló irathalmazt. Kíváncsi volt, habár az adatok nem érdekelték igazán. A Manco egyik provinciájában lezajlott lázadásokról és a trónkövetelőkről olvasva elmosolyodott, de aztán ezt is félretette. Egyetlen dologgal foglalkozott – a grófnőt várta. Az órájára pillantott: alig telt el valamennyi a három órából. Unatkozva felsóhajtott.

A fal mellett álló egyik széken ültem, úgy téve, mintha a noteszom feljegyzéseit olvasgatnám – valójában üres lapokat bámultam. Ma este sok minden megváltozhat.

Kopogás. Snelz lépett be az ajtón. Levette a sapkáját, jelezve, hogy látogatóba jött. Felém fordult. – Gris tiszt úr, nincs ellene kifogása, ha váltok pár szót Heller tiszt úrral?

Mindent elpróbáltunk. – Csak tessék, csak tessék – mondtam.

Heller bágyadtan nézett fel. Az egyik székre bökött.

Snelz, miközben leült, így szólt: – Jettero, szükségem lenne egy kis segítségre. Biztosan tudja, hogy sokat kockázunk a táborban, és bizony van néhány kemény fickó arrafelé. Egyszer azt hallottam a Flottánál, meg mielőtt elbocsátottak volna, hogy ön szakértője a kockajátéknak. Lenne olyan szíves, és megtanítana néhány fogásra?

Heller kissé furcsán nézett rá. Levegőt sem mertem venni. Menni fog?

Heller aztán felnevetett. – Nem hiszem, hogy van olyan részlete a kockajátéknak, ami egy tengerészgyalogsági tiszt előtt ismeretlen.

– Ó, ugyan – tiltakozott Snelz, igen meggyőző módon. – Rengeteg mindent meg kellene tanulnom. Van egy kis pénzem, és nem szeretném, ha kiénekelnék a számból. Amit nem értek, az a valószínűség és a másodfogadás.

A kockajáték legnépszerűbb és legdivatosabb változatában másodszor is fogadtak a játékosok. Az első fogadás után dobnak, majd ismét fogadnak a nyertes játékos nyereményére. Aztán aki először dob, olyasmit kántál, hogy „Tízet rá, hogy ráfizet". Aztán a másik is dob. és ha megveri az előző játékos dobását, övé mindkét tét.

Helleren nem látszott, hogy segíteni akarna. Aztán megrántotta a vállát, elővett egy papírlapot, és gyors mozdulatokkal, jobbról balra, a lap aljára felírta a számokat 6-tól 72-ig. – Hat kockával, kockánként egytől tizenkét pontig, az összpontszám hattól hetvenkettőig terjedhet.

– Igen, igen – mondta Snelz, érdeklődést színlelve.

Heller egy számsort írt a lap bal szélére, hosszában. – Ez a kombinációk száma. Ahogy látja, ez egy igen magas szám.

– Érdekes – mondta Snelz, megfeszített figyelemmel, mintha nem lett volna maga is mestere a játéknak.

– Na most – folytatta Heller –, ha összekötjük a két tényező alapján meghatározott pontokat, egy haranggörbét kapunk. – És megrajzolta: úgy festett, mint egy harang. Alacsony a két széle, és magas a közepe.

– Elbűvölő – lelkendezett Snelz, aki maga is vagy százszor megrajzolhatta már ezt a görbét.

Heller türelmes mozdulattal meghúzott egy vonalat a 28-astól, majd egyet az 50-estől felfelé úgy, hogy azok elmessék a haranggörbét. – Annak lehetősége, hogy a pontjai huszonnyolc alatt, vagy ötven fölött lesznek, csekély. Nagy valószínűséggel huszonnyolc és ötven között fog teljesíteni. A másodfogadásnál ezt mindenképpen vegye figyelembe. Kezdetnek ennyi elég. Valóban nem tudott erről?

– Ó, igazán nagyra értékelem a segítségét – mondta Snelz, aki mindezt már ötéves korában megtanulta. Felém fordult. – Gris tiszt úr, nincs ellene kifogása, hogy Jettero és én játsszunk egy kicsit? – Heller fele fordult – Szeretném kipróbálni a tanultakat. Na persze csak szerény tétekkel

– Biztos benne? – kérdezte Heller. – Nem szeretném ha azzal vádolnának, hogy kifosztom a kezdőket.

– Nem, nem, nem – mondta Snelz. – Ez teljesen tisztességes. Amit megnyer, az a magáé. Amit elvesztek, azt elvesztem. Rendben? Csak annyit kérek, hogy a saját kockáimmal játsszunk.

Leültek egymással szembe. Heller pedig elvette Snelztől a kockákat.

– Van egy szokásom – mondta Heller –, amellyel elkerülhető, hogy bárkit azzal vádoljanak, hogy a játék közben cserélgeti a kockákat. Jelöljük meg őket. – Megkereste a szerszámkészletét, kivett egy aprócska tintásüveget, majd az összes kocka 1-es oldalát megjelölte egy mikroszkopikus méretű ponttal. – Ez a tinta néhány óra múlva eltűnik. Mi viszont biztosak lehetünk benne, hogy ugyanazokkal a kockákkal játsszuk végig a játékot. Ne vegye bizalmatlanságnak. Ez csak elővigyázatosság.

Lélekben összedörzsöltem a tenyeremet. Ha ezekkel a kockákkal fognak játszani, hamarosan egy sokkal gazdagabb tiszt lesz belőlem. Számolgatni kezdtem, mennyit adjak Snelznek: száz kreditet? Ötvenet? Még a negyvenöt is főnyeremény lenne egy apparátusbeli tiszt számára.

Szerény, félkredites tétekkel kezdtek. Snelz 20-at dobott. Heller elutasította a másodfogadást, pedig megnyerte volna. 51-et dobott. Nyert. Aha, jó stratégia. Heller nyerésben volt.

– Emeljük egy kreditre – mondta Snelz. – Szerencsésnek érzem magam.

Heller kézbe fogta a kockákat. A játékhoz elengedhetetlenül hozzátartozott egy szokás. A játékosok a tenyerükbe fogják a hat kockát, megrázzák a fejük mellett jobbra, aztán a fejük mellett balra, a kézfejükkel rákoppintanak az asztal lapjára, majd egy lapátoló mozdulattal útjukra bocsátják a kockákat. Közben pedig énekelnek a kockáknak. Heller is így tett, de nem érte be ennyivel. Először belefújt kockákat rejtő tenyerébe, majd csak azt követően rázta meg a markát, de olyan erősen, ahogy még sosem láttam kockákat rázni. A keze elmosódott a szemem előtt, gyors volt – nagyon gyors!

Heller 62-t dobott. Saját korábbi tanácsával ellentétben, így szólt: – Egy kredit a százhoz, hogy nem ver meg. Őszintén mondom, hogy ne tartsa.

– Nem, nem, tartom – mondta Snelz. Óvatosan a tenyerébe vette a kockákat. Ahogy rázta őket, vigyázott, el ne mozduljanak. Aztán a kézfejével nagyot ütött az asztalra.

Azt gondoltam, korai még nyerni. Az ütődéstől persze a helyükre ragadtak a golyócskák, aztán eldobta őket. Csak 10-et dobott!

Ó, gondoltam. Okos fiú. Nem tágít a stratégiától!

– Oppá – szólt Snelz. – Azt hiszem, jobban teszem, ha felemelem a tétet, hogy visszanyerhessem, amit eddig elvesztettem. Fogadhatunk kétszáz kreditben?

Ez ideig Hellernek kedvezett a szerencse. Megrántotta a vállát, majd szemet hunyva a dolog kellemetlen mivolta felett, egy amatőrnek kijáró türelemmel bólintott Snelzre.

Snelz 50-et dobott. A kockajátékosok egyetlen pillanat alatt képesek összeadni a pontjaikat. Megijedtem, hogy Snelz hibát követett el azzal, hogy azonnal felkiáltott: – Ötven! – Úgy véltem, Snelz túl izgatott ahhoz, hogy elleplezze jártasságát. – Ötven kredit ötven ellen, hogy nem tud megverni.

Heller belekezdett a dobást megelőző játékba. Ráfújt a kockákra, megrázta jobbra, megrázta balra, s közben ezt énekelte:

Pénz a jegyesemnek,

Itóka a legénységnek.

Segítsetek kockák,

A fogadást megnyernem.

Eldobta őket, s miután a kockák abbahagyták a támolygást. felkiáltott: – Ötvenöt! – Könnyed mozdulattal söpörte össze a pénzt.

Snelz így szólt: – Ön kivételesen szerencsés, uram. Tudom, én csak kezdő vagyok ebben a játékban, de azt hiszem, kénytelen leszek ismét megduplázni a tétet. Négyszáz kredit megfelel?

– A duplázás – szólt Heller – az ördögök taktikája. Én nem tartom jó lépésnek.

– Attól tartok, ragaszkodnom kell hozzá – mondta Snelz.

Heller megrántotta a vállát, felkapta a kockákat, fújogatta őket egy ideig, aztán énekelni kezdett:

Dagadjon az erszényem,

Apadjon a vesztes,

Repüljetek kockák,

Hadd legyek ma nyertes.

Kíméletlenül megrázta a kockákat. A gurítás után a kockák egy ideig még hátrafelé forogtak. – Negyven! Próbáljon megverni. Tíz kredit háromszázhetvenöt ellen, hogy nem fogja.

Snelz óvatosan kézbe fogta a kockákat, rájuk fújt, s úgy tett, mintha megrázta volna őket. Ezt énekelte:

Kocka, kocka, ne tégy tönkre,

Tedd azt, amit kérek,

Verd meg a negyvenet,

És tömd tele a zsebemet.

Eldobta. – Harmincöt! – Heller besöpörhette a pénzt.

Jó. Snelz követi a stratégiát. Most már bármelyik pillanatban megfordíthatja a játék menetét, és nekiláthat nyerni. És akkor Heller többé nem lesz képes kegyeket vásárolni, és végre elindulhatunk a Föld felé.

Kopogás hallatszott az ajtó felől. Egy őr lopódzott be lábujjhegyen, és a fülembe súgta: – Doktor Crobe küldött. Azt üzeni, ha nem jön azonnal, bánni fogja.

Erre bizony számítanom kellett volna. Vissza kellett volna vinnem Hellert, de az elmúlt hét nap alatt messze elkerültük a doktort. Nem szívesen hagytam ott a játékot. Aggodalomra azonban semmi ok, gondoltam. Snelz végig tudja csinálni. Hogy veszthetne ezekkel a kockákkal? Felkerekedtem.

Abban a pillanatban, hogy beszálltam a csőbe, azonnal émelyegni kezdett a gyomrom. Mintha tengeribeteg lettem volna.

Crobe-ot zsúfolásig megtelt irodájában találtam. Abbahagyta egy levágott láb kapargatását. Felemelte a fejét, majd vizenyős szemével, mintha a horgas orrát vizsgálgatta volna, rám nézett.

– Maga – kezdte – készül valamire. Nem hozta vissza azt a különleges ügynököt, hogy megpoloskázzuk.

Rosszul voltam. – Sok dolgom volt.

– Közvetlen parancsom van Lombar Hissttől az ügynök felkészítésére. Maga meg nem hozta vissza. Maga készül valamire.

Le kellett ülnöm. Nagyon betegnek éreztem magam. Talán a levágott láb miatt. Zöldnek látszott a zöld világítólemez fényében. Már bomlásnak indult.

– Gris úr – szólt Crobe –, tud bármi indokot arra. hogy én ezt ne jelentsem Lombar Hisstnek?

A gyomrom erre egy újabbat fordult. Alig tudtam felemelni a fejem. A látóterembe azonban így is belelógott felfordított, mocskos tenyere. A gesztus félreérthetetlen volt.

Gyenge mozdulattal benyúltam zubbonyom zsebébe, és előhúztam a tárcámat. Csak harmincöt kredit volt benne. Kivettem egy tízest.

Crobe eltette a tízest, majd belenyúlt a tárcámba, és a maradék pénzt is elvette. – Harmincöt kredit – számolta. – Nem lesz elég. – Félredobta a pénzt.

Pedig ez rengeteg pénz volt. A Spietos börtönéhez képest mindenképp. Soha nem jutnak pénzhez idelent. Aztán rájöttem, hogy hamarosan ezreim lesznek. – Legyen száz. A többit később fizetem.

Crobe kézbe vette ragacsos szikéjét, és rám mutatott vele. – Maga tényleg készül valamire. Gris úr. Tisztában van vele, milyen veszélyek fenyegetnek, amennyiben nem követem Lombar Hisst parancsait?

Túlságosan is rosszul voltam ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. A fájdalom tőrként szúrt a gyomromba.

– Kétszáz – mondta Crobe.

Ó. ne! De hát hamarosan gazdag leszek. Fájt a gyomrom. Csak ki innen! Bénán bólintottam.

Crobe felkapta a harmincöt kreditet, és ismét megszámolta. – Akkor tartozik nekem százhatvanöt kredittel, amit holnap kifizet, vagy azonnal megyek Hissthez!

Nagy nehezen rávettem magam, hogy kinyissam a számat. – Rendben – aztán sarkon fordultam. A csőben, ahogy az elindult velem felfelé, már teljesen jól éreztem magam. Érthetetlen. Mi lehet ez a különös betegség?

Snelz nyereményétől fogok igazán felépülni, gondoltam. Visszamentem a szobába.

Heller éppen akkor fejezett be egy dalt. Szakértő módon dobta el a kockákat. – Hatvanöt! – És besöpörte a megnyert pénzt.

Egy pillanatig a látványt figyeltem. Snelz feszülten ült a helyén. Heller előtt óriási halom pénz magasodott!

Shelzre bámultam. Túl sokáig húzza a vesztes sorozatot! Ideje lenne már megfordítania a játék menetét, most, azonnal!

Snelz így szólt: – Fogadjunk ezerben!

Heller a tenyerébe fogta a kockákat, becsukta az ujjait, majd hosszan és erősen belefújt. Megint énekelt:

A lényeg az, hogy ne izgulj.

El ne veszítsd kedvedet.

Dobj egy nagyobb számot,

S foszd ki ellenfeled!

Olyan erősen rázta a kezét, hogy még a keze körvonalait sem láttam. Bütykeit az asztalhoz csapta. – Hetven!

Snelz kábán figyelt. – Másodfogadást javaslok – hebegett-habogott.

– Okos fiú – mondta Heller.

Snelz felkapta a kockákat, hogy dobjon. Ki tudná megverni a 70-et? Minden kockát alaposan megvizsgált. A pöttyöket kereste.

– Nem gondolja, hogy kicseréltem a kockákat, igaz? – kérdezte Heller.

– Nem – válaszolta Snelz vékonyka hangon. – Ezek ugyanazok a kockák.

Heller felnevetett, aztán így szólt: – Olyan boldog vagyok. Ezek a játékok sokszor párbajjal végződnek. Maga, mint volt tengerészgyalogos, bizonyára kiváló lövész.

Snelz olyan képet vágott, mintha kínozták volna. Heller vicce most nagyon kellemetlenül érintette. Valószínűleg még akkor sem tudná legyőzni Hellert egy lőpárbajban, ha robbantóágyúval támadna rá. Snelz óvatos mozdulatokkal rakta a kockákat a tenyerébe. Tudta, mit csinál. Veszélyes játszmába kezdett, mikor úgy rendezte el a kockákat, hogy azok 72-t adjanak ki! Mindegyiket a 12-es oldallal felfelé! Előre láttam, ahogy elveszti a pénzét. A pénzét? Az én pénzemet! Snelz is énekelt:

Kocka, kocka, légy jó hozzám,

tégy engem ma gazdaggá.

Dédelgetlek, simogatlak,

hogy te légy most a nagyobb szám.

Eldobta. A kockák megálltak. Úgy nézett rájuk, mintha zitabkígyót látott volna. – Tizenhat – suttogta.

Heller összekotorta a nyereményét. – Szükségtelen szólnom, hogy ma én vagyok a nyerő. Viszont jobban tenné, ha meggondolná, hogy akar-e még játszani velem. Nem áll szándékomban kifosztani magát.

Snelz teljesen összezavarodott. A nézéséből kiderült, hogy képtelen volt rájönni, mit csinált rosszul. Teljesen kétségbe esett. – Ezerkétszáz kreditem maradt – mondta. – Felteszem az egészet.

– Ó, ne – kérte Heller.

– De igen – sikította Snelz, és kitette a maradék pénzem, ami az ötezer kreditből megmaradt!

Nagy elővigyázatossággal vette a tenyerébe a kockákat. Imádkozva fújogatta, majd óvatosan rázogatta őket. Ezt énekelte:

Ne sújtson ma balszerencse,

Legyen végre jó napom.

Dobjak most egy akkorát,

Amekkorát akarok!

Gyengéden dobta el a kockákat, nehogy elmozduljanak bennük az ólomgolyócskák. Megálltak. Ki se merte mondani a számot. 8! Szinte bármi megveri.

Heller így szolt – Nincs lehetősége másodfogadásra, mivel nincs több pénze. Én jövök.

Alig-alig rázta meg a kockákat. Még csak nem is énekelt. Egyszerűen csak eldobta őket. – Szörnyen sajnálom – mondta. – Negyvenkilenc. – Lesöpörte az asztalról a pénzt. – Igazán nem akartam elvenni a pénzét. Most azzal fognak vádolni, hogy kifosztottam egy kezdőt.

Aggódva vártam Snelz "Visszaveszem"-jét, de a fickó csendben maradt. A szabályok szerint kénytelen volt belenyugodni. Heller egyszerűen csak udvarias volt vele. – Én kezdtem a játékot – mondta Snelz, miközben megpróbált nem nézni rám.

– Rengeteg pénz – mondta Heller, s egy kupacba halmozta. És valóban rengeteg volt: ennyiből meg lehetett volna vesztegetni a Spietos összes tisztjét, és még egy vadasparkra is futotta volna. Nem számolta meg. Felnyalábolta mind az ötezer kreditet, és Snelz felé nyújtotta. – Jobb, ha visszaveszi.

Némán felsikítottam magamban: vedd el, vedd el, idióta!

Snelz magába roskadt. Aztán furcsán fényes ábrázattal így szólt: – Könnyen jött, könnyen megy. – Felkapta a sapkáját, majd udvariasságból még hozzátette: – Köszönöm a kellemes játékot, Heller tiszt úr. – Aztán elment.

Heller megrántotta a vállát. A pénzt málhazsákjába dobta. Túl sok volt, ezért bele kellett gyömöszölnie. Ásított, majd kézbe vett néhány papírt. Teljesen nyugodtan olvasni kezdett.

Az ásítás volt az utolsó csepp a pohárban. Ez az egész semmit nem jelent neki. A mai este félresikerült kalandja letaglózott.

Az adósságom majdnem annyi, mint az éves fizetésem. Nem! Crobe százhatvanötjével eléri az éves pénzemet. Senki nem vehet fel egyévi fizetésénél nagyobb összegű előleget. Nemcsak hogy leégtem, hanem még tönkre is mentem! Még egy zacskó popot sem tudok venni!

Aztán a második kétségbeesés-hullám is elért. Az éves fizetésem tulajdonképpen négy személy fizetése, egyben. Ha elvesztem a most kapott három ráadáspénzt, öt évig pénz nélkül maradok. Vagyis ha elbocsátanak a földi küldetés éléről, és ezzel elvesztem három, újonnan kapott fizetésemet, adóssághalmozásért kirúgnak! Mozdulni sem tudtam. Megbénultam.

Fél órával később Krak grófnő osont be a szobába. Ő és Heller szégyenkezés nélkül bújtak össze. A nőn csillogott ezüstruhája. Az egész szobát betöltötte a vibráló fény. Rettentően szép volt azon az estén. Hogy utáltam! Hellert most már képtelenség meggátolni abban, hogy találkozgasson vele. Végem volt!

9. fejezet

A következő nap délutánján a Spietost körülvevő magas töltésen álldogáltam. Az előttem elterülő Nagy Sivatag félelmetes szépségében gyönyörködtem. Az elődök korában élettől vibrált ez a terület. Valóságos paradicsom lehetett, kertekkel, fákkal, virágokkal, termékeny mezőkkel. Aztán humusz és trágyázás híján, élet és legfőképpen reménység nélkül kopár és terméketlen sárga homoktengerré változott, amely inkább volt sírhely, mint élő terület.

A zord sivatag azonban, ennek ellenére, fenséges látványt nyújtott. Kétszáz perzselő mérföldre húzódott a sivatag határát jelentő hegység, amely mintha a halál birodalmát igyekezett volna elválasztani a Voltár civilizált vidékeitől.

Naptáncosok, kétszáz láb magas porfelhők, kavarogtak lusta kecsességgel a lángforró szél által kavart örvényekben. A porba fényes szemcsék és csillogó csillámdarabkák keveredtek, meg-megcsillant a földpát, valamint a réz mérgesen zöld sója. Hat táncolt egyszerre, a csúcsuk majdnem egy helyben állt, míg az aljuk erre-arra csúszkált, hol közelebb jutva egymáshoz, hol eltávolodva: mintha kórust utánoztak volna, kifigurázva egy színpompás műsor énekeseinek kecses hajlongását, de éppen lehettek volna szomorú dalokat éneklő, bánattól vonagló gyászolók is.

A gyász most sokkal jobban illett a lelkivilágomhoz, mint a vidámság. Crobe megmondta, hogy be fog köpni. Azon morfondíroztam, hogy felmászok a toronyba, és belevetem magam az ezer láb mély szakadékba, az ősök csontjai és a vétkes Apparátus-alkalmazottak maradványai közé.

Ha valakit annyira magával ragad az önsajnálat, hogy már az öngyilkosság gondolatával foglalkozik, nem szereti, ha megzavarják.

– Ó, szóval itt van – hallottam Snelz hangját a hátam mögül. – Már mindenütt kerestem – Túlságosan is élénk volt ez a hang. Semmiképpen nem illett szomorú hangulatomhoz és a sivatag halálos panorámájához.

Éppen bekerült a látómezőmbe. Vadonatúj fekete kesztyűt viselt. Sőt, fekete egyenruhája is új volt. Aprócska dobozokat tartott az egyik kezében, a másikban pedig egy öreg, ütött-kopott könyv lapult.

– Szomorúnak látszik – mondta. – Szedje össze magát. – És kivett egy popot az egyik dobozból. A címkéje alapján a kereskedelmi főváros egyik legdrágább üzletéből származhatott. Nem pukkasztotta ki: bolondság lett volna ebben a szélben. – Nem? – kérdezte. – Akkor egy füstrudacskát. – Ezzel kinyitotta egy másik doboz fedelét: az a fajta tizennégy hüvelyk hosszú füstrudacska volt, amelyet csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak. Az élénk szél miatt ennek sem lett volna túl sok értelme.

Azon gondolkodtam, hogy tudnám lelökni a töltésről. De ettől sem lett jobb kedvem. Nem tudna egyszerűen csak odébbállni, és békénhagyni?

A dobozokat betuszkolta a zubbonya széles gránátzsebébe, az ütött-kopott könyvet pedig kivette a hóna alól. – Tudom – kezdte, a könyvet lapozgatva –, hogy majd meghal a kíváncsiságtól.

Álom nem jött a szememre, annyit töprengtem a történteken. De úgy döntöttem, nem adom meg neki ezt az örömet. Ha sikerülne nyakon vágnom, és közben kirúgnom a lábát, le tudnám taszítani a töltésről, bele a mélységbe.

– Miután tegnap éjjel elbúcsúztam – folytatta Snelz vidáman –, tűvé tettem a Gyilkos tábort, hogy találjak egy szakértőt, aki mestere a patkolt kockáknak. Végül találtam egyet. Sajnos csak a Heller által fizetett pénzből tudtam megoldani a nyelvét. Egészen pontosan a maga részéből fizettem. Gondoltam, majd meghal, hogy megtudja, mi történt. Na, ez a pofa adta ezt a könyvet. Te meg majd meghalsz, hogy elmondhasd, gondoltam. Amint ebben a forróságban lesz elég erőm ahhoz, hogy nyakon vágjalak, végzek veled, gondoltam.

– Itt az áll – mondta Snelz –, hogy ezt a fajtát "kopogó" kockának hívják. Ha igazán erősen megrázod őket, és közel emeled a füledhez, meghallhatod az ólomgolyócskák kopogását. – Kivett egy kockát a zsebéből, és a fülem mellett megrázta. – Hallja, ahogy kopog?

A te fejed koppanását is hallani fogom, mikor belelöklek a szakadékba, gondoltam.

– A barátom azt mondta, sok embert megöltek már, aki ilyen kockával próbált játszani. Nekünk szerencsénk volt!

Ötezer kreditbe került ez a szerencse, gondoltam. Szépen kihallgatom, aztán megölöm.

– Mint tudjuk, valamiféle ragacs van bennük, amely rögzíteni képes az ólomgolyót. De van itt egy bekezdés, méghozzá egy figyelmeztetés: Ezeket a kockákat csak néhány dobásra használja. Ez azt jelenti, hogy a ragacs a fogdosástól felmelegszik és megolvad. Azonkívül ha túl sokáig és túl hevesen rázzák a kockát, a gyorsan mozgó ólomgolyó, a súrlódás miatt, szintén hőt termel.

A kocka belső felülete felmelegszik, és a golyó többé már nem lesz képes leragadni. Onnantól kezdve szabályos kockaként viselkedik.

Elém dugta a könyvet, hogy magam is meggyőződhessem róla. Nem fárasztottam magam az olvasással. – Szóval. Heller – folytatta Snelz –, azt gondolta, hogy ez egy szabályos kockajáték, és nem is gyanakodott. Ez azt jelenti, hogy nem pályázik az irhánkra. Hát nem szép tőle? Egyszerűen csak jól játszik, ráadásul mázlista. Nem fog háborgatni engem, nekem pedig nem kell elárulnom neki, hogy kié is valójában ez a hat kocka, és hogy maga hogyan próbálta rászedni.

Senkinek nem fogod elmondani, miután szétloccsansz odalent, gondoltam. Minden inam megfeszült.

Valami felvillant a szemem előtt. Snelz néhány aranyszínű bankót lobogtatott az orrom előtt. Megfogtam a karját.

Azon a reggelen felvettem még azt a százötven kreditet, ami az éves fizetésem előlegéből maradt. Oda kellett adnom Crobe-nak. Vicsorgott, amiért tíz kredittel adósa maradtam, és azt mondta, elmegy Lombarhoz, ha napnyugtáig nem adom a kezébe. De volt még egy bökkenő. Rosszul leszek, ha ismét oda kell mennem. Képtelen vagyok még egyszer felkeresni.

És itt volt tíz kredit!

– Heller ma reggel elküldte egyik emberemet vásárolni – mondta Snelz. – Timyjo pedig nagyszerű tolvaj. Majdnem mindent sikerült lopnia, így nagyobb lett a maga része. Tizenegy kredit volt, de a könyvért egy kreditet kellett fizetnem. Hé, mi a baj?

Erőtlenül lerogytam a töltés szélére. Nem sokkal később így szóltam: – Snelz, az a helyzet, hogy tíz kredittel tartozom Crobe-nak. Vigye le, és adja neki.

– Ó? Rendben!

– Várjon – mondtam, kissé élénkebben. – Adja vissza azokat a kockákat.

– Szívesen! Úgysem használnám soha többet!

Fogtam a hat kockát, mondtam értük egy istenkáromló imát, majd ledobtam őket a szédítő mélységbe. Hozzanak rontást az ősök szellemére és a kivégzett apparátusbeli bűnözőkre, az élőket pedig hagyják békén!

ÖTÖDIK RÉSZ

1. fejezet

Fél órával később már a kiképzőcsarnokban voltam, és az íróasztal előtt ültem. Életem legrettenetesebb időszakára készültem. Az aggódás gombóccá sűrűsödött a gyomromban, és felébresztette bennem a már jól ismert hányingert. Szembe kellett néznem azzal, hogy amennyiben meg kell válnom a küldetés irányításától, reménytelenül elszegényedek, csődbe jutok, és még ki is rúgnak. Ültem és azon gondolkodtam, hogy tudnám Hellert kiimádkozni a Spietosból. Bámultam magam elé, mintha valahol ott lenne a megoldás.

A hatalmas terem négy, egymástól függetlenül zajló eseménynek adott otthont egyszerre. Négy segédkiképző, négy különböző helyen, négy különböző produkciót igyekezett összekalapálni. Az egyik birkózni tanította kiszemelt áldozatát, a másik zsonglőrködni, a következő két helyszínen azonban csak alapgyakorlatokat végeztek, így a korai stádium miatt lehetetlenség volt megmondani, milyen produkcióra is készülnek valójában.

Krak grófnő, meglehetős távolságban, a terem túlsó végében álldogált. A zsonglőrködést tanító asszisztensének adott tanácsokat: hat, közepes nagyságú gyíkkal próbáltak ügyeskedni, azzal a fajtával, amelynek borotvaéles tüskék állnak ki a gerincéből; nem lett volna rossz produkció, csakhogy a zsonglőr félt, hogy a tüskék elvágják a kezét, az asszisztensnek pedig fogalma sem volt róla, hogyan küzdje le tanítványa félelmét. Nem hallottam, hogy a grófnő mit mond nekik, de egyszer csak felkapott néhány gyíkot, dobálni kezdte őket a levegőben, majd az asszisztens felé hajította őket. Nem irigyeltem az asszisztensét: könnyen levághatja az ujját egy ilyen tüskés gyík. Krak grófnő azonban rendkívül türelmesnek és megértőnek bizonyult. Mintha új ruha lett volna rajta. Bíztam benne, hogy több esze van annál, minthogy felhúzza őket a parádéra: Lombar, mint valami ragadozó az áldozatára, azonnal lecsapna rá.

Nem figyeltem Hellerre, mikor bementem a terembe, az ajtó előtt álló őrök látványa elárulta jelenlétét, most azonban a figyelmem Heller felé fordult.

Már végzett aznapi tanulmányaival, a Krakkal átellenes sarokban gyűrűgyakorlatokat végzett, hogy formában tartsa magát.

Az "ijesztő" nevű gyakorlatot próbálta éppen – a közönségről kapta a nevét, amely rendszerint rettegve figyeli a tornászt, attól félve, hogy lecsúszik a keze a gyűrűről, és szörnyethal.

A tornász kézen áll egy, a padlótól tíz láb magasságban függő gyűrűn. Fejjel lefelé áll, párhuzamosan a kötéllel. Meglehetősen nehéz egyetlen gyűrűn kézen állni – én sohasem tudtam. De nem ezért hívják a gyakorlatot "ijesztő"-nek.

Heller keze lecsúszik a gyűrű aljáról, és fejjel lefelé zuhanni kezd. A sarkát hátrafeszíti és szorosan összezárja, hogy azzal kapja el a gyűrű kerek tetejét, hirtelen megállítva a zuhanást. Igen nehéz sarokkal ráakaszkodni egy vasgyűrű kerek tetejére. Hellernek azonban, még a zuhanás után is, nagyszerűen sikerült. Aztán felnyúlt a gyűrűhöz, hogy a másik kezével is megcsinálja a gyakorlatot.

Minden gond nélkül sikerült neki. Rendkívül kecses volt. Számára ez nem volt több egy mindennapos gyakorlatnál. Újra és újra megcsinálta, jobb és bal kézzel egyaránt. Mintha nem is figyelt volna oda – valószínűleg tényleg másra gondolt: az estére és az éjszakára, amit Krak grófnővel tölt.

A figyelmem a birkózás felé fordult. Heller gyűrűjétől nem messze zajlott ez a képzés. A segédkiképző, egy magas, férfias külsejű fickó, a szokásos ágyékkötőben, bajban volt – nagy bajban. Nem bírt a gondjaira bízott két birkózójelölttel: egy lompos, csupaszőr vadállattal, egy távoli, még meg nem hódított bolygó őserdejének lakójával, és egy sárga emberrel, aki talán a Magas-hegységből származott. Ez a faj a cirkuszok jellegzetes „erős embere" – csupasz a teste, hatalmasak az izmai, üvölt és pózol. Mindkét jelölt hat láb nyolc hüvelyk magas lehetett, és legalább háromszáz fontot nyomhattak.

Egyre érdekesebbé vált a produkció. A szőrösnek és a sárgának láthatóan egy műgyümölcsön kellett összevesznie. Valójában jól megtervezett és időzített akrobatikus birkózásról volt szó, amely mulatságosnak tűnt volna a nagyközönség előtt. Az elsőnek le kellett kuporodnia, hogy megegye a gyümölcsöt, a sárgának pedig a hátára kellett ugrania, hogy elvegye tőle. Ezután következett a küzdelem, forogtak és ugráltak egy ideig, majd végül az első oldja meg a veszekedést azzal, hogy elfelezi a gyümölcsöt, leülnek, és megeszik. Az egészben az lett volna a legviccesebb, hogy az első, valójában egy majom oldja meg kettejük problémáját.

Az asszisztensnek nem sok gondja akadt az elsővel. Mind minden majomféle, ő is nagy ügyességgel ugrált és bukfencezett. A baj a sárga emberrel volt. Meg kell mondjam, nem szívesen találkoztam volna vele egy szűk sikátorban. Olyannyira fékezhetetlen és brutális volt, hogy valóban fájdalmat okozott az elsőnek, amitől a majomféle persze mogorva lett, hiszen arról nem volt szó, hogy rendszeresen oldalba rúgják és fejbe verik.

A jelenet egyik részeként a sárga ember egy fojtó fogást alkalmaz a másikon. A majomnak ki kell ugrania a fogásból. A sárga persze nem lazított a szorításon, hogy a szőrös menekülhessen, hanem, szemében gyűlölettel, valóban fojtogatni kezdte a majmot.

A terem tompa morajlásán keresztül is meghallottam a kiképző hangját. Így szólt a sárga emberhez: – Nézd. Helyet cserélek a majommal, és megmutatom, hogyan fogd meg a nyakát, hogy meg tudja csinálni a szaltót. – Azt gondoltam, én biztosan nem tenném ezt a helyében, ez a sárga egy eszeveszett gyilkos.

Az első morcosan elfordult, s a nyakát dörzsölgetve, elcsoszogott az útból. A segédkiképző átvette a helyét, s mutatta a sárgának, hogy kezdhetik.

Nos, én már sokszor láttam gyűlöletet és ellenségeskedést más ember szemében, de a sárga pillantása mindegyiket felülmúlta. Alighanem gyilkosság miatt került a Belső Rendőrség egyik cellájába, máskülönben nem lenne itt a Spietosban. Biztosan igazságtalannak gondolta, hogy pont a Spietosban tartják fogva. Elérkezett a bosszú pillanata!

Vérengző fenevadként vetette magát az asszisztensre!

Állati morgással fogta át a segédkiképző nyakát. Megmarkolva saját csuklóját, szorítani kezdte a megkaparintott nyakat!

Ölésvágy csillogott a sárga ember tekintetében, s gyűlölet hallatszott ki a hangjából. Tudtam, bármelyik pillanatban elroppanhat a kiképző nyaka. Az asszisztens azonban néma maradt.

A terem zsivajában senki más nem figyelt a birkózóporondon zajló eseményre. Lehet hogy ez a fajta dolog megszokottá vált már ezen a helyen. A sárga ember mindenesetre egy újabb gyilkosság elkövetésére készült abban a pillanatban. Szemem sarkából észrevettem valamit.

Heller most nem kapta el sarokkal a karikát, hanem egy előrebukfenc után földet ért.

Abban a pillanatban ott termett a küzdők mellett!

Szinte ösztönös mozdulattal, mutató- és hüvelyujjával, megszorította a sárga óriás könyökét. Ez egy szokásos védekező fogás volt, amely nem kis fájdalmat és bénultságot okoz, de hogy Heller honnan tudta, hogy melyik ponton szorítsa meg a sárga fickó könyökét – aki más fajba tartozott –, arról fogalmam sincs.

Az óriás üvöltése sikoltássá változott!

Úgy engedte el a kiképzőt, mintha az tűzforróvá változott volna. Fordulni készült, hogy Hellerre vesse magát!

Heller, egy nyugodt mozdulattal, tarkón rúgta a sárga embert. A találat nem volt halálos, a sárga ember azonban eszméletlenül esett előre.

A segédkiképző is feltápászkodott. Heller a kezét nyújtotta. A fickónak még nem jött hang a torkára, de hála csillogott a szemében.

Nem hallottam, mit mondott Heller, de azt láttam, hogy aggodalommal nézegeti a kiképző nyakát, és még meg is fogdossa. A szőrös birkózó is felállt, majd odalépett hozzájuk, és – mindannyiuk mulatságára – ünnepélyesen megrázta Heller kezét. Ez valóban igen viccesnek hatott egy olyan majomtól, akitől az ember nem vár ilyen és ehhez hasonló gesztusokat. Én magam is nevettem – de ez volt az utolsó nevetésem azon a napon!

A segédkiképző fogott egy elektromos ostort. Az óriás még mindig nem tért magához, de Heller már biztos volt benne, hogy többé nem lesz baj. Úgy döntött, hogy ő is végzett a mai testedzéssel, így fogta a ruhafelsőjét, és belebújt, majd keresztülvágott a termen. Csókot dobott Krak grófnő felé, és távozott.

Tudva, hogy az ajtó előtt álló őrök nem tévesztik szem elől Hellert, és hogy úgyis csak fürdeni és öltözködni megy, nem rohantam utána. Krak grófnőt figyelve tétlenkedtem. Ő az én ellenségem, őmiatta késik a küldetés.

Kevéske siker koronázta a zsonglőrködést tanító asszisztens munkáját és a grófnő segítő tanácsait Mintha egyszerre megunta volna a kudarcot, de az is lehet, hogy Heller távozását várta. Még ha menni is akartam volna, akkor sem lettem volna képes mozdulni, ahogy a zajos termen keresztül elindult felém.

Hát, gondoltam, meg kell mondanom az őröknek, hogy Timyjo jó ízléssel lopja a ruhákat, amennyiben nem Heller magyarázta el neki, hogy mire van szüksége. Krak grófnő pompázatosan festett új ruhájában.

Vadonatúj, csípőig érő, csillogó csizmát viselt, fényes rézsarokkal. Testszínű, feszes ruha, és egy derékig érő fekete bőrdzseki takarta a testét, melyet flitterek díszítettek. A fején, nyakig érő, szőke haja koronájaként, egy ellenzős kis sapkát viselt: fekete korongocskák tették díszesebbé, és egy kis tollcsomó billegett a tetején. Ez az öltözete is hasonlított az eddigiekhez, csak hát sokkal újabb és sokkal drágább volt azoknál!

Gyönyörű volt. Ehhez nem fért kétség. Mesés, elbűvölő szépség. Az ellenségem. Leült velem szemben, a kényelmes karosszékbe. Felém fordította tökéletes formájú arcát.

– Soltan – mondta –, segítenie kell nekem! – Könnyek billegtek a szempilláján.

Aprócska vészharang kondult meg a fejemben. Ez lenne az a hideg, érzelemmentes Krak grófnő? Mit takarhat ez az új viselkedés? Soha nem bíztam meg a nőkben, és háromszorosan is bizalmatlan voltam Krak grófnővel szemben.

– Soltan – folytatta –, Jettero végzett az angollal. Tökéletesen ismeri a virginiai és az új-angliai kiejtést. Még a szlenget és az udvarias formákat is megtanulta. Átvettem vele a Föld földrajzát és ásványtanát. A bolygó politikai struktúráival és demográfiai helyzetével is tisztában van. Átismételte a Naprendszer jellegzetességeit...

Egy könnycsepp futott le gyönyörű arcán. Szinte sírva mondta: – Soltan, kifogytam a tantárgyakból.

Ohó és aha! Nem tudod tovább késleltetni az indulását!

– Soltan. tudna nekem felhatalmazást adni arra, hogy kémkedésre tanítsam? Veszélybe kerülhet, ha nem ismeri a kémkedés fortélyait. Márpedig azt hiszem, fogalma sincs róla.

Kisasszony, a helyzet még annál is rosszabb, mint amilyennek magácska gondolja.

– Grófnő – kezdtem, remélve, hogy nem tűnök sem olyan önelégültnek, sem olyan beképzeltnek, mint amilyennek abban a percben éreztem magam –, Lombar parancsa egyértelmű.

– De miért, Soltan, miért? Veszélybe kerül, ha nem ismer kulcsfogásokat. – És a következő könnycsepp is legurult az arcán.

– Lombarnak megvannak az indítékai – mondtam. Ki tudja miért, hirtelen rosszul lettem. – És Lombar indítékai rendszerint helyesek. Azt hiszem, természetesnek akarja megtartani Hellert. Maga tudja, hogy viselkedik egy valódi ügynök: képes a szemétbe is elbújni, hogy elrejtse magát. Lombar most azonnal megölne minket, ha én ezt megengedném magának. Ez egy rendkívül egyszerű küldetés lesz, csak némi technológiai tudást kell elterjeszteni a bolygó...

Figyelmemet hirtelen magára vonta valami. Valami ami a nő háta mögött történt.

Az óriás magához tért. A segédkiképző éppen nem figyelt rá. A sárga ember elindult felénk. A könyökét dörzsölgette. Rendkívül mogorván méregetett minket. Úrrá lett rajtam a félelem.

A grófnő közben azon gondolkodott, mivel győzhetne meg az igazáról. Észre sem vette, hogy az óriást bámulom. Talán nem voltam elég egyértelmű. Talán felcsillant bennem egy vékonyka reménysugár, hogy a sárga vadállat a nő háta mögé lopódzik, és megöli, megoldva ezzel minden problémámat. A nő fegyvertelen volt. Szándékosan elhúztam a kezemet fegyvereim közeléből.

A nő ült. Hátrányos pozíció. A karfa is akadályozná, ha megpróbálna hirtelen felállni. Az óriás, könyökét dörzsölve közeledett. Mintha senkit nem látott volna maga körül, csak engem. Megállt a nő mögött. A nézéséből arra következtettem, hogy azonnal megöli. Reményeim beigazolódni látszottak.

A nő könyörgő arckifejezés kíséretében nyitotta szólásra a száját.

A sárga ember elengedte saját könyökét, és erősen rácsapott a nő vállára!

Ráüvöltött. – Tartsd távol tőlem azt a (bíííp) Hellert. vagy kitöröm a nyakát!

Krak megfordult a székében, s végignézett a fölébe tornyosuló fickón.

Ráförmedt a sárga emberre. – Ne merj így beszélni Jetteróról!

Vagy ötven ember tartotta vissza a lélegzetét egyszerre. Síri csend borult a teremre.

Az óriás lassan emelni kezdte a karját, hogy megfojtsa a nőt. Hangja reszketett az ölni akarástól. – Úgy beszélek, ahogy akarok! Ő csak egy (bíííp) királyi tiszt! Egy taknyos, rohadt, beképzelt kis (bíííp)! – A fickó keze megérintette a nő nyakát.

A nő elsápadt.

Keze villámként csapott a szék háttámlája felé, amitől a szék messze hátrarepült!

A fickó jobbján termett.

Mintha lövés dördült volna. Még azt sem láttam, hogy a nő keze megmozdult volna, a fickó karja viszont a következő pillanatban már törötten fityegett!

És még csak ezután kezdődött az igazi ördögtánc, amit nem szeretnék még egyszer végignézni.

Most sem hiányoztak belőle az érzelmek. Maga volt a dühödten tomboló szenvedély!

Visszakézből. ballal, arcon ütötte.

Jobb keze nagyívű lendülettel közeledett a fickó arca felé. Mielőtt elérte volna, jobb lábával nagyot toppantott a padlón. A rézsarok lövésre emlékeztető hangot hallatott. Mintha ezzel adta volna meg a kezének a végső lendületet. Az ütést csontok ropogása követte!

A lendület jobbra taszította. Bal karja is ütésre lendült. Most bal sarka csattant a padlóhoz. Nyitott kézfeje nekicsapódott a fickó arcának, további csontokat törve.

Most balra vitte a lendület. Jobb karját kinyújtotta, és fordult egyet. Toppantott! A keze széttörte a sárga ember állkapcsát!

Bal kézfejjel, jobb kézfejjel, könyörtelen gépként csépelte a fickót, egyre hátrább szorítva.

A sárga ember ütésről ütésre, lépésről lépésre hátrált a grófnő elől. Vér csorgott végig a mellkasán. Üvöltött, mint egy csapdába szorult vadállat!

A sárga ember lépésről lépésre, ütésről ütésre szorult egyre hátrább. Egy tökéletesen megkoreografált büntetéstánc zajlott a szemem előtt. Csak a toppantás, a csattanás, és az óriás veszett üvöltése visszhangzott a teremben.

Ötvenlábnyit hátrált a hatvanból.

És ekkor megpróbálkozott az ellentámadással!

A nő felé rúgott! Ha a rúgás elérte volna, biztosan beszakad a mellkasa. A nő azonban, tökéletesen időzített mozdulattal, elkapta a fickó sarkát! A láb saját lendületét felhasználva a nő a magasba emelte a sárga ember lábát, majd belerúgott a fickó állkapcsának maradékába.

A fickó hatalmas nyílként repült hátra. A feje nekicsapódott a háta mögött álló elektromos sokkgép karjának. Mintha egy dinnye repedt volna szét! A fickó elterült a padlón.

Krak grófnő most nem a hidegvérű gyilkost játszotta. Forrt a gyűlölettől. Rátaposott a fickó mellkasára, a karjára, az arcára!

Dühödt zihálással lépett le a fickóról. – Ti! – mutatott bénultan bámészkodó csapata felé –, vigyétek a gyógyszertárba, és kötözzétek be!

Az egyik asszisztens lekuporodott a sárga ember mellé, hogy kitapintsa a pulzusát. A segéd felnézett. – Halott.

Krak grófnő sapkájának állpántját igazgatta, amely félrecsúszott a küzdelemben. Így szólt: – Akkor többé már nem gyalázza Jetterót!

Eddig csak bénultan figyeltem, de ahogy ezt mondta, a sapkáját igazgatva, vértől mocskos ruhában, rémület vett erőt rajtam.

Fogalmam sem volt róla, hogy keveredek ki ebből az egészből. Elszöktem előle.

Megtorpantam, mielőtt befordultam volna a szobámhoz vezető folyosón. Próbáltam lehűteni magam. Hol hányni akartam, hol pedig megpróbáltam leküzdeni a hányingeremet. A kezem reszketett. Megpróbáltam kibontani egy popot, de olyannyira remegett a kezem, hogy képtelen voltam letörni a tetejét, s még le is ejtettem a padlóra.

Egyetlenegy gondolat dolgozott bennem. Valahogy, valami módon ki kell juttatnom innen Hellert. Ha csak egy nappal is tovább maradok a kelleténél, végem van. Ha Krak grófnő gyanakodni kezd, hogy mi készül Heller ellen, a dupláját kapom annak, amit az óriás kapott.

Győzködnöm kellett önmagamat, hogy még nem veszett el minden, hogy még életben vagyok. Azt mondják, a félelem kitűnő gondolatokat ébreszt az emberben. Kénytelen leszek én is valamit kitalálni, gondoltam, és máris körvonalazódni kezdett bennem valami.

Megigazítva a zubbonyomat, s igyekezve természetesen lélegezni, elléptem az ajtóm előtt álló őrök előtt, s beléptem a szobámba.

Heller már megfürdött, s most keresztbe rakott lábbal az egyik székben lustálkodott, s közben a házilátvány-készülékből áradó zenét hallgatta.

Ledobtam a sapkámat az ágyra, és leültem az asztal mellé. Nem mertem az italosdoboz felé nyúlni, nehogy Heller meglássa, mennyire reszketek. A hangomra is vigyáznom kellett: az Apparátusnál azonban volt lehetőségem ennek gyakorlására.

– Jettero – mondtam –, feltűnt már magának, hogy mennyire mocskos ez a hely?

Heller bágyadtan rám nézett, miközben továbbra is a zenét figyelte. Aztán elmosolyodott. – És ezt egy flottatisztnek mondja?

– Nem jó itt lenni. Maga biztosan jobb életkörülményekhez szokott.

Ezen elgondolkodott, amivel elgondolkodtatott engem is: már nem csak a zenére figyelt.

Ez talán használt? Kétségbeesett imádság futott át az agyam leghátsó zugán, bíztam benne, hogy az istenek meghallják.

– Gyakorlatilag végzett a tanulmányaival – mondtam, vigyázva, hogy a hangom hűvös legyen és tényszerű. – Nincs további szükség a maradásra.

Heller körülnézett a szobában. Pont úgy, mintha akkor látta volna először. Fekete padló, rozoga bútorok, repedezett falak.

Rám nézett. – Soltan, magának igaza van! Ez az erőd kényelmetlen!

Hirtelen felugrott a székéből. Tett három lépést előre, hármat hátra majd megtámaszkodott az ágy támlájában, mint ahogy egy űrhajós támaszkodik egy hosszú űrutazás után.

A hirtelen reagálás meglepett. Fogalmam sem volt róla, mi vezette ehhez a hirtelen elhatározáshoz, mindenesetre úgy éreztem, sikerült útnak indítanom a küldetést!

Egyetlenegy szót sem szólt az est folyamán, csak mosolygott, hümmögött és vigyorgott magában.

Még a grófnőt is sikerült jobb kedvre derítenie, miután az őrök megjelentek vele. A grófnő úgy érezte, látványosságot csinált magából, habár nem mondta el, hogy mivel kapcsolatban. Csak azt vallotta be, hogy tönkretette az új csizmát, amit Hellertől kapott.

Heller erre csak annyit mondott, hogy rengeteg csizma van még azon a helyen, ahonnan ez is származik, majd elmesélt néhány tréfás történetet az űrhajósok bakancsáról. Ezt azzal magyaráztam, hogy már az utazás jár a fejében. Ezt jó jelnek gondoltam.

Volt valami, amit még kecsegtetőbb előjelnek éreztem. Heller kézbe vette a Manco bolygóval kapcsolatos „lázadások és trónkövetelők" listáját, s nemsokára összedugott fejjel, zöld pezsgővizet iszogatva és zenét hallgatva, tanulmányozni kezdték.

Olyan boldog lettem a gondolattól, hogy talán soha többé nem látom Krak grófnőt, hogy szinte élvezettel hallgattam a manco történelmet!

– Látod? – kérdezte a grófnő, gyönyörű ujját végighúzva a lapon –, létezett Nepogat! Itt áll:

És a Nepogat nevű cselédet kinek árulása pusztulásba vitte a herceg küldöttségét, száműzték Dar erődjéből, és megtiltották hogy valaha is visszatérjen.

– Ohó! – szólt Heller –, ebből nem derül ki, melyik hercegecskéről van szó, de ez csakis Kaukalsia herceg lehet.

– Ó, bizonyára – felelte Krak grófnő. – Egy mellőzött nő szörnyű dolgokra képes.

Nem értettem. Talán kieszeltek egy saját történetet?

Kis idő múltán Heller így szolt: – Itt egy lista, név nélkül, a száműzött hercegekről. Lehetséges, hogy Kaukalsia herceg is köztük van?

– Egészen biztos! – mondta Krak grófnő. – Ez nem az a korszak?

– De az – felelte Heller. – Ez elég bizonyíték! – És mindketten felnevettek.

Én magam is vihogtam. Micsoda egy mérnök! Bíztam benne, hogy soha nem kell olyan hídon végigmennem, amit ő épített.

Magukra hagytam őket. Lefeküdtem abban a rendetlen és mocskos szobában, ahol mostanában aludni szoktam, szívemben hiú reménnyel, hogy hamarosan távol kerülök Krak grófnőtől.

2. fejezet

Világosság öntötte el az arcomat. – Gris tiszt úr! Ideje felkelnie.

Mocorogni és sóhajtozni kezdtem a szoba büdös rendetlenségében. Az órámra pillantottam. Fél órával napkelte előtt?

– Ideje indulni – erőszakoskodott az őr.

Matatni kezdtem magam körül, majd némi ételmaradék alatt rátaláltam a sapkámra. Az őr után botorkálva elindultam a szobám felé.

A szobát majd szétvetette a mozgás és a zaj! Mintha a kartondobozokból szökött volna elő az a sok hangoskodás! A szakasz két csoportra osztotta magát, amelyek tizenkét óránként váltották egymást, vagyis egyszerre csak hét katona teljesített szolgálatot, most azonban mintha sokkal többen lettek volna a szobában és környékén.

Snelz lovagló ülésben ült az egyik széken. Kezében egy doboz forró itallal kommandírozta az embereit. Pakoltak! Közben beszélgettek és nevetgéltek.

Heller éppen egy bugyrot kötött össze. Versenyzéshez használt ruháját viselte, melyet vörös hasítások tarkítottak. Egy szintén vörös, ellenzős sapkácska ült a tarkóján, az a fajta, amelyet még a sisak alatt is viselni szoktak. Tisztának, kipihentnek és élettől duzzadónak látszott: hogy tud ilyen korán ilyen friss lenni?

Észrevett, mire felkapott egy doboz forró italt a melegítőpadról, és felém nyújtotta. Nevetett. Talán álmos ábrázatomon és gyűrött öltözékemen?

Vastag virginiai akcentussal így szólt: – Az ééé nevem Rovah. Van egy George nevű kutyám.

Nem jó.

Türelmesen kijavítottam. – A nevem George. A kutya az, akit Rover-nek hívnak.

Ettől, ki tudja miért, előtört belőle a nevetés. Korai volt még ilyen szívből kacagni.

Snelz így szólt hozzám: – Megtartja ezt a szobát? Ha nem, a maga holmiját is összepakoljuk.

Hogy megtartom-e ezt a szobát? A biztonság kedvéért mindig is tartottam személyes holmikat a Spietosban, habár ez soha nem volt több egy csomagnál. Aztán észbekaptam. Semmi szükségem nem lesz erre a szobára. Sőt, soha többé nem akarom látni a Spietost! – Én is megyek!

– Pakoljanak össze mindent – szólt Snelz az embereihez.

Félelmetes volt, hogy mennyi holmi gyűlt össze ezalatt a rövid itt-tartózkodás alatt. Az ételládák már megteltek, takaró került az ágyakra, a törülközők pedig...

Heller leemelte a házilátvány-készüléket, s az egyik őr felé nyújtotta, aki egy katondobozt tartott a kezében. – Vegye, vigye! – mondta Heller. amin az őrök jót nevettek, és tovább sürgölődtek. Nem értettem, min nevetnek, míg rá nem jöttem, hogy Heller az „Irány az űr!" című dal első sorát idézte.

Ébredésem óta először érintett meg a vidámság. Valóban útnak indulunk? Kiittam az italom utolsó cseppjét, a következő pillanatban azonban elgondolkodtam. Várjunk csak. Miért csomagoltatta be a házilátványt? A Földön nem tudja használni. Ezek szerint csak látszólag mondott búcsút a grófnőnek? Nem tartottam valószínűnek. De akkor miért nevettek az őrök annak a régi űrhajósnótának az első során? Tudnak valamit, amit én nem tudok? Van valami titkosan mulatságos Heller viselkedésében? Az Apparátusnál eltöltött hosszú szolgálati idő megtanított rá, hogy érdemes alaposan megfigyelni minden részletet.

Végeztek a csomagolással. A dobozokat felrakták egy kiskocsira, nem sokkal később pedig már csomagjainkkal körülvéve utaztunk egy közbusz fedélzetén.

Vonulásunk csupán a barikádoknál vigyázó őrök figyelmét vonta magára. Heller ilyenkor hüvelykujjával rám bökött, én pedig előadtam a parancsomat és a személyazonosító lapomat. Ez persze az őrök kíváncsiságát nem elégítette ki: a versenyruha szokatlan öltözetnek számított mind a Spietosban, mind pedig a Túlélőtáborban. Heller nem volt érzékeny az ilyesmire: valami öreg és rongyos holmit kellett volna viselnie, olyat ami jobban illik a környezethez. Úgy világított, mint egy jelzőfáklya! Ráadásul füstrudacskával kínálgatta az őröket, kezet rázott velük, és elköszönt mindegyiktől. Egyáltalán nem tűntek jó őrszemeknek: nevettek és viccelődtek Hellerrel. Kémkedés közben arra kell a legjobban vigyázni, hogy ne emlékezzenek rád! Ez a fickó nem húzza tovább két percnél a küldetést – ha egyáltalán elindul, amiben egyébként erősen kételkedtem.

Felszálltunk végül a Túlélőtábor indulási zónájában várakozó légibuszomra. A sofőrömet alighanem riadóztatták. Régi cimborákként üdvözölték egymást az őrökkel, majd vigyorogva, keresztbe rakott karral tisztelgett Hellernek. Alig hajnalodott. Mi a francon vigyorog? Egyre jobban gyanakodtam valamire, csak nem tudtam, mire.

A sofőr kinyitotta Heller előtt a hátsó ajtót, a mérnök azonban félrelépett. Felgurították a kiskocsikat, majd a kartondobozokat, és a többi csomagot berakodták a hátsó ülésre. Majdnem tele lett a busz!

– Maga is – mondta Heller, mire a sofőr bemászott a csomagok tetejére!

Heller behuppant a vezetőkosárba, majd intett nekem. hogy kerüljem meg a busz elejét, és üljek be az első őrülésbe.

Vezetni akar!

Az őrök nem szálltak be. Nem is maradt hely a számukra. De másik légibusz felé sem igyekeztek. Nem akartam leleplezni magam Snelz előtt, hogy fogalmam sincs róla, mi a franc ez az egész. Kusza aggyal arra gondoltam, visszajövök, hogy további parancsokat adjak neki, mikor hirtelen rájöttem. – Később találkozunk – kiáltottam Snelznek.

– Tudom – felelte Snelz.

Átfutott az agyamon, hogy talán éppen most akar Heller megszökni. Rengeteg fegyver volt nálam. Heller begyújtotta a meghajtókat – róóó, róóó, róóó. Bekászálódtam a Heller melletti testőrkosárba.

Snelz emberei vigyorogva állták körül a gépet. Nem búcsúzkodtak. A légibusz nyílegyenesen felemelkedett. Az emberek már csak pontoknak látszottak a hajnali derengésben. Minél magasabbra emelkedtünk, a vörös napsugarak annál jobban elvakítottak minket.

Így nem lehet légibuszt vezetni. Legalábbis a normálisak nem szoktak. Az Apparátus gépei nincsenek igazán jó állapotban. Heller hátradőlt az ülésben, egy kézzel fogva a kormányrudat, s egy lábbal nyomkodva a rudakat. – Kényelmes ott hátul? – kérdezte a válla fölött a sofőrömtől.

A pilóta addigra már fészket készített magának a dobozok között. Csak a lába látszott. Aztán egy boldog kéz egy doboz italt emelt a magasba. Honnan szerezhette? – Első osztályú, Heller tiszt úr. – Heller sokat vét a fegyelem ellen, gondoltam mogorván.

Heller most felém fordult. Itt volt a jó alkalom, hogy megpróbáljak úrrá lenni őrült rohanásunkon. Így szóltam: – Az Apparátus szállítóterminálja a kormányzati fővárostól nem messze, délnyugatra fekszik. Rengeteg időnk van még. Délutánig egy gép sem indul.

Úgy nézett rám, mintha csúnyát mondtam volna. – Szállító?

Már nyitottam a számat, hogy persze, szállító, hetente indul járat a Föld felé. Aztán inkább befogtam a számat. Túl korai lett volna még bármit is mondani. Nem voltam eszemnél. Nem szabad sem Hellernek, sem másnak elárulnom, hogy az Apparátus rendszeresen indít járatot a Föld felé. Ha ez kiderülne, jégesőként záporoznának a kérdések az Apparátusra. A kormánynak és a Nagy Tanácsnak is lenne néhány kellemetlen kérdése.

Heller körülbelül húszezer láb magasságba emelte a légibuszt. Aztán ott megálltunk. Nagyon veszélyes. Ez a szerkezet könnyen elveszti az egyensúlyát, ha a pilóta nem mestere a légibusz-vezetésnek. Könnyen lezuhanhattunk volna. Ideges lettem.

– Nos – folytatta az imént megkezdett gondolatot –, azt mondta, „szállító." – Kénytelen volt tudomásul venni, hogy nem felelek, így tovább fűzte a gondolatot. – Soltan, azt akarja nekem mondani, hogy a küldetés hajója egy teherszállító? Ez ostobaság, Soltan. Egy szállítónak hat hétbe is beletelik, míg elvánszorog a Blito-P3-ra. És vinnünk sem kell semmit. Azonkívül...

Mondanom kellett valamit. – A küldetésnek nincs hajója.

– Ah – mondta Heller. Gondolkodott. A sapkát még hátrébb tolta a tarkóján. Heller úgy bánt a légibusszal, mintha csak egy labda lett volna, amit az ujján egyensúlyoz. Nem tudja, hogy ez akár le is zuhanhat? A sivatag egyre világosabbá vált alattunk. Hamarosan kormányzati forgalomellenőrző detektorok fognak érdeklődni, hogy a mi a francot csinálunk idefenn. Nem kéne felhívni magunkra a figyelmet Heller hátrakiáltott a válla fölött. – Minden rendben?

Füstpamacsok gomolyogtak elő a dobozok közül. – Első osztályú. Heller tiszt úr.

– Biztosan van valami hajó az Apparátus hangárjában – mondta Heller. Bólintásomat biztatásnak vette. – Jó. Odamegyünk és megnézzük.

A légibusz kibírhatatlan bömböléssel vetette magát az ég felé. Heller, egy kézzel és egy lábbal irányítva a gépet, a forgalom-ellenőrző kommunikátor felé nyúlt. – 469-98BRY számú légibusz az Apparátus túlélő-táborbeli hangárja felé. – A számokat a korongról olvasta le. Aztán odadobta nekem. Előkotortam a személyazonosító lapomat, és a korongra szorítottam, amiről eszembe jutott, a mai nap egyetlen feladata: a személyazonosító lapom nyomkodása! Azonkívül szembe kell néznem minden őrültséggel, ami Heller agyában a mai napon megszületik. De legalább távol kerültünk Krak grófnőtől!

A sivatag száguldott alattunk. A Spietos egyre kisebbé vált. A horizont azon részén, ahol a Palotavárosnak kellett volna látszania, de nem látszott, csak egy hóval borított hegycsúcs derengett. A kereskedelmi fővárosban még éjszaka volt. A város nem volt más, mint egy elmosódott folt. Ahogy a sivatagot szegélyező hegyek felé száguldottunk, feltárult előttünk a kormányzati főváros.

Meg kellett volna csináltatnia ezt a gépet – szólt Heller. – Nem tudom ötszáz mérföld per órás sebesség fölé vinni. Csináltassa meg – kiáltotta a háta mögé.

– Jó. Majd szólok Gris tiszt úrnak – hallatszott a bágyadtan gomolygó füstkarikák közül.

Két idióta. Egy légibusz biztonságos utazósebessége négyszáz mérföld per óra. A gép úgy remegett, mintha szélütés érte volna – vagy talán érte is. Becsuktam a szemem. Nem igaz, hogy most kell meghalnom, mikor végre úgy tűnik, útnak tudom indítani Hellert erről a bolygóról, és kimászok a slamasztikából. Rögtön kiszakad a gép alja!

Lenéztem a sivatagra, hogy lássam, hol lesz a sírom. Ehelyett az Apparátus hangárjának leszállóterét pillantottam meg. Heller a kereszt alakú jel kellős közepére tette le a gépet.

Az Apparátus Űrrészlegének hangárja magasodott fölénk. Eltörpült a Flotta hangárjai mellett, de azért így is éppen elég tágas volt. Az ötszáz láb magas rozoga épület egy négyzetmérföldnyi területen terpeszkedett. Daruk és vontatók hevertek szanaszét, a romlás különböző fázisaiban.

Fekete egyenruhás őrök, kezükben robbantófegyverrel, rohamozták meg a gépet. Ez az apparátusi terület különösen titkosnak és jól őrzöttnek számított.

– Gris tiszt úr és csapata – kiáltotta Heller, majd intett, hogy személyazonosító lapomat mutassam a fedélzetre nyomuló őrmester felé. – Maradjon itt – mondta Heller a sofőrömnek. – Nem maradunk sokáig. Menjünk – szólt felém.

Kimásztuk a gépből. Az őrök, dolguk nem lévén, szétszéledtek. Szokatlanabb dolgok is megestek már annál, minthogy ideszáll egy versenyző. Történhet itt akármi, az Apparátus hangárja, a legmagasabb riadókészültség ellenére is csak egy komor, unalmas és lepusztult épület.

Heller fürge léptekkel a hangár felé iramodott. Nem rohantam utána. Úgy éreztem, a dolgok irányítása valahogy kicsúszott a kezemből. Nem voltam más, mint egy mozgó személyazonosító lap.

Bementünk. Űrhajók érkeztek éppen, várakoztak vagy indultak, de voltak olyanok is közöttük, amelyek már soha nem mennek sehová. Ezek a működésképtelen, vérfoltos gépek titkokkal teli, félhomályos szörnyekként várták pusztulásukat. Felnyögtem a gondolattól, hogy végtelen sétára kell indulnom ezek között a félretett gépek között. Már előre megfájdult a lábam.

Heller élénken nézegette a gépeket. Fura volt, hiszen semmi érdekes nem látszott az első három gépen. Észrevett valamit. Nem értettem a kíváncsiságát. Egy nehéz gépek emelgetéséhez használható gigantikus darut bámult.

A kezelő unatkozva üldögélt odafent a kabinban.

Heller odakiáltott hozzá. A Flottánál szolgáló tisztek, mivel hozzászoktak a hatalmas, istállószerű űrhajók gyomrához, különös hangon kiabáltak egymással. A bántóan hangos magas hang jobban áthatol a meghajtók lármáján, mint a hétköznapi beszéd. Most is ezt a hangot használta. – Helló, odafent! Készüljön daruzásra!

Az Apparátus emberei még saját elöljáróik parancsait is csak vonakodva teljesítik. Valahogy ijesztő volt látni, ahogy a kezelő a magasból visszaint Hellernek.

Heller egy pár kesztyűt vett elő a zsebéből, az egyiket felém nyújtotta, a másikat pedig felhúzta.

A kampó a padlón hevert. Összerezzentem, mikor megértettem. Heller egyik lábával rálépett, és belekapaszkodott. Hatalmas kampó volt. Bőven jutott volna hely a másik lábának is. Azt várta, hogy én is rálépjek arra a kampóra!

Sokszor láttam már, hogy csinálják ezt a darusok, nekem azonban soha, de soha nem jutott volna eszembe, hogy kampón utazzak!

Heller, miközben egész másra figyelt, felém intett. Fogalmam sem volt róla, miért akar kampón lovagolni. Ilyen az élet egy harcmérnök mellett, nyögtem magamban. Felhúztam a kesztyűt, a lábam az övé mellé tettem, belekapaszkodtam egy rúdba, és behunytam a szemem.

– Emeld a magasba! – kiáltotta Heller azon a különös, fülsértő hangon.

Emelkedni kezdtünk, de a gyomrom ott maradt a hangár padlóján. Alattunk egy acélkampó, felettünk néhány sikoltozó kábel, azonkívül semmi más. Egyre jobban eltávolodtunk a hangár padlójától. A daru hirtelen leállt. A kábel rugózásától imbolyogni kezdtünk.

Óvatosan kinyitottam a szememet, de azonnal be is csuktam. Heller az egyik lábát az üresség fölé nyújtotta. Én erre a másik kezemmel is megmarkoltam a rudat.

– Nézzen oda – szólt Heller. Aztán látta, hogy ki se merem nyitni a szemem. – Hé, nyissa ki a szemét. Csak ötszáz láb magasan vagyunk.

Azt mondják, soha nem szabad lenézni. Nem tudtam megállni. Elrémisztett az alattunk tátongó üresség és a távoli betonpadló.

– Találnunk kell egy hajót a küldetés számára – mondta Heller. – Nézzük végig ezeket.

Átkoztam a titkolódzást, amiért nem árulhattam el neki, hogy menetrendszerinti járattal fogunk utazni.

– Mekkora hely van a Blito-P3-on? – kérdezte Heller, ég és föld között.

– Öt szállító, és néhány harci gép számára elegendő – böktem ki a választ.

– Akkor nagy hajóval megyünk – mondta Heller. Végignézett az Apparátus hangárjában sorakozó gépek hosszú során. Még innen sem látszott az összes, a hajók nagy része egymást takarta el Heller vizsgálódó tekintete elől.

– Vigye jobbra! – kiáltotta Heller az alig egy karnyújtásnyira lévő kabin felé.

A kampó jobbra lendült, amitől halálra rémültem. Heller most már belátott a hajók közé, és meg tudta nézni azokat is, amelyeket addig nem látott.

– Szállítók, teherhajók. Néhány elavult harci bárka. – Felém fordult. – Hol szerezte az Apparátus ezeket a hajókat? Valami templomi lomtalanításon?

– Ez nem a Flotta – próbáltam kibújni a válaszadás alól.

– Hát nem – mondta Heller. – Végig kell gondolnom.

Nem lehetne ezt odalent végiggondolni? Némán könyörögtem. A kampó még mindig imbolygott. Úgy tűnt, elhatározta, hogy itt maradunk fent, míg ki nem talál valamit. Kétségbeestem. – A legjobb lenne egy teherszállító.

– Ó, nem, nem, nem – mondta Heller. – Hat hétig, vagy még annál is tovább tartana az út. Meg kell változtatnom a gondolkodásmódját.

Már megváltoztattad mondtam némán. Ereszkedjünk már le! De ő csak gondolkodott – Ezek egytől egyig tragacsok – mondta. – Egyiket sem tudjuk használni A teherszállító pedig egyáltalán nem jó. Nem vitatkozhat azzal hogy szükségünk van egy megfelelő hajóra.

A kezem úgy izzadt, hogy csúszni kezdett kifele a kesztyűből A másik már lecsúszott a rúdról! Felsikítottam. – Igen, igen! Szükségünk van egy alkalmas hajóra! Egyetértek veleeeee!

Heller intett a mögöttünk ülő darukezelőnek. A tenyerét lefelé fordította.

Ereszkedni kezdtünk. A kábelek ismét felsikítottak. Olyan sebesen zuhantunk lefelé, hogy a lábam felemelkedett a kampóról.

Az acélkampó nagyot koppant a hangár padlóján. Heller még korábban leugrott róla s most ott állt mellette. Tettem néhány bizonytalan lépést, és lerogytam a betonra A lábam nem akart engedelmeskedni.

Ez fel sem tűnt Hellernek A hangárt vizsgálgatta körülöttünk, helyet keresve. – Aha – mondta.

A hangja szélviharként süvített a kabin felé. – Köszönjük a segítségét, darumester! – A kezelő visszaintett.

– Menjünk – szólt Heller, és elindult.

Hova a pokolba megyünk már megint? Összeszedtem magam, és utánabámultam. Mi a francra készül? Kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamit, amivel ismét irányíthatóvá tudnám tenni. A foglyom mint valami híresség, rohangál összevissza, egyetlenegy őr nélkül. Valamit megint a fejébe vett! Csak nem tudom, hogy mit. Még csak sejtelmem sem volt róla, mit forgathat az agyában. Ha ez Lombar fülébe jut...

Szerencsétlenül és reménytelenül követtem Hellert a légibuszhoz.

3. fejezet

Ismét felszálltunk. A korai órának köszönhetően a városok között még gyér volt forgalom. A nap sem emelkedett meg sokkal a látóhatár fölé, így a talajt hosszú, sötét árnyékok szabdalták. Fogalmam sem volt róla. hova megyünk.

– Fel van ez töltve egyáltalán? – kérdezte Heller a sofőrömtől.

– Bárhová mehetünk, kivéve a tiszti klubot – felelte a sofőr. Megráztam felé a fejem. Hellernek erről nem szabad tudnia. Persze már biztosan eljárt a szája: a sofőr nem véletlenül iszogatott pezsgővizet, miközben a látványt bámulta.

– Adja ide a kesztyűmet – szólt Heller. Visszaadtam neki. Már majdnem bedugta a zsebébe, mikor megérezte, hogy a kesztyű csuromvíz.

Húszezer láb magasságban, ötszáz mérföld per órás sebességgel repültünk. Ebben a magasságban már volt némi forgalom. Ő meg levette a kezét a kormányrúdról, és térddel kezdte kormányozni a gépet! Kifordította a kesztyűt, előhúzta a csillag alakú, vörös kendőt, és szárazra törölte a kesztyű belsejét. – Maga bizonyára ideges – mondta csalódottan. – Egyfolytában megfeledkezem róla, hogy nincs hozzászokva az ilyen dolgokhoz.

Heller visszafordította a kesztyűt, majd a kendővel együtt a zsebébe dugta. – Nos, ne aggódjon, Soltan. Szerzünk valamit, amivel szépen és biztonságosan elutazhatunk. – Nem túl megnyugtató ezt hallani, mikor a pilóta egy térddel és egy lábbal vezeti a gépét, s a legkevésbé sem érdekli a körülöttünk száguldozó gépek közelsége. A túlterhelt légibusz meg mintha azonnal szét akart volna esni!

A fő flottabázis északi részéhez érkeztünk. Egy körbekerített terület fölé értünk. A légibusz akkorát zökkent, hogy egy pillanatra elmosódott a látásom.

– Megérkeztünk – mondta Heller. Földet érését lezuhanásnak minősítette volna bármely szakkönyv.

A por leülepedett. Az alacsony, fehér, igazgatási épület előtt álltunk, melyet régi robbantóágyúk díszítettek. Az épület környéke kihaltnak látszott. A ház mögött egy végeláthatatlan kerítés húzódott. Gigantikus felirat állt rajta:

FLOTTA VÉSZTARTALÉK

Heller elindult, én pedig követtem felfelé, az épület lépcsőin. Beléptünk egy hatalmas csarnokba, amely telis-tele volt íróasztalokkal, hirdetőtáblákkal és visszhanggal.

Heller, mint aki tudja, miért jött, határozott léptekkel a csarnok végébe ment, s kopogtatás nélkül berontott egy sírkamraszerű helyiségbe.

Odabent egy ősz hajú öreg űrhajós üldögélt gravitációs székében, listákat böngészett, bal kézzel pedig egy doboz forró italt dédelgetett. Az íróasztala szélén álló kivilágítatlan táblácskán ez állt:

CRUP PARANCSNOK

Borús tekintettel nézett fel munkájából, aztán felragyogott az ábrázata. – Jettero! – Felugrott. Úgy ütköztek össze, mint két, egymás hátát csapkodó űrhajó. Mindketten nevettek. A parancsnok hátrált egy lépést. – Hadd nézzelek! Már egy éve nem láttalak!

Hirtelen engem is észrevett. A rosszallás visszatért az arcára. – Egy „piás"! – Honnan tudják?

Heller előrántotta a parancsait: a Nagy Tanács felhatalmazását és a sajátját. Átnyújtotta őket a parancsnoknak. Az a derék ember igen rondán nézett rám. – Minden rendben – mondta Heller. – Crup parancsnok, bemutatom Gris tiszt urat. – De Crup nem fogadta el a felé nyújtott kezet. A parancsokat olvasta. Kissé megnyugodott.

– Nos, mit tehetünk érted. Jet?

– Csak vásárolni jöttem – felelte Heller. – Körberepülhetném a területet?

– Mi sem természetesebb – mondta Crup. – Jövök veled. – Felkapta a sapkáját és egy papírokkal teli dossziét, és elindultunk kifelé.

A terület, ami oly kihaltnak látszott mikor ideérkeztünk, mostanra kissé benépesült. Hat marcona, gyanakvó tengerészgyalogos állta körül a légibuszt. Ujjukat ráfonták elektromos tőrük markolatára. Sofőröm sápadtan és riadtan ült a gép hátuljában.

– Minden rendben, őrmester – szólt Crup. – Csak Jettero Heller van itt.

A legnagyobb darab flottagyalogos megnyugodott és elmosolyodott. A tengerészgyalogságnál szokásos egykezes tisztelgéssel üdvözölte a vendéget. – Mit keres a „piások" között?

Visszafojtottam a lélegzetemet.

Ha Heller elmondta volna nekik, hogy tulajdonképpen fogoly, és hogy őrizet alatt áll, engem és a sofőrt ott a helyszínen lemészároltak volna.

– Inkognitóban vagyok – mondta Heller, teljesen komoly ábrázattal.

Ezt, ki tudja miért, különösen tréfásnak tartották.

– Őrmester – szólt Crup, miközben bepréselődtünk az elülső ülésekbe – szólna a külső védelmi vonalaknak, hogy a légibusz engedélyt kapott a repülésre?

Heller felkapta a gépet, átrepültünk a kerítés felett, majd rendkívül alacsonyan és lassan nekiindultunk a területnek. Már rengetegszer láttam ezt a vidéket nagy magasságból, és mindig eltöprengtem azon, hogy vajon mi lehet. Ötven négyzetmérföld, tele kormos törzsű, farkukra rogyott gépekkel. A hosszú reggeli árnyékok még többnek mutatták az amúgy is nagyszámú gépparkot. Volt köztük magas, volt köztük alacsony, volt köztük széles, volt köztük keskeny. Micsoda gyűjtemény!

Azonnal elpárolgott belőlem az a kevés türelem, amit Crup parancsnok iránt éreztem. – Flotta vésztartalék – mondtam –, ez inkább egy roncstemetőre hasonlít!

Crup gyilkos pillantással nézett végig rajtam. Nem méltatott válaszra, aztán a büszkesége úrrá lett rajta. – Ezek a gépek nem roncsok! „Felfüggesztett használat"-ban vannak. Ha egy gép elavult, viszont még javítható, bekerül a Flotta vésztartalékába!

– De hol vannak az emberek, hol a legénység?

– Vannak nyugalmazott tisztjeink és kiöregedett űrhajósaink, akiket összetoborozhatunk, ha a szükség úgy kívánja – mondta Crup. – Higgye el, egy egész bolygóra kiterjedő riadó esetén a Flotta igen nagy hasznát venné ezeknek a gépeknek.

Heller témát váltott. – Hé, ott van az öreg Juba! Nem is tudtam, hogy kivonták az ötezres űrosztályt!

Magam is abba az irányba néztem. Hatalmas, porral borított, fekete szörnyeteg volt. Mint egy hivatali épület a kereskedelmi fővárosban. De alig volt időm megcsodálni a gépszörnyet. Az antennái a következő pillanatban már a légibusz hasát karcolták.

Több ezer gép, hosszú sorokban. A sorok közt cikáztunk, miközben Heller a gépeket bámulta. Örültem volna, ha a saját gépünkkel is törődik.

– Ha meg tudod mondani, mire van szükségetek – szólt Crup –, talán tudok segíteni. Milyen küldetésről van szó?

Arra számítottam, hogy Heller, képzetlensége miatt, azonnal elárul mindent. De nem így történt. – Egy furcsa küldetésről van szó. Egyelőre csak körülnézek.

Elértük a terület szélét. – Látja azt az öreg bébit ott a sarokban, Soltan?

A szörnyek szörnyetege volt. Mintha kockákat dobáltak volna egymásra, míg meg nem unták. A legrozogább űrhajó volt, amit valaha is láttam.

– Ez a Felütés – mondta Heller. – A néhai csillagközi csatahajók utolsó példányainak egyikét látja. Kivette a részét a Voltár elfoglalásából, egy honalapító hajó. Százhuszonötezer éves. Mostanra legalább harminc láb mélyre süllyedt a talajba.

– Azt hittem, az összes hajó működőképes – gúnyolódtam.

Crup rám förmedt. – Ezt a gépet már azokkal az időmeghajtókkal szerelték fel, amelyek lehetővé teszik a galaktikák közti vándorlást. Azok az akadémiai kadétok, akik a hajtóművekről tanulnak, mind idejönnek, hogy lássák.

– Abból a tárgyból igen gyenge voltam – mondtam mélán. Nem emlékeztem ilyesféle látogatásra, igaz, mindig büntetés alatt álltam.

Heller kiáltása zökkentett ki merengésemből. – Ott van! Ott van! Ott van! Ó, igen, te, bébi!

– Melyik? – kérdezte Crup. – Hol?

– Ott! Ott! – kiáltotta Heller, s zuhanásba vitte a gépet.

– Ó, ne – mondta Crup parancsnok. – Jettero! Én szeretlek téged, de ezt ne akard!

Kénytelen voltam elhinni, hogy tényleg azt nézik, amit néznek.

Törpe volt az óriások között. A legrondább, legmocskosabb szerkezet, amit valaha is láttam. A farkára rogyva állt a többi hajó között. Széttárt karral álló, fej nélküli öregasszonyra hasonlított. A ruhája mintha a földet súrolta volna. Száztíz láb magas lehetett, és rettentően kövérnek látszott. A sok kecses, karcsú cirkáló közül bármelyik alkalmasabb lett volna, mint ez a visszataszító kicsiny paca.

Heller már ott is termett mellette, és átszellemülten simogatta. – Ó, te kedves – ilyeneket mondott. – Te gyönyörű szépség! – Türelmetlenül intett Crup felé, hogy az öreg hozza a kulcslemezt, amivel kinyithatják a bejárati zárat.

Crup szomorúan megrázta a fejét.

Heller mellé léptem, és végignéztem azon a moslékon. – Mi ez? – kérdeztem.

– Ó, hát nem látja? – mondta Heller. – Ez a Vontató Egy! A Vontatórészleg zászlóshajója! – Olyan izgatott volt, mint a gyerek, aki végre megkapta hőn áhított születésnapi ajándékát. Bizonyára olvasott az arcomról. Soltan, ez az egész egy hajtómű! Semmi más, csak hajtómű. A használatban lévő legnagyobb csatahajók hajtóművét építik bele a vontatókba. Ez az univerzum leggyorsabb szerkezete!

Ó, már megint, gondoltam. Sebesség. Végre megtaláltam a gyenge pontodat, Heller bajnok úr. A sebesség az.

Még mindig azt hitte, nem értem. – Látott már biztosan motormozdonyokat az utakon, tudja, azt a fajtát, amelyik fél tucat utánfutót is képes elhúzni egyszerre. Nos, ha lekapcsolja a motormozdonyról az utánfutókat, megkapja a világ leggyorsabb járművét. Ugyanígy van ez a vontatókkal is. Egy csatahajó hajtóműve, és egy burkolat. Gyors! Nyissa ki a zárat, parancsnok. Hadd lássam!

– Azt hiszem, az egyik őr ebben a szektorban ismer téged. Jet – mondta Crup. Lenyitott egy táblát, megnyomott pár gombot, s ezzel megadta a helyzetünket. Ezután létrát támasztott a gép oldalának, és felmászott, hogy kinyissa az ajtót.

Por! Por és sötétség. Heller azonnal mászni kezdett felfelé a hosszú létrán, és engem is magával rángatott.

Először ő lépett be a gépbe. Ahogy a szemem hozzászokott a sötéthez, egy jókora raktárféleséget pillantottam meg, kampókkal és korlátokkal: koromfekete volt minden. Szörnyen nézett ki. Néhány kabin is volt a gépben. Por! Elértük a kezelőszervekkel telezsúfolt parancsnoki hidat. Az egészet vastagon borította a mocsok.

Heller kerített egy kézilámpát, a hajóban nyilvánvalóan nem volt áram. Kinyitott egy ajtót, melyen beléptünk egy kicsinyke gépházba. Tömve volt hagyományos hajtóművekkel. – Ezek a segédmotorok. Atmoszferikus manőverek, valamint fénysebességnél kisebb sebességű haladás esetén használják őket. – Gyorsan átnézte a dobozokat és a paneleket. – Úgy tűnik, rendben vannak.

Leguggoltunk, majd Heller kinyitotta a másik gépház ajtaját. Ahogy a lámpájával bevilágított, azon kaptam magam, hogy tátott szájjal bámulom a leggigantikusabb hajtóművet, amit életemben láttam. Tulajdonképpen soha nem kerültem ilyesmi közelébe. A méretéből azonnal kiderült, hogy csatahajó méretű hajtóműről van szó, osztályozni azonban nem tudtam.

Heller percről percre boldogabb lett. Végigszaladt a keskeny járdán, majd kinyitotta a főhajtómű mögötti ajtót. A hatalmas, fura külsejű fémdobokra meredtem.

– Ezek a vonósugár-generátorok! – mondta. – Minden idők legerősebb generátorai! Ezek rögzítik a vontát.

Egy oldalajtóhoz léptünk. Bevilágított a tágas kabinba. Ha nem borított volna el mindent a fekete mocsok, akkor sem láttam volna túl sokat. Micsoda koszos hajó!

Kikászálódtunk a gépből. Egy öreg, nagyon öreg űrhajós szállt le éppen nyikorgó háromkerekűjéről. Az őrszem volt, akit Crup említett. Figyelte Jetet, amint az mászni kezd lefelé a létrán. Mereven bámulta egy ideig. Aztán így szólt: – Ó, istenek!

Heller és ő, egymás hátát csapkodva, összeborultak. – Atty! – mondta Heller.

Végül az idős ember – lehetett úgy százhetven éves – hátralépett. Kézfejével kitörölte a könnyet a szeméből. – Ó, Jet, fiacskám! Jó tudni, hogy még élsz! – Jet bemutatott az öregnek, aki így folytatta: – Én voltam Jet hajtómű-karbantartó mérnöke, mikor az Akadémián megdöntötte a sebességi rekordot.

Crup így szólt: – Jet azon gondolkodik, hogy elviszi a Vontató Egyet.

Az öreg Atty minden idegszála megfeszült – Jettero Heller, te pont ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy miért adták át ezt a gépet az enyészetnek.

– Tudom. Jól ismerem a hugicáját. És nagyon meg voltam vele elégedve – mondta Heller védekezőleg.

– Ah, igen. A sebesség – szólt az öreg Atty szomorúan. – Jet, valóban tudod, hogy miért hever itt a Vontató Egy?

– Nem lehet itt három évnél hosszabb ideje – mondta Heller.

– Kettő – javította ki Crup.

– Három és fél éve repültem vele. Nem sokkal azután, hogy ez lett Wince admirális zászlóshajója.

– Ó igen – mondta Crup. – Szépen rendbe rakatta. – A kezében tartott lapra nézett. – Kétmillió kreditet költött a különleges felújításra. Emlékszem, azt mondta, az összes flotillaadmirális flancos zászlóshajóval parádézik, és hogy nem érti, neki miért ne lehetne egy ilyen hajója. Na persze, nem sokat használta. Nem hallgatott ránk.

A hajam borzolódni kezdett a tarkómon. Makacsság ült ki Heller arcára. Mibe akar már megint belekeverni? – Miért, mi a baj ezzel a hajóval? – böktem ki végül.

Crup így szólt: – Az hogy veszélyes!

Atty is felém fordult – Nem a szokásos térgörbítő meghajtót építették bele. Jövő-múlt meghajtóval szerelték fel.

Azt hittem, ez a készítő neve.

– Időmeghajtók – mondta Crup. – Ezeket galaktikák közti utazásra tervezték, ahol olyan irtózatosan nagyok a távolságok, hogy más eszközökkel leküzdhetetlenek. Ha ezeket a hajtóműveket egy galaktikában használják, anélkül hogy nehéz terheket vontatnának, nagyobb lesz az energiafelvételük, mint a – leadásuk. Ez nem probléma egy csatahajó esetében, mert a külső fogyasztók felemésztik a felesleges energiát, de egy vontató ezt nem tudja megcsinálni. És ezt Jet is tudja.

Nem értettem a meghajtókhoz, habár egyszer valaki már ezt elmagyarázta nekem. Az egészből csak annyi volt érdekes a számomra, hogy annak a (bíííp) vontatónak veszélyes a meghajtója!

Atty adta meg a kegyelemdöfést. – Mikor az öreg Wince admirális meghallotta, hogy a Vontató Egy testvérhajója vonta nélkül haladva felrobbant, és mindenki odaveszett, azonnal elrendelte, hogy tegyék a hajóját a Flotta vésztartalékába. Azóta itt is van.

– Világos – mondtam. – Nem kell a Vontató Egy!

– Jó – szólt Heller. – Töltsék ki a papírokat.

4. fejezet

Lázas aggyal próbáltam kitalálni valamit, amivel megállíthatnám ezt az őrültet. De az agyam mintha megbénult volna! Heller egyértelmű ellenállása kirántotta a talajt a talpam alól. Eddig, még ha lassan is, de mindig sikerült ráerőltetnem az akaratomat. Mostani ellenkezése azonban olyan hűvös és megfontolt volt, viselkedésével olyan egyértelműen utasította vissza eddigi irányításomat, hogy úgy éreztem, ez nem más, mint merénylet.

Nem töprengtem érveken. Egyszerűen csak vettem egy nagy levegőt, hogy rákiáltsak – NEM!

Bizonyára meghallotta a levegővételemet, így mielőtt még megformálhattam volna a szót, így szólt: – Soltan, mindkettőnknek vigyáznunk kell, hogy az Apparátus titkai ne jussanak illetéktelen fülekbe.

Ez meztelen, egyértelmű fenyegetés volt. A Flotta területén álltunk. Heller a barátai között volt. Rémülten döbbentem rá, hogy Heller tudatában van az Apparátus legféltettebb titkának – a Spietos létezésének. Az biztos, hogy másról nem tud, de ez éppen elég! Valami megroppant bennem. Tényleg kicsúszott a kezemből az irányítás. De csak most, Heller, mondtam magamban, csak most, ha visszaérünk az Apparátus területére, aztán ha elhagyjuk ezt a bolygót, vigyázz, megfizetsz ezért!

Összeszorítottam a számat.

Crup parancsnok és Atty, látszólag észre sem véve ezt a kis mellékeseményt, bizalmasan összesúgtak.

Crup parancsnok szomorúan fordult Heller felé. – Jet, én túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy odaadjam neked ezt a hajót.

Reményeim feléledtek!

– Jet, fiam – folytatta az öreg parancsnok, a Nagy Tanács parancsát csapkodva –, te is tudod és én is tudom, hogy nem fogsz nehéz terheket vontatni: a hajóra a küldetés érdekében van szükséged. Biztosan nem küldenek egy másik galaxisba. Ebben fogsz dolgozni. A Vontató Egy több energiát fejleszt, mint amennyit el tudsz használni, vagy akár pocsékolni, és bumm! úgy jársz, mint a Vontató Kettő. Szóval ne is fáraszd magad könyörgéssel. Ismerünk.

Heller lefegyverzően mosolygott az öregre. – Mit szólna, ha azt mondanám, rájöttem, hogyan folyassam el a felesleges energiát?

Reményeim a porba hullottak.

– Úgy érted – mondta Crup – átalakítanád a bárkát, mielőtt útnak indulsz?

– Megígérem, hogy átalakítom – felelte Heller.

Várjunk csak, sikítottam némán. Ez időbe telik!

Crup az öreg Attyre nézett. Mindketten megrántották a vállukat.

– Van még egy bökkenő – szólt Crup.

Reményeim az égbe szöktek.

– Normális esetben – folytatta a parancsnok, miközben rám nézett – ha Jet akar egy hajót, egyszerűen csak aláírja, és viheti. Ebben az esetben azonban ez nem ilyen egyszerű.

Kíváncsian vártam a folytatást.

– Ki tudja, miért – mondta Crup, a Nagy Tanács parancsát lobogtatva –, a küldetés irányítása a Külosztály hatáskörébe tartozik. El nem tudom képzelni, hogy hogy tudtak megszerezni egy flottatisztet...

– Valószínűleg egyetlen emberük sem ért az űrhajókhoz – gúnyolódott az öreg Atty. – Úgy mint Jet, biztosan senki.

– ...de semmiképpen sem – folytatta Crup – adhatok át a Flotta vésztartalékába tartozó hajót a Külosztálynak, a „piásoknak" pedig főleg nem. A Flotta lordjai leharapnák a fejemet.

Végre! Megmenekültem!

– Azonban... – mondta Crup. papírokat húzva elő egy aktából.

Reményeim meginogtak.

Megtalálta, amit keresett – ...igen nagy számban adunk el űrhajókat kereskedelmi cégek számára, békés célokra. Leszereljük a fegyvereiket, megfosztjuk őket érzékelőiktől, és nyélbe ütjük az üzletet. Amit meg lehet tenni egy kereskedelmi céggel, azt meg lehet tenni a Külosztállyal is. A Vontató Egynek nincsenek fegyverei, sem taktikai eszközei, így hát... – Egy listát fogott a kezébe. – A Vontató Egy gyártási költsége négymillió kredit volt... az admirális által elvégeztetett átalakítás körülbelül kétmillió kredit... vagyis kerekítve hatmillió.

Reményeim megizmosodtak. Hárommillióból gazdálkodhatunk. A hat messze, nagyon messze van a lehetőségeinktől.

Crup végighúzta az ujját egy hosszú oszlopon. – Na persze az ára nem lenne ilyen magas.

Visszatartottam a lélegzetemet. Adjátok, isteneim, hogy meghaladja a hárommilliót!

– Ah – szólt Crup –, itt egy feljegyzés a Vontató Egyről.

Mivel elegendő, normál típusú vontató áll a Flotta rendelkezésére, és mivel a vásárlóval tudatni kell, hogy a Flotta nem vállal felelősséget ezen bárka esetleges felrobbanásáért, az eladási árat félmillió kreditben határozom meg.

Reményeimnek végképp befellegzett.

– Ez teljes mértékben elfogadható – mondta Heller.

– Biztos vagy benne, hogy át tudod alakítani?

– Egészen biztos – felelte Heller.

– Jó – mondta Crup, s töltögetni kezdte azt a végzetes iratot, amely alapján a Vontató Egy átkerül a Külosztályhoz. Mielőtt azonban elkérte volna a személyazonosító lapomat, hozzátette. – Azt hiszem, ma már nem tudod elvinni. Egyetlen mérnök sincs hozzá.

Már a parázs is kialudt reményeim szürke hamujában.

Az öreg Atty amúgy sem hagyta volna, hogy sokáig reménykedjek. – Valakinek be kell kapcsolnia a segédmotorokat. Egyszerűek! Ha szabadnapot ad a nap hátralévő részére, parancsnok, én megcsinálom. Én vagyok az ő embere! – Vihogott egyet. – Egészen addig, amíg nem kér meg arra. hogy kapcsoljam be a Jövő-múlt főhajtóműveket, a mérnöke maradok! Na persze csak ma.

Rendkívül jól tudtam leplezni az érzéseimet. Érzelmeim leghalványabb jelét sem engedtem kiülni az arcomra. Így aztán meglepődtem az öreg Atty hangjából kicsengő gúnyolódáson, ahogy az felém fordult, és így szólt: – Feleségem, gyerekeim, unokáim és dédunokáim is vannak, de így is túl fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy meghaljak az időmeghajtók torkában! – Ostoba megjegyzés. Vihogása cseppet sem állt arányban a helyzet komolyságával. Elindult, hogy a közelben álló hajókból kilopja a felesleges üzemanyag-rudakat.

