Tuzharc Karen Traviss

REPUBLIC COMMANDO

A sorozat 1.kötete

Karen Traviss

TŰZHARC

Szukits 2013

[Tartalomjegyzék]

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR WARS: HARD CONTACT

by Karen Travis

Del Rey, an imprint of The Random House Publishing Group,

a division of Random House, Inc., 2004

Used Under Authorization.

Fordította SZENTE MIHÁLY

ISBN 978-963-497-282-2

Lektor: Vágó József

Tördelés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella

Színre bontás, tipográfia: EzDesign Kft.

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Köszönetnyilvánítás

Réges-régen, egy messzi-messzi moziban egy filmkritikus megnézett egy Star Wars című, vadonatúj filmet, aztán írt is róla.

Ha tudta volna, hogy a végén meg fogja írni ezt a könyvet, többet jegyzetelt volna... így aztán köszönetét mondok a szerkesztőimnek, Shelly Shapirónak (Del Rey), Keith elaytonnak (Del Rey), és Sue Rostoninak (Lucasfilm) bölcs tanácsaikért; a rengeteg Star Wars-rajongónak, akik befogadtak a világukba; és különösen Ray Kaufmannak, a Lucasarts munkatársának, orákulumnak, polihisztornak, bölcsnek és általános jó fejnek, aki bőven adott nekem időt és tudásanyagot, és sosem fogyott el a türelme, amikor századszorra is kértem még egy kis időt – „Igen, de a páncélnak fehérnek kell lennie?” Életem legszebb szakasza volt. Kösz, srácok!

Réges régen, egy messzi-messzi Galaxisban…

Prológus

Rendben, elmondom, hogyan történt.

Lent koromsötét volt, és mi kötélen ereszkedtünk le az aknába. Gyorsan ment, túl gyorsan. Amikor földet értem, összecsattantak a fogaim. Elsőnek értem le, a sisakreflektorom bevilágította az egész üreget.

Három páncélajtó állt köztünk és a geonosisiak között, és nem volt időm pontosan kiszámítani a robbanótöltet mennyiségét. Hát akkor sokat. B, mint bőven, – ahogyan tanították. Nyomkodd a hőszalagot a keret és a lap közé, és nyomd meg a detonátort. Mondani könnyebb, mint megtenni, az ötvözetlemezeket vastag rozsda borította.

A sisakrádióban a Delta osztag parancsnoka jelentkezett:

– Mi van, Théta, leálltatok bulizni odalent?

– Sose siettess egy művészt...

– Megmondod ezt a pókdroidoknak is?

– Türelem, Delta!

– Gyerünk, gyerünk, tapadj már oda, te nyomorult!

– Mindjárt kész!

– Ennek a rengeteg pókdroidnak?

– Értelek, Delta!

– Az a fontos, hogy te jól érezd magad. Csak nyugodtan! Én nem sürgetlek. Eszemben sincs...

– Kész!

Nekilapultunk az üreg falainak. Szemet bántó fehér villanás, velőtrázó dörrenés, röpködő kőszilánkok. Mire eloszlott a por annyira, hogy újra lássunk, az ajtók a pántjaikról leszakadva, összegyűrődve feküdtek a folyosón.

– Delta osztag, a bejárat nyitva! Gyerünk, gyerünk, gyerünk!

– Már azt hittem, sose hívsz!

A Delta osztag megérkezett mellénk, és folyamatosan tüzelve, azonnal benyomultak, míg mi hátramaradtunk, hogy fedezzük a hátukat. Alagutak egész útvesztője volt odalent. Óvatosan kellett mozognunk, mert bárhonnan ránk ugorhatott valami.

A sisakomnak elméletileg meg kellett volna óvnia a fülemet az erős zajoktól, de hát a háború lármás egy dolog. Nagyon lármás. Nem hallottam az adó-vevőmet a szonikus lövegek tompa dobbanásaitól és a saját sugárnyalábjaink visongásától. És páncéltörő fegyvereket is hallottam. Fierfek, még a talpamban is éreztem a rezgéseiket.

Észrevettem, hogy valami mozog előttünk, de rögtön el is tűnt. A DC-17-esem céltávcsövén keresztül is odanéztem, hátha csak a képzeletem játszott velem, aztán Taler intett az előttünk nyújtózó öt másik alagút felé.

– Darman, fogd az E-Webet, és tartsd ezt a pozíciót! – parancsolta, azzal intett Vinnek és Jaynek, aztán vállt vállnak vetve, minden irányba figyelve besiettek az egyik alagútba.

En pedig felnéztem.

Több geonosisi hemzsegett a környéken, mint korábban gondoltuk. Sokkal több. Leszedtem kettőt a fejem fölül, de még többen bukkantak elő egy tőlem balra lévő járatból, úgyhogy tüzet nyitottam a sorozatlövő sugárvetővel, szépen és időben. Nem engedhettem őket túl közel magamhoz, mert akkor a robbanások engem is megsütöttek volna.

De még így is, a lökéshullámok úgy vágtak mellbe, mintha pöröllyel ütöttek volna.

– Taler, itt Darman, vétel! – Nem láttam a társaimat. Egyiküket sem láttam, de hallottam, hogy szaporán tüzelnek. – Taler, itt Darman, veszitek az adást? Vétel!

Nem létezik olyan csend, ami nyomasztóbb lenne, mint egy ismerős hang hiánya. Aztán néhány meg-megszakadó, recsegő kiáltás:

– ... összeesett! ... Eltalálták!

Kicsodát? Kit találtak el?

– Taler? Vin? Jay? Hallotok engem?

Elvesztettem a kapcsolatot a testvéreimmel.

Akkor láttam őket utoljára.

Első fejezet

Kódolt adás:

„Készenlét, készenlét!

Geonosis Előretolt Irányítás

az Ord Mantell Ellátóközpontnak

KÉSZÜLJENEK FEL SEBESÜLTSZÁLLÍTÓ EGYSÉGEK FOGADÁSÁRA. ORVOSI ÁLLAPOTFELMÉRŐ CSAPATOK BECSLÉSE SZERINT SÚLYOS SEBESÜLTEK SZÁMA TIZENKÉTEZER, ISMÉTLEM, TIZENKÉTEZER. JÁRÓKÉPES SEBESÜLTEK SZÁMA NYOLCEZER, ISMÉTLEM, NYOLCEZER. ÉRKEZÉS VÁRHATÓ IDŐPONTJA TÍZ STANDARD ÓRA MÚLVA. SZÁLLÍTÁSI ÉS FOGADÁSI ELSŐBBSÉGET KÉRÜNK A BAKTAELLÁTÓ EGYSÉGEKNEK.

KÉSZÜLJENEK FEL HETVENKÉTEZER HARCKÉPES GYALOGOS, ISMÉTLEM, HETVENKÉTEZER HARCKÉPES GYALOGOS FOGADÁSÁRA ÉS SZÜKSÉG ESETÉN ÚJBÓLI BEVETÉSÉRE. A PARANCSNOKI EGYSÉGEKNEK SZÜKSÉG ESETÉN TŰZTÁMOGATÁST KÉRÜNK. EZ MINDEN. ÜZENET VÉGE.

IMPLECABLE KÖZTÁRSASÁGI CIRKÁLÓ, ÚTON A GEONOSIS KIÜRÍTÉSI ZÓNÁI FELÉ. NYUGTÁZZÁK A VÉTELT!”

A 1136-os köztársasági kommandós a beszállásra várókat tanulmányozta. A rendezett sorokban álló katonák közül egyesek a fejükön viselték a sisakjukat, mások nem, de mindegyikük arca a legapróbb részletekig megegyezett az övével. És mindegyiküket idegennek találta.

– Szedjék a lábukat! – harsogta a beszállás-irányító, kinyújtott karját hol jobbra, hol balra lendítve. – Gyerünk, emberek, mozogjanak, amilyen gyorsan csak tudnak!

A porfelhőkből csapatszállítók bukkantak elő, és miután földet értek, a katonák beszálltak. Néhányan megfordultak, és szabályosan felrángatták a bajtársaikat a rámpákon, hogy a hajók minél gyorsabban indulhassanak. A kapkodásnak nem lett volna értelme. A kiképzés alatt ezerszer gyakorolták már. A harctérről való kivonásra alaposan felkészítették őket. Nem visszavonulást hajtottak végre. Éppen ellenkezőleg: most aratták első győzelmüket.

A hajtóművek lefelé irányuló erős légáramlatai magasra felverték a Geonosis vörös porát. KK-1136 – Darman – levette a sisakját, és óvatosan végigfuttatta kesztyűs kezét a világosszürke kupolán, hogy letörölje róla a port, közben felfigyelt néhány karcolásra és fekete égésnyomra.

Az irányító felé fordult. A fickó egyike volt annak a kevés, nagyon kevés idegen teremtménynek, akiket ő valaha látott a Nagy Hadsereg kötelékében.

– Beszáll, vagy mi lesz? – kurjantotta az alacsony, ráncos képű, szemlátomást ingerlékeny duros.

Darman tovább törölgette a sisakját.

– A társaimat várom! – felelte higgadtan.

– Hozza mozgásba azt a fényes, ezüstös hátsó felét! – förmedt rá az irányító.

– Szoros az ütemtervem!

Darman lassú, de határozott mozdulattal a duros álla alá emelte az öklét, és ott tartotta. Nem kellett kiugratnia a vibropengéjét, és nem kellett mást mondania. Világosan és nyomatékosan közölte az álláspontját.

– Hát, ahogy óhajtja, uram... – hadarta a duros, és máris elrohant, hogy a klón gyalogosokat szidalmazza és ösztökélje. Rossz ötlet lett volna feldühíteni egy kommandóst, főleg egy olyat, amelyik még harci lázban ég, és az ereiben szinte több az adrenalin, mint a vér.

Ám Darman továbbra sem fedezte fel a társait. Tudta, hogy nincs értelme tovább várni. Nem jelentkeztek. Talán meghibásodott az adó-vevőjük. Talán felszálltak egy másik csapatszállítóra. Életében először nem tudott érintkezésbe lépni azokkal, akikkel együtt nevelkedett.

A körülmények dacára várt még fél standard órát, mígnem a csapatszállítók mind ritkábban érkeztek, és a katonák sorai jócskán megrövidültek. Végül nem álldogált más a sivár síkságon, mint ő, a duros beszállás-irányító, illetve fél tucat klón gyalogos. A nap utolsó gépe készült a felszállásra.

– Uram, most már tényleg jöjjön! – kérte a duros. – Nincs már idelent senki.

Csak a holtak.

Darman még egyszer végighordozta tekintetét a láthatáron, és továbbra is úgy érezte, hátat fordít valakinek, aki feléje nyújtja a kezét, hogy a segítségét kérje.

– Jövök – mondta halkan, és beállt a sor végére.

Mialatt a gép felemelkedett, a kavargó port, a gyorsan zsugorodó sziklaalakzatokat és az elszórtan elterülő növényfoltokat figyelte, mígnem a magasság miatt a formák összemosódtak, és már csak többféle árnyalatú vörös sávnak látta a síkságot.

Úgy érezte, van még rá esély, hogy a társai valahogyan elérték az Implecable-t. Még nem ért véget a történet.

A csapatszállító besiklott az Implecable gigászi dokkjába. Darman kinézett az óriási csarnokba, a fehér páncélok rendezetten mozgó tengerére. Miután a gépe megállapodott, és a hajtóművek leálltak, először az tűnt fel neki, hogy milyen csendes mindenki.

A zsúfolt hangárban hemzsegtek a gyalogosok. A levegőt izzadságszag hatotta át, továbbá a félelem bűze és a felforrósodott, majd visszahűlt sugárvetők maró szaga. Ám mindenütt olyan csend uralkodott, hogy ha Darman nem látta volna a kimerült és sebesült harcosokat, akár azt is hihette volna, hogy nem történt semmi fontos az utóbbi harminc órában.

A fedélzet folyamatosan vibrált a csizmája páncéltalpa alatt. Még akkor is a lábát, a páncélzatára tapadt geonosisi por szabálytalan mintáit bámulta, amikor egy az övével teljesen azonos kinézetű csizma jelent meg a látóterében.

– Azonosító szám? – zendült mellette egy a sajátjával teljesen azonos hang.

Az őrmester elhúzott előtte egy kézi szenzort. Darmannek valójában nem kellett megmondania az azonosító számát és persze mást sem, mert a továbbfejlesztett Katarn páncéljába épített érzékelők némán, elektronikus úton jelentették az egészségügyi állapotát: nincs komoly sérülés. A Geonosison az állapotfelmérő csapat vezetője éppen csak egy pillantást vetett rá, majd tovább hessegette. Az ottaniak csakis a sebesültekre összpontosítottak, de nem törődtek sem a menthetetlenül súlyos esetekkel, sem azokkal, akik képesek voltak segíteni magukon.

– Hall engem, kommandós? – kérdezte éles hangon az őrmester. – Gyerünk, fiam, beszéljen hozzám!

– Jól vagyok, uram – felelte Darman –, az azonosítóm: KK egy-egy-három-hat! Nem kaptam sokkot, uram! Minden rendben, uram! – Mialatt beszélt, az járt a fejében, hogy többé senki sem fogja az osztagban használt nevén szólítani. A testvérei – Jay, Vin, Taler – meghaltak, ezt biztosan tudta. Egyszerűen csak tudta.

– Uram, van valami hír KK-1135-ről...

– Nincs! – vágott közbe az őrmester, aki nyilvánvalóan hasonló kérdéseket kapott, valahányszor megállt, hogy megvizsgáljon valakit. Intett a jobbjában tartott vékony rúddal, és hozzátette:

– Ha nincsenek a kórházban, vagy itt, ebben a tömegben, akkor nem élték túl.

Darman tudta: nem kellett volna megkérdezni, okosabb is lehetett volna. A klón gyalogosok – és különösen a köztársasági kommandósok – egyszerűen csak tették a dolgukat. Ez volt az egyedüli rendeltetésük. És a kiképző őrmestereik számtalanszor elmondták, hogy mennyire szerencsések, mert odakint, a hétköznapi világban a Galaxis összes fajának összes egyede folyton azon őrlődik, hogy mi az élete célja és értelme. A klónoknak nem kellett ezen törniük a fejüket. A klónok tudták. Tökéletesítették őket a szerepükre, és kételyek sosem háborgatták őket.

Darman azt sem tudta, mi a kétely – egészen mostanáig. Erre nem készíthette fel semmiféle kiképzés. Keresett magának egy üres mélyedést az egyik válaszfalnál, és leült.

Hamarosan benyomakodott mellé egy gyalogos, és mialatt letelepedett, a vállvédőik halk csendüléssel összeütköztek. Egymásra néztek. Darman ritkán került kapcsolatba más klónokkal. A kommandósokat mindenki mástól elkülönítve nevelték és képezték, a mélységi felderítőket is beleértve. A gyalogosokat fehér, könnyebb és kevésbé ellenálló páncélzattal szerelték fel, a kommandósok erősebb védelmet élveztek. És Darman sosem viselt semmiféle rangjelzést.

De mindketten pontosan tudták, hogy kicsodák és micsodák.

– Szép kis játékszer! – jegyezte meg irigykedve a gyalogos a DC-17-est bámulva. A gyalogosok a nehezebb, kisebb teljesítményű DC-15-öst hordozták. – Ionvető, kumulatív páncéltörő lőszer és mesterlövész üzemmód?

– Aha – dünnyögte Darman. A ő felszerelésének minden darabját magasabb minőségi szempontok alapján gyártották. Egy gyalogos élete kevesebbet ért, mint egy kommandósé. így működtek a dolgok, és Darman ezen még sosem gondolkodott el.

– Telt házunk van, ahogy így elnézem...

– Igen, elég zsúfolt – helyeselt bólogatva a gyalogos. – Elvégeztük a munkát, mi?

– Aha – felelte halkan Darman –, elvégeztük.

A gyalogos innentől kezdve nem mondott semmit. Talán félt beszélgetésbe bonyolódni egy kommandóssal. Darman tudta, miként vélekednek a gyalogosok róla és a fajtájáról. Ókét nem úgy készítik fel, mint minket, és nem úgy harcolnak, mint mi. Még beszélni sem úgy beszélnek, mint mi. Egy rakás kényes primadonna!”

Darman nem tartotta magát gőgösnek. A történet csupán arról szólt, hogy ő is végre tudta hajtani azokat a feladatokat, amiket a katonáktól megköveteltek, és még azokon felül jó néhányat: ostrom, roham, lázadások elfojtása, túszszabadítás, robbantás, orgyilkosság, felderítés és mindenféle egyéb harci tevékenység bármilyen terepen, bármilyen környezetben, bármikor. Tudta, hogy képes rá, mert végigcsinálta. Végigcsinálta a gyakorlatokon, először gyakorló, majd éles lövedékekkel. Az osztagával csinálta végig, a három testvérével, akiknek a társaságában élte le eddigi életének minden egyes percét. Versengtek és küzdöttek a többi osztag ellen, kommandósok ellen, akik sokban hasonlítottak hozzájuk, de mégis különböztek tőlük, mert ők négyen osztagtestvérek voltak, ami valami egészen különlegeset jelentett.

Azt viszont sosem mondták el neki, hogy hogyan éljen a testvérei nélkül. Ezt még meg kellett tanulnia, méghozzá a legkeményebb leckén keresztül.

Darman teljes bizonyossággal tudta, hogy egyike a valaha teremtett legjobb különleges katonáknak. Nem háborgatták az olyan hétköznapi problémák, mint a megélhetés és a gyermeknevelés. Az instruktorai sokszor közölték vele, milyen szerencsés, hogy mit sem tud ezekről a dolgokról.

De most magára maradt. Nagyon-nagyon magányos lett. Ez viszont szörnyen felzaklatta.

Egy jó darabig csendben töprengett. A tény miatt, hogy életben maradt, míg az osztagának többi tagja odaveszett, a legkevésbé sem töltötte el büszkeség.

Inkább valami olyasmit érzett, amire a kiképző őrmestere azt mondta: szégyen.

Állítólag ezt érezték a harcosok, ha elvesztettek egy ütközetet.

Csakhogy ők győztek. Ez volt az első csatájuk, és megnyerték.

Az Implecable rámpái leereszkedtek, a gyorsan táguló nyílásokon beáradt az Ord Mantell napjának ragyogó fénye. Darman gondolkodás nélkül a fejére húzta a sisakját, és az egyik sorba beállva várta, hogy elhagyhassa a gépet, és részt vegyen a bevetés utáni tájékoztatón. Szinte teljesen biztosra vette, hogy a következő heteket mélyfagyasztásban fogja eltölteni, mígnem ismét szólítja a kötelesség.

„Szóval ilyen az, amikor győzünk” – állapította meg, és azon kezdett tűnődni, hogy mennyivel érezné rosszabbul magát egy vereség után.

Imbraani, Qiilura.

40 fényévre az Ord Mantelltől, a Tingel-karban

A barq lágyan hullámzott a délnyugati szélben, színei az ezüst és a vörös árnyalataiban váltakoztak. Lehetett volna ez egy tökéletes nyár végi délután is, ehelyett Etain Tur-Mukan életének legrosszabb napja lett.

Etain csak futott és futott, mígnem minden ereje elfogyott. Hasra vágta magát a barqtábla közepén, azt sem nézte meg, hová zuhan. Hallotta és érezte, hogy egy puha valami cuppan egyet a hasa alatt, ezért visszatartotta a lélegzetét.

Az üldözője, egy weequay férfi nem hallhatta őt a szél miatt, de azért nem mert levegőt venni.

– Hé, kicsi lány! – kurjantott zihálva a weequay, és a bakancsa alatt széttöredező gabonaszálak ropogása egyre közelebbről hallatszott. – Hová bújtál? Nem kell félned, nem lesz semmi baj!

„Ne lélegezz!” – biztatta magát gondolatban Etain.

– Van egy üveg urrqalom! Nem akarsz szórakozni egy kicsit? – folytatta a bűnöző. Weequay létére elég bő volt a szókincse, ám az egész a legalapvetőbb szükségleteire vonatkozott. – Ha egy kicsit megismernél, rájönnél, milyen vicces fiú vagyok.

Meg kellett volna várnom, amíg besötétedik – kesergett némán Etain. – Befolyásolhattam volna az elméjét, megpróbálhattam volna rávenni, hogy elmenjen.

De nem tette meg. És most sem tudta megtenni, akármilyen keményen erőlködött. Nem tudott kellően összpontosítani, mert túl sok adrenalin keringett a testében, és túlságosan eluralkodott rajta a rémület.

– Gyerünk, te kis nyomorult, hol vagy? Ha megtalállak...

A hangok alapján a weequay ide-oda gázolt a barqban, és egyre közeledett.

Etain tudta, ha felugrik, és futásnak ered, a férfi vagy utoléri, vagy egyszerűen lelövi. Ha viszont itt marad, előbb utóbb rátalál. A fickó nem fog beleunni a játékba, nem fogja egyszerűen csak feladni.

– Kiiiicsi lááány...

Etain egyre közelebbről hallotta a weequay hangját, a jobb oldala felől, legfeljebb húsz méterről. Vett egy gyors lélegzetet, és ismét összepréselte a száját. A tüdeje már kegyetlenül égett, a kínoktól és az erőlködéstől könnyek szöktek a szemébe.

– Kicsi lááány... – Ez még közelebbről hallatszott. Etain attól félt, hogy a szörnyű alak mindjárt rálép a hátára. – Kiiiicsi...

Etain pontosan tudta, mit fog tenni a weequay, ha megtalálja. Ha szerencséje lesz, a fickó végez vele, miután...

– Kicsi láá...

A kiáltást csattanás szakította meg. A fickó felnyögött, aztán egy második, az előzőnél élesebb és hangosabb csattanás hallatszott, amit fájdalmas nyüszítés követett.

– Hányszor kell még elmondanom neked, di’kut? – zendült ekkor egy emberi lény parancsoló és erőszakos hangja, aztán megint csattant valami. – Ne rabold az időmet! – Újabb csattanás és nyüszítés hallatszott. Etain a földhöz préselte az arcát. – Ha még egyszer berúgsz, és még egyszer nőket hajkurászol, én széthasítalak innentől idáig!

A weequay felvisított. A torkából az a fajta összefüggéstelen, vadállati sikoly tört elő, amit a kíntól fetrengő értelmes teremtmények adnak ki. Etain már sokszor hallotta ezt a hangot a Qiilurán töltött rövid idő alatt, túlontúl sokszor. Aztán beállt a csend.

Etain még sosem hallotta beszélni ezt az embert, de erre nem is volt szüksége. Pontosan tudta, hogy kicsoda az illető. A fülét hegyezve hallgatózott, félig-meddig arra számítva, hogy mindjárt egy súlyos csizma tapos a hátára, de nem hallott mást, csak a szél susogását és a két pár láb alatt szétzúzódó növényszálak ropogását. Az utóbbiak egyre távolodtak. A szél elrepített hozzá néhány mondattöredéket: az ember még ekkor is szidalmazta a weequayt.

– ... ami ennél is fontosabb...

Micsoda? Mi a fontos?

– ... később, de pillanatnyilag szükségem van rád, di’kut, hogy... rendben? Máskülönben levágom a...

Etain várt. Végül nem hallott mást, csak a szél zúgását, a hullámzó barq neszezését és néha egy-egy párt kereső szárazföldi angolna trillázó rikoltását.

Most már megengedte magának azt a fényűzést, hogy normálisan lélegezzen, de tovább várt, arccal a bűzlő trágyában, mígnem eljött az alkonyat. Indulnia kellett. A gdanok már elindultak éjszakai portyájukra, falkákba verődve fésülték át a mezőket. Mindennek a tetejébe a bűz, amelyet észre sem vett, mialatt a vakrémület szorításában vergődött, most egyre jobban undorította.

Végül minden bátorságát összeszedve felkönyökölt, aztán feltérdelt, és körülnézett.

„Minek kellett megtrágyázniuk a barqot közvetlenül az aratás előtt?” – dohogott mérgesen. A zsebeiben kotorászott, hogy kerítsen valamit, amivel letörölhetné az arcát. Nem talált semmit, így végül letépett néhány gabonaszálat, gombóccá gyűrte őket, és nekilátott, hogy levakarja magáról a trágyát és földet.

– Ez elég drága termény ahhoz, hogy erre a célra használd! – szólt rá valaki.

Etain döbbenetében felnyögött, és amikor megpördült, egy helyi lakost pillantott meg. A koszos ruhát viselő, megviselt és vézna férfi bosszúsnak tűnt, a kezében jókora cséplőbotot tartott.

– Tudod, mennyit érnek azok a magvak?

– Sajnálom – felelte Etain, közben óvatosan becsúsztatta a kezét a köpenye alá, és megtapogatta az ismerős hengert. A weequay elől sikerült eltitkolnia, hogy Jedi, viszont azt akarta, hogy a fénykardja a keze ügyében legyen arra az esetre, ha ez a gazda azt fontolgatná, hogy feladja őt némi apróért vagy egy palack urrqalért. – Választanom kellett. A te barqod vagy az én életem. Ne haragudj!

A gazda a száját összepréselve fürkészte a letaposott szálakat és a szétszóródott, gyöngyszemekre emlékeztető szemeket. Igen, a barqot elképesztő áron adták a Coruscant éttermeiben. A fényűző ínyencségek közé tartozott, és azok, akik megtermelték, nem engedhették meg maguknak a fogyasztását. Ez azonban a legkevésbé sem zavarta a forgalmazását ellenőrző neimoidiket. Őket az ilyesmi sosem zavarta.

– Kifizetem a kárt – vetette fel Etain, a kezét továbbra is a köpenye alatt tartva.

– Miért vadásztak rád? – kérdezte a gazda, elengedve a füle mellett az ajánlatot.

– A szokásos okból – felelte a lány.

– Ó, annyira azért nem vagy szép!

– Köszönöm a bókot.

– Tudom ám, hogy ki vagy!

„Jaj, ne!” – nyögte magában Etain, azzal ráfonta ujjait a fénykard markolatára, és megkérdezte:

– Valóban?

– Számolok...

Pár tányér étel a családjának. Néhány óra részeg feledés, egykét palack urrqal jóvoltából. Etain tudta, ő csupán ennyit jelent a férfinak. A gazda lépett egyet felé, mire ő előrántotta a fegyverét, mert már elege volt a menekülésből, és mert nem tetszett neki a cséplőbot külseje.

A fénykard sistergő búgással életre kelt.

– Ó, csodás! – sóhajtott a gazda, és bizalmatlanul fürkészte a tiszta, kék energianyalábot. – Pont a te fajtád! Más már nem is hiányzott...

– Igen, ez van – felelte Etain, és maga előtt tartotta rézsútosan felemelt fénykardját. A gyomra görcsbe ugrott, de sikerült elérnie, hogy a hangja nyugodtan, egyenletesen szóljon. – Etain Tur-Mukan padavan vagyok. Ha szeretnéd próbára tenni a tudásomat, próbálkozz bátran, de jobban szeretném, ha inkább segítenél nekem. Te döntesz. Tessék!

A gazda úgy bámulta a fénykardot, mintha azt számítgatta volna magában, hogy mennyit kapna érte.

– A mestered nem sokra ment ezzel a dologgal, mi? – kérdezte rövid tanakodás után.

– Fulier mesternek nem volt szerencséje. És elárulták – válaszolta Etain, majd leengedte a kardját, de egyelőre nem kapcsolta ki. – Hajlandó vagy segíteni nekem?

– Ha segítek, a nyakamba kapom Ghez Hokan verőlegényeit, és...

– Azt hiszem, ők most eléggé elfoglaltak – szólt közbe Etain.

– Mit akarsz tőlünk?

– Menedéket. Egyelőre elég ennyi.

A gazda gondterhelten szívogatta a fogát, majd kijelentette:

– Rendben. Gyere, padavan...

– Jobban szeretném, ha Etainnek szólítanál – mondta a lány, azzal kikapcsolta a fegyverét, majd miután a ragyogó penge sisteregve eltűnt, a köpenye alá rejtette a markolatot. – Csak a jó hangulat kedvéért.

A gazda elindult, Etain a nyomába szegődött, és igyekezett nem szagolgatni magát, ám ez nem ment könnyen, átkozottul nem. Gyanította, hogy még a szagok alapján tájékozódó gdanok sem ismernék fel benne az emberi lényt.

Körülöttük lassan leszállt a sötétség, és a gazda folyton hátrapillantott rá a válla felett.

– Ó... – dünnyögte a férfi a fejét csóválgatva, és hogy beszélgetést kezdeményezzen, bemutatkozott: – A nevem Birhan, és ez itt az én földem. Úgy hallottam, a fajtád képes valamiféle elmetrükkökre, vagy mikre...

– Miből gondolod, hogy én nem? – hazudta megrökönyödve Etain.

– Ó! – mormolta Birhan, és innentől kezdve hallgatott.

Etain nem óhajtotta önként elárulni a nyilvánvalót, ha a férfi eddig nem szúrta ki. Mesterének legnagyobb csalódására nem tartozott a legjobbak közé.

Alig tudott bánni az Erővel, gondjai voltak az önfegyelemmel, és csakis azért került ide, mert ő és Fulier mester történetesen a közelben jártak, amikor el kellett végezni egy feladatot. Fulier sosem bírt ellenállni a kihívásoknak, főleg ha pocsék esélyek társultak hozzájuk, és úgy tűnt, most megfizette az árát. A holttestét egyelőre nem találták meg, de nem is jelentkezett.

Igen, Etain hivatalosan padavanként szolgált.

Csakhogy egyetlen hajszál választotta el attól, hogy betonkupolákat építsen menekülttáborokban. Ugyanakkor azzal nyugtatta magát, hogy a Jedik tudásának egy része egyszerűen a pszichológiai fegyverek helyes felhasználása. Ha ez a Birhan azt akarja hinni, hogy az Erő mélyen áthatja őt, hogy az esetlen mozgású, egyszerű lány trágyával borított külseje ijesztő hatalmat rejt, az neki tökéletesen megfelel...

Ez a tévhit segíthette őt abban, hogy életben maradjon még egy darabig, amíg kitalálja, hogy mi legyen a következő lépése.

Ord Mantell Ellátóközpont, Epszilon 5 barakk

Pazarlás volt, átkozott pazarlás.

KK-1309 a csizmája karbantartásával foglalatoskodott. Megtisztogatta a csatokat, és egy légfúvó pisztollyal gondosan kifújogatta a port minden résből és illesztésből. Leöblítette a pántokat, és lerázta róluk a vizet. Értelmetlen lett volna tétlenül henyélni, mialatt arra várt, hogy lefagyasszák.

– Őrmester?

KK-1309 felnézett. Egy kommandós ballagott be a barakkba, gondosan lerakta a túlélőkészletét, páncélzatát, valamint fekete védőöltözetét a szemközti priccsre, és megfordult. A személyi paneljén a KK-8015 azonosító szerepelt.

– Fi vagyok – közölte, és előrelendítette a jobbját. – Szóval, te is elvesztetted az osztagodat.

– Niner – mutatkozott be KK-1309, anélkül hogy elfogadta volna a felkínált kezet. – Szóval... ner vod... – testvérem –, te vagy az egyetlen túlélő?

– Igen.

– Hátrahagytak, míg a testvéreid előrenyomultak? Vagy egyszerűen csak szerencséd volt?

Fi csípőre tette a kezét. Minden vonásában megegyezett Ninerrel, de valahogy mégis... más volt. Kicsivel másképp beszélt. Éppen csak érezhetően, de más volt a szaga. És ahogy a kezét mozgatta... nem úgy, mint Niner osztagának tagjai tették, egyáltalán nem.

– Tettem a dolgomat. A feladatomat végeztem – mondta óvatosan Fi. – És szívesebben lennék velük, mint itt... ner vod.

Niner egy darabig szótlanul méregette a társát, aztán ismét a kezébe vette a csizmáját. Fi berakta a holmiját a priccs melletti szekrénybe, majd egyetlen gyors ugrással fellendült a felső ágyra. A tarkója alá tette a kezét, aprólékos gondossággal elhelyezkedett, aztán úgy bámulta a mennyezetet, mintha meditált volna. Ha Sev feküdt volna odafent, Niner pontosan tudta volna, hogy mit csinál a testvére, anélkül hogy odanézne. De Sev meghalt.

A klón gyalogosok sok testvérüket veszítették el a kiképzés alatt. A kommandósok is. Ám a gyalogosok nagyobb egységekben nevelkedtek, szakaszokban, századokban, sőt ezredekben, ami azt jelentette, hogy még az éles gyakorlatok alatt óhatatlanul bekövetkező halálesetek után is bőven maradtak körülöttük olyanok, akiket jól ismertek. A kommandósok csakis az osztaguk tagjaival éltek és dolgoztak együtt.

Niner most mindenkit elveszített, akikkel együtt nőtt fel, és Fi is erre a sorsra jutott. Régebben, az egyik gyakorlat alatt meghalt az osztag egyik tagja: 28-as. A három túlélő befogadta a testvérük helyére vezényelt klónt, de mindig is úgy érezték, hogy ő egy kicsit más, egy kicsit idegen, és ő is érzékelte, hogy nem fogadták be teljesen.

Ugyanakkor az elvárt, rendkívül magas szinten teljesítették a feladataikat, és amíg ezt tették, a kaminói technikusokat és az instruktorokat nem érdekelte, hogyan érzik magukat.

A kommandósokat viszont érdekelte. Csak éppen megtartották maguknak az érzéseiket és gondolataikat.

– Pazarlás volt – jelentette ki Niner.

– Mi volt pazarlás? – érdeklődött Fi.

– Bevetni minket egy ilyen hadműveletben, mint amilyen a Geonosison zajlott – magyarázta Niner. – Ez a gyalogságnak való munka volt, nem a különleges egységeknek.

– Ez úgy hangzik, mintha bírálnád a...

– Csupán arra célzok – szólt közbe Niner –, hogy nem azt csináltuk, amihez a legjobban értünk.

– Világos... Miután majd újra kiolvasztanak, talán módunkban áll valóban azt tenni, amire kiképeztek minket.

Niner szerette volna kimondani, hogy hiányoznak neki a társai, de nem szívesen tárta volna fel az érzéseit egy idegen előtt. Szemügyre vette a csizmáját, és elégedett volna a művével. Aztán felállt, ráterítette a védőöltözetét a priccsére, és a kesztyűjébe épített pásztázószenzorral ellenőrizte az illesztések légmentes záródását. A szertartás annyira belevésődött, hogy jószerével gondolkodás nélkül hajtotta végre: a csizma, A a védőöltözet és a páncéllemezek tisztítása és karbantartása, a sisakrendszerek újrakalibrálása, az arclemez kivetítőjének ellenőrzése, a DC-17-es szét és összeszerelése, a túlélőkészlet kiürítése és újbóli becsomagolása.

Kész. Huszonhat perc és húsz másodperc alatt végzett, pluszmínusz egy-két másodperc. Gyakran megesett, hogy a felszerelés gondos karbantartása jelentette a különbséget élet és halál között. Akárcsak az az egy-két másodperc.

Halk kattanás kíséretében lecsukta a zsák tetejét, és bepattintotta a zárat. Aztán ellenőrizte a külön tárolt robbanóanyagzsák szíjait, meggyőződött arról, hogy szabadon mozognak. Ez sokat számított, ha gyorsan kellett megszabadulnia a töltetektől. Amikor felnézett, Fi a jobb könyökére támaszkodva figyelte őt.

– A szárított tápkockák az ötödik rétegbe kerülnek – jegyezte meg a kommandós.

Niner mindig lejjebb rakta az élelmet, a tartalék mászókötele és a tisztálkodókészlete közé.

– A te osztagodnál lehet, hogy így csináltátok – felelte, és folytatta a munkát.

Fi megértette a nem is burkolt célzást, és ismét hanyatt feküdt. Kétségkívül azon tépelődött magában, hogy mennyire változnak meg a dolgok a jövőben.

Egy idő után énekelni kezdett, halkan, alig hallhatóan: „kom’rk tsad drótén troch nyn ures adenn, Dha Werda Verda a’den tratu”. Harcosok árnyainak haragja voltak ők, a Köztársaság páncélkesztyűje. Niner ismerte a dalt.

Eredetileg egy tradicionális mandalori csatadal volt, ami arra szolgált, hogy felszítsa a harci kedvet azokban a hétköznapi katonákban, akik rászorultak némi lelki támogatásra az ütközetek előtt. A szavakat aztán egy kissé megváltoztatták, hogy jelentsenek valamit a klón harcosok seregeinek.

„Nekünk minderre nincs szükségünk – vélte magában Niner. – Mi harcra születtünk, semmi másra.”

Ám hamarosan azon kapta magát, hogy beszáll az éneklésbe. Megnyugtató hatást gyakorolt rá. Berakta a felszerelését a szekrényébe, leheveredett a priccsére, és a Fi által diktált ütemet felvéve bekapcsolódott – két teljesen azonos hang zengett az elhagyatott hálóteremben.

Niner a hátralévő életének minden percét odaadta volna a lehetőségért, hogy visszakerülhessen az előző napi ütközetbe. Visszatartotta volna Sevet és DD-t, s kiküldte volna nyugatra O-Négyet az E-Web löveggel.

De nem tehette meg.

Gra’tua cuun hett su dralshy’a. A bosszúvágyunk még forróbban izzik...

Fi hangja a másodperc törtrészével előbb halt el, mint Nine-ré, aki hallotta, hogy a társa nagyot nyel.

– Ott voltam velük, őrmester – mondta aztán halkan Fi. – Nem maradtam hátra. Egyáltalán nem.

Niner lehunyta a szemét. Már bánta, hogy az imént arra célzott: Fi talán megfutamodott, vagy nem tett meg mindent.

– Tudom, testvér – felelte rekedtes hangon. – Tudom.

Második fejezet.

A klónok akarata szabad, még akkor is, ha parancsokat hajtanak végre. Ha nem képesek önállóan gondolkodni, akár droidokat is alkalmazhatnánk – azok jóval olcsóbbak is. Képeseknek kell lenniük arra, hogy reagáljanak olyan helyzetekre, amelyeket mi elképzelni sem tudunk. Hogy az megváltoztatja őket oly módokon, amelyeket nem tudunk megjósolni? Talán igen. De mentálisan alkalmasnak kell lenniük arra, hogy megnyerjék a háborúkat. És most olvasszák ki azokat az embereket! Fontos feladatok várnak rájuk.

Arligan Zey Jedi-mester, hírszerző tiszt

Eligazító-szoba, Flotta Ellátóközpont, Ord Mantell,

három hónappal a geonosisi csata után

A Flotta Ellátóközpontot nem arra építették, hogy alkalmas legyen több tízezer katona befogadására, és ez meg is látszott rajta. Az eligazító-szoba korábban hűtőkamraként szolgált, a falakból még most is áradt az élelmiszerek és fűszerek illata. Darman tisztán látta a mennyezetbe épített szállítósíneket, noha figyelmét az előtte derengő holomezőre irányította.

Miután felébredt a sztázisból, egész tűrhetően érezte magát. Örömmel állapította meg, hogy még mindig kommandós. Nem vetették alá újrakondicionálásnak. Ez azt jelentette, hogy az elvárt mércék szerint teljesített a Geonosison. Jól csinálta. És ettől jó érzése támadt.

Ám a sisakja megváltozott. A korábbinál sokkal több adat világított az arclemezén. Egy darabig gyors pislogásokkal és kacsintásokkal ide-oda váltogatta az üzemmódokat, és megvizsgálta az extra rendszereket, illetve műszaki bővítményeket, amelyeket a Geonosis óta építettek be a felszerelésébe.

Tőle balra az új őrmestere ült, aki megkérte, hogy szólítsa Ninernek, ha nincsenek körülöttük tisztek, míg Ninertől balra KK-8015, becenevén Fi. Ők ketten is az osztagaik egyedüli túlélői voltak. Legalább tudták, hogy min ment keresztül.

A rögtönzött ülőalkalmatosságok, a sorba rakott kék fémládák közül a negyediket egyelőre nem foglalta el senki. Arligan Zey Jedi-mester két kezét a háta mögött összekulcsolva fel és alá járkált a holovetítő előtt. A köpenye meg-meglebbent, és mindannyiszor beleért a háromdimenziós képbe. A másik Jedi, aki egyelőre nem mutatkozott be, megosztotta a figyelmét Zey és a három kommandós között, akik a fejükön sisakkal teljesen mozdulatlanul ültek a ládákon.

A tökéletesen sima fémfalak a legapróbb részletekig visszatükrözték a helyiség képét, és lehetővé tették Darman számára, hogy lopva ejtett pillantásokkal megfigyelje a különös idegen lényt, akihez foghatót még sosem látott.

A körülbelül másfél méter hosszú, csillogóan fekete bundával borított teremtmény a falak mentén cirkált és kitartóan szimatolt. Hosszú, karcsú végtagokon járt, folyton bedugta keskeny orrát a résekbe és mélyedésekbe, és valahányszor így tett, hangosan szusszantott egyet. Darman néhány perce hallotta, hogy Zey tábornok Valaqilnak szólítja a lényt, és azt is elmondta róla, hogy egy gurlanin, akik képes megváltoztatni az alakját.

Darman a kiképzés során hallott már alakváltókról, de csakis a clawdite-okról. A szeme jobb sarkából figyelte a tükörképet, amikor az ajtó hirtelen kitárult, és egy újabb kommandós lépett be. A sisakját a bal karja alatt tartotta, és feszesen tisztelgett.

– KK-3222, jelentkezem, uram! – mondta erőteljes, határozott hangon. – Elnézését kérem a késésért! Az orvosok nem akartak elengedni.

Ezen a helyiségben tartózkodók közül senki sem csodálkozott. A katona arcán friss seb vöröslött, amely a jobb szeme alól indult lefelé, illetve balra, és a száján átnyúlva az állkapcsa bal oldalán ért véget. KK-3222 jelenleg látványosan különbözött a többi klóntól. Darman kíváncsi lett volna, hogy a fickó mivel vette rá az orvosokat, hogy hagyják ki a baktakezelést.

– Jól érzi magát, katona? – kérdezte Zey.

– Harcra készen, uram – jelentette ki a jövevény, azzal köszönés gyanánt biccentett Darmannek, letelepedett mellé, és felvette három társa szobormerev tartását.

„Szóval, megérkezett a negyedik ember – állapította meg magában Darman.

– Ezzel újra osztaggá lettünk. Legalábbis, ami a számokat illeti. Omega-osztag...”

A másik Jedi rosszul palástolt megrökönyödéssel bámulta az új harcost. Zey észrevette, és oldalba bökte a társát, majd odaszólt a kommandósoknak:

– Jusik padavan számára a klón hadsereg újdonság, ahogyan nekünk, többieknek is. Bocsássák meg neki, hogy kíváncsi!

Darman tökéletesen megértette: még sosem látott Jediket a geonosisi csata előtt, és lenyűgözve, kíváncsian figyelte őket.

Zey a holoképre mutatott.

– Uraim, íme, a célpontjuk: a Qiilura! – mondta, azzal lenézett a kézi számítógépére, és a tenyérnyi képernyőt tanulmányozva folytatta: – Az adatokat nagy magasságból végrehajtott felderítéssel szereztük be, ennélfogva megvannak a korlátaik. A Qiilura hivatalosan semleges, de attól tartok, ez az állapot hamarosan véget ér.

A Jedi az „uraim” kifejezést használta. Talán nem tudta, hogyan szólítsa a kommandósokat. A Jedik és a klónok még csak most ismerkedtek egymással, mindkét félnek bőven akadt tanulnivalója.

A holomezőben kék-fehér gömb jelent meg, aztán a kamera ráközelített a bolygóra, és hamarosan hegyláncokat, mély folyóvölgyeket és lapos alföldeket lehetett látni, amelyeket erdők, valamint a megművelt földek szabályos foltjai tarkítottak. Kellemesnek és békésnek tűnt, ennélfogva teljességgel idegennek Darman számára, aki Tipocaváros határain túl az életének minden percét valós vagy virtuális harcmezőkön töltötte.

– Önök most a gazdálkodók telepeit látják – közölte Zey. – Szinte az összes itt van, ebben a régióban, mert itt vannak a legtermékenyebb földek. Barqot, kushayant termelnek, a Galaxis fényűző élelmiszereinek és italainak legalább ötven százalékát. Ezenfelül ékkőbányászat is folyik arrafelé. Mindazonáltal a lakosság szinte nyomorban él, és nincs más törvény, csak a kereskedelem és a haszon törvényei. A neimoidi kereskedők gyakorlatilag birtokolják a bolygót, legalábbis azokat a termelő területeket, amelyeket módjukban áll kizsákmányolni. Az akaratukat egy milícián keresztül kényszerítik rá a lakosságra. A fegyvereseket egy Ghez Hokan nevű mandalori irányítja, aki annyira erőszakos alak, hogy annak idején felkérték, hagyja el a Halálosztagot, mert túlságosan élvezte a munkáját.

Jusik mindeddig a kézi számítógépét tanulmányozta, de most felemelte a fejét, és közbeszólt:

– Csőcselék. Az egyik forrásunk csőcseléknek nevezi őket, ami arra utal, hogy a milícia egy... elég kellemetlen társaság.

Zey rövid szünetet tartott, hogy a hallgatósága felfoghassa, mit jelent mindez, aztán tovább magyarázott:

– Tekintettel arra, hogy mérsékelten megbízható híreket kapunk a helyi mindennapi életről, ráadásul viszonylag keveset, sajnálatos módon jelenleg nem áll módunkban megindokolni, hogy miért foglalkozunk a Qiilurán zajló igazságtalanságokkal. Ugyanakkor elsőrangú titkos értesüléseink vannak, amelyek szerint egy jelentős katonai létesítmény működik ott.

Darman éberen hallgatta a Jedit, közben a szeme sarkából tovább figyelte a gurlanint. A lény ismét megkerülte a helyiséget, aztán Jusik mellé érve függőleges helyzetbe állt, összefonta a mellkasa előtt az elülső végtagjait, és a padavant tanulmányozta, aki továbbra is megigézve fürkészte a kommandósokat. Darman ügyelt, hogy ne bámuljon túl feltűnően. A sisak ugyan eltakarta a szemet, ám a Jedik akkor is tudtak mindenféle dolgokról, ha nem látták azokat. Erről az instruktorai sokat meséltek. Gyakran emlegették, hogy a Jedik mindenütt jelen vannak, mindent tudnak, és mindig engedelmeskedni kell nekik.

Mindezek miatt Darman valósággal csüngött Zey szavain.

– A Qiilura nem a főút mellett fekszik, hogy úgy mondjam – folytatta a Jedi-mester. – Eszményi rejtekhely, ha valaki ilyesmire vágyik. És valóban elrejtettek ott bizonyos dolgokat. Azt kérjük önöktől, hogy fogjanak el egy ilyet, míg egy másikat semmisítsenek meg. Tartóztassanak le egy Ovolot Qail Uthan nevű szeparatista tudóst, és pusztítsák el a legújabb művét, egy nanovírust. Jó okunk van hinni, hogy mindkettőt egy qiilurai kutató telepen fogják megtalálni.

Zey ismét rövid szünetet tartott, a csendet Jusik törte meg:

– A célkörzetben tartózkodik egy társunk, Kast Fulier mester, de már hetek óta nem jelentkezett sem ő, sem a padavanja.

A mester bólogatott, és újra átvette a szót:

– És hadd biztosítsam önöket afelől, hogy szorgalmasan keressük őket. Ismerjük a célpontunk helyzetét, ám az épületek tervrajzait nem sikerült megszereznünk. Tervek híján a behatolás és az egyéb műveletek komoly kihívás elé állítják majd önöket, és a kommunikációs helyzet sem túl fényes. Kérdés?

Niner feltartotta fekete kesztyűs kezét.

– Uram, egészen pontosan milyen a kommunikációs helyzet?

– Neimoidik – felelte kurtán Zey.

– Ezt nem egészen értem, uram – vallotta be Niner.

Zey néhány pillanatig értetlenül nézett az őrmesterre, majd felderült az arca.

– A neimoidik ellenőrzik a teljes rádióforgalmat – kezdte a magyarázatot. – A köznép tagjainak még fürdőszobájuk sincs, de az uraik a piacon kapható legkiválóbb adó-vevő-hálózattal és légtérellenőrző rendszerekkel rendelkeznek. Gondoskodnak arról, hogy senki se üzletelhessen a bolygón a tudtuk nélkül. Szóval, mindent figyelnek és ellenőriznek, emiatt kapunk onnan oly kevés hírt. Miután önök megérkeznek oda, kerülniük kell a nagy hatótávolságú adó-vevők használatát. Megértett, katona?

– Értettem, tábornok úr!

Szünet következett, ami elég hosszúra, kínosan hosszúra nyúlt. Zey a szemét jobbra-balra forgatva újra és újra végignézett a három szürke sisakon és a sebzett arcon, szemlátomást várt valamire. Az eligazítás elején közölte, hogy még sosem dolgozott együtt klónokkal, és most talán párbeszédre számított. A tekintete végül Darmanen állapodott meg, akit a kellemetlen csend arra ösztönzött, hogy megszólaljon, és feltegyen egy elég nyilvánvaló kérdést:

– Milyen jellegű a nanovírus, uram?

– Ez okos és fontos kérdés – jelentette ki Zey, kurtán biccentve.

– Köszönöm, uram.

– És személy szerint önöknek rendkívüli érdekük fűződik a válaszhoz. A jelekből ítélve úgy tűnik, hogy a vírust specifikusan a klón katonák ellen tervezték.

A feketén csillogó gurlanin még magasabbra emelkedett.

– Félnek tőletek, és erre jó okuk van – mondta a víz csörgedezésére emlékeztető, mély hangon. – így aztán meg akarnak ölni titeket, ahogyan valamennyi tudatlan teremtmény teszi, amikor olyasmivel találkozik, amit nem ismer, és amitől tart.

Beszéd közben a teste tovább nyúlt felfelé, mígnem úgy látszott, álló helyzetbe került, és az alakja is kezdett megváltozni.

– Iiig... eeen – tette hozzá Zey lassan, két részletben ejtve ki a kurta szót, majd nem csekély erőfeszítés árán elszakította a tekintetét a molekuláris átrendeződés lenyűgöző látványáról, és folytatta az eligazítást: – Ezúttal azonban lesz egy komoly előnyük: a szeparatisták még csak nem is sejtik, hogy a klón kommandósok mit tudnak. Fogalmuk sincs arról, hogy önök mire képesek, és talán nekünk sincs. Ám önöket arra teremtették, hogy minden helyzetben remekeljenek. A Galaxis legjobb instruktorai képezték magukat, hogy kibontakoztassák az önökben rejlő lehetőségeket. Rendkívül magasak az elvárásaink. – Zey becsúsztatta a kezét a köpenye alá, kissé lehajtotta a fejét, és fojtott hangon hozzáfűzte: – Amennyiben kiderítenék, hogy Fulier mester él, és biztonságban van, mindannyian nagyon megkönnyebbülnénk, ám az elsődleges célpontjuk Uthan és a kutatótelep. Megértettek mindent, amit mondtam?

– Igen, uram!

Darman bólintott, és a szeme sarkából látta, hogy a társai is így tesznek, ha nem is tökéletesen egyszerre. „Hát majd belejövünk – morfondírozott magában. – Néhány napi gyakorlatozás, és egyenesbe kerülünk. Kemény kiképzés, könnyű harc...”

– Hát akkor most átadom önöket a padavanomnak – közölte búcsúképpen Zey, azzal kisietett a helyiségből. Az ajtóból még egyszer visszanézett a kommandósokra, és oldalra billentette a fejét, mintha csodálkozna vagy mulatna magában valamin.

Jusik idegesen nyelt egyet. A gurlanin fekete oszlopból négylábú teremtménnyé alakult, tett néhány oldalazó lépést, majd letelepedett KK-3222 mellé, és felnézett rá. A kommandós nem reagált.

– Ahhh... – sóhajtott Valaqil csobogó hangon – a fejemre mondom, ez tényleg Fett arca! Elképesztő!

– Én vagyok az önök fegyvertárosa – jelentette be Jusik, és a kijáratra mutatott. – Tőlem kapják a felszerelést és az adatokat. Kövessenek, és megmutatom a rendelkezésükre álló eszköztárat.

A kommandósok többé-kevésbé egyszerre felálltak, és követték a padavant előbb ki az ajtón, majd végig egy folyosón, amelyet még most is élelemtároló ládák szegélyeztek. A levegőben főtt nerfhús illata terjengett, ami még Darman sisakjának légszűrőin is áthatolt. A gurlanin előttük ment, és a külsejét folyton váltogatva hol egy karcsú, hajlékony macskaféle, hol pedig egy nehézkesen cammogó négylábú teremtmény képét öltötte fel.

A folyosó végén Jusik megállt egy ajtónál, szembefordult a kommandósokkal, és halkan, félénken megszólalt:

– Az jár a fejemben... szeretném megkérni magukat, hármójukat, hogy vegyék le a sisakjukat.

Senki sem kérdezte, miért, és mindannyian engedelmeskedtek, holott a mondat nem úgy hangzott, mint egy parancs. A sisakok halk szisszenések kíséretében váltak el a nyakgyűrűkről.

– Ó... – nyögte a padavan, és néhány pillanatig a szemét meresztve bámult a katonákra. Aztán kinyitotta az ajtót, és mindannyian beléptek a fegyvertárba.

Darman úgy érezte, kincseskamrába érkezett. Körös-körül a polcokon kiegészítők és továbbfejlesztett bővítmények sorakoztak, valamint robbanótöltetek, amelyeket nem ismert fel, de egyértelműen köztársasági gyártmányúnak látszottak, és... különlegesnek hatottak. A falak mentén álló asztalokon fegyverek feküdtek, amelyeket az adatbázisa alapján tucatnyi különböző faj fejlesztett ki, de akadtak köztük olyanok, amelyekről semmit sem tudott kideríteni. A látvány mindenesetre hívogatóan hatott rá, ugyanolyan hívogatóan, mint egy ínyencfalatokkal teli asztal.

– Ez az egész... eléggé hasznosnak tűnik, uram – állapította meg Niner.

– A Delta-osztag összegyűjtött néhány dolgot innen-onnan – válaszolta Jusik. A kommandósok a fegyverekre összpontosítottak, de Darman emellett Jusik viselkedését is egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte. A padavan félreállt, hogy a katonák közelebbről szemügyre vehessék a felszerelést, aztán továbbra is óvatosan, éberen tanulmányozta őket, majd halkan megszólalt:

– Maguk egyáltalán nem olyanok, mint a droidok, ugye?

– Nem, uram – válaszolta Fi. – Mi hús-vér teremtmények vagyunk. Arra tenyésztettek és képeztek ki minket, hogy a legjobbak legyünk.

– Akkor olyanok, mint a mélységi felderítők?

– Nem egészen, uram. Mi nem magányosan dolgozunk, és a feladatunk nem az információszerzés. Csupán ugyanúgy nézünk ki.

– Ezek szerint négy főből áll az egység? Egy osztag? – kérdezősködött tovább a padavan, és úgy tűnt, egy sebtében megtanult tananyagot idéz fel magában. – Szinte, mint egy család?

Niner sietve lezárta a témát.

– Ez itt, uram, ez fölöttébb érdekelne – jelentette ki, és felkapott egy hordozható rakétavetőt, amely kissé másként nézett ki, mint szabvány gyártmányú társai. – Könnyű. Meglepően könnyű.

– Ez itt egy Merr-Sonn prototípus – magyarázta Jusik. – Új fejlesztésű ötvözet, a korábbinál súlyosabb lövedékek, megnövelt hatótávolság. Van benne egy stabilizáló egység, amelyet miniatűr lebegtető-hajtóművek működtetnek, de egyelőre nem sikerült leküzdeni valamennyi műszaki problémát. Úgyhogy tekintsük vállon hordozható fegyvernek. – Hirtelen 3222 arcára nézett, és megkérdezte: – Nagyon fáj az a seb?

– Nem vészes, uram – felelte a kommandós, holott a seb nyilvánvalóan kegyetlenül meggyötörte. A vágás mentén a bőrből még most is áttetsző folyadék szivárgott. – Később majd lekezelem.

Jusik aligha erre a válaszra számított, legalábbis a halk nyögéséből ítélve. Talán azt hitte, hogy a droidokhoz hasonlóan a klónok sem éreznek fájdalmat.

– Van nevük? – kérdezte kíváncsian. – Nem az azonosító számukra gondolok. Nevekre.

Mármost ez nagyon bizalmas dolognak számított. A klónok saját maguknak, az osztaguknak és a kiképző őrmesterüknek tartogatták a nevüket. Darman zavarba jött.

– Az osztagomban Atinnek neveztek – közölte a sebesült kommandós.

Niner jelentőségteljes pillantást vetett Fire, de nem szólt semmit. Az Atin azt jelentette a mandaloriak nyelvén: konok.

Jusik ekkor felmutatott két szalagféleséget, egy fehér és egy fekete tekercset. Mindkettőről letépett egy ujjnyi hosszúságú darabot, összesodorta őket, aztán az egyik kezében a fonatot, a másikban egy félujjnyi méretű detonátort tartva újabb magyarázatba kezdett:

– Ebből egy méter egyenértékű egy hődetonátorral, ám ennek a robbanása célirányos. Eszményi anyag egy ajtókeret berobbantásához. De bánjanak óvatosan a mennyiséggel, ha szeretnének behatolni az épületbe, mert könnyen megsemmisíthetik. Ez utóbbi célra különleges töltetek állnak a rendelkezésükre.

– És van valami kézzel dobható holmi? – érdeklődött Darman. – Például kábítógránátok?

– Van itt néhány geonosisi gyártmányú szonikus detonátorunk és egy doboz elektromágneses gránát droidok ellen.

– Az tökéletesen megfelel. Elviszem.

Niner ekkor Darman felé fordult.

– Ezek szerint te vagy a robbantási szakértő – állapította meg, azzal ismét a padavanra nézett.

– Minket rendkívül alaposan kiképeztek, uram.

Maradéktalanul megbízhat bennünk.

„Ez tényleg igaz” – helyeselt magában Darman. Valóban alapos kiképzésen estek át, nap nap után, tíz éven keresztül. A felkészítés csak akkor szünetelt, amikor aludtak. Ha eddig nem is küldték őket különleges bevetésekre – a három hónappal ezelőtti csatában közönséges gyalogosként harcoltak –, Darman nem kételkedett abban, hogy az elvárt mércék szerint fognak teljesíteni. Örült, hogy őrá jutott a robbantási szakértő szerepe. Büszke volt a tudására, amit a „gyors belépésnek” nevezett szakterületen szerzett.

– Mit gondolnak, uram, mi történt Fulier mesterrel? – kérdezte a padavantól.

Normális esetben nem tett volna fel felesleges kérdéseket, ám úgy látta, Arligan Zeynek tetszik, ha a klónok érdeklődnek, márpedig őt arra kondicionálták, hogy megtegyen mindent, amit a Jedi-tábornokok óhajtanak.

Jusik felnyitott egy kaminói pengedárdákkal teli ládát, és úgy kínálta oda a klónoknak, akár egy új süteménnyel megrakott tálcát.

– Valaqil szerint egy helyi lakos elárulta – mondta elkedvetlenedve. – Híresek arról, hogy bármire képesek némi élelmiszerért vagy néhány kreditért.

Darman kíváncsi lett volna, hogy hogyan kapták el a Jedit. Meglátása szerint ehhez legalább egy hadsereg kellett. Látta őket harcolni a Geonosison. A kommandósok hadviselése tudomány volt, a Jediké inkább művészet.

– Nem volt nála fénykard?

– De igen – felelte a padavan helyett a gurlanin –, de Fulier mesternek akadt némi gondja az önfegyelemmel.

Darmannek – olyan katonaként, aki minden helyzetben feltalálta magát a terepen, és aki a legjobban attól félt, hogy végkimerülésben, ágyban fog meghalni, és nem egy harcmezőn – kínos érzései támadtak a gondolattól, hogy a Jediknek vannak hibáik.

– Fulier mester rendkívül vakmerő – fűzte hozzá Jusik, és egy pillanatra mintha elvesztette volna az eddig tanúsított szenvtelen nyugalmát. – Egyszerűen az igazság szenvedélyes megszállottja.

– Uram, mennyi időnk van megtervezni a küldetést, és begyakorolni néhány részletet? – kérdezte Niner, hogy lezárja a gyászos témát, és Darman megnyugtatónak találta társa tapintatát.

– Nyolc standard óra – válaszolta Jusik szinte szégyenkezve.

– Azért ennyi, mert ennyi időbe telik az utazás a Qiilurára. Perceken belül indulniuk kell.

Etain a szárítópajtában heverő szalmazsákok egyikére ürítette a zsákját.

Minden látszat ellenére ez az építmény szolgált vendégszállásként. Az évnek ebben az időszakában nem tároltak benne semmit, mert az állatok felfalták volna a barqtermést, márpedig az szörnyen drága módja lett volna a vágómerlie-k hizlalásának. Inkább beengedték őket a lakóházba, sőt telente ott aludtak, részben azért, hogy melegen tartsák az épületet, részben pedig, hogy védve legyenek a portyázó gdanoktól.

A szaguk átjárta az egész házat. A merlie-knek egyetlen része sem veszhetett kárba, még a testmelegük és átható, kissé csípős szaguk sem.

– Elkergeti a rovarokat – magyarázta valamivel korábban Birhan. – Ez egy jó és hasznos bűz.

Etain letérdelt a szalmazsák mellé, és megpróbálta kitalálni, hogy hogyan keveredjen ki a szorult helyzetből. A mestere valószínűleg meghalt – ha még élne, visszatért volna őhozzá. Fulier mester zseniális, ragyogó felkészültségről és hozzáértésről tett tanúbizonyságot, amikor csakis a feladataira összpontosított. Ugyanakkor könnyen elveszítette a türelmét, hajlott arra, hogy olyan ügyekkel foglalkozzon, amelyek nem tartoztak rá, márpedig ez a két jellemvonás nem felelt meg a titkos küldetések követelményeinek.

A mester úgy döntött, hogy Hokan egyik pribékjének meg kell tanulnia tisztelni a helyi lakosságot. Aztán csak annyi kellett, hogy a mandalori valamelyik alvezére felajánlja néhány palack urrqal árát ugyanazon helyi lakosoknak, és valaki máris elárulta, hogy Fulier hol és mikor bukkan fel a városban.

„Város! Viccnek is rossz...” – kesergett magában Etain.

Imbraani a legkevésbé sem hasonlított a Coruscantra. Nem állt másból, mint egy sor, düledező épületből, amelyeket a munkagépek és a termés tárolására szántak, vagy pedig arra, hogy a helyi kereskedő uraságok kényelmét szolgálják. Etain egy olyan világon nőtt fel, ahol szabadon utazhatott, és könnyűszerrel küldhetett üzeneteket, s azok a szolgáltatások, amelyek ott magától értetődőnek számítottak, itt, a Qiilurán gyakorlatilag nem léteztek.

Pillanatnyilag két problémát kellett megoldania: hogy hogyan hagyja el a bolygót, vagy, ha ez nem megy, hogyan juttasson el egy üzenetet a Coruscantra. Be kellett fejeznie a küldetést, ha másért nem is, akkor azért, hogy Fulier mester áldozata ne legyen hiábavaló. A szalmazsákon szétszóródott tárgyak közül felvett egy félökölnyi gömböt, és kettényitotta, mint egy shef’na gyümölcsöt.

A tenyere felett megjelent egy háromdimenziós ábra, aztán még egy és még egy. A készülék a környék mintegy féltucatnyi neimoidi és szeparatista épületének tervrajzait tartalmazta. A bolygón nem Fulier volt az egyetlen óvatlan teremtmény. Néhány pohár urrqal elfogyasztása után a helyi építőmunkások óvatossága és ébersége jócskán alábbhagyott.