Crup kétszer is elém rakta az iratot. A teljes dokumentumot kitöltötte.

Ahogy rányomtam a papírra a személyazonosító lapomat, olyan érzésem támadt, mintha a saját halálos ítéletemre ütöttem volna pecsétet.

A Vontató Egy lett a földi küldetés hajója! Semmit nem tehettem ellene. Semmit. Legalábbis akkor semmit.

5. fejezet

Heller azonnal a légibusz mellett termett. A sofőr, minden kétséget kizáróan, alaposan bereggelizett a gépben található élelmiszerekből. Elbűvölten nézte Hellert, miközben az rövid, pontos utasításokat adott neki. Miről beszélhet Heller? – tűnődtem. Mintha valami nem lett volna egészen világos a sofőr előtt. Heller előkapta a noteszét, felírt valamit, kitépte és átadta. Elindultam, hogy félbeszakítsam ezt a bizalmaskodást, amellyel Heller igencsak megsérti a biztonsági előírásokat, de mielőtt még elértem volna őket, Heller pénzt adott a sofőrnek, a sofőröm pedig, anélkül hogy megkérdezett volna, elfogadta. Nos. jó. Később téged is megperzsellek.

A parancsnok elkérte a vén őrszem háromkerekűjét. Heller odalépett hozzá, és kezet ráztak. Még hallottam Crup búcsúzkodásának utolsó szavait. – ...ha tudod, mit csinálsz. Ne feledd, hogy át kell alakítanod. Megígérted. Nos, ha nem találkoznánk, sok szerencsét! – Megborzongtam. Crup biztonságos távolságra tolatott a háromkerekűvel, majd ráült, hogy onnan nézze az elindulásunkat.

Heller úgy terelt be a hajóba, mint ahogy az állatokat hajtják a vágóhídra. Feltuszkolt a létrán, majd belökött a fedélzetre. Még mindig csak saját kézilámpája volt az egyetlen fényforrás, amelynek fényében sáros vízként kavargott a poros levegő. Hallottam az öreg Attyt, ahogy talpunk alatt, a segédmotor-térben csapkod és káromkodik. Úgy tűnt, sok gondja akadt a motorral, és kalapácsra van szükség a megjavításához.

Két, gravitáció esetén használatos szék állt a kabinban. Heller szelíden belenyomott az egyikbe. Hatalmas porfelhő gomolygott fel körülöttem. – Most a csillagnavigációs székben ül, de ne aggódjon, nem megyünk más csillagok felé. Én magam ebbe a székbe ülök, amelyből a helyi manővereket tudom irányítani. Nincs időnk rá, hogy kinyissuk a kémlelőnyílásokat vagy bekapcsoljuk az összes monitort, így nem fog látni semmit, de ne féljen.

Csatokkal és szíjakkal vacakolt mellettem. A por mindent elborított. Köhögni kezdtem, majd megpróbáltam felülni, hogy könnyebben köhögjek, de Heller visszanyomott a székbe. – Ez egy vontató – mondta, mikor végül sikerült beszíjaznia. – A vontatók minden idők leggyorsabban manőverező hajói. Ne emelje fel a fejét erről a párnáról, ha nem akarja, hogy eltörjön a nyaka. Egy vontató bármerre el tud indulni, és akár egy szempillantás alatt is képes irányt változtatni. Egy csatahajó körül nagy szükség van a mozgékonyságra. Szóval ne emelje fel a fejét! Ezek a járgányok még segédmeghajtás esetén is halálosan gyorsak. Megértett?

Teljesen világos volt, hogy azonnal megfulladok a portól.

Ha olyan fontos a beszíjazásom, ő maga miért ül a másik szék szélére?

A szomszédos gépházból hallatszó csattogás nem csillapodott. Aztán Attyt hallottam kiabálni: – Van már energia?

Heller ujja úgy szaladt végig a kapcsolók hosszú során, mint a zenészé hangszere billentyűin. – Minden működik. Kivéve a világítást.

Ismét káromkodás hallatszott a gépházból. Aztán: – (bíííp) meg, Jet, csak a vészvilágítást használhatjuk!

Gyengécske fény gyúlt a kabinban. A levegőben kavargó portól az embernek olyan érzése támadt, mintha sűrű, zöld levesben ücsörgött volna.

– Betettem azokat a (bíííp) rudakat – kiabálta Atty. Két nagy csattanás. – Azt hiszem, most már mozogni fognak a torkok. Hadd szíjazzam be magam idelent, ahonnan könnyen elérhetem őket. – Hosszú köhögés hallatszott: a gépház is szörnyen poros lehetett!

Jet így szólt: – Na, hadd nézzem. Legalább három éve nem nyúltam vontatóhoz. – A szék karfáján ülve végignézett a vagy kétezer kapcsolón. Felkiáltott: – Kész, Atty?

– Mintha soha ki sem kapcsolták volna.

– Add az energiát és a helyi irányítást.

Remegés futott át a hajón, ahogy Atty beindította a hajtóműveket.

Heller töprengve nézett végig a kezelőszervek tömkelegén. – Hé, működnek a képernyők. Te tudsz valamit. – Rácsapott egy gombra.

Égnek állt a hajam. Az ok igen egyszerű volt, vakon akart repülni!

A Vontató Egy, minden félelmem ellenére, egyenletesen emelkedett fel a talajról. Éreztem, ahogy Heller a zubbonyzsebemben matat. Kihalászta a személyazonosító lapomat. Az Apparátus bázisával közölte a személyazonosító számomat, aztán éreztem, ahogy a lapot visszadugja a zsebembe.

Rá kellett volna jönnöm, hogy valami másra készül, de hogy őszinte legyek, annyira rettegtem attól a vontatótól, és annyira fojtogatott a kavargó por, hogy képtelen voltam gondolkodni. Később rájöttem, hogy egy flottabázis felé készült, ahol le akart leplezni engem és az egész Apparátust. Akkor azonban még nem tudtam, hogy saját terveket forgat a fejében.

A vonatató kommunikációs rendszere kifogástalanul működött, így hallottam az Apparátus bázisával folytatott szelíd vitát egy kerekes vontató készenlétbe állításáról. Még egyszer elvette a személyazonosító lapomat.

Pillanatok alatt elértük a bázist. Néhány percig lebegnünk kellett felette, mivel a kerekes vontatót még nem sikerült a megfelelő pozícióba állítaniuk. Aztán süllyedni kezdtünk. Elég magasan lehettünk. Émelyegni kezdtem. A por ismét felkavarodott a kabinban! Fuldokolni kezdtem. Azt gondoltam, várj csak, míg visszaérünk az Apparátus területére: megemlegeted még ezt a napot! Aztán már csak émelyegtem. Nem hánytam el magam, de majdnem.

Lent voltunk!

Heller kicsatolt. Kieresztette a létrát, és lemászott rajta. Lassan, fájdalmasan követtem. Kijutottam a reggeli napfényre. Az Apparátus bázisán voltunk. A Vontató Egy visszataszító rondaságként terpeszkedett a kerekes vontatón.

Heller a leszállópálya-mester felé kiáltott, aki erre lengetni kezdte a kezében tartott rudakat. A kerekes vontató, terhével együtt, nehézkesen begurult a hangárba. A csúnyácska jószág rogyadozott Vontató Egy alatt.

Még mindig köhögtem és ziháltam. Igyekeztem nem hányni. Egy ideje már nem követtem, hogy pontosan mi is folyik körülöttem. Belülről nekidőltem a hangáriroda ablakának, és megpróbáltam összeszedni magam. Ha ilyen érzés a Vontató Eggyel utazni, gondoltam szomorúan, hogyan fogunk eljutni a Földre – anélkül, hogy belehalnék?

Heller már munkához is látott. Bárki azt gondolta volna róla, hogy egy kiterjedt hűbéri rendszer leghatalmasabb ura. A kerekes vontatót beállíttatta a daru alá, mire a darumester leeresztette a kampót, amit aztán beakasztott a Vontató Egy hátán lévő jókora acélkarikába, majd, Heller felügyelete mellett, a hajót a levegőbe emelte. Micsoda erős daru!

A kerekes vontató kigurult a hajó alól. Heller megmutatta, hová tegyék a bakokat, amelyekre biztonsággal ráültethetik a Vontató Egyet. Ahogy végeztek, a daru beleeresztette a hajót a bakokból készített bölcsőbe. Vízszintes helyzetbe került, repülési pozícióba. Mintha gyakorolni akarnának vele. A daru elengedte.

A hangárfőnök Hellerhez lépett. Ő is, mint az Apparátus összes dolgozója, kellemetlen fickó benyomását keltette – forradásos volt és nagyhangú. – Elfoglalta a hangárom legjobb helyét – mondta.

– Szükségem van egy takarítókból álló csapatra – mondta Heller. – Nagy csapat legyen, hívjon ide mindenkit, aki mozdítható.

– Egy micsodára? – bömbölte a hangárfőnök. Higgyék el, ha valami nincs az Apparátusnál, akkor azok a takarítók.

– Délutánra kész kell lennie – mondta Heller.

A hangárfőnök úgy nézett Hellerre. mint egy gonosztevőre. Nyilvánvalóan azon töprengett, ki a nyavalya lehet ez a madár ebben a versenyruhában, aki parancsolgat is nekem! Itt az én hangáromban!

Heller így folytatta: – Mit mondott, mi a neve?

A hangárfőnök üvöltve válaszolt. – Stipe, mi más. Én magát...

Heller elkapta a kezét, és megrázta.

A hangárfőnök nem húzta vissza a kezét. Valószínűleg egy kézrántásos cselen törte a fejét, de hirtelen megdermedt. Ahogy elengedték egymás kezét, lenézett. Én is észrevettem az aranyszínű papír csillogását.

Stipe különös ábrázattal bámult maga elé. Felfelé fordította a tenyerét, hogy jobban lássa a címletet. Mikor felnézett, ragyogott a tekintete. Alighanem elégedett lehetett azzal, amit látott.

– Azt mondta, víz-, szenny- és energiavezetékre van szüksége, igaz? Meg egy takarítócsapatra. Nos, eddig nem volt ilyen csapatunk, de mostantól kezdve lesz! – Aztán ordibálva elrohant, hogy összeszedje az embereit és azok elöljáróit.

A sofőröm csomagokat és dobozokat cipelve támolygott be a hangárba. – Itt vannak. Heller tiszt úr. A Flottánál használt tisztítószerek. Megyek a rongyokért! – Ledobta a terhét, és visszarohant a légibuszhoz.

Az öreg Atty érdeklődve figyelte az Apparátusnál oly szokatlan sürgés-forgást. Hellerhez lépett, aki köszönetet mondott neki, majd összeborultak.

Az öreg űrhajós ezután hozzám lépett. – Rájöttem, hogy maga fog Jettel utazni. Valamit tudnia kell. Jet nagyon kedves fiú. Mindenki imádja. De őrült is egy kicsit. A sebesség. Az a mindene, az étele és az itala. Mikor néha felidézem magamban az együtt töltött időszakot – tudja, egy őrszemnek van ideje gondolkodni – mosolygok, de ugyanakkor aggódok is. Öregszem. Olyan érzésem támadt, hogy soha többé nem látom Jetet élve. A Vontató Egy egy gyilkos.

Vizenyős, öreg szemével rám nézett, s minden szót külön hangsúlyozva, így folytatta: – Tartsa féken. Ne engedje, hogy teljesen kinyissa a torkokat. Nem szabad, hogy a Vontató Egy megölje őt. Méghozzá azért nem, Gris tiszt úr – igen, láttam a nevét azokon a parancsokon, és azt is láttam, hogy a „piások" közé tartozik –, mert ha bármi történik Jettero Hellerrel, azt a maga számlájára írják, és akkor sokan fognak felkerekedni közülünk, hogy megöljék magát, Gris tiszt úr.

Logikátlan! Igazságtalan! Pontosan én akartam távol tartani Hellert ettől a hajótól! Lehet hogy ez az öreg űrhajós a második gyermekkorát éli, és az is lehet, hogy nincs minden rendben az agyában, a hangjából áradó fenyegetés azonban nagyon is egyértelmű, gondoltam. Miből jöhetett rá, hogy Heller ellensége vagyok?

Sietős mozdulatokkal betuszkoltam Attyt a légibuszba, majd szóltam a sofőrnek, hogy vigye vissza a vésztartalék-bázisra. Nagyon bíztam benne, hogy soha nem jön rá, milyen sorsot szántunk Hellernek. Megvártam, míg elmegy.

Egészen belebetegedtem a történtekbe.

6. fejezet

Sokkal gyanakvóbbnak kellett volna lennem. Az egyetlen mentségem, hogy kissé kábult és zavarodott voltam az addig történtek miatt. Eszembe jutott, hogy ránézzek az órámra. Meglepődtem, hogy még mindig milyen korán van.

Heller cseppet sem tűnt kábultnak. Gyorsan és határozottan mozgott a hangárban, irányítva és mozgatva a körülötte zajló eseményeket.

Láttam, ahogy odalép a hangár biztonsági főnökéhez. Megtörtént a pénzes kézfogás, majd a parancsnok arcán megjelent a csodálattal vegyes tisztelet. – Igen, uram – mondta a biztonsági főnök, miközben az aranyszínű bankjegyet belegyűrte zubbonya zsebébe. – Őröket állítok, hogy semmi ne tűnhessen el a hajóról. Legyen egészen nyugodt, uram! – Ezzel elrohant, hogy őrök után nézzen.

Szerelők szedett-vedett csapata, rakodók és ki tudja még miféle népség gyülekezett a fontoskodó hangárfőnök körül, aki ütőképes takarítócsapatot próbált formálni belőlük. A sofőröm dobozok és kannák tömkelege mellett ácsorgott. Rongyokkal és takarítószerekkel látta el a gép felé induló munkásokat.

Heller, egy szerelő segítségével, bevezette a vákuumtömlőket a Vontató Egy nyitott légzsilipjein és ablakain. Egy másik szerelő víz-, szenny- és energiavezetéket kötött a gépre.

Olyan sok ember olyan sok mindent csinált egyszerre, hogy a látványtól elszédültem.

Aztán, csakhogy egyetlen perc se teljen el meglepetés nélkül, egy hatalmas teherkocsi gördült be a hangárba. Néhány munkás ugrott le róla, hogy lerakja a teherkocsi rakományát.

Egy kereskedelmi teherszállító? Hatalmas felirat díszítette:

Igyon Bakot, hogy jól érezze magát!

Bak? Az enyhe, erjesztett főzet hallatán a munkások révületbe fognak esni.

A teherkocsi rakodói lenyitották a raktér oldalát, leemelték és feltámasztották. Olyan lett, mint egy bárpult. Dobozokat sorakoztattak a pultra. Ez a bakfőzde, legalábbis a reklámjuk szerint, „tudja, mi kell egy partihoz". És tényleg, kihordtak néhány rikító színű, hordozható reklámtáblát, és körbevették velük a bárpultot. Aztán mindannyian felugráltak a teherkocsira, és elszáguldottak.

Heller, mintha egy csatahajón lett volna, nagyot füttyentett. A hajóban és a hajó körül azonnal félbeszakadt a munka. Messzire elhallatszó flottatiszthangon így szólt: – Figyelmet kérek! Ha ez a hajó délután négy órára megfelel a Flotta tisztasági követelményeinek, mindannyian vendégeim egy bakpartira!

Hitetlenkedő tekintetek lestek ki a hajó ablakain. Fejek fordultak egymás felé. Ott állt a hevenyészett bárpult, körülötte táblák, a pulton pedig dobozok, tele bakkal!

Egybehangzó, lelkes kiáltás rázta meg a hangárt. Addig sem tétlenkedtek, most azonban valóban nekiláttak dolgozni! Soha nem történt még ilyesmi ebben a hangárban.

A hangárfőnök kiáltását hallottam a hátam mögül. Megfordultam, arra számítva, hogy rám támad. De a főnök nem engem nézett. A sürgő-forgó Hellert csodálta. – Ki ez a fickó? Azt látom, hogy királyi tiszt. Mintha láttam volna már az arcát valahol.

Gondolkodás nélkül – nem voltam túl megfontolt azon a napon – rávágtam: – Jettero Heller.

– Ne! – szólt a vén hangárfőnök. – Jettero Heller, a híres versenypilóta! Lesz öröm, ha elmesélem a feleségemnek és a gyerekeimnek, hogy személyesen találkoztam a Jettero Hellerrel.

Ó, istenek! Ha a Nagy Tanács meghallja, hogy még nem indultunk el... Kedvem lett volna elkapni a zubbonyát, magamhoz húzni, és ráordítani. Sajnos kettőnk közül ő volt az erősebb. Ezért inkább így szóltam: – A küldetés szigorúan titkos. Senki nem tudhatja meg, mi történik ebben a hangárban! – Előre láttam, ahogy a Korona vizsgálói megjelennek, hogy kiderítsék, miért nem vagyunk már a Földön. – Felejtse el ezt a nevet! Ez parancs!

Mintha a falnak beszéltem volna. Még mindig Hellert bámulta. – Micsoda fickó! Gyakorlatias, és mégis barátságos. – Csak ekkor nézett rám. Végigmért. – Bárcsak az Apparátusnál is lenne néhány ilyen fickó! – Ezzel elballagott.

Ez nem sokat javított a hangulatomon. Ha a Vontató Egyre néztem, még szomorúbb lettem. Lerogytam egy öreg üzemanyagrúd-ládára, és a hajót bámultam. Most, hogy a hasán feküdt, körülbelül negyven láb magas, hatvan láb széles és száztíz láb hosszú lehetett. A törzséből kiálló két vastag kar kissé nevetségessé tette.

A kerekes vontató kezelője indulni készült: felhúzta az emelővillát. Gondoltam, megkérdezem: – Mi az a két kar, ott az elején?

A fickó a hajóra nézett. – Azzal taszigálja a nagyobb hajókat. Ez egy vontató. Ezekkel a karokkal támaszkodik a csatahajókhoz, meg ilyenek. Ha nem lennének ezek a hosszú karok, meggyűrné a nagyobb hajó lemezeit, mikor mozgatni próbálja. A farát is mozgatásra használja.

Még soha nem láttam ezt a típust, sokkal erősebbnek néz ki, mint a többi. Ez nem játékszer, haver. Akkora segédmotorokat építenek manapság a csatahajókba, mint amekkora ebben van. Istenek tudják, milyen lehet a főhajtóműve. Vonósugara is van. Vigyázni kell a vonósugaras vontatással: egy elővigyázatlan rántás még egy csatahajót is kettészakíthat. A vontató nem más, mint egy jókora hajtómű. Néhány évvel ezelőtt hallottam, hogy az egyik felrobbant: mindenki odaveszett. Szörnyű dolog: engem rá nem tudnának venni, hogy egy vontatón szolgáljak. Egyébként mit csinálunk mi itt ezzel?

Bárcsak tudnám! Egyet azonban biztosan tudtam, ez a legrondább bárka, ami valaha is a szemem elé került.

Úgy tűnt, Heller mindent megszervezett és kézben tart. Láttam, amint belép a hangár adminisztrációs irodájába. A távolság ellenére is jól látszott, hogy egy notesszel a kezében járkál. Rémülten döbbentem rá, hogy a kommunikációs ellenőrzőfülke felé tart: külső hívásra készül! Amennyi esze van, még valami ostobaságot csinál! Rohantam utána.

Tarkójára tolt vörös versenysapkája alól kikandikáltak szőke hajfürtjei. Higgadtság tükröződött az arcán. A hangárirodában működő civil közreműködők hosszú listáját nézegette: cafatokra szakadt, mocskos lista volt, amelyre a cégek még rá is ragasztották a saját címkéjüket, hogy ezzel is reklámozzák önmagukat. Már nyúlt is a fogantyú felé, hogy beüssön egy hívószámot, mikor megfogtam a kezét.

– Amit most csinálni akart, az szigorúan tilos – mondtam. Bágyadtan rám nézett, az esze azonban nyitott notesze körül járhatott. – Maga ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy ezek a cégek titkosak. Érzékeny berendezéseket üzemeltetnek. Nagyon jól tudják, ha bármi kiszivárog innen, az a jövőbeni üzenetek végét jelenti. – Heller kiszabadította a kezét, hogy ismét a fogantyú felé nyúljon.

Egy pillantást vethettem az általa összeállított listára. – Csak hárommillió kreditből gazdálkodhatunk. Félmilliót már elköltöttünk erre a vontatóra. Ha túllépjük a költségvetésünket...

– A listán szereplő dolgok kevesebb mint félmillióba kerülnek – mondta.

Tovább nézegettem a listáját. – Semmit sem látok, ami a felesleges energia elfolyatását szolgálná.

– Ó, szóval erről van szó – mondta. – Még nem néztem meg, mit tehetnék. Eddig nem volt rá időm, ezt maga is tudja. – Újra kiszabadította a kezét, és rácsapott a fogantyúra.

Létrejött a kapcsolat. – Halló, halló, Alpy? Hé, öreg haver, én vagyok az, Jet... Én is örülök, hogy hallom a hangod. Hogy van apád? ... Idehoztam a Vontató Egyet! ... Nem, nem tréfálok. Gyönyörű! ... Alpy, azt szeretném, ha holnap reggelre ideküldenél egy mérnökökből és felmérőkből álló csapatot... Nem, csak az irányítási rendszert kell átalakítani. Jó lenne, ha te is el tudnál jönni. – Lecsapta.

Valami kifogáson törtem a fejem. Heller a falra akasztott listát böngészte. Ismét a fogantyúra csapott. – Halló, halló! Hadd beszéljek Petalvval... Enii? Te vagy az? Igen, kitaláltad: Jet vagyok. Enii, tudnál küldeni egy mérnökökből és felmérőkből álló csapatot az Apparátus űrállomására, az egyes hangárhoz? ...Holnap reggelre... Haha! Nem, nem adtam oda az eszemet az Apparátusnak. Csak egy átfogó hajtóműállapot-vizsgálat... Jó. Meg fogom nézni.

Még egy hívás. És még egy. Mindenkit névről, mindenki régről, csupa régi haver. Stabilizátorszakértő. Vezetékfelújítók. Képérnyőjavítók. Gravitációstekercs-karbantartók. Felderítésvédelmi munkások. Szinte kivégezte a cégek listáját.

Végül, mikor mar nem bírtam tovább két hívás közt így kiáltottam: – Heller! Amit maga tervez, az hónapokig fog tartani!

– Hetekig, rosszabb esetben.

Lombar szelleme megjelent körülöttem. – Heller – mondtam kétségbeesetten –, el kell tűnnünk innen! El kell indítanunk ezt a küldetést!

Meglepetten nézett rám. – Tudom! Maga teherszállítóval akart menni. Egy szállítónak hetekig és hetekig tart, míg elér a Blito-P3-ra. Ha ebben a percben felszállnánk egy szállítóra, még mindig később érnénk a Földre, mint ha néhány hét múlva elindulunk a Vontató Egy-gyel. Időt takarítok meg!

Miközben a felrobbanást kockáztatjuk – morogtam magamban. Ó, gondoltam, bárcsak kitekerhetném a nyakad! Aztán hirtelen olyan émelygés fogott el, hogy képtelen voltam az irodában maradni.

Kerestem egy félreeső sarkot, ahol magamra maradhattam komorságommal.

Nem sokkal később rájöttem valamire. Heller, a barátai közelében, tökéletes biztonságban van. Veszély csak akkor leselkedik rá, ha elérjük a Földet. Ezt azonban mégsem mondhatom neki. Valahogy, valami módon el kell szakítanom ettől a bolygótól. Képtelen voltam rájönni, hogy miért leszek ilyen rosszul, ha ezekre a dolgokra gondolok.

Talán a gyűlölet teszi, amit eziránt a (bíííp) vontató iránt érzek!

7. fejezet

A délelőttből lassan délután lett. Négy órakor Heller megszemlélte a hajót. Minden szem rászegeződött mikor kilépett a hajóból.

Felkiáltott. – Gyönyörű munka! Átment! Kezdődhet a parti!

A kétszáz ember ujjongásától megremegett a hangár. Szertelen, bolond tömegként vették körül a hevenyészett bárpultot. Pukkanni kezdtek a bakos dobozok. Édes süteményeket, mókás kalapokat és szalagokat is találtak az asztalon. A következő két óra kiáltozással, énekléssel, valamint Heller és a Vontató Egy tiszteletére elmondott köszöntőkkel telt. Mindent megéljeneztek, ami csak eszükbe jutott, kivéve az Apparátust.

A hangár biztonsági őrei továbbra is a helyükön maradtak, de mindegyikük kapott a kezébe egy doboz bakot. Az őrparancsnok, aki már kissé bizonytalanul állt a lábán, édeszsemlével teli szájjal megpróbálta átkarolni a vállamat. – Micsoda jópofa madár ez a Heller!

Leráztam magamról.

Hellert sehol sem láttam. Kicsivel korábban a sofőrömmel együtt cipelték át a csomagokat, néhány új dobozzal együtt, a légibuszból a vontatóba. Heller most is a gépben lehet.

A sofőrömnek – vagy inkább már Heller sofőrjének – rengeteg tennivalója akadt ezen a napon. Vagy fél tucatszor fordult a város és a bázis között. Akkor is éppen távol volt, mikor a parti elkezdődött, mostanra azonban végzett. Szerzett magának egy doboz bakot, és azt szopogatta. Odalépett hozzám, miközben úgy vigyorgott, mint egy idióta. – Van valami parancsa a számomra?

– Nincs – mondtam hűvösen.

– Akkor visszamegyek a légibuszba, és szundítok egy keveset. – Egymásba folyó szavaiból arra következtettem, hogy nem ez volt az első bakja ezen a napon. Heller egészen biztosan ripityára törte az idevonatkozó előírásokat. A sofőr nem kért engedélyt távozni, nem tisztelgett, és azt sem fűzte a mondottakhoz, hogy „Gris tiszt úr"!

Mennyibe kerülhetett Hellernek a mai nap? Háromszázötven kreditnél biztosan többe. Heller pénze? Az én pénzem! Az egészet rákente egy ocsmány bádogteknőre!

A parti kifulladt. Az Apparátus dolgozói, idült vigyorral az arcukon, szétszéledtek. Közelgett az alkony. Legalább vége, gondoltam. De nem lett igazam!

Ritmikus kiáltozást hallottam, egyre közelebbről. – Hopp, hó, hopp, hopp, hó! – Egy pillanatig azt gondoltam, csakis a Flotta gyalogsága lehet, akik megérkeztek, hogy kiszabadítsák Hellert. Csak a tengerészgyalogság kiáltozik ilyen módon!

Slam, trapp, slam, trapp, slam, trapp, csattogtak a katonai csizmák. Snelz lépett be a hangárajtón, nyolc embere kíséretében. Nehéz bakancsaik csattogásától visszhangzott a hangár. Akkora zajt csaptak, mintha egy ezred érkezett volna!

Eszembe jutott, hogy Snelz tengerészgyalogos volt. Tiszti pálcát tartott a kezében – valójában egy hosszú robbantó volt – és azzal hadonászott, de úgy, hogy a pálca elmosódott a szemem előtt. Kifogástalan tamburmajor válhatna belőle, gondoltam.

És a fele szakasz... Hé, ezek rohamsisakot viselnek, és robbantófegyvert tartanak a kezükben! Rajzolni sem lehetett volna hibátlanabb elit alakulatot.

A hangár őrparancsnoka, aki addig a vontatónak támaszkodva henyélt, kezében egy fél doboz bakkal, döbbenten kihúzta magát, különösen akkor, mikor észrevette, hogy a katonák az Apparátushoz tartoznak.

– Szakaaasz állj! – kiáltotta Snelz. – Fegyveeert lááábhoz!

A katonák, a tengerészgyalogosokra jellemző rövid, határozott mozdulatokkal, lerántották a vállukról robbantófegyverüket, megforgatták a karjuk körül, átvezették a hátuk mögött, szakértő csuklómozdulattal ismét megforgatták, végül egy emberként, egyenruhájuk zörrenése kíséretében, a fegyver tusát jobb bakancsuk mellé vágtak. Az Akadémián láttam utoljára ilyen flancos gyalogsági parádét.

– Piiihenj! – vakkantotta Snelz.

Az összes robbantófegyver előrelendült, majd az összes bal bakancs fél yardot balra csúszott, és fültépő csattanással a padlóhoz verődött.

Snelz így szólt a kidülledt szemű hangárparancsnokhoz: – Az őőőrség előállt. URAM! – És a pálcájával határozottan tisztelgett.

Annak ellenére, hogy a jelenet szereplői tulajdonképpen az Apparátus csőcselékéből származtak, a Gyilkos tábor koszos, iszákos bűnözői voltak, egy kicsit azért örültem a megjelenésüknek. Ez az osztag teljesít szolgálatot éjszaka, a szakasz másik fele pedig hajnalban lép szolgálatba. Egész éjszaka járkálni fognak. Ez legalább működik. Heller őrizet alatt lesz. Eltűnődtem a rohamsisakokon és a nyolc, különösen jól felkészített katonán.

Nyolc? Csak heten maradtak ebben az osztagban, miután az egyiknek bezúztam a koponyáját. Egy jól képzett Apparátus-tiszt mindig megjegyzi az ilyesmit. Hiába meresztgettem a szemem, a sisakok ellenzője megakadályozta, hogy lássam az arcukat. Nos, nem érdekes. Snelz bizonyára kipótolta a hiányt.

A hangárőrség hitetlenkedő parancsnoka a kezében tartott bakos dobozzal viszonozta a tisztelgést. – Az őrség az öné, uram – utánozta a tengerészgyalogsági vezényleti nyelvet.

Snelz megfordult. A pálcáját ügyes mozdulattal fordította maga után. Aztán felemelte. – Figyelem! – A pálca ismét forgott egyet a levegőben, majd az osztag közepén álló egyik figura felé mutatott. – Ip őrkatona! Foglalja el az őrhelyét a hajóban!

A kiválasztott Ip őrkatona határozott mozdulattal felrántotta a fegyverét, és ugyanabban a pillanatban összecsapta a bokáját. A fegyvert az imént látott lenyűgöző mozdulatsor fordítottjával – a háta, majd a karja körül – visszavarázsolta a vállára feszesen szalutált, majd egy szabályos hátra arc után kemény katonás léptekkel átment a légzsilipen, belépett a hajóba, és magara zárta a hajó ajtaját.

Hirtelen nagyon különös dolog történt. Az osztag többi tagja, Snelzcel egyetemben, vadul ujjongani kezdett! A katonai fegyelem egy szempillantás alatt semmivé foszlott! Felugrottak a magasba, és összecsapták a tenyerüket, majd a fegyvereiket dobálták a levegőbe! Belekapaszkodtak egymás vállába, és őrült táncot járva ordítoztak.

Szikrányi fegyelem sem maradt. Még Snelz is megbolondult. Nevetett és önmagával keringőzött.

Az őrparancsnok, aki időközben a hevenyészett bárpulthoz tántorgott, feléjük kiáltott. – Maradt még egy kevés bak. – És az osztag, még mindig vihogva, elindult az italok felé.

Egészen addig a pillanatig még csak nem is gyanítottam, hogy mi a célja ennek az egész napos felfordulásnak.

A légzsiliphez rohantam. Felrántottam és berontottam. Az ajtó becsapódott mögöttem. Kinyitottam a másodikat is, aztán megtorpantam.

Az átjáróban ott állt Heller. Az ápolt, frissen fürdött Heller, lőporkék háziruhában.

Hellerrel szemben ott állt az „őrkatona", aki éppen levette a fejéről a rohamsisakot. Selymes hajzuhatag omlott elő a sisak alól, ő volt az: a nevető Krak grófnő!

8. fejezet

Úgy csimpaszkodtak egymásba, mintha már évek óta nem találkoztak volna. Összeölelkeztek és szétváltak, újra és újra.

Végül Heller kibontakozott egy szűnni nem akaró csókból. – Várj – mondta. – Hosszú még az éjszaka. – Heller lehűtötte izzó szenvedélyét. Egy pillanatra úgy tűnt, nem jutnak messzebb a hátuk mögött álló kanapénál.

– Kedvesem – mondta Heller, még mindig lihegve egy kissé –, meg kell mutatnom neked ezt a gyönyörű hajót!

Egy pillanatra azt gondoltam, gúnyolódik. Körülnéztem. Minden patyolattiszta volt. Ennek ellenére ez is csak úgy nézett ki, mint akármelyik tiszti kabin, bármelyik harci bárkán.

– Ez itt elöl – és odavezette – az irányítópult. – Annak ellenére, hogy a hajó egyetlen berendezése sem működött, színes fény borította a csillogó-villogó pultot. Igaz, flancosabb volt a többi irányítópultnál, de mégiscsak egy irányítópult volt.

Nem időztek sokat a pult előtt. Krak grófnő tekintete most nem volt olyan fényes, mint máskor. Az Apparátus fekete egyenruhájában is gyönyörű volt, de úgy nézett az irányítópultra, mint valami olyasmire, ami elragadja tőle a szerelmét – szinte kiolvastam a szeméből.

Heller kinyitott egy ajtót, közvetlenül a légzsilip előtt. – Ez a tisztek és a legénység étkezője. – Kicsiny helyiség volt, nyolcnál többen biztosan nem fértek volna el benne. Heller látta a nő zavarodottságát. – Ó, ennek a hajónak nagyon kicsi a legénysége. A kapitány, két asztropilóta és két gépészeti mérnök. Még marad is három hely! Ez a bárka egészen más, mint egy ötezer fős csatahajó.

A tat felé terelte a nőt, majd kinyitott egy ajtót. A helyiség a folyosó és a héjszerkezet között húzódott. – Ez a kapitány kabinja. – Rendkívül keskeny, de jól felszerelt kabin tárult Krak grófnő szeme elé. – A hajó túlfelén lévő hasonló kabin a legénység könyvtára és dolgozószobája.

A nő, a kezében tartott rohamsisakot lóbálva, érdeklődve figyelte a férfit, persze csak azért, hogy ezzel is a kedvében járjon. Nő lévén, talán megpróbálta kideríteni, miért lelkesedik Heller ennyire a hajójáért. Talán riválist látott benne?

Heller kinyitotta a következő ajtót. – Itt készül a legénység étele. Nagyon szűk, de semmi sem hiányzik belőle. Jópofa, igaz?

A nő szerint is jópofa volt.

– A másik oldalon is megvan ennek a helyiségnek a párja. Az a mosoda és a varroda.

Miért nem dicsekszel azzal, hogy amögött a válaszfal mögött halálos veszedelem rejlik – a főhajtómű, amely azonnal felrobban, mihelyt olyan őrültek kezébe kerül, mint amilyen te vagy?

– A következő három ajtó – mondta, kinyitva az egyiket – a legénység szálláshelye. – Aprócska helyiség volt, egy háromszázhatvan fokban elfordítható gravitációs ággyal, egy szekrénnyel es egy zuhanyfülkével. – A hajó másik felén is van még három ilyen. Bőven akad hely a legénységnek.

Láttam a nőn, azon töpreng, hogy hogyan tud bárki is átöltözni egy ilyen szűk helyen.

– A fejünk felett és a talpunk alatt raktárak és fülkék vannak. Elég csak elemelni ezeket a borítólemezeket. A másik oldalon ugyanez. Tonnákat lehet bepakolni a hajóba! Hát nem jópofa?

Krak grófnő egyetértett Hellerrel. Kezdte elveszteni a türelmét.

Tovább haladtunk a tat felé, majd elértünk egy hatalmas, légmentesen lezárt ajtót. – Láttuk a tisztek és a legénység életterét – mondta Heller. – Most csukd be a szemed.

A nő kérdezősködés nélkül becsukta a szemét, én azonban nyitva tartottam. Heller elfordított egy hatalmas zárkereket, amitől kinyílt a folyosó zsilipje.

Olyan fényes lett egyszerre minden, hogy egy pillanatra azt gondoltam, helyreállt a világítás. Mi a pokol? A csillogás szinte mar bántotta a szememet!

– Nyisd ki a szemed – mondta Heller.

Krak grófnő szót fogadott. Aztán így kiáltott – Óóóó!

A zsilip után tovább folytatódott a folyosó, csakhogy alaposan megváltozott! A zárkerekek az ajtókon, a fogantyúk és a korlátok, mind-mind fémesfehéren csillogtak.

– Mi ez a fém? – kérdeztem bátortalanul. – Itt jártam reggel, és akkor még minden csupa fekete volt.

– Ezüst – felelte Heller. – Tömör ezüst. Mikor felfüggesztett használatba vették, elmulasztották bekenni korrózióvédővel. Kap holnap néhány védőréteget, és soha többé nem fog megfeketedni.

– Tömör ezüst? – kérdezte Krak grófnő, a folyosót bámulva.

– Igen, az – válaszolta Heller. – A vontatóknál nem számít a tömeg. Sőt, nem is elég nehezek. A hajó hátralévő része ezüst.

A nő letérdelt, és megtapogatta a padlót. – Nem hiszem el. Ez nem astoból, az az elpusztíthatatlan szövött kőzet, amiből a Császári Palota is épült? – Megsimogatta a padlót és az oldalfalat.

– De igen – mondta Heller. – Nem ég, nem törik, nem vezeti az áramot, és még a hangot is elnyeli. Nem veri vissza a hajtómű zaját. A hajó hátsó fele teljesen hangszigetelt. – Ez igaz volt. Mikor becsukódott mögöttünk az ajtó, a hangár zaját mintha elvágták volna.

– Csak így bírta ki az admirális a főhajtómű robaját. Jobb, ha mesélek valamit erről a hajóról. – És röviden összefoglalta Wince admirális és zászlóshajója történetét, elhallgatva a jövő-múlt meghajtó veszélyét, amely a Vontató Egy testvérhajójának pusztulását okozta.

– Nem tudtam, hogy a Flotta vésztartalékába került – folytatta Heller. – Bíztam benne, hogy rábukkanok egy járőrflotilla zászlóshajójára. Ezek a hajók néha igen flancosak szoktak lenni. Erre ott áll a Vontató Egy! Micsoda szerencse. Ó, de még semmit sem láttál. Wince kétmilliót költött rá, pedig nincs még tízéves, az űrben pedig nagyon keveset járhatott. Gyere!

Mostantól kezdve nem ért semmihez. A következő ajtónál így szólt: – Ki! – Erre kinyílott. – Élelmiszer-előállító – mondta. – A törzs másik felén az egyenruha-előállító és a vegyi részleg kapott helyet. – A következő ajtóhoz lépett. Így szólt: – Ki! – És kinyílt. – Felszerelés-raktár. A másik oldalon az adatbank van.

Egy következő, szintén légmentesen lezárt ajtóhoz érkeztünk. Mikor először felkapaszkodtunk a hajóra, nyitva volt. Fekete, fémfalú barlang tátongott mögötte. Heller így szólt: – Csukd be a szemed.

A nő becsukta. Én nem. – Ki! – mondta Heller.

A kerekek némán elfordultak, az ajtó pedig kitárult. Hihetetlen volt. – Kinyithatod – mondta.

Ha Krak grófnő az előbb azt mondta, hogy „Óóóó!" akkor most valósággal felkiáltott. Tágas ebédlő tárult a szemünk elé. Forgóasztalok forgószékekkel, kanapék forgatható könyvpolcokkal, valamint az ételek melegítésére és felszolgálására alkalmas berendezések. A berendezés kifogástalan ízlésről árulkodott. De nem ez volt a legmegdöbbentőbb. A tányérok, a kannák, a virágtartók, még az asztalok sarkai is, mind-mind színaranyból készültek. – Arany? – kérdeztem.

– Színtiszta arany – mondta Heller. – Most már világos, miért állíttattam őröket. Az összes tányér a szekrényekben található. Nyilván kinyitották őket.

Heller elkiáltotta magát: – Tükör!

Én nem láttam tükröket. Hirtelen megjelentek, összevissza tükrözve egymást és a helyiség részleteit, mintha mindig is azon a helyen lettek volna. Heller így folytatta: – Fény! – Abban a pillanatban váltakozó ritmusú, vidám muzsika tört elő valahonnan, s töltötte meg a helyiséget.

– Óóóó – mondta Krak grófnő.

– Még nem is láttál mindent – szólt Heller. – Ez a hátsó részleg a vonósugár-generátorok köré épült, mivel azok nem emésztették fel teljesen a rendelkezésükre álló helyet. Így aztán az admirális épített ide egy „szobagyűrűt", legalábbis az építészetben így hívják. Meglátod, hogy mindegyik szobát egy lefelé vagy felfelé tartó lépcső köti össze a mellette lévővel. Így takarták el a generátorokhoz visszatérő kábeleket. Kitöltötték a felesleges teret. Hát nem volt okos lépés az admirálistól? Na, menjünk!

Végigmentünk a fal mellett, majd beléptünk egy következő tágas szobába. Egy arannyal és ezüsttel gazdagon díszített hálószoba volt, hatalmas gravitációs ággyal. Fából faragott nimfák álltak a falak mentén. Friss ágynemű takarta az ágyat.

Heller és a grófnő sokat sejtetően egymásra néztek. – Most menjünk – mondta Heller. – Előttünk van még az egész éjszaka.

Felléptünk egy lépcsőn, és egy tornateremben találtuk magunkat. Nem volt túl tágas, ha valaki magasat ugrott volna benne, biztosan betöri a fejét, de azért mégiscsak tornaterem volt.

– Edzés! – vakkantotta Heller.

A falakból rudak és edzőgépek csúsztak elő csendesen. – Napfény! – mondta Heller. Szétnyílt egy asztal a terem közepén, a mennyezetről pedig sütni kezdett a nap. – Masszírozás – folytatta Heller, mire egy masszírozógép bújt elő valahonnan, s vibrálva megközelítette az asztalt. – Küzdelem! – A gép visszavonult, az asztal pedig összecsukódott.

Fogalmam sem volt, mire számítsak, de ami történt, arra végképp nem számítottam. Felpattant egy szekrényajtó, majd egy párbajra kész harcosnak látszó valami ugrott elő a szekrényből. Féltem, hogy a grófnő azonnal és ösztönösen harcolni kezd. A micsoda külseje ezt indokolta volna, meglehetősen veszedelmesnek tűnt. Heller előrelendült, gyors, határozott csapást mért ellenfelére, majd félreugrott.

Aztán kiderült, mi is ez valójában: háromdimenziós mozgókép. Keresztülláttam rajta. A mennyezet különböző pontjairól alávetülő fénysugarakból állt össze a látvány. Hallottam már ilyenről. Kiválóan alkalmas küzdősportokhoz.

Heller szakértő módon megrúgta ellenfelét, mire a látvány felvillant, majd úgy tűnt, mintha elterült volna a padlón. Hang hallatszott valahonnan: – Kegyelmezz nekem, ó, mester!

– Elég! – kiáltotta Heller. A kép eltűnt. Küzdhet elektromos tőrrel, karddal, bunkósbottal, vagy puszta kézzel. Eddig egyet sem láttam még elterülni. Rendszerint felvillannak, ha halálos ütést kapnak. Most már értem, miért nem tették a masszírágyat forgózsámolyra. – A hajó egész hátsó része – megtapogatta a hátunk mögött a válaszfalat, a padlót, és a mennyezetre mutatott – automatikus gravitációszimuláló tekercsekkel rendelkezik. Akkora az energiaigényük, hogy rendszerint nem építik be őket hajókba, a Vontató Egy viszont bővelkedik energiában.

Amit ha nem égetsz el – gondoltam keserűen – felrobbansz!

– Így aztán nyugodtan járkálhatsz és tornázhatsz – mondta Heller a grófnőnek. – A hatalmas gravitációs hullám miatt a hajónak ebben a részében, soha nem fogsz „lebegni." Nem vered be a fejed.

– Az jó – szólt a grófnő.

Azon gondolkodtam, vajon mit szólna, ha megtudná, hogy Heller elhallgatja a lényeget. Úgy éreztem, Kraknak van akkora hatalma Heller fölött, hogy távol tartsa ettől a veszedelmes hajótól. Szentül megfogadtam, a grófnő soha nem tudhatja meg, hogy ez a hajó halálos csapda a kedvese számára.

Heller suttogva folytatta. – Most halkan kell beszélnem. Ha a következő ajtó becsukódna mögöttünk, a helyiségből gőzfürdő válna! – Felléptünk a következő szintre.

Gondosan feldíszített fürdőszoba volt. Leemelt egy törülközőt az állványról, mire egy színes, háromdimenziós halacska kezdett úszkálni a falak és a mennyezet közelében. Mintha a tenger fenekén lettünk volna. Ez biztosan megzavarja az űrhajósok elméjét. Heller visszatette a törülközőt, mire a halacska eltűnt.

Felléptünk egy rövidke lépcsőn. A tat légvégében lehettünk.

Krak grófnő ismét így kiáltott fel – Óóóó! – Meg is volt rá minden oka. Az óriási szoba falait elegáns fekete burkolat fedte. Valami fényezett fekete fa lehetett. A fekete forgózsámolyon álló asztal és a székek is ugyanabból az anyagból készültek. A hely azonban nem iroda volt. Fekete bőrpamlag állt a fal mellett. Bőr? Igen, valódi bőr. A falak tulajdonképpen hatalmas, összefüggő, fekete felületek voltak, és úgy csillogtak, mintha üvegből lettek volna.

– Ülj le! – mondta Heller. – Most mutatok valamit!

Arra gondoltam, mi a nyavalya lehet, amit még nem láttunk. A grófnő várakozva ült le az egyik székre. A rohamsisakot még mindig a kezében lóbálta.

Heller, mint egy ceremóniamester, felemelte a kezet. – Őszi erdő! – mondta.

Abban a pillanatban a minket körülvevő falak színpompás, háromdimenziós, élethű képekké váltak, melyeken gyönyörű őszi táj pompázott. A fák hajladoztak, és még a szél susogását is hallani lehetett. A hajóban terjengeni kezdett az őszi mezők illata. Valódinak látszott!

– Óóóó! – mondta a grófnő elragadtatva.

– Ezt nézd! – szólt Heller. – Tél! – A táj azonnal megváltozott, fenséges hegyormok, havas mezők, kopasz fák. És a téli szél mély sóhaja. A látványtól azonnal fázni kezdtem, pedig a hőmérséklet nem változott.

– Tavasz! – mondta Heller. Színpompás kavalkád borította el a falakat: gyümölcsöskert, mező melyen egy fiatal állat ugrándozik. Friss föld és serkenő növények illata.

– Nyár! – kiáltotta Heller. Zajongó madarak csicsergése, virágok nehéz illata, és lágy szellő susogása töltötte meg a hajót. Hatalmas lombkoronák vetettek árnyékot a füves rétre. A távoli ösvényen egy szerelmespár ballagott, kéz a kézben.

– Ó, nagyon tetszik – szólt a grófnő.

Más bolygók is vannak más évszakokkal, ma estére azonban a Mancót választottam, hogy örömet szerezzek neked.

– Ó, sikerült, sikerült! – mondta de mintha azonnal el akarta volna sírni magát. Heller, bűnbánó tekintettel, azonnal vigasztalni kezdte. – Nem, nem – mondta a nő, a szemét törölgetve. – Ennek nem az utazás az oka, hanem az, hogy három éve nem láttam sem az eget, sem a földet! – Sírt még egy kicsit, majd megtörölte a szemét. – Elrontottam az előadásodat.

A férfi intett, hogy minden rendben, majd így folytatta: – Űr!

Összerezzentem. Sohasem érdekelt az űr, még akkor sem szoktam kilesni az ablakokon, mikor alkalmam nyílt volna rá. Az elemi erők kegyetlenségét láttam a felfoghatatlan távolságokban, az embertelen, magányos feketeségben, amelyek ha körülvettek, elfogott a rettegés. Nyomasztó volt.

Űr vett körül minket. A távolban csillagok és gázfelhők fénylettek, a közelben pedig egy bolygó és a holdja lebegett. Mintha a világűrben lettünk volna, talpunk alatt egy darab padlóval. Csak a bútorzatnak köszönhettem, hogy sikerült megőriznem a lélekjelenlétemet.

Hangosan, ahogy Heller is szokott, felkiáltottam: – Ősz! – Gondoltam, eltűnik a világűr képe. Ez csak egy hangirányítású kivetítő. Semmi. – Tél! – mondtam. – A világűr továbbra is ott tátongott körülöttünk, mintha el akart volna nyelni minket. A durva, könyörtelen űr. Hellerre néztem. – Miért nem változik?

– A hajó hátsó traktusát, a szekrényeket, mindent – mondta Heller – a saját hangom frekvenciájára és felharmonikusaira kulcsoltam. Nem létezik két egyforma hang. – A grófnő felé fordult. – Adott a lehetőség, a két vagy több hang betáplálására. A tiédet is beteszem az adatbankba.

– És mi lesz velem? – kérdeztem. – Meg kell mutatnia, hogy lehet be- és átállítani a hangkulcsokat. Én is ezen a hajón leszek!

Csak nézett rám, némán. Soha nem mutatta meg sem nekem, sem másnak, hogy hogyan kell átállítani a hajó hangválaszkulcsait. Ebből kifolyólag soha, semmit nem tudtam működtetni a hajó hátsó részében. Szerintem még az eljárást is megváltoztatta, hogy még a Flotta szerelői se legyenek képesek az átállításra. A harag egyre csak gyűlt bennem. Csak induljunk el erről a bolygóról... Megint a gyomrom. Biztosan ez az átkozott látvány teszi, hogy úgy érzem, egy szőnyegen lebegek a világűrben.

– Egy aprócska meglepetésem van a számodra – mondta Heller gyengéden a grófnőnek. – Úgy ötven évvel ezelőtt lehetett népszerű, a sofőr azonban rábukkant egy példányra. – A zsebéből egy kicsike rudat húzott elő, majd bedugta az alá a kanapé alá, amelyen ültek. Legalább már tudom, hogy hol kell betölteni a vetítőt, gondoltam.

Az űr eltűnt! Micsoda megkönnyebbülés!

Egy színház kellős közepén találtuk magunkat, mintha magunk is a nézők közé tartoztunk volna. A közönség élethű zsibongással töltötte meg a hajót.

Előttünk egy színpad, melyet díszleterdő borított. Kartonból kivágott fák, ösvény, rivaldafény.

Felcsendült a zene. A leopárduc jelmezbe bújt színész megjelent a színpad szélén. Bokavédőt és kalapot viselt, kezében pedig pálcát tartott. Úgy tett, mintha belesett volna az erdőbe, aztán, még mindig az erdőt kémlelve, táncba és énekbe fogott, amitől a fák, a zene ritmusára, hajladozni kezdtek.

Erdő mélyén, ösvény szélén,

Megláttalak, s nem felejtlek.

Ha szépségedet felidézem,

Gyenge szívem megremeg.

Ó, leopárduc asszony.

Gyere és táncolj.

Gyere és táncolj,

Gyere és táncolj!

Ó, leopárduc asszony,

Gyere és táncolj!

Táncoljunk egész életünkön át!

Ó, leopárduc asszony,

Gyere elő,

Gyere elő.

Ó, leopárduc asszony,

Gyere elő!

Ma is lopd el a szívem!

Hatalmas, foszforeszkáló szempár jelent meg a fák között, kettőt pislantott, majd kacérkodó hangon, mintha dorombolt volna, így szólt: – Miért ne?

A színpadi függöny összezárult. A közönség tombolva tapsolt.

A grófnő annyira kacagott, hogy rá kellett borulnia Heller vállára. Alig kapott levegőt. Aztán átkarolta Heller nyakát, és így szólt: – Ó, kedvesem!

Kis idő múltán eltolta magától, és az utolsó sort ismételve azt mondta: – Miért ne? – Egymásra borultak, úgy nevettek.

– Több tonnányi van belőle – mondta végül Heller. – Meg egy csomó játék. De még mindig nem láttál mindent. Tartogatok még néhány meglepetést.

Még mindig nincs vége a meglepetéseknek, csodálkoztam. Bolondság volt ezt a dalt most lejátszani, gondoltam. Talán inkább akkor kellett volna, mikor először találkozott a nővel, aki akkor egy valódi leopárducot terelt be éppen a ketrecébe. Igen, akkor kellett volna. Találó név egy valóban halálos nő számára. Krak grófnő, a leopárduc asszony!

Leléptünk néhány lépcsőfokot. Lassan visszajutottunk arra a pontra, ahonnan elindultunk. Aprócska zuhanyzóba jutottunk, amely egy tavat utánzott. Mikor Heller felemelt egy törülközőt, kacsák jelentek meg a tó felszínén.

Heller a következő lépcsőhöz vezette a grófnőt, de mielőtt még leléphetett volna róla, befogta a szemét.

– Idenézz – és elvette a tenyerét.

A grófnő most ámult el igazán. – Óóóó! – A szoba egy öltözőre hasonlított, forgóággyal, szekrényekkel. Az ágyat pompás ágynemű takarta, azon pedig egy ezüstszálakból szőtt, selymes hálóköntös feküdt. A másik köpeny aranyból készült!

A grófnő maga elé tartotta őket, majd ismét elsírta magát. Nem sokkal később megcsókolta Hellert. – Soha életemben nem voltak ilyen szép ruháim.

Heller megsimogatta a nőt. Aztán így szólt: – Az admirális felesége gyakran utazott a férjével. Ez mostantól mind a tied, kedvesem. – Ismét megcsókolta.

Heller belém karolt. – Végigjártuk az egész kört. Menjünk a szalonba, hadd vesse le magáról a hölgy a katonai ruházatot. Hagyjuk zuhanyozni és átöltözni.

– Nem fog sokáig tartani! – kiáltotta a grófnő, miközben rajongva bámulta Hellert.

– Addig, ameddig jólesik – kiáltott vissza a férfi. – Az idővel igazán nem kell takarékoskodnunk!

Egy arany étkészlettel megterített asztal állt a szalonban. Idő, gondoltam keserűen. Igen, te azt hiszed, neked van időd. Az egész szélhámosságot rám kened! Eszed ágában sincs elindulni! Csak egy flancos hajót akartál!

– Azt hiszem – mondtam kissé feszülten –, maga meglehetősen pimasz. Egész álló nap a bolondját járatta velem!

Heller megvonta a vállát, és bágyadtan rám mosolygott. – Soltan, nem maga mondta, hogy a Spietos kényelmetlen?

Egy rózsaszín pezsgővízzel teli dobozt nyújtott felém, habár tudtam, hogy nem igazán akar marasztalni. – Holnap találkozunk – mondtam, és peckesen elvonultam.

Tudtam, most még egy nagy adag robbantótöltettel sem tudnám elrepíteni Hellert erről a bolygóról. Pedig szívesen megtenném.

HATODIK RÉSZ

1. fejezet

Bolondság volt így otthagyni őket, de valahogy nem tudtam elviselni Krak grófnő közelségét. A hajóban elviselhetetlenségig fokozódott a gyomorfájásom. Odakint, az elsötétített hangárban, a fájdalom enyhült, majd elmúlt. Éhes voltam.

Minden elcsendesedett: a felfordulás már véget ért. A bakszállító minden bizonnyal visszajött, hogy összeszedje a dekorációt és az üres dobozokat. Még édeszsemlemorzsa sem maradt a hevenyészett pulton.

Hirtelen tudatára ébredtem saját nyomorúságos helyzetemnek. Tönkrementem. Nemcsak hogy egyetlen kredit sem volt a zsebemben, de a személyazonosító lapomat is túlterheltem: már csak a jövő évi fizetésem terhére tudnék pénzt felvenni vagy vásárolni, emiatt viszont lehet hogy kirúgnának.

A tiszti hivatásnak vannak előnyei: ott a személyazonosító lap és a fizetés, de vannak hátrányai is: fizetni kell a kosztért, a szállásért és a ruházatért, és nemcsak akkor, ha az ember a bázison tevékenykedik, hanem akkor is, ha bevetésen vesz részt.

Ha nem tudok szerezni néhány kreditet, nem eszek ma este! Meg holnap sem.

Egy roncshajóból kiszerelt gravitációs szék állt az összetákolt pult mellett. Valaki ült a székben. A félhomály ellenére is felismertem Snelzet. Aha! Egy terv körvonalazódott a fejemben. Kiszedek némi pénzt Snelzből!

Mikor odaléptem mellé, meg sem moccant, mélán forgatta a pálcáját, és egy dalt dúdolt magában. A dal „Az öreg Kiboo négy (bíííp) lánya" című, tengerészgyalogsági kedvenc volt.

A fickó jóllakott, nyugodt arckifejezése, baktól vizenyős tekintete forralni kezdte a véremet.

– Snelz – mondtam, rendkívül undok hangon –, tisztában van vele, hogy szabadon engedett egy foglyot a Spietosból, ráadásul felfegyverezte egy robbantóval?

– Ó, ó – mondta szelíden. – A hatalom szórni kezdte villámait.

Talán csak azért volt ilyen bátor, mert a kezében tartott pálca tulajdonképpen egy robbantó volt. Figyelmen kívül hagyva arcátlanságát, folytattam. – Az nyilvánvaló, hogy meg kellett vesztegetnie az alagút őreit, máskülönben soha nem tudta volna kihozni Krakot, és ami még ennél is biztosabb, soha nem tudná visszavinni.

– Pénz? – kérdezte Snelz. majd félredobta a robbantót, hogy helyette egy füstrudacskát vegyen a kezébe. Túlságosan veszélyes vesztegetéssel próbálkozni: Hisst egészen biztosan megtudná. – A gomolygó füstön keresztül rám nézett. Biztosan látta rajtam, hogy egy szavát sem hiszem. Az arca most nem volt annyira ronda, mintha az ördög képéről mintázták volna: nem nézett rám olyan rettegéssel, mint ahogy korábban szokott. Nem a robbantó tette, hiszen nem volt a kezében. Mit látok az arcán? Valami feléledt büszkeséget? A Hellerrel való együttműködés kihúzta a mélyből? Még csak nem is reszketett!

Türelmes hangon így szólt: – Ó, világos. Nem érti, hogy tudtuk kihozni, és hogy hogyan fogjuk visszavinni. Gondolom, lehiggadna, ha megtudná. Ott volt az a transzvesztita...

– Snelz – fenyegetőztem –, jobb lenne, ha nem bosszantana további hazudozással!

Vakkantva felnevetett. – Ezt pont maga mondja? Nyilván tudja, hogy a Túlélőtábor, azon túl, hogy fedezi a Spietos forgalmát, gyűjtőhelye az Apparátus „nemkívánatos" figuráinak – habár szerintem az Apparátuson belül már nincs értelme „lecsúszásról" beszélni. Hogy lehet bármi is nemkívánatos az Apparátus számára?

A fegyvertáskám felé nyúltam. Ő csak nevetett, és közben füstpamacsokat eregetett. – Nem tudom, hogy a maga beosztásához hasonló magas pozíciókban tudnak-e azokról a személyekről, akiket az Apparátus különböző részlegei „különleges kiképzés" céljából küldenek ide; a „különleges kiképzés" alkalmával megtanulják, hogyan haljanak meg minél előbb, és hullaként hogyan vessék alá magukat a szakadékba.

– Hagyja már, Snelz. Ezt én is tudom. Ezért hívják „Gyilkos tábor"-nak.

– Örülök, hogy valamiről azért maga is hallott – szólt Snelz. – Már kezdtem aggódni. – Teljesen összezavarta a Hellerrel való együttműködés! – Ahogy közelgett az akció, szóltam a szakaszomba tartozó embereknek, hogy tartsák nyitva a szemüket. És meg is érkezett egy csapat halálvárományos. Köztük volt az, akire vártunk.

Teleszívta magát füsttel, majd kifújta, és folytatta. – Tweeknek hívták a fickót. A „befelé jövő szemét" között találtunk rá. A jelentés szerint, amibe Timyjo belekukkantott, ez a Tweek egyszer „nem"-et mondott egy szőrös szívű elöljárójának, pedig „igen"-t kellett volna mondania. Ez komoly fegyelemsértésnek minősül, ágyasok között pedig különösen barátságtalan lépés – útnak is indították a Gyilkos tábor felé.

– Olyasvalakit kerestünk, aki hasonló alkatú, mint Krak grófnő. Ez volt Tweek. Szőke, a szeme színe is megegyezik, az arca pedig kissé nőies. – Álmodozva felsóhajtott. – Na persze össze sem lehet hasonlítani Krak grófnővel. Ő a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Vagy bárki más valaha látott.

– Hagyja már – mordultam rá. A fájdalom tőrként hasított a gyomromba, ahogy a nő szépségéről hallottam.

– Követtük a szállítmányt. Felsorakoztatták őket a szakadék szélen, az egyikük azonban életben maradt: Tweek!

– Ehhez meg kellett vesztegetni a kivégzőosztagot! – förmedtem rá, felismerve, miről is beszélünk valójában.

– Nos, nem, nem kellett – mondta Snelz. – A kivégzés este történt, így nem kellett attól tartanunk, hogy észrevesz minket egy felettünk elrepülő gép, így aztán Timyjo élelmességének köszönhetően, Tweek egy biztonsági kötéllel a derekán vetette alá magát a szakadékba. Mikor a kivégzők elmentek, nem volt más dolgunk, mint felhúzni Tweeket. A fickó, a kapott utasításnak megfelelően, még azelőtt belevetette magát a szakadékba, hogy a kereplő fegyverek megszólaltak volna. Néhány kisebb sérüléstől eltekintve megúszta a dolgot.

– Felhizlaltuk egy kicsit – nem is gondolná, mennyit éheznek az ideszállítás alatt –, hogy mire szükségünk lesz rá, tudjon járni. A haja már akkor is hosszú volt, mikor megérkezett, mivel otthon is megnövesztve viselte, azonkívül az út is sokáig tartott a Flistentől idáig. Transzvesztitaként tulajdonképpen jól nézett ki.

– Szóval, azt csináltuk, hogy elindítottunk egy négytagú különítményt, keresztül az alagúton. Tweek is köztük volt. Ahogy beléptünk Krak grófnő fülkéjébe, levetkőztettük Tweeket, a grófnő pedig felhúzta az egyenruhát. Tweek bemászott az ágyba, és ebben a pillanatban is békésen hortyog.

– Aha! – Úgy éreztem, megfogtam. – Ezért pénzt kellett adnia ennek a Tweek nevű nyavalyásnak!

– Pénzt? – értetlenkedett Snelz. – Azt hiszem, valami sokkal értékesebbet kapott tőlünk. Visszakapta az életét. Miután túlleszünk ezen az akción, keresünk egy halottat a Túlélőtáborba érkező nyomorultak között – gyakran verekednek az utazás alatt –, akinek a papírjait odaadjuk Tweeknek, majd egyszerűen bevesszük a szakaszba. Úgyis alacsonyabb a létszámunk a kelleténél, ráadásul maga is betörte egyik emberünk koponyáját. Egyébként már jobban van. Szakítunk rá egy kis időt, hogy megtanítsuk magát pontosabban és erősebben ütni. Szóval, hol tartottam, mielőtt megint a pénzzel hozakodott elő?

– Ó, igen. Hajnalban – folytatta Snelz –, miután megérkezik a váltás, visszarepülünk a grófnővel, bemenetelünk az alagúton, ruhát cserélnek Tweekkel, és kész. És ezt fogjuk csinálni nap nap után. Krak grófnő egész nap a kiképzőcsarnokban lesz, bárki láthatja, éjszaka pedig senki, még csak meg sem meri közelíteni a hálófülkéjét. Ilyen a híre, érti, ugye?

– Jó, jó – mondtam. – De hogy tanulta meg ilyen gyorsan a tengerészgyalogsági fogásokat? És az alaki dolgokat?

– Ó, nem látta, hogy egyik délután foglalkoztam vele? Már emlékszem – a sokkgépek mögé bújtunk, maga pedig nem sokat időzött a teremben. Rendkívül gyorsan tanul – nyilván mert ő maga is kiváló kiképző, amúgy pedig én is nagyszerűen értek az alaki kiképzéshez. Maga szerint jó munkát végeztem? Sikerült rászednünk magát!

Ettől gonosszá váltam. – (Bíííp) meg, akkor sem juthatnak át az alagúton megvesztegetés nélkül. Még csapatok sem mászkálhatnak csak úgy, engedély nélkül!

– Ó, jó okunk van rá. Kiképzőfelszerelést viszünk ki esti használatra, majd minden reggel visszavisszük, mivel a kiképzési osztály szerint odabent is szükség van rá.

– Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség útlevélre! Nem járhat ki-be a Spietosból lepecsételt útlevél nélkül.

– Ó, nem emlékszik? A személyazonosító lapjával állandó útlevelet biztosított a szakaszom számára. – Ravaszság csillogott a szemében. – És mielőtt még lejárna, meghosszabbította a korlátlan eszközellátásunkat.

– Én nem tettem ilyesmit!

– Ó, igen, tett. Ma reggel. Mielőtt felébredt!

Megdöbbentem. Az őr, aki felébresztett! A mocskos tolvaj kilopta a zsebemből a személyazonosító lapomat, aztán akkor ébresztett fel, mikor visszatette!

Ettől tombolni kezdtem. – Ne mondja nekem, hogy Heller nem fizet magának ezért, Snelz!

Csodálkozva nézett rám. – Lehet, hogy egyszer majd fizetni fog. De Gris, mi a (bíííp) ez a pénz-pénz-pénz? Tényleg azt hiszi, hogy pénzért vállaltam ennyi kockázatot? Különös elképzelése van az életről. Gris. Nem mindig pénzért tesszük, amit teszünk. Néha, mint például ma, saját jókedvünkért. Próbálja ki egyszer.

Sarkon fordultam, és otthagytam. Kétségbeestem. Nem volt szükségem a tanácsaira. Éhes voltam és nincstelen!

2. fejezet

A sofőröm békésen szunyókált a légibuszban. Ránéztem. Átzabálta és átpiálta az egész (bíííp) napot!

Hirtelen egy ötletem támadt. Heller teletömte pénzzel, hogy vegyen neki ezt-azt. A sofőr valamikor kereskedelmi gépen szolgált: meggyilkolt egy repülésirányítót, majd elrepült egy másik bolygóra, ahol beállt egy csempészbandába, lopott holmikat lopott el tőlük, majd lebukott és elítélték, az Apparátus hozta ki a börtönből, hamis papírokat kapott, hátha a Tolvajszakasz hasznát veszi. Nem vált be, így lett a sofőröm. Ezzel a bűnöző múlttal ki kell tudnia lopni Heller szemét!

Kinyitottam az ajtót és megütöttem. Nyugodtan megtehettem. Aprócska fickó volt. Mielőtt még összeszedhette volna a gondolatait, durva hangon ráordítottam: – Adja ide a részemet abból a pénzből, amit Hellertől kapott!

Felült. Túl sok bakot ihatott. Minden gondolkodás nélkül rávágta: – Ó, természetesen odaadom. Gris tiszt úr.

Megmenekültem! – Rendben – kiáltottam rá. – Adja már!

– Hát, istenek, ne haragudjon, Gris tiszt úr. Nem maradt belőle. – Igyekezett magához térni. Egy jól irányzott rúgással segítettem neki.

– Istenekért. Gris tiszt úr. Ne csinálja ezt velem. Szörnyen fáj a fejem... A pénz?... A pénz? Ó, a pénz!

– Ne húzza az időt! Adja ide, azonnal!

A sofőr a zubbonya zsebében turkált. Papírfecnik akadtak a kezébe. – Ó, igen. Most már emlékszem. Megszereztem mindent. Gris tiszt úr, magának fogalma sincs róla, mi mennyibe kerül! Tudja, hogy Heller tiszt úr a mai napon háromszázkét kreditet költött el rajtam keresztül? A Flottától ingyen kapta a tisztítószereket – van egy haverja az ottani raktárban, csak alá kellett írni az elismervényt. – A feljegyzéseivel babrált. – A bakos kocsi százhetvenöt kreditbe került. Ó, igen! A ruhák!

– Gris tiszt úr, én soha nem fogok megnősülni. Nem fogja elhinni, azok a ruhák száz kreditbe kerültek! Egészen zavarba estem. Huszonöt kreditet költöttem apróságokra...

Ismét megráztam. – Térjen már a tárgyra, ne húzza itt nekem az időt!

– Pont azt akarom elmondani – visította. – Hol is tartottam? Most mindent összezavart bennem, ráadásul az egyik papíromat is elvesztettem. Ah, itt van. Abban a flancos üzletben úgy néztek rám, mintha összecsináltam volna magam. Becsomagoltattam a ruhákat, pedig csak kilencvennyolc kredit maradt abból, amit adott. Tudtam, számít rám. Nekem is volt két kreditem, hozzátettem a kilencvennyolchoz, így ki tudtam fizetni a ruhákat. Most tartozik nekem két kredittel.

Egy pillanatra gondolkodóba esett. – Holnap odaadom neki a számlákat, és akkor majd biztosan megadja a két kreditet. Habár nem is olyan fontos. – Elismerés hallatszott ki a hangjából. – Hát nem egy nagyszerű fickó. Gris tiszt úr?

Micsoda szemtelenség! Megütöttem. Erősen.

Vér buggyant elő a szája sarkából. Sietős mozdulatokkal, csendesen összekapkodta a feljegyzéseit. Egy szó nélkül beült a sofőrülésbe. Így kell bánni a csőcselékkel. Ezt megértik. Lombarnak igaza van. A kiirtásuk csak hasznára válna az Államszövetségnek.

Beszálltam hátra. – Vigyen a városba, a szállodámhoz – parancsoltam. Legalább lesz hol aludnom.

A gyenge, kora esti forgalomban elindultunk a kormányzati főváros északi része felé. A területet nyomortelepek szegélyezték. Ezért voltak itt az Apparátus irodái. Az irodaház egy sziklaperemen állt. a Wiel-folyó kanyarulatában. A sziklától nem messze, a hegy lábánál, rossz hírű mulatók és bordélyok sorakoztak, ahol az Apparátus alkalmazottai is gyakran megfordultak, hogy elüssék szabad idejüket. A bordélyoktól nem messze laktak az Apparátus tisztjei. A terület büdös volt, de nemcsak a mocskos folyótól, hanem maguktól a rozoga épületektől is.

A „szállodámat" csak némi jóindulattal lehetett hotelnek nevezni. Néhány híresség lakóhelye volt egykoron, majd fából épített kunyhókkal egészítette ki egy magát Meeleynek nevező nőszemély. Nekem is volt egy aprócska szobám ebben az épületben.

A légibusz megérkezett az oldalbejárat mellé. Leszálltunk a néhai udvarra, amely mára már szemétdombbá változott. A sofőr ilyenkor a légibuszban szokott aludni, így magára hagytam, és a nyikorgó lépcsőn elindultam a szobám felé.

Zárva volt. Ez nem lett volna akkora baj, de egy keresztrudat is felszereltek az ajtómra.

A lépcsőhöz rohantam, hogy Meeleyért kiáltsak.

Örömmel hallottam léptei zaját. Majd szétdőlt a lépcsőház, úgy rohant felfelé. Egy pillanatra hálás voltam a gyorsaságáért.

A félhomályban semmit sem sejtettem előre. Azt sem láttam, hogy milyen kifejezés ül viharvert, összevagdosott arcán – jó néhány forradás csúfította az ábrázatát.

– Hol a pénzem? – akarta tudni.

– Miért, Meeley? Tudod, hogy mindig kifizetlek!

– A mindig azt jelenti hogy soha! – sikította. Ez a nő sosem kedvelt engem. – Napokra eltűnsz, és egy szót sem szólsz. Már kezdtünk örülni, hogy talán meggyilkoltak! Megérdemelnéd végre! Ti, Apparátussöpredékek, mind egyformák vagytok (bíííp)!

Megütött!

– Nyisd ki a szobám ajtaját! – mondtam, s óvatosan hátraléptem.

Elővett egy kulcslemezt, majd miután kinyitotta vele a zárat, leemelte a keresztrudat. Kitárta az ajtót, és felkapcsolta a világítást.

Berontott mellettem a szobába, majd egyetlen szó nélkül nekilátott összekapkodni a holmijaimat. Kirohant az udvarra néző erkélyre, és a kezében tartott ruhákat a légibusz felé hajította. – Sofőr! – ordítottam.

Meeley ismét végigrohant a szobán, hogy összeszedje, ami a keze ügyébe kerül. A második adagot is kihajította az éjszakába!

Aztán visszatért egy pár öreg bakancsért és az egyetlen takarómért, s ezeket is a többi után dobta!

– Takarodj! – sikította. – A környék összes fogadósának el fogom mondani, hogy egy éven keresztül egy fillért sem fizettél a szállásért. TÜNÉS!

Gondoltam, be kéne lesnem a szobába, hogy mindent összeszedett-e, de letettem róla. Van, mikor küzdeni kell, és van, mikor futni. Valamiért mindig ellenszenves voltam neki.

A sofőrömmel együtt kiszedtem a holmijaimat a szemétből, nagyjából letisztítottam, majd begyűrtem őket a légibuszba.

– Hova? – kérdezte a sofőr.

Semmi nem jutott az eszembe.

– Mit szólna az irodájához?

– Az öreg Bawtch nem örülne neki – feleltem.

– Pedig ez az egyetlen hely, ahová mehet – mondta a sofőr. – Ha kíváncsi a véleményemre, az íróasztal sokkal jobb, mint a csatorna. A légibuszban nincs annyi hely, hogy ketten kényelmesen elférjünk. Elviszem az irodájához.

Az a vontató tele van kabinokkal, csakhogy már a vontató gondolatától is erős fájdalom rántotta össze a gyomromat.

(Bíííp) meg ez a küldetés! És (bíííp) meg Heller! Meg kellene ölnöm!

Ettől igazán rosszul lettem. Kicsivel később, a sofőr segítségével, végigfeküdtem a kemény íróasztalon.

Rettenetes egy nap volt!

3. fejezet

Arra ébredtem, hogy hatalmas csörömpölés közepette lezuhantam a padlóra. Nappal volt. Valaki lelökött az asztalról.

– Tudja, hogy nem aludhat itt – mondta az öreg Bawtch ingerülten.

– Kié ez az iroda, ha nem az enyém? – motyogtam hatalmas talpa alól.

– Vigyázzon az asztal mellől – mondta. – Kell a hely, hogy le tudjam tenni ezeket a papírokat. – Ez igaz volt. Ott állt, kezében legalább egy yard magas irathalommal. Megértettem a helyzetet. Szüksége volt az íróasztalra, hogy letehesse az irdatlan papírhegyet.

Elmásztam az útjából, és feltápászkodtam. – Ez rengeteg papír – mondtam.

Lerakta rakományát, és válogatni kezdte. – Jöjjön be egyszer érvényesíteni a nyomtatványokat. A többit majd én megcsinálom. A személyazonosító lapját azonban nem tudom rájuk nyomni. Emlékszik még, hogy hogyan kell rányomni egy darab papírra, igaz? – Gúnyt vettem észre a hangjában.

Bawtch, ki tudja miért, sosem kedvelt engem. Görnyedten is hat láb magas volt. Egy-egy szürke szőrpamacs állt ki a füléből, az orra pedig olyan éles volt, hogy papírt lehetett volna vágni vele. Fekete szemsötétítőt viselt, hogy távol tartsa a fényt az oldalra néző, dülledt fekete szemétől. Nem beszélt, inkább ugatott. Azt hiszem, úgy nyolc évvel ezelőtt tiszt szeretett volna lenni, de csak a 451-es részleg vezető hivatalnoki posztjáig vitte. Nem volt nehéz rájönni, hogy egyszerűen féltékeny volt.

Fenyegetően odaállt mellém, hogy kénytelen legyek leülni és pecsételni. – Igazán adhatna egy keveset a hivatalnokok forró italából – mondtam.

– Az iroda költségkerete teljesen kimerült. Mikor meghallottuk, hogy áthelyezik, ünnepséget rendeztünk. Mikor kiderült, hogy mégsem, virrasztottunk. Nincs ital sem meleg, sem hideg.

Leültem, előhúztam a személyazonosító lapomat, és nekiláttam pecsételni. Éhes voltam. Arra gondoltam, vajon ehető-e a papír. Ha igen, hatalmas lakomát csaphatnék. Az Apparátus egy lépést sem tud tenni papírok és nyomtatványok nélkül, még akkor sem, ha a nagy részük hazugság.

Felszerelési tárgyak jegyzéke, melyeket már régen elloptak, fizetési listák, melyeket sosem fizettek ki, informátoroknak utalt összegek, melyek az ügynökök zsebébe vándoroltak, feltupírozott névjegyzékek, a törökországi bázis főnökétől származó „külső költségek" jegyzéke, amely gyakorlatilag a helyi prostituáltaknak díjait jelentette – több tonnányi nyomtatvány, az Apparátus éltető eleme.

Egy fél óra alatt elértem az irathalom feléhez. Már majdnem rányomtam a személyazonosítómat a soron következő papírra, mikor a figyelmemet felkeltették az iraton szereplő pénzforgalmi jelzések, itt mindenki megzsírosodik, csak én nem. A papírra néztem: Helyreállítás, C764.9 állt a számoszlop tetején.

– Ez helyi irat – mondtam. – Renoválni? Ezt a helyet?

Bawtch valami olyasmit motyogott magában, hogy annyi eszem sincs, mint egy féregnek. Majd hangosan így folytatta. – Ez a múlt évi tetőjavítás. Ennek a tetőnek a renoválása. Az eső már ráesett az iratokra. Azóta elkészült. Még panaszkodott is a zaj miatt. A számlát már jó néhányszor benyújtották, maga viszont mindig talált valami kifogást, hogy száműzhesse az asztaláról. Az alvállalkozó naponta kétszer telefonál a pénzéért. Pecsételje már le.

– És mi ez a Rendkívüli beruházás, itt a papír alján? – érdeklődtem. – C231.

– Szép dolog volt tőlem, hogy mikor összeállítottam a hivatalos költségigényt, gondoltam a maga irodájára is. Azért rendkívüli, mert maga sosem gondol rá.

Körülnéztem. A festék éppen csak hámlani kezdett a falakról, és alig néhány beázásfolt tarkította a mennyezetet. – Semmi baja ennek az irodának.

Ravasz gondolat formálódott bennem, habár még csak az atommagja létezett az ötletnek. Az alvállalkozók általában hajlandóak arra, hogy visszajuttassanak a nekik kifizetett összegekből. – Hozza ide az eredeti felhatalmazást – rendelkeztem szigorúan. – Ó, addig lepecsételem a maradékot – tettem hozzá sietősen, majd elindult.

Éppen végeztem az irathalommal, mire visszaért. A szája szélét törölgette, mint aki az imént ivott valamit, nekem azonban egészen más járt az eszemben.

Rátette a kezét erre a rendkívüli, kétszázharmincegy kredites megrendelésre. Elvettem tőle. – Majd én beszélek vele.

Elcipelte a magas papírhalmot, én pedig a két, elém rakott iratot vizsgálgattam. Először is lássuk, vissza tudok-e szerezni valamennyit az alvállalkozónak kifizetett összegből. Biztosan nagyon szeretné már megkapni a pénzét, ami már amúgy is sokat késett.

A kommunikációs dobozon keresztül beszéltem vele. – Szeretné gyorsan megkapni a tetőjavítás díját? – kérdeztem.

– Ki az?

– Gris.

Letette. Hát, ez zsákutca. Bawtch már biztosan beszélt vele a hátam mögött.

Ültem és gondolkodtam. Rengeteg időbe telne átfesteni ezt a helyet. De hát senkit sem érdekel, hogy hogy néznek ki a falak. Valami más, amihez jobban értek.

Vécére kellett mennem. A részlegvezető kiváltságai közé tartozott a személyes használatú illemhely, amely nem az irodából nyílott. Miközben odabent voltam, körülnéztem. Papírdarabokkal és egyebekkel volt tele Miután végeztem, megkockáztattam, hogy kinézzek az ablakon. Az ötletem atommagja meghasadt, és bumm!

A sziklaperemen álló iroda illemhelyének ablaka ötszáz lábnyival volt a Wiel-folyó fölött. Ha lábujjhegyre álltam, megláthattam a folyó partját.

Azonnal visszamentem az irodába, és hívattam egy építkezési alvállalkozót, akivel addig még sosem dolgoztattunk. Ennek bizonyítékaként tizenöt perc múlva megjelent az irodában.

– Befolyásos igazgatónak számítok – mondtam neki.

Körülnézett – Ó, ez látszik magán – felelte.

– Lenne egy rendkívüli beruházásom, kétszázharmincegy kredit értékben.

– Az kevés – mondta, habár tudtam, igyekszik úgy viselkedni, mint egy jólmenő alvállalkozó. Nagyon éhesek ezek a fickók. Pont olyanok, mint én.

– Jöjjön velem – mondtam. Bevittem az illemhelyre. – Látja ezt a falat? – És megtapogattam. – Azt akarom, hogy hozza kicsit előrébb, és nyisson rajta egy titkos ajtót. Legyen mögötte egy létra, amelyen feljuthatok a tetőre.

Megvizsgálta, majd megrántotta a vállát. Nem tűnt nehéznek megcsinálni.

– Látja ezt az ablakot? – És rátettem a kezemet. – Cserélje ki az üvegét csendes törésűre.

– Meg tudom oldani, de miért?

– Néha követnek – mondtam.

– Ah, maga az Apparátushoz tartozik. Már értem. – De habozott. – Még mindig nem értem, mit akar valójában.

– Az irodámnak nincs hátsó kijárata – mondtam. – Ha üldöznek, nem tudok elmenekülni. De ha megcsinálja, amit kérek magától, be tudok rohanni az illemhelyre, hogy betörjem az ablakot, majd a titkosajtó mögött felmásszak a tetőre.

Még mindig kissé zavartan nézett rám.

– Ha az üveg csendes törésű, akkor marad időm arra, hogy beugorjak a titkos ajtó mögé.

Felállt a vécécsészére, és lenézett. – Ötszáz láb magasból kell beleugrani ebbe a vad folyóba.

– Pontosan – mondtam. – Azt fogják gondolni, lehetetlen túlélni. Még a holttest sem fog előkerülni a folyóból, ezt az Apparátus pontosan tudja. Nem is fognak keresni! Én persze a tetőn maradok. De ne foglalkozzon maga kémkedési technikákkal! Ez az én részlegem. Szóval, meg tudja csinálni?

Azt mondta, igen, habár a költségvetés egy kissé szűkös lesz.

– Jó – feleltem. – Akkor adjon húsz kreditet, és a magáé a munka.

Jókora vitát sikerült szítanom. A fickó imádott alkudozni, de én sem vagyok kezdő ebben a műfajban. Végül megegyeztünk tíz kredit csúszópénzben.

Kitartottam a tenyeremet, mire azt mondta: – Ó, nem fizetek addig csúszópénzt, amíg a gazdasági osztály ki nem állítja a számlát. Annyi mindent beszélnek a maguk embereiről. – Barátságosan elmosolyodott. – Azonnal nekilátok a munkának, maga pedig hat hónapon belül megkapja a tíz kreditjét.

Nem vonhattam vissza a megrendelést. Nyilvánvalóvá tette volna, hogy csak pénzt akartam szerezni.

Elment.

Keserűen ültem vissza az íróasztalom mögé, és merő rosszindulatból nem pecsételtem le a másik alvállalkozó számláját. Majd megtanulják! Egy tisztnek szüksége van némi büszkeségre. Még akkor is, ha az Apparátushoz tartozik.

4. fejezet

Akárhányszor, mikor eszembe jutott, hogy megnézzem, mit csinál Heller a hangárban, fájdalom rántotta össze a gyomromat.

Fájdalom ide vagy oda. kénytelen voltam elindulni a légibusz felé, hogy csillapítani próbáljam az éhségemet.

Meglepetten láttam, hogy a sofőr mindent kirakodott a buszból, és ki is takarította azt. Soha még csak nem is hallottam ilyesmiről. Eszébe nem jutott korábban. A holmimat is kiteregette a hangár körül, hogy kiszellőzzön belőle a szemétszag. Egészen addig fütyörészett, míg észre nem vett.

– Hellerhez megyünk? – kérdezte.

Belém hasított a fájdalom. Egy pillantással később megráztam a fejem. Megfordult a fejemben, hogy elzavarom. Na persze, Heller már lefizette. A két kredit is csak hazugság. Nem esett jól látnom ezt az embert. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy veszekedjek vele.

Megtiltom, hogy a hangár közelébe menjen. Heller tisztítószerekért küldözgeti a Flottához. Ki tudja, milyen üzeneteket küld vele? Olyan érzésem támadt, hogy tényleg jobb lenne meghalnom, mert már csak idő kérdése, hogy mikor szakad a nyakamra az ég. Elkapják Krakot. Vagy Lombar rájön, hogy még nem indultunk el. Vagy megjelennek a Korona vizsgálói. Semmit nem tehetek ezek ellen. A pokolba a tetőlétrával, egyszerűen csak ki kellene ugranom a klozetablakon, és vége lenne mindennek.

Visszamentem. Alig néhány szoba tartozott a 451-es részleghez. Sem a megfirkált listák, sem Bawtch beszámolói, de még a meghamisított fizetési kimutatások alapján sem voltam képes rájönni, hány ember is tartozik valójában a részlegemhez. A fő irodában negyvenegy hivatalnok tologatta a papírokat. Egyet-kettőt ismertem közülük, de egyikükkel sem beszéltem soha. Visszaballagtam az irodámba.

Fájt a gyomrom. Levert voltam.

Talán csak azért, mert éhes voltam és szomjas. Egyetlen korty forró italt ittam hajnal óta, és ha jól belegondoltam, tegnap óta semmit sem ettem. Már negyvennyolc órája. A gyomrom is kegyetlenül fájt. Fura hallucinációim támadtak. Kezdtem azt képzelni, hogy a Blito-P3-on, a törökországi barlangirodák valamelyikében ülök, a saját íróasztalom mögött. Barátságos, mosolygós hivatalnokok vesznek körül. Szállítási jegyzékeket pecsételek. Minden alkalommal, ahogy rányomom a személyazonosítómat egy papírra, a hivatalnokok tapsolni kezdenek, és dicsérnek, hogy milyen nagyszerűen csinálom. Minden nagyszerűen halad. Messze, nagyon messze vagyok a Voltártól. Egy gyönyörű török lány, egy táncosnő lép be az ajtón, és kezd táncolni, lassan, csábítóan, hívogató ajakkal és tekintettel. Egyik keze telis-tele van pénzzel, a másik pedig ÉTELLEL, ínycsiklandozó török baklavával.

Kinyitottam a számat, hogy törökül szóljak hozzá. Erre döbbenten magamhoz tértem. De hát láttam azt a lányt! Még a pénzérmék csengését is hallottam! Éreztem az étel illatát!

Tudtam, hogy meg fogok bolondulni.

Honnan tudtam volna, hogy ilyen könnyen megy? Ezt jobb, ha megmagyarázom. Mivel nem nagyon jeleskedtem a Királyi Akadémián, az Apparátus iskolájába kerültem, ahol viszont zseninek számítottam, különösen ami a nyelveket illeti.

Na persze kiváló tanáraink voltak. Muszáj volt, hogy azok legyenek. Meg kellett tanítaniuk a Voltár Államszövetség száztíz bolygójának négyszáz nyelvét. Jóllehet a voltár nyelv elterjedtnek számított a galaxisunkban, az iskolákban például ezt beszélték, de az Apparátus számtalan olyan helyen is tevékenykedett, ahol a voltár nyelv ismeretlen volt. Ezenkívül legalább tízezer nyelvet beszéltek azokon az ellenséges bolygókon, melyeket megszállni készült a Voltár Birodalom.

Ügyes módszerrel tanították a nyelveket. Gyermekkönyvekkel kezdték, majd következtek az olvasókönyvek, és így tovább. A Blito-P3 esetében, ha az angolról volt szó, elsőnek vették az „óvodai olvasókönyvek"-et, aztán a képregényeket, aztán következtek a szakmai könyvek.

A képregényt, melyet én választottam. Bugs Bunnynek hívták. Ma már mosolygok akkori butaságomon. Azt gondoltam, a Bugs Bunny nevű szerző hű képet próbál adni a földi emberek alakjáról és viselkedéséről, amit akkor még egyáltalán nem ismertem. Hogy nevetett a professzorom! Felvilágosított, hogy a földi népek valódi külsejét és viselkedését egy másik képregényfüzetben találom. Azt „Elmer Fudd"-nak hívták.

De azt kell mondanom ez a Bugs Bunny megérte a pénzét. Bugs ravasz volt. És nagyon jól tudta kezelni a többi embert. Ebből nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy ott a Földön tudják, hogyan kell irányítani egymást. Az iskola néhány tudósa azt mondta, nincs túl nagy különbség a földi képregényfüzetek és a szakmai könyvek között. Értettem a célzást. Mindenkinek választott egy szakmai tárgyat, amellyel kapcsolatban olvasnia kellett. Én azt a tárgyat választottam, melyet odaát „pszichológiának" hívnak.

Kormányzati monopólium, habár az egyetemeiken tanítják. Azt állítják, hogy alapvetően mindenki gonosz. Azt mondják az értelmes lényekre, hogy állatok, és hogy nincs lelkük. Annak ellenére, hogy ezt csak a Földön hiszik, sehol máshol, én magam elfogadom ezeket a nézeteket, persze nagyon bízom benne, hogy soha, sehol nem leszek kénytelen leélni egy következő életet. És persze Lombarhoz hasonlóan én is azt vallom, hogy mindenki gonosz.

Szóval, igazi aranybányára bukkantam. Olvastam és olvastam azokat a tankönyveket. Bugs Bunnyhoz hasonlóan a pszichológusok is megtanítanak arra, hogy hogyan csapj be mindenkit magad körül. Csakis kitartó tanulásomnak köszönhetem azt a képességemet, hogy páratlan módon tudom kezelni az embereket.

Két okom is van rá, hogy kissé félve írjam le ezeket a sorokat: egyrészt az emberek azt fogják gondolni rólam, hogy ostoba vagyok, másrészt pedig ez a Voltár Apparátusának egyik szakmai titka. Bizony még a primitíveknek is megvannak a maguk titkai.

Szóval, mikor megláttam a török lányt, az tulajdonkeppen egy „meg nem valósult várakozáson alapuló pszihogenikus hallucináció" volt.

Világos volt, hogy nagyon szeretnék már eltűnni innen. Nem volt nehéz kitalálni.

Annak ellenére, hogy felismertem a tünetet, és meg is értettem, ott maradtam ülve, és továbbra is azt gondoltam, hogy a Földön, a török bázison vagyok, és egyszer-kétszer még a kezemet is kinyújtottam, hogy elvegyem a süteményeket, melyeket a lány tett az asztalra.

Eltűnődtem, hogy vajon miként fogok megbirkózni az iratpecsételéssel, miközben a Földön leszek. Micsoda bálákat fogok kapni időről időre! El nem tudom képzelni, hogy ne teherrakományként érkezzenek majd. Bawtch rohamot kap, ha csak egy kicsit is meggyűrődik az iratok sarka.

Ahogy telt-múlt az idő, és egyre éhesebb és szomjasabb lettem, és mivel úgy tűnt, legközelebb már csak jövőre eszek, mivel akkor kapok legközelebb fizetést – hacsak nem vesztem el a többi állásomat, mert ha igen, akkor csak öt év múlva kapok pénzt először – egyre jobban aggódtam.

A Földön végre távol kerülhetek mindezektől. Senki sem fog szaglászni utánam. Mesterpult sem lesz. hogy az időmet rabolja. A földi tartózkodást békés időtöltésnek képzeltem, amely leginkább abból fakad majd, hogy fogalmam sem lesz róla, mi a franc folyik a Voltáron.

Arra gondoltam, vajon Bugs Bunny mit tenne hasonló helyzetben. Biztosan jónak tartana ezt a toalett-átalakítós trükköt, amit elrendeltem. Nagyszerű memóriám ellenére sem emlékeztem egyetlen helyzetre sem, melyet hasonló módon oldott volna meg. Egyszer egy távcsővel felmászott egy fennsíkra, majd a számtalan fogantyú és tekerő segítségével úgy állította be a teleszkópot, hogy megtalálja azt a rendőrautót, amely a nyomában volt. Nekem persze nem volt ehhez hasonló teleszkópom.

Miközben az éhségemmel küzdöttem, hatalmas erőfeszítéssel igyekeztem megoldást találni. Mivel engem sem ejtettek a fejemre, hamarosan megszületett a megoldás.

Endow jelentette az információáramlást az Apparátus és a Nagy Tanács között. Lombarnak ezért mindent el kellett feleznie Endow-val. Az öregnek volt egy nagy gyengéje: a csinos fiúk!

Elővettem a zsaroláshoz felhasználható anyagokat.

Megnyomtam néhány gombot. Az egyikük működött így hamarosan két, a 45l-es részleghez tartozó hivatalnok jelent meg az irodámban, akik mikor megláttak, felvidultak, de azért elnézően viselkedtek.

Mindkét fiúnak ismertem a becenevét. „Tutu" és „Odu". Az igazi nevük Twolah es Odur volt. Mindketten Endow hazájából, a Mistin bolygóról származtak, ígéretes gyerekek voltak, mindkettőt egyedülálló anya dédelgette. Az anyák erkölcstelenek voltak, és uralkodni próbáltak fiaik felett. Nagyszerű eredménnyel kerültek be a Mistin Egyetemre, ahol ragyogó iskolai karriert futottak be. Nagyszerű diákok voltak. Egyikük beleszeretett egy idősödő sejttanprofesszorba, a másik pedig a dékánba. Rajtakapták őket. Kirúgták mindkettőt. Csúszni kezdtek. Tökéletesen beleillettek a tervembe: csinosak voltak. Hamarosan letörlöm a vigyort mindkettőtök lányos képéről, gondoltam.

– Magát. Twolah, és magát, Odur, előléptetem.

Örültek neki, de azért bizalmatlanok maradtak.

– Részlegigazgatói hatalmamnál fogva váltott futárrá nevezem ki magukat. Szolgálati területük a Blito-P3. Egymást fogják váltani, miután megfordultak a Blito-P3-on. Egyikük mindig elhozza nekem azokat a papírokat, amelyeket alá kell írnom, aztán visszaviszi. Ezután váltják egymást.

Aggodalmaskodóan néztek egymásra. Nem ilyennek ismertek. Tudták, hogy ez még nem minden. Amúgy pedig három hónap utazás, majd három hónap szabadság, nem beszélve a teherhajók kényelmetlenségéről, nem egy főnyeremény.