Etain nem rendelkezett különleges harci képességekkel, sem jelentős vonzerővel, de jó érzéke volt ahhoz, hogy felismerje és megragadja a kínálkozó lehetőségeket. Ez a tulajdonsága sok mindenért kárpótolta.

Azt nem tudta biztosan, hogy a mestere sorsát a holorajzok pecsételték-e meg, vagy pedig valaki úgy látta, hogy Fulier közvetlen veszélyt jelent Uthanra. Gyanította, hogy Ghez Hokan talán csak azért csinált valamit, mert nem állhatta a Jediket. Játék katonák – így nevezte őket. Mindenkit megvetett, aki nem szilárd fémekkel vagy az öklével harcolt. A mandaloriak kemény, elszánt alakok hírében álltak, de Hokan a brutalitás egy teljesen más szintjén működött. Erre Etain akkor jött rá, amikor ő és mestere átvágtak egy négy házból álló település maradványai közölt. A tanya lakói valamilyen módon felbosszantották a milícia vezérét.

Úgy érezte, élete végéig sem fogja elfelejteni azt, amit ott látott. Naponta kétszer meditált, hogy kitörölje a képeket az emlékezetéből, de nem sikerült.

Most, a pajta közepén állva térdre ereszkedett, hogy újra megpróbálja. Lelassította a légzését, és lecsendesítette hevesen dobogó szívét. Pillanatokkal később léptek ropogtak a pajta előtti kavicssávon.

Etain felpattant, felkapta a fénykardját a szalmazsákról, és az ujjasa alá dugta a holotárolót. A hüvelykujját a markolatba épített aktiválógombra tette. Érzékelnie kellett volna, hogy közeledik valaki, ám a kimerültség és a kétségbeesés eltompította a tudatát. „Nem kerestem másik kijáratot – gondolta riadtan. – Ostoba, ostoba, ostoba! Talán felhasználhattam volna...”

Amikor az ajtó feltárult, megnyomta a gombot, és kék fénynyaláb hasított a poros levegőbe. A nyíláson egy merlie ballagott be, és a látvány szemmel láthatóan nem nyűgözte le. És azt az idős asszonyt sem, aki az állat mögött érkezett a pajtába.

– Ideges vagy – jelentette ki az asszony köszönés gyanánt. A kezében letakart tálcát tartott, a bal karjával összegöngyölt ruha féleséget szorított az oldalához. A merlie megböködte az orrával Etain térdét, hogy magára vonja a figyelmet. A nyugtalanítóan intelligens állatok marmagassága elérte az egy métert. A testüket barna, göndör gyapjú borította, és kerek, zöld szemüket Etain zavarba ejtően emberinek találta.

– Tessék, a vacsorád – közölte az asszony.

– Nagyon köszönöm! – hálálkodott Etain, és végignézte, hogy az asszony lerakja a tálcát a szalmazsákra, majd leteszi mellé a barna ruhaköteget.

– Nem semmi munka volt kiöblíteni a köpenyedből a trágyát – folytatta az idős nő, és úgy fürkészte az izzó energianyalábot, ahogyan nemrég Birhan tette. – Egy kicsit még nedves, de tiszta.

– Nagyon köszönöm! – mondta ismét Etain. Kikapcsolta a fegyverét, és felhajtotta a tálcára terített kendőt. Két kezdetlegesen megformált cseréptányért pillantott meg. Az egyiken három-négy lepény feküdt, a másikon valamilyen főtt tészta gőzölgött, amelynek tetején egész barqszemek látszottak.

Ebből az ínyencfalatból ekkora mennyiség többe került, mint amennyit Birhan egy hét alatt megkeresett.

– Nem kellett volna ennyi gondot vállalniuk miattam – mondta halkan, szégyenkezve a lány.

– Vendég vagy – felelte az asszony –, különben is, miután le vakargattam a köpenyedről a trágyát, vétek lett volna veszni hagyni a beleragadt barqot, nem igaz?

Etain nyelt néhányat, mert a gyomra felfordult, de sikerült megőriznie az arcán a szenvtelen kifejezést. A jelekből ítélve itt nem sokat adtak a coruscanti élelmiszer-higiéniai szabályokra.

– Nagyon kedves öntől... – mondta, és némi erőfeszítés árán kényszeredett mosolyra húzta a száját.

– Jönnek... azt tudnod kell – válaszolta az asszony.

– Készen állok – hazudta Etain, és a fénykardjára mutatott.

– Nem, nem Hokan verőlegényei. Egyáltalán nem róluk beszélek.

Etain fontolóra vette, hogy megpróbál faggatózni, de egyelőre félretette a tervet. Fogalma sem volt, hogy ki ez az idős nő.

Az asszony felsóhajtott, és türelmetlen intésekkel kiterelte a merlie-t a pajtából.

– Jönnek, az biztos – mondta végül, azzal elmosolyodott, és becsukta maga mögött az ajtót.

Harmadik fejezet

„Szigorúan titkos, csakis kódolva tárolható vagy továbbítható!

Maguk a területük legjobbjai: a legjobb katonák, a legjobb taktikusok, a legjobb felderítők, a legjobb híradósok, a legjobb túlélésszakértők. Személyesen választottam ki önöket, mert azt akarom, hogy a Galaxis legjobb kommandósait képezzék ki. Megkapnak mindent, amire szükségük lesz, mindent, amit akarnak. Cserébe mindörökre el kell búcsúzniuk az otthonuktól. Ez a művelet szigorúan titkos. Nem mondhatják el senkinek, hogy hová mennek, és soha többé nem hagyhatják el a Kaminót. Ami a családjukat és a barátaikat illeti, számukra önök máris halottak. ”

Jango Fett beszéde az általa összegyűjtött kommandóskiképzők csapatához, a Cuy’vul Darhoz – mandalori nyelven azt jelenti: azok, akik többé nem léteznek

A neimoidik ízlését a teljességgel eltúlzott, csiricsáré pompa iránti rajongás jellemezte, és Ghez Hokan megvetette őket ezért.

Lik Ankkit hatalmas villája egy dombtetőre épült, amely egy kushayan ültetvény fölé emelkedett. Eléggé ostoba választásnak tűnt, tekintetbe véve az erős szeleket, de a neimoidinek remekül megfelelt, mert így nyíltan megmutathatta, hogy ki a főnök. A helyszín katonai szempontból még csak-csak logikusnak tűnt volna, de mivel Ankkit ugyanolyan gyáva könyvelő volt, mint az összes többi fajtársa, a védhetőség aligha érdekelte.

Nem, a neimoidi egy di’kut, ezt Hokan teljesen biztosra vette. Egy tökéletes és helyrehozhatatlan di’kut.

Felszaladt az épület teljes homlokzata előtt végignyújtózó terasz sövénnyel szegélyezett lépcsőjén. A sisakját a hóna alatt hordozta, Verpine zúzópisztolyát, a tőreit és dobótüskéit tüntetően a derékszíján viselte, jól látható helyen.

Nem azért szedte a lábát, hogy találkozzon a munkáltatójával, ó, nem! Azért sietett, hogy minél hamarabb túl legyen a találkozón. A szolgákkal és inasokkal nem törődve berontott Ankkit tágas irodájába, amelynek óriási ablakaiból rá lehetett látni az egész környékre. A Qiilura kereskedőfejedelme az ablakpárkányon sorakozó növényeket öntözgette. Megpöccintett egy virágot a mutatóujjával, mire az átható, émelyítően édes illatot lövellt a levegőbe, amit a neimoidi a száját tágra nyitva, kéjesen beszívott.

– Bárcsak rászokna végre a kopogásra! – jelentette ki Ankkit anélkül, hogy megfordult volna. – Higgye el, ez rendkívüli udvariatlanság!

– Hívatott – felelte kurtán Hokan.

– Csupán szeretnék hallani a Jedivel folytatott beszélgetéseinek eredményéről.

– Ha lenne, értesítettem volna.

– Ugye, nem ölte meg? Mondja, hogy nem végzett vele! Feltétlenül tudnom kell a tevékenységéről, mert ez befolyással lehet a piaci árakra.

– Nem vagyok amatőr – közölte a száját lebiggyesztve Hokan.

– De hát a magunkfajtának néha a rendelkezésére álló személyzettel is meg kell küzdenie, nem igaz?

– Legyen nyugodt, a piszkos munkát is én magam végzem. És nem, egyelőre nem beszélt. Jedi létére eléggé... kitartó.

Ankkit felszegte az állát, és gőgösen meredt a milícia vezérére. Hokan erős késztetést érzett, hogy kettévágja ezt a megdicsőült könyvelőt, ezt a nyomorult kufárt. Minden magassága ellenére a neimoidi gyenge volt és puhány, az egyedüli ereje a bankszámlájában rejlett. Pislantott egyet szenvtelen, vörös szemével, mire Hokan majdnem – tényleg nem sokon múlt – a tőréért nyúlt.

– Tudja, Hokan – válaszolta kioktató modorban –, a Jedik nem azért keresik fel a különféle világokat, hogy a gyógyfürdőket élvezzék. Meggyőződött már arról, hogy van-e társa?

– A fickó Jedi-mester. Egy padavannal látták.

– Úgy tűnik, nem kimondottan óvatos mester – állapította meg Ankkit.

Fulier nem értett az esélyek felméréséhez, máskülönben sosem szólította volna meg Gar-Ult a kocsmában. De legalább keményen küzdött, dacára mindannak a titokzatos zagyvaságnak, amit összehordott. Hokan rosszul tűrte, ha ellenálltak neki, de a bátorságot nagyra értékelte. Ezzel a jellemvonással kevesen rendelkeztek.

– Meg fogjuk találni a padavant – jelentette ki eltökélten –, és kiderítjük, miféle információk birtokába jutott Fulier.

– Gondoskodjon róla, hogy így történjen! – vágott vissza a neimoidi. – Egy jövedelmezőnek ígérkező szerződésem függ tőle.

Hokan immár gyakorlottan fojtotta el a késztetést, hogy odavágjon egyet, de nem látott rá okot, hogy a száját is tartsa.

– Ha sikerül, csak azért, mert kényes vagyok a jó híremre.

– És mert szüksége van kreditekre – fűzte hozzá a neimoidi.

– Jelenleg valóban így állok – ismerte el Hokan. – De egy szép napon, Ankkit, egyáltalán nem lesz szükségem önre.

Ankkit szorosabbra húzta a köpenyét, és teljes magasságában kihúzta magát, amivel egyáltalán nem hatotta meg a mandalorit.

– Meg kell tanulnia elfogadni a galaktikus rendben elfoglalt, meglehetősen alacsony helyét, Hokan! – jelentette ki fennhéjázón a neimoidi. – Ma már nem létezik a brutális erő hierarchiája, amelyben az ön harcos ősei éltek és virultak.

A jelenkor világát a bölcs és ravasz kereskedők uralják, és hiába parádézik abban a múzeumba illő öltözetében, semmivel sem támaszthatja fel az önök... dicsőséges múltját. Sajnálatos módon, még a nagy Jango Fett is áldozatául esett egy Jedinek.

A hírek gyorsan terjedtek. A szétszóratva élő maroknyi mandalori kivétel nélkül büszke volt Fettre. Noha pénzért harcolt, ő volt a legjobb. Ankkitnak tudnia kellett, hogy ezzel a megjegyzésével kényes pontra tapint.

Hokan uralkodott az arcvonásain, nehogy a neimoidi meglássa rajta a fájdalom és a szégyenkezés jeleit. Igyekezett nem gondolni erre, mialatt Fuliert vallatta, bármennyire szerette volna megbüntetni valamennyi Jedit a legendás hős megalázásáért. De egyértelműen meg kellett mutatnia, hogy miért zúzza össze a Jedi csontjait. A bosszú az amatőröknek való...

Lassan teleszívta a tüdejét levegővel, és megszólalt:

– Mondja, Ankkit, maga nem tart gdanokat afféle házi kedvencnek? Úgy hallottam, hogy néhány külvilági ilyesmivel próbálkozik.

– Gdanokat? Nem. Mocskos kis férgek. Rendkívül vadak.

– De ha tartana egyet, és nem táplálná rendesen, csodálkozna, ha megharapná?

– Azt hiszem, nem.

– Hát akkor tápláljon engem rendesen!

Hokan azzal sarkon fordult és távozott, anélkül hogy a munkáltatója elbocsátotta volna. Szándékosan csinálta, és szándékosan sietett, nehogy Ankkité legyen az utolsó szó. Menet közben a fejére húzta a sisakját, és lerohant a nevetségesen agyondíszített villa lépcsőjén.

Az sem érdekelte volna, ha Ankkit az egész bolygót bérbe adja szeparatista tudósoknak. Hozzá hasonlóan azokba az alakokba sem szorult annyi becsület, hogy valódi fegyverekkel harcoljanak: mikroorganizmusokra bízták az igazán kemény munkát.

Hokan az ilyesmit szégyenletesnek tartotta.

Természetellenesnek.

Megtapogatta a vérvörös dzsekije alá rejtett Jedi-fegyvert. Eleinte nem sokat nézett ki belőle. És meglepően könnyen bekapcsolta, noha gyanította, hogy a forgatása, a valóban hatékony forgatása már egészen más ügy. Elővette a markolatot, és megnyomta az aktiváló gombot, mire a fémhengerből kéklő fénynyaláb tört elő. Tágas ívű, kaszáló csapást mért egy gondosan lenyírt tarnul bokorra, és derékmagasságban kettévágta.

Ahhoz képest, hogy a puhány Jedik használták, a fénykard meglepően jó fegyvernek tűnt.

Hokan gyanította, hogy elég furán fest így, hagyományos mandalori sisakkal a fején és fénykarddal a kezében. Viszont egy harcosnak folyton alkalmazkodnia és fejlődnie kellett.

És akadt néhány kérdése, amelyekre mindenképpen választ akart kapni Fuliertől.

D-768-as dokk, Ord Mantell Ellátóközpont

A leszállópályán álló Narsh mezőgazdasági munkagép úgy nézett ki, mintha csak a rozsda tartaná egyben. Jusik – tőle meglepően színes – leírása szerint egy „kivénhedt csettegő” volt. És az Ómega-osztagnak ezzel kellett elrepülnie a Qiilurára. A gép nem kelthetett különösebb feltűnést, mialatt a termőföldek felett repked, hacsak nem esik szét a levegőben – ami könnyen megtörténhetett.

– Hát, ma már nem gyártanak ilyeneket... – vélekedett Fi.

– Azért nem, mert ezt a Narsh trágyahordót még a Hutt Légügyi Felügyelet sem minősítené repülésre alkalmasnak – jelentette ki Niner, miközben erőlködve ügyelt, nehogy a hátizsákja hanyatt rántsa. A megszokott huszonöt kilónál majdnem kétszer nagyobb súlyt cipelt, ráadásul a fékrakétákkal felszerelt ejtőernyőt is. Valójában még sosem akadt dolga a HLF-fel, de minden információ és adat megragadt az emlékezetében, amit valaha olvasott, látott vagy hallott. – Egyébként meg csak annyi a dolga, hogy levigyen minket a felszínre.

– Nemes áldozatot hoz értünk – fűzte hozzá Jusik, aki váratlanul megjelent mögöttük. A padavan elmosolyodott, és elmormolta magának, hogy „trágyahordó”, mintha a kifejezés mulattatta volna. Niner fejében megfordult, hogy a szó használatával talán megsértette a szabályzatot. – Biztosak benne, hogy meg tudják csinálni? – kérdezte aztán a padavan. – Ha megkérem Zey mestert, valószínűleg megengedi, hogy elkísérjem magukat.

Niner majdnem felnevetett, de hát egy klón nem röhöghetett ki egy Jedit, főleg nem egy olyat, akit szemlátomást érdekelt a katonái sorsa.

– Számos tisztünket elveszítettük a Geonosison, uram – válaszolta, komolyságot erőltetve magára. – Önöket nem arra készítik fel, hogy parancsokat osztogassanak.

A padavan lesütötte a szemét, és fojtott hangon válaszolt:

– Attól még nem ártana, ha tisztnek tekintenének, őrmester...

– Jelenleg ön a parancsnok, uram. Ezt senki sem vonja kétségbe – felelte Niner. – Nem hagyjuk cserben. És higgye el, erre a feladatra mi vagyunk a legalkalmasabbak.

– Ez az első különleges küldetésük, nem igaz?

– Így van, uram.

– És ez nem aggasztja?

– Nem, uram. Egyáltalán nem. Megfelelő felkészülés, megfelelő tervezés, megfelelő teljesítmény, uram.

Jusik elgondolkodott néhány pillanatra, majd felnézett, és halkan annyit mondott:

– Ez a valóság, őrmester.

Aha... Minden tapasztalatuk és bölcsességük ellenére akadtak dolgok, amikről még a Jedik sem tudtak. Niner habozott, nem akarta kioktatni Jusikot.

Valóság. Ó, igen, Niner pontosan tudta, hogy mi a valóság!

Bardan Jusik padavan alighanem még sosem látta a Gyilkos Házat a Kaminón. Sosem viharzott be az épületbe, sosem rohant végig azokon a kanyargós folyosókon és a számtalan lépcsőn. Nem tudhatta, hány kommandós halt meg a kiképzés alatt, amikor éles lövedékek röpködtek feléjük, és a terroristák – vagy akárkik alkották az irányító személyzetet az adott napon – ölni akartak, s gyakran meg is tették.

Jusik azt sem tudhatta, milyen érzés, amikor az ember négy napig mozdulatlanul lapul egy gödörben egy bokor alatt, megfigyelést végezve, a karabélyt lövésre készen tartva, és oda vizel, ahol fekszik, mert nem mozdulhat, nehogy elárulja a pozícióját. Fogalma sem volt, hogy a kommandósok milyen körülmények között tanulják meg felmérni a „gyors belépéshez” szükséges robbanóanyag mennyiségét. Nem tudhatta, hogy ha ez nem sikerül nekik szempillantás alatt, akkor megeshet, hogy szétlövik a fejüket. 28-as pontosan erre a sorsra jutott...

Jusik nem tudhatta, hogy a kommandósok szükség esetén milyen messzire és mennyi ideig képesek cipelni sebesült társaikat. És valószínűleg azt sem, hogy hogyan lehet végrehajtani a terepen gégemetszést vibrotőrrel és egy megtisztított üzemanyagcsővel.

Mindez persze nem Jusik hibája volt. Neki sokkal nagyobb léptékű, átfogóbb dolgokkal kellett foglalkoznia. Egy Jedi-parancsnok feleslegesen fárasztotta volna magát egy klón kommandós életének részleteivel. De Niner úgy sejtette, hogy Jusik odafigyel rájuk, és ezért még jobban csodálta.

– Minden rendben lesz, uram – mondta határozottan. – A kiképzés eléggé valósághű.

A Narsh munkagép belsejéből kiszerelték a tartályokat. A válaszfalakba biztonsági hámokat építettek be, és a rakteret kibélelték álcázó burkolattal, amelyen nem láthatott át semmiféle szonda vagy szenzor.

Niner rájött, hogy négyen elég szűkösen fognak elférni odabent azzal a temérdek csomaggal és fegyverrel. Két BlasTech E Web nehéz sugárvetőt máris beraktak, és Atin kérésére két trandoshai gyártmányú LJ-50-es karabélyt is.

Atin ábrázata immáron kevésbé hatott ijesztőnek, ám valószínűnek tűnt, hogy a heget élete végéig viselni fogja a képén. A baktaoldat sok mindent helyrehozott, ha időben alkalmazták, de a hegesedés folyamatát nem fordította vissza. A kommandós az egyik kezében egy részecskevetőt tartva bebújt a nyíláson. A DC-17-esét a mellvértjéhez szíjazva hordozta, és nehézkesen dülöngélve egyensúlyozott a csomagjai súlya alatt. Darman, aki pillanatnyilag a beszállást irányította, segítőkészen behúzta a lábát, és a részecskevetőt fürkészve megkérdezte:

– Kedveled a trandoshai technológiát?

– Ez hamarabb elbánik a pajzsokkal, mint a mi E-Web lövegeink – magyarázta Atin. – És az LJ-50-es kellemes támogatást nyújt majd, amikor leromboljuk a létesítményt. Csak a biztonság kedvéért hoztam el. Nem a Köztársaság gyártja a legjobb felszerelést.

Niner eltöprengett azon, hogy Atin beszélt-e már bármi másról, mint a felszerelésről. Az osztaga szánalmas egy csapat lehetett, szánalmas instruktorral. A kívülállók szemében a klónok teljesen egyformának tűntek, ám valamennyi osztagot megváltoztatta kissé a közösen szerzett tapasztalatok, főként a kiképző hatása. Valamennyi egység felkészülését egy olyan parancsnok vezette, aki a külvilágból érkezett, és a tanítványai általában átvették az egyedi jellemvonásait, de még a szókincsét is.

„Tanulunk – gondolta Niner. – Gyorsan tanulunk, és sajnos mindent. Mint például ezt a trágyahordót...”

És valamennyi osztagban magától kialakult a belső hierarchia, amelyet a genetikailag beprogramozott sajátosságok, a szerepek és az azokhoz társuló erősségek, illetve gyengeségek határoztak meg. Niner tudta ezt, és úgy gondolta, máris ismeri Fit, és csaknem biztosra vette, hogy hová tart Darman.

De Atin egyelőre nem foglalta el a maga helyét.

Fi egy rövid nyelű energialándzsát tartott a kezében. Meg-meg lóbálta, és elmosolyodva nézegette.

– Azt meg honnan szerezted? – érdeklődött kíváncsian Atin.

– Emlék a Geonosisról – felelte Fi, és kacsintott egyet. – Kár lett volna veszni hagyni. – Előrenyújtott karral megpörgette a fegyvert, aminek vége alig néhány ujjnyira kerülte el Atint, akinek a szeme sem rebbent. – Tudod, hogy jószerével nem is kell bekapcsolni az energiamodulját? Van súlya ennek a kis szépségnek – folytatta Fi, azzal rézsútosan elrántotta maga előtt a lándzsát, mintha lesújtott volna valakire. – Hoppá! Ettől könnybe lábad a szemük!

– Nekem nincs szükségem geonosisi emléktárgyakra – jelentette ki jeges hangon Atin. – Fogalmazzunk úgy, hogy amit ott láttam, kitörölhetetlenül belevésődött az agyamba.

– Nézd, én...

Niner közbevágott:

– Majd később megbeszélitek! Mozgás, emberek!

Niner tudta, hogy előbb-utóbb rendeznie kell az ügyeket Atinnel, és azon tűnődött, létezik-e valami, ami feltámasztja a fickóban a természetes igényt arra, hogy a csapat tagja legyen. Atin negatív hozzáállásán is elgondolkodott.

„Előbb-utóbb össze kell kapnia magát – morfondírozott –, muszáj lesz, különben mindannyian bajba kerülünk.”

Az elülső válaszfal egyik polcának támaszkodva lecsatolta a hátizsákját. Negyvenöt kilóval könnyebben benyomakodott Fi és Atin közé, és benézett a pilótafülkébe.

A műszerfalnál egy R5 droid tett-vett. Jelenleg még a gépet töltötte fel egy droidvezérlésű tartálykocsiból, közben halkan mormogott és fúttyögött magának. Niner mélyen előrehajolva becsatlakoztatta a kézi komputerét a hajó központi számítógépébe, hogy ellenőrizze a repülési tervet. Az R5 nem törődött vele, a fotoszenzorait sem fordította felé. Csakis a feladatára összpontosított, vagyis hogy végigrepüljön a megadott útvonalon.

A rögtönzés, az akció közben való gondolkodás, a rendelkezésre álló források legjobb felhasználása, mind részét képezték a kommandósok működésének. Ehhez azonban megfelelő adatok és információk is kellettek.

Ami mindeddig a rendelkezésükre állt, az nem volt elég ahhoz, hogy megtervezzék a küldetést, ami azt jelentette, hogy vagy a terepen kell beszerezniük a szükséges adatokat, vagy a biztos kudarc vár rájuk. Niner nem akart csalódást okozni Jusik padavannak. Lerakta a számítógépét, és visszaoldalazott a zsiliphez, gondosan ügyelve, hogy ne vágja fejbe Fit vagy Atint.

– A felszállás pillanatában életbe lép a rádiócsend – közölte Jusik a nyíláson behajolva. – A Majestic cirkálót átirányítjuk a Qiilurához. Egy parszekre fog állomásozni a bolygótól, az önök jelentkezésére várva. Amint kivonást kérnek, egy órán belül csapatszállító érkezik a megadott helyszínre.

Niner majdnem megkérdezte, hogy meddig fog várni a Majestic, de attól tartott, hogy úgy tűnne, kételkedik az osztaga alkalmasságában. Amúgy meg ismerte a választ: a hajó addig lesz ott, amíg valaki elkapja Uthant, még ha ez a sokadik kommandós egységnek sikerül is. Nem kimondottan az Omega-osztagot fogja várni...

– Nem fogjuk megvárakoztatni őket – ígérte elmosolyodva Niner.

– Mire van még szükségük?

– Semmire, parancsnok – felelte a fejét rázva Niner.

Darman a rámpa mellett állt, mint valami díszőr, arra várva, hogy a Jedi távozzon.

– Nos, rendben – mondta Jusik, és kissé tétovának tűnt, mintha szeretett volna elsétálni, de meggondolta volna magát. – Remélem, én vehetem át a jelentésüket a visszatérésük után.

Niner ezt szó szerint értette, noha Jusik úgy nézett rá, mintha másféle értelemben mondta volna. Logikusnak tűnt, hogy a padavan parancsnok hallani akarja a frissiben megszerzett értesüléseket és információkat. Jusik végül megfordult, és elballagott, mire Darman beoldalazott a gépbe. A zárófedél kissé rázkódva bezárult, a mennyezetről finom rozsda szitált alá.

„Csak landolnia kell” – nyugtatta magát gondolatban Niner.

Holovetítésre állította a számítógépét, és szemügyre vette a valóságban létező mezők, tavak és erdők háromdimenziós képére vetített virtuális útvonalat. A célzóna egy Imbraani nevű városkától körülbelül harminc kilométerre északra terült el.

Az orbitális pályáról készített képek egy kuvaraerdő közepén álló kétszintes épületet ábrázoltak. Az ócska fémlemezekkel burkolt építményt oda nem illően jól ápolt pázsit vette körül. A részletekből alig látszott valami, a nagy magasságban keringő felderítő droid csak alacsony felbontású felvételeket tudott készíteni. A pázsitot körülfutó ösvényen apró pontok mozogtak – ezek csakis őrök lehettek.

– Hogy élve kell elfognunk, az egy kicsit megbonyolítja a dolgokat – jelentette ki Darman, mialatt Niner válla felett tanulmányozta a fényábrákat. – Máskülönben az egészet egyszerűen elbombáznák a hutt űrig.

– Erre teremtettek minket – válaszolta Niner –, a bonyolult munkákra.

Néhány másodpercre lehunyta a szemét, és elképzelte a bevetést, a felszállástól kezdve. Gondolatban végigment valamennyi részleten, legalábbis minden részleten, amit a korántsem tökéletes hírszerzés nyújtani tudott, és azokon is, amelyek a több száz gyakorlat során szerzett saját tapasztalataiból származtak.

Ebben az elmélyült állapotában eszébe jutott valami. Maga elé képzelte Jusik arcát és esetlen, ideges vállrángatását. Hirtelen rájött, mire célzott a padavan, amikor azt mondta, „remélem, én vehetem át a jelentésüket a bevetés után”. A mondat azt jelentette: sok szerencsét. Jusik szerette volna, ha ők négyen élve térnek vissza a küldetésből.

Niner, mióta az eszét tudta, azt gondolta magáról, hogy ő egy katona, akit arra tenyésztettek és neveltek, hogy meghaljon, így most eléggé különösnek találta a padavan érzéseit. A teljesen kifejlett gdanok testének hosszúsága alig érte el a harminc centimétert, és egy egész falka kellett még egy merlie borjú leterítéséhez is. Ám éjszakánként, amikor előjöttek a föld alatti telepeikről, és vadászni indultak, a gazdák bezárták ajtóikat, és nem mentek ki a földjeikre.

A helyiek elsősorban nem a fogaiktól féltek, hanem a baktériumoktól, amelyeket hordoztak. Egy kisebb karmolás vagy harapás is könnyen végzetes lehetett. Ráadásul Fulier mester a teljes baktakészletüket elhasználta, amikor elsősegélyben részesítette a falu lakóit, így Etain ugyanúgy falak közé kényszerült éjszakára, mint a házigazdái.

Hallotta kintről az apró ragadozók hangjait, a folytonos szuszogást, csámcsogást és a végtagok surrogását. A lábát maga alá húzva ült a szalmazsákon, és sorban elrágcsálta a lepényeket. Majdnem eléggé kiéhezett ahhoz, hogy megkóstolja a főtt barqot, de csak majdnem. „Egy kevés baktérium jót tesz az immunrendszernek – bölcselkedett magában. – Valószínűleg rosszabbat is ettél már anélkül, hogy tudtál volna róla...”

Csakhogy ezúttal tudta.

Az ételt érintetlenül hagyva ide-oda gurítgatta a két tenyerében a holorajzokat tartalmazó gömböt, és azon törte a fejét, hogy hogyan tudná eljuttatni az információkat a Jedi Tanácshoz. Lopjon egy csillaghajót? Talán sikerülne. Adó-vevőn továbbítsa az anyagot? Nem, a neimoidik szigorúan ellenőrzik a rádióforgalmat, és egy a Qiiluráról a Coruscantra küldött üzenet biztosan felkeltené a gyanakvásukat. Nekiláthatott volna keresni egy futárdroidot, de nem sok esélyt látott arra, hogy talál. Ráadásul a kutatás rengeteg idejét emésztette volna fel.

Ezek után úgy gondolta, hogy alighanem saját magának kell elvégeznie a munkát.

A fénykard ugyan a legkiválóbb fegyverek közé tartozott, csakhogy neki most egy egész hadseregre lett volna szüksége. Majdnem összezúzta a felismerés, hogy miután a csapnivaló esélyek ellenére megszerezte az értékes információt, talán nem lesz képes eljuttatni azokhoz, akinek szükségük van rá.

– Még nem végeztem – mondta hangosan. Ám attól tartott, hogy mégiscsak végzett, legalábbis ma éjszakára. A szemhéjait ólomnehéznek érezte. A könyökét a térdére támasztotta, és a tenyerébe temette az arcát.

Egy kiadós éjszakai alvás. Reggel talán jobb ötletei támadnak. Lehunyta a szemét. Képek suhantak át az elméjén... Coruscant képei... a társaival gyakorolja, hogyan mozgasson egy labdát pusztán a gondolataival... egy jó forró fürdő... egy vacsora, ami megbízhatóan tiszta forrásból származik...

Hirtelen valamennyi idegszála mintha felizzott volna, a szívverése szempillantás alatt felgyorsult. Először azt hitte, elszundított és álmot lát, de pillanatok alatt rájött, hogy teljesen ébren van.

Valami megváltozott. Az Erőben változott meg valami, méghozzá mindörökre. Etain talpra ugrott, és egyszeriben rájött, hogy mi – a megértéséhez nem kellett sem felkészítés, sem bölcsesség. A génjeibe kódolt ösztönei valósággal sikoltották neki.

Valami – vagy inkább valaki – eltűnt az Erőből.

– Mester... – suttogta felindultan.

Eddig csupán gyanította, hogy Fulier meghalt. Most már biztosan tudta, és azt is, hogy alig néhány pillanattal korábban következett be. Nem vehette biztosra, hogy hol és hogyan, viszont eleget tudott a neimoidik zsoldosairól és azok módszereiről ahhoz, hogy nagyjából megsejtse.

Az odakint hemzsegő gdanokkal nem törődve odafutott a pajta ajtajához, és kitárta. Tehetetlenségében és kétségbeesésében csinálta. Semmit sem tehetett.

Sem most, sem soha többé.

Valami mozgott a magas fűben. Egy magányos teremtmény, amely a hangjai alapján jóval nagyobb lehetett, mint egy gdan. Ekkor vette észre, hogy nem hallja a gdanok folytonos zajongását. Az állatok eltűntek.

Etain a fénykardjáért nyúlt, és a biztonság kedvéért a kezébe vette.

Hirtelen hangos rikoltozást és szárnycsattogást hallott, amitől eléggé megijedt. Az egyik bokorból bőrhátúak röppentek fel, és szóródtak szét a sötétben; a csillagok fénye meg-megcsillant a testüket borító pikkelyeken.

Etain csakis egyszerű vágyakkal teli, kisebbfajta teremtményeket érzékelt az Erőben, valamint egy hím merlie-t, amely a kerítés közelében bolyongott. A szájából olyan félelmetes agyarak meredeztek, hogy még a gdanok sem mertek a közelébe menni.

Etain felnézett az égre. Változatlannak látszott, állandónak, de ő tudta, hogy sosem volt és nem is lesz az.

Jönnek...

Hallani vélte az idős asszony hangját. A gyásztól és az alváshiánytól legyőzetve visszabotorkált a pajtába, és gondosan bereteszelte az ajtót.

Csupán egy újabb, rovarölő szerekkel és műtrágyával megrakott munkagép, amelyet egy gazda kibérelt, hogy feljavítsa a földjét a barq betakarítása után, és amelyet egyetlen droid pilóta vezet. Legalábbis, a Narsh trágyahordó jeladója ezt közölte a Qiilura repülésirányítóival, és mert egyetlen rakéta sem száguldott a gép után, valószínűnek tűnt, hogy elhitték.

Darman továbbra is a sisakjának és az öltözetének bővítményeit tanulmányozta, és egy idő után megszólalt:

– Régebben azt hittem, én viselem ezt a páncélt. Most meg úgy érzem, ez visel engem.

– Hát igen, az utóbbi időben egész halom kreditet költöttek fejlesztésre – válaszolta Fi. – Két lábon járó fegyverrendszerek, mi?

– Kétszáz kilométer – jelentett Atin anélkül, hogy felnézett volna kézi számítógépéről. A sisakját maga mellé rakta úgy, hogy az apró reflektor felfelé irányult, a mennyezetre, és adott némi fényt a teljesen zárt raktérben. Darman a légköri hajtóművek dübörgése miatt nem hallotta a társát, de le tudta olvasni a szájáról a szavait: – Reméljük, minden működik.

Az osztag egyaránt felkészült a szabályos landolásra és a gép elhagyására is, amennyiben a szeparatisták felszíni egységei felfedezik őket. Darman remélte, hogy kitart a szerencséjük. Szélsőségesen leterhelték magukat, sokkal több felszerelést szállítottak, mint a kiképzés alatt bármikor, és pontosan a leszállózónában kellett földet érniük, máskülönben vonszolhatják a súlyos terhet kilométereken át. És ha ugraniuk kellett, csakis a „nagy magasság – alacsony nyitás” eljáráshoz folyamodhattak. Ha a biztonságosabb, lassabb „magas nyitás” módszert választották volna, akár ötven kilométerre is elsodródhattak a céltól.

Darman a legkevésbé sem vágyott arra, hogy perceken keresztül teljesen védtelenül lógjon a levegőben.

Niner a számítógépét tanulmányozta, amelyet a jobb combján egyensúlyozott. Húsz centiméterrel a berendezés felett ott derengett a pillanatnyi helyzetükhöz viszonyított háromdimenziós térkép és a tervezett útvonalat jelző vörös sáv. Niner felnézett Darmanre, és a hüvelykujját feltartva jelezte: „irányon vagyunk, a cél felé tartunk”. Darman biccentett, és viszonozta a kézjelet.

A négy katona egy kisebb hadseregnek is elegendő tűzerőt hordozott, így a berakodás komoly kihívást jelentett. Darman úgy megtöltötte a zsákját, hogy az majdnem széthasadt. A tartalék fegyvereit és energiacelláit, valamint a robbanóanyagokat egy fél méter magas, ütésbiztos fémláda tartalmazta. A DC-17-est a mellkasához szíjazva hordozta, hogy a keze szabad legyen. Alaposan felszerelkezett különféle detonátorokkal, amelyeket a töltetektől gondosan elkülönítve tárolt az övtáskáiban. Még a többletfelszerelés nélkül is olyannyira elnehezült, hogy ülő helyzetből csak felpattanni tudott, lassan felállni nem. A biztonság kedvéért gyakorolta néhányszor a fárasztó műveletet – nem ment egykönnyen. Abból a gondolatból merített vigaszt, hogy a célpont közvetlen közelében fognak földet érni, vagyis nem kell sokáig cipelnie a temérdek holmit.

– Száz kilométer – jelentette be Atin, és kikapcsolta a reflektorát. – Sisakot fel!

A raktérre sötétség borult, és hallani lehetett a sisakok szűrő és lélegeztető rendszereinek beindulását kísérő szisszenéseket. Mostantól kezdve csakis közelről beszélhettek egymással – a Qiilurán ez a távolság nem haladhatta meg a tíz métert, máskülönben a szeparatisták könnyen felfedezték volna őket.

A gép belsejében egyetlen lámpa sem égett, csupán Niner számítógépe adott némi világosságot, valamint a sisakok arclemezének vetítőrendszere bocsátott ki halovány kék fényt – négy testetlen, kísérteties T-alak derengett a sűrű félhomályban. Niner a fejét oldalra billentve figyelte a szimulált tájkép felett sikló vörös háromszöget, amely a gépük helyzetét jelezte.

A hajó ereszkedni kezdett, és továbbra is tartotta az előírt irányt. Még néhány perc, és...

Hirtelen tompa dobbanás hallatszott, a padló alig érezhetően megremegett, és a hajtóművek dübörgése megszűnt.

Darman egy másodpercig azt hitte, hogy légelhárító lövedékek találták el őket. Niner azonnal talpra ugrott, előrenyomult a pilótafülkéig, és mialatt fordult, véletlenül fejbe verte Atint a hátizsákjával. Darman tudatos gondolkodás nélkül megragadta a hátsó kijárat vésznyitó karját, és felkészült, hogy az őrmester parancsára megrántsa.

Az orr felé pillantva látta, hogy a droid jelzőlámpái szaporán villognak. A gépezet párbeszédet folytatott a hajó számítógépével, ám az valamiért nem engedelmeskedett neki.

– Légelhárítás, őrmester? – kérdezte izgatottan.

– Madárraj – felelte Niner csalókán nyugodtan. – A légköri hajtóművek kiégtek.

– Az R5-ös képes siklórepülésben levinni minket?

– Azzal próbálkozik.

A hajó az oldalára dőlt, és Darmannek meg kellett kapaszkodnia egy vezetékben, hogy állva maradjon.

– Nem, ez nem siklás – állapította meg –, hanem zuhanás.

– Elhagyjuk a gépet! – jelentette ki Niner. – Ugrás, azonnal!

A Narsh trágyahordó nem hagyta őket cserben; a véletlennek esett áldozatául, rosszkor repült rossz légtérben, és egyenesen be leszáguldott egy helyi madárrajba. Most pedig forogva zuhantak egy olyan landolás felé, amelyet még a legkorszerűbb Katarn páncélban sem élhettek túl.

Darman meghúzta a kart. A hátsó zárófedél levált a pántjairól, és elrepült. A helyén támadt nyíláson betóduló szél felkavarta a port és a szemetet a raktérben. Odakint teljes sötétség uralkodott, ami még az éjjellátóval felszerelt ejtőernyősöket is komoly kihívás elé állította. Darman azon kapta magát, hogy életében immár másodszor erős kételyek ébredeznek benne. Megfordult a fejében, hogy talán ő is azok közé a megvetendő teremtmények közé tartozik, akiket a kiképző őrmestere úgy nevezett: gyávák.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – kiáltotta Niner. Fi és Atin át nyomakodott az ajtónyíláson, és kiléptek a semmibe. „Ne is próbálj ugrani, csak engedd el magad!” – emlékeztette magát Darman, és hátrahúzódott, hogy utat adjon Ninernek. Maradni akart, hogy annyi felszerelést mentsen meg, amennyit csak bír. Tudta, hogy szükségük lesz a sorozatlövő sugárvetőkre. Máris felkapott néhányat a szétszerelt fegyver alkatrészei közül.

– Indulj! – szólt rá Niner. – Te mész elsőnek!

– A felszerelést is vinnünk kell! – felelte Darman, és odadobott a társának két egységet. – Fogd meg ezeket, én majd...

– Azt mondtam: ugorj!

Darman nem volt elhamarkodott ember, ahogyan a többiek sem. A kommandósok kiszámított kockázatokat vállaltak, és ő most úgy számította, hogy Niner nem fogja itt hagyni. Az őrmestere a nyitott ajtó előtt állt, a karját parancsolóan kinyújtva mutatta neki, hogy azonnal hagyja el a gépet. Darman azonban már elszánta magát, és most gyors döntésre jutott. Előrelendült, és mélyen lehajolva a vállával kitaszította Ninert a nyíláson, majd megkapaszkodott az ajtó keretében, hogy ne bukjon a társa után. A sisak hangszóróiból hallatszó káromkodás egyértelművé tette, hogy Niner nem számított erre, és nem is örült neki. A következő pillanatban az extra felszerelése, amit szíjak kötöttek össze a derekával, egy rándulással kirepült a zsilipen. Darman hallott még egy utolsó szitokszót, aztán már kikerült Niner adásának hatósugarából.

Elkapott egy hevedert, és kinézett, de nem láthatta az őrmestert, ami valószínűleg azt jelentette, hogy más sem látja. Nagyjából egy perce maradt, hogy összeszedje azt, amit tud, és kijusson a gépből, mielőtt az a földbe csapódik.

Felkapcsolta a sisakreflektorát. Nem szakíthatott időt arra, hogy a szél süvítését hallgassa, vagy a hajtóművek megnyugtató dübörgésének hiányával törődjön, de mindkettőre felfigyelt. Nekilátott, hogy egy kötéllel egymáshoz kötözze az E-Web darabjait, mert tudta, hogy szükségük lesz a nehézfegyverzetre.

Kesztyűben nem egyszerű csomót kötni, de még nehezebb egy zuhanó gép fedélzetén, amikor valakit pillanatok választanak el a megsemmisüléstől.

Darman első csomója szétcsúszott, mire trágár átkokat dörmögött. Ismét meghurkolta a kötelet, szorosra húzta a csomót, ami ezúttal tartott. Mialatt ledobta a fegyvert, és odavonszolta a kijárathoz, a megkönnyebbüléstől hatalmasat sóhajtott. Senki sem hallhatta, és nem érdekelte, hogy a droid miképp vélekedik róla.

Aztán kilépett a fekete semmibe. A szél azonnal belekapaszkodott, és sodorni kezdte.

Nem látta maga alatt a tájat, ami elterelte volna a figyelmét a szeme előtt világító adatsorokról. Szabadesésben zuhant, közel kétszáz kilométer per óra sebességgel, és egy nehéz, nagyon nehéz löveg darabjai lebegtek felette.

Ejtőernyős zuhanópózba manőverezte magát úgy, hogy a zsákja egyenesen a hátán feküdt, a karabélyát az oldalához szorította, míg a tárolóládája a combja hátsó részén nyugodott. Eltervezte, hogy amikor nyolcszáz méternél kinyitja az ernyőt, elengedi a konténert. Aztán aktiválja a fékrakétákat, nehogy a jelentős többletsúly miatt végzetes sebességgel érkezzen a talajra.

Igen, pontosan tudta, hogy mit csinál. És igen, bevallotta magának, hogy fél.

A kiképzés alatt egyszer sem ugrott ekkora, ráadásul rögzítetlen rakománnyal.

Az ernyő kinyílt, és akkorát rántott rajta, hogy úgy érezte, falnak ütközött. A fékrakéták működésbe léptek, és felforrósították körülötte a levegőt. Most már kormányozni is tudott. Elszámolt tizenötig.

Tőle jobbra fehér fény ragyogott fel – a Narsh munkagép elérte a talajt, és felrobbant, körülbelül harminc kilométerre a tervezett leszállózónától.

Darman hirtelen rájött, hogy az R5-ös gyakorlatilag eszébe sem jutott, mialatt kimenekült a gépből. A droid feláldozható volt.

„És alighanem minket, kommandósokat is annak tekintenek” – töprengett magában, és meglepődött azon, hogy milyen könnyű így gondolkodni.

Most már látta maga alatt a felszínt. Az éjjellátó készüléke zöld fénnyel világító fákat varázsolt a szeme elé. Már csak néhány méter választotta el a csúcsuktól.

Nem, nem, nem!

Megpróbált kitérni, de nem sikerült.

A levegőben repülve keményen, átkozottul keményen nekiütközött valaminek. Pillanatokkal később a földnek csapódott, aztán már semmit sem érzett...

Negyedik fejezet

„Ez a gének kiválasztásának és manipulálásának igazi művészete. Az ember természetéből adódóan tanulékony, de egyben erőszakos, önző, vágyakkal teli és fegyelmezetlen. Így aztán pengeélen egyensúlyozunk, hogy elnyomjuk azokat a faktorokat, amelyek engedetlenséghez vezetnének, ugyanakkor megőrizzük az intelligens viselkedéshez és agresszióhoz szükséges tulajdonságokat. ”

Hali Ke, a Kamino genetikai kutatócsapatának vezetője

Niner épp az ejtőernyőjét gyűjtötte be, amikor meghallotta a robbanást, mire azonnal felegyenesedett, és körülnézett. A fák csúcsai felett fehér tűzoszlop tört az éjszakai égboltra. Tudta róla, hogy fényes és forró, mert a sisakjának fényszűrője működésbe lépett, nehogy a ragyogás kiüsse az éjjellátó rendszert.

Noha előre tudta, hogy bekövetkezik, elcsüggedt. Valószínűnek vélte, hogy Darman nem jutott ki a gépből. A társa megtagadta a parancsát. Megmondta neki, hogy ugorjon, de nem tette meg.

„Szóval, talán elvesztetted egy testvéredet, talán nem – kesergett magában. – De még kettőt el fogsz veszíteni, ha nem kapod össze magad, és nem cselekszel gyorsan!”

Betájolta a robbanás helyzetét, majd összegöngyölte az ejtőernyőt, de mielőtt elásta, gondosan levágta róla a függesztőzsinórokat. Az ötszáz kiló szakítószilárdságú zsinórok bármikor jól jöhettek még. A bal keze hüvelyk és kisujja között nyolcas alakúra tekercselte valamennyit, a kötegeket belegyömöszölte az egyik övtáskájába, aztán elindult, hogy megkeresse a készletét.

A csomag tőle nem messze érkezett a talajra. Az alacsony nyitás technika, ha jól működött, pontosnak kellett lennie. Egy mező szélén rátalált a zsákra.

Fekete szőrrel borított, apró állatok hemzsegtek rajta, és szemlátomást teljesen lenyűgözve, lelkesen rágcsálták az oldalán végighúzódó puha szalagot, ami az ütésektől védte. Az őrmester felvillantotta a reflektorát, hogy elkergesse az állatokat, de azok előbb meredten bámulták a fényt, aztán dühösen cserregtek és cincogtak, végül rohamra indultak.

Niner csak bosszús lett, félnie nem kellett. Az apró fogak ártalmatlanul siklottak le a páncéljáról. Mozdulatlanul állva figyelte részben a teremtményeket, részben az adatbankjából előhívott információkat, amelyek az arclemezén végiggördülve arról tájékoztatták, hogy a teremtményeket gdannak nevezik, és nem szerepelnek a veszélyes idegen fajok listáján.

Mindeddig nem találkozott más idegen lényekkel, csupán a kaminóiakkal és néhány instruktorral, valamint azokkal, akiket a Geonosison látott a céltávcsövén keresztül. A tájékozódáshoz nem számíthatott másra, csak az adatbankjába feltöltött hírszerzési adatokra – vagy azokra, amelyeket ő maga szerez be.

A gdanok végül egy kivételével rájöttek, hogy Niner nem ehető, és eltűntek a derékmagasságú gabonatáblában. A teremtmény, amelyik ott maradt mellette, konokul rágcsálta a bal csizmáját, amiért elismerés járt a kitartásának, ha az eszének nem is. A csizmát úgy tervezték és gyártották, hogy ellenálljon mindennek, az űr vákuumától kezdve egészen a savakig és az olvadt fémekig. Az apró állat azonban szemlátomást hitt abban, hogy az elszántság és a szorgalom végül meghozza a gyümölcsét.

Niner biztosra vette, hogy Darmant lenyűgözné a jelenség. Szívből sajnálta a testvérét. Minden adottsága megvolt ahhoz, hogy jó bajtárs legyen.

– Jól van, elég lesz! – szólt rá a gdanra, és karabélyának válltámaszával oldalba lökte. – Fontos dolgom van, hagyj már békén!

A gdan erősen ráharapott egy csatra, közben felnézett Niner szemébe, vagy legalábbis így tűnt. Valójában csak a sisakot és a kék fénnyel világító T-alakot láthatta. Aztán végre szétnyitotta a száját, és eliszkolt a legközelebbi bokor felé. Néhány méterrel odébb még egyszer visszanézett, aztán az üreglakó állatok ügyességével és fürgeségével eltűnt egy sötét lyukban.

Niner elővette a kézi számítógépét, hogy megállapítsa a helyzetét. A helyi globális helyzet-meghatározó rendszerre nem csatlakozhatott rá, nehogy a neimoidik észrevegyék, de módjában állt felhasználni a hajójuk utolsó ismert pozícióját, illetve összevetni a környék tereptárgyait a térképével. Szerette ezt az ódivatú katonáskodást. Akkor is el kellett végeznie a feladatát, ha a korszerű műszaki eszközök csődöt mondtak, még akkor is, ha csupán egy ócska trandoshai tőr állt a rendelkezésére.

„Ha szíven szúrtok valakit, attól még elszaladhat. Egyszer láttam egy embert, aki, miután szíven szúrták, majd száz métert futott, de közben még ordított is. Menjetek a nyakra, így ni! – Skirata őrmester rengeteg mindent tanított nekik a tőrökről. – És adjatok bele erőt is, fiúk!”

Niner persze nem tagadta, hogy a műszaki eszközöknek is megvan a helyük a nap alatt. Egy robogó most éppen jól jött volna neki és társainak, bár korábban nem gondolták, hogy szükségük lesz rá. A terv úgy szólt, hogy a célponttól alig öt kilométerre fognak földet érni.

„Ne törődj vele! – szólt rá magára gondolatban. – Amúgy is túl feltűnő lenne itt egy robogó. Tudta, hogy felszerelés súlya miatt a megszokottnál lassabban fog haladni, de azt is, hogy előbb utóbb eléri a találkozási pontot. És ha Fi és Atin épségben ért földet, akkor már elindultak az Alfa találkozási pont felé.

Bemérte az irányt, elindult, és megpróbált tíz kilométeres sebességgel haladni, gondosan kerülve az utakat, ösvényeket és nyílt területeket. Skirata őrmester „sétának” nevezte azt, amikor egy katona tíz kilométer per órás iramban haladt huszonöt kilós felszereléssel a hátán. „Ez a közönséges katonáknak való – szokta mondogatni, olyan hangsúllyal, mintha a természetes úton születetteket nem tartotta volna emberi lénynek. – Ti kommandósok vagytok. Jobban kell teljesítenetek, mert jobbak vagytok!”

Niner most majdnem háromszor akkora terhet szállított. Először a vállára vetve cipelte, de hamarosan vontatta maga után, mint valami szánt, de így sem boldogult egykönnyen. Elhatározta, hogy amint visszatér a támaszpontra, a következő bevetés felszereléslistájának első helyére egy hordozható lebegtetőrendszert fog beírni.

A Qiilura holdjából csak egy keskeny szelet izzóit az égen, és ő hálás volt ezért. Világosszürke páncélja úgy világított a sötétben, akár egy jelzőfény.

„Hát a fejesek erre még sosem gondoltak?” Elfojtotta az elöljárói iránti bíráló véleményét – a klónok nem szoktak kételkedni a parancsnokaik döntéseiben és úgy döntött, biztos van valami, amit ők tudnak, ő maga pedig nem. Neki csak a parancsokat kell végrehajtania.

Ettől függetlenül tett egy kisebb kitérőt egy keskeny folyó felé, és megállt annyi időre, amíg bekente iszappal a páncélját és a csomagját. Felesleges lett volna próbára tenni a szerencséjét.

Az Alfa találkozási ponttól négyszáz méterre lelassított, és nem azért, mert nem bírt a terhével. Csendben, feltűnés nélkül akarta megközelíteni a helyszínt. A felszerelést behúzta az aljnövényzetbe, és gondosan rögzítette a helyzetét az emlékezetében, hogy később könnyen rátaláljon. Tartott attól, hogy Fit és Atint követték. Vagy talán nem is értek el a találkozási ponthoz. És mindig fennállt egy rajtaütés lehetősége. Nem, Niner határozottan nem akart felesleges kockázatot vállalni.

Az utolsó kétszáz métert a magas fűben kúszva tette meg.

Ám a társai már a helyszínen tartózkodtak, és kettesben.

Niner azon kapta magát, hogy Fi sisakreflektorába bámul, és tudta, hogy az infravörös célzórendszer a szűrőmaszkja, illetve a mellvértje közötti keskeny sávra szegeződik. Ez volt a páncélzatának egyik sebezhető pontja, feltéve, ha valaki elég közelről adott le kellően nagy energiájú lövéseket. Persze, nem sok ellenség juthatott ilyen közel hozzá.

– Megijesztettél, őrmester – jelentette ki köszönés helyett Fi, majd leengedte a fegyverét, és végigmérte a parancsnokát. Kikapcsolta a reflektort, és a mellvértjére bökve hozzátette: – Nagy elmék, mi?

Fi is bekente valamivel a páncélját. Niner nem tudta megállapítani, hogy mivel, de a sávok kiválóan megtörték a teste körvonalait. A jelekből ítélve a gondolat mindhármukban felötlött. Atin is bevonta valamivel a páncélzatát, egy sötét és matt anyaggal.

– Alak, csillogás, árnyék, körvonal, szag, hang és mozgás – sorolta Niner az álcázás alapszabályát.

– Darmanről van hír? – érdeklődött Atin.

– A gép lezuhant, láttam a robbanást – válaszolta Niner. – Ő maradt utolsónak a fedélzeten.

– Hát akkor láttad kiugrani...

– Nem. Azt mondta, felmarkol annyi felszerelést, amennyit csak tud – válaszolta Niner, és úgy érezte, magyarázkodnia kell. – Engem kilökött a gépből. Nem lett volna szabad hagynom, hogy megtörténjen. De nem szándékosan hagytam hátra.

Atin megvonta a vállát, és felvetette:

– Hát akkor mink van?

– Van egy eltűnt testvérünk – felelte kapásból Niner.

– A készletekre gondoltam. Nála volt a rombolótöltetek java része.

– Tudom, mire gondoltál, és nem akarom hallani! – vágott vissza Niner, és dühös lett. Ha ő képes aggódni Darmanért, sőt sajnálni, akkor Atin miért nem?

Ám a perc aligha felelt meg a veszekedésre. Össze kellett tartaniuk. Egy négyemberes bevetés három emberrel: a sikerre való esélyük máris jelentősen lecsökkent. – Most egy csapat vagyunk. Jobb, ha hozzászoksz.

Fi közbeavatkozott – úgy tűnt, jó érzéke van ahhoz, hogy lehűtse a felforrósodott hangulatot.

– Egyébként minden felszerelésünk sértetlen. Még így is komoly károkat okozhatunk, ha rákényszerülünk.

„És egészen pontosan mit is kell lerombolnunk?” – tűnődött magában Niner.

Rendelkezésükre álltak ugyan az orbitális felderítés adatai, de nem tudhatták, hogy a célpontnak kijelölt épület falai közönséges téglából vannak-e, vagy kibélelték őket sugárálló, robbanásbiztos páncéllemezekkel. És lehet, hogy csak harminc-egynéhány őr védi a területet, de az is, hogy több százan rejtőznek föld alatti bunkerekben... Pontosabb adatok híján sehogyan sem határozhatták meg előre, hogy milyen felszerelésre lesz szükségük a munkához.

„Hát akkor b, mint bőven, a biztonság kedvéért” – állapította meg Niner.

Szeretett biztosra menni.

– Mennyi időt áldozunk Darman keresésére? – kérdezte Atin.

– A helyiek most már tudják, hogy társaságot kaptak. A megérkezés nem éppen csendesre sikerült.

– Standard eljárások – felelte kurtán Niner. Ezt kellett tenniük. A kommandósoktól ezt várták el. – Sorban felkeressük valamennyi találkozási pontot, várunk a megbeszélt ideig, és ha Darman nem tűnik fel, elmegyünk a robbanás helyszínére, és megnézzük, mi maradt. Aztán fogjuk eldönteni, hogy bevetés közben eltűntnek nyilvánítjuk-e, vagy sem.

– Ha te szakadtál volna el tőlünk, neked is jólesne, ha megkeresnénk – tette hozzá Fi. – Darman nem tud rádión értesíteni minket, ahhoz túl messze vagyunk. Túl veszélyes.

– Én nem várnám el, hogy miattam elfuseráljátok a küldetést – jelentette ki maró hangon Atin.

– Darman egyedül van, a fíerfekbe! Teljesen egyedül!

– Csak fogd be, rendben? – mordult fel Niner. A rövid hatótávolságú adásoknak megvolt az az előnyük, hogy a kommandósok sisakkal a fejükön akár ordítozhattak is egymással, senki sem hallhatta őket. – Hogy megkeressük Darmant, az nem csak helyes, de ésszerű lépés is. Ha megtaláljuk őt, megtaláljuk a felszerelését! Világos?

– Igen, őrmester! – vágta rá Fi.

– Értelek – válaszolta Atin –, de lennie kell egy időhatárnak, amelyen túl halottnak tekintjük.

– Ha nem kerül elő a holtteste, akkor fogom halottnak tekinteni, amikor befagy a Geonosis – válaszolta Niner, és továbbra is dühösen fortyogott magában, noha ennek okát nem igazán értette. – De addig kihajtjuk a belünket, hogy megtaláljuk, feltéve, ha ezzel nem rúgjuk fel a küldetést. Most kerítsünk valami póznát vagy rudat, amire felkötözzük a cuccot. Találnunk kell egy jó módszert a szállításra, különben elfelejthetjük a tíz kilométeres menetiramot.

Az elhangzottak ellenére Niner beállította az adó-vevőjét, hogy fogadja a nagy hatótávolságú adásokat. Abból nem lehetett baj, ha hallgatózik. Szilárdan megfogadta, hogy nem hagyja cserben Darmant – feltéve persze, hogy életben van.

A tisztás az előző napon még nem létezett.

Etain óvatosan lépkedett a kidőlt kuvaracsemetéken, mígnem Birhan nyomában beért a megfeketedett körbe. A levegőben füst és megpörkölődött barq szaga terjengett.

Birhanról dőlt a verejték. Etain nem sokat tudott a bolygó lakóiról, de a hangsúly alapján felismerte a keserves szitkokat.

– Ez már megint a te fajtád – szólt oda neki Birhan, miután ki káromkodta magát. A homlokához emelte a kezét, hogy védje a szemét a kelő nap erős sugaraitól, és szétnézett a földjén. A nappali világosságban tisztán látszott az éjszakai robbanás okozta pusztítás mértéke. – Most mihez kezdek? Mi lesz a szerződésemmel?

A válasz aligha lehetett kétséges. A neimoidik nem törődtek a helyi gazdák sorsával. Nem érdekelte őket, ha egy-egy természeti katasztrófa letarolta a rengeteg munkával megművelt földeket. Csakhogy itt nem természeti katasztrófa pusztított.

A robbanás körzetének átmérője elérte az ötszáz, a középütt lévő kráteré a tizenkét-tizenöt métert. Etain nem láthatta, hogy a kráter milyen mély, de a szélén álló trandoshai és ubese a sugárvetőjüket a kezükben tartva lefelé nézegettek, mintha kerestek volna valamit. Őt és Birhant éppen csak egy futó pillantásra méltatták, amiből gyanította, hogy annyira kiéhezettnek és elhanyagoltnak látszik, hogy simán nézik helyi parasztlánynak.

Valószínűleg túl késő lett volna ahhoz, hogy meggyőzze őket: a krátert egy meteordarab ütötte a földbe. Ám Etain jelenleg még annyit sem tudott, mint ők.

– Miből gondolod, hogy az én fajtám okozta? – kérdezte a házigazdájától.

– Teljesen egyértelmű – válaszolta rosszkedvűen Birhan. – Már egy rakás robogót, teherhajót és munkagépet láttam lezuhanni. Azok nem vájnak ekkora lyukat a talajba. Igen, szétszakadnak és kiégnek, de nem tarolják le a fél vidéket. Ez a gép egy másik bolygóról jött. És katonai gép volt. – Félrerúgott néhány megfeketedett növényt, és hozzátette: – Nem tudnátok valahol máshol, egy másik világon harcolni? Azt hiszitek, nincs elég bajunk?

Etain fejében megfordult a gondolat, hogy Birhan talán azt fontolgatja, átadja őt Hokan milicistáinak néhány kreditért, hogy kárpótolja magát az értékes barq elvesztéséért. Ő, az idegen, máris egy plusz éhes szájat jelentett a férfi számára olyan időszakban, amikor a pénz, amire számított, a terméssel együtt füstté vált. Eljött az idő, hogy másik rejtekhelyet keressen, és kitalálja végre, hogyan juttassa ki az információkat a Qiiluráról.

Még akkor is a felperzselt környéket fürkészte, amikor az ubese és a trandoshai hirtelen felegyenesedett. Elfordultak, és futva indultak a barqtábla mellett húzódó földút felé. Az ubese a bal tenyerét a sisakja oldalára nyomta, mintha hallgatott volna valamit – nyilván az adó-vevőjét. Akármilyen hívást kaptak, az ügy elég sürgős volt ahhoz, hogy rohanásra ösztönözze őket. A jelenet azt is megerősítette, hogy nem csupán egy a környéken gyakorinak számító baleset történt itt, nem egy közönséges Narsh munkagép zuhant le.

Etain várt még néhány pillanatig, aztán odasietett a gödörhöz, hogy megnézze, mi kötötte le az imént a milicisták figyelmét.

A robbanás hatalmas lehetett. Szinte teljesen simára gyalulta a kráter falát, és roncsok hevertek mindenütt. A pusztítás túl nagynak tűnt, aligha okozhatta egy kisebbfajta légi jármű.

Etain elvált Birhantól, és körbe-körbe járkált, ahogyan Hokan harcosai tették az imént, noha nem tudta, hogy mit keres. Már a kuvaraültetvény szélénél járt, amikor meglátta.

A kora reggeli napfény megcsillant egy megtépázott szélű, majdnem teljesen a talajba ágyazódott lemezdarabon. Etain leguggolt, és nekilátott, hogy az ujjaival félrekotorja a földet. Két percbe telt, mire elég nagy darabot túrt fel ahhoz, hogy lássa a formát, és még néhány, hogy rájöjjön, miért találja ismerősnek a fekete árnyalatokkal teli színeket. A detonáció szörnyű ereje szétszaggatta és eltorzította a fémdarabot, de biztosra vette, hogy látott már ilyet sértetlenül is.

A lemez egy R5 asztrodroid burkolatából származott, és a Köztársaság jelzései díszelegtek rajta.

Jönnek...

Etain remélte, hogy akárkik utaztak a gépen, túlélték a katasztrófát.

Darman egy pillanatra sem felejtette el, mennyire kockázatos nappal mozogni, és a tény, hogy izzó fájdalom hasított a jobb lábába, valahányszor ráterhelte a súlyát, a legkevésbé sem javított a hangulatán.

Két fárasztó órát töltött azzal, hogy sekély gödröt kaparjon egy bokor alá, nagyjából száz méterre egy kanyargós földúttól. A kövek és a gyökerek jócskán lelassították, ezért küszködött ennyi ideig. És lassították a sérülései is, amelyeket akkor szerzett be, amikor átzuhant egy fa lombkoronáján. De mostanra végre beásta magát. Ágak és levelek rejtekében, a hasán fekve figyelte az utat, néha a fegyverének céltávcsövén át, néha pedig a sisakjába épített elektrotávcsővel.