– Amikor otthon lesznek – folytattam – személyesen visznek üzenetet Endow-nak. Bármilyen üzenet előfordulhat. A választ minden esetben megvárják. Felcicomázzák és illegetik magukat előtte, míg az egyikük a szeretője nem lesz. Kiszedik belőle az összes, Blito-P3-mal kapcsolatos hírt, és elmondják nekem.

Tutu szemérmesen kényeskedett. – És mi történik. ha Lord Endow visszautasítja a csapdánkat?

– Alig hiszem, hogy visszautasítaná. Maguk mindketten jól értenek ahhoz, hogy ne utasítsa vissza. Hallottak már a mágikus küldeményekről?

Képzett kémek voltak, de nem túl magas szintűek. – Elmagyarázom – mondtam.

– Alig várom – selypített Odu.

– A mágikus küldemény egy üzenet vagy egy parancs, melyet beragasztanak egy postaláda belsejébe. Meghatározott ideig marad a helyén, a mi esetünkben három hónapig. Egy másik lapnak, amely hullámokat bocsát ki magából, a közelébe kell kerülnie, még azelőtt, hogy a ragasztó kiszáradna. Ha ez megtörténik a küldemény további három hónapig a helyén marad. Ha azonban megújító lap nem kerül a közelébe, a mágikus küldemény belehullik a ládába, és kézbesítésre kerül.

Elfehéredtek. Alaposan.

– Minden egyes alkalommal, mikor elhozzák nekem a Blito-P3-ra a következő adag nyomtatványt és iratot, elmesélnek mindent, amit az Apparátusról, a Nagy Tanácsról, Endow-ról és Lombar Hisstről hallottak. AMENNYIBEN úgy találom, hogy alapos munkát végeznek, és az itthon töltött idő alatt szorgalmasan gyűjtik az adatokat, megkapják a lapot, amelyet elküldhetnek. Az majd a helyén tartja a küldeményt.

Egyre fehérebbek és egyre csúnyábbak lettek.

– Ki fogja megkapni a mágikus küldeményt? – kérdezte Tutu.

– Nem mindegy? – aggodalmaskodott Odu.

– A mágikus küldeményt a Pengerészleg parancsnoka kapja a Mistinen. Persze ha rendesen végzik a munkájukat, soha nem fogja kézhez venni.

Láthatóan felfogták, így aztán folytattam. Csodálatos dolog ez a pszichológia. – Maguk mindketten szeretik az anyjukat, igaz?

Ezt felesleges volt megkérdeznem, hiszen az ő életűkben is, mint minden fiú és férfi életében, jól felismerhető fejlődési periódusok követik egymást. Igazuk van azoknak a földi tankönyveknek. Az első a passzív orális korszak, aztán következik az orálerotikus időszak, melyeket a passzív anális és az análerotikus korszak követ. Ezután következik az a periódus, amit „latenciá"-nak neveznek, majd tudatára ébred saját genitáliáinak. Ez a két fiú megragadt saját análerotikus korszakában. Abban az időszakban bizony még a mama cseréli a pelenkát, és az anya-gyerek kapcsolat is rendkívül erős.

– Csak nem akarja megöletni az anyánkat? – kérdezte Tutu hitetlenkedve.

A nyakam mögé erősített tokból kirántottam a Pengerészleg-féle kést, és kettejük lába közé vágtam. A kés remegve állt meg a padlóban. A tankönyvek szerint ez egy fallikus szimbólum. Zokogva omlottak egymás karjába.

Szóltam Bawtch-nak, hogy kergesse el őket. Olyan keservesen zokogtak, hogy még Bawtch-nak is megesett rajtuk a szíve. Legalább egy percen keresztül állt az ajtóban, és engem bámult. Azonnal észreveszem, ha hatással vagyok valakire.

Később sikerült egészen összeszednem magam. Csodálatos dolog ez a pszichológia. Nem csoda, hogy a földi kormányok nagy előszeretettel használják!

Nos legalább egyvalami jól sikerült.

Kinyújtottam a kezemet, hogy elvegyem a süteményt, amit a hastáncosnő hagyott az asztalon, de a sütemény már sehol sem volt.

5. fejezet

Ahogy éjfél körül, elsötétített irodámban, az íróasztalomon feküdtem, egy hívatlan látogató zajos csörtetése ébresztett. Egy manco ördög volt Azonnal felismertem, hogy a Mancóról érkezett, mivel a Manco ördögei nem egyszerű vásári mutatványok, mint más bolygók ördögei. Ezeknek szarvuk és hosszú farkuk van, amely fullánkban végződik, a testük pedig lángvörös színű.

Egy pillanatig azon töprengtem, hogy Bawtch hogy engedhette be hivatalos bejelentkezés nélkül, de az órámra vetett pillantás azonnal elárulta a választ. Miért lenne itt Bawtch éjfélkor?

Szóltam neki, hogy ne csapjon túl nagy zajt: idecsalhatja a „búzavirágosokat" – a Belső Rendőrséget –, vagy ami még rosszabb nyakamra hoz egy Koronavizsgálót. Ügyet sem vetett rám, én pedig megpróbáltam olyan udvariasan viselkedni, ahogy viselkedni illik egy vendéggel.

Egyik kezében egy nyomtatványt, a másikban pedig egy tollat tartva, leült az asztalommal szemben álló székre majd némi fészkelődés után, miután kényelmesen elhelyezkedett a székben, belefogott a kihallgatásomba.

– Neve? – kérdezte. Miután elmondtam, felírta a nyomtatvány tetejére.

Én persze kíváncsi voltam. – Milyen nyomtatvány ez?

– A 345-678M – mondta.

Elmondtam neki, hogy nekem cseppet sem ismerős ez a nyomtatvány, mire keresztbe rakta a lábát, és hátradőlt a székén. Türelmes hangon így szólt: – Ez a nyomtatvány arra hivatott, hogy kiderítse, tud-e róla.

– Miről? – kérdeztem, mivel magam is igen képzett vallatónak számítottam.

– Ezt akarjuk megállapítani – mondta, kissé mulatva értetlenségemen.

Ezen megsértődtem. – Hogy tudjak válaszolni, ha azt sem tudom, mi az, amiről nincs tudomásom?

Ez cseppet sem hozta zavarba. Megcsavarta hosszú, tüskés végű farkát, amelytől a toalettajtó kinyílott, majd belépett rajta a B-44-A-539-G jelzésű járőrhajó teljes legénysége. Heller az eredeti küldetés alkalmával ezzel a csapattal járt a Blito-P3-on. Kissé meglepődtem, mivel azt gondoltam, hogy a legénység a Spietos legmélyebb bugyraiban raboskodik. Aztán rájöttem, hogy Snelz útlevelet adott nekik, hogy szabadon járhassanak-kelhessenek. Húszan jöhettek be a titkos ajtón. Jobban teszem, ha holnap betömöm, hogy véget vessek az ilyenfajta zaklatásoknak.

Körben felsorakoztak az irodában, majd vezetőjük jelzésére szigorú vigyázzülésbe ereszkedtek.

A manco ördög így szólt hozzájuk: – Azt állítja, nem tudja, amit nem kell tudnia.

A vezető kétkedve nézett rám, majd az ördög felé fordult. – Nagyon jó. Akkor nem is szükséges elmondanunk neki.

A legénység felállt, megették a baklavát, amit a hastáncosnő hagyott az asztalon, aztán előhúzták elektromos ostoraikat, és verni kezdtek.

Lekuporodtam, majd segítségkérően néztem az ördögre csakhogy az ördög akkorra már Lombar Hisstté változott!

Nem volt választási lehetőségem. A kábítófegyverem felé nyúltam. Megrémültem. Nem tudtam kihúzni a tartójából!

Az elektromos ostorok sisteregtek a fejem fölött. Kétségbeesetten néztem Lombarra. de a helyén már Crobe állt! Jó lett volna, ha a székben ülő vallató nem változik állandóan. Hogy tudnék válaszolni a kérdéseire, ha folyamatosan más-más bőrbe bújik!

A legénység végzett a baklavával. A szék felé fordultak, parancsra várva A székben már az öreg Atty ült.

A hajóvezető kilépett, és a Flottánál szokásos tisztelgéssel köszöntette az öreg Attyt. Szép dolog volt tőle, nyilván igyekezett tiszteletben tartani Atty korát. – Uram – szólt a vezető – egy szóval sem árultuk el neki, hogy nagylelkűen megvesztegettek minket.

Ez megelégedéssel töltötte el az öreg Attyt, aki a következő pillanatban ismét ördöggé változott. Így szólt: – Önök az alvilágok királyának titkos küldetését fogják irányítani. Essék szó a fizetségről.

A járőrhajó legénysége eltűnt.

Így szóltam: – Nagyobb fizetésre lenne szükségem, mivel súlyos adósságba keveredtem. Az a helyzet, hogy az elkövetkező öt évben nem fogok fizetés kapni. Szegényen fogok visszatérni erről a küldetésről, és még a sofőrömtől sem tudok majd kölcsönkérni. Mikor kiderült, hogy kirúgtak, Meeley átadott a búzavirágosoknak.

Az ördög így felelt: – Tulajdonképpen ezért vagyok itt. Pénzt gyűjtök a kihallgatásra.

Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy hibás volt, amit mondott, tele volt bakkal. Felugrott a székből, mire a tolla fáklyává változott.

Mögöttem fal volt. Nem hátrálhattam! A lángoló fáklyát belevágta a gyomromba, amitől haldokolni kezdtem!

El akartam rohanni, de hiába szaladtam, helyben maradtam. A manco ördög megkerült, elém állt, és újra gyomorszájon vágott a lángoló fáklyával.

Roppant erőfeszítésekkel megpróbáltam elrántani a fegyveremet, hogy lelőjem, de képtelen voltam kihúzni a fegyvertáskából.

Felugrottam az asztalra, majd a Vontató Egy viharzott be a szobába, felkapott az asztalról, majd felrobbant, mindenkit megölve maga körül.

– Ez a maga hibája, Crup parancsnok. – Én mosom kezeimet.

Ismét előkerült az ördög. Egy-egy leopárduc állt mellette. Alig volt képes visszatartani őket. Rám kiáltott: – Ha kitalálja, eleresztem ezeket az állatokat, és kitépik a beleit!

Ettől megrémültem. Sikítva feleltem: – Kifizetem a számláját!

Az iratszekrényhez rohantam, belemarkoltam a hamis kreditekbe, és szórni kezdtem felé.

A szoba hirtelen kiürült!

Hatalmas sóhajtás közepette visszafeküdtem az íróasztalra. Miután megnyugodtam, lenéztem, hogy a fáklya nem perzselte-e meg a titkos iratokat, amelyeket az uralkodónak szántam.

Végre sikerült álomba merülnöm.

6. fejezet

Nagyot huppantam a padlón. Délelőtt volt.

Bawtch szólalt meg, hosszú szünet után. – Tegnap csak a felét pecsételte le. Több hónapnyi elvégzetlen munka halmozódott fel.

Kinyitottam a szememet. Bawtch egy újabb, egy yard magas irathalommal a kezében próbált átlépni rajtam, hogy végre letehesse őket az asztalra.

Megpróbáltam felállni. Ettől valószínűleg elájultam. Mikor magamhoz tértem, két másik hivatalnokot vettem észre az irodában. Bawtch így szólt hozzájuk: – Ha most itt meghal nekünk, soha nem tudjuk lepecsételtetni vele ezeket az iratokat.

Valószínűleg ismét elájultam. Arra eszméltem, hogy a falhoz vonszolnak, és már négy hivatalnok van az irodámban.

– Azt hiszem, beteg – mondta az egyikük. – Forró a homloka.

– Ha megkapta valamelyik új lázbetegséget, megfertőz mindannyiunkat – szólt Bawtch.

– Azt hiszem, szólnunk kéne egy orvosnak – mondta egy másik hivatalnok.

– Mégsem hagyhatjuk haldokolni – tette hozza a harmadik hivatalnok. – Bebüdösíti a helyet. Már most is elég rossz a szaga.

Mintha órák teltek volna el, mire ismét magamhoz tértem, kiterítve feküdtem a hátamon. Egy orvos volt mellettem – felismertem: „orvosságos ember"-nek hívták, mivel gyógyszereket szerzett a kerület prostituáltjainak (a pirulák megszakították a nemkívánt terhességeket). Az íróasztalomra rakodta ki a holmijait.

Fölém hajolt, majd egy szíjat szorított a homlokomra. Megpróbáltam lerázni magamról, mert attól féltem, sokkolni akar. Látszólag cseppet sem törődött a büntetéssel, amit egy tiszt sokkolásáért kaphat. Ezek az orvosságos emberek még a bűnözők között is bűnözőknek számítottak.

A szíjról kiderült, hogy lázmérő. – Lázas – mondta az orvos.

– Lehet, hogy mindannyiunkat megfertőz – szólt Bawtch.

A doktor rám nézett. – Nyissa ki a száját! – mondta, majd szétfeszítette. – Aha! Dagadt nyelv. – Felállt. Szavait Bawtch-hoz intézte. – A Diploduckus infernam egyértelmű tünetei – mondta tudós hanglejtéssel. – Új betegség, amely a Flistenről került hozzánk – tette hozzá még tudálékosabban. – Fekete foltok jelennek meg rajta néhány nap múlva, melyek nem sokkal később elgennyesednek.

– Fertőző? – kérdezte az egyik hivatalnok.

– Rendkívüli módon.

A hivatalnokok azonnal kitakarodtak az irodából.

– Hogy fogom lepecsételtetni ezeket a papírokat? – kérdezte Bawtch.

A doktor, mint aki segíteni akar, hozzátette: – Adok egy listát porokról, tablettákról és más csodaszerekről. Használni nem fognak, de kényelmesebbé teszik a visszalévő időt.

– Ezeket mi nem tudjuk megvenni – mondta Bawtch. – Neki pedig egy fillérje sincs. Megnéztem.

– Mi? – horkant fel a doktor. – Azt akarja mondani, hogy azért hívott ide... – Tombolt a méregtől!

Széttépte a listát, a műszereit visszadobálta a táskájába, majd bevágta maga mögött az ajtót.

– Látja, mibe rángatott bele? – szólt Bawtch. Ezzel elment. Ő is bevágta az ajtót.

Mozdulatlanul feküdtem, és vártam, hogy megjelenjenek rajtam a fekete kiütések, melyek hamarosan elgennyesednek.

Sokáig heverhettem eszméletlenül, mert mikor újra magamhoz tértem mar délután volt. A járőrhajó legénysége nyitva hagyta a toalett ajtaját, így a délutáni nap sugarai besütöttek az irodába.

A sofőröm térdelt mellettem. A vállamat rázta. Egy pillanatra koronai vizsgálóvá változott, majd visszaváltozott sofőrré.

– Tudom, azt mondta, nem szabad odamennem. De mikor délben meghallottam, hogy rosszul van, gondoltam, jobban teszem, ha elmegyek az Apparátushangárba, és elmondom neki.

Ismét elájulhattam. Felrázott. Török hastáncosnővé változott. Átkarolta a vállamat, majd kissé megemelt.

– Heller küldte – mondta. – Egy teli doboz innivaló és tíz font édeszsemle. Tegye a száját az űrhajós doboz csövére. Zöld pezsgővíz. Most szívja. Így.

Az íze bozára, a törökök gabonából erjesztett italára hasonlított. Ez bizonyságul szolgált arra, hogy tényleg ott volt az a török hastáncosnő. Már attól féltem, hogy hallucináltam.

Bizonyára ismét elvesztettem az eszméletemet. A sofőr, miközben átkarolt, megpróbált még több italt belém tölteni.

Órákig tarthatott, mire végzett. Aztán így szólt: – Kiürült a doboz. – És visszafektetett.

A nyelven leapadt. – Hova lett a hastáncosnő? – suttogtam. – Azért ment el, mert nem tudtam kifizetni?

Mikor legközelebb felébredtem, sötétség vett körül. A sofőröm ismét felültetett. – Ezt az édeszsemlét Heller küldte. Egy csomó van még belőle. Kicsit harapjon és sokáig rágja, nehogy megfulladjon a falatoktól.

Legyűrtem egy keveset. A fejem mintha azonnal tisztulni kezdett volna. A gyomrom azonban még mindig fájt.

– Én nem tudom kifizetni a doktor piruláit – árultam el a sofőrnek.

– Doktor? – kérdezte a sofőr, meglepetten. – Ó, úgy érti, az orvosságos ember. Visszagondoltunk az elmúlt napokra, és arra jöttünk rá, hogy már három napja nem evett, nem ivott. Ha valaki két napon keresztül nem iszik, szédelegni kezd. Be is lázasodik. Heller mondta. Aztán elmagyarázta, hogy mit csináljak magával, mert Snelz azt mondta neki, hogy maga szomorú lenne, ha ő elhagyná a hangárt, mivel ez egy titkos küldetés, meg ilyesmi. Ezért nem jött személyesen, hanem engem küldött, miután elmagyarázta, hogy mit csináljak.

A sofőröm ezután beletúrt a zubbonyzsebébe. Valamit előhúzott. – Látja, megadta azt a két kreditet. amivel kipótoltam a pénzét, és adott húsz kreditet a végzett munkáért, meg ilyenek. Szóval, itt a része.

Egy ötkredites bankót tartott az orrom elé.

Letettem róla. hogy még aznap megöljem Hellert.

A gyomorfájásom azonnal megszűnt!

7. fejezet

Bawtch két napon keresztül várta, hogy megjelenjenek rajtam a fekete kiütések, melyek aztán elgennyesednek. Bizonyára még egy lyukat is fúrt az ajtóra, hogy leskelődhessen, mert mikor belépett az irodába, undokabb és magabiztosabb volt, mint valaha.

Már nem hallucináltam, de még mindig rosszakat álmodtam. Az idő nagy részét alvással töltöttem. Mikor ébren voltam, pezsgővizet ittam, és édeszsemlét tömtem magamba.

Bawtch az asztalra dobta az irathegyet. – Boldog lennék, ha végeznénk a pecsételéssel – mondta. – Az egész részleg emberfeletti tempóban készíti az iratokat. Ha nem kerül rájuk pecsét, az rendkívül rossz hatással lehet a munkahelyi morálra.

Jól éreztem magam, így nekiláttam pecsételni. Egy óra alatt elfogyott az irathalom.

– Erre a hétre már nincs több feladata – mondta Bawtch, némi rosszindulattal a hangjában. – Szóval, mikor akar eltakarodni innen? – Alighanem látta rajtam, hogy valami máson jár az eszem. Unhatta már a jelenlétemet. – A sofőrje öt kreditet adott Meeleynek, így visszakapta a szobáját.

Gyorsan benyúltam a zsebembe. Na persze, az a (bíííp) sofőr nem nekem adta az öt kreditet, hanem Meeleynek! Ez azt jelenti, hogy ki kellene költöznöm az irodámból: akkor viszont túlságosan is szem előtt lennék, gondoltam.

A derű egy szempillantás alatt elpárolgott belőlem. Mintha Lombar sötét szelleme várt volna odakint, az épület előtt.

– Ez nem a maga lakása – mondta Bawtch, egyre ingerültebben. Még a szemsötétítője is félrecsúszott.

Elhatároztam, hogy letöröm a szarvát. Rá kellett jönnöm, hogy az iroda az egyetlen hely, ahol elbújhatok. Mivel a legritkább esetben fordultam elő az irodámban, itt soha, senki nem keresne. Így szóltam: – Meg kell hoznom néhány stratégiai döntést. Ez azért mégiscsak az én irodám! Jogomban áll itt ülni és gondolkodni!

Egy rövid „Hmmm" volt a válasz. Kirohant.

Azonnal világossá vált, miért akart Bawtch elzavarni az irodámból. Az alvállalkozó emberei miatt! Lapos pillantásokkal benyomultak az irodámba, úgy téve, mintha miattam vesztegették volna el a nap jó részét, majd méricskélni és kalapálni kezdték a toalettet.

Még ezzel sem lehetett kiüldözni a napvilágra.

A menekülési útvonalról, amely megvalósulni látszott, eszembe jutott a kedves Bugs Bunny. Azon gondolkodtam, vajon mit tenne ő az én helyemben. Semmilyen hasonló kalandja nem jutott az eszembe, a töprengéstől pedig, szerencsétlen módon, eszembe jutott Heller és a küldetés.

Na persze, egy pillanatig sem gondoltam, hogy bármit is képes lennék tenni ebben a helyzetben, de mindenképpen ki kellett volna találnom valamit. Cseppet sem örültem annak, hogy a gondolataim elkalandoznak. Attól féltem, elfog a rettegés, ha szabadjára engedem a gondolataimat.

Időről időre, ha a Földre és az ott reám váró biztonságra gondoltam, apró boldogságfoszlányokat éreztem. Ezen a reggelen már tűrhetően éreztem magam, és a mágikus küldemény adminisztratív részleteit is sikerült elrendeznem. Bawtch sem tud majd belekontárkodni. Ha végre eljutok a Földre, hétköznapi szállítókkal és bizalmas információkkal leszek körülvéve. Nem fog érdekelni Bawtch panaszkodása, hogy összegyűrődött az irata sarka.

Tennivaló híján felidéztem magamban az éjszakai álmomat. Kissé összerezzentem, de máris tudtam, hogy miért. Nem analizáltam az álmomat!

Először is, el kellett döntenem, hogy álmot láttam, vagy hallucináltam. Az álomfejtés nem alkalmazható hallucináció esetében. Úgy döntöttem, álom volt, így dolgozni kezdtem.

Miközben dolgozott az agyam, egy papírlapra firkáltam. Ezt a trükköt egy primitív etnológiaprofesszortól lestem el. „Firkálás"-nak hívják, de semmi köze az álomanalízishez.

Az ördögbe is, gondoltam, hát persze hogy apakomplexus. Teljesen nyilvánvaló. A járőrhajó embereinek elektromos ostorai fallikus szimbólumok. Aha. megvan. A fáklyával való hadonászás az (bíííp) irigység jele. Ebből logikusan következik, hogy közösülni akartam az anyámmal, miközben utáltam az apámat. Tessék! Megfejtettem. Ez az álom már soha többé nem fog zaklatni.

Sajnos az álomfejtés a firkálással kiegészítve sem tartott túl sokáig. Túl gyorsan és biztosan kezeltem a pszichológiai problémákat. A gondolataim ismét a problémák felé sodródtak.

Hirtelen szörnyű előérzet uralkodott el rajtam! A járőrhajó! Jó néhányszor átrepültem már a Nagy Sivatag felett, és egyetlen roncsot sem vettem észre! Ha azok az űrhajósok kiszabadultak, és a Flotta tudomást szerez az emberrablásról, a tiszti klubban kapott verés semmi nem lesz ahhoz képest, amit akkor kapok!

Megnyomtam a csengő gombját. A hivatalnok lustasága ellenére is előkereste az aktuális jelentéseket, melyek egy szót sem ejtettek lezuhant és összeroncsolódott járőrhajóról!

Mit történhetett? Talán a 2. Halálzászlóalj emberei, akik elfoglalták a fedélzetet, legénységével együtt csempészeknek adták el a hajót? A Flotta által felügyelt bolygókon üldözik a csempészetet. Mi van, ha elfogják őket? Ez bőven elég, hogy kitörjön egy polgárháború, amelynek azonnal a középpontjába csöppenek.

Megpróbáltam leküzdeni magamban az egyre erősödő rettegést. A pszichológia megtanítja a módszert Számolni kell, lassan. Ez mindig bevált. Mikor húsznál tartottam, felálltam, és járkálni kezdtem. Beleütköztem az egyik munkásba, aki lőporkék munkaruhájában pont úgy nézett ki, mint a járőrhajó álombeli legénységének vezetője.

Reszketve ültem vissza az íróasztalom mögé. A kezemet rászorítottam az asztal lapjára, hogy ne lássák a remegésemet. Igyekeztem nem felhívni magamra a figyelmet.

Ismét belemerültem az álmomba. A hajóvezető így szólt: – Uram, egy szóval sem árultuk el neki, hogy nagylelkűen megvesztegettek minket. – Aha! A kulcsszó a „megvesztegetés". További kapaszkodók. Az ördög is csak azután ment el, miután hamis pénzt kapott! Megvesztegetés!

Aztán ahogy tovább merültem az álmomban, összeszorított foggal, nehogy összekoccanjanak, rájöttem, hogy az álomban előforduló összes szereplő azt gondolta, tudok valamit, amiről pedig fogalmam sincs. Mi lehet az?

Azt is tudtam, hogy mindannyian azt szerették volna, ha megvesztegetem őket.

Ismét felidéztem a részleteket. Villámként hasított belém a gondolat, hogy a járőrhajó legénysége talán tud valamit Hellerről. Miért ne? Tizenöt hetet töltöttek együtt!

Vesztegetés?

Igen. de nem tudom, hogy valaha is eljutottak-e a Spietosba.

Azonkívül egy fillérem sincs vesztegetésre!

Akkora erővel szorítottam a kezemet az asztalra, hogy az ujjaim elfehéredtek. Le kellett hűtenem az idegeimet, hogy gondolkodhassak!

Halálzászlóalj. Ennek is meg kell kondítania egy harangot valahol.

Aztán eszembe jutott az álomnak az a része, mikor hamis pénzzel vesztegettem meg az ördögöt.

Egyszer csak felnevettem. Egész idáig elfojtottam a tudattalan énemet. Mélyen, az ősi hüllőagyamban, amely minden értelmes lény agyában megtalálható, már régen rájöttem az egészre! Az önkielégítéstől való általános félelem miatt azonban a gondolatot nem engedtem felszínre jutni.

Ugyan még mindig féltem kimenni, de már odabent sem éreztem túl jól magam.

Egy jól kitalált mesén törtem a fejem, amellyel magyarázatot adhatok távollétemre. Azt fogom mondani Bawtch-nak, hogy vadászni megyek. Ez az egyetlen szenvedélyem: a vadászkirándulás. Imádom legyilkolni az aprócska énekesmadarakat. Ilyenkor senki sem tudja, hogy hol vagyok, és még azt sem tudják, hogy hol keressenek.

Elővettem a vadászfelszerelésemet a szekrényemből, majd olyan feltűnően, amilyen feltűnően csak lehet, kicsoszogtam az irodámból. Úgy igyekeztem, hogy mindenki meglássa a hátamra akasztott zsákmányzsákot és a tűt lövő fegyvert. – Ha bárki keres, vadászni mentem, hogy felépüljek – szóltam be jó hangosan Bawtch irodájába.

– Végre megszabadultam tőle – hallatszott a motyogása. Tudtam, a csel bevált.

HETEDIK RÉSZ

1. fejezet

A légibusz csillogott-villogott a Flotta tisztítószereitől. A sofőrön is tiszta egyenruha feszült – még meg is fürdött. Ez is Heller hatásának köszönhető (bíííp). Mintha valami beleszúrt volna a gyomromba.

– Örülök, hogy jobban van – szólt a sofőr.

Azonnal felismerem a gúnyt, bárki hangjában. Hűvösen csak ennyit mondtam: – Provokációs Részleg.

Becsukta az ajtót, és elrepültünk. Senki nem látta az indulásunkat Jól értek az ilyesmihez. Senki nem követett minket. Vagyis hogy nem voltam folyamatos veszélyben. Megkönnyebbülten dőltem hátra.

Voltak azért még tartalékaim. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően hat hónappal azelőtt tudomást szereztem egy magas rangú Apparátus-tiszt botrányairól. A kicsapongások ritkák voltak ugyan, de annál hangosabbak, melyeket persze minden alkalommal eltussoltak. Egy rozoga vidéki hotel, melyet már rég átadtak az enyészetnek, adott otthont a botrányoknak. Több hektárnyi kiszáradt bozótos és halott fák vették körül az épületet. Kabáthajtókára erősíthető, aprócska kamerát viseltem. Abban az időszakban rendkívül csalódott voltam elmaradt előléptetésem miatt, ezért megpróbáltam valami olyasmit megtudni a kiszemelt tisztről, amellyel megzsarolhatom.

Éles szememmel azonnal észrevettem egy leplekbe burkolódzott figurát, aki beugrott a bozótosba. Követtem. Micsoda szerencse! Egy nőstény várta egy eldugott padnál. A leples figura a nőstény mögé ugrott. Először nem tudtam, mi történik, kettejük civakodásából azonban, amit még a parti lármája sem tudott elnyomni, kiderült, hogy a nőstény egy magas rangú tisztre várt, aki nem azonos a leples figurával! A nő feljelentéssel fenyegette a betolakodót. Ettől az megrémült, vagy csak nagyon részeg volt, mindenesetre megerőszakolta a nőstényt. Kiváló felvételeket készítettem a közeli bozótból. Miután végzett, előhúzott egy kést, és elmetszette vele a nőstény torkát, örökre elnémítva áldozatát. Erről is készítettem jó néhány felvételt.

Ezzel még nem volt vége az estének. Az anyaggal együtt a laborba rohantam. A kamera rendkívül érzékeny volt, így kiváló képeket kaptam.

Ezután következett a szereplők – sok türelmet igénylő – beazonosítása. Nem volt túl könnyű hozzáférni az Apparátus arcaktáihoz, de azért hamarosan sikerült nevet találnom az arcokhoz. Ki gondolta volna, hogy a nőcske a Halálzászlóalj parancsnokának szeretője, aki pedig megerőszakolta majd megölte, nem más. mint a Provokációs Részleg főnöke!

Először arra gyanakodtam, hogy a Halálzaszlóalj parancsnoka más közbenjárásával akart megszabadulni a szeretőjétől. El akarta kerülni a kérdezősködést. Az ügy nem is került bele a lapokba: az Apparátus cseppet sem nézte volna jó szemmel. A parancsnok azonban a búzavirágosok – a Belső Rendőrség – segítségével megszerezte a bizonyítottan erőszakoskodó gyilkosok listáját.

Egy szép napon, mikor kevés tennivalóm akadt, leballagtam a Provokációs Részleg irodájába. A főnököt Raza Torrnak hívták. A Flisten búzavirágosai nemi erőszak és gyilkosság elkövetésével gyanúsították, de soha nem sikerült bebizonyítaniuk. A fickó végül bekerült az Apparátusba, ahol a Provokációs Részleg igazgatói székéig emelkedett. Egyedül találtam, odaadtam neki a képeket – számtalan másolatot készítettem belőlük, melyeket egy titkos helyre dugtam –, majd így szóltam: – Teljes biztonságban van. Szolgálat közben sikerült megölnöm a fickót, aki ezeket a képeket készítette. A képek még nem kerültek be a legfőbb adatbankba. Nincs szükségem pénzre – tisztában voltam vele, hogy súlyos adósságok gyötrik, képtelen lenne fizetni, valószínűleg megölne, ha fizetnie kellene – egyszerűen csak a barátomnak tekintem. Tekintse baráti gesztusnak, hogy vigyázok a jó hírére. – Sietős mozdulatokkal darabokra tépte a képeket. Így aztán megszereztem magamnak a Provokációs Részleget. Ezekkel a képekkel nem tudtam előmozdítani az előléptetésemet, így aztán ki kellett találnom, mire használjam hirtelen támadt fegyveremet.

Ez a részleg szakosodott a beszervezésre. Mikor a kormány elhatározta, hogy szüksége van valakire, az ügyet átadta a Provokációs Részlegnek. Ezek beszivárogtak a bandákba, hogy meggondolatlan és előkészítetlen bűncselekmények elkövetésére sarkalják a bandatagokat, melyek miatt letartóztatás és kivégzés jár. Prostituáltakkal kompromittálták a veszélyesebb fickókat, majd az ügyeket kitálalták a napilapok számára, így rombolva szét a kiszemelt áldozat életét. Tulajdonképpen egyszerű zsarumelót csináltak, a búzavirágosok is használták ezeket az eszközöket, csak nem olyan mértékben, mint az Apparátus, és az indítékaik között is ritkábban szerepelt a politika.

A Wiel-folyó partján, az iszappadon, rogyadozó raktárházak sorakoztak. Azt mondják, halakat tartottak bennük, mikor a folyóban még voltak halak. Hatalmas cégek használták őket egykoron. A köznépnek fogalma sem volt róla, hogy az iszapban álló épületek ma már a Provokációs Részleget rejtik.

A légibusz egy ideig követte az örvénylő, barnás folyót, majd beszállt a részleghez vezető csatornába. Kiszálltam a gépből, és felszaladtam a főnök irodájához vezető rozoga lépcsőn.

Mikor felismert, a tekintete elkomorodott. Egyszer-kétszer már igénybe vettem a szolgálatait. Látszólag nem félt tőlem. – Látom, előléptették – mondta Raza Torr, kissé keserűen. Ha valakivel beszélt, egyik kezét állandóan a fiókjában tartotta.

Igen, viseltem a rangjelzésemet. A sofőröm azt tanácsolta, hogy adjam el belőle a köveket, és tegyek a helyükre hamisakat, de attól féltem, ha Lombar legközelebb magához ránt, észreveszi a cserét. Még mindig jobb volt éhezni, mint összetűzésbe keveredni Lombar Hissttel. Az éhezés kevésbé fájdalmas!

Barátságosan köszöntöttem. – Remélem, nem csinos lányokra számított? – Nyájas megjegyzés volt. Meg akartam nyugtatni vele.

Hiába. Ettől sem lett barátságosabb. A keze egyre mélyebbre csúszott a fiókba. – Mit akar? – kérdezte.

– Ó, csak egy kicsit megismerni ezt a helyet.

Komoran megnyomott egy csengőt. – Kapja meg, amit akar – mondta a belépő hivatalnoknak.

Követtem a hivatalnokot. A hátam mögül hallottam a fiók csukódását, majd Raza Torr hangját. – (Bíííp) – mondta. Biztosan becsípte az ujját.

Pontosan tudtam, hogy mire van szükségem. A Provokációs Részleg kedvenc módszerei közé tartozott a pénzhamisítás. A köznép soha nem ismeri fel a hamis pénzt, egy képzett eladó viszont azonnal, a pénzvizsgáló készülékkel ellátott pénztárosokról nem is beszélve. Ha hamis pénzzel találkoznak, megkérik az ügyfelet, hogy várjon egy percet, míg ők megszerzik a szükséges címletet, s eközben rátaposnak a pult alá szerelt gombra, amely riasztja a Gazdasági Rendőrséget. Az ügyfelet azonnal lefogják, bevágják a Gazdasági Rendőrség celláinak egyikébe, majd némi kínzás és egy rövid tárgyalás után kivégzik. Igazán egyszerű és problémamentes eljárás, amely során az állam megszabadul kellemetlenkedőitől, riválisaitól és kritikusaitól. Valódi hatalom rejlik a hamis pénzben!

A legkülönbözőbb fajtájú és méretű jelmezek hosszú sora mellett ballagtunk, majd elhaladtunk a zsákmányosztály mellett. A kincseket hullaházakból, balesetek helyszínéről és csatamezőkről szerezték. Ritkán tisztították le a zsákmányt, így a bűz még az Apparátusnál megszokotthoz képest is kissé erősnek hatott. Elsétáltunk az Értékpapírok Fiókjai mellett. A több ezer négyzetyardnyi fiókban az összes ismert világ összes értékpapírjából őriztek néhány példányt, melyeket halottaktól lopott a Provokációs Részleg, és amelyek létfontosságúak voltak egy idegen világban tevékenykedő ügynök számára. Belekukkantottam a pénzfiókokba, mert néha valódi pénz is került beléjük, de egy hivatalnok bizonyára megelőzött.

Kétszáz yardot gyalogoltunk fegyverek között. Minden elképzelhető fegyver, elképzelhetetlen mennyiségben „Forradalmi erők" felfegyverzésére szánták őket, amelyek rendszerint államcsínyek elkövetésére használták a kapott arzenált. Ezek a fajta fegyverek a használat során felrobbannak, elpusztítva minden árulkodó nyomot. Igazán okos. Csak a késekben szabad megbízni, de még azok esetében is érdemes megnézni a nyelet, nem szereltek-e bele robbanótöltetet, amely felrobban, ha a penge húshoz ér.

Végre valahára elértük a „Cselirodájukat". Páncélszekrények álltak az irodában, telis-tele hamis dolgokkal: hamis arany, hamis személyazonosító lap, amely riasztja a rendőröket, ha használják, hamis bizonyítványok, melyeket olyan, egyébként képzett diákoknak adnak ki, akik felfordulást fognak okozni valahol – csupa, rendkívül intelligens anyag.

És pénz! Egy hatalmas pince ajtajában álltam. Intettem a Cseliroda hivatalnokának, hogy nyissa ki. Kísérőm erre így szólt: – Kapja meg, amit akar. – Az ajtó kinyílott előttem.

A pincében őrzött holmi igazán gyönyörű volt. „Klozettpapír" néven szerepelt az Apparátus szlengjében, de ahogy az ember benézett a végeláthatatlan pincébe, és meglátta a hegyekben álló bankjegyeket, annak ellenére melegség töltötte el a szívét, hogy tudta, az összes bankó hamis.

Olyan pénzéhes voltam, hogy a felkapott félkrediteseket azonnal félrehajítottam, mivel komolytalannak éreztem a félkredites címletet. Inkább az egykrediteseket választottam. Valódiaknak látszottak, pláne ha valaki csak egy pillantást vet rájuk. Csakhogy túl sok helyet foglalnának a zsebemben, így aztán vettem néhány ötöst, húszast, ötvenest és százast is. Az összes rendelkezésre álló zsebemet teletömtem.

– Ennyi pénzért egy egész szakaszt megölethet – mondta a kísérőm.

Ez is egy jó ötlet, gondoltam.

Végezetül megpróbáltam lecsukni a zsebeimet. Nem sikerült. Meg kellett szabadulnom az egyesek nagy részétől.

A Cseliroda hivatalnoka a személyazonosító lapom felé nyúlt. Elhessegettem. – Rendkívül titkos akció.

– Ez esetben azonnal elrendelik a nyomozást – mondta a Cseliroda hivatalnoka.

– A főnök azt az utasítást adta, hogy kapjon meg mindent, amire szüksége van. Valaki biztosan áll a háttérben. – A kísérőm Raza Torra gondolhatott. Okos fickó.

Képtelen voltam megállni, hogy ne bolondítsam őket. – Az uralkodó – suttogtam.

– Hát neki éppen elég ellenlábasa van – mondta a hivatalnok. – Azt hallottam, hogy Mortiiy herceg jókora felfordulást szított a Calabaron. A csoportjához tartozó embereket akarják csőbe húzni?

Összevontam a szemöldökömet. Ez volt a legjobb, amit tehettem. Azt kell hogy gondolják, közel járnak az igazsághoz. Sokat sejtetően bólintottam. A fickó így folytatta: – Ne használjanak túl sokat a százasokból. Azokat még a búzavirágosok is felismerik. Mortiiy herceg ügynökei azonnal rájönnek a cselre, és akkor magának vége!

– Óvatos leszek – ígértem meg. – Senkinek egy szót sem, még a jelentésekben sem.

– Rendben! Meg kell szabadulnunk az ilyen Mortiiy-féle tetvektől. Hallotta, hogy az Apparátus megszüntetésével fenyegetőzik?

A kísérőm hozzátette: – Bolond (bíííp). Hogy tudna bárki is kormányozni az Apparátus nélkül?

– Maga egy kicsit messzire megy – mondtam.

Ettől kissé lehiggadt, de alig várta, hogy a kedvemben járhasson. – Az egyenruhája szörnyen rongyos. Van itt néhány általános szolgálati egyenruha. A tisztek abban a gázszivárgásban haltak meg, amelyet a múlt héten vizsgáltunk. Az egyenruháik sértetlenek maradtak. Talán találunk egy magára valót.

Találtunk egyet az én méretemben, de gázszagú volt, ezért tovább keresgéltem. Ahogy nézelődtem, észrevettem a polcon egy olyan táskát, amit „varázsalj"-nak hívnak az ügynökök. Ha kinyitják, a belseje úgy nyílik szét, hogy a vizsgálatot végző soha nem veszi észre, hogy egyfolytában ugyanabban a rekeszben turkál. – Vigye el nyugodtan – mondta a kísérőm, barátságosan.

Fogtam a táskát, és belegyűrtem a hamis pénzt, majd kerestem valamit a táska többi rekesze számára is, hogy a táska működjön – meg hogy legyen mit vizsgálni. Egy Mérgezett étel feliratú polcról levettem néhány dobozt, és azokat is beletettem a táskába. Az Apparátus mindenre gondol.

– Ne adjon borravalót a hamis pénzből – szólt a kísérőm. – Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy meghaljak!

Ezen jót röhögtem. Igazán jó vicc volt. Persze csak addig, míg rá nem jöttem, hogy ezzel valódi borravalóra célzott. Ezért lehetett olyan savanyú, mikor kikísért.

De nekem már egészen más dolgok jártak a fejemben. Ha annak a járőrhajónak a legénysége valóban a Spietosban raboskodik, nem sokáig maradnak kihallgatható állapotban. Ki kell szednem belőlük azokat a dolgokat, amiket Hellerről tudnak, mert nemsokára úgyis meghalnak a mérgezett ételtől, vagy ha mégsem, hamis pénzzel történő vesztegetési kísérlet miatt fogják kivégezni őket.

Ügyesnek és alaposnak kell lenni az Apparátusnál.

2. fejezet

Elindultam, hogy végrehajtsam könyörületes küldetésemet: de tényleg, bárki számára jobb meghalni, mint a Spietos pincéiben raboskodni. Bűncselekményre készültem, és ezzel teljesen tisztában voltam. Ennek ellenére barátságos lépésnek tartottam.

Arról nem beszélve, hogy Heller azonnal megölne, ha megtudná, hogy a teljes legénysége börtönbe került azon az éjszakán, amikor őt is rács mögé dugták. A halott legénység már nem fecseg, ahogy azt kedvenc Apparátus-iskolai instruktorom szokta volt mondani.

Mindezektől függetlenül tényleg fenn áll annak a lehetősége, hogy a legénység tagjai tudnak valamit Hellerről, aminek segítségével ismét kézbe vehetném az irányítást. A hajóvezető ezt mondta álmomban, a pszichológia pedig megtanított rá, hogy az álmok sosem hazudnak.

A sofőröm így szólt: – Gázszagot érzek! – Szimatolva körülnézett. Az erős menetszél ellenére is kinyitotta az ablakot, hogy kiszagolhasson. Rájött, hogy a szag nem kintről jutott az utastérbe. – Ó, maga az – mondta. – Csatornagáz és hullaszag keveréke. Most takarítottam ki a kocsit,

Rá se hederítettem. Éppen magunk mögött hagytuk a kormányzati főváros legutolsó házait, de még nem értük el a Nagy Sivatag határát jelentő hegyeket. Rendbe akartam rakni a mágikus csomagot. A gép padlójára borítottam a tartalmát.

Annak ellenére, hogy halált hozó hamisítványok voltak, csodáltam őket. Halmokban állt a padlón! Egy kupacba gyűjtöttem őket, hogy gyönyörködhessek a szépséges, aranyszínű papírban.

– Istenek! – szólt a sofőröm. – Egymaga kirabolt egy egész Gazdasági Hivatalt?

Félelem és hirtelen támadt tisztelet csengett a hangjában, ami addig igen ritkán fordult elő. Sajnáltam, hogy ki kellett ábrándítanom, de vigyáznom kellett, nehogy lopást forgasson a fejében. – Jobban teszi, ha távol marad ettől a pénztől – figyelmeztettem. – Az összes bankó hamisítvány. – Ezzel átadtam neki egy bankjegyet.

– Valódinak látszik – mondta, és gyorsan visszaadta, mintha mérgezett lett volna. – Kit akar megöletni? Az egész Túlélőtábort?

Nem tartozott rá, és ezt ő is tudta. Rendezgetni kezdtem a pénzt. Minél tovább nézegettem a bankókat, annál kevesebb hajlandóságot éreztem arra, hogy egyszerűen csak túladjak rajtuk. Mindig is jellemző volt rám a takarékosság.

Úgy döntöttem, senkinek nem tesz jót, ha üres pénztárcával látják. Vettem egy csomó százast, néhány ötvenest, húszasokat, ötösöket és egykrediteseket, és beletömtem őket a tárcámba, amiktől kikerekedett, valósággal megszépült. Mutogatni jó lesz, habár megölnének, ha fizetnék vele. A pénztárcámat becsúsztattam a zubbonyzsebembe, amitől máris jobban éreztem magam.

Aztán végiggondoltam a legénység tagjaitól való információvásárlás problémáját. Tulajdonképpen sajnáltam tőlük a pénzt. Valódinak látszott.

Szerszámtárolásra alkalmas mélyedés lapult a légibusz hátsó padlójában. A sofőröm persze már réges-régen eladta a szerszámokat, így a jókora lyuk üresen tátongott. A padlókárpitot felemelve, megvizsgáltam a mélyedést.

Szilárd elhatározásra jutottam. Kikerestem a kupacból az egy- és ötkrediteseket, és belegyűrtem őket a mágikus táska titkos rekeszébe, majd az összes többi, halálos és szépséges bankjegyet bezártam a szerszámtartó mélyedésbe. Megküzdött bennem az odaadni és a megtartani, és az utóbbi győzött! Hirtelen ötlettől vezérelve a mérgezett ételt is a titkos rekeszbe rejtettem. Más módot választottam a megvesztegetésre.

Átrepültünk a hegyek felett, így odatapadtam az ablakhoz. Lombar parancsának megfelelően egy kiégett járőrhajó-roncsnak kellett volna hevernie valahol a Nagy Sivatagban. De semmi nem zavarta meg a fehér homoktenger felszínét. A naptáncosok sem táncoltak körül egyetlen roncsot sem. Mindegy, gondoltam, először megnézem, hogy a legénység tényleg a Spietosban van-e, és majd azután keresem meg a roncsot. Lehet, hogy a hírlapok sem hallottak róla: ilyenek ezek a hírlapok, csak az ostobaságokkal foglalkoznak.

Leereszkedtünk a Gyilkos táborba. A sofőr begurult a nyomorvárosszerű hely zsúfolt utcáinak egyikébe, majd az utasításomra megállt a bordélyházakat felügyelő hivatal előtt. Kezemben a mágikus táskával, bementem az irodába.

A Túlélőtábor parancsnoka hatalmas hasznot húzhatott volna a bordélyokból, csakhogy a kivénhedt nőstényeket cseppet sem érdekelte, hogy megy-e a bolt, vagy sem. Rendetlenek voltak. Mocsok borította a padlót, a hirdetőtáblához pedig már évek óta hozzá sem nyúltak. Az ajtóban álló nősténynek még egy íróasztala sem volt.

Valaha szép lehetett, mára azonban már egy hivatalnokra hasonlított. Négyszáz fontnyi háj terült szét a széken. Csak egy mocskos törülközőt viselt magára csavarva, és egészen addig fel sem nézett, míg nem toppantottam egyet a lábammal.

– Szükségem lenne egy némára, vesztegetéshez – mondtam. Gyakoriak voltak az idegen bolygókról származó lányok, akiknek még a hangszálait is kivágták, habár amúgy sem beszéltek voltárul. Csak egy néma prostituált juthat át az alagúton. A többiek elfecseghetik, hogy mi zajlik a Spietosban. Igen gyakran küldtek nőket a foglyok cellájába, de csak olyanokat, akiket még kínvallatással sem lehet szóra bírni. A csőcselék sok mindenre hajlandó egy nőért.

Megvetően rám nézett, aztán kinyújtotta a mocskos kezét. A viselkedése alapján legszívesebben kivégeztettem volna. Elővettem a tárcámat, és nagy durcásan beletettem a tenyerébe egy hamis ötvenest.

Úgy elkezdett reszketni, mint egy tál kocsonya. Széteső vonásait behízelgő mosolyba rendezte. Rámeredt az ötvenesre. Nem egy képzett pénztárossal álltam szemben.

– Szükségem lenne rá egy ideig – mondtam.

Ez cseppet sem érdekelte. Rikoltozni kezdett a hall irányába, ahonnan hozzá hasonló vén banyák kerültek elő, akik egy fiatal lányt vonszoltak magukkal. Koszos teremtés volt, de azért meglehetősen csinos. Megnéztem a hangszálait: eltávolították. Leverten, kimerülten állt előttem. Egy kormányzati rajtaütés alkalmával rabolhatták el a Flisten valamelyik primitív vidékéről. Csinossága ellenére sem tűnt úgy, hogy bárkit is fel tudna izgatni.

– Szükség lesz néhány trükkre – tettem hozzá. Rengeteg erotikus játékszert, vibrátort és egyebeket használtak.

Ezzel sem volt baj. Még egy rikoltás, és megjelent a következő banya, kezében egy csomó segédeszközzel. Beledobáltam őket a mágikus táska látható rekeszébe.

A lány csak egy mocskos rongyot viselt az ágyéka előtt, a ruha azonban cseppet sem számított. Eszembe jutott valami. – Egy csomó férfi számára kell. Meglehetősen el fogják használni.

Az öreg, kövér denevér így szólt: – Százával kapjuk őket. – Megcsókolta az ötvenest. – Megölik? Kit érdekel?

Az egyik vén banya, ravaszkás mosollyal az arcán, felhajtotta az ágyékkötőjét. – Te nem szeretnél valamit, szivi?

Legkevésbé sem szeretnék egy prostituáltat a Gyilkos táborból! Na, tűnés innen.

A lány kezébe nyomtam a táskát, hogy cipelje. Ravasz lépés volt. Ha követik a hamisítványokat, a nyomok a lányhoz vezetnek.

Az alagút barikádjánál így szóltam az őrhöz: – Csalimadár. Nagyra értékelném, ha megmotozná, van-e nála fegyver, vagy ilyesmi. Túl koszos.

Az őr elvigyorodott, felhúzott egy pár kesztyűt, félrehúzta a lányt, és kicsit elszórakoztatta magát. Aztán a barikádtiszt is bekapcsolódott. Nekem kellett felhívnom a figyelmüket rá, hogy vizsgálják át a táskámat. Persze hogy csak az erotikus micsodákat találták meg.

Mikor végeztek, így szóltam: – Érvényesítsék az útlevelét.

– Mennyi időre? – kérdezte a barikádtiszt.

– Meghatározatlanra mondta. – Csak annyit ígértem, hogy viszek egyet.

Az őr felnevetett. – Bárcsak lenne egy titkom, amit ezzel próbálnának kiszedni belőlem. – A személyazonosítómat rányomta az útlevélre, majd visszaadta.

A lány most még levertebbnek látszott. Meglepődtem, hogy elpirult, mikor az őr megtapogatta. A prostituáltak általában hideg húsok. Csőcselék.

A közbusztól megrémült. Talán még sosem utazott közbusszal. Az igazsághoz hozzátartozott, hogy a Spietosba cipelt prostituáltak ritkán kerültek ki élve az erődből, általában túlterhelték őket, amibe belehaltak, vagy egyszerűen csak megölték őket, de ezt a lány nem tudhatta. Nem értette a voltárt, és beszélni sem tudott.

Mikor elértük a Spietost, nem akart leszállni a buszról! Úgy kellett lerángatnom, aztán meg nem akart lábra állni. Megrugdostam, majd a kezébe nyomtam a táskát. Folyamatosan lökdösnöm kellett ahhoz, hogy hajlandó legyen előttem menni.

Sejteni kezdtem, hogy átvertek. Ez egy engedetlen fajta lehet, akit a kereskedők rendre visszadobtak. Azért adták nekem ezt a lányt, mert használhatatlan! Ah, a bosszú sem fog elmaradni. A bordély főbanyája is csak addig örül, amíg meg nem próbálja elkölteni az ötvenest. Ez jólesett a lelkemnek. Gondért gondot, így tisztességes!

Csakhogy az egyik baj szüli a másikat. A jelenléti iroda félmeztelen, sárga hivatalnoka sokáig időzött a jelentésekkel. A Spietos jelentései igen hitványak voltak – soha senki nem ismerte ki magát rajtuk. De hogy még a beérkezésnek se legyen nyoma, az még itt is szokatlannak számított.

Megadtam neki a lehetséges dátumot. Nem. semmi. Már kezdtem azt hinni, hogy soha nem érkeztek meg ide, mire a sárga ember így szólt: – Katonák? Azt mondta, katonák? Ezzel kellett volna kezdenie. A katonai részlegben keresse őket.

A hosszú útbaigazítást követően, miután magam mögött hagytam egy csomó csövet és alagutat, rájöttem, hogy túl mélyre jutottam, és visszafordultam – miközben végig magam előtt löködtem a lányt – majd egy olyan részlegbe jutottam, amelynek az irodája sokkal közelebb volt a bejárathoz, mint az, ahol először jártam. A Spietos rendkívül zegzugos.

Egy őrszobán találtam magam. Huszonnégy rohamsisakos őr heverészett a helyiségben, kockázva, szunyókálva.

A tiszt toprongyos volt – mint mindenki az Apparátusnál. Az emberei nyilvánvalóan a tábor nappali őrzését végezték.

Nem érdekelte a lány – biztosan a fiúkat kedvelte. Látszólag csak az foglalkoztatta, hogy minél előbb leteljen a huszonnégy órás szolgálat, és visszamehessen a táborba, saját kis zugába.

Kiderült, hogy egy évszázaddal ezelőtt lázadás tört ki a katonatiszt foglyok között, mivel értékesnek számító, tiszti ranggal nem rendelkező foglyokat raktak közéjük. Ásítozva mesélte mindezt.

Elmondtam neki, hány emberről van szó, megadtam a dátumot és az időpontot, amikor feltehetően behozták őket. Az órájára nézett, mintha drága lenne az ideje. Aztán így szólt: – Még két órát kell itt lennem ezen a büdös helyen. – Körülnézett, majd valami használaton kívüli eszköz alatt megtalálta a listákat. Leült a rendetlen asztal mögé, és olvasni kezdte.

Megrázta a fejét. Aztán, mikor már majdnem beletörődtem, hogy mégsem hozták ide őket, végighúzta az ujját a papíron.

– Hibás a dátum – mondta kedvetlenül. – Negyvennyolc óra az eltérés. Itt van, de két nappal később kerültek ide, mint ahogy azt maga mondja. Jobban tenné, ha pontosítaná az adatait. – Mintha én kezelném az aktáikat! – Az ötös blokkban vannak. Megjegyezte? Ennél többet nem mondhatok. Nem azért mert titok ha nem mert nincsenek itt. Azt mondja. „Húsz fő, katonák, potenciális veszélyforrás. További rendelkezésig fogva tartani őket." Nincs több bejegyzés, úgyhogy ott kell lenniük. Jeemp! – kiáltott egy lustálkodó altiszt felé –, mutasd meg ennek a fickónak, merre van az ötös blokk.

Senki, még egy futó pillantást sem vetett a prostituáltra. Nyilván naponta ingáznak a tábor és az erőd között. Annál jobb. A pénz, pláne ha hamis, szinte értéktelen a számukra, és amúgy is felismernék a hamisítványt. Ezek a durva fajankók azonnal megölnék őket, ha megpróbálnák megvesztegetni őket. Rohamsisakok. Ez biztató.

A prostituáltat Jeemp után lökdöstem. Végigmentünk néhány öreg, fekete alagúton, majd megtorpant, és maga elé mutatott. – Arra, valamerre. – Magunkra hagyott minket.

A helytől ideges lettem. Meglazítottam kábítófegyverem oldaltáskáját, megtapogattam a nyakam mögé erősített kést és a zsebembe dugott robbantót. A világitólemezek nagy része kiégett. Víz csordogált valahol. Egy hatalmas féreg ugrott elő az egyik leszakadt cellaajtó mögül. Halálra rémültem.

A fekete folyosók, cellák és szobák csak csontokat rejtettek. Ez a rész nagyon különbözött attól a területtől, ahová Hellert zárták.

A katonai részleg cseppet sem volt katonás! Jó, hogy kézbe vettem ezt a dolgot, gondoltam. A halott űrhajósok nem fecsegnek.

3. fejezet

Végül belestem egy rácson. Megláttam mind a húsz embert. A ruháikat persze ellopták, így meztelenek voltak. A kőpárkányon hevertek. Nem voltak túl rossz állapotban. Azonnal észrevettem az okát: rágcsálócsontok hevertek egy kupacban a cella padlóján, a fekete falon pedig vastagon csorgott a talajvíz.

A prostituáltat belöktem a szomszédos, üres cellába. Meglepetésnek szántam.

Fel akartam rázni őket. Bekiáltottam a rácson. – Ki a főnök?

Egy magas, nagydarab fickó kászálódott le a párkányról, és lépett a rácshoz. – Te meg ki az ördög vagy? – kérdezte.

Nincs letörve, gondoltam. Végül is ehetnek rágcsálókat, van vizük, ha felfogják a falról, és őrrel sem találkoznak gyakrabban, mint naponta egyszer.

Elhatároztam, hogy katonásra veszem a figurát. – A járőrhajója számát kérem.

– Szóval tudja, hogy a Flottához tartozunk – mondta. – És mi lesz, ha a Flotta végül megtudja, hogy mi történt velünk?

– Gyerünk – mondtam. – Azért jöttem, hogy segítsek. Ne beszeljen velem ilyen hangon, ha jót akar magának és az embereinek. Adja meg a hajója számát és saját rangfokozatát.

Valaki így szólt a háttérből: – Csak nyugodtan. Úgyis tudja.

A másik megrántotta a vállát. – Soams hajóvezető, B-44-A-539-G számú járőrhajó, Flotta. Ki maga. és hol vagyunk?

Ah, szóval nem tudják, hol vannak. Nagyszerű.

Kétfajta megközelítés létezik. A barátságos és az erőszakos. Az előbbi sokkal időigényesebb.

– Bizonyos információkért cserébe hajlandó vagyok bizonyos dolgokra, amelyek megkönnyítik az életüket. Nincs kedvem alkudozni. Az időm drága.

A többiek mozgolódni kezdtek, majd félkörbe gyűltek a vezetőjük mögött.

Átmentem a másik cellába, és magamhoz vettem néhány hamis bankót. A lányt még nem hoztam elő. A pénzt lengetve, visszamentem a rácshoz.

– Ha elmondanak mindent, amit arról a bizonyos Jettero Heller harcmérnökről tudnak, aki a maguk utolsó parancsnoka volt, megkapják ezt a pénzt.

A fickó visszament a társai közé, hogy összedugják a fejüket. Sokáig sutyorogtak. A viselkedésükből tisztán ki lehetett venni a köztük lévő rangsort. A Flotta járőrhajóin nem szolgáltak királyi tisztek – túl sok volt ahhoz a járőrhajó. A kapitányt „hajóvezető"-nek hívták, volt két altiszt pilótája, egy altiszt gépésze, néhány ilyen-olyan embere, akik az élelmezéssel és a gazdasági ügyekkel foglalkoztak, valamint pár egyszerű űrhajósa. A suttogás közepette azonnal meglátszott, hogy ki kicsoda. A szolgálati utat tiszteletben tartva tanácskoztak ugyan, de rendkívül demokratikusan. Mivel összezárva élnek, és rengeteg időt töltenek együtt az űrben, egészen másképpen viselkednek egymással, mint például a Hadsereg katonái.

Mintha meg sem hallották volna, amit mondtam. – Ezen tudnának ételt venni.

Soams visszajött a rácshoz, és a pénzre nézett. Az orra alá dugtam. – Ez kevés – mondta.

Átmentem a másik cellába, és magamhoz vettem még néhány bankót. Ennek elégnek kell lennie, gondoltam. Aha, szóval Heller karizmája nem elég ahhoz, hogy elhallgattassa ezeket az énekesmadarakat.

Mire visszaértem, nekiláttak parádézni. A Flottánál szokásos módon csinálták. Az egyikük kilép, elmondja a mondókáját, aztán visszalép, majd jön a következő, az is beszél, és így tovább.

Életem leggusztustalanabb zagyvaságát voltam kénytelen végighallgatni, a legénység előadásában.

Heller egy magas, igen jóképű tiszt. Heller pontosan tudja, hogy mit csinál. Heller bátor, semmitől sem fél. Hellernek nagyon szép az énekhangja. Heller nagyszerű dolgokra képes, hozzátéve, hogy mit tett, mikor rácsapódott egy légzsilip, Heller szórakoztató, vicceket mesél, ha a helyzet rosszra fordul, mindez példákkal illusztrálva.

Végtelenül gusztustalan!

Végül abbahagyták. Soams pedig kinyúlt a pénzért. El akartam kapni előle, de túl gyors volt.

Végignéztem rajtuk. Az álom szerint – megdöbbentő volt, hogy mennyire hasonlítottak álombeli önmagukra – ennél jóval többet tudnak. Biztos voltam benne.

Magamhoz vettem még némi pénzt. Rengetegbe került ez az iménti haszontalanság! De nem volt más választásom. Végig kell csinálnom, gondoltam.

Kezdetet vette a második számú parádé: Heller kiváló atléta. Rekordtartó. Halálra rémültek, mikor mágneses cipővel kimászott a hajó orrára, csakhogy megmérje az odaérkező hullámokat: nem talált elég hosszú biztonsági kötelet, és négyszáz mérfölddel a Blito-P3 fölött, kezében mérőeszközökkel, mindenfajta kötél nélkül kimászott a hajó orrára. Meg ilyenek. Baromságok.

Végeztek. Soams elvette a második adag pénzt is. Éreztem, hogy elhallgatnak valamit. Titkolódzva néztek egymásra.

Átmentem az ételért. Elég dühös voltam ahhoz, hogy megkapják tőlem. Hamarosan halottak lesznek!

Ahelyett, hogy lenyűgözte volna őket az étel látványa – úgy nézett ki, mint a valódi, és az íze is olyan volt, de néhány perc múlva halált okozott – az a bolond Soams így szólt: – Hol szerezte ezeket? Kintről nem hozhatta be.

Visszamentem a mágikus táskáért, hogy megmutassam nekik, de a varázslatot nem árultam el.

Katasztrófa történt! Az a (bíííp) lány, hogy megtudja, kivel beszélgetek, vagy egyszerűen csak szökni próbált, kilesett a szomszédos cellából!

Soams észrevette! (Bíííp) meg. Történjen vele bármi, megérdemli, gondoltam.

– Egy lány? – kérdezte Soams.

– Lány? – visszhangozta a többi idióta. A rácshoz tolakodtak, hogy meglássák.

Most megvagytok, gondoltam. Visszavonultak, összedugták a fejüket, a szolgálati utat betartva sugdolóztak egy darabig, majd Soams visszajött a rácshoz.

– Valamit meg akar tudni Hellerről, igaz? – kérdezte. Látva sóvárságomat, így folytatta: – Nos, tudunk valamit Hellerről, amit magának is tudnia kellene. Tulajdonképpen az élete múlhat rajta.

Ezt akartam.

– Odalent – és megrugdosta az ajtó alját – van egy ételnyílás. Néha ennivalót adnak be rajta, de elég nagy ahhoz, hogy beférjen rajta a lány. Vékonynak látszik. Ahhoz meg bőven elég, hogy bedugja rajta a táskát.

– Rendben – mondtam. – Mondja el, és beadom őket.

– Ó, nem – szólt Soams. – Szépen elsétálna. Azonkívül fegyver is van magánál. Kinyitja az ajtót, és visszaveszi őket, ha úgy akarja.

Mit tehettem volna? Becsúsztattam a táskát, majd nagy nehezen legyűrtem a lányt, és őt is betuszkoltam a nyílásba. Hosszú körmöket viselt, amit a Flisten hátországában csak az engedhetett meg magának, aki sosem dolgozott. Nem szerettem volna, ha megkarmol.

Az egyik űrhajós a rácshoz lepett, különös, idegen hangzású nyelven, amit senki más nem beszélt rajta kívül, rászólt a lányra, mire a lány azonnal lehiggadt. Ez az űrhajós érti a dolgát, gondoltam. A lány egyetlen zokszó nélkül mászott ki a nyílás túloldalán.

Soams kivette az élelmiszeres dobozokat, aztán a pénzt is megnézte. Belelesett a táskába, és meglátta a szexuális játékszereket. A lányra pillantott, aki némán feküdt a cella padlóján Visszatartottam a lélegzetemet. Ah, bólintott.

A hajóvezető egészen közel lépett a rácshoz. – Mondom az információt. Szívlelje meg, nem fogja megbánni.

Csupa fül voltam.

– Ha Heller – kezdte a hajóvezető – meghallja, hogy mi történt velünk, puszta kézzel megöli magát! Meneküljön, ahogy a lába bírja, és akkor talán még elkerülheti a halált!

Hát persze hogy fel akartam tépni az ajtót, hogy visszavegyem holmikat. Be is lőhettem volna. Csakhogy sötét volt odabent, bemenni pedig féltem.

A pokolba velük!

Nagy peckesen elindultam a folyosón, meg sem hallva a gúnyolódásukat és kiáltozásukat. – Piás – kiabálták utánam. Ragaszkodnom kellett a pszichológia tanításaihoz. Az álomfejtésem pontos volt. Csak a vágy térített el, az elfojtott vágy, hogy szexuálisan érintkezzek az anyámmal.

Szóltam az őrnek, hogy végeztem. Odadobtam neki a lány útlevelét, habár tudtam, nem lesz rá szükség. Hamarosan halottak lesznek, miután megeszik a mérgezett ételt! Biztos voltam benne, hogy ez a felvonás véget ért.

4. fejezet

Miután ettől a gondtól megszabadultam, a járőrhajó lezuhanása kezdett foglalkoztatni. Mintha az Apparátus nem fejezte volna be, amit elkezdett. Nem akartam, hogy Lombar egyszer csak azzal álljon elő, hogy „Miért nem intézte el?" – ahogy azt Heller elrablásakor is tette.

Sofőröm teljes megrökönyödésére ahelyett, hogy visszarepültünk volna a kormányzati fővárosba, egy kisforgalmú útvonalon a Blike-hegység felé vettük az irányt. Rengeteg üzemanyagunk volt, Hellernek köszönhetően pedig édeszsemlében sem szenvedtünk hiányt. Még a zsákmányzsák és a tűfegyver is ott volt a gépben, de azt mondtam magamnak, első a kötelesség. Aztán csak repültünk és repültünk.

Nyomát sem láttam lezuhant űrhajónak. Ha a legénység negyvennyolc óra késéssel érkezett meg a Spietosba, akkor ennyi idő biztosan kellett az odaszállításukra. Ekkora sugarú körben kell keresni a roncsot. Nem lehet vaktában nekiindulni a Nagy Sivatagnak, még homokkocsival sem: ha nem akadunk rá a kormányzati főváros és a Túlélőtábor között, akkor át kell vizsgálni a Túlélőtábor körüli kört. Egyszerű logika. Ha ott sem találjuk meg, akkor lehet, hogy csempészeknek adták el a hajót, majd légibuszon tértek vissza a táborba, és akkor az istenek sem tudják, hogy hol lehet a járőrhajó. Idegesítő volt rágondolni, hogy meg kell találnom ezt a roncsot. Ha rábukkannék, kitálalhatnám a hírlapoknak.

A sofőr azonnal segítőkésszé vált, ahogy megtudta, hogy mit keresünk. Észrevett valamit. Leszálltunk. A vénséges roncs már szinte teljesen belesüllyedt a talajba. Miközben nézegettük, észrevettem egy énekesmadarat, „trillázó"-nak hívják ezt a fajtát – a sivatagban honos –, melyet azonnal leszedtem. Csak néhány lábnyira ült tőlem, de azért jó lövés volt. Betettem a zsákmányzsákba.

Útban a Blike-hegység felé úgy tettem, mintha egy másik roncsot is észrevettem volna, ami persze csak egy szikla volt, és így sikerült elejtenem még két trillázót.

A hegyek egyre magasabbak lettek alattunk. Jégsapkák jelentek meg a hegycsúcsokon. Noha nem ezek voltak a Voltár legmagasabb csúcsai, a harmincnyolcezer lábnyi magasság tekintélyt parancsolónak számított. Képtelenség lett volna átkelni rajtuk. Ebben a magasságban már rendkívül ritka a levegő.

További két vaklárma után, miközben hat trillázóval gazdagodtunk, így szólt a sofőröm: – Gris tiszt úr, most roncsot keresünk, vagy vadászunk?

Ez volt az első alkalom, hogy ráébredtem, vadászok. Minél messzebb kerültem Hellertől és a Vontató Egytől, annál jobban éreztem magam!

Na persze nem válaszoltam a sofőrnek. Úgy vette volna, hogy meghátráltam!

Átkeltünk a Blike-hegység gerincén nyíló, rendkívül hideg szoroson, majd azonnal leereszkedtünk a hegy mögötti völgybe. Ez a vidék a lordok számára fenntartott vadászterület volt, melyet folyamatosan megfigyeltek, és őrizet alatt tartottak. A terület olyan hatalmas volt, annyi fennsík és szurdok szabdalta, hogy kiváló búvóhelyül szolgált annak, aki azt akarta, hogy soha ne találják meg. Nyüzsögtek a vadak, sokukat távoli bolygókról telepítették ide.

– Valaki az első lövés óta követett minket – szólt a sofőröm.

Hátranéztem. Senkit nem láttam magunk mögött az égen. A légibuszok nem rendelkeznek érzékelőkkel. Ideges lettem.

– Most nem látom – mondta a sofőr.

Az idegeimnek szüksége volt erre, mondtam magamnak szigorúan: nehéz idők előtt állok. Kellett ez a kis vadászat!

Hirtelen este lett körülöttünk, habár lehet, hogy csak a hegygerinc takarta el a világosságot. Nem lett volna jó leszállni abban a sötétségben!

Sikerült észrevennem egy kicsinyke fennsíkot. Füves terület, néhány kurta fával. Háromezer lábnyi mélység tátongott alatta, a szakadék alján pedig egy folyó tajtékzott, fehéren. Kiugró sziklák szegélyezték a fennsíkot.

– Leszállni! – rendelkeztem.

Leszállt. Lekapcsolta a meghajtókat. Csodálatos csend támadt! Csak a fákat borzoló szél susogása, és a mélyben fortyogó víz morajlása hallatszott. Megnyugodtam. Gyönyörűséges volt. Kis idő múltán kiszálltam a gépből, és a fennsík szélén sorakozó sziklákhoz ballagtam. Felmásztam rájuk. Egy ösvényt vettem észre a sziklaperem túloldalán, néhány barlangot, a mélyben pedig ott hömpölygött a folyó, habár abból csak a fehér tajtékot láttam.

A sofőr fát gyűjtött, én pedig tűzport szórtam a rakásra, majd mikor a port átjárta a levegő, fellobbant a tűz. Hideg volt, és egyre sötétebb lett.

Sofőröm letépte a tollat a trillázókról, majd nyársra tűztük, és sütni kezdtük őket. Félórányi gyengéd figyelem után elkészültek.

Egy sziklán ültem, és trillázót ettem. A tűz barátságosan lobogott, mögötte pedig ott ült a sofőröm, egy sült trillázóval a kezében. Előrehajoltam a következő nyársért.

BUMM!

Lövés robbant azon a helyen, ahol addig a fejem volt.

Az erős légnyomás azonnal kioltotta a tüzet!

Mászni kezdtem.

A sofőröm hallotta, hogy mászok, és követni kezdett. Elértem a sziklaperemet, és átmásztam rajta. Ha a sofőr nem ütközött volna belém, majdnem lelökve a szakadékba, maga zuhant volna le a háromezer lábnyi mélységbe!

Lekuporodtam az állatok által kijárt ösvényre. Nem mertem kilesni a sziklaperem fölött. Még nem!

– Igazam volt – szólt a sofőr. – Valaki követett minket!

– Álljon fel, és lessen ki – mondtam.

Mászni kezdett, amitől egy kő meglazult, aprócska kőomlást idézve elő. Ez megtette a magáét!

Robbanótűz lángjai csaptak fel a sziklaperem tetejéről. A légnyomás rettenetesen erős volt! Bárki is legyen az, legyezőfegyvert használ! Ez a fegyver negyven fokos szögben, elektromos tűzzel árasztja el a célterületet! Nem egy vadászfegyver! Nem is a vadőrök használják. Ez katonai fegyver! Istenek, ki lehet a nyomunkban? A Hadsereg?

– Talán csak valami tévedés – szólt a sofőr, és mielőtt még közbeszólhattam volna, így kiáltott: – Hé, csak mi vagyunk azok!

Egy következő legyezőfegyver-lövés volt a válasz! A fedezékül szolgáló sziklafal tetejéből letörött egy darab. Olvadt kőzet és kőtörmelék szóródott szét körülöttünk.

Az ellenség azonban, bárki is volt az, hibát követett el. Megvilágította vagy megvilágították a környezetünket. Az ösvényen guggoltunk, tíz lábra tőlünk balra egy

barlang tátongott, alattunk pedig a koromfekete mélység, a folyóval.

– Ezek rablók – mondta a sofőr. Tényleg gyakoriak voltak a rablótámadások ezekben a hegyekben.

BUUUMMM!

A hangjára lőttek!

Ezt kellene kihasználni. Suttogva szóltam a sofőrömhöz: – Tud elhalóan sikítani?

– Nem – felelte.

– Tegye azt, amit én csinálok. Sikítok egyet, és beugrok a barlangba, aztán mikor már odabent vagyok, maga is sikoltson, és ugorjon be utánam. Megértette?

– Nem tudom, hogy kell csinálni! – suttogta. Az ostoba. Erre mindenkit megtanítanak.

Felkiáltottam: – Tűnjenek el!

BUUUMMM!

Elhalkulóan sikítottam, mintha egyre távolabbról érkezne a halálsikoly hangja. Bárki is az, ebből arra gondolhat, hogy sikerült lelőnie a sziklaperemről.

Bevetettem magam a barlangba.

A sofőr, felismerve a csel szükségességét, és mivel amúgy is sikoltozni lett volna kedve, egész tűrhető halálsikolyt produkált. Aztán majdnem sikerült elrontania, mert mikor behuppant mellém, felkiáltott: – (Bíííp)!

Odabent kuporogtunk. Néhány perc múlva egy fénycsóva pásztázta végig az ösvényt, ahol addig guggoltunk. Igyekeztünk egyre mélyebbre húzódni.

A fény kialudt.

Aztán, érthetetlen módon, néhány apró lövés hallatszott. Lángok ropogtak.

Végezetül felsivítottak egy jármű meghajtói, a zaj egy ideig ott visszhangzott a hegyek között, majd lassan elnyelte a messzeség.

Felbátorodtam. Kiküldtem a sofőrt körülnézni.

– Istenek! – mondta odakint.

Még mindig ott állt, senki nem lőtte le, így aztán én is kimerészkedtem.

– A Blike-hegységben rekedtünk! – mondta a sofőr.

A légibuszunkat lángok borították.

– Jó – mondtam.

– De nem tudunk átkelni a hegyeken! Még a szorosokban is túl ritka a levegő.

Hirtelen arra gondoltam, hogy a sofőrömnek is van neve. Sosem használtam. Itt volt a megfelelő alkalom. – Ske, sosem álmodott az erdei életről, a fákról, a bokrokról, a patakokról? A természetben való életről? A nyugalomról?

Ezt cseppet sem tartotta viccesnek. Káromkodva rohanni kezdett a gép felé, hogy homokot szórjon a lángoló roncsra. Nem segítettem neki. Csak a hajtómű égett. Bárki is volt az, belelőtt az üzemanyag-tárolóba és a generátorkonverterbe. Ez a hajtómű már soha nem fog működni.

Boldogan dúdolgattam. A bozótban ráleltem tűfegyveremre, a zsákmányzsákra és a lőszereimre. Kicsit megsült édeszsemlét és forró pezsgővizet szedtem elő a gép hátuljából. Miközben a gépben matattam, hirtelen megláttam a nyitott szerszámdobozt. Üres volt.

A nevetéstől le kellett ülnöm. Csak nevettem és nevettem. Hosszú idő óta akkor nevettem először. A sofőr, akinek addigra sikerült lefojtania a hajtóműtüzet ijedten nézett rám. Lehet hogy egy kissé hisztérikusnak hatott a nevetésem.

– Mi olyan vicces? – kérdezte.

– A pénz! Eltűnt! – És ismét feltört belőlem a nevetés. – Azért követtek, hogy kiraboljanak. Elnémították hajtóműveiket. Óvatosan követtek. Most azt hiszik, hogy megöltek minket. És... – Olyan mulatságosnak éreztem, hogy újra és újra kitört belőlem a kacagás. A sofőr megfogta a vállamat, hogy felállítson, vagy megrázzon, vagy micsoda. Nem érdekelt. Visszaültem és tovább nevettem. Mikor kissé lehiggadtam, ismét tudtam beszélni.

– Az egészet azért csinálták, hogy elrabolják tőlünk a hamis pénzt! Ha szétterítik, alapos nyomozást kapnak a nyakukba. Kapásból kivégzik őket!

Ske ezt cseppet sem tartotta viccesnek. – Én csak annyit tudok, hogy távol esünk mindenféle közlekedési útvonaltól, nincs semmiféle kommunikációs lehetőségünk, mély kanyonok vesznek körül minket, amelyekben vérengző fenevadak élnek.

– Ez benne a legszebb – mondtam.

Figyeltem, ahogy feléleszti a tábortüzet – ha azok a valakik véletlenül visszanéznének, úgyis csak a lángoló légibuszt látnák. Összeszedte a madarakat, és nekilátott letisztítani róluk a hamut és a kavicsokat. Vigyorogva ültem le mellé.

Nincs többé Vontató Egy. Nincs többé Heller. Krak grófnőtől is messze kerültem. Ha megtalálnak minket, azt mondom Lombarnak, hogy eleget téve az utasításának, keresni kezdtük a lezuhant járőrhajót, de kigyulladtunk, és mi is lezuhantunk.

Azt hittem, boldog éveknek nézek elébe, melyeket ebben a vadaktól nyüzsgő vadonban fogok eltölteni. Minden problémám megoldódik.

Bárcsak így lett volna! Ma már tudom, hogy mekkorát tévedtem azon az estén.

5. fejezet

„Primitív atavizmusomnak" három hét elteltével hirtelen vége szakadt.

Egy államhoz szorított robbantófegyver ébresztett álomtalan, csodás álmomból.

A hegygerincek közti völgyek valóságos paradicsomok voltak: füves fennsíkok, impozáns erdők, érdekes sziklaképződmények és fodrozódó patakok keveredtek lenyűgöző egységbe, amit méltóságteljes, hósapkás csúcsok vettek körül!

Énekesmadarak és a legkülönfélébb vadállatok nyüzsögtek a völgyekben, melyek egyaránt gyönyörködtettek a szemet, a fület és a gyomrot.

Nap nap után egyik táborhelyről vándoroltunk a másikra, amely mindig sokkal lenyűgözőbbnek látszott az előzőnél.

Kis nehézségem akadt Skével, a sofőrrel. Mivel meg akarta őrizni a gép vázára szerelt azonosító lapocskát máskülönben nem kaphat másik gépet –, ragaszkodott hozzá, hogy hatalmas munkával – szerszámok híján kövekkel kalapálva – kitörje a fémlapot. Órákig tartott Az eredmény az lett, hogy egy húsz láb hosszúságú vázdarabot volt kénytelen a hátára venni, ami nehéz volt és formátlan, sziklákon és fák között pedig szinte lehetetlen volt vele közlekedni.

A megperzselődött édeszsemléket és az eldeformálódott dobozokban lévő pezsgővíz maradékát is neki kellett hoznia, a takarónak kihasított üléskárpittal egyetemben. Ha ehhez még hozzáadjuk az elejtett vadakat, könnyen elképzelhető, mekkora terhet cipelt. Ahogy vándoroltunk – és néha megálltam, hogy a látványban gyönyörködjem – mélyen magamba szívjam az édes illatoktól terhes levegőt, vagy hogy lelőjek egy-egy énekesmadarat –, mindvégig magamon éreztem sofőröm kritikus tekintetét, miközben ő azt gondolta, hogy ezt nem veszem észre.

Ahogy egyik nap egy meredek ösvényen kapaszkodtunk felfelé, és három hanyattesés után – mivel a gép váza igen nagy előszeretettel akadt bele a földbe – negyedszer is elbotlott, hallottam, hogy valamit motyog. Ahogy feltápászkodott a csúszós ösvényen, elhatároztam, elmagyarázok neki egyet s mást.

Elmondtam neki, hogy minden lény hajlamos az atavisztikus visszaütésre, hogy mindenkiben ott lakozik primitív önmaga; számos adattal és bizonyítékkal szolgáltam, melyeket a földi pszichológia eszköztárából vettem. Rávilágítottam, hogy ő is ősi fogyatékosságok miatt szenved, erre ismét elesett, köszönet helyett pedig csak káromkodott.

Ez nem szegte kedvemet. Más irányból próbáltam megközelíteni a témát. Mikor sikerült feltápászkodnia, elmagyaráztam neki, hogy minden értelmes lény – mélyen, az agytekervényei között és alatt – megőrizte korai, hüllőagyát. Ez az agy vakon irányít minket. Még le is rajzoltam neki a porba. A problémáját abban foglaltam össze, hogy saját hüllőagyának hiányossága miatt nem képes vakon követni engem. Köszönet helyett megint csak hanyattesett, most azonban még le is csúszott a lejtőről.

Nem hagytam, hogy ez a kis probléma elterelje a figyelmemet a valódi és állandósult élvezetről. Boldogan kóboroltam ezen a határtalan vidéken. Nemcsak hogy a Vontató Egy nem nyomasztott, sem Heller, sem Krak, de még Lombar Hisst fekete árnyéka sem borult a lelkemre.

Ahogy teltek-múltak a napok, kiderült, hogy legalább öt énekesmadarat kell lőnöm naponta. Ahogy lepottyantak, különösen ha csak megsebesíteni sikerült őket, felmálházott sofőrömnek komoly nehézséget okozott összeszedni a madarakat.

Csak magának köszönhette a bajt. Mondtam neki, hogy dobja el a fenébe a vázdarabot: soha többé nem lesz szüksége légibuszra, miért cipelné a darabot, úgysem fogja becserélni egy új gépre. Mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam.

Képtelenség volt megtanítani bizonyos dolgokra. Minden egyes alkalommal, mikor tábort ütöttünk, nem száraz ágakból, hanem a legzöldebb fakéregdarabokból rakott tüzet. Perceken belül hatalmas, fehér füstoszlop emelkedett az ég felé. s míg a nap le nem ment, égig erő, fehér torony árulkodott a jelenlétünkről. Próbáltam, próbáltam, de nem sikerült lebeszélnem róla. Úgy ítéltem meg, hogy atavisztikus fogyatékosságról van szó!

Így aztán, mikor a hideg fegyvercső hajnalban felébresztett, amitől mindenki ösztönösen csendben maradt volna, cseppet sem lepődtem meg sofőröm magas, rimánkodó hangján!

– ...És mikor már majdnem elkaptuk a csempészeket lelőttek minket! – mondta. – Az igazság az, hogy napokon keresztül követtük őket, a nyomukban voltunk. Rengeteg nyomot hagytak maguk mögött. Nézzék csak meg a zsákmányzsákot! Tegnap éjszaka akadtunk rá, tele volt tarka tollakkal!

Érdemes alaposan megfigyelni az ellenséget. A két fickó a vadőrök zöld egyenruháját viselte. Az egyik lord emblémája díszítette ruhájuk elejét. Rendkívül csúnyák voltak. Bővelkedtek fegyverekben. Egy gally roppanását hallottam a fák alól. Tudtam, a harmadik onnan fedezi őket.

– És – folytatta Ske, egyre magasabb hangon – itt a tűlövő fegyver, ez a bizonyíték arra, hogy megijesztettük és elkergettük őket!

– Aha – mondta a háromszáz font súlyú barom. Fel kapta a fegyveremet. – Ezt most lefoglaljuk. Szép fegyver.

– A Korona bizonyítékként használhatja – mondtam sietősen. – Nehogy kárt tegyen a bizonyítékban!

– Ez – hangsúlyozta a háromszáz fontos – Lord Mok rezervátuma. Mind a félmillió hektár. Bármi, ami itt található, Lord Mok tulajdona'

Beleértve a vadőröket is, gondoltam.

A cső nekiütődött az államnak. – Álljon fel. Bevisszük!

Ekkor vettem észre, hogy egy kötél feszül Ske nyakára. Úgy tűnt, a „bevisszük" nem vonatkozik Skére mivel a háromszáz fontos az erősebb faágakat nézegette, mintha azon gondolkodna, hogy melyikre köthetné fel a sofőrt. Ó, nem érdekes, gondoltam. Barmikor szerezhetek egy másikat.

Ske nem nyugodott bele ilyen könnyen az akasztásba. könyörgés helyett azonban elkapta a kötelet, hogy meglazítsa, majd felhúzta magát. Sem magas, sem erős nem volt.

– Az ott – mondta Ske. drámaian rám bökve – Gris tiszt úr az Apparátustól! Titkos küldetés hajt végre az uralkodó megbízásából! – A hangját még egy mérföld távolságból is hallani lehetett volna.

Fura dolog történt. Három ember bújt elő a fák közül, és kezdett szaladni felénk, felemelt fegyverekkel! Úgy tűnt, dupla akasztást fognak rendezni!

Ske egy pillanatra kiszabadította magát. Mellém ugrott, kinyitotta egyik zsebemet, kirántotta belőle a kommunikációs korongomat, és belesikított: – Az istenek szerelmére, ne lőjenek! Gris tiszt úrról van szó. – Ostobaság volt, mivel legalább tízszeres távolságra voltunk a kommunikációs korong hatósugarától.

Ske, magából kikelve, belesúgott a fülembe: – Mondja nekik, hogy le vannak tartóztatva!

Felcsillant a szemem. A parasztok eddig is mindent megettek. Most is aggodalmaskodva forgatták a szemüket. Parasztok, tényleg. Lord Mok nem alkalmaz okos embereket vadőrnek.

Felálltam. – Le vannak tartoztatva – mondtam.

– Mert vadőrnek adták ki magukat! – tette hozzá üvöltve Ske.

Ez összezavarta őket. – Van megbízólevelünk! –, meg hogy: – Honnan tudtuk volna, hogy maga az Apparátushoz tartozik – meg ilyesmi.

Mindenki megmutatta a másiknak a jelvényét. Ske a személyazonosító lapomat szinte belenyomta a két fickó kepébe.

Azt mondták, hogy a tűlövő fegyvert a zsákkal együtt „bizonyíték" gyanánt lefoglalják, mi pedig nem csináltunk mást, mint lelepleztük az orvvadászokat. Azt is mondták, hogy a gép, amellyel utánpótlást szállítanak, és amely jelenleg a rezervátum igazgatóságánál

várakozik, másnap a kormányzati fővárosba repül, és mi is elutazhatunk vele.

Ske rendkívül elégedettnek, már-már boldognak tűnt.

Én cseppet sem örültem ennek a fordulatnak. Mintha az ég rogyott volna a fejemre. Biztos voltam benne, hogy katasztrófa felé közeledek. A visszatérés gondolatától ismét megfájdult a gyomrom!

6. fejezet

Kiábrándultan ültem, és figyeltem a Jármű-igénybevételi Iroda hivatalnokát.

A vadőrök a kormányzati fővárosban az Apparátus Járműközpontjánál tettek ki minket, meg sem köszönve a tűlövő fegyvert és a zsákmányzsákot.

Ske bevonszolta a roncsból kitört vázdarabot, a Jármű-igénybevételi Iroda hivatalnoka pedig, ahelyett hogy azonnal fejbe lőtte volna, gügyögni kezdett vele. Ske megírta a jelentést – Szolgálatvégzés közben bekövetkezett meghibásodás –, majd kitöltött egy kérvényt, amely alapján rendelkezésére bocsátanak egy ép járművet.

– Uuuuuu! Előléptették! – kiáltotta a Jármű-igénybevételi Iroda hivatalnoka. – Tizenegyes fokozatú! – Rácsapott Ske csuklójára. – Ejnye-bejnye buta fiú, hát nem kellett volna ezt összetörni ahhoz, hogy egy újat kapjon. Csak be kellett volna hozni. Mennyi felesleges papírmunkát csináltok nekem, ti sofőrök! – Kapcsolatba lépett a kormányzati főváros ellátóival. – Gyártórészleg, – Uuuuuuu. Chalber, kedvesem – csicsergett bele a készülékbe. – Van egy előléptetésünk. Ehhez kell egy 794-86-os modell, most azonnal. – Letakarta a korongot, és Ske felé fordult. – Csak zöld szegélyes lila kárpittal tudják szállítani. Megfelel? – Ske nyilván úgy döntött, hogy igen, mert a hivatalnok tovább folytatta az egyezkedést „kedves Chalber"-rel

– Ó, hatalmas szerencséje van – szólt a hivatalnok Skehez. – A 794-86-os modell igazán imádnivaló! Olyan kerek ülést szereltek a vezetőülés mögé, amit ággyá lehet alakítani.

– Édes istenek! – kiáltott fel Ske. Az öröme érthető volt, hiszen sofőrként rengeteget aludt a gépemben.

– Ó, igen – csicsergett a hivatalnok. – Ablaksötétítővel és egy helyes kis bárral is felszerelték. Maga és én elmegyünk vele egy körre – kacsintott –, ugye elmegyünk?

Úgy döntöttem, vannak dolgok, amikről inkább nem akarok tudni.

Hamarosan megérkezett „kedves Chalber", gyors és titokzatos megbeszélést tartott a hivatalnokkal, miközben egy aranyszínű pénzköteg is gazdát cserélt. Aha! Ezért van az Apparátusnak ennyi gyanúsan roncs járműve!

A hivatalnok megcsókolta „kedves Chalber"-t, majd miután egy gép elrepítette a fickót, a hivatalnok Ske felé fordult, és némi titokzatoskodó tanácskozás után egy másik, kisebb, aranyszínű pénzköteg is gazdát cserélt.

Az új légibusz valóban elegáns volt: lila volt, zöld földkerekekkel, fényes, vörös csíkkal az oldalán. Nem titkos akciókhoz való jármű! A beltér olyannyira tiszta volt, hogy az mar undorító. Fáradtan másztam be a gépbe.

– Van még néhány roncsom – mondta a boldog hivatalnok Skének.

Tévedtem Skével kapcsolatban. Határozott mozdulattal letörölte a hivatalnok csókját, és beült a kormányrúd mögé. Az irodám felé vettük az irányt.

– Azt hiszem, tartozik nekem valamivel – mondtam. Meg kellett ismételnem, hangosabban, noha az új légibusz sokkal csendesebb volt az előzőnél.

– Ó, a pénzre gondol – mondta a sofőröm. – Csak egy kredittel tartozom.

Azzal érvelt, hogy ételre kell neki ez a pénz, de tudta rólam, hogy hajthatatlan vagyok ilyenkor. Végül a feje fölött átdobta a pénzt. Annak ellenére, hogy biztos voltam benne, egy köteg tetejéről vette le ezt az egykreditest, a légibusz olyan sűrű forgalomba csöppent bele, hogy jobbnak láttam elégedettséget színlelni. A hátsó ablakok nyitva tátongtak, a pénzt pedig majdnem kivitte a huzat. Szerencse, hogy nem kötöttem be magam. Majdnem!

Mikor beléptem az irodába, a két fiú, Tutu és Odu, ahogy megláttak, azonnal zokogni kezdtek, majd egymás karjába hullottak. Az előtérben dolgozó hivatalnokoknak csak hűlt helyét találtam, pedig már rég elmúlott az ebédidő. Tulajdonképpen már későre járt. Biztosan korábban hagyták abba a munkát, gondoltam.

Bawtch lépett ki görnyedten az irodájából, és meglátott. – Ó, maga az – mondta. – Miért kell idejönnie, és elrontania mindent?

Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy elvesztem három hétre, de ő csak őrjöngött, hogy állandóan láb alatt vagyok.

Védekezésképpen bemenekültem az irodámba. Az íróasztalomra pillantottam, félig-meddig arra számítva, hogy meglátom saját letartóztatási parancsomat. Semmi, csak por.

Az alvállalkozók végeztek a munkával. Bementem, hogy ellenőrizzem, és tényleg, ha megnyomtam a falat, megfordult, és ott volt mögötte a létra, amely egy ajtón keresztül a tetőre vezetett. A csendes törésű üveg is helyére került. Ötszáz láb mélységben ott hömpölygött a folyó.

Ahogy kiléptem, Bawtch, kötözködés gyanánt, ismét iratokat tornyozott az asztalomra. – Ameddig itt van lepecsételheti ezeket a nyomtatványokat. Az első alvállalkozó papírját még egyáltalán nem pecsételte le, így arra kettőt üssön. Új fizetési listát kell készítenem, valamint Twolah és Odur finanszírozását is meg kell oldanom. A Blito-P3-ról is megérkezett egy új szállítmány, amit át kell venni. Az iroda kiadásai az égbe szöktek. – Az asztalomhoz lökött. – Nem értem, hogy miért lábatlankodik itt, miért nem végzi inkább a munkáját!

Nekiláttam pecsételni. Bosszút álltam rajta. El sem olvastam, amit lepecsételtem. A gőgösség a legjobb módszer! Csak így lehet elbánni a csőcselékkel!

Hirtelen rájöttem, hogy üres nyomtatványokat pecsételek. Ezt eddig soha nem csináltam. Előbb ki kell tölteni őket! Bátorságot merítettem. – Bawtch, meg kellene nézetnie a fejét. Elfelejtette kitölteni a nyomtatványokat, mielőtt behozta őket! Ez az öregség, Bawtch. Második gyermekkor!

Haragos mozdulattal rántotta el előlem a kupacot, majd nagy peckesen kivonult az irodámból. Láttam rajta, hogy talált, amit mondtam. Keményen kell bánni a csőcselékkel. Igaza van Lombarnak, és annak a néhány, akadémiai tisztnek: néhányunknak tényleg ki kell dolgoznia a lelkét, hogy az Apparátus működjön!

Felálltam, és kiballagtam az előtérbe. Ezzel azonnal elriasztottam az éppen ott lévő hivatalnokokat. Mintha megéreztem volna, hogy mégsem maradtam egyedül. Tutu és Odu voltak azok. Csapdába ejtettem őket: nem fértek ki mellettem. Riadt rettegéssel néztek rám.

Egy harmadikat is megláttam mögöttük, az Apparátus Kiképzési Parancsnokságának egy kiképzője volt. Egy vadonatúj mesterpult előtt ült.

A pult cseppet sem illett bele környezetébe. A fényes, tiszta billentyűzet és a csillogó képernyő idegenül hatott az előtér mocska és roncs bútorai között.

Kezdtem felfogni a helyzetet. Bawtch lépett be a helyiségbe. Szigorúan szóltam hozzá. – Mi ez a mesterpult itt?

Bawtch, aki olyan bolond volt. hogy az Apparátus más tagjai előtt is titkolódzott, kiküldte a kiképzőt, majd mikor az távozott, felém fordult – Három héttel ezelőtt pecsételte le a parancsot. Saját előléptetésével indokolta, habár el nem tudom képzelni, miért kapott magasabb rangot!

Tudtam, hogy nem ez a magyarázat. Ezt csak nyolc évvel ezelőtti kudarc mondatja vele. – Azért került ide, hogy ez a két fiú nyugodtan használhassa!

Bawtch felrobbant. – Maga barom! Csak nem azt akarja, hogy ezek adatokat szerezzenek egy mocskos vén lordtól, ugye?

– De igen! Ezek a gépek viszont nem tudják, amit Endow tud. Jobban teszik, ha megpróbálnak beférkőzni Endow ágyába, vagy a nővéreik is bánni fogják.

A két fiú majdnem egymás karjába omlott. Halálra váltak.

Bawtch sarkon fordult, és egy széket fellökve, kiviharzott az irodából. Becsapta az ajtót. Szomorúnak látszott.

A fiúkhoz léptem, és leültem a pult mögé. Nos, egy saját mesterpult! Véget vetettem a beállítási fázisnak, és aktív állapotba kapcsoltam. Kihúztam Bawtch vezető hivatalnoki személyazonosítóját, s már dugtam is volna be a sajátomat, mikor meggondoltam magam. Vissza dugtam Bawtch-ét. Nagy izgalmában itt felejtette.

Beírtam a saját nevemet és az adataimat: egy-két percig eltartott, míg a gép kikeresett a Voltár tízmillió hivatalnokának a huszonkétezer-hatszáznyolcvanegy Soltan Grise közül.

Meghatalmazás?

Beütöttem.

Fizetési helyzet?

Azt is beírtam. A gép azonnal villogni kezdett.

Riadó, riadó, riadó! Ügyviteli hiba Ez a tiszt egy kredittel túllépte az éves fizetését. Minden további kifizetés befagyasztva, míg adósságát nem rendezi.

Egészen addig azt hittem, hogy van még háromheti pénzem, de nem! Micsoda szerencse! Pont van egy kreditem, amit beadhatok. De ahogy be akartam rakni, a gép így folytatta,

Figyelem, figyelem, figyelem! Ha a fent nevezett tiszt, akár lefokozás, akár más okból kifolyólag, négy fizetése közül bármelyiket elvesztené, a Gazdasági Osztály hadbíróság elé állítja.

Hideg futott végig rajtam. Mi lesz. ha meghiúsul a földi küldetés?

A hegyekben vadasparkok várnak, a kormányzati fővárosban pedig a Gazdasági Osztály. Itt még elbújni sem tudok!

Ez cseppet sem volt ismeretlen előttem, de a lehetőség, hogy nyomortelepek szeméten élő csavargója leszek, olyannyira megrémisztett, hogy csak az ötperces figyelmeztető jelzéskor ébredtem rá, hogy még mindig nem rendeztem az adósságomat.

Gyorsan beütöttem:

Bevitel

majd egy papírfecnire ráírtam a nevemet és az adataimat, és az egykreditessel együtt begyűrtem egy kapszulába, amit azonnal betuszkoltam a nyílásba, és beírtam:

Pénzügyi kiegyenlítés,

mire huss eltűnt a pénzem

A képernyő nem sokára villogni kezdett:

A kiegyenlítés elfogadva.

Azonnal beütöttem:

Fizetési helyzet?

mire a gép így felelt:

Elnézést, de két hónapba telik a hiba rendezése.

És mielőtt még tiltakozhattam volna, így folytatta:

Figyelem, figyelem, figyelem Ha a fent nevezett tiszt, akár lefokozás, akár más okból...

Rácsaptam a billentyűkre, majd kikapcsoltam a gépet. (Bíííp) meg! Hamis pénzt kellett volna adnom neki! Akkor megtanulta volna.

Olyan mérges és kétségbeesett lettem, hogy elfeledkeztem a mögöttem álló két szerencsétlenről. Beléjük botlottam, mikor felálltam.

Odakint jó mélyeket lélegeztem, hogy ismét erőre kapjak. Az Apparátus szektorának savanyú szaga és a Wiel-folyó bűze nem versenyezhetett a Blike-hegységgel.

– Gris tiszt úr – szólt Ske, kilépve az épület árnyékából. – Nem gondolja, hogy még napnyugta előtt le kéne néznünk az Apparátus hangárjába?

Míg el nem vesztem bármelyik fizetésemet, gondoltam. Gyorsan beugrottam a légibuszba. Mozgásba kell lendítenem ezt a küldetést, meg akkor is, ha megölnek miatta, ami elég valószínű.

7. fejezet

Az Apparátus hangárja fölött lebegtünk, várva, hogy kiürüljön a leszállótér. Elszántságomtól és szorongatott helyzetemtől türelmetlenné váltam. Tulajdonképpen nem volt rossz lebegni kicsit a lágy, délutáni napsütésben, ülni az új légibusz cifra ülésében, csakhogy ez nem ment meg attól, hogy nyomortelepen végezzem! Ha nyugat felé néztem, a messzeségben megláttam Ardaucust. Ezt a flancos nevet akasztották a Nyomorvárosra. Meg ebből a távolságból is mocskosnak és sűrűnek látszott. Lombarnak igaza van: meg kellene semmisíteni! De nem velem együtt!

– Mi tart ilyen sokáig? – türelmetlenkedtem.

Ske megrántotta a vállát. – Ez a Flotta teheremelője.

Megrémültem. Egész idáig vigyáztam rá, hogy Hellert távol tartsam a Flottától! És tényleg, odalent, a leszállótér fölött a Flotta egyik teheremelője lebegett ide-oda billegve. Egy hatalmas, rézszínű dolgot – valami hengert – emelt a magasba. Egy kerekes vontatóra akarta ráemelni.

Mikor ismét kinéztem, a Flotta pilótája eleresztette a terhet, és kezdte visszacsévélni a kábelt. Még mielőtt a kábel teljesen feltekeredett volna a dobra, a kék színű teheremelő beleveszett az ég kékjébe.

A kerekes vontató, terhével együtt, elindult a hangár felé, sofőröm pedig ereszteni kezdte lefelé a légibuszt.

Riasztó volt látni, hogy a Flotta, akárcsak érintőlegesen is, de belekeveredett a küldetésbe. A járőrhajó legénységének emléke, akik talán már holtan fekszenek a Spietosban, és Soams szavai olyannyira megrémisztettek, hogy legszívesebben hátat fordítottam volna a hangárnak.

A számítógép fenyegetése azonban igencsak frissen élt bennem. Kiugrottam a gépből, és rohanni kezdtem a kerekes vontató felé, ami ekkor már bent járt a hangárban. Az emelőhorgot már le is eresztették, hogy ráakasszak a hengerre.

Heller ott lovagolt a kampón. Kicsit hátrébb léptem.

A Vontató Egynek leszerelték néhány borítólemezét. Nyitva tátongott a háta.

Heller intett valamit a darumesternek, majd ráugrott a rézszínű henger tetejére, hogy beakassza a hatalmas kampót. Kesztyűbe bújtatott kézzel helyére tette a horgot, majd egy intésére a henger emelkedni kezdett, s vele emelkedni kezdett ő is.

Megpillantottam egy feliratot a hengeren. Az állt rajta:

FOKOZOTTAN

ROBBANÁSVESZÉLYES

KINYITNI TILOS

Istenek, sirattam magamat. Nem elég, hogy a hajó maga is egy bomba?

A kerekes vontató kezelője lemászott a fülkéből. A munkája véget ért, füstöt eregetett.

– Jártak itt máskor is a Flottától? – kérdeztem.

– Mi a baj? Hát nem látta őket? – Alighanem nem vette észre, hogy három hétre eltűntem.

– Na, jártak? – kérdeztem.

– Hát, az elmúlt napokban nem. Tegnap például nem volt itt senki.

– Mit hoztak? – állhatatoskodtam.

– (Bíííp) mókás holmi – mondta, felnézve az emelkedő hengerre –, csakhogy repülés közben nem lehet kicserélni egy időátalakítót. Ha magukkal visznek egyet, az azt jelenti, hogy egy jól felszerelt bázisra mennek. Tudja, meghajtókezelő voltam, míg frászt nem kaptam az űrtől.

Heller beirányította a hatalmas rézhengert a hajó törzsén tátongó nyílásba.

– Nem hagyta, hogy más csinálja – mondta a kerekes vontató kezelője –, habár lehet, hogy nem is akarta más csinálni. Ezek a (bíííp) jövő-múlt hajtóművek! Még egy csatahajóba beépítve is veszélyesek. Nem egy ilyen (bíííp) vontató számára tervezték őket. Fogalmam sincs, mit akar kezdeni egy tartalék időátalakítóval.

Heller a helyére irányította a hengert. A földről nézve aprócska pacának látszott, aki egy henger tetején egyensúlyoz.

– Adok egy jó tanácsot – mondta a kerekes vontató kezelője. – Soha ne nyisson ki egyetlen időátalakítót sem. Higgye el, amit a külsejére írnak. Elveszítheti a kezét. Ennél biztatóbbat nem tudok mondani. Be se menjen ebbe a (bíííp) vontatóba!

Idegesített a fickó. Beljebb mentem a hangárban. A szolgálatos fél szakaszba tartozó őrök a hangárban őgyelegtek. Még csak rám sem néztek. Az altiszthez léptem.

– Sok minden érkezett a Flottától? – kérdeztem.

Körülnézett. – Úgy tűnik, az alvállalkozók emberei már hazamentek.

Ezzel nem válaszolt a kérdésemre. – Hogy néztek ki azok a holmik? – kérdeztem.

– Miért, hogy néz ki egy hosszú doboz? – felelte ingerlékenyen.

– Hova tették őket? – folytattam.

– Az alsó raktárakba, nem? Mondja – és szúrós tekintettel rám nézett –, nem lát, vagy mi van? – Ennek sem tűnt fel, hogy három hétig távol voltam.

A kampó üresen emelkedett ki a tátongó nyilasból, a raktérben hagyva a hengert.

Heller most is a kampón utazott, amely – mint valami bomba – zuhanni kezdett. Mielőtt a kampó hatalmas csattanással elérte volna a hangár padlóját, leugrott róla.

– Képzelje el, Soltan – szólított meg, mintha csak egy fél órával azelőtt félbehagyott beszélgetést folytatott volna –, ahogy azt mondtam magának, a korábbi Blito-P3 felmérésekből származó kulturális tárgyú feljegyzések eltűntek. Vissza tudná szerezni őket? – A magasban lévő kabin felé ordított. – Szép munka volt, darumester. Köszönöm! – Egy barátságos karlendítéssel elindult a vontató felé, majd eltűnt a légzsilipben.

A munkanap véget ért. Az emberek szétszéledtek, a nap is lenyugodott.

Aztán meghallottam. – Hopp, hó, hopp, hó, hopp, hó! – A tengerészgyalogság mondókája idegenül hatott az Apparátus hangárjában. Egy menetelő osztag bakancsainak csattogása visszhangzott a hangár falai között. Megérkeztek, és tisztelegtek a szolgálatot teljesítő altisztnek. Aztán: – Őrhelyeket elfoglalni! Ip őrkatona, maga vigyáz a hajóra!

És Krak grófnő, tökéletes díszlépésekkel becsattogott a légzsilipbe.

Az osztag többi tagja ujjongott és ugrált örömében, majd szétszéledtek. Mint eddig bármikor!

Snelz az öreg gravitációs székhez ballagott, és beleült. Elindultam felé.

Meggyújtott egy füstrudacskát. – Kicsit szeles ma a sivatag. Kér egy füstrudacskát? – kérdezte, mintha kizökkentettem volna.

– Azt hiszem, ennél többel tartozik nekem – mondtam fenyegetően.

– Ó? – Megtapogatta a zubbonya oldalzsebét, majd előhúzott egy ötkreditest. – Úgy emlékeztem, pár napja odaadtam. Mindegy, itt van.

Valószínűleg ennél többet kellett volna adnia, de ahogy rádöbbentem, hogy ő sem vette észre a távollétemet, rosszul kezdtem érezni magam. A zsebembe gyűrtem az ötkreditest, és lassan elballagtam.

Öt kredit. Elég bátorságot adott ahhoz, hogy „haza"-menjek.

Felléptem az oldallépcsőkön, kikerülve a törött lépcsőfokokat. Hallottam, hogy valaki végigmegy a hallon. Sötét volt. Amilyen csendesen csak tudtam, egészen a fal mellett, megközelítettem a szobámat. Ismertem a járást. Gyakran jöttem ide sötétben, amúgy pedig mestere voltam a csendes lopódzásnak.

Nem volt keresztrúd az ajtómon. Benyitottam. A mélyre lógó világítólemez fényében megláttam a tőlem háromlábnyira álló Meeleyt.

Úgy nézett rám, mintha a zsebeimet készült volna átkutatni. Sietős mozdulattal előrántottam az ötkreditest, és átnyújtottam neki.

Meg sem köszönte. Azt sem mondta, hogy még mindig tartozok neki a múlt évi lakbérrel. Csak annyit mondott: – Felsöpörhetnél néha! Szörnyű ez a bűz! – Ezzel elment.

Később a sötétséget bámulva feküdtem összetört ágyamon.

8. fejezet

Ha azt gondoltam volna, hogy sokáig észrevétlen maradhatok, és hogy a dolgok mindörökké változatlanok maradnak körülöttem, nagyot tévedtem volna. Nem éreztem meg előre, hogy Heller őrült, felelőtlen tettei betetőzik a bajt, és olyan földcsuszamlást indítanak el, amely katasztrófa felé sodor mindannyiunkat.

Még hajnal előtt iszonyatos éhség ébresztett. Már az éhezés gondolatától is pánikba estem, attól félve, hogy az éhség és a szomjúság miatt ismét egy manco ördöggel fogok álmodni: szegénységem miatt az előző napon sem ettem semmit. Nem szerettem volna, ha az alvilágok királyának intézőjeként hallgatnak ki.

Hogy ezt elkerüljem, felöltöztem, lementem az udvarra, felrugdostam a sofőrömet, s mint az őrült, elindultunk az irodám felé.

Bíztam benne, hogy megelőzöm Bawtch-ot, és kifoszthatom a hivatalnokok italkészletét. Ravasz terv volt: azt találtam ki, ha rajtakapnak, azt hazudom, hogy használnom kellett a mesterpultot. Gondoltam, megtoldom azzal a mesével, hogy egész éjszaka rabszolgaként robotoltam, de aztán úgy éreztem, ezt Bawtch biztosan nem venné be, így aztán letettem róla.

Az irodában halvány fényt gyújtottam, majd egy mágneses hullámokat kibocsátó lemezzel feltörtem az italokat rejtő szekrény zárját. Mestere voltam a zárfeltörésnek, s így egy perc múlva már egy doboz italt tartottam a kezemben, és egy valaki által meghagyott, száraz zsemledarabot rágcsáltam.

Gyorsan nyeltem az italt, leforrázva a torkomat, majd a mesterpulthoz ugrottam, miközben vigyáztam, nehogy beletörjön a fogam a száraz zsemlébe. Jól sikerült: mindenkit megelőztem az irodában, senki nem vett észre. Az alapos kiképzés mindig is hasznomra vált.

Leültem a pult mögé. Azt elmulasztottam kitervelni, hogy mit fogok kérdezni a pulttól. Bawtch kihúzta a gépből a személyazonosítóját, így kénytelen voltam a sajátomat használni. Bekapcsoltam, mire a képernyő kivilágosodott, de majdnem kikapcsolt, mire sikerült kitalálnom valamit. Ital ide vagy oda, szörnyen korán volt még bármit is kitalálni!

Aztán eszembe jutott Heller előző napi megjegyzése, így gyorsan beütöttem,

A Blito-P3-ra vonatkozó összes, kulturális és etnológiai felmérés, minden függelékével együtt, különös tekintettel a száz éve gyűjtött adatokra.

A képernyő mintha gondolkodott volna. Aztán villant, és így szólt:

Elnézést. A kívánt anyagot törölték az adatbankból.

– Mi ez? – gondoltam. Egy újkeletű anyag törlését még megérteném, de hogy mi szükség van százéves adatok törlésére, azt nem tudtam. Heller pont ezt az anyagot kérte. Kell neki adnom valamit, amivel meggyőzöm, hogy én is dolgoztam az elmúlt napokban. Beütöttem.

Javítás: Húsz éve gyűjtött adatok.

A számítógép így válaszolt:

Elnézést. Törölve.

Ez felbosszantott. A számítógépek igen bosszantóak. különösen kora reggel. Elővigyázatlan voltam. Beírtam.

Javítás: Minden adat, a mai naptól visszamenőleg.

A számítógép így felelt:

Elnézést. Egy azonos kérdés ismételt firtatása, ahogy azt ön is tudja, nem jár eredménnyel. Törölve.

(Bíííp)! Hát ezzel nem megyek semmire. Semmit sem tudok felmutatni Hellernek, amivel segítőkészségemet bizonyíthatnám. Aha! Beütöttem.

Kérem, adjon másolatokat az elutasításokról!

Ettől egy időre elhomályosult a képernyő. Aztán így felelt:

Hogy tudja a semmivel megmutatni a semmit?

(Bíííp) számítógépek! Teljesen illogikusak. Nem képesek gondolkodni.

Összehúztam a szemöldökömet. Aztán kitaláltam.

Kérem, adja meg annak a személynek az adatait, aki a törlést elrendelte.

A számítógép végiggondolta a kérést, majd meglepő módon megadta a választ!

Lombar Hisst.

Megadta a nevet, az adatait és a személyazonosító lapjának másolatát. Hihetetlen volt, hogy a nagy Lombar Hisst benne hagyta a nevét a gépben!

Sietős mozdulattal rácsaptam a „külső másolat" gombra.

A papír azonnal megjelent a nyílásban. Ez állt a hiteles másolaton:

Minden, a Blito-P3-ra vonatkozó kulturális, etnológiai, politikai és egyéb anyag huszonöt évre minden részletében törölve az adatbankokból. A törlést elrendelte Lombar Hisst. a Voltár Államszövetség Külosztálya Szervezett Információs Apparátusának főigazgatója, megerősítve a személyazonosító lap másolata által.

Sikerült szereznem valamit, amivel bebizonyíthatom Heliernek, hogy valóban dolgoztam. Összehajtogattam a másolatot, és bedugtam a zsebembe.

Már nyúltam a gép felé, hogy kikapcsoljam, mikor hangokat hallottam az egyik külső iroda felől.

– De nem akarok menni! – Tutu hangja.

– Te szegény, tudom, mit érzel. – Ez meg Bawtch volt. – De ettől a baromtól a legnagyobb őrültség is kitelik. – Fogalmam sem volt, kiről beszél.

Pityergést hallottam.

– Nyugodj meg. – Ez Bawtch volt. – Fújd ki az orrod ebbe zsebkendőbe. Nehogy elkenődjön a púder az arcodon. – Orrfújás.

– Itt van – folytatta Bawtch – egy rakás moslék információ, ugyanaz, ami a rendszeres kihallgatások alkalmával Hissthez kerül. Fogd ezt a csomagot, ide teszem ebbe a titkos táskába, és vidd egyenesen Lord Endow irodájába. Ne mutasd meg se a portásnak, sem a titkárának. Ragaszkodj hozzá, hogy személyesen Lord Endow-nak kell átadnod. Meg fognak motozni – ne ugrálj –, hogy van-e nálad fegyver, majd beengednek. Hagyd, hogy Lord Endow nyissa ki a titkos táskát. Rá fog jönni, hogy ez szemét, és meg fogja kérdezni, hogy mire ez az egész. Erre te azt feleled, hogy láttad őt lovagolni a múltkori parádén, és azonnal beleszerettél.

Pityergés. Újabb orrfújás. Végül Tutu megszólalt: De azt hallottam, hogy túl nagy!

– Igen, szegénykém. Van itt egy kis kenőzsír. És most menj, mielőtt az a (bíííp) barom kitalál valami ennél is rosszabbat!

Megdöbbentem. Bawtch könnyen börtönbe kerülhet, amiért (bíííp) baromnak nevezett egy lordot. Ennek azonban jó oldala is volt Bawtch előrelendítette a dolgokat. Felálltam. Már azon voltam, hogy elmondom nekik, milyen boldog vagyok, hogy megenyhült a szívük irányomban, mikor vad káromkodásra lettem figyelmes.

Komolyan mondom, cifrább volt, mint egy űrkalóz káromkodása! Azzal ért véget, hogy – ...belső nyomozást rendelek el. hogy kiderüljön, mi történt ezzel az italszekrénnyel.

Oppá. Elfelejtettem becsukni. Arra gondoltam, talán itt az alkalom, hogy kipróbáljam a menekülési útvonalat. Az ital és a zsemlemaradék azonban erőt önthetett belém, mert menekülés helyett inkább kiléptem eléjük. – Mit szólnának egy doboz italhoz? – kérdeztem.

Csak állt és bámult. Én meg kiballagtam az irodából. Azt hiszem, gyanította, hogy én tettem.

Ismét felébresztettem a sofőrt, és elindultunk az Apparátus-hangár felé. Nem tudhattam, hogy a rossz végzet faistenei keserű találkozóra várnak.

Kifutottam az időből. Teljesen.

NYOLCADIK RÉSZ

1. fejezet

Hatalmas sürgés-forgás fogadott a hangárban.

Éppen akkor érkeztünk, mikor az alvállalkozók emberei belekezdtek napi munkájukba. Munkások, munkások, munkások. Cégük színeivel megegyező színű munkaruháikban tolakodtak és forgolódtak, hatalmas, színes és nyüzsgő kavalkádot teremtve, ami rendkívül idegen volt az Apparátus hangárjától.

Nem láttam Hellert A nappali fél szakasz volt szolgálatban, így Krak már elment.

Néhány yardot botladoztam és lökdösődtem, majd miután majdnem elütött egy kerekes vontató, kiértem a hangár szélére. Lerogytam az Apparátus egyik roncsára, kissé kivonva magamat az általános zűrzavarból. Még nézni is kimerítő volt.

A munkások egy csoportja a fő hajtóműtérben dolgozott, megpróbálva a helyére erősíteni a tartalék időátalakítót, miközben a vezetőjük veszettül káromkodott a szűkös hely miatt.

Heller is előkerült. Az iroda kommunikációs kapcsolótáblájánál lehetett. Hűvösen és gyakorlatiasan nézett maga elé. Vörös versenysapkáját tarkóra tolva viselte, s egy lista lógott ki a zsebéből. Indultam volna felé, hogy felvilágosítsam a törlésről, mikor az izgatott munkavezető odaugrott hozzá, és magyarázni kezdett.

– Képtelenség így elszállítani! – bömbölte a munkavezető. – A hajón nincs máshol hely ekkora alkatrész számára, ide pedig nem fog beférni.

– Szerintem, ha a gyorsítópanelt kétlábnyival odébb tesszük – mondta Heller –, akkor beszoríthatjuk. Szóljon azoknak a jövő-múlt hajtómű-szakértőknek, hogy segítsenek. Lehet, hogy a gyorsítópanel áthelyezése trükkös lesz, de menni fog.

– Trükkös! – szólt a munkavezető. – Ha csak egy vezetéket is rosszul illesztünk össze, cseppet sem lesz trükkös. Bummm! Nos, rendben, maga viszi a bőrét a vásárra. Heller tiszt úr. – És elrohant, hogy megkeresse a jövő-múlt hajtómű-szakértőket.

Ez igencsak lehangolt. Nem elég. hogy veszélyes hajtóművel fogunk repülni, még a paneleket is megbolygatja. Magamba roskadtam.

A fő hajtóműtérben dolgozó munkások összehajoltak a fő meghajtó fölött, majd hatalmas szikraeső közepette kalapálni és szitkozódni kezdtek. Alig egy óra múlva közös ujjongásban törtek ki. Heller, a két munkavezető kíséretében, előkerült. Mindhárman nevettek. Bármit is csináltak, sikerrel jártak.

A következő csapat csak erre várt. Felmásztak a gép törzsére, és nekiláttak visszaszerelni a leemelt borítólemezt, hogy lezárják a kinyitott hajtóműteret. Aprócska babáknak látszottak idelentről. A Vontató Egy nem számított magas gépnek, de még így is negyven lábat zuhant volna, aki leesik. Elfordítottam a tekintetemet. Nem bírtam a magasságot.

Hatalmas volt az igyekezet. A különböző munkaruha-színekből ítélve legalább tizennyolc cég dolgozott a hajón. Heller nem akart átverni, csak az időt húzta. Újra és újra át lehet vizsgálni egy űrhajót. El is lehet rontani az előző nap eredményét! Hellernek, érzésem szerint, esze ágában sem volt belekezdeni a küldetés végrehajtásába. Miért lenne? Gyönyörű a szállása, még akkor is, ha a környezete javítás alatt áll. Ott van neki Krak. Miért menne el?

Aztán észrevettem valamit, amitől nyugtalanná váltam. A Flotta egy teherszállítója dübörgött a hangár előtt, majd hat űrhajós ugrott le róla. Majdnem összecsaptak a hangár őreivel, de Heller megjelenése lehűtötte a kedélyeket.

Az űrhajósok felkapták a dobozt. Hosszú volt, és meglehetősen nehéz lehetett. Rogyadozó léptekkel becipelték a vontatóba, majd nem sokkal később kijöttek. A hangárban dolgozó egyik munkavezető kigúnyolta őket, mire a vezető űrhajós odaugrott hozzá, és leütötte!

Hatalmas kiabálás kerekedett, a „piások" szidalmaztak a „kékhatúak"-at – így csúfolta az Apparátus a Flottát, egyébként egy rovart hívtak kékhátúnak. Ismét közel volt az összecsapás.

Heller szétválasztotta őket, az űrhajósok elmentek, majd Heller felemelte a munkavezetőt, aki így szólt: – Nem magára gondoltam. Heller tiszt úr – és minden elrendeződött.

Nagyon érdekelt engem az a doboz! Feltűnés nélkül besomfordáltam a hajóba. A fedélzet nyitva tátongott – valószínűleg gravitációszimulátor-tekercseket építettek a falakba – és a vezetékvégek nagy része szabadon lógott. De ez cseppet sem érdekelt.

Az átjáró padlólemezeit is felemelték, feltárva azt a nem túl mély helyet, ami a padló és a fő meghajtó burkolata között maradt. Gyorsan leereszkedtem a padló alá.

Hat ilyen dobozt találtam. Betűvel jelölték meg a dobozokat, A doboz, B doboz, és így tovább. Alaposan rögzítették őket. Egyik doboz sarkát sem tudtam megemelni. Mi az ördög lehet bennük? Mi fenyegeti már megint ezt a küldetést, aminek amúgy is buknia kell?

Nem tudtam rájönni. Félve a lebukástól, mászni kezdtem kifelé.

Beleütköztem Hellerbe. Az átjáró kereszttartójánál térdelt, és kérdően nézett rám. Na, gondoltam, most ráfaragtam.

Heller segített kimászni. Ahogy ott egyensúlyoztam a kereszttartókon, mivel a padlólemezek nem voltak a helyükön, vártam, hogy lelőjön.

Heller fürkésző tekintettel méregetett. Látszólag minden gond nélkül közlekedett a vékony kereszttartókon, amelyekről én majdnem lecsúsztam. Biztosan kitörtem volna a lábam.

– Soltan – szólt szelíd hangon. – Úgy érzem, mostanában kerül engem.

Még hogy kerüllek, gondoltam! Te hályogos szemű idióta! Itt sem voltam három hétig!

Heller kissé szomorúnak látszott. – Mikor azon az éjszakán elrohant, csak arra tudtam gondolni, hogy biztosan megbántottam valamivel. Ha így történt, kérem, bocsásson meg.

Éreztem, hogy nem tudok sokáig egyensúlyozni ezeken a vékonyka rudakon, így biztosabb talaj után néztem. – Soltan, akár tetszik, akár nem, összeköt minket ez a küldetés. Én, személy szerint, azt szeretném, ha sikerrel járnánk.

Ettől aztán igazán zavarba jöttem. Erre van szükség a legkevésbé! Nem tetszett a beszélgetésünk témája. Nem szabad megsejtenie, hogy a küldetésre szabotázs vár.

– Ó, én is ezt szeretném – hazudtam gyorsan. Kirántottam a zubbonyzsebemből a törlésre vonatkozó másolatot. – Már hajnal előtt felkeltem, hogy megszerezzem, amit kért tőlem. Itt a bizonyíték. – Odaadtam neki a nyomtatványt.

Kíváncsian méregette. Megfordította, és a hátoldalát is megnézte. Megrántotta a vállát, és a papírt a zsebébe gyűrte.

– Biztos vagyok benne, hogy minden erejével azon van, hogy segítsen. A próbálkozást is köszönöm. – Mintha végiggondolt volna valamit. – Soltan, emlékszik arra a régi, akadémiai mondásra, hogy „Aki soha nem iszik, előbb-utóbb balesetet okoz"? Azt hiszem, maga túl sokat dolgozott az elmúlt időszakban.

Ő aztán tudja. Semmit nem csináltam! Még csak nem is segítettem. Soha, soha, soha!

Összecsapta a tenyerét. – Megvan! Tartozik nekem egy vacsorával! – Elég bután nézhettem. – Nem emlékszik? Én voltam az első tiszt, akivel kinevezése napján találkozott. Találkozott bárki mással azon a napon?

Megráztam a fejem, de nem azért, hogy nemet mondjak, hanem hogy kirázzam a fejemből a döbbenetet.

– Kitűnő – mondta Heller. – Szóval, most behajtom, amivel tartozik nekem. Méghozzá ma este! – Vidáman felnevetett, és rácsapott a vállamra.

Tudtam, hogy mit jelent egy ilyen vacsora. A tisztek hozzák a barátnőiket, valamint az ünnepelt is hozza az övét, ha van neki.

– Szóval – folytatta – sötétedés után egy órával álljon az épület elé a légibuszával. Keresünk egy jó kis éjszakai klubot, ahol meghívhat minket vacsorázni! Ez majd megnyugtatja és felvidítja!

Gyorsan így szóltam: – Várjunk. Mégsem mehetek egyenruhában. – Végignéztem magamon. Az erdőben töltött három hét még büdösebbé tette az amúgy is büdös egyenruhát. Toprongyos voltam.

– Ó, erre ne legyen gondja! – mondta Heller. – Napnyugtakor jöjjön be ide – és a tiszti körlet felé mutatott –, fürödjön meg, én meg szerzek magának egy vacsorához való civil ruhát.

Rácsapott a vállamra. Nagyon boldog volt. – Találkozó a javából! Örülök, hogy ismét barátok leszünk! Napnyugtakor találkozunk! – Jókedvűen elsétált.

A hangulatom a mélybe zuhant. Egy kredit sem volt a nevemen. A személyazonosító lapom alkalmatlan volt pénzfelvételre. Ha a hamisítványokkal próbálok fizetni, azonnal letartóztatnak és kivégeznek. Azt hiszi rólam, hogy olyan tehetős vagyok mint a többi tiszt – akiknek cseppet sem számít a pénz. Ez volt a legrosszabb, amit tehetett velem.

Támadt egy ötletem. Ezüstből készült korlátok és zárak, valamint aranyvázák és aranytányérok rejtőznek a folyosóvégi ajtó mögött.

Lábujjhegyen megközelítettem az ajtót, és azt mondtam: – Ki! – Minden elképzelhető hanglejtéssel és hangszínnel megpróbáltam.

Zárva maradt. – Ki! KIII! Ki! KKKIII! (BÍÍÍP) MEG!

Egy munkás, aki a fedélzeten dolgozott, bekiáltott: Nekem szól?

Eltakarodtam.

Talán egy tetszetős légibalesetet kellene rendeznem még napnyugta előtt. Mondjuk tízezer láb magasból! Ennyire futja a pénzemből.

2. fejezet

Azon a végzetes éjszakán, kilenc órakor, Krak grófnő rohamsisakban és gázköpenyben kilépett a vontatóból miközben Snelz és emberei a hangár egyik elsötétített sarkában feszülten kockáztak.

A légibusz ablakait is elsötétítették. A sofőrömet sehol sem láttam.

Heller véget vetett a kockajátéknak, mondott valamit Snelznek, majd a járműhöz ballagott, és beült a kormányrúd mögé.

Én hátra ültem, saját, szokatlan tisztaságomtól és csillogó, egyberészes estélyi ruhámtól feszengve. Megpróbáltam hűvösnek látszani, de tulajdonképpen rettegtem Krak grófnő közelségétől.

A légibusz. Heller vezetési stílusának köszönhetően, iszonyatos gyorsulással lódult neki az éjszakának.

A grófnő levette a rohamsisakot és a gázköpenyt, és megigazította a haját. Tényleg gyönyörű volt: az arca maga a tökély, melyet hajfürtjei dicsfényként koszorúznak, estélyi ruhája halvány, nagyon halvány narancssárga, az a fajta, amely fényesen pulzál viselője szavainak ritmusára. A szeme olyan ártatlanul csillogott, mint egy gyereké. Micsoda megtévesztő látvány – bíztam benne, hogy megúszom ezt az estét, és nem vesztem el az életemet egy nyelvtani hiba, vagy egy vacsora közbeni udvariatlanság miatt. Az istenek tudják, mit fog tenni, ha kiderül, nem tudom kifizetni a számlát.

– Ó, Soltan! – mondta. – Ez egy új égjáró! És milyen pazar! – Kényeskedve hátradőlt a kör alakú székben, mint valami pompás testű, hatalmas macska. Felemelte halvány, aranyszínű csizmáját. – Tetszik az új csizmám?

A csizma is pulzált szavai ritmusára. Elhúzódtam. Ismertem a lábtechnikáját. Halálos volt!

Heller kivilágosította az ablakokat, így látni lehetett a Voltár más-más feladatú városainak hunyorgó csillogását. A kora esti forgalom fényei tekervényes mintákat rajzoltak odalent. Még a bázist is megláttam egy pillanatra. Gyönyörű éjszaka volt.

Aztán észrevettem, hogy rossz irányba haladunk. Talán egy szökési kísérletbe keveredtem? Nem az élvezeti főváros felé repültünk, hanem a Pausch hegyek felé!

– Nem lehet hogy rossz felé megyünk? – szóltam előre Hellernek. – Pauschban nincsenek éjszakai klubok. Csak a mocskos gazdagok élnek arrafelé!

Heller felnevetett, de nem fordult hátra. Ötszázra gyorsította a légibuszt. Hála az égnek, ez az új gép nem remegett. Talán ötszázra kalibrálták. – Felveszünk valakit! – mondta. – Nem játszhatja a magányos férfit, elrontva a partit, mikor maga a házigazda!

Ó, istenek. Még három vacsorát sem tudok kifizetni, nemhogy négyet. Arról nem is beszélve, hogy a Pauschban tanyázó nőstények igen drága fajták. Az esti számla várható összege az égbe szökött.

Pausch felhőkarcolói közé mesterséges tavakat és patakokat építettek, melyek vizét, hatalmas költséggel a síkságról pumpálták fel a medrekbe. Lenyűgöző látványt nyújtottak, különösen éjszaka. A legdrágább otthonokat a felhőkarcolók tetejére építették. Megújuló rémülettel vettem észre, hogy nem egy bejárati ajtó előtt landolunk, hanem a legmagasabb épület tetejét elfoglaló kupolás otthon felé tartunk. Csodás kilátás nyílhatott az épület tetejéről, de ha valaki úgy akarta, növényekkel is benépesíthette saját, egyedüli világát. Méregdrága!

Milyen nőstény élhet ezen a helyen? Egy fiatal tiszt egész évi fizetése nem lenne elég az elhasznált csillámporra! A várható számlát gondolatban megdupláztam.

Heller egy kódot motyogott a mikrofonba. A lakás és a kert fényei kialudtak. A biztonság és az elővigyázatosság teljes hiánya. A hirtelen támadt sötétség egy mérföldes körzetben felhívja a figyelmet erre a helyre!

Könnyedén leszálltunk a kertben kijelölt helyre.

Egy csuklyás köpenyt viselő figura ugrott ki az egyik fa mögül, és vágódott be a légibuszba.

Az ajtó becsapódott. Nekilódultunk az éjszakai égboltnak.

Az újdonsült utas gyönyörű hangon felkacagott. – Micsoda móka! – Ledobta magáról a csuklyás köpenyt.

Istenek, ez Hightee Heller! A húga! A Voltar legismertebb arca. Dacára annak, hogy a maradék bátorságom is elillant ettől a rendkívül veszélyes és felelőtlen partnerválasztástól, be kellett ismernem, hogy a lány szépsége még a legkeményebb kőszobrot is reszkető vágyakozássá változtatná. Sötétkék csillámköntöst viselt, amely kiemelte bőre fehérségét, és versenyre kelt gyönyörű szeme kékjével. Hightee Heller egyetlen pillantása elég lett volna ahhoz, hogy egy hímet összeroppantson és megsemmisítsen.

Összeszedtem minden bátorságomat, és figyelmeztettem Hellert és Krak grófnőt, hogy ne használják senki előtt a lány igazi nevét. Az anyja nevét választottuk, Lindus. Bíztam benne, hogy lesz Hellernek annyi esze, hogy nem felejti el a bemutatások alkalmával.

– Hightee – kiáltott hátra –, ő lesz a vacsorapartnered. Soltan Gris tiszt úr. És ő a lány! Mostantól kezdve Lindusnak hívjuk.

Lindus elhelyezkedett az ülésben. Bólintott, pont úgy, ahogy Heller számtalan barátjának szokott. Aztán kíváncsi tekintettel méregette Krak grófnőt. Heller, (bíííp) meg, még fel is kapcsolta a belső világítást, hogy a húga jobban lásson.

– Jettie – szólt végül –, neked van a legjobb ízlésed az egész világon!

Krak grófnő sugárzott a boldogságtól!

A lányok gyengéden kezet fogtak.

– Kedvesem! – mondta Hightee, lenyűgözve.

Ördögök és istenek, nyögtem magamban. Ez a nő, akivel beszélgetsz, és aki miatt gratuláltál a bátyádnak, egy átkozott gyilkos, akit csak egy rövid időre, teljesen szabálytalanul engedtek ki a Spietos mélyéről! Hightee, te vagy a Voltár legszebb asszonya és a legnagyobb bolondja!

– Úgy festesz, mint egy manco hölgy – mondta Hightee.

– Az is – kiáltotta Heller. – Az ősei birtokosok voltak Atalantában.

– Ismerem a családodat? – kérdezte Hightee kedvesen.

– Alig hiszem – felelte Krak grófnő. – Már századokkal ezelőtt elvesztették birtokaikat. Sok más családhoz hasonlóan megtartották a címüket, de annyi földjük sem maradt, hogy egy sírkövet emeljenek.

A lányok jót nevettek ezen. Ez valami mancóbeli vicc lehetett.

– A kiejtésedből ítélve a családod megőrizte méltóságát! – mondta Hightee. Azon töprengtem, hogy vajon miben mesterkedik. Úgy beszélt, mint egy házasságközvetítő. Aztán körvonalazódni kezdett bennem a gondolat, hogy Heller talán azt szeretné, ha a húga megtudná, milyen típusú nő tetszik neki – ó, istenek – ezért akarja, hogy a húga találkozzék azzal a lánnyal, akit el akar venni feleségül! A gondok szinte belemarkoltak az agyamba.

– Nem igazán – sóhajtotta a grófnő. – Az anyám rengeteg tapasztalatot halmozott fel az állatidomítás terén. A családja erdőket birtokolt egykoron, így az állatokkal való foglalkozás képessége a vérében volt. Az apám igazán távol került a nemességtől. Színpadi bűvész lett. Végigjárta az egész Mancót, és néhány más bolygón is vendégszerepelt. – Felnevetett. – Azt hiszem, hozzád hasonlóan én is megismertem a színpad világát, Hightee. Az első fellépésemre hat hónapos koromban került sor, mikor is úgy tettünk, mintha megevett volna egy savabestia, aztán csodák csodájára a jelenet végén ott lovagoltam a hátán.

Hightee jókedvűen nevetett. Aztán gondolkodni kezdett, mintha emlékezni próbált volna valamire. Istenek, gondoltam. Ezek a mutatványosok mind egyformák. Mindenre emlékeznek! A grófnő még a végen elrontja az egészet!

Hightee hirtelen összecsapta a tenyerét. – A kristályok! A kristályok!

A grófnő ostoba volt. Nevetett és helyeslően bólogatott. – Az az! Így hívták a produkciót.

– Akkor Krak gróf volt az apád! – kukorékolta Hightee. – Anyádat pedig Ailaenának hívták! Minden idők legnagyobb állatidomára volt! Nem ismerte a félelmet!

Már vártam, hogy Hightee azzal folytatja, hogy volt egy lányuk, akit Lissus Moamnak hívtak, aki egyetemre járt, bekerült az Oktatási Osztályra, majd gyerekeket tanított rabolni és gyilkolni.

Ehelyett Hightee így folytatta. – Ó, nagyszerű produkció volt! A tehetség ott lakozik az egész családban! – Ettől végkép fejreálltam. Milyen családban? Biztos lehettem benne, hogy Heller el akarja venni Krak grófnőt! Lehetetlen!

De Hightee leszállt a témáról. Gyengéden megsimogatta a grófnő kezét, majd így szólt Hellerhez: – Hova viszel minket ilyen őrületes sebességgel? – Majd meg sem várva a választ, a grófnő felé fordult. – Jettie kétfajta sebességet ismer: a szélesre nyitott torkot és a szélesre nyitott torkot. Meg kell szoknod, kedvesem.

Heller feléjük fordulva felnevetett. – Fogadd meg a kislány tanácsát, egyébként ő maga szokott noszogatni, hogy gyorsabban repüljünk! A Művészklubba megyünk!

– Ó, drágám! – szólt Hightee. – Az nem a Klubsoron van? Egy csomó más klub szomszédságában? A környék tele van riporterekkel, akik csak azt várják, hogy beessen egy híresség. Én egy csendesebb zugot szeretnék.

Pont úgy, ahogy én.

– Soltan választotta a Művészklubot – mondta Heller. Még azelőtt felnevetett, hogy tiltakozhattam volna. – Egyébként azért választottam azt, mert ott mindenki partimaszkot visel. Ott senki sem fog felismerni. A maszkok ott vannak abban a dobozban.

És tényleg. Kivettem a négy maszkot. Ezt a fajtát elég az embernek rászorítani az arcára, aztán meghúzza a fűtőszálat, és a festék beborítja az arcot. Ennél a fajta maszknál a festék könnyen lemosható. Megvizsgáltam őket. Biztosan a sofőröm választotta a maszkokat. Meg is jelölte őket: S. G, J. H, H. H, K. G. Nem volt nehéz kiosztanom.

Legnagyobb meglepetésemre az új légibuszban még tükrök is voltak az ülések fölött, így a lányok, a hátralévő út alatt, a hajukat igazgatták.

Egy aprócska kép tartozott minden maszkhoz, amely megmutatta, hogy fog kinézni a maszk viselője, miután az arcára kerül a festék. Hightee így fordult felem: – Miért pont az édes erdei nimfát választotta nekem? Az utolsó három darabomban buja nőszemélyeket játszottam, s emiatt egy csomó szexi dalt meg kellett tanulnom, de azokon kívül nem ismerek hasonló énekeket. Habár azt gondolom, mindenképpen az édes nimfácskát választotta volna nekem.

Az a (bíííp) sofőr!

A maszkot az arcára tette, és meghúzta a fűtőszálat. A héjat visszadobta a dobozba, majd nagyot nevetett önmagán. – Hát, valójában nem vagyok egy hímfaló, de most pont úgy nézek ki! – Bágyadt szempár, hatalmas, csókra nyíló ajkak, kék arc, amely a vágyat szimbolizálja. Ha lehet, még gyönyörűbb lett. Semmi nem tudta elrontani Hightee Heller szépségét. Kényelmetlenül éreztem magam. De ez még semmi nem volt a későbbiekhez képest.

Krak grófnő is felhúzta a sajátját. Hatalmas, ragyogó szempár, kicsit nagyobb is a kelleténél, valamint narancs és fekete prém. A leopárduc asszony! Mintha szükség lett volna arra, hogy felhívja a figyelmet saját veszedelmességére! Amúgy remek álarc volt, és nagyon jól illett halvány narancssárga ruhájához és csizmájához.

Heller, egy kézzel és egy lábfejjel kormányozva a gépet, felhúzta a sajátját. A szélvédőben megláttam a maszkot. A különböző darabokban acélemberként ismert figura volt: két szeme helyén egy-egy hatalmas, acélszínű csillag fénylett. Nem sokat takart el az arcából. A vonásait mindenki jól ismerhette a lapokból. Ideges lettem.

Noszogattak, hogy én is húzzam fel a maszkomat. Hát persze hogy a sofőröm választotta. Én lettem a kapafogú démon, ijesztően ocsmány. Skének semmi ízlése.

Jót nevettek egymás maszkján, majd az enyémen, ezután pedig Hightee és a grófnő ismét a színpadról és a Mancóról kezdtek beszélgetni. Minden jel arra mutatott, hogy ezalatt a rövid idő alatt barátnőkké váltak.

Csillogás és az eget pásztázó fénycsóvák fogadtak. Ez a tömb még az élvezeti fővároshoz képest is feltűnő volt. Összerezzentem. Ez aztán a nyilvánosság! Lombar szelleme mintha ráborult volna a lelkemre. Mibe keveredek már megint? Ha lett volna egy cseppnyi eszem, még időben tönkretettem volna a légibuszt. Most már késő! Már megcsúsztam azon a lejtőn, amely a szerencsétlenség felé visz.

3. fejezet

Heller úgy eresztette le a légibuszt, mintha az is egy darukampó lett volna. A fények teljesen elvakítottak, így nem értettem, hogy hogyan tudta Heller olyan lágyan lerakni a gépet, mintha csak egy madártoll szállt volna a klub járműliftje elé. Lányok táncoltak ki elénk. Én már mentem volna be velük, de láttam, hogy Heller még mindig a rámpán áll. A légibuszt figyelte, egészen addig, amíg a járműlift magával nem ragadta a mélybe. Elvette a gép helyéről szóló cédulát, és csak ezután fordult az ajtó felé.

A Művészklub homlokzatát, az összes többi klubéhoz hasonlóan, szikrázó fények és színesen világító feliratok borították.

A lányok berohantak a női mosdóba, hogy ellenőrizzék maszkjaikat, pont úgy, ahogy azt a lányok szokták. A bejáratnál ott állt néhány ajtónálló, fehér estélyi ruhában. Kitartották a karjukat. Tudtam, mit akarnak. Öt kreditbe kerül, hogy egy tűrhető asztalhoz vezessenek minket! Nekem a hamis pénzen kívül egyetlen fillérem sem volt! Megtorpantam.

Heller így szólt: – A mosdóba megyek megigazítani a maszkomat. – Én meg ott maradtam, szemtől szembe egy vadállattal – aki véletlenül ajtónállóként jött világra – egyetlen fillér nélkül!

Nem ez volt az est egyetlen ijesztő pillanata!

Teljességgel érthetetlen módon egy másik ajtónálló – vagy talán az igazgató? – intett, hogy kerüljek beljebb, mire én sietősen elléptem a viszkető tenyerek mellett.

Heller is előkerült, a lányok is kijöttek a mosdóból az igazgató (?) pedig bevezetett minket a központi teremben.

Az est épp csak hogy elkezdődött, az asztalok nagy részét azonban már elfoglalták. Maszkok, maszkok, maszkok, minden változatban és fazonban, elrejtve viselőjük arcát.

Harsogó zene!

Csizmák, csizmák, csizmák, minden elképzelhető színben, melyek megsokszorozták a padló villódzó fényeit.

Asztalok, asztalok, asztalok. Az igazgató egy fal melletti, enyhén emelt asztalhoz vezetett minket. Gyorsan körülnéztem. A vészkijárathoz is közel esett.

Leültünk, és végignéztünk a klubon. Színpad és zenekari emelvény magasodott a túloldalon, jobbra pedig egy leeresztett függönnyel határolt tánctér terült el.

Egy nem túl tehetséges balladaénekes állt a zenekar előtt, fekete arccal, vörös könnyekkel, és bömbölt ahogy a torkán kifért.

Azon töprengtem, vajon milyenek lehetnek a klub árai. Annak ellenére, hogy egy fillérem sem volt, szerettem volna megtudni. Aztán észrevettem, hogy ott egy árlap az asztal lapja alatt. Ha a vendég megnyomott egy gombot, egy lámpa átvilágította a lapot, de fény nélkül is ki lehetett venni az árakat. Öt- és tízkredites tételeket láttam! Egy csomót! Semmi nem kerül kevesebbe öt kreditnél ezen a helyen? Hoppá!

A közönség gyér tapssal jutalmazta a balladaénekest, aki ezután visszatért saját asztalához.

Egy férfi állt fel, és ment ki a táncparkettre. Néhány karikát húzott elő estélyi ruhájából, meggyújtotta őket, és zsonglőrködni kezdett. Úgy tett, mintha az egyiktől meggyulladt volna a keze, de szemfényvesztés volt az egész.

– Ezért hívják Művészklubnak – mondta Heller a grófnőnek. – Mindenkinek, aki idejön, elő kell adnia valamit Ez így megy minden este.

– Nincs lámpalázuk? – kérdeztem.

– A vezetőség erre is gondolt – mondta Heller. – Számon tartják az asztalok fogyasztását, és ha valaki, akárcsak egy személy is, visszalép, az asztala számláját megduplázzák!

– De jó ötlet – lelkendezett a grófnő. Még nevetett is. Én nem nevettem! Függetlenül attól, hogy egy egyszeri számlát sem tudtam volna kifizetni, a dupla számla lehetőségétől megfagyott a vér az ereimben.

– Éhes vagyok – szólt Hightee.

Én mint vendéglátó, udvariasan megkérdeztem: – Mihez lenne kedve?

Heller odaintett egy sárga ember pincért, majd megnyomta az asztalra szerelt gombot, mire az asztallap kivilágosodott, és minden vendég előtt megjelent az árlap.

Azt hittem, meghalok, mikor megláttam az öt- és tízkredites tételeket! Alig tudtam szóra bírni magam. – Rendeljünk – mondtam vidáman. Olyanra sikeredett, mint egy gyászének.

Mindannyian a hegyi gazella mellett döntöttek – ezt az aprócska vadat a Chimptonról, egy másik bolygóról importálják. Megfizethetetlen. Tíz kredit egy adag!

Komoly tanácskozás után vörös pezsgőfőzetet választottak. Tíz kredit doboza.

Lángoló jégsüteményt rendeltek desszertként! Tizenöt kredit egy adag!

Kitűnő képességeimnek köszönhetően villámgyorsan kiszámoltam a végszámlát. Százöt kredit!

A vezetőség pirított édeszsemlét küldött, ajándék gyanánt. Szép tőlük! Ez lehet a Voltár legdrágább klub ja!

Hagytam, hogy nekem is ezeket rendeljék. Legalább teli gyomorral rúgjanak és végezzenek ki. Mindegy volt hogy a személyazonosítómat használom, és hadbíróság elé állítanak, vagy hamis pénzzel fizetek, és kivégeznek!

Megérkezett a hegyi gazella. Olyan óvatosan értem hozzá, mintha attól félnék, hogy lenyelem a belé rejtett gyémántot.

Heller belesúgott a fülembe: – Ne nézzen ilyen rémülten. Minden rendben lesz. Érezze jól magát. Ne rontsa el a lányok jókedvét.

Már sejti! A saját (bíííp) partim fog sírba vinni. Eszembe jutottak azok a tisztek, akik, saját előléptetési partijuknak köszönhetően, hónapokig éheztek. Megittam a vörös pezsgőfőzetet, de egy cseppet sem lettem jobban tőle.

Fecsegtek és viccelődtek, mint akik roppantul élvezik a vacsorát. Én ettem. Éhes voltam.

Mikor a jégsütemény utolsó lángja eltűnt a torkukban. Heller odaintett egy arra csellengő sárga ember pincért, és rendelt még egy kör vörös pezsgőfőzetet. Száznyolcvan kreditre emelkedett a számla!

Ittak a tiszta égre és a fényes csillagokra. Ittak a sikerre és a további előléptetésekre. Ittak a titokzatos „küldetésre". Ittak Hightee következő szerepére.

Heller kirendelte a következő kör vörös pezsgőfőzetet! Kétszázhúsz kredit!

Aztán csak ültek, és figyelték a többi vendég produkcióját. Volt köztük jó, volt köztük rossz, volt amelyiket megtapsolták, volt amelyiket nem.

Különös kábulatba merültem. Bármelyiket választom az előttem álló két lehetőség közül, a vesztembe rohanok. Ennél már semmi nem lehet rosszabb.

És akkor még ez is!

Egy fénycsóva talált rá az asztalunkra. Hightee megbökte a vállamat. – Maga az első ennél az asztalnál.

– Én?

– Hát persze – mondta Hightee mosolyogva. – Igyekezzen valami jóval meglepni minket! – nevetett. – Ha nem szerepel, megduplázzák a számlát!

Ezen az egész asztal visongva nevetett A vörös pezsgőfőzettől lehetett ilyen jó kedvük! Számomra ez tragédia volt.

Idegesen felálltam, hogy kimenjek, és hagyjam, hogy a tömeg lemészároljon.

4. fejezet

A dupla számla fenyegetése a színpad felé hajtott. Az út háromnegyedénél azonban rájöttem, hogy felesleges a dupla számlától tartanom, ha az egyszeri számlát sem tudom kifizetni. Mit keresek én itt?

Soha nem voltam képes bátran szembenézni a tömeggel. Hogy tud egy színész, egy énekes, vagy egy táncos egyedül felállni egy színpadra, és szembenézni a közönséggel, miközben azok őt bámulják. El nem tudtam képzelni.

A színpadon állva szembenéztem a hatalmas fejlámpával. A fénye majd kiverte a szememet. Személytelen maszkok, maszkok, maszkok körülöttem mindenütt. A lábukon csizmák, csizmák, csizmák, melyek színes, pulzáló kavalkádban topogtak a padlón, és amelyek ki fogják rugdosni a szuszt belőlem.

Mi lesz, ha egyszerre megrohannak, és marcangolni kezdenek?

Más szóval lámpalázam volt.

Formálódni kezdett bennem a gondolat, hogy elmondhatnék egy verset. Gyerekkoromban megtanultam néhányat. „A bátor Hec a blimi csatában" volt az egyik, amelyiket hatéves koromban mar el tudtam szavalni. Kinyitottam a számat. Ha az életem múlott volna rajta, akkor sem jut eszembe az első sora!

Gyorsan felidéztem magamban egy anekdotát, amely két Apparátus-ügynökről szólt, akik mindketten azt hitték a másikról, hogy nőstény, egész addig, amíg sebesülten ágyba nem kerültek. Kinyitottam a számat, hogy belekezdjek a történetbe. Hoppá az Apparátusról kéne a legkevésbé történetet mesélnem!

A térdem megremegett. A közönség kezdett türelmetlenné válni. A hatalmas fejlámpa könyörtelenül szegeződött rám. Kapafogú démont formázó maszkom mintha olvadni kezdett volna.

Hirtelen ihletem támadt. Egy énekesmadár-vadász miért ne adhatná elő a hívójeleit? Nagyon jól csinálom. Rendszerint sikerül egészen közel csalnom a madarakat, néhány lábról pedig könnyedén lelövöm őket.

Bátornak szánt hangon, ami reszketősre sikeredett, így szóltam: – Hegyi trillázó!

A szám olyan száraz volt, mint a sivatag. Lebiggyesztettem az ajkamat, és kieresztettem a madárhangot.

A közönség némán fogadta.

– Réti poszáta! – mondtam, és utánoztam.

Néma csend.

– Mocsári tyúk! – mondtam. Megpróbáltam visszaadni a mocsári tyúk rekedt rikoltozását.

Csend. Egyetlenegy tenyér nem csattant össze. Semmi!

Vadul gondolkodtam. Nem jutott eszembe több madárhang. A közönség vagy azt hitte, hogy van még néhány madárhang a tarsolyomban, vagy azt várta, hogy kézen álljak, esetleg csináljak egy hátraszaltót.

Némaságuktól hirtelen mogorva lettem. Rájuk néztem, és tárgyilagosan így szóltam: – A madaraknak tetszett!

Az egész klubot megrázta a nevetés. Az oldalukat fogták, vagy a csizmájukat csapkodtak. Csak nevettek és nevettek!

Visszasomfordáltam az asztalunkhoz. A közönség még mindig nevetett. Hightee megütögette a karomat. – Tudtam, hogy maga nagyon bátor.

A következő vendég egy világító dobbal bűvészkedett. Mikor végzett, a közönség így kiáltott: – Ez is tetszett a madaraknak? – Sikítozva nevettek.

A következő, egy énekes, mikor befejezte, a közönség ismét felkiáltott: – Ez is tetszett a madaraknak?

– Sikere van – szólt Hightee.

Kezdtem rádöbbeni, hogy tényleg, és ettől kissé beképzelt lettem. Szemem sem rebbent a következő kör vörös pezsgőfőzettől.

Ó, de milyen rövidek is az élet egyébként is ritka boldog pillanatai. Hátradöntöttem a fejemet, hogy lehajtsam az italt, és megláttam!

A sajtópáholy!

A tömeg fölé magasodott. Nyüzsögtek rajta a riporterek, és ó, istenek, a Házilátvány kameracsapata!

Hightee követte a tekintetemet. – Ó – mondta, és megrántotta a vállát. – Tele van velük a klub. Figyelik a hírességeket, valami eseményre várva. Olyasmiket vesznek fel, amit mi töltőanyagnak hívunk: de csak akkor használjuk, ha szükség van rá, például ha aznapra nincs elég műsorunk. – Felnevetett. – Azt hiszem, a hírlapírók csak azért lézengenek itt, hogy ne kelljen dolgozniuk!

Az a kis vidámság is, ami feléledt bennem, azonnal elpárolgott. Ha valamit igazán gyűlöltek az Apparátusnál, akkor azok a riporterek voltak, náluk már csak a kamerás riportereket utálták jobban! Lombar rettenetesen gyűlölte őket. Mintha a szelleme közeledett volna a kinti sötétben.

Aztán a fénycsóva, amely kijelölte a következő előadót, ismét rátalált az asztalunkra. Hightee összehúzta magát. Heller megérintette a grófnő karját, majd mindketten felálltak.

Könnyed léptekkel kimentek a táncparkettre, a grófnő, pislákolva csillogó, halvány narancsszínű ruhájában és leopárduc maszkban, valamint Heller, lőporkék estélyi ruhában, az acélember hatalmas csillagaival az arcán. A fejlámpa rájuk szegeződött.

A grófnő feltartotta a karját. Egy szervizasztal állt mellette, melyet jókora, fehér csillámterítő takart, tele pezsgőfőzetes poharakkal és törékeny dobozokkal. A billegő építményhez lépett, és megfogta a terítő sarkát. Azt hittem, fel fogja borítani az asztalt! Csuklójának egyetlen mozdulatával, szakértő módon megrántotta a terítőt!

A terítő, egy suhogás kíséretében, kicsúszott a poharak és edények alól. Ott lógott a nő karján. Meg sem billentek a poharak!

A közönség azt hitte, hogy ez már az előadás. Tapssal jutalmazták a mozdulatot.

A valódi produkció azonban még nem kezdődött el. A grófnő odakiáltott valamit a zenekarnak, majd Hellerrel együtt kiballagott a táncparkett közepére. A grófnő feldobta a fehér csillámterítőt a levegőbe: egy yard lehetett az átlója. Ahogy visszaesett, ügyes mozdulattal összehajtogatta. Egyik sarkát bedugta Heller fogai közé, a másikat pedig saját szájába vette. Az arcuk hathüvelyknyire lehetett egymástól.

A zenekar egy léha, népies melódiába kezdett. Heller és a grófnő, hátratett kézzel, bonyolult, tekervényes lépesekből álló táncba kezdett.

– A manco mancsó! – mondta Hightee boldogan. Kislányosan összeütötte a tenyerét. – Nézze – böködött. – Ez a Manco egyik gyerektánca! Persze hogy mindketten ismerik!

Az összehajtott terítő sarkát harapva, tökéletes összhangban és időzítéssel táncolták a nehéz, szögletes lépésekből álló táncot.

Hirtelen elhallgatott a zene, kiejtették a szájukból a terítőt. Az arcuk most egylábnyira került egymástól. A zene folytatódott, de most már nem követték egymás tánclépését. Úgy tettek, mintha felváltva ki akarnák rúgni a másik lábát, de mikor az egyik megpróbálta, a másik felugrott a levegőbe, majd fordítva.

Hightee kissé zavarodottan figyelte az új táncot, amely sokkal bonyolultabb volt az előzőnél. – Ez már nem a manco mancsó!

Tényleg nem az volt. A közelharc lábtechnikájának alapvető eleme volt, melyet táncként adtak elő! Gondoltam, jobban teszik, ha nem csinálják túl jól: a Házilátvány kamerája rájuk szegeződött! Semmi szükség nincs rá, hogy lelepleződjön Heller, arra meg aztán végképp nincs, hogy felismerjék Krak grófnőt!

Taps csattant a nézőtéren. Én azon imádkoztam, hogy dőljön vagy robbanjon fel valami, csak kerüljenek már ki a Házilátvány kamerájának látóteréből!

Egy pukkanás zárta a zenei strófát. Újra megfogták a terítő sarkát, majd a szájukba vették.

Heller jelt adott, mire mindketten fejtetőre álltak! Aztán hátat fordítottak egymásnak, miközben a terítő továbbra is összekötötte őket. Fejjel lefelé, kézen állva a zene ritmusára csapkodni kezdtek a cipőjük talpával!

A közönség tapsolt. Nem rossz!

Aztán, pont a zene végére, két-két félfordulattal felugrottak, és újra szemtől szembe kerültek egymással!

Tánccá alakított gimnasztika. A közönség még soha nem látott ilyesmit. Még hangosabban tapsoltak. A sajtópáholyban a Házilátvány stábja keményen dolgozott! Szörnyű!

Nem tudom, hogy csinálta, szájában tartott asztalkendővel, de Heller valamit odakiáltott a zenekarnak.

Ami ezután következett, ahhoz foghatót talán soha életemben nem láttam. Létezik egy olyan, láblendítésen alapuló, fejre irányuló rúgás a közelharc-technikában, melyet egy cigánykerékszerű mozdulattal lehet kivédeni. Ez az őrült pár, egy yard hosszú terítővel összekötve, csinálni kezdték, egymás után, felváltva!

Először csak lassan, egyik rúgott, a másik cigánykerekezett; aztán ez rúgott és így tovább, egyre gyorsabban.

Láttam, hogy a kezüket már le sem teszik a padlóra!

Már csak két, elmosódott foltot láttam! Egy narancs színűt meg egy kéket, két forgó korongot, melyeket egy asztalkendő köt össze!

A közönség őrjöngött. Éljenezve felugráltak! Soha nem láttak még gimnasztikából és közelharcból gyúrt táncot!

A zenekar már képtelen volt gyorsabban játszani.

A két folt finom, méltóságteljes mozdulattal abbahagyta a forgást. A zenekar hosszú lezárásba kezdett, Heller és Krak grófnő szétváltak. A nő a bal karjára dobta a csillámterítőt. Heller pedig hajlongott.

Azt gondoltam, most már mindent láttunk. A közönség is ezt hitte. Kiáltozva tapsoltak.

– Ó, látszik, hogy ismeri a színpadot – kiáltotta Hightee a fülembe. A grófnő két lépést tett jobbra kettőt balra, s közben hajlongott, pont úgy, ahogy egy előadóművész fogadja közönsége ovációját. Mintha még mindig táncolt volna egy kicsit. Szemet gyönyörködtetően csinálta. Fénylett és csillogott a karján tartott csillámterítő.

A grófnő hirtelen ELTŰNT!

Nem szaladt ki a táncparkettről. Még csak el sem indult. Ahol egy pillanattal azelőtt hajlongott, már csak üresség tátongott! Az ámulattól elállt a közönség lélegzete. Én nem álmélkodtam, hanem megijedtem. A fogoly megszökött!

A csillámterítő lehullott a padlóra.

Azt hittem. Heller is meglepődött. Legalábbis úgy tett!

A csillámterítőre meredt. Hátralépett, és négykézlábra ereszkedett. Lopva megközelítette a terítőt. Felemelte az egyik sarkát, és belesett alá. Megrázta a fejét, ahogy visszaeresztette. Aztán mintha valami eszébe jutott volna.

Rácsapott a térítőre! Mászni kezdett körülötte, mintha valami lenne a terítő alatt. Óvatosan, a terítőt fogva, felállt.

A közönség legostobább tagja sem gondolhatott másra, mint hogy a férfi elveszett társát keresi a terítő alatt.

Állva kiterítette az asztalterítőt. Kuncogás hallatszott a közönség soraiból. Persze semmit sem talált benne. Tanácstalanul megrázta a fehér terítőt. A padlót kezdte vizsgálgatni, nem hullott-e ki valami a terítőből. Komor arckifejezéssel nézett maga elé. amitől a közönség egyre jobban nevetett.

Heller félredobta a terítőt, és elszántan a legközelebbi asztalhoz lépett. Semmit sem talált alatta. Belesett az italosdoboz alá. Semmi. Felemelt egy tányért. Semmit sem talált. Hirtelen ötlettől vezérelve leemelte az egyik vendég mókás kalapját, hogy benézhessen alá.

A közönség visongva nevetett.

Tompa puffanást hallottam magam mellől. Riadtan oldalra fordultam. Krak grófnő vigyorogva ült a félhomályban.

A közönség is meglátta. Egy pillanatra csend támadt, majd néhány hitetlenkedő kiáltás után kitört a tapsvihar!

A grófnő bólogatott és hajlongott. Heller visszajött az asztalunkhoz. A közönség vonakodva fordult a következő előadó felé.

– Hogy csináltátok? – kérdezte Hightee, szakmai érdeklődéssel a hangjában.

A grófnő nevetett. – Látod azt a függönyt, ott a táncparkett szélén? A terítő lebegése magára vonta a közönség figyelmét, én pedig beugrottam a függöny mögé. Megkerültem a színpadot, négykézláb elmásztam az asztalok mögött, és visszaültem a székemre. Nem egy nagy mutatvány.

Heller még csak nem is lihegett, és Krak grófnő sem. Heller rendelt még egy kör vörös pezsgőfőzetet. Én már elvesztettem a fonalat. Fogalmam sem volt, holt tart a számla. De hát a halottak már nem számolnak. Felnéztem a vigyorgó Házilátvány-stábra.

Lombar sötét szelleme betette a lábát a klubba.

5. fejezet

A két idiótát figyeltem. Egymás dobozából iszogatva nevetgélve ültek velem szemben, és Hightee-t szórakoztatták. Szépek voltak így együtt. Csak nem tudták, hogy Lombar minden gondolkodás nélkül kivégezteti őket, ha már nem lesz szüksége rájuk abban az esetben pedig, ha felszínre kerül az Apparátus Blito-P3 körüli tevékenysége, azonnal végez velük. Sehogyan sem tudom figyelmeztetni őket.

A zene tovább harsogott, folytatódtak a produkciók.

A fénycsóva ismét rátalált az asztalunkra. – Ó, ne – mondta Hightee. – Bíztam benne, hogy kifelejtenek. Már csak én maradtam. – Felállt. – Ne aggódjon, Soltan. Nem fogják megduplázni a számláját. Megdolgozom a vacsorámért.

Átfurakodott az asztalok között. Senki nem figyelt már igazán, az eddigi nagyszámú produkciónak köszönhetően. Csillogó kék ruhájában felugrott a szín padra. Valamit odasúgott a zenekarvezetőnek, majd az egyik zenésznek, aki benyúlt számtalan hangszere közé, és előhúzott közülük egyet.

Egy elektromos félgömb volt, amit „húrverő"-nek hívtak. Tizennyolc hüvelyk lehetett az átmérője. Hightee a hangszer domború hátát nekiszorította saját hasának, majd hozzáértő módon felszíjazta magára. A "verő"-t jobb kezébe fogta, bal kezének szétfeszített ujjait pedig az akkordverő különböző húrjaira szorította, de úgy, hogy a hurok, ha rájuk csapnak, harmonikusan zengjenek. Jobb kézzel tartott verővel, széles mozdulatokkal, ritmusra kell ütögetni a hangszer húrjait. Vad, hullámzó zenét csalhat elő a hangszerből az, aki hozzáértő módon nyúl a húrokhoz.

Hightee valamit súgott a zenekarvezetőnek, aki meglepetten nézett vissza a lányra. Aztán közelebb hajolt.

Istenek, gondoltam, felismerte! Vagy a hangja, vagy a kért dal alapján. Majdnem felugrottam, hogy visszarángassam az asztalhoz. De nem tettem. Felpillantottam a Házilátvány stábjára. A csapat nyugodtan figyelte az eseményeket. A riporterek is.

A vakító fejlámpa rászegeződött. Kék estélyi ruhája szikrákat szórt. Édes nimfácska maszkja magára vonta a közönség figyelmét. Felemelte a jobb karját. A zenekarvezető értette a jelzést, és figyelt, hogy kellő időben kezdje el a zenét.

Spraaaaang! szólalt meg a húrverő. Jouuu-jouuu! folytatta a zenekar.

Az első melódiában nem énekelt. Gyönyörű volt és kívánatos. A teste hajlongott és hullámzott, a bal keze mintha simogatta volna a hangszert, jobbja pedig vonaglott, ahogy a húrokat ütötte. SZEXI volt!

A közönség figyelmét szinte tapintani lehetett a levegőben. Fogalmam sincs, hogy a hangszer hangjából, vagy az előadó testének hullámzásából tudták, de tudták, hogy kifinomult előadóval állnak szemben. Megdöbbentette őket. Egyetlen pisszenés sem hallatszott a klubban, csak a zenekar és Hightee játszott.

Új melódiába kezdett, de most már énekelt is. Csábos torokhangja volt, a dal azonban, amit énekelt, tréfás volt.

Amikor még kislány voltam, Élt egy férfi a falumban, Aki ismert egy idegen nyelvet. Azt mondta, ha lenne hozzá kedvem, Megtanítana!

– Ó, istenek! – kiáltotta egy férfi. – Hightee Heller!

A zene folytatódott, a közönség pedig sikoltozni kezdett. – Ez Hightee, ez Hightee Heller! – Zűrzavar!

Azt mondta, egy kicsit furcsa A tanulás folyamata, De őseink is így csinálták, S ő engem szívesen Megtanítana!

Zengő harmóniák, izgató hajlongás. A klubot betöltő általános zűrzavaron keresztül is hallani lehetett a kinti kiabálást – Hightee Heller odabent van!

Szükség van, mondta, egy nagyon puha ágyra, Kell még egy párna, Hogy taníthasson!

A Házilátvány stábja kinyomult a klubból. Odakint lövések dördültek. Vajon ahogy elterjedt a hír, kiürült a többi klub? Igen! Tömeg nyomakodott be az ajtón. A klub közönsége már talpon volt, hogy előrébb tolakodjon.

Találtunk egy helyet, Ahol lefektetett, Majd lehúzta a ruháimat, Hogy taníthasson!

– Hightee! Hightee Heller! – A zűrzavarok zűrzavara!

Sokáig tartott.

Sokat próbálkozott,

Míg erre a dalra megtanított,

De megtanított!

Bekapcsolták a hangszórókat, hogy a hangja felülkerekedhessen az általános zűrzavaron.

Híja, hoppá, Bujaság, nosza, Böki, döfi, taszigálja, Órákon át!

A nézőtér sikoltozó áradattá vált, amely már fel-felcsapott a színpad szélére, miközben azt kiabálták: – Hightee! Hightee! Hightee Heller!

A hangosbeszélő ismét megszólalt.

Ezt a nyelvet könnyű beszélni, Ha vágyat érzel, Gyere hozzám, Tanulni!

A zene lecsengett. Kezek nyúltak a lány felé, majd emberek másztak fel a színpadra. Heller azonnal felpattant, és elindult a színpad felé, hogy kimenekítse a húgát. A lámpa a színpadra szegeződött, hogy a házilátvány stábja dolgozhasson.

Híja, hoppá, bujaság, nosza.

Nekiszorították a zenekarnak. Több tucat kéz próbálta egyszerre megérinteni. A tömeg már-már elnyelte. Heller keresztülverekedte magát az áradaton.

Böki, döfi, taszigálja, órákon át!

Még mindig játszott és énekelt.

Heller elérte. A tömeg és a kinyúló kezek fölé emelte.

Gyere, nézz!

Ez volt az a pillanat, mikor előkaptam a kézifegyveremet, pontlövésre állítottam, majd egyetlen jól irányzott lövéssel kilőttem a fejlámpát.

Nem azért csináltam, hogy Hellernek segítsek. Azért tettem, mert egy sárga embert láttam elindulni felénk a tömegen keresztül, kezében valamivel, ami csak a számla lehetett!

Az izzószál fülsüketítő pukkanással robbant szét.

Megfordultam. Megláttam a táncparkett fölé szerelt fő kapcsolótáblát. Biztos kézzel darabokra lőttem! A klub teljes sötétségbe burkolódzott.

Egy kiáltás hallatszott ki a zajos zűrzavarból: Rendőrség! Itt a rendőrség!

Halvány szükségfények gyúltak. Én is észrevettem valami kék villanást. Rendőrök nyomakodtak be az ajtón, magasra tartott gumibottal.

Egy erős kéz ragadta meg a galléromat, s rántott ki az asztal mögül, s mindezt olyan sebességgel, hogy szinte repültem. Végigvonszoltak a padlón.

A vészkijárat ajtaja kivágódott előttem. Berángattak egy sikátorba! Alig tudtam kézben tartani a fegyveremet.

Elértük a légibuszt. Kinyílott az ajtaja, engem pedig behajítottak rajta. Csak ekkor láttam meg, ki vonszolt egész idáig. Krak grófnő volt az!

Aggódva pislogtam a vészkijárat felé. Hang- és fényáradat ömlött ki a sikátorba.

Aztán megjelent Heller. Még mindig a feje fölé tartotta a húgát.

Valami sűrű kékség követte őket. Istenek, a rendőrök a nyomukban vannak!

Krak grófnő beugrott a légibuszba, engem pedig belökött az egyik sarokba!

Heller elérte az ajtót. Bedobta a húgát, akit Krak grófnő ügyes mozdulattal elkapott, majd belerakott egy ülésbe.

Heller gyorsan beugrott a kormányrúd mögé.

Egy rendőrsisak jelent meg az ajtóban. Aztán egy arc.

– A hangárig kísérünk, Jet. Biztosítjuk az útvonalat!

Snelz volt az! Snelz, rendőr-egyenruhában!

A légibusz felemelkedett a levegőbe.

Megmenekültünk.

Talán mert Hightee Heller majd szétpukkadt a nevetéstől – meg sem kottyant neki az iménti kaland –, vagy talán mert a fejembe szállt a pezsgőfőzet, kissé emelkedett hangulatba kerültem. Nem fizettem ki a számlát, de mégsem kellett attól tartanom, hogy csőd miatt kapásból kirúgnak, vagy hamis pénz használata miatt kivégeznek. Hightee-n kívül senki mást nem ismertek fel. Hightee pedig nem számított. Micsoda szerencse!

Leszálltunk Hightee felhőkbe burkolódzott kertjébe. A lány leakasztotta magáról a húrverőt, mire Heller felajánlotta, hogy visszaviszi a klubba. Hightee megcsókolta mindkettőjük arcát, velem pedig kezet fogott.

Állt egy darabig a fák sötétjében, majd így kiáltott: – Köszönöm a csodás estét. Sok szerencsét, nektek kettőtöknek. És Jet! Én igazán egyetértek veled! – Ezzel elment.

Útban az Apparátus hangárja felé beleszaladtunk egy éjszakai égi őrjáratba. El kellett kapnom Heller karját, mert ő saját személyazonosító lapja után matatott, kezébe kellett nyomnom a sajátomat. Nem fedhetjük fel kilétünket ezen az éjszakán!

Leszálltunk a hangárnál. Az őrszemélyzet légi járműve már korábban megérkezett. Snelz az embereivel együtt a félhomályos hangárban üldögélt. Vihorászva iszogattak. A grófnő levette a fejéről a rohamsisakot, lehúzta a gázköpenyt, és a vontató felé iramodott.

Heller még mindig a kormányrúd mögött ült. A sofőröm dobozokkal a kezében közeledett a légibuszhoz, azt várta. A sofőr cseppet sem sietett, így Heller hátrafordult, felém.

– Bocsánatkéréssel tartozom – mondta. – Nem vettem észre, hogy alkalmatlan időpontban erőltetem ezt az előléptetési partit.

– Nem kell visszamennie holnap, kifizetni a számlát! Mikor odaérkeztünk, és az ajtónálló borravalóért tartotta a kezét, hogy jó asztalt kapjunk, láttam, hogy összerándul. Arra gondoltam, biztosan le van égve, de hogy a parti ne hiúsuljon meg, egy piszkos trükkhöz folyamodtam.

– Belopództam az igazgató irodájába, elkaptam, és a személyazonosítómat rányomtam egy üres vacsoracsekkre.

Azt hittem, azonnal megáll a szívem.

– Nem mondhattam el a lányok és a pincérek előtt, de sokszor megpróbáltam a tudtára adni, hogy legyen egészen nyugodt. Nem akartam elrontani az estéjét.

Ske a dobozokkal együtt megérkezett a légibuszhoz, mire Heller elmondta neki, hogy a rendőr-egyenruhákat holnap vigye vissza a jelmezkölcsönzőhöz, a húrverőt pedig adja be a klubba.

Kimászott a gépből, aztán visszakiáltott. – Nagy szerű parti volt, remélem, jól érezte magát. Jó éjszakát!

Elment.

Tudtam, hogy az a személyazonosító elárulhat. A dolog bekerülhet a hírlapokba. A Nagy Tanács tudomást szerezhet róla, hogy még mindig itt vagyunk.

Megbukhat Endow.

Lombar pedig engem fog megbuktatni! Veszélybe kerülhet Lombar egész, Blito-P3-mal kapcsolatos, titkos tevékenysége.

Dühödt gyűlölet ragadott magával. Kedvem lett volna megölni Hellert!

Azonnal émelyegni kezdtem.

6. fejezet

Egy rémálmokkal terhes éjszaka és egy fejfájós ébredés után, kavargó gyomorral, amely még az evés gondolatától is tótágast állt, ültem egy halom, rozsdás borítólemezen, és tompán figyeltem a hangárban folyó megbocsáthatatlan sürgölődést.

A legrosszabbra számítottam. Vagy valamire, ami még a legrosszabbnál is rosszabb.

A sofőröm, aki éppen akkor tért vissza a komédiás-egyenruhák és a húrverő visszaszállításából, hozzám lépett. Önelégült mosolyától, ha lehet, még jobban elbizonytalanodtam.

Nem hozta azokat a fejfájás elleni pirulákat, amikért könyörögtem, és a gyomromba sem hozott semmit.

Csak a hírlapot dobta az ölembe, majd elsétált. Hagyta, hogy egyedül szenvedjek.

A hatalmas képen Heller éppen a tomboló tömeg fölé tartja Hightee-t. Az erős lámpák fényétől az acélember-csillag valahogy eltűnt. Heller volt az, felismerhetően, összetéveszthetetlenül!

A sztori sem a leghátsó lapra való töltelékanyagnak számított. Vezető híranyag volt!

LÖVÉSEK VESZÉLYEZTETTÉK

HIGHTEE HELLER ÉLETÉT!

HÍRES TESTVÉRBÁTYJA

MENTETTE KI A HL SZTÁRJÁT

A GOLYÓZÁPORBÓL

A HELYSZÍNRE ÉRKEZŐ RENDŐRÖK

TŰZPÁRBAJBA KEVEREDTEK

A TÁMADÓKKAL

A FELBŐSZÜLT TÖMEG

KERESI A MERÉNYLŐT

Tegnap éjjel az elvezeti főváros Művészklubjában Hightee Heller, a Házilátvány legnépszerűbb csillagának ünneplését követően, lövöldözés és rendőri összecsapás színhelyévé vált, mikor is egy ismeretlen őrült, katonai, multifunkciós fegyvert használva, ezrek életét veszélyeztetve, lövöldözni kezdett.

Jettero Heller királyi tiszt és híres harcmérnök, halált megvető bátorsággal, emberfeletti erőfeszítéssel kimentette a húgát a halálos lövések erdejéből.

A rohamrendőrség gumibotokkal küzdött a rend helyreállításáért. A sérültek száma eddig ismeretlen.

A Házilátvány kamerájának, amely rendszeresen meglátogatja a Művészklubot, szerencsével határos módon sikerült rögzítenie a felfordulást, melyet 3:00 óta folyamatosan sugároznak az összes, bolygóközi Házilátvány-csatornán.

Hightee Heller, akit hajnalban pausch-béli otthonában sikerült megkérdezni a történtekről, valódi művészre jellemző bátorsággal utasította el a személyes indíték lehetőségét. „Kérem, tudassák rajongóim milliárdjaival, hogy teljesen jól vagyok." Ezzel kívánta kommentálni az eseményeket. Riporterünk aprócska sérülést vett észre a művésznő szeme körül.

Jettero Hellert nem tudtuk megkérdezni a klubban történtekről. A közvélemény szerint egy, a Nagy Tanács által elrendelt, titkos küldetés miatt már régen elutazott a Voltárról. A Korona szóvivője, akit hajnalban sikerült megszólaltatnunk, cáfolni próbálta azt a hírt, miszerint Heller meg mindig a Voltaron tartózkodik. „A legbiztosabb forrásból származó értesülések alapján állíthatom, hogy Jettero Heller már korábban elhagyta a Voltárt. Az ügy a reggeli tanácskozás alkalmával kerül a Nagy Tanács elé."

Az élvezeti főváros rendőrfőnöke, Chalp parancsnok szerényen nyugtázta a gyors és hathatós beavatkozást dicsérő elismerést. „Az embereim mindenütt ott vannak". mondta. "Bármire készen állnak."

Mikor e sorok írója arra célzott, hogy az esti támadás talán csak egy üzleti fogás volt, amellyel tovább növelhető a Művészklub ismertsége, az igazgató haragosan azzal érvelt, hogy a leghalványabb sejtelme sem volt arról, hogy Jettero Heller és a húga a vendégek között van, de ha tudott is volna róla, soha nem merte volna kockára tenni milliárdok kedvencének életét. A lövöldöző bandát ez ideig nem sikerült kézre keríteni.

(A mai és a holnapi nap különkiadásai: HIGHTEE HELLER. EMBER VAGY ISTENNŐ, valamint JETTERO HELLER TETTEI. A SZERÉNY HŐS, AKI A FLOTTA JELKÉPÉVÉ VÁLT.)

Bénán ültem. Nem vették észre. Nem egy banda lövöldözött! Egyedül voltam.

Snelz hibája az egész, döbbentem rá Ha nincs ez a bolond alku Hellerrel, ha nem játsszák el az őrzést időről időre, soha nem kölcsönöztek volna rendőr-egyenruhát, hogy kéznél legyen. Snelz túl lelkiismeretes volt. A lövések, az üvegcsörömpölés és a kiáltozás miatt még nem kellett volna azonnal Heller segítségére sietni. Ostoba ötlet volt berontani a klubba! Snelz miatt van ez az egész. Rájöttem, hogy meg kell büntetnem.

Csakhogy haszontalanság már bármit is tenni. Egy faforgács vagyok a végzet őrjöngő folyamában, gondoltam. Nem lenne jó felszínre hozni, hogy titokban mindannyian ellenem vannak.

Ültem, és vártam, hogy a fejsze a fejemre hulljon, és mindörökre vége szakadjon ennek az egésznek. Megbénultam.

Szinte észre se vettem, mikor a délután folyamán egy hatalmas teherszállító gördült be a hangárba. Ez állt az oldalán:

OKTATÁSI SEGÉLYTÁRSASÁG

MÁR GYERMEKKORBAN VILÁGOSÍTSA FEL DIÁKJAIT.

AZ OKTATÁS A FELVILÁGOSODÁS GERINCE

Két rakodó ugrott le a teherkocsiról majd lecibáltak egy hosszú ládát.

Valaki Heller után kiáltott aki most is fenn dolgozott a vontató törzsén, borítólemezeket szerelve a helyére. Lemászott, és elindult a vendégek felé. Ébernek és frissnek látszott. Vörös versenysapkáját a tarkójára tolta. Ő is tisztában volt az élet nehézségével. A fejsze az ő feje fölött is ott lógott. A gondolat kissé felvidított, de a gyomromban újjáéledt fájdalom azonnal elkedvetlenített.

Bevitette velük a dobozt a légzsilipen. Tudtam, hova teszik: abba a padló alatti tárolórekeszbe.

Fél óra múlva alig lepődtem meg a második teherkocsi érkeztén. Tompán bámultam az oldalát. Ez állt rajta:

ÁSVÁNYKUTATÓ-KÉSZÜLÉK TÁRSASÁG

HA AZT GONDOLJA, HOGY A MŰSZEREINK

TÚLSÁGOSAN DRÁGÁK, VÁSÁROLJON BELŐLÜK,

ÉS DOLGOZZON VELÜK.

KÉSZÜLÉKEINK FOLYAMATOS KORMÁNYZATI

ELLENŐRZÉS, VALAMINT KÉPZETT ÉS VÁLOGATOTT

METALOGISTÁK ELLENŐRZÉSE UTÁN KERÜLNEK

FORGALOMBA

Két rakodó egy hosszú ládát vonszolt ki a raktérből. Heller ezeknek is megmutatta, hogy hova tegyék.

Ültem és vártam. Tudtam, hogy el fog jönni, és azt is, hogy nem dobozban fogják idehozni.

Aztán megérkezett. Éreztem. Mintha fekete mérgesgáz keveredett volna a helyiség levegőjébe.

Szörnyű suttogás hallatszott egy halom láda mögül.

– Gris tiszt úr!

7. fejezet

A munkásnak öltözött Lombar Hisst ott bujkált a mocskos ládák között.

Az arckifejezése tisztán elárulta hogy mit csinál. Noteszt tartott a kezében. Rejtekhelyéről kitűnően megfigyelhette a vontatót és a körülötte dolgozó munkások sürgölődését. A cégszínekben pompázó munkaruhákon ott virított a munkát végző cég neve. Lombar Hisst listát készített róluk. Felírta az összes nevet.

Odaléptem, és remegve megálltam mellette. Hirtelen mozdulattal kikapott egy hírlapot munkaruhájának zsebéből, majd az arcomba vágta. Elkaptam. Nem kellett elolvasnom. Nem az a lap volt, mint amivel reggel találkoztam, de ennek is Heller virított az első lapján, amint a húgát az őrjöngő tömeg fölé emeli.

Lombar belemerült a vad jegyzetelésbe, majd mikor végzett, berántott a ládák fedezékébe.

– Maga utálatos (bíííp)! – mondta. – Most azonnal le kellene lőnöm! – Kézfejével rácsapott a noteszra. – Itt dolgozik ez a rengeteg alvállalkozó, hatalmas költségvetéssel, maga pedig titokban tartja, hogy egyedül zsebelhesse be a csúszópénzeiket!

Nem erre számítottam. Ezt igazságtalanságnak éreztem. Ha megpróbáltam volna megszorongatni valamelyik alvállalkozót, az azonnal Hellerhez rohant volna panaszkodni, az pedig, mivel fura elképzelései vannak a becsületről, elverte volna rajtam a port. Ki sem mertem nyitni a számat.

– Nos, mit tud felhozni mentségére? – kérdezte Lombar, sárgán lángoló tekintettel. Nem számított válaszra, így nem is várta, hogy feleljek. – (Bíííp) szerencse, hogy pont ma ült össze a Nagy Tanács!

– A Korona azonnal rám támadt! Ó, Endow szerencsés fickó, hogy velem dolgozhat. Mikor a Korona megkérdezte, hogy miért van itt még mindig Heller, vissza tudtam vágni!

– Rávettem Endow-t, mondja azt, hogy a Nagy Tanács által meghatározott költségvetés szűkössége miatt késik a küldetés. Sikerül hárommillióról harmincmillióra emeltetni a költségvetést. Úgy teszünk, mintha még több cég dolgozna nekünk, maga pedig szépen lepecsételi a hamis számlákat. Megértette?

Csak azt értettem, hogy nem heverek holtan a lába előtt. Hálás voltam.

– Hogy visszatérjek a lényegre, maga utálatos szemétláda, az énáltalam meghatározott határidőig útnak fogja indítani ezt a küldetést! Meg kellett ígérnünk! Hálás lehet!

Rendkívül hálás voltam.

– Mik azok a dobozok, amiket berakodtak? – akarta tudni. – Biztos vagyok benne, hogy ezek a holmik a küldetés sikerét szolgálják. Maga nagyon jól tudja, hogy a küldetésnek kudarcba kell fulladnia. Már nem egyszer elmondtam magának, hogy nem engedhetjük meg a sikert.

Nem várta, hogy válaszoljak. Egy percig gondolkodott, aztán így szólt – Nos, jó. Két nap múlva ideküldök egy különleges csapatot. Érje el, hogy Heller ne legyen itt, mi pedig megvizsgáljuk, hogy mit akar magával vinni.

A ládák közti réseken látni lehetett a vontatót. Heller lecsúszott egy kötélen, majd könnyedén leugrott a padlóra. Magához intette a hangár személyzetének öt tagját, akik futólépésben siettek felé. Érdeklődve hallgatták, néha felnevettek majd az Apparátus személyzetéhez képest teljesen szokatlan módon, dolgukra siettek.

Lombarra pillantottam. Gyűlölködve húzta fel a felsőajkát A tekintete izzott a haragtól. Lihegve motyogott „atléták"-ról, „királyi tisztek"-ról és „sznobok"-ról, káromkodással fűszerezve. Minden kétséget kizáróan utálta Hellert és fajtáját.

Hirtelen felém fordult. – Magának gondjai lesznek a legénységgel. Ez a (bíííp) teljesen behálózza őket. Bármilyen legénység esetében képes aláásni a maga befolyását, hacsak nem teszek valamit. – Gondolkodott. – Igen, igen ez jó lesz Az indulás napján kapitányt és legénységet küldök a hajóra.

Az első alkalommal volt bátorságom megszólalni. Csak cincogni mertem. – Jövő-múlt hajtóművel szerelték fel. Nagyon gyors és dinamikus. Veszedelmes hajó!

– Annál jobb – mondta Lombar. Meghallgatott! – Jövő-múlt főhajtómű. Így egy kicsit nehezebb lesz, de azért találni fogok egy alkalmas csapatot!

Én még mindig a hírlapot markolásztam. Kikapta a kezemből, és visszadugta a munkásruhájába. – A másik. Van ötlete, ki szivárogtathatta ki a Hellerről és a küldetésről szóló történetet? Nekem nincs. De sokat gondolkodom rajta. Gondolkodom. Annak ellenére, hogy mindent nekem kell csinálnom rá fogok jönni, ki volt az, bárki is legyen az illető!

Heller egy lemezt eresztett le a törzsről. Lombar a résen keresztül figyelte. Ismét káromkodott. A látvány kegyetlenné tette.

Lombar felém fordult és megmarkolta a zubbonyom elejét. Egészen közel rántott magához. Egy piszkát húzott elő valahonnan, majd rávágott a lábamra, hogy nyomatékot adjon mondandójának.

– Az általam megadott határidőre útnak fogja indítani ezt a küldetést! Ha nem teszi, amit mondok, ez a hangár tele lesz a Korona vizsgálóival, és akkor mindannyian pokolra kerülünk! Az egész Blito-P3 terv sikere ezen a küldetésen áll vagy bukik! Huszonnégy órával az indulás előtt maga és én még egyszer találkozni fogunk! Szóval mozogjon és Hellert is mozgassa! Vigye el végre erről a bolygóról! Ha nem indítja útnak határidőre, puszta kézzel végzek magával, és vigyázni fogok, hogy sokáig haldokoljon. Ismét lesújtott a piszkával. – És még valami: amiért megpróbálta egyedül zsebre vágni a csúszópénzeket, egyetlen kreditet sem kap a bővített költségvetésből! Maga tolvaj!

Ellökött magától, amitől megtántorodtam. Bénán és fájdalmasan álltam egy darabig. Végül észrevettem, hogy Lombar elment: odakint egy légitargonca emelkedett a magasba.

Ismét mertem levegőt venni. A lábaim újra engedelmeskedtek, és a rozsdás lemezhalomhoz vittek. Lerogytam. Alig akartam elhinni, hogy még mindig élek, hogy megmaradt mind a négy fizetésem. Már majdnem ujjongani kezdtem, mikor jeges felismerés markolt belém.

Azt mondta, „határidő". Hogy határidőre el kell indulnunk. De azt nem mondta, mi a határidő!

Próbáltam megbecsülni. Huszonhétmillióval bővítették a költségvetést. Ez azt jelenti, hogy beletelik néhány napba, míg Endow-val együtt kieszelnek néhány hamis céget és nyilvántartást, és még néhányba, míg megszerzik a számlákat és lepecsételtetik őket. Tudtam, hogy elővigyázatosan kezelik az ilyesmit. A huszonhétmillió kredit lenyúlásának lehetősége mentette meg az életemet: nem voltak illúzióim ez ügyben. De mi lehet a határidő?

Aztán még valami szíven ütött. Kétségesnek tartottam, hogy rá tudom venni Hellert a felújítás félbehagyására. Ez volt a legnagyobb probléma! Ezt kellett valahogy megoldanom.

A noszogatás gondolatától elfogott a rosszullét!

KILENCEDIK RÉSZ

1. fejezet

Talán meg kellett volna várnom, hogy elmúljon a Lombar látogatásának köszönhető sokk, de tudtam, addig kell cselekednem, míg ösztökél a látogatás szülte félelem, és arra sarkall, hogy minél előbb eltűnjek erről a bolygóról.

Csak úgy tudom indulásra bírni Hellert, ha valahogy elválasztom Krak grófnőtől!

Olyannyira szorongatott a szükség, hogy eszembe ötlött egy létfontosságú dolog, amit eddig még nem használtam fel Hellerrel szemben. Pályafutásának korábbi szakaszában egyszer megfenyítették, mivel nem engedte, hogy legénységének tagjait elektrosokkal képezzék. Hevesen tiltakozott, mivel ő maga utálta az elektrosokkal való képzést. Még azt is mondta, hogy nem tud használni „sült agyú" legénységet.