Egyedül annak örült, hogy az apró állatok, amelyek egész éjszaka háborgatták, mostanra eltűntek. Sokáig küzdött velük, míg végül feladta.

Szabadon mászkáltak rajta, és aprólékos gonddal felderítették a páncélzatát, majd elvonultak, és néhány méternyi távolságból figyelték. Aztán napkelte után már nem csillogtak az apró szemek a környező bokrok alján.

A pontos helyzetét nem ismerte. Nem csatlakozhatott rá a bolygó globális helyzetjelző hálózatára, mert a szeparatisták biztosan észrevették volna. Nem maradt más választása, mint hogy elhagyja a fedezékét, és tegyen egy kört, hogy összevethesse a környék tereptárgyait a holotérképével.

Azt legalább tudta, hogy észak felé néz. Valamivel korábban leszúrt egy ágat a földbe, és félkörívbe rendezett kavicsok segítségével, az árnyékot figyelve megállapította a nap mozgását, és ebből megkapta a keleti és nyugati irányt.

Ha a kézi számítógépe helyesen számította ki a sebességet és a távolságot, akkor negyvennél több, ötvennél kevesebb kilométerre volt az első találkozási ponttól, északkeleti irányban. Tisztában volt azzal, hogy gyalog nem képes időben megtenni ezt a távolságot, részben a felszerelés súlyának, részben a lába állapotának köszönhetően. Ráadásul, ha maga mögött vonszolta a holmit, feltűnő nyomot hagyott az aljnövényzetben, ami bárki figyelmét felkelthette.

Darman a hátára fordult, levette a lábát védő lemezeket, és a térdénél kinyitotta a védőruházatát. A fájdalom alapján úgy sejtette, hogy az ízület felett elszakadt egy izom vagy ín. Ismét átitatta baktával a rögtönzött kötést, rátekerte a térdére, majd visszazárta a védőöltözetét, felcsatolta a páncéldarabokat, és újra hasra fordult. Rég esedékes lett volna, hogy egyen valamit, de úgy döntött, hogy az még várhat egy kicsit. A DC-17-es elektromágneses távcsövén keresztül figyelte a föld utat.

Amikor annak idején első ízben viselte a belső kivetítővel felszerelt sisakot, a látóterében áramló és villogó adatáradat teljesen összezavarta, s elterelte a figyelmét. Fegyverének céltávcsöve még tovább növelte a zűrzavart. Fények, fények, fények... mintha Tipocaváros egyik ablakánál állt volna éjnek évadján, lámpákkal és csillogó felületekkel a háta mögött – oly sok kép vetült egymásra, hogy nem tudott összpontosítani arra, ami a tükröző üvegen túl volt látható.

Ám idővel hozzászokott. Igazából elég rövid idő alatt, mindössze egyetlen gyászos délelőttön, amikor a Kilo és Delta osztag tagjai először viseltek kivetítővel bővített sisakot, mialatt éles lövedékekkel tüzeltek. Azok, akik nem tudták gyorsan megszokni, nem tértek vissza a gyakorlatról. Darman megtanult látni, és mégsem látni. Folyamatosan tudatában volt a képjelek és számsorok által közölt információknak, amelyek tájékoztatták, hogy menynyi muníció maradt a fegyvereiben, riasztották, ha megsérült a védőöltözete, és értesítették, hogy mi történik körülötte.

Ezekben a pillanatokban csakis arra összpontosított, hogy végignézzen a tiszta csatornán, amit egymást átfedő, kék szegmensek fogtak körül, és amelynek közepén egy világos területen ábrázolódtak a legfontosabb lőelemek, mint például a célpont távolsága és a legjobb lőszögek. Darman észlelte és rögzítette emlékezetében az adatokat anélkül, hogy tudatosan figyelte volna őket. Csakis a célpontot látta.

Hirtelen mormoláshoz hasonló hangok ütötték meg a fülét, mire egész testében megmerevedett. Tőle jobbra valakik beszélgettek, de pillanatokkal később elhallgattak.

Darman várt. Végül ismét szófoszlányokat hallott, és két weequay sétált be a látóterébe lassan, gyanúsan lassan. Az út szélét nézegették, szokatlanul figyelmesen. Az egyikük egyszer csak megállt, a földet bámulta, és szemmel láthatóan izgalomba jött, már ha a széles, gyors taglejtések ezt jelentették ennél a népségnél.

A fickó aztán felnézett, előhúzott egy lézerpisztolyt, és majdnem nyílegyenesen ballagott a rejtekhely felé.

„Nem létezik, hogy lát engem – gondolta Darman. – Mindent a nagykönyv szerint csináltam. Nincs csillogás, nincs mozgás, nincs szag, nincs semmi...”

Ám a weequay tovább közeledett felé, hamarosan már az aljnövényzetben gázolt. Darmantől tízméternyire megállt, és körülnézett, mintha mindeddig egy nyomot követett volna, de most elvesztette. Aztán ismét megindult.

Darman szinte lélegezni sem mert. A hangja nem juthatott ki a sisakjából, de erről most nem tudta meggyőzni magát. A weequay már annyira közel járt hozzá, hogy érezte a teremtmény erős izzadságszagát, és tisztán látta a fegyvere, egy hadriumcsővel felszerelt KYD-21-es oldalának bordázatát, valamint azt, hogy a másik kezében egy vibrotőrt szorongat. Ezekben a pillanatokban még nyelni sem tudott.

„Rendben van, hogy félsz...”

A weequay jobbra-balra oldalazott, és derékmagasságban nézelődött, mintha egy könyvtári polcon válogatott volna az adatlemezek között.

„Rendben van, hogy félsz, mindaddig...”

A weequay tett néhány lépést előre, és közvetlenül a gödör szélén torpant meg. Darman érezte, hogy a letaposott ágak megérintik a hátát, aztán a teremtmény fölébe hajolt, lenézett, és mondott valamit, ami úgy hangzott: gah.

„... amíg fel tudod használni.”

Darman keményen belevágta az öklét a weequay álla alá, ezzel markolatig beledöfte a saját vibropengéjét a teremtmény torkába, és máris megcsavarta a csuklóját, hogy szétroncsolja a főereket. A bal karjával elkapta, és tartotta a rádőlő testet, amíg az meg-meg vonaglott. Miután nem mozdult többé, Darman az erőkifejtéstől reszketve, amilyen halkan csak tudta, a földre eresztette a hullát.

– Mit találtál? – kiáltotta a másik weequay. – Gar-Ul! Hé, Gar!

Nem kapott választ. „Hát akkor tessék!” – gondolta Darman, – azzal a vállához szorította a DC-17-est, és várt.

A másik weequay futni kezdett, és nyílegyenesen tartott a bokrok felé, ami átkozottul ostoba húzás volt a részéről, mivel nem tudhatta, mi történt a társával. Ezek az alakok túl sokáig uralkodtak a helyi gazdák felett, eltunyultak és óvatlanná váltak. A fickó ráadásul elkövetett még egy hibát: előhúzta a sugárvetőjét.

Darman tiszta fejlövéshez jutott, és szinte gondolkodás nélkül meghúzta az elsütőbillentyűt. A weequay elzuhant, majd a tagjait szétvetve hevert, a fejéből keskeny füstcsík szállt fel.

– Ó, csodás! – sóhajtott Darman, ha másért nem is, csak azért, hogy hallja a saját hangját. Ki kellett másznia a fedezékéből, hogy eltüntesse a holttestet.

Nem hagyhatta ott, messziről is látni lehetett. Várt néhány percig, éberen fülelt, aztán feltápászkodott, és sérült lábát kímélve kibicegett a nyílt területre.

Bevonszolta a tetemet a bozótba, közben érezte a megégett hús bűzét. Menet közben meglátta, mit követett az első weequay: apró állatnyomok széles ösvényét. A kíváncsi gdanok elárulták őt. Ismét kisántikált a bokrok közül, és egy lombos faággal gondosan elsöpörte a nyomokat.

„Ne pazarolj, nem szenvedsz szükséget!” Az áldozatainak már nem kellettek fegyverek. Darman, mialatt a pulzusa visszatért a normál értékre, hasznosítható tárgyakat keresve átkutatta a tetemeket, majd elrakott néhány adatkártyát és értéktárgyat. Nem érezte magát tolvajnak. Klón kommandósként minden személyes holmija a Nagy Hadsereg tulajdonába tartozott, és nem érzett késztetést arra, hogy bármit birtokoljon, de fennállt a lehetőség, hogy a kártyák olyan információkat tartalmaznak, amelyek segíthetnek neki a küldetés végrehajtásában, míg a gyöngyök és pénzérmék jól jöhettek, hogy megvásároljon valamit, vagy megvesztegessen valakit.

Végül keresett egy megfelelő helyet, ahol elrejthette a holttesteket. Nem szakíthatott időt arra, hogy eltemeti őket, ám hirtelen neszezést hallott az aljnövényzetből, majd apró fejek jelentek meg a levelek között.

– Már megint ti? – szólt oda az izgatottan szimatoló gdanoknak, noha azok a sisak miatt nem hallhatták. – Kialudtátok magatokat, mi?

A gdanok mind jobban felbátorodva araszolgattak előre, mígnem megrohanták a szétlőtt fejű weequayt; úgy borították el, mint valami sötét szőrű, eleven szőnyeg, és hangos csámcsogás kíséretében máris rágni kezdték.

Darman kissé megkönnyebbülve látta, hogy nem kell aggódnia a temetés miatt.

Ekkor halk hörgést hallott a másik weequay irányából, mire felé pördült, és azonnal rászegezte a karabélyát. A teremtményben még maradt némi élet, és ez jobban felbőszítette, mint korábban el tudta volna képzelni.

A Geonosison kemény csatákban vett részt. Droidok tucatjait semmisítette meg gránátvetővel és nehézfegyverekkel, nagy távolságból, a félelemtől és az életösztöntől felajzott állapotban. Harcolt, hogy életben maradjon.

Ez valami egészen más volt. Nem távolról tüzelt, és nem ostoba gépezetekre.

A weequay vére ott vöröslött a kesztyűjén és a jobb alkarpáncélján. És nem sikerült tisztán gyilkolnia, ami még inkább bántotta. Arra képezték ki, hogy öljön, öljön és öljön, de senki sem mondta el neki, hogy mit fog érezni utána. Érzett valamit, de hogy mit, azt nem tudta megnevezni.

„Majd később átgondolod” – szólt rá magára, azzal gondosan célzott, és helyrehozta a hibáját, mielőtt a kis testű húsevők serege átvonult volna a következő zsákmányhoz.

Ötödik fejezet

„Gondoljatok magatokra úgy, mint egy kézre. Mindannyian egy egy ujj vagytok, és a többiek nélkül mit sem értek. Egyetlen ujj nem képes markolni, sem irányítani, sem ököllé alakulni. Egyedül semmik vagytok, együtt mindent elérhettek. ”

Kai Skirata kiképző őrmester

Darman gyors iramban haladt déli irányba, felfelé egy fákkal teli emelkedőn. Eltervezte, hogy a nappali órákat egy gondosan kialakított rejtekhelyen tölti a környék legmagasabb pontján, valamivel a dombhajlat alatt.

Miután kiválasztotta a helyszínt, letelepedett, és nekilátott hálót kötözni ejtőernyőjének megmentett zsinórjaiból. A tevékenység lefoglalta és ébren tartotta. Már majdnem negyven standard órája nem aludt, és tudta, hogy a fáradtságtól az ember óvatlanabb és figyelmetlenebb lesz, mint az alkoholtól – veszélyesen figyelmetlen. Miután kialakította a négyzetrácsot a zsinórokból, fűcsomókat, gallyakat és leveleket dugott a csomókba. Végül megszemlélte a művét, és úgy ítélte meg, hogy egész jó álcahálót készített.

Munka közben a megfigyelést is folytatta. Megdöbbentőnek találta a Qiilurát. Az élettel teli világ különbözött attól, amit ő eddig látott. Színek, szagok és ismeretlen tapintású anyagok kavalkádja vette körül. Miután a kezdeti, emésztő félelme általános nyugtalansággá szelídült, kezdte részletesen megvizsgálni és befogadni mindazt, amit tapasztalt.

Leginkább a mozgásra utaló halk neszek idegesítették. Köröskörül élőlények kúsztak-másztak, röpködtek és zümmögtek. Néha felrikoltott valami, majd nyomban el is hallgatott. Kétszer is hallotta, hogy egy nagy testű állat csörtet a bokrok között.

A Geonosisszal való rövid és heves találkozását leszámítva, minden környezeti tapasztalata a Kamino elegáns, de zárt cölöpvárosaira korlátozódott, valamint az azokat körülölelő, folyton háborgó tengerre. A kizárólag a hatékonyságot szolgáló oktatótermek és barakkok, amelyekben tíz évet töltött, mialatt apró gyermekből tökéletes katona lett, jellegtelen, egy bizonyos feladatra tervezett és berendezett helyiségek voltak. A sivatagi, hegyi és erdei kiképzése teljes egészében szimulált környezetben zajlott le.

A Geonosis vörös síkságai sokkal sivárabbak és a maguk zordon módján sokkal fenségesebbek voltak, mint amilyennek az instruktorok elképzelték őket, és most a Qiilura mezői és erdői sokkal több mindent tartogattak számára, mint amennyit a háromdimenziós térkép mutatott.

A környéken legfeljebb kisebb erdők és alacsony dombok akadtak, vagyis ezen a terepen nem egykönnyen mozoghatott észrevétlenül.

„Összpontosíts – figyelmeztette magát –, gyűjts információkat! Igyekezz hasznosítani a kényszerű tétlenségedet!”

Most már nagyon örült volna egy jó ebédnek. Egy tisztességes ebédnek.

Elrágcsált egy szárított tápkockát, és emlékeztette magát, hogy a folyamatos éhsége nem valódi. Egyszerűen csak kimerült. Már elfogyasztotta az igényeinek megfelelő mennyiségű tápanyagot, és ha többet evett volna, kifogyott volna a készletekből. Pontosan egyheti élelemadagot tárolt a hátizsákjában, és még kétnapit a tartalék derékszíjában. Úgy határozott, hogy ha esetleg a negyvenkilós zsákot hátrahagyva kell menekülnie, a fegyverén kívül nem markol fel mást, csak a tartalék övét.

A domb alatt kanyargó keskeny csapáson ócska kerekes járművek döcögtek egyazon irányba. Szögletes tartályokat szállítottak, melyeknek zárócsatjait gondosan leplombálták. Barq. Darman meg sosem kóstolta, de még fentről, a dombtetőről is érezte a szagát. A gombák szagára emlékeztető émelyítő bűz egy időre elvette az étvágyát. Ha helyesen állította be a holotérképét, akkor a járművek a Teklet mellett működő átvevőhely felé tartottak. Darman a szeme elé emelte, és addig forgatta jobbra-balra a háromdimenziós képet, mígnem az egyik virtuális út egybeesett az alatta nyújtózó, valódi úttal.

Igen, most már szinte teljesen biztosan tudta, hogy hol van: tíz kilométerre keletre egy Imbraani nevű kisvárostól, körülbelül negyven kilométerre északkeletre a Béta találkozási ponttól, és negyven kilométerre keletre a Gamma találkozási ponttól. A repülési útvonal mentén választották ki a találkozási pontokat, hogy szükség esetén ne kelljen ide-oda vándorolniuk, hanem egy többé-kevésbé egyenes vonal mentén haladhassanak a cél felé. Az Alfa és a Béta pontok között széles erdősáv terült el, amelyben napközben is biztonságosan mozoghatott. A kényszerleszállás óta eltelt idő alapján úgy számította, hogy ha a társai épségben értek földet, és azóta tartották az ütemtervet, akkor jelenleg a Béta pont felé haladnak.

A gondolatsor végén valamivel jobb kedvre derült. Csak annyit kellett tennie, hogy elmegy a Gamma találkozási pontig, és ott bevárja az osztagát.

Ha pedig a társai nem bukkannak fel, akkor újragondolja a teendőit.

Ettől a gondolattól viszont elfogta a magány torokszorító érzése. „Egyedül semmik vagytok, együtt mindent elérhettek...” Ót arra nevelték, hogy egy négyfős csoport tagjaként gondolkodjon, cselekedjen, de még lélegezzen is.

Nem értett semmi máshoz.

„Viszont a mélységi felderítők egyedül dolgoznak, nem igaz?”

Eltűnődött ezen, közben heves harcot vívott az álmossággal. Hirtelen levelek zörrentek meg mögötte, és gyorsan megfordult, hogy az infravörös szűrővel körülnézzen. Egy gyorsan mozgó, elmosódó foltot látott – egy állat menekült ott. Az adatbázisa szerint a Qiilurán nem éltek nagy testű ragadozók, így az a teremtmény nem lehetett veszélyesebb őrá nézve, mint a gdanok – legalábbis, amíg nem veti le a páncélját.

Mozdulatlanná dermedve várt még néhány másodpercig, de az állat nem tért vissza. Visszafordult az előző irányba, és ismét az utat, illetve a környező földeket figyelte, s tovább küzdött, hogy ébren maradjon. „Nyomj be egy stimulánst!” – zümmögte egy hang a tudata mélyén. Nem, nem akart az egészségügyi csomagjához nyúlni egy gyors löketért. Egyelőre nem. A későbbiekre tartogatta korlátozott készletét, arra az időszakra, amikor már forró lesz a helyzet – mert biztosan tudta, hogy előbb-utóbb forró lesz.

Aztán valami megváltozott a látóterében. A fagyott tablókép életre kelt.

Aktiválta a sisakja távlencséit, hogy közelebbről is megnézze, és a látvány hatására hátrahőkölt, aztán már a fegyvere céltávcsövén keresztül folytatta a megfigyelést.

A dombtól nem messze néhány rozoga faépület állt, amelyek közül keskeny füstcsík szállt fel. A füst hamarosan ritkás felhővé alakult. Nem a házak tűzhelyeiből származott. Darman látta a lángokat, a harciasan ágaskodó vörös és sárga nyelveket. Az épületek égtek, a külsejükből ítélve pajták lehettek.

Szürke és halványsárga ruhát viselő alakok rohangáltak körülöttük, és szervezetlenül, kapkodva próbáltak különféle tárgyakat elcipelni vagy elvonszolni a tüzek közeléből. Aztán egy másik, ubesekből, trandoshaikból és főleg weequayekből álló csapat megállította, s az egyik pajta előtt felsorakoztatta a kétségbeesetten szaladgáló embereket.

Az egyik gazda kiugrott a sorból, eltűnt az egyik épületben, és többé nem jött ki onnan.

Darman kiképzésének egyik eleme sem felelt meg annak, aminek most a szemtanúja volt. Nem akadt egyetlen emlék, sablon, manőver vagy lecke sem, ami átvillant volna az elméjén, és közölte volna vele, hogy mi fog történni. A civil helyzetek kívül estek tapasztalatainak körén. Ráadásul azok az emberek nem a Köztársaság polgárai voltak; igazából nem voltak polgárai semminek.

A kiképzői arra tanították, ne hagyja, hogy kívülállók ügyei megzavarják, akármilyen kényszerítő erővel hatnak is rá. Ám feltámadt benne egy különös késztetés, ami azt súgta neki: csinálj valamit. De mit? A küldetése és az életösztöne azt kívánta tőle, hogy maradjon életben, csatlakozzon az osztagához, és semmisítse meg a nanovírust. Márpedig, ha kiugrik a fedezékéből, hogy segítsen a civileknek, könnyen megtörténhet, hogy nem sikerül végrehajtania a fontos küldetést.

A szeparatisták – vagy akárkik irányították azokat a felfegyverzett bűnözőket – máris tudták, hogy ő és a társai itt vannak.

Nem kellett géniusznak lenniük ahhoz, hogy kitalálják. A munkagép felrobbant a becsapódáskor, és detonált az összes rombolótöltet, amit neki nem sikerült bezsúfolnia a zsákjába. A járőröző weequayek nem jelentkeztek a megbeszélt időpontokban, és nem jelentek meg a szolgálati helyükön. Most pedig a milicisták a helyi lakosságot büntetik és fenyegetik – minden bizonnyal őmiatta. A szeparatisták őt keresik.

Szökés és kitérő művelet.

Nem, még nem. Darman mélyet lélegzett, gondosan hozzáigazította a vállához a karabélya támaszát, és az egyik ubese fejére ültette a céltávcső szálkeresztjét. Aztán végigpásztázott a fegyverrel az egész csoporton, és a többieket is célba vette egy egy pillanatra. Nyolc ellenséges harcos, negyven töltet; valószínűleg képes lesz egy-egy lövéssel leteríteni őket.

Visszatartotta a lélegzetét, és az elsütőbillentyűre tette a mutatóujját.

Csak egy apró mozdulat.

Hányan lehetnek még odalent olyanok, akiket nem lát? Már az első lövéssel meg fogja mutatni a pozícióját.

„Semmi közöd ahhoz, amit ott zajlik...”

Kifújta a levegőt, lazább fogást vett a markolaton, és a sátorvasra csúsztatta a mutatóujját. Ha elkapják, mi lesz a küldetéssel?

Nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. A következő két percben többször célba vette valamennyi ubesét, weequayt és trandoshait, de nem húzta meg az elsütőbillentyűt. Ez nem egy kiképzett mesterlövész alaposan begyakorolt cselekvése volt, hanem a tehetetlen haragé, amelynek eredetét nem tudta beazonosítani.

„Ne áruld el a pozíciódat! Ne tüzelj, hacsak nem tudod egyből leküzdeni a célokat! Folyamatosan lőj, amíg valamennyi célpont elfekszik, és mozdulatlan marad!”

De vannak esetek, amikor a katonának muszáj vállalnia a kockázatot.

Azok az emberek egy napon talán a Köztársaság polgárai lesznek.

„Most pedig talán a te szövetségeseid...”

Darman már nem érzett sem fáradtságot, sem éhséget. A szívverése hangosan dübörgőit a fülében, míg a torka összeszorult, vagyis megtapasztalta a „harcolj vagy menekülj” helyzetekre adott, alapvető emberi reakciót. A menekülés szóba sem kerülhetett. Csakis a harcot választhatta.

Az első weequay homlokára állította a célkeresztet, és meghúzta az elsütőbillentyűt. A teremtmény összeroskadt, a társai néhány másodpercig bambán bámulták. Nem fogták fel, hogy mi történt. Darman nem gyűlölte a weequayeket. A puszta véletlenen múlt, hogy most már a harmadikat ölte meg néhány óra leforgása alatt.

A milicisták szinte teljesen egyszerre kaptak észbe. Mindannyian a domb felé fordultak, és fegyvert rántottak.

Az első sugárnyaláb Darmantől balra csapódott a bokrok közé, a második három méterrel a feje felett húzott el. Rendben, hamar kitalálták, hogy hol lapul, de nem is számított másra. Felcsapta a DC-17-esre a gránátvetőt, és a céltávcsövön keresztül figyelt, mialatt odalent a civilek szétfutottak. A gránát robbanása földet és széthasadt fadarabokat repített szét, valamint négy fegyveres megtépázott holttestét.

Darman ezzel a második lövésével teljes pontossággal megmutatta, hogy hol rejtőzik.

Amikor talpra ugrott, és futni kezdett lefelé a lejtőn, négy megmaradt ellensége két-három másodpercig csak állt, és a szemét meresztve bámult.

Fogalma sem volt, hogy miért, de elég hosszú ideig nem mozdultak ahhoz, hogy kihasználhassa a helyzetet. Eltalálta néhány sugárnyaláb, de a páncélja könnyedén semlegesítette a tölteteket – mindössze annyit érzett, mintha tenyérrel mellbe vágták volna. Egyenesen rohant az ellenségei felé, és leadott néhány lövést. A milicisták összeszedték magukat, és tüzet nyitottak. A sugárnyalábok úgy repültek felé, mint valami vízszintesen száguldó, fénylő zápor. Az egyik trandoshai megfordult, és futásnak eredt. Darman tüzelt, a lövedék pontosan a fickó háta közepébe csapódott, és akkorát taszított rajta, hogy több métert repült előre, mielőtt a földre zuhant.

Aztán a forró, halálos zápor elállt, és Darman azon kapta magát, hogy holttestek között rohan. Lassított, végül megállt, és egy darabig semmit sem hallott a saját zihálásától.

A milicistáknak talán sikerült leadniuk a riasztást, és tájékoztatták a társaikat a felbukkanásáról, talán nem. Az információ önmagában véve úgysem ért sokat. Darman végigsietett a pajták során, rejtőzködő ellenségeket keresett.

Sértetlenül vágott át a lángok között, mert a páncélja és a védőöltözete az égő fa keltette forróságnak könnyedén ellenállt. Viszont a sűrű füsttel még a sisakja rendszerei sem birkóztak meg, így nem sokat látott, ezért gyorsan elhagyta az égő épületeket. Lepillantott a karjára, a koromfoltos páncéllemezekről füst szállongott.

Aztán majdnem nekifutott egy rongyos ruházatú, fiatal fiúnak, aki döbbenten bámulta őt. A kölyök hirtelen megpördült, és eliramodott.

Darman nem talált több milicistát. Odaért az utolsó pajtához, amelyre még nem terjedtek át a lángok, és berúgta az ajtaját. A sisakreflektora megvilágította a sötét belső teret, és négy, félelemtől eltorzult emberi arcot pillantott meg. Két férfi, egy nő és az imént látott fiú kuporgott az egyik sarokban, egy cséplőgép mellett. Darman reflexből rájuk szegezte a karabélyát, amíg nem győződött meg arról, hogy nincsenek ellenséges szándékaik. Nem minden katona visel egyenruhát. Ám a megérzései azt súgták, hogy ezek csupán halálra rémült civilek.

A páncélja még ekkor is füstölt. Hirtelen ráeszmélt, hogy milyen félelmetes látványt nyújthat.

Vékony hangú, halk nyöszörgést hallott. Először azt hitte, hogy a nő sír, de pillanatokkal később rájött, hogy az egyik férfi, aki annyi idős lehetett, mint Skirata őrmester, és aki elszörnyedve meredt rá. Még sosem látott ilyen közelről civileket, és sosem találkozott senkivel, aki ennyire rettegett.

– Nem akarom bántani magukat – mondta nekik ez itt az önök gazdasága?

Mind a négyen hallgattak, a férfi tovább sírdogált. Darman nem értette, mi történik. Megmentette őket a támadóiktól, nem igaz? Mitől félnek ennyire?

– Hány harcosa van Hokannek? – kérdezte. – Meg tudják mondani?

A nő végül megtalálta a hangját, ami eléggé remegett:

– Ki maga?

– A Köztársaság katonája. Információra van szükségem, asszonyom!

– Maga nem ő?

– Kicsoda?

– Hokan.

– Dehogyis! Tudják, hogy hol van?

A nő dél felé mutatott, Imbraani irányába.

– Ott, egy farmon, ami régebben a Kirmay családé volt, mielőtt Hokan eladta őket a trandoshaiknak. Ötvenen vagy talán hatvanan lehetnek. Mit akar csinálni velünk?

– Semmit, asszonyom. Az égvilágon semmit.

Szemmel láthatóan nem erre a válaszra számítottak, de továbbra is mozdulatlanul meredtek rá.

– Ő hozta a nyakunkra őket! Ót keresik! – morogta a fiatalabb férfi, és Darmanre mutatott. – Nincs miért köszönetét mondanunk! Mondd meg neki, hogy...

Hallgass! – csattant fel a nő, és dühös pillantást vetett a férfira, aztán ismét Darmanhez fordult: Nem áruljuk el. Nem mondjuk el senkinek, hogy láttuk magát. Csak menjen el! Menjen el innen! Nem kérünk a segítségéből!

A válasz teljességgel váratlanul érte Darmant. Sok mindenre megtanították, de a gyorsított tanulás tananyagában egy szó sem esett hálátlan civilekről, ellenséges megmentettekről. Kihátrált az épületből, ellenőrizte a bejárat környékét, aztán futásnak eredt, és fedezékből fedezékbe rohanva elhagyta a gazdaságot, majd felsietett az emelkedőn a dombhajlatra, ahol a felszerelését hagyta. Eljött a perc, hogy továbbálljon. Most már látványos nyomot hagyott maga mögött, egy tűzharccal és holttestekkel szegélyezett ösvényt. Felvetődött benne a kérdés, hogy a jövőben is érdemes lesz-e jóindulatúan viszonyulnia a civilekhez.

Az arclemezére vetített időkijelzőre pillantott. Alig néhány perc telt el azóta, hogy vadul lövöldözve lerohant a lejtőn. Az ilyesmi mindig óráknak érződött, óráknak, amely alatt nem látott mást, csak az előtte lévő célpontokat. „Ne aggódjatok – mondta nekik sokszor Skirata. – Csupán arról van szó, hogy ilyenkor kikapcsol az előagyatok. Ez csak egy a félelemre adott reakció. Egy vérbeli szociopata leszármazottai vagytok. Remekül fogtok harcolni. Még akkor is harcoltok majd, amikor a hétköznapi emberek már rég eszüket vesztették a rettegéstől...”

Darman sosem tudta eldönteni, hogy ez jó vagy rossz, de hát ő ilyen lett, és ez tökéletesen megfelelt neki. A hátára emelte a felszerelést, és elindult a találkozási pont felé. Menet közben azon morfondírozott magában, hogy talán nem kellett volna ennyi töltetet ellőnie. És talán eleve nem kellett volna beavatkoznia. Talán jobb lett volna, ha a sorsukra hagyja a civileket. És most már sosem fogja megtudni, melyik lett volna a jobb választás.

Ekkor hirtelen megértette, hogy a milicisták és a civilek miért döbbentek meg egyaránt, amikor először meglátták őt. A sisak. A páncél. Pontosan úgy néz ki, mint egy mandalori harcos...

A jelekből ítélve Ghez Hokantől mindenki rettegett. És Darman úgy ítélte meg, hogy ez a hasonlóság a javára is dolgozhat, de meg is ölheti.

– Feküdj! – harsogta Atin.

Niner hasra vágta magát, és hallotta, hogy Fi felnyög, mialatt ugyanígy tesz. Az ütéstől a levegő kiszorult a tüdejéből.

A sikló csalókán szelíd zúgással repült a magasban. Atin egy fa mellé kuporodva, a céltávcsövén keresztül figyelte a gépet.

– Két fő, álcázó festés, átalakított fegyverzet – sorolta a megállapításait. – Valahogy nem hiszem, hogy helyiek vezetik. Ahhoz túl erős lövegeket hordoz.

A hajtóművek hangja elhalkult. Niner talpra küzdötte magát, és miután egyensúlyba került, azt kívánta, bárcsak ne röpködne felettük a gép, és ő bárcsak ne viselne páncélt. Mindannyian túl nagy terhet cipeltek, és a páncéljukat nem arra tervezték, hogy beleolvadjon a környezetbe, noha megmenthette az életüket ellenséges területen. Ellenállt a sugárnyaláboknak, a mérgező gázoknak, még a vákuumnak is. Csakis a célnál tölthette be a valódi rendeltetését. A páncélzatot városi hadviselésre tervezték, utcákon és épületek belsejében vívott harcokra, amelyekből az utóbbi időben bőven akadt a Galaxisban. Pillanatnyilag azonban erdei környezetben kellett boldogulniuk.

Niner teljesen kifáradt, ahogyan a társai is. Még a felfedeztetéstől való félelem sem tudta felrázni. Pihenés nélkül már nem bírhatták sokáig.

A kézi számítógépére pillantott. Tíz kilométer választotta el őket a Béta találkozási ponttól, és dél felé járt az idő. Éjszaka jóval könnyebben mozoghattak, így azt akarta, hogy minél hamarabb odaérjenek a találkozási ponthoz, és alhassanak egyet napnyugtáig. Ráadásul, ha Darman életben maradt, akkor ő is a Béta felé tart.

– Visszajön! – kurjantotta Atin. – Feküdj!

A hajtóművek erősödő zúgása kizökkentette Ninert a töprengésből. A gép ismét délnek repült, egyenesen feléjük. Mindhárman mozdulatlanná dermedtek, és remélték, hogy sárral bekent páncéljukban nem látják meg őket a magasból. Ezt a reakciót nem csupán a kiképzésen tanultak váltották ki belőlük, hanem részben a félelem is.

A légi felderítés különösen nagy veszélyt jelentett. Niner pontosan emlékezett azokra az órákra, amikor a kaminói KE-8 Enforcer egység Tipocaváros kiképzőterepe felett cirkált, készen arra, hogy kiszúrja és megbüntesse azokat a klónokat, akiknek nem sikerült elrejtőzniük. A gép elektrosokkoló fegyvereket hordozott. Niner csak egyszer látott bevetés közben KE-8-ast, de onnantól kezdve még keményebben dolgozott azon, hogy beleolvadjon a tájba.

– Négyzetrácsos keresést folytat – vélekedett Atin, akiről lassan-lassan kiderült, hogy kiváló elővéd. Valamilyen oknál fogva sokkal jobban ráhangolódott a környezetre, mint Fi vagy akár maga Niner. – Bizonyára a középpontból kiindulva dolgozik.

– Minek a középpontjából? – kérdezte Fi.

Niner megfeledkezett a fáradtságáról. „Sose hagyd hátra a bajtársaidat...”

– Ha minket nem is látnak, Darmant megláthatják – mormolta nyugtalanul.

– Vagy azt, ami maradt belőle.

– Fejezd már be, Atin! Mi ütött beléd?

– Én is voltam már Darman – felelte Atin.

Nem árult el többet, Niner pedig úgy gondolta, a perc nem alkalmas arra, hogy magyarázatot kérjen. A hajtóművek közvetlenül felettük zúgtak. Aztán a hang kissé halkabb lett, és a magassága is megváltozott, de hamarosan ismét felerősödött.

– Köröznek – jelentette ki Atin.

– Fierfek! – káromkodott Niner, és mindhárman egyszerre nyúltak a karabélyra felcsatolható gránátvetőért. – Mit látnak?

– Talán semmit – mondta Fi –, talán minket.

Mindhárman hallgatásba merültek. A sikló valóban körözött. Közben lejjebb ereszkedett, és most már közvetlenül a fák csúcsa felett repült. Niner meglátta a törzs alá szerelt ikercsöves lézerágyút. Sisakjának felderítőrendszere nem adott riasztást, nem tájékoztatta arról, hogy a fegyver célba vette őt, de ez nem jelentette azt, hogy nem tette meg. A technikusokra sosem lehetett számítani.

A felszerelés legjobb darabja a szemgolyó – így hangzott Skirata őrmester legelső tanácsa. A gyorsított tanulás remekül működött, de sokkal többet ért az, amit egyenesen olyan emberek szájából hallottak, akik már harcoltak valódi ütközetben.

Niner felemelte a sugárvetőjét, és a céltávcsövön keresztül figyelte a gépet, bízva abban, hogy a BlasTech állításának megfelelően a lencsék valóban nem tükröznek. Ha mégis, azt kemény lecke árán fogja megtudni...

Látta, hogy a napfény megcsillan a pilóta, egy ember védőszem üvegén. A löveget egy droid kezelte. Niner eltűnődött azon, hogy páncélozott kabinburkolat híján vajon sebezhetőnek érzik-e magukat, mivel a fejük pontosan és tisztán kirajzolódik a világos égbolt előtt. Ám gyanította, hogy az az ember, aki odafentről néz le, egy nehézfegyverrel a keze ügyében, aligha érzi magát védtelennek.

A sikló az oldalára dőlt, és lassú fordulóba kezdett, közben magasabbra emelkedett, mintha a pilóta igyekezett volna még egyszer megnézni valamit.

Nem lehetett véletlen. Niner a gép központi hajtóművének burkolatára szegezte a DC-t.

És ekkor a jobb szemlencséjén vörös képjel kezdett villogni, ami azt jelentette, hogy a droid célba vette az ikercsöves löveggel. Meghúzta az elsütőbillentyűt. A forró torkolattűz kiütötte a sisak képalkotó rendszerét, így néhány pillanatra minden elfeketült a szeme előtt. A detonáció hozzá olyan közel következett be, hogy a lökéshullám keményen mellbe vágta.

Talpra ugrott, és rohanni kezdett. Hogy hogyan tudott futni majdnem ötvenkilónyi holtsúllyal a hátán, azt sosem tudta meg, de hát az adrenalin csodákra képes. Minden mást felülíró késztetést érzett, hogy meneküljön, mielőtt a roncsok rázuhannak. A páncélzata sokat kibírt, de a tudata mélyébe ágyazott ösztönei azt követelték, hogy tűnjön el onnan.

Mire megállt, közel száz métert tett meg, végig a sűrű aljnövényzetben gázolva. Zihált, akár egy mott, és a védőöltözete keményen dolgozott, hogy lehűtse felforrósodott testét.

A háta mögött tűz égett, az egyik fa körül kisebb lángok táncoltak – mintha apró, vörös facsemeték hajladoztak volna a szélben. Megfordult, hogy a tekintetével megkeresse a társait. Rettegve gondolt arra, hogy a sikló talán éppen rájuk zuhant.

– Ezt muszáj volt? – recsegett egy ismerős hang a fejhallgatójában.

Fi ott állt közvetlenül mellette. A saját lihegése miatt nem hallotta a társa által keltett zajokat.

– Rám állt a löveg – válaszolta jócskán megkönnyebbülve, aztán hirtelen bűntudata támadt, de nem tudta, miért.

– Tudom – mormolta Fi. – Láttam, hogy felemeled a DC-t, és gondoltam, jobb, ha elhúzok onnan, nehogy a jövőben egy siklót viseljek páncél helyett.

– És Atin?

– Róla nem tudok. Nem hallottam.

Ez önmagában véve nem jelentett semmit. Az adó-vevőjük a jelenlegi beállítással csak tízméteres távolságig forgalmazott; ezen túl Atin bárhol lehetett. Niner nem ismerte elég jól ahhoz, hogy kitalálja a lépéseit, és mert az imént nem sokon múlt, hogy életben maradtak, nem is akart sok időt tölteni a találgatással. Most már komoly aggodalmak szállták meg. O, a parancsnok, akinek vezetnie kellett volna a társait, az imént elmenekült anélkül, hogy gondolt volna rájuk, és ezt ők is tudták.

– Ez elég szép jelzés – állapította meg Fi, az egyre magasabb füstoszlopot méregetve. – Ezt messziről is látni fogják. Nagyon messziről.

– Mégis, mit kellett volna tennem? – fakadt ki ingerülten Niner. – Csak feküdni, és várni, hogy belém lőjenek?

– Nem, őrmester. Viszont azt hittem, kettőt küldtél bele – magyarázta Fi, aztán felkacagott. – Menjünk, nézzük meg, vannak-e túlélők!

Ennek az esélye ugyan csekély volt, de a siklók néha meglepően erősnek és szívósnak bizonyultak. Niner és Fi a fegyverüket lövésre készen tartva belevetették magukat a sűrűsödő füstbe, és visszatértek a robbanás helyszínére. Droid alkatrészek hevertek mindenütt, egy vödör formájú arclemez úgy meredt fel a füstfellegre, mintha csodálkozott volna.

– Ez már nem nagyon ugrál – jegyezte meg Fi, és a csizmája orrával megmozdította a fémdarabot. – Atin, itt Fi! Hallasz engem? Vétel!

Nem kapott választ, mire a sisakjának bal oldalára tapasztotta a tenyerét, Niner pedig arra gondolt, hogy talán két emberét veszítette el ugyanennyi nap alatt.

– Itt Atin, vétel...

A következő pillanatban Atin kilépett a füstből. A bal kezével a csomagját vontatta, a jobbjában egy megperzselődött fémdarabot tartott, amiből vezetékek és csövek lógtak ki – a sikló fedélzeti számítógépe lehetett.

– A pilóta sem fog sokat ugrálni – jelentette higgadtan. – Gyertek, rakjátok fel a hátamra a holmit!

Finek és Ninernek együtt kellett felemelniük a csomagot, hogy hozzácsatolhassák Atin páncéljához. Néhány nappal korábban bármelyikük fél kézzel elintézte volna. „Nagyon fáradtak vagyunk – állapította meg magában Niner. – Ez így már túl veszélyes. Ideje eltűnni innen, és pihenni egyet.”

– Ebből talán ki tudok szedni valamit – mondta Atin, a megégett fémdobozt felmutatva. Niner első alkalommal hallotta viszonylag derűsnek a társa hangját. Úgy tűnt, Atin jobb viszonyban van a műszaki eszközökkel, mint az emberekkel. – Egy próbát mindenképpen megér.

Niner az élre állt, elindultak, és hamarosan beküzdötték magukat a jobb fedezéket nyújtó sűrű bozótba. Az őrmester visszanézett, és remélte, hogy a lángok maguktól kialszanak. Nem sok esélyük lett volna elfutni egy tomboló erdőtűz elől. Aztán eszébe jutott, hogy a füst még jól jöhet: ha Darman él és a közelben jár, rá fog találni a roncsokra, és remélhetőleg felismeri bennük a társai művét.

Az osztag immár a harc több beszédes jelét hagyta maga mögött az álmatag vidéki tájon. A Qiilura lakói akár akarták, akár nem, belekeveredtek a háborúba.

– Te egy di’kut vagy! – jelentette ki Hokan.

Levette a sisakját, az arcát az ubese képébe dugta, és mélyen belenézett a fickó szemébe. Ezen nép egyedei nem szoktak remegni félelmükben, de ez az alak elsőrangú kivételt képezett a szabály alól.

– Tehát, mi vagy te? – suttogta Hokan.

– Di’kut, uram – rebegte az ubese.

– És most miattad én is di’kutnak látszom. Ennek a legkevésbé sem örülök.

Hokan a teljes vezérkarát összegyűjtötte a helyiségben. Emlékeztette magát, hogy az épület valójában egy használaton kívüli merlie-nyíró kunyhó, és hogy a tisztikarát a húsz legkevésbé ostoba egyén alkotja, akiket ő maga választott ki a Qiilura társadalmi csatornájában kúszó-mászó bűnöző csőcselékből. Újra és újra csalódást okozott neki az, hogy a neimoidik oly sokat költöttek a kommunikáció ellenőrzésére, és oly keveset a személyzetre. Ha csak egy kicsivel többet adnak neki, összehozhatta volna azt a kisebbfajta hadsereget, amelyre szüksége volt.

A Cailshh nevű alak teljesen mozdulatlanul állt a helyiség közepén, Hokan folyamatosan körözött körülötte. Az illető lehetett volna nő is, mert az ubesékről ezt sosem lehetett megállapítani, de Hokan gyanította, hogy férfi.

Nem szívesen bérelt fel ubeséket. Azt tartotta róluk, hogy kiszámíthatatlanok, sőt ravaszak és alattomosak. Viszont nagyon kevés zsoldos akart dolgozni a Qiilurán, jobbára azok, akik máshol nem kaptak munkát, és szinte mindig olyanok, akiknek bűnlajstromától még egy hutt is megrökönyödött volna. Ő maga pedig nem tehetett mást, mint hogy alkalmazta a silány alakokat, mert Ankkit nem biztosított megfelelő anyagi támogatást.

Hokan elkeseredett. És amikor ő elkeseredett – már a profik mércéi szerint –, akkor úgy érezte, szélsőséges eszközökkel kell rendbe tennie a csapatát.

– Szóval, megint felgyújtottál egy gazdaságot – mondta higgadtan.

– Figyelmeztetésnek szántam, uram – mentegetőzött Cailshh. – Nehogy ötleteik támadjanak. Tudja, hogy megy ez... Ezek után nem fognak bújtatni senkit.

– Nem, a dolog nem így működik – jelentette ki Hokan, azzal az alfelét az asztal élének támasztotta, összefonta a karját a mellkasán, és az ubese jellegzetes sisakjának arclemezére meredt. Nem szerette, ha nem látta a beszélgetőtársai szemét. – Tehát, először figyelmezteted őket. Ha megszegik a szabályt, akkor büntethetsz. Ha azelőtt bünteted meg őket, mielőtt megszegik a szabályokat, akkor nem lesz mit veszteniük, gyűlölni fognak téged, és megpróbálnak bosszút állni, néha még az utódaik is.

– Igen, uram – dörmögte az ubese.

– Megértetted végre? – kérdezte Hokan, és a karját széttárva végignézett az összegyűjtött csapaton. – Mindenki megértette?

Néhányan felmordultak.

– Mindenki megértette? – ismételte emelt hangon Hokan. – Mit mondunk, amikor a parancsnokunk kérdez valamit?

– Igen... uram! – válaszolták szinte kórusban.

– Na, végre! – mondta Hokan, és halkan hozzátette: – Akkor rendben vagyunk.

Ellökte magát az asztaltól, elővette és aktiválta Fulier fénykardját, majd egyetlen gyors csapással lefejezte az ubesét – vértelenül, csendesen és tisztán.

Néma csend telepedett a helyiségre. A tisztikar tagjai eddig is hallgattak, de halk neszek hallatszottak felőlük, amiket azok szoktak kiadni, akik kénytelenek végigszenvedni egy unalmas kioktatást. Most viszont megszűnt minden nyeldeklés, szipogás, köhécselés és sóhajtozás. Még lélegezni sem mertek.

Hokan lenézett a holttestre, majd szemügyre vette sötétszürke nadrágjának szárát. Tökéletesen tiszta maradt, sehol egy vér csepp. Egyre jobban kedvelte a fénykardját. Visszatelepedett az asztalra, és megszólalt:

– Ez most büntetés volt Cailshh számára, és figyelmeztetés nektek, a többieknek. Most már világosan értitek a különbséget? Ez rendkívül fontos!

– Igen, uram! – Ezúttal kevesebben válaszoltak, mint az imént, és azok is eléggé bizonytalanul.

– Akkor most menjetek, és keressétek meg a látogatóinkat! És te, Mukit, tüntesd el a hullát! Te ubese vagy, tudod, hogyan kell illően gondoskodni a halottakról.

A csapat tagjai kifelé indultak, míg Mukit odaoldalazott Cailshh teteméhez.

Hokan hirtelen a kijárat felé szökkent, és elkapta egy kifelé igyekvő weequay karját.

– Guta-Nay, hol van a testvéred és a barátja? – kérdezte tőle. – Nem jelentek meg sem a reggelinél, sem az ebédnél, és a váltásnál sem látták őket.

– Nem tudom, uram.

– Némi mellékest keresnek annál a trandoshainál? Egy kis szabadúszó rabszolga-kereskedelem?

– Uram...

– Mert feltétlenül tudnom kell róla – folytatta Hokan. – Hogy módomban álljon kitalálni valamit, ha netán... valami szokatlan dolog történne velük.

Guta-Nay kétségkívül emlékezett még arra, hogy mit művelt vele a parancsnoka, amikor azt a parasztlányt hajkurászta, és most hangtalanul meg-megmozgatta az ajkait. Aztán a hangjának valahogyan sikerült áttörnie a félelme falán:

– Nem láttam őket, uram, egyáltalán nem, tegnap óta. Esküszöm!

– Azért választottalak... jobb kezemnek, mert valamivel több szót ismersz, mint a többiek, és néha egész tűrhetően fejezed ki magad.

– Uram...

– Ettől valóságos értelmiségi vagy a fajtádban. Ne akard, hogy kételkedni kezdjek az ítélőképességemben!

– Nem láttam őket, uram, őszintén mondom!

– Akkor menj ki arra az útra, amelyiken járőröztek, és alaposan nézz körül! – rendelkezett Hokan, azzal átnyúlt az asztalon, és a kezébe vette az elektromos ösztökét. Ezt a mezőgazdasági eszközt eredetileg állatok terelésére használták, de az értelmes lényeknél is remekül bevált. Guta-Nay gyanakodva pislogott, míg Hokan újabb magyarázatba kezdett:

– Látod, ezért nem szeretem az olyan fegyelmezetlen tetteket, mint a lopás és az ivászat. Mert amikor biztosan kéne tudnom valaki hollétéről, nem tudhatom biztosan. Amikor forrásokra lenne szükségem, kiderül, hogy rég ellopták azokat. Amikor hozzáértésre lenne szükségem, a személyzetem... másra figyel. – A weequay hónaljába nyomta az ösztökét, és folytatta: – Köztársaságiak érkeztek a bolygónkra. Nem tudjuk, mekkora erővel jöttek, de van egy lezuhant siklónk és egy szép, nagy, fekete kráterünk Imbraani közelében. Minél több adat áll a rendelkezésemre, annál pontosabban tudom felmérni a veszély mértékét, és annál hatékonyabban tudok reagálni rá. Megértetted?

– Igen, uram... – rebegte Guta-Nay.

Hokan leengedte az ösztökét, és a weequay a pályafutása iránti megújult lelkesedéssel kirohant a teremből. Hokan büszkén állapította meg, hogy a jelekből ítélve még manapság is képes ösztönözni az alkalmazottait.

„Elkezdődött – gondolta aztán. Becsukta és bezárta az ajtót, majd bekapcsolta az összes adó-vevőt. – Eljönnek, hogy megszállják a Qiilurát...”

Volt már némi fogalma arról, hogy Ankkit miféle üzletet kötött a szeparatistákkal. Egy magtárolót komoly munkálatokkal átalakítottak olyan épületté, amelybe három légmentesen záródó zsilipen lehetett bejutni, és amelynek falait mindenféle vegyszerrel vagy akár rendkívüli hővel is sterilizálhatták. Aztán neki meg kellett próbálnia megbízható és hasznavehető testőrséget faragni ebből a rendelkezésére álló csőcselékből, ugyanis fontos szeparatista tudósok jöttek és mentek, míg a neimoidik összeesküvést láttak mindenütt, ahová néztek. És néha nem is tévedtek.

Végül a Jedik megjelentek Imbraaninál, és egyszerre minden a helyére került, ugyanolyan szépen, takarosan, mint ahogyan a köztársasági erők érkeztek meg a bolygóra. Hokan most már biztosan tudta, hogy egy katonai célpont van itt.

„Az apám fia vagyok. Harcos vagyok – gondolta, és eltűnődött azon, hogy vajon az eredeti forrásuktól és örökségüktől elszakadt kultúrák valóban képtelenek-e továbblépni, továbbfejlődni. – Valóban arra ítéltettünk, hogy csak merengjünk a régi dicsőségen? Szívesebben harcolnék méltó ellenfelekkel, semmint parasztokat terrorizáljak, akikben nincs annyi bátorság, hogy szembeszálljanak velem.”

Ha viszont katonák ellen kell harcolnia, az természetesen magasabb fizetést is jelent. És minél magasabb a fizetés, annál hamarabb eltűnhet erről a nyomorúságos bolygóról, és elindulhat... valamerre.

Hokan számára nem létezett otthon, és a népéből nagyon kevesen maradtak.

Ám tudta, hogy a dolgok még megváltozhatnak. Igen, egy szép napon minden rendbe jöhet.

Hátradőlt a székén, és hagyta, hogy az adó-vevőkből áradó folyamatos locsogás elterelje a figyelmét a komoly gondokról.

Hatodik fejezet

„Akarják tudni, hogy a klónok hogyan különböztetik meg egymást? Kit érdekel? Azért vannak, hogy harcoljanak, nem azért, hogy barátkozzanak.”

Kai Skirata őrmester

– Menj el innen! – kiabálta Birhan. – Menj el, és ne gyere vissza! Te hoztad a nyakunkra ezt az egészet! Tűnj el innen, és soha többé ne gyere ide!

A gazda Etain felé dobott egy kemény földgöröngyöt, de ő könnyedén ellépett előle. A lövedék a háta mögött porrá tört a talajon. Az idős asszony – aki, mint az kiderült, nem Birhan felesége volt – felbukkant a férfi mögött, és karon ragadta.

– Ne légy ostoba! – förmedt rá. – Ha törődünk a Jedikkel, ők is törődnek majd velünk, amikor a köztársaságiak ideérnek.

Birhan továbbra is úgy meredt a lányra, mintha azt latolgatta volna magában, hogy elmenjen-e a vasvillájáért.

– Köztársaság... az alfelem, az! – mordult fel ingerülten. – Semmivel sem különbek a neimiknél, ha komolyra fordulnak a dolgok. Akárki vezényli a parádét, mi így is, úgy is a trágyadomb alján leszünk.

Etain a karját a keblén összefonva állt, és azon töprengett, hogy az idős asszonynak, Jinartnak, hogyan sikerült bekerülnie Birhan terebélyes családjába. Iszonyú pocsékul főzött, és a testi erőt kívánó munkáknál sem vehették hasznát. Valószínűleg ő is a merlie-k gyapjának szövésével keresett egy kevés pénzt, mint azok az idős qiiluraiak, akikkel Etain eddig találkozott.

Pillanatnyilag azonban még Jinart meggyőző erejében is kételkedett, és úgy döntött, hogy ismét megpróbál egymaga boldogulni.

– Birhan, azt akarod, hogy itt maradjak – mondta óvatosan, és úgy összpontosított, ahogyan Fulier mester tanította. – Szeretnél együttműködni velem.

– Rohadtul nem akarok együttműködni veled, kisasszony! – kiáltotta dühösen a férfi. – És elfelejtetted hozzátenni: kérlek!

Etainnek sosem sikerült bevetnie a Jedik híres-neves elmetrükkjét, valahányszor szorult helyzetbe került, és ideges lett. Sajnálatos módon mindig szorult helyzetben lett volna rá szüksége.

Jinart durván oldalba bökte Birhant, ami nem csekély teljesítmény volt egy ilyen alacsony asszonytól.

– Te ostoba, ha a Jedik leszállnak, a lány hamar idehozhatja őket, hogy elkapjanak téged! – mondta szaporán bólogatva. – Minek akarsz új ellenségeket? Ha pedig nem jönnek, egy idő után lenyugszanak a dolgok, és lesz itt neked valaki, aki ért a növények növesztéséhez. Mert értesz hozzá, igaz, te lány? A Jedik képesek növényeket növeszteni?

Etain mind mélyebb tisztelettel figyelte a paraszti logika megnyilvánulását, és megfontoltan válaszolt:

– Igen, módunkban áll az Erővel növényeket táplálni.

Ez igaz volt, túlságosan is igaz. Épp elég történetet hallott azokról a padavanokról, akiket a mezőgazdasági csapatokhoz küldtek, miután a felkészülés alatt nem érték el a kívánt teljesítményt. Más már nem is hiányzott volna neki, mint hogy egy elmaradott világon éljen, és gabonaföldekhez beszéljen. Nem csupán a köpenyében rejtegetett titkos adatok miatt akart minél hamarabb eltűnni a bolygóról. A mezőgazdasági tevékenység látványa a kudarc rémképét vetítette elé. Nem kellett neki több emlékeztető a hiányosságaira.

– Aha... – dünnyögte Birhan, azzal köpött egyet, és halkan szitkozódva elvonult.

– Mindannyian idegesek lesznek, amikor Hokan bűnözői elkezdik felgyújtani a gazdaságokat – magyarázta Jinart, azzal karon fogta Etaint, és visszaterelte abba a pajtába, amely az elmúlt napokban az otthona lett. „Nem, nem az otthonom” – gondolta aztán a padavan. Számára nem létezett olyan, hogy otthon. Sem a szeretet, sem a kötődés, sem az elkötelezettség, leszámítva az Erő iránti elkötelezettséget. Hát legalább nem esik majd nehezére elszakadni innen. – És persze gazdákat gyilkolni.

– Akkor te miért nem vagy ideges? – érdeklődött Etain.

– Óvatos gyermek vagy.

– A mesterem meghalt. Ez nyilván felbátorít téged.

– Az én életszemléletem tágabb, mint az ittenieké – felelte Jinart a legkevésbé sem úgy, mint egy gyapjút szövögető öregasszony. – Most az a legfontosabb, hogy vigyázz magadra, és ne csavarogj el!

Etain az elmúlt napokban már-már olyan gyanakvó természetű lett, mint egy neimoidi, és azon kezdett tűnődni, hogy a megérzései talán félrevezették.

Korábban legalább képes volt érzékelni mások érzéseit és állapotát.

– Szóval, ők már tudják, hogy hol keressenek engem? – puhatolózott óvatosan.

Jinart láthatóan megmerevedett.

– Az attól függ, kik azok az ők – felelte, és mialatt lépkedett, erős merlie-szag áradt belőle. – Engem nem érdekel az urrqal, és már nem várok sokat az élettől.

– Azt mondtad, jönnek.

– Csakugyan ezt mondtam.

– Nincs türelmem rejtvényekhez! – fakadt ki kissé mérgesen Etain.

– Pedig nem ártana... És most már megnyugodhatsz, mert itt vannak, és segíteni fognak neked – válaszolta higgadtan Jinart.

– De neked is segítened kell nekik.

Etain gondolatai meglódultak, míg a gyomra görcsösen rángatózott. Nem, nem fog áldozatául esni egy vásári jósnő trükkjeinek. Jinart nem tesz mást, mint a saját ismereteivel és megérzéseivel kiegészít néhány homályos általánosságot, és jelentést képzel oda, ahol nincs. Természetesen tudomást szerzett arról, hogy idegenek érkeztek a bolygóra. Imbraani összes lakója tudott Fulier mesterről, és nagyon nehéz lett volna nem tudnia, hogy történt valami, miután egy hajó zuhant a család földjére, és amikor Hokan milicistái átkutatták az egész környéket. Ám valamilyen okból kifolyólag kérdezz-feleleket játszott.

– Ha majd elárulsz egy szilárd tényt, komolyan veszlek – jelentette ki Etain.

– Nem szabadna ennyire gyanakvónak lenned – mondta lassan, komolyan Jinart. – És alaposabban meg kéne nézned azt, amit látni vélsz.

Etain kinyitotta a pajta ajtaját, és a szalma, illetve a barq szaga szinte tapintható hullámként zúdult rá. Hirtelen nyugalom szállta meg, sőt feltámadt benne a remény. Hogy miért, azt elképzelni sem tudta. Talán azért, mert Jinart természetéből eredően megnyugtató személyiség volt, akár egy nagymama, minden furcsa beszéde ellenére.

Etain persze nem ismerte a nagyanyját, sem senki mást a biológiai családjából. Mit sem tudott a családról, mivel Jedi-tanítványok közösségében nőtt fel, idősebb Jedik gondozták, nevelték és tanították.

Ám a család, noha csak a helyi klánok életébe nyert rövid bepillantásokon keresztül ismerte valamennyire, kívánatossá vált számára. Hirtelen nagyon nyomasztotta a magány.

– Bárcsak lenne időm megtanítani téged arra, hogy hogyan maradj életben! – mondta Jinart. – Ez a feladat azonban valaki másra vár. Este érted jövök, és elviszlek valahová. Készülj fel!

Végre kezdett érthetőbben beszélni. Etain érezte, hogy az idős asszonyban több van, mint amennyit megmutat. És úgy döntött, megbízik benne, mert még őrá számíthatott valamennyire szövetségesként.

És persze baj esetén még most is számíthatott a fénykardjára.

Darman elérte az erdősáv határát, és egy nyílt mezővel találta szemben magát, amely akkora volt, mint a Kamino óceánjai.

Vagy legalábbis akkorának tűnt. Jobbra és balra elnézve nem látta a végét, csak egyenesen előre, ahol egy másik erdő kezdődött. A acélszürke, csillogó gabona, amely lustán hullámzott a szellőben, csupán a derekáig ért. Harminc kilométerre járt a Gamma találkozási ponttól, és elkeseredetten próbálta elérni, hogy alhasson egyet, amíg a társait várja.

Az erdő szélét nem követhette, egyfelől, mert nem tudhatta, hová jutna, másfelől, mert rengeteg időt veszített volna. Úgy döntött, hogy a nyílegyenes utat választja. Az egyik övtáskájából elővett egy kisméretű felderítő droidot, és aktiválta. A gépezet akkora volt, mint egy törperigó, kényelmesen elfért a markában. Úgy állította be, hogy derítse fel a környéket öt kilométeres körzetben. Nem szívesen folyamodott ehhez a megoldáshoz, de most elengedhetetlenül szükségesnek ítélte. Egy ilyen napfényben úszó bolygón a csillogó fémburkolat aligha felelt meg a lopakodó üzemmód követelményeinek. Ráadásul ezek a gépezetek hajlamosak voltak elveszni. És mert nem csupán továbbították, de rögzítették is a felvett anyagot, Darman a legkevésbé sem vágyott arra, hogy a droid ellenségeinek a kezébe kerüljön.

Bár szó, ami szó, saját magára sem mondhatta, hogy láthatatlan. Lepillantott mocskos páncélzatára, amelyet sárcsíkok, nedves mohafoltok, és még ki tudja, miféle anyagok borítottak, s tudta, hogy minden igyekezete ellenére ő egy szép nagy, mesterséges tárgy egy szelíd, természetes környezetben.

Négykézlábra ereszkedett, és gondosan beigazította a csomagjait, hogy azok egyenesen nyugodjanak a hátán. A térde még most is fájt. „A mászás aligha fog jót tenni neki – dohogott magában. – De minél előbb odaérsz, annál hamarabb pihenhetsz.”

A droid először függőlegesen repült felfelé. Darman a gyorsan zsugorodó mezőt látta a sisak arclemezén, aztán a megművelt földekkel és ligetekkel teli, tágabb tájat. Ameddig ellátott, egyetlen épület sem akadt, bár ez önmagában nem jelentette azt, hogy a környék elhagyatott. Súlyos terhet cipelve, négykézláb mászott, így az izmai rengeteg hőt termeltek, de a védőruhája megbízhatóan hűtötte a testét. A páncélviselés jóval több előnnyel járt, mint hátránnyal. Nem kellett aggódnia amiatt, hogy a vadon élő állatok megharapják, megszúrják, megmérgezik, megfertőzik vagy más módon teszik tönkre az egész napját.

Ugyanakkor lassan haladt, nyomorúságosán lassan. Ráadásul jókora körívet kellett leírnia, hogy kikerülje az Imbraani nevű városkát. Valójában egész nap lassan haladt, bár csakis a bajtársai ütemtervéhez kellett igazodnia, hogy még előttük érjen oda a Gamma pontra. Tartott attól, hogy nem érkezik meg az előre meghatározott időben, és a társai nélküle indulnak tovább. Mert onnantól kezdve, úgymond, lemennek a térképről. Attól kezdve csak azzal fognak törődni, hogy elegendő információt gyűjtsenek be a célpontról, és megszervezzék a támadást.

Darman gyanította, hogy a bevetés nem csupán egy-két napig fog tartani, hanem sokkal tovább. Máris elkezdte megfigyelni, hogy a helyi állatok és növények közül melyik ehető, és rögzítette a kézi számítógépén azon vízfolyások és források helyzetét, amelyek nem látszottak a holotérképén.

Megfordult a fejében, hogy a gdanokból talán egész tűrhető vacsorát lehet készíteni, de nyomban úgy döntött, hogy nem óhajt megpróbálkozni vele. Néhány percenként rövid szünetet tartott, és ivott egy-két korty vizet.

Mostanra már nem sistergő nerfszeletekről ábrándozott, hanem édes, ragacsos, laktató, borostyánszínű uj süteményről. Ritkán ehetett ilyesmit. A kiképző őrmestere egyszer kerített egy tekintélyes adagot az osztagának – az eredeti osztagának –, megszegve ezzel a kaminóiak szabályait, amelyeknek értelmében a klónok nem ehettek mást, mint gondosan kiegyensúlyozott táp keverékeket. „Ti még csak kisfiúk vagytok – mondta nekik –, egyetek, amennyi belétek fér!” És ők ettek, amennyi beléjük fért. A derék öreg Kai...

Az íz azóta is fájóan élénken élt Darman emlékezetében. És kíváncsi volt, hogy a hétköznapi élet miféle örömeit élvezhetné még, ha hozzájuk férne.

Észbe kapott, és kisöpörte a fejéből a gondolatot. „Az önfegyelmed a legfőbb büszkeséged! – förmedt rá magára. – Profi vagy!”

Ám az uj sütemény újra és újra eszébe jutott.