Most meg belebolondult egy nőstény kiképzőbe, aki semmi mást nem használ!

Láttam Hellert bemenni a vontatóba.

Itt az idő, gondoltam.

Megigazítottam a zubbonyomat. Megtapogattam a fegyvertáskámat, hogy laza-e, arra az esetre, ha elő kellene rántanom a fegyveremet.

Elszántan beléptem a légzsilipbe.

Heller a fedélzeten járt. A munkások többé-kevésbé már összeszerelték a kezelőszerveket és a paneleket. Heller pedig ellenőrizte az asztropilóta széke elé szerelt manőverirányzékot. Egy aprócska mérőműszert húzott elő a zsebéből, amellyel méricskélni kezdett.

Háttal álltam a folyosónak. Senki más nem volt idebent rajtunk kívül. Most kell elintéznem.

– Heller – mondtam –, van itt valami, amiről nem tud.

– Az egész világegyetem tele van olyasmivel, amiről nem tudok – mondta, s közben méricskélt.

– Emlékszik arra – folytattam –, hogy egy hajszál választotta el a hadbíróságtól, mert nem hagyta, hogy az elektrosokk-kiképző sokkal oktassa a maga legénységét?

Ez felkeltette a figyelmét. Arcán különös, rosszalló kíváncsisággal, lassan felém fordult.

– Valamit tudnia kell. Maga ugye utálja az elektrosokk-kiképzést? Krak bolondot csinál magából! Csak ezt a módszert használja! Egy mocskos kis csaló, aki...

A keze olyan gyorsan lendült, hogy nem is láttam, mikor lesújtott!

Nekicsapódott a számnak!

Hátrarepültem, mintha elütött volna egy közbusz, és végigcsúsztam a padlón.

Abban a pillanatban már el is indult felém. Az arckifejezéséből ítélve biztosra vettem, hogy meg fog ölni.

Elkaptam a fegyverem markolatát.

Nem tudtam kihúzni a tartójából!

Ismét megpróbáltam. Képtelen voltam munkára bírni a karom izmait!

Mintha hirtelen megbénultam volna a vállamtól az ujjam hegyéig!

Még mindig biztos voltam benne, hogy meg fog ölni. Letérdelt elém.

– Van valami, amit maga nem tud! – mondta. – A legelső napon, mikor bementem abba a kiképzőcsarnokba, megnéztem azokat a brutális sokkgépeket. Egymás után megvizsgáltam őket, és ellenőriztem az irányító paneleiket. Egyik gépet sem használták már évek óta! Teljességgel működésképtelenek!

A hangja egészen keménnyé vált. – Jobban teszi, ha nem terjeszt hazugságokat Krak grófnőről!

Biztosabb voltam benne, mint valaha, hogy megöl. Kétségbeesetten próbáltam kirántani a fegyveremet. A karom nem engedelmeskedett!

Úgy éreztem, a szeme, amely kék volt, mint a gázláng, lyukat perzsel a koponyámba.

A keze a zubbonya belső zsebe felé indult.

Biztos voltam benne, hogy előhúz egy robbantót vagy egy kést, és végez velem.

Minden erőmet összeszedtem, hogy ki tudjam rántani a fegyveremet. A kezem és a karom szembeszállt az akaratommal!

Egy iratot tartott a kezében. Nem, egy újságkivágás másolata volt.

– Az egyik hírlapban találtam rá erre az anyagra. A manco, oktatási ügyek helyettes lordjának halálos ágyán tett vallomásáról van szó. Nézze meg! – Felém fordította. Láttam. Az volt, amit mondott. A tekintetem rettegve szegeződött ismét Hellerre.

Még egyszer megpróbáltam előhúzni a fegyveremet. Az izmaim most sem engedelmeskedtek!

Heller a lapot nézte. – Itt az áll, hogy a Manco Belső Rendőrsége megzavart egy rablást, és lelőtt egy menekülőt. Kiderült, hogy az oktatási ügyek lordjának helyettese volt!

– Haldoklott a sebesüléseitől. Vallomást akart tenni, és meg is tette. Azt mondta, egyszer észrevette, hogy az egyik újdonsült hallgatója kiváló képességgel sajátítja el a kiképzés fortélyait. A lány apja, aki bűvész volt, Krak gróf, nem sokkal azelőtt halt meg egy légi szerencsétlenségben, az anyja pedig, akit Ailaenának hívtak, összeroskadt a bánattól.

– Az oktatási ügyek helyettes lordja elárulta, hogy szerencsejátékokból származó adósságok terhelték. Egy tervet eszelt ki. Elrabolta Ailaenát, a lányát, Lissus Moamot pedig arra kényszerítette, hogy negyvenhárom, nyomortelepekről származó gyereket képezzen ki, máskülönben az anyját halálig kínozza.

– Azt mondta Lissus Moamnak, hogy ez egy kormányzati akció, melyet az Apparátus rendelt el. Olyan kicsi, de képzett kémekre van szükségük, akik képesek belopódzni az ellenséges erődítményekbe, és információkat szerezni. Azt ígérte neki, ha megteszi, sértetlenül elengedi az anyját, Ailaenát.

– Ahogy befejeződött a gyerekek kiképzése, nekilátott bankot raboltatni velük. Rettegett, hogy valaki meglátja a gyerekeket, így ő maga adott fegyvert a kezükbe, hogy öljenek meg minden őrt, akivel összetalálkoznak. Mivel a gyerekek nem akartak gyilkolni, kihasználta, hogy imádják a kiképzőjüket. Azzal rémisztgette őket, hogy ha nem ölik meg az összes őrt. akkor ő fogja megölni Lissus Moamot. A gyerekek biztosak voltak benne, hogy megtenné. Azzal fenyegette őket, hogy akkor is megkínozza és megöli Lissus Moamot, ha valaki előtt kiejtik az ő nevét.

– Mikor Lissus végzett a kiképzéssel, az az őrült megölte az anyját. Lissust börtönben tartotta, arra az esetre, ha a gyerekeket elkapnák.

– A helyettes lord hibás információinak, vagy egyszerűen csak a kapzsiságának köszönhetően, a gyerekek lebuktak. Előállította és bevádolta Lissus Moamot mint felbujtót, s így még a gyanú árnyéka sem terelődött őrá.

– A gyerekeket kivégezték. Lissus Moamot halálra ítélték, de képességeinek és az Apparátus céljainak köszönhetően meghagyták az életét.

– Az Apparátus majd három évig fogva tartott egy ártatlan embert! Maga még arra sem volt képes, hogy ezt megmondja neki!

Egészen biztos voltam benne, hogy a következő másodpercek vagy percek egyikében meghalok. Ezt olvastam ki a tekintetéből!

Vakmerő módon ismét megpróbáltam munkára bírni a karomat. Nem engedelmeskedett!

– Én – folytatta Heller – törvényes útra fogom terelni ezt az ügyet. Meg fogom tisztítani a nevét. El fogom venni feleségül Krak grófnőt!

Felém nyúlt. Most megöl.

Újra megpróbálkoztam a fegyverrel.

Talpra állított, és bevitt a legénységi társalgóba. Leültetett egy székre. Egy ládához lépett, kivett belőle egy asztalkendőt, és benedvesítette.

Háttal állt nekem, így ismét megkíséreltem előhúzni a fegyveremet. Eredménytelen volt. Sem a kezem, sem a karom nem engedelmeskedett. Megbénultam!

Visszajött, majd a ruhával kitörölte a vért a szám sarkából. – Ne haragudjon, hogy megütöttem. Nem gondolkodtam. Hirtelen cselekedtem. Higgye el, nem ilyen vagyok. Csak azt akartam, hogy elhallgasson, nem akartam leütni.

Mi lett volna, ha tényleg meg akar ütni?

– Ma reggel találtam rá erre az anyagra. Ma este akartam meglepni vele, és megkérni a kezét. Egészen biztosan meg tudjuk várni, hogy tisztázzam a nevét és hogy megtartsuk a menyegzőt. A küldetés nem sürgős. A bolygók nem szoktak eltűnni egyik napról a másikra.

Ez hidegzuhanyként ért. Talán a nyugodt hangnak köszönhetően, vagy talán a késlekedés miatti rettegéstől, de sikerült elég bátorságot gyűjtenem ahhoz, hogy megszólaljak.

– Nem. nem, nem – mondtam. – Nem kezdhet bele a tisztázásba.

Heller hátrahúzódott.

– Nem ismeri az ügymenetet – dünnyögtem. – Ha valakit halottnak nyilvánítanak, kitörlik minden nyilvántartásból! A mesteradatbank szerint halott. Ugyanúgy, ahogy a Manco, az oktatási ügyek helyettes lordja. A bizonyítás egy már halott személy vallomásán alapulna. Ezeket a Belső Rendőrség megsemmisíti. Nemlétező személyekkel akar előhozakodni. Sem Lissus Moam, sem Krak grófnő nem létezik az élők világában! Ez áll a mesteraktákban. Megnéztem.

Zavarodottsága felbátorított. A Flotta nem tanította meg a civil világ jogrendszerére. Amit mondtam, mind egy szóig igaz volt.

Folytattam. – Nem támaszthat fel egy halottat. Egy halottnak papírjai sincsenek. Nem is házasodhat össze egy halottal! Az egyetlen bizonyítéka egy újságkivágás – és ez nem törvényes bizonyíték!

Arra próbáltam célozni, hogy foglyot, élve, nem szoktak kiengedni a Spietosból. Heller rendkívül szerencsés, hogy bár megismerte a Spietost, még mindig életben van: ennek csak az lehet az oka, hogy Lombar azt gondolja, a Nagy Tanács túl jól ismeri Heller nevét, és hamarosan úgyis elindul a Blito-P3-ra. Szerencsésebb volt, mint gondolta!

Heller töprengett. Ha egyszer sikerül útnak indítanom erről a bolygóról, soha többé nem lesz abban a helyzetben, hogy Krak grófnő miatt aggódjon. Egy briliáns ötlet jutott az eszembe.

– Én ismerem ezeket a dolgokat, maga pedig nem – mondtam. – Ha minél előbb útnak indítjuk ezt a küldetést, én megesküszöm magának, hogy amint visszaérünk, segítek megoldani ezt a helyzetet. Keresek megoldást. A segítségem nélkül nem lenne képes arra, hogy újra a világ elé állíthassa őt.

Bátran esküdözhettem. Soha többé nem fog visszatérni. Arra gondoltam, vajon miért érzek émelygést a gyomromban? Talán az ütés miatt.

Heller rám nézett. Zavarodottan és kétkedve. Így szólt: – Végiggondolom.

Tudtam, hogy ennél többre nem számíthatok. Még mindig tartottam tőle. A kezem fegyverem markolatán pihent.

Úgy rohantam ki a gépből, ahogy csak tudtam! Az imént fegyvertelenül néztem szembe a halállal! Rettenetes volt!

2. fejezet

Odakint, a hangár félhomályában, megpróbáltam felemelni a karomat. Nem mozdult. Élettelenül lógott. Sem a csuklómat, sem a könyökömet nem tudtam behajlítani. Az ujjaim sem görbültek.

A küldetés további késlekedése miatti aggodalom – amely Lombar fenyegetőzése miatt még súlyosabbá vált, valamint fizetéseim elvesztésének lehetősége, ami miatt kirúghatnak, és az egyik Nyomorváros csavargójaként végezhetem – rettenetesen nyomasztott, de most mindezt háttérbe szorította a karom mozgásképtelensége.

Senki nem számíthatott gondoskodásra az Apparátus részéről. Ha valaki megsérült, vagy fizikálisan alkalmatlanná vált a munkája elvégzésére, mehetett, amerre látott. Nem nyugdíjazták. Ha biztonsági szempontból fontos pozíciót töltött be, nem bocsátották el. Egyszerűen csak fejbe lőtték, a hulláját pedig bedobták a legközelebbi árokba.

Az érzéstől, hogy vadállatokkal vagyok körülvéve, és még csak meg sem tudom védeni magam, pánikba estem. Ha nem tudom előrántani a fegyveremet, hogy tüzeljek, kizárólag a többi Apparátus-alkalmazott könyörületességében bízhatom. Túl sok az olyan munkatársam, aki szívesen félreállítana.

Fogyatékosságomat leplezve, a légibuszom felé lopództam.

Késő délután volt, a munkaidő már lejárt, nem sokan lézengtek a környéken.

A sofőrömnek, Heller megbízatásainak köszönhetően, nehéz napja lehetett. Ske a gép hátuljában elterülve szunyókált. Egy pillanatig a nyitott ablakon keresztül figyeltem. Már azon voltam, hogy benyitok a gépbe, és azt mondom neki hogy vigyen el valahová, mikor egy új gondolat fogalmazódott meg az agyamban.

Nincs pénzem!

Nyilván szükségem lenne egy orvosi vizsgálatra. Élénken emlékeztem a prostidoki gyors távozására, mikor rájött, hogy egyetlen kreditem sincs.

Ha Ske megbízatásokat teljesített, biztosan volt nála pénz. Bal kezemmel halkan kinyitottam a gép ajtaját. Anélkül, hogy megbillentettem volna a gépet, fölé hajoltam.

Gyakorlott könnyedséggel kutattam át a két zubbonyzsebet.

Szerencse!

Ügyes mozdulattal kihúztam egy tízkreditest!

Hátraléptem, indulásra készen.

– Várjon egy percet! – mondta Ske panaszos hangon. – Ez nem az én pénzem! A kölcsönzői rendőr egyenruhák záloga! Vissza kell adnom Heller tiszt úrnak!

Hazudott. Mint mindig. Bíztam benne, hogy nem vette észre, hogy a jobb karom mozgásképtelen. Meg támadott volna. Addig hátráltam, míg kellő távolságra nem kerültem tőle.

A probléma most az volt. hogy hol találok egy doktort. Olyan kell, aki nem jelenti az esetet. A lehetséges doktorokon gondolkodtam, mikor egy szállító űrhajó vonta magára a figyelmemet.

Egy hatalmas, kerekes daru állt a hangár előtt, és markolta a bárkát. A farkára ültetett, magas hajó négyszázötven lábnyira emelkedett a talaj fölé. Öreg volt horpadozott, fekete és rendkívül lepusztult. Egy Apparátus-csapatszállító! Miután feltöltik, megjavítják, és minden más tennivalót elvégeznek rajta, a daruk kitaszigálják a felszállótérre. Erre általában napnyugta körül kerül sor: a hajó legénységét kihozzák a barakkokból majd beszállítják őket a fedélzetre, ahol az éjszakát töltik, készen arra, hogy a hajó hajnalban elinduljon.

Az Államszövetség valamely távoli bolygója lehet a hajó úticélja. Ötvenfőnyi a legénysége. Napkelte előtt ötezer Apparátus-fegyveres masírozik, majd zsúfolódik be a hajóba. Mintha ötezer holttest feküdne be a személyszállításra kialakított szállítórekeszekbe. Ez a hajó hónapokig távol lesz. Kis szerencsével, egy hónapon belül én is útnak indulhatok.

Biztosan találok egy egészségügyi tisztet a fedélzeten!

Álmomban sem juthatott volna eszembe ennél jobb ötlet. Ráveszem, hogy hozza rendbe a kezemet, és így senki nem fogja megtudni, hogy mi történt velem.

Megközelítettem a darut. Az óriási hajó fölém magasodott. Egy őr állt a személyforgalmi légzsilip kellős közepén. Az unatkozó figura elállta az utamat.

– Indulás előtt át kell vizsgálnom a hajót – mondtam, majd bal kézzel felmutattam a személyazonosító lapomat.

Az őr nem fárasztotta magát azzal, hogy elvegye. Beléptem a légzsilipbe. Az Apparátus-hajók bűze megcsapta az orromat. A készülődésbe nem tartozott bele a hajó kitisztítása: a súlytalanság tengeribeteggé teszi az embert, így a hajót rengeteg katona hányhatta már tele az elmúlt évszázadok alatt.

Mivel a hajót daru tartotta, a folyosók függőleges helyzetbe kerültek. Másznom kellett, ami béna jobb kezemnek köszönhetően cseppet sem volt könnyű feladat. Külön nehézséget okozott a rengeteg folyosókereszteződés. A legénység és a tisztek fülkéi az orr felé lehetnek, gondoltam. Nem túl nehéz eltévedni egy ilyen hatalmas, kövér hasú jószágban. Az útbaigazító táblákat rendszerint trágárságokkal firkálták tele, így hasznavehetetlenekké váltak. Megörültem, mikor mászás közben távoli hangokat hallottam a magasból.

Egy dal volt. A félig felkészített hajóban, a legénység néhány tagja, valahol, talán az ebédlőben, arra vetemedik, hogy zokogva énekeljen.

Egy légorgona lüktetése hallatszott. Éppen belekezdtek egy új dalba. Az űrhajósok, ezt én mindig is tudtam, nem normális emberek. Az Apparátus űrhajósai pedig egyenesen őrültek.

„Az űrhajós sorsa" című dalt kezdték énekelni. Ez egy gyászének! Miért énekelnek rendszeresen gyászénekeket indulás előtt? Talán hagyománytiszteletből?

Cseppet sem lett jobb kedvem ettől a szomorú, melankolikus daltól. Pont úgy éreztem magam, mint ahogy a dal szólt. A gyászének úgy visszhangzott a folyosókon, mintha valami sírboltban lettünk volna!

Láttuk már a holtak bolygóját,

És a fénytelen csillagokat.

Bejártuk a végtelen űrt.

S már csak a legsötétebb éjszaka maradt.

Elvétettem egy létrafokot, s majdnem lezuhantam a kétszáz lábnyi mélységbe.

Távolba révedő tekintetünk, cserzett kezünk,

kemény szivünk nem hiányzik senkinek. Hisz soha senki nem szeretett.

Igyekeztem a mászással. Ez a szörnyű gyászének egészen lehangolt.

Az égbolt magába fogad,

az lesz az otthonunk.

Majd elveszve, megátkozva és kitaszítva

tovább kóborlunk.

Már megint majdnem leestem. A visszhangtól a dal még szomorúbbnak és még nyomasztóbbnak hatott. Talán ha idejében odaérek, el tudom hallgattatni őket. Így is elég rosszul érzem magam.

Vigyázz világűr, te kegyetlen teremtés! Tartsd vissza bolygóid lélegzetét! Jaj lesz nekik, ha rájuk talál A kegyetlen HALÁL!

A fejemet óvatosan beleütöttem a fülke ajtajába. Éppen vége lett a dalnak. Vagy húsz űrhajós ült zokogva a helyiségben.

– Van maguk közt orvos? – kérdeztem.

Egy hatalmas, keménykötésű majom fordította felém könnyes tekintetét. A külsejéből ítélve rengeteg bűncselekményt hagyhatott maga mögött azokon a bolygókon, amelyeken eddig megfordult. Némán a folyosóra mutatott. A kezében tartott légorgona ismét megszólalt.

Alig tudtam kivenni a mocskos feliratot. Egészségügyi tiszt. Belépni tilos.

Fél kézzel és hatalmas erőfeszítéssel elfordítottam a zárat, majd beestem a helyiségbe. Bomlásnak indult hús bűze és bak szaga csapta meg az orromat. Valaki hortyogott a forgóágyon. Nem kis nehézség árán sikerült felébresztenem.

A vizenyős szemű doki kiválóan reprezentálta saját szakmáját. Nem olyan volt, mint a dalokban és történetekben szereplő orvosok, hanem egészen más: egy bűzlő roncs.

– A karom – kezdtem – hirtelen megbénult!

– Akkor vegyen egy újat – mondta, majd megpróbált megfordulni, hogy folytathassa a szunyókálást.

Nagy nehezen felültettem. – Van pénzem – mondtam.

Ez használt. Hivatásos orvos volt.

– Azt akarom, hogy mondja meg, mi baja a kezemnek.

Lecsatoltam az övemet, majd a legkisebb segítség nélkül kibújtam a zubbonyomból. Vizsgálni kezdte béna karomat, miközben irányítani próbáltam.

Némi ásítozás, és egy doboz bak után böködni és kérdezgetni kezdett. – Ez fáj?

Volt valami gépe, ami elé beállított. Bíztam benne hogy vizsgál, de hallottam, ismét bakot iszik.

– Nem érte lövés, nem törött el a csont, és nem is égett meg a szövet – motyogta. Vállrándítással jelezte hogy visszahúzhatom a zubbonyomat.

Különös tekintettel méregetett. – Nos, most már tudom, mi lehet a baj.

Éppen végeztem az övem becsatolásával. A doki ujjai szinte már reszkettek. Előhúztam a tízkreditest. Szándékomban állt megkérni, hogy váltsa fel a tízest, mivel egy ilyen vizsgálat soha nem kerül többe két kreditnél.

Elvette a bankjegyet, és begyűrte a zsebébe.

Hatalmasat ásított, majd így szólt: – A diagnózis a következő: maga nem tudja használni a karját.

Ezzel már feküdt is volna vissza a forgóágyra. Útját álltam. – Ennél többet várok!

A doktor rendkívül unott pillantással nézett végig rajtam. – Kíváncsi a szakmai terminusokra? Rendben, időleges, hisztérikus paralízis a felkar izmaiban. – Majd araszolni kezdett az ágya felé.

– Ezzel nem megyek semmire! – kiabáltam.

– Nincs is rá szüksége – mondta. – Bizonyára nem vette észre, hogy két kézzel csatolta be a derékszíját és húzta fel a zubbonyát.

Elképedtem. Lenéztem. Meglendítettem a karomat. Behajlítottam az ujjaimat. Semmi bajuk sem volt! Tökéletesen működtek!

Tovább mászott a vacka felé. – Várjon, várjon! Mi okozta ezt a tünetet?

– A gép szerint nincs lövedék a fejében, és semmiféle idegen test nem nyomja a gerincvelőt. Nincs neki oka.

Próbáltam fenyegető lenni. – Jobban teszi, ha elárulja, mi miatt kerültem ilyen helyzetbe!

Nyilvánvaló volt, hogy egészen addig nem tud visszadögleni az ágyára, míg nem mond valami olyasmit, ami magyarázatul szolgál és kielégíti a kíváncsiságomat.

A doktor megrántotta a vállát. – Hisztéria? Csatasokk? Maga tiszt, így az elektrosokkot ki lehet zárni. Számtalan dolog okozhatta.

– Például? – Nem hagytam, hogy felmásszon az ágyára.

Tétován rám nézett. – Neurotikus prediszpozíció, amely ideiglenesen manifesztálódott? Hipnotizálás?

– Ennél többet várok! – mondtam.

– Tíz kreditért? Én nem vagyok nyomorvárosi agyvíztisztító.

– Ez akkor is az ötszöröse a szokásos díjnak! – mondtam.

– Maga is ötször jobban aggódott a többi páciensnél – felelte. Ezzel félrelökött, lefeküdt, majd azonnal horkolni kezdett. Egy igazi, hivatásos orvos!

3. fejezet

Gondolataimba merülve néhányszor körbejártam a légibuszt. Már sötétedett. Olykor-olykor behajlítottam a karomat és az ujjaimat. Tökéletesen működtek.

Megpróbáltam kibogozni, amit az a vén mészáros mondott.

A földi pszichológia tanulmányozásából eredően tudtam, hogy a „neurotikus prediszpozíció" tévedés. Marad a hipnotizálás. Csakhogy leszámítva a nyelvi tréningeket, még soha nem hipnotizáltak.

Biztosan saját, kockázatos helyzetem miatt történt. Mi lesz, ha ismét megtörténik? Mondjuk éppen le akarok lőni valakit, a karom pedig felmondja a szolgálatot. A gondolattól felállt a szőr a hátamon.

Továbbra sem mertem elmenni egy Apparátus-orvoshoz. A tudattalanomban való turkálás túl sok mindent hozott volna felszínre. A doktor jelentette volna, hogy kifecsegem az államtitkokat, és akkor nekem végem!

Mit mondott még az a (bíííp) mészáros? Ah, igen, azt, hogy ő nem „egy nyomorvárosi agyvíztisztító". Ez a rejtély kulcsa. Abban a pillanatban fejben már össze is kovácsoltam egy tervet, felhasználva az ilyen dolgokkal kapcsolatos alapos képzettségemet.

Az ajtóhoz mentem, hogy belépjek.

A sofőröm így szólt: – Hogy magyarázzam meg Heller tiszt úrnak, hogy nem tudom visszaadni neki a jelmezek zálogát?

Megütöttem. A bal kezemet használtam, mivel nem bíztam a jobban. De megütöttem.

Beszálltam. – Azonnal vigyen a Provokációs Részleghez! – parancsoltam.

Elrepültünk a szürkületbe burkolódzott kormányzati főváros felett, majd leereszkedtünk a Wiel-folyó fölé, és hamarosan berepültünk a rogyadozó raktárépületek alagútjába.

Kiszálltam. Feltrappoltam a lépcsőn.

Raza Torr már hazafelé készült. Most megdermedt. Bizonyára csontfehérre változott, a félhomályban azonban ezt nem lehetett látni.

Azt gondoltam, jobban teszem, ha megnyugtatom – Találkozott csinos lányokkal? – kérdeztem, beszélgetést kezdeményezve.

Korábbi kísérőm már ott állt mögöttem. Rablók járhattak náluk, mert fegyvert tartott a kezében.

Raza Torr. mintha fojtogatták volna, így szólt: Majd én elintézem.

Én mentem elöl. Már ismertem a járást. A civilruha területre mentem. Raza Torr követett. A kísérőm eltűnt.

– Egy gyorskerekes ruhát akarok – mondtam. – Utcai változatot. Valami egyszerűt.

Úgy tűnt. Raza Torr magához tért. Lehet, hogy kemény napja volt, gondoltam. Alapvetően ideges természetű fickó. Az állványhoz lépett, és levett egy gyorskerekes ruhát: fényes, sima felületű, testpáncél anyagból készült. Lángvörös minták virítottak rajta, melyek még mérföldekről is bántották az ember szemét.

– Nem, nem – mondtam. Az állványhoz léptem, és kerestem egy egyszerű feketét, a méretemben. Némi vér száradt a gallérjára, de ne válogasson, akinek sietős a dolga.

– Egy sisakot is – mondtam, és elindultam az állvány mentén. Ismét elém állt, hogy megpróbáljon rám sózni egy lángokkal díszített sisakot, amelynek hiányzott a szemvédője. Félredobtam, és kerestem egy normálisat.

– Egy háromkést – mondtam. Egyenesen a fegyverrészlegbe mentem, és azonnal rábukkantam egyre. Hatalmas kés. Bűnözők használják, mikor különösen véres gyilkosságot akarnak elkövetni. Vékony, mikor behatol, de ha megrántják a nyelét, mintha ki akarnák húzni, a penge ernyőszerűen szétugrik. Ha kihúzzák, beleket vonszol magával. Egy karikát is szereltek a nyelére, hogy nagyobbat lehessen rántani rajta. A késhasználók zöme azt mondja, túl nehéz kihúzni a testből, csak úgy kiforgatni lehet belőle.

– Istenek – szólt Raza Torr. – Kit akar meggyilkolni?

– Nem hiszem, hogy visszahozom ezeket – mondtam.

– Azon én is meglepődnék – felelte. Úgy döntöttem, meg sem hallom a becsületességemre tett igazságtalan megjegyzést.

Visszatérve a légibuszba, utasítottam a sofőrömet, hogy repüljünk a Nyomorváros felé. Leszállt az est, az esti forgalom azonban még nem indult be. Az emberek a városokban éppen most vacsoráztak, a Nyomorváros lakói közül azonban keveseknek jutott vacsora az asztalára.

Annak ellenére, hogy a Nyomorváros lakói szegények voltak, nem tétlenkedtek. A megrongálódott, rogyadozó épületek némelyikében zajlott az élet. A fényes pontok mintha még jobban hangsúlyozták volna a terület komorságát. Az ötven négyzetmérföldnyi nyomorúság egy bűzös tó partján terült el. Senki nem tudta, hogy mikor épülhetett a Nyomorváros, és azt sem, hogy mindig így nézett-e ki.

Létezett egy mese, miszerint Lombar, fiatal korában felgyújtotta ezt a területet. Én ebben nem hittem. Lombar ennél sokkal tudatosabb pusztító. Többször említette már, hogy az egészet el fogja törölni, a lakosságot pedig meg fogja semmisíteni. Ahogy körülnéztem, arra gondoltam, elkésett vele.

Megláttam, akit kerestem. Az egyik fényes pont volt az. Sok fiatal tanyázott a Nyomorváros odújaiban. Néha zenéltek, de rettenetesen. Egyhuszad kreditbe került egy doboz bak. A legrosszabb fajta.

Gyorskerekek álltak a hely körül.

Utasítottam a sofőrömet, hogy messze álljon meg a búzavirágosőrs fényeitől. Valamikor park lehetett ezen a helyen. Lekapcsoltattam vele a légibusz fényeit, hogy ne lássa, mit csinálok.

Levetettem az egyenruhámat, majd felhúztam a gyorskerekes ruhát. Fejemre tettem a fekete szemvédős sisakot. Minden iratomat és Apparátus-fegyveremet az egyenruhában hagytam. Csak a háromkést és egy köteg hamis bankjegyet vittem magammal. Szóltam a sofőrömnek, hogy várjon, míg vissza nem érek.

Halk léptekkel megközelítettem a zenekart. Biztonságos távolságra megálltam a fényektől. Egy csomó fiatal táncolt előttem.

Néhány gyors pillantás elég volt ahhoz, hogy egy a szokásosnál sokkal erősebb gyorskereket fedezzek fel. Egy sötét sarokban állt. Feltörtem a zárat. Nem volt nehéz, a gazdája megérdemli, hogy elvigyék a járgányát!

Toltam egy darabig, és mikor már elég messze jártam, felpattantam rá, hogy végigrobogjak a Nyomorváros gúnyosan sugárútnak nevezett főutcáján. A gyorskerék szeméthegyek közt kanyargott. A tó átható bűze szinte tapintható volt a levegőben.

A kerület, ahová tartottam, parázna gépeiről, elektromos izgatóiról és agyvíztisztítóiról volt híres. Tíz perc múlva a gyengén megvilágított feliratok helyét villódzó fények vették át. Lassítottam.

Rossz helyesírású feliratok borították az épületek falait, és azt magyarázták, hogy hol Öntözd meg rothadó beleidet, látogasd meg a Csikland Palotát és hogy megtaláltad az Elektromos Péniszstimulátort. Végül rátaláltam egy, még a többinél is rogyadozóbb épületre, amelyen sok más felirat között ronda macskakaparással ez állt: Lélekgyógyász, Agyvizsgáló, Idegspecialista, Hipnotizőr, Béltisztító. Keresse doktor Cutswitzet, mielőtt késő lenne. Ő az én emberem, gondoltam.

Egy ideig töprengtem, mivel túl közel volt egy búzavirágos-őrshöz. Egészen pontosan a rendőrőrs körülbelül harminclábnyira lehetett doktor Cutswitz ajtajától. Ez biztosan nem volt véletlen. A rendőrök bizonyára doktor Cutswitzhez szokták átvinni a vallatóra fogott őrizeteseket. Egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam.

Nem ronthattam be az ajtón. Megfordultam, és beosontam egy szűk sikátorba. Mellettem rozzant házak sorakoztak, sokuknak már ledőlt az oldala, így látni lehetett a néhai szobák padlóját. Észrevettem egy ablakot, amelyből fény szűrődött ki.

Macskaügyességgel felmásztam a falon, és beugrottam az ablakon. Egy előszobába jutottam.

Nem voltam egyedül. Egy ajtó nyílt a folyosón, s egy nő lépett ki rajta, majd benyitott egy másik helyiségbe. Nem vett észre. Mindig is jól tudtam rejtőzni.

Végigosontam a folyosón, és megtaláltam doktor Cutswitz ajtaját. Fény szűrődött ki a helyiségből.

Merészen benyitottam.

4. fejezet

A fickó egy mechanikus kielégítőn feküdt. Túl elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye a jöttömet. Becsuktam az ajtót – jó hangosan. Leugrott a gépről, felrántotta a nadrágját, és így szólt: – Éppen kipróbáltam ezt az új modellt, hogy megfelel-e a vásárlóimnak.

Hazudott. A gép kopott volt és elnyűtt. Oldal-ellenzőt viselt, ami miatt Bawtch-ra emlékeztetett. A fickó úgy nézett ki, mintha egy-két évig olajban ázott volna a szagából ítélve avas olajban.

Körülnéztem az irodájában. Rendkívül mocskos volt Polcok borították a falakat, öt sorban, egymás fölött. Átlátszó üvegek sorakoztak a polcokon, több száz átlátszó üveg. Az elszíneződött folyadékokban valami lebegett. Összerezzentem. Emberi agyak voltak.

A polcok felé intett. – A legjobb ügyfeleim – mondta kedvesen. Mintha a hangszálait is beolajozták volna. – Biztos vagyok benne, hogy ki tudjuk elégíteni az igényét.

Azt mondtam neki, hogy Ipnek hívnak – ez lehet a Voltár legelterjedtebb neve –, és hogy tanácsot akarok adni egy problémákkal küzdő barátomnak.

Beleültetett egy billenő támlájú székbe, maga pedig leült mellém.

Elmondtam neki, hogy a barátomnak nincs lövedék a fejében, fémdarab sem nyomja a gerincét, csatasokktól és neurózistól sem szenved, ennek ellenére rettenetes dolog történt vele: mikor elő akarta rántani a fegyverét, hogy megvédje magát, a karja és a keze megtagadta az engedelmességet. Aztán egy óra múltán megszűnt a bénulás. A barátom veszélyes munkát végez, és nem engedheti meg magának, hogy ne tudja használni a fegyverét, ha a szükség úgy hozza.

A doktor rendkívül együttérző volt. Megsimogatta a kezemet – kicsit össze is zsírozta. Felállt, az egyik szekrényhez lépett, és elővett egy hipnosisakot. A cím két megpróbálták lekaparni a sisak hátoldaláról, de azért még olvasható maradt.

A Voltár Egyetem tulajdona

– Azt hiszem – mondta –, a barátját hipnotizálták. Vegye fel ezt a sisakot, és meglátjuk, hátha megtudunk még valamit, Ip polgártárs.

Ez ésszerűnek tűnt. A sisak pont illeszkedett a fejemre. Becsatolta a pántot az állam alatt, majd rákapcsolta az áramot.

Mintha valahonnan a távolból beszélt volna hozzám. Kérdezett valamit, a szám pedig mintha válaszolt volna. Nem nagyon figyeltem oda. Sokáig tartott. Mintha valahol máshol lettem volna, egy más időben. A szám egyfolytában beszélt.

Aztán hirtelen mintha visszakerültem volna a szobába, a hang világosan és egyértelműen, ezt mondta – Hallani fog néhány utasítást. Ezek az utasítások olyan területre vonatkoznak, amely fölött nincs hatalma.

– Gondoljon a Jettero Heller névre. Gondoljon a külsejére.

– Az első utasítás, mindenkor, mikor azt forgatja a fejében, hogy bármilyen módon, de ártani próbál Jettero Hellernek, émelyegni kezd.

– A második utasítás, ha tervezi, vagy cselekvő módon próbál fizikai kárt tenni Jettero Hellerben, a gyomorfájása egyre hevesebbé válik.

– A harmadik utasítás, ha Jettero Heller karrierjét tervezi vagy próbálja tönkretenni, rémálmai lesznek, melyben megjelenik a manco ördög, aki az őrületbe kergeti magát.

– A negyedik utasítás, ha bármikor megkísérli megmérgezni, megütni vagy lelőni Jettero Hellert, a karja azonnal megbénul.

– Ha felébred, adok valamit olvasni. Meg fogja találni benne az engedelmesség szót. Abban a pillanatban, ahogy elolvassa, ezek az utasítások belevésődnek a tudattalanjába és az egész testébe. Teljességgel képtelen lesz ellenállni nekik, és mostantól kezdve élete végéig hallgatni fog rájuk.

– És most felejtsen el, és száműzzön a tudattalanjából mindent, amit mondtam, de továbbra is maradjon meg a hatásuk. Felejtsen, felejtsen! Nincs tudomása arról, hogy honnan származnak ezek az utasítások. Felejtsen, felejtsen!

Tisztán hallottam ezeket a szavakat.

A szemére boruló ködben megláttam egy arcot, Krak grófnő arcát!

És azt a napot, ott a kiképzőcsarnokban! Mikor mindenkit kiküldött, és nekem „kiejtésellenőrzés"-t tartott. Mikor nem sokkal később ideadta azt a könyvet, melynek a lapjain oly sokszor szerepelt az engedelmesség szó.

Mintha a fejemben lévő nap szupernóvává vált volna!

A hipnosisakot kikapcsolták. Ébren voltam.

Krak grófnő!

(Bíííp) meg! (Bíííp) meg!

Tőle, nem kétséges, hogy tőle származnak azok az ostoba impulzusok, amelyek Hellert védik, és amelyek hetek óta a poklot járatják velem! Csak azért, mert a kötelességemet teljesítem!

A fura betegség mindig akkor tört rám, mikor ártani akartam Hellernek! A manco ördög a rémálomban! A hegyekbe menekülés! A bénulás! A küldetés útbaindításával kapcsolatos tehetetlenség! Önmagam elvesztése!

Minden világossá vált!

A tüneteknek vége!

(Bíííp) meg, Krak grófnő!

Aha, hamarosan meglátod, mi történik azzal a (bíííp) Hellerrel.

És veled!

Olyan helyre kerülsz, amelyhez képest a legutálatosabb bolygó legrondább pokla is egy kellemes hely!

5. fejezet

Fél órán keresztül fortyogtam magamban.

Fokozatosan eszméltem rá doktor Cutswitz jelenlétére. Igyekezett nem zavarni. Már rég levette a fejemről a hipnosisakot, és most a szoba túlfelén álló padon, engem figyelve, ücsörgött. Látta rajtam, hogy magamhoz tértem.

El akartam húzni a csíkot, hogy visszatérjek feladataimhoz. Benyúltam a zsebembe, és előhúztam egy hamisított ötkreditest. A doki nem lehetett képzett pénzhamisító. A haverjai, a búzavirágosok, biztosan elkapták volna.

Felé nyújtottam a bankót.

Mosolygott. – Attól tartok, ez nem lesz elég, Gris tiszt úr.

Megdermedtem. Honnan tudja a nevemet? Nem fedtem fel a kilétemet!

– Öt kredit kevés lesz – mondta kedvesen. – Azt hiszem ötezer kredit már megteszi.

Gyorsan forgott az agyam. – Nincs is ennyi pénzem.

– Ó, azt hiszem, meg tudja szerezni. Adja ide, amennyi van magánál, a többit pedig megadja részletekben – mondjuk a jövő héten.

– A nevemen kívül semmit sem tud rólam!

– Ó, talán ennél egy kicsivel többet tudok magáról. Tudok például húsz halott flottaűrhajósról egy várbörtönben. Azt hiszem, a Flotta is szívesen tudna róluk.

Úgy tettem, mintha megroppantam volna. Kedvetlenül letettem a sisakot és a szemvédőt. Majd, mintha megadtam volna magam a sorsnak, elővettem a maradék hamis pénzt. Felálltam és odaléptem hozzá. Felállt. Kinyújtotta a kezét.

Semmi baja nem volt a karomnak, és soha többé nem is lesz.

A kinyújtott kéz, amely a pénzt várta, kissé megrándult.

A tíz hüvelyk hosszú háromkés a kabátom ujjából belecsúszott tenyerembe.

Az a (bíííp) bolond még mindig vigyorgott, azt gondolva, hogy ő nyert.

Előrelendültem. Tízhüvelyknyi pengét kapott a szívébe.

Meglepetés csillant a szemében. És a tudat, hogy halott.

Megrántottam a kést, és oldalra léptem. A penge odabent három részre nyílott szét. Vér és belső szervek törtek elő a sebből, és folytak a padlóra.

Arccal előreesett.

Megrugdostam. Halott volt. Csúnyán végezte.

A bankjegyek szétszóródtak. Összekapkodtam őket és a kabátom ujjával letöröltem a vért a fényes papirosokról. Begyűrtem őket a zsebembe.

Átkutattam a szobát, és rátaláltam a szalagokra, melyekre titokban rögzítette a beszélgetésünket. Megsemmisítettem őket.

A fickó egyet sem nyögött. Én is csendben voltam. Az ajtóhoz léptem, és résnyire nyitottam.

Egy pillanatig azt hittem, valakit megláttam a folyosó végében, aki éppen akkor tűnt el a szemem elől. Egy szemtanú?

Léptek zaját hallottam a másik irányból. Egy nő volt az. Középkorú. Úgy viselkedett, mint aki ebben az épületben dolgozik.

Kiléptem elé. A kezemben tartottam a véres kést. A nő megtorpant. A kés markolatát feléje nyújtottam.

– Gyorsan – mondtam mély, sürgető hangon. – Fogja és vigye a búzavirágosokhoz, és mondja meg nekik, hogy doktor Cutswitzet meggyilkolták.

Sikítani akart, de csak egy mély, hosszú sóhaj szakadt fel belőle. A szeme elkerekedett és kiüvegesedett.

Megmarkolta a kés nyelét, és elrohant a mellettünk lévő rendőrállomás irányába.

Megint megmozdult valami a folyosó sötétjében. Észrevettek?

Kit érdekel? Semmi hasznuk nem származik belőle. Rajtam volt a sisak és a fekete szemvédő. Az ablakhoz rohantam. Senki sem követett.

Fürge rovarként másztam le a falon, majd felugrottam a gyorskerékre.

Egy riadókocsi vágódott ki a rendőrállomásról. A pokolba velük! Csendesen eltoltam a gyorskereket a sikátor túlsó végébe, és kijutottam egy másik utcába. Semmi zajt nem csaptam a járművel. Két háztömbnyire indítottam be a motorját.

Le fogják tartóztatni a nőt, ez természetes. A rendőrség egyik alapelve szerint „A legkézenfekvőbb személyt a legegyszerűbb letartóztatni". Nagy előszeretettel alkalmazták ezt az alapelvet. Így oldották meg a bűntényeket saját nyilvántartásuk számára. Okosak, én mindig is mondtam. Soha nem hagyják elvarratlanul a szálakat.

A fiatalok tanyájához vittem a gyorskereket, pont oda állítottam, ahol volt, és még vissza is zártam.

Nem sokkal később már bent is voltam a légibuszban. Az öltözködés felébresztette a sofőrt. Csendesen elrepültünk. Ahogy a Wiel-folyó fölött jártunk, a ruhát és a sisakot bedobtam a kavargó folyóba.

Azon az éjszakán a szobámban feküdtem, és terveket szövögettem. Mostantól kezdve Heller és Krak azt kapja, amit megérdemel. Soha, egész életemben nem éreztem magam annyira veszedelmesnek, mint akkor. Azt mondtam magamnak, a pokol összes ördögében nincs annyi harag, mint abban az emberben, aki megtudja, hogy titokban hipnotizálták. És még egy démon sem lenne képes olyan gonosz és csavaros terveket kieszelni, mint amilyeneket azon az estén kifőztem.

Heller mostantól kezdve az én jóindulatomtól függ, gondoltam. Végre kiélhetem a bosszúvágyamat!

6. fejezet

Hajnalban már fenn is voltam. Gőgös módon tudomást sem vettem a sofőr, a jelmezek zálogával kapcsolatos kicsinyes siránkozásáról – amit Heller már megbocsátott neki, de a sofőr, ennek ellenére, továbbra is bűntudatot érzett! Berontottam az irodába, ahol a korábban érkező Bawtch már reggeli italát szopogatta: kikaptam a kezéből és lehajtottam! Annyi időt sem töltöttem az irodában, hogy élvezhettem volna a megdöbbenését.

A lépcsőkön leereszkedtem az épület alapzatában megbúvó rejtett szobákhoz, majd a titkos hamisítóiroda felé vettem az irányt.

Minden Apparátus-egységnek megvan a maga hamisító egysége – egy sem működhetne nélküle. Ez az egység elsősorban a makacs, nehezen kezelhető polgárok bevádolásához nyújt segítséget: néhány hamisító azonban elég bátor ahhoz, hogy elkészítse az énáltalam megálmodott hamisítványt.

Lombar sötét árnyékától hajtva, valamint parancsának engedelmeskedve – s el kell ismernem, hogy élvezve a bennem fortyogó bosszúvágyat – félresöpörtem a kiválogatott tollakat és pecséteket, és leültem, hogy elkészítsem a mesterpéldányt.

Elég sokáig tartott, míg végeztem a rengeteg radírozással és javítással, de mire a két hamisító megérkezett készen lettem.

Leültek az asztalhoz, én pedig eléjük raktam a két durván megrajzolt példányt. Elmosolyodtam, ahogy összerezzentek.

– Nem hiszem, hogy van hozzá papírunk – szólt az idősebb.

– Szerezzenek – mondtam. – Azonnal. Szerezzenek!

Kutakodtak egy darabig, végignézték a fiókok tartalmat, majd találtak két lapot abból, amit kerestek.

A másik hamisító is megszólalt. – Nem hiszem, hogy lennének hozzávaló pecséteink.

– Szerintem vannak – mondtam.

Beletúrtak néhány öreg ládába, majd rábukkantak pár pecsétre, amit át tudnak alakítani a kívánt formára.

Mindketten fehérek és ijedtek voltak, de meg is volt rá minden okuk. Éppen eleget tudtam róluk, részben a mesteradatbankból, részben más forrásokból, és mivel ezek feltárása sokkal kellemetlenebbül érintette volna őket, mint a jelen bűntény, kénytelenek voltak engedelmeskedni.

A hamisítók igen mókás emberek. A lelkük mélyén művészek, a művészekre jellemző becsvággyal együtt, így mikor munkához látnak, hamarosan elmerülnek a koncentrációban és a tintában. Nem kell figyelmeztetni őket arra, hogy a legjobb képességük szerint dolgozzanak. Saját becsvágyuk hajtja őket. Ettől eltekintve, ha a legcsekélyebb hiányosságot is észreveszem a munkájukon, a fél Belső Rendőrséget rájuk eresztem. A kényszer ez esetben pontosságot fog szülni!

Ültem egy láda fel nem használt kivégzési parancson, és vártam. A két hamisító kidugott nyelvvel és fájdalmas lassúsággal rajzolta a cikornyás, örvénylő csigavonalakat, pont úgy, ahogy a dokumentum megkívánta. Két óra várakozás nem sok idő, ha tökéletes hamisítványokról, valódi mestermunkákról van szó.

Aztán elérkeztek a pecsétekhez. Csak az egyik dokumentum kívánta meg a hitelesítő pecséteket.

Végül izzadva, büszkeséggel vegyes félelemmel fújták a viaszt, hogy száradjon.

A fiatalabb kritikus szemmel vizsgálgatta őket. Az idősebb egy könyvben megkereste az eredetiekről készült képeket, és azzal hasonlította össze a két dokumentumot.

– Istenek – mondta a fiatalabb. – Valódibbaknak tűnnek a valódiaknál! – Némi büszkeség csengett a hangjában. – Tényleg azt hiszem csak akkor derülhet ki, hogy hamisítvány ha valaki megnézi magát a Királyi Kibocsátási Naplót! A Palotavároson kívül azonban senki nem férhet hozza a naplóhoz. Ezek mestermunkák!

Az idősebb hamisító szerzett két darab hivatalos borítót, majd a dokumentumokat, a borítókkal együtt beletette egy-egy vékony, vízálló borítékba melyeken ragasztószalag fityegett.

Miután összeállította őket, így szólt: – Ugye tudja, hogy királyi aláírással és pecséttel ellátott hamisítványok birtoklását kínzással és azonnali kivégzéssel büntetik? A nyomok már nem hozzánk vezetnek. Már el is felejtettük, hogy valaha is hallottunk ezekről. Ha csak magánál tartja, Gris tiszt úr, és észreveszik, magának vége. És akkor még finom voltam.

Felém nyújtotta, de nem engedte el a két borítékot – Nyissa szét a zubbonyát hogy a mellére ragaszthassam őket. – Ragasztgatni kezdte. – Tudja, ugye, hogy ezek soha nem fognak bekerülni a mesteraktákba. A Palotavárosbeli Királyi Napló közelébe viszont eljuthatnak. Ha bárki megpróbálja bemutatni őket, a Királyi Kibocsátási Napló alapján azonnal ellenőrizni fogják a dokumentumok érvényességet. Ebben az esetben azonnal kiderül, hogy ezt a két dokumentumot soha nem bocsátották ki. Az eredmény azonnali letartóztatás, kínvallatás és kivégzés.

Végzett a ragasztással, s mialatt összegomboltam a zubbonyomat, komoly tekintettel méregetett. – Remélem, tudja, mit csinál. Legyen nagyon óvatos, hogy kinek mutatja meg ezeket. Tartsa titokban a történteket.

Ha odaadja valakinek, az illető éppen annyira belekeveredik, mint maga.

Ahogy kinyitottam az ajtót, hogy távozzak, az idősebb hamisító megrázta a fejét. – Az istenekért. Gris tiszt úr, maga szörnyen elbánik ezekkel az emberekkel. – Ez, egy olyan hamisító szájából, akinek a munkája folytán emberek kerülnek börtönbe, vagy kivégzik őket, dicséretnek számított.

Meg sem álltam az íróasztalomnál. Volt hova mennem.

Rengeteg időm volt, igazán: meg csak tízre járt. Ennek ellenére így szóltam a sofőrömhöz. – Nyissa ki azokat a torkokat!

Kétszázzal száguldottunk a vastag reggeli forgalomban. – Kinek hisz maga engem? – kérdezte mogorván. – Nem tudok úgy vezetni mint Heller, és ezt maga is tudja!

Egyre szemtelenebb lett. Már azon voltam, hogy előrenyúlok, és megcsapom, mikor rádöbbentem ha balesetet szenvednénk, én pedig túlélném, a testemre ragasztott csomagot megtalálnák nálam. Nagy nehezen legyűrtem a türelmetlenségemet, s hagytam, hogy tovább ügyetlenkedjen.

A Nagy Sivatag fölött repültünk. Azon a napon a szokásosnál több naptáncos forgolódott a levegőben, de nem kötötték le a figyelmemet. A tekintetem a Spietos ocsmány tömegére szegeződött, amely percről percre, ahogy közeledtünk hozzá, egyre dagadtabbra hízott.

7. fejezet

A kiképzőcsarnokban a szokásos nyüzsgés fogadott. Ismét kitakaríthatták, mert a levegőben ott lebegett a hadsereg tisztítószereinek szaga. A segédkiképző igyekezett mindenkit a helyére terelni: az egyik különleges ügynöknek a csőből kilőhető elektromos tűbomba használatát magyarázták, két másik karomharcosnak azt oktatták, hogy látszólag hogyan tépjék darabokra egymást úgy, hogy egyetlen sérülést se szerezzenek a művér alatt. Kicsit távolabb egy bűvész és egy majom tüntette el egymást, felváltva.

És ott volt Krak grófnő is, a zsákmányom. Nem végzett kiképzést: nyilvánvalóan az asszisztenseket ellenőrizte. Lőporkék, egyberészes gyakorlóruhát viselt, selymes haját szintén lőporkék szalaggal kötötte át, szikrázó bokacsizmája pedig a gyűrűn végzett gyakorlat ritmusára villódzott. Felrepült a levegőbe, a lábfejével ollózott néhányat, majd fejjel lefelé fordult, s zuhanás közben sarokkal elkapta a gyűrűk tetejét. Rendkívül kecses volt a mozgása.

Boldognak látszott. Ahogy a közelébe értem, még azt is hallottam, hogy egy dalocskát dúdol magában. Gyönyörű volt. Meglátott, és a mosoly lehervadt az arcáról. De azért leugrott a gyűrűről. – Hello. Soltan. – Óvatosnak tűnt.

Boldog, de titkos tudás birtokában voltam. Körülnéztem, és az egyik öreg gép mögött észrevettem egy rejtett sarkot. – Nagyszerű híreim vannak – suttogtam. A sarok felé indultam, és intettem, hogy kövessen.

Követett. Körülnéztem, hogy biztos legyek benne, senki nem tud sem kihallgatni, sem meglesni, sem pedig meglepni minket.

Ujjammal mutattam, hogy jöjjön még közelebb. Így suttogtam: – A legmagasztosabb kihallgatáson jártam.

Ez a mondat csak egy dolgot jelenthetett. – A Császárnál? – kérdezte. – Maga?

Igyekeztem szerénynek látszani. Smaragd rangjelzés-medálommal játszadoztam. – Valójában nem én vagyok fontos, hanem Jettero. – Tudtam, hogy ezt el fogja fogadni. – De ki ne szeretne az ő dicsőségének fényében fürdeni? Nagy szerencsém volt. hogy összehozott vele az élet. – A nő megette minden szavamat.

– Tudja – folytattam – rendkívül aggódom miatta, nehogy valami baja essék. Aha, a (bíííp) azt gondolja, hogy a hipnotikus szuggesztió még mindig működik, (bíííp) meg. Bólintott: azt hitte, hogy érti.

– Szükségem volt némi protekcióra – folytattam a legártatlanabb arckifejezéssel, amit csak magamra tudtam erőltetni. Aztán körülnéztem, hogy tényleg egyedül vagyunk-e, majd még közelebb húztam, és lehalkítottam a hangomat. – Igazság szerint nem volna szabad beszélnem róla. A legtitkosabb államtitkok egyike. Azzal a feltétellel bízták rám, hogy nem fedhetem fel senki előtt!

Igyekeztem némileg zavartnak látszani. – Nem tudom, mi hajtott ide, hogy megosszam ezt magával. – Ah, ezt szeretni fogja a büdös (bíííp), az egész hipnotikus trükkjével együtt! „Kisfiús" képet vágtam, aminek a nők képtelenek ellenállni – megszólaltatja bennük az anyai érzést. – Ráadásul azt sem tudom, hogy hogyan csinálhatnám végig ezt az egészet egyedül. Szükségem van a segítségére.

Ó, alig várta, hogy segíthessen. Bármi, ami Hellerrel kapcsolatos volt, elsőbbséget élvezett az életében.

A bizalmamba fogadtam. – Nagyon megbüntethetnek amiatt, amit most teszek – mondtam. Mintha megrettentem volna saját elővigyázatlanságomtól, elhallgattam, a nőket azonban átitatja a kíváncsiság.

– Megígérem, hogy tőlem senki nem fogja megtudni – mondta mohón.

– Az életembe kerülhet, ha mégis – mondtam. Aztán újrakezdtem. – Valójában nincs más választásom, ha szükségem van a segítségére. Üljünk le talán.

Egy csomó széket átkutattam, mielőtt kiválasztottam volna kettőt. A fal felé fordítottam őket, hogy még az se lássa, mivel foglalkozunk, aki ott megy el mellettünk. Nekiláttam kigombolni a zubbonyom néhány gombját, hogy benyúljak és előhúzzam a csomagot, de mégsem tettem. Az egyre intenzívebb kíváncsiság egyre jobban el fogja nyomni a természetes józanságot.

– Ma reggel, még hajnal előtt – suttogtam – egy palotavárosbeli légilimuzin jött értem, titokban. Őszintén megmondom, először megijedtem: azt hittem, vallatni visznek. Egy hátsó ajtón és egy titkos szekrényen keresztül bevezettek a palotába. Egy terembe vittek, amelyben egy hatalmas úszómedence volt. Egy fél órán keresztül várakoztattak – gondolhatja, milyen ideges voltam.

És egyszer csak megjelent! Nem akartam hinni a szememnek, hisz olyan ritkán mutatkozik emberek között. Csillogó reggeli köntösben lépett be az uszodába. Gőgös Cling, maga! Őszintén mondom, majdnem meghaltam. Mégcsak nem is voltam egyenruhában.

– Őfelsége így szólt: „Ez az a tiszt, aki felügyeli a földi küldetést?", mire a kíséretébe tartozó tiszt azt felelte, hogy igen.

– A király levette a köntösét, hogy ússzon, ahogy minden reggel teszi – őszintén mondom, nem tudtam hogy minden reggel úszik, ráadásul egy gyémántmedencében, képzelje csak el!

– Csak álltam és vártam, halálra rémülve, nem tudva, mit csináltam rosszul. Őfelsége egy idő után kijött a medencéből, majd leheveredett egy kanapéra, ahol sárga emberek parfümökkel kezdték kenegetni. Kezével maga mellé mutatott, mire a kísérete odatuszkolt.

– Őfelsége így szólt. „Mindig is hittem benne, hogy Jettero Heller rendkívüli ember."

Ez, várakozásomnak megfelelően, azonnali reakciót váltott ki belőle. Elkerekedett a szeme. Senki nem várhatja, még a legbriliánsabb memóriájú császártól sem, hogy ismerje egy fiatal tiszt nevet. A nő azonban itta minden szavamat.

Így folytattam: – Nem sokkal később Őfelsége kissé zavartan fordult felém. Azt mondta. „Biztosan van valami oka az indulás késlekedésének. Azért hívattam ide, hogy ezt elmondja nekem!

– Őszintén megmondva, arra számítottam, hogy a következő pillanatban elrendeli a kivégzésemet. Én bizony nem vagyok ennyire bátor. Attól tartok, bizalmas dolgokat is elárultam neki. Ne, ne – tettem hozzá sietősen –, ne ijedjen meg. Jól végződött a beszélgetés. – Vidámsággal töltöttek el saját szavaim. A „jól végződött" beszélgetés tragédiát jelent mindkettőjük számára.

– Bocsásson meg, grófnő. Tiszt vagyok, és tudnom kell a kötelességeimet. Még akkor is, ha ezzel esetleg megrontom a viszonyunkat. De mit mondhattam volna? Mondja – s ezzel finoman témát váltottam –, Jettero megmutatta magának az újságkivágást? Amely önnel foglalkozik?

Valószínűleg nem tudta, amit én tudtam, de bólintott.

Folytattam. – Még soha nem hallottam erről. Ha tudtam volna róla, korábban cselekszem. De most már folyamatban van. El kellett mondanom Őfelségének a küldetés késlekedésének valódi okát.

Szinte hallottam, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver odabent, a mellkasában.

– Őfelsége megrémisztett. Azt mondta, az állam legtitkosabb és legnagyszabásúbb ügye áll vagy bukik ezen küldetés sikerén. Rendkívül dühösnek tűnt, és mikor arra gondoltam, hogy talán még arra is kész, hogy Hellert bántsa, émelyegni kezdett a gyomrom! Még a gondolat is rettenetes.

Hiszékeny (bíííp). Hadd higgye, hogy még működik a hipnotikus szuggesztió. Ah, meg fogsz fizetni ezért, (bíííp) meg. Csak bólogass!

Vettem egy nagy lélegzetet, mintha fájdalmas lett volna erről beszélni. Aztán tovább folytattam a hazudozást. – Hiába éreztem magam rosszul, kénytelen voltam könyörögni. Ó, higgye el, még a sárga emberek is, akik parfümöket dörzsöltek a testébe, olyan rémültek voltak, hogy majdnem ők is könyörögni kezdtek. Valami azonban, amivel még most sem vagyok tisztában, elszánttá tett.

– Azt mondtam neki, mindketten tudjuk, hogy Jettero Heller az egyetlen személy, aki képes a Blito-P3-ra irányított küldetés végrehajtására. Ezzel egyetértett, hiszen Jettero vezette az eredeti küldetést. Aztán valami olyasmit tettem, amiről soha nem hittem volna, hogy képes vagyok rá. Azt javasoltam – képzelje el, javasoltam valamit Gőgös Clingnek! Nem tudom, honnan merítettem a bátorságot –, hogy azonnal oldjuk meg Jettero Heller magánéleti problémáit, és akkor a küldetés biztosan útnak indulhat.

– És tudja, erre mit csinált? Ó, nem is csoda, hogy ő az uralkodó! Azonnal behívta az írnokait, és diktálni kezdett nekik. Azok meg lejegyezték minden szavát. Miután végzett, felém fordult, és így szólt: – Soha ne higgye, hogy nem érdekel a tisztjeim és az alattvalóim boldogulása. Az igazságosság jelenti az uralkodás alapját. Azonnal látni fogja, hogy a második dokumentumot nem írtam alá. Ez a küldetés olyannyira fontos az állam számára, hogy sem hitnek, sem ígéreteknek nincs helye ez ügyben. Gondoskodjon róla. – Ezzel az írnokok ideadták a dokumentumokat, majd intett, hogy elmehetek.

Körülnéztem, hogy biztos legyek benne, nem leskelődnek utánunk. A kiképzőcsarnok lármája mintha messziről érkezett volna hozzánk. A zubbonyom alól előhúztam a csomagot.

Áhítattal kinyitottam az első borítékot, s úgy tartottam a dokumentumot, hogy a nő könnyedén el tudja olvasni.

A díszes, egymásba fonódó indákhoz hasonló betűkkel írt dokumentum a következőképpen szólt:

TITKOS,

ILLETÉKTELEN SZEMÉLYEKTŐL

TÁVOL TARTANDÓ

TUDATOM. HOGY:

Én. Gőgös Cling, a Csillagokból, Bolygókból és Galaktikákból álló Voltár Államszövetségként ismert, hatalmas birodalom Magasztos és Vitathatatlan Uralkodója, minden meghódított és meghódításra váró Domínium Császára, ezennel és ezúton a következő titkos döntést hozom:

A már folyamatban lévő BLITO-P3 KÜLDETÉS, amely egyszerre titkos és életbevágó a birodalom számára, nem tűrhet további halasztást. Minden további megalkuvás és megtorpanás nélkül, a lehető leggyorsabban útjára kell indítani.

Továbbá, királyi, érintetlen becsületszavamat adom, hogy amennyiben Jettero Heller, a Flotta mérnökhadtestének tízes fokozatú harcmérnöke, sikeresen teljesíti a fent nevezett KÜLDETÉST, legyen az veszélyes vagy veszélytelen, megfelelő jutalomban részesül. Tudva, hogy háromszorosan túlteljesítette a fronton szolgáló harcmérnökök várható szolgálati életidejét, nem várható tőle további túlélés. Ennek megfelelően: A fent nevezett Jettero Hellert, amennyiben sikeresen és gyorsan végrehajtja feladatát, visszatérését követően felmentem a Flotta veszélyei és kötelezettségei alól, és a Palotaváros Királyi Gárdájához vezénylem.

HITELESÍTETTE, ALÁÍRTA, LEPECSÉTELTE. MEGERŐSÍTETTE. ELLENJEGYEZTE ÉS BEIKTATTA A MAI NAPON:

Gőgös Cling

császár

Alig kapott levegőt. Ez az egész anyag a biztonságról szól! Micsoda okos lépés volt ez tőlem! Sikerült pontosan rátapintanom az elevenjére! A (bíííp) csak ült csillogó szemmel.

Egy idő után megszólalt. – Azt mondta, kettő volt.

– Igen. Csakhogy a másik aláíratlan maradt. Őfelsége rendkívül okos. El akar érni valamit. Szüksége van erre a küldetésre. Azt ígérte, abban a pillanatban aláírja a másodikat, ahogy a küldetés sikeresen véget ér. Megmutatom, hogy miről van szó.

Kibontottam a második hamisítványt, és a nő elé tartottam. A második dokumentum is az elsőhöz hasonló díszes, cirkalmas betűkkel íródott. Így szólt:

TITKOS

A BLITO-P3 KÜLDETÉS SIKERES

VÉGREHAJTÁSA ESETÉN

TUDATOM, HOGY

Én, Gőgös Cling, a Csillagokból, Bolygókból és Galaktikákból álló. Voltár Államszövetségként ismert, hatalmas birodalom Magasztos és Vitathatatlan Uralkodója, minden meghódított és meghódításra váró Domínium Császára, ezennel és ezúton a következő titkos döntést hozom:

A valamikor Lissus Moamként ismert nőstényt, a Krakok családjából, s akit ezért Krak grófnőként is emlegettek, a valódi felbujtó beismerő vallomása alapján melyet saját halálos ágyán tett, feltámasztom halálából visszaadom neki iratait és azonosságát, valamint azokat a földeket, melyek a fent nevezett nemes Krak család birtokába tartoztak egykoron.

Továbbá királyi beleegyezésemet adom nevezett személy és Jettero Heller házasságába, amelyre azonban csak akkor kerülhet sor, mikor Jettero Heller kilép a Flottától, és csatlakozik a Királyi Gárdához.

HITELESÍTÉSIG ÉRVÉNYTELEN. MEGERŐSÍTVE ÉS ELLENJEGYEZVE A VÉGSŐ ALÁÍRÁS ÁLTAL.

AZ IRAT A MAI NAPPAL PARANCSKÉNT BEJEGYEZVE. FELTÉTELES ALÁÍRÁSSAL.

A nő elpirult. A tekintete szinte kiüvegesedett az erőfeszítéstől, hogy felfogja a hallottakat. Egyik kezével a melle körül babrált. Kicsit nehezen lélegzett.

Ah, te (bíííp). Nagyok az elvárásaid, igaz? Visszatettem a dokumentumokat a borítójukba, majd a vízálló borítékokba.

– Látja – kezdtem udvariasan –, megkíméltem kedves Jetterónkat attól a bonyodalomtól, amit a maga felélesztése jelentett volna. Semmi mást nem kell tennie, mint gyorsan belekezdeni a küldetés végrehajtásába, hamar befejezni és bemutatni ezeket az iratokat a palotában. Az életük hátralévő része egy gyönyörű álom lesz. – Saját szavaim megelégedéssel töltöttek el. Heller soha nem fog visszatérni. Ha pedig bárki bemutatja ezeket a hamisítványokat a palotában, imádkozzon, hogy még azelőtt meghaljon, mielőtt megkínozzák. Na persze ezek az iratok soha nem fognak bejutni a palotába.

– Csupán egyetlen probléma maradt – mondtam.

Hirtelen támadt érdeklődéssel nézett rám.

Udvariasan így szóltam: – Lehet, hogy Jettero nem fogja hagyni, hogy elbocsássák a Flottától. Tudja, milyen. Ez szinte halálos hiba lenne a részéről.

A nő elgondolkodott. Tudta, nem alaptalan, amit mondok.

Folytattam. – Ezért van szükségem a segítségére. Én vagyok a küldetés irányítója, s ezeket a dokumentumokat is csak nekem szabad ismernem. Attól félek, hogy Jettero akadékoskodni fog, vagy barátokat próbál keresni, hogy módosítsák az iratokat. Ezzel fel fogja bosszantani a Császárt, s önmagát halálos veszedelembe sodorja.

A nő szinte látta a halálos veszedelmet.

– Legyünk világosak – mondtam. – Ez egy egyszerű küldetés, semmi veszélyt nem rejt magában. Minél előbb indul, annál korábban érkezik. Azt kérem magától, hogy anélkül, hogy beszélne neki ezekről a dokumentumokról, győzze meg a mielőbbi indulásról. Használja ki minden ravaszságát, de ezekről a dokumentumokról ne beszéljen. Számíthatok a segítségére?

Figyeltem az arcát, miközben igyekeztem, hogy a sajátom semmit se áruljon el Heller valódi jövőjéről.

Krak grófnő alaposan végiggondolhatta a hallottakat – Egy feltétellel.

Vártam.

– Ha – mondta – nálam lehetnek ezek a dokumentumok, minden erőmmel azon leszek, hogy útnak indítsam Jetterót.

Nem lepett meg a kívánsága. Gondoltam rá, hogy ezt fogja kérni tőlem. A veszély, amely a hamis iratok rejtegetése miatt leselkedett rám, egy szempillantás alatt megszűnne. Tulajdonképpen örültem neki, hogy nála lesznek a hamisítványok. Mintha egy hatalmas, halált jelentő pecsétet nyomtam volna gyönyörű homloka kellős közepére. (Bíííp) meg.

– Amennyiben – vettem át a szót – szavát adja, hogy soha nem mutatja meg ezeket Hellernek, és nem is beszél róluk, úgy nem bánom, legyenek magánál. De – mondtam tényszerűen, de mégis kétértelműen – ezek veszélyt hozhatnak magára. Ezek királyi dokumentumok, melyek illetéktelen birtoklásáért büntetés jár.

– Előfordulhat – mondta –, hogy, uram bocsá, elveszti őket. Talán még mindig nálam lennének a legnagyobb biztonságban, nem gondolja, Soltan? Ha szükség lesz rájuk, azonnal előveszem őket.

Szomorúan megráztam a fejemet. – Nagyobb bizalommal kellene lennie irántam. Én sem szeretném, hogy Hellernek baja essen.

Elvette a vízálló borítékokat, ellenőrizte, hogy a dokumentumok a borítékokban vannak-e, majd visszazárta őket. A borítékokat, a blúza alatt, felragasztotta a testére.

Aztán rám nézett. – Köszönetet kell mondanom, Soltan. Megérdemli a hálámat.

Megköszönte, hogy kést szúrtam a szívébe.

Távoztam.

Útban a kormányzati főváros felé alig tudtam magamba fojtani kitörni készülő ujjongásomat. Várakozáson felül sikerült hatalmamba keríteni a nőt. Egyetlen szavamra felkutatják, s amit rejteget, amiatt megkínozzák és megölik. Ez nem volt benne a tervben. Ez csak megédesítette a sikert.

Nehezemre esett uralkodni magamon. Rengeteg tennivaló várt rám. Rengeteg! Ez volt a kezdet!

8. fejezet

Egyenesen a Kommunikációs Komplexum tornyai felé repültünk. Mindenki tudta, hogy nincs még egy hely ahol akkora lenne a forgalom, mint a tornyok körül. Naponta több tízezer ember fordult meg a környéken, ki gyalog, ki a levegőben. Volt, aki a kommunikációs számláit jött kiegyenlíteni, volt aki a Házilátvány szolgáltatásaira fizetett elő, volt, aki a csillagrendszer külső vagy akár belső bolygóit szerette volna felhívni, és volt, aki csak a szolgáltatás miatt panaszkodott. Én a legmagasabban lévő kupola, a Központi Igazgatóság felé igyekeztem.

Heller megfogja kapni a poloskáit, gondoltam.

A sofőröm hol motyogva, hol pedig hangosan panaszkodva araszolt előre a bedugult alagutakban, igyekezve nem megsérteni az új légibusz festését.

Elfoglalt voltam. Kerestem egy második felső fogsort, melyet bedugtam az ajkam alá, Színezőt nyomtam a szemembe, amitől az barnáról élénkzöldre változott. Levettem a rangjelzésemet, és a zsebembe süllyesztettem.

A sofőr bekormányozta a gépet a kupola bejáratába, amelyen a következő felirat állt:

Tíz perc! Ez MAGÁRA IS vonatkozik!

S a sofőr így szólt: – Ne maradjon túl sokáig, mert a helyi búzavirágosok beverik a lökhárítómat.

– Még azelőtt gazdag lesz, mielőtt ez megtörténne – mondtam. – Szóval, pofa be.

– Hé – szólt meglepetten –, ki akarja rabolni ezt a helyet? – Ostoba fajankó. Nem tartanak pénzt a Központi Igazgatóságon.

Beoldalogtam. Csupán egy-két ezer ügyfél lehetett a teremben, így maradtak még üres ügyfélfogadó székek Nőstény ügyintézőt kerestem, lehetőleg teljesen hígagyút. Valakit, aki igazán ostoba. Megtaláltam, akit kerestem. A nőstény pultját messzire elkerülték a kuncsaftok. Nem fog sokáig tartani.

– Bajban vagyunk – mondtam. – A Voltár abszolút legnevesebb cellológiai szaktekintélyére lenne szükségünk.

A haja templomszerű csúcsban tornyosult a fején. Az is lehet, hogy a koponyájának volt ilyen alakja. El kellett magyaráznom neki, hogy mi is az a cellológia. Beütötte a gépébe, mire ábrák jelentek meg a pulton, nekem fejjel lefelé. Így is el tudtam olvasni őket. Mindenki tudott így olvasni az Apparátusnál.

– A kommunikációs számát szeretné megtudni?

kérdezte a vákuumagyú nőstény. Erre való a Központi Igazgatóság.

– Először tudni szeretném, hogy tényleg ő-e a legnevesebb szaktekintély. Szabad? – Átnyúltam a pult fölött, a billentyűzet felé. Püfölni kezdtem a billentyűzetet, az üresfejű nőstény pedig csak nézett rám, érdeklődve.

Rengeteg kicsikarható adat rejlik ezekben az információs pultokban. A teljes szakmai és üzleti névsor megtalálható bennük. Megmondják, hogy hol lehet elérni ezt vagy azt a személyt, de hogy elkerüljék a keveredést, a szám mellé megadják az illető teljes személyazonosságát. Ha az érdeklődőnek még ez sem elég, megtudhatja az illető pénzügyi helyzetét.

Iskolás feladatnak számított összeállítani a Voltár vezető cellológustanárainak névsorát, megtudni anyagi helyzetüket – amely tisztán jelezte, milyen helyet foglalnak el a ranglétrán –, összegyűjteni személyi adataikat, s a másolatot még abban a percben kézhez venni.

A templomkoponyájú csak ült, és nézte, ahogy a gépét bűvölöm. Talán akkor látta először, hogy hogyan kell használni. Ki tudja?

Mikor a kezemben volt a köteg irat, így szóltam: – Ó, istenek! Ez rengetegbe fog kerülni! – Egyetlen olyan adat sem volt a papírokon, amiért fizetnem kellett volna. Honnan szedik ezeket a lányokat? Talán a Taugo hátországából? Ahol farkuk van a férfiaknak?

Megkaptam azokat a cellológusokat, akiket nemrégiben iktattak hivatalba, ami azt jelentette, hogy befejezték tanulmányaikat, átmentek minden vizsgájukon, és megszerezték az összes minősítésüket. Tudomást szereztem pénzügyi hátterükről, valamint le- és felmenőikről. Még a személyazonosító lapjuk adatait is megszereztem. Egy egy láb magas papírhalmot sikerült összegyűjtenem.

– Kíváncsi egyáltalán bármilyen kommunikációs számra? – kérdezte az a féleszű.

Fogtam a másfél láb magas, telenyomtatott papírhalmot, és a hónom alá szorítottam. – Már megadta a kívánt számokat – mondtam. – Köszönöm, igazán. Nagyon sokat segített. Magát elő kellene léptetni.

Észrevettem egy felügyelőt, aki gyanakodva fordult felénk, de a lány iránti kedvességem alighanem meg nyugtatta.

Örvendezve távoztam. Minden lehetséges információt megszereztem a témáról, s mindezt anélkül, hogy nyomot hagytam volna magam után.

Heller meg fogja kapni, amit megérdemel. Jól kidolgozott tervemnek köszönhetően, rajtam kívül, soha senki nem fog tudni róla. Egy felpoloskázott ember maga a kiszolgáltatottság.

Nyoma sem volt a búzavirágosoknak, a sofőröm azonban ennek ellenére így fogadott. – Jó sokáig maradt!

– Ahhoz képest, hogy a jólét küszöbén áll, túl sokat nyüszít. Keressen egy üres foltot az égen, és emelkedjünk fel.

– Ezek papírok. Nem pénz. Nem rabolt ki senkit.

– Adjon nekem huszonnégy órát – mondtam. – És most induljon, mielőtt én magam verem be a lökhárítóját!

Tízezer lábnyira a sikátor fölött eltávolítottam az álcámat, és szétválogattam a zsákmányomat.

Professzor Gyrant Slahb tűnt a legjelentősebb szaktekintélynek. Valószínűleg ő volt a Voltár túlsó, nyugati féltekéjének rangidős cellológusa. Már nyugdíjba vonult. Kommunikációs csatornáit lezárva tartotta az érdeklődők előtt. Küldeményfiókot használt. Igyekezett megnehezíteni a kapcsolatfelvételt.

És ott voltak a fényes friss diplomások. A rengeteg jelölt. Egy magányosabb típust kerestem, aki nem jár klubokba, viszont rengeteget költ könyvekre, akinek rendszerint üres a váróterme, de kiválóan sikerült a kórházi gyakorlata. Megtaláltam.

Prahd Bittlestiffendernek hívták, és a Voltár keleti féltekéjéről származott. Huszonöt éves volt, nőtlen és szegény. Annak az esélye, hogy valaha is találkozott professzor Gyrant Slahbbal, a nullával volt egyenlő, mivel Slahb még azelőtt nyugdíjba vonult, hogy Prahd kikerült volna az óvodából.

Átnéztem az összeset, majd a Provokációs Részleg felé irányítottam a sofőrömet.

Ahogy a Wiel-folyó barnás habja fölött repültünk, így szólt a sofőr: – Nem fogok elfogadni hamis pénzt! – Eszébe juthatott a Blike-hegységben töltött szomorú időszak.

Kinevettem. Erre így szólt: – Furcsán viselkedik ma. Gris tiszt úr.

– Új ember lettem – mondtam. Biztatni azért nem akartam. De tényleg, úgy éreztem, mintha lebegtem volna. Minden jártasságom és képességem a felszínre került. Krak már megtapasztalta. Heller pedig hamarosan meg fogja tapasztalni. Minden morzsáját megérdemlik annak, amit kapnak!

Berepültünk a csatornába. Felrohantam a lépcsőkön. Raza Torr ugyanolyan gyanakvó volt, mint máskor. Nem kétséges, a személyiségéhez tartozik. Paranoiás?

A kezét bedugta a fiókjába. Vicces szokás.

– Hogy bánnak magával a nők? – kérdeztem. Mindig is igyekeztem oldani a köztünk lévő feszültséget.

Megjelent a kíséret, de Raza Torr így szólt feléjük: – Majd én foglalkozom ezzel.

Boldogan és vidáman mentem előtte. Azonnal a ruhaállványokhoz siettem, és vizsgálgatni kezdtem a rajtuk lévő öltözékeket. Mintha Raza Torrt is érdekelte volna. Szokatlan javaslatokkal állt elő, s közben egy sírásók által használt ruhát ajánlgatott.

Megtaláltam az első holmit, amire szükségem volt. Ezt a fajta ruházatot akkor viselik a Házilátvány szereplői, ha öreg, bölcs tudósok szerepét játsszák. Kerestem egy hozzá való laza karimájú kalapot, és egy botot.

Szereztem egy hagyományos ruhabőröndöt, majd belegyömöszöltem a kincseimet. Aztán visszamentem az állványhoz, és addig kutattam, míg rá nem akadtam egy katonai nyomozó hétköznapi egyenruhájára, jelvényekkel és minden mással együtt: a színe meglehetősen ronda volt – vaníliasárga –, a szabása azonban divatos. Egy tőr vágta lyukat találtam a zubbony hátán, de szerencsére alig volt véres a lyuk környéke. Senki nem fogja észrevenni. Rátaláltam a hozzá való kalapra. Kerestem egy tizenhármas fokozatú medált, természetesen hamis kövekkel, ami azonban fényes, vörös színén nem látszott. Ezeket is bedobáltam a bőröndbe.

Ismét visszatértem a ruhákhoz, hogy kiválasszak egy hagyományos, polgári, délutáni egyberészest, a hozzá való kiegészítőkkel és cipővel.

– Mi a nyavalyát csinál, Gris? – türelmetlenkedett Raza Torr. – Gyilkolással szórakoztatja magát?

A megjegyzését eleresztettem a fülem mellett. Túl vidám voltam ahhoz, hogy idegesítsem magam. – Valójában hivatalos ügyben járok – mondtam. – Törvényesen törvénytelen. Azzal a feladattal bíztak meg, hogy szivárogjak be a Visszavonult Prostituáltak Szövetségébe, hogy csapást mérhessünk Mortiiy hercegre a Calabáron.

– Ez azt jelenti, hogy elmegy a Calabárra? – Megtapogatta a ruhákat, mintha a minőségüket vizsgálta volna. Benyúlt az általam kiválasztott ruhák zsebeibe. Azt gondoltam, arra kíváncsi, nem maradt-e pénz valamelyikben. Mekkorát tévedtem!

Megkerestem a sminkrészleget. Összegyűjtöttem némi hamis bőrt, műfogat, egy csomó vattát, műhajat, különböző színű szemszínezőket, tapaszokat és porokat. Ezeket is bedobáltam a bőröndbe. Egy másik részlegből szereztem egy hordozható írót, hogy bárhol készíthessek hamis parancsokat.

Most már tényleg kergetni kezdett. Meg sem álltam a fegyverrészlegnél. – Mi az? – csodálkozott. – Nem lesznek hullák?

– Önmagukat is felrobbantó fegyverekre nincs szükségem – mondtam. – Ez az, amire szükségem van.

Beléptünk a hamis személyazonosító lapok részlegébe. Kotorászni kezdtem a fiókokban.

– Várjon egy kicsit Ezek az adatok rajta vannak az azonnali letartóztatási listákon.

Rámosolyogtam. Kivettem egy katonai nyomozó-igazolványt. Jól nézett ki Timp Snahp tiszt úr. Bedugtam a zsebembe. – És most – mondtam – csinálni fog nekem két hamisítványt.

– Nem tehetem – visította. – (Bíííp) meg, Gris! Már eddig is éppen elég őrültséget csinált. Még a végén nyomozást hoz a nyakamra!

– Ó, Raza – mondtam, gúnyos szomorúsággal. – Én a maga pozícióban nem beszélnék mások őrültségeiről. Ejnye-bejnye.

Maga ment a géphez, és elküldte a kezelőt. Megadtam neki a két nevet, professzor Gyrant Slahbet és Prahd Bittlestiffenderét, majd a többi adatot. A Provokációs Részleg ugyanolyan személyazonosító-készítő berendezést használt, mint a Gazdasági Osztály, amely az eredetieket bocsátotta ki. A különbség csupán az volt, hogy ezen a gépen kizárólag hamis iratok készültek.

Meg kell mondanom, Raza Torr kiváló munkát végzett. Miután végzett, öregítő párna és permet segítségével korosabbá varázsolta az iratokat. Aztán így szólt: – Maga veszélyes, Gris. A hamisítványok használatát akkor is halállal büntetik, ha a Provokációs Részlegben próbálja használni őket. Azért mindennek van határa.

– Jó – mondtam. – Most akkor lépjünk át egy ilyen határt. – Átadtam neki a hamis katonai nyomozóigazolványt. – Csináljon egyet ezzel a névvel, de változtassa meg a sorszámát, hogy ne vonjon maga után letartóztatást. Valamint léptesse elő Timp Snahpot tizenhármas fokozatú tisztté, és vezényelje a Flistenre. Rendben?

– Ettől még a számítógépben szereplő adatok nem fognak megváltozni – tiltakozott.

– Nem, de huszonnégy órába is beletelik, mire ki derül, hogy nem stimmelnek az adatok. És ki tudja, hogy mit keres a Hadsereg nyomozója a Flistenen? Csinálja. Az is lehet, hogy Timp Snahp vacsorázni szeretne valaki kedvesével.

Oly erősen szorította ökölbe a kezét, hogy attól féltem, eltöri a saját csontját. Olykor-olykor eszembe juttatta, hogy a zsarolás olyan dolog, amit az áldozat igen nehezen tud elviselni.

Még a fogát is csikorgatta, miközben dolgozott. Elrontotta, s egy újat kellett kezdenie.

Miután végzett, utoljára körbejártam, s összeszedtem még ezt-azt, amiről azt gondoltam, szükségem lehet rá. Aztán végeztem.

Nyugtatólag megpaskoltam a vállát. Szüksége volt a nyugtatásra. – Az eredetiek biztos helyen vannak. Egy lélek sem fog rájuk akadni, hacsak nem történik velem valami. Felesleges aggódnia. Ne nézzen rám ilyen rémülten, nem lesz semmi bajom: az eredetiek soha nem kerülnek a Halálzászlóalj parancsnokának kezébe.

Kezét egész idő alatt oldalfegyvere markolatán tartotta. Amikor ezt mondtam, undorral eresztette el a fegyverét. A színek elpárologtak az arcáról.

Ismét megpaskoltam a vállát, majd fogtam a zsákmányom, hátat fordítottam Razának. és távoztam.

A pokolba Raza Torral! Én Jettero Hellerre vadászok. Sikerült célba vennem.

Olyan simán folyt le ez az egész, mint a legdrágább bak és legalább olyan jól esett.

Heller menni fog, miközben minden lépését én irányítom, méghozzá úgy, hogy soha ne térjen vissza!

9. fejezet

Úgy poloskát ültetni valaki testébe, hogy azt az illető ne vegye észre, nem túl könnyű feladat, különösen akkor, ha az illető közismert személyiség. Heller azonban hülye volt a kémdolgokhoz. Az az elhatározásom, hogy rajtam kívül senki más ne tudjon a tervemről, alaposan megnehezítette a dolgomat. De azt akartam, hogy senki ne lásson bele a személyes ügyeimbe!

Apparátus-tisztként szerzett gyakorlatom azonban megtanított rá, hogyan győzzem le az elébem tornyosuló akadályokat. Oly magabiztos voltam abban az időben, hogy semmitől sem rettentem volna vissza.

Szükségem volt egy titkos műtőre. Ezen töprengtem, tízezer lábnyi magasságban a kormányzati főváros fölött. Aztán eszembe jutott a Tayl özvegy.

Miután bekerültem az Apparátushoz, az első néhány évben éjszakai figyelő posztot töltöttem be, amely a fiatal tisztek jellegzetes, kezdő beosztásának számított. Hívás érkezett a Belső Rendőrség Kivégző Központjából, hogy az egyik bűnöző azért könyörög, hogy kapcsolatba léphessen az Apparátussal. Ez gyakran előfordult, mivel az elítéltek rendszerint azt remélték, hogy kivégzés helyett, hamis személyazonossággal, besorozzák őket az Apparátusba. Rutin ügy.

Kénytelen-kelletlen átmentem, s a kivégzési várakozóban ott találtam egy aszott, reszkető nyomorultat, aki hízelegve s könyörögve próbálta elérni, hogy ne végezzék ki. A Pausch-hegyek rendőrfőnökének otthonát készült éppen kirabolni, mikor nyakon csípték. Ez akkora ostobaság volt, hogy biztos voltam benne, a fickó még az Apparátusnak sem fog kelleni, de azért ha már odamentem, kikérdeztem. Azzal érveltem, hogy túlságosan ostobának találom, mire ő meg akart győzni az ellenkezőjéről: azt állította, voltak szebb napjai is. Erre azt mondtam neki, győzzön meg, ha tud.

Előállt egy történettel. Két-három évvel korábban, mikor szintén a Pausch-hegyek egyik birtokán garázdálkodott, és éppen könyékig turkált az ezüstben, egy aprócska nőstény hatalmas fegyvert fogott rá. A fickó legnagyobb csodálkozására, a nő nem értesítette a búzavirágosokat. Ehelyett leültette, és pezsgőfőzettel kínálta, hogy lecsillapítsa a betörő felbolydult idegeit.

Kiderült, a nő már régóta özvegy szeretett volna lenni. A férj betegeskedő, visszavonult iparmágnásként élte napjait sokadik, fiatal felesége mellett.

Ahelyett, hogy beköltözött volna egy kórházba, amire egyébként igen nagy szüksége lett volna, a koros, ám piszkosul gazdag férj birtoka egyik szegletében felépíttetett egy épületet – tulajdonképpen egy kicsinyített kórházat. Egy orvossal és egy kommunikációs rendszerrel vette körbe magát, amely segítségével állandó megfigyelés alatt tarthatta a házat. Senki, egy lépést sem tehetett a birtokon anélkül, hogy a gazda, a betegágyáról, ne követte volna minden mozdulatát.

Az idős férjnek volt még húsz éve, mialatt akkori felesége is megöregedett volna mellette. Így aztán a nő úgy fogadta a nyakoncsípett betörőt, mintha azt az ég küldte volna az ő megsegítésére.

Meg akarta öletni a férjét.

Úgy egyeztek meg, hogy a nő meglátogatja az anyját a vézna kis bolond betörő pedig, rablótámadást színlelve, behatol az aprócska kórházba, kicsinálja a férjet, amiért a nő fizet neki ötszáz kreditet.

Minden a terv szerint történt, csakhogy ez a bolond egyvalamivel nem számolt: Tayl özvegyének nimfomániájával. Megzsarolta a fickót, hogy az rendszeresen legyen az ágyasa. A fickó ezt ki nem állhatta. Elmenekült a Flistenre, és csak azelőtt tért vissza, hogy lebukott.

Az az ostoba bolond nem őrizte meg a zsarolást igazoló bizonyítékokat. Semmit sem tudtam kezdeni vele.

Végül azt találtam ki, hogy leíratom vele az egészet mintha egy vallomás lenne. Mentem és lepecsételtettem, mintha a halálos ágyán vallotta volna, majd szóltam az egyik őrnek, hogy a fickót másnap reggel lökjék bele a szemétdarálóba. Még az Apparátus számára is ostoba volt.

Ez nem lett volna elég ahhoz, hogy pénzt csikarjak ki az özvegyből, de azért valamire biztosan jó lesz, gondoltam. Magamnál tartottam annak ellenére, hogy a halálakor minden vallomását meg kellett volna semmisíteni. Így aztán egy szép napon elindultam, hogy meglátogassam Tayl özvegyét.

Szép, kéthektáros, városszéli birtok volt, fákkal és egy hatalmas házzal, a birtok végében pedig egy szépen felszerelt, kicsinyke kórházzal. A nő megtartotta a birtokot, ahogy azt a kapu feletti tábla hirdette, eltávozott hitvese emlékére.

Mikor egyenruhában bekopogtam az ajtón, egy fiatalember rontott ki az egyik oldalbejáraton, és száguldott el gyorskerekűjén.

Tayl özvegye meghallotta jöttömet, megörült, mikor biztosítottam róla, hogy a barátja vagyok, erre azt mondta, hogy a háza mindig nyitva áll előttem, majd megpróbált a hálószoba felé terelni. Nincs mitől félni. Jó lesz. Távol maradtam a helytől.

Most azonban hasznát vehetem. A sofőröm már le is szállt a kert végében. A fák között ott állt a miniatűr kórház, és ott volt Tayl özvegye is, aki hiányos öltözékben, medencéje mellett ücsörgött, és boooldog! volt, hogy újra látott.

Örömében felugrott.

Köntöse sarka beszorult széke lába alá.

A köntös a medence szélére hullott.

Téglavörös lettem.

Az özvegy összeszedte a köntösét, és visszahúzta. Egy szibarita szobor állt a szív alakú medence szélén, s a szájából víz ömlött a medencébe. Mintha már sokszor látta volna ezt a jelenetet.

Ahogy a köntöst magára húzta, vihorászva igazgatni kezdte.

Tayl özvegye nem nézett ki rosszul: körülbelül harmincöt éves lehetett, szőke hajjal, szürkéskék szemmel. Az ajka már laza volt. Két hatalmas bibircsók csúfította el az arcát. A köntöse alatt látni lehetett megereszkedett mellét, a szemével azonban fel akart falni.

Hellyel kínált a szív alakú medence szélén, vigyorgó szolgájával pedig hozatott egy tálca italt.

Elmagyaráztam neki, pezsgővíz kortyolgatása között, hogy megvesztegetett az egyik lord, akinek a nevét nem árulhatom el. A lord fia UTÁLJA a nőket, és nem is hagyja, hogy elcsábítsák, hacsak nem történik valami. Ó, valaminek tényleg történnie kell ez ügyben! Elmeséltem, hogy egy titkos doktor egy titkos műtétet fog végrehajtani ezen a titkos fiatalemberen, amely meg fogja változtatni a nőkhöz fűződő viszonyát. Azt gondolta, ez kimondottan egy hazafias műtét lesz, így a hely, természetesen, a rendelkezésemre áll.

Persze nemcsak az épület állt a rendelkezésemre. Megszemléltük a „kórház" három szobáját.

Megálltunk amellett az ágy mellett, amelyben néhai férje torkát szakértő módon elmetszették.

– Feküdjön rá, próbálja ki, milyen puha – szólt az özvegy.

A hajam az égnek állt az ijedtségtől, mikor meghallottam, mivel folytatja. – Soha nem talál még egy ilyen szolgálatkész ágyat!

Mikor megpróbáltam hátrálni, meztelen lábával átkarolta a sarkamat.

Tayl özvegyének köntöse a padlóra hullott.

Jobb bakancsom nekicsapódott a szemben lévő falnak, majd nagyot puffanva a padlóra esett.

Az állólámpa tántorogni kezdett.

A műszerekkel telerakott asztalka remegett, a rajta lévő műszerek csörömpöltek.

A lámpa darabokra törött a padlón.

Hatalmas széllökés lökte be a dupla ablakot.

A bejárati ajtó erősnek látszott. Feltápászkodtam, és belekapaszkodtam. Végem volt.

A szibarita mintha vigyorgott volna, miközben vizet köpött a medencébe.

Vigyázni kell, kit akar az ember megzsarolni.

Egy órával később, útban a birtokról, fáradtságom ellenére is boldog voltam. Sikerült, amit elterveztem, s még ennél több is sikerülhet: ha Heller összeszűrné a levet az özveggyel, Krak biztosan rájönne, és megölné Hellert. Csábító lehetőség.

A sofőröm nem mulasztotta el szóvá tenni csapzottságomat. Azt mondta: – Engem is így akar gazdaggá tenni? Vagy neki hamis pénzzel fizetett? – Szörnyen szemtelenül viselkedett azokban a napokban. Lehet, hogy nem volt képes beismerni, még önmagának sem, hogy személyes kisugárzásom és kellemes külsőm zavarja? Habár az a nő úgy nézett ki, mint aki bármivel beéri.

– Álljon meg amellett a könyvesbolt mellett! – parancsoltam. A tervre kellett összpontosítanom. Bonyolult volt.

A tudományos részlegben kotorásztam. Találtam egy kötetet, melyet professzor Gyrant Slahb írt, A sejtek, ahogy én ismerem őket címmel. De még mennyire, hogy ott volt a képe a kötet borítóján! Egy óvatlan pillanatban letéptem a könyv hátsó borítóját, őgyelegtem még egy darabig, majd nem sokkal később a levegőbe emelkedtünk.

Elővettem a táskát, és belőle azokat a holmikat, melyekre szükségem volt. Hol tükörbéli önmagamat, hol pedig az akkor lopott képet vizsgálva, az Apparátus iskolájában „vizuális csel 21-24. idős kor" címszó alatt tanultakat felhasználva, dolgozni kezdtem az arcomon. A ráncosított hamis bőr megkönnyítette a dolgomat.

A sofőr felé fordultam, és az arcom mellé emeltem a képet. – Na, milyen?

– Na látja, már sokkal jobban néz ki – mondta. Ez gyűjti a pofonokat!

Ledobtam az egyenruhámat, és magamra húztam a „bölcs, öreg tudós" kabátját és nadrágját. Rendkívül meggyőző.

Elővettem a hordozható írót. Kezes kis jószág volt. Különböző papírfajtákat is képes volt felhasználni. Nem kellett túl sok időt pazarolnom a szerződés hamisítására: olyan valakivel fogok üzletet kötni, aki tájékozatlan az igazgatás terén, és nem is férhet hozzá a számítógépes pultokhoz.

A sofőr a Nyomorváros felé kormányozta a gépet. Néhány nagyzási hóborttal megáldott eszelős (bíííp) egyszer kitalálta, hogy építsenek egy kórházkomplexumot a „szegények" számára. Háromhektárnyira álmodták a mára már romhalmazzá vált komplexumot. A környékét elborították az aprócska „szakértői épületek", amelyekben az orvosok végleg tönkretették azokat a betegeket, akiket a kórházban más doktorok elfuseráltak. A kórházat parkoló vette körül, tele üres helyekkel. Az embereket még az alacsony árak sem vonzották a Nyomorváros kórházába. A forgalom viszont elég erős volt ahhoz, hogy ne legyen feltűnő egy érkező légibusz.

A kívánt címtől kissé távol landoltunk. Botomra dőlve, nehezen vánszorogtam előre.

DOKTOR PRAHD BITTLESTIFFENDER rendelője meg a többi romhalmazhoz képest is egy patkányfészek volt. Kukákat és dögöket kerülgettem, majd felmásztam három tűzlétrán, hogy elérjem a rendelőt – ezt az akadályt a pácienseknek le kell küzdeniük: ez a természetes kiválasztódás – bárkit meg lehet gyógyítani, aki fel tud mászni a rendelőig.

Váróterem nem volt. Asszisztensnő sem. Csak egy vadonatúj diploma. Tökéletes. Ahogy beléptem a rendelőbe, azt gondoltam, a helyiség üres, míg a kanapén meg nem mozdult egy újsághalom. Újdonsült doktor Bittlestiffender. Itt is lakik!

Fáradtan lerogytam egy székre. Tényleg kimerültem az özvegytől. Pihenésemet majdnem tönkretette a szék, amely össze akart rogyni alattam.

A fiatal doktor Bittlestiffender felállt. Magas, fiatal férfi volt, hosszú csontú, már-már szikár. Szokatlan színű haja szőkített szénaboglyaként meredezett a fejéről. Élénkzöld tekintete buzgó volt és szakavatott. A nők jóképűnek tartották volna, habár szörnyen sovány volt, látszott rajta, hogy éhezik. Egy tiszta műtősruhát viselt, melyet nyilvánvalóan még a kórházból, társai távollétében lopott. Jó. jó, jobb, még jobb. Menni fog.

Meg sem hallgattam hivatalos üdvözlését. Így szóltam, reszkető, öreges hangon: – Fiatalember, maga valószínűleg soha nem hallott rólam. Professzor Gyrant Slahb vagyok.

A hatás drámai volt. A szeme elkerekedett. Éppen hogy nem vágta magát vigyázzba, és nem tisztelgett.

Előhúztam a hamis személyazonosító lapot, és reszketve felmutattam. – Ha nem ismeri az arcomat, kérem nézze ezt meg, hogy biztos legyen magában.

Megnézte. Hebegett-habogott. – De... de... p... professzor! Micsoda megtiszteltetés! Én... Az ön könyveiből kaptam kedvet a cellológiához! Ó...

Az asztalához rohant, kihúzta az alsó fiókot, és kivett két doboz italt. A sejttenyészet-melegítőhöz ugrott, majd aggályosan nézegetni kezdett két lombikot. A nagy igyekezetben leejtette a két dobozt, a lombikokat pedig feldöntötte, melyek összetörtek.

– Azt akarom megtudni – mondtam reszketve –, hogy maga kellően felkészült-e.

A doktor elfeledkezett az italról. A szekrényhez rohant, és kirántott néhány fiókot. Papírokat szedett elő látta, hogy rosszak, mire ledobta őket, és tovább kutatott. Rátalált a megfelelőkre. Keresztülbotorkált a töredezett padlón, és az ölembe tette őket..

– Nem vagyok ehhez hozzászokva – mondta. Megijesztett. Én... már három napja nem ettem!

Ó, szerencsém van! De nem mindenben. Ilyenek ezek a friss diplomások. Tíz év tanulás és öt év kórházi gyakorlat után az éhezést választják, a teljes, magán életi, adminisztratív és pénzügyi függetlenségért cserébe. Ezzel aztán teljesen kiesnek a gyakorlatból, amit az idősebb cellológusok cseppet sem bánnak: melyik cellológus szereti a versenyt? Évről évre sejtsebészek ezrei kapnak diplomát.

Megnéztem, amit az ölembe rakott Nehéz műtétekről szóló listák, statisztikákkal kiegészítve. Kilencvenkilenc és fél százalékos sikeresség! Ez rendkívül magasnak számított! A többi cellológus általában harmincszázalékos sikerességgel dolgozott. Nem csoda, hogy az idősebb, önálló cellológusok sem kedvelték!

Kórházi gyakorlatairól szóló bizonyítványai sem szűkölködtek dicsérő jelzőkben. Olyan fokú minősítéssel rendelkezett, amely a legbonyolultabb műtétet is megengedte a számára. Gyakorlatilag még a Császárban is cserélhetett volna sejtet! Az iratok szerint ötven alkalommal ültetett idegen tárgyat idegek közelébe, hogy azok rendbe hozzák az illető látását vagy hallását!

Nem tudta, mi fog következni. Éhező vadállatként várta, hogy húst dobjanak elé.

Talán túl jó lesz Hellernek, gondoltam. Vagy talán én vagyok túl okos. Mondjuk egy kicsiny, lappangó fertőzés, vagy egy rossz sejt által termelt rossz nedv. Valami ilyesmi kell Hellernek.

– Tudom – mondtam –, hogy sikeres praxisba kezdett, és nem szeretné, ha elszakítanák a barátaitól és szerető hitvesétől...

– Professzor! Kérem, kérem. Én... be kell vallanom valamit. Sem barátom, sem szerető hitvesem. Ha terve van velem...

Az szokott kiabálni, akinek a háza ég. Szomorú vagyok, túl sokat olvastam ki a papírokból. De most már késő.

Lassú, szélütött reszketéssel, megkerestem a szerződést.

– Mikor a kormány kikérte a véleményemet, azt mondtam nekik, egészen addig nem tudok őszinte véleményt mondani, amíg személyesen nem beszélek magával. – Elégedettnek tetettem magam. – Kedves fiatalembernek látszik, ezekből a jelentésekből ítélve pedig felkészültnek tűnik... – Vártam.

Alig állt a lábán, annyira izgult. Ilyenek ezek a fiatal fickók – olyan gyakran állnak vizsgabizottság előtt, hogy szinte hisztériába esnek, mikor átmennek a vizsgán.

– Nem mindig – folytattam – kellemes dolog idegenben lenni, távol az otthontól. Hiába jó a levegő, hiába vonzóak és engedékenyek a nők, hiába megfelelő a gravitáció, jó az étel, és magas a fizetés, ha nincs ideje ezekkel foglalkozni. Az igazság az, hogy ezek a posztok tisztán a munkáról szólnak, különleges és összetett esetekről, és arról a bizakodásról, hogy a piszmogás talán meghozza gyümölcsét, és egy univerzumot meg rázó felfedezést eredményez.

Szinte önkívületben sóhajtott. A vákuum majd kihúzta a papírokat a kezemből.

– A hátránya – folytattam – az állás jellegéből fakad, a rendkívüli titkosság. Egyetlen elejtett szó megrázhatja az egész Államszövetséget. Olyan doktorra van szükségünk, aki gyorsan le tudja zárni folyó ügyeit, és minden feltűnés nélkül el tud tűnni jelenlegi környezetéből. A legkisebb titoksértés is, természetes módon, az ajánlat semmisségét vonja maga után.

Ó, vigyázni fog. Az egész hivatása erre épült. El fog tűnni. Nyom nélkül fog eltűnni.

– Az első eset egy teszt – folytattam. – Azt mondták, előkészítenek egy tesztet, és arra kértek, ne említsem ezt magának. De én, mivel szakmabeliek vagyunk, nem akarom kitenni magát egy olyan tesztnek, amelyről nincs tudomása. Ezt feltételül szabtam. Erre azt mondták, a páciensnek vagy bárki másnak tett egyetlen célzás is elég ahhoz, hogy semmissé váljon a szerződés.

Ó, ez nem lesz probléma! Egyáltalán nem!

– Mondja – folytattam reszkető hangon –, képes arra, hogy idegen tárgyakat észrevétlen módon bejuttasson a látó- és hallóidegek mellé? Ezzel fog találkozni a teszt során.

Ó, nem gond. Altatással fogja csinálni!

– Talán nem fog tetszeni a szerződés – nyögtem. Átnyújtottam neki.

Úgy kapta ki a kezemből a papírt, hogy az majdnem elszakadt.

Tudtam, mi áll rajta. Én gépeltem.

A VOLTÁR KORMÁNYÁNAK

TITKOS HUMANITÁRIUS

RÉSZLEGE

TUDATJA, HOGY

A mai napon

PRAHD BITTLESTIFFENDER,

diplomás cellológust

a X. Titkos Érzékállomás

VEZETŐ CELLOLÓGUSÁVÁ

nevezi ki.

Fizetését, teljes költségtérítés mellett, évi ÖTEZER KREDITBEN (C5000) határozza meg.

A sikeres teszteset megoldása után, amely érvényesíti ezen szerződést a munkavállaló köteles azon a szolgálati helyen, azt a feladatot elvégezni, ahol és amit számára parancsban meghatároztak.

Aláírta: ___________________________

Hitelesítette: _______________________

– Ó – sikította félénken.

– Írja alá a vonalon – mondtam. A kezébe nyomtam egy tollat, mire rozoga íróasztalához rohant, és aláírta. Megkereste a személyazonosító lapját, és azt is rányomta.

Kinyújtottam a kezemet. A fickó vonakodva adta vissza a szerződést. Elővettem professzor Gyrant Slahb személyazonosító lapját, és rányomtam a „Hitelesítette" vonalra.

– Néhány dolgot meg kell beszélnünk – mondtam. – Készítsen két listát. Az elsőbe vegyen bele minden olyasmit, amire szüksége lehet egy műtéthez, egy kicsiny, ideiglenes kórházban. A másik lista azokat a holmikat tartalmazza, amelyekre egy olyan kórházban lehet szüksége, amely jól kialakított ugyan, de nincsenek benne sem eszközök, sem anyagok.

Ó, ezzel nem lesz gond. Folyamatosan körmölt. Ebben nagyon jónak bizonyult.

Mikor végzett, átadta a listákat.

– A személy – mondtam –, aki a gondját viseli, és akinek a parancsait követnie kell, Soltan Gris, az Általános Szolgálat tisztje. Kérje, hogy mutassa meg magának a személyazonosító lapját, hogy biztos lehessen a feladat titkosságában. Ő fogja megkeresni magát. Maga ne keresse.

– Zárja le folyamatban lévő ügyeit. Mondja azt mindenkinek, hogy a Flisten hátországába utazik, bennszülötteket tanulmányozni. Intézze úgy, hogy senkinek ne kelljen levelet küldenie, és magának se küldjön senki.

– Aztán menjen el erre a címre, és várjon. Ott lesz egy kedves hölgy, aki nagyon fog örülni magának. – Naná, hogy örülni fog! Fel is fogja hizlalni, hogy tovább bírja az ágyban!

– Van ott némi felszerelés – folytattam –, a többit pedig küldeni fogják. Gris tiszt úr hozza a tesztpácienst. Jobb, ha figyelmeztetem, ez a Gris rendes fickó, de titkos feladatok esetében szigorú munkafelügyelő hírében áll. Mindenről tud. Azt mondják, képes olvasni mások gondolatában. Zseniális fickó. Ha rájön, hogy maga fecsegett valakinek – akár csak a tesztpáciensnek is – félek, nagyon dühös lesz. Tőle fogja megkapni a szerződés másolatát, persze csak akkor, ha a teszt sikerül. Megértett?

Ó, persze hogy megértett.

– Ne felejtse – mondtam, és majdnem én felejtettem el remegtetni a hangomat –, a maga alkalmazása mindvégig attól függ, hogy mennyire hajlandó együttműködni Gris tiszt úrral. – Meglágyítottam a hangomat. – Tulajdonképpen jószívű. Ha a barátjává teszi, ha vakon követi minden szavát és teljesíti minden kívánságát, a maga élete nem kerül veszélyben. Ő a kormányzat titkos ereje. A legbriliánsabb közreműködők egyike.

Úgy éreztem, kicsit messze mentem.

Felálltam. Az ajtóhoz topogtam. – Ó – mondtam –, egy szívességet akarok kérni öntől. Nincs egy öreg kabátja, amit már nem használ? Szörnyen hidegek az esték, majd megfagyok.

Felkutatta a szobát. Talált egy lyukakkal tarkított vénséges vén kabátot. Ott állt a neve a gallér belsejében. Segített reszkető vállamra emelni a kabátot.

– Hálás vagyok – mondtam. – Alkalomadtán visszaadom.

– Ó, tartsa meg nyugodtan! – sikította. Hihetetlenül gazdagnak érezte magát. Az egész ruhatárát ideadta volna.

Tayl özvegye majd ad neki néhány göncöt meggyilkolt férje ruhatárából. Minden elrendeződött.

Lesegített a tűzlétrán, majd átvezetett a szeméthegyeken. Miután visszamászott, hallottam eszeveszett ujjongását. Aztán törni kezdtek az amúgy is roncs bútorok. Ezzel ünnepelte folyó ügyei lezárását.

Ahogy a légibusz felé közeledtem, észrevettem, hogy valaki egy szeméthegy mögül figyel, de mikor odanéztem, az illető eltűnt a szemem elől. Lehetetlen, hogy valaki felismerjen. Megrántottam a vállamat – egy reménykedő tolvaj lehetett.

Visszarepültem az irodába, ahol a kézzel írt listák segítségével elkészítettem Prahd búcsúlevelét, melyet a hamis személyazonosító lappal és az öreg kabáttal együtt, mielőtt elindulok a Blito-P3-ra, a Wiel-folyó partján hagyok. Doktor Prahd Bittlestiffender örökre el fog tűnni a Voltár Államszövetségből. Az idióta. Nem is létezik „Titkos Humanitárius Részleg". Soha, semmiféle emberbarát akcióra nem került sor ebben a birodalomban. Csodálatos, hogy az emberek milyen hiszékenyek, mikor valamit tényleg el akarnak hinni. Eszem ágában sem volt évi ötezer kreditet fizetni valakinek!

10. fejezet

Másnap reggel bekukkantottam a hangárba, hogy felmérjem a helyzetet.

Kétség nem fért tervem nagyszerűségéhez, a bizonyíték pedig ott volt a szemem előtt. A hangárt ellepték az alvállalkozók munkásai. Nyaktörő sebességgel rohangáltak és dolgoztak.

A vontató hátát burkoló lemezeket már rég visszaszerelték. A daru éppen a felső vezérsíkot – amely leginkább egy hal uszonyára hasonlított – eresztette rá a vontató törzsére.

Heller odafent állt, és a műveletet irányította. Kapkodtak! Semmi perc alatt a helyére került, majd munkások vetették rá magukat, hogy odaerősítsék, miközben

Heller, a daru kampóján, elindult lefelé. Mikor meglátott, leugrott a kampóról.

Összehajtogatott papírokat tartott a farzsebében. Kikapta, és a kezembe nyomta őket. – Ezek az elvégzett munkák – mondta. Tőle szokatlan gyorsasággal beszélt – Ellenőriztem őket. Az árak korrektek, mindent kipróbáltam. Pecsételje le őket, kérem... mindegyiket a tervezetszám alatt. – Varázslatos módon előkapott egy táblát, és rátette a papírokat.

Pecsételni kezdtem a személyazonosítómmal. – Mi lett a jövő-múlt hajtómű felrobbanási hajlamával? – kérdeztem. – Sikerült megoldani?

Mintha nem is hallotta volna, amit mondok. Éppen akkor érkezett a Flotta egyik utasszállítója – egy fiatal tiszttel. Egy tisztiszolga két táskát cipelt ki a gépből, mintha kamerák lettek volna. Heller kivette a kezemből a lepecsételt papírokat, és az akkor érkezett tiszt felé iramodott.

A Flotta nyomozója volt. Ő ellenőrizte az irataimat a klubbéli verekedést követően! A hajtókáján ez állt:

Tengerészeti Nyomozóhivatal

Kezet ráztak. Heller boldog buzgósággal így kiáltott. – Hát megszerezted!

A tisztiszolga vigyorogva a magasba emelte a két táskát. A nyomozótiszt így szólt: – Az utolsó kettő. Elavultak, majd meglátod. Miután már nem építettek jövő-múlt hajtóműveket kicsi bárkákba, megszüntették a változtatható időzítésű irányzékok gyártását.

Heller kéjes pillantásokkal lesett bele a táskákba. – Csodálatos.

– Meg kell ígérned, hogy nem jutnak civil kezekbe – szólt a Flotta nyomozója. Önmagának is megengedte, hogy belessen a táskákba. – Mulatságosak, ezt te is tudod. Egészen addig nem tudtam ezekről, amíg nem beszéltél róluk. Csak az ormótlan, fix irányzékokat ismertem, amilyeneket a csatahajókon használnak.

Heller mindegyiket kivette a táskából, hogy lássa, működnek-e. Vigyorogva nézett keresztül rajtuk. Kicsiny kameráknak látszottak. Az összes fickó ott a Flottánál bolond: gyerekek, akik imádják a játékaikat. Heller saját személyazonosítójával pecsételte le a nyugtákat.

– Nem mondom, hogy mutasd meg a hajót – szólt a nyomozó. – Látszik, hogy nyitott torokkal dolgozol!

– Úgy van! – felelte Heller. – Zéró időhatárral dolgozunk! Igazán sokat segítettél, Bis.

Ismét kezet ráztak, majd Heller elrohant a táskákkal. Üvöltözve megkeresett néhány alvállalkozót, s velük együtt beszáguldott a hajóba. A következő pillanatban már kint is volt, táskák nélkül, hogy tovább noszogassa az alvállalkozók munkásait, akik már így is a tőlük elvárható sebesség ötszörösével robotoltak.

Vigyorgott a lelkem. Működik! Krak grófnő úgy vehette kezelésbe Hellert az elmúlt éjjel, ahogy arra csak a nők képesek. Heller rakétaként rohant a végzete felé. Eszeveszetten igyekezett minél előbb célba érni.

Nem viszonoztam a tengerészeti nyomozó gúnyos mosolyát. Hadd sziszegjen. Akkor is minden úgy lesz, ahogy én akarom!

Aznapi összes teendőmet elterveztem. A nemsokára hivatalosan halottá nyilvánított doktor Bittlestiffender hamis személyazonosítóját használva beléptem az irodám mesterpultjába, hogy megtudjam azoknak a cégeknek a nevét, amelyekre szükségem lesz. Pontosan tudtam, mivel foglalkoznak. Azonnal kiválasztottam a legnagyobbat: a kormánnyal kötött üzleteik nagy számából ítélve biztos voltam benne, hogy teljesen korruptak.

Egy rövid repülés a kereskedelmi főváros felé, és máris bemutatkoztam a Zanco Cellológiai Felszerelések és Anyagok Társasága főnökének rendkívül egészséges és fennhéjázó irodájának előszobájában. A hatalmas ablakokon keresztül elém tárult a kereskedelmi főváros füstös ködbe burkolódzott panorámája.

A portás nyilván azt gondolta, túl rongyos vagyok ahhoz, hogy az igazgatót keressem, így aztán megpróbált leültetni, és megvárakoztatni. Így szóltam: – Egy egymillió kredites rendelés nem vár, portikám. Lökjön be, most azonnal.

Ez meghozta a kívánt nyüzsgölődést, hajlongást és ajtónyitogatást.

Az igazgató, egy simulékony hivatalnok, a legújabb divat szerinti, csillámló hivatali öltönyben, kinyújtotta hatalmas, egészséges, kesztyűs kezét, megrázta az enyémet, majd felkínálta irodája legkényelmesebb székét. Az asztalán villódzó táblán ez állt.

KOLTAR ZANCO

Azt mondtam magamnak: Koltar, te most néhány embert gazdaggá teszel. Így folytattam hangosan: – Professzor Gyrant Slahb, családom közeli és kedves barátja ajánlotta az ön cégét, Zanco úr. Bízom benne, el tud látni a szükséges holmikkal.

Ó. hát persze hogy el tud látni! Megkínált egy poppal, hogy enyhítse esetleges fáradtságomat. Nyilván bekapcsolva tartotta a kommunikátorát, így hallotta az egymillió kreditet.

– Titkos feladat végrehajtásán dolgozom – mondtam. Megadtam neki a projekt számát. – Csak a számot adhatom meg, de azt javaslom, ellenőrizze kereskedelmi számítógépén. És a személyazonosító lapomat is. – Eldaráltam a számokat.

A portás kommunikátora is nyitva lehetett, mert mielőtt még meggyújthattam volna a túlméretezett füstrudacskát, amit Zancótól kaptam, a portás belekiabált a kommunikátorba. – Érvényes, főnök. Mindkettő érvényes. Huszonöt milliós keret.

Nem lepett meg. Előző éjjel megnéztem. Időbe telik, mire Endow és Lombar elegendő fiktív céget és hamis számlát gyűjt össze, hogy felvehessék ezt az irdatlan összeget. A számlák között lehetnek valódiak is. Szándékomban állt segíteni nekik, habár Lombar határozottan megtiltotta, hogy korrumpálódjak.

Zanco még barátságosabbá vált. A két listát az asztalára dobtam. – El tud látni ezekkel?

– Természetesen – mondta gőgösen. – Ezekkel az eszközökkel a kereskedelmi részlegünk foglalkozik, de...

– A dolog titkosságából fakadóan, valamint a rendelés nagyságrendje miatt...

– Pontosan. – Aztán összevonta a szemöldökét. – Ez a rendelés, hozzávetőlegesen, csak egyharmad millióra rúg.

– Ezért akarom, hogy lekapcsolja a kommunikátort – mondtam.

Elmosolyodott. Megérintette a mestertáblát. Az összes fény kialudt az asztalon.

– A számlát – mondtam – meg kell duplázni. Az összeg felét, árulkodó nyomok nélkül, Lombar Hisst, az Apparátus igazgatójának számlájára kell utalni.

– Aha – mondta, kicsit aggódva. Ez még mindig csak kétharmad millió.

Észrevettem az asztalán egy hatalmas katalógust. Nagylelkűen megengedte, hogy kézbe vegyem. Fogtam egy tollat. Végigmentem a katalóguson, kiírtam belőle mindent, ami érdekes lehet: elektromos műtéti késeket, melegítőpalackokat, hét, teljes anesztéziás készletet, köpenyeket... és így tovább.

Türelmes volt.

Végeztem. Visszavettem az eredeti listát, és megnégyszereztem a fogyóeszközöket, köztük a gyógyszereket és az energiatelepeket. Ennyi kötszer elég lett egy hadseregnek.

Érdeklődve figyeltem kicsiny csuklószámítógépét.

Vagy nagyon jó volt a szeme, vagy tudta, melyik lapon mi szerepel, és mennyibe kerül.

– Ez még mindig csak négyszázhatvanezer, persze duplázás nélkül – panaszkodott.

– Nos, megmondom, mit fogunk csinálni. Bizonyára vannak olyan termékei, melyek egzotikusak, s ezért a katalógusokban sem szerepelnek. Dobja rá őket Nyomja fel az összeget négyszázkilencvenezer kreditre.

– Miért nem ötszázezerre? – kérdezte.

– Csinálja úgy – mondtam –, hogy papíron ötszáz jöjjön ki, a valóságban azonban csak négyszázkilencven. A fennmaradó tízezer kreditet szépen ideadja nekem, készpénzben.

Ó, meg tudja csinálni. Engedélyt kért, hogy visszakapcsolhassa az asztalát, mire néhány perc múlva az iroda megtelt fiatal ügyintézőkkel, könyvelőkkel, raktárosokkal és szállítókkal. Gyönyörű volt látni ezt a szintű hatékonyságot.

Méltóságteljes arckifejezéssel ücsörögtem, miközben elégedetten pöfékeltem a füstöt. Hamarosan eltakarodtak az irodából, csak néhány papírt hagytak az asztalon. Az igazgató várakozva fordult felém, hogy elővegyem a személyazonosítómat, és nekilássak pecsételni. Ehelyett kibontottam egy újabb popot.

– Van még valami – mondtam. – Fogjon egy darab papírt – az a kék lap pont jó lesz –, és írja rá: „Gris tiszt úr, csúszópénz iránti igényét felháborítónak találom visszautasítom. Kizárólag hivatalos csatornákon kereskedünk. Teljes legalitás mellett." És írja alá.

Megtette, majd átadta a papírt.

– És most – mondtam – a tízezret!

Egy hivatalnok már korábban behozta. Egy szövettokban volt. Az igazgató átadta. Nem foglalkoztam azzal, hogy megszámoljam. Nekünk, pénzembereknek bíznunk kell egymásban.

Nekiláttam pecsételni. Minden egyes alkalommal ahogy a személyazonosító lapom rácsapódott a soron következő papírra, az igazgató vigyora fél hüvelykkel szélesebbre húzódott. Mire végeztem, a feje majd szétrepedt a nagy vigyorgástól. Túlságosan is elégedett volt.

– Én, mint a projekt Általános Vizsgáló Főlordja – mondtam – figyelmeztetem, hogy mindenféle hiányt és hiányosságot, hasznavehetetlen gyógyszert, vagy hibás csomagolást, szankcionálok.

A mosolya kissé fakóbbá vált.

– És ha Lombar Hisst valaha is meghallja ezt a tízezer kreditet, az egész készletet sérültnek, a gyógyszereket pedig lejárt szavatosságúaknak minősítem.

Rám nézett egy pillanatra. Aztán felugrott, és nyomkodni kezdte a kezemet. – Igazán nagyra értékelem az óvatos ügyfeleket, Gris tiszt úr. – És felnevetett. – Tökéletesen megértjük egymást.

– Beugrok a szállítási osztályra, hogy elmagyarázzam nekik, hová vigyék a két különböző szállítmányt. Szükségem lenne ötven darab tartalék címkére, hátha leesik néhány.

A szövettokot is ideadta. A kék papírlappal együtt betettem egy öreg zsákba, amit addig a zsebemben tartottam, összehajtogatva. Elkísért a nyüzsgő szállítási osztályra, majd eljött velem, egészen a légibuszig. Még integetett is, mikor felszálltam.

– Most már gazdag vagyok? – bosszantott Ske.

Átadtam neki tíz kreditet. – Most már gazdag – mondtam.

Igazság szerint úgy éreztem magam, mintha egy egész gallon pezsgővíz pezsgett volna bennem.

Hirtelen megszűnt a szegénységem! Akár még italt és édeszsemlét is vásárolhatok!

– Valaki figyeli a légibuszt – mondta Ske. Nem látszott olyan boldognak, mint amilyen én voltam. – Azt hiszem, követik magát.

– Hülyeség – mondtam. – Kit érdekelne egy teljesen legális, kormányzati tranzakció? Szálljon le oda, hogy megreggelizhessek.

Semmi nem ronthatja el ezt a pompás napot!

Az ég segítsen rajtad, Heller, mondtam magamban, miközben vadul nyeltem az édeszsemléket. Az okos Gris még nem minden. Az okos és gazdag Gris azonban legyőzhetetlen kombináció! Véged van!

TIZEDIK RÉSZ

1. fejezet

Úton voltam saját gazdagságom felé, néhány nyomot azonban el kellett tüntetnem. A precízség mindig is ott szerepelt alapelveim között.

Az édeszsemlék maradványait piszkálgatva a fogaim közül, beléptem egy útszéli küldeménycentrumba. Egyszázad kredites érméket dobtam egy üdvözlőlap-gépbe, mire a gép kiadott egy lapot, azt a fajtát, melyet ajándék gyanánt küldözgetnek egymásnak az emberek, valamint egy tollat. Az aprócska asztalhoz telepedtem, és írtam:

Tudatom Önnel, Lombar

Az ajándék útban van. H.-t nehéz volt meggyőzni arról, hogy vásárolja meg ezeket a felszereléseket.

Megvédtem az Ön érdekeit.

Remélem, jól tettem.

Éber beosztottja.

Soltan

Egyszázad kreditért bármit lemásoltak az ügyfélnek. Fogtam az egymillió kredites Zanco-számlát, lemásoltattam, majd a másolaton bekarikáztam a végösszeget, és odaírtam mellé: „2".

Húztam egy nyilat, ahhoz pedig azt írtam Lombar. Egész biztosan rá fog jönni. Mindannyin ismerjük az Apparátusnál használt informális kódokat.

Az üdvözlőlapra ezt írtam:

Egy Nagy Főnöknek

Aztán fogtam a kék papírt, amit Zanco írt, és amelyben visszautasítja, hogy csúszópénzt adjon nekem majd egy egyszázados érméért ezt is lemásoltattam A másolatra, keresztben, ezt írtam:

Kérem, enyhítsen a rám vonatkozó megszorításokon.

Ahogy végeztem, kétszázad kreditért vettem egy borítékot, az összes papirost beletettem, majd szabályosan – és teljesen titkosan – megcímeztem Lombar Hisst, a Szervezett Információs Apparátus igazgatója számára.

Persze nem dobtam be egy postaládába. Elsétáltam egy olyan épülethez, amelyről tudtam, hogy az Apparátus ellenőrzése alatt áll – egy női fehérnemű üzlet – és a hátsó irodában odaadtam az ügynöknek, azonnali kézbesítésre.

Ettől a lépéstől rendkívül erényesnek éreztem magam. Szinte hallottam Lombar dorombolását, ahogy kézhez kapja. Azt fogja mondani: – Ah, az a Gris: egy tökéletes beosztott. – Lombart soha nem kedvetleníti el a pénz!

Alaposan bereggeliztem. Vettem magamnak öt hatalmas édeszsemlét, de csak négy és felet tudtam magamba tömni. Mint valami jószívű emberbarát, a maradék felet Skének adtam. Az csak bámulta a zsemlében lévő harapásnyomokat, majd letette maga mellé az ülésre. Hálátlan!

De semmi nem tudta romba dönteni eufóriámat. – Energiaváros! – utasítottam kevélyen. – Fémpiacok sugárútja!

A sofőröm mintha motyogott volna valamit Ez természetes volt. Senki nem szeretett az Energiavárosba repülni. Nemsokára feltárult alattunk a város.

A helyet élénksárga burok borította. Nem füst: a környező légkör hatalmas indukciós erőtereinek hatására a levegőben lévő, akár gáz, akár folyékony halmazállapotú molekulák összetömörültek, és megszilárdultak. Ezeket az indukciós erőtereket hatalmas energiaátalakító generátorok hozták létre, melyek a város közelében zúgtak és bömböltek, energiával látva el a bolygó ezen féltekéjét, s eközben olyan fémeket alkottak, melyek csak ritkán fordulnak elő a természetben. Az egyik elem egy másikká történő átalakítása értékes fémeket és energiát eredményezett. Rendkívül elmés megoldás, igazán. Viszont rengeteg volt a meddőhányó és a nehéz szállítójárművek által leborított törmelékhegy, a levegő pedig fojtogatta az idelátogatót. Ezt a komplexumot égbe törő, elliptikus transzformátoraival és utcáival együtt százhuszonötezer évvel ezelőtt építették – az első invázió idején –, és annak ellenére, hogy folyamatosan bővítik, soha senki nem takarította ki.

A sofőrök és a pilóták utálnak iderepülni. Mocskos lesz a gépük. Megzavarodnak a rádióik és a kezelőszervek. Az irányjelzők tönkremennek, s emiatt rengeteg a baleset. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy légi harci szállítók és földi harci szállítók érkeznek és indulnak szinte percenként, világossá válik, hogy miért nevezik az Energiavárost sokkal szívesebben „káromkodás főváros"-nak.

Ske káromkodva cikázott a Fémpacok sugárútja felé. Legalább két mérföldön keresztül sorakoztak a hevenyészett üzletek és raktárak. Nem egy hétvégi furikázóhely, az egyszer biztos.

A sofőröm akkor kezdett igazán káromkodni mikor utasítottam, hogy még egyszer menjünk végig a sugárúton. Meg sem hallottam, amit mondott. Az ártáblákat figyeltem. Az árak naponta változtak, ezért egyik cég sem tudta, hogy mennyiért árul a másik. A hozzám hasonló okos üzér nem kapta fel azonnal a kommunikátort, hogy beleüvöltsön: „Kérek három teherszállítmány ólmot". Nem bizony.

Végül kiválasztottam az aznapi legalacsonyabb eladási árral dolgozó céget, és a sofőrt az irodájukhoz irányítottam. Ez volt a Megbízható, Azonnal Elvihető Fémtársaság.

Beléptem. Rendszerint az Ipari Főváros gyárainak beszerzőivel üzleteltek, és nem is számítottak másfajta vevőkre. „Régi haver, dobjátok fel" modorban folyt a kereskedelem. Nem szoktak hozzá ahhoz, hogy valaki megálljon előttük egy jóféle légibusszal, vastag füstrudacskából eregesse a füstöt, és megvetően nézzen végig rajtuk. Meglepődtek. A fémkereskedelem fémessé tette megjelenésüket. Mintha még a kötényüket is fémlemezből szabták volna.

– Katonai megrendelésekkel nem foglalkozunk – csörömpölte az eladó.

– Magán megrendelés – mondtam. A pultra tettem az öreg zsákot, mire az eladó hátrálni kezdett. Előhúztam egy marék aranyszínű bankjegyet, mire visszajött.

– Készpénzes vásárlás? – csörömpölte. Szemgolyója ide-oda cikázott, hogy lássa, figyelnek-e a többiek. Tudtam, azon gondolkodik, mennyi pénzt tudna lenyúlni rólam.

– Az áll a táblájukon – mondtam –, hogy a mai napon tizenegy kreditért adják az arany fontját.

– Pontosan – felelte. – Az aranyunk csak 0.001 ezred százalékos szennyezettségű.

– Talán – folytattam – tud adni tízért is.

– Jöjjön be ebbe a fülkébe – mondta sietősen.

Gyors számításokat végzett egy öreg számológéppel. Rendkívül összetett művelet volt. Mennyit kell ellopnia a raktárkészletből ahhoz, hogy tíz fontra jöjjön ki az arany fontja, és mennyit ahhoz, hogy neki is jusson belőle.

Az én számításaim nem voltak ilyen sötétek. Ezer kreditet akartam megtartani. Nem állt szándékomban lefölözni a részemet – úgysem tudom elkölteni, gondoltam. Volt kilencezer kreditem, és szükségem volt kilencszáz font aranyra.

Fintorogva és grimaszolva, de végül kiszámította. Az arany valójában nem kerül sokba a társaságnak. Az ólmot az arany árának egyharmadáért vásárolják. Arannyá alakítása, mivel az arany, az atomi skála szerint könnyebb az ólomnál, hatalmas mennyiségű energiafelszabadulással jár. A fémtársaság ezzel fizet az eljárásért. Az energiatársaság, az üzlettel kapcsolatos fő kiadásait szinte csak a csomagolás és a szállítás adja, valamint a kifizetett csúszópénzek. Az arany árát csak az tartja a magasban, hogy az energiatársaságok, a hatalmas energiaigény miatt, nagyobb előszeretettel alakítanak át könnyebb elemeket. A fémek kevésbé fontosak. Néhány fémrúd miatt nem izgatják magukat. „A mindennapi üzlet éppen elég", szokták mondani.

– Összeolvadt az alku – mondta az eladó.

– Még valami – szóltam közbe. – Erős, fémszállító táskákat akarok, kilenc darabot, egyenként száz font arannyal.

– Ez feláras – mondta.

Hogy hívják ezt a társaságot, kicsit délre maguktól? – kérdeztem.

– Áll az alku – mondta.

Egy csomó „Hé, Ip" és „Te ott" kiáltás után előkerültek a munkások. Találtak kilenc darab ütött-kopott, de azért még zárható, fémszállító táskát a szemét között.

Felemeltem az egyik ötvenfontos fémrudat. Megtévesztő volt. Kicsi, de nehéz! Majdnem letörte a kezemet. A körmömmel nyomkodni kezdtem a sarkát, majd a fogammal is megpróbáltam. Jó puha. Tiszta arany. Gyönyörűen csillogott! Csodaszép arany!

Tizennyolc ötvenfontos fémrúd került a táskákba.

A fémárus meghamisította a leltárt Egy targonca gurult a rakodóemelvényhez.

Kivettem a zsákból kilencezer kreditet, és beleszámoltam az eladó pénzért viszkető tenyerébe. Megkaptam a nyugtámat. Összecsaptuk a kezünket.

Az üzlet lebonyolódott. A munkások szétszéledtek. A targonca már eltolatott a légibusz mellől. A légibusz nyitott ajtóval, nem tudott felállni a rakodóemelvényre Ske után kiáltottam.

Éppen akkor emelte fel az egyik táskát, majd megállt, hogy rám vesse szörnyű pillantását. Türelmetlenül intettem.

Meleg volt, a levegőben pedig lebegett a por. Ennek ellenére az izzadó Ske hamarosan berakta a kilenc táskát a légibusz padlójára.

Dölyfösen felemeltem az ujjamat. – Az Apparátus hangárjához, pajtikám. – Beszállt, majd a légibusz minden ízében reszketve, nagy nehezen felkapaszkodott az égre.

Ske morgott magában, a légibusz pedig tántorgott a levegőben. Egyiküknek sem volt rá valódi oka, mivel a rakomány csak egy hajszálnyival lépte túl megengedett terhelést.

A bukdácsolás kissé megnehezítette a dolgom, de azért sikerült előszednem a tartalék Zanco-címkéket és egyenként ráragasztani őket a kilenc táskára. Beolvadó címkék voltak: ha ráragasztottad őket valamire, a címkék beleolvadtak a felületbe. Ezután már semmivel nem lehetett eltávolítani őket. A címkéken ez állt:

VIGYÁZAT

ÉLETVESZÉLY

RADIOAKTÍV CELLOLÓCIAI ELEMEK

A TÁSKA KINYITÁSÁBÓL EREDŐ

ÉGÉSI SÉRÜLÉSEKÉRT ÉS HALÁLÉRT

A ZANCO TÁRSASÁG FELELŐSSÉGET

NEM VÁLLAL

Élénkvörös. Pompás! Még sötétben is látszani fognak!

Ahogy a bekoszolódott légibusz kínlódva döcögött az égen, melegség öntötte el a lelkemet.

Kilencszáz font arany az tízezer-nyolcszáz uncia.

A Blito-P3-on az arany unciánkénti ára, átlagban, legalább hatszáz amerikai dollár, arról nem beszélve, mennyit adnak érte a feketepiacon, vagy Hongkongban.

Ez azt jelenti, hogy ez a bizonyos Soltan Gris hatmillió-négyszáznyolcvanezer, saját, amerikai dollárral gazdálkodhat odaát. Ekkora summánál meg a gravitáció különbözősége sem számít. Egymillió ide vagy oda?

Temérdek török hastáncosnőt tudok venni ezen a pénzen.

Azonkívül, ha a helyzet úgy kívánja. Hellert is befizethetem néhány pokolbéli utazásra.

A nemcsak okos és gazdag, de gőgös milliomos pénzmágus és zsíros Gris legyőzhetetlen is egyben. Rendíthetetlen!

– Ez nem teherkocsi – méltatlankodott Ske, alig elkerülve egy ütközést.

Nem figyeltem rá. Hatalom, hatalom, ki állítja, hogy nem édes e szó mindannyiunk számára? Már az angolt gyakoroltam. Képzeletben Hellerrel találkoztam, aki rongyos, mocskos, éhező koldusként jön szembe az utcán, s egy kis apróért könyörög, én azonban csontos, görcsös ujjait lefejtem jól szabott zakóm ujjáról, s félelemtől reszkető arca előtt bevágom limuzinom ajtaját.

2. fejezet

Minden a legnagyobb rendben haladt az Apparátus hangárjában. Ske letette a gépet a kijelölt leszállótérre, földi üzemmódba kapcsolt, és kigurult a terület szélére. A légibuszban ülve is érezni lehetett, hogy szinte izzik a levegő a Vontató Egy körül. A vezérsík a helyére került. Most a törzs burkolatán dolgoztak. Mindenki félbehagyta, amit addig csinált, így több mint száz munkás élénksárga munkásruhában élénksárga permetet szórt a gép törzsére, amely azonnal elfeketedett, ahogy elérte a lemezt.

Tudtam, mit csinálnak: Heller felújítja az eredeti, a Flottánál használatos felszívóburkolatot. Tisztán látszott a régi és az új felület közti különbség. A régi már beszürkült, az új viszont olyan fekete volt, mintha semmi sem lett volna a lemezen. A felszívóburkolat ellenáll a beérkező hullámoknak, és magába szívja őket, nem veri vissza a hullámok energiáját, legyenek azok láthatóak vagy láthatatlanok. Még a keresősugarakat is képes felszívni. A bárka felderíthetetlenné válik, hacsak nem árulja el magát azzal, hogy eltakarja a mögötte levő csillagokat. Fittyet hány még a legmodernebb felderítő-rendszereknek is.

Elmosolyodtam, mikor arra gondoltam, mit fog tenni a Blito-P3 primitív felderítő-rendszereivel. Még egy öreg, leszakadt Apparátus-bárka is képes a bolondját járatni velük. A vidámságom kissé alábbhagyott: ez a réteg megsokszorozza a Vontató Egy robbanásveszélyét. Semmit nem sugároz ki magából! Vágtat az égen és magába szívja az összes erőteret és fényt... Gyorsan elfordítottam a fejemet, hogy valami másra gondoljak.

Ah, valami sokkal vidámabb. A Blixo! Éppen akkor érkezett meg a Blixo! Tényleg kegyeibe fogadott a szerencse!

A Blixo éppen olyan volt, mint bármelyik Blito-P3 szállító. Kicsiny teherszállítók, úgy kétszázötven láb hosszúak. Meglehetősen gyengécskék és könnyűek, rakterük és teherbírásuk azonban megfelelő, jól kihasználható. Ötven-hatvan utasnak és húszfőnyi legénységnek alakítottak ki helyet ezekben a hajókban. A térgörbítő meghajtók körülbelül hat hét alatt repítik el ezeket a bárkákat a Blito-P3-ra. A menetidő gyakran változik

Kényelmetlenek és ócskák, de nem veszélyesebbek a többi szállítónál. Az bennük a legjobb, hogy pontosan úgy néznek ki, mint a többi teherszállító: senkinek nem tűnik fel a közlekedésük – ezer ilyen jön-megy a Voltár körül, hetente.

Intettem Skének, hogy guruljunk oda – nem lett volna türelmem fél mérföldet gyalogolni.

Az elmúlt fél órában a hatalmas kerekes vontató becipelte a teherszállítót a hangárba, majd a daru leemelte a bárkát a vontatóról.

De nem hagyták magára a Blixót. A hirtelen leeresztett biztonsági rácson keresztül is hallani lehetett a kisebb daruk sürgölődését.

Páncélozott légi teherkocsik sorakoztak fel a hangár előtt. Alig egy hüvelyk választotta el őket egymástól. A Blixo rácsok takarásában kezdte kirakodni felbecsülhetetlen értékű rakományát.

Az első teherkocsi, visszazárva a rakodás után, félreállt és várt. Ahogy a többit is megrakják, elindulnak, keresztül a sivatagon, fennen hirdetve a Túlélőtábort, valódi úti céljuk azonban a Spietos. Az antik erőd irdatlan raktárai egyre csak telnek, ahogy telnek a hónapok, egyre szembetűnőbb lesz. Lombar boldog lesz, mikor meglátja begördülni ezeket a teherkocsikat.

Ötszáz Apparátus-őr vigyázta a terület biztonságát. Nem nagyon érdekelte őket a rakodás. Unatkozva támaszkodtak fegyvereikre, miközben prostituáltakról, vagy egy múltkori kockajátékról beszélgettek.

Nem tartott sokáig kirakodni a felbecsülhetetlen értékű rakományt. Ültem és vártam, miközben az összes légi teherkocsi megtelt, libasorban elindultak a legközelebbi felszállótér felé, majd szépen, egymás után, a levegőbe emelkedtek. A konvoj eldübörgött a Túlélőtábor felé.

Megböktem Skét, mire leszálltunk az őrparancsnok mellé, akinek felmutattam a személyazonosítómat. Berepültünk a biztonsági rácson, és megálltunk a hajó légzsilipének létrájánál.

Tulajdonképpen – a 45l-es részleg igazgatója lévén – az én ellenőrzésem alá tartozott mindenfajta teherszállító forgalom. Ez azonban nem derült ki a légzsilip létrájánál álló űrhajós viselkedéséből. Szeretett volna minél előbb lelépni, bemenni a városba, és csapni egy murit.

– Szóljon Bolz kapitánynak, hogy Gris tiszt úr meg érkezett – mondtam neki.

– Mondja meg neki maga – szólt vissza az űrhajós. Rendszerint mogorvák, mikor visszaérkeznek egy hosszabb útról.

Nem volt rá alkalmam, hogy elintézzek neki egy megfelelő büntetést. Ahogy kiszálltam a légibuszból, civakodást hallottam a légzsilip felől.

Három nagydarab Apparátus-őr, akiket valószínűleg pont ezért küldtek ide a Spietosból, egy utast – vagy inkább egy foglyot – lökdöstek kifelé.

Cseppet sem találtam szokatlannak, így félreálltam, hogy el tudjanak mászni a létrán, mikor megütötte a fülemet a fogoly kiabálása.

– Vegye le azt a (bíííp) kezét a (bíííp) nyakamról, és ezeket a (bíííp) bilincseket a (bíííp) csuklómról! – Angolul beszélt! Nem törökül vagy arabul, angolul!

A viselkedését, a ruházatához hasonlóan, zilálttá tette a hosszú utazás. Zömök fickó volt, rendkívül izmos. Sötét haja és sötét szemöldöke barnás bőrrel párosult. Egy jól szabott öltöny és egy fekete csíkos kék ing maradványai lógtak rajta. De nem ez volt a furcsa. Fémből készült, és nem elektromos bilincsek feszültek a csuklóján. A bokáját szabadon hagyták. Továbbá nem kábították el, ami jól látszott a viselkedésén. Kiabált és hadakozott! Temérdek szabálytalanság.

Ahogy elérték a létra alját, így szóltam a foglyot vezető őrök egyikéhez: – Gris vagyok. Ez rendkívül szabálytalan. Hol a parancsuk? – Nagyon hivatalosnak tűnhettem. Így kell bánni a túlélőtáborbeli csőcselékkel. A vezető őr a papírjai közt kotorászott. Nyilván nem csak egy foglyot bíztak rájuk. Megtalálta. – Az áll benne, hogy simán szereztük, és hogy azonnal végkihallgatásra kell vinnünk. – A „sima beszerzés" minimális erőszakot, általában alvás közbeni elrablást jelent. Veszélyes gyakorlat.

– Ki írta alá ezeket a parancsokat? – kérdeztem.

A vezető őr a papírra meredt, aztán rám. – Hát maga Gris tiszt úr.

Ó, egy a lepecsételt sok ezerből. Megnéztem. A parancs Lombar egyik személyi titkárától származott, attól, aki személyesen intézi a kihallgatásokat. Hideg futott végig a hátamon. Bíztam benne, hogy a megfelelő embert hozták ide. Lombar utálja a tévedéseket. Elolvastam a fickó nevét.

A fogoly felé fordultam. – Gunsalmo Silvának hívják? – kérdeztem angolul.

– Amerikai? – kérdezte. – Az Isten (bíííp) meg, maga beszéli az amerikait? Hol van ez a (bíííp) hely? Mi az isten (bíííp) ez az egész? Mi az istent csinálok ebben a repülő csészealjakkal teli istállóban?

– Kérem – mondtam türelmesen. – Gunsalmo Silva a neve?

– Nézze, azt akarom, hogy hívja ide a (bíííp) Egyesült Államok konzulját! Most rögtön, megértette? Tisztában vagyok a (bíííp) jogaimmal! Hozasd ide az Egyesült Államok konzulját, kis haver, mielőtt tényleg belerúgok abba a (bíííp) seggetekbe!

Egészen biztosan nem fog válaszolni. Intettem az őröknek, hogy tegyék be a közelben várakozó furgonba. Nem tagadta, hogy ő lenne Gunsalmo Silva.

Ahogy belökték a kocsiba, ezt kiabálta: – Meg fogom írni a kongresszusi képviselőmnek!

Sok szerencsét, gondoltam. Kicsit nehéz lesz postai bélyeget vásárolni a Spietos vallatószobájában.

Úgy tűnt, nem hoznak elő több foglyot, így elindultam a létrán a kapitány szalonja felé. Rátaláltam Bolzra. Nagydarab fickó volt, öreg, ősz űrhajós, akit alaposan megkeményített a csillagok közt töltött száz év. Levetkőzött a földet érés után. Levette a zubbonyát. Szőrös, nagyon szőrös mellkas. Valószínűleg a Binton bolygóról származott. Válla alakjából és lecsüngő ajkából ítélve biztosan.

Mikor meglátott, a forgószékére mutatott. – Üljön le, Gris tiszt úr. – Néhányszor már találkoztam Bolzcal Most is örültem neki. – Gondoltam, iszom egy kortyot mielőtt kigázolnék a szárazföldre. Velem tart?

Levett egy üveget a közeli italállványról. Tudtam, mi az. Fekete címkés „Jhonnie Walker". Földi whisky! Fogalmam sem volt, mit szeretnek rajta a kapitányok. Letépi az ember fejét! Három cseppet kitöltöttem egy dobozba, nem azért, hogy megigyam, hanem hogy barátságos legyek.

Bolz fecsegett egy kicsit az útjáról. Csak a szokásos dolgokat. Majdnem belerohantak egy űrszemétből álló felhőbe, minden eddiginél nagyobb elektromos vihar csapott rájuk, felrobbant egy konverter a fő meghajtóban, a legénység két tagja fogdába került, áruházi lopásért – banális dolgok.

Aztán rám mosolygott a szerencse! Rájöttem barátságosságának okára. Megbizonyosodott róla, hogy senki nincs az ajtónál, közel hajolt hozzám, majd whisky szagú lehelettel ezt suttogta: – Gris, húsz Scotch van a ládámban. Át kell csempésznem az üvegeket az őrségen, és el kell juttatnom őket egy barátomhoz az élvezeti fővárosba. Mit gondol...

Felnevettem. Ujjammal magamhoz intettem, mire odaadta a nyomtatványt. Rányomtam a személyazonosítómat. Gondoltam, csak hoz ez valamit a konyhára.

A kapitány ragyogott a boldogságtól. Ötven kreditet fog egy üvegen. A kapitány tűnődve rám nézett. – Az a helyzet, hogy egy fekete lányt is vettem ezen az úton.

Nagy a kereslet a bordélyházakban. Nem bánja, ha őt is átviszem ezzel a papírral?

Egyre jobb. – Csak vigye – mondtam.

Pénzre utaló mozdulattal dörzsölte össze az ujját. – És mennyiért?

Most már igazán nevettem. – Bolz, mi régi barátok vagyunk. Nem kerül ez semmibe. Úgysem vihetek semmi illegálisat vissza a Blito-P3-ra.

– Akkor tartozom magának egy szívességgel – mondta.

– Ahogy akarja – feleltem. – Mit szólna, ha igénybe venném a hajóját?

A whiskytől és a közelgő nyereségtől egészen megrészegült a kapitány. – Parancsára, Gris tiszt úr.

– Mikor indul vissza?

– Úgy tíz nap múlva. Ki kell cserélni a konvertert. Ez eltart tíz napig. Aztán a rendelkezésére állok. Gris tiszt úr.

– Nos, a tíz nap nem jelent akadályt. Indulás előtt néhány dolgot fel kell majd vinni a fedélzetre. Az első egy Twolah nevű fiatalember lesz.

Bolz hatalmas kezével jegyzetelt. – Valószínűleg tengeribeteg lesz.

– Ő egy futár aki bizalmas információkat szállít. Gyakran utazik. Nos, Twolah egy... hát, fura fickó. Ne engedje, hogy az utasokkal, vagy a legénység tagjaival beszélgessen. Azt pedig végképp ne hagyja, hogy szexuális kapcsolatot létesítsen a legénységgel.

– Rendben. Bezárt kabin. Bezárt (bíííp).

– A másik egy tudós lesz. Ő tudományos titkokat szállít. Titkos küldetés részese. Ne vegye be a névjegyzékbe, és őt se engedje másokkal beszélgetni. – Rendben. Bezárt, üres kabin. Befogott száj.

– Aztán lesz három teherküldemény.

– Hé – mondta –, az jó. Tudja, soha nem szállítunk vissza semmit a Blito-P3-ra, kivéve élelmet és alkatrészeket. Szóval, valódi rakomány! Nagyszerű. Attól sokkal jobban fut a hajó. Tudja, Gris tiszt úr, általában túl kicsi a terhelésünk.

– Örülök, hogy elégedett. Egy hatalmas csomag érkezik majd a Zanco Cellológiai Felszerelések és Anyagok Társaságától. Az ottaniak fizikai állapota megkíván egy báziskórházat.

– Hé, kezdenek javulni a dolgok. Talán valakinek a fülébe jutott, hogy nemi betegség ütötte fel a fejét odaát? A betegség két matrózomat verte le a lábáról! Az ostoba (bíííp).

– Nem sokkal azután érkezik egy másik, egy kisebb csomag, ugyanattól a társaságtól. Ellenőrzésig ne rakodják be. Érzékeny műszerek lesznek benne, ezért ne dobálják.

– Dobálják – mondta Bolz. buzgón jegyzetelve. – Van olyan, ólommal burkolt raktára, amely alkalmas radioaktív holmik tárolására?

– Igen van ilyen. De nem fognak felrobbanni, igaz?

– Hacsak nem nyitják ki őket – mondtam. – Ezek annyira érzékenyek, hogy magam hoztam ide őket. Van egy tisztje, aki el tudja helyezni ezt a szállítmányt most azonnal? És be is tudja zárni?

– Nos, ha sikerül elcsípni valakit, mielőtt elrohanna tivornyázni. – Megnyomott néhány gombot, majd Ske segítségével a kilenc „radioaktív" táska bekerült a cellába. Ráfordítottam a kulcsot, és a zsebembe süllyesztettem.

Bolz a légzsiliphez kísért. – Hé, hogy fogjuk kirakni ha magánál lesz a kulcs?

Elvigyorodtam. Igazán mesés hangulatban voltam. Ott leszek, hogy találkozzunk mikor leszáll a Földre kapitány. Én irányítom a műsort a Blito-P3-on!

Rácsapott a hátamra, amitől majd elállt a lélegzetem. – Jó hír! Ahogy berakodok, máris le tudja pecsételni a behozatali engedélyeket! Ott találkozunk!

Egy üveg Scotchcsal a kezemben fogom várni – mondtam.

– Várjon – szólt zavartan. – Hogy fog engem megelőzni? Az öreg Blixo nem egy sprinter, más hajó azonban nem indul mostanában.

A többi hajó között látni lehetett a Vontató Egyet. Nyüzsögtek rajta az alvállalkozók emberei.

A kapitány figyelte egy ideig. – Nem ismerem. Mi ez? Úgy néz ki, mint a Flotta... ó, istenek, ez egy ilyen jövő-múlt meghajtós vontató? Hé, Gris tiszt úr, tudja, hogy az egyik ilyen járgány felrobbant? Azt hittem, az összes jövő-múlt meghajtású könnyűgépet kivonták a szolgálatból. Ó. Gris tiszt úr, nem tudom, hogy tényleg fogunk-e találkozni. – Robbanásra utaló mozdulatot tett a két kezével.

Túl boldog voltam ahhoz, hogy érdekeljen. Ígéretek, hogy óvatos leszek, valamint jókívánságok közepette lemásztam a létrán.

Rengeteg tennivalóm volt. Tény az, hogy a tennivalóim legveszélyesebbike következett Az igazi dupla vagy semmi. Egyfolytában azon járt az eszem, hogyan szerezzem meg Heller titkos poloskáit.

Mikor elrepültem Bolz még mindig a légzsilipben állt, és a fejét rázta.

3. fejezet

Tízezer láb magasságban repültünk. Sofőröm úgy tett. mintha meghúzta volna a hátát, és lehorzsolta volna a kezét. Az élvezeti főváros felé irányítottam. El akartam készíteni a sminkemet, de az az átok levette a kezet a kormányrúdról, hogy lenyalja a vért a rakodásban megsérült kezéről, mire a púder belement a szemébe.

– Lebegjen – utasítottam, majd a parancsot megtoldottam még néhány erős kifejezéssel.

Így aztán lebegett. Be tudtam fejezni az arcomat. Egy kevés sárgás likviddel, amit halványsárga púderrel tompítottam, el tudtam érni a flisten faj felsőbb osztályainak arcszínét. A halántékomra kent bőrszűkítőtől a szemem vágottabbá vált. Fekete szemszínezővel igazán baljóslatúvá varázsoltam a tekintetemet. Elégedett voltam. Fejembe csaptam egy rövidre vágott, fekete parókát, s az arcomon is befeketítettem a szőrt. Csodálatos!

Nagy nehezen lehámoztam magamról az Általános Szolgálat egyenruháját, majd belepréseltem magam a Katonai Nyomozóhivatal vaníliakrémjébe. Nyakamba akasztottam a rangjelzést, felhúztam a hegyes sarkú, sárga csizmát és a lapos kalapot. Saját tárcámat és Timp Snahp személyazonosítóját bedugtam a zsebembe.

Megcsodáltam magam a tükörben. Micsoda jóvágású, jóképű arisztokrata! Timp Snahp, tizenhármas fokozatú tiszt, a Flisten Katonai Nyomozóhivatalának ásza! Hogy hajthatnak rá a lányok! Hogy reszkethetnek tőle a Hadsereg bűnözői és az ellenség katonái!

– Le akarja lövetni magát? – kérdezte a sofőröm reménykedve.

– Élvezeti főváros – mondtam. – A legjobb bárok hoz. Az északi szélére.

– A Hadsereg tisztjei mostanában a Mocsokklubba járnak – mondta a sofőr. – Azok a város déli szélén vannak.

Nem figyeltem rá. Túlságosan makacs volt ahhoz, hogy foglalkozzam vele Sietősen becsomagoltam a civil ruhát egy kicsiny táskába, és felfegyvereztem magam. Egyébként igaza volt.

A Mocsokklubtól egysaroknyira landoltunk. – Most – mondtam a sofőrnek – elmehet, ahová akar, és elköltheti a vagyonát, holnap hajnalig nincs szükségem magára.

– A vagyonomat! – mondta gúnyosan. – Tartozom tíz kredittel Heller tiszt úrnak!

Nem érdekelt. Szigorúan elzavartam. Megkönnyebbülés volt megszabadulni a társaságától.

Megtapogattam a fegyvereimet. Egy pengelövőt dugtam az oldaltáskámba. Katonai fegyvernek látszott, pedig nem volt az. Lapos fém háromszögeket lőtt ki magából, amelyek képesek voltak darabokra szaggatni egy testet. Az apparátusi szolgálatom első időszakából származott, egy hullától szedtem el, szuvenír gyanánt. Volt két, egyenként nyolcszáz kilovoltos robbantóm, ezeket azonban nem szívesen használtam volna: akkora zajt csaptak, mint egy egész hadsereg. A Pengerészlegféle kést a gallérom mögé dugtam. A mai jelszó a „csend"!

Vidáman verekedtem keresztül magam a tegnapi partik résztvevőinek tömegén. A következő sarkon ott állt a Mocsokklub. Hivatalosan nem így hívták. Ez volt a Szárazföldi Erők játékklubja. Nem a Hadsereg üzemeltette, mivel a Hadsereg magas rangú tisztjei nem nézték jó szemmel a klub működését. Igaz, ők maguk is kedvelték ezt a klubot, hivatalosan azonban nem elhatárolódtak tőle.

A tizenöt emeletes épület nyolc hektáron terpeszkedett. A bejárat előtt hatalmas lángcsóva kötötte össze két robbantóágyú torkolatát. A lángparabola tetején egy meztelen lány feküdt, tábornoki kalapban. Hülyék ezek a katonák.

Katonai nyomozóhoz méltó, gyanakvó tekintettel léptem be a klubba. Soha nem értettem, hogy miért öltöztetik ezt a szolgálatot vaníliába mikozben a Hadsereg többi tagja csokoládét visel.

Figyelemre méltó előtér. Az első két terem ételbár. Mikor meglátod a harmadik bárt, már tudod, soha nem fogod ide hozni a húgodat. Lányok parádéznak az üvegekből rakott emelvényeken. Nem táncolnak. Ruhát is csak ímmel-ámmal viselnek. Azok a nőstények kelletik magukat az emelvényeken, akiknek éppen megüresedett az ágyuk odafent, és most várják, hogy valamelyik látogató felkapjon egy kézilámpát, és rájuk világítson. Aztán a tüzérrel együtt felmennek az emeletre, és tartanak egy kis lövészetet.

Az ötödik helyiségben is ez folyik, csakhogy itt állatok parádéznak az emelvényeken. Ugyanúgy kiválasztják és felviszik őket az emeletre, mint a lányokat. A Hadseregben, mivel a katonák rengeteget tartózkodnak a harcmezőkön, és sokat vannak távol, nem ritkák a különös szokások.

Igyekeztem feltűnés nélkül sétálgatni és nézelődni. Olyan jelvényt és rangjelzést kerestem, amely hasonló fokozatú az enyémhez. Egyelőre nem volt szerencsém. Kora délután lévén, a hely szinte üresen tátongott. A néhány, rangjelzést viselő katona elszórtan ücsörgött és iszogatott.

Bejutottam a kockázati részlegbe, majd onnan a hiperkockázatiba. Korán volt még ahhoz, hogy a lányok felkapaszkodjanak a kerekekre. A játék során rásimultak a felállított hatalmas korongokra, és miközben forogtak a játékosok szimulált kézigránátokkal – szövetből készültek – dobálták őket. Ha eltalálták valamelyik mellét, az „felrobbant", a lány kigyulladt, és aprópénz kezdett záporozni a (bíííp). Legalábbis így mesélték. A lány egész idő alatt maga irányítja a kereket, így bármikor el tudja forgatni magát. Órákat játszhat valaki anélkül, hogy egyetlen találatot is elérne.²

Már kezdtem aggódni. Tizenhat termet jártam végig anélkül, hogy egyetlen, az enyémhez hasonló rangjelzéssel találkoztam volna. Talán a tiszteknek több eszük van annál, mint hogy idejöjjenek!

Leszálltam a bunkerterembe. Itt gyülekeztek a valóban lerobbant tisztek. Acélból épült csatatéri bunkert utánzott. Még egy kibelezett kommunikációs pultot is felállítottak, melyen bakot mértek. Tábori asztalokra hasonlító asztalkák álltak a teremben. Sötét volt, mint a pokolban. Már azon voltam, hogy átballagok a tábori kórház terembe – ahol vérkoktélokat szolgálnak fel, a pincérnők pedig tábori ápolónőknek öltöznek –, és már rá is tettem a lábamat a lépcsőre, mikor a hatodik érzékem azt súgta, hogy nézzek a bunker túlsó sarkába.

Odanéztem! Ott volt a jelvény! Az ellátók ökölbe szorított, kapzsi marka.

Az „íróasztal" mellett kókadozott. Az itala kiloccsant. Mintha aludt volna.

Lopva megközelítettem, nehogy felébresszem. Csokoládébarna zubbonya elcsavarodott, így nem láttam a rangjelzés nyakéket. Meg kellett fognom, hogy megnézzem. Aha, tizenkettes fokozatú! Ez azt jelenti, hogy tízezer fő parancsnoka. Na persze az ellátók nem irányítanak csapatokat.

Felesleges volt óvatoskodnom. Részegen horkolt! Már azon voltam, hogy átkutatom a zsebeit, mikor az egyik pincérnő – a bunkerterem pincérnői nadrág nélküli futároknak öltöztek – odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy mit kérek. Sima pezsgővizet rendeltem magamnak. – És hozzon egy nagy adag forró italt a barátomnak – mondtam.

– Éppen ideje volt, hogy előkerüljenek a barátai – szólt a lány. – Kora reggel óta itt van. Maguk aztán nem nagyon törődnek a barátaikkal. – Pufogva elvonult.

Befejeztem a zsebtolvajlást. A személyazonosítója szerint Rajabah Stinkins ezredes, a Voltár Támadók Ellátórészlegétől. Nagyszerű. Semmit sem tud a Flistenről. Az arcszíne fehér, mint a hó.

Kövér fickó volt, mondhatni hájas. Egyre csak hortyogott. Bátran átkutathattam. Válással kapcsolatos papírokat és öt gyerek képét találtam nála. Ezért ez a nagy bánat. Könnyű megfejteni ezeket a dolgokat, különösen nekem, mivel én jártas vagyok a földi pszichológiában. Az italba fojtotta a bánatát.

A lány kihozta a rendelést, mire én a fickó személyazonosítójával lepecsételtem a számlát. Kissé rosszallóan figyelte, ahogy még egy ötkreditest is rádobtam a tálcájára. – Ez az ő bulija – mondtam –, így aztán a kijózanítást is ő fizeti. Iskolatársak voltunk. Már akkor is állandóan részeg volt.

– Ki volt mindig részeg? – kérdezte hirtelen. Felébredt. – Ez rágalom! Soha nem voltam részeg, egész életemben!

A lány ezt tréfának gondolta. Nadrág nélkül elsuhant.

Beledöntöttem a forró italt. – Ezredes, ki kell józanodnia. Férfiatlan dolog meginogni és elbukni az élet nehézségeitől. Senki nem...

– Kinek vannak nehézségei? – kérdezte.

– Hát, önnek. Italba fojtani a bánatot...

– Ki fojtja italba a bánatát? Én ünnepelek! Megszabadultam attól a (bíííp) vén banyától, és attól az öt rettenetes kölyöktől. Két napja ünnepelek, áááááá!

Nos, nem mindig helyes a diagnózis. Ennek ellenére használható állapotba kell hoznom ezt az ellátó ezredest. Nem várok tőle túl sokat. Halott lesz, mielőtt a nap felkel.

Munkára fogtam a földi pszichológiát, a forró italokat és a kijózanító tablettákat, hogy felkészítsem a mészárlásra. A szerencsém töretlen volt.

4. fejezet

Kizárólag elszántságomnak köszönhettem, hogy képes voltam ennyit vesződni a részeg ezredes kijózanításával. De Hellert akkor is megbütyköltetem, méghozzá úgy, hogy rajtam kívül senki más mégcsak ne is gyanítsa. Az ezredessel való birkózás azonban elgondolkodtatott. Megéri? Négy órája küzdöttem!

Ezt talán az ezredes is észrevette. Éppen egy nedves ruhát szorítottam a homlokára, miközben tartottam a székben, és megpróbáltam belétuszkolni a következő kijózanító pirulát, mikor megszólalt: – Miért csinálja ezt?

Ah, kijózanodott! – A szolgálat jó híre miatt – mondtam.

– Nem csináltam látványosságot magamból – tiltakozott.

– Nem, nem – mondtam. Elhatároztam, hogy belevágok. – A Flisten Katonai Nyomozóhivatala minden idők legnehezebb ügyével birkózik. Úgy tudjuk, maga a szolgálat legdiszkrétebb és legmegbízhatóbb ellátótisztje. – Csak ült és nézett. – Ezt eddig soha, senki nem mondta.

– Nos, az idő felszínre hozza az igazságot – mondtam, s közben imádkoztam, nehogy valóban megtörténjen ez a katasztrófa.

Csodálkozott egy ideig. – Nem (bíííp)? Tényleg ezt mondták?

– A számítógépektől tudom. Azok nem tévednek – mondtam.

Ez felvidította. – Ez az igazság – jelentette ki.

– A Flistenen – folytattam – elraboltak néhányat a legkifinomultabb poloskák közül melyeket valaha is használtak. Ez valódi bűntény. Ez megingathatja az állam biztonságát. Akár még a császárét is. – Körülnéztem, nem figyel-e minket valaki.

Előadásomat kissé megzavarta az a tény, hogy tényleg figyeltek minket. Egy sötét alak bujkált a tábori kórház terem ajtajában, aki, mikor odanéztem, azonnal eltűnt.

Ó, csak valami piás, gondoltam. Tele van a hely piásokkal. Visszatértem a lényeghez.

Becsukott tenyeremet az arca elé tartottam, majd kinyitottam az ujjaimat. Tekintete rászegeződött Timp Snahp katonai nyomozó személyazonosítójára.

– Ó, tudom, hogy ön nyomozó – mondta. – Elárulja az egyenruhája.

– Csak azt akartam, hogy biztos legyen benne. Egy léleknek sem beszélhet arról, amit tőlem hall. Szavát adja?

– Nincs oka kételkedni a szavamban – mondta kissé sértődötten.

– Rendben. Megértettük egymást: Nagyra értékelném a segítségét.

– Ahogy kívánja – mondta. Azon gondolkodtam, tényleg kijózanodott-e. Józannak látszott, habár ezt soha nem lehet tudni a katonatiszteknél.

– Szóval – mondtam hivataloskodó hanglejtéssel. – Térjünk a tárgyra. – Közel hajoltam hozzá, és lehalkítottam a hangomat. – Ellopták ezeket a poloskákat. A legújabb fejlesztés. És – még közelebb hajoltam, s egyenként hangsúlyoztam a szavakat – alapos okunk van azt feltételezni, hogy egy poloskagyártó bérelte fel! – Láttam, hogy ez megriasztja. – Csak ők ismerik ezeket az eszközöket. Azt gondoljuk – és megpaskoltam a hajtókáját –, hogy a gyártó visszalopatta a Flistenről, hogy újra eladja a Voltáron!

– Nem!

– De igen! Rendkívül kifinomult módja a dupla profitszerzésnek.

– Hát, (bíííp) meg!

– Ahogy azt maga bizonyára tudja, szupertitkos poloskákat csak az arra felhatalmazott ellátó- és beszerzőtisztek vásárolhatnak. Ezek a holmik különösen ritkák. A Hadseregnek, csakis a Hadseregnek adhatják el őket.

– Ó, értem.

– A megoldás egyszerű. Úgy kell tennie, mint akit érdekel a vásárlás...

– Ó, nem tudom megcsinálni. Nincs nálam a beszerzési nyugtatömböm.

– A szavát adta.

Megroskadt egy kicsit. – Igen, valóban.

– Jó. Maga valóban hazaszerető. A számítógépnek igaza volt. – Ez segített, így hát folytattam. – Az égvilágon semmit nem kell vásárolnia. Csak arra kérem, hogy vizsgálja meg a készülékeket, mintha érdekelné a beszerzésük. Aztán anélkül, hogy a fickók gyanút fognának, nézze meg a készülékek gyári számát, és hasonlítsa össze őket a lopott készülékek számával. Ha egyeznek, nem csinálunk semmit, csak szépen elsétálunk, én pedig értesítem a rangidős katonai nyomozót. Ők majd lekapcsolják a fickókat, mi pedig felgöngyölítjük az ügyet. – Úgy tűnt, gondolkodik valamin. – Jól fog mutatni az amúgy sem rossz jellemzésén. Egy helyes kis bekezdés lesz belőle. – Lehet hogy ezt a bekezdést már a sírkövedre írják, tettem hozzá magamban.

Az ellátóknál nem nagyon számítanak az ilyenfajta dicséretek. Az ellátók mellkasára ritkán tűznek kitüntetéseket.

– Most – folytattam, miközben az ezredes a hallottakon töprengett – elintézek egy hívást. Azonnal visszajövök.

Az egyik fülkéhez léptem, becsúsztattam a személyazonosítómat a résbe, majd felhívtam a jó előre kiválasztott számot. Egy kicsiny, elektronikai cég volt, amely önmagát, kissé fellengzősen, A VOLTÁR SZEME ÉS FÜLE TÁRSASÁG-nak hívta. Senki nem válaszolt. Az órámra pillantottam. Olyan sokáig tartott az ezredes kijózanítása, hogy kifutottam a hivatali időből. De erre is felkészültem. Ismertem a tulaj otthoni számát. Az ezredes személyazonosítójával felhívtam.

– Elnézést, de a bolt már bezárt – mondta.

– Egy lehetséges milliós üzlet előtt is? – kérdeztem.

Lenyomta a kart, amivel ellenőrizni tudta a hívó személyazonosságát. Fennakadt a lélegzete. – Visszahívom az eladókat...

– Nem, nem! – mondtam sietősen. – Kizárólag a legtitkosabb eszközök érdekelnek. Nem akarjuk, hogy illetéktelenek is tudomást szerezzenek arról, hogy ilyen nagyságrendű rendelést tervezünk. Tegye meg azt a szívességet, hogy egyedül jön. Titokban kell tartanunk:

– 19.30 jó lesz?

Akkor már sötét lesz. Nagyon jó. – Ne világítsák ki a helyet – tette hozzá. – A calabari felkelők ügynökei jelentek meg a városban. De ne aggódjon! Fegyveres testőr lesz velem, aki civil technikai szakértőnek adja ki magát. – Jól sikerült, így aztán letettem.

Meglestem az ezredes személyes használatú légikocsiját.

A nadrág nélküli pincérnő éppen akkor állított ki egy pecsételésre váró számlát, mikor visszaértem az asztalhoz. Az ezredes rémülten tapogatta a zsebeit. – El vesztettem a személyazonosítómat!

Az ügyesség a képzett Apparátus-ügynök egyik legfőbb tulajdonsága. Kezemben a személyazonosítójával, matatni kezdtem az ezredes lába körül, a padlón heverő ruhadarabok között. Felálltam, és a kártyát az asztalra dobtam. – Jobban vigyázzon rá – mondtam. – Soha ne ejtse le a személyazonosítóját!

Hálás mozdulattal elvette, majd lepecsételte a számlát. – Már azt hittem, hogy a magáét kell használnunk! – mondta nevetve.

Pont ez hiányozott volna! Két gyilkosságot forgattam a fejemben. Nem akarok nyomot hagyni a klubban. Nem, köszönöm! A pincérnőnek is az ezredes pénzéből adtam borravalót.

Kevés időnk maradt, így taszigálni kezdtem kifelé a klubból. Beugrottunk a légikocsiba, és a levegőbe emelkedtünk. Sofőr vezetett! Nem számítottam sofőrre. Keménykötésűnek látszott. Kénytelen leszek fegyvert – robbantófegyvert – használni. Bonyodalmak! Azt gondoltam, hogy egy privát légikocsihoz nem tartozik sofőr. Ezért tart itt a Hadsereg. Pazarolnak a beosztásokkal. Lombar csőcselékkel kapcsolatos terve majd megoldja a túlnépesedés problémáját!

Ahogy elrepültünk, az ezredes így szólt: – Nem fognak gyanakodni az egyenruhája láttán?

Erre a figyelmeztetésre vártam. Csak azért sétáltam be a klubba abban a cifra egyenruhában, hogy nyomozást színleljek.

– Készültem rá. Ha megengedi. – És a tágas légikocsi hátsó részébe másztam. – Kapcsolja le kérem a belső világítást. Mi, katonai nyomozók, semmit sem bízunk a véletlenre.

A sötétben kivetkőztem a katonai nyomozók vaníliakrém egyenruhájából, majd felhúztam egy átlagos, civil, egyberészes ruhát, kiegészítőkkel és cipővel Megtapogattam a fegyvereimet, hogy a helyükön vannak-e, majd kerestem egy tudósforma szemüveget, és azt is feltettem. Szóltam, hogy visszakapcsolhatják a belső világítást.

– Micsoda átalakulás! – szólt az ezredes elismerően. A (bíííp) bolond! A sminkemet nem is változtattam meg, csak szemüveget húztam.

– Lehet, hogy nagyot fognak – mondtam. – A sofőrjének van fegyvere?

Ember, ez ritkán fordul elő az ellátók életében! Micsoda izgalmak! A sofőr megtapogatta a fegyvertartóját. Ragaszkodtam hozzá, hogy ellenőrizzem, működik-e. Ahogy kézbe vettem a fegyvert, kinyitottam, megnéztem a töltetet, majd ahogy becsuktam, egy óvatos mozdulattal elgörbítettem az elsütőelektródát, hogy az ne érintkezzen. – Rendben – mondtam, s visszaadtam.

Sokáig tartott az út a kereskedelmi fővárosba, így attól féltem, hogy elkésünk. Észrevettem az elsötétített kicsiny üzemet és a raktárát. Az épület mögött landoltunk.

5. fejezet

A tulaj, hála az égnek, egyedül nyitotta ki a hátsó ajtót. Az idősödő, szikár férfi olyan erővel dörzsölte össze a tenyerét, hogy már attól féltem, lenyúzza saját bőrét.

A helyiség egyszerre volt raktár, bemutatóterem és eladótér. Nem sok poloskát láttam a polcokon.

– Ezredes – mondta –, Spurk vagyok, a Voltár Szeme és Füle Társaság tulajdonosa. Örömmel állok rendelkezésére, habár, ahogy azt ön is bizonyára tudja, ezeket a titkos berendezéseket kizárólag csak a Hadsereg...

Az ezredes felmutatta a személyazonosítóját.

Hagytam, hogy a tulaj egy pillantást vethessen professzor Gyrant Slahb személyazonosítójára.

Minden rendben volt! Elmondtam neki, hogy a legújabb, koponyán belüli eszközök iránt érdeklődünk.

Spurk figyelmen kívül hagyta a polcokon heverő holmikat. Átlagos poloskák volt, olyanok, amilyeneket a Belső Rendőrség és a féltékeny feleségek használnak. Egy cellaajtó elé állva óvatosan beütötte a zár kombinációját, mire az ajtó kinyílott, ő pedig előszedte a valódi kincseket.

– Szerencse, hogy épp most fejlesztettünk ki egy felülmúlhatatlan változatot – mondta. – Kitűnő eredményekkel ment át a teszteken és a laboratóriumi vizsgálatokon. Tulajdonképpen már felkínáltuk a Hadseregnek, de maguk megelőzték a hivatalos választ.

Ó, a szerencse továbbra is a tenyerén hordozott! Hónapokkal ezelőtt mendemondákat hallottam erről és tessék, igaz!

Spurk a pultra tette a dobozt. Ebben a fajtában gyémántokat szoktak tartani. Fogott egy csipeszt, majd kinyitotta a dobozt, és mintha valami értékes követ vett volna ki belőle, kiemelte a szerkezetet. Alig lehetett látni!

– Ez a legújabb. A régebbieket közvetlenül be kellett illeszteni a látóidegekbe. Ez indukcióval működik. Elég, ha kéthüvelyknyire van a látóidegtől, és az sem baj, ha csont veszi körül. Így is tökéletesen működik.

– Nem egészen értem – mondta az ezredes, szerepét játszva.

Felkaptam egy nagyítót, és úgy tettem, mintha a Spurk által tartott szerkezet számát vizsgálgatnám. Titkon az ezredesre kacsintottam, és aprót biccentettem. Számok? Ez a holmi kisebb volt, mint a legapróbb szám!

– Ez egy válaszadó – mondta Spurk. – Csak egy külső, más eszközökkel érzékelhetetlen jelforrás képes aktiválni. Ez a szerkezet – és megtapogatott egy másik dobozt – folyamatos hullámokat küld a válaszadó felé. Válaszképpen a szerkezet, melyet titokban beültettek a páciens halántékába vagy homloklemezébe, laikus nyelven szólva, összeszedi és felerősíti az optikai idegben futó jelet, és a vevő felé továbbítja. – És újra megtapogatta a dobozt.

Nekilátott kinyitni a másik dobozt. Olyan képernyő volt benne, mint a házilátvány, csak sokkal kisebb. – Az eljárás eredményeként az alany által megfigyelt látvány megjelenik a képernyőn.

– Három dimenzióban? – kérdeztem.

– Ó, nem. Sajnos, nem. Ott azért még nem tartunk. A kép azonban tökéletes!

– Hatósugár? – kérdeztem.

– Az aktivátor-vevő kétszáz mérföldig működőképes.

Hoppá! Hogy lehet valakit megfigyelni Törökországból, ha az illető az Egyesült Államokban van? Túl nagy a távolság! – Kicsi a hatótávolsága.

– Aha, akkor magának a 831-es relére van szüksége – mondta. – És megtapogatott egy másik dobozt. – Tízezer mérföldre növeli a hatótávolságát. A válaszadó jelét a vevő a reléhez továbbítja, amely aztán továbbküldi.

Az ezredes kedvéért úgy tettem, mintha megvizsgáltam volna a vevő, a relé és a képernyő gyártási számát. Aztán így szóltam: – Ez nem továbbítja a hangot.

– Ah – mondta Spurk büszkén. Kinyitott egy másik dobozt. Fogta a csipeszt, és elővette a következő eszközt, amely ugyanolyan apró volt, mint az előző. – Ez lenne az. A hang megrezegteti a csontot, ez az eszköz pedig felfogja a rezgéseket. Az optikai eszköz mellé, egy milliméterre kell beültetni. A vevő, a relé és a képernyő rendelkezik audiocsatornával. Tudósaink mindenre gondoltak.

Kivéve egy Apparátus-tisztre, gondoltam.

– Szóval – mondtam – ez a két, a halánték vagy a szem környékére beültetett eszköz képes továbbítani mindazt, amit az illető lát, illetve hall. A hatósugara kétszáz mérföld, amit a relé tízezerre tud növelni. Új a frekvenciája?

– Felderíthetetlen! Árnyékolhatatlan! Egyik regiszter sem ismeri ezt a frekvenciát. Gyakorlatilag egy rendkívül hosszú hullámról van szó, amely hordozza és vezeti az oldalsávot.

– Érzelmek? – kérdeztem.

– Ó, sajnos, tudósaink erre nem gondoltak. Fel is írom magamnak. Érzelmek. Jó ötlet. Ez azonban, attól tartok, csak a látványt és a hangokat tudja.

– Mi a helyzet a hipnopulzárokkal? – kérdeztem. Tudja, meg kell nyomni egy gombot, és az illető önkívületbe esik.

– Ó, készítünk ilyeneket, de jelenleg egy darab sincs belőle. Sajnos, kifogytunk belőlük.

(Bíííp). – És mi van az elektromos rázóval, amellyel fegyelmezni lehet az illetőt?

– Ó, azokból volt néhány darab, de kaptunk egy megrendelést az Apparátustól, és egy sem maradt.

(Bíííp), (bíííp)!

Titokban az ezredesre kacsintottam. – Hány darab ilyen koponyai eszközük van raktáron? Hány komplett készlet?

– Csak kettő – mondta. – Nincs gyártás alatt, de be tudjuk indítani a gyártást.

– Hadd nézzük meg azt a két szettet, minden alkatrészével együtt – mondtam.

Nekilátott kicsomagolni őket. – Az energiatelepekkel nem lesz gond. Két év kapacitásúak, hibamentesek, minden időjárási körülmény között használhatóak. Gondoltunk a Hadseregre. Egy ellenséges területen működő kém nem tud jelentést adni, a felettesei azonban látják, amit lát, és hallják, amit hall. Így arról is tudomást szereznek, ha a kémet elkapják. Az sem jelent akadályt, ha a kém a bolygó túlsó felén tevékenykedik.

Úgy tettem, mintha az alkatrészek számát vizsgálgatnám. Valójában azt néztem, hogy nem hiányzik-e valami.

Visszacsomagolta a két dobozt. Kevésnek tűnt. Belenéztem, hogy biztos legyek. – Biztos, hogy ennyi az egész?

– Egészen biztos. Tartalékok, energiatelepek, minden. Még az üzembe helyezési útmutatót is betettem. Azt hiszem, ezt a nyelvezetet csak egy képzett cellológus érti, de a Hadseregnek biztosan van néhány ilyen szakembere – nevetett.

Ez volt az utolsó nevetés az életében.

Hátraléptem, elővettem a pengelövőt, és torkon lőttem.

Az ezredes megriadt a kifröccsenő vértől. Közel sem volt olyan edzett idegzetű harcos; mint amilyennek gondoltam. Gondolnom kellett volna rá, hogy feladja az akciót. Mondjuk találtam egy keresett gyári számot, és kivégeztem az eladót. A fegyvere felé nyúlt. Felém fordult.

Mit várhat az ember egy ellátóstól?

– Mi a fenét csinál? – üvöltött rám.

El akartam kerülni, hogy bárki is robbantófegyvert használjon ezek mellett az érzékeny műszerek mellett A mágneses hullámok tönkretehetik a poloskákat!

Az ezredes csak a cipőmig tudta emelni a fegyverét.

Őt is torkon lőttem! Megtántorodott. Ledobta a fegyverét, s a kezét a torkára szorította.

A tervem fonákul sült el. Arra számítottam, hogy az ezredes együttműködőbb lesz. Kicsit kibillentem az egyensúlyomból.

Csizmás lábak csattogását hallottam a hátsó ajtó felől!

Megfeledkeztem a sofőrről!

Húszlábnyira állt meg tőlem. Észrevette vértócsában fetrengő, haldokló ezredesét.

A sofőr előhúzta a fegyverét. Célzott, és elhúzta a ravaszt. Semmi nem történt. Aztán egy buta dolgot csinált. Ledobta a fegyverét, csizmája szárából előhúzott egy bajonettet, és rám vetette magát.

Tüzeltem, de elhibáztam! (Bíííp) meg ez a pontatlan pengelövő! Már csak egy penge maradt!

A bajonett lecsapni készült. Tüzeltem, majd oldalra vetettem magam!

A sofőr kéthüvelyknyire szúrta a bajonettet a padlóba majd holtan rárogyott a bajonett markolatára.

Micsoda egy mészárszék! Vér borította a padlót A dobozok felé nyúltam.

– Ne mozduljon, Gris!

A hang a másik helyiség ajtajából érkezett. Valaki fegyvert fogott rám.

6. fejezet

A fegyverem kiürült. Nem úgy, mint a rám szegeződő robbantófegyver.

Elkaptak!

Végignézték az egészet!

Egy baljóslatú, sötét figura lépett be a helyiségbe. – Mondtam, hogy hibát követ el. Gris.

Raza Torr! A Provokációs Részleg igazgatója!

Bal kézzel felemelt valamit. – Rögzítettem az egész akciót. Gris. Dobja le azt a fegyvert.

Nem volt értelme ellenkezni. A fegyver kiürült.

– Maga rendkívül ostoba, Gris.

– Hívja az embereit – mondtam.

– Ó, nincs itt senki. El tudok bánni magával. Ez a kamera mindent látott, amit maga mostanában csinált. Látta azt a nőt, akivel a hipnotizőr rendelője előtt találkozott – akit, okos húzás volt, már kivégezték. Látta, ahogy meglátogatja azt a cellológust ott a Nyomorvárosban, aki, minden kétséget kizáróan, hamarosan szintén halott lesz. Látta, mikor találkozott azzal a (bíííp) ezredessel a Mocsokklubban. És ezt a mészárlást is látta, minden részletével együtt.

Ameddig beszél, addig nem lő. Beszéltetni kell. – Ezek szerint maga robbantotta fel a légibuszomat a Blike-hegységben?

– És visszaszereztem a hamis pénzt, mielőtt – maga idióta – szétszórta volna, hogy nyomozást hozzon a nyakunkra.

– Megpróbált megölni – mondtam sértődötten. – Hogy tehet ilyet egy apparátusi testvérével?

– Nem tudtam, hogy rólam szóló képeket tartalmazó mágikus küldeményt küldött a Halálzászlóalj parancsnokának. Ennek köszönheti az életét. ADJA IDE AZ EREDETIEKET. ÉS AZ ÖSSZES MÁSOLATOT!

Megrántottam a vállamat. – Nincsenek nálam. Az irodámban vannak. Állapodjunk meg. Én odaadom a képeket magának, maga pedig átadja a kamerát, az eredeti felvételekkel együtt. Rendben?

– Pontosan! Istenek, hogy kikészültem. Attól rettegtem, hogy valaki megöli magát. Maga elsőrendű célpont, Gris. Na gyerünk. Elmegyünk az irodájába.

– Hogy tudott követni? Ennyire azért nem ügyes.

– Erről jut eszembe, jobb ha kiveszi a poloskákat a ruháiból. Mindegyikbe tettem, amit kiválasztott. Maga nagyon ostoba, Gris.

Poloskákból nem volt hiány ezen a helyen. Szinte rogyadoztak tőlük a polcok.

– Kössünk üzletet – ajánlottam. – Segít kitakarítani ezt a helyet, aztán elmegyünk az irodámba, és cserélünk. Ne hagyjunk nyomot.

– Igaz – mondta.

– Lopott kocsival jött, igaz? – kérdeztem. Bólintott. Folytattam. – Kössünk fegyverszünetet. Segít nekem, aztán megyünk. Szavamat adom a cserére.

Ez szemmel láthatóan megnyugtatta.

Beletúrtam az ezredes holttestébe, hogy kiszedjem belőle a pengét. Mocskos munka. Aztán a hátára fordítottam a sofőrt, és az ő torkából is kipiszkáltam a pengét. Nagyon mocskos munka. A harmadikat Spurk torkából szedtem elő. Nagyon-nagyon mocskos munka.

– Úgy néz ki, mint egy mészáros – mondta Raza Torr. – Tiszta vér lesz a keze és a ruhája. – Ki beszél itt vérről, a Provokációs Részleg igazgatója?

Teljes két percig tartott, míg megtaláltam a célt tévesztett pengét. A hátsó ajtófélfába fúródott. Alig állt ki egy kis darab belőle. Egy elektronikus fogó segítségével sikerült kihúzni.

Kinyitottam a kasszát. Csak néhány fémpénzt találtam benne, melyeket zsebre vágtam, majd a kasszát a padlóra löktem.

Kerestem egy nagyobb dobozt, majd szerető gyengédséggel beletettem a két teljes szettet és az útmutatókat. Lezártam, és megjelöltem egy nagy X-szel. Raza Torr kíséretében óvatosan beraktam a lopott kocsiba.

Visszamentem, és egy másik dobozba beledobáltam amit a cellában találtam. Fogalmam sem volt, mik ezek a holmik, de nem álltam neki elolvasni a használati utasításukat. Kit érdekel, milyen kifinomult készülékeket lopok el éppen. Amúgy is rablásnak kell beállítani a történteket.

Még Raza Torrt is rávettem, hogy cipeljen ki néhány tömött dobozt az üzletből. Kezdett megtelni a lopott kocsi hátulja.

Aztán valóban munkára fogtam Raza Torrt. Kirángattuk az ezredes holttestét, és betettük a kocsija hátsó ülésére. Aztán kivonszoltuk a sofőrt, akit a vezetőülésbe ültettünk.

Fogtam az egyik robbantót, kibiztosítottam, hogy a legkisebb ütődésre robbanjon, majd az ezredes hideg kezébe nyomtam.

Babráltam egy kicsit az autopilótával, majd végül sikerült beállítanom. Beindítottam a kocsit. Egyre magasabbra emelkedett, majd elindult a Nyomorváros felé. Egy óra múlva valószínűleg elfogy az üzemanyaga, de az is lehet, hogy még azelőtt összeütközik egy másik légikocsival.

Találtam egy kanna tisztítófolyadékot, amit szétlocsoltam a pult és Spurk holtteste körül. Ledobtam egy gyújtót. A magasba csaptak a lángok.

– Tűnjünk el innen! – mondta Raza Torr. Szorította a kamerát.

Beszálltunk a lopott kocsiba. – Visszavonom – mondta, s a kamerát letette maga mellé. – Maga igazán alapos!

– Az vagyok – mondtam, és a tíz hüvelyk hosszú Pengerészleg-féle kést a hátába vágtam.

Lángok borították el az üzletet. A távolban megszólalt egy tűzjelző sziréna.

Félrelöktem Raza Torr holttestét, és becsúsztam a kormányrúd mögé. A légikocsi felemelkedett, majd beleolvadt a forgalomba.

A Wiel-folyó felé repültem, majd lebegtetni kezdtem a gépet. Kihúztam a kést, és megtisztítottam.

A Provokációs Részleg közelében kilöktem Raza Torr hulláját a gépből. Kár, hogy nem használhatom több ezt a részleget, hamarosan azonban úgyis útnak indulok. Holnap, ha nem felejtem el, elküldöm a szerető meggyilkolásáról készített képet a Halálzászlóalj parancsnokának. Költői gondolat. Nem, inkább a hírlapoknak. Nem, inkább ne. Hagyjuk aludni a halottakat. Ez még költőibb.

Az irodám felé repültem. Senki és semmi nincs ott ebben a késői órában. A légibuszom lezárva állt az épület közelében. A zsákmányt becipeltem az iroda alagsorába.

Egy órába telt, mire sikerült lekaparnom a Szeme és Füle címkéket, majd Zamcókkal helyettesítettem őket. Néhány dobozt, amelyre nem volt szükségem, visszavittem a lopott kocsiba, majd hagytam, hogy automatikus üzemmódban elrepüljön, és lezuhanjon valahol. Segítsük a rendőrség munkáját, szoktam mondani.

Az összes ruhát, ami véres lett, vagy gyanúba keverheti a Provokációs Részleget, bedobáltam a folyamatos megsemmisítőbe, a toaletten lemostam magamról a maradék vért, és visszahúztam a saját egyenruhámat.

Hogy pontot tegyek a történet végére, összecsomagoltam Prahd Bittelstiffender régi kabátját, személyazonosítóját és búcsúlevelét. A Wiel-folyó partján találtam, szólt az üzenet. A rendőrségnek címzett csomagot az asztalom mellé tettem, hogy tíz napon belül feladjam.

Mindent elrendeztem. Kinyitottam a padlóba rejtett titkos rejtekhelyemet, melyben zsaroláshoz használható holmikat tartottam, és kivettem a Raza Torr gyilkosságáról szóló kép eredetijét. A kamerából is kihúztam a szalagot, ellenőriztem, majd az egészet bedobtam a megsemmisítőbe.

Az a (bíííp) bolond! Ha idehozom, és megmutatom neki ezt a rejtekhelyet, soha nem tartja meg a szavát. Megpróbált volna megölni, miután megkaparintja a képeket. Az a (bíííp) bolond! Ami az ő képeit illeti, értéktelenek voltak. Az összes képen álruhában szerepeltem. Senki nem tudott volna azonosítani ezek alapján. Ő volt az egyetlen szemtanú. Létezik egy régi mondás az Apparátusnál, amit nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynia: az óvatlanok fiatalon halnak. Ásítottam. Visszazártam a rejtekhelyet, majd lesétáltam a szobámba, hogy aludjak egy keveset.