– Gyerünk, mozdulj! – mondta hangosan, mert már nagyon hiányzott neki a társai hangja, és a sajátjában keresett vigaszt. Az ötlet nyomán elhatározta, hogy ő lesz a saját parancsnoka, hogy ezzel megőrizze az éberségét. – Kapja össze magát, katona!

A droid folyamatosan közvetítette az idilli, békés képeket. A gondosan megművelt földeket erdőfoltok tarkították, egy lakatlan, szelídítetlen világ megmaradt emlékei. A gigászi aratódroidok egyelőre nem indultak útnak.

Darman egyszer látni vélt egy sötét alakot, amely tőle balra mozgott az egyik táblában, de amikor ráfókuszált, kiderült, hogy az ott csupán egy rés, amit a szél nyitott a növények között. Aztán fekete folt jelent meg a sisakja lencséin, és egy csapásra megdermedt.

A droid meghibásodott. Pillanatokkal később visszajött a kép, de csak egy nedvesen csillogó, vörös valamit ábrázolt, és Darman rájött, hogy egy élőlény gyomrába vagy beleibe bámul.

Valami lenyelte a droidot.

Másodpercekkel később egy négyszárnyú, nagy testű madárféleség vitorlázott el felette, riasztó árnyékot vetve a felszínre. Darman felnézett rá, és arra gondolt, hogy talán a Narsh munkagép légköri hajtóművei is efféle teremtményeket szívtak be.

– Remélem, gyomorrontást kapsz tőle, te nyomorult! – dörmögte, aztán várt, amíg a lény fekete ponttá zsugorodott a távolban.

Több mint fél órába telt, mire elérte a mező másik szélét, és még ekkor is huszonöt kilométerre járt a találkozási ponttól. Úgy határozott, hogy északról kerüli meg a települést, noha nappal egyáltalán nem lett volna szabad mozognia. „Érj oda korán! Inkább várj rájuk, mint hogy lekésd őket!” Befúrta magát a bozótba, ekkor riadt állatok iszkoltak előle, amelyeket nem látott, csak hallott. Megkönnyebbülten leroskadt, és fontolóra vette, hogy néhány pillanatra megszabadul a csomagjaitól.

Ám tudta, hogy sokkal nehezebb lesz továbbindulnia, amikor visszaveszi a terhét. A kimerültségtől kábán előkotort egy tápkockát az övtáskájából, és mialatt elrágcsálta, forrón remélte, hogy a tápanyagok hamar bekerülnek a vérébe, még mielőtt végképp elerőtlenedve elalszik, és jó darabig nem ébred fel.

A kocka utolsó darabkája is elolvadt a szájában.

– Gyerünk, katona, talpra! – kiáltott erős, határozott hangon. – Igen, uram! – harsogta nyomban, és térdelő helyzetből egy lendülettel talpra állt. Kiss megingott, mert a térde megbicsaklott, de sikerült állva maradnia, és nekitámaszkodott egy fának. Emlékeztette magát, hogy gyakran kell innia, nehogy kiszáradjon.

Az erdőben olyan sötétség uralkodott, hogy az éjjellátó rendszere folyamatosan ki-be kapcsolt, kísérteties, zöld foltokat vetítve a fák törzsére és ágaira. Egyre jobban hozzászokott a különféle állathangokhoz. A levelek alkalmankénti susogása és egy-egy elpattanó ág roppanása simán beleolvadt a megszokott háttérzajba. Időről időre másfajta susogást és másfajta roppanásokat hallott, ekkor gyorsan lekuporodott, s a karabélyát a vállához rántva forgolódott, de egyszer sem fenyegette veszély.

A holotérképe egy folyót jelzett a közelében, amely ugyanabba az irányba folyt, mint amerre menni akart, és megkereste – bár inkább pataknak nevezte volna a sekély vízfolyást. A köveken megtörő víz csörgedezése nyugtató hatást gyakorolt rá, és miután egy órát gyalogolt a parton, odaért egy tisztáshoz, amelyre a lombokon átszűrődő napfény ferde kévék formájában vetült be. A világos foltokban színes rovarok köröztek és táncoltak a víz felett.

Darman még sosem látott ehhez foghatót. Igen, mindent tudott a geológiai képződményekről és arról, hogy melyik mit jósol a katonáknak: vízforrást, álnok kőomladékot, földcsuszamlás veszélyét, menedéket kínáló barlangot, jól védhető magaslati pontot, eltorlaszolható hágót. A gyorsított tanulás tananyaga megismertette vele a természetet, és elmagyarázta, hogy mit hogyan használhat katonai célokra.

De senki sem mondta neki, hogy a természet ilyen... szép. Nem talált rá jobb szót. Ahogyan az uj süteménnyel, úgy most is bepillantást nyert egy másik, számára teljesen idegen világba.

„Ülj le, és pihenj! Teljesen kimerültél. Előbb-utóbb végzetes hibát fogsz elkövetni!”

A fáradtság beszélt belőle. Hevesen megrázta a fejét, hogy megtisztítsa. Nem akart stimulánshoz nyúlni, egyelőre nem. Mennie kellett. A rovarok kitartóan keringtek körülötte, mint megannyi apró felderítőgép, köröztek és kutattak.

„Több órával az ütemterv előtt jársz! Állj meg! A kialvatlanságtól óvatlan leszel! És nem engedheted meg magadnak, hogy óvatlan legyél!”

Ezek az érvek józannak és logikusnak tűntek. Ezúttal nem a képzeletbeli parancsnoka szólt hozzá, a hang valahonnan a mélyből, az ösztönei birodalmából jött. És igaza volt. Az utóbbi percek folyamán egyre lassabban haladt, végül már összpontosítania kellett, hogy egyik lábát a másik elé rakja.

Megállt, és lecsatolta előbb az egyik, majd a másik zsákját. A patakparti tisztás tökéletesen megfelelt ahhoz, hogy letáborozzon. Megtöltötte a kulacsát vízzel, majd a partra húzott néhány félig elkorhadt fatörzset, és azokból, valamint nagyobb méretű kövekből kezdetleges fedezéket épített, pontosan úgy, ahogyan Kai őrmester tanította. Még ez az alacsony, gyűrűforma építmény is sokat érhetett egy olyan terepen, amelyen nem tudta beásni magát.

Végül leroskadt a fallal körülvett mélyedésben, és a vizet bámulta. Hamarosan felnyitotta a nyakgyűrűje csatjait, levette a sisakját, és órák óta első ízben szüretien levegőt lélegzett.

Illatok és szagok bonyolult keveréke csapott az orrába. Nem Tipocaváros mesterséges levegőjét szívta magába, és nem is a Geonosis száraz, halott levegőjét. Ez a levegő elevennek érződött, élettel telinek. Hirtelen elhatározással kioldotta a páncélzata összes csatját, a lemezeket gondosan egymásra fektette a fedezék belsejében. A sisakját mozgásérzékelésre állította, és lerakta a rögtönzött védőfalra. Aztán lehámozta magáról a védőruháját, és a darabjait sorban kimosta a patakban.

A nap meglepően melegen sütött. A páncéljába zárva ezt nem tudhatta máshonnan, csakis az arclemezére vetített környezeti adatokból.

Ám a víz megdöbbentően hidegnek bizonyult, amikor belelépett. Gyorsan megmosakodott, és kiült egy világos foltra, hogy megszáradjon, aztán a védőöltözetét is kiterítette. A különleges szövetből varrt darabok sokkal rövidebb idő alatt száradtak meg, mint ő maga.

Mielőtt megengedte volna magának azt a fényűzést, hogy elaludjon, visszavette a páncélját. Nem akart hozzászokni a kellemes érzéshez, amit akkor tapasztalt meg, amikor nem viselte. Ráadásul a kiképzői alaposan beleverték az egyik legfontosabb alapszabályt: ellenséges területen teljes páncélzatban alszol, a fegyveredet a kezed mellett tartva. Annyira alaposan, hogy meg is lepődött, amiért egy pillanatig másként gondolta. A karabélyát magához ölelve hanyatt feküdt a csomagjain, és a napfényes víz felett táncoló rovarokat bámulta.

A látvány megigézte. A szaporán rezgő szárnyak élénk kék és csillogó vörös árnyalatokban pompáztak, mialatt a parányi teremtmények köröket és nyolcasokat írtak le a levegőben. Azután sorban, egyenként a vízbe hullottak, és a felszínen lebegve sodródtak az áramlattal, immáron jól láthatóan holtan.

Darman ösztönei riadót fújtak: mérgező gáz! Szorosan lehunyta a szemét, minden levegőt kifújt a tüdejéből, a fejére csapta a sisakját, és csak akkor vett ismét levegőt, amikor a pántok biztonságosan lezárultak, és a szűrőmaszkja működésbe lépett. Ám a környezet-ellenőrző rendszer nem jelezte mérgező anyagok jelenlétét – a levegő tiszta volt.

Előrehajolt, és kihalászott néhány rovart, amelyeket egy kisebb örvény csapdába ejtett. Az egyik még rúgott néhányat a lábaival, és nem mozdult többé. Darman felnézett, és már egyet sem látott a felszín felett, ami mélyen lesújtotta. Ezenfelül nagyon zavarta az, hogy nem ismerte a jelenség magyarázatát.

A kíváncsiságától vezérelve elővett egy üres tápkockatartót, és belepottyantotta a rovarokat, hogy később megvizsgálhassa őket. Ekkor végre becsukta a szemét, és a fegyverét magához ölelve megpróbált elaludni.

Ám az álom elkerülte. A sisakja szinte minden percben mozgást érzékelt, és felébresztette, noha csak apró állatok szaladgáltak körülötte, amelyek nem jelentettek semmiféle veszélyt. Egy egy gdan is felbukkant a közelében; amikor kinyitotta a szemét, csillogó szempárokat fedezett fel a tisztást szegélyező aljnövényzetben.

Valamivel később a felderítő rendszer egy nagyobb testű élőlényt észlelt, de korántsem volt akkora, mint az adatbázisában szereplő humanoidok, és tisztes távolságban maradt, mielőtt végképp eltűnt volna.

– Aludj egyet! Szükséged lesz rá!

Darman nem tudta biztosan, hogy saját hangját hallja-e vagy a képzeletbeli parancsnokét. Mindenesetre ezt a parancsot boldogan végrehajtotta.

Ghez Hokan sosem vette jó néven, ha hívatták, de Ovolot Qail Uthan, mint oly sok mindent, ezt is elegánsan intézte: felkérte őt, hogy látogassa meg a kutatótelepen. Sőt elküldte érte az egyik asszisztensét egy siklóval.

Hokan méltányolta a gesztust. A nő tudta, hogyan használja fel a hatalmát és befolyását. A neimoidi kufár tanulhatott volna tőle.

Uthan nem volt különösebben csinos, de értett az öltözködéshez – általában egyszerű, fekete ruhákat hordott és úgy viselkedett, járt és beszélt, mint egy császárnő, amivel egyensúlyba hozta a mérleget. Hokan a legjobban azt szerette benne, hogy egy pillanatra sem vetette le azt a visszafogottan csábító maszkját, holott tudnia kellett, hogy női vonzerejével sosem fogja legyőzni az ő józan eszét. Igen, a nő profi volt, és az egymás iránti kölcsönös tiszteletük sokat jelentett a mandalori számára. Ráadásul Uthan tudós létére nem csekély politikai érzékkel is bírt, ami még jobban lenyűgözte. Már-már meg tudta bocsátani neki azt a természetellenes tényt, hogy valódi fegyverek nélkül harcolt.

Az egykori gazdasági épület rozogának látszó falai közé páncélajtókon át lehetett bejutni. Odabent acélfolyosók nyújtóztak, amelyeket légmentesen záró zsilipek szegélyeztek. Hokan a bal karja alatt hordozta a sisakját, nem akarta otthagyni a szolgánál – sem azt, sem a fegyvereit. Az aszott képű fickó helyi lakosnak tűnt, márpedig ő esküdött arra, hogy a helyi lakosok kivétel nélkül tolvajok.

– Ezek szerint komoly silótüzekre számítanak? – kérdezte, és a mutatóujjával megbökdöste az előtte sötétlő robbanásbiztos zárófedelet.

Uthan halk, csilingelő kacagást hallatott, amelyből – mint azt Hokan jól tudta – szempillantás alatt át tudott váltani éles, parancsoló hangra, amellyel akár egy vonuló menetoszlopot is megállított volna.

– Hálás vagyok önnek, amiért időt szakított rám, Hokan tábornok – felelte. – Normális körülmények között sosem kerülném meg azt, akivel szerződést kötöttem, hogy közvetlenül az ... alvállalkozójával beszéljek. Ez durva udvariatlanság, nemde? Ám egy kicsit aggódom mostanában.

Aha, ezek szerint Ankkit nem vesz részt a megbeszélésen. Hokan kezdte érteni. És a nő lapáttal mérte a hízelgést.

– Én csupán egy egyszerű polgár vagyok. Tárja elém bátran az aggodalmait... asszonyom – válaszolta, és hirtelen zavarba jött, mert nem tudta, hogyan szólítsa a nőt. – Vagy inkább Uthan kisasszony?

– A doktor tökéletesen megteszi, köszönöm.

– Szóval, miben segíthetek, doktor?

Uthan bevezette őt egy oldalsó szobába, és rámutatott három világossárga, csillogó szövettel borított karosszékre, amelyeket szemmel láthatóan a Coruscantról hoztak ide. Hokan habozott leülni egy ilyen feltűnően méregdrága ülőalkalmatosságra, de nem állhatott a nő előtt, mint valami szolga. Uthan a hozzá legközelebbi székre telepedett, és belekezdett:

– Úgy sejtem, van némi fogalma arról, hogy milyen fontos munkát végzek itt.

– A részleteket nem ismerem. Vírusok. Már az épület jellegéből gondolom – felelte Hokan. A közelmúltban akadt némi dolga egy-két építőmunkással, akik szintén mind tolvajok voltak.

– Veszélyes anyagok.

Ha Uthan meg is lepődött, nem adta tanújelét.

– Pontosan – válaszolta és bevallom, némiképp zavarba ejtettek az elmúlt napok eseményei. Lik Ankkit megnyugtatott, hogy a biztonságom garantált, de szívesen meghallgatnám az ön helyzetértékelését. – A hangjában némi él jelent meg; továbbra is mézédes maradt, de most mintha apró, éles kristályok csikorogtak volna benne. – Veszélyben van a munkám? És ön képes megvédeni a telepet?

Hokan nem habozott.

– Nézetem szerint a telep sebezhető – felelte bólogatva. A szakmája mestere volt, és nem látott rá okot, hogy elveszítse a hírnevét a munkaadója szűkmarkúsága miatt. – És nem, a rendelkezésemre álló személyzettel nem garantálhatom az ön biztonságát.

Uthan kiszámított lassúsággal hátradőlt.

– Vegyük előre az utolsó érvét – mondta megfontoltan. – Nem állnak rendelkezésére megfelelő anyagi források? Ankkit szerződése meglehetősen nagyvonalú.

– Ez a nagyvonalúság nem szűrődött le az én szintemre.

– Aha... talán megkurtíthatnák a beszerzésre szánt összeget a biztonság érdekében.

– Erről nincs véleményem. Ankkit felőlem annyit keres, amennyit akar, mindaddig, amíg én megkapom a munkám elvégzéséhez szükséges pénzt.

– Engem Ankkit részesedése a legkevésbé sem érdekel – válaszolta Uthan, és elmosolyodott, noha a mosolyából hiányzott minden melegség és jókedv. – És mit gondol: az idegenek érkezése a teleppel függ össze?

– Közvetett bizonyítékok alapján mondom: igen – jelentette ki Hokan, azzal viszonozta a mosolyt, és gyanította, hogy az övé néhány fokkal még a nőénél is fagyosabb. Ha Uthan képes átverni Ankkitot, akkor képes vele is megtenni.

– Ez egy szép nagy bolygó. Miért éppen Imbraani közelében szálltak le azok a betolakodók? Miért küldtek ide Jediket?

– Megtalálta már őket?

– Nem. Viszont tudomásom van legalább két tűzharcról és egy lezuhant hajóról.

– Tűzharc?

– Igen, már arra is sor került. Az idegenek összecsaptak a katonáinkkal – magyarázta Hokan, nem mintha azok a silány alakok, akiknek parancsolt, megérdemelték volna a katona nevet. – A számukat egyelőre nem tudtam felmérni.

– Ha elintézném önnek, hogy kapjon néhány szeparatista harci droidot, illetve tiszteket a közeli helyőrségünkből, az megkönnyítené a feladatát? – vetette fel Uthan.

– Én nem állok egyik oldal mellé sem – közölte határozottan Hokan. – Nem fogok hazudni önnek, nem fogok úgy tenni, mintha támogatnám az ügyét.

– Hát igen, elvégre ön katonai szakértő – állapította meg a doktor. – Nincs abban semmi szégyen, ha valaki zsoldos.

– Én mandalori vagyok. Ez része a lelkemnek és része a neveltetésemnek.

Nem, valóban nincs benne szégyen mindaddig, amíg valaki a képességei legjavát nyújtja.

Uthan váratlanul megenyhült, és őszintének ható mosolyra húzta a száját.

– Azt hiszem, meg kell osztanom önnel valamit. Bár érzésem szerint nyugtalanítónak fogja találni – mondta, és bársonyos hangjában továbbra is érződött némi él. – A Köztársaság felállított egy hadsereget, amelynek katonái klónok. Több millió klón. Arra tenyésztették ki és nevelték őket, hogy harcoljanak és gondolkodás nélkül engedelmeskedjenek a Jediknek.

Engedelmes szolgákat csináltak belőlük. Nem élnek normális életet, és nagyon hamar megöregszenek, már ha túlélik, hogy a parancsnokaik felesleges csatákban eltékozolják az életüket. Tudja, hogy kinek a genetikai anyagát használták fel ezen szerencsétlen rabszolgák megteremtéséhez?

– Nem, nem hallottam róla – felelte Hokan. Sosem szégyellte bevallani, ha nem tudott valamit. Úgy tartotta, hogy ez a fajta viselkedés a jelentéktelen alakoknak való. – Árulja el!

– Jango Fettét.

– Micsoda?

– Így van – bizonygatta a nő. – Minden idők egyik legkiválóbb mandalori harcosát használták fel arra, hogy előállítsák a Jedik hatalmát megtámogató ágyútöltelékeket.

Hokan akkor sem lepődött volna meg jobban, ha a nő az arcába köp.

Uthannak tudnia kellett, hogy ez az információ feldühíti. A mély érzéseket felkavaró harcos szót használta, és nem a fejvadászt. Tudta, hogy a hír mennyire sérteni fogja az ő büszkeségét. Mégis jól tette, hogy elmondta.

Hokan számára ez becsületbeli ügyet jelentett, és nem csak a saját becsületének ügyét. Nem hagyhatta, hogy a kulturális örökségét felhasználják a becsületes háborúnak ehhez a gyalázatos paródiájához.

– Akkor is elvállalnám a munkát, ha nem fizetnének érte – jelentette ki mély, vészjósló hangon.

Uthan kurtán biccentett, és szemlátomást megnyugodva válaszolt:

– Kezdetnek adunk önnek száz droidot. Ha többre lesz szüksége, csak szóljon. Ez csupán egy kisebbfajta helyőrség, mert nem akartuk felhívni magunkra a figyelmet, de most, miután mégis felfigyeltek ránk, kérhetünk erősítést. Mi a helyzet a jelenlegi milíciájával?

– Azt hiszem, ráfér egy létszámcsökkentés. A maguk katonái talán kezdhetnék azzal, hogy segítenek nekem végrehajtani.

Uthan pislantott egyet, ami arról tanúskodott, hogy a szokottnál tovább tartott, mire rájött, hogy Hokan mire célzott. Most már világosan értette a mondat jelentését: ugyanolyan könyörtelen vagyok, mint te. Hokan elégedett volt. A nő ezek után kétszer is meggondolja majd, hogy hátba támadja-e úgy, ahogyan Ankkitot hátba támadta.

– Igeeen... – mormolta elnyújtva Uthan – ez egy logikus első lépés.

Hokan felállt, és mindkét kezével megfogta a sisakját. Mindig is büszke volt felszerelésének erre a hagyományos darabjára, büszke arra, hogy az időről időre végrehajtott műszaki átalakításokat leszámítva, évezredek óta mit sem változott. És valójában csak az számított, ami a páncél alatt rejtőzött: egy mandalori harcos szíve.

– Szeretné tudni, hogy milyen vírus előállításán dolgozunk, Hokan őrnagy? – kérdezte Uthan.

Szóval, most már valódi rangja is lett, nem az a hízelgően túlzó tábornok...

– Tudnom kell? – kérdezett vissza Hokan.

– Szerintem nem árt, ha tudja. Specifikusan a klónokra tervezzük.

– Na, várjunk csak... hogy újra normális emberek legyenek?

– Szó sincs róla – felelte a fejét ingatva Uthan. – Ez a vírus megöli őket.

Hokan lassú mozdulattal a fejére húzta a sisakját.

– Ez a legjobb és legkönyörületesebb megoldás – mormolta, és valóban így is gondolta.

Hetedik fejezet

Bal kote, darasuum kote

Jros’ran kando a tome

Sa kyram Nau Tracyn kad, Vode an.

(És dicsőség, örök dicsőség,

Együtt hordozzuk terhét,

Mint halál tüzében kovácsolt pengék,

Testvérek vagyunk mind.)

Tradicionális mandalori csatadal

Más környezetben sokkal, de sokkal könnyebb lett volna harcolni.

Niner eldöntötte, hogy miután visszatér a bázisra, javasolni fogja, hogy módosítsák és bővítsék ki a természetes környezetben való hadviselésről szóló kézikönyvet, mert annak tükröznie kell a tényt, hogy az őserdei harcmodor nem alkalmazható egy az egyben a mezőgazdasági vidékeken.

A történet a megművelt földekről szólt. A fedezéket kínáló sávok között túl sok volt a nyílt terület. Niner oly régóta kuporgott már a villás ágon, hogy az alfele elzsibbadt, a combizmai pedig görcsöltek. És a milicisták továbbra is ott hevertek a fűben, a nemrég learatott tábla szélén, és újra meg újra körbeadták urrqalos palackjaikat. Niner meg sem moccant a levélfüggöny mögött. Már majdnem beköszöntött az ősz, úgyhogy nem sokáig számíthattak erre a fajta álcázásra, mivel a környék erdőségeit főleg lombhullató fák alkották.

Ugyanakkor úgy tervezték, hogy rég eltűnnek innen, mire lehullanak a levelek.

– Történik valami, őrmester? – érdeklődött Fi halkan suttogva, noha a sisakjából egy pisszenés sem hallatszott ki. Puszta megszokásból beszélt így, a biztonság kedvéért. Ha egy óvintézkedés jó, kettő még jobb. – Vedelnek még?

– Aha... megvárhatjuk, amíg a májzsugor elviszi őket. Takarékoskodnánk a töltetekkel.

– Jól vagy?

– A hólyagom eléggé tele van, máskülönben remekül.

– Atin szétkapta a sikló fedélzeti számítógépét.

– Remélem, csendben csinálta.

– Beljebb húzódott az erdőbe. Azt mondja, valószínűleg le tud tölteni belőle egy-két nagy felbontású térképet, de a többi alighanem megsült. Jelenleg a biztonsági kódok feltörésén dolgozik.

– Ha jólesik neki...

– Igen, úgy látom, boldog tőle – felelte halkan kuncogva Fi.

„Én is voltam Darman...” Niner továbbra sem tudta, hogy Atin ezt hogyan értette. Emlékeztette magát, hogy egy alkalmasabb percben meg kell kérdeznie tőle. Pillanatnyilag nem vágyott másra, mint hogy Hokan pribékjei elvonuljanak, hogy aztán ő és a társai átmehessenek végre az alig négy kilométerre lévő Béta találkozási ponthoz. Onnan, ahol most ült, könnyen leszedhette volna a milicistákat, de azzal szép nagy rakás meghívókártyát hagytak volna maguk mögött, bár abból máris túl sok volt. Niner szerette volna elkerülni a tűzharcokat, amennyire csak lehetett.

Előbb-utóbb elfogy az urrqaljuk. És aligha veszik túl komolyan Ghez Hokant.

Niner a karabélya céltávcsövén keresztül figyelte a csoportot, és éppen azon tűnődött, hogy miért vannak benne többségben a weequayek, amikor mindannyian felkapták a fejüket, de nem őrá néztek, hanem dél felé.

– Hat újabb célpont közeledik – jelentette halkan Fi.

Niner óvatosan jobbra fordította a fejét, és nyugtázta a hírt:

– Látom őket.

Ezek nem tűntek milicistáknak. Az élen egy umbarai haladt, aki a bőre színéhez illő, világosszürke, elegáns egyenruhát viselt, mögötte öt harci droid menetelt. A milicisták közül néhányan feltápászkodtak. A többiek fekve maradtak, és egyikük odakínálta a palackját a közeledő droidoknak, s motyogott valamit arról, hogy az ital remekül véd a rozsdától.

Niner csak néhány szavát értette az umbarainak:

– ... Hokan azt kéri... bármilyen kapcsolat...

A többit elvitte a szél. „Erősítést kapnak” – gondolta Niner. A droidok egészen más jellegű problémának tűntek, mint az eleven harcosok.

És valóban azok is voltak, de ezúttal nem az ő problémái. A gépezetek felemelték a sugárvetőjüket, és figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak a milicistákra. Tökéletesen egyszerre, tévedhetetlen pontossággal leadtak két-három lövést, aztán csak vártak, és úgy meredtek az áldozataikra, mintha az állapotukat ellenőrizték volna.

Az umbarai – hivatásos tiszt lehet, vagy zsoldos? – tett néhány lépést, és közvetlen közelről belelőtt az egyik weequaybe. Aztán a művével szemlátomást elégedetten mondott valamit a droidoknak, mire azok összegyűjtötték a halottak sugárvetőit és oldalfegyvereit, illetve átkutatták a tetemeket – Niner sejtése szerint személyi azonosítókat kerestek –, aztán rendezetten elvonultak, ugyanazon az útvonalon, amelyiken érkeztek.

Niner fellélegzett, és hallotta, hogy Fi is ugyanígy tesz.

– Hát – suttogta aztán Fi –, most már kiürítheted a hólyagodat.

Niner leereszkedett a fáról, és amint földet ért, a lába alig tudta megtartani a súlyát, a térde folyton megbicsaklott. Sietve lecsatolta a páncéllemezeket, és alaposan megdörzsölte mindkét combját, hogy helyreállítsa bennük a vérkeringést.

– Szerinted mi volt ez? – kérdezte közben a társától.

– Hokan nem szereti, ha a katonái isznak szolgálat közben? – találgatott Fi.

Ebben a pillanatban megérkezett melléjük Atin, a kezében elektronikus alkatrészeket tartott.

– Úgy tűnik, a bádogfickók azért jöttek, hogy átvegyék a boltot – vélekedett megfontoltan. – De miért lőtték halomra a milicistákat?

– Bádogfickók? – ismételte Fi.

– Miért, a te osztagodban hogyan neveztétek őket?

– Droidoknak.

Niner oldalba lökte Fit, és megfontoltan kijelentette:

– Zey tábornok szerint Hokan erőszakos és kiszámíthatatlan. A látottakból ítélve képes hidegvérrel kivégeztetni a saját harcosait. Ezt egy pillanatra se feledjük!

Összeszedték a felszerelést. Ezúttal Atin és Niner került sorra, ők cipelték a póznára kötözött holmit, Fi pedig az élre állt.

– Még egyet sem lőttem – jegyezte meg kissé panaszos hangon.

– Az ilyen jellegű küldetéseknél minél kevesebbet lövünk, annál jobb – bölcselkedett Atin.

A kijelentést Niner jelnek vette arra, hogy Atin kezdi a csapat tagjának érezni magát – mintha kevésbé védekezőn, kevésbé ingerülten beszélt volna.

– Nem baj, ha takarékoskodunk az energiával – jelentette ki. – Valami azt súgja, hogy később szükségünk lesz minden egyes töltetre.

„Alighanem elment az eszem...”

Etain a pajta deszkái közötti rések egyikén keresztül figyelte a roskadozó gazdasági épületeket. A tetők tisztán kirajzolódtak az egyre sötétebb kék árnyalatokban pompázó alkonyati égbolt előtt. A főépület verandájánál két lámpa világított, hogy a fényük távol tartsa a gdanokat a latrinához vezető ösvénytől. A tanya körül annyi apró ragadozó élt, hogy amikor az egyik váruk beomlott, tátongó lyuk támadt az udvaron, amely minden esőzés alkalmával színültig megtelt vízzel. Birhan nem törte magát, hogy rendben tartsa a birtokát.

Ez viszont jelentősen megkönnyített bizonyos dolgokat. Etain meggyőződött arról, hogy senki sem közeledik felé, és tovább dolgozott, hogy meglazítson néhány deszkát az épület hátsó falán. A pajtának csak egyetlen ajtaja volt, és azt akarta, hogy legyen egy vészkijárat arra az esetre, ha megtámadnák.

A deszkákra összpontosított, rögzítette az elméjében az alakjukat és a helyzetüket. Aztán elképzelte, hogy szétválnak, és oldalra mozognak, mígnem széles rés nyílik közöttük. „Mozduljatok – sugallta nekik –, csak egy kicsit... húzódjatok félre...” És valóban, a deszkák megmozdultak. Etain elgyakorolta még néhányszor, hogy az Erő segítségével szétnyitja őket, aztán hagyta, hadd lendüljenek vissza a helyükre.

Igen, tudta használni az Erőt. Amikor magabiztos és összeszedett volt, végre tudott hajtani mindent, amire Fulier tanította, de ez sajnos eléggé ritkán fordult elő vele. A természete, a hajlamai nem igazán illettek egy Jedihez. Sokszor eltűnődött azon, hogy a Jedi-képességek miért mutatkoznak meg valakiben, aki ennyire esendő, mint ő.

Etain remélte, hogy ha a helyzet megköveteli, nem csupán deszkákat fog mozgatni az Erővel, hanem ennél nagyobb, hatásosabb dolgokat is képes lesz végrehajtani. Biztosra vette, hogy a következő napok keményen próbára teszik majd a képességeit.

Röviddel azután, hogy beállt a teljes sötétség, Jinart megérkezett. Noha Etain figyelmesen nézett kifelé a fal résein, nem látta az idős asszonyt, és nem is hallotta, mígnem Jinart váratlanul kinyitotta az ajtót.

Most viszont érzékelte őt az Erőben. És igazán kíváncsi lett volna, hogy korábban miért nem...

– Készen állsz, te lány? – kérdezte Jinart. Egy terebélyes, sötét kendőbe burkolózott, amely olyan mocskos volt, hogy talán magától megállt volna a földön, viszont eléggé meggyőző álcázásnak hatott.

– Miért nem mondtad el? – kérdezte Etain.

– Mit? – kérdezett vissza Jinart.

– Talán nem vagyok eszményi padavan, de mindig megérzek egy másik Jedit. Tudni akarom, miért nem szóltál.

– Tévedsz! Nem vagyok Jedi, egyáltalán nem. De az tény, hogy mindketten ugyanazt az ügyet szolgáljuk.

Jinart körülnézett, felkapta egy cipó végét, amit Etain meghagyott, és bedugta a kendője alá.

– Ez nem magyarázat – tiltakozott Etain, de azért követte az asszonyt, miután az kiment az épületből. Az udvaron egyetlen gdant sem lehetett látni.

Etain tudni akarta, hogyan lehetséges az, hogy Jinart tud bánni az Erővel, de nem vallja magát Jedinek. Vett egy mély lélegzetet, és halkan hozzátette: – Tudnom kell, hogy ki vagy.

– Nem, nem kell.

– Honnan tudjam, hogy nem akarsz átcsábítani az Erő sötét oldalára? – vetette fel Etain.

Jinart hirtelen megállt, és megfordult, jóval gyorsabban és biztosabban, mint egy idős asszonyhoz illett volna, és indulatosan kifakadt:

– Én döntöm el, hogy mások mikor érzékelhetik a jelenlétemet, és mikor nem! És tekintetbe véve a te képességeidet, kettőnk közül én vállalok nagyobb kockázatot. És most hallgass!

Etain nem igazán erre a válaszra számított. Ugyanazt a hatalmat érzékelte az asszony felől, mint amit korábban Fulier közelében tapasztalt, azzal a különbséggel, hogy a mestere hangulata folyton változott, míg Jinartból örökös nyugalom és állhatatosság sugárzott És megingás nélküli önbizalom. Etain irigyelte ezért.

Jinart az Imbraanit keletről határoló erdőbe vezette. Élénk iramot diktált, és Etain úgy döntött, hogy egy darabig nem hozakodik elő további kérdésekkel.

Az út különböző szakaszain Jinart kanyarogni kezdett, és halkan odaszólt a lánynak:

– Vigyázz a fészkekre!

Etain lyukakat és mélyedéseket került ki, amelyek arról árulkodtak, hogy a gdanok szorgos munkát végeznek a föld felszíne alatt.

Az indulás után félórával megálltak, miután egy hosszú ívet követve elérték a Braan folyó partját – bár, ami a folyót illeti, Etain inkább pataknak nevezte volna. Jinart mozdulatlanul állt, látszólag a vizet bámulta, de nem arra összpontosított. Hirtelen felkapta a fejét, elnézett nyugat felé, majd vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta a levegőt.

– Indulj el a folyással szemben – mondta halkan. – Kövesd a partot, és tartsd nyitva az elmédet! A katonád még most is itt van, és szüksége van azokra a tervekre.

– A katona? Egy katona? – kérdezte Etain.

– Ezt mondtam. Indulj! Már nem sokáig lesz itt!

– Ezek szerint nem egy csapat. Még csak nem is néhány katona...

– Pontosan. Vannak mások is, de kicsivel távolabb. Most menj!

– Honnan veszi, hogy vannak nálam tervek? – faggatózott tovább Etain.

– Ha nem lennének, nem sodornám veszélybe magam azzal, hogy elirányítalak a kapcsolatodhoz! – válaszolt ingerülten Jinart. – Most mást is el kell intéznem. Pia megtalálod a katonádat, megpróbálom rávenni Birhant, hogy fogadja be egy időre. Szüksége lesz rejtekhelyre. Gyerünk, keresd meg!

Nem fog tétlenül ácsorogni!

Etain tétován várt, Jinart pedig elindult a város felé, és mindössze egyszer nézett vissza. A padavan a kezébe vette a fénykardját, és az Erőn keresztül igyekezett felderíteni, hogy mi várja nyugati irányban, a folyó közelében, és amikor ismét visszapillantott, Jinartnak már nyomát sem látta. Rövidesen meghallotta maga körül az apró, karmos lábak neszezését. Akármilyen láthatatlan erő vagy befolyás tartotta távol tőle mindeddig a gdanokat, az öregasszonnyal együtt az is eltűnt. Időnként rúgott egyet-egyet, és remélte, hogy a csizmája elég vastag.

Ha visszatért volna Birhan tanyájára, attól semmi sem változott volna meg, és ő egy tapodtat sem került volna közelebb a céljához. Nem maradt más választása, mint hogy útnak induljon.

Az erdei aljnövényzet helyenként lehúzódott egészen a vízig, és Etain végül belelépett a folyóba, abban a tudatban, hogy az eléggé sekély. Ettől azonban semmivel sem érezte jobban magát, miután a csizmája átázott. Ám a mederfenék biztonságosan megtartotta a súlyát, ráadásul a víz miatt a gdanok sem férkőzhettek a közelébe, hogy próbára tegyék a szerencséjüket.

Az állatok tartottak Jinarttól. Etain azon töprengett, hogy tőle az Erő miért nem rettenti el őket. Ez is megerősítette abban a hitében – ha még szüksége lett volna ilyesmire –, hogy nem lesz belőle nagy Jedi. Összpontosítania kellett. Meg kellett találnia azt a bizonyos, részben céltudatos, részben befogadó állapotot, amelyet oly régóta hiába próbált elérni.

Jóllehet korántsem tudott úgy bánni az Erővel, mint szerette volna, képes volt érzékelni vele, és nem csupán a közvetlen környezetét. Érzékelte maga körül az éjszakai állatokat, még azokat az apró, ezüstös angolnákat is, amelyek az áramlattal sodródva szétváltak előtte, majd a csizmáját súrolva ismét összegyűltek a lába mögött.

Aztán megérzett valamit, amire a legkevésbé sem számított a Qiilura egyik ősvadonjában.

Egy gyermek.

Egy gyermeket érzékelt a közelben. Kissé furcsának találta, de egyértelműen egy gyerek volt, és magány, illetve zavarodottság sugárzott belőle. Etain elképzelni sem tudott olyat, hogy valamelyik városlakó kiengedett volna éjszakára egy gyermeket a gdanoktól hemzsegő erdőbe.

„Ne törődj vele! Ez most nem a te problémád!”

De akkor is egy gyermek kóborolt idekint. Érdekes módon nem félt. Igen, ideges volt, de nem rémült, mint minden épelméjű gyermek lett volna, ha egyedül marad ezen a környéken, késő este, teljes sötétségben.

Etain hirtelen megérezte, hogy valami megérinti a homlokát. Ösztönösen felkapta a kezét, hogy elhessegesse a rovart, de nem talált semmit. Ám a furcsa bizsergés ott maradt, a homloka kellős közepén. Egy pillanatra mintha a mellkasán jelentkezett volna, a szegycsontja felett, majd visszatért a homlokára. A következő pillanatban vöröslő ragyogás vakította el, amitől éles fájdalom hasított a szemébe. Nem maradt vesztenivalója. Előkapta és aktiválta a fénykardját, készen arra, hogy ha másra nem is képes, legalább harcban haljon meg. És nem kellett látnia az ellenségét.

Halk, meglepett nyögést hallott, a vörös fény kialudt. Még ekkor is érzékelte a gyermeket – ott volt közvetlenül előtte.

– Elnézését kérem, hölgyem – mondta neki egy férfi. – Nem ismertem fel.

És Etain továbbra is csak egy gyermeket érzékelt, olyan közel, hogy ott kellett lennie a férfi mellett. Valamilyen oknál fogva magát a férfit egyáltalán nem érezte az Erőben.

A szeme még most is káprázott, egyelőre csupán táncoló, vörös fényfoltokat látott. A kardját védekezésre készen maga elé szegezve tartotta. Néhány pillanattal később a látása végre helyrejött, és pontosan tudta, hogy ki áll vele szemben, mint ahogyan azt is, hogy Jinart elárulta őt.

Talán Fuliert is ő árulta el.

Ghez Hokan jellegzetes mandalori sisakja derengett előtte. A kék fénnyel világító T-alak mindent elmondott neki, amit tudnia kellett. A gyermek – a láthatatlan gyermek – talán csak csaliként szolgált, Jinart sugallta neki, hogy elterelje a figyelmét.

– Hölgyem! Tegye le a fegyvert, kérem...

– Hokan, ezt Fulier mesterért kapod! – suttogta rekedtes hangon, és lesújtott a férfira.

Hokan megdöbbentő gyorsasággal szökkent hátra, de még csak fel sem emelte a fegyverét. Etain tudta, hogy a szörnyeteg játszik vele. Lábujjhegyre állva perdült egyet, ismét támadott, és majdnem levágta Hokan karját. Éktelen harag áradt szét a bensőjében, amitől a torka úgy elszorult, hogy alig kapott levegőt. Megint odavágott, de a pengéje csupán a levegőt szelte.

– Hölgyem, nagyon kérem, ne akarja, hogy lefegyverezzem! – kiáltotta Hokan.

– Próbáld meg! – válaszolta dacosan, közben a baljával maga felé intette az ellenségét, és a jobbjával csapásra emelte a kardját.

– Ezt akarod? Gyere, vedd el!

A férfi hirtelen felé ugrott, és úgy mellbe taszította, hogy hanyatt esett, bele a folyóba. A gyermek még most is ott volt a közvetlen közelében. De hol? És hogyan? A következő pillanatban Hokan rávetette magát, az egyik kezével lenyomta a fejét a víz alá, mire ő elejtette a fénykardját. Minden erejét bevetve küzdött, de nem jutott lélegzethez, és arra gondolt, hogy meg fog fulladni, és nem értette, hogy miért nem képes legyőzni puszta kézzel egy hétköznapi teremtményt. Elméletileg erősebbnek kellett volna lennie ennél az embernél.

Hokan végül fél kézzel kidobta őt a partra, ismét ráfeküdt, és lefogta mindkét karját.

– Hölgyem, most már nyugodjon meg... – kérte, már-már könyörgő hangsúllyal.

De Etain még nem adta fel. Vadállati hördüléssel felrántotta a térdét, amekkora erővel csak bírta, márpedig amikor rémült volt, kétségbeesett és dühös, tekintélyes erőt tudott összegyűjteni – ezt nem is ismerte fel egészen mostanáig. A térde ugyan betalált Hokan combjai közé, de ott egy kemény valaminek ütközve roppant egyet, és kegyetlenül megfájdult. A férfin azonban nem látszottak a kín jelei.

– Hölgyem, tisztelettel kérem, hallgasson el! Mindkettőnket megölnek! – mondta meglepően higgadtan. – Nem Hokan vagyok! Nem vagyok ő! Ha egy pillanatra megnyugszik, bebizonyítom! – Kicsivel lazított a szorításán, és Etain kis híján kiszabadult, mire most már ijedten folytatta: – Hölgyem, nagyon kérem, fejezze be! Most elengedem, ön pedig meghallgat. Megmagyarázom, hogy ki vagyok.

Etain zihálva lélegzett, és vizet köpködött. Folyamatosan érzékelte a gyermek jelenlétét, és ez annyira összezavarta, hogy végre abbahagyta a rúgkapálást, és mozdulatlanná dermedve várt, mialatt a férfi talpra küzdötte magát.

Etain most már tisztán látta. Jól látott a sötétben, sokkal jobban, mint egy átlagos emberi lény. Egy magas, tagbaszakadt, droidszerű teremtmény állt felette. Jelzések nélküli, halványszürke páncélt viselt, a sisakja az egész arcát eltakarta. A vállán sugárkarabély lógott. Hirtelen előrehajolt, és lefelé nyújtotta a kezét, mintha fel akarta volna húzni őt.

Etain most már elhitte, hogy az illető nem Ghez Hokan. Ezt biztosan meg tudta állapítani. Megmarkolta a kesztyűs kezet, és hagyta, hogy a férfi felsegítse.

– Mi a magasságos fekete lyuk maga? – préselte ki magából nagy nehezen.

– Hölgyem, elnézését kérem! – felelte a férfi. – Először nem ismertem fel.

Teljességgel az én hibám, hogy nem sikerült egyértelműen azonosítanom magam. – Fekete kesztyűbe bújtatott ujjait a sisakja oldalához érintve tisztelgett, és Etain meglátta, hogy az ujjainak felső hajlatát, illetve a kézfejét páncéllemezek borítják. – CC-1136, a Nagy Hadsereg kommandósa, jelentkezem! Várom a parancsait, tábornok!

– Tábornok? – ismételte hüledezve Etain. Nem láthatta a férfi száját, de hallotta a hangját, és emiatt az alak a droidokra emlékeztette.

A férfi kissé oldalra billentette a fejét.

– Elnézését kérem, nem láttam a fonatot... parancsnok.

– És mi az a Nagy Hadsereg?

– A Köztársaság hadserege, hölgyem. Sajnálom! Rá kellett volna jönnöm, hogy ön már egy ideje nem lépett kapcsolatba a Coruscanttal, és...

– Mióta van nekünk Nagy Hadseregünk?

– Körülbelül tíz éve – válaszolta a kommandós, és a part menti bokrok felé intett. – Megbeszélhetnénk ezt egy rejtekhelyen? Önt bárki láthatja, akinek van éjjellátó készüléke. Sejtésem szerint még a helyi milicistáknak is sikerült szert tenniük néhány ilyen berendezésre.

– A folyóba ejtettem a fénykardomat – felelte Etain.

– Engedje meg, hogy megkeressem, hölgyem – kérte a kommandós, azzal máris belegázolt a sekély vízbe, és a sisakján felgyűlt egy apró, erős fényű reflektor. Lehajolt, és egy darabig ide-oda tapogatózott a megvilágított vízben, aztán a markolattal a kezében felegyenesedett, és a lány felé fordulva megszólalt: – Nagyon kérem, többé ne fordítsa ellenem, rendben?

Etain megdermedt ujjaival hátragereblyézte vizes haját az arcából, és óvatosan megfogta a kardmarkolatot.

– Azt hiszem, amúgy se mennék vele sokra – mondta halkan.

– Mondja, miért szólít parancsnoknak?

– Hölgyem, a Jedik most mindannyian tisztek – magyarázta a férfi. – Maga Jedi, ugye?

– Nehéz elhinni, mi?

– Nem sértésnek szántam, hölgyem, csupán...

– A maga helyében én is feltenném ugyanezeket a kérdéseket – szólt közbe Etain. „Parancsnok – ismételte magában. – Parancsnok?” Vett egy mély lélegzetet, és bemutatkozott: – Etain Tur-Mukan padavan vagyok. A mesterem, Kast Fulier meghalt. Úgy tűnik, maga az a katona, akinek segítenem kell. – Tetőtől talpig végignézett a páncélos alakon, és megkérdezte:

– Mi a neve?

– Hölgyem, CC-...

– A neve! – vágott közbe ismét Etain. – Az igazi neve!

– Darman – közölte a katona rövid habozás után és olyan hangon, mintha szégyellte volna. – El kell tűnnünk innen. Vadásznak rám.

– Ebben a szerelésben viszonylag könnyen megtalálják – jegyezte meg kissé gunyorosan Etain.

– Bekentem sárral, de lemosódott róla – válaszolta Darman, majd rövid hallgatás után megkérdezte: – Vannak parancsai a számomra, hölgyem? El kell érnem a Gamma találkozási pontot, hogy találkozzak az osztagommal.

– Most rögtön indul? – érdeklődött Etain. – Mikorra kell odaérnie?

Darman ismét tétovázott, aztán közölte:

– Tizenkét standard órán belül.

– Akkor még van időnk – jelentette ki Etain. – Vannak nálam bizonyos tervrajzok, amit meg akarok mutatni. Jöjjön velem, és találjuk ki együtt, hogy mit tegyünk! – Átvette a férfitól a kardmarkolatot, és a zsákokra mutatva hozzátette: – Adjon valamit, segítek cipelni ezt a rengeteg holmit!

– Köszönöm, hölgyem, de a zsákok nagyon nehezek.

– Én meg Jedi vagyok – válaszolta önérzetesen Etain. – Talán nem a legnagyobb Jedi, de van bennem testi erő. Még ha magának sikerült is legyőznie.

– Azon egy kis gyakorlással sokat segíthetünk – felelte Darman, azzal a zárszerkezet halk sziszegése kíséretében végre levette azt a szörnyű mandalori sisakot. – Ha óhajtja, parancsnok...

Darman a húszas évei elején járt. A haját egészen rövidre vágva hordta. A sötét szeméből sugárzó ártatlan tekintet éles ellentétben állt keménységet és elszántságot sugárzó, markáns vonásaival. Az ábrázata egészében véve olyan fokú önbizalomról tanúskodott, hogy Etain nagyon meglepődött. Aztán az a benyomása támadt, hogy a fiatal férfi önbizalma őrá is megnyugtató hatást gyakorol.

– Valószínűleg csak berozsdásodott egy kicsit, parancsnok – folytatta Darman. – Ne aggódjon, seperc alatt formába hozzuk!

– Maga jó formában van, Darman? – kérdezte Etain, és felébredt benne a gyanú, hogy a kommandós valahogy magához ragadta a kezdeményezést. Ennek aligha így kellett volna történnie. – Miféle katona maga?

– Kommandós vagyok, hölgyem – válaszolta Darman. – Arra tenyésztettek és képeztek ki, hogy a legjobb legyek. Arra neveltek, hogy önöket, a Jediket szolgáljam.

A fickón látszott, hogy nem tréfál.

– És hány éves, Darman? – kérdezte továbbra is hüledezve Etain.

Darman még csak nem is pislogott. A nyakán kemény izmok feszültek. Az arcán egy csepp zsír sem akadt. Valóban úgy tűnt, hogy kiváló erőnlétnek és egészségnek örvend – egy tökéletes katona.

– Tízéves vagyok, parancsnok – felelte a legteljesebb nyugalommal.

A droidok nem vedeltek, nem hajkurásztak nőket, és nem akartak pénzt keresni. Nem voltak igazi katonák, büszke és becsületes harcosok, de Ghez Hokan legalább bízhatott abban, hogy reggelente nem a csatornában fog rájuk találni, amint kábán fetrengenek, és üres üvegeket szorongatnak a kezükben. És menetelés közben lenyűgöző látványt nyújtottak. Most is meneteltek a Lik Ankkit villájához vezető, kaviccsal felszórt úton.

Hokan mellettük sétált, aztán előttük, majd mögöttük. A helyzetét folyton váltogatva figyelte őket, mert ámulatba ejtette az, hogy teljesen egyforma a külsejük, illetve, hogy pontosan egyszerre lépnek. Úgy néztek ki, mint a téglák egy tökéletes falban, egy olyan falban, amelyet sosem lehet áttörni.

Hokan nem bánta, hogy' a gépeket egyformára készítik. De tűrhetetlen gyalázatnak érezte, hogy egyesek ugyanezt teszik emberekkel – ráadásul mandalori emberekkel.

Az umbarai hadnagy a teraszra vezető lépcső aljától tíz méterre a karját fellendítve megállította a szakaszt. Ankkit már odafent várt, a lépcső tetején, abban a nevetséges fejékében és abban a di’kutla köntösében – pontosan annak a pocsék ízlésű, puhány kufárnak látszott, aki volt.

Hokan a sisakját az oldalához szorítva a droidok elé sétált, és udvariasan biccentett.

– Jó reggelt, Hokan! – köszönt Ankkit. – Úgy látom, végül szert tett néhány barátra.

– Igen, és szeretném bemutatni őket önnek – felelte Hokan. – Mert mostantól kezdve elég gyakran fognak találkozni... – A hadnagy felé fordulva kiadta a parancsot: – Tovább, Cuvin!

Az umbarai tisztelgett, és hátraszólt a droidoknak:

– Szakasz, előre!

Hokan maga is ócska színjátéknak érezte a jelenetet, de régóta várt erre a pillanatra. És meg is kellett tennie. El kellett helyeznie néhány gépkatonáját Uthan telepének közelében, hogy szükség esetén gyorsan bevethesse őket.

Nem sok hasznukat vette volna, ha harminc kilométerrel odébb állomásoznak.

Amikor a droidok elérték a lépcsőt, Ankkit lépett egyet előre, és kifakadt:

– Ez felháborító! A Kereskedelmi Szövetség nem fogja eltűrni, hogy...

A neimoidi nem fejezte be a mondatot, mert gyorsan félre kellett ugrania, amikor az első két droid elérte az indákat ábrázoló berakásokkal díszített, kuvarából faragott ajtót.

Hokan nem számított Ankkit részéről hősködésre, és igaza lett.

– Igazán kedves öntől, hogy befogadja a házába a katonáimat – közölte a neimoidival –, nemes felhasználása ez annak a rengeteg üres helynek. A szeparatisták hálásak önnek a személyes áldozatáért, amivel nagyban hozzájárul Uthan doktor munkájának biztonságához.

Ankkit lesietett a lépcsősoron, amilyen gyorsan csak magasra feltornyosuló fejéke és hosszú köntöse engedte. Még a neimoidik mércéi szerint is szörnyen idegesnek látszott. Szó szerint remegett dühében. Legalább húsz centivel magasodott Hokan fölé, még a fejfedője nélkül is, ami úgy hajladozott és lengedezett, mintha egy teremtmény próbált volna kiszabadulni belőle.

– Szerződést kötöttem Uthan doktorral és kormányzatával – zihálta felindultan.

– És nem sikerült észrevennie azt a záradékot – felelte higgadtan Hokan –, amely kikötötte a biztonsághoz szükséges források biztosítását. Ha jól tudom, Uthan doktor panaszlevele máris úton van az ön irodája felé.

– Nem veszem jó néven az árulást! – vágott vissza Ankkit.

– Nem beszélhet így a szeparatista seregek egyik tisztjével!

– Méghogy tiszt!

– Immár hivatásos tiszt – erősítette meg Hokan, és mosolygott, mert valóban boldogság áradt szét benne. – Most már nincs szükségem önre, Ankkit.

Örüljön, hogy életben van. Jut eszembe, Uthan doktor kormányzata különdíjat fizet a Kereskedelmi Szövetségnek azért, hogy én zavartalanul végezhessem a munkámat. Ellenséges katonák szálltak le a közelben, ezért a régióban jelenleg katonai törvények uralkodnak. És bevezettük a rögtönítélő bíráskodást.

Ankkit tehetetlen dühében szorosan összepréselte vékony száját. Legalább nem könyörgött az életéért. Ha megtette volna, Hokan azonnal megöli. Nem bírta elviselni a siránkozást.

– És gondolom, ön a parancsnok, Hokan – recsegte haragosan.

– Hokan őrnagy, ha kérhetem. Ha a volt alkalmazottaim felbukkannának errefelé, ne adjon nekik menedéket, rendben? Néhányan nem jelentek meg nálam, hogy átvegyék a végkielégítésüket. Szeretném személyesen intézni velük a végelszámolást.

– Ön mindannyiunk számára a hatékony vezető példaképe – jegyezte meg gúnyosan Ankkit.

Hokan élvezte a bosszú percét, de abbahagyta az értelmetlen, időrabló locsogást. Ankkit többé nem jelentett veszélyt a számára; a droidokat nem lehetett megvesztegetni. Az umbarai és aqualish tisztek pedig jól tudták, mi vár a hanyag és megbízhatatlan katonákra, mert ők vezényelték le a kivégzéseket. Hokan gondoskodott arról, hogy mindenki megértse, mi történik azzal, aki csalódást okoz a parancsnokának.

– És én hol fogok lakni? – kérdezte Ankkit.

– Ó, rengeteg hely van itt! – válaszolta Hokan. Ebben a pillanatban hangos csattanás hallatszott, amit üvegszilánkok csörömpölése követett. A droidok néha óvatlanok voltak. – De azért fogadjon el egy tanácsot: ne álljon az útjukba!

Azzal tisztelgés gyanánt a halántékához érintette a mutatóujját, és otthagyta a neimoidit.

Az előző csapatából néhányan eltűntek, többek között Guta-Nay, a weequay hadnagy. Őt mindenképpen meg akarta találni, mert meg kellett mutatnia az új tiszteknek, hogy szükség esetén saját kezűleg is boldogan elvégzi a fegyelmezés nehéz munkáját. Beléjük akart verni egy bizonyos képet arra az esetre, ha Ankkit valaha megpróbálja megvesztegetni őket. Végigsétált az ösvényen várakozó siklójához. Egy gazda talált néhány elektronikus eszközt a földjén, és tudni akarta, hogy megér-e egy palack urrqalt, hogy elárulja a helyüket.

Hokan elindult, hogy személyesen beszéljen az illetővel, és megmutassa neki, hogy' az információ ennél sokkal többet ér – annyit, amennyit egy helyi gazda élete.

A Béta találkozási pontnak egy ligetben kellett volna lennie, egy' meredek oldalú, alacsony dombon, Imbraanitól nyugatra. Amikor azonban Niner megpillantotta a dombot, egyetlen fát sem látott rajta.

– A koordináták jók, hacsak a tájolórendszer nem mondta be az unalmast – vélekedett Atin, majd előbb jobbra, aztán balra döntötte a fejét. – Nem, a helyzet-meghatározás pontos. Fák viszont nincsenek. Elindítsak egy felderítődroidot?

– Nem, azokat hagyjuk meg későbbre – felelte Niner. – Idekint amúgy is túl feltűnőek. Keresünk egy rejtekhelyet, amilyen közel csak lehet a találkozási ponthoz, és nyitva tartjuk a szemünket. Messzebbről figyelve várunk Darmanre. Hol a legközelebbi fedett terület?

– Körülbelül egy kilométerre keletre.

– Hát akkor azzal kell beérnünk.

Atin megfordult, és elindult vissza a saját nyomaikon, hogy meggyőződjön arról, nem követik-e őket. A páncélját zöldes valami borította, és Niner örült, hogy a szél nem a társa felől fúj. Akármibe mászott bele, a szaga biztosan beleillett ebbe a falusias környezetbe. Fi és Niner elindult az új célterület felé, kettejük között hordozva a behatoló eszközöket, többek között három súlyos pörölyt, egy hidraulikus faltörőt és egy zárfeszítőt az igazán ellenálló ajtókhoz.

A robbanóanyagot a hátizsákjukban szállították. Niner azt akarta, hogy ha tűzharcra kerül sor, és le kell dobniuk a készletet, ne csupán szerszámok és élelemadagok maradjanak nála. Egy halom gránáttal sokkal többre ment.

– Tűzifa... – jegyezte meg halkan Fi.

– Tessék?

– A hiányzó fák – magyarázta Fi. – Közeleg az ősz. Az orbitális felderítés óta a helyiek kivágták a fákat tüzelőnek.

– Ez a gond a hírszerzéssel – állapította meg nagyokat bólogatva Niner az információk hamar elavulnak.

– Nem olyan, mint a gyakorlatokon – dörmögte Fi.

– Nem, nem olyan. Mire visszaérünk, ezek az adatok is hasznavehetetlenek lesznek kiképzési célokra.

Fi mintha sóhajtott volna. Niner ezt élvezte a sisakrádiókban: a klónok hozzászoktak az egymás légzését kísérő, egyedi hangokhoz, sőt még arra is felfigyeltek, ha valaki másként nyelt, mint ahogyan szokott. Nem láthatták a társaik arcvonásait, de hallották egymást. Niner arra gondolt, hogy talán ilyen lehet az, amikor valaki vak. Még sosem találkozott vak teremtménnyel, de hallott arról, hogy azok a társai, akik nem láttak tökéletesen, eltűntek az első éles gyakorlatuk után. A kaminóiak a minőségbiztosítás megszállottjai voltak.

Őt teljes és önfeláldozó engedelmességre nevelték, de nem volt ostoba. Nem félt mástól, mint a kaminói technikusoktól, és amikor végrehajtotta az utasításaikat, egészen mást érzett, mint amikor egy Jedi adott neki parancsot.

Kíváncsi volt, hogy vajon Fi és Atin is ugyanígy érez-e?

– Fi, te úgy gondolod, hogy nem fogjuk túlélni, ugye?

– Nem félek a haláltól – válaszolta Fi –, legalábbis attól nem, hogy harcban esem el.

– Nem mondtam, hogy félsz.

– Én csak...

– Tíz méter a hatótávolság, fiam – biztatta Niner a társát.

– Egyetlen kaminói sem hallja, amit mondasz.

– Csak olyan... értelmetlennek tűnik az egész. Te magad mondtad. Azt mondtad, hogy pazarlás.

– Az a Geonosisra vonatkozott.

– Rengeteg időt és pénzt áldoznak ránk – folytatta Fi. – Rengeteg gondot vesznek a nyakukba azért, hogy tökéletessé formáljanak minket, aztán nem adják meg azt, ami a küldetéshez kellene. Emlékszel, mit szokott mondogatni Kai őrmester?

– Főleg arra emlékszem, hogy folyton káromkodott.

– Ha bedobott egy-két pohárral, gyakran feldühödött, és azt mondta: még jobb katonákat csinálhatna belőlünk, ha kimehetnénk az igazi életbe. Adatban gazdag, tapasztalatban szegény. Ezt szokta emlegetni.

– És egy kicsit motyogva ejtette a szavakat – tette hozzá Niner.

– És nem szerette a klónokat.

– Az csupán hetvenkedés volt – tiltakozott Fi és ezt te is tudod.

Valóban, Kai Skirata undorító dolgokat mondott a klónokról, de mindig érződött, hogy nem gondolja komolyan. Uj süteményt szerzett valahonnan – nem csekély mutatvány volt a titkolózó, zárt Kaminón –, és megosztotta a katonákkal, akiknek a kiképzéséért felelt. Élőhalottaknak és az ő nedves droidjainak szólította őket, mindenféle sértő neveken. De ha valaki rányitott a kabinjában, amikor nem volt szolgálatban, azt láthatta, hogy az őrmester a könnyeivel küszködik. Szinte mindig megkínálta a látogatóját valami csempészett finomsággal, vagy könyveket adott neki, nem engedélyezett írásokat, amelyek nem szerepeltek a hivatalos tananyagban. Ezek az írások általában olyan katonákról szóltak, akik sok mindent tehettek volna, de úgy döntöttek, hogy harcolnak. Kai őrmester különös hangsúlyt fektetett arra, hogy a katonái minél többet olvassanak az úgynevezett mandalori kultúráról.

Csodálta Jango Fettet. „Ti is olyanok vagytok, mint ő – mondogatta sokszor. – Ezek a randa torzszülöttek úgy bánnak veletek, mint a haszonállatokkal, de ti csak legyetek büszkék!”

Nem, Kai Skirata őrmester, finoman szólva, nem rajongott a kaminóiakért. Azt is elmesélte, hogy a szerződés aláírásával vállalta, hogy soha többé nem tér haza. Nem hagyhatta el a fiait, mert mindent tudott. „A rövid – mondta néha egy színtelen szeszes itallal teli pohárral hadonászva – sosem dicsőséges”.

Niner már régebben elhatározta, hogy egyszer kideríti, Skirata mit értett ezalatt, és miért dühítette annyira.

– Senki sem ismeri az összes választ – jelentette ki a fejét csóválva. – Ha túlságosan hozzászoksz ahhoz, hogy erős vagy, azzal az a gond, hogy könnyen megfeledkezel az apró részletekről, amelyek végzetesek lehetnek.

Fi fújt egyet, ami úgy hangzott, mintha nevetni készülne.

– Tudom, kit idéztél – mondta aztán.

Niner észre sem vette, hogy kimondta, de most észbe kapott. Tényleg Kai őrmester szavait visszhangozta. Sőt rákapott a „fiam” szó használatára. Hiányzott neki a jó öreg Kai.

Aztán a szeme előtt felvillanó figyelmeztető jelzés kiszakította a gondolatai világából. Adás érkezett a közepes hatótávolságú hullámsávon. Mit képzel Atin...

– Kapcsolat, ötszáz méter, déli irányban! – jelentette Atin. – Droidok. Tíz droid, egy élőlény... megerősítem, tíz bádogfickó, egy élőlény, alighanem tiszt! – Hangos robbanás hallatszott a közelből, és Atin hozzátette: – Lőnek rám!

Niner gépiesen cselekedett, Fi még csak nem is kérdezett. Egyszerre ledobták a póznát, és rohanva indultak abba az irányba, amerről jöttek. Futás közben maguk elé vették és élesre állították a sugárvetőjüket, aztán, amikor ötven méterre megközelítették a társukat, hasra vágták magukat.

Atin egy vastag fa tövénél lapult. Az egyik droid ebben a pillanatban füstöt okádva az oldalára dőlt, de vagy féltucatnyi másik csatárláncba állt, és fedezőtüzet adott, mialatt további kettő rövid futásokkal, zegzugos vonalban közeledett a fák között. Atin néhány másodpercenként leadott egy-két lövést.

Ha végezni akarlak volna vele, elég tűzerővel rendelkeztek ahhoz, hogy megtegyék – de nem ölték meg.

Elve akarták elkapni.

– Látom a tisztet – jelentette Fi, aki Ninertől balra feküdt, és a céltávcsövébe nézett. – Egy aqualish százados.

– Rendben – nyugtázta Niner –, ha tudod, szedd le!

Felcsatolta a gránátvetőt a karabélyára, és célba vette a felsorakozott droidokat. Eléggé szétterültek, a lánc az egyik végétől a másikig körülbelül negyven méter szélesen húzódott. Legalább két gránát kellett ahhoz, hogy kifeküdjenek, hacsak addig nem szóródnak szét. A harci droidok jól teljesítettek a nyílt csatatereken. Ugyanakkor nem készítették őket különösebben intelligensnek, és ha a tisztjük elesett...