Mindent egybevetve, mozgalmas nap volt ez a mai! De ez nem ritka egy Apparátus-tiszt életében. Őszintén mondom, nem tudom, hogy működhetne egy kormány ilyen okos és elhivatott emberek nélkül, mint amilyenek mi vagyunk. Az egész struktúra összeomlana nélkülünk.

7. fejezet

A másnap kissé keservesen kezdődött. A sofőröm kibírhatatlan hangulatban volt. Mikor előállt a légikocsival, kedvesen megkérdeztem tőle, hogy jól érezte-e magát szabad estéjén, mire olyasmiket vágott a fejemhez, hogy „Hogyan érezhetné valaki jól magát pénz nélkül", meg hogy „Ha valaki nem eszik, az éhes lesz". Előhozakodott valami zavaros mesével egy tisztről, aki lezuhant, mert a sofőre nyomorgott. Túl jó kedvem volt ahhoz, hogy elrontsa. Nem figyeltem rá.

Az irodában utasítottam, hogy a „Zanco" jelű kartondobozokat hordja ki az alagsorból, és rakja be a kocsi hátuljába, mire dobálni kezdte őket, s olyasmit morgott, hogy „Kidolgozza a belét, hogy tiszta legyen ez a kocsi, erre itt van", és hogy „Ez nem teherkocsi". Kiszálltam hátulról – egyébként sem maradt elég hely a dobozok miatt –, és egy utcai árustól vettem egy édeszsemlét és egy forró italt. Még szerencse, hogy eszembe jutott az üzlet kasszájából kivett aprópénz ebédre, sőt még vacsorára is futja belőle.

Kezemben a reggelimmel előreültem. Mikor izzadtan bemászott a kormányrúd mögé, újabb versbe kezdett az éhezésről. Szelíden elmondtam neki, hogy pont akkor fogyott el a zsemle és a forró ital, és még a dobozt is megdöntöttem, hogy lássa, de ez sem segített. Felkapott egy hírlapot a padlóról, majd hozzám vágta, s meg sem várva, hogy megszólaljak, kiabálni kezdett. – Átnéztem, de semmit sem találtam benne, amit maga csinált volna! Maga nem is dolgozott tegnap éjszaka. Csavargott! Magának volt szabad estéje, nem nekem!

Hűvösen utasítottam, hogy repüljünk Tayl özvegyének pauschi otthonához, majd olvasni kezdtem a Reggeli Ó, nem!-et, a hajnali lapot, amit általában csőcselék vásárol. Nem volt igaza: az első lapon szerepeltem!

A BÁNATOS ELLÁTÓ EZREDES

ÖNGYILKOSSÁGA

A VOLT FELESÉG

HISZTÉRIKUS NEVETÉSSEL

FOGADTA A TÖRTÉNTEKET

A Belső Rendőrség eddigi információi szerint, tegnap éjszaka Rajabah Stinkins, a Voltár Támadók Ellátórészlegének ezredese, önkezével vetett véget tragikus életének. A Nagy Sivatag fölött, tizennyolcezer láb magasban, felrobbantotta a légikocsit, amelyben sofőrjével együtt utazott.

Volt felesége, görcsös nevetése miatt, kórházi ápolásra szorult. A Szárazföldi Erők Játékklubjának egyik munkatársa szerint még egy utolsó pillanatban megjelenő régi barát sem tudott segíteni az ezredesen.

A Voltár Támadók katonai tiszteletadás mellett, szombaton helyezik örök nyugalomra az ezredes maradványait. Az ünnepség nyitva áll a nagyközönség előtt.

Az ezredes öt szerető gyermeke közül a két legidősebb jelenleg javítóiskolába jár, így nem lehetnek jelen a tiszteletadáson.

Ezután következett a szolgálati életrajz, amelyből kiderült, hogy az ezredes szolgálati idejének nagy részét íróasztala mellett töltötte. Tovább keresgéltem. Ah, ott a következő:

TŰZ TOMBOLT

AZ IPARI FŐVÁROSBAN

Tegnap éjszaka mindent elemésztő lángok támadtak az elektronikai kerületre. Ötven ember tűnt el, nagy részük éjjeliőr.

Hajnalra elszenesedett, füstölgő romhalmazokká váltak az eddig virágzó üzletek.

A tűzoltóság szakértője szerint a tüzet a Jimbo Elektronikus Játékok Gyárában bekövetkezett rövidzárlat okozta.

A versenytársak ünnepelnek...

Még csak meg sem említették „A Voltár Szemét és Fülét" a lángok martalékává vált cégek listája között. Egy szó sem esett Spurkról. Valószínűleg őt is éjjeliőrnek hitték. Tovább olvastam az újságot. Ah, még egy:

LOPOTT KOCSI ZUHANT

KÓRHÁZRA

Tegnap éjszaka egy később lopottnak nyilvánított kocsi rázuhant az Irgalmas Kórházra.

A kórházigazgató, doktor Muff Chuff szerint, aki a baleset időpontjában nem tartózkodott az épületben a kár, amely kizárólag a gyámság alatt álló szegény gyerekek kórtermét érte, elhanyagolható. Mikor berogyott a tető, már senki nem tartózkodott a helyiségben. "Amúgy is ki akartuk üríteni ezt a szárnyat", nyilat kozta az igazgató. „Pénzre lenne szükségünk, és néhány orvosra. Már benyújtottuk a költségigényünket...

Tovább kutattam a lapokon. Aztán találtam egy aprócska cikket:

EGY APPARÁTUS-TISZT

ZUHANÁSA

Kora reggel a Wiel-folyó partján holtan találták Raza Torrt, a Szervezett Információs Apparátus tisztjét. Egy arra haladó szemétszállító dereglye utasai fedezték fel a hullát.

Rauf Rauf, közlekedési rendőr-nyomozó szerint Torrt minden kétséget kizáróan kidobták egy légibuszból, amely legalább tízezer láb magasan haladt.

Elmosolyodtam. Legyen a keményen dolgozó sajtónak igaza!

Repültünk a gyönyörű, hajnali égbolton, majd nemsokára megérkeztünk Tayl özvegyéhez. Olyan elégedett voltam, hogy csak ültem, és a medencét bámultam. Micsoda melegség önti el az embert ennyi nagyszerűség kapcsán!

A medence szélén ott ült doktor Prahd Bittlestiffender. Egy meglehetősen kicsi köntöst viselt. Legalább tizenöt kiürült doboz hevert szanaszét a nyugágya körül. Az ölében egy édeszsemlékkel teli hatalmas tányér hevert. Falta a zsemléket – egy zsemle, egy falás.

Tayls özvegye hason feküdt a fűben. Köntöse a derekáig felcsúszott, alatta pedig anyaszült meztelen volt. Állát tenyere közé fogva, elragadtatással bámulta a doktort.

Micsoda közösülés utáni idill! Úgy éreztem magam, mint saját fajom jótevője. Az özvegyből a doktor felé áramló hullámok versenyt ragyoghattak volna a reggeli nappal.

Csak akkor vették észre a landoló légibuszt, mikor az, majd lerázva a fák leveleit, hatalmas robaj közepette földet ért a kertben.

Kiszálltam. Felém fordultak.

De mi ez? Az özvegy arcát ragtapaszok borították, és az egész felsőtestét műtét utáni kötés fedte! Verekedtek volna? Aztán rájöttem, talán Prahd már munkába állt. Praktizált. Eltávolította a bibircsókokat, és felvarrta a lógó melleket.

Ingadozó járással elindult felém. A szájába tömte az édeszsemlét, a kezét pedig beletörölte a köntösébe.

– Gris vagyok – mondtam neki halkan. Előhúztam a személyazonosítómat, és megmutattam neki. Lopva körülnéztem. – Könnyen idetalált?

Furcsán nézett rám.

– Minden rendben? – kérdeztem. – Zanco elküldte a szállítmányt?

Bólintott. Aztán így szólt: – Pont olyan a hangja, mint professzor Gyrant Slahbé!

Ah, átlagon felüli intelligenciával állok szemben, gondoltam. Azonban minket sem ejtettek a fejünkre ott az Apparátusnál.

Elmosolyodtam. – Nos, remélem is! Ő az anyai nagybátyám!

Azonnali csodálat! Azonnali tisztelet!

– Nagyszerű ember – mondta Prahd.

– Valóban az – helyeseltem szívből jövően. – De térjünk a tárgyra. Felkészült a tesztre?

Ugrándozva ment be előttem a kórházba. Az oldalsó terem tömve volt üres dobozokkal és ládákkal, kicsikkel és nagyokkal. A fő gyengélkedőt kiürítette, és felállított egy jókora, hordozható műtőasztalt. A lámpák csak arra vártak, hogy bekapcsolják őket. A szikék azt várták hogy végre belevághassanak a szövetekbe. A fúrók készen álltak, hogy belefúrjanak a csontokba. A lombikok várták a szövetkultúrákat. A lángok pedig csak arra vártak, hogy végül mindent felemésszenek. Micsoda felszerelés!

– Látom, már használták az asztalt – mondtam

Enyhén elvörösödött. Tényleg látszott néhány árulkodó folt a műtőasztalon.

– Úgy értem, Tayl özvegye használta.

Ekkor még jobban elvörösödött, és bűnbánó képet vágott.

– Nem, nem, nem! – mondtam. – A műtétre gondolok.

– Ó, az – mondta megkönnyebbülve. – Az a szegény asszony. A bibircsókokat könnyű eltávolítani, egy mell pedig miért lógjon, ha nem muszáj. Egy izomköteg katalizátor hatására a mammora fermosa... – Micsoda elhivatott cellológus!

Megakadályoztam a 205-ös lecke előadását. – Rendben. Meg kellett győződnie a műszerek működőképességéről.

– Ó – mondta ragyogva –, az asszony felszerelése remekül működik! – Tűnődve megrázta a fejét. – Néhány dolgot azonban még el kellene végeznem rajta...

Lefogadom, hogy el fogod végezni rajta, mondtam magamban. Fejen állva a medencében, vagy az erdőben, mert az olyan izgalmas. – A teszt! – mondtam tömören.

Figyelni kezdett.

– Biztosan rájött, hogy az ügy titkos, a maga ittléte, pedig még titkosabb. Azért jöttem, hogy lássam, felkészült-e a további eszközök érkezésére.

– Istenek – mondta. – Több műszerünk lesz már, mint egy egész kórháznak!

– Az egyik készletet beültetjük a tesztpáciensbe – mondtam. – Tanulmányozza az utasításokat, és készüljön fel. Nem hibázhat. Nem szívesen figyelmeztetem rá, de a jövője függ ettől a műtéttől. A nagyapám...

– Nem azt mondta, hogy a nagybátyja?

– A nagyapám is cellológus volt – javítottam ki gyorsan. – Őtőle hallottam, hogy az első eset mindent elárul. Függetlenül attól, hogy a nagybátyámat lenyűgözték az ön bizonyítványai és az önről szóló jelentések, nekem kell – mondtam határozottan – bizonyítania. Ha kiszivárog az ön ittlétének a híre, vagy ha rossz helyre szalad a szikéje... – Búcsút intettem a kezemmel.

Ez megijesztette. – Ó... én... én... én engedelmeskedni fogok, Gris tiszt úr. Én... én... én...

Az ajtóhoz léptem, és kiordítottam. – Sofőr! Hozza be azokat a dobozokat.

Találtunk egy raktárhelyiséget. A sofőröm, Ske, lihegéssel kevert morgás kíséretében becipelte a kartondobozokat, és megtöltötte vele a raktárhelyiséget. Az X-szel jelöltet már korábban kinyitottam, hogy kivegyem belőle az útmutatókat és az egyik készletet. Ismertettem vele a részleteket, majd ezzel zártam le a mondandómat. – Tanulmányozza őket. Ezeket fogja beültetni a tesztpáciensbe.

Azt mondta, hogy tanulmányozni fogja őket. Hiába próbáltam meggyőzni arról, hogy a többi doboz érdektelen a számára, egyre csak a többi doboz körül matatott. Én magam sem tudtam, hogy mi van bennük, igazán.

– Ezek nem cellológiai eszközök – mondta.

– Mindennek megvan a maga szerepe – okoskodtam, habár fogalmam sem volt, hogy mi köze lehet egy messze hordó, automatikus hangirányzékú, miniatűr zsebpisztolynak a cellológiához.

Ske végzett a rakodással, és mogorván visszament a kocsihoz. A fiatal doktor Bittlestiffender hirtelen abbahagyta a dobozok tartalmának tanulmányozását. – Ezek a dobozok véresek!

Nem véletlenül ad alapos kiképzést az Apparátus. Nagyok az elvárások. – Ez rettenetes – mondtam.

Eszeveszetten a kocsihoz rohantam. Ske rendkivül izzadtan és mogorván ült az ülésben.

– Hadd nézzem a kezét! – követeltem.

Vonakodott megmutatni. Az aranyrakodás itt-ott tényleg lenyúzta a bőrt a kezéről. De nem vérzett eléggé.

Keményen megfogtam a kezét.

– Aha – mondtam –, fémforgács!

Kirántottam a Pengerészleg-féle kést a ruhám ujjából, és beleszúrtam a tenyerébe.

Felsikított!

A másik kezét is elkaptam, mielőtt még eldughatta volna, és azt is megszúrtam.

Újból felsikított!

A Pengerészleg-kést visszadugtam a ruhám ujjába.

A fiatal doktor Bittlestiffender keresztülvágott a gyepen, és a gép felé közeledett.

– Szegény fickó – mondtam. – Már kiszedtem a kezéből a fémforgácsot. Talán jobb lenne, ha bekötözné. Nem szokta meg a kemény munkát.

A vér lecsöpögött a fűre. – Én talán kevésbé fájdalmasan csináltam volna – mondta a fiatal doktor Bittestiffender.

– Néha szükség van az azonnali beavatkozásokra – magyaráztam.

Ske lángoló tekintettel nézett rám, majd hogy enyhítse fájdalmát, összeszorította a tenyerét.

A fiatal doktor Bittlestiffender az eddiginél is nagyobb tisztelettel nézett rám. A kórház felé vezette a nyöszörgő Skét.

Valaki megszólalt a könyökömnél. – Nemsokára visszajönnek. Beszélnem kell magával. Bejönne a házba? Nincs most ott senki. – Tayl özvegye volt.

Több eszem kellett volna hogy legyen. Bevezetett a pompás nappaliba, ami fehér és aranyszínű volt. Az alacsonyan járó nap sugarai fénnyel vonták be a szikrázó, fehér szőnyeget.

Papucsos lábát beakasztotta a bakancsom mögé. mikor hátrálni próbáltam.

Ahogy elcsúsztam a szőnyegen, a vigyorgó Cupido-szobor megingott talapzatán. Pratia így szólt: – Még nem köszöntem meg, hogy idehozta nekem.

A kalapom kirepült a nyitott ablakon, miközben a fülembe duruzsolt. – Csodálatos volt a tegnapi nap.

Észrevettem a nappalin átsuhanó, vigyorgó inast, miközben Pratia tovább csacsogott. – És csodálatos éjszakát töltöttem Prahddal.

Hasztalanul markoltam a szőnyeg szélét. A nő tovább folytatta. – Az igazság az, hogy a legcsodálatosabb... csodálatos...

A Cupido most már valóban imbolygott. Pratia, elhaló hangon, csak ezt ismételgette: – Csodálatos... csodálatos... csodálatos...

Az összes függöny lehullott a karnisról, mikor reszketve felnyögött. – Óóóó!

A vigyorgó Cupido megállapodott talapzatán Pratia így szólt, már nyugodt hangon: – Igazán nagyon kedves. Látnia kellett volna.

A zubbonyom gyűrötten hevert a padlón, messzebb annál, minthogy elérhettem volna. Megpróbáltam valahogy megkaparintani. Fáradt hangon így szóltam: – Rengeteget éhezett. – Feladtam, hogy elérjem a zubbonyomat.

A Cupido ismét imbolyogni kezdett. Pratia így szólt: – Szóval éhezett... éhezett... éhezett... Ó! Ó! Ó!

Az ujjaim majd beletörtek a szőnyegbe. – Most! – remegte Pratia.

A Cupido darabokra tört a padlón.

Az inas hatalmas porfelhőt kavart a seprűjével.

Az ujjaim végre elérték a zubbonyt, miközben a nő így szólt nyugodt hangon – Csak azt akartam, hogy tudja, milyen nagyszerű az ágyban.

Visszahúztam a bakancsomat. – Nos, köszönöm, hogy tájékoztatott – mondtam. Nincs is annál kiábrándítóbb, mint mikor egy nő, ilyen dolgok után, arról beszél, hogy milyen nagyszerű is egy másik férfi. Hervasztó.

A félig nyitott nappaliajtón beleső inas meglepett ábrázata el kellett volna hogy riasszon. – Ó, ne menjen! – szólt Pratia.

A bakancsom kirepült az ablakon, miközben a nő így sikított: – Még nem mondtam el mindent!

Tudtam, Ske már az óráját nézi.

Még egy függöny hullott le az ablakról.

A behallatszó sugdolózásból rájöttem, hogy az inas Skével diskurál, valószínűleg az időjárásról.

A nyitott ablakon keresztül meghallottam Ske udvariatlan hangját. – Gris tiszt úr! Ma már nem jön ki?

Az udvar békés arcát mutatta. Az inas egyenruhát cserélt, Ske pedig összeszedte a bakancsomat és a kalapomat.

Az ajtóban álltam, s a zubbonyomat gomboltam. Nem volt könnyű, mivel a gombok fele leszakadt, és én sem voltam valami jó állapotban: ferdén gomboltam össze.

Ske ideadta a kalapot és a bakancsot.

Az özvegy arcán széles mosollyal, az ablakból figyelt minket.

A fiatal doktor Bittelstiffender éppen akkor lépett ki a kórházból, és a ház felé indult. Tayl özvegye elrohant mellettem. Befúrta magát a férfi karjába s elragadtatva bámulta.

A fiatal doktor megrázta a kezemet. – Gris tiszt úr – mondta érzelmektől átitatott hangon, szinte könnyes szemmel –, soha nem tudom megköszönni ezt magának.

A nő ragyogva rám nézett, s közben megsimogatta a doktort. – Hát nem egy csodálatos, fiatal ajándék, Soltan? – turbékolta.

Szép tőle, hogy értékeli, gondoltam.

Gyorsan felemelkedtünk a pompás reggeli égboltra.

– Miért nem hagyja békén ezt a csinos asszonyt? – mordult rám Ske.

Bárcsak sikerülne, gondoltam, miközben az egyre távolodó birtokot figyeltem. Azok ketten éppen berohantak a szobába, amelyben nem sokkal azelőtt én vesztettem csatát. Nem sokára, hála az isteneknek, biztonságban leszek a Földön!

8. fejezet

Az Apparátus-hangár felé repültünk. A sofőröm most rendkívül rosszul vezetett. Mindkét kezét hatalmas kötés borította, ezért elnéztem neki, hogy rosszul kezeli a kormányrudat.

Úgy gondoltam, a keze miatti ingerlékenysége már biztosan elpárolgott.

– Mit mondott rólam a doktornak? – kérdeztem.

Repült egy darabig – ha ezt repülésnek lehetett nevezni. – Valóban tudni akarja?

– Beszéljen nyíltan – mondtam. – Nem fogom megfenyíteni.

– Nos, először is azt mondtam neki, ha dolga lesz magával, jobb ha megfontolja minden lépését.

Jó, gondoltam. Nagyon is jó.

A sofőröm úgy tett, mintha kicsúszott volna a kezéből a kormányrúd, mire a légibusz tántorogni kezdett.

Gyanakvásom egyre erősebbé vált. – Mit mondott még? Nincs veszélyben.

Vett egy nagy lélegzetet, majd dühödten így szólt: Azt mondtam, hogy maga tipikus Apparátus-tiszt: szadista, kegyetlen, hitvány (bíííp), aki még a saját anyját is megölné egyszázad kreditért!

Megütöttem!

Még szerencse, hogy megszólalt a kommunikátor csengője.

Megtámaszkodtam, hogy kivédjem a légibusz forgását, és felvettem a készüléket.

– Gris.

A vér megfagyott az ereimben. Felismertem Lombar Hisst személyi titkárának hangját. Kinyögtem valami köszönésfélét.

– A főnök azt üzeni, hogy most azonnal jelentkez zen a hangárban. Magára vár. – Letette.

A fantáziám kergetni kezdte a gondolataimat. Heller megszökött? Hisst rájött a grófnőre? Nem tetszett neki az ajándék, amit küldtem? A fő Zanco elköpte a tízezer kreditet?

A gondolataimat átjárta a félelem.

A sofőröm gonoszul vigyorgott. – Maga vezessen! – förmedtem rá. – Emelje fel ezt a roncsot ötszáz lábra, most azonnal! – Így kell bánni a csőcselékkel. Ráfizettem saját kedvességemre.

Nem, másról lehet szó. Az egész akkor kezdődött mikor Heller belépett a képbe. Heller mindenkit meg vesztegetett! Egy istencsapása!

Megijedtem annak a lehetőségétől, hogy Heller talán ellenem fordítja Hisst. Ó, istenek, de boldog is leszek, ha Heller végre elindul erről a bolygóról, és az irányításom alá kerül!

Mi a fenét találhatott ki Lombar? Mit akarhat?

Mikor földet értünk a hangár mellett, nem volt szükségem az őrök útbaigazítására. Egy epesárga „alvállalkozó" teherkocsi állt a bejárat előtt. Ez állt az oldalán:

FÉRGEK ES ROVAROK

Ez csakis Lombar lehet. Féregirtónak álcázta magát. Gyakran választotta ezt az álcát, mivel a csőcselékkel is így szeretett volna elbánni. Ettől függetlenül is jó választás volt, hiszen a távoli világokból érkező űrhajók fertőzéseket hurcolhatnak be más bolygókra, ezért a féregirtók gyakori vendégei a légikikötőknek.

A Vontató Egyet elborították a munkások, akik fülsiketítő lármát csapva buzgólkodtak a hajón. Eggyel több teherkocsi igazán nem keltett feltűnést. De mi lehet Lombar szándéka?

Az epesárga teherkocsi felé araszoltam. Bentről figyeltek. Az ajtó kivágódott, engem pedig berántottak a kocsiba.

Lombar egy asztalnál ült, a félhomályban. Epesárga munkásruhát viselt. Lángoló, borostyánszín tekintete kivillant a féregirtósisak pereme alól.

– (Bíííp) jól tette, hogy elküldte nekem azt az „ajándékot"! – vágta a fejemhez. – Napok óta fontolgatom, hogy visszavonom a megbízatását!

Megremegtem. Elszomorodtam. Ez a baj Lombarral: nem következetes. Megtiltja, hogy korrumpálódjak, és mikor a csel ellenére rájön, hogy mégis pénzt fogadtam el, ki akar rúgni, mert megsértettem az utasítását... Nem, nem. Össze vagyok zavarodva, gondoltam, és ezért zavarosan gondolkodom. Továbbá igazságtalan is. Ha tudná, mennyi mindent intéztem el...

– Azt jelentette – mondta Lombar –, hogy bizonyos ládákat hordanak a fedélzetre. Én magam is láttam őket. Vezessen minket azokhoz a ládákhoz!

Valaki egy epesárga munkásruhát vágott hozzám.

IRTÓ JÓ FÉREGIRTÓK

állt a hátán. Gyorsan magamra húztam.

Láttam, hogy még hárman állnak a kocsi hátuljában.

Kettőjüket ismertem. Az egyiket Priinek hívták, szakértője volt mindennek, amit zárni és nyitni lehetett, így nem lepett meg a jelenléte. A másik Bam volt, az Apparátus elsőszámú szabotőrje – az Államszövetség bűnözői között is hatalmas népszerűségnek örvendett. A harmadik, kövér, tudósforma figurát nem ismertem, a jelenléte azonban nem lepett meg. az Apparátus szó szerint több ezer tudóst alkalmazott, a legkülönfélébb területeken, beleértve a legjelentéktelenebbeket is. Mindannyian epesárga overallt és sisakot viseltek.

Lombar kilesett a csak egy irányban átlátható üvegből készült oldalablakon. A hangárirodát figyelte. Hah, az alvállalkozó megérkezett.

Én is kinéztem. Egy flancos légikocsi landolt a hangárban, s kiszállt belőle egy nagyon kövér ember, flancos öltönyben, s nyugtalan léptekkel elindult az iroda felé.

– Na, te kis kövér (bíííp) – motyogta Lombar a távoli alvállalkozó felé. – Csináld a dolgod!

Hamarosan egy őr rohant ki az irodából.

Heller munkások gyűrűjében dolgozott. Egy apró törzsrezonátort tartott a kezében, amellyel az elnyelőfelület minőségét, a burkolat szilárdságát és az illesztések pontosságát ellenőrizte. Egy kötélen lógva leereszkedett a törzs mellé, hogy minden lemezt megvizsgálhasson. Ezt minden festés előtt és után elvégzik. Gyorsan dolgozott, atletikus mozdulatokkal tapogatta végig a törzs illesztéseit. A többiek feljegyezték, amit mondott, majd saját köteleiken utánaereszkedtek, hogy elvégezzék a munkát. Kicsiny, vörös versenysapkáját a tarkójára tolta, s igyekezte túlkiabálni a hangárban uralkodó folyamatos zajt.

Az őr ügyetlenül felmászott a Heller alatti állványra, s egy magas hanggal magára vonta a figyelmet. Heller szólt egy fiatal mérnöknek, s átadta neki a törzsrezonátort. A mérnök lassú mozdulatokkal folytatta Heller munkáját.

Heller leereszkedett a kötélen, majd elindult az iroda felé.

– Ennek most szépen bedőlsz, te (bíííp) rohadt sznob – mondta Lombar, mintha parancsot adott volna az iroda felé igyekvő Hellernek.

Az újonnan érkezett alvállalkozó egy tervrajzot mutatott Hellernek, aki visszanézett a vontatóra, mintha bánta volna, hogy félbehagyta a munkáját. Az alvállalkozó azonban szóval tartotta. Heller megrántotta a vállát.

Az ügyeletes altiszt. Snelz osztagából, egy másik őr kíséretében, elindult az integető Heller felé. Nemsokára mind a négyen, Heller, az alvállalkozó és a két őr, beszálltak a flancos limuzinba, és elhajtottak.

Lombar undok hangon felnevetett. – Tipikus tetves, rohadt királyi tiszt! Idejön egy alvállalkozó néhány ostoba problémával, segítségért könyörög, azt mondja, hogy a tervezőinek szükségük van a szakértelmére, mire a királyi tiszt elrohan, azt gondolva, hogy a világ megáll nélküle. Beképzelt (bíííp)! Mindenki tudja! – Utánozni próbálta Heller beszédét. – Szüksége van valakinek királyi segítségre? – Vicsorogva így folytatta: – Nem csoda, hogy a Voltár nem megy semmire, ha ezek irányítják! A buta sznob!

Kinyitotta az ajtót, és intett, hogy kövessük. – Gyerünk! Nézzük meg azt a rakományt!

Kezünkben féregirtó eszközökkel, mintha dolgozni mennénk, beléptünk a légzsilipbe. Senki nem törődött velünk, még az őrök sem.

Elmozdítottam a folyosó padlólemezeit, s nemsokára már lent is voltunk a telezsúfolt, kicsiny raktérben. Az utolsó, Bam, a szabotőr, miután ő is lemászott, a helyére húzta a lemezeket, Prii pedig, aki zárszakértő volt egy lámpát akasztott a válaszfalra, hogy lássunk odalent.

Tizenhat, meglehetősen hosszú, lezárt láda hevert a raktérben, alaposan leszíjazva.

Prii azonnal munkához látott. Először is készített egy csomó képet, hogy később vissza tudja állítani az eredeti állapotot. Ezután kiakasztotta a szíjak kapcsait, majd egy aprócska szerszámkészlet segítségével levette az összes láda tetejét, és egy kupacba rakta őket.

Hatékony csapat volt. Ahogy a ládákról lekerült a fedél, a tudós listát készített a ládák tartalmáról.

Meleg volt a szűk raktérben. A vontatók rendszerint nem szállítanak terhet, leszámítva saját alkatrészeiket. Lombar még nálam is büdösebb volt, s ez még elviselhetetlenebbé tette a szűk raktér amúgy is fojtott levegőjét. Talán a nyomor érződik rajta, az a nyomor amelyből származott, és amit annyira megvetett. Féltem, hogy Heller váratlanul betoppan. Mintha már órák óta guggoltunk volna odalent.

– Itt van az összes? – kérdezte tőlem Lombar.

Gondolkodtam. Van még két kicsi doboz valahol a hajóban. Azokat azonban ismertem. Bólintottam.

De Lombar nem engem nézett. Szokott módon válaszolt saját kérdésére. – Hát persze. Átnéztem a terveit. Nincs több raktér. Az összes megrendelt munka a törzzsel, az irányítóberendezésekkel és a kezelőszervekkel kapcsolatos. Fegyverei sincsenek. Kiváló. Védtelen. Egyetlen lövéssel el lehet pusztítani.

Összerezzentem. De nem akkor, mikor én is a fedélzeten vagyok.

– Na, na? – szólt Lombar türelmetlenül a tudós felé. Megunta az ücsörgést, és azt, hogy a tudós, mint az önmagukkal tanácskozó tudósok általában, ide-oda topog, megfogdossa a holmikat, elgondolkodik, majd jegyzeteket készít. A tudósok igyekeznek megkérdőjelezhetetlen bölcsességet sugallni magukról, miközben azon törik a fejüket, hogy mikor lesz már forróitalszünet. Az Apparátus tudósai állandó fizetésért tanulmányozzák az ellenfél technológiáját, és adnak tanácsokat, valódi munkát azonban nem végeznek. Mindent megtennének egy nagyobb fizetésért.

A tudós végzett a feladatával. – A holmik nagy része apróság: szereléshez használatos dolgok, mint drótok, kondenzátorok és hasonlók. Alighanem azt gondolja, hogy távol lesz a bázistól, a hajó pedig hajlamos a meghibásodásra. Tartalékok, ilyesmik. Nagyrészt ócskaság.

Lombar felnyögött. A tekintete elárulta, hogy nem is várt mást attól a (bíííp) bolond Hellertől.

– Viszont – folytatta a tudós – a kettes, a hármas, a négyes és az ötös láda egészen más téma. Egy miniatűr, nehézfém-átalakító üzem legfontosabb alkatrészeit tartalmazzák.

Belenéztem a ládákba. Igen, elektródák, fémolvasztó tégelyek, apró transzformátorok és átalakítók. Biztonságban lapultak a ládákban, meg-megcsillanva a lámpa fényében. A tudós éppen csak annyira bolygatta meg az alkatrészek csomagolását, hogy képes legyen beazonosítani a szerkezeteket.

– Hm! – mondta Lombar. – Úgy tűnik, olyan technológiát akar átadni nekik, amellyel képesek lesznek tisztább üzemanyagot előállítani. Szóval, az üzemanyagokkal akar kezdeni valamit. Ettől féltem!

– Nos, igen – mondta a tudós, hájas testét leeresztve egy kereszttartóra. – De nem elég okos hozzá. A Blito-P3 már megismerte az atomenergiát. Ezzel hajtják a gőzgépeiket. Rengeteg urániumuk van. Bombákat készítenek belőle. Teljesen hülyék.

– Szóval ha azzal fárad, hogy megtanítsa nekik, hogyan készítsenek az egyik nehézfémből egy másikat, rossz kanálison evez. Nincs szükségük még több urániumra. Végig sem fogják hallgatni.

Lombar viszont kivételesen végighallgatott valakit. Elámultam. – Jó. Jó. Felejtsük el ezeket a dobozokat. Ismerek valakit odaát, aki megöli, ha mégis megpróbálja. De mi van az egyes ládában?

– Igen, az egyes láda. Láttam, észrevette, hogy különös figyelemmel vizsgáltam. Ez a láda bajt hozhat magára, főnök.

A ládára néztem. Ez állt rajta:

OKTATÁSI SEGÉLYTÁRSASÁG

MÁR GYERMEKKORBAN VILÁGOSÍTSA FEL DIÁKJAIT!

AZ OKTATÁS A FELVILÁGOSODÁS GERINCE

– Ez gyermekjáték! – morgott Lombar.

– Igen, főnök, tudom. De azt is tudom, hogy maga abban érdekelt, hogy ne bolygassák a földi üzemanyagokat és energiahordozókat. Ez a csomag a „13-as általános iskolai készlet". Ezen a komplett laboratóriumszetten könnyű bemutatni, hogyan kell a szenet két rendszámmal nagyobb oxigénné, vagy öt rendszámmal kisebb hidrogénné alakítani. És főnök, egy primitív tűzkultúra számára, mint amilyen a Blito-P3, a hidrogén és az oxigén a két elsődleges energiahordozó.

Lombar kitörni készült, miközben a ládát bámulta, mintha az a nevén szólította volna.

A tudós tovább folytatta. – Ezek ott a Földön elégetik a szenet, amihez a légkörből veszik az oxigént. A petróleumot a felszínre szivattyúzzák – ez cseppfolyós szénné vált szerves üledék –, és ezt is elégetik. Így nyernek hőt...

– Ezt én is tudom – förmedt rá Lombar. – Erről az oktatócsomagról beszéljen!

– Nos, ez tényleg egy gyerekkészlet, ami közvetlenül alakítja át a szenet. Maga is láthatta az iskolában. Egy kicsi konverterből, és két ballonból áll. A tanár ebbe az mélyedésbe teszi a szenet, bármilyen formában, mire a konverter forogni kezd. A szabaddá vált atomok által generált áram felkúszik ezen a két ezüstpálcán, majd gyönyörű, elektromos kisülések kíséretében, a két ballon megtelik... de hát maga is láthatta az elemi iskolában.

– Igen, igen – mondta Lombar. Azon gondolkodtam vajon tényleg járt-e elemi iskolába. A tudomány nem tartozott az erősségei közé. De Lombar most elgondolkodott. – (Bíííp) meg, ez a micsoda mindent tönkretehet. Különösen egy bizonyos földi személyt.

– Pontosan – mondta a tudós. – És tudom, hogy nem akar kárt okozni NEKI!

Bam hirtelen bekapcsolódott a konferenciába. – Hadd piszkáljam meg, hogy mikor használni kezdik, felrobbanjon, és a gyerekekkel együtt megölje Hellert. Általános megoldások az általános iskolai problémákra!

Lombar nem nevetett a tréfán. Bólogatni kezdett. Aztán meggondolta magát. – Nem – mondta elgondolkodva. Aztán megláttam azt a ravaszságot az arcán, ami Lombartot zsenivé tette és a magasba emelte. – Nem – mondta ismét. – Bam, meg tudná úgy piszkálni, hogy nyolc-tíz órán keresztül működjön, aztán hirtelen tönkremenjen, de úgy, hogy senki ne tudja megjavítani? Nem kell felrobbannia. Működjön néhány órán keresztül, majd minden látható ok nélkül mondja fel a szolgálatot.

– Két készlet van a ládában – szólt a tudós.

Bam, a szakértő szabotőr kivette az egyiket a ládából, és vizsgálni kezdte. – Ah, igen – mondta. – Ez itt. Ha V alakban bemetszem, nem fogja bírni a terhelést. Az alkatrészek nem javíthatók, újat pedig csak a Voltárról lehet szerezni. – Megnézte a többi láda tartalmáról készített listát. – Ja, nincs nála ilyen alkatrész! Nem gond, főnök. Egy apró vágás, mindkét gépen, aztán hét óra használat után tönkremennek.

– Csinálja – mondta Lombar, először vigyorogva azon a napon. – Mindkettőt. Az önmagának okozott bonyodalom fog végezni vele. Na persze, ha eljut odáig, ami egyébként lehetetlen. Szóval, csinálja.

Prii mindent visszarakott a helyére. Úgy tűnt, senki nem nyúlt a ládákhoz. A helyreállítás művésze volt. Bam eközben buzgón dolgozott.

Lombar megbökött. – Menjen ki. és tartsa fel Hellert, ha váratlanul megérkezne. Ó, igen, míg el nem felejtem, indulás előtt eligazítást tartok magának. Jelentést várok.

Sietős mozdulattal felemeltem a folyosó padlólemezét, és kimásztam alóla. Kezemben egy féregirtó rúddal hanyag léptekkel visszaballagtam a teherkocsihoz, beszálltam, majd levetettem azt az undorító sisakot és azt a még undorítóbb epesárga ruhát.

Észrevétlenül elhagytam a teherkocsit, majd lassú léptekkel az irodához ballagtam.

Hirtelen megláttam az alvállalkozó landoló limuzinját. Heller ugrott ki a kocsiból. Lombar még mindig a hajóban volt! Úgy tűnt, Heller azonnal visszarohan a munkájához.

Elé álltam. – Magát várom – mondtam.

Majdnem félrelökött.

– Mi van? – kérdeztem. – Nem kell lepecsételni az elvégzett munkáról szóló számlákat?

Heller elém rakott néhány számlát, de nem tartott túl sokáig lepecsételnem őket. Lombar még mindig nem jött ki a hajóból. Mi tarthat ilyen sokáig? Ha Heller bemegy, megláthatja a nyitott padlólemezt. Elfelejtettem a helyére rakni! Rögtön belebotlik! És akkor Lombar engem darabokra tép!

– Gondolkodjon – folytattam –, nem kell valami a hajó számára? Tudja, alaposan megemelték a költségvetésünket. Már régóta akarok szólni – hazudtam, annak a reményében, hogy időt nyerek –, hogy maga is költhet belőle. Nem volna szerencsés, ha elköltetlen maradna a rendelkezésünkre álló összeg!

A Flotta emberei egészen másképpen gondolkodnak. Fura elképzeléseik vannak a kormány pénzének megóvásáról és a költekezésről. Ostobaság! Ha nem költöd el a rendelkezésedre álló összeget, elveszted!

Heller furán nézett rám. Aztán így szólt: – Még nem rendeltük meg a virágokat a búcsúpartihoz.

– Ó, istenek – mondtam –, hát rendeljük meg.

Most már tényleg különös pillantásokkal méregetett. Mintha nehezére esett volna csukva tartani a száját. Aztán előhúzott egy köteg kitöltetlen rendelőlapot, a derékszíjára akasztott lapra tette, tollat vette a kezébe, és megrendelte a virágokat. Ráírattam még néhány fajtát, koszorúkat, „sok-szerencsét!" nyakláncot a hajó számára, méghozzá azt a fajtát, amelyet nászutasokat szállító hajókra szoktak akasztani. Ennyit tudtam kitalálni. Ezt is lepecsételtem a személyazonosítómmal. Mi az ördög tartja vissza Lombarékat?

– Valami – mondtam – még mindig hiányzik.

Valami baj volt a szájával. Lehet, hogy fáj a foga?

Tovább dadogtam. – Hiányzik a búcsúzkodáshoz a sárga, a rózsaszín és a bordó pezsgővíz.

– Ó, istenek – mondtam. Igaz, soha még csak nem is hallottam sárga vagy bordó pezsgővízről, de ezt is szépen leírta, én pedig lepecsételtem.

Hol a POKOLBAN lehet Lombar?

Ahogy Heller a hajó felé indult, útját álltam. – Még valami!

Rám nézett. A szája. Talán beütötte a hajóba, mikor azon a kötélen csimpaszkodott. – Nem rendeltük meg a bakpartit, pettyes kaláccsal és kék bőrű lányokkal, az alvállalkozóknak és munkásaiknak. Gyerünk. Írja le.

Ő írt, én pedig pecsételtem.

LOMBAR SEHOL!

– Ó, most látom csak, mennyi dolgunk van még – mondtam. – Egészen biztosan kifelejtettünk valamit.

Hellernek most mintha a torkával lett volna valami baja. De végül így szólt: – Nos, nem feledkezhetünk meg a hangár személyzetéről és az őrökről sem. Szomorúak lennének, ha csak az alvállalkozókat favorizálnánk. Nézzük csak – és úgy tett, mintha gondolkodna – mi lenne, ha a búcsúpartira meghívnánk öt tánczenekart, zöldhegyi táncoló medvéket, és rendelnénk tűzijátékot?

– Ó, jó, nagyon jó, ezt is rendeljük meg!

Megírta a bakparti megrendelőjét, én pedig lepecsételtem.

ISTENEK, HOL A POKOLBAN VAN MÁR LOMBAR?

– Egészen biztosan maradt még valami.

Nehezére esett lenyelni valamit. Végül így szólt: – Még nem rendeltük meg Snelz szakaszának új egyenruháját.

– Ó, nagyszerű. Írja meg!

Megírta a rendelést, én pedig hozzáírtam még néhány új bakancsot, hálózsákot, és egy új pálcát Snelznek. Ráütöttem a pecsétet.

Lombar, az istenek szerelmére, jöjjön már ki abból a hajóból!

– Azt hiszem – mondtam –, még mindig nem gondoltunk mindenre.

– Ó, valóban nem – felelte Heller. – Egy új egyenruha és egy pár új bakancs a sofőrjének, Skének. Nem, legyen mindenből két pár, valamint egy alkalmi egyenruha.

Megírta a megrendelőt, én pedig lepecsételtem a lapot, olyan lassan, amilyen lassan csak tudtam.

Egyfolytában a légzsilipet figyeltem. Nyomát sem láttam Lombarnak és csapatának. Ó, istenek, mi tarthat ilyen sokáig?

– Jettero – mondtam meggyőzően –, biztosan kifelejtettünk valamit.

Keményen gondolkodott. Úgy tűnt, nehezére esik a légzés. A mellkasa zihált, a száját pedig szorosan összezárta.

– Nos – mondta végül – ha magának szüksége van valamire, rendelje meg. Ah, megvan! Egy teljes, új ruhatár Krak grófnő számára!

Írta és írta. Csizmák, ruhák, blúzok, egy fejdísz, popok, és így tovább. Aztán a végére ért. Lepecsételtem.

Haldokolva néztem a légzsilip felé. Lombar még mindig nem jött.

Aztán, teljesen véletlenül, az ellenkező irányba pillantottam. A féregirtó kocsi? ELMENT!

Ó, (bíííp) meg! Lombar, az embereivel együtt, kiosont a hajóból, és elhajtott! Már jó ideje kijöhettek a hajóból, mivel a kocsit sehol sem láttam! Teljesen feleslegesen húztam itt az időt! Valószínűleg rögtön utánam elhagyták a hajót! Mikor a teherkocsiban öltözködtem!

– Akkor ennyi – mondtam gyorsan.

Heller fogta az összes lepecsételt rendelést, és kiválogatta közülük a másolatokat. Az eredetieket odaadta a rendeléssel foglalkozó hivatalnoknak, a másolatokat pedig nekem.

– Nagyon köszönöm, Soltan – mondta. – Maga rendkívül figyelmes. Először azt hittem, viccel, ezért én is vicceltem. De később rájöttem, hogy komolyan gondolja ezeket a rendeléseket. Ne haragudjon, hogy kinevettem. Remélem, megtalálják azokat a sárga és bordó pezsgővizeket. Ez ideig nem tudtam a létezésükről. Ugyanúgy, ahogy a tömör arany sarkú leopárducbőr csizmáéról sem, amit a grófnőnek rendeltem. De főjön inkább a beszerzők feje. Azt gondoltam, csendben fogunk elindulni, de ez tényleg nem lenne szerencsés. Tényleg tartanunk kell egy búcsúpartit. Szóval, köszönöm.

Elcsattogott burkolatcipőjében, és nem sokára már mászott is felfelé a kötélen, hogy befejezze a lemezek ellenőrzését. Keserűen figyeltem. Ezek a Flotta-fickók, ahogy hallottam, állandóan tréfát űznek a beszerzőkkel: égkék szenet, egy kanna vákuumot, egy font protont, vagy éppen űrrészecskemérőt rendelnek tőlük.

A bosszúmra gondoltam. Ha eljut odáig, hogy bemutassa az anyagátalakítót, valódi szégyenben lesz része. Megérdemli!

Visszamentem a légibuszhoz. Szóltam a sofőrömnek, hogy repüljünk el innen, aztán lebegjünk egy ideig. Nyugalomra és csendre volt szükségem.

Még fél órát sem pihentem, mikor hirtelen arra gondoltam, vajon hogy fogja kezelni a Gazdasági Osztály ezeket a rendeléseket. „Komolytalan"-nak és „a feladat jellegétől idegen"-nek fogja minősíteni a rendelések többségét. Egészen addig nem fizetik ki őket, míg parancsot nem kapnak rá. Egyébként milliókat lehet elkölteni a kormány pénzéből, csak a vásárlás ne legyen „komolytalan".

Hirtelen támadt rémülettel számolni kezdtem a számlák várható végösszegét. Minél, tovább jutottam annál rémültebb lettem.

Ha nem engedélyezik a kifizetést, a tartozás a rendelést lepecsételő tiszt számláját terheli!

Leszámítva az elfogadható dolgokat, egyenruha ilyesmi, a végösszeg elérheti a nyolcszázötven kreditet! Vagy még többet!

Ha tovább terhelem a számlámat, hadbíróság elé állíthatnak, és még ki is rúghatnak!

Ske így szólt: – Mi a baja? Úgy néz ki, mint aki hányni készül!

Rávettem magam, hogy kinyissam a számat. Menjünk a Gazdasági Osztályra. Szereznem kell kilencszáz kredit előleget a jövő évi fizetésem terhére. Gyorsan!

Közel álltam hozzá, hogy ismét leégjek!

Útban a hivatal felé, magamba roskadva szomorkodtam saját sorsomon.

Egy hirtelen támadt felismerés megsokszorozta a lelkemet markoló rémületet. Ezekkel a partikkal, tűzijátékokkal és koszorúkkal megsértem a küldetés titkosságát, amiért Lombar kitépi a beleimet!

Ordítozni kezdtem: – (Bíííp) meg, Heller. (Bíííp) meg, az egész fajtájával együtt!

Ske nevetése cseppet sem segített. Nem nevetett volna, ha tudja, milyen nehéz helyzetben vagyok.

Pedig gyönyörű napnak indult.

9. fejezet.

A nap hátralévő részében még sikerült elintéznem ezt-azt, az éjszakát azonban egyre növekvő kétségek közt töltöttem. Valahogy el kell csalnom Hellert abba a miniatűr kórházba, gondoltam este, hogy megoperáltassam. Valójában Krak grófnő miatt aggódtam. Ha megsejti, hogy mire készülök, Spietos ide vagy oda, megtalálja a módját, hogy megöljön. Mikor sikerült elaludnom, rémálom gyötört, amelyben a grófnő engem vert péppé a sárga ember helyett. Álmomban megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy csak azért gyötör ez a rémálom, mert neki Elektra-komplexusa van az apjával kapcsolatban, de ő egyre csak püfölt. Saját, patakokban csorgó verejtékem ébresztett. Szükségem volt néhány pillanatra, hogy megnyugodjak, izzadság, és nem vér borítja a testemet. Ezután már képtelen voltam elaludni.

Reggel, mikor már biztos voltam benne, hogy Krak elment, megközelítettem a Vontató Egyet. A legjobb taktika, amit ki tudtam eszelni, az volt, hogy szépen felsétálok a fedélzetre, és hangulatommal ellentétben, mosolygok. Heller már ébren volt. Éppen a flancos szalonban nézegetett valami jegyzetet. Fehér, lángoló gallérú munkásruhát viselt, amit még valami csillogó anyag is díszített. Ezek a Flotta-fickók aztán tudnak öltözködni. Bíztam benne, mielőtt még az est leszáll, vérfoltok fogják tarkítani ezt a fehér ruhát!

– El kell halasztani a mai feladatait – mondtam. – Fizikai alkalmassági vizsgálatra megyünk.

Felnevetett. – Azt hiszem, alkalmas vagyok. Jó formában érzem magam. Épp most akartam futni a hangár körül, mielőtt még ideérnek a munkások.

– Leülhetek? – kérdeztem, és már le is ültem. – Jettero, maga nem ért a kémkedéshez. Azért vagyok itt, hogy segítsek. Ott, ahová megyünk, MINDENKI szerepel a rendőrségi nyilvántartásokban, azonosító jegyeivel együtt. Ha vannak magán jellegzetes azonosító jegyek, akkor ilyen könnyen elkaphatják! – és összecsaptam a tenyeremet.

Megrázta a fejét. – Semmi ilyesmi nincs rajtam.

– Hah! – mondtam, majd megmarkoltam a csillogó fehér anyagot, és lerántottam Heller válláról. Titkon azt reméltem, hogy elszakad. – És ez mi? – A kicsiny, fehér forradásra mutattam, amit még Lombar okozott a bénító tőrrel. – Látja? – Elengedtem az anyagot, mire a ruha visszaugrott Heller vállára. Egy harcmérnöknek, aki ennyi csatán és kalandon esett át, kell hogy legyen néhány forradása.

Aztán találtam egyet. A jobb szemhéja fölött, egy apró heget. Ez az! Ezen keresztül be lehet jutni a halántékhoz és a homlokcsonthoz.

– Azonkívül – mondtam diadalmasan – itt van még kettő. – És a szemöldökére mutattam.

– Ó, az – és nevetett. – Nem fogja elhinni. Egyszer egy primitív bolygón harcoltunk. Be kellett jutnom egy elbarikádozott faluba, de harc közben eltaláltak egy kőhegyű nyílvesszővel. Komolyan mondom. Íj és nyíl! A fedélzeti doktor, aki bekötötte, csak nevetett és nevetett. Ott álltam, lövésre kész robbantófegyverrel, erre eltalálnak egy nyílvesszővel! Jópofa! Az egész osztag rajtam nevetett. Egyébként semmi az egész.

– Azonosításra alkalmas jegy – mondtam meggyőzően. – Ha ezt nemsokára meglátják magán, rájöhetnek, hogy a Voltárról érkezett. Azonnal elkapják – és összecsaptam a tenyeremet, hogy érzékeltessem a veszélyt.

Hellerből kitört a nevetés. – A Voltáron senki nem használ nyilat és íjat! Nézzen körül, Soltan. Lát akár egyet is? – Ezt rendkívül viccesnek találta. Egyre csak nevetett. Reméltem, hogy megfullad.

Láttam, ezzel nem megyek semmire, így mással kezdtem érvelni. Órákat töltöttem annak kieszelésével, hogy hogyan csaljam el arra a műtétre. – Akár van nyíl, akár nincs – folytattam kissé szigorúan – az ügyben az

5334279765-ös szabály A részének első paragrafusa mondja ki a végső szót. A rendelet egyértelműen megtiltja, hogy bárki azonosító jegyek birtokában landoljon a Földön! Ennyi!

Abbahagyta a nevetést. – Ha megmutatja ezt a rendeletet, nincs akadálya a vizsgálatnak.

Hát, nem tudtam megmutatni. Én találtam ki. Az eszem viszont gyorsan forgott. – Ismeri Az Űrtörvények Könyve 36-544 M számú B bekezdésének azon rendelkezését, amely megtiltja a személyazonosság felfedését idegenek előtt?

Persze hogy ismerte.

– A személyazonosító jegyekről szóló rendelkezés, amiről én beszélek, egy titkos értelmezése ennek a törvénynek. Kénytelenek vagyunk betartani, ezt maga is tudja.

Heller megrázta a fejét. – Higgye el, sosem hallottam róla. Ha pedig ez az Apparátus értelmezése, én a Flottához tartozom. Nekem nem kell betartanom.

Világos volt, hogy egy helyben topogok. A Blito-P3 pszichológájának fegyvereit azonban még nem vetettem be. Ezt az eszközrendszert állandó készenlétben tartottam. Ha ezeken a lapokon nem fedem fel módszereim lényegét, soha senki nem jön rá, minek is köszönhetem személyes sikereimet.

Azt mondják, ha a gyerek nem kapja meg, amit akar, igen gyakran hisztériába esik, amit tantrumnak hívnak odaát, a maguk tudományos nyelvén. A felnőttek, ha ezzel találkoznak, rendszerint meghátrálnak, és engednek. Belekezdtem a tantrum első fázisába.

– Maga – durcáskodtam – meg akarja nehezíteni a munkámat. Maga nem szeret engem. – Ez egy mágikus pszichológiai kifejezés, egy varázsmondat. A hatás nem maradt el. Heller elbizonytalanodott.

Jött a második fázis: negáció. – Ha nem jön el velem erre a fizikai alkalmassági vizsgálatra, NEM FOGOM LEPECSÉTELNI A TÖBBI SZÁMLÁT! – kiabáltam a helyzethez illő magas, éles hangon.

Ez hatott. Heller zavartan nézett rám.

Következett a harmadik: rángatódzó tagadás. A padlóra vetettem magam, és vonaglani kezdtem. A sarkammal dühödten rugdostam a padlót, epileptikus rohamot szimulálva. Ez használni szokott. A titka az, hogy az epileptikus roham akár még halált is okozhat: a szülő attól fél, hogy a gyermeke már haldoklik. Szemem sarkából figyeltem Heller reakcióját.

Ez tényleg hatott! Nagyot sóhajtott – a tankönyvek is erről a reakcióról írnak – és az ég felé fordította a tekintetét.

A Negyedik Fázis a habzó száj, amit egy darab szappan szopogatásával igen könnyen el lehet érni. A szappant már jó előre a számba tettem. Készen álltam az ötödik fázisra, a halálhörgés-szimulálásra.

De nem volt rá szükség!

Heller így szólt: – Ó, az istenek szerelmére, Soltan! Felesleges megjátszania magát! Én sem akarom, hogy összetűzésbe keveredjen Lombar Hissttel, úgyhogy menjünk!

Megfogtam!

Odakint szóltam az altisztnek és az őrnek, hogy maradjanak a hajó mellett. Heller egész nap távol lesz.

Elindultunk.

A földi pszichológia minden helyzetben alkalmazható! Nem olyan kellemes, mintha Bugs Bunny csinálná, de mindenképpen hatékony! Azok a földi pszichológusok és pszichiáterek értik a dolgukat! Képesek bárkit, bármikor az orránál fogva vezetni! Mesterei a hidegvérű fondorlatoskodásnak és csalásnak!

Azonkívül kellőképpen kegyetlenek. Mint az én aznapi tervem.

TIZENEGYEDIK RÉSZ

1. fejezet

– Hát igen – szólt Heller repülés közben. – A Pausch hegyek. Micsoda előrelépés a Spietos műtőihez képest.

Ske alacsonyan közelítette meg Tayl özvegyének birtokát. – Ó, igen, valóban. Higgye el, nem véletlenül ragaszkodtam hozzá, hogy eljöjjön. Jól tette, hogy hallgatott rám. Minden nagyszerű lesz, majd meglátja. Egyszerűen a legjobb. – A kapu feletti táblára mutattam.

KÓRHÁZ

SZERETETT FÉRJEM EMLÉKÉRE

Kár, mondtam magamnak, hogy nem temethetünk el most, azonnal. – Egy orvos specialista, szakmájának kiválósága várja magát. – Te legénységkorrumpáló, (bíííp). Mosolyogtam. Leszálltunk. – Megjöttünk. Kiszállhat.

Prahd a miniatűr kórház ajtajában állt. Steril, műtéti maszk takarta az arcát. Kezében csillogó csipeszt tartott. A nap meg-megcsillant a fényes fémen, ahogy nyitogatta a szerszámot.

Heller kiugrott a légibuszból. Nagyot szippantott a virágillatú levegőből, nyújtózkodott, majd a gyepen keresztül elindult Bittlestiffender felé. Alig tudtam türtőztetni magam: bekapta a csalit, megfogtam!

A fák alatt nem találtam az özvegyet. Kicsit távolabb, az árnyékban állt. Nem indult el felénk. Csak állt, mozdulatlanul. A száját eltátotta, a szemét kimeresztette. Egyik kezét a mellkasán tartotta, mintha nehezére esett volna lélegezni. A szerencsétlen, gondoltam, lassan már orvosi esetté válik miattam. „Elragadtatott csodálat"-nak hívják ezt az állapotot: egy férfias és vonzó hím iránti megmagyarázhatatlan vonzalom. Sajnáltam az asszonyt, hogy ilyen állapotba hozom, de egészen más dolgok jártak a fejemben. Heller után siettem.

– Doktor Bittlestiffender – mondtam. – Ő az ön... páciense. – Majdnem azt mondtam, „alanya".

Már korábban eligazítottam Doktor Prahd Bittlestiffendert. Most kissé idegesnek láttam. De hát miért is ne lett volna ideges? Azt gondolta, a világ fog összeomlani, ha kudarcot vall ezzel az esettel. Idegesen dobálta a kezében tartott csipeszt. Aztán bevezetett minket a kórházba.

Heller körbejárta a szobát. – Mindenből a legújabb és a legjobb.

– Ha leveti a ruháját és felfekszik a műtőasztalra – mondta a fiatal doktor Bittelstiffender –, hamar végzünk.

– Remélem is – felelte Heller. – Rengeteg a munka a hajó körül. Hamarosan indulunk, és...

A legalapvetőbb biztonsági szabályokat sem tartotta szem előtt! Elmondta volna Bittlestiffendernek élete történetét, ha nem szakítom félbe. – Minél előbb szót fogad a doktornak, annál korábban végzünk.

Heller lerúgta a cipőjét, és levetkőzött. Felfeküdt a műtőasztalra.

– Hm – mondta a fiatal doktor Prahd –, maga rendkívül jó testfelépítésű, és jól felszerelt.

Megzavarodtam. Azt néztem, vajon milyen fegyvert láthatott a fiatal doktor szeme. De egyetlen fegyvert sem láttam. A doktor csak a munkáját végezte. Ami igaz, az igaz, Heller jó testarányokkal rendelkező atléta volt, sajnos, és mint ilyen, jól felszerelt. Rájöttem, hogy a Prahd csak a páciens bizalmát igyekszik felkelteni.

A bók azonban felbosszantott. A többi ember is jó felépítésű és jól felszerelt. Na jó, nem mindenki.

– Doktor – mondtam – fel kell hívnom a figyelmét a halálos azonosító jegyekre, melyek a páciens testét csúfítják. Katasztrófába sodorhatják a munkánkat.

Prahd kereste a jegyeket, de egyet sem talált. Az az ostoba (bíííp) már majdnem megkérdezte, hogy hol vannak, mire gyorsan a bénító tőr által ejtett sebre mutattam. – Azt onnan – mondtam, ellenkezést nem tűrő hangon – el kell távolítani!

Aztán Heller jobb szemöldöke fölé mutattam. – Azzal a veszedelmes, árulkodó jellel együtt. Magára vonja a figyelmet!

A fiatal doktor Prahd meresztette a szemét, meresztette, majd végre meglátta a kicsiny, fehér forradást. Megdöbbentett az ostobasága. – Szépen begyógyult. Felesleges eltúlozni...

– Az – mondtam sietve (istenek, ez a doktor hülye, pedig kioktattam) – egy mély seb maradványa. Egy primitív, kőhegyű nyílvessző koponyazúzó találatának eredménye.

Prahd pislogott. – Kőhegyű nyílvessző? – Aztán az a két bolond, mivel egyiküknek sem volt több esze ebben a válságos pillanatban, elnevette magát. Heller elmondta a történetet a doktornak. Kiderült, nem egyszerűen csak harcoltak a primitívek ellen, hanem Hellert a kíváncsiság hajtotta a barikádok alá, hogy lássa, hogyan húzták fel az erődítmény falát – úgy látszott, mintha kétlábnyira lebegne a talaj felett – és csak elővigyázatosságból húzta elő a fegyverét, mire egy kisgyerek kőhegyű nyílvesszőt lőtt felé. Az életemre mondom, fogalmam sincs, mi olyan vicces ebben. Később arra gondoltam, bizonyára mindenkinek másképpen meséli ezt a történetet. De hát ennek semmi értelme. Ha valóban robbantófegyvert tartott volna a kezében, könnyedén lelőhette volna a gyereket, még azelőtt, hogy az rátámad. Szóval, hazudott.

Még mielőtt vége szakadt volna ennek az ostoba jelenetnek, a fiatal doktor Prahd felkapott egy látlemezes készüléket, és a lemezt bedugta Heller feje alá. A képernyőre pillantottam. Semmit nem láttam, csak néhány koponyacsont körvonalát.

Aztán a fiatal doktor Prahd így szólt: – Mindjárt szétrobbanok! Kezelték a sérülését?

Heller megrántotta a vállát. – Nem nagyon. Inkább csak nevettünk rajta. A doktor leragasztotta.

– Ah – mondta a fiatal doktor Prahd. – Az orvos felülvizsgáló bizottság elé kellene állítani! – Nagyon komolyan mondta.

Heller abbahagyta a nevetést.

A fiatal doktor Prahd végighúzta az ujját Heller szemöldöke mentén, a sebhely irányába. – Fáj? – kérdezte.

– Óóóó – mondta Heller.

– Gondoltam. – Prahd egy lila X-szel jelölte meg a pontot. Lekapcsolta a gépet, és átült egy másik asztal hoz. Aztán visszajött, és megrázta a fejét. – Ha a doktor megtette volna a megfelelő lépést, akkor ő is látta volna, amit én láttam!

Elképedtem. Én semmit sem láttam a képernyőn.

A fiatal doktor Prahd komoran nézett Hellerre. Kedves barátom, nem akarom megijeszteni. Legyen egészen nyugodt, most már hozzáértő kezekben van. Ha most nem veszem észre a problémát, két éven belül bekövetkezik a lassú áthatolás szindróma, ami homloklemez-gennyesedést eredményez, ami magával vonja a homloklebeny-hasadást.

Mi az ördögöt akarhat ez az ostoba orvos?

– Hé – szólt Heller – az orvoslás nem tartozik a szakterületeim közé. Mondja inkább voltárul.

Prahd nyugtatólag megfogta Heller kezét. – A helyzet az – ne ugorjon fel, és ne rohanjon el –, hogy a nyíl hegye még mindig a koponyájában van!

Végre rájöttem! Ez a fiatal doktor Prahd egy nagyon okos fickó. Nem csoda, hogy az idősebb orvosok nem szívesen versenyeztek volna vele! Egy igazi hazudozóművész! Az Apparátus legjobb hagyományainak folytatója!

– Álljon meg – mondta Heller. – Most nincs időm ezzel vacakolni! Végre kell hajtanom egy küldetést!

A fiatal doktor Prahd így szólt. – Fizikálisan alkalmatlannak minősítem. Gris tiszt úr, értesítse a feletteseit, hogy az alany nem tett eleget a fizikai alkalmasság feltételeinek.

– Miért? – kérdezte Heller, miközben megpróbált felülni.

Prahd így szólt. – Ha a fejébe jutott idegen tárgy a küldetés ideje alatt eléri az agyat, s ez a küldetés bukását eredményezi, a Felülvizsgálati Tábla visszavonhatja a bizonyítványaimat. Ezért nem engedhetem. Nem mehet.

Hála az égnek, Krak már megtette a magáét. Heller őrjöngeni kezdett. – Maga nem érti! Végre kell hajtanom ezt a küldetést!

Prahd elcsomagolta a szerszámait.

– Mennyi időbe telik kiszedni? – kérdezte Heller.

Prahd megrántotta a vállát. – Nem egy nagy munka, annak ellenére, hogy életbe vágó. Két óra, és további négy, mire magához tér az anesztéziából.

– Ó, nem – mondta Heller. – Megígértem... nos, megígértem valakinek, hogy nem hagyom magam... bizonyos személyek jelenlétében.

– Ó, Jet – mondtam. – Nem bízik a barátaiban? – De erre is gondoltam. Tudtam, hogy Krak rohamot kap, ha megtudja, Hellert általános anesztéziának vetették alá. Attól fél, hogy álmában valaki elbánik Hellerrel, vagy hipnotikus implantátumot ültetnek a fejébe. Kiterveltem a megoldást.

Felkaptam egy dobozt az asztalról, amit még én hoztam be a műtőbe. Átadtam Hellernek. – Ez egy biztonsági rögzítő. Zárható. Magának adom. Állítsa be a maga kombinációját, majd csatolja a csuklójára. Senki nem tudja levenni, csak maga. Rögzíteni fogja az eseményeket, egészen addig, míg maga fel nem ébred. A képet és a hangot. Vizsgálja meg.

Megvizsgálta. Semmi trükk nem volt benne. A fémház tökéletesen lezárta a szerkezetet. Csak ő fogja ismerni a saját maga által beállított számokat, így csak ő tudja kinyitni a burkolatot, hogy kivegye a szalagot.

Heller felsóhajtott. Fáradt hangon így szólt: – Melyik csuklómra tegyem?

Nyertem! Nyertem! De megőriztem komor arckifejezésemet. – A balra, mivel a doktor a jobb oldalán fog dolgozni. A kezét arra a kis asztalkára tesszük, hogy a szerkezet mindent rögzíthessen. Aztán ha kíváncsi rá, visszanézheti. – Tudtam, hogy Krak grófnő biztosan vissza fogja nézni!

Kigondolt néhány számot, rejtve beütötte a memóriába, bezárta a készüléket, majd a kezét, a rögzítővel együtt, az asztalra tette. Megkereste a legmegfelelőbb helyzetet ahhoz, hogy a készülék mindent lásson.

A rögzítő elindult. Így szóltam Prahdhoz. – Egy kicsit émelygek. Nincs valamije?

Adott egy pirulát.

Heller unatkozva figyelte, ahogy a doktor előveszi a csipeszeket, szikéket és szondákat, majd a többi műszert is a műtőasztal mellé tolja.

Prahd tovább fecsegett, nyugtatva páciensét. – Sokszor a legkisebb dolgok a legbosszantóbbak. Senki nem gondolná, hogy egy ilyen kicsi kődarab ekkora gondot okozhat. – És így tovább, és így tovább.

Végül Prahd a műtőasztal mellé gurította a hordozható anesztéziás gázgépet. – Tudná ezt tartani? – kérdezte.

– Ó, ne – mondtam. – A vér látványától, magam sem tudom miért, de rosszul leszek.

Prahd megvonta a vállát, majd megeresztette az oxigént és az altatógázt. Feltette a maszkot Heller arcára.

Heller belélegezte a keveréket. A Heller koponyájára rögzített műszer jelezte, a páciens eszméletlen állapotba került.

A fiatal doktor felemelt egy szikét.

Hirtelen így kiáltottam. – Ó, istenek, mindjárt rosszul leszek!

Nagyokat sóhajtozva kirohantam a műtőből.

Még mindig nyögve megálltam a nappaliban, és miközben hangosan ziháltam, lenyúltam és meghúztam a madzagot, amit előző nap kötöttem a kerekes asztalkára. Csak annyira akartam elmozdítani az asztalt, hogy Heller csuklója, a rögzítővel együtt, lecsússzon róla. Mintha véletlenül történt volna. A rögzítő továbbra is felveszi a hangot, de csak az ágy oldala látszik majd a felvételen.

Sorozatos, haldokló öklendezések kíséretében, lábujjhegyen kiosontam a szabadba.

Megvan! Na persze nem olyan tökéletes, mint egy egyszerű homloklebeny-lobotómia, amit a földi pszichiáterek is kedvelnek, mikor is egy közönséges jégcsákánnyal, a szemen keresztül, hamburgerré aprítják a homloklebenyt, és ha a páciens nem hal meg azonnal, csak vegetálni fog, de két-öt éven belül biztosan elpusztul. Az elmebaj rendkívül hatékony és gyakorlatias megoldása. De Krak grófnő gondolata visszatartott. Észrevenné.

Az élet legnagyobb megpróbáltatásai közé tartozik, hogy nem kaphatunk meg mindent, amit akarunk. Azzal kell beérnem, ami van. Ezekkel az optikai és aurális poloskákkal mindent tudni fogok Hellerről, és az útjába tudok állni, ha kell. Nem tud megszökni előlem. Csak a jóindulatomra számíthat. Visszagondolva azokra a szörnyű dolgokra, amiken keresztülmentem miatta, kellemes eufóriába süllyedtem. Elérkezett az igazság pillanata.

2. fejezet

Egy kéz rángatta a ruhám ujját. Tayl özvegye volt. Felocsúdtam az álmodozásból. Egy fák között álló, kicsiny nyárilak felé mutatott.

– Valamit meg kell mutatnom – suttogta.

Csendben elindultunk a kórház felé. Néha meghallottam a gépek zaját. Két órát mondott Prahd. Van még idő bőven.

A nőre gyakorolt hatásomon töprengve, követtem az özvegyet. Nem volt kétségem afelől, hogy mit akar nekem megmutatni abban a nyárilakban.

Kellemes épület volt, virágzó fákkal körülvéve, melyek nehéz illatokat leheltek a levegőbe. Tulajdonképpen egy tetőből és egy hatalmas, párnázott, élénksárga heverőből állt. Lágy, csábító zene csilingelt a mennyezet felől, amelyről díszes, festett világítólemezek csüngtek alá. Félreeső hely, távol a kíváncsi tekintetektől, ideális titkok kicserélésére, és más, hasonló dolgokra.

– KI ez? – kérdezte, még mindig suttogva.

Figyeltem, ahogy nekitámaszkodik egy oszlopnak. A szája lebiggyedt, a tekintete kiüvegesedett. Nehezen lélegzett. Az arcát figyeltem. Meglepődtem: a bibircsókok eltűntek, csupán némi pirosság maradt azokon a helyeken, ahol voltak. Az arca tényleg csinos volt. A mellét figyeltem: a selymes köntös alatt formásnak és feszesnek látszott, már egyáltalán nem lógott.

Le-föl járattam rajta a tekintetemet. Kezdtem izgatottá válni. A heverőhöz ballagtam, lefeküdtem, és hívogatóan mosolyogtam. Kívántam, ami eddig még soha nem fordult elő.

Vártam, hogy letépje a ruháimat, ahogy szokta. Lassan, mintha kába lenne, a heverőhöz lépett. Köntösben felfeküdt az ágyra, háromlábnyira tőlem. A hátára fordult, és feje alá tett kézzel, álmodozva bámulta a plafont.

Ábrándos tekintete most még zavartabbá vált. Szaporábban vette a levegőt. – Mikor először megláttam – suttogta –, azt hittem, valami erdei isten. Olyan erős, olyan hatalmas.

A mennyezetről alálógó lámpa imbolyogni kezdett, a muzsika pedig lüktetővé vált. – Olyan könnyedén lépett ki a légibuszból... olyan könnyedén... olyan könnyedén...

Az ajtóba lógó, hatalmas, sokszínű virág mintha egyre nagyobbra nőtt volna. – Ó! Ó! Ó! Ó! – sikította Pratia, mire a virág, mintha felrobbant volna, kibomlott!

Ott feküdtem, felöltözve, és a könyökömre támaszkodva bámultam. Mi az ördög folyik itt? Még csak hozzám sem ért!

Duzzadt ajka zihálni kezdett. A szeme felakadt. – Aztán nyújtózkodott, és menni készült.

Kíváncsian bekukkantott egy madár. – A lába alig érte a talajt – zümmögte Pratia.

A lámpa egyre jobban imbolygott, a zene pedig felerősödött. – A lábfeje végigsimította... végigsimította... végigsimította...

– Ó! Ó! Ó! Ó! – sikította, ahogy a papucsa felrepült a levegőbe.

Összevontam a szemöldökömet. Ott feküdtem, érintetlenül. Zavarba jöttem.

Néhány madár csicsergett a szomszédos fán. A nő lélegzete lelassult. A zene is lecsendesedett.

A lámpa megállt. – És akkor elsétált a medence mellett... – A lámpa ismét imbolyogni kezdett.

A madár egyre csak figyelt. – ... és az árnyéka rávetült a kedvenc helyemre... kedvenc helyemre... kedvenc helyemre.

– Ó! Ó! Ó! Ó! – sikította, mire egy madárraj emelkedett a levegőbe, és repült el riadtan.

Kezdtem szomorú lenni, ahogy a nőt figyeltem.

Ott fekszünk egymás mellett, alig egy yardra. A kezét még mindig a feje alatt tartotta. Ismét lecsillapodott a zihálása. – És akkor – suttogta a mennyezet felé megállt, és egy mennyei mozdulattal levette...

A madár most tényleg kíváncsian leskelődött. ...azt a kicsi, vörös sapkát... vörös sapkát... vörös sapkát...

A lámpa kilengett, a zene felerősödött. – ...és be tette... és betette... és betette...

– Ó! Óóóó! – sikította, mire a kíváncsiskodó madár riadtan elrepült.

A lámpa darabokra robbant!

Vörös sapka? Ott feküdtem, és lelki szemeim előtt megjelent egy vörös sapka.

Hé, ez a (bíííp) Hellerre gondol!

Én meg ott fekszem, készen mindenre, és még csak nem is szól hozzám!

Ó, de mérges lettem!

Undorral löktem félre. Majd megtanulja. Kivonultam a nyárilakból. Nem bánhat így velem!

A hátam mögül hallottam, ahogy folytatja. – ...a zsebébe. Aztán állt egy darabig, majd ismét elindult... elindult... elindult...

Nem akartam tovább hallgatni. A medencéhez mentem, és leültem a szélére. Ingerült voltam, az egyszer biztos.

Nemsokára azonban lehiggadtam. A kórházból kihallatszó gyakori csörömpölés visszahozta a jókedvemet. Ez a mocskos (bíííp) most megkapja! Ezért a sértésért is megfizet!

Igyekeztem valami bosszantó dologra gondolni, de semmi nem jutott az eszembe. Habár ami az imént történt velem, gondoltam, az éppen elég.

Tulajdonképpen szép nap ez a mai, gondoltam.

3. fejezet

Dél körül, kezét vértől foltos, eldobható köpenyébe törölgetve, doktor Prahd Bittlestiffender kilépett a kórházból. De nem jött oda hozzám, a medence mellé, hanem elindult a virágzó fák alatt tekergő ösvényen.

Nos, biztosan ki akarja fújni magát. Nem két órát töltött a műtőben, hanem sokkal többet: legalább három és felet! Hosszú lábain, a földet bámulva, elporoszkált a kacskaringós járdán. Talán a műtét nem sikerült, talán túl mélyre döfte az elektromos szikét, és megölte Hellert: ármánykodó gondolat, de úgy találtam, egyre nagyobb a valószínűsége.

Visszafelé az ösvényen, a fiatal doktor hirtelen megtorpant, és felkapott valamit. Egy magát kellető, meztelen nimfaszoborhoz lépett. Belső zsebéből előhúzott egy kalapácsot, és kalapálni kezdte a faszobor fémtalapzatát. Mi az ördögöt csinál? Ritmikus ütögetéssel akarja életre kelteni a fa nimfát? Már így is túl sok a nimfa a környéken!

Végül elindult felém. Egy kicsiny fúróval, egy csipesszel tisztogatni kezdte a kezében tartott valamit, miközben motyogva közeledett. A fúró egyre csak sivított, már-már az ember idegeire ment.

A székem mellett megtorpant. Letette a fúrót, és elővett egy vérrel teli palackot. A csipesz segítségével a valamit belemártotta a vérbe, majd elrakta a palackot. Mi ez a hókusz-pókusz? Fogóval kell kiszednem belőle, hogy mi történt a műtőben?

Elővett egy kicsiny, arannyal borított, kerek dobozkát. Ilyen dobozokban tartják a nőstények a parfümdarabkáikat. Aztán arra gondoltam, ez a doboz biztosan a Zanco-szállítmányból származik. A cégek gyakran adnak el ilyen flancos kis dobozkákat az orvosoknak, hogy azok csinos, női pácienseiknek ajándékozhassák őket: hát persze, a fedelébe bele is vésték a Zanco nevet.

A fiatal doktor Prahd kinyitotta a dobozt, majd óvatos mozdulattal beletette azt a valamit, amit addig a csipeszében tartott helyére tette a belső párnácskát, és a párnácskába beletörölte a csipeszt.

Büszkén mutatta felém. Úgy viselkedett, mint valami hosszú lábú kölyökállat, aki arra vár, hogy a gazdája megszólaljon: – Nem ugat – és egy simogatás. Biztosan ezt akarta. A dobozban egyébként egy mikroszkopikus kődarabka feküdt.

– A nyílhegy letört vége – mondta a fiatal doktor Prahd.

– De hát nem is a fejéből szedte ki! Láttam, mikor felvette a földről. – Ekkor esett le, mit is csinált valójában. Reménykeltő ez a fiú. Bizonyítékot akar Heller kezébe adni. De nem akartam, hogy ez a fiatal bolond elégedettséget érezzen önmagával szemben. A dicséret megrontja az embereket: nem törekszenek többé. A fickó könnyen kicsúszhat a kezem közül! Egy kézlegyintéssel elintéztem a dobozt. – Túl sokáig tartott. – Az órámra pillantottam. – A két óra az nem három óra negyvenöt perc.

A kicsiny kődarabkát vizsgálta. – Nos, nem tegnap érkezett a páciens, ezért ma kellett kivennem az alapsejteket a dermiséből, az epidermiséből és a csontjából. Fél óra kellett hozzá, hogy a sejtek steril bázisra kerüljenek, és hogy katalizálni tudjam őket, hogy használható állapotban maradjanak.

– Gyerekkorban kapott egy durva oltást, aminek a helyét rendbe kellett raknom. Eltüntettem a forradást. Azonkívül volt még egy fehér forradás a vállán, és egy lövésből eredő égésnyom a hátán.

– Egyszer az egyik ujja beakadhatott valamibe, amitől a körme enyhén görbén nőtt. Mivel körömsejteket nem preparáltam, fognom kellett egy katalizátorcsövet, hogy...

Fára tudott volna kergetni ezzel. – Gyerünk, gyerünk, azt mondja, mi történt a két válaszadóval.

– Nos, valóban található egy apró repedés a homlokcsonton. Ezek a Flotta-doktorok nem elég elővigyázatosak. A repedés kezelés nélkül nőtt be. Puha csontszövettel telt meg, amit ki kellett kaparnom. Biztosan a Mancóról származik. A csontjuk kemény és szívós. A fúró hegye...

Látta a türelmetlenségemet. A lényegre tért. – Tökéletes üreget készítettem a két készülék számára. Persze az üreget kezelni, a csontszövetet pedig kondicionálni kellett, hogy ne lökje ki magából a két, apró berendezést. A mikroszkopikus antennákat a molekuláris sejtilleszkedések közé dugtam.

– Mi van azzal az érzékeny ponttal, ott a szemöldöke fölött? – kérdeztem, arra gondolva, hogy majd előzékenyen felajánlhatjuk a meggyógyítását, ha a készülékeket el kell távolítani.

Zavartan nézett. Aztán eszébe jutott. – Ó, nincs semmiféle érzékeny pont. Az csak a körmöm volt.

Látta, milyen türelmetlen lettem. Folytatta a beszámolót. – Bent vannak, és soha nem fogják észrevenni őket. A forradások mind eltűntek. Azt hiszem, nagyon jól vizsgáztam.

Felhorkantam. – Volt a bátyámnak egy fiatal tanítványa...

– Azt hittem, professzor Slahb a nagybátyja.

– Van egy bátyám, aki szintén cellológus – mondtam határozottan. – Ennek a fiatal tanítványnak el kellett volna látnia a feladatát. – Azért beszéltem így, mert a doktor kiváló helyzetben volt. Nem akartam ötleteket adni neki. – De találkozott egy fiatal özveggyel, aki gazdag volt, és a tanítvány felrúgta a szerződést, megszegte az ígéretét, és azóta is együtt élnek!

A doktor megrázta a fejét. – Ó, ha Pratiára gondol...

Világos. A Pratia Tayl özvegyének leánykori neve. A kapcsolatuk már eljutott erre a szintre. – Ha azt gondolja, hogy biztosan átment, téved! Nem tudom, hogy sikerült-e az operáció. Továbbá, nem tudom, hogy beszélt-e másoknak, árult-e el titkokat. Nincs joga követelni a szerződés érvényesítését. Akkor kapja kézhez a szerződését, mikor jelentést tesz a Bli... a szolgálat helyén Gondom lesz magára.

Úgy állt ott, mint aki dadogni készül. Jó jel.

– Van néhány instrukcióm a maga számára. Üljön le!

Nagyot nyelt, és leült.

Egy kicsiny ládát vettem elő a légibuszból. – Itt vannak a nyelvek. Elengedhetetlenek a beosztásához. Az egyik török. A másik angol. A harmadik olasz. Könyvek szótárak, lejátszók. A hathetes utazás alatt, mint az őrült, megtanulja őket. A Bli... a szolgálati helyén angolul, törökül és olaszul fog beszélni, írni és olvasni. Ha szorgalmasan tanulja ezeket a nyelveket, és mire meg érkezik, tudni fogja őket, valamint ha nem sérti meg a titoktartást – higgye el, minden lépését figyelni fogom –, fontolóra veszem, hogy megkapja a szerződését. Megértette?

– Törökül? Az meg... mindegy. Ezek civilizált nyelvek? Sosem hallottam róluk!

– Primitív nyelvek. Egy másik galaxisból. Megértette?

– I... i... igen.

– Tíz nap múlva, reggel tízkor. Zanco teherkocsit küld a felszerelésért. Pontosan tudni fogják, hova vigyék. – A Blixo kapitányával egyeztettem a pontos kilövési időt. Elmagyaráztam neki a felállást.

– Zanco – folytattam – küldeni fog egy üres ládát a műtőasztal számára. Tegye bele.

– D... d... de van ládája! Egy hosszú doboz.

– Pontosan. – Nem akartam esélyt adni Tayl özvegyének a doktor marasztalására. – Lyukakat fog fúrni a két végébe, és zárat szerel belülre. Mikor Zanco megérkezik, maga úgy tesz, mintha megmutatná nekik, mit kell elszállítani. Megmutatja nekik, és beteszik a műtőasztalt abba a dobozba, ami hoznak. Ezután beugrik a üres ládába, belülről bezárja, és felviszik a hajóra.

Elképedt. Valódi mestervágás volt. Megszabadulhat

Tayl özvegyétől. Senki nem fogja látni a fedélzeten. Szeretem az ügyes dolgokat.

– K... kibélelhetem a ládát belülről? H... hogy ne verjem be a f... fejem?

Nagyvonalúnak éreztem magam. – Hát persze – mondtam. Üzenetet írtam Bolz kapitánynak. „Ez ő. Gris." A doktornak adtam.

– Azt hiszem... azt hiszem, alig tudok valamit a titkos akciókról – vallotta be.

Sokkal több mindent nem tudsz a csinos özvegyekről, motyogtam magamban. – Még két dolog.

– M... még?

– A hajón utazni fog egy fiatal homoszexuális férfi. Ne érintkezzen, még csak ne is beszéljen vele. Titokban kell maradnia előtte. Ellenséges kém.

– É... és?

– Ha nem kerül fel a fedélzetre, ha nem érkezik meg, úgy ahogy mondtam, a kapitány ideküld egy felbőszült, felfegyverkezett csapatot, akik elkapják magát, és... – Már majdnem azt mondtam, „megerőszakolják az özvegyet", de rájöttem, hogy az asszony annak csak örülne – ...felégetik az egész birtokot, majd megcsonkítják és megölik a maga drága Pratiáját, mivel ellenséges kémnek fogják tartani. Megértette?

Megbénult. Szoknia kell az akció klímáját. Jobb minél előbb elkezdeni. Kidolgoztam, hogyan alapozhatom meg vele személyes szerencsémet. Ezt leszámítva, nincs rá szükségem, akár most azonnal lelőhetném, gondoltam. De ahogy Lombar mondani szokta, a pénz beszél.

Ültem, és méltóságteljesen mosolyogtam. Lássa, hogy tudok barátságos is lenni. A rendőrök pszichológiája jól használható módszer. Összetörni őket, aztán barátságot színlelni. Úgy tűnt, nem használ, habár ha tovább ültem volna felhúzott ajakkal és megvető pillantásokkal, egészen biztosan használt volna.

A pszichoterápiának azonban vége szakadt. Egy hangosbeszélőn keresztül valaki kikiáltott a házból. – Hohó, fiúk – énekelte Tayl özvegye. – Nem ülhetnek ott kint, mint két kedves, kicsi angyal. Jöjjenek be a házba, kész az ebéd.

Így hát bementünk. Az étkező kék és arany színekben pompázott, a mennyezetén pedig kicsiny aranynimfák hancúroztak. Puha kanapék sorakoztak, különböző méretekben. A helyiség közepén hegyben állt a rengeteg italosdoboz, süteményestál, szárított hús és gyümölcs.

A legvékonyabb köntösét vette fel, a haját feltűzte és gyémántokkal ékesítette. Kettőnkre nézett. – Hol hagyták azt a harmadikat?

– Három-négy órán keresztül eszméletlen lesz – mondtam kegyetlenül.

A felhalmozott ételekre nézett, aztán megvizsgálta magát a fali tükörben. Szomorú, nagyon szomorú kifejezés jelent meg az arcán. – Hát akkor, együnk – mondta lehangoltam.

Ettem. Prahd csak ült, mozdulatlanul.

Végül így szólt: – Nem égethetik fel az egész birtokot!

Micsoda egy bolond! Ilyeneket mond az özvegy előtt. Hogy nekem mindig bolondok és amatőrök jutnak!

Tayl özvegye azonban nem hallotta meg a doktor szavait. Mögötte ült, egy szófán. Álmodozó tekintettel csavargatta a hajat Prahd tarkóján. Másik kezében egy hatalmas, puha gyümölcsöt tartott.

Prahd hirtelen rám nézett, és így szólt: – Nem szabad kételkednie bennem. El fogok menni. El fogok menni!

Az özvegy tekintete kiüvegesedett. Szaporábban vette a levegőt. Egyszer csak felkiáltott: – És a vörös sapkát betette a... a... a...

A kezében tartott gyümölcs péppé vált, ahogy összeszorította. – Óóóóóó!

Néztem. Arra a (bíííp) Hellerre gondolt. Ezért tervelte ki ezt a hatalmas ebédet, miatta öltözött ki. HELLER MIATT!

Úgy haraptam bele egy édeszsemlébe, mintha az akart volna belém harapni!

Majd én megmutatom NEKI!

4. fejezet

Késő délután Heller felébredt az altatásból. Prahd jelt adott, mire a légibuszt a kórház bejárata előtti tisztásra irányítottam. Ske fájdalmát tovább növelte a rengeteg bozót, ami megnehezítette a leszállást. Nem akartam, hogy Tayl özvegye ismét meglássa Hellert, megjegyezheti a külsejét: ez veszélyeztetné a titkosságot.

Kilökdöstem Hellert a kórházajtón, be a légibuszba, és abban a pillanatban fel is szálltunk.

A rögzítő még mindig a csuklóján volt. Forgott. A tízórás rögzítési időt figyelembe véve, forogni is fog még egy darabig, gondoltam. Nem szóltam semmit. Mikor kiléptünk a kórház ajtaján, egy törülközőt dobtam a vállára, amely lelógott egészen a csuklójáig, s így eltakarta a kinti látványt. Ne tudja, hol járt.

Még mindig rogyadozott. Kupakszerű kötés borította a fejét, és további kötések tarkították a testét. Prahd azt mondta neki, „gyorsgyógyító" folyadékot tartalmaznak, és nem áznak le, ha zuhanyozik. Adott neki egy kis üveg oldószert, amivel huszonnégy óra múlva le tudja szedni a kötéseket: rózsaszín sebhelyeket talál alattuk, de kapott egy üveg hamisbőrt is, ami még a sebhelyeket is eltünteti. Heller minimális figyelemmel hallgatta végig a jó tanácsokat. Legszívesebben tovább aludt volna.

Szerettem volna minél előbb kipróbálni, hogyan működnek a beültetett készülékek. A küldetés egésze függött tőle. A szettek nálam voltak. Reménykedtem és aggódtam egyszerre.

Szerencsére az alvállalkozók emberei már elmentek a hangárból, és így senki nem akart Hellerrel beszélni. Bevezettem a vontató légzsilipjén: azonnal a szobája felé indult.

Villámgyorsan – amit Ske igencsak ellenzett – nekivágtunk az éjszakai égboltnak, és hamarosan landoltunk a szállásomnál. Felkaptam a szetteket rejtő dobozt, és felrohantam a lépcsőn. Majdnem fellöktem Meeleyt, aki négykézláb súrolta a lépcsőfordulót. Meglepő ingerültséggel szitkozódott, de végig sem hallgattam.

Miután bezártam az ajtómat, lesöpörtem az italosdobozokat az asztalról, és sietősen nekiláttam összeállítani a készüléket. Izgatottságtól remegő kézzel kapcsoltam be a vevőaktivátort. Csak húszmérföldnyire voltunk az Apparátus-hangártól, a készülék pedig, ha Spurk igazat mondott, kétszáz mérföldig használható.

Bekapcsoltam a vevőképernyőt.

Semmi!

Még csak meg sem reccsent!

Felerősítettem a vevőaktivátort, míg pattogni nem kezdtek belőle a kék szikrák!

Semmi.

Felerősítettem a vevőképernyőt.

Semmi!

(Bíííp) meg! Spurk hazudott! Rászolgált a halálára!

Visszaültem. Gondolkodtam. Felmerült bennem, hogy talán nem kap elég energiát. A 83l-es relét rácsatlakoztattam a szettre. Ez annyira felerősíti a vevőaktivátor és a vevőképernyő jelét, hogy az akár tízezer mérföldet is képes áthidalni!

Semmi.

Tekergetni kezdtem az összes, kezem ügyébe kerülő gombot!

Vártam. Meghallottam valamit a képernyő hangszórójából. Halk, ritmikus hang.

A képernyőre néztem. Gondoltam, biztosan túl magasra állítottam a teljesítményt. Talán kiégett egy alkatrész. A képernyő homályos rózsaszínen derengett.

Megszámoltam a ritmikus hangot. Percenként tizennyolc. Nehéz volt felismerni, a silány minőség miatt.

Aztán hirtelen rájöttem! A hang nem más, mint levegővétel! A halvány rózsaszín pedig a szemhéjon átderengő fény. Heller alszik! Ha ez egyáltalán Heller.

Legalább működik. De maximális teljesítményre kapcsolva, valamint a relé közbeiktatásával is csak húsz mérföldet képes áthidalni? Hogy fogom én ezt használni Törökországban, miközben Heller Amerikában lesz?

Hátradőltem, s azon gondolkodtam, mitévő legyek. Ha ez a berendezés ilyen hitvány, Heller olyan szabadon röpködhet az Egyesült Államokban, mint a madár. Nem fogom tudni, mit művel! Nem jutok információkhoz ezen a csatornán, hogy szabotálhassam a szándékait. Szörnyű gondolat!

Tanácstalanul ültem. Már majdnem feladtam az egészet, mikor lépteket hallottam a hangszóróból. A halk hang alig volt felismerhető. Pár pillanat múltán kissé hangosabbá vált. Aztán megtorpant.

Egy hang: – Drágám, jól vagy? – A rossz minőség felismerhetetlenné tette a hang gazdáját. De csakis Krak grófnő lehetett. Igen, ahogy az órámra pillantottam, láttam, most volt őrségváltás.

A képernyő fokozatosan kivilágosodott, de továbbra is homályos maradt. Krak grófnő volt az. Egyenruhát viselt, sisak nélkül. Az arca nagyra nőtt a képernyőn. Rossz volt a képminőség.

Nyugtalanul nézett Hellerre. Megérintette a gyorsgyógyító kapszulát. – Elestél? Valami baleset?

– Ó, hello, drágám. Biztosan megint elaludtam. – A rossz minőség miatt alig lehetett felismerni Heller hangját. – Nem, nem. Ne ijedj meg. Semmi nem történt. Csak egy cellológus eltávolított rólam egy csomó azonosító jegyet.

– MI?

– Igen. Soltan eljött értem, és elvitt egy megbeszélt találkozóra.

Rémület tükröződött a nő arcán. – Gázra kapcsoltak? Elaltattak?

– Ó, kérlek. Csak rövid ideig. Egy kis gáztól igazán nem lesz semmi bajom!

– Hah, Jettero Heller! Te aztán tudod! – Felbőszült. – Ahogy kiteszem a lábam, azonnal valami őrültséget csinálsz! Már elmondtam neked, én tudom kezelni Soltan Grist, te nem! – A viselkedése hirtelen megváltozott. Kezébe fogta a férfi arcát, és a kötéseket nézte. – Ó, szegénykém! Mit csináltak veled ezek az állatok?

Kezdtem rosszul érezni magam. Talán sejti, mi történt valójában?

Heller nevetni próbált. – Nézd – mondta esetlenül – a doktor ideadta azt a nyílhegydarabot, amit kiszedett a fejemből. – Elmesélte a történetet, és kinyitotta a kicsiny, aranyozott dobozt.

– Tiszta vér – mondta a nő, hátrálva. Én is elfintorodtam. A vér nem zavarta, kivéve ha Heller vére.

– Hát persze! – mondta Heller. – Azt mondta, a homlokcsontból szedte ki. – A darabka HATALMASRA nőtt a képernyőn. – Hmmm – mondta. – Érdekes. Azt hittem, obszidiánból csinálták a nyílhegyet. Ez kvarc.

(Bíííp) meg ez a hülye Prahd az ostoba ötleteit, vicsorogtam.

– Biztosan átalakult – töprengett Heller. – Habár az obszidián és a kvarc ritkán keveredik.

– Ó, Jet! Sokkal óvatosabbnak kell lenned. El kellett volna érned, hogy itt csinálják. Hogy én is jelen lehessek. Talán mondtak valamit, miközben aludtál. Gondolkozz! Emlékszel, mit mondtak? Az általános anesztézia olyan, mint a hipnózis.

Te és a hipnózis, morogtam magamban, ahogy eszembe jutott az a szörnyűség, amit velem művelt.

Heller így szólt: – Ó, igen. Elfelejtettem. Még mindig itt van a csuklómon. Soltan hagyta, hogy feltegyem. Csak én tudom a számkódot, amivel ki lehet nyitni. – Gyorsan beütötte a számokat. Jó lesz megjegyezni, hogy kedveli az idióta kombinációkat – 3,2,1. Hohó! Meg lehet tanulni ezt-azt ezzel a poloskával.

– Még mindig forog – mondta. – Beteszem a lejátszóba. – A szalag hamarosan elindult a lejátszóban.

Heller Krak grófnőt figyelte. Ez számomra is jó volt, mivel az egész terv a nő reakcióján állt vagy bukott. Sikerül becsapni, vagy sem? Magamat hallottam a hangszóróból, meglehetősen zajosan. – Egy kicsit émelygek. Nincs valamije? – Aztán Prahd: – Tudná ezt tartani? – Aztán ismét én: – Ó, ne! A vér látványától, magam sem tudom miért, de rosszul leszek.