Niner éles süvítést hallott. A hő- és energiakibocsátástól a levegő szempillantás alatt kitágult körülötte – a plazmatöltet emiatt adott ki olyan szívderítő hangot. Az aqualish hátratántorodott, a mellvértje szétszakadva himbálózott rajta, és a testéről foszlányok repültek szerteszét, amelyek úgy néztek ki, mintha földdarabok lettek volna, de nem azok voltak. Még állva maradt néhány pillanatig, aztán elzuhant. A droidok a másodperc törtrészére megálltak, majd folytatták az előrenyomulást, mintha ennél jobb ötletük nem akadt volna.

Fi odébb gurult, és ismét tüzelőhelyzetet vett fel.

Nem, a droidok valóban nem remekeltek közelharcban, legalábbis egy eleven teremtmény irányítása nélkül. Viszont sokan maradtak, és ugyanúgy viszonozták a tüzet, mint akármelyik eleven harcos. A hét droidból három abba az irányba fordult, ahonnan a parancsnokuk a halálos lövést kapta.

A bokrok, amelyek közül Fi az imént tüzelt, lángra kaptak. Niner úgy érezte, a csatajelenet lassan zajlik körülötte, de valójában nem így történt. Gyors egymásutánban kétszer célzott és tüzelt. A kettős robbanást majdnem egynek hallotta. Földdarabok, fűcsomók, ágak és fémdarabok záporoztak rá. Ezt külön utálta a droidokban: ha sikerült kilőni őket, és felrobbantak, ugyanúgy megölhették, mint amikor még működtek és harcoltak.

A lövöldözésnek vége szakadt. Füst szállt fel legalább öt találati pontból.

Niner nem látott semmi mozgást.

– Egy bádogfickó még működik, de mozgásképtelen – közölte Fi.

– Vettem, látom – felelte Niner, és belelőtt a megbénult gépezetbe.

– Úgy tűnik, végeztünk – állapította meg Fi, és leeresztette a fegyverét. – Atin, jól vagy?

– Semmim sem hiányzik, amit ne tudnék visszaszegecselni.

– Várj, mindjárt röhögök! – dünnyögte Niner, azzal fél kézzel elkezdte felnyomni magát, és nem győzött csodálkozni azon, hogy a tűzharc közben milyen könnyen megfeledkezett a zsákja súlyáról. – Mármost, hogyan kerültek...

– Feküdj! – harsogta Atin.

A következő pillanatban sugárnyaláb húzott el alig egy méterre Niner felett, mire ő levágta magát a talajra. Mintha két lövést hallott volna... aztán csak a csend.

– Na, most végeztünk! – jelentette ki Atin. – Valaki felsegítene, ha szépen kérem?

Miután Ninernek sikerült fel térdelnie, meglátott egy alaposan szétzúzott droidot, amely a többinél valamivel közelebb hevert. Ezek szerint valóban két lövést hallott az imént. Az egyiket neki szánták, a másikat Atin adta le, biztosítva, hogy a gépezet ne lőhessen még egyszer.

– Jövök, testvér – mondta, és talpra állt.

Atin sárral bekent mellvértjén jókora fekete folt sötétlett, amiből sugárirányban koromcsíkok indultak ki.

– Nehezen lélegzem – mondta higgadtan és tárgyilagosan; a súlyos sebesültek néha így beszéltek. – A mellkasom átkozottul fáj!

Fi nekitámasztotta Atint egy fának, és levette róla a sisakot. Atin szájából nem csörgött vér. Az arca falfehér volt, és az arcsebe elég megrázó látványt nyújtott, de nem vérzett. A szeméből éberség és értelem sugárzott, ami azt jelentette, hogy nincs sokkos állapotban. Fi kioldotta a csatokat, és leemelte róla a mellvértjét. A védőöltözetén nem látszott sérülés.

– Biztos, hogy csak a mellkasod? – kérdezte Fi. Nem volt nála kézi szenzor, amivel ellenőrizhette volna Atin állapotát. Niner a társait figyelve arra gondolt, hogy nem kellett volna levenni a páncélt, amíg nem tudják, mivel állnak szemben. Néha csak az tartotta egyben a katonát. Aztán Atin bólintott, mire Fi a gallérjánál kezdve lehámozta róla a védőöltözetének felső darabját.

– Azt a... Ezt nevezem zúzódásnak! – ámuldozott Fi, és megrökönyödve nézte a véraláfutást, amely majdnem beterítette Atin egész mellkasát. A szegycsontja felső végénél kezdődött, és lenyúlt egészen a gyomorszájáig. – Gyűjtőd a feltűnő ismertetőjegyeket, vagy mi?

– Telibe kapott... – nyögte zihálva Atin. – Ez nem szabvány töltet volt. De azért a páncél tette a dolgát, nem igaz?

Fi levette a saját sisakját, és Atin mellkasára tapasztotta a fülét, hogy meghallgassa a légzését.

– Au!

– Hallgass, és vegyél levegőt!

Atin kicsiket lélegzett, az arca eltorzult a fájdalomtól. Fi pár másodpercnyi hallgatózás után felegyenesedett, és kijelentette:

– Nincsenek légmellre utaló hangok. De azért rajtad tartjuk a szemünket. A levegő néha megreked odabent, és felhalmozódik. Lehet, hogy eltört pár bordád, de az is lehet, hogy csak egy ronda nagy zúzódás. – Elővett egy baktaszórót, és ráspriccelte a gyógyító folyadékot a gyorsan sötétedő foltra.

Atin megmozgatta mindkét karját, hogy próbára tegye őket.

Fi végül visszazárta a védőöltözetet, és visszatette társára a mellvértet.

– Majd én viszem a zsákodat – ajánlkozott Niner, és máris lecsatolta a zsákot Atin hátáról. Ha többet nem is, ennyit mindenképpen megtehetett. – Azt hiszem, most már kihagyjuk a Béta pontot. Hagyunk itt némi emléket, hogy Darman észrevegye, ha erre jár. Nem tudhatjuk, hogy jönnek-e még utánunk bádogfickók. Nem túl eredeti gondolkodók.

Valószínűnek tűnt, hogy van még néhány percük, akkor is, ha a droidok leadták a riasztást a bázisuknak. Fi néhány roncsdarabot felkapva elrohant a találkozási pont felé. Niner átkutatta az aqualish tetemét, és magához vett mindent, ami kulcsnak, adathordozónak vagy személyi azonosítónak látszott. Aztán Atin zsákját egy rakományhálóban vontatva elindult arrafelé, ahol a behatolófelszerelést hagyták. Tudta, hogy lassú és fárasztó gyaloglás vár rá a Gamma találkozási pontig, legalábbis addig, amíg Atin nem lesz képes cipelni a saját holmiját.

Az egész ütközet, az első lövéstől az utolsóig, öt percig és nyolc másodpercig tartott. Niner nem tudta volna megmondani, hogy egy másodperc volt-e vagy fél standard óra. Ezen azonban nem is csodálkozott, rég megtanulta, hogy tűzharcban, életveszélyben az ember időérzéke gyakran felmondja a szolgálatot. A talpa alatt droidmaradványok recsegtek, ekkor azon kezdett tűnődni, hogy egy harci gépezet vajon milyen hosszúnak érez egy összecsapást.

– Ilyennek látnak minket? – kérdezte elgondolkodva. – Úgy értem, a hétköznapi emberek. Afféle droidoknak?

– Nem – válaszolta határozottan Atin –, minket a pusztulásunk után nem lehet eladni fémhulladéknak. – Felnevetett, de rögtön elakadt a hangja, és nyögött egyet. A nevetés alighanem fájt neki. Elhallgatott néhány pillanatra, majd hozzátette: – Jócskán lelassítalak titeket.

– Nehogy elkezdj hősködni nekem! – förmedt rá Niner. – Szépen jössz velünk, mert eszem ágában sincs Fivel elvonszolni a célig a felszerelést. Néha pihenni akarok.

– Rendben.

– És köszönöm! Az adósod vagyok.

– Á, nem tartozol semmivel! – felelte Atin.

– Azért köszönöm! Nem akarod elmondani, hogy értetted azt, hogy te is voltál Darman?

Atin óvatosan vitte a karabélyát, néhány ujjnyival a mellkasa előtt tartotta.

Tétovázott pár másodpercig, aztán megszólalt:

– Két osztagnak is én vagyok az egyedüli túlélője.

– Ó...

Atin hallgatott, és Niner rövid várakozás után megkérdezte:

– Szeretnéd elmondani, hogyan történt?

– Az első osztagom meg akart menteni engem egy éles hadgyakorlaton – válaszolta mélyet sóhajtva Atin. – Pedig nem szorultam mentésre. Legalábbis annyira nagyon nem.

– Aha... – dünnyögte Niner, és megharagudott magára, amiért korábban azt hitte, Atint nem érdekli, hogy mi történik Darmannel. Éppen ellenkezőleg, a fickó túlságosan is aggódott eltűnt társukért. – A kiképző őrmesterem szerint ezt úgy hívják: a túlélők bűntudata. Azt is mondta, hogy az ilyen esetekben a te túlélésed az, amit a társaid akarnak.

– Rengeteg mindent kineveltek belőlünk. Ezt miért nem? – kérdezte keserűen Atin.

Niner abbahagyta a zsák vontatását, és a vállára akasztotta a karabélyát.

Felemelte a zsákot, és örült, hogy cipelheti.

– Ha megtették volna, most talán nem lennénk itt – válaszolta, és valamiért biztosan tudta, hogy a következő napon meg fogják találni Darmant.

Ghez Hokan a gondolataiba merülve fürkészte azt a roncshalmazt, ami néhány órával korábban még egy működő, harcképes droidszakasz volt.

Akármi csapott le rájuk, gyorsan csapott le és keményen. És a pontos lövésekből, illetve a mindössze két gránát szórásképéből ítélve szakértők végeztek velük.

Lehetett egy katona, de akár egy egész szakasz is. Egyetlen harcos jellemzően nem támad meg egy droidszakaszt, de ez teljes mértékben attól függ, hogy ki az az egy harcos. Hokan feldühödött azon, hogy a droidok parancsnoka nem adott helyzetjelentést. Ha a fickó túléli a csatát, végzett volna vele, amiért nem a megbeszélt módszer alapján járt el. Végignézett a robogók mellett szabályos oszlopban álló droidokon, és eltűnődött, hogy vajon mit éreznek társaik szétroncsolt maradványai láttán.

– Táborozásnak nincs nyoma, uram – jelentette Cuvin hadnagy, mialatt a tisztás másik oldalán kikocogott a fák közül. Az umbarai érdekes látványt nyújtott így, hogy máskülönben halálosan sápadt képe rózsaszínbe borult az erőkifejtés miatt. – Van néhány letört ág térdmagasságban, és a fű lepréselődött ott, ahol valaki hasra feküdt, de nem tudom megállapítani, hogy hány katonával állunk szemben.

– Hát, hadnagy, nem sokat tudott megállapítani, nem igaz? – felelte sajnálkozó hangsúllyal Hokan.

– Uram, még egyszer körülnézek! – hadarta ismét fehérre sápadva Cuvin, és visszaiszkolt a sűrűbe.

– Uram! Uram! – kiáltozta lelkesülten Hurati alhadnagy, aki kétségkívül égett a vágytól, hogy Cuvin rangjára emelkedhessen. Odarohant a parancsnokához, amit Hokan elismerő bólogatással fogadott. – Uram, rendkívüli dolgot találtam!

– Örülök, hogy legalább egyikük talált valamit – dörmögte Hokan. – És mit?

– Droidroncsokat, uram!

– Hát ez igazán érdekes – felelte Hokan –, de mitől is rendkívüli?

– Attól, uram, hogy távolabb vannak, és elrendezték őket, uram.

Hokan a robogójához sétált, és visszaszólt az alhadnagynak:

– Vezessen oda!

A dombtetőn a fákat néhány napja kivágták, a klolgomba rózsaszín telepei már majdnem teljesen elborították a csonkokat.

Az egyiken – a leglaposabb, oltárra emlékeztető tuskón – egy droid maradványai feküdtek.

A felsőtest szétszakadt darabjait kiterítették. A karokat takarosan elrendezték a törzs egyik oldalán, a lábakat a másikon. A fejet feltámasztották, hogy a sima, jellegtelen ábrázat az égre meredjen.

– A droid pilótát is így hagyták hátra, uram – közölte Hurati, és Hokan kezdte becsülni őt. A jelekből ítélve tanulmányozta a milícia jelentéseit, akármilyen silány fércművek voltak is. – Szerintem ez egy jelzés.

Ezt a droidot hosszú út választotta el a csata helyszínétől. A talajon a csonk közelében nem látszottak vonszolásnyomok. Valaki kézben hozta ide a nehéz szállítmányt, méghozzá gyalog. Hozhatta valamilyen járművel is, bár egyetlen nyom sem utalt arra, hogy lebegtető hajtómű haladt át a föld felett. Hokan a már-már rituálisan elhelyezett maradványokat nézve próbálta kitalálni, hogy ki akar üzenetet küldeni a szeparatistáknak, és az miről szól.

– Ez egy trófea – mondta végül. – Gúnyolódnak velünk. Megmutatják, hogy számukra az ilyesmi milyen könnyű.

A gondolattól indulatba jött. ízig-vérig mandalori volt. Ha valaki könnyű ellenfélnek tartotta, súlyos hibát követett el.

– Kijárási tilalom, Hurati! – szólt oda az alhadnagynak. – Hirdessenek általános kijárási tilalmat minden hajtóművel hajtott járműre, további értesítésig! Onnantól kezdve minden, ami hajtóművel mozog, vagy a miénk, vagy az ellenségé. A baráti gépeket fel fogjuk ismerni. – Elhallgatott néhány pillanatra, majd megkérdezte: – Ugye, megbizonyosodott arról, hogy minden saját gépünk kapott egy-egy válaszjeladót?

– Igen, uram!

– Akkor mire vár még?

– Uram... most van az aratás ideje – válaszolta elbizonytalanodva Hurati. – A gazdák hogyan fogják elszállítani a termést Tekletig?

– Sejtésem szerint vannak állati vagy emberi erővel vontatott kocsijaik – felelte Hokan, és átlendítette bal lábát a robogó nyerge felett. – Ankkit kénytelen lesz más megoldást találni a termés elszállítására.

Mialatt Hokan az Ankkit házában felállított új főhadiszállása felé tartott, mindvégig a gondosan elrendezett maradványokon töprengett. Tartott attól, hogy ha beköltözik abba a villának nevezett hutt bordélyba, hamarosan ő is egy puhány kéjenc lesz, így aztán egy melléképületben rendezte be az irodáját. A csodás tapéták és a hasznavehetetlen díszek hidegen hagyták. Csak azért választotta a házat, mert onnan ő és a droidjai hamar odaérhettek a kutatótelepre.

Szóval, kit küldtek a köztársaságiak, hogy megsemmisítsék Uthan művét?

Nyilvánvalóan vakmerő harcosokat. Először leszedték a légi járőrt, most elkaptak egy droidszakaszt a parancsnokával együtt. Úgy tűnt, véletlenszerűen választják ki a célpontjaikat. A klón hadsereg szörnyen fontos lehet a Köztársaság vezetőinek, ha ilyen katonákat vetettek be a Qiilurán. Hol vannak a hagyományos egységek? Hol vannak a Jedik? Ők mikor jönnek?

Hokan világosan értette, hogy ezúttal egy újfajta háborút vív.

Gyűlölte, hogy nem tudja, ki jár a környéken, ki készül megtámadni őt. Ha nem tudta volna, hogy a harcos rég halott, esküdni mert volna, hogy maga Jango Fett.

Nyolcadik fejezet

„Tudjátok, mitől vagytok különösen hatékonyak? Nem csupán a genetikai adottságaitok és a különleges kiképzésetek miatt. És nem pusztán azért, mert gondolkodás nélkül végrehajtjátok a parancsokat. Hanem azért, mert minden pillanatban készek vagytok gyilkolni!

A civileknek mindössze egy százaléka, és a közönséges ember katonák kevesebb mint negyede képes megölni egy másik értelmes lényt, még egy tűzharc során is!”

Kai Skirata kiképző őrmester, a katonai pszichológiáról tartott első előadásán

A droid egyik sorozatot a másik után adta le a légmentesen záró, különleges ötvözetből öntött ajtóra, mígnem az vörösen izzóit. És továbbra sem történt semmi.

– Befejezni! – harsant egy kiáltás.

A droid nem reagált, mintha nem is hallotta volna.

Dr. Ovolot Qail Uthan leszaladt a lépcsőn, hajának vörös és fekete tincsei vízszintesen lobogtak a tarkója mögött. Bő szabású, sötétkék hálóköntöst viselt, amin látszott, hogy ugyanolyan méregdrága, mint a nappali öltözetei.

Hokan udvariasan tisztelgett, és tovább figyelte a droid ténykedését.

– Mondja, őrnagy, elment az esze? – kérdezte fojtott hangon Uthan. Hokan nem gondolta róla, hogy valaha is fel kellett emelnie a hangját ahhoz, hogy érvényre juttassa az akaratát. – A mögött az ajtó mögött bioveszély van!

– Tudom – felelte a mandalori –, csak kipróbáljuk. Eddig remekül tart.

Kiváló minőségű zárófedél.

Uthan finoman, feltűnés nélkül vett egy mély lélegzetet, lepillantott a kézfejére, és megszólalt:

– Ezt a telepet a legszigorúbb szabványok szerint tervezték és építették, hogy megelőzzék a fertőző ágensek kiszivárgását, őrnagy. Nem kell aggódnia.

– Azért én mégis aggódom – felelte Hokan, és még fél percig figyelte, hogy a droid újra és újra rálő az ajtóra. Amikor a gépezet szünetet tartott, hogy energiacellát cseréljen, rászólt: – Állj le!

A droid engedelmeskedett. Hokan elővette és bekapcsolta a Kast Fuliertől zsákmányolt fénykardját, majd a kéklő energiapengét bedöfte a zárófedél szélébe, oda, ahol összeért a kerettel. Füst kígyózott fel, és a fém felszíne megfeketedett, de a penge hegye csak lassan, nagyon lassan mélyedt bele a fémlemezbe – ezen az ajtón egy Jedi sem egykönnyen jutott volna át.

– Bocsássa meg, hogy itt alkalmatlankodom, de ez nem várhatott volna reggelig? – érdeklődött gyanúsan bársonyos hangon Uthan. – Éjt nappallá téve dolgozom, hogy fegyvert varázsoljak ebből a kórokozóból. Itt alszom bent, a telepen. Most is azt szeretnék.

– Elnézését kérem, doktor, de jelenleg a várakozás nagy fényűzés.

– Miért is?

– Azon gondolkodom, hogy elköltöztetem önt innen – válaszolta Hokan.

Uthan a maga jellegzetes módján kissé leeresztette a fejét, aztán hirtelen felkapta, akár egy támadni készülő kraytsárkány. Hokannek el kellett ismernie, hogy a mozdulat igencsak hatásos.

– Ez itt egy fokozottan bioveszélyes létesítmény – közölte a nő.

– Nem lehet csak úgy áthelyezni, mint egy sátrat!

– Megértem, hogy ez sok kellemetlenséggel jár – felelte bólogatva Hokan. – Mégis azt hiszem, hogy biztonságosabb lenne, ha összeszednénk az anyagait, és a személyzetével együtt átvinnénk egy másik helyre.

– De miért? Úgy tudtam, ura a helyzetnek. Mégiscsak baj van a biztonsággal?

– Jobban kézben tartom a helyzetet, mint korábban, ez igaz, de ellenséges katonák szálltak le a környéken – magyarázta Hokan. – Nem tudom, hányan vannak, és nem tudom, milyen fegyverzetet hoztak magukkal. Csak azt tudom, vagy inkább gyanítom, hogy e miatt a telep miatt jöttek.

– Ez itt egy erőd – mutatott rá Uthan –, száz droid áll a rendelkezésére. Hadd jöjjenek! Önnek módjában áll visszaverni minden támadást!

– Előbb-utóbb minden erődbe be lehet törni – válaszolta a fejét ingatva a mandalori. – Hosszasan sorolhatnám a körülményeket, amelyek fennállása esetén egy leleményes illető átjutna ezeken a zsilipeken, de azt szeretném, ha bízna az ítélőképességemben, és elfogadná azt, amit mondok. Elköltöztetjük önt és a felszerelését egy kevésbé feltűnő helyre, amíg nem kapok tisztább képet a veszély mértékéről.

Uthan teljességgel szenvtelennek tűnt. Elnézett a mandalori mellett, mintha számítgatott volna magában valamit.

– A bioanyagokat és a személyzetemet el tudjuk vinni innen – mondta végül.

– A felszerelést szükség esetén pótolhatjuk. De persze biztonságos laboratóriumi körülmények híján nem fogok tudni dolgozni. Viszont, ha ön úgy gondolja, hogy itt veszélyben vagyunk, akkor még egy hosszabb szünet is jobb, mint elveszíteni háromhavi munka eredményét.

„Milyen káprázatosán értelmes nő – állapította meg magában Hokan –, na és az önfegyelme, meg az elkötelezettsége... akár egy mandalorié!” Intett a droidnak, hogy menjen ki az épületből, és megkérdezte Uthantól:

– Mennyi időre van szüksége?

– Nagyjából hat órára.

– Mennyire veszélyes ez az anyag?

Uthan a fejét kissé oldalra döntve válaszolt:

– Csak a klónokra nézve veszélyes. Ha maga nem klón, legfeljebb egy kicsit rosszul érezné magát tőle.

– Furcsa lehet olyan fegyverekkel harcolni, amiket nem lehet látni – jegyezte meg Hokan.

– A háború ma már a technológiáról szól – válaszolta a doktor.

Hokan udvariasan mosolygott, és kisétált az udvarra, majd az ajtóból kisugárzó halvány fényben megállt. A levegő már kissé csípett éjszakánként.

Közelgett a tél, ami azt jelentette, hogy könnyebb lesz járőrözni, miután lehullanak a levelek. És ha leesik a hó, még könnyebb lesz. Ám Hokan gyanította, hogy ez a konfliktus gyorsan fog lezajlani. Az innen-onnan szállingózó hírekből kiderült, hogy a köztársaságiak immár több száz fronton harcolnak. Több százon.

Az új hadseregüknek több millió főt kellett számlálnia ahhoz, hogy ennyi helyre küldhessenek katonákat. Szóval, valamennyien klónok. A nagy Jango Fett szánalmas torzképei.

Hokan egyvalamit biztosan tudott: a köztársaságiak aligha klónokat küldtek, hogy megoldják ezt a bizonyos problémát. Tudniuk kellett, hogy a szeparatistáknak van egy fegyverük, amely rövid úton elbánik velük. És ez a fajta művelet meghaladja az Uthan által leírt, engedelmes klón gyalogosok képességeit. Ez nem a számok játszmája...

Hokan a fejére húzta a sisakját, és maga elé képzelte a telepet, mint egy jókora csapdát. „Szóval, ide akarnak jönni, hogy körülnézzenek? Rendben, részesítsük őket szívélyes fogadtatásban...”

– Droidok, alakzatba! – adta ki a parancsot rövid töprengés után. – Kettes oszlopban át ezen a bejáraton!

A droidok egyszerre megindultak, még a sötétség ellenére is, és a mandalori ismét elcsodálkozott azon, hogy tökéletesen egyszerre lépnek. Eldöntötte, hogy a gépek mostantól egyfajta útjelzők lesznek, amelyek megmutatják a célhoz vezető ösvényt, megerősítve azt, amit a köztársaságiak tudni vélnek. De tévednek. Egy csalira fogják ráküldeni a legjobb katonáikat.

A háború ma már a technológiáról szól...

– Nem! – horkant fel hangosan Hokan. A droidok megtorpantak, és feléje fordították a fejüket, mire ő tovább beszélt, mintha nekik magyarázott volna: – A háború még csak nem is a tüzéreiről szól. – Megkopogtatta a homlokát. – Hanem az észről... – megérintette a mellvértjét a szíve felett – és a bátorságról...

Nem várta el a harci droidoktól, hogy ezt megértsék. Valószínűleg a klónok sem értették volna.

A szalmából valami elképesztő bűz áradt, de Darman túlságosan elfáradt ahhoz, hogy törődjön az efféle apróságokkal. Elég puhának tűnt ahhoz, hogy belemélyedjen, és beérte ennyivel. Ám először körbejárta a falakat, vészkijáratot keresett arra az esetre, ha támadás érné őket. Az egyik falon talált néhány laza deszkát, amely megfelelt a célnak. A rozoga épület láttán amúgy is az a benyomása támadt, hogy szükség esetén néhány ökölcsapással is képes lenne akkora lyukat nyitni a deszkákon, amekkorán átfér.

Jócskán megnyugodva mindent ledobott, amit hordozott, és megpróbált lassan ráülni a bálákra, de hirtelen elhagyta az ereje, és kis híján eldőlt, mint egy zsák. Még a sisakját sem vette le. Hanyatt feküdt, és hosszan kifújta a tüdejéből a levegőt.

A padavan parancsnok fölé hajolt.

– Jól van, Darman? – kérdezte tőle aggodalmasan, és a mellkasa fölé tartotta a tenyerét, mintha meg akarta volna érinteni, de nem tette meg.

– Harcképes vagyok, parancsnok – felelte Darman, és nyomni kezdte magát felfelé, hogy felüljön, de a lány a kezét függőlegesbe fordítva jelzett neki, hogy maradjon, ahol van.

– Nem azt kérdeztem – mondta a fejét csóválva. – Érzékelem, hogy nyugtalanítja valami. Mondja el nekem!

Ez parancsnak hangzott, és egy Jedi adta ki.

– Amikor földet értem, megsérült a lábam. Ezt leszámítva csupán fáradt vagyok, és egy kicsit éhes – válaszolta Darman, de gondolatban nyomban rászólt magára: „Kicsit éhes? Majd éhen halsz!” – Semmi komoly, parancsnok!

– Földet ért?

– Ejtőernyővel ereszkedtem le.

– Ezzel a rengeteg felszereléssel? – hüledezett Etain.

– Igen, hölgyem.

Újra és újra megdöbbenek magától – jelentette ki Etain, és Darman nem tudta megítélni, hogy akkor ez most jó vagy rossz. A lány megcsóválta a fejét, és folytatta: – És ne szólítson padavannak, sem parancsnoknak! Szeretném titokban tartani, hogy Jedi vagyok. Jobban tetszene, ha nem hölgyemnek szólítana, hanem egyszerűen Etainnek. – Elhallgatott, nyilván azon töprengett, hogy mi nem tetszik még neki, aztán hozzátette: – És kérem, vegye le a sisakját! Megmondom őszintén, nagyon zavar!

Darman mindeddig három Jedivel találkozott, és valamiért mindhárman zavarba jöttek tőle, akár viselte a sisakját, akár nem. Egész életében arra tanították, hogy őt és a társait a Jediknek teremtették, hogy segítsék őket az ellenségeik elleni harcokban. Arra számított, hogy a Jedik valamilyen formában elismerik ezt a köteléket, vagy legalább kifejezik az elégedettségüket. Nagy nehezen felült, levette a sisakját, és feszengve üldögélt. Zűrzavaros érzések kavarogtak benne, mert a katonai tapasztalataival nem sokra ment a civil világban, amelyben most járt életében először.

A padavan – nem is: Etain, a parancs egyértelmű volt – elővett egy apró fémgömböt a köpenyéből, és a két kezébe fogva szétnyitotta. A készülék felett holoképek jelentek meg, több rétegben, rendezetten egymásra halmozva, akár a fémlemezek egy raktárban.

– Tervrajzok – közölte a lány teljesen más, megkönnyebbülésről árulkodó hangon. – A környék összes szeparatista és neimoidi épületének tervrajzai.

Emeletek elrendezése, gépészet, energiaellátás, vízvezetékek, szellőzők, a felhasznált anyagok minőségi adatai, minden, ami alapján az alvállalkozók elvégezték a munkájukat. Erre van szükségük, nem igaz? Mondja, egészen pontosan mit keresnek?

Darmanből szempillantás alatt eltűnt a fáradtság. Belenyúlt a holoképbe, és függőlegesre fordított egy tervet, hogy szemügyre vehesse. Néhány másodpercig elmélyülten tanulmányozta, majd akarata ellenére mélyet sóhajtott.

Etainnek igaza volt. Valóban ott derengett előtte minden titkos adat, amire neki és társainak szüksége lehetett, leszámítva az olyan folyton változó részleteket, mint a személyzet létszáma és a napi rutinfeladatok. A tervek alapján előre megtudhatták, hol kell megszüntetniük az energia-ellátást, hol juttathatnak altatószert a lég- és vízvezetékekbe, valamint, hogy mit fognak látni, és hová kell menniük, miután bejutnak az építményekbe. A tervek világosan megmutatták a falak, ajtók, zsilipek és ablakok helyét, így pontosan kiszámíthatták, hogy mekkora töltetekre vagy milyen típusú törőeszközre lesz szükségük a behatoláshoz. Ezzel a világos útmutatóval gond nélkül végrehajthatják a küldetést.

Ám úgy tűnt, Etain mit sem tud a küldetés céljáról.

– Mit fognak kezdeni mindezzel? – kérdezte.

– Azért jöttünk, hogy elraboljuk Ovolot Qail Uthant, és megsemmisítsük a kutatótelepet – válaszolta Darman.

– Doktor Uthan egy nanovírus kifejlesztésén dolgozik, amelyet a klónok elpusztítására szánnak.

– Klónok? – ismételte Etain, közelebb hajolva.

– Én klón vagyok – közölte vele Darman. – Az egész Nagy Hadsereg klónokból áll. Több millióan vagyunk, és a parancsnokaink Jedi-tábornokok.

Etain arcán megjelentek a vegytiszta meglepődés jelei. És mintha a hallottak lenyűgözték volna, bár ezt Darman nem tudta pontosan megítélni. Még sosem látott ember nőt ilyen közelről, ilyen valósan. Ámulattal szemlélte a lány orrát és arcát tarkító barna szeplőket, hosszú, kócos hajának barna, aranyszín, sőt vörös tincseit. És Etain vékony volt, akár a Qiilura szegényei. A kézfejéből vastag, kék vénák duzzadtak ki, és a szaga is más volt, mint bárkié, akivel Darman eddig együtt lakott. Nem tudta eldönteni, hogy Etain csinos-e, vagy egyenesen ronda. Csak azt tudta, hogy számára a lány teljesen idegen, ugyanolyan idegen, mint egy gdan vagy egy gurlanin, és dermesztően elbűvölő. Ezek az újszerű tapasztalatok és érzések majdnem megakadályozták abban, hogy a feladatára összpontosítson.

– Mindenki olyan, mint maga? – kérdezte végül Etain, és szaporán pislogott, mintha zavarba jött volna Darman kíváncsi, fürkész tekintetétől.

– Nem, hölgyem... elnézést, Etain. Én kommandós vagyok. Mi másfajta kiképzést kapunk. Egyesek azt mondják, hogy mi... különcök vagyunk. Kezdem sejteni, hogy a hírek nem nagyon jutottak el önhöz az utóbbi időben.

– Csak arról tudok, amit a mesterem elmondott nekem – válaszolta a vállát vonogatva Etain. – Annyit tudok, hogy Uthan itt van, és hogy a tervrajzok döntő fontosságúak a Köztársaság biztonságának szempontjából. Klónokról eddig egy szót sem hallottam. – Mialatt beszélt, ugyanúgy bámulta Darmant, ahogyan néhány nappal korábban Jusik tette. – Van itt egy idős asszony, aki megmondta nekem, hogy jön valaki, de ennél többet nem árult el. Jelenleg hányan vannak a Qiilurán?

– Négyen.

– Négyen? Azt mondta, több millióan vannak! Mire megyünk négy katonával?

– Mi kommandósok vagyunk... Etain. Különleges egység. Ismeri ezt a kifejezést?

– Hát, ezt sem – vallotta be Etain. – Hogyan fogja négy tízéves gyermek megrohamozni Uthan telepét?

Beletelt néhány pillanatba, mire Darman rájött, hogy a padavan tréfálkozni próbált a maga keserűen gunyoros módján.

– Mi másképp harcolunk – felelte aztán.

– Valóban nagyon másmilyennek kell lenniük, Darman – felelte a fejét ingatva Etain, és olyan arcot vágott, mintha valami mélyen lesújtotta volna. – Tényleg csak tízévesek?

– Igen. Mesterségesen felgyorsították a fejlődésünket.

– Hogyan lehetséges kész katonákat képezni ennyi idő alatt?

– A kiképzés rendkívül intenzív – magyarázta Darman, és nehezére esett megállni, hogy ne tegye hozzá: hölgyem. – A legjobb genetikai anyagból teremtettek minket. Jango Fett-től származunk.

Etain felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Aztán hirtelen felállt, levett egy kosarat az egyik alacsonyan fekvő gerendáról, és odaadta Darmannek. Színültig volt furcsa, kerek tárgyakkal, amelyek a szaguk alapján ehetőnek tűntek, de Darman a biztonság kedvéért a lányra pillantott, és megkérdezte:

– Ez ennivaló?

– Igen. Helyi kenyérféleség és valamilyen fajta pogácsa. Semmi varázslat, de arra jó, hogy megtöltsük vele a gyomrunkat.

Darman beleharapott az egyik lepénybe, amely halkan ropogott a foga alatt, és csodálatos élményben lett része. Az ételnek határozott íze volt, rágni kellett, és a legjobb ételek közé tartozott, amelyeket ő valaha megkóstolt. Nem ért fel az uj süteménnyel, de olyan messze állt a szagtalan, íztelen, maguktól szétolvadó tápkockáktól, amilyen messze csak lehet.

Etain óvatos pillantásokkal méregette őt, majd megjegyezte:

– Alaposan kiéhezett...

– Valami... csodálatos! – nyögte Darman.

– Ez sokat elárul a hadsereg ételeiről.

Darman belenyúlt az egyik övtáskájába, és elővett egy szárított tápkockát.

– Tessék, kóstolja meg!

Etain átvette a kockát, megszagolta, és leharapta az egyik sarkát. Az arcán mindeddig hitetlenkedő kifejezés ült, de ez most lassan eltűnt, és a helyén megjelentek az undor jelei.

– Ez viszont döbbenetes – mondta halkan. – Ebben nincs semmi.

– Az ott a személyi igényeink alapján összeállított tökéletes táplálék – magyarázta Darman, a kockára mutatva. – Nincs szaga, tehát az ellenség nem képes észlelni, és nincsenek benne rostok, hogy a lehető legkevesebb ürülék keletkezzen bennünk, amely alapján nyomon követhetnek minket, és...

– Elég lesz, értem a lényeget! – szólt közbe Etain, és együtt érző hangon megkérdezte: – Hát így bánnak magukkal? Mint a haszonállatokkal?

– Nem szoktunk éhezni – válaszolta a vállát megvonva Darman.

– Mondja, mit szokott csinálni?

Darman ezúttal tényleg nem tudta, hogy a parancsnoka miféle választ vár.

– Kiváló lövész vagyok – felelte bizonytalanul. – Szeretem a DC-17-esemet...

– Úgy értem, szabad idejében! – vágott közbe ismét Etain.

– Egyáltalán, van szabad ideje?

– Olyankor tanulni szoktunk.

– Családja persze nincs – állapította meg a padavan.

– De igen, vannak osztagtestvéreim.

– Úgy értem... – kezdte Etain, de valamiért nem folytatta – hagyja, értem. – Közelebb tolta a kosarat Darmanhez. – Az én életem nem sokban különbözik a magukétól, azzal a különbséggel, hogy jobb az étel. Rajta, lásson hozzá! Ha akarja, egye meg nyugodtan mindet!

És Darman megtette. Evés közben próbált nem odanézni, mialatt Etain kicsavarta a köpenyét, és kirázta a csizmájából a vizet. A lány közelében kínosan érezte magát, de nem tudta, hogy miért, eltekintve attól a ténytől, hogy a padavan nem bizonyult annak a Jedi-parancsnoknak, akire a kiképzése és a tanulmányai alapján számított.

Mindeddig nem találkozott más nőkkel, mint a kaminói orvosi technikusokkal, akiknek csendes, személytelen beszédmódja jobban megrémítette, mint a kiképző őrmesterek ordítozása. És a szakasz egy alkalommal kínosan emlékezetes leckét kapott a dekódoló eljárásokról egy sullustani nőtől.

Igen, Darman tartott a nőktől. És most tartott újdonsült parancsnokától, de a lány egyben felkavarta őt olyan módon, amit még csak megnevezni sem bírt. Ez az érzés nem tűnt elfogadhatónak.

– El kell mennünk innen – mondta, a lepényt rágcsálva –, oda kell érnem a találkozási ponthoz. Két napja nincs kapcsolatom a társaimmal, még csak azt sem tudom, hogy élnek-e.

– Ez pillanatról pillanatra rosszabb lesz – állapította meg fáradtan Etain. – Először úgy volt, hogy négyen vannak. Most már egynél járunk.

– Kettőnél. Hacsak nincsenek más feladatai.

– Látott harcolni, nem? – kérdezte lemondóan legyintve a padavan.

– Maga Jedi, höl... Etain. Parancsnok.

– Az csupán egy cím, nem a képességeimről szóló ítélet. Nem éppen én vagyok a legjobbak legjobbja.

– Pedig muszáj – felelte eltökélten Darman. – Tudom, mire képesek a Jedik.

Senki sem győzheti le őket, amíg velük van az Erő.

Etain nagyon furcsán mosolygott, és felkapta a tervrajzokat rejtő gömböt.

Úgy tűnt, keményen küzd, hogy újra megtalálja a fonalat. Végül elővarázsolta a gömbből a környék holotérképét, nyelt néhányat, és megszólalt:

– Mutassa meg, hol van a találkozási pont! Mutassa meg ezen a térképen!

Darman elővette a kézi számítógépét, és összevetette a saját térképét a gömbből sugárzó képpel.

– Itt van – mondta egy dombtetőre mutatva. – Mielőtt belevágunk egy küldetésbe, megállapodunk, hogy hol fogunk találkozni, ha valami balul sül el.

Leszállás közben a gépünk zuhanni kezdett, ezért ugranunk kellett. így aztán szétszóródtunk, és a szabvány eljárás ilyenkor az, hogy az előre meghatározott időkeretben elmegyünk a találkozási pontokig.

Darman kinagyította az Imbraanitól északnyugatra lévő körzetet. Etain a fejét oldalra billentve figyelt, és megkérdezte:

– Mi az ott?

– Az elsődleges célpontunk. Uthan telepe.

– Nem, ez nem az – tiltakozott a padavan.

– A felderítés szerint...

– Nem, az ott a szeparatisták támaszpontja. A helyőrségük! – jelentette ki határozottan Etain, aztán egy darabig némán fürkészte a térképet, végül rámutatott egy pontra. – Ez az épületcsoport, ez a telep. Nézze csak! – Rávetítette a telep alaprajzát a térképre, és összezsugorította, hogy a kettő azonos méretű legyen. Az alaprajzon és a térképen ábrázolt épületek tökéletesen egybevágtak.

– Ezek szerint a társaim a szeparatisták felé tartanak – állapította meg Darman, és érezte, hogy a gyomra görcsösen megrándul.

– Akkor igyekezzünk, hogy még időben elcsípjük őket – felelte Etain –, máskülönben nyílegyenesen belerohannak több száz harci droidba!

Darman egy lendülettel talpra ugrott, még mielőtt tudatosan felfogta volna, hogy halk zajt hallott az ajtó irányából.

– Azt kötve hiszem – zendült egy női hang ugyanis a droidok kivétel nélkül Imbraani felé vonulnak!

Mire Etain a bejárat felé fordult, Darman már előrántotta az oldalfegyverét, és rászegezte a jövevényre.

Kilencedik fejezet

„ Van bennük valami mélyen megindító. Úgy néznek ki, mint a katonák. Úgy harcolnak, mint a katonák. Általában még úgy is beszélnek, mint a katonák. Megvan bennük a harcosok minden kiváló vonása. De emögött nincs semmi. Sem szeretet, sem család, sem derűs emlékek, amelyek az igazi életből származnak. Amikor elveszítünk egy ilyen embert, jobban megsiratom, mint egy átlagos katonát, aki teljes és normális életet élt. ”

Ki-Adi-Mundi Jedi-tábornok

Mire Etain talpra ugrott, Darman a bal kezével nekinyomta Jinart fejét a falnak, míg a jobbjával az asszony halántékára szegezte a sugárvetőjét.

– Nyugalom, fiú! – mondta halkan Jinart. – Nem akarok ártani neked.

Darman nem engedte el, úgy nekiszegezte a korhadt deszkáknak, hogy moccanni sem tudott. Komoly arcán most is teljességgel ártatlan és jóindulatú kifejezés honolt, amely annyira elütött erőszakos tettétől, hogy Etain megborzongott.

– Engedje el, Darman! – parancsolta emelt hangon. – Ő is Jedi!

Darman azonnal hátralépett, és levette a kezét Jinartról.

– Már megmondtam, hogy nem vagyok Jedi! – dohogott ingerülten Jinart, és Darman szemébe nézve megkérdezte: – Képes volnál lelőni egy öregasszonyt?

– Igen, hölgyem – felelte gondolkodás nélkül Darman, mire Etain szörnyülködve meredt rá. – Az ellenség sokféle álcát használhat. Nem minden katona fiatal férfi, és nem minden katona visel egyenruhát.

Etain arra számított, hogy Jinart lágyékon rúgja a kommandóst, ám az idős asszony elégedetten elmosolyodott.

– Íme, egy okos fiú – mondta bólogatva. – Jól csinálta. Ebben megbízhatsz, Etain. Érti a dolgát. – A kommandós felé fordult, aki még most is rászegezte a fegyverét, és szemrebbenés nélkül belenézett a csőbe. – Szép kis fegyver!

– Négyen vannak itt – közölte Etain, és arra számított, hogy hozzá hasonlóan Jinart is csüggedéssel fog reagálni, de nem így történt.

– Tudom – jelentette ki egyszerűen Jinart, és átadott Etainnek egy ruhaköteget. – Egy teljes klón kommandós osztag. Tessék, száraz ruha! Semmi elegancia, de legalább tiszták. Igen, tudok róluk. Nyomon követem a másik hármat.

– Jól vannak? – kérdezte szemlátomást izgatottan Darman, továbbra is egy gyermek érzetét árasztva, amit Etain oly nehezen tudott elviselni. – Csatlakoznom kell hozzájuk! Hol vannak?

– Északnak tartanak.

– A Gamma találkozási ponthoz – mormolta Darman.

– Ezt neked kell tudnod, kölyök – válaszolta Jinart. – Ti aztán alaposan megtáncoltattok! A követésetek komoly kihívást jelent.

– Erre képeztek ki minket, hölgyem.

– Tudom – felelte kurtán Jinart, majd Darman arcát tanulmányozva hozzátette: – Ti aztán tényleg Fett tökéletes másolatai vagytok, mi? Persze, a fénykorát élő Fetté... – A korábbinál halkabban beszélt, és a hangjából fokozatosan eltűnt az öregek hangját jellemző rekedtség. Etain arra gondolt, hogy az asszony most fogja felfedni, hogy ő valójában Sith. A jobbját lassan, óvatosan becsúsztatta nedves köpenye alá.

Jinart hirtelen fekete lett, mint a coruscanti márvány. A haja eltűnt, az arcvonásai, a ráncai elsimultak, mintha megolvadtak volna, míg a teste látható hullámokat vetve kezdett átformálódni.

Darman ártatlan képén széles, derűs mosoly jelent meg. Etain ezúttal készen állt. Sikerült összpontosítania, a karja szerves részének, természetes toldalékának képzelte a fénykardját. Felkészült a harcra.

– Maga a gurlanin – jelentette ki Darman. – Nekünk nem szóltak, hogy részt vesz a küldetésben. Ezt hogy sikerült elintéznie?

– Nem Valaqil vagyok, hanem a hitvese – válaszolta Jinart a víz csörgedezésére emlékeztető, különös hangon, és immár fekete szőrrel borított, négylábú teremtménnyé alakulva. Leereszkedett a hátsó részére, majd a teste felfelé tört, mint valami sűrű folyadékoszlop, és függőleges helyzetbe állva újra megszilárdult. Ekkor a padavan felé fordult, és odaszólt neki:

– Hé, kicsi lány, meglepettnek tűnsz!

Etain ezzel nem vitatkozhatott. Noha számtalan idegen teremtménnyel találkozott már, még a padavan társai között is, az alakváltó átalakulása megigézte. Ha ez nem lett volna elég, még ez a naiv klón katona is tudta, hogy mi ez a lény – ő maga nem.

– Ez az újdonság erejével hatott rám, Jinart – vallotta be, továbbra is lenyűgözve. – De miért érzékelek magában valamit, ami hasonlít az Erőhöz?

– Telepaták vagyunk – felelte a gurlanin.

– Ó...

– Ne aggódj, nem fogok beleturkálni az agyadba – nyugtatta meg vigyorogva Jinart a padavant. – Nem így működik. Csak a saját fajtársaimmal tudok kommunikálni.

– De azon az éjszakán hallottam a hangját a fejemben – jegyezte meg Etain.

– Mert ott álltam melletted – magyarázta Jinart persze, nem olyan alakban, hogy felismerhettél volna.

– És én, hölgyem? – kérdezte Darman, szemmel láthatóan teljesen belefeledkezve a beszélgetésbe.

– Igen, én sugalltam neked, hogy aludj egyet. Egész meggyőzően alakítok egy kidőlt fát, nem igaz? – válaszolta Jinart, azzal ismét változni kezdett, mígnem egy idős asszony elnagyolt alakját vette fel. – Közhelyes, tudom, de hatékony. Az öregasszonyokat nem veszi észre senki. Hozzátok hasonlóan, Darman, mi is oda megyünk, ahová más nem mehet, és megtehetjük azt, amit más nem tehet meg. Az itteni kommunikációs hálózatot teljes egészében a Kereskedelmi Szövetség uralja, ami a gyakorlatban egyetlen adó-vevő állomást jelent. Teklet közelében működik. És mialatt a népem nem képes részletes adásokat továbbítani csillagközi távolságokra, módunkban áll közölni alapvető gondolatokat. A hitvesem és én vagyunk a ti adó-vevőtök. Nem tökéletes, de jobb, mint a teljes hallgatás. És ha kicsodálkoztátok magatokat, legyetek szívesek visszategezni! – A gurlanin a forrásban lévő víz bugyogásához hasonló hangot hallatott, és folytatta: – Az elmúlt két napban kopottra hajszoltam magam, hogy begyűjtsek egy titkos értesülést, ami mindkettőtöknek szól. A helyi fegyveres erők parancsnoka immár Ghez Hokan, és ő nem egy ostoba alak. Felismerte, hogy a köztársasági katonák Uthan bűvésztáskájáért jöttek. Darman, a fickó követi a társaidat.

– Elég jól értünk ahhoz, hogy hogyan szökjünk el az üldözőink elől – válaszolta a kommandós.

– Elhiszem, de a társaid hajlamosak hullákat és roncsokat hagyni maguk mögött – felelte Jinart. – Hokan nem tudja, hogy hányan vagytok, és ez aggasztja.

– És téged érdekelnek Hokan aggodalmai? – kérdezte letörten Etain. Most már senkiben sem bízhatott. Továbbra sem tudta, hogy ki árulta el Fulier mestert, és elhatározta, amíg ez nem derül ki, éberen és óvatosan figyelni fog mindent és mindenkit. Jóllehet a mester nem beszélt neki a klónokról, tudnia kellett a létezésükről, ha felfedezte Uthan mesterkedését. Ám nem bízott benne, a tanítványában. Minden kedvessége ellenére számtalan tettével megerősítette – még íme, a sírból is –, hogy a padavanja nem való Jedi-lovagnak.

– Azért tudok Hokan aggodalmairól, mert ugyanolyan jól alakítok egy öreg férfit, mint egy drága nagymamát – magyarázta Jinart, de Etain úgy érezte, ennek a válasznak semmi értelme. A gurlanin azonban nem fejtette ki bővebben, más témával folytatta:

– Megkeresem Darman társait, és megpróbálom biztonságosabb helyre terelni őket. Nincsenek megbízható hírszerzési adataik, a hadianyaguk mennyisége korlátozott, és most már a meglepetés erejére sem számíthatnak.

Hokan tudja, hogy mire készültök, és csapdát állít nektek a telepen. Elég tűzereje, illetve harci droidja van ahhoz, hogy elkapjon titeket. Ezek után, ha nem avatkozik közbe más, vagy nem változtattok a terveteken, a küldetésetek szinte a lehetetlennel egyenlő'.

Darman elgondolkodott. A szeme sem rebbent. Jinart hírei sem tudták megingatni azt a szinte tapintható önbizalmát.

– Lehetne rosszabb is – mondta végül. – Azt mondod, egyetlen felszíni állomásuk van? Ez jól hangzik.

– Azt is hozzátehetem, hogy a helyiek kapásból feladnak titeket egyetlen lehetőségért, hogy undorító részegre ihassák magukat.

Darman a lányra nézett, aki előbb tehetetlenül toporgott, majd kihúzta magát, és megkérdezte:

– Kifogyott az ötletekből, katona?

– Várom az utasításait, parancsnok – felelte közönyösen Darman.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Etain évek óta kételyekkel és kiábrándultsággal küzdve élt, és most a többheti rettegés, fáradtság, éhezés hirtelen ledöntötte az amúgy is ingatag önuralmát. Megtett mindent, amit megtehetett, és mostanra nem maradt benne semmi, amit még adhatott volna.

– Fejezze be! Hagyja abba! Ne szólítson parancsnoknak! – kiáltotta, és akkora erővel vájta körmeit a tenyerébe, hogy majdnem kiserkent a vére. – Nem vagyok az átkozott parancsnoka! Fogalmam sincs, mit tegyek! Magára maradt, Darman! Maga a katona! Tessék, dolgozzon ki egy tervet!

Jinart nem szólt semmit. Etain úgy elvörösödött, hogy az arca szinte lángolt. Elvesztette minden méltóságát. Egész eddigi életében tanulta és gyakorolta az önuralom és a higgadt elmélkedés művészetét, és tessék, az egész nem ért semmit.

A következő pillanatokban elképedten vette észre, hogy Darman átalakul. Nem a teste változott meg, ahogyan az imént a gurlaniné, ám ugyanolyan megdöbbentő változáson esett át: a gyermek érzete, amelyet Etain oly tisztán észlelt, egyszerűen elillant. A helyét egyfajta nyugodt beletörődés vette át, és valami más: a magány és az elveszettség érzete. Etain nem tudta pontosan meghatározni, hogy mi az, amit érzékel.

– Igenis, hölgyem – felelte Darman. – Máris nekilátok!

Jinart az ajtó felé rántotta a fejét, és odaszólt a kommandósnak:

– Menj, levegőzz egyet! Beszélnem kell Tur-Mukan parancsnokkal.

Darman egy pillanatig habozott, majd kisietett az épületből, Jinart pedig Etain felé fordult.

– Most jól figyelj rám, padavan! – suttogta kissé sziszegő hangon. A szája szélén vékony nyálcseppek villantak meg a halvány fényben. – Ez a katona talán azt hiszi, hogy egy Jedi minden szava isteni kinyilatkoztatás, de én nem.

Jobb lesz, ha gyorsan összekapod magad. A Galaxis rendje és széthullása között nem áll más, mint én, a férjem és a négy kommandós. Ugyanis, ha a klón hadsereg megsemmisül, a szeparatisták győznek. Vagy segíts nekünk, vagy állj félre az utunkból, de ne akadályozz minket, márpedig pontosan ezt teszed, ha nem vezeted ezeket a harcosokat. Őket arra nevelték, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedjenek a Jediknek. Sajnálatos módon, itt és most te vagy az egyetlen Jedi!

Etain nem tudott megszólalni. Jinart nem taposhatta volna ennél mélyebbre.

– Nem én kértem ezt a feladatot – nyögte elhaló hangon. – Nem én akartam ezt a felelősséget.

– És Darman sem! – vágott vissza Jinart, és egy szörnyű pillanatra fekete inak és szálak kavargó masszájává változott. – Ilyen a kötelesség. Szólít, és te mindent beleadsz. Darman ezt fogja tenni. És ezt fogják tenni a bajtársai is, kivétel nélkül. Szükségük van rád. Segítened kell nekik, hogy végrehajthassák a küldetést.

– Én még csak most tanulom, hogy hogyan csináljam.

– Hát akkor tanuld meg gyorsan! Ha ezeket a katonákat nem arra kondicionálták volna, hogy vakon engedelmeskedjenek neked, talán most rögtön megölnélek, és azzal túl lennék egy problémán. Az én népem nem tartozik hálával a Jediknek, nem tettek értünk semmit. Az égvilágon semmit. De van egy közös ellenségünk, és szeretném viszontlátni Valaqilt. Tekintsd magad szerencsésnek!

Jinart azzal kiviharzott a pajtából. Etain térdre roskadt a szalmában, és azon töprengett, hogy hogyan került ebbe a helyzetbe. Az ajtó halkan nyikorogva kinyílt, és Darman bedugta a fejét a nyíláson.

– Ne törődjön velem! – szólt oda neki a padavan.

– Jól van, hölgyem? – kérdezte Darman, de nyomban megrándult az arca. – Elnézést! Etain...

– Ha jól sejtem, maga is hasznavehetetlennek tart, igaz?

– Kidolgoztam egy tervet, ahogyan parancsolta.

– Aha, ezek szerint diplomáciai érzéket is neveltek magukba?

– Ha Hokan csalinak használja a telepet, akkor el kell hitetnünk vele, hogy továbbra is azt tartjuk elsődleges célpontnak – hadarta Darman. – Szóval, szétválunk, és...

– Ezt igennek veszem! – vágott közbe Etain.

Darman elhallgatott.

– Sajnálom – mondta halkan a padavan. – Folytassa!

Darman letérdelt Etain elé, és a kezével elsöpörte a szalmát a földpadló egy jókora foltjáról. Ezt követően felnyúlt a kosárhoz, és kivett belőle egy fél lepényt, valamint a háta mögé nyúlva felkapott egy rovarrágta fadarabot, és megkérdezte:

– Mit gondol, ki vagyok én?

– Azok alapján, amiket Jinart mondott, egy engedelmességre nevelt klón katona – felelte Etain, majd végignézte, ahogy a kommandós széttördeli a lepényt, és a darabokat elhelyezi a padlón, mintha egy társasjáték figuráit állítaná fel a táblára. – És nincs választása.

– Ebben téved, igenis van választási lehetőségem – vágott vissza Darman. – Eldönthetem, hogy hogyan értelmezzem a parancsait. Higgye el, okos vagyok!

Láttam harcolni Jediket, így aztán tudom, mire képesek. Maga is olyan lesz, ha egyszer olyan helyzetbe kerül, ami előhívja a most még lappangó képességeit.

Darman csupa ellentmondás volt. Etain fejében megfordult a gondolat, hogy a fickó talán nem is klón katona, hanem egy másik gurlanin, aki undorító, kegyetlen játékot játszik vele. De most is tisztán érzékelte a fiatal férfiban azt a csendes kétségbeesést, és... hitet. Igen, hitet.

Hosszú évek óta Darman volt az egyetlen, aki bizonyos fokú bizalmat érzett iránta, és Fulier mester halála óta az első teremtmény, aki valódi kedvességgel viszonyult hozzá.

– Nos, rendben – mondta többé-kevésbé magabiztosan íme, egy állandó, mindenek feletti parancs: akármi történik, maga köteles beavatkozni, ha olyasmit teszek vagy mondok, amivel veszélyeztetem a küldetését. Nem, ne nézzen rám így! – Feltartotta a kezét, hogy belefojtsa Darmanbe a tiltakozást.

– Tekintsen kiképzés alatt álló parancsnoknak! Önnek és a társainak kell kiképezniük engem. Ez jelentheti azt, hogy megmutatják nekem a helyes utat, vagy azt, hogy megmentenek engem a... tapasztalatlanságom következményeitől. – Elhallgatott, és alig tudta rávenni magát, hogy kimondja a következő mondatot, de végül sikerült: – És ez... ez parancs, katona!

Darman majdnem elmosolyodott, és kijelentette:

– Látja, ezért bízom én a Jedikben. A maguk bölcsessége egyedülálló.

Etainnek ezen el kellett töprengenie néhány másodpercre. Ha Jinart szájából hallotta volna ezt a kijelentést, alighanem feldühödik. Darman komolyan gondolta.

Igen, a kommandós okos és diplomatikus, egyáltalán nem droid. Hogyan lehet ilyen egy tízéves... gyermek? Gyermek?

Etain zavarba jött, és hogy összeszedje magát, arra a megnyugtató bizonyosságra gondolt, miszerint Darman látott már olyan dolgokat, amiket ő nem, ennélfogva tudja, mi a helyes.

– Folytassa! – mondta kissé rekedtes hangon. – Lássuk azt a tervet!

Gamma találkozási pont, napnyugta

– Hogy érzed magad? – kérdezte Niner.

Atin megmozgatta a karját, és a könyökét behajlítva úszómozdulatokat tett, hogy próbára tegye a mellizmait.

– Majdnem olyan jó, mint az új – felelte és a légzésemmel sincs gond. Nem maradt más következmény, csak egy jó nagy horpadás a mellvértemen.

A sisakjuk hangszóróiban felzendült Fi szenvtelen hangja. A társuk egy bokor alatt hasalt, a dombhajlat közelében, onnan figyelte a lenti földutat.

– Én egész jó szanitéc vagyok. Ha látnátok egyszer, hogyan csinálom a gégemetszést!

– Ha nem haragszol, inkább kihagynám – dünnyögte Atin, és levette a sisakját. – Vacsora?

– Mit óhajt, uram? – érdeklődött udvarias hanghordozással Niner. – Tápkockát, tápkockát, esetleg tápkockát?

– Legyen talán tápkocka, a változatosság kedvéért – felelte Atin, aki a jelekből ítélve valóban jobban érezte magát, és nem csak testi értelemben. – Ki szokta ezt mondani?

– Micsodát?

– Ezt a tápkockás szöveget.

– Á... Skirata! A régi kiképző őrmesterünk.

Alin harapott egyet a fehér kockából, és a falatot leöblítette egy korty vízzel.

– Nekünk sosem tartott kiképzést – mondta a fejét ingatva –, de sokat hallottunk róla.

– Finek és Darmannek is adott egy-két leckét – válaszolta Niner. – Az osztagaink ugyanabba a zászlóaljba tartoztak.

– A mi kiképzőnk Walon Vau volt.

– Ez magyarázattal szolgál arra – állapította meg Niner –, hogy honnan származik az az örökös jókedved.

– Vau őrmester arra tanított minket, hogy mindig készüljünk fel a legrosszabbra – közölte önérzetesen Atin. – És hogy mindig a legjobb technikát használjuk. Keménynek lenni jó, keménynek lenni a legjobb technikával még jobb. Ezt szokta mondogatni.

– Fogadni mertem volna...

– Úgy hallottam, Skiratát mindenki kedvelte. Még akkor is, ha egy rossz természetű iszákos volt.

Niner még sosem rúgott be, azt sem tudta, milyen íze van a szeszes italoknak.

– Tudod, ő törődött velünk. Érdekelte, mi történik velünk – magyarázta megfontoltan. – Közénk tartozott, hogy úgy mondjam. Nem csak azért volt ott, mert nem tudott megbirkózni azzal, hogy már nem tagja semmiféle hadseregnek, vagy mert el kellett tűnnie. Nem, Skirata jó ember volt. – Niner sokért nem adta volna, ha ebben a pillanatban azt látja, hogy Skirata kibiceg a fák közül, és ordítva tudakolja, hogy ő és társai miért lebzselnek, mint egy rakás kaminói nahraművész. – Fogalmam sincs, mi van vele. Semmit sem tudok róla, mióta elhagytuk a Kaminót. De ő a titkos műveletek és a szabotázsok valaha létezett legnagyobb szakértője.

– Ezt neked kell tudnod – dünnyögte Atin.

– Hamarosan te is meglátod. A tőle tanultakat fogjuk felhasználni, hogy végrehajtsuk ezt a küldetést.

Niner elrágcsálta a tökéletesen kiegyensúlyozott, gondosan összeállított és teljességgel íztelen kockát, aztán csendesen üldögélt, Darmanre várva. Még csak azt sem tehették meg, hogy csapdába ejtenek egy állatot, és megsütik: a sülő hús illata, a tűz fénye és füstje elárulta volna a helyzetüket.

Végül úgy döntött, hogy amíg Fi őrködik, ő lehunyja a szemét, és alszik néhány órát. Felvette a sisakját, részben azért, hogy ellenséges támadás esetén azonnal harcra kész legyen, részben pedig azért, hogy megőrizze a védőruhájában uralkodó hőmérsékletet. A levegő kellemetlenül csípősre hűlt, és meg akarta engedni magának az egyetlen kényelmet, amit megengedhetett.

„Megrémítesz... egyszerűen mindent megjegyzel, amit mondok neked... hát te sosem felejtesz?”

– Nem, őrmester... – motyogta Niner.

Fogalma sem volt, hogy meddig aludt. Hirtelen riadt fel, Fi hangjára:

– Lehetséges kapcsolat, keleti irány, távolság negyven kilométer. Úgy tűnik, Imbraani környékén történik valami.

Niner még a sisakja különleges lencséinek segítségével sem tudta egyértelműen megállapítani, hogy Fi mit szúrt ki, noha ő maga is látta. A láthatáron világos sáv izzott. Folyamatosan világított, a színei az élénksárgától a sötétvörösig terjedtek – nem lehetett robbanás.

Niner ide-oda váltogatott a lencsék üzemmódjai között, a fő spektrumról az infravörösre, onnan a teljes spektrumra, aztán ismét vissza. A sáv forró is volt, a nagy hatótávolságú infravörös rendszer tisztán érzékelte.

– Szerintem az ott egy nagy tűz – vélekedett Fi –, és közeledik.

Vártak és figyeltek. Niner hallotta, hogy tőle néhány lépésnyire Atin begyűjti és összeállítja a felszerelést, hogy felkészüljön az indulásra. A nagyítórendszert teljes távolságra állítva látták, hogy a tüzet helyenként lustán hullámzó füstpaplanok takarják el. Végül Atin is csatlakozott hozzájuk a megfigyelőállásban, és onnantól hármasban, hallgatagon nézték a távoli lángfalat.

– Biztos, hogy nem a tarlót égetik ott – szólalt meg egy idő után Fi. – A gazdák még nem végeztek az aratással. Találtak valamit.

– Tudom – mormolta Niner.

– Vagy elkapták Darmant, és most megtanítják a gazdákat, hogy ne adjanak menedéket az ellenségnek, vagy nem kapták el Darmant, és megpróbálják kifüstölni.

Niner ezt viszonylag jó hírnek ítélte.

– Ez azt jelenti, hogy élve ért földet – válaszolta. – Vagyis itt várunk az utolsó pillanatig, és talán kicsivel tovább is, hogy biztosra menjünk.

Atin letette a felszerelést. Túl profi és túl fegyelmezett volt ahhoz, hogy levágja a földre az egészet, de Niner észrevette rajta, hogy kissé előregörnyeszti a vállát.

– És ha addig nem fut be? – vetette fel Atin olyan hangon, ami arra utalt, hogy többé nem akar elkülönülni a csapat többi tagjától. – Mi a következő terv?

– Körülnézünk a Teklettől Imbraaniig terjedő területen – válaszolta Niner. – Bogarászunk egy kicsit.

– Nem méretarányos – jelentette ki Darman, mialatt vonalakat karcolt a pajta földpadlójába, majd gondosan elhelyezte a lepénydarabokat a rögtönzött térképen. – Ez itt a folyó... ez a három morzsa az Alfa, Béta és Gamma találkozási pontok. – Eltördelte a fát, és annak darabjait is lerakta. – Ez itt a droidok támaszpontja... és ez Uthan laboratóriuma.

Etain elébe tartotta a tenyerét, mire ő belepottyantott két fadarabot.

– Ez itt Lik Ankkit rezidenciája – vette át a szót a padavan.

– Ó a neimoidik helytartója, jobb szó híján. Ankkit irányítja a mezőgazdasági termények exportját, amitől szinte olyan itt, mint egy császár.

– Értem. Mi van még?

Etain apró darabokra morzsolta a megmaradt fát, és a szilánkokat óvatosan elhelyezte a térkép pontjain.

– Ez itt maga Imbraani, ez pedig Teklet. Ott van az űrkikötő, és a tároló-elosztó lerakat.

– És ez itt a társaim utolsó ismert pozíciója – tette hozzá Darman, és letett még egy lepénymorzsát.

Etain szemügyre vette a féregrágta fadarabokat és a dohos szagú lepényfalatokat, amelyek segíthettek nekik, hogy megakadályozzák a Nagy Hadsereg megsemmisülését.

– Miért rajzolunk vázlatokat a talajba, amikor tökéletes holotérképeink vannak? – vetette fel váratlanul.

– Skirata őrmester ezt szokta csinálni – válaszolta Darman.

– Nem szerette a holotérképeket, mert túl áttetszőek. Úgy tartotta, hogy ha valaki érzi az ujjai között a földet, az segít neki összeszedni a gondolatait.

– És nem kellenek hozzá fejlett műszaki eszközök – fűzte hozzá Etain.

– Hát igen, az őrmester a megérzésekben és a gondolkodásban hitt.

Darman hirtelen előrántotta a sugárvetőjét, és megpördült. A pajta ajtaja kinyílt, mire a kommandós nyomban leengedte a fegyverét. Jinart érkezett, a karjában újabb szürke ruhakötegekkel.

– Mennetek kell – jelentette be, szemlátomást idegesen. – Nézzetek el kelet felé! Felégetik a táblákat, hogy kifüstöljenek titeket, és megfosszanak a búvóhelyektől. Máshol még el tudtok rejtőzni, de úgy kell kinéznetek, mint a helyieknek. Ez a te esetedben, kölyök, nem lesz egyszerű. Túl nagy vagy és túl jól táplált.

Etain nem harapott rá a csalira. Tudta, hogy tökéletesen beleillik az alultáplált, elhanyagolt helyiek sokaságába.

– A felszerelésemet mindenképpen vinnem kell – válaszolta Darman. – Vagy végső esetben el kell rejtenem valahol.

– Semmit sem hagyhatunk itt belőle? – kérdezte Etain.

– Nem, ha fel akarjuk robbantani azt a telepet. Nálam van az összes robbanótöltet, amivel elbánhatunk a nanovírussal, és az E-Web löveg is. Arra is szükségünk lesz.

– Akkor kerítünk egy járművet. Persze csak kézikocsit, mert a haj tóműves járművekre mozgási tilalmat hirdettek – felelte Jinart, és odadobta az egyik köteget Darmannek. – Vedd le azt a páncélt! Akkor sem lehetnél feltűnőbb, ha vőlegénynek öltöznél!

– Próbáljuk meg elérni a Gamma találkozási pontot – javasolta a kommandós a padavanra pillantva.

– Nem, az első fellelhető biztonságos házba kell mennetek – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Jinart. – Megkeresem a társaidat, és tájékoztatom őket, aztán visszatérek hozzátok.

A pajtában egy sor különféle méretű talicska és kézikocsi állt, egyik rozogább volt, mint a másik. Ezek legalább nem keltettek feltűnést, mert a földutak hálózatán hemzsegtek a gazdák, akik gyalogosan vagy merlie-kkel vontatott járműveken vitték a learatott barqot és a másfajta termést Teklet felé.

Kiválasztották a legerősebbnek tűnő kocsit. Mialatt nekiláttak, hogy felrakják rá a felszerelést, Etain ráeszmélt, hogy Darman milyen súlyos terhet hordozott. Amikor megpróbálta felrakni az egyik szürke zsákot a kocsira, majdnem kificamította a vállát, így aztán úgy döntött, kér némi segítséget az Erőtől, és így már könnyebben boldogult.

– Ez az összes fegyverzet? – kérdezte, miután végeztek a rakodással.

– Azért nem kevés! – felelte Darman.

– Ahhoz viszont aligha elég, hogy elintézzünk több száz droidot – vitatkozott Etain.

– Attól függ, hogyan vetjük be – válaszolta magabiztosan a kommandós.

Etain gyanakodva fürkészte Darmant, és arra gondolt, hogy az ijesztő világosszürke páncél nélkül még feltűnőbb, mint amikor viseli. Erős testfelépítése arról árulkodott, hogy egész életében keményen edzett, és megfelelő mennyiségű fehérjét fogyasztott. A szűkölködő gazdák nyaka és válla közül hiányzott a túlfejlett trapézizmok jellegzetes, ferde dombja.

Ráadásul, itt még a gyerekek bőrét is sötétbarnára és durvára cserzette a nap, a szél és az eső; Darman teljesen egészségesnek tűnt, és a bőre hófehérben játszott. Még csak a tenyerén sem kérgeseden meg a bőr.

Mindennek a tetejébe szálfaegyenesen tartotta magát, mintha folyton díszszemlén lett volna. Minden ízében elit katonának látszott, senki sem nézte volna helyi lakosnak. Etain csak abban reménykedett, hogy a gazdák jobban fognak félni tőle, mint Hokantől.

A láthatár sárgán derengett, ahogyan a Coruscant horizontja világított sötét éjszakákon, de amíg ott több millió lámpa felhőkről visszaverődő fénye okozta a jelenséget, itt egy nagy területen pusztító tűzvész. A távolban esőfelhők gyülekeztek, ezért Darman a biztonság kedvéért vízhatlan ponyvát terített a rakományra. Végül több réteg szalmával, barqkal teli zsákokkal, valamint szárított kushayancsíkokkal takarták le a „felszerelés”-t, ahogyan Darman nevezte.

A kommandós folyton váltogatta a nyelvezetét. Hol általánosságokban, közhelyesen beszélt, hol a művelt teremtmények módján, hol pedig átváltott arra a nyavalyás katonai műnyelvre. Felszerelést mondott minden tárgyra, DC-17-eseket és DC-15-ösöket emlegetett, továbbá egy sor számot és betűszót mondott, amelyekkel zavarba hozta Etaint.

– Azt nézzék meg! – mordult fel Darman a láthatárt kémlelve. – A lángfal legalább négy kilométerre van innen!

– Több millió kredit értékű barq válik füstté – mondta letörten Etain. – A gazdák dühösek lesznek. A neimoidik pedig még náluk is dühösebbek.

– És Birhan is az lesz – tette hozzá Jinart. – Nem kevés termését használjátok álcázásra. Mennetek kell! – Elkérte Darmantől a kézi számítógépét, és miután megkapta, beledugott az egyik aljzatba egy ujjnyi méretű memóriarudat, és magyarázni kezdett:

– Megadom a viszonylag biztonságos házak helyzetét. Ezek azok, amelyeket fel tudtam deríteni. Ne hirdessétek a valódi kiléteteket. Még ha a házigazdátok céloz is rá, hogy tudja, kik vagytok, tegyétek meg neki azt a szívességet, hogy mindent letagadtok.

Etain egy bokáig érő, bőr felöltővel takarta el jellegzetes Jedi köpenyét. Jinart a hajára mutatott, és rászólt:

– Azt is!

– A fonatot?

– Hacsak nem akarod reklámozni, hogy Jedi vagy...

Etain tétovázott. Egyszer hallotta valakitől, hogy sokan sosem szokták levenni a jegygyűrűjüket, egész életükben az ujjukon viselik. Ugyanilyen állandónak tartotta a padavan fonatát, mintha a lelkét is beleszőtte volna. Úgy érezte, ha kibontja – még ha csak rövid időre is –, akkor felszakítja az univerzum szövetét, és megerősíti azon hitét, miszerint nem való Jedinek. De meg kellett tennie. Gyorsan kibontotta a keskeny fonatot, és a hullámos tincset az ujjaival belefésülte a többi közé.

Minden korábbinál kevésbé érezte magát Jedinek, parancsnoknak pedig végképp nem.

– Gondolom, sosem hitte volna, hogy egy Jedi-parancsnok megfutamodik a harc elől – szólt oda Darmannek, amikor már a helyi gazdák lassú, fáradt lépteit utánozva ballagtak a földúton.

– Ez nem megfutamodás – válaszolta a kommandós. – Hanem egy sz és k manőver. Szökés és kitérés.

– Nekem így is menekülésnek hangzik.

– Taktikai visszavonulás a sorok rendezéséhez – felelte szabatosan Darman.

– Maga ugyancsak bizakodó típus – állapította meg Etain. A gyermek érzete mostanra szinte teljesen eltűnt. Főleg összpontosítást és céltudatosságot érzékelt a kommandós felől. Darman minden szándék nélkül szégyenbe hozta őt. Vett egy mély lélegzetet, és megszólalt: – Sajnálom, hogy nemrég elvesztettem az önuralmamat.

– De csak egy megbeszélés alatt. Nem egy tűzharc kellős közepén, parancsnok.

– Kértem már, hogy ne szólítson így!

– Amikor mások is hallhatnak, engedelmeskedem az utasításának – felelte rendíthetetlen nyugalommal Darman, majd rövid hallgatás után hozzátette: – Néha mindenkivel megesik.

– Nekem elvileg nem volna szabad.

– Ha néha nem tör ki, honnan tudhatná, hogy mi van magában, és hogy meddig mehet el? – vetette fel a kommandós.

Ebben volt valami. Etain ráeszmélt, hogy valamilyen oknál fogva Darman sokkal megnyugtatóbb hatást gyakorol rá, mint Fulier mester. Fulier, ha éppen nem határozta el, hogy egyedül megoldja a Galaxis minden gondját-baját, egyszerűen briliáns egyéniség volt. Darman is értette a dolgát, de érződött rajta a nehezen megszerzett tudás és tapasztalat, továbbá hiányzott belőle minden szeszély és titokzatosság.

Etain kedvelte a férfit a gyakorlatiasságáért. Átsuhant az elméjén, hogy talán csak azért menti meg a klónokat a vírustól, hogy aztán sugárnyalábok és robbanások végezzenek velük. A szörnyű gondolat szinte megbénította. Nem akart ölni, és nem akart parancsot adni a kommandósoknak a gyilkolásra. Kezdte gyanítani, hogy a parancsnokok élete szélsőségesen nehéz.

A droidok az erdősáv szélén nyomultak előre. Lángszórókat hordoztak, amelyeket attól a gazdától vettek kölcsön, akinek a mezőit éppen felgyújtották. Ghez Hokan és a hadnagyai, Cuvin és Hurati a lángfal szélén álltak, háromszáz méterről figyelték annak pusztítását.

– Jókora területet kell felperzselnünk, uram, ha minden fedezéktől meg akarjuk fosztani az ellenséget – állapította meg Cuvin.

– Nem ez a lényeg – mutatott rá Hurati –, hanem, hogy azt a benyomást keltsük, hogy a telepet védjük. Ez fontosabb, mint az, hogy kifüstöljük az ellenséget.

– Pontosan – helyeselt Hokan. – Semmi értelme magunkra haragítani a gazdákat, és nem áll módomban kárpótolni őket a veszteségeikért. Ennyi elég lesz. A megmaradt határokon droidokat fogunk bevetni.

Cuvin azonban nem veszítette el a harci kedvét.

– Akkor talán javasolhatom, hogy használjunk vadász strilleket? – vetette fel. – Két napon belül ide tudok hozatni egy falkát, a gazdáikkal együtt. A Kereskedelmi Szövetségnél aligha örülnek majd a barq betakarításában és szállításában keletkező zavaroknak, és ha hiány lesz ebből az ínyencfalatból, arra fel fog figyelni néhány rendkívül befolyásos teremtmény.

– Nem érdekel – jelentette ki határozottan Hokan. – Ugyanezen befolyásos személyiségek még rosszabbul fogják érezni magukat, ha több ezer köztársasági klón váratlanul beállít a szülőbolygójukra.

Hokan immár teljes mandalori harci páncélzatot viselt, nem annyira a védelem miatt, hanem azért, hogy üzenjen vele a tisztjeinek. Noha nem szerette az ilyesmit, néha elő kellett adnia egy kis színjátékot a drámai hatás kedvéért. Tudta, hogy a lángok fényétől megvilágított hagyományos harci öltözetében lenyűgöző látványt nyújt, mély benyomást kelt és ámulatot ébreszt. Most már valódi háborút vívott. Végre nem kellett aprópénzre váltania a tudását és a tapasztalatait, többé nem kellett orgyilkosként vagy testőrként dolgoznia elpuhult, gyáva gazdagoknak.

Viszont a strillek dolgában igazat adott Cuvinnak. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem akarta megfenyíteni a hadnagyot a megjegyzéséért, de azt jól tudta, hogy a köztársasági katonák elő kerítése nem lesz könnyű.

– Nos, Hurati, maga szerint hányan vannak? – kérdezte, a másik hadnagy felé fordulva.

Hurati aktiválta a kézi számítógépét, és a sötétben felderengő holotérképre mutogatva magyarázott:

– A hajó itt zuhant le, azóta megerősítést nyert, hogy egy köz társasági R5 katonai droid vezette. A két weequay milicistát itt találták meg, valamint itt és itt, csakhogy a gdanok szétszedték és széthordták a maradványokat egy öt kilométer sugarú körben, így aztán csak megbecsülni tudjuk, hogy pontosan hol végeztek velük. A járőröző siklót itt lőtték le. A fedélzeti számítógépének darabjait itt találták meg, de az a helyszín egy gdanvár bejárata, ezért nem állapítható meg, hogy eredetileg hol volt. A járőröző droidokkal vívott összecsapás pedig itt zajlott le.

– Ez nagyjából egy negyven kilométer hosszan elnyúló, öt kilométer széles folyosó – állapította meg Hokan. – Nekem egyértelműnek tűnik, hogy Teklet felé tartanak, valószínűleg azért, hogy elfoglalják az űrkikötőt, mielőtt rámennek a telepre.

– Nagyon úgy néz ki, uram – helyeselt Hurati.

– A számuk? – kérdezte kurtán Hokan.

– Amondó vagyok, legfeljebb tízen vannak, uram – válaszolta a hadnagy. – Gazdák jelentették, hogy áthaladásra utaló nyomokat találtak a földjeiken.

Ádázul védelmezik a termésüket, így aztán a legapróbb jeleket is észreveszik... nem úgy, mint a droidok, uram.

– És mindebből mi következik?

– Több nyomvonal fedezhető fel egy negyven kilométerszer harminc kilométeres területen. És szakértők műve, az biztos. A helyiek vadnyomoknak tartják ezeket, csakhogy nem véletlenszerűen kanyarognak ide-oda. Véleményem szerint megpróbálnak tőrbe csalni minket, uram.

Tíz katona. Tíz... nyomkereső? Különleges egység? Szabotőrök? Csak felderítik és előkészítik a terepet a nagyobb csapatok érkezéséhez, vagy saját, teljes küldetésük van? Hokan azt kívánta, bárcsak lenne néhány mandalori zsoldosa, nem csak droidjai és amatőr tisztjei. Természetesen megtartotta magának az aggodalmait, és mert a sisakja eltakarta az arcát, senki sem láthatta rajta a kétkedés jeleit. Négy-öt sikló is jól jött volna. Mindeddig csak egy kellett neki, hogy ellenőrizze a településeket, és tudta, napokba telik, mire hozat néhány gépet a Qiilurára.

– A gazdák szépen együttműködnek velünk, ugye? – kérdezte, ismét Hurati felé fordulva.

– Figyelemre méltó az igyekezetük, uram, mióta az egyik megtalálta azokat az áramköröket.

Hokan megfordult, és elindult a kutatótelep felé, amely immár üres volt, viszont feltűnően őrizték. Néhány lépés megtétele után visszafordult, és magához intette Huratit. Cuvin is futásnak eredt, de Hokan a kezét feltartva jelzett neki, hogy maradjon, ahol van.

– Hadnagy – mondta halkan, miután Hurati felzárkózott mellé –, semmi hír Guta-Nayről, az egykori alkalmazottamról?

– Egyelőre semmi, uram. A járőröket természetesen tájékoztattuk.

– Helyes, és tartsa rajta a szemét Cuvinon, rendben? – folytatta Hokan. – Nem hiszem, hogy századost csinálok belőle.

Hurati néhány pillanatig hallgatott, majd kibökte:

– Értem, uram.

„Bámulatos, hogy mit lehet elérni az előléptetés ki nem mondott ígéretével” – állapította meg magában Hokan, aztán azon sajnálkozott magában, hogy mivé lett a tiszti becsület.

A jelek arra utaltak, hogy körülbelül tíz ellenséges katona tevékenykedik a környéken. Hokan gyanította, hogy a kézre kerítésük rengeteg időt fog felemészteni. És balszerencsés esetben talán sosem kapja el őket ezekkel a droidokkal és ezekkel az ifjú szobatudósokkal. Viszont a jövevényeknek előbb-utóbb készletekre lesz szükségük. Előbb vagy utóbb megmutatják magukat.

Az idegen katonák tehát megpróbálják csapdába csalni őt, és ő is azokat... A helyzet egyre jobban tetszett neki. A köztársaságiak nem a szokásos taktikájukat alkalmazták, vagyis nem vetettek be nagy létszámú gyalogsági egységeket. Ennélfogva a ravaszságon és az intelligencián múlt minden, és Hokan úgy döntött, hajlandó mozdulatlanul ücsörögni, és kivárni, amíg az ellenség eljön hozzá.

Aztán az járt a fejében, hogy talán egy még csábítóbb csalit kellene kivetnie annak érdekében, hogy a köztársaságiak annyira megközelítsék, hogy tüzet nyithasson rájuk. Uthan doktor meg fogja érteni... Elvégre rendkívül gyakorlatias gondolkodású nő...

Fi egyre idegesebb lett, holott ez nem vallott rá. Niner még csak néhány napja ismerte, de a klón kommandósok az apró részletek alapján gyorsan ítélkeztek, főleg a saját fajtájuk köreiben.

Miután Niner leváltotta, Fi nem tudott elaludni. Tizenöt perc elteltével visszatért a figyelőállásba, és letelepedett a társa mellé. Úgy tűnt, a távolban kialudt a tűz. Látszott még némi derengés, de már nem mozgott. A tűzfal talán elért egy patakot, és a lángok maguktól kihunytak.

– Amúgy is tudják már, hogy itt vagyunk – mondta halkan Fi. Ninernek nem kellett telepatának lennie ahhoz, hogy tudja: a társa Darmanért aggódik. – Talán meg kéne próbálkozni egy nagy hatótávolságú adással.

– Akkor megkapják a pontos helyzetünket – mutatott rá a gyászos tényre Niner.

– Ahhoz szerencsésnek kell lenniük.

– Nekünk viszont elég, ha csak egyszer vagyunk balszerencsések.

– Igazad van. Bocs, őrmester!

Fi azzal ismét hallgatásba merült. Niner állított az infravörös szűrőjén, hogy kiiktassa a tűz zavaró fényét. Hirtelen természetellenes csend borult a környékre. Még a gdanok is felfüggesztették a máskülönben szakadatlan portyázást, ami nem sok jót ígért.

Niner fél kézzel felemelte a karabélyát, és a céltávcsövön keresztül szemügyre vette a valamivel lejjebb elterülő bozótot. Mialatt lassan körbefordította a fegyvert, villogó pontpárokat látott az ágak és levelek között – a gdanok szempárjait. Az állatok rájuk nem jellemző módon meglapultak, hogy elrejtőzzenek valami elől.

Néhány pillanattal később a távcső jobb felső kvadránsa kékre váltott, ami azt jelezte, hogy a készülék mozgást érzékelt. Akármi mozgott a bokrok között, talán infravörösben látott. Niner kikapcsolta a célzórendszert, átváltott képerősítésre és az Egyes Típusú Fülre, ahogyan Skirata nevezte. „Van szemetek és fületek, fiaim, méghozzá jóféle – mondogatta gyakran az őrmester. – Inkább abban bízzatok, mint a különféle kütyükben!”

Egyértelműen közeledett valami, lassan és lopakodva. Kisebb volt, mint egy ember, és ravaszabb, mint egy droid.

Niner óvatosan rátette a kezét Fi vállára.

– Ne mozdulj – suttogta, mert még sisakkal a fején sem mert hangosan megszólalni.

A jövevény csupán tíz méterre járt. Egyenesen feléjük tartott, és már meg sem próbált lopózni. „Talán nem tudja, hogy itt vagyunk – vélte magában Niner. – Hát akkor nagy meglepetés vár rá!”

Hirtelen felkapcsolta a sisakreflektorát, és a fénykéve egy fekete alakra vetült. Niner azonnal kikapcsolta a reflektort, és megnyugodva leeresztette a fegyverét. A teremtmény annyira lelapult a talajra, hogy úgy nézett ki, mint egy szaporán hullámzó sötét tócsa. Csak amikor odaért közvetlenül eléjük, akkor magasodott fel, és változott Valaqillá.

– Gondoltam, hagyom, hogy észrevegyetek, nehogy tüzet nyissatok rám – mondta a teremtmény kissé más hangon, mint amilyenen Valaqil beszélt, noha az övé is a víz csobogására emlékeztetett. – Nálam alapszabály, hogy sose ijesszek meg egy fegyveres humanoidot.

– Szerencsére láttunk már gurlanint – felelte Fi, és az ujjait a sisakjához érintve, udvariasan tisztelgett.

– Igen, a társatok sem lepődött meg, amikor meglátott. Azért jöttem, hogy tájékoztassalak titeket. A nevem Jinart. Kérlek titeket, hogy tegezzetek, és ne szólítsatok hölgyemnek minden második másodpercben, mint Darman!

Ninernek száz kérdése lett volna Darmanről, ám a gurlanin jelen időben beszélt róla, ami azt jelentette, hogy életben van. Niner örült, hogy a fején van a sisakja. Az érzelmek kimutatása nem illett a profikhoz, kívülállók előtt meg főleg nem.

– Rossz cél felé haladtok – közölte Jinart egyenesen a szeparatisták támaszpontja felé. Normális esetben, ha bekopognátok egy barakkba, száz droidot találnátok benne, de a felét elvitték onnan, hogy őrizzék a kutatótelepet, és járőrözzenek annak környékén. A valódi telepen már nincs ott sem Uthan, sem a nanovírus.

– Szóval, minden pompásan alakul! – jegyezte meg vidáman Fi.

– A célpontotok egy villában van, Imbraani mellett, noha a látszat kedvéért erősen őrzik a telepet. Csakhogy az csapda.

– Darmannel mi a helyzet? – kérdezte Niner.

– Nála vannak a robbanótöltetek és a célépületek részletes tervrajzai – válaszolta Jinart. – Elküldtem, hogy rejtőzzön el, a Jedivel együtt.

– Fulier tábornok? Azt hittük...

– Jól hittétek – vágott közbe a gurlanin. – Fulier meghalt. A Jedi, akiről beszélek, a padavanja, Tur-Mukan. Ne nagyon reménykedjetek, a lány nem egy eszményi parancsnok. Egyelőre nem, talán soha nem is lesz az. A jelen állás szerint ezt a háborút még mindig nektek kell megvívnotok.

– Gyalogsági támogatás híján nem tervezünk frontális támadást – jelentette ki Niner. – Most, hogy nem számíthatunk a meglepetés erejére, újra át kell gondolnunk az egészet.

– Van egy komoly előnyötök – felelte Jinart. – Ghez Hokannek fogalma sincs, milyen kevesen vagytok. Gondoskodtam róla, hogy sok-sok feltűnő nyom legyen az erdőkben és a földeken.

– Szóval, te sem unatkoztál – állapította meg Niner.

– Szükség esetén képes vagyok megszemélyesíteni egy kisebb hadsereget, vagy legalábbis utánozni a nyomait – jelentette ki Jinart, majd Atinre és Fire pillantott, és tetőtől talpig végigmérte őket. Talán azon töprengett, hogy hogyan tudja felvenni egy kommandós alakját. Aztán ismét Ninerhez fordult:

– Ugye, nem akartok lelőni egy-két merlie-t, hogy megegyétek?

– Miért?

– A páncélod nem illik rád olyan szorosan, mint kellene – válaszolta a gurlanin.

– Igaza van – helyeselt bólogatva Fi. – Harminc százalékkel több kalóriát égetünk el, mint eredetileg terveztük, őrmester. Nem számoltunk azzal, hogy árkon-bokron át vonszolnunk kell a felszerelést.

– Hamarosan elfogy az élelem tartalékotok – folytatta Jinart.

– A merlie-k jóízűek és táplálóak. De kérlek, egyet se lőjetek le! Ha kell, én elkapok párat, és elhozom nektek a húsukat.

– De miért? – tudakolta Niner.

– Mert lehet, hogy én leszek az, amelyiket lelövitek.

Ez egy újabb szempont volt, amely sosem merült fel a gyakorlatokon. Még Kai Skiratának sem akadt dolga soha gurlaninokkal, vagy legalábbis sosem említette. Niner máris megkedvelte ezt a népséget. Kíváncsi lett, hogy miféle bolygóról származnak – alighanem egy varázslatos világról.

– Szóval, merre mentek tovább? – érdeklődött Jinart. – Tudatnom kell Darmannel, hogy hová menjen.

– Azt mondanám, hogy a Gamma találkozási ponthoz, de azok alapján, amit elmondtál, ez most már rossz irány.

– Meg tudom adni nektek egy elég búvóhelyet kínáló terület adatait, ami közelebb van Imbraanihoz. És amikor visszatérek Darmanhez, neki is megadom ugyanazokat a koordinátákat.

Atin közbeszólt:

– Ékköveket bányásznak arrafelé, ugye?

– Igen, zeka kvarcot és különféle zöld szilikátokat.

– Csákánnyal-lapáttal vagy gépekkel?

– Gépekkel.

– Akkor tölteteik is vannak a robbantásokhoz – jelentette ki Atin. – Valamint kellemesen nagy hatótávolságú, távvezérelt detonátoraik.

A gurlanin ugyanúgy kuncogott, ahogyan az emberek szoktak. Jinartot mulattatta Atin megjegyzése. Másrészről viszont talán őrültnek tartotta a klónt. Ám Ninernek tetszett az az irány, amelyet a társa találékony elméje felvett.

– Vegyétek elő a holotérképeiteket! – kérte Jinart. – Adok némi bepillantást az Imbraani-régió ékkőiparának működésébe.

Tizedik fejezet

„Felhívás Qiilura lakóihoz!

Mindazokat, akiknek a földjén köztársasági katonákat vagy kémeket találunk, vagyonelkobzással és szabadságvesztéssel sújtjuk. Az érintett gazdákat, a családjuk tagjait és minden alkalmazottjukat átadjuk a Tekletben állomásozó trandoshai képviselőnek, aki eladja őket rabszolgának. Halállal büntetjük azokat, akik köztársasági katonákat vagy kémeket tevékenyen segítenek vagy bújtatnak.

Jutalmat ajánlunk fel azoknak, akik nyomravezető információt adnak a köztársasági katonák és kémek, vagy a korábbi milícia, illetve a szeparatista fegyveres erők dezertőreinek elfogásához, különös tekintettel Guta-Nay hadnagyra és Pir Cuvin hadnagyra. ”

Ghez Hokan őrnagynak, a tekleti helyőrség parancsnokának rendelete

Röviddel azután, hogy felkelt a nap, ritkás, hideg eső kezdett hullani, amitől Darman szinte otthon érezte magát. Mintha a Kaminón járt volna, és ez részben megnyugtató hatást gyakorolt rá, részben pedig kínosan érintette.

Esőcseppek gyöngyöztek a köpenyén, és újra meg újra lerázta őket. A merlie-gyapjú tele volt természetes olajokkal, amelyektől a szövet kellemetlenül nedves érzést keltett a bőrén. Szerette volna visszavenni fekete védőöltözetét, és nem csupán annak kényelmi szolgáltatásai miatt.

Etain hátulról tolta a kocsit, Darman elölről húzta, a két rúd között lépkedve. A kátyúkkal teli, egyenetlen földúton a padavannak néha erőlködnie kellett, viszont – mint azt folyton hangoztatta – egy Jedi mindig számíthatott az Erőre.

– Módomban áll segíteni – ajánlkozott Darman.

– Elbírok vele – felelte Etain, de közben összepréselte a fogait. – Ha ez a könnyített szerelés, inkább nem vagyok kíváncsi a szabvány holmira.

– Én a harci tapasztalatairól beszélek – mondta Darman. – Ha szeretne gyakorolni a fénykarddal.

– Valószínűleg az lenne a vége, hogy levágnám valamilyét, ami később nagyon hiányozna.

Nem, a Jedi valóban nem olyan volt, mint amire Darman számított.

Kitartóan gyalogoltak tovább, és igyekeztek megviselt helyi lakosnak látszani, ami nem is esett nehezükre, mivel alaposan megéheztek, bőrig áztak, és elfáradtak. A földúton rajtuk kívül nem járt senki, holott az évnek ebben a szakában már kora hajnalban élénk tevékenységnek kellett volna zajlania.

Nem messze előttük ott állt az első, Jinart által biztonságosnak ítélt ház, egy földszintes épület, amelynek tetejét szalmakötegek és rozsdás fémlemezek borították.

– Majd én bekopogok – jelentette ki Etain. – Ha magát látják meg elsőnek, valószínűleg ész nélkül elmenekülnek.

Darman ezt inkább józan érvnek vette, semmint sértésnek. A szája elé húzta a köpenye gallérját, és a viskó mögé tolta a kocsit, közben óvatosan és feltűnés nélkül körülnézett, mintha csak a tájat bámulná. A hátsó falon egyetlen ablak sem akadt, csupán egy egyszerű ajtó, amelytől jól kitaposott ösvény vezetett egy gödörhöz. Ezen átvetve egy széles palló feküdt, és érdekes szagok áradtak belőle. A latrina aligha tartozott az eszményi búvóhelyek közé egy rajtaütéshez, de Darman belekukkantott, mert nem akart kockáztatni. A többé-kevésbé nyílt területen védtelennek érezte magát.

A helyzet egyáltalán nem nyerte el a tetszését. Azt kívánta, bárcsak ő is olyan láthatatlan alak volna, mint az alacsony, szikár alkatú Skirata őrmester, aki jellegtelen külsejének köszönhetően bárki mellett elsétálhatott úgy, hogy az illető nem figyelt fel rá – legalábbis amíg nem döntött úgy, hogy megáll, és harcba száll. És Skirata számtalan módon tudott harcolni, olyan módokon, amelyek nem szerepeltek a kiképző kézikönyvekben. Darman sietve az emlékezetébe idézte ezeket a módszereket. A könyökét nekinyomta a vállán függő karabélynak, hogy meggyőződjön arról, egy mozdulattal eléri a fegyverét. Aztán becsúsztatta a kezét a köpenye alá, és megtapogatta az övébe dugott szondát.

Amikor visszatért az elülső ajtóhoz, Etain még mindig kopogtatott, de nem kapott választ. Végül hátralépett, és úgy meredt az ajtóra, mintha az Erővel akarta volna kinyitni.

– Elmentek itthonról – közölte fojtott hangon. – Nem érzékelek senkit.

Darman kihúzta magát, sarkon fordult, és újra elindult a ház hátsó része felé.

– Hadd ellenőrizzem az előírásos módon! – kérte, és intett a padavannak, hogy kövesse.

A hátsó bejárathoz érve elővette a szondát, és a vékony szenzorlapot óvatosan becsúsztatta az ajtó alatti résbe. Az elemzőegység szerint a készülék nem érzékelte sem robbanóanyagok, sem kórokozók jelenlétét. Ha a házat elaknásították, nagyon primitív eszközöket használtak. Eljött a közvetlen ellenőrzés ideje. Darman a jobb kezét a karabélyán tartva, a baljával nyomni kezdte az ajtót.

– Üres a ház – suttogta Etain.

– Képes érzékelni a botlódrótot is, ami, mondjuk, kiold egy a mennyezethez erősített, pengékkel teli fatuskót? – kérdezte kissé kihívó hangon Darman.

– Értem – felelte Etain –, jár a pont!

Darman lassan kinyitotta az ajtót, és nem történt semmi. Elővett az övtáskájából egy felderítődroidot, és beküldte az épületbe, aztán figyelmesen nézte a bentről érkező sötét képeket. Odabent nem mozgott semmi, a szoba veszélytelennek tűnt. Darman visszahívta a droidot, engedte, hogy az ajtó becsukódjon, majd megfordult, hogy még egyszer ellenőrizze a környéket.

– Én bemegyek, és alaposan körülnézek – suttogta alig hallhatóan a padavannak, és valamiért nem bírt a szemébe nézni. – Ha azt hallja: befelé, befelé, befelé, jöjjön utánam, rendben? És tartsa készenlétben a fénykardját!

Amint besurrant az épületbe, maga elé szegezte a sugárkarabélyát, behátrált a legközelebbi sarokba, és végigjáratta tekintetét a szobán. Sehol senki. Az utolsó, félig elfogyasztott reggeli még ott gőzölgött az asztalon. A hátsó bejárattól balra eső falban volt még egy ajtó, ami szemmel láthatóan nem az udvarra nyílt. Edénytároló vagy éléskamra lehetett mögötte, mindenesetre tartogathatott meglepetéseket, ezért Darman rászegezte a sugárvetőjét.

– Befelé, befelé, befelé! – mondta, elég hangosan ahhoz, hogy a padavan meghallja. A következő pillanatban Etain besurrant az ajtón. Darman intett neki, hogy menjen a szoba átellenes sarkába, és miután a lány engedelmeskedett, rábökött előbb magára, majd az elülső ajtóra, aztán a padavanra és a hátsó ajtóra. Etain bólintással jelezte, hogy vette az üzenetet: övé a hátsó bejárat, a társáé az elülső. Darman ezután odament a belső ajtóhoz, és lenyomta a kilincset, de az nem engedett. Hátrált két lépést, és nagy lendülettel beletalpalt a rozoga deszkalapokba.

Errefelé nem építkeztek valami jól. Az ajtó beszakadt, és nyikorogva lengedezett egyetlen rozsdás forgópántján. Darman benézett, és amikor meglátta, hogy egy éléskamrát talált, egyből megértette: a szegény vidék folyton szűkölködő lakói zár alatt tárolták az ennivalót.

– Sietve távoztak – jegyezte meg Darman.

– A páncélcsizmáját viseli? – kérdezte meglepetten Etain.

– Anélkül nem nagyon rugdosnék be ajtókat – felelte Darman, és lepillantott a csizmájára, amire még az indulás előtt zsákvászon csíkokat csavart. – Csizma nélkül a katona nem katona. Ennél igazabb mondást nem sokat hallottam. – Belépett a kamrába, szemügyre vette a polcokat, és visszaszólt a padavannak: – Éppen most kapta meg az első leckét arról, hogy hogyan kell behatolni egy épületbe.

– Az ott mi? – mormolta Etain, mialatt elnyomakodott a kommandós mellett, és levett egy fémdobozt, amin a gavvy-korpa felirat díszelgett.

– Hé, Etain – szólt rá Darman most éppen ki figyeli az ajtót? Ki vigyáz a szerelésre?

– Sajnálom... – felelte szégyenkezve a lány.

– Semmi gond. Gondolom, ilyesmi maguknak eszükbe sem jut, mivel mindig számíthatnak a Jedi-érzékeikre – válaszolta Darman, és rögtön észbe kapott: íme, ezúttal nem hölgyemnek szólította a parancsnokát. – Ha tudnánk, hogy a lakók miért távoztak ennyire sietve, ez a ház megfelelne arra, hogy meghúzzuk benne magunkat. De nem tudjuk. így aztán markoljunk fel némi készletet, és menjünk!

Etain kihátrált a kamrából, Darman pedig levett egy polcról egy kis zsák szárított gyümölcsöt, illetve egy tekintélyes darab szárított húst, és megjegyezte magának, hogy mindent ellenőriznie kell az egészségügyi csomagjában tárolt toxinszalaggal. Valahogy nem tudta elhinni, hogy a ház lakói csak úgy itt hagytak mindent – ez túl nagy szívesség lett volna a részükről.

Amikor kilépett a hátsó udvarra, Etain a nyomókútnál állt, és vizet töltött a kulacsába, a lába mellett üres palackok sorakoztak.

– Ahhoz van szűrőm – jegyezte meg Darman –, használni kellene.

– Mondja, magukat biztosan nem neimoidik képezték ki?

– Ellenséges területen vagyunk, Etain – felelte a fejét rosszallóan ingatva Darman.

– És nem minden katona visel egyenruhát – tette hozzá szomorúan mosolyogva a padavan.

„Tényleg gyorsan tanul – állapította meg magában Darman.

– Mindannyiunk érdeke, hogy ez így legyen.” – Szinte elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy egy Jedi képtelen tökéletes parancsnokként viselkedni. Különös érzések kavarogtak benne, amelyeknek még a nevét sem ismerte. Ugyanakkor akadtak emlékei, amelyekhez érzések társultak – emlékezett, milyen érzés az, amikor valaki az előírt szintidőnél harminckét másodperccel több idő alatt fut le ötven kilométert, és ezért újra lefuttatják vele; milyen érzés látni, hogy egy partraszállási gyakorlat alatt egy klón gyalogos a vízbe esik és megfullad, mert a felszerelése lehúzza, és mert az irányítószemélyzet nem siet a segítségére; milyen érzés azzal szembesülni, hogy az a kommandós, aki 95 százalékosan teljesít a vizsgalövészeten, eltűnik a támaszpontról az osztaga többi tagjával együtt, és soha többé nem látja őket senki...

Valahányszor eszébe jutottak ezek az esetek, görcsbe rándult a gyomra. És mindannyiszor elvesztett valamennyit a lelki nyugalmából.

– Jól van? – érdeklődött aggodalmasan Etain. – A lábával van baj?

– A lábam most már rendben van, köszönöm.

Darman szerette volna visszanyerni a mások, az egész világ iránti régi bizalmát, méghozzá minél hamarabb.

Ismét nekivágtak a földútnak, ami az eső miatt előbb felpuhult a lábuk alatt, majd fokozatosan sártengerré alakult. Mire elérték a következő tanyát, az ég teljesen beborult, és látni lehetett, hogy egész nap szakadni fog. Darman a társaira gondolt, akik valahol ott caplattak az eső áztatta tájon, a védőruházatuk jóvoltából tökéletesen szárazon. Aztán arra gondolt, hogy a körülmények az üldözőik dolgát is alaposan megnehezítik, és elmosolyodott.

A ház ajtajából egy aggodalmas képű, középkorú asszony figyelte őket. Ez az épület nagyobb volt, mint az előző: nem sokkal, de a falait kőből húzták fel, és az egyik oldalához egy féltetős fészer támaszkodott. Etain előresietett, hogy beszéljen az asszonnyal. Darman lelassított, és türelmesen várt, közben szemmel tartotta hol a latrinát, amit veszélyforrásnak ítélt, hol pedig azt a három-négy fiatal fiút, akik egy jókora kerekes jármű hajtóművét babrálták a ház mellett.

Annyira másnak néztek ki... mindenki annyira másnak nézett ki...

Etain váltott néhány mondatot az asszonnyal, aztán megfordult, intett Darmannek, és a fészerre mutatott. Eddig minden rendben. Darman továbbra sem szándékozott lemondani a robbanóanyagról. Benyúlt a szalmába, és leválasztotta a sisakjáról az adó-vevőjét, arra az esetre, ha Niner megpróbálna kapcsolatba lépni vele.

– Nem jön? – érdeklődött Etain emelt hangon.

Egy pillanat! – kurjantotta Darman, azzal elővett egy mikro akna füzért, és lerakta a ház elé. Olyan messze helyezte el egymástól a tölteteket, amilyen messze a vezeték engedte, majd beállította őket, hogy rádiójelre robbanjanak, végül a detonátort bedugta a derékszíja alá. Etain ugyan szótlanul figyelte, de az arcvonásai elárulták, hogy csodálkozik.

– Arra az esetre, ha valakinek ötletei támadnának – magyarázta halkan Darman, amikor a padavan mellé ért.

– Máskor is játszotta már ezt a játszmát – állapította meg szintén fojtott hangon a lány.

Valóban így volt. Miután Darman a kezét a köpenye alá rejtett karabélyon tartva belépett a házba, egyből megkereste a legjobb megfigyelő pontot.

Felfedezett egy perforált szellőzőtéglát, amin keresztül elég jól rálátott az útra. A bejárattal szemközti falon volt egy ablak, amelyben barna zsákvászon helyettesítette az üveget. Darman valamelyest megnyugodva ült le a helyiséget uraló terebélyes asztalhoz.

A család, amely befogadta őket, kilenc főből állt: az aggodalmas ábrázatú, vézna asszonyból, a húgából, a nálánál is véznább férjéből, valamint hat gyermekből, akik közül a legkisebb, egy apró fiúcska ijedten szorongatott egy mocskos takarót, míg a legnagyobbak, szinte kész férfiak, odakint dolgoztak.

A nevüket nem árulták el. Nem akartak látogatást, ahogyan ők nevezték, és Darman gyanította, a „látogatás” többről szól, mint amennyit a szó sejtet. Az élmény ezúttal is lenyűgözte. Emberi lények vették körül, és mégis annyira különböztek egymástól. Ugyanakkor akadtak hasonló vonásaik – nem azonosak, csak hasonlóak. A magasságuk és a koruk is más volt.

A kézikönyvekben sokat olvasott a sokszínűségről. Tudta, hogyan néznek ki a különféle fajok. Ám az emlékezetében felmerülő képekkel adatok is érkeztek, például, hogy az adott nép egyedei milyen fegyvert hordoznak, és hogy a testük melyik részébe kell belelőni a legnagyobb megállító hatás érdekében. Darman életében először tapasztalta meg személyesen a Galaxis többségét alkotó emberiség sokszínűségét.

És gyanította, hogy azok is különlegesnek látják őt.

Az udvaron dolgozó fiatal fiúk is bejöttek a házba, és letelepedtek a kerek asztal köré. Darman megpróbálta nem találgatni, hogy az asztal durva felületén sötétlő foltok honnan erednek, mert nagyon is vérfoltokra emlékeztettek.

Etain oldalba bökte.

– Ezen darabolják fel a merlie-ket – suttogta alig hallhatóan, és Darmannek az járt a fejében, hogy a padavan talán képes olvasni az elméjében.

Lopva ejtett mozdulatokkal letesztelte az elébe rakott kenyeret és levest, a szalag nem jelzett mérgeket. Megnyugodva a tudattól, hogy az étel biztonságos, nekilátott az evésnek. Rövid idő elteltével észrevette, hogy az asszony és a kisfiú őt bámulja. Amikor felnézett, a fiú leugrott a székéről, és kimenekült a szobából.

– Nem szereti a katonákat – magyarázta az asszony. – A Köztársaság eljön, hogy segítsen nekünk?

– Erre nem tudok válaszolni, hölgyem – felelte Darman. Úgy értette, hogy sosem beszél a bevetéseiről. Alaposan belenevelték, hogy mindig ezt a választ adja, ha vallatják. Sose mondj egyszerűen igent, sose mondj egyszerűen nemet, és sose adj más információt, mint az azonosító számodat. Etain válaszolt helyette, amihez parancsnok lévén előjoga volt:

– Szeretnék, ha a Köztársaság segítene?

– Maguk jobbak, mint a neimik?

– Szeretem azt hinni... – felelte a padavan.

Ismét csend borult a szobára. Darman végzett a levessel. A politikához nem értett, és nem is érdekelte. Sokkal jobban érdekelte, hogy jóllakjon valamivel, aminek van íze és anyaga. Jól tudta, hogy ha minden a terv szerint történik, néhány hét múlva már messze jár innen, talán egy másik küldetést hajt végre, ha pedig nem, akkor halott lesz. A Qiilura jövőjének nem volt jelentősége a számára.

Az asszony újra és újra telemerte a tányérját levessel, mígnem egyre lassított, és végül nem bírt többet enni. Napok óta most evett először meleg ételt, és jól érezte magát. Etain viszont nem tűnt különösebben lelkesnek.

Minden falatot óvatosan megbökdösött a kanalával, mintha a sűrű folyadék aknákat tartalmazott volna.

– Ennie kell, hogy erős maradjon – figyelmeztette halkan Darman.

– Tudom.

– Tessék, odaadom a kenyeremet.

– Köszönöm.

A helyiségben olyan csend uralkodott, hogy Darman tisztán hallotta a gyerekek csámcsogását és a tányérok aljához súrlódó kanalak csikorgását.

Hallotta az istállókban lévő merlie-k távoli, fojtott neszezését. De nem hallotta meg azt, ami megriasztotta Etaint.

A padavan váratlanul felegyenesedett, oldalra döntötte a fejét, a szeme mintha elhomályosult volna.

– Jön valaki – suttogta és nem Jinart...

Darman egy mozdulattal lelökte a válláról a köpenyét, és a kezébe kapta a sugárvetőjét. A háziak úgy ugrottak fel, hogy megbillentették az asztalt, amitől a tányérok lecsúsztak róla, majd hangosan csörömpölve összetörtek a padlón.

Etain előrántotta a fénykardját, és nyomban aktiválta. Mindketten a bejáratot figyelték, míg a család tagjai átnyomakodtak a hátsó ajtón. Az asszony egy pillanatra megállt, felkapott egy jókora fémtálat és egy hússal teli zsákot az alacsony szekrényről, majd ő is kirohant a helyiségből.

Darman elfújta a lámpát, és kinézett a szellőzőtégla egyik lyukán. A sisakja nélkül csakis a karabélya céltávcsövével láthatott nagy távolságra. De nem látott semmit. Visszatartotta a lélegzetét, és figyelmesen hallgatózott.

Etain odaóvakodott hozzá, a távolabbi fal felé intett, majd felmutatta előbb öt, aztán két ujját: heten vannak.

– Hol? – suttogta Darman.

A lány leguggolt, és a mutatóujja körmével rajzolni kezdett. Először a négy fal körvonalait karcolta a földpadlóba, majd több apró kört a ház köré, főleg abban az irányban, amerre az imént mutatott, végül még egyet az elülső ajtó elé. Miután befejezte, felállt, és olyan közel hajolt Darmanhez, hogy a szája majdnem elérte a kommandós fülét, mire a férfi a hirtelen rátörő furcsa érzéstől összerezzent.

– Hatan ott, egy itt – suttogta Etain, vagy inkább alig hallhatóan lehelte.

Darman rámutatott a távolabbi falra, majd saját magára. Etain az ajtóra bökött, és felvonta a szemöldökét: ez az enyém? Darman bólintott, azzal egyet, kettőt, hármat mutatott az ujjaival, majd feltartotta a hüvelykujját: háromig számolok. A lány szintén bólintva jelezte, hogy mindent ért. Akárki állt odakint, nem kopogott be, ami rosszat jelentett.

Darman felcsatolta a gránátvetőt a karabélyára, és célba vette a távolabbi falat. Etain az ajtóhoz surrant, és csapásra emelte két kézre fogott fénykardját.

Darman remélte, hogy a padavan agressziója diadalmaskodni fog a kételyei és bizonytalansága felett. A karabélyát a jobb kezével egyensúlyozva feltartotta ökölbe szorított bal kezét, és gyors egymásutánban felnyitotta az ujjait. Egy-kettő-három. A következő pillanatban kilőtt egy gránátot. A lövedék kirepült a zsákszövettel bevont ablakon, kint az udvaron detonált, és egy jókora darabon bezúzta a falat, pontosan abban a pillanatban, amikor Darman kilőtte a másodikat. A robbanás lökéshulláma hátrataszította, de sikerült talpon maradnia. Ezalatt a bejárati ajtó beszakadt, és Etain lesújtott a kardjával, amelynek pengéje ragyogó, kék ívet húzott a levegőbe.

Darman sugárlövedékekre váltotta a karabélyát, és a bejáratban fekvő alakra szegezte a fegyvert, de az umbarai holtan feküdt ott; a teste a bal vállától a gyomráig felhasadt.

– Kettő – mondta meglepően higgadtan Etain, és az ablakra mutatott, pontosabban oda, ahol az imént ablak volt.

Darman az asztalt kikerülve átrohant a szobán, és amikor a falon tátongó lyukhoz ért, tüzet nyitott. Kirontott a házból, és azzal szembesült, hogy két rücskös képű, nyálas szájú trandoshai szalad felé. Vagy fél tucat lövést adott le rájuk, majd egy szemből érkező energianyaláb súrolta a vállát. Ezt követően teljes csend támadt körülötte néhány pillanatra, mígnem fokozatosan ráébredt, hogy valaki kétségbeesetten jajgat kínjában.

De nem ő jajgatott, és nem is Etain. És neki csak ez számított. Visszasietett a házba, átvágott a szobán, közben egyre erősödő fájdalom terjedt szét a vállában. A sérülése most nem számított.

– Minden rendben – közölte vele Etain kissé reszkető hangon. – Leszámítva azt a férfit...

– Felejtse el! – válaszolta ridegen Darman. Persze, ő sem tudott megfeledkezni a katonáról, ahhoz túl nagy lármát csapott. És a jajgatásával felébreszthette valakiben a kíváncsiságot. – Menjen a kocsihoz! Indulunk!

Noha Etain biztosította, hogy senki sem ólálkodik odakint, Darman óvatosan araszolt ki az ajtón, aztán a hátát a falnak vetve oldalazott, hogy megkerülje az épületet. Hamarosan meglátta a sebesültet, egy umbarai férfit. Odament hozzá, és meg sem nézte, mennyire súlyos a sebe, mielőtt fejbe lőtte. Nem tehetett semmi mást, és számára a küldetés volt a legfontosabb.

Ekkor felmerült benne a kérdés, hogy a Jedik a droidokat is érzékelik-e, és megjegyezte magában, hogy később feltétlenül meg kell kérdeznie Etaintől. A kiképzői sokszor elmondták neki, hogy a Jedik különleges, természetfeletti dolgokra képesek, ám az egy dolog volt, hogy tudott erről, és teljesen más volt személyesen megtapasztalni. A jelenség valószínűleg megmentette az életüket.

Mi történt? – tudakolta Etain, miután Darman odaért a fészerhez. A padavan már a vállára emelte az egyik zsákot, sőt időközben felszedte az éles mikroaknákat. Darman idegesen nyelt egyet, gyorsan kikapcsolta a detonátort, és a robbanóanyagokkal kapcsolatos ismereteket is hozzáadta ahhoz a listához, amelyen a lánynak megtanítandó leckéket tartotta számon.

– Befejeztem a munkát – válaszolta, és nekilátott, hogy felvegye a védőöltözetét.

Etain elfordult tőle, egy darabig hallgatott, majd megszólalt:

– Megölte azt a férfit...

– Igen.

– Sebesült volt?

– Nem vagyok orvos.

– Jaj, Darman...

Hölgyem, ha nem vette volna észre – vágott közbe Darman –, ez egy háború, és a háború ilyen! Az ellenségei megpróbálják megölni, maga pedig igyekszik megölni őket, mielőtt megtehetnék. Minden más, amit tudnia kell a hadviselésről, ennek az alaptételnek a bővítménye. – Látta a padavanon, hogy halálra rémült, és tényleg nem akarta feldühíteni. Adnak nekik egy halálosan veszélyes fénykardot, és nem tanítják meg őket, mivel jár, ha bekapcsolják? – Sajnálom! Amúgy nagyon rossz állapotban volt.

A halál, a gyilkolás szemmel láthatóan megrázta a padavant.

– Megöltem azt az umbarait – mondta halkan.

– Ez lenne a lényeg, hölgyem. Egyébként szép munka volt.

Etain erre már nem válaszolt. Némán figyelt, mialatt Darman felvette a páncélzatát. Mire a fejére húzta a sisakját, már tudta, hogy nem érdekli, mennyire feltűnő benne, mert a közeljövőben nem óhajtott megszabadulni tőle. Úgy érezte, szüksége van erre az előnyre és védelemre.

– Nincs több biztonságos ház – szólt oda eltökélten a padavannak. – Ilyesmi többé nem létezik a számunkra.

Azzal elindult a ház mögött nyújtózó erdősáv felé. Etain engedelmesen követte, de lerítt róla, hogy mélyen belemerült a gondolatai világába.

– Most öltem életemben először – bökte ki váratlanul, amikor már a fák között jártak.

– Remekül csinálta – felelte Darman. A válla kegyetlenül égett, ami eléggé zavarta az összpontosításban. – Szép, tiszta munka volt.

– Lehet, de mégsem szeretném megismételni.

– A Jediket megtanítják harcolni, nemde?

Igen, de a felkészülés alatt nem ölünk meg senkit.

– Mi igen – válaszolta Darman, majd megvonta a vállát, amitől az még jobban fájt.

Remélte, hogy a padavan gyorsan túlteszi magát a dolgon. Nem, ő sem élvezte a gyilkolást, de meg kellett tennie. És egy fénykarddal vagy sugárvetővel viszonylag tisztán lehetett ölni. Darman azon tűnődött, hogy a lány vajon mit szólna, ha beledöfne egy pengét valakibe, és látná, hogy mi jön ki belőle. Ugyanakkor Jedi volt, ami azt jelentette, hogy némi szerencsével sosem fog ilyesmire kényszerülni.

– Ők vagy mi – összegezte egyszerűen Darman a történteket.

– Fájdalmai vannak – állapította meg Etain.

– Semmi komoly. Egy sugárnyaláb megpörkölte a vállamat. Ha majd elérjük a találkozási pontot, bevonom baktával.

– Gyanítom, hogy feladtak minket – váltott témát Etain.

– A ház lakói? Hát igen... ennyit a civilekről.

Etain mordult egyet, amivel nem árulta el a véleményét, és szótlanul ballagott Darman mögött. Mialatt egyre mélyebbre értek az erdőbe, Darman kiszámította, hogy hány lövedéket lőtt ki. Végül arra a lesújtó következtetésre jutott, hogy ha ilyen ütemben apasztja a tartalékait, napnyugtára már csak az oldalfegyverét használhatja.

– Az valami bámulatos, hogy képes érzékelni másokat! – szólt hátra a padavannak. – A droidokat is észleli?

– Nem igazán – válaszolta Etain. – Rendszerint csak az élőlényeket. Talán képes leszek...

Darman halk süvítést hallott, és éppen idejében pördült meg ahhoz, hogy megpillantsa a hátulról közeledő, kék fénynyalábot. A lövedék elhúzott felettük, tőlük nem messze belecsapódott egy fába, és akkorát taszított rajta, hogy a lombkoronából párafelhő robbant a levegőbe.

– A jelekből ítélve nem – jelentette ki Etain.

Újabb hosszú, nehéz nap várt rájuk.

Felbődült egy figyelmeztető sziréna, a három hosszú visítás kétszer ismétlődött. Pillanatokkal később erős robbanás rázta meg az Imbraanitól északnyugatra elterülő békés vidéket. A legelőkön a rémült merlie-k a legközelebbi bokrok felé rohantak, hogy elrejtőzzenek.

– Ezek szerint ma robbantgatunk – állapította meg Fi. – Jó nap ez hozzá!

Niner csakis droidokat – ipari droidokat – látott a kőfejtőben. Végighúzta kesztyűs kezét a sisakja szemlencséin, hogy letörölje róluk az esőcseppeket.

Többféle nagyítással is megpróbálkozott, gyors pislogásokkal váltogatva az üzemmódokat, de ha dolgoztak is eleven munkások a bányában, egyet sem látott.

A kőfejtő egy széles, riasztó sebhely volt a tájban, egy fejtő és szállítógépekkel teli félig természetes, félig mesterséges amfiteátrum. A mélyedés déli oldala lapos szögben emelkedett a felszín felé, az északi oldalát meredek sziklafal zárta le. Az emelkedő tetején lapos tetejű, ablaktalan, fémfalú irodaépület állt. Az emelkedőn fel-le vonuló szállítódroidok áradatát leszámítva a környék elhagyatottnak tűnt. De valaki biztosan felügyelte a robbantásokat, és ennek a illetőnek az irodaépületben kellett lennie. Ráadásul az efféle fémfalú építmények rendszerint érdekes dolgokat tartalmaztak.

Megszólalt a „minden rendben” jelzés. A droidok megindultak, hogy felmerjék a fellazított sziklákat. Mialatt lefelé dübörögtek a lejtőn, a testük alól kőszilánkok és sárcseppek fröcsköltek széles ívekben.

– Rendben, nézzük meg, mit tudunk kiszedni abból a kunyhóból! – adta ki a vezényszót Niner. – Atin, velem jössz! Fi, te itt maradsz, és fedezel minket!

Kirontottak a fák közül, átrohantak a kőfejtő széléig tartó, körülbelül száz méter széles nyílt sávon, közben ide-oda cikáztak az óriási droidok között, amelyek észre sem vették őket. Az egyik gépezet, amelyiknek a kerekei legalább két méter magasak voltak, váratlanul oldalra lendítette a markolókanalát, és oldalba taszította vele Ninert, aki megtántorodott, de Atin elkapta a karját, és megakadályozta, hogy elzuhanjon. Megálltak, megvárták, hogy a következő droid megérkezzen a lejtő tetejéhez, aztán mellette kocogtak, amíg odaértek az épület vonaláig.

Két másodperc múlva már a bejáratnál álltak, a hátukat a fémfalnak vetve. Az épület szélessége a tíz métert sem érte el. Atin térdre ereszkedett, és szemügyre vette az egyszerű zárat.

– Elég gyenge ahhoz képest, hogy itt tárolják a robbanóanyagot – jegyezte meg rövid vizsgálódás után –, már ha valóban itt tárolják.

– Nézzünk körül! – javasolta Niner.

Atin lassan felállt, a falra nyomott egy lehallgató készüléket, és mozgásra utaló hangokat keresve hallgatózott. Néhány másodperc múlva Ninerre nézve megrázta a fejét. Ekkor becsúsztatott egy papírvékony szenzorlapot a küszöb és az ajtólap közé, és lassan, óvatosan jobbra-balra mozgatta.

– Szorosan illeszkedik – jelentette –, nem tudok bejutni.

– Hát akkor egyszerűen besétálunk – felelte Niner.

– Ne feledd, valószínűleg egy robbanóanyag-tárolóba készülünk besétálni! Ha be tudnám juttatni a szondát, legalább bele szimatolhatnánk a levegőbe, van-e benne vegyi anyag.

– Jó, akkor óvatosan sétálunk be.

Niner az ajtó felfüggesztett oldalán állt, a sugárkarabélyát a jobb kezében tartva, míg a baljával óvatosan megnyomta a vastag, tömör páncéllemezt, de az nem engedett.

Atin bólintott, elővette a kézi faltörőt, és közvetlenül a zár elé tartotta.

Niner felmutatta három ujját, és sorban lehajtotta őket: három, kettő, egy...

– Gyerünk! – parancsolta nullánál.

Atin aktiválta a gépezetet, amely szempillantás alatt kéttonnás nyomást fejtett ki a zárra. Az ajtó beszakadt, és ők mindketten félreugrottak a nyílás elől, amelyből sugárnyalábok egész özöne zuhogott ki. Leguggoltak a bejárat két oldalán, és egymásra néztek. Az efféle helyzeteket viszonylag egyszerűen meg lehetett oldani: ha a bentiek nem akartak kijönni, egy gránát megbízhatóan kikergette őket. De mert itt és most valószínűnek tűnt, hogy robbanóanyag van odabent, ez az eljárás túl kockázatos lett volna. Niner megrázta a fejét.

Atin óvatosan előrenyújtotta a felderítő szenzorét, hogy vessen egy pillantást az épület belsejébe. Amint a keskeny rúd vége beért a nyílás elé, újabb sorozatok röppentek ki bentről, mire visszahúzta a műszert.

– Kettő biztos – jelentette halkan. – Fény semmi. De a szonda robbanóanyag jelenlétét érzékeli.

– Akkor tehát: reflektor fel, és roham?

Atin megrázta a fejét, elővett egy gránátot, és rögzítette a biztosítóját.

– Te mennyire lennél ideges – kérdezte, és a hangján hallani lehetett, hogy vigyorog –, ha annyi robbanóanyag tetején ülnél, amennyi az egész kőfejtőt felküldené orbitális pályára?

– Remegnék az idegességtől, azt hiszem – válaszolta szintén mosolyogva Niner.

– Aha – hümmögte Atin, és meglóbálta néhányszor a gránátot –, én is erre tippeltem.

Behajította a megbénított gránátot az ajtón, és hátraugrott. Három másodperccel később két weequay rontott ki az épületből. Niner és Atin egyszerre tüzelt. Az egyik weequay azonnal összeroskadt, a másikat a lendület még vitte néhány métert, amíg a lejtőn végignyúló úthoz érve elzuhant. A szállítódroidok ügyet sem vetettek az előttük fekvő testre. Ha a lövések nem is végeztek a teremtménnyel, a kerekek megtették.

– Őrmester, nem kell segítség? – érdeklődött Fi.

– Nem, itt minden rendben – válaszolta Niner, és intett Atinnek, hogy induljon befelé. – Tartsd nyitva a szemed, hátha társaságot kapunk!

Az épület ételszagtól és mosdatlan weequayek izzadságától bűzlött. Egy asztalnyi irányítópultnál alacsony, sárfoltos droid állt, a lámpái készenléti állapotot jelezve villogtak. A belső tér többi részét, a három helyiséget robbanótöltetekkel, detonátorokkal és tartalék alkatrészekkel teli ládák és polcok töltötték meg zsúfolásig.

– Íme, a robbantási szakértőd – szólt oda a társának, azzal megveregette a droid fejét, majd felkapta a gránátját. Gondosan meg törölgette, és visszatette az övtáskájába.

– Darmannek jobban örülnék – dörmögte Niner. Szemügyre vette a tétlen droidot, amely a látszat szerint arra várt, hogy a munkagépek eltakarítsák a felrobbantott sziklákat. A gép váratlanul életre kelt, odagurult egy ládához, felnyitotta a fedelét, és kiemelt belőle öt-had rudat. Aztán megfordult, és elindult a detonátorok tárolópolca felé. Niner odanyúlt, felpattintotta a droid fején a vezérlőpanelt, és kikapcsolta a gépezetet.

– Pihenj egyet, barátom! – mondta neki elégedetten. – Mára elég a durrogtatásból.

A jelek arra vallottak, hogy a weequayek nem azért voltak itt, hogy dolgozzanak. A droid adta ki a tölteteket, és felügyelte a robbantásokat. Egy felfordított ládán ételmaradványok szikkadoztak, dobozfedelekből megformált tányérféleségeken. Úgy tűnt, a weequayek itt bujkáltak, és Niner csaknem biztosra vette, hogy tudja, ki elől rejtőztek el.

Atin végignézte a különféle tölteteket, illetve detonátorokat, kiválasztotta azt, ami megragadta a figyelmét, és behordta a helyiség közepére. Rajongott a műszaki eszközökért, különösen azokért, amelyekben bonyolult áramkörök dolgoztak.

– Ez igazán szép – közölte őszinte elégedettséggel. – Van itt néhány detonátor, amelyeket akár ötven kilométerről is aktiválhatsz. Ez kell nekünk. Csodás tűzijátékot rendezhetünk.

– El tudunk vinni annyit, amennyi kell?

– Ó, van itt néhány szépség! Darman elég egyszerűnek tartaná őket, de figyelemelterelésre tökéletesen megfelelnek. Igazi szépségek – lelkendezett Atin, és felmutatott egy ökölnyi gömböt. – Itt van mindjárt ez az apróság...