Krak grófnő mereven ült, és feszülten figyelt.

Saját hangomat hallottam a hangszóróból. – Ó, istenek, mindjárt rosszul leszek! – Aztán következett a hangos zihálás.

A grófnő bólogatni kezdett, mint valami tanár, aki így akarja megdicsérni szófogadó tanítványát. Megnyugodott. Tudtam, hogy nyertem! Azt hitte, a hipnotikus szuggesztió, amely Hellert védi, még mindig a helyén van és működik.

Mikor a kép elfehéredett. Heller így szólt: – A csuklóm biztosan lecsúszott az asztalról. – A grófnő erre megvonta a vállát.

– Végigpörgetem – mondta Heller. Persze csak csattogást, nyisszantást és bugyogást hallottak a szalagról. Aztán a képen megjelent a vontató.

A grófnő így szólt: – Hozok valami harapnivalót.

Tényleg nyertem? Igaz, a nőknél soha nem lehet tudni, de úgy tűnt, nem gyanakszik semmire. Már csak a fizikai sérülések miatt aggódott, másra nem gondolt.

Aggodalomra csupán a rendszer silánysága adott okot. A földi akció ideje alatt, a tengerentúlról, nem tudom figyelemmel kísérni Hellert.

Volt még néhány apró probléma. A periferikus látvány – ami szintén beletartozik a látómezőbe – ha volt is, csak homályosan látszott. Ez nem lett volna olyan nagy probléma, de a kép és a hang minősége messze elmaradt a kívánt minőségtől, és ez bizony elszomorított.

Gondoltam, szalagra kapcsolom a képernyőt, és a készüléket magára hagyom. Automatikus szalagtáplálással rendelkezett. Napokig, esetleg hetekig is képes volt rögzíteni anélkül, hogy valaki is hozzányúlt volna. De akkor visszaérkezett Krak grófnő, én pedig arra gondoltam, szerezhetnék némi használható információt. Amúgy sem tudok semmit kapcsolatuk bizalmas részleteiről. Mit csinálnak ezek ketten, mikor egyedül vannak? Így hát tovább figyeltem.

Az egyenruhát kék sportruhára cserélte. Gőzölgő dobozokat tartott a kezében, melyekből csövek álltak ki – egy űrhajón csak ilyen dobozokat használhatnak, és a vontató is űrhajó volt. – Kiabáld, hogy legyen a tornateremből gőzfürdő, jó? Ki akarom gőzölni belőled az altatómérget.

Heller szófogadóan kiáltott. – Gőzfürdő! – Aztán megitták a levest.

Nos, hamarosan rá fogok jönni, hogy a víz és a forróság árt-e a készüléknek. Heller nemsokára levetkőzött, és bement a gőzbe. De a meleg és a pára nem befolyásolta a dolgokat. Spurk nem bukott meg ezen, a hatótávolság és a minőség vonatkozásában azonban rendesen elhasalt.

Miután Heller végzett a zuhanyzással, így kiáltott: – Tornaterem!

A grófnő valahonnan hozzátette: – Húzzál tornaruhát! A gőz nem elég, hogy kivigye belőled a mérget. – A hangjából még kihallatszott a gyanakvás.

Heller felszaladt egy mozgólépcsőféle szerkezetre amelyen hátraszaltókat csinált, és teljesen leizzasztotta magát. Végül ismét lezuhanyzott, majd felhúzott egy kék pihenőruhát.

A nő éppen a férfi felé indult, keresztül a tornatermen, mikor Heller hirtelen elkapta és megcsókolta. A képernyő vibrálni kezdett. Ó, valahogy azért mégiscsak jelzi az érzelmeket.

Heller eltolta magától a nőt. – Megbocsátasz?

– Ó, Jet, én neked mindent megbocsátanék!

Újra megcsókolták egymást. Aztán Heller ismét eltartotta magától a nőt, és vidám hangon így szólt: – Azt viszont még nem mondtad el, hogy mivel töltötted te a mai napot! Lehet, hogy rosszabb napod volt, mint nekem!

A nő nevetett. – Készülök a szemlére.

Szemle? Szemle? Gondolkodtam. Milyen szemle? Ez valami új dolog.

A nő hátraugrott. Lecsapta mindkét talpát, majd feszes vigyázzba vágta magát. Eltúlzott mozdulattal, keresztbe rakott karral tisztelgett, amit egy toppantás követett. Heller vidáman nevetett. – Jobb, ha vigyázok. Még a végén Snelz besoroz a tengerészgyalogságba! Mi keresnivalója lenne ott egy ilyen csodás nőnek?

– Ó, azt mondja, nagyon jó vagyok. Látnod kellene, hogy csinálom fegyverrel!

Heller úgy nevetett, hogy szinte ingott tőle a képernyő.

– Nem! – mondta a nő. – Nagyon jól csinálom! Miért ne tudna egy lány megtanulni fegyvert forgatni? Menj, hozd a fegyvert, hogy megmutathassam.

Heller, még mindig nevetve, saját kiáltásával kinyitott néhány ajtót, és a hajó elejébe ment. A képernyőn sarkok és szegletek cikáztak.

– Hé – kiáltott vissza a hosszú folyosóra –, hova tetted?

– A légzsilipbe. – A nő hangja alig hallatszott. Eltorzította az átvitel.

– Megkérdezem az őrt – kiáltotta vissza.

A légzsilip alkatrészei. A zárókerekek és a légzsilip ajtaja.

Bármi is történt, a következményére cseppet sem számítottam!

A képernyő teljesen kifehéredett! Túlterhelés!

A hangár zaja robajlássá erősödött.

És Heller szavai majd beszakították a dobhártyámat! – HOL A FEGYVER?

A hagszóróból előtörő hang szinte ütést mért a testemre!

Majd lerepült a mennyezet!

Elvergődtem a készülékig, és minden gombot minimumra csavartam.

A hangár morajlása még így is csatazajra hasonlított. A képernyő fehér maradt!

Gondolkodni próbáltam a hangzavar kellős közepén.

Aztán a hangzavar kibővült egy helyi zajjal. Léptek kopogása hallatszott a lépcső felől.

Mindent le kell halkítanom, amennyire csak lehet!

Elkaptam a 83l-es relét, kirántottam belőle a vezetéket, és lekapcsoltam.

Hirtelen olyan csodás képet kaptam a hangárról amilyennek mindig is látni szerettem volna. A legapróbb részlet is tökéletesen látszott, pedig a hangár félhomályba burkolódzott!

Az őr a hajó felé tartott. Egy fegyvert hozott a kezében. – Snelz vitette el, hogy kifényesíttesse a parádéra. – A hangja pont úgy csengett, mint a valóságban. Még fel is ismertem a hangszíne alapján!

Jet elvette. – Kösz, őr.

Micsoda minőség!

Mintha ott beszélgettek volna mellettem a szobában!

A szobába azonban valami egészen más érkezett Meeley rontott be az ajtón, s állt meg előttem, csípőre rakott kézzel, dühösen.

– Azt a fegyvert azonnal vidd ki a házamból! – Ó, Meeley szinte őrjöngött! – Jól tudod, nem tűrök fegyvereket és robbanószereket! Különösen nem a te kezedben, Gris! – Megbolondult.

– Ez csak egy házilátvány-készülék – védekeztem félénken. – Túl hangosra állítottam.

– Ja – mondta Meeley, és pofon ütött. Aztán kiviharzott a szobámból. Úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy az majd kiszakadt a falból.

Megdörzsöltem sajgó képemet, majd visszafordultam a képernyő felé.

Semmi nem látszott rajta.

Hangja sem volt.

Spurk megérdemelte, ami történt vele! A készüléke megbízhatatlan ócskavas! Bele kellett volna írnia az útmutatóba. Ekkor jutott eszembe, hogy még el sem olvastam.

Felcsavartam a gombokat, majd kétségbeesetten ismét rácsatlakoztattam a 83l-es relét. Műszerésznek kell lenni ahhoz, hogy valaki használni tudja ezt a berendezést!

Visszajött a kép és a hang, homályosan, halkan.

Aztán rájöttem. Azt a (bíííp) vontatót elnyelőfestékkel vonták be! Nincs olyan hullám, amely képes lenne áthatolni rajta. Én meg egy elnyelőfelülettel bevont hajón keresztül használom a két válaszadót!

Semmifajta elnyelőfelület nem létezik a Földön. Ezzel nem lesz baj!

Figyeltem a grófnőt, aki úgy parádézott a fegyverrel, ahogy én azt még soha senkitől nem láttam. Belerúgott a fegyver tusába, amitől a fegyver pörögve felrepült a levegőbe, majd ahogy visszazuhant, a másik lábával is belerúgott, mire a fegyver a másik irányba kezdett forogni. Tengerészgyalogsági móka, gondoltam.

A lábával ide-oda forgatta a fegyvert. Képtelenség volt követni, olyan sebesen csinálta. Azon kaptam magam, azt kívánom, bárcsak elsülne.

Mindketten nevettek. Végül a grófnő elkapta a fegyvert, és felmutatta. – Szóval, készen állok a parádéra?

Milyen parádéra? Összezavarodtam. Krak grófnő nem fog menni semmiféle parádéra!

Heller így szólt: – Holnapután délben elindulhatok.

A nő szomorú lett. A férfi átkarolta, s a szalonba ballagtak. Egymás mellé leültek egy kanapéra.

Hirtelen a grófnő is átkarolta Hellert, majd a fejét a férfi mellkasára hajtva, csendesen sírni kezdett.

Egy idő után így szólt: – Hiányozni fogsz.

A férfi közelebb húzta magához a nőt. Bátorítani próbálta. – Hamar végzek ezzel a küldetéssel. Megígérem. – Kis szünet múlva így folytatta: – Aggódom miattad.

Hírtelen eltolta magától a nőt. – Hideg eltökéltség hallatszott a hangjából, ahogy ismét megszólalt: – Ha valaki bántani próbál, mialatt távol leszek, megölöm!

A nő még mindig sírt, most azonban bólogatni kezdett, majd így szólt: – Ez kölcsönös!

Hideg futott végig a hátamon. Nem hangoskodtak de kettejük szándéka nyilvánvaló volt. Ha bárki bántja a másikat, az elkövető halállal lakol tettéért.

Ezt már nem akartam sem látni, sem hallani. Sietősen lekapcsoltam a készüléket.

Valamivel el akartam terelni a gondolataimat, gyorsan. Nem akartam azon töprengeni, hogy vajon mi történne, ha rájönnének valódi szándékaimra.

Viszont szereztem információt. Megtudtam, mikor indul a vontató.

Kirontottam a szobából.

A sarki küldeménycentrumból kapcsolatba léptem Lombar személyi titkárával, és kódolt nyelven tudtára adtam, hogy a földi küldetés tervezett indulása holnap után dél.

Ahogy elindultam felfelé a lépcsőn, Meeley állta el az utamat. Rám visított: – Ne merj többé fegyvert hozni a házamba! Az összes bérlő közül, aki nálam megfordult, te vagy, Soltan Gris, a leg... – És csak mondta, és csak mondta. Egy szó sem volt igaz abból, amit összehordott. Az összes bérlője Apparátus-tiszt volt. Egyik sem különbözött a másiktól, beleértve engem is, és ezt ő is tudta.

Visszatérve szobám biztonságába, bereteszelve és elbarikádozva az ajtót, megsimogattam a készüléket. Nagyon jól működik. Nem volt kétségem afelől, hogy Törökországból is figyelemmel tudom kísérni Heller ténykedését.

A néhai Spurkra gondoltam. Hatalmas szerencse, hogy halott. Fajtám jótevője lettem. Összeborzadtam, ha arra gondoltam, mi lett volna, ha ezt a szerkezetet mindenkibe beültetik!

5. fejezet

Mikor másnap este hívatott, megijedtem, annak ellenére, hogy már korábban elmondta, beszélni akar velem az indulás előtt. Ha valakinek Lombarral kell találkoznia, soha nem tudhatja, mire is hívja valójában: a saját temetésére, vagy valaki máséra.

Néha kedvesen viselkedett, néha azonban olyan ideges volt, hogy senki nem csodálkozott volna azon, ha sikoltozó darabokra robban szét.

Egész nap igyekeztem nem gondolni arra, hogy hivatni fog. Az utolsó percig lefoglaltam magam. Heller reggel elmondta az indulás várható időpontját, mire én úgy tettem, mintha akkor hallottam volna először. Egész nap munkások gyűrűjében serénykedett, az új, vagy felújított műszereket tesztelve. Rendkívül ideges lettem a viselkedésétől.

Élelmiszerszállító teherkocsik jöttek-mentek, melyek rakományát elnyelte a hajó raktere. Mikor Heller megkérdezte tőlem, hogy hol a legénység, és hogy hányan lesznek, nem tudtam válaszolni – Lombar nekem sem mondta meg. Így aztán azt mondtam neki, vegyük alapul a hálóhelyek számát. Tizenegy főnyi legénység és két utas két évig tartó utazására elegendő étel és ital került a hajóra. Ostobaság volt ennyi élelmet berakodni – Heller sehol nem lesz már két év múlva. A rengeteg élelemre Heller megtévesztése miatt volt szükség.

Dél felé kibírhatatlan idegesség fogott el a hajó körül. Megpróbáltam menedéket találni a Blixóban, de Bolz nem volt a fedélzeten. Elhajtottam, hogy elintézzek néhány szükségtelen beszerzést, majd az irodámba mentem, ahol pecsételtem egy ideig. Ott az öreg Bawtch kezdte szórni rám átkait, hogy mennyire kellemes lenne nekik, ha egy ideig távol maradnék, így aztán az irodámból is kénytelen voltam visszavonulni.

Szóval nem voltam éppen felkészülve egy Lombarral való találkozásra, mikor, úgy hét körül, két Apparátus őr dugta be az orrát az ajtómon, és intett, hogy kövessem őket. Van, aki ilyenkor az arcukat kutatja, van, aki azt figyeli, hogyan hordják a fegyverüket – lazán, vagy készenlétben. De semmi nem derült ki ezekből a jelekből. Az sokkal inkább elbizonytalanított, hogy nem Lombar városi irodája, de még csak nem is a Spietos felé indultunk. A város széle felé haladtunk. Fogalmam sem volt, hova mehetünk.

Nemsokára a járőrfurgon, amivel szállítottak, megállt, s az ajtópanele kivágódott. Egy sötét tömeg állt mellettünk az üres pusztaságban.

Ezt a fajta hajót „ágyú"-nak hívják a Flottánál. A hivatalos neve „önrepülő űrcsatalöveg". Két pilóta, egy hagyományos, térgörbítő meghajtó, valamint a valaha gyártott legnagyobb kaliberű ágyú tartozik hozzá. Semmi flanc, semmi kényelem: csak egy ágyú. És egy ilyen ágyú képes egy egész bolygót tűzgömbbé változtatni.

Ismertem ezt a hajót. A Spietos melletti, föld alatti hangárban rejtegetik. Lombar saját hajója. Titokban, illegálisan alakíttatta át, valamikor réges-régen. A hajó, ellentétben a Flottánál szolgálatot teljesítő, szabványos változatokkal, olyan erős páncélzattal rendelkezett, hogy földi védelem, de még egy csatahajó sem tudott volna kárt tenni benne. Az átalakítás lassabbá tette a hajót, s a hatósugara is csökkent, de ezzel párhuzamosan a Voltár Államszövetség legveszedelmesebb fegyvere vált belőle. Halottam, hogy Lombar időről időre repül vele, rendszerint éjszaka, bolondot csinálva a felderítőrendszerekből.

Az őrök fogtak és felemeltek, hogy elérjem az utastérbe vezető zsilipet. Bemásztam a sötétségbe. A kétpilótás vezérlőpult előtt találtam magam. Kitapogattam a másodpilóta ülését. Tudtam, még azelőtt le kell ülnöm, és be kell szíjaznom magam, mielőtt a meghajtók beindulnak, s a hajó felemelkedik. Bárki ülhet a kezelőszervek mögött, gondoltam, akár még egy manco ördög is!

– Megosztok magával egy titkot. Elviszem valahová. Amit ott hallani fog, az majd meggyőzi magát. – Lombar szólt hozzám a pilótaülésből. Legalább nem egy manco ördög! Igaz, egy manco ördögben jobban bíztam volna.

Emelkedni kezdtünk. A Voltár ikerholdjai éppen akkor keltek fel, zöldes fénnyel árasztva el az alattunk elterülő vidéket, amit hosszúra nyúlt árnyékok szabdalták darabokra. Ahogy elfordultunk, a holdak bevilágítottak a páncélozott üvegen, hátborzongató fénnyel vonva be a pultot. Igen, ez Lombar. Nem viselt sisakot, így azt gondoltam, nem mehetünk messzire.

Barátságosnak tűnt, habár furán titkolódzott. – Megtaláltam az informátort. Aki azon az éjszakán tájékoztatta a sajtót, mikor Hellert megtámadták. Követtük a fickót. Nem fogott gyanút. Rengeteg munkát adott a megfigyelése, de végül megláttuk, ahogy összefut egy újságíróval az utcán. Nem adtak egymásnak semmit, de erre nem is volt szükség.

– Az újságírót Blast Mortifnak hívják. Nem ő írta a cikket, de a riportereknek mindenhol vannak barátaik. Soha nem találja el, ki volt az informátor. Az a Penge részleg-ember, aki a Flotta-küldöncöt játszotta, aki olyan ügyetlen volt, hogy Heller eltörte a csuklóját. Na persze, tagadja. Manapság már senkiben sem lehet megbízni. Mindenki ellenünk fordult, és mesterkedik mesterkedik, mesterkedik.

– Szóval, tegnap éjszaka elkaptuk Blast Mortifot, aki mindent letagadott, mire elkaptuk a feleségét is. Ez megtörte. A Pengerészleg-embert és az újságírót, a feleségével együtt, kivégeztük. Tudtam, hogy magát is foglalkoztatja az ügy, így jobbnak láttam, ha értesítem. Meg kell szabadulnunk az árulóktól és azoktól, akik túl sokat beszélnek. Csőcselék.

Nemhogy nem foglalkoztatott az ügy, de teljességgel meg is feledkeztem róla. Később rájöttem, hogy a sajtó számtalan forrásból értesülhetett Heller küldetéséről: a Flotta hírszerzése is tudott róla. Amúgy pedig az újságok soha nem írtak semmiféle emberrablásról. Azon tűnődtem, vajon miért mondta ezt el nekem Lombar. Hiába, Lombar saját titkos világában élt.

Nem repültünk túl gyorsan. Magasan sem voltunk. Be sem kapcsolta a belső levegőt. A zöld, hosszú árnyékokkal szabdalt táj hátborzongató látvánnyá vált alattunk.

Ahogy elértünk egy árnyékos területet, Lombar, mint valami akadémiai professzor, hirtelen belekezdett egy monoton előadásba – A sikeres forradalom vagy sikeres államcsíny elengedhetetlen feltétele, hogy a forradalmárok javai, ellátó- és irányítóbázisai, kívül essenek a legyőzni kívánt erők működési területén. Ilyen bázisok nélkül nem lehet megdönteni egy fennálló hatalmat.

Igen, igen. Ez alapvető. Ha egy forralom nem rendelkezik olyan támponttal, amiről a hatalomnak nincs tudomása, vagy kívül esik az ellenőrzésén, ahol titokban működhetnek, a forradalom törvényszerűen elbukik. Tankönyvi anyag.

– Maga – folytatta Lombar, elhagyva professzori stílusát, visszatérve saját, nyers modorához – fogja ellenőrizni ezt a bázist, minden felszerelésével együtt. Nehogy nekem kudarcot valljon.

Ez felbátorított. Azt gondoltam, már tudom, mire ez a titkos és hátborzongató éjszakai repülés: a küldetés irányítójának szóló eligazítás úgy, hogy azt senki más ne hallja. Eddig is tudtam, hogy a Blito-P3-on titkos, a Voltártól független bázis működik. Fura szerep ez egy ostoba és primitív bolygó számára. Ezen, ha magam voltam, mindig elmosolyodtam. Butaság.

Lombar ujjai rácsaptak az automatikus pozíciótartás gombjaira. A kapcsolgatás eredményeként a komplex navigációs rendszer egy koordinátán rögzítette az „ágyút". Lombar, megszabadulva az irányítás terhétől, hátradőlt.

Az ágyú megállt a kívánt pozícióban, a meghajtó zaja pedig alig hallhatóvá szelídült. Tudtam, hol vagyunk.

Néhány mérföldnyire voltunk a Palotavárostól, párezer láb magasságban. Csak egy hatalmas lyukat láttunk maguk előtt. A város mögött magasodó hegy és a paloták tömkelege, a gigantikus térhajlító hatása következtében, láthatatlanná vált. A város tizenhárom perccel a jövőben létezett, így próbálva védekezni egy váratlan támadás ellen.

Teljességgel bevehetetlen. Senki nem tudja megtámadni. Egyszerűen nincs a helyén. Közel százhuszonötezer éven keresztül ellenállt minden támadásnak. Senki nem tudja bevenni azt, amit nem talál.

Számtalan csillagbirodalom rejtette kormányát aszteroidára, hogy így védje meg egy ellenséges támadástól, vagy saját népének lázadásától. Ennek is megvan a maga előnye, de az ellenség a hajók követésével könnyen rátalálhat a rejtőzködőkre. Semmiféle külső támadás nem jelent veszélyt a voltár uralkodóra. Ez tette a Voltár Államszövetséget a galaktikák történetének legerősebb hatalmává.

Holdfényben úszó táj vette körül az ürességet. Ettől mindig ideges lettem. A hegy bármikor felrobbanhatott volna, ha a tömege elveszti egyensúlyát. Félelmetes erő lakozott a titkos rejtőzködés mögött.

Lombar a tűzbillentyűvel babrált. Még egy olyan erős fegyver, mint a hajónk ágyúja, sem tudott volna kárt tenni ebben a városban. Idegesen rángatódzó ujja tovább fokozta idegességemet.

– Látja? – kérdezte Lombar. Végre levette a kezét az ágyú elsütőbillentyűjéről, hogy mutogathasson. Persze hogy semmit sem láttam. – A lordok, finom köntöseikben, most is éppen ellenünk szövetkeznek.

Ezzel egyet tudtam érteni. A lordokat idegesítette az Apparátus, annak ellenére, hogy azt gondolták, a szervezet az ő céljaikat szolgálja.

Lombar széles mozdulattal körbemutatott. – E bolygó, és az összes többi voltár planéta lakói lesben állnak, s arra várnak, hogy végre megölhessenek.

Ó, ezzel mélyen egyet tudtam érteni. Ahogy az Apparátus gyűlölte és lemészárolta őket, ahogy bánt velük, az semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy lesben állnak.

Lombar felsóhajtott, megszabadulva a lelkét nyomó terhektől. – Tudom, hogy maga is tisztában van azzal, Soltan, hogy az egyetlen megoldás átvenni a hatalmat a Palotavárosban, és megszerezni a trónt. Ezután törvényes lehetőségünk lesz arra, hogy lemészároljuk az embereket.

Tudtam, hogy ezt forgatja a fejében. Egy kicsit erőszakosnak gondoltam a módszerét.

Bizonyára észrevette a tartózkodásomat. – Én vagyok az egyetlen, aki elég zseniális és elég akaraterővel rendelkezik ahhoz, hogy átvegyem a hatalmat. A lordok gyengék. A nép nem más, mint csőcselék. Ez a feladatom.

Bólintott egyetértve önmagával. Aztán így folytatta: – Szóval, a probléma nem más, mint a Palotaváros elfoglalása.

Ez soha senkinek nem sikerült. Mindenki lehetetlennek tartotta.

Lombar a zubbonyzsebében turkált. – De nekünk van egy ellátóbázisunk a Blito-P3-on. És megvannak a magunk fegyverei.

Elővette egy pirulákkal teli üvegcsét, és elém dobta, a fegyverpultra. Ismertem az üveget. A címkéjén ez állt:

I. G. Barben Gyógyszerészet

New York

A hátborzongató voltári holdfény megcsillant az idegen üvegcsén. Methedrine, hatásos amphetamin.

Cellofánba csomagolt fehér port vett ki az üvegből. Török heroin. Az anyagot, a Blixo legutóbbi szállítmányát, már a Spietos biztonságos raktáraiban őrzik. A holdfény zöldes színűre festette a port, mintha szárított kígyóméreg lenne.

Rábökött. – Ez a mi tüzérségünk – mosolygott. – És egyben a lőszerünk is. A fejlettebb idegrendszerrel rendelkező voltár népesség ötször olyan hevesen reagál majd a szerre, mint a földi populáció.

Komoly arckifejezéssel fordult felém. – Ezért kell ellenőrzés alatt tartania a Blito-P3-at. Szükségünk van a folyamatos lőszerszállításra. Ez a fegyver nem hat azonnal. Hónapokba, évekbe telhet. El kell kezdenünk tüzelni, nem várhatunk tovább.

– Ezenfelül fenn kell tartanunk saját monopóliumunkat. Az itteni kémikusoknak meg kell tanulniuk szintetizálni ezt az anyagot. A heroin előállításához szükséges alapanyag termesztése igen feltűnő, könnyű észrevenni. Másrészről nem szabad elvesztenünk monopóliumunkat, mielőtt hozzá nem szoktatjuk a lordokat a szerhez, és el nem raboljuk az emberektől saját akaratukat. Vannak terveim ezzel kapcsolatban. A maga feladata az lesz, hogy a Blito-P3 bázist biztonságban fenntartja a számunkra.

Indulat érződött a hangján. Ez azt jelentette, hogy Lombar, ez a nyomorból kikapaszkodó csatornapatkány, eddig nem talált fogást a lordokon. – Mikor én leszek a császár, maga lesz, Soltan, az Apparátus vezetője.

Ez nyugtalanságot váltott ki belőlem. Lombar szavait hallgatva, kínzás és kivégzés jutott az eszembe. A hátborzongató holdfény még félelmetesebbé tette az amúgy sem túl kellemes találkozást.

Aztán nagyon komolyan folytatta. – Az a (bíííp) felfuvalkodott Heller veszélybe sodorhatja ezt az egészét. Egy szerencsétlen véletlen folytán került a képbe. Még csak nem is sejti, mibe keveredett. De bármi is történjen, magának meg kell akadályoznia, hogy Heller belekontárkodjon a Blito-P3-ba!

Heller nevének említése felélesztette benne az agresszivitást. Lombar a láthatatlan Palotavárost bámulta. – Azok az idióták odalent elég ostobák ahhoz, hogy megbízzanak Hellerben! Amit én tudok, az elég lenne egy tucat Heller kirúgásához!

Mielőtt igazán megijedhettem volna, nevetni kezdett. Én ebben semmi mulatságosat nem találtam. Felém fordult, és megpaskolta a térdemet. – Kegyetlen trükk volt, Soltan. Ah, maga sunyi fajta. Jól választottam. Csak magának jutott eszébe rászabadítani azt a rohadt kurvát, azt a Krak grófnőt!

Minden porcikám megfagyott. Tudja!

– Okos, nagyon okos. Egy gyilkos prostituált kezébe adni! Majdnem olyan jó, mintha én találtam volna ki. Minden esély megvolt rá, hogy megölje. Kár, hogy nem tette. – Ezen jót nevetett.

Ki mondhatta el neki? Snelz! Csakis Snelz lehetett! Úgy éreztem, mindenütt kémek vesznek körül.

De Lombar tovább folytatta. – Ha a nő holnapig nem öli meg, akkor sem húzza túl sokáig. – Előhalászott egy összehajtogatott papírlapot. – Ahogy azt már mondtam magának, Rahtot és Terbet, a két legjobb Blito-P3 ügynökünket a maga hatáskörébe rendeltem. Mindvégig Heller sarkában lesznek. Itt a terv, amit Rahtnak kell végrehajtania. Rögtön, ahogy megérkeznek. Okmányokat kell szereznie Heller számára. Nekem is van néhány ötletem – méghozzá rafináltabbak, mint Krak grófnő ötletei.

Szétnyitottam a lapot. Nehéz volt elolvasni az ablakon beszűrődő holdfényben. Amit láttam, attól égnek állt a hajam!

A Blito-P3 volt az egyetlen hely, ahol egy csavargó vagy egy bűnöző olyan magasra emelkedhetett a társadalmi ranglétrán, hogy akár még az egész bolygót is ellenőrzése alá vonhatta. Alighanem ez a tény fordította Lombar figyelmét erre a bolygóra, ezért tanulmányozta a múltbéli felderítések eredményeit, a bolygó társadalmi és kulturális mintáit, s ezért igyekezett ezeket teljességgel beolvasztani saját munkájába. Egy földi ember, egyszer, családjával együtt, komoly pozícióba emelkedett. Ellenőrzése alatt tartotta az energiaszolgáltatást, a gyógyszergyártást, a gazdaságot és számtalan más területet, beleértve a kormányokat is. Mi magunk is, annak ellenére, hogy nem ismertük, üzleteltünk vele. Delbert John Rockecenternek hívták. Egyike volt azoknak, akik soha nem okoztak csalódást nekünk.

A születési anyakönyvi kivonatnak, amit Lombar parancsára Rahtnak meg kellett szereznie Delbert John Rockecenter JUNIOR névre kell szólnia!

Istenek, ez kockázatos!

Lombar bizonyára látta az arcomat. Nevetett rajta – Az a különbség köztem és más emberek között, hogy én képes vagyok pontosan megjósolni, hogy mi fog történni. Ahogy Heller megjelenik az Egyesült Államok ban, Delbert John Rockecenter Juniornak nevezve önmagát, nyugtalanságot fog kelteni. Ez a név túlságosan is ismert. A NAGY is hallani fog róla, és abban a pillanatban rács mögé dugatja. Megvan hozzá a hatalma és az akarata. Hellert tíz lépés után fülön csípik. Bekerül egy fegyházba, és máris megszabadultunk tőle. Ha elég ostoba ahhoz, hogy elárulja nekik, földönkívüli, egész életére bolondok közé zárják. Nem lehet hiba.

Már értettem. Hellernél nem lehet más személyazonosító.

– Ezzel megvolnánk – folytatta Lombar. – Beszéljünk a vontató legénységének kérdéséről. Azt mondtam, elintézem. Így is történt. Szerencsénk van. Néhány Flotta-altiszt, egy jövő-múlt meghajtóval felszerelt, hatalmas teherszállítón, fellázadt. Ellopták a hajót, hogy kalózkodjanak vele. A Flotta járőrei elkapták őket. Bíróság elé kerültek. De mielőtt kivégezték volna a lázadókat, néhány emberünk kicserélte őket.

– Öten vannak, egy kapitány, két pilóta és két gépész, bőven elég egy vontató számára. Antimancónak hívják azt a fajt, amelybe tartoznak – rituális gyilkosságaik miatt száműzték őket a Mancóról. Gyűlölik a Flottát. Gyűlölik a Mancót. És gyűlölik Hellert! Remélem lesz mondanivalója a számukra. Szóval, ez a maga megvesztegethetetlen legénysége.

Ült egy darabig, a láthatatlan Palotavárost bámulva, és mikor már azt hittem, befejezte, az órájára pillantott, rosszallóan megcsóválta a fejét, és folytatta.

– Mikor először hallottam arról a (bíííp) vontatóról, két harcigépet rendeltem a földi bázisra. A négy pilóta nem tartozik a maga parancsnoksága alá. Közvetlenül kapnak parancsot. Ha a vontató szökni próbál, vagy ha Heller megpróbálja saját céljaira használni, a harcigépek le fogják lőni. A két gép hamarosan megérkezik. Vigyázzon erre.

Fázni kezdtem. A holdfényt hidegnek éreztem.

Lombar arca is hidegnek látszott. Bíztam benne, hogy nem leszek a vontatón, mikor ezek megjelennek. A mi hajónknak nincsenek fegyverei, sem védelme. Csak egy vontató.

– Már csak néhány dolog maradt – mondta Lombar. Tudtam, semmi jóra nem számíthatok, de fel voltam készülve mindenre.

Rám emelte a tekintetét. – Ha bármikor úgy látja, hogy Heller sikerrel fog járni, és más módon nem tudja megállítani, ne gondoljon felelőssegrevonásra – rám bökött az ujjával, s lassan formálta a szavakat –, ölje meg!

A figyelme ismét a Palotaváros felé fordult. Mintha várt volna valamire, de persze semmi nem történt: a semmi zónáját figyelte.

Az órájára pillantott, majd ismét felém fordult. – Még valami. – A hangja most rendkívül barátságtalanul csengett. – Titkos utasításokat adtam valakinek a maga környezetében. Soha nem jön rá, hogy kinek. Az instrukciók a következők: ha kudarcot vall a Blito-P3 kapcsán, ha nem tudja megszervezni a lőszer folyamatos szállítását, ha Heller elszabadul, és összezavarja a dolgokat, vagy ha maga bármilyen módon félre akar vezetni engem, egyértelmű parancs lép életbe a maga meggyilkolására!

Úgy éreztem, mintha a holdfény jéggé változott volna.

De Lombar már ismét az óráját figyelte. Az egyik ujját feltartotta. Hirtelen üdvözült kifejezés ült ki az arcára. – Igen, ó, igen! Nem hallotta?

Semmit sem hallottam. Csak a Palotaváros üres lyuka tátongott előttünk az utálatos holdfényben. A hajó amúgy is hangszigetelt volt.

Kétségbeesettnek tűnhettem. Lombar kitartóan folytatta. – A hang, a hang! Azért hoztam ide, hogy maga is hallja a hangot! – Felült, és kitartóan hallgatódzott. – Hallottam! Ismét hallottam: Lombar Hisst! Te légy a császár! A Voltár sorsa azt kívánja, hogy te ragadd magadhoz a koronát!

Megkönnyebbülve dőlt hátra. – Most már maga is hallotta, maga is tudja, hogy amit teszek, elrendeltetett. Boldog vagyok, hogy most már maga is tanúsíthatja.

Belém hasított a felismerés. Mintha egy darabokra szabdalt kép foszlányai hirtelen összeálltak volna. A Lombar Hissttel kapcsolatos minden addigi tapasztalatom azon az estén kézzelfogható valósággá kapcsolódott össze. A pszichológiai tankönyvek a paranoid skizofrénia pszichopatikus szimptómájaként írják le az ilyen eseteket, ami Lombar esetében megalomániával, s azon az estén még akusztikus hallucinációval is kiegészült.

Kiszáradt a szám!

Lombar Hisst őrült!

Egy háborodott markában vagyok!

És nincs lehetőségem elmenekülni!

6. fejezet

Egy meglehetősen beteg Soltan Gris szállt ki az Apparátus őrszállító buszából. Késő volt már, mikor kitettek az irodámnál. Tudtam, csomagolnom kellene, és fel kellene szállnom a vontatóra, de csak ültem az íróasztalomnál, és bámultam magam elé.

Azt éreztem, valahogy biztosan hiba fog csúszni a számításokba. Semmi sem olyan rettenetes, mint egy őrült markában vergődni. Hirtelen ötlettől vezérelve előhúztam pszichológiai tankönyveimet a „répalyuk"-ból, a padló alatti rejtekhelyről.

Egy fél óra alatt végigfutottam a földi szövegeket. A skizofrénia nem más, mint a skizo „hasad" és a fren „tudat" szavak összetétele. A valóságtól való elszakadás jelenti. A paranoia egy olyan krónikus pszichózis, amely esetében a beteg saját üldöztetésének vagy önnön nagyságának képzetében él, és ezt képes rendkívül racionális érvekkel bizonyítani, illetve alátámasztani. A megalománia igen gyakran hataloméhségből származik. Az akusztikus hallucináció nem létező hangok észlelését jelenti. Ezen tünetek, leszámítva az utolsót, együttes jelenlétét Hitler-szindrómának nevezik. Hitler egy katonai vezető volt a Földön. A tankönyvek szerint paranoid skizofrén volt, jó néhány törzsfőnökével együtt. Ezzel magyarázzák a népirtást, amit véghez próbáltak vinni (egész népcsoportok kiirtásán dolgoztak).

Igen! Megtaláltam a helyes kifejezéseket. Lombar Hisst őrült.

Ettől cseppet sem éreztem jobban magamat.

Ha szedni kezdi az amphetarninszármazékokat a speednek nevezett drogot, de különösen azt a szív alakú, narancssárga tablettát, amit methedrinnek hívnak – egyébként abban az üvegcsében is ez volt, amit mutatott –, tökéletesen megbolondul!

Egy órán keresztül ültem, szomorkodva.

Mit tehetnék?

Semmit!

Nem, semmit!

Ha nem indulok el, vagy ha nem viszem végig ezt a küldetést, halott ember vagyok. Mozognom kell, ha nem akarok így járni.

A felismerés talpra ugrasztott. Már elmúlott éjfél. A szobámba kell mennem, csomagolni. El is feledkeztem Skéről, aki az iroda előtt várakozott a légibusszal. Ahogy kirontottam az irodából, felszálltunk, majd az udvaron landoltunk.

Izgatottan csomagolni kezdtem. Azon voltam, hogy Heller monitorját berakom egy öreg, törött dobozba, mikor eszembe jutott, hogy vigyáznom kell magamra.

A képernyőt óvatosan becsomagoltam egy álcázott ládába, melyre ráírtam, törékeny családi ereklyék.

Ske nekidőlt az ajtónak, mire így szóltam: – Segítsen kivinni a holmimat. Egy percet sem tudok aludni az éjszaka, ha nem sietünk.

– Ez azt jelenti, hogy hosszú időre elutazik? – kérdezte Ske. – Talán évekre? Ó, ez nagyszerű. Segítek, ahogy csak tudok! – És azonnal nekilátott. Soha nem volt még ennyire undok. A kötés lecsúszott a kezéről Minden sérülése, amit nekem köszönhet, meggyógyult, kivéve egy-két kitörött fogat.

Aztán egy egészen más hang vágott közbe. – Sokat fogsz aludni az adósok börtönében, ha nem fizeted ki az elmaradt lakbért! – Persze ezt Meeley mondta.

Egyenesen a törékeny családi ereklyék feliratú dobozhoz lépett. Felkapta, és a mellkasához szorította. Már azon voltam, hogy kikapom a kezéből, mikor észrevettem, hogy egy robbantópisztoly markolata kandikál ki a köténye zsebéből.

Ske felnyalábolta a padlóról a holmimat, nem kevés kosszal együtt, és kivitte.

Meeley és én egymást bámultuk. Átható pillantásokkal méregetett. Kétségbe estem. Nem mehetek el Heller monitorja nélkül.

– Ötven kredit – mondta.

Megverten elővettem a pénztárcámat. Nem is maradt ennyi pénzem. A gondolat, hogy ismét kicselezett egy türannosz, keserű emlékeket ébresztett bennem. Tartozom neki. Valóban tartozom neki. Ó, mit adhatnék...

Volt egy hamis százasom. A hipnotizőr vére még ott piroslott rajta. Vigyáznom kellett, hogy ne üljön ki az arcomra a győzedelmes mosoly.

Odaadtam neki a hamis százast. – Az együtt töltött szép időszak emlékére – mondtam. – Ha ki akarod adni a szobát a visszaérkezésemig, csak tessék. Megérdemled, amit megkeresel. – Elfogják és kivégzik, ha megpróbálja elkölteni.

A bankót nézte. Nem egy képzett pénztárossal álltam szemben. Aztán egy fura fejfordítással rám nézett.

– Viszlát. Meeley – mondtam. – Talán megtalálod a számításod.

Kivonultam a ládával.

Repültünk a holdfényben. A Voltár második holdja ezekben a percekben kelt föl. A két hold hátborzongató árnyékok festett az Apparátus hangárjára.

Elképedtem, milyen későre járt. Már majdnem hajnali négy volt. Nem akartam már aludni, habár az álmatlanság csak tovább növelte levertségemet.

Ske nem volt hajlandó segíteni bepakolni a hajóba. Magam kerestem egy kézitargoncát, megraktam, és betoltam a légzsilipbe. Csak bosszantott Ske jelenléte, aki zsebre dugott kézzel ténfergett a hajó körül.

– Vigye ezt fel a fedélzetre! – követeltem.

Csak állt, mozdulatlanul. Meg kellett volna ölnöm.

Hirtelen elhatároztam, hogy megtévesztem. Eljött az idő, hogy megfizessen az elmúlt hetek undokságaiért.

– Ske – mondtam –, tudom, magát bosszantja, hogy nem tettem gazdaggá. Tulajdonképpen szörnyen sajnálom, hogy nem segítettem az előmenetelét, méghozzá olyan irányba, amerre haladnia kellene. – Egyenesen a pokol gyomrába, tettem hozzá magamban.

A zsebemből előhúztam a tárcámat. – Tudja, hogy nemrégiben pénzhez jutottam. Ahová megyek, ott úgysem veszem hasznát. – Nem bizony de még itt sem. – Szeretném megjutalmazni a szolgálataiért. Nem akarok szűkmarkú lenni. – Ezzel előhalásztam a maradék hamis pénzt. A vérfoltok nem riasztották el Skét, és ő sem volt gyakorlott pénztáros. A kezébe nyomtam a marék papírpénzt.

A pénzre nézett, aztán rám. Ezután hol az egyik, hol a másik szemével vizsgálta a bankókat, mintha nem látna jól.

– Nos, vigye fel ezt a csomagot a hajóra – mondtam. – Gyerünk, gyerünk!

A zsebébe gyűrte a pénzt, majd magára aggatta a csomagjaimat. Én fogtam Heller monitorját, és felvittem a fedélzetre.

Újkeletű felirat díszelgett a folyosó utolsó, nem hangra nyíló kabinjának ajtaján.

GRIS TISZT ÚR

Ske a padlóra hányta a csomagjaimat, majd fordult még néhányat, aztán végzett.

Követtem a légzsilipig.

– Viszlát. Ske – mondtam. – Bármi is történjen magával, remélem azt kapja, amit valójában megérdemel.

Átvágott a hangáron anélkül, hogy visszanézett volna.

Miért van az, töprengtem, hogy ha Heller ad pénzt az embereknek, akkor azok boldogok lesznek, ha pedig tőlem kapnak pénzt, akkor olyan furán méregetnek? Meg kell keresnem a magyarázatát a pszichológiai tankönyvekben.

7. fejezet

Még csak nem is sejtettem, hogy életem egyik legszörnyűbb napjának nézek elébe.

Visszamentem a hajóba. Fáradt voltam és levert. Gyűröttnek éreztem magam, kívül-belül. Bárcsak aludhatnék egy keveset, gondoltam.

Heller a folyosón állt, az ajtóm előtt. Makulátlan kék Flotta-zubbonyt viselt, sehol egy ránc, sehol egy redő. Elmaradhatatlan vörös versenysapkáját tarkójára tolta. A sapka alatt a haja gondos fésülés nyomait viselte. A korai óra ellenére kipihentnek és makkegészségesnek hatott. Utáltam.

Szavai csak fokozták érzéseimet. – Mi a nyavalyától van ilyen büdös? – Aztán benézett a fülkémbe.

Beléptem mellette a szobámba. – Ez az én csomagom. – Szó szerint elborította a szobát. Igen, Ske még a törött, mosatlan edényeket is összecsomagolta.

– Nézze – szólt Heller –, ha ilyen mocskos egyenruhában próbálna fellépni egy Flotta-hajó fedélzetére, kivégeznék! Egy űrbárkában zárt az atmoszferikus rendszer. Ez a mocsok eltömi a recirkulációs filtereket, és nem tudom, hogy a szagtalanítók megbirkóznak-e vele. – Türelmes volt. – Az ellentétes folyosón megtalálja a legénységi mosodát és mosdót. Dobja be a holmiját, és mosakodjon meg gyorsan. Nincs sok ideje: a külső víz-, szennyvíz- és energiavezetékeket egy órán belül lekapcsolják rólunk. Szóval, siessen.

A gondolat, hogy a holmimat el kell cipelnem valahová, megrémisztett. Aludni szerettem volna. Csak egy kicsit. Aztán szörnyű dolog jutott az eszembe. A képernyő és a hozzá tartozó felszerelés tönkremehet a mosodában. A fenyegetés gyors gondolkodásra serkentett. Nem tehetem – böktem ki. – Fegyverek és robbantók is vannak a csomagban! – Ennek használnia kell.

De nem használt. Döbbenet ült ki Heller arcára. – Hé, nem tudja, hogy ezt a hajót elektromos töltéstöbblet fogja elborítani? Fel fognak robbanni!

– Azt hittem, megcsinálta.

Megrázta a fejét. De nem ezen járt az esze. Nyilván az ellenkezésem foglalkoztatta. Odalépett hozzám, és gyors mozdulatokkal megmotozott. Robbantókat, kábítófegyvereket és egy pengelövőt vett ki a zsebeimből. – Maga egy két lábon járó fegyverraktár! Ha ezek a fegyverek elsültek volna, mindannyian kirepültünk volna a világűrbe.

A falhoz lépett, és elcsavart egy gombot. Kinyílott egy szekrény. – Ez egy árnyékolt, robbanásbiztos raktér. – Nekilátott bedobálni a fegyvereimet. – Tegye ide a többi robbanószert, ami a csomagjában van.

Hálás mozdulattal emeltem fel a „törékeny családi ereklyék" dobozát, és tettem be a szekrénybe.

Heller ismét a csomagjaimat vizsgálta. – Tiszta mocsok az egész!

(Bíííp) meg, hogy Ske összeszedte az összes koszt a padlóról!

Heller az egyik folyosói szekrényhez lépett, és kivett belőle valamit. Ezek tisztítóhengerek. Tegye az egyenruháit a hengerre, és hajtsa bele a tisztítógépbe. Tisztán és vasaltan fogja visszakapni őket. A következő a fehérneműk hengere. Ide tegye az alsóneműit és a zoknijait. Ezek vízálló zsákok: ezekbe rakja az iratait és a feljegyzéseit.

Elindult, aztán hátrafordult, és rám nézett. – Nem láttam egyenruhát a csomagjában.

Soha nem vettem magamnak díszelgő, általános szolgálati egyenruhát. – A Földön nincs szükség egyenruhára! – Fanyar próbáltam lenni.

– A kilövéshez azonban kell.

Túl álmos és megviselt voltam ahhoz, hogy azon tűnődjem, mi a pokolnak kell a hajó kilövéséhez diszegyenruha. (Bíííp) meg ezek a flottásokat! Örültek mind egy szálig!

A sofőrje még odakint várakozik. Adok neki pénzt. Kinyittat egy üzletet, és hoz egy egyenruhát.

Felnyögtem. Ki nem állhattam ezt a piperkőcséget. A vonakodásom felbőszítette Hellert.

Elhátrált, és a légzsilip felé mutatott. – Vigye ki a csomagját a hajóból, majd tegye a holmiját a hengerek-be és tisztítsa ki. Beleértve azt az egyenruhát is amit visel. Aztán zuhanyozzon le. Sietnie kell. Eleget szórakoztunk!

Majdnem elsírtam magam. Aludni szerettem volna egy keveset. Mindenem sajgott. (Bíííp) meg ezeket a Flotta-tengerészeket. Nem vagyunk a Flottánál! Kit érdekel, hogy eltömődnek a hajó légszűrői?

Kihordtam a holmimat a hajóból, és nekiláttam kiteregetni a hangár padlójára.

Miután kiválogattam a törött dobozokat, régi hírlapokat és a közönséges koszt, alig maradt némi holmim, a szemét viszont két szemetesedényt megtöltött.

Ruháimat szépen betuszkoltam a tisztítóhengerekbe, a bakancsokkal és a sapkákkal együtt. Kissé megkésve, eszembe jutott a rajtam lévő egyenruha. Zsebeim tartalmát a vízálló zsákokba ürítettem, majd kibújtam a rajtam lévő ruhából, és az egyenruhát a tisztítóhengerbe, míg a fehérneműt a mosóhengerbe raktam.

Meztelenül álltam a hangárban, és azon gondolkodtam, hogy mindent jól csináltam-e, mikor kuncogást hallottam. Krak grófnő nevetett rajtam. Nem akartam megvárni, hogy találkozzunk. Fogtam a hengereket és a ruháimat, és berohantam a hajóba.

Ez az incidens cseppet sem segített amúgy is zaklatott állapotomon. A legénységi mosodában és mosdóban farkasszemet néztem a feliratos körökkel: tipikus Flotta-zsargon, tipikus Flotta-jelek és nyilak. (Bíííp) meg az egész Flotta. Bedobtam a hengereket azokba a szekrénybe, melyeket a helyüknek gondoltam, majd a szobámba mentem.

A zuhany sokat segített. Megdöbbentett a kosz mennyisége, ami leázott rólam! A fejemet is megmostam. Talán a hajam közé tapadt kosz nyomta a koponyámat, és ez ködösítette a gondolataimat. Érdekes elmélet. Miközben magamra húztam a ruháimat, azon gondolkodtam, talán a Flotta valami idegfrissítő berendezést használ a mosodáiban és a fürdőiben.

Elővettem a fehérneműhengert. Gyönyörű tiszta és vasalt volt az összes fehérneműm, s a gép még a számos szakadást is szépen bevarrta rajtuk.

Hirtelen nem jutott eszembe, hova tettem az egyenruhahengert. Túl sok feliratos ajtó sorakozott a folyosón. Keresni kezdtem.

Nem találtam.

Felidéztem minden egyes mozdulatomat. Ezen az ajtón jöttem be, és ide támaszkodtam, hogy pihenjek, miközben a feliratokat olvastam. Kinyitottam az ajtót amelyről azt gondoltam, az egyenruhahengert rejti.

Semmi! Végigpróbáltam az összes ovális folyosói ajtót.

Semmi!

Próbáltam higgadt lenni. Elolvastam a feliratokat Aztán rájöttem!

Az egyenruhámat és a bakancsaimat a megsemmisítőbe dobtam!

Ott álltam, meztelenül, és csendesen sírdogáltam. Alsónadrágon kívül nincs más ruhám!

Várjunk csak! Ske elment egy ünnepi, általános szolgálati egyenruháért! Na persze, ha Heller tényleg el küldte. Mégis győzedelmeskedtem a Flotta tisztaságmániája felett!

Reménykedve rohantam vissza a fülkémbe.

Siker!

A csomag ott hevert az ágyamon!

Azonnal kinyitottam.

Hogy mi volt a csomagban?

Megláttam az ezredesi keresztet. Ez egy rendfokozattal alacsonyabb volt a rangomnál, de Ske soha nem az alaposságáról volt híres.

De mik ezek a jelek, és ez a szabás?

A halálfekete egyenruhát díszítő vörös hímzés megrémisztett.

Csontok, akasztófahurok, elektromos ostorok. Csontok? Akasztófahurok? Elektromos ostorok?

A sisak. Fekete! Hatalmas, foszforeszkáló koponyával!

A Halálzászlóalj ezredesének egyenruhája!

Még a derékszíj is a csomagban volt, ami a vérző belső szerveket reprezentálta!

Ez volt a legfélelmetesebb egyenruha a Voltar fegyveres erői körében!

Az ajtó felé indultam, de aztán arra gondoltam. Ske biztosan volt annyira óvatos, hogy elmenjen.

Tulajdonképpen jogomban állt viselni, mivel magasabb rendfokozattal rendelkeztem, továbbá az Apparátus másodigazgatója lévén az összes, az Apparátusban rendszeresített egyenruha a rendelkezésemre állt.

Túl fáradt voltam. Lefeküdtem a forgóágyra, és bekapcsoltam a melegítőlámpát. Milyen szörnyen indul ez az utazás! Ha csak egy órácskát aludhatnék, megszűnne ez a zűrzavar. Talán mire felébrednék, már biztonságban lennénk az űrben, gondoltam.

A fények kialudtak. Lecsatlakoztatták a helyi kábeleket. A pokolba velük! Akkor is aludni fogok. Kit érdekel a kilövés?

A feszültség azonnal oldódni kezdett bennem. Már szenderegtem, mikor félelmetes zaj ébresztett. Kalapálás! Püfölés! Mintha szét akarnák verni a hajót!

Sietős mozdulattal egy törülközőt csavartam a derekamra és kirohantam a folyosóra. A lárma felerősödött. Rájöttem, hogy az első, segédhajtómű-tér felől hallatszik. Nem igaz, gondoltam. Még mindig a hangárban vagyunk! Egy kerekes vontatónak kellene kivinnie minket a hangárból.

Heller az irányítópult mögött ült. A helyi manővereket irányító pilóta ülésének szélére telepedett. Vörös sapkáját a tarkójára tolta. A kommunikációs rendszer segítségével tartotta a kapcsolatot a hajtóműtérrel. Szavai alapján bizonyos volt, hogy az egyik hangármérnök dolgozik a gépházban, akit megkért rá, hogy segítsen neki.

– Lassan fogom felemelni, nem kell túl sok meghajtás – mondta.

Kilestem a nyitott ablakon. Az űrrészecske-páncélt is felnyitotta. Heller kihajolt az ablakon, körülnézett. – Vigyázzanak – kiáltotta a hangárban lévők felé.

Istenek, úgy akar kirepülni ezzel a micsodával a hangárból! Beleütközhet egy másik hajóba, vagy leszakíthatja a tetőt! – Hé! – kiáltottam –, meg ne próbáljon kirepülni innen!

Heller visszaült a székre. Halkan felnevetett. – Erre valók a vontatók – szűk helyen mozogni. Kapaszkodjon, Soltan. Ügyes a kicsike.

Valaki két célpálcával beállt a vontató elé. Heller a meghajtótorkok felé nyúlt.

Kapaszkodtam!

Nem tudtunk egyenesen kirepülni! Meg kellett kerülnie egy darut, két másik űrhajót, és csak ezután indulhattunk az ajtó felé!

Csattanást hallottam alulról. Azt hittem, leért a hajó alja, de csak néhány ék és támaszték dőlt fel alattunk.

Az ülés szélén egyensúlyozva, Heller, a térgörbítő meghajtót használva, kivezette a hajót a hangárból!

A célfigura az ajtó közelébe irányította a gépet, de úgy, hogy kellő távolságra kerüljünk a leszállótértől.

– Kapaszkodjon. Soltan – mondta Heller. Ő nem kapaszkodott egyáltalán, csak a torkokkal és a kapcsolókkal foglalkozott.

Egy ereszkedés és egy hátrabillenés után letette a vontatót a farkára.

Végigcsúsztam a folyosón, és keményen nekiütődtem az egyik ajtónak.

A vontató meg sem rezdült. Függőlegesen állt a hangár előtt, a szabad ég alatt.

Heller lemászott a függőleges létrán, a kezét nyújtotta, és bevezetett a legénységi szalonba. A bútorzat kilencven fokkal elfordult, így alkalmazkodva a vontató függőleges helyzetéhez. Elővett egy forró itallal teli dobozt a szekrényből, betette a melegítőtekercsbe, beleszúrt egy csövet, és a kezembe nyomta. Rám mosolygott. – Nem kellett volna annyi pezsgőfőzetet innia tegnap este, Soltan.

Ez nem kritika volt, hanem az a jellegzetes fecsegés, ami oly jellemző ezekre a Flotta-fickókra. Mondjuk, hogy vicc. Én azonban dühös lettem tőle. Nem akartam forró italt. A szobámba szerettem volna menni, és aludni legalább néhány percet. Már világosodott oda kint.

Már majdnem félrehajítottam az itallal teli dobozt, mikor egy arc kandikált be az ajtón.

Bawtch!

Ő volt az, lebegő oldalellenzőjében, kritikus, dülledt szemével és csontos kezével, amelyben egy yard magas irathalmot tartott!

– Nem tudtam ellenállni annak a gyönyörnek, hogy lássam magát, Gris tiszt úr – mondta. – Hoztam egy kis ajándékot az indulásra. Néhány lepecsételni való rendelés.

– Ennyi? – nyögtem.

– Nem, ez csak a harmada. De ha egyszer ilyen tempóban rendel. Vásárolni, vásárolni, vásárolni! Nem csoda, hogy ilyen magasak az adók. A többi nem más, mint elmaradt munka: az elmúlt hetek jelentéseit még nem olvasta el. Gondoltam, pihentető lesz, ha az utazás alatt becsülettel ellátja a feladatát.

Azt kívántam, bárcsak eltakarodna. De nem sikerült. Így aztán a forró itallal együtt a szobámba vittem az irathalmot, kihalásztam a személyazonosítómat a vízálló zsákból, leültem a forgóasztal mellé, és nekiláttam pecsételni. Hamarosan indulunk. A legrosszabbon már túljutottam – gondoltam. Tudok majd szunyókálni egy keveset.

– A maradékot felteszem ezekre a kapcsokra, hogy mindig, mikor lefekszik, meglássa a magára váró munkát. Hé, mi ez?

A szobámban felfordulás fogadott. Nem raktam el a dolgaimat, hogy ne hulljanak szét, mikor a hajó függőleges helyzetbe fordul. Bawtch nem a padlón heverő fegyverekre lett figyelmes, melyek kipotyogtak a robbanásbiztos rekeszből, hanem az egyenruha után nyúlt.

– A Halálzászóalj ezredese! Szóval, ezt szeretné viselni, Gris tiszt úr. Ez gyönyörű. Helyes választás. Jól mutatna benne. A színe pontosan illik a maga lelkéhez.

Tudomást sem vettem róla. Észrevettem, hogy a Ske által hozott egyenruhaszámla az én zsebemet terheli! Pecsételtem, míg bírta a karom. Végül felkapta a hitelesített és kifizethetőnek minősített rendeléseket.

– Nos, most mennem kell. Azt beszélik, ezek a hajók gyakran felrobbannak, úgyhogy jó utat. – És azzal a gonosz kuncogással, amire kizárólag csak Bawtch volt képes, kiment a szobámból.

Kiittam a forró italt. Nyújtózok egy nagyot, lefekszem, és mire néhány óra múlva felébredek, már valahol az űrben járunk, messze a Voltártól. Micsoda gyönyörű gondolat!

Sajnos, nem így történt. Az űrtörténelem legidegtépőbb kilövése várt rám!

8. fejezet

Ahogy lefeküdtem, dörgő robajlás riasztott. Az ajtóm és a légzsilip is nyitva volt. A lökésszerű hangok szinte megrázták a hajót. Mintha egy gépesített hadsereg közeledett volna a hajóhoz. Aztán egy egészen közeli csapódás rázta meg a hallószerveimet.

Ezt már nem bírta az idegrendszerem. Felugrottam és a légzsiliphez rohantam. Majdnem belefejeltem egy színpad-alkatrészbe, amit éppen akkor emeltek a hajóba!

Egy kereskedelmi csapat veszettül dolgozott egy nyolcvan láb magas, szállítható emelvény felépítésén és egy széles lépcső összeszerelésén, amely elég magas lesz ahhoz, hogy elérje a légzsilipet!

Kilestem a hajóból. Istenek! A hangár biztonsági kerítése nyitva tátongott a külvilág előtt! Kereskedelmi teherkocsik özönlöttek be a résen. Hat kocsi, egymás mellett!

Már több tucat teherkocsi várakozott a hangárban.

A rakodók színpadelemeket és söntéspultokat emeltek le a kocsikról: minden idők leggigantikusabb bakcsarnokát készültek összeállítani! A söntéspultok kétszáz láb hosszúak voltak! A színpadok harminc láb magasak, és egyenként is elég szélesek voltak ahhoz, hogy a Voltár táncosnőinek fele elférjen rajtuk! Már eddig is rengeteg ilyen színpad érkezett, a teherkocsik pedig folyamatosan hozták a többit!

Teljes pánikban rohantam a vezérlőpulthoz. Heller éppen akkor eresztette le a meteorvédő páncélzatot, melyek megvédik a kémlelőnyílásokat.

Rárikoltottam: – Nem tarthat búcsúpartit! Csak vicceltem! EZ EGY TITKOS KÜLDETÉS!

Heller abbahagyta a munkáját, és meglepetten rám nézett. – De hát aláírta a partirendeléseket. Tonnaszámra. Egy órával ezelőtt láttam, hogy még jó néhányat lepecsételt!

– Lombar meg fog ölni – kiáltottam.

– Ne haragudjon – mondta, s úgy tűnt, komolyan is gondolja. – Viszont a hajónak még nincs neve. Mikor kivonták a Flotta-szolgalatból, elvesztette a jelölését. Most nincs neve. A legszerencsétlenebb és legveszedelmesebb dolog egy név nélküli hajóval repülni. Ezt a Flottánál bárki megmondja magának. Az ilyen hajó felrobbanhat.

(Bíííp) meg a Flotta a szokásait. A hajó felrobbanásától való rettegés azonban nem volt idegen a számomra.

Heller végiggondolta. – Mindjárt nyolc! A névadás valószínűleg tíz körül kezdődik. Délben elindulhatunk.

Ingatni kezdtem a fejem.

– Megmondom, mit csinálunk – folytatta Heller. – Amennyire csak tudjuk, visszafogjuk. Megpróbáljuk családi eseménynek beállítani. Rendben?

Tudtam, már nem vonhatom vissza a megrendeléseket, és a teherkocsikat sem tudom visszafordítani. A több száz munkás, akik a hajón dolgoztak, családjukkal együtt, meghívást kaptak az ünnepségre. A hangárszemélyzettel egyetemben. Rosszabb lenne elküldeni őket, mint hagyni, hogy ünnepeljenek. Így aztán rábólintottam.

– Erről jut eszembe – folytatta –, hol a legénységünk? Már a fedélzeten kellene lenniük, hogy minden készen álljon a kilövésre.

Erre én sem tudtam válaszolni. Beletörődve a lármába a függőleges folyosón visszamásztam a szobámba. Képtelen voltam aludni, kimerültségem ellenére. Belesüppedtem a székbe.

Azonnal felpattantam. Ráültem valamire.

Egy kicsiny üveg.

Honnan került ez ide? Eddig nem volt itt. Nem értettem, mitől és hogyan eshetett pont a székbe.

Aztán rémülten jutottak eszembe Lombar szavai, hogy egy kémet küldött a nyomomba, és hogy soha nem fogok rájönni, ki lehet az!

Lehet, hogy ez a bemutatkozás?

Az üvegen ez állt:

I. G. Barben. New York

Amphetamine, Methedrine

5 mg, 100 tabletta

Úgy tűnt, ugyanaz az üveg. amit Lombar mutatott előző éjjel.

Éppen eleget tudtam erről az anyagról. A norepinephrin nevű neurohormon hatásának fokozásával izgatja a központi idegrendszert, amely aktivizálja a szimpatikus idegrendszer egyes részeit. A köznyelv „speed"-nek hívja, néhány más droggal együtt. Mindig is gyanakodva fogadtam ezeket a szereket.

Kétségbe estem. Hogy fogok túljutni az elkövetkező négy órán? Elővettem a Pengerészleg-féle kést. Fogtam egy narancsszínű, szív alakú pirulát, és levágtam a harmadát.

A nyelvem alá raktam a darabot. Keserű volt. Hagytam, hogy feloldódjon a nyálamban, és felszívódjon.

Forróság tört rám. A szívverésem felgyorsult.

Ah, már sokkal jobban éreztem magam. Magabiztossá váltam. Emelkedett hangulatba kerültem. Az üveg előkerülésével és a környezetemben lévő, rám vadászó kém jelenlétével kapcsolatos aggodalmaim megszűntek.

Micsoda gyönyörű egy anyag ez a speed!

Rájöttem, jobb, ha felöltözöm. Mégsem rohangálhatok alsónadrágban. A Halálzászlóalj ezredesi egyenruháját bámultam. Szépnek tűnt.

Kecses, lassítottnak tűnő mozdulattal, ami a valóságban kissé gyorsabb volt a kelleténél, magamra húztam a testhez simuló nadrágot. Tulajdonképpen nem is volt testhez simuló. Három számmal volt nagyobb a méretemnél, de nem érdekelt. Felhúztam a bakancsot. Az egyik szorított, a másik lötyögött.

De ez teljesen normálisnak tűnt.

Majdhogynem táncoló mozdulatokkal bújtam bele a zubbonyba. Kicsi volt. A mintázata azonban csinos, különösen azok a vörös tőrök a hátán. A gallér majd megfojtott, de ez sem érdekelt. Amúgy is túl szaporán kapkodtam a levegőt,

A fekete sisak nagy volt a fejemre, de tömtem bele törülközőt, hogy ne csússzon rá a fülemre. A tükör tanúsága szerint hatalmas volt a koponya, ami díszítette, de ezzel együtt gyönyörűnek láttam. Ó, milyen rendben van minden ezen a világon!

Magamra akasztottam a rangjelzést, miközben olyan érdekes, lebegő léptekkel táncoltam, hogy magam is meglepődtem.

Az egyenruhához tartozó derékszíjat bonyolultnak, de érdekesnek találtam. A vércseppekhez hasonló ornamentika problémát jelentett a számomra. Balról jobbra haladnak, vagy jobbról balra? Az óv többször is beleakadt a rangjelzésbe, mire végre sikerült helyesen magamra csatolni.

Felfedeztem egy csomag kiegészítőt: vörös fémszalag tüskékkel, melyet a kézfejre csavarva kell hordani, egy vörös zacskó, tele ólommal, amit a jobb csuklón kell viselni parádés ezüsttőr, vércseppekkel és gyönyörűen belevésett zászlóaljmottóval. Halál mindenkire! Az övemre akasztottam.

A tükör mintha maga is eufórikus hangulatba került volna attól a pompás képtől, amit visszatükrözött. Skének igazán nagyszerű az ízlése!

Az órámra pillantottam, és meglepetten fedeztem fel, hogy órákon keresztül öltözködtem. Azonnal kirontottam a folyosóra, és lábammal alig érintve a létrát, mászni kezdtem.

A szemleemelvényt a légzsilip elé erősítették. Kiléptem az emelvényre, és végignéztem a kellemes látványon.

A színpadokat és a söntéspultokat felállították, a táncoslányoknak pedig öltözőket építettek. Bakot szállító teherkocsikból rakodták ki a töméntelen innivalót.

Munkások hatalmas zászlókat és feliratokat erősítettek az ajtók fölé.

Öt zenekart számoltam össze, akik éppen hangszereiket hordták fel a színpadokra, azonkívül két ötvenfős kórust is észrevettem, az egyik tengerészgyalogosokból állt, míg a másik a Flotta bázisáról érkezett. Zene lesz, bőven. Végül is mindig szerettem a zenét.

Az alvállalkozók emberei, akik a hajó körül dolgoztak, szállingózni kezdtek. Több száz munkás családostul. Talán még a rokonaik is. Ah, igen. A hangárszemélyzet is megérkezett. És ott! Az Apparátus hajóinak legénységei is megjelentek a közeli barakkokból. Kicsit korán jöttek! De azért kedves emberek. Mindannyian.

Ah. igen. A flottatisztek és űrhajósok küldöttsége, talpig lőporkékben. Érezzék jól magukat. Nagyszerű csapat ez a Flotta Szolgálat.

Aztán megérkezett a mi legénységünk. Egy apparátusi rabszállítóból léptek elő. Sietősen felkapkodták csomagjaikat. Úgy vezették őket a hajóhoz, hogy senki ne lássa az arcukat Alattomosan másztak fel a tizennyolc lépcsőn. Öt exkalóz, halálos ítélettel a hátuk mögött.

A légzsiliphez léptem, hogy üdvözöljem őket. Ismertem ezt a fajt. Antimanco: a fejük felfelé szűkülő, háromszög alakú, kegyetlen vonalú, széles állkapoccsal. Füstösképűek voltak, átlagban háromszáz fontot nyomtak, és hat láb magasra nőttek Temérdek gyűlölet tükröződött kicsiny, szűk szemükben Az antimancók úgy vélték az univerzumban nem becsülik meg őket eléggé. Majd megmutatom nekik, hogy én megbecsülöm őket!

Barátságosan így üdvözöltem őket: – Gris vagyok. Már vártam önöket.

Talán a hanglejtésemmel vagy a hangsúlyaimmal lehetett baj, mert a vezető, valószínűleg a kapitány, kinyújtott kezemre meredt, aztán a ruhámra majd olyan hirtelen hátralépett, hogy majdnem lelökte a többieket a lépcsőről. Aztán megacélozta az idegeit, halk parancsszót mormogott, majd mellettem belépett a légzsilipbe és eltűnt a hajóban. Káromkodásnak tűnő morgás hallatszott a hátam mögül.

Eltöprengtem. Saját, kinyújtott kezemre meredtem. Semmi baj nem volt vele, leszámítva a tüskés, vörös szalagot. Az egyenruhám sem hagyott kívánnivalót maga után. Nagyon csinos volt különösen az akasztófahurkok tették elegánssá.

Jóindulatúan szemléltem az alattam nyüzsgő sokadalmat.

Snelz érkezett éppen, egy századot vezetve. Kedves Snelz! Mindig megnyugtat a jelenléte.

Várjunk csak! Eufória ide vagy oda. mit csinál itt Snelz egy egész századdal? Csak egy szakasz vezetésére jogosult. Jobban megnéztem. Annak ellenére, hogy Snelz ötszáz lábnyira volt tőlem, megláttam a reggeli napfényben tündöklő századosi nyakéket!

Hullámként tört rám a bizonyosság, csakis Snelz beszélhetett Lombarnak Krak grófnőről! Miért másért léptették volna elő? SNELZ A KÉM!

Hátraléptem. Valaki mögöttem állt. Megfordultam és megpillantottam Heller ködös arcát. – Snelzet előléptették!

Heller felnevetett. – Igen. tudom. Ötszáz kreditet adtam neki. hogy vásárolja meg a következő rendfokozatot. Megérdemli.

Megfordult körülöttem a világ. Ha nem Snelz a kém, ki akar engem megölni?

Heller furcsán nézett rám. Díszelgő Flotta-egyenruhába bújt. Kerek, lapos, ellenző nélküli kalapot viselt melyet kissé jobbra tolt. Aranyszíj rögzítette az álla alatt. Testhez simuló, derékig érő zubbonyát elborították az aranyszínű idézetek, melyek gyönyörűen csillogtak a zubbony kék anyagán. Az ötven küldetés-csillag vakítóan ragyogott a mellkasán. Széles, vörös csík futott végig mindkét nadrágszáron. Heller. Flottaegyenruhájában, tényleg úgy festett, mint akitől elájulnak a lányok.

Ennek ellenére furán méregetett. – Mit csinál itt Halálzászlóalj-egyenruhában?

– Snelz az – mondtam. – Úgy értem, sok a bak a nőstények között. – Észrevettem, hogy túl gyorsan beszélek.

– Jól van? – kérdezte Heller.

– Persze hogy Lombar jól van. Bármit is mond Snelz megy. Mennek a medvelányok, hacsak nem lövik ki a zenekarokat. – (Bíííp) meg, túl gyorsan hadarok.

– Jobban tenné, ha leülne – szólt Heller. – Oda a korlátra. Ne, ne, ne dőljön hátra! Kinyitok egy szemleszéket. Üljön erre, és helyezze kényelembe magát. Már nem tart sokáig. Hamarosan indulunk.

Nem tudtam, miért aggódik. A világ csodálatosnak tűnt a szememben.

9. fejezet

Végignézhettem, amit Heller „családi ünnepség"-nek nevezett.

Elérkezett a tíz óra. Teherkocsik tömege, emberek ezrei. A hangárőrség jól láthatóan már nem is foglalkozott a forgalommal és a látogatókkal – a kapuk nyitva tátongtak mindenki előtt.

Vidám zászlók és feliratok borították a helyet. A bak nem dobozokban és kannákban érkezett: tankerek hozták, bárhová néztél, kancsókból iszogató embereket láttál. Néhány zenekar játszani kezdett. A zene felülemelkedett az általános lármán. Bárki azt gondolta volna, a parti elkezdődött.

De nem egészen. Egy kicsivel korábban nappali tűzijátékcsapat érkezett. Jóindulatúan figyeltem őket. anélkül hogy sejtettem volna, mire készülnek. Ők jelezték a parti kezdetét!

Egy „lángoló bolygó" repült fel az emelvényükről.

Fél mérföld magasságba emelkedett, ahol forogni kezdett, s még a „kontinensek" is kirajzolódtak rajta, majd izzó tűzgömbbé robbant szét. Mérföldekre ellátszott! Hivatalosan is kezdetét vette a parti.

A tömeg tapsviharban tört ki.

Ó, hát igen, gondoltam, ez meglehetősen gyakori errefelé: nem megy csodaszámban itt vidéken. Egy új üzlet megnyitása, egy nyilvános golyólabda-mérkőzés. Nem árthat. Azonkívül tényleg gyönyörű.

Az emelvényen felállított széken ülve, a korlát takarásában, jól láttam, mi folyik odalent. Hatalmasnak éreztem magam, olyan valakinek, aki képes a székéből irányítani a körülötte zajló eseményeket.

Tekintetemet egy emelkedő darukosár vonta magára, amely nálam is magasabbra jutott. Hirtelen rájöttem, hogy egy Házilátvány forgatócsoportot látok! Egy nagy Házilátvány csapatot! Nagy kamerákkal!

Hát igen, gondoltam. Biztosan a bakfőzdék értesítették őket, némi ingyenreklám reményében, de az is lehet, hogy a táncoslányok igazgatója, vagy a táncoló hegyimedvék tulajdonosa riasztotta a forgatócsoportot. A Házilátvány mindenütt jelen van, habár igen gyakran nem használják fel a rögzített anyagot. Ez csak rutin.

Újságírók! Legalább tíz hírlap furgonja parkolt a Házilátvány daruskocsija körül. Nyüzsögtek a hírhiénák, fotósaikkal együtt. Na persze, azt mondják, ahol ingyen lehet inni, ott azonnal megjelennek az újságírók.

Úgy tűnt, felém igyekeznek. Ah, persze! Heller állt az emelvényen. Valószínűleg nem volt még elég képük Hellerről, cifra egyenruhában, tündöklő idézetekkel. Csinosnak látszott. Persze hogy szívesen készítenek néhány képet róla – a fiókok számára, mivel senki sem tudja, mit hoz a jövő. Jól teszik. Egymást löködve tülekedtek felfelé a lépcsőn. Fotósaik utasításokat kiabáltak Heller felé, hogy mosolyogjon, nézzen felfelé, nézzen lefelé, forduljon erre meg arra, és hogy rázzon kezet az egyik vezető újságíróval, aki valószínűleg meg akarja mutatni a képet a gyerekeinek. Nem árt ez senkinek. Szokás.

Aztán megpillantottam a Bis nevű katonai nyomozótisztet, aki szintén a Flottához tartozott. Úgy tűnt három újságíróval beszélget, s közben az emelvény felé mutogat, mire a firkászok, fotósaikkal együtt, elindultak felénk.

Aha! Felismerték a valódi hatalmat! Nem Heller felé közeledtek! Engem szemeltek ki! Éppen időben!

Megkértek, hogy álljak fel, és én is nézzek erre-arra. Biztos voltam benne, hogy készítenek rólam néhány rendkívül jó portrét: lehet hogy történelemkönyvek számára fogják eladni ezeket a képeket. Azt fontolgattam, milyen hőstettre lennék képes abban a pillanatban, amiről köteteket írnának a jövőben.

Aztán arra kértek, hogy álljak Heller mögé úgy, hogy Heller az előtérbe kerüljön, kissé balra, én pedig mögé, enyhén jobbra. Bis is ott volt közöttük, s tanácsokat adott nekik, hogy mire kérjenek engem.

Készítettek néhány képet, melyeken Heller hátát bámulom. Nem voltak elégedettek. Azt mondták, én egy természetadta színész vagyok, és hogy meresztgessem a szemem és csikorgassam a fogaim. Megtettem a kedvükért, s ráadásképpen még az ólommal töltött zacskót is a kézfejemre csavart fémszalaghoz csapkodtam. Heller minderről mit sem tudott. Nyugodtan fecsegett.

Azt gondoltam, végeztek velem, de nem így történt. Vissza kellett ülnöm a székembe. A segédoperatőr egy képernyőt állított fel mögém – kőbarlang jelent meg rajta, meglehetősen élethű. Hatalmasnak és erősnek kellett látszanom előtte.

De Bis, aki igen segítőkésznek bizonyult, még mindig nem volt elégedett. Suttogva mutogatott az emelvény alá. Fel kellett állnom, hogy lássam, miről suttog a fotósoknak. Figurás sütemények pultja állt az emelvény alatt: édeszsemle-tésztából készült, életnagyságú, ehető nimfák, a legkülönbözőbb színekben. Az összes asszisztens a tésztaszobrokhoz rohant, az egyik letörte a nimfa kezét, bekente lekvárral, majd felrohant hozzám, hogy a kezembe nyomja.

Hiába mondtam nekik, hogy nem vagyok éhes. Azt mondták, látni szeretnék, milyen jól tudok játszani, és megkértek rá, hogy nézzek dühödten és mohón, és tegyek úgy, mintha megenném a kezet. Hát, mi sem könnyebb: véremben van a színészet, azon a napon pedig különösen alkalmas voltam az ilyesmire. Készítettek néhány képet, melyeken beleharapok a tésztakarba, mintha finomnak találnám őket. Végül Bis és a fotósok is egyetértettek abban, hogy remekül csináltam, és elvonultak.

Száz táncosnő parádézott a pultok előtt, zászlókat lobogtatva. Érdeklődéssel figyeltem őket. Kicsit természetelleneseknek hatottak, de azért szépek voltak.

A tömeg egyfolytában zajongott, de hirtelen még hangosabbá vált, majd az egész vendégsereg egy irányba fordult.

Egy palotavárosi limuzin volt, amely éppen akkor érkezett a leszállótérre. Tars Roke kapitány, a király személyi csillagtérképésze lépett ki a limuzinból. Segédjei kísérték. Mindannyian ünnepi egyenruhát viseltek, kellemes színfolttal gazdagítva az amúgy sem szürke tömeget. Nyugodt léptekkel léptek az emelvény lépcsőjére. A Házilátvány darukosara azonnal a közelükbe ereszkedett.

Roke kilépett, kezet rázott Hellerrel. majd régi barátok módjára csevegni kezdtek. A Házilátvány egyik vallatója azonnal helyszínre érkezett.

– Sajnálom – mondta neki Roke –, hogy nem beszélhetek a küldetés úti céljáról. Azért jöttem, hogy minden jót kívánjak barátomnak. Jetnek.

– A küldetés hajójának hajtóművéből ítélve a küldetés a régi galaxis felé irányul. Talán azzal a céllal, hogy megszerezzen és hazavontasson egy ősi emléket fajunk régi bolygójának romjai közül?

– Ezt nem én mondtam – felelte Roke. – Maga!

– De kapitány, megbízható forrásból tudom, hogy ezt a Vontató Egyet veszélyes galaktikán belüli repülésre használni. A testvérhajója már felrobbant.

Abban a percben úgy éreztem, meg tudok birkózni ezzel a dologgal. Képesnek éreztem magam rá. Alkalmasnak egy ilyen hőstett véghezvitelére! Methedrine, gondoltam, mire mennék nélküled? Micsoda pompás anyag! A szám kiszáradt, de nem kívánkoztam le a tömegbe, hogy bakkal csillapítsam szomjamat.

A Flotta férfikórusa belefogott egy tengerészdalba, amit a tömeg is énekelni kezdett. Nem vettem észre, hogy ez csak az előjátéka valaminek. Feltűnt, hogy mindenki felfelé néz, így hát én is az ég felé fordítottam a tekintetemet.

Úgy három mérföld magasságban, kétszázötven Flotta-űrhajó repült kötelékben. Rendkívül szabályosan csinálták. Azt hiszem, a parancsnoki hajó számítógépe adta az új és új koordinátákat a többi hajó legénysége számára, akik azonnal a megfelelő pozícióba álltak. A legkülönbözőbb formációkban repültek, igen nagy pontossággal. Aztán hirtelen egymás mellé álltak, öt mérföld hosszú vonalat alkotva az égen.

Egyszerre sütötték el fegyvereiket!

Egy mérföld hosszú, egynyolcad mérföld széles lángtenger lobogott az égen, melyet még a nappali világosság sem tudott túlragyogni. A lángtenger fehér füstpamacsokat lökött ki magából, melyek betűkké álltak össze:

SOK SZERENCSÉT, JET!

Mikor a lökéshullám elérte a talajt, a betűk lángolni kezdtek!

Elég hangos volt ahhoz, hogy az öt város minden lakója meghallja!

Még a talajt is megvilágította a lángoló felirat!

Annak ellenére, hogy olyan emelkedett hangulatban voltam, mint az az égen lángoló felirat, egy hang azt súgta, valami nincs rendjén ezzel a titkos küldetéssel! Valami nem illett bele a dolgokba. De mi? Aztán rájöttem. Azok a pilóták odafent kimaradnak a partiból! Az égen repkedve nem ihatnak bakot, és süteményt sem ehetnek.

Már azon voltam, hogy szólok valakinek, mikor leereszkedtek, és újabb, hatalmas zajt csapva, egy közeli területen landoltak. A pilóták és legénységeik kiözönlöttek a hajókból, hogy csatlakozzanak a partihoz. Szóval, ez is megoldódott.

Kicsit sajnáltam a Házilátvány forgatócsoportjait. Keményen dolgoztak, igazán, de eddig még semmi újdonsággal nem találkoztak. Az anyagaik használhatatlanok lesznek. Felvették a táncosnőket és a bakszállító teherkocsikat. Mi mást mutathatnának. A küldetés titkossága érintetlen maradt.

Végignéztem a tengerészekből, munkásokból és apparátusi emberekből álló tömegen, amely már legalább tízezer főnyire duzzadt. Éppen a sokaságban gyönyörködtem, mikor kiáltást hallottam.

Valaki az égre mutatott, majd egyre többen mutogattak felfelé, egy fehér és arany légilimuzin irányába. Összetéveszthetetlen jármű. Száztíz bolygó többmilliárd rajongójának ajándéka!

A morajlás fülsértő lármává hangosodott! Ez Hightee Heller! – Olyan hangosan kántálták a nevét, hogy majd lerepült a hangár teteje! – Hightee Heller! Hightee Heller! Hightee Heller!

Elmosolyodtam. Világossá vált, mire gondolt Jet. Családi találkozó. Hát persze. Szép tőle, hogy eljött!

A Házilátvány darukosara azonnal lecsapott.

Hightee Heller csókokat dobálva lépett ki a limuzinból. Angyalnak öltözött!

Hát persze, a névadó miatt!

Nos, túl leszünk a névadón, és elindulunk. A ceremónia után már semmi érdekes nem történhet.

Mind az öt zenekar, a kórusok kíséretében, belekezdett Hightee kedvenc dalába.

A látványcsapatot szállító teherkocsi az emelvény alá kanyarodott. Az emberek felhajtottak néhány doboz bakot, majd szerelni kezdtek.

Hightee táncolva lépett fel az emelvény lépcsőjére. Gyengéden arcon csókolta Hellert, amitől a tömeg felsikított: – Hightee és Jet! Hightee és Jet!

Ezzel kezdetét vette a névadó.

Pompás fehér felhő, háromdimenziós elektronikus kép jelent meg a fejünk fölött. Bármelyik pillanatban kiléphetett volna belőle egy angyal – Hightee azonban az emelvényről irányította a mintát, melynek képe kivetítésre került.

A tömeg felsikított a gyönyörűségtől!

A fehér felhő rátelepedett a hajóra, s azon forgott és örvénylett.

Hightee háromdimenziós, százötven láb magas képe, elegáns mozdulatot tett a hajó felé.

Az öt zenekar egyetlen drámai akkordot zengett. Mindkét kórus egyetlen hosszú, kitartott hangot énekelt.

Az angyal így kiáltott: – Kicsi hajó, életet adok neked!

A zenekarok és a kórusok elhallgattak.

Az angyal mintha előrehajolt volna, hogy megcsókolja a hajó orrát.

A zenekarok és a két kórus most egy másik akkordot szólaltatott meg, melyet cintányérütés zárt.

Aztán az angyal ismét széttárta a karját, és így kiáltott. – LEGYEN A NEVED KAUKALSIA HERCEG!

A zenekarok és a kórusok boldog dalba kezdtek.

A tömeg őrjöngött!

A Házilátvány az egészet rögzítette!

Néhány józan gondolat áthatolt az agyamra borult felhőn. Hightee Heller jelenléte miatt az eseményről készült összefoglalót mind a száztíz bolygón vetíteni fogják, és mivel a hajó a Kaukalsia herceg nevet kapta, és mivel az összes hivatal, iskola és múzeum számítógépében megtalálható a „894M számú népmese", könnyen kiderülhet, hogy a küldetés úti célja a Blito-P3!

Még szerencse, hogy megvan a kellő erőm ezekhez az amatőrökhöz. Emberfeletti feladat, de menni fog.

Hightee biztosan rengeteg hajónak adott már nevet. Az is lehet, hogy nem is használják a felvett anyagot.

A tűzijátékkocsi ismét munkába lendült. A színes, mérföldekre ellátszó, nappali tűzijátékkal végére ért a névadó. Egy szupernóva! Bizonyára már korábban fellőtték. A legalább húsz mérföld magasan szétrobbanó gömb a Voltár napjánál is erősebb fénnyel világította meg mind az öt várost. Igazán látványos.

Az egy perc múlva leérkező lökéshullámba beleremegett a talaj!

Mindenki, a sok ezer vendég, itallal a kezében, szerencsét kívánt a Kaukalsia hercegnek.

Hightee elviharzott, hogy visszatérjen a stúdióba. Gondoltam, minden rendben, indulhatunk. Nem történt komoly baj, mondtam magamnak. A Házilátvány stábja soha nem fogja használni ezeket a képeket.

A táncoló hegyimedvék még csak ekkor kezdték az előadásukat.

Felbátorodtam Bugs Bunnytől, aki felugrált a lépcsőn, és a kezembe nyomott egy répát. Nem voltam éhes, de azért rágni kezdtem. – Soha nem fogják használni ezeket a képeket, doki – mondta angolul. – Csak semmi erőszak. – Megköszöntem a jó tanácsot. Mindig jólesett. Arról viszont nem tudtam, hogy teherszállító érkezett volna a Földről. Jobban kellene ügyelniük a potyautasokra. Figyelmeztetni akartam, de eltűnt.

A táncoló medvéknek eszük ágában sem volt abbahagyni a táncot, a közönség pedig imádta őket.

Hirtelen, az emelvény alatti szabad területen. Snelz jelent meg a századával. Jó ember ez a Snelz.

Az egész század pompás, fekete egyenruhában feszített. Szemvédős rohamsisakot és robbantófegyvert viseltek. A zenekar, a Flotta kórusával kiegészülve, indulóba kezdett, melynek ütemére Snelz százada belekezdett a legösszetettebb és legbonyolultabb gyalogsági parádéba, amit valaha is láttam. Négyzetek és keresztek, bonyolult alakzatok. Aztán a robbantófegyverek parádéja következett. Káprázatos fegyverforgatás. Hogy volt képes rávenni egy Apparátus-csapatot, hogy ilyesmit műveljen?

A tömeg lenyűgözve figyelte a mutatványt, és tapssal jutalmazott minden látványos alakzatot.

Aztán mintha tüzeltek volna. Minden egyes bonyolult forgás után vaktöltetek dörrentek a fegyverekben. Manőver, bang! Manőver, bang! És így tovább. Lenyűgöző.

Aztán minden egyes fegyver egy-egy zászlót lőtt ki magából. A legbonyolultabb formáció következett, melyet a fegyverek parádés forgatása miatt, színes zászlólobogás kísért.

Egy végső dörrenéssel, a fegyverek flittert lőttek a levegőbe. Az egész század tisztelegve letérdelt a hajó előtt, miközben a szikrázó flitterek elborították a vontatót.

A tömeg elvesztette az eszét! Soha nem láttak még ehhez fogható parádét!

Az ünneplés elcsendesedett, mikor Snelz így kiáltott a százada felé: – Lelépni!

Egy pillanatra csend támadt. Egy Apparátus-tiszt törte meg a némaságot, ahogy a tengerészek felé kiáltott: – Igen, igen! Ezek a flottafiúk azt hiszik, hogy az Apparátus csapatai nem tudnak parádézni!

A csend megtelt feszültséggel, ami, mint egy takaró, rátelepedett a tömegre.

Aztán egy pilóta hangosat kiáltott: – Ez a kiképzőtiszt valamikor tengerészgyalogos volt! Nem „piás"!

Egy Apparátus-tiszt megütötte!

Egy Flotta-pilóta szájon vágott egy Apparátus-tisztet!

Húsz tengerész vetette rá magát húsz Apparátustisztre!

Verekedés tört ki!

A Házilátvány stábja folyamatosan rögzítette a felfordulást!

Sikoltozás hallatszott!

Dobozok repültek a levegőben!

A Flotta katonai rendészete megpróbálta megfékezni az elszabaduló indulatokat.

Az Apparátus katonai rendészei megpróbálták szétválasztani a verekedőket.

A két rendészcsapat összetalálkozott, és egymásnak estek!

A padokat felborogatták. A süteményt lőszernek használták!

A Házilátvány kamerája mindent látott!

Heller az emelvényről bámulta a forrongó sokaságot. Elkapta a hangosbeszélő-rendszer mikrofonját.

Megpróbálta túlkiabálni az üvöltözést. – Zenekarok és kórusok! JÁTSSZATOK AZ „ŰRHAJÓS, HÉ" KEZDETŰ DALT!

Az ilyen énekeket kántálóknak hívják. Az első sora úgy hangzik, mint valami melódia, aztán a folytatást kántálni kell, mintha parancsok lennének.

A három zenekar, akik elég magasan voltak ahhoz, hogy kimaradjanak a küzdelemből, belekezdtek a felelgetős dalba.

Akik a kórusokból talpon maradtak, elénekelték az első két sort:

Űrhajós, hé!

Nézz a csillagok felé!

Aztán a kántálás:

Fel, fel, fel!

Magasabbra, magasabbra, magasabbra!

Indítsd a hajtóművet! Indítsd a hajtóművet!

Zárd a zsilipet! Meghódítjuk az eget!

A dobozok tovább csörömpöltek. Sikoltozás és kiabálás hallatszott mindenfelől. A zenekarok és a kórusok igyekeztek hangosabban zenélni és énekelni. Az énekesek így folytatták:

Űrhajós, hé!

Repülj más bolygók felé!

Aztán a kántálás:

Zúgj, zúgj, zúgj!

Lángolj, lángolj, lángolj!

Tápláld a gépet! Tápláld a gépet!

Repítsen az égen!

A lármán keresztül is hallani lehetett a szirénát, amely riasztott egy ügyeletes egységet!

A kórus tovább énekelt:

Űrhajós, he!

Idegen világok felé!

Keresd, keresd, keresd!

Repülj, repülj, repülj!

A sötétségtől ne menekülj!

Kapcsold be az övedet! Repülj!

A riasztószirénák elhallgattak. Az ügyeletes egység első hajójának hasa a talajhoz csapódott. A csata tovább tombolt.

A kórus rendületlenül énekelt:

Az űr egy királynő!

Az űr egy kurva!

Az űr oly varázslat,

Amelynek ellent nem állhatsz.

Így hát égj, égj, égj!

Repülj, repülj, repülj!

Az űrbe, és egy másik időbe,

Csalódva az otthonban és a szeretőben.

Felettünk csillagok.

Szívünkben rettegés és remény,

Indulunk!

Űrhajós, hé!

Egy bakszállító teherkocsi felborult, bakot locsolva szanaszét!

A zendülőügyelet Flotta- és Apparátus-katonái még azelőtt összeverekedtek, hogy elérték volna a kapukat!

A Házilátvány stábja, a magasba emelt darukosárból mindent jól látott.

Heller így szólt: – Egész nap verekedni fognak! Szálljunk be. Dél van. Kilövünk!

Beszálltunk. Heller elfoglalta szokott helyét, a helyi manőverek pilótaülésének karfáján. Parancsot küldött a segédhajtómü-térbe, majd rácsapott a pult összes hangkapcsolójára. A vontatók használnak hangsugarakat az űrben, ahol egyébként némaság honol, hajók rögzítésére és irányítására. A sugarak végigpásztázták a hangárt, a talajt és az összes Apparátus-hajót. A vontató sípjai, szirénái és gongjai egyszerre szólaltak meg. Fültépő lárma!

Utolsó, sikertelen kísérletet tettem, hogy becsukjam a légzsilipet. De valahogy semmit nem tudtam megfogni a kezemmel. Már felemelkedtünk a talajról, mikor elterültem a padlón, s a fejem kilógott a szabad levegőre.

A házilátványosok rögzítették az indulást, és egészen biztosan azt is, hogy a sisakom lecsúszik a fejemről, és kétszáz lábat zuhan, majd nagyot koppan a földön.

A vontató sípjai, szirénái, gongjai és kilövést jelző robbanásai fültépő lármává keveredtek. Jókora felfordulás!

Néhány perce már, úgy az ének óta, reszketett a kezem. Szédültem is. Az eufória helyét különös ingerlékenység vette át.

Azt mondtam magamnak, ez volt a legkevésbé titkos küldetés, amiről bárki is hallott!

Háromszáz lábnyira alattunk, azon a helyen, ahol addig a vontató állt, egy magányos őrkatonát pillantottam meg. Az őr mindkét kezével vadul csókokat dobált a vontató után. Krak grófnő! Nincs a helyén, a Spietosban. Itt lézengett egész nap!

Aprócskának látszott, ahogy odalent állt a Voltáron. Abbahagyta a csókdobálást. Csak állt, magába roskadva.

Valaki elkapta a sarkamat, berántott, és bezárta a légzsilipet.

Világgá kürtölnek minket. Minden bolygó minden képernyőjére felkerülünk, szépen, titokban.

A Föld felé fordultunk.

Csak az Istenek tudják, mi fog történni!

A könyv jelenlegi kiadói már nem tudták feltárni a „bíííp”-ek alatti szövegrészeket, de talán ennek hiányában is érthető a rendelkezés. – A kiadók.

A pontosság kedvéért, a „Lány a keréken" elnevezésű játékhoz, melyet a Hadseregben „Bombabébi" néven emlegetnek, nem hús-vér lányokat használnak, hanem elektronikus, háromdimenziós képeket. Nem igaz, hogy a tulajdonosok hagyományos, csatatereken használt, valószínűség-áramkörök segítségével, melyek kiszámítják a gránátok feltételezett becsapódási helyét, elrántják a lányokat a gránátok elől. (Ezen kiege szítés a Szárazföldi Erők játékklubja tulajdonosának kifejezett kérésére került a szövegbe. Hogy kérésének nyomatékot adjon, perrel fenyegette meg a kiadót. – A kiadó.)