Ebben a pillanatban hangos csattanást hallottak – valami a padlóra zuhant a szomszéd kamrában. Atin az átjáróra szegezte a sugárkarabélyát, Niner előrántotta az oldalfegyverét. Lassan oldalazott a sötét nyílás felé, amikor egy félelemtől elvékonyodott hang hallatán majdnem meghúzta az elsütőbillentyűt.

– Ap-xmai keepuna! – A hang erősen reszketett, és az illető az akcentusából ítélve weequay lehetett. – Ne öljetek meg! Segítek nektek!

– Kifele! Most! – parancsolta Atin, és a külső hangszóróiból recsegő hangja a fegyver nélkül is kellően megfélemlítő volt. Az egyik ládarakás mögül egy weequay botladozott ki, néhány lépés megtétele után térdre roskadt, és feltartotta a kezét. Atin melléje lépett, a talpával lenyomta a padlóra, és a fegyverét a fejének szegezve ráförmedt: – A kezedet a hátad mögé, és lélegezni se merj, világos?

A weequay a jelekből ítélve gyorsan kapcsolt. Mozdulatlanná dermedt, és hagyta, hogy Niner megkötözze a csuklóját egy hosszú vezetékkel. Niner attól tartott, hogy ha egyvalakit nem vettek észre, akkor talán másokat sem, és gyorsan ellenőrizte a másik két helyiséget – egyikben sem talált senkit.

Visszatért a weequay mellé, és leguggolt hozzá.

– Nincs szükségünk arra, hogy egy fogoly lelassítson minket – mondta. – Mondj egy jó okot, hogy miért ne lőjelek le!

– Kérem... ismerem Hokant...

– Erre fogadni mertem volna, tekintve, hogy idekint bujkálsz. Mi a neved?

– Guta-Nay. Én voltam a jobb keze...

– De már nem, mi?

– Ismerek bizonyos helyeket...

– Hát, mi is ismerünk bizonyos helyeket.

– Ismerek nyitókódokat! – sorolta tovább egyre kétségbeesettebben Guta-Nay.

– Nem szórakozol velünk, ugye? Arra nincs időnk.

– Hokan meg akar ölni. Vigyetek magatokkal! Ti, köztársasági fiúk, ti rendes emberek vagytok. Ti úriemberek vagytok.

– Nyugalom, Guta-Nay, a sok beszédtől még kihűl a tüdőd!

Niner a társára pillantott, aki megvonta a vállát, és halkan annyit mondott: – Le fog lassítani minket, őrmester.

– Akkor vagy itt hagyjuk, vagy megöljük – összegezte a helyzetet Niner.

Nem azért beszéltek így, hogy megrémítsék Guta-Nayt, bár ezt a hatást érték el. Valóban komoly problémával álltak szemben: Niner nem szívesen vonszolta volna magával a foglyot, és semmi sem garantálta, hogy a weequay nem próbálja visszalopni magát Hokan kegyeibe azzal, hogy beszámol az ő erejükről és mozgásukról. Kínos helyzetbe kerültek. Atin élesre állította a DC-17-esét, ami halk búgással feltöltődött.

– Elviszlek titeket a neimi főnökhöz is! – hadarta rettegve Guta-Nay.

– Ő egyértelműen nem kell nekünk – felelte higgadtan Niner.

– A neimi nagyon haragszik Hokanre, amiért az droidokat vitt abba a fényes villájába. Mindent összetörnek és bemocskolnak.

A helyiségre csend telepedett, amit csak Guta-Nay rekedtes zihálása tört meg. Niner összevetette magában a fogoly őrzésének nehézségeit azzal, hogy ha magukkal viszik, talán könnyebben eljutnak Uthanhoz.

– Hol van most Uthan? – kérdezte.

– Ő is villában tartózkodik. Máshol nem rejtőzhet el.

– Sokat tudsz Hokanről, mi?

– Mindent – felelte alázatosan Guta-Nay –, túl sokat...

– Rendben – válaszolta Niner. – Átmenetileg elhalasztjuk a kivégzésedet.

Aztán majd meglátjuk.

Atin várt még pár másodpercig, és kibiztosította a fegyverét. Kétkedőnek tűnt. Niner az arckifejezését ugyan nem láthatta, de hallotta azt a jellegzetes sóhajt, ami Atinnél azt jelentette: ó, ez szörnyű!

– Olyan nyomot fog hagyni, amit még egy worrt is képes lenne követni – jegyezte meg halkan Atin.

– Van jobb ötleted?

– Aha... – Atin a weequay fölé hajolt, aki a fejét oldalra fordítva felnézett rá.

Úgy tűnt, jobban fél a sisaktól, mint a fegyvertől.

– Hová viszik a droidok a nyers követ?

– Teklettől délre van a feldolgozó.

– Milyen messze?

– Körülbelül öt kilométerre.

Atin felegyenesedett, és a mutatóujjával jelezte, hogy kimegy az épületből.

– Műszaki megoldás – mormolta a társára pillantva. – Várj egy percet!

A különféle kütyük iránti rajongása ez egyszer áldásnak bizonyult. Niner erős kísértést érzett, hogy visszavonja mindazt, amit eddig a társa kiképző őrmesteréről gondolt. Ő is kilépett a házból, és körülnézett. Atin az egyik szállítódroid mellett kocogott, és miután felvette az iramát, felugrott a lapos rakfelületre. A gépezet rendíthetetlenül dübörgött tovább felfelé az emelkedőn, mintha semmi sem akadályozhatta volna meg abban, hogy elérje az úti célját.

Aztán hirtelen lelassított, és oldalra fordult, éppen csak elhibázva a mögötte érkező droidot. A hatalmas munkagép végül Ninertől öt-hat méterre állt meg.

Atin a platóján térdelt, és felmutatott két vezetéket.

– Nagy trükkökre nem tudjuk rávenni – magyarázta elégedetten –, de elindíthatod, kormányozhatod és megállíthatod.

– Megpiszkáltad az agyát?

– Láttam pár embert, akik...

– Szóval elutazhatunk vele a városba?

– Máskülönben hogyan vinnénk el azt a sok robbanóanyagot?

Nem hagyhatták ki az esélyt. Niner máris eltervezte, hogy széthordják a tölteteket, szétterítik a ládákat Imbraani körül. Ezen felül csábító lehetőség nyílt arra, hogy kiiktassák a Teklet melletti adóállomást, ami megkettőzte volna a küldetés sikeres befejezésének esélyét. Az állomás megsemmisülése esetén végre használhatták volna a nagy hatótávolságú adó-vevőjüket.

– Megmondom, mit csinálunk – szólalt meg. – Én ezzel a géppel elmegyek Tekletbe. Te megbűvölsz egy másikat, aztán elindulsz Fivel és az újdonsült barátunkkal Imbraani felé. Olyan messzire mentek, amennyire csak lehet. – Elővette a kézi számítógépét, és előhívta belőle a térképet. – Meghúzzátok magatokat ott, ahol Jinart javasolta, ha lehet, a droiddal, ha nem lehet, nélküle.

Egy az úton döcögő munkagép aligha keltett nagy feltűnést. Ninernek csak néhány kilométerrel kellett túlmennie a feldolgozó üzemen. Közelgett a napnyugta, és a sötétség külön kapóra jött ahhoz, hogy mozoghassanak.

Niner kihúzta Guta-Nayt az épületből, és megkérdezte tőle:

– Védik az adóállomást? Ha igen, milyen erőkkel?

Guta-Nay lehorgasztotta a fejét, és a szemöldöke alól pislogott fel Ninerre, ami arra utalt, hogy az ő világában a kérdésekhez rendszerint pofonok is társulnak.

– Csak egy egyszerű kerítés van ott, hogy megállítsa a merlieket és a tolvajokat – felelte engedelmesen. – Kizárólag gazdák élnek arrafelé, ők meg eléggé félnek.

– Ha hazudsz, gondoskodom róla, hogy élve kerülj Ghez Hokan kezébe!

Megértetted?

– Meg. Esküszöm, hogy igazat mondok!

Niner elhívta Fit az őrhelyéről, és felpakolták a zsákmányt a két droidra. Az egyikre annyi robbanóanyag került, amennyivel akár többször is porrá robbanthatták a felszíni állomást, míg a másikra felraktak mindent, amit láttak, leszámítva néhány detonátort és egy-két láda töltetet, amit azért hagytak itt, hogy még néhány órára lefoglalják a robbantódroidot. Nem akarták, hogy valaki felfigyeljen a kőfejtőben uralkodó szokatlan csendre. Tönkretette volna a meglepetést.

Végül Guta-Nayt is berakták, egyszerűen beleállították az óriási markolókanálba úgy, hogy a kezét nem oldozták el. Riadtan tiltakozott, amiért egy halom robbanóanyag van alatta.

– Ne aggódj! – felelte neki Atin. – Nálam vannak a detonátorok! – Hanyag mozdulatokkal fel-feldobta a markában tartott kisebb detonátorokat, és amikor ennek láttán Guta-Nay összerezzent, hozzátette: – Nem lesz semmi baj!

– Jinart valóságos gyöngyszem – jelentette ki Fi. Levette a sisakját, hogy igyon a kulacsából, mire Guta-Nay megrökönyödve makogott valamit.

– Lehet, hogy itt van a hátunk mögött, és még csak nem is tudunk róla.

Remélem, a gurlaninok megmaradnak a mi oldalunkon – fűzte hozzá Niner, mialatt szintén levette a sisakját, azzal átvette Fitől a kulacsot, ivott néhány kortyot, majd Atin felé fordult. – Mit nyüszít ez a weequay? Mi a baja?

– Fogalmam sincs – dörmögte Atin, és ő is levette a sisakját, hogy igyon a felé nyújtott kulacsból. Miután kivette Niner kezéből, mozdulatlanná dermedt, aztán mindhárman csak álltak, és értetlenül figyelték a markolókanálban ácsorgó weequayt.

Guta-Nay a száját tátva bámulta őket, sorban végignézett rajtuk, aztán vissza. Mialatt ide-oda forgatta a szemét, halk, furcsa nyögéseket hallatott, mintha sikoltani próbált volna, de nem tudott.

– Atin arcával van a gond – jelentette ki Fi. – Ne állj már itt ilyen csúnyán, ember! Halálra rémíted ezt a szerencsétlent!

Niner a mutatóujjával oldalba bökte a weequayt, hogy elhallgattassa.

– Mi a bajod? – förmedt rá. – Nem láttál még kommandósokat?

Megtörtént.

Bekövetkezett az áttörés, amire Ghez Hokan várt: az egyik gazda rohant értesíteni a hatóságokat, hogy idegeneket, egy fiatal férfit és egy szintén fiatal nőt látott az egyik háznál az Imbraanit Teklettel összekötő út mentén.

Hokan az épület mellett álló fa víztől csöpögő lombkoronáját tanulmányozta.

A sárban ugyanolyan nyomok százai látszottak, mint amilyeneket bármelyik másik gazdaságban is fel lehetett volna fedezni, ráadásul gyorsan eltűntek az eső miatt. A rozoga pajtákon és kőfalakon túl a felszín enyhén lejtett a Braan folyó felé.

– Szép kis felfordulás, uram! – jelentette Hurati. – Az egyik falat felrobbantották, majdnem ledőlt. Mindenki meghalt. És csupán két ellenséges katona csinálta.

– Egy – mondta kurtán Hokan.

– Egy?

– A frontvonalba csakis férfi klónokat küldenek. A másik nem lehetett más, mint egy Jedi – magyarázta Hokan mogorván, azzal a lábával megfordította egy umbarai holttestét, és a fejét csóválva folytatta: – Azt a sebet fénykard okozta. Tudom, hogyan néznek ki a fénykarddal ejtett sebek. Két ember. De még ennyit sem tudnék, ha nem lennének informátoraim. Tényleg csak a ganajos lábú parasztoktól kaphatok információkat? Tényleg csak tőlük?

Tényleg?! – Nem szeretett ordítozni, de most elengedhetetlennek érezte. – Miért nem képes bejelentkezni senki, amikor ellenségbe botlik?

Gondolkodjatok! Használjátok azt a di’kutla fejeteket, vagy megtanuljátok felismerni a fénykarddal ejtett sebeket, de elég fájdalmas lesz! – Két droid odalépett az umbarai teteméhez, és felemelték, hogy feltegyék egy siklóra, de Hokan rájuk szólt: – Azt hagyjátok ott, ahol van! Menjetek a társaitok után, és keressetek nekem ellenséget!

Hurati a füléhez tapasztotta a tenyerét, és hadarva jelentett:

– Uram, a droidok találtak valami mást is! Feljebb az úton, az egyik házban!

– Tovább hallgatta az adó-vevőjét, aztán hüledezve nyögött néhányat, és a parancsnokához fordulva folytatta:

– Uram, azt hiszem, ezt látnia kell!

Hokan örömmel állapította meg magában, hogy Hurati nem vesztegeti az ő drága idejét. Felugrottak a robogókra, és az utat követve elszáguldottak a következő ócska viskóig, amely egy kisebb ligetben állt. Hokan követte a hadnagyát a házba, amelynek sötét belsejét két droid világította meg kézi lámpákkal.

Valamilyen oknál fogva, amit fel nem foghatott, Hokan az egész zűrzavarból elsőnek egy levesestálat pillantott meg, amely felborulva hevert a mocskos padlón. Aztán elfordította a fejét, és ekkor meglátta a holttesteket.

– Ah... – sóhajtotta halkan.

A katonák sugárvetővel harcoltak. Végszükség esetén tőrrel vagy tompa tárgyakkal. De még sosem hallott senkiről, aki egyenruhát viselt, és a fogait használta – még az ő szedett-vedett milíciájának tagjai sem. A három felnőttet valósággal szétmarcangolták, ami első ránézésre egy nagy testű ragadozó műve lehetett. A torkukat kiharapták, a nyakukon véraláfutások sötétlettek. Az egyik nő nyakából olyan kevés szövet maradt meg, hogy a feje majdnem 180 fokkal hátrafordult. Hokan azon kapta magát, hogy a szemét tágra nyitva bámul.

– Mások is vannak – közölte Hurati –, hátul, a pajtában.

Hokan azt tartotta magáról, hogy nem egykönnyen jön zavarba, de most feltámadt benne az aggodalom. Ezt egy olyan valaki követte el, akit ő nem ismert, és nem érthetett meg. A mészárlás messze túlhaladta még a közönséges vérbosszút is. Lehetett persze véletlen egybeesés is. Talán valóban vadállatok támadtak meg valakit, aki történetesen informátor volt, csakhogy tudomása szerint a Qiilurán nem éltek olyan vadak, amelyek képesek lettek volna végezni több felnőtt emberrel.

Hurati a tetemeket vizsgálgatva megjegyezte:

– Szerintem a civilek legyilkolása nem a köztársaságiak stílusa.

– Nem az – erősítette meg Hokan. – És a katonák aligha vesztegetik az idejüket olyasmire, amivel nem jutnak közelebb a céljaikhoz.

– Hát... akárki tette, nem azért csinálta, hogy kirabolja őket.

Hurati felkapott egy nagy fémtálat a padlóról, letörölte róla a koszt, és rátette az egyik polcra.

– Ez valószínűleg az informátorunk – mondta halkan. – Mostantól nem nagyon számítanék a lakosság segítségére. A rossz hír hamar el fog terjedni.

– Biztos vagy abban, hogy nincsenek sugárnyalábtól származó sebek? – kérdezte Hokan, noha a lelke mélyén érezte, hogy nincsenek. De miféle teremtmény csinálta ezt?

– Teljesen biztos, uram – jelentette ki határozottan Hurati.

Hokannek nem tetszett a helyzet. Egyáltalán nem. Intett Huratinak, hogy kövesse, kisietett a házból, és magához hívott két droidot.

– Azt akarom, hogy vonjatok gyűrűt Imbraani köré! – parancsolta. – Hívjátok vissza az összes droidot! Inkább veszítsem el Tekletet, semmint hogy veszélynek tegyem ki Uthant!

– Most még könnyen el tudjuk költöztetni Uthan doktort – vetette fel Hurati.

– Az evakuálás lassú lenne és feltűnő – érvelt megfontoltan Hokan. – Jobb lesz, ha egy pozíciót védünk, mintha folyton mozognánk. A droidok fele a telepet őrizze, a többi a villát, de az utóbbiak ne látszódjanak, világos?

Ebben a pillanatban jellegzetes fémes csattogás hallatszott a távolból. Hokan megpördült, és azt látta, hogy droidok tartanak a folyópart felé.

– Találtak valamit?

Hurati a füléhez emelte a kezét, belehallgatott a rádióforgalomba, és máris jelentette:

– Két ellenséges személy, innen öt kilométerre, nyugati irányban, uram. A droidok tüzet nyitottak rájuk.

– Na, ez már jobban tetszik... – mormolta Hokan. – Legalább az egyiket élve akarom. Főleg a lányt, ha valóban Jedi.

Fellendült a robogójára, és intett Huratinak, hogy üljön fel elé, és vezessen. Először az út felett repültek, aztán, amikor Hurati megkapta az ellenség koordinátáit, nyugatnak fordultak. Hokan remélte, hogy a droidok megbirkóznak az „élve elfogni” utasítással. Ehhez inkább eleven teremtmények kellettek volna, igazi harcosok, akik képesek bejutni még a nehéz helyekre is, és ott finoman intézni a dolgokat.

Mostanra alig harminc élő tisztje maradt, és száznál is kevesebb droidja. Ez a sereg tökéletesen megfelelt volna egy kisebbfajta nyílt ütközethez, de alig ment vele valamire egy kommandós egység ellen, amelynek tagjai szétszóródtak egy rejtekhelyekkel teli, jókora területen.

Tudta, biztosan tudta, hogy előbb-utóbb eljönnek hozzá. De most az egyszer hajlandó volt alkalmazkodni hozzájuk, és beszállni az üldözésbe.

Tizenegyedik fejezet

„Sajnálattal tájékoztatjuk, hogy a váratlanul előálló áruhiány miatt kénytelenek vagyunk emelni az új termésű barq árát. A hiány a termelés helyszínén keletkezett nehézségeknek köszönhető. A legrégebbi, rendszeres vásárlóinknak természetesen kedvezményt biztosítunk. ”

A Kereskedelmi Szövetség körlevele a nagykereskedőkhöz

Darman jó néhány bádogfickót intézett el a Geonosison, és ha valamit megtanult róluk, akkor azt, hogy a sík tájakon vívott, hagyományos gyalogos ütközetekre tervezték őket. A szeldelt terepeken már nem boldogultak olyan jól, főleg nem eleven tisztek irányítása nélkül.

Mintegy száz méterre meglátott egy facsoportot, amely mögött mintha nem lett volna semmi, csak az égbolt, és remélte, hogy ez azt jelenti, egy szakadék van a másik oldalán.

– Arra! – kiáltotta Etainnek, és a karját kinyújtva mutatta az irányt. – Futás, és készüljön ugrásra!

A menekülés hevében majdnem elfeledkezett a vállában izzó fájdalomról. A jobbjával a mellkasához szorította a sugárkarabélyt, és a liget felé iramodott. Tíz másodperc alatt beért a fák közé. A tüskés bokrokkal teletűzdelt sáros felszín enyhén lejtett a folyó felé, nem törte meg más, mint egy természetes halom, amely mögött most már felfedezett egy sötét vonalat – egy mély árok húzódott ott. Amikor hátranézett, Etain ott futott közvetlenül mögötte – holott nem erre számított.

– Gyerünk! – zihálta a lány. – Ne nézegessen folyton hátra!

A közeledő' droidok lövedékei Darmanhez túl közel csapódtak az ágakba ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Amikor odaértek a peremhez, egyszerűen megtaszította a parancsnokát. Etain egy pillanatig megpróbálta megőrizni az egyensúlyát, de aztán előrebukott, és legurult a meredek földfalon. Darman elrugaszkodott, és a lány mögött valósággal lepattogott a szakadékba.

Ő bízvást számíthatott a Katarn páncélra, a padavan azonban nem. Mire megérkeztek a vízmosás aljára, Etain elvesztette a felső köpenyét, cserébe beszerzett vagy tucatnyi horzsolást és zúzódást. De szerencsére nála maradt az E-Web löveg két részegysége, amelyet a zsákjához szíjazva hordozott – még a földön fekve is bősz elszántsággal kapaszkodott beléjük.

– Legközelebb hagyja, hogy ugorjak, rendben? – recsegte eléggé ingerülten.

– Nem vagyok teljesen magatehetetlen!

– Elnézést – hadarta sietve Darman, és ellenőrizte a gránátjait.

– Kezd kifogyni a lőszerem. Fel kell áldoznom néhány töltetet.

– Mondja el, mit tervez! – parancsolta Etain.

– Leomlasztom a szakadékot. Úgy, hogy a droidok rajta állnak – magyarázta Darman, azzal kiemelte a mikroakna-füzért, feljebb kapaszkodott néhány méterrel, és egy vízszintes vonal mentén lerakta az aknákat. Miután végzett, leszólt a lánynak: – Elő ásna néhány önfúró töltetet abból a zsákból, kérem? Négy elég lesz!

– Hogy néznek ki?

– Hosszú, vörös rudak. Speciális robbanóanyag.

Néhány másodperccel később meghallotta, hogy a padavan zihálva nekivág a meredélynek. Megfordult, és azt látta, hogy Etain a bal kezével egy bokorba kapaszkodik, míg a jobbjában a tölteteket szorongatja. Az ujjait vér borította.

Darmannek hirtelen bűntudata támadt, de most nem foglalkozhatott vele.

– Köszönöm, hölgyem – mormolta gépiesen.

A hátán hordozott súly miatt erősen imbolyogva bokortól bokorig mászott oldalirányban, közben érezte, hogy a lábában az izmok majdnem begörcsölnek a túlerőltetéstől. Körülbelül ötméterenként a talajhoz tartott egy önfúró töltetet, és megcsavarta a felső végét lezáró fémsapkát: a vörös henger felbúgott, és mélyen belefúrta magát a földbe.

A droidok csattogása egyre közelebbről hallatszott, a nyirkos levegő jól közvetítette a legkisebb neszt is.

– Futás! – lihegte Darman.

Ezúttal is megtapasztalta, hogy szorult helyzetben az adrenalin csodákra képes. A parancsnoka felkapta a zsákját, és hanyatt homlok rohant a vízmosásban, ő pedig néhány méterrel lemaradva követte. Ötven méter... száz... kétszáz... Megállt, hogy visszanézzen, és egy íves fémfejet látott, amely éppen ekkor jelent meg a szakadék pereme felett.

– Feküdj! – kiáltotta, és megnyomta a markában tartott detonátor aktiváló gombját.

A Qiilura felszínének egy jókora darabja körülbelül nyolcszáz kilométeres sebességgel a levegőbe repült. Darman hallotta a robajló dörrenést, és sajnálta, hogy nem láthatja a detonációt, de mindkét kezét a fején tartva hasalt, sisakjának arclemezét a sűrű sárba nyomba. Az ösztönei parancsára cselekedett így. Megmondhatta volna Etainnek, hogy tapassza a tenyerét a fülére, jóllehet nem sokat segített volna. És hamarabb el kellett volna küldenie a robbantás helyszínétől. Sok mindent kellett volna csinálnia, többek között nem törődni azzal, amit Jinart javasolt, és megmaradni a küldetésnél.

Nem ezt tette. És most meg kell birkóznia a következményekkel.

A robbanás hanghatásai túlterhelték a sisakja audioszenzorait, ezért néhány pillanatig nem hallott mást, csak heves sistergést. Aztán a rendszer helyrejött, és ő érezte, hogy földdarabok és kavicsok dobolnak a hátán, akár a súlyos esőcseppek. Amikor feltérdelt és körülnézett, megváltozott tájat látott. A meredek falról helyenként eltűnt a termőtalaj, ezeken a foltokon sötétszürke sziklák látszottak. A fák természetellenes szögben megdőlve álltak. Egyik-másik viszonylag sértetlen maradt, de a legtöbbet alaposan megtépázta a detonáció: az ágak leszakadtak róluk, a törzsük felhasadozott. A törmelékből egyetlen fémláb meredt ki. A meredély felszínén a nedves betonra emlékeztető földgöröngyök peregtek, és középtájt egy kidőlt fa lassan, meg-megakadva csúszott lefelé.

Darman a lányt keresve körülnézett, és azonnal meglátta. Tőle néhány lépésnyire térdelt, a kezét a bal fülére szorítva. Közelebb lépett hozzá, és ekkor meglátta, hogy az arcán keskeny vérpatak csordogál.

– Jól van? – kérdezte.

Etain a homlokát ráncolva meredt az arcára.

– Nem hallok – közölte, és sziszegve tapogatta a bal fülét, közben az arca eltorzult a fájdalomtól.

– Beszakadt a dobhártyája. Nyugalom, helyrejön! – felelte Darman, és rögtön rájött, hogy ostobaságot csinál: sisakot visel, tehát a padavan nem olvashat a szájáról. Ösztönösen próbálta így megnyugtatni. Már a baktaszóróért nyúlt, amikor Etain elnézett mellette, és kétségbeesetten mutogatott. Darman megfordult, és meglátott egy droidot, amely a szakadék peremén állva nézett lefelé. Úgy tűnt, egyelőre nem vette észre őket.

Darman semmiképpen sem tudhatta, hogy hányan vannak. Vívódott magában, hogy felküldjön-e egy felderítődroidot, aztán arra gondolt, mire menne azzal, ha kiderülne, hogy száz bádogfickó tart feléjük. Nem igazán tudta, hogy hová menekülhetne. Úgy becsülte, hogy nagyjából egy órán keresztül tudna kitartani velük szemben, aztán mindenből kifogyna, leszámítva a vibropengéjét és Etain fénykardját.

Hirtelen kiáltást hallott:

– Droidok, jelentést!

Darman lehasalt Etain mellé az alacsony domb alján, és meglapult. Ő hallotta a hangokat, még ha a padavan nem is. Etain a szakadék felső hajlatát fürkészte, aztán lehunyta a szemét. Darman egy pillanatig azt hitte, a lány rémületében teszi, és nem is hibáztatta érte. Az imént lerobbantott egy fél domboldalt, és mégsem sikerült megállítania az ellenséget. Az ő gyomrában is üres, hideg érzés kezdett szétterjedni.

A hangokra összpontosított, megpróbálta kitalálni, hogy hányan vannak.

Hamarosan arra a megállapításra jutott, hogy ketten, hogy két ember férfi beszél.

– ... az egészet aláaknázták...

– ... láttál valamit?

– ... nincs odalent semmi.

Darman visszatartotta a lélegzetét.

– Nem, eltűntek. Mégiscsak van valamilyen járművük.

– Droidok, alakzatba, és irány vissza a...

A fémfej eltűnt a perem fölül, aztán a kattogás és csattogás elhalkult, egy sikló hajtóművének zúgásával együtt. Néma csend telepedett a környékre, amelyet csak a felszaggatott meredélyen lassan lefelé csúszó fa recsegése tört meg.

Darman a padavanra pillantott: még most is csukva tartotta a szemét, és hevesen zihált.

– Nem hittem, hogy képes vagyok rá – mondta halkan.

– Mire? – kérdezte Darman, de a lány csak bámult rá, mire észbe kapott, és levette a sisakját. – Mire? – kérdezte lassan, eltúlzott szájmozgással ejtve az egyes hangzókat.

Etain meredten figyelte a száját, bólintott, és megadta a választ:

– Befolyásolni őket. Mindkettőjüket.

– Ez valamiféle Jedi-elmetrükk?

Etain értetlenül pislogott, nyilvánvalóan nem tudott jól szájról olvasni.

– Tudja, ez egyfajta Jedi-elmetrükk – magyarázta.

Darman majdnem felröhögött, de nyomban elszégyellte magát. A helyzet egyáltalán nem volt vicces.

Etain végrehajtott valamit, ami az ő szemében felért egy varázslattal. A válságos pillanatokban ez volt a lehető legjobb megoldás, sokkal jobb, mintha ő beveti minden fegyverét és robbanóanyagát – és erre a megoldásra még Kai Skirata sem lett volna képes.

Életben maradtak. És folytathatták a küldetést.

– Szép munka volt, parancsnok! – jelentette ki derűsen. – Nagyon jól csinálta. – Az ujjait a halántékához érintve tisztelgett, és elvigyorodva hozzátette: – Akkor most hozzuk rendbe magunkat!

Darman elővette az egészségügyi csomagját, kikereste belőle a baktaszórót, valamint két, fájdalomcsillapítóval megtöltött fecskendőt. Először beledöfte a tűt a könyökhajlatában futó vénába, azért oda, hogy a szer minél hamarabb szétáradjon a szervezetében. De még így is bekönnyesedett a szeme, amikor ráspriccelte a baktát megégett vállára.

Etain zordon beletörődéssel figyelte, és jól láthatóan nagyokat nyelt.

– Gyerünk, parancsnok, maga jön! – vezényelt Darman. – Ne mozogjon! – Azzal úgy tartotta a padavan bal füléhez a baktaszórót, mint egy pisztolyt.

Darmannek mindeddig fogalma sem volt arról, hogy a Jedik folyékonyan káromkodnak hutt nyelven, de most megtudta. Percről percre többet tudott meg róluk. Egyre többet.

A szállítódroid egykedvűen zötyögött a földúton, és sikerült megtalálnia az Imbraanit a feldolgozóval összekötő út összes kátyúját és gödrét.

Valahányszor zökkent egyet, Niner összerezzent. A markolókanálban feküdt, vékony kavicsréteg alá temetve, annyi robbanóanyaggal körülvéve, amennyi fél kilométeres körzetben mindent letarolt volna, így egy kicsit... ideges volt. Minden második percben ellenőrizte, hogy biztosította-e a detonátorokat.

Napnyugta után elállt az eső, és Niner úgy helyezkedett, hogy kilásson előre.

A droid elején felgyúltak a kék navigációs lámpák, míg a tetején életre kelt egy sárga villogó, amelynek fénye egy-egy pillanatra megvilágította az út menti fákat. A nehézkes gépezet nem tért volna ki senki elől. Hátul teljesen azonos gépek tucatjai követték – a menetoszlop lenyűgöző, egyben kissé ijesztő látványt nyújtott. Még az Imbraani felé vonuló harci droidok is lementek az útról, hogy elengedjék maguk mellett a munkagépeket.

Niner az éjjellátó rendszert aktiválva minden részletüket látta, noha a hangjuk alapján is felismerte volna őket. A jellegzetes kattogás a térdízületeikből hallatszott. Csakis a harci droidok meneteltek ilyen szabályosan, kizárólag ők léptek ennyire egyszerre, más senki, még a klón gyalogosok sem. Egyetlen szót sem szóltak, még egy-egy parancs sem hangzott el, hogy „tartsák a sort”, vagy „ pofa be ott hátul!”. A droidok zordon, gépies céltudatossággal mozogtak.

Niner megfogta a DC-17-es markolatát, bár a legkevésbé sem vágyott arra, hogy összecsapjon velük. Már az is elég nehéznek ígérkezett, hogy eltérítse a szállítódroidot a céljától, és ép bőrrel elmeneküljön. Tűzharcra végképp nem volt szüksége. „Csak menjetek tovább, rendben? Sétáljatok tovább!” – sugallta a droidoknak. Nem óhajtotta próbára tenni a gyártóknak azt az állítását, miszerint néhány sugárnyaláb még nem robbantja be a tölteteket.

Gyakorlatilag közöttük feküdt, és a közelség miatt hamar feltámadtak benne a kételyek.

Körülbelül ötven harci droid vonult Imbraani felé. Niner elhatározta, hogy amint sikerül kiiktatni a rádióállomást, ez lesz az első üzenet, amit lead a nagy hatótávolságú adó-vevőn. Aztán már maga mellett hallotta a droidok kattogását, és minden más gondolat kiröppent a fejéből. Jóformán lélegezni sem mert.

Körülbelül egy percig oldalról hallotta a jellegzetes hangokat, aztán már hátulról, és amikor végre elhalkultak, majd megszűntek, megkönnyebbülten fellélegzett. Jól tudta, hogy amint a munkagép túlhalad a logikus úti célján, vagyis a feldolgozóüzemen, több mint feltűnő lesz. De legalább a bádogfickók elfoglaltnak tűntek.

Alig tíz kilométer maradt. Percek választották el attól a helytől, ahová a droid tartott. El kellett térítenie Teklet felé, hogy átvezesse a városon, és behatoljon vele az adóállomás telephelyére. De legalább úgy látszott, az orbitális felderítés ez egyszer pontos adatokat szolgáltatott. Teklet jószerével nem állt másból, mint szélesen elterpeszkedő raktárak együtteséből, valamint az űrkikötőt kiszolgáló létesítményekből.

A Kereskedelmi Szövetségnél nem számítottak rosszabbra, mint hogy néha el kell bánniuk feldühödött gazdák egy-egy csoportjával, és ez jócskán megkönnyítette a dolgát.

Közvetlenül a gép előtt a sárga villogó fénye egy tábláról verődött vissza: egy fekete nyíl balra mutatott, alatta felirat szerepelt: Beszállítók útvonala, a főkapun át tilos a belépés! A munkagép ismerte az utat, és lassítani kezdett a fordulóhoz. Niner a kezébe vette az Atin által megpiszkált vezetéket, és széthúzott egy szálat. „Menj tovább, menj tovább... menj...”

A droid elérte a kereszteződést. Körülbelül huszonöt kilométer per órás sebességgel haladt, és fennállt a veszély, hogy ráfordul a telephez vezető útra.

De tartotta az irányt, elhaladt a tábla mellett, átvágott a kereszteződésen, és tovább zötyögött Teklet felé.

– Derék fiú! – dicsérte megkönnyebbülten Niner. Noha a védőöltözete keményen dolgozott, hogy hűtse a testét, a háta közepét verejtékcseppek csiklandozták. – Felgyorsítanál egy kicsit?

Amint elmormolta a mondatot, rádöbbent, hogy ezzel talán magára hívja a bajt. Kiemelte a fejét a kavicsból, és feltérdelve körülnézett. Hátul a droidok menetoszlopa hosszan végignyúlt az út ívén. A gépek szabályos távközönként követték egymást, akár az alakzatban repülő csatacirkálók. A sárga villogok ugyanabban az ütemben forogtak, a hatalmas fémtestek halvány, kék fényben rajzolódtak ki a sötétségből.

Niner úgy érezte, hogy a látvány mindent egybevetve szép. Aztán a hozzá legközelebbi droid lelassított, és befordult a bekötő útra, a társai pedig sorban követték. A fények lassan elhalványultak, végül mindenestül eltűntek. Niner teljesen magára maradt. A kezével kavicsot lapátolt magára, mígnem teljesen eltakarta, és úgy helyezkedett, hogy a kanál pereme felett kilásson előre.

Tekletben közvilágítás szinte nem létezett, az utcákon kevesen jártak. Ami az építészetet illette, a település messze esett az ízléses, elegáns Tipocától.

Teljes egészében lerakatként és telephelyként szolgált, és ennek megfelelően nézett ki. Az egyik kunyhó mellett néhány trandoshai üldögélt egy ponyvatető alatt. Vetettek ugyan egy-egy pillantást a munkagépre, de egyikük sem mozdult. Niner már majdnem túlhaladt a szegényes lakóépületek füzérén, amikor eszébe jutott, hogy az ötszáz méter hatósugarú robbanás el fogja söpörni Teklet jókora részét is, a benne élőkkel együtt. És nem minden itteni lakos tartozott a szeparatisták közé.

„Amint elkezdesz aggódni az ilyenek miatt, mindig lesz egy fegyver, amit bevethetnek ellened” – emlegette Skirata, és mindig hozzátette, hogy ezt a dolgot meg kell szokniuk. Meg kell szokniuk, hogy a céljaik elérése érdekében sokszor nagy árat kell fizetni.

A droid odaért egy kereszteződéshez, és hirtelen átvágott előtte egy teherszállító sikló, amelynek a raklapján vörös biztonsági hevederek rögzítették a konténereket. A vezetője vagy nagyon kiszámította az áthaladást, vagy észre sem vette a munkagépet. Niner az utóbbira tippelt, amit jó jelnek vélt. Ha itt ennyire nem feltűnő egy szállítódroid... eddig jó. A gépezet kitartóan haladt tovább, Niner pedig nekilátott feltérképezni a menekülési útvonalat. Legalább kétszáz méter választotta el a legközelebbi fedezéktől az út mindkét oldalán, ami elég nehéznek ígérkezett.

Közvetlenül az állomás mellett kellett megállítania a gépet, hogy a robbanás oda összpontosuljon. Megtehette volna, hogy aktiválja a detonátorokat, kiugrik a kanálból, és elmenekül, csakhogy ebben az esetben az utolsó pillanatig figyelnie kellene a droidot, és túl közel lenne hozzá a detonáció pillanatában.

De most már meghozta a döntést: a felszíni adóállomásnak pusztulnia kell. A megsemmisülése komoly rést fog ütni a szeparatisták védelmén, éppen a kritikus napokra, talán hetekre, és az osztagának szüksége lesz erre az előnyre.

Félrekotort némi kavicsot az arca elől, és meglátta a telep fényeit. Átváltott éjjellátó üzemmódra, és a zöld árnyalatú foltok egy vékony drótkerítést, illetve egy derékmagas betonfalat rajzoltak a szeme elé. Egyik sem jelentett akadályt a súlyos, erős gépezetnek, ám az őrök okozhattak meglepetéseket...

Niner az utolsó lehetséges pillanatig nem nyúlt a detonátorokhoz, de most megtette. A tölteteket még indulás előtt előkészítette, már csak annyi hiányzott, hogy a kábelek végeit becsatlakoztassa a három detonátorba, amelyeket – elméletileg – távirányítással aktiválhatott. Összesodorta a szabad vezetékvégeket, beillesztette őket a detonátorok foglalatába, és lezárta azokat.

Immár élesre állított robbanótöltetek vették körül. Nem egyszerűen egy bombán ült: benne feküdt. Óvatos rúgásokkal kiszabadította a lábát, és felkészült az ugrásra. Nem tudta biztosan, hogy túléli-e ezt az akciót, de mindenképpen végig kellett csinálnia. Egy pillanatra megérezte azt a fagyos görcsöt a gyomrában, amelyet oly sokszor megtapasztalt a túlságosan valósághű gyakorlatok alatt.

Ha valaki azt gondolta, hogy az intenzív gyakorlatozás kiöli az emberből a haláltól való félelmet, alaposan tévedett. Niner ezekben a pillanatokban ugyanúgy félt, mint akkor, amikor első ízben röpködtek körülötte teljes energiájú sugárnyalábok. Ez az érzés nem tűnt el mindörökre. Csupán megtanult vele együtt élni, és megpróbálta eléggé megismerni ahhoz, hogy a maga javára fordíthassa, és a segítségével minél hamarabb kijusson a bajból.

A kezébe vette a droid elektronikus agyához vezető kábeleket, és elfordította a gépet, hogy egyenesen a kerítés felé haladjon. Nem ez volt élete legszebb kanyarvétele, de a célnak megfelelt. Másodpercekkel később közvetlenül maga előtt meglátta a kerítést, és gyorsan lebukott. A munkagép átzökkent a betonalapon, folytatta útját, és vitte magával a dróthálót is, amely megfeszült, és a tartóoszlopai sorban kiszakadtak a helyükről.

Niner kinézett; már nem sok választotta el a faltól. Lapos tetejű, öt méter magas épület állt előtte. Ablakot vagy ajtót egyet sem látott. Hirtelen kiáltást hallott, valami olyasmit, hogy chu ba, és csak egyetérteni tudott. Az őrök kemény éjszakának néztek elébe, és hosszú-hosszú jelentések lekörmölése várt rájuk.

Niner szétrántotta a kábelt, és ezzel megszakította a droid agyának energiaellátását. A lendület még néhány métert előrevitte a gépet. Harsány pendülések és zengések hallatszottak, mialatt a kerítés szálai pattanásig feszültek, majd a kerekek alá kerülve sorban elszakadtak, akár egy túlhúzott íj húrja.

Egy... kettő... három...

A kanál elérte a falat, és a gép ebben a pillanatban megállt. A betonlapok repedezni kezdtek, rések nyíltak közöttük. Niner gondolatban látta magát, amint eltemetve fekszik a leomlott törmelék alatt, és mozdulni sem tud. A vad rémülettől és belénevelt reflexektől hajtva kiugrott a kavicsréteg alól, és átvetette magát a kanál peremén. Vagy két métert zuhant, és a talajra érkezve szélesen hadonászott mindkét karjával, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

Valahol a közelében újabb kiáltás harsant, mire az ötvenkilós teherről megfeledkezve, egyik kezében a DC-17-essel, a másikban a detonátorok távvezérlőjével, végrehajtotta eddigi pályafutása leggyorsabb taktikai visszavonulását.

Csakis egyféleképpen juthatott ki, mégpedig a kerítésen tátongó nyíláson. Fedezék egy sem akadt. Egy overallos férfi pontosan az útjában állt, és a száját tátva meredt rá, ő azonban a kellő pillanatban félresöpörte sugárkarabélyának válltámaszával, és hanyatt homlok rohant tovább a legközelebbi facsoport felé.

Körülbelül egy perce volt ahhoz, hogy eltávolodjon az állomástól, mielőtt robbant. Ez húsz kilométeres sebességnél azt jelenti, hogy...

„Fierfek, csak csináld!”

Miután beért a fák közé, tett még néhány futólépést, aztán hasra vágta magát a térdig érő fűben, és megnyomta a távvezérlő aktiváló gombját.

A háta mögött vakító ragyogás támadt, amely néhány pillanatra nappali fénybe vonta Tekletet. Aztán végigsöpört rajta a lökéshullám, amit a felforrósodott levegő áradata követett. A lélegzetét visszafojtva feküdt, mialatt törmelék záporozott rá, és remélte – nagyon remélte –, hogy a Katarn páncélra minden igaz, amit a gyártói állítanak róla.

Ghez Hokan készségesen elismerte volna bárki színe előtt, hogy az utóbbi időben a szokottnál jóval kevesebb kell ahhoz, hogy feldühödjön. Éppen eleget várt. Türelmét vesztve megkopogtatta az adó-vevő tetejét, és beleszólt a mikrofonba:

– Figyeljen rám, di’kut, tíz perccel ezelőtt kértem, hogy kapcsoljon össze a Konföderáció ügyeletes parancsnokával!

– Nem felejtettem el, őrnagy – válaszolta az adó-vevő kezelője. – Amint a parancsnok ráér, kapcsolatba lép önnel.

– Ellenséges katonák bukkantak fel a körzetemben, és azonnal beszélnem kell a maguk parancsnokával! Van fogalma arról, hogy mi van itt, a Qiilurán?

Hajlandó lenne megmozgatni azt a di’kut la shebét, hogy utánanézzen, miért olyan fontos ez a háború szempontjából?

– Uram, több helyen bukkantak fel köztársasági katonák, semhogy fel tudnám sorolni, ezért...

Ebben a pillanatban a hang megszakadt, a háromdimenziós kép hirtelen villant egyet, aztán csak szürke pontok milliói zizegtek a vetítő felett. Hokan átváltott egy másik csatornára, de ott sem látott és hallott mást. Ugyanez volt valamennyi hullámsávon, amivel megpróbálkozott. Először arra gondolt, hogy valaki megbénította a vevőjét. Ezek szerint az ellenségei közelebb vannak, mint gondolta, és merészebbek is, mint amilyeneknek hitte őket. A fejére húzta a sisakját, óvatosan végigoldalazott a kijárathoz vezető folyosón, a jobbjában Verpine zúzópisztolyt, a baljában egy vadász vibrotőrt tartva.

A droid őr felszólítás nélkül félreállt, hogy kiengedje. A tetőn a tányérantenna sértetlennek tűnt. Hokan elővette a személyi adó-vevőjét, és Huratit hívta – de nem hallott mást, csak folyamatos sistergést. Eszébe jutott, hogy a köztársasági katonák alighanem pontosan azt tették, amit ugyanezzel a célponttal szembekerülve ő maga is megtett volna.

– Droid, képes vagy kapcsolatba lépni a társaiddal? – kérdezte a mögötte álló gépezettől.

– Igen, uram.

A droidok saját adó-vevő-hálózaton forgalmaztak, így bármely csatamezőn közvetlenül és azonnal tudtak kommunikálni egymással, és nem volt szükségük a Teklet melletti adóállomásra.

– Képes vagy kapcsolatba lépni egy Hurati hadnagy mellé rendelt társaddal? – tudakolta Hokan. – Ha igen, hívja oda magához a hadnagyot!

A droid néhány pillanatig hallgatott, majd közölte:

– Itt a hadnagy, uram!

– Kérdezzétek meg tőle, hogy van-e híre Tekletből!

Ismét szünet következett, amely jóval hosszabbra nyúlt az előzőnél.

– Erős robbanást észleltek Teklet irányából, uram – jelentette aztán a droid.

„Ezt tenném én is, ha támadásra készülnék – állapította meg magában Hokan. – Megvakítanám és megsüketíteném az ellenségemet...”

Egy átfogó felszíni invázió ellen nem sokat tehetett. Tudott arról, hogy egy köztársasági hadihajó állomásozik a Qiilura körüli űrben, ami nem sok jót ígért.

Hokan végül arra a következtetésre jutott, hogy két választása van: védheti Uthan eredményeit – a nő és a személyzet fejében összegyűlt tudást, illetve magát a nanovírust –, vagy végszükség esetén megakadályozhatja, hogy a tudásanyag a köztársaságiak kezébe kerüljön, hogy aztán a tudósaik elemezzék, és semlegesítsék a vírust.

Jókora bolygón tartózkodott, ami azt jelentette, hogy ha menekülnie kell, nem egykönnyen fogják elkapni. Ugyanakkor elhatározta, hogy amíg ez nem következik be, meghúzza magát, és kivárja, hogy az ellenségei eljöjjenek hozzá – egyenesen a droidok fegyverei elé.

– Szólj Huratinak, hogy most rögtön küldjön ide minden működőképes droidot! – rendelkezett határozottan. – Beássuk magunkat.

Tizenkettedik fejezet

„A Coruscanti Flottaparancsnokság

a Majestic köztársasági cirkáló parancsnokának,

Qiilura-szektor

A VENGEANCE CIRKÁLÓ ÉRKEZÉSE 0400-RA VÁRHATÓ. ENGEDÉLYT KAP, HOGY FELTARTÓZTASSA A QIILURA KÖRÜLI ŰRT ELHAGYNI SZÁNDÉKOZÓ HAJÓKAT, ÉS MEGAKADÁLYOZZA A NEM KÖZTÁRSASÁGI HAJÓK LESZÁLLÁSÁT A BOLYGÓRA. CSELEKEDJEN BELÁTÁSA SZERINT, FELHATALMAZÁST KAP A FEGYVERHASZNÁLATRA. A BIOVESZÉLYES RAKOMÁNYOK FELBUKKANÁSÁNAK LEHETŐSÉGE TOVÁBBRA IS FENNÁLL! ÜZENET VÉGE.”

Niner talpra küzdötte magát, és visszanézett a felszíni adóállomásra. Az állomás immár nem létezett, sem pedig azok az apró viskók, amelyek nemrég még a hozzá vezető út mentén álltak. Sűrű füstlepel borult a környékre, a telepen tüzek égtek. Akadt köztük egy, amely úgy nézett ki, mintha egy óriási hegesztő pisztolyból tört volna elő. Újabb robbanás következett be, mire Niner eltakarta a fejét a karjával, és ezúttal is törmelék pattogott a páncélzatán.

Ezt leszámítva mindenütt csend és nyugalom uralkodott. Niner kióvakodott a fák közül, közben úgy érezte magát, mintha felkapta és kegyetlenül megrázta volna valaki, egy nagyon dühös valaki. Gdanok szegődtek a nyomába, és bele-beleharaptak a csizmájába, de hamar rájöttek, hogy nem ehető, és minden további nélkül lemaradtak. Ekkor napok óta első ízben bekapcsolta a nagy hatótávolságú adó-vevőjét, és bejelentkezett:

– Itt Niner, veszi valaki az adást?

Egy darabig csak a saját zihálását hallotta. Mostanra botladozó kocogásra lassított, és mélyen átérezte a fáradtságát. Most már nem sokáig halogathatta egy-két stimuláns bevetését. Tudta, hogy hamarosan meg kell tennie.

– Őrmester? – zendült a fejhallgatójában az ismerős hang – a saját hangja. – Itt Fi! Ezek szerint célpont leküzdve.

– De még hogy! B, mint bőven.

– A hangod alapján elfoglaltnak tűnsz.

– Úton vagyok a találkozási pont felé – közölte Niner.

– És futsz – állapította meg Fi.

– Fogadhatod. Helyzet?

– Meg kellett szabadulnunk a droidtól, és el kellett ásnunk a holmi egy részét. A jó hír az, hogy a weequay meglepően nagy terhet elbír, ha szépen kérjük. Körülbelül egy óra múlva elérjük a kijelölt helyszínt.

– Hívjátok Darmant – rendelkezett Niner –, hátha Jinartnak nem sikerült még utolérnie!

– Vettem, végrehajtjuk. Mikorra érsz oda?

– Attól függ. Pillanatnyilag járművet keresek.

– Biztos ezt akarod? – érdeklődött óvatosan Fi.

– Csináld gyorsan, vagy csináld titokban! Nekem most a gyorsan felel meg inkább. Vége.

Niner az út közelében maradt, hogy hallja a közeledő járműveket.

Mindenképpen szereznie kellett egy siklót vagy robogót. Az út mellett egy felborult személyszállító jármű roncsa hevert, ékes bizonyítékaként a robbanás erejének.

Az őrmester biztosra vette, hogy előbb-utóbb felbukkan valaki, hogy felmérje a károkat – és akkor eljön az ő pillanata.

Néhány perc elteltével sértetlen épületeket látott a fák között, ami azt jelentette, hogy a robbanás hatókörének határán járt. Messze elöl pislákoló fénypontok közeledtek felé, a sisakja felderítőrendszere szerint gyors iramban. Behúzódott egy bokor alá, és rövidesen ki tudta venni egy sikló és egy robogó körvonalait. Nem szeretett volna visszasétálni a megsemmisült állomáshoz, hogy megszerezze valamelyiket. Itt akarta megállítani őket, méghozzá a lehető legkisebb károkozással, nehogy kénytelen legyen elgyalogolni a találkozási pontig.

Mesterlövész-üzemmódra állította, és a vállához emelte a karabélyát, aztán várt, amíg a gépek már csak háromszáz méterre jártak tőle. Nem lepődött meg azon, hogy nem tűzoltók vagy mentők száguldottak felé. A céltávcsövén át tisztán látta, hogy a siklót egy trandoshai vezeti, és ez a népség ritkán dolgozott a mentő vagy katasztrófavédelmi szolgálatoknál. A robogón is egy trandoshai ült.

Niner óvatosan meghúzta az elsütőbillentyűt, a lövedék szétzúzta a sikló szélvédőjét. A jármű jobbra kanyarodva letért az útról, sarat és kavicsokat vágva fel a levegőbe, míg a robogó balra fordult, és hirtelen lefékezve megállt. A vezetője tétován, ösztönösen körülnézett a sötétben, mintha sejtelme sem lett volna, hogy mi történt. Aztán az arckifejezése megváltozott, annak jeleként, hogy mégiscsak rájött, pontosan abban a pillanatban, amikor Niner második sugárnyalábja a mellkasába csapódott. A trandoshai lefordult a nyeregből, a gépe mozdulatlanul lebegett egy méterrel a talaj felett.

Az eset sokat elárult az éjjellátó készülék előnyeiről...

Az őrmester kirontott a bokrok közül, odaszaladt a robogóhoz, és felpattant rá, majd a zsákját az ülés mögé akasztotta. Végtelenül élvezte a pillanatot. Hogy végre megszabaduljon a többletsúlytól, az a kívánságlistájának első helyén szerepelt, szoros holtversenyben egy nagy adag jéghideg vízzel.

Leírhatatlan megkönnyebbülést érzett.

Egy tisztességes meleg vacsora és egy kiadós alvás tökéletessé tette volna a napját – ezzel azonban még várnia kellett. Ugyanakkor tudatában volt annak, hogy minél előbb találkozik a társaival, és minél gyorsabban elvégzik a feladatukat, annál hamarabb átadhatja magát az efféle fényűzésnek.

Bekormányozta a robogót az erdőbe, és megújult lelkesedéssel elindult déli irányba.

Etain előtt tűhegynyi fénypontok rajzoltak ki szeszélyesen váltakozó alakzatokat. Lehettek egy kilométerre vagy akár karnyújtásnyira is, puszta ránézésre nem tudta megállapítani. De a leheletük szagát biztosan érezte, a nyers hús émelyítő bűzét.

Meglengette néhányszor a fénykardját a sátor bejárata előtt, és a gdanok szétfutottak. Olykor megpróbálta már az Erő segítségével rávenni őket, hogy háborgassanak valaki mást, de csak annyit ért el, hogy még kíváncsibbak lettek. Bár az biztos, hogy többé nem próbáltak kiharapni belőle egy-egy falatot.

„Hogyan csináltad, Jinart? Hogyan tartottad távol magadtól őket?” Etain a térdét a mellkasához húzva kuporgott a menedékben, amelyet Darman tákolt össze, és a levelek között leszaladó vízcseppek neszezését hallgatta. Az eső elállt, de a lombokról tovább csöpögött a víz, és kitartóan dobolt a feje felett lévő plasztikdarabon. Végre ismét hallott, legalábbis a jobb fülére.

A képzelete viszont tökéletesen működött. Folyton maga előtt látta az umbarait, akit csaknem lefejezett a fénykardjával. Az események sodrában, a hajsza és rémület közepette megfeledkezett róla, de most, amikor fáradtan és nyugodtan üldögélt, az emlék visszatért az elméjébe, és ott is ragadt.

Napok óta első ízben megpróbált meditálni, kizárva a tudatából a feje fölül hallatszó, bosszantó kopogást. Darman odakint portyázott, csendesen és rendíthetetlenül. Etain érezte, hogy a kommandós hangulata folyton váltakozik: ideges volt, kissé félt is, de összeszedett maradt, és hiányoztak belőle mind az erőszakos érzések, mind a belső vívódások.

Szerette volna megkérdezni tőle, hogy hogyan érte el ezt a lelki egyensúlyt.

Mindketten a hétköznapi világtól teljesen elszigetelve nőttek fel, mindkettejükbe sajátos értékrendet és alapelveket plántáltak, nem azért, mert kiválasztották őket, hogy mások legyenek, hanem mert másnak születtek. A sorsukat a véletlen döntötte el, a genetika – amit Etain tisztességtelennek érzett. Darman nyilvánvalóan ragyogó sikereket ért el, míg ő maga kudarcot kudarcra halmozott. Átengedte magát a férfiból sugárzó derűs nyugalomnak.

Az érzés őrá is nyugtató hatást gyakorolt. Aztán hirtelen eltűnt, a helyét szempillantás alatt szétáradó öröm és lelkesedés vette át. A következő pillanatban Darman bedugta a fejét a sátor bejáratán.

– Megvannak! – közölte. – Jönnek a társaim! – A jobb tenyerét a sisakja oldalához nyomta, mintha hallgatott volna valamit. Furcsán hatott így, hogy nyilvánvalóan örült, viszont az arckifejezését nem lehetett látni. Néhány másodperc elteltével Darman folytatta: – Egy óra kell még. Niner kiiktatta a Teklet melletti adóállomást. Fi és Atin szerzett felszerelést, ami még jól jöhet.

Egy fogoly is van velük... – Ismét szünetet tartott. A feje meg-megmozdult, mintha beszélne. A külső hangszórókat ki-be kapcsolgatva tetszése szerint elzárkózhatott a külvilágtól, mintha a sisakja egyfajta menedék lett volna, amelybe bármikor visszavonulhatott. – Egy weequay... pont egy weequay? Na, mindegy, nyilván volt rá okuk.

Pár másodpercig mozdulatlanná dermedve hallgatózott, aztán lendületesen bólogatott. Lekapta a sisakját, és szélesen, elégedetten vigyorgott.

– Ezek szerint jól vannak – állapította meg Etain.

– Remekül.

– Szívből örülök. A testvérei, ugye?

– Nem, nem igazán.

– Világos: maguk klónok.

– Ők nem az eredeti osztagom tagjai – magyarázta Darman továbbra is derűsen. – A testvéreim elestek a geonosisi csatában, akárcsak az övéik. Ez előtt a küldetés előtt nem ismertük egymást. De hármunknak ugyanaz volt a kiképző őrmestere, úgyhogy többé-kevésbé egy családhoz tartozunk. Atin más lapra tartozik.

A rövid beszéd rendkívül furcsának hatott. Darman a legkisebb jelét sem mutatta, hogy a testvérei elvesztése lesújtotta volna. Etain keveset tudott a biológiai családokról, de azt biztosra vette, hogy Fulier mester elvesztése három hónap múlva is fájni fog neki, még három év múlva is. Arra gondolt, hogy a klónok talán nem is tudnak meggyászolni másokat, mert ezt is kinevelték belőlük...

– Ezek szerint nem is hiányoznak a testvérei? – vetette fel.

– Természetesen hiányoznak – felelte Darman, és a mosolya lassan eltűnt. – Minden egyes napon.

– Úgy tűnik... nyugodtan viseli.

– Nézze, mi tudatában vagyunk annak, hogy valószínűleg megölnek minket – kezdett újabb magyarázatba a kommandós. – Ha leragadunk ennél a témánál, többé senki sem veszi hasznunkat. Egyszerűen túllépünk rajta, ahogy azt a régi kiképző őrmesterünk szokta mondani. Egyszer mindenki meghal, úgyhogy akár úgy is meghalhatunk, hogy veszélyeket vállalunk valami fontos érdekében. Valamiért, ami számít.

Etain szerette volna megkérdezni tőle, hogy számára miért fontos a Köztársaság ügye. Szinte félt feltenni a kérdést, de tudnia kellett.

– Mondja, Darman, mit gondol, miért harcol?

A kommandós egy pillanatig tűnődve nézett rá, majd kibökte:

– A békéért, hölgyem.

– Rendben, akkor mit gondol, mi ellen harcol?

– A káosz és az igazságtalanság ellen – felelte Darman. Úgy tűnt, alaposan begyakorolt választ adott, de egy pillanatra megakadt, mintha első ízben elgondolkodott volna rajta. – Még akkor is, ha a népek hálátlanok.

– Ez is úgy hangzik, mintha a kiképző őrmestere mondta volna.

– De igaza volt, nem?

Etain a Qiilura lakóira gondolt, azokra, akik elárulták őket Hokannek. Igen, az utóbbi hetek folyamán sokat tanult a háború természetéről. De még mindig nem eleget.

– Kezd világosodni – mondta Darman. A lábát maga alá húzva letelepedett a sátorban, a páncéllemezei halk pendüléssel nekiütköztek valaminek. – Nem fázik? Adjak még fájdalomcsillapítót?

Etain már annyira hozzászokott a nyirkos hideghez és a fájdalomhoz, hogy jószerével észre sem vette. Túl fáradt volt ahhoz, hogy ilyesmivel törődjön.

Már a merlie-gyapjú átható szagára sem figyelt fel.

– Köszönöm, jól vagyok – mormolta.

– Nem gyújthatunk tüzet, mert idevonzaná a fél szeparatista hadsereget – jelentette ki Darman, azzal kotorászni kezdett az egyik övtáskájában, aztán a padavan felé nyújtott egy tápkockát. Ezekben a pillanatokban is egy naiv gyermek és egy kiképzett gyilkos különös keverékének tűnt, amit Etain továbbra sem tudott megszokni. Megrázta a fejét, mire a kommandós előhúzott egy kisebbfajta szövetzacskót, és megkérdezte: – Szárított kuvara?

Azzal, hogy az övtáskájában tárolta a gyümölcsöt, és nem a hátizsákjában, elárulta, milyen nagyra értékeli. Darman mesterséges táplálékon élt, ami körülbelül annyira volt ízletes, mint a dohos mottbőr. Etain meghatódott ettől az áldozattól. Neki még bőven lesz lehetősége jóllakni a Galaxis legkülönfélébb ételeivel, feltéve, hogy élve kerül ki erről a bolygóról, de a kommandósnak nem. Mosolyt erőltetett az arcára, és egy intéssel elutasította a felkínált kuvarát.

– Nem, köszönöm, egye csak meg! Ez parancs!

Darmant nem kellett biztatni. A szemét lehunyva rágcsált, és Etain hirtelen nagyon megsajnálta. És egy kicsit irigyelte is, amiért ekkora élvezetét leli az egyszerű dolgokban.

– Tudok egy jó módszert, hogy felmelegedjünk – jelentette ki hirtelen Darman, és kinyitotta a szemét.

Etain felkapta a fejét, és gyanakodva pislogott – a klón talán mégsem olyan naiv, mint amilyennek látszik.

– Valóban? – kérdezte óvatosan.

– Hát, ha van kedve hozzá...

– Mihez?

Darman a mutatóujját felemelve jelzett neki, hogy várjon, és kikúszott a sátorból. „Nem – állapította meg magában Etain –, egyáltalán nem arra gondolt...” Hirtelen elszégyellte magát, amiért ilyesmit képzelt. Lenézett a kezére, és megrökönyödve fedezte fel rajta a horzsolásokat, zúzódásokat, a töredezett, fekete körmöket – egészében véve borzasztó csúnyának látta.

Váratlanul egy többé-kevésbé egyenes, hosszú bot lökődött be a bejáraton, mire összerezzent. Nem akart már több meglepetést.

– Ha ezt tréfának szánta, Darman – szólt ki a keskeny nyíláson –, közlöm, hogy nem jött be.

– Gyerünk, parancsnok – válaszolta a kommandós, és a rúd mentén benézett a sátorba. – Egy kis vívólecke. Jöjjön, gyakoroljon egy kicsit, mielőtt élesben csinálja!

– Csak pihenni szeretnék.

– Tudom – felelte Darman, azzal leguggolt, és bólintott egyet.

– Én nem sokat tudok a kardokról, de a puszta kezes küzdelemre kiképeztek.

Darman nem mozdult. A konoksága bosszantotta Etaint. Sőt inkább dühítette. Elege volt az egészből. Teljesen kimerült, és nem akart mást, csak elbambulva üldögélni, és nem csinálni az égvilágon semmit. Aztán hirtelen felpattant, kivetette magát a nyíláson, közben kitépte a botot Darman kezéből, és azzal a lendülettel lesújtott rá.

A kommandós kitért a csapás elől, de éppen csak sikerült neki.

– Viszonylag biztonságos módszer arra, hogy tökéletesítsük a vívótudását – jelentette ki Darman.

– Viszonylag? – visszhangozta ingerülten Etain.

– Igen, viszonylag – felelte Darman, azzal a háta mögül előlendítette a saját botját, és keményen lesújtott a lány lábszárára.

– Auuu! Mégis...

– Gyerünk, parancsnok! Mutassa meg, mit tud! – szólt közbe Darman, azzal félreszökkent egy vad, rosszul irányzott döfés elől.

– Ez az! Kapjon el!

Ez volt az a rész, amelynél Etain rendszerint elbukott: ritkán tudta megtalálni a teljes erőbedobás és az elmét elsötétítő, haragos agresszió közötti határt.

„Vedd komolyan – biztatta magát gondolatban. – Ez már nem játék!” Jobbról balra kaszáló csapást indított, és a botja középtájt összecsattant Darmanével.

Az ütéstől fájdalom nyilallt az alkarjába, egészen a könyökéig, de sikerült elérnie, hogy a kommandós hátráljon egy lépést. Három gyors csapással folytatta, kettőt jobbról, egyet balról indított, aztán váratlanul felrántotta a botját, és függőlegesen sújtott le. A rúd telibe találta Darmant, a nyaka tövénél, és ha valódi fénykard lett volna, a penge kettészelte volna a felsőtestét.

Ijesztő csattanás hallatszott, és a kommandóson első ízben megjelentek a fájdalom jelei. Az arca éppen csak egy pillanatra torzult el, de Etain így is megdöbbent.

– Ne haragudjon... – bökte ki, de Darman közelebb szökkent hozzá, és egy kőkemény ütéssel kiverte a kezéből a botot.

– Ha előnyhöz jut, azonnal ki kell használnia – jelentette ki Darman a nyakát dörzsölgetve. – Én még sosem harcoltam energiapengével, és nem tudom megidézni az Erőt. De tudom, mikor kell mindent bedobni.

– Észrevettem – dünnyögte Etain, és megtapogatta sajgó lábszárát. – Megsérült?

– Semmi komoly. Amúgy szép csapás volt.

– Nem fogom cserbenhagyni magukat, amikor a legnagyobb szükségük lesz rám – fogadkozott Etain.

– Eddig remekül csinálta, parancsnok.

– Mondja, Darman, hogyan csinálja?

– Mit? Hogyan harcolok?

– Gyilkol, és szenvtelen marad.

– Az a kiképzésen múlik, azt hiszem. És attól, amitől Jango Fett is szenvtelen maradt.

– Félt valaha a kiképzés alatt?

– Szinte mindig.

– Megsérült valaha?

– Szinte minden nap. Mások meghaltak. így tanulunk. A sérülések megtanítanak arra, hogy ösztönösen, reflexből tüzeljünk. Ezért használtunk kezdetben gyengített energiatölteteket, amelyek fájtak ugyan, de nem okoztak maradandó sérüléseket. Aztán áttértünk a teljes energiájú lövedékekre.

– Hány éves volt akkor?

– Négy... talán öt.

Etain mindeddig mit sem tudott erről, és most beleborzongott. Még csak nem is hallott olyan esetről, hogy egy Jedi meghalt a felkészítés alatt. A klónok egy másik világban éltek. Felkapta a botját, és a tekintetét a felső végére szegezve tett vele néhány lassú csapást, majd megjegyezte:

– Nem igazán értem ezt a gyorsított fejlődést...

– Ez egy kaminói ipari titok.

– Úgy értem, nehezemre esik összeegyeztetni azt, aminek maga látszik és amire képes, azzal, hogy... hogy úgy tűnik, még egy padavannál is kevesebb tapasztalata van a hétköznapi világról.

– Skirata őrmester gyakran felemlegette, hogy zavarba jön tőlünk.

– Sokat beszél róla – állapította meg Etain.

– Ő képezte ki az eredeti osztagomat, valamint Ninerét és Fiét is – magyarázta Darman. – Valószínűleg ezért raktak össze minket erre a küldetésre, miután a testvéreink elestek.

Etain megcsóválta a fejét, és kíváncsian megkérdezte:

– És mit fog csinálni harmincévesen, amikor már túl öreg lesz ahhoz, hogy harcoljon?

– Aligha fogom megérni azt a kort – felelte egykedvűen Darman.

– Ez eléggé borúlátó nézet – jegyezte meg Etain.

– Tudja, mi sokkal gyorsabban öregszünk, mint az átlagos emberek. Nekünk azt mondták, hogy a klónok könyörületes gyorsasággal épülnek le. A lassú és gyenge katonák hamar elesnek. És azt hiszem, nem is baj, ha röviddel azután meghalok, miután már nem leszek csúcsformában.

Etain itt és most nem akart többet hallani a halálról. A halál túl könnyen és túl gyakran csapott le mostanában körülötte, mintha nem számított volna, és nem lettek volna következményei. Érzékelte, hogy az Erő eltorzul, hogy a világos oldal energiái nem az élet szabályos ritmusában hullámzanak, mint kellene, hanem a pusztulás zűrzavarától felkavarva. És ezt ő nem tudta sem elfogadni, sem befolyásolni.

– Mi elméletileg a béke őrzői vagyunk – mondta fáradtan –, és ez így valami szörnyű.

– A Jedik is háborúznak – jelentette ki Darman. – Attól, hogy a tevékenységüket a béke fenntartásának nevezik, nem változik meg semmi.

– Amit mi csinálunk, akkor is más – felelte a fejét ingatva Etain.

Darman lebiggyesztette a száját, elnézett a padavan mellett, mintha valami bonyolult dolgot idézne fel az emlékezetében, és megszólalt:

– Skirata őrmester azt mondta egyszer, hogy a civileknek fogalmuk sincs az egészről, és csak addig rajonganak a békéről és a szabadságról szóló magasztos eszmékért, amíg nem lőnek rájuk. Azt mondta, semmi sem segíti jobban az összpontosítást, mint amikor valaki megpróbál megölni minket.

Ez keményen betalált. Etain felszisszent, és azon gondolkodott, hogy a kommandós valóban csak egy régi emlékéről mesélt-e, vagy finom szemrehányásnak szánta a szavait a Jedik alapelveiről. Úgy érezte, Darmantől mindkettő kitelik. Továbbra sem tudott megbirkózni a fiatal férfi kettősségén, hogy egyszerre hidegvérű gyilkos és ártatlan fiatalember, kiképzett katona és naiv gyermek, aki egyaránt képes a bölcselkedésre és a vaskos tréfálkozásra. A kommandós a hétköznapi élettől elzárva élt, nem zavarták annak jelenségei, és úgy tűnt, hogy több időt töltött töprengéssel, mint ő, a Jedi-tanítvány. A gondolat nyomán azt latolgatta, hogy a külvilág újonnan megszerzett tapasztalatai vajon mennyiben változtatták meg Darmant.

Nemrégiben ő maga is megölt egy értelmes lényt. És ez bizonyosan megváltoztatta.

– Felkelt a nap – mondta kelet felé tekintve Darman. – Most már megszáríthatja a ruháit.

Teljesen egyértelműen beköszöntött az ősz. A tájon ritkás ködfelhő ült, mint valami lassan mozgó, nyugodt tenger. A sátor tetejéül szolgáló plasztiklapon tócsa képződött. Darman nekilátott, hogy kimerje belőle a vizet, de hirtelen abbahagyta, és megkérdezte:

– Mik ezek? Az egyik pataknál is láttam ilyeneket.

Rubinvörös és zafírkék rovarok táncoltak a tócsa felett.

– Nappalszárnyak – felelte Etain.

– Még sosem láttam ilyen színeket – ámuldozott Darman.

– Hajnalban kikelnek, egy napig röpködnek, és napnyugtára elpusztulnak – magyarázta Etain. – Egy rövid és dicsőséges...

Elakadt a szava, és megdöbbent a saját érzéketlenségén. Kezdte megfogalmazni magában a bocsánatkérést, de Darmanen nem látszott, hogy szüksége lenne rá.

– Csodálatosak – mormolta, teljesen belefeledkezve a látványba.

– Igen, tényleg azok – felelte Etain, és merőn bámulta a kommandóst.

Lik Ankkit villája káprázatos volt. Még most is megmaradt valami az eredeti pompájából, ám a droidok fémlábai összevissza karcolták a levélmintás berakásokkal díszített, fényes kuvara padlót.

Ankkit az ajtóban ácsorgott, mialatt négy droid vastag páncéllemezeket szerelt az ablakokra, amelyek kirekesztették a napfényt, így a fényűző terem egyre sötétebb lett. Ghez Hokan személyesen felügyelte a munkálatokat, amelyeknek során erőddé alakították a díszes udvarházat.

– Kiszakad a fa! – kiáltotta felindultan Ankkit. – Hé, óvatosan! Mondja, Hokan, van fogalma, mennyi időbe telt, mire kifaragták azokat a burkolólapokat?

– Nem vagyok ács – felelte a vállát vonogatva a mandalori.

– Ezeket nem ácsok készítették, hanem művészek, akik...

– Engem az sem érdekel – vágott közbe Hokan –, ha maga Palpatine főkancellár faragta ki őket a villájával! Át kell formálnom ezt az épületet, hogy valamennyire biztonságos legyen.

– Van egy a célnak tökéletesen megfelelő telepe, innen alig három kilométerre. Védje meg azt!

– Úgy is lesz – közölte kurtán Hokan.

– Miért? – kérdezte panaszos hangon Ankkit. – Miért teszi tönkre az otthonomat, ha Uthan már nincs is itt?

– Kétszínű és álnok könyvelő létére meglepően hiányzik magából a találékonyság – jelentette ki megvetően Hokan, azzal odasétált a neimoidi elé.

Ő aztán nem hatódott meg a kufár magasságától. A legkevésbé sem zavarta, hogy hátra kell hajtania a fejét ahhoz, hogy a szemébe nézzen. Kettejük közül akkor is ő volt a nagyobb. – Én tudom, hogy a doktornő már nincs itt. Az ellenségeink viszont valószínűleg azt hiszik, hogy itt van. Ha én azt tapasztalom, hogy az ellenségem buzgón dolgozik egy létesítmény megerősítésén, feltételezem, hogy ez csupán blöff, és körülnézek, hátha találok másik célpontot. Aztán, ha úgy találom, hogy a másik célpontot titokban megerősítették, akkor megalapozottan feltételezhetem, hogy az a valódi célpont, és megtámadom.

Látta Ankkiton, hogy nem sikerült meggyőznie: a neimoidi a szemhéját félig leeresztve, gőgösen nézett le rá, amivel tanúbizonyságát adta, hogy mégiscsak szorult belé némi bátorság.

– És honnan fogják tudni, hogy maga titokban erődítési munkákat végzett itt? – kérdezte rövid töprengés után Ankkit.

– Gondoskodtam róla, hogy a szállítmányok rejtett, de azért látható védőőrizet kíséretében érkezzenek ide – magyarázta Hokan. – Éjszakai mozgások, és hasonlók. Tekintetbe véve a helyi lakosság nemes hajlamait, biztosra veszem, hogy valaki már eladta az információkat egy marék kabátgombért, vagy valami ilyesmiért. És pontosan ez volt a cél.

– Csakhogy ezek az óvintézkedések nem fogják megmenteni az otthonomat a megsemmisüléstől – kesergett Ankkit.

– Látja, ebben igaza van. A faépületek rosszul viselik a nehéz fegyverek tüzét. Ezért költöztettük vissza Uthan doktort a telepre. A kő és fémépítmények sokkal jobban védhetők.

– Akkor először miért hozta ide?

– Meglep, hogy fel kellett tennie ezt a kérdést – válaszolta a fejét ingatva Hokan. – Természetesen azért, hogy mindenki elbizonytalanodjon és találgasson.

A lépés a kezdet kezdetén ésszerűnek tűnt, amíg nem tudta, mivel áll szemben. Most már csaknem biztosra vette, hogy legfeljebb tíz katonával. Ha leszállt volna egy egész hadsereg, mostanra tudomást szerez róla. Uthan ide-oda költöztetésével – ezt a feladatot amúgy sem tudta volna titokban végrehajtani – csak tovább sűrítette a zűrzavar ködét.

Hokan semmit sem bízott a véletlenre. Alaposan átgondolt nyomokat hagyott, amelyeket követve az ellenséges kommandósok csakis egyetlen következtetésre juthattak: hogy Uthan és a nanovírus Lik Ankkit villájában rejtőzik.

Egy droid súlyos fémgerendát vonszolt át a szalonon, amivel mély árkot szántott az aranyló padlódeszkákba. Ankkit csalódott nyüszítést hallatott. Három másik droid odalépett, hogy segítsen, és mialatt együtt emelték a gerendát egy vízszintes tartóelem felé, levertek egy remekmívű naboo-i vázát, amely a padlóra hullott, és darabokra tört. A droidokat nem programozták be arra, hogy azt mondják: hoppá, aztán összesöpörjék a szilánkokat. Egyszerűen átgázoltak a maradványokon, amelyek hangosan csikorogtak a fémtalpak alatt.

Ankkit remegett dühében, és ordítva hívott egy szolgát. Hamarosan megjelent egy komor képű helyi fiú, és rásöpörte a cserepeket egy lapátra.

– Jaj, ne már! – sóhajtott Hokan, és úgy érezte, hogy ezek szerint nem most kéne tájékoztatnia a ház gazdáját arról, hogy a villa alatti borospincét és bunkert telehordatta robbanóanyaggal. Nem tudta, hogyan kell feléleszteni egy ájult neimoidit, és nem is óhajtotta megtanulni.

Hurati a főbejárat előtt várakozott. Szokásához híven most is úgy állt és viselkedett, mintha szemlén lett volna. Hokan sosem kapta rajta, hogy éppen ivott egy palackból, vagy vakarózott. Hurati sosem húzta ki magát, amikor megpillantotta őt, mert gyakorlatilag mindig vigyázzban állt.

– Uram, Uthan doktor egyre ingerültebb a zavarok miatt! – jelentette katonásan.

– Majd beszélek vele. Hogy működik a droid jelzőláncunk?

– Kielégítően, uram, de nagyobb biztonságban érezném magam, ha módunkban állna ellenőrizni a teljes rádióforgalmat.

– Drága fiam, a régi szép időkben nem álltak rendelkezésünkre lehallgatóállomások – válaszolta a fejét csóválva Hokan –, mégis megvívtuk a háborúkat a saját megfigyeléseinkre és az eszünkre támaszkodva. Hidd el nekem, meg lehet csinálni. Láttak valamit a droidok?

– Úgy tűnik, a harci cselekmények Tekletre és az attól délre eső területekre korlátozódnak, uram – jelentette Hurati –, és elég specifikusak. Most már legalább tudjuk, miért támadták meg a kőfejtő irodáját. Meg kell mondjam, uram, sosem hallottam még teherszállító droidból kialakított bombáról. – Elhallgatott néhány pillanatra, idegesen megnyalta a száját, és megkérdezte: – Uram, biztos nem akarja, hogy egy járőr átvizsgálja a tekleti utat? Szívesen vállalom, nem okozna gondot.

Hokan inkább az őszinte aggodalom jelének vette az ajánlatot, semmint bírálatnak.

– Nem, csak gdannyomokat kergetnénk az egész környéken – mondta határozottan. – Az ellenségünk szemlátomást jól ért a diverziós taktikához, és nem fogok ráharapni semmiféle csalira. Megvárom, hogy ők harapjanak rá az enyémre. – Vállon veregette Huratit, és hozzátette: – Ha mindenáron szeretnéd lefoglalni magad, tartsd szemmel Ankkitot. Nem akarom, hogy zűrt kavarjon. Tartsd kordában minden eszközzel, amit szükségesnek ítélsz!

– Értettem, uram! – kurjantotta feszesen tisztelegve Hurati, majd leengedte a kezét, és halkan megjegyezte: – Ami pedig Cuvin hadnagyot illeti, uram... nem hiszem, hogy százados lesz belőle, ahogyan ön is mondta.

Hokan napról napra egyre jobban kedvelte Huratit.

– És a tiszttársaid észrevették, hogy Cuvin eltűnt az előléptetési listáról? – kérdezte, a szemöldökét felvonva.

– Igen, uram.

– Helyes! Szép munka!

Hurati hűséges és hasznos tisztnek bizonyult. Égett a vágytól, hogy engedelmeskedjen. Ennek ellenére Hokan úgy döntött, figyelni fogja a fickót, bár azt is eldöntette, hogy előlépteti. Azzal semmit sem nyerhetett, ha nem vett tudomást a katonái kiváló teljesítményéről.

Tizenharmadik fejezet

„A MAJESTIC PARANCSNOKA A KÖZTÁRSASÁGI HADIFLOTTA PARANCSNOKSÁGÁNAK ELÉRTÜK AZ ÁLLOMÁSHELYET, ÉS VÁRJUK AZ OMEGA OSZTAG JELENTKEZÉSÉT. A TEKLETI FELSZÍNI ÁLLOMÁS TELJES RÁDIÓFRGALMA MEGSZAKADT. SZEPARATISTA CSILLAGHAJÓ ÉRKEZETT, JELENLEG AZ ORRTÓL JOBBRA, ÖTVEN KILOMÉTERRE ÁLLOMÁSOZIK. A HÍVÁSOKRA NEM VÁLASZOL, A SZENZORADATOK SZERINT AZ IPARSZÖVETSÉG FELFEGYVERZETT TEHERHAJÓJA. ELLENSÉGES SZÁNDÉKRA UTALÓ JELEK ÉSZLELÉSE ESETÉN TÜZET NYITUNK. VÉTEL.”

– Szépen alakul a helyzet – jelentette ki Fi, valahonnan az osztag éléről.

– Mi van, benyomtál egy stimulánst? – érdeklődött Niner.

– Nem, csupán alapjában véve derűs természetű vagyok – közölte Fi.

– Hát én nem... szóval, a te derűs természeted honnan is származik?

Niner nem szerette az utóvéd szerepét. Hátrálva lépkedett, a fákat és bokrokat fürkészve, és azon töprengett, hogy ennyire közel Imbraanihoz miért nem látják az ellenséget, de még csak a nyomait sem.

A bádogfickók nem képesek fára mászni, így ő elsősorban az eleven harcosok miatt aggódott.

– Szeretnél cserélni? – ajánlkozott Fi.

– Nem, remekül vagyok.

– Ha szeretnél, csak szólj!

Fi körülbelül száz méterrel járt az osztag előtt. Atin a weequay mögött lépkedett. Guta-Nay tekintélyes mennyiségű robbanóanyagot és felszerelést cipelt. Kénytelenek voltak a hátukra venni a holmit, miután hátrahagyták a szállítódroidot és a robogót.

– Mindent egybevetve, túl nagy a csend – állapította meg Atin.

– Őrmester, mit szólnál, ha felküldenék egy felderítődroidot?

– Jó ötlet – helyeselt Niner. – Küldd át a képet mindenkinek, rendben?

– Ott vagyunk már? – érdeklődött panaszos hangon Guta-Nay.

– Hamarosan – felelte neki Niner, aki úgy érezte, mindeddig nem sok hasznát vették a weequaynek, legfeljebb málhahordó állatként. Minden jel szerint annyit tudott Hokan módszereiről, hogy azok nagyon fájnak. – Most már hajlandó vagy együttműködni velünk, vagy visszaküldjünk a főnöködhöz?

– Azt nem teheti! – tiltakozott riadtan Guta-Nay. – Nem lehetnek ennyire kegyetlenek!

– Ugyan már, valószínűleg ad neked egy nagy puszit, és elmondja, mennyire hiányoztál neki.

– Le fogja vágni a...

– Az teljesen biztos – szólt közbe Niner. – Szeretnél mesélni nekünk a droidokról?

– Száz van belőlük.

– Csatadroidok?

– Micsodák?

– Csatadroidok – ismételte Niner, és a karabélyát a vállára akasztva a két kezével magas, vaskos testet rajzolt a levegőbe.

– Ilyen szép nagy bádogfickók.

– Nem, olyat egyet sem láttam.

– Én megmondtam, hogy szabaduljunk meg tőle – jelentette ki Fi. – Bár az igaz, hogy sokat elbír. Ha másért nem is, ezért lehetünk egy kicsit elnézőek vele.

A felderítődroid a fák csúcsa fölé emelkedett, és elszáguldott. Niner látóterének egy kvadránsában megjelent a táj felülnézeti képe. A droid az ágakat kerülgetve ösvények felett száguldott végig, és hamarosan világossá vált, hogy senki nincs a környéken, ami önmagában véve is aggasztó volt. A gépezet aztán lejjebb ereszkedett, hogy megmutasson egy ismerős alakot, aki derékig levetkőzve hajolt egy szappanos vízzel teli plasztikláda-féleség fölé.

Atin parancsára a droid mozdulatlanul lebegett Darman felett, aki a karabélyáért nyúlt anélkül, hogy felnézett volna.

– Őrmester, ti vagytok azok? – kérdezte Darman, a sisakját a szája elé tartva.

A következő' pillanatban Niner egyenesen a DC-17-es csövébe bámult – nem találta kimondottan megnyugtató látványnak.

– Tíz percre vagyunk a találkozási ponttól – válaszolta. – Mi a helyzet?

A karabély eltűnt a képből, és Darman felfelé nézve, kissé morcosán válaszolt:

– Először kopogunk, ugye?

– Igen, én is örülök, hogy látlak – jelentette ki Niner. – Azt a sebet hol szerezted?

– Ezt? Vagy erre gondolsz?

– Az égési sérülésre.

– Egy trandoshaitól. Pontosabban, egy néhai trandoshaitól. Kicsivel több figyelmet kaptunk, mint szerettük volna.

– A parancsnok még egyben van?

– Hát, ezt a zúzódást tőle kaptam – válaszolta Darman. – Tanítottam a közelharc alapjaira. És gyorsan tanul.

– Akkor csak tartsd forrásban a vizet! Vendéget is hozunk.

A türelmetlen arcot vágó Darman képe összezsugorodott, aztán a helyét Imbraani távoli látképe vette át. A települést városnak aligha lehetett nevezni.

Nem állt másból, mint egy nagyobb útkereszteződés köré települt gazdaságból és néhány ipari jellegű építményből, amelyek a főutak mellett sorakoztak. Atin feljebb küldte a droidot, így néhány távolabbi épület is láthatóvá vált.

– Küldd a villa fölé! – kérte Niner.

– Nyílt a terep, őrmester! Eléggé kockázatos.

– Azt hiszem, a meglepetést már így is fújhatjuk.

– Rendben, akkor távlencsékkel csináljuk.

– Mit művelnek? – érdeklődött Guta-Nay, aki számára a kommandósok teljes csendben gyalogoltak. Nem hallhatta az adó-vevőn keresztül folytatott beszélgetéseket. Niner két gyors kacsintással aktiválta a külső hangszóróit, és megadta a választ:

– Vetünk egy pillantást arra a villára.

– Ismerem azt a villát – közölte Guta-Nay.

– Boldogan meghallgatjuk az észrevételeidet...

Niner örült volna Jinart felbukkanásának. Egy napja nem találkoztak az alakváltóval. Bárhol lehetett, természetesen, de nem tette magát láthatóvá.

Niner remélte, hogy nem esett baja.

Alig öt perc... csak néhány röpke pillanat. Végre egyesül az osztag, és lesz parancsnokuk is. Elérik a találkozási pontot, ahol végre ehetnek, mosakodhatnak, pihenhetnek, és rendezhetik a gondolataikat. Niner kezdte szebb színben látni a jövőt. Aztán nincs más hátra, mint hogy elkapják Uthant, megszerezzék a kutatási anyagokat, és – lehetőleg ép bőrrel – eltűnjenek a Qiiluráról.

Etain már majdnem megszokta, hogy barátságos arcnak tekintse Darman sisakját. De most három ugyanilyen bukkant elő a fák közül, és a látvány felborította ezt a törékeny egyensúlyt.

És ekkor a klónok levették a sisakjukat.

Etain érezte, hogy udvariatlanság az, amit művel, de nem tudott mást tenni, csak a szemét meresztve bámult, majd lassan a szájához emelte a kezét, hogy palástolja a megrökönyödését.

– Igen, hölgyem, elnézését kérjük a weequay miatt – mondta egyikük, teljesen félreértve a gesztust. Az arca minden részletében megegyezett Darman arcával, de még a hangja is ugyanúgy szólt, mint Darmané. – Kicsit büdös a fiú, de majd rávesszük, hogy megmosakodjon.

Tökéletesen ugyanúgy néztek ki, leszámítva egyiküket, akinek az arcán szörnyű sebhely húzódott. A másik kettő mintha ugyanazt az embert ábrázolta volna két különböző hangulatban: az egyik komoly volt, a másik higgadt és derűs. És mindhárman Etainre meredtek.

– Nem tudom megkülönböztetni magukat – jegyezte meg a lány.

– Én KK...

– Nem, van rendes nevük! – szólt közbe Etain. – Tudom, hogy van nevük.

– Az... ellenkezik az elvekkel, parancsnok.

– És eléggé bizalmas dolog – tette hozzá Darman, a tekintetét a csizmája orrára szegezve.

– Engem mindenki Finek szólít – mondta a derűs kommandós, akit nyilvánvalóan nem érdekeltek azok a bizonyos elvek.

– Ő pedig Atin.

– Niner – közölte a komoly katona, és tisztelgett.

Etain nem sokat érzékelt felőlük, de a sebhelyes arcú Atinből csak úgy áradt a gyász érzése. Akármilyen csapás sújtott le rá, Etain is tisztán érezte a súlyát. Aztán a weequayre irányította a figyelmét. Nem kellett az Erőhöz folyamodnia ahhoz, hogy megállapítsa: halálra rémült. Úgy előregörnyedt, hogy majdnem orra bukott, és onnan pislogott felfelé.

A weequayek nem ugyanúgy néztek ki. Etain felismerte a fickót. Ez az alak kergette át a barqtáblákon. Ez akarta megerőszakolni és megölni, nem mintha ez megkülönböztette volna Hokan többi pribékjétől. Etain a fénykardjáért nyúlt.

– Húha! – hördült fel Darman.

– Kicsi lány? – makogta Guta-Nay.

– Adok én neked kicsi lányt! – csattant fel Etain, de Darman elkapta a karját, mire azonnal elszégyellte magát a reakciója miatt. Már megint a harag... A harag, ami ott állt közte és a képességei kibontakozása között. Tudta, hogy meg kell tanulnia uralkodni rajta. És ha Darman képes harcolni és cselekedni düh nélkül, akkor ő is...

– Mit keres ez itt? – morogta, és kikapcsolta az energiapengét.

– Úgy gondoltuk, talán kaphatunk tőle hasznos információkat – válaszolta Niner.

Etain elkeseredetten vágyott arra, hogy hasznos legyen. Tudatában volt annak, hogy csupán kisebb trükkök bevetésére képes: elég ügyes ahhoz, hogy megzavarja az ellenséget, de nem eléggé ahhoz, hogy teljes értékű katona legyen. És szerette volna, ha Darman többé nem bánik vele úgy, mintha csak egy kis gyakorlásra lenne szüksége. Azt akarta, hogy a kommandós vágja a képébe, mennyire utálja, hogy ennyi időt és energiát kell fektetnie egy olyan lányba, akinek nincs önfegyelme, és képtelen összpontosítani. Darman nem volt ostoba. Ezt kellett gondolnia.

– Szóval, mi az, amit tudnunk kell? – kérdezte, Ninerre pillantva.

– Hogy Hokan hogyan gondolkodik, parancsnok.

– Adjanak egy kis időt – válaszolta Etain –, hadd beszélgessek vele egy kicsit!

Guta-Nay felegyenesedett, és a fejét rázva hátrált egy lépést. Nyilván arra számított, hogy Hokan stílusában fognak bánni vele.

– Guta-Nay azt hiszi – jegyezte meg vigyorogva Fi –, hogy maga le fogja vágni a... ööö... a fonatait.

Hajfonat... Etain erről teljesen megfeledkezett. Sietve előrehúzta néhány hajtincsét, összefonta őket, amilyen gyorsan csak tudta, aztán előkotort a zsebéből egy darab zsinórt, amivel megkötötte a padavanfonatot. „Ez vagy te – figyelmeztette magát gondolatban. – Cselekedj Jedihez méltóan, ha másért nem is, hogy igazold Darman beléd vetett hitét.” Akkor most csevegünk egy kicsit – mondta, azzal elengedte a fonatot –, üljön le... Guta-Nay!

A weequay összekötözött kézzel nem egykönnyen boldogult, de Etain nem akart kockáztatni. Guta-Nay letérdelt, aztán egyszerűen oldalra dőlt, és elterült a talajon. Etain ülő helyzetbe rángatta a fickót, letelepedett vele szemben, aztán hallgatagon várt. Azt akarta, hogy mindketten megnyugodjanak, mielőtt megpróbálja befolyásolni a foglyot.

Hirtelen halk csendülést hallott, és amikor hátranézett, meglepetten látta, hogy Atin esetlenül megöleli Darmant, és megveregeti a hátát. A tekintete egy pillanatra összeakadt Darmanével, s a klónról lerítt, hogy zavarba jött.

Atin akármiért cipelte azt a rettentő lelki terhét, érzékelhetően megkönnyebbült attól, hogy Darman előkerült. Aztán a két férfi szétvált, mintha nem történt volna semmi különös. Etain visszafordult Guta-Nay felé, és ráeszmélt, hogy minden higgadtságuk és természetellenes megjelenésük dacára ezek a katonák ugyanolyan érző emberi lények, mint ő maga. Harcra tenyésztették őket.

A lelke mélyén újfajta kétely vert gyökeret. Sietve elnyomta magában az érzéseit, és Guta-Nayre fordította a figyelmét, aki a világért sem nézett volna a szemébe.

– Nem fél – mondta neki csendesen, és egy szelíden csörgedező patakot képzelt maga elé. – Megnyugszik, és beszélni akar Ghez Hokanről. Valóban így történt.

– Jinarttal mi a helyzet? – érdeklődött Darman.

– Tegnap óta nem találkoztunk vele – válaszolta Niner, és tovább tisztogatta a páncélzatát. Pillanatnyilag nem érdekelte, hogy mennyire feltűnő benne, gyűlölte a koszos felszerelést. Darman szétszedte a DC-jét, és gondosan kitörölgette a gyújtókamrát – gondosabban, mint kellett volna. Fi a táborhely körül körözött, és a karabélyát a mellkasához ölelve őrködött.

– Hát, akár felbukkan, akár nem, azt hiszem, megindítjuk a támadást, inkább előbb, mint utóbb.

– A villa vagy a telep ellen?

– A Jinarttól kapott legutóbbi hírek alapján a villa a célpont.

– De...

– Hát igen: de. Én is nehezen hagynék ott egy jól védhető helyet – ismerte el Niner, és letette a vállpáncél-darabot, amit éppen dörzsölgetett. – Az a villa nem más, mint egy halom tűzifa. Mutasd csak még egyszer azt a tervrajzot!

Darman összerakta a DC-17-est, és előhúzta a holotérképeket tartalmazó gömböt.

– A lány jól tette, hogy megszerezte ezt – dörmögte halkan.

– A parancsnokunk? Jinart mintha nem rajongana érte.

– Ugyan, Niner! A lány Jedi. És a hadsereg tisztje.

– Valóban? És te magad mit gondolsz róla?

Darman megdörzsölte az orrnyergét a kézfejével, és a fejét csóválva kijelentette:

– Sok benne az ellentmondás. Sokat vívódik magával.

– És?

– És... hát, nem olyan, mint Skirata. De gyorsan tanul, az tény. És látnod kéne a Jedi-trükkjeit! Többről szólnak, mint a harci képességekről.

Niner néha kételkedett azokban a tisztekben, akik a külvilágból érkeztek a klónok közé. Mindannyian így voltak ezzel; Nyilvánosan sosem ismerték volna be, de Skirata halkan, zárt körben figyelmeztette őket, hogy a tisztek olykor segítségre szorulnak, és mialatt a klónok kötelesek végrehajtani a parancsokat, esetenként azok „segítőkész értelmezésére” van szükség.

– Skiratával senki sem ér fel – jelentette ki halkan, de határozottan Niner.

Feltűnés nélkül szemügyre vette a parancsnokukat. Akármit csinált, Guta-Naynek megeredt a nyelve. Annyira, hogy úgy tűnt, a padavan unatkozik, mintha sarokba szorította volna valaki, aki nagyon, de nagyon szerette volna elmagyarázni neki egy sorozatlövő sugárvető működését.

– El kell ismerned, hogy tud valamit – jegyezte meg fojtott hangon Darman.

Niner igyekezett nem belegondolni. Kínos érzései támadtak attól, hogy innentől kezdve nem lehet biztos benne, mikor cselekszik a saját akaratából, és mikor a Jedi sugallatára. És nem tetszettek neki azok a más érzések sem, amiket a lány ébresztett benne. Még sosem került ilyen közel egy ember nőhöz, és megkönnyebbült attól, hogy Etain sovány, ápolatlan és általában véve a legkevésbé sem vonzó. A közelségétől így is ideges lett, és abból, ahogyan Darman nézett a lányra, arra a következtetésre jutott, hogy a társa is hasonlóan érez.

Egy darabig szótlanul figyeltek, mialatt Guta-Nay könnyített a lelkén, mígnem a parancsnok belefáradt a locsogásba, és feltápászkodott. Odament a kommandósokhoz, és bizonytalanul nézegette őket.

– Sajnálom, Darman – mondta aztán Ninernek, de rögtön megrázta a fejét, és folytatta: – Bocsánat, maga persze Niner... Szóval, kiszedtem a fickóból néhány részletet, viszont pocsék megfigyelő, attól tartok. Megtudtam, hogy Hokan egy Verpine zúzópisztolyt hordoz, illetve egy átalakított KYD-21-es sugárvetőt. Szereti a trandoshai felszerelést, és amennyire a milicisták ezt tudhatták, körülbelül száz droid állomásozik a helyőrségben. A jelekből ítélve Hokan afféle nagy játékos. Szereti a blöfföl és a kettős blöfföt.

Niner fontolóra vette az információt, majd bólintott.

– Ez igazán hasznos, parancsnok! Köszönjük!

– Közben eszembe jutott még valami. Megpróbálok mentális kapcsolatot teremteni Jinarttal – mondta Etain. – Talán látja, hogy mi történik a villánál.

– Képes rá? – kérdezte Darman.

– Érzékelem őt, ha ő is úgy akarja, és talán ő is képes érzékelni engem – válaszolta a padavan, majd lesütötte a szemét, és már már szégyenkezve folytatta: – És kérem, ne szólítsanak parancsnoknak! Nem érdemeltem ki ezt a rangot. Amíg ez nem történik meg, ha valaha kiérdemlem egyáltalán, szólítsanak Etainnek! Darmannel már megbeszéltük ezt, igaz, Darman?

Darman bólintott, de nem tett hozzá semmit. Ninernek nem tetszett a dolog, szerette tudni, hol a helye a dolgok rendszerében, de engedelmesen rávágta:

– Ahogy óhajtja... Etain. Feltehetek egy kérdést?

– Természetesen.

– Az előbb miért mondta, hogy maga persze Niner?

– Más az érzetük – közölte rövid töprengés után a padavan.

– Mindegyiküknek. Ugyanúgy néznek ki, de nem ugyanolyanok. Ha összpontosítok, érzékelem az egyének Erőre gyakorolt hatását.

– És maga szerint különbözőek vagyunk? Így érzi?

– Hát persze. Ön tudja, hogy maga Niner, ő pedig tudja, hogy ő Darman. Saját öntudatuk van, mint nekem és az összes többi emberi lénynek.

– Igen, de...

– Valamennyi teremtmény egyéniség, és ez tükröződik az Erőben – magyarázott tovább Etain. – Az élet ténye különbözővé tesz minket, és ebben a tekintetben maguk olyanok, mint az ikrek. Atin viszont teljesen más. Mi történt vele, amitől ilyen súlyos lelki terhet cipel?

Niner elképedt a választól. Egész életében termékként gondolt magára. Az osztagtestvérei és a kiképző őrmestere emberként bánt vele, de a kaminóiak a legkevésbé sem. Most történt meg először vele, hogy egy parancsnok, egy Jedi megerősítette a klón kommandósoknak azt a régi gyanúját, hogy semmivel sem kevesebbek a természetes úton született, átlagos embereknél.

– Atin első osztagából egyedül ő maradt életben – mondta megfontoltan. – Aztán berakták egy másik osztagba, és egy bevetés során megint elvesztette mindhárom társát. Bűntudata van.

– Szegény fickó... – mormolta halkan Etain. – Beszél róla?

– Nem sokat.

– Talán tudok segíteni – vetette fel Etain. – Talán meg tudom értetni vele, hogy nincs miért bűntudatot éreznie. Ne aggódjanak, nem akarom befolyásolni úgy, mint a weequayt. Csak egy kis bátorítás.

– Ez igazán kedves öntől!

– Vigyáznunk kell egymásra – felelte Etain.

Ninert ebben a pillanatban az sem érdekelte volna, ha a lány kevesebbet tud a hadviselésről, mint egy mott. Rendelkezett egy bizonyos vezetői vonással, amelyet egy életen át sem lehetett megtanulni: törődött azokkal, akiket vezetett.

Már ezen egyetlen tulajdonságával kiérdemelte a rangját.

– Kapcsolat, ötszáz méter – jelentette Fi.

A kommandósok azonnal letették az ennivalót, és a fejükre rántották a sisakjukat. Etain megint meglepődött azon, hogy milyen gyorsan mozognak. Mire ő megfordult, hogy ellenőrizze a weequayt, ők már az aljnövényzetben hasaltak, a fegyverüket lövésre készen tartva.

„Egy hangot sem adsz ki, Guta-Nay – sugallta a fogolynak. – Teljesen csendben vagy!”

És valóban, Guta-Nay szusszanni sem mert. Ugyanakkor Etain megérezte, hogy ki közeledik feléjük. Négykézláb mászva befúrta magát a bokrok közé, és amikor a katonák mögé ért, odaszólt nekik:

– Nyugalom, Jinart jön!

Darman, Fi és Atin feltérdelt, és leültek a sarkukra. Niner fekve maradt, és továbbra is a vállához szorította a karabélyát, bár a kezét látványosan eltartotta az elsütőbillentyűtől.

– Ne vegye zokon – mondta halkan Darman, a padavan felé fordulva –, Niner szeret biztosra menni.

A magas fű jól láthatóan megrázkódott, aztán egy terebélyes olajfoltféleség siklott el a térdelő kommandósok mellett. A felszínén végigfutó, fekete hullámok egy vörös tárgyat sodortak magukkal. A folt aztán jókora csomóba gyűlt, ami felvette Jinart természetes alakját, és ekkor kiderült, hogy a gurlanin egy jókora nyers húsdarabot tart a szájában, amit most letett a földre.

– Igyekeztem feltűnően közeledni – mondta, Ninerre pillantva. Beleszimatolt a levegőbe, és a tekintete Guta-Nayen állapodott meg, aki egy fának dőlve aludt. – Mi ütött belétek, hogy begyűjtöttétek ezt az alakot?

– Gondoltuk, még hasznos lehet – dünnyögte Fi.

– A weequayeket még csak nem is ehetitek meg – felelte Jinart, azzal emberi alakot öltött. – Jobb lesz, ha nem látja, mi vagyok, csak a biztonság kedvéért. Van ennivalótok? Mit szólnátok a merlie-húshoz?

Fi levette a sisakját, és vigyorogva válaszolt:

– Erre biztosan tudunk időt szakítani, nem igaz?

– Ha már harcolnotok kell, azt akár jóllakottan is megtehetitek – bölcselkedett Jinart. – Kemény munka vár rátok, az biztos.

Fi előhúzta a kulacsát, felkapta a merlie-lábat, és gondosan lemosta róla a rátapadt földet.

– Darman, maradt még abból a szárított gyümölcsből? – kérdezte, azzal kipattintotta a kézlemezéből a vibropengét. és nekilátott, hogy feldarabolja a húst.

Etain ezalatt azon töprengett, hogy vajon honnan ered Fi állandó jókedve. Valahogy nem tudta elképzelni róla, hogy képes lelőni valakit. Bár arra hamar rájött, hogy ezek a katonák se nem haragos, se nem erőszakos természetűek.

És nem sokat beszéltek. Tele voltak ellentmondással. Kimosták a ruhájukat, megborotválkoztak és főztek, és általában úgy viselkedtek, mint a jól nevelt, tanult padavanok. Aztán elindultak, és épületeket robbantottak fel, gyilkoltak, durva vicceket pufogtattak. Etain kezdett hozzászokni mindehhez, de elég lassan ment.

Mialatt Atin szemmel tartotta Guta-Nayt, a többiek bebújtak a sátorba, hogy meghallgassák Jinart beszámolóját.

– Sikerült kiderítenem pár dolgot – kezdte a gurlanin, miután mindenki letelepedett. – Hokan jelentős erődítési munkálatokat végzett a neimoidi villájánál, és megerősítette az őrséget is. A száz droidjának többségét átküldte oda. A pincét telehordatta robbanóanyaggal. Viszont Uthant visszaköltöztette a telepre.

– Ezek szerint a mi fura illatú weequay barátunk igazat mondott – jegyezte meg Etain –, amikor a kettős blöffről hadovált.

– Azt a látszatot akarja kelteni, hogy a villa a legerősebb állása, és azt védi.

Csapdát állít nekünk – jelentette ki Niner. – A helyében én is ezt tenném.

– Ezek szerint a telep a célpont – állapította meg Etain.

– Mindkét célponttal foglalkoznunk kell – válaszolta Niner.

– Alig két-három kilométerre vannak egymástól. Amint rámegyünk a telepre, a villában állomásozó droidok percek alatt a nyakunkon lesznek.

Etain megdörzsölte a homlokát.

– Ha a telep építése során tartották magukat a tervrajzokhoz – mondta gondterhelten –, akkor valószínűleg csak a főbejáraton hatolhatunk be.

– Vagy csinálunk magunknak egy másik bejáratot – felelte a vállát vonogatva Darman. – Erre valók a töltetek.

– Tessék? – szólt közbe Etain.

– Módunkban áll lyukat robbantani a falakba – magyarázta Darman. – Bár ezt inkább kihagynám, tekintve, hogy miféle anyagokat tárolnak odabent. Jobb lenne, ha egy lombik sem törne össze.

– Még csak vészkijárat sincs – tette hozzá Fi. – Nincsenek ablakok, sem nagyobb szellőzőnyílások. Egyetlen ajtó, semmi más.

– Úgy tűnik, errefelé nem törődnek az építési előírásokkal – dörmögte Darman, és rántott egyet a vállán. – Tehát főbejárat, falak vagy a csatornák. A falak lennének a legjobbak, de hogy hogyan jutunk el hozzájuk észrevétlenül, az egy másik kérdés.

– Egy másik támadással elterelhetnénk a figyelmüket, ha elég zajosra sikerül – vetette fel Niner, és kérdőn nézett Darmanre.

– Hát, Hokan volt olyan kedves, hogy telerakatta a villát robbanóanyagokkal – válaszolta Darman, a villa holoképét fürkészve –, és igazán kár lenne veszni hagyni azt a sok anyagot. Hiába vetnénk be ismét egy szállítódroidot, ezt a cselt másodszorra már nem vennék be. De bőven van saját robbanóanyagunk, amit bedobhatunk a keverékbe.

– Úgy beszél, mintha az olyan könnyű volna – szólt közbe Etain.

– Nem, biztosan nehéz lesz. Viszont minket pontosan erre képeztek ki.

– Te inkább a telepre kellenél a gyors belépéshez – mondta a társára pillantva Niner.

– Be kéne juttatnunk egy-két saját töltetet a villába, lehetőleg a pincébe – folytatta Darman. – Egy erős detonáció berobbantaná az ott tárolt anyagokat. Ha a droidok ott állnak a rakás tetején, akkor még egy probléma megoldódik.

– Eddig rendben, csakhogy a droidok valóban ellepik azt az épületet – vetette ellen Niner. – A kéményen át beugrani nem tudunk. Vagyis maradnak az ajtók, a falak és a csatornák. A tervrajz szerint a csatornák átmérője alig harminc centiméter.

– Önfúró töltetek? – vetette fel Fi.

– Nem hatolnak elég mélyre a talajba, hogy átüssék a pince falát, és egyébként sem elég erősek – válaszolta a fejét csóválva Darman, és a tekintetét a holoképre szegezve hozzátette: – Bár elég erősek lehetnek, ha Atin egy kicsit megbütyköli őket, és tesz melléjük egy kevés hőszalagot. Azt ugyan a telep páncélajtóihoz tartogatom, de egy-két métert nélkülözhetek. Annyi bőven elég lesz.

– Mit szólnátok egy felderítődroidhoz? – kérdezte Atin. – Ha be tudjuk küldeni az épületbe, kész is vagyunk. Ha kiveszem az adatrögzítő egységet, simán belefér egy méter hőszalag.

– A repülő tárgyakat könnyen kiszúrják.

Jinart, aki ismét egy idős asszony formájában üldögélt közöttük, végignézett a teljesen egyforma arcokon, és megkérdezte:

– Mekkora az a droid?

– Körülbelül ekkora – felelte Darman, és feltartotta ökölbe szorított kezét. – Majd mutatok egyet.

– Oda tudom vinni a villához, közvetlenül a falakhoz – jelentette ki Jinart –, de onnan már valószínűleg nektek kell irányítanotok.

– Beküldjük ezen a szellőzőkéményen – dörmögte Niner, az épület fényábrájára mutatva –, így bejut ebbe a terembe, ami végignyúlik az egész földszinten.

– Vagy talán a legvastagabb csatorna kellene nekünk – javasolta Fi. – Ott van az a csatornafedél, alig kétszáz méterre a háztól. Nekem ez jobban tetszik.

Etain is beszállt a közös szertartásba, vagyis úgy bámulta a holoképet, mintha a megoldás magától felbukkanhatott volna onnan.

– A villát csak akkor van értelme felrobbantani – jegyezte meg halkan –, ha a lehető legtöbb droid is megsemmisül vele.

– Hát akkor meg kell győznünk őket arról – válaszolta Niner – hogy mindannyian a villát fogjuk megtámadni. Ehhez valamiféle színlelt támadás kéne, ami menne is, ha többen lennénk. De csak ennyien vagyunk.

Etainnek ekkor támadt egy ötlete, de nem volt büszke rá.

– Mi lenne, ha üzennénk Hokannek? – mondta fojtott hangon.

– Mondjuk, ha Guta-Nay megszökne, és elmondaná neki, hogy a villát akarjuk megtámadni?

– Hokan tudja, hogy csak négyen vagyunk – ellenkezett Darman. – Bocsánat, öten...

– Hatan – dünnyögte fanyarul Jinart.

– Elhitetem a weequayjel, hogy van még egy-két osztag a környéken – folytatta a gondolatmenetét Etain. – Jelenleg mindent elhisz, amit mondok neki. De ezzel a halálba küldöm.

– Igen, ez valószínű – helyeselt Fi –, és ha Hokan kitekeri a nyakát, mielőtt meghallgatja a mondandóját, egy tapodtat sem jutunk előrébb.

Fi a legteljesebb lelki nyugalommal, már-már derűsen beszélt. Etain megdöbbent ezen, de aztán megadta magát a valóságnak. Guta-Nay gondolkodás nélkül megerőszakolta és megölte volna őt. Ezen felül az osztag célpontja gyakorlatilag egy fegyvergyár volt, ahol fegyvert állítottak elő, amely több millió olyan embert pusztíthatott el, mint Niner, Fi és Atin. És Darman. Mindez azt jelentette, hogy gyilkolniuk kell, máskülönben őket ölik meg.

Etainnek az járt a fejében, hogy íme, nem kellett hozzá sok idő, és eljutott az élet mindenek feletti tiszteletétől oda, hogy fel áldozhatónak tekintse a weequayt. A gondolat nyomán eszébe jutott, hogy talán már ő maga is a romlás útján jár...

– Igyekszem kitalálni neki egy jó nyitó mondatot – ígérte halkan.

– Az a fickó egy bűnöző rohadék – jelentette ki váratlanul Jinart. – Ha a Kereskedelmi Szövetség, és annak minden talpnyalója eltűnik a világomról, akkor a halála csekély ár.

„A világom” – ismételte magában a szót Etain, és alighanem a kommandósok is felfigyeltek, mert mindannyian várakozva néztek az alakváltóra.

– Nem tudtuk, hogy ez a szülőbolygód – mondta Niner.

– Igen, ez a szülőbolygóm – felelte határozottan Jinart. – A népem utolsó túlélői közé tartozom. Különféle betolakodók elűztek minket a lakhelyünkről anélkül, hogy akár csak egyet is megláttak volna közülünk. Bár ma már kétlem, hogy másként cselekedtek volna, ha tudják, hogy itt vagyunk. És igen, segítünk megtisztítani a Qiilurát a neimoidiktől és a többi ellenséges idegentől. Ezt az alkut kötöttük a Köztársasággal. Ti segítetek nekünk, mi segítünk nektek. Ezért kockáztatjuk az életünket. Nem a ti ügyetek nagyobb dicsőségéért.

– Nekünk erről nem beszélt senki – közölte Etain a fejét ingatva. – Sajnálom. Nem nyilatkozhatok a Jedik nevében, de majd igyekszünk biztosítani, hogy azok, akikkel tárgyaltatok, tartsák a szavukat.

– Csak aztán el ne feledkezz erről az ígéretedről – intette Jinart a lányt, majd a kommandósok felé biccentve hozzáfűzte: – Ahogyan a te ifjú barátaid, úgy mi is kevesen vagyunk, de ha kell, súlyos károkat tudunk okozni.

Etain erre már csak bólintani tudott. Jinart kíméletlenül őszintén beszélt vele – a telepatáknak talán nem lehettek titkos gondolataik, ezért nem is érintkezhettek másként. A teremtmény meredten bámulta őt, még csak nem is pislogott, és Etain ekkor első ízben észrevette, hogy a gurlanin szájából felmeredő négy agyar veszedelmes hegyben végződik.

– Miután elindulok, szagnyomokat hagyok a tábor körül – közölte ridegen Jinart. – A gdanok ma éjszaka nem fognak háborgatni titeket. – Azzal besiklott a bokrok közé, terebélyes, fekete folttá változott, és a levelek egyre halkuló zörgése kíséretében beleveszett az aljnövényzetbe.

– Rendben, nézzük meg, mit intéz nekünk Guta-Nay! – mondta Niner. – Ha holnap délig nem látunk mozgást a villa környékén, mindenképpen belekezdünk, de kettéválunk, hogy elintézzük a droidok mindkét csoportját.

De ha van más megoldás, inkább azt válasszuk!

– Ez azt jelenti, hogy nyugodt, kellemes estének nézünk elébe – állapította meg elmosolyodva Fi. – Jöhet a vacsora?

Bonyolult színjátékba kezdtek, és furcsa módon nem kellett különösebben ügyeskedniük. Etain nem érzett kételyeket Guta-Nay felől, és egy idő után egyre inkább egy nagyra nőtt, gonosz kölyöknek látta a weequayt, aki képtelen megérteni mások érzéseit, és képtelen uralkodni a sajátjain.

Etain és a kommandósok a sátor mellett üldögéltek, tágas körben. Ráérősen rágcsálták a szárított kuvarával összesütött merlie-húst, és arról beszélgettek, hogy a másik osztagnak is marad bőven a vacsorából. Aztán a hangjukat lefojtva arról tárgyaltak, hogy hogyan fogják megtámadni a villát.

Megtévesztésnek szánták az egészet, és viszonylag könnyen boldogultak.

Etain még így sem volt büszke magára, amikor elvágta a weequay csuklójára csavart kötelet, látszólag azért, hogy a fogoly kényelmesen ehessen. Tudta, hogy a halálba küldi a fickót. Egyedül abból merített vigaszt, hogy ha Guta-Nay megszökik, utólag igazolja Jinart azon kijelentését, miszerint ő egy bűnöző' rohadék.

Ettől függetlenül döntésének súlya mérhetetlenül nyomasztotta.

Fi és Darman a fejük állásából ítélve aludtak. Mivel mindketten viselték a sisakjukat, lehetetlen volt pontosan megítélni, mindenesetre egy fának támaszkodva ültek, az állukat a mellkasukra eresztve, míg mindkét kézzel mellkasukhoz ölelték a karabélyukat. Etain biztosra vette, hogy ha elsétálna előttük, szempillantás alatt felébrednének és felpattannának.

Megállt a táborhely közepén, és körülnézett. Atin tőle nem messze ült, vezetékekkel és robbanóanyaggal körülvéve. Mielőtt letelepedett, levette az alfelét védő páncéllemezt, és azon szerelte össze a tölteteket. Niner őrködött, az egyik lábát lelógatva kuporgott egy vastag ágon, és időnként a fegyverének céltávcsövén keresztül megnézett valamit.

– Vajon meddig lát el vele? – kérdezte halkan a padavan.

Atin felkapta a fejét.

– Hogy milyen messzire? Jó látási viszonyok között harminc kilométerre – válaszolta elégedetten. – De ha rácsatlakozik egy hajó felderítőrendszerére... hát, ameddig csak akarja, Etain! – Rámutatott a karabélyára, aztán ismét az előtte lévő felderítődroidra fordította a figyelmét, amelybe már félig belegyömöszölte a fekete és fehér szalagból sodort robbanóanyagot. – Nézzen körül a DC-vel! Biztosítva van, de azért ne nyomjon meg semmit!

Etain a vállához emelte a fegyvert. Sokkal könnyebb volt, mint amilyennek a külseje alapján gondolta, és a céltávcsővel meglepően jól látott még a szürkületben is. Ugyanakkor nehezen tudta kirekeszteni a tudatából a látótérre vetített adathalmazt.

– A sisakból is így látnak ki? – kérdezte kíváncsian.

– Nagyjából.

– Felvehetem a sisakját? Szeretném megtudni, hogy milyen érzés viselni.

Atin kétkedve pillantott rá, de aztán csak rántott egyet a vállán.

– A páncélzatba épített rendszerek nélkül nem fogja megkapni az összes adatot, de eleget fog látni. A legmodernebb, csúcs minőségű holmi. Erre a küldetésre fejlesztették ki.

Etain a feje fölé emelte a sisakot, és úgy tartotta ott, mint valami furcsa koronát. Amint ráeresztette a fejére, a bezártság érzésétől és a fojtogató forróságtól majdnem rosszul lett, de összeszedte magát, hogy elviselje a kínzó körülményeket.

– Meleg van idebent – állapította meg fennhangon.

– Ha a védőöltözetet is viselné, kellemes volna – válaszolta Atin, azzal feltápászkodott, és belépett a padavan látóterébe. – Látja a vörös fénypontot a felső sarokban?

– Igen...

– Nézzen rá, és pislantson kétszer, minél gyorsabban!

Etain megtette, és ezzel elszabadította a káoszt. Nem látott mást, csak vonalak, számok és képjelek szaporán villogó összevisszaságát. Tudatában volt a zűrzavaron túli látványnak, de a szeme előtt táncoló adatok teljesen lekötötték a figyelmét.

– Ez a belső kivetítő – magyarázta Atin. – Valódi életmentő. Mindent közöl, amit tudnia kell a környezetéről.

– Nagyon zavaró. Maguk hogyan birkóznak meg vele?

– Hamar meg lehet szokni. Mi egész életünkben használtuk ezeket a rendszereket. Az agyunk kiszűri a pillanatnyilag szükséges információkat, valahogy úgy, mint amikor egy tömegben beszélgetünk valakivel, és csak az ő szavait halljuk.

Etain leemelte a fejéről a sisakot, mélyen beszívta a hűvös levegőt, és tovább kérdezősködött:

– És képesek úgy kommunikálni egymással, hogy egyetlen hang sem szűrődik ki a sisakból?

– Igen. Bizonyos hullámsávokon még a parancsnokaink sem hallanak minket. Azt hiszem, a klón gyalogosoknak erre nincs lehetőségük, de mi mások vagyunk.

– Ők másfajta kiképzést kapnak?

– Őket sokkal engedelmesebbnek nevelik, mint minket, már az első naptól kezdve. Mi pedig engedelmesebbek vagyunk, mint a mélységi felderítők. Ók majdnem olyanok, mint Jango volt.

Atin úgy beszélt magáról, mint egy használati tárgyról. Etain ezt kínosnak találta. Biztosan tudta, hogy bár ezek a fiatal férfiak ugyanúgy néznek ki, külön egyéniségek mindahányan, nem holmi különleges szobanövények vagy haszonállatok. Most már világosan értette, hogy a Köztársaságnak zord időszakot kell átvészelnie. Csak éppen azt nem tudta, hogy ezzel még hány kegyetlen intézkedést lehet megindokolni. Úgy érezte, az Erő ellen vétenek azzal, hogy így bánnak embertársaikkal, még akkor is, ha úgy tűnt, a klónok elégedettek ezekkel az állapotokkal.

Visszaadta a sisakot, és halkan megjegyezte:

– Kihasználjuk magukat, igaz? Valamennyi klónt.

– A katonák élete sosem könnyű – felelte Atin, és szemlátomást zavarba jött.

Tétován tapogatott egy vezetéket, és a homlokát ráncolta, mintha arra összpontosított volna. Az arcán végighúzódó sebhely sokkal rémisztőbbnek hatott így, hogy egy fiatal, sima arcba vésődött, és nem egy cserzett, ráncos ábrázatba, amely teljes életről mesélt. – De én szeretem a munkámat. Mi mást is tehetnék?

Etain fájdalmasnak és felkavarónak, de jónak érezte a kérdést. Tényleg, a klónok mihez is kezdtek volna, ha kiteszik őket a Nagy Hadseregből? Tétován kinyújtotta a karját, hogy együtt érzőn megszorítsa Atin karját, de nem markolt mást, csak sziklakemény páncéllemezt.

– Tudom, mi történt magával – mondta halkan. Erősen koncentrált, a lehető legpontosabban akart eljárni. Csak annyira akarta befolyásolni Atint, hogy megláttassa vele a helyes utat, de annyira nem, hogy eltorzítsa természetes érzéseit. – Ami a testvéreivel történt, az nem a maga hibája. Maga jó katona. De néha a körülmények összeesküsznek ellenünk.

Atin egy darabig mereven nézett maga elé, végül felemelte a fejét, és a vállát vonogatva kijelentette:

– Hát akkor mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy életben tartsam ezt a csapatot.

Az arcán semmi sem jelezte, hogy az apró lökés valóban az elfogadás felé tolta, de Etain kevésbé szaggatottnak érezte az Erőt körülötte. Biztosan tudta, hogy Atin meggyógyul, persze csak idővel. Csakhogy időből nem sok adatott a klónoknak, és ettől nyomasztó szégyenérzet szállta meg.

– Segíthetek valamit? – kérdezte bátortalanul.

– Beszerelheti a detonátorokat – válaszolta Atin, azzal rámutatott a bányatöltetekre, és átadott a parancsnoknak néhány vékonyka pálcikát, amelyek úgy néztek ki, mint az acél fogpiszkálók. – Megígértem Darmannek, hogy összerakom neki ezeket. Csúsztassa be a detonátorokat a szalag és a főtöltet közé!

– Mik ezek?

– Rögtönzött robbantóeszközök – felelte Atin. – Kiválóan megfelelnek csatornák és szellőzővezetékek felnyitásához. Ügyeljen, hogy szépen nézzenek ki! Darman kényes a holmijára.

A feladat aprólékos munkát igényelt, de egyszerű volt, és Etain gyorsan tanult. Egy darabig csendben üldögéltek, és bombákat gyártottak, ugyanolyan közönyösen, mintha qanababot fejtettek volna. „így megy ez – gondolta a padavan –, így leszel a béke őrzőjéből előbb katona, aztán orgyilkos...”

– Kérhetek egy szívességet? – szólalt meg váratlanul Atin, fel sem pillantva az előtte fekvő töltetről.

– Persze.

– Megnézhetem a fénykardját?

– Hát, megmutatta a fegyverét, ezek után úgy illik, hogy én is megmutassam az enyémet – válaszolta mosolyogva Etain, azzal elővette a markolatot, és a kommandós felé nyújtotta. Atin előbb gondosan beletörölte a kezét a védőöltözetébe, majd óvatosan átvette a markolatot, mire Etain hozzátette: – Ez a veszélyes vége, az pedig a kapcsoló.

Atin nem mutatott hajlandóságot arra, hogy bekapcsolja. Elmélyülten tanulmányozta a markolatot és annak mintázatát.

– Rajta! – biztatta Etain.

A fénykard hangos sistergéssel életre kelt. Atinnek a szeme sem rebbent. Egyszerűen csak újra és újra végignézett a ragyogó energiapengén, mintha hibákat keresett volna rajta.

– Nem érződik fegyvernek – mondta aztán olyan gyönyörű...

– Én készítettem – mormolta Etain.

Ettől már megváltozott Atin mindeddig szenvtelen arckifejezése. A kijelentés megpendített egy húrt benne, a műszaki eszközök rajongójában.

– Ez... valami lenyűgöző! – mormolta, nagyokat bólogatva.

Etain élvezte az elismerést. Kínosan érintette, ha a tiszteknek kijáró tisztelettel viszonyultak hozzá, ez a szinte elsuttogott, kurta mondat viszont mérhetetlenül jólesett neki. „Ezek szerint mégiscsak értek valamihez – állapította meg magában. – És valaki más is úgy gondolja, hogy ügyes vagyok.” A dicséret megadta neki a lökést, amire már oly régóta szüksége volt.

Atin kikapcsolta a kardot, és illő tisztelettel visszaadta a markolatot.

– Én azért jobban szeretem, ha messze vagyok az ellenségemtől – mondta megfontoltan. – A fénykard közelharcra való.

– Ha már a távolságról beszélünk, talán nem ártana gyakorolnom a tárgyak mozgatását – felelte Etain. – Az bármikor jól jöhet.

Folytatták a munkát, összeszerelték és egy halomba rakták a tölteteket. Etain hallotta, hogy Darman leváltja Ninert, és az Erőben is érezte a mozgásukat: a két tudat előbb közeledett egymás felé, néhány pillanatra szinte egybeolvadt, aztán ismét szétvált.

Az éjszaka folyamán Etain hol elaludt, hol pedig felriadt, és Guta-Nayt figyelte. Gondosan ügyelt, hogy ne nézzen felé, csakis az Erőn keresztül ellenőrizte. A weequay meg sem moccant, egy fa tövében ült, a térdét a mellkasához húzva. Néha elaludt, Etain ilyenkor tisztán érezte a mentális tevékenység hiányát, mintha csak egy növény lett volna ott. Aztán a weequay felébredt, és vad, erőszakos érzések kavarogtak benne, mint egy ugrásra kész ragadozóban.

Hajnaltájban, amikor világosodni kezdett, Etain megörült, hogy vége a nyugtalan, hosszú éjszakának. És Guta-Nay még ekkor is ott ült a fa tövében. Noha nem volt megkötözve, és látszólag senki sem törődött vele, nem próbált megszökni.

„Hát persze, hogy nem – gondolta Etain, és a gyomra görcsösen összerándult. – Retteg Hokantől. Velünk akar maradni. Mi vagyunk a jók, a civilizáltak...”

Megint elborzadt a saját könyörtelenségétől, és azon töprengett, hogy hol húzódik a határ a jó és a gonosz között. Feltápászkodott, és elsétált az ágakból, vízhatlan vászonból, valamint egy szemlátomást kézzel készített álcahálóból összetákolt sátorféleség mellett. Niner most teljesen egyértelműen aludt: az oldalán feküdt, a fejét a bal karján nyugtatva. Atin a kézi számítógépén olvasott valamit, Fi a tegnapi vacsora maradványait kanalazta. Amikor meglátta a parancsnokát, felé nyújtotta a tányérnak használt fémtálcát.

– Köszönöm, kihagyom – mondta megborzongva Etain. A húsdarabokon kicsapódott zsírcseppek sárgállottak, de ez Fit a legkevésbé sem zavarta. Úgy látszott, a katonák képesek bárhol elaludni, és bármit megenni...

Etain azzal próbálta nyugtatni magát, hogy amire készül, az nem lehet erkölcsi dilemma. Ő a felelős ezekért a katonákért, egyénként és Jediként egyaránt. Tartozik nekik annyival, hogy segít nekik életben maradni. Ráadásul megkedvelte őket. Törődött velük, érdekelte, hogy mi történik velük, és azt akarta, hogy Atin elég sokáig életben maradjon ahhoz, hogy legyőzze a démonait.

És neki módjában állt megtenni valamit, amire még ők sem voltak képesek.

– Jó reggelt – mondta, azzal a weequay vállára tette a kezét, és miután Guta-Nay kinyitotta a szemét, folytatta: – Guta-Nay nem érez félelmet. Most elmegy Ghez Hokanhez, és elmondja neki mindazt, amit megtudott. Felajánlja neki, hogy az életéért cserébe információkat ad a köztársasági katonákról. Elmondja neki, hogy a köztársaságiak a villát akarják megtámadni, mert azt hiszik, hogy Uthan ott bujkál.

Guta-Nay egy pillanatra elnézett a távolba, aztán feltápászkodott. Minden szó nélkül átvágott a bokrok között, és elindult keletnek, Imbraani irányába. Etain tudta, hogy ezzel a tettével elkezdett egy új, egy másik életet.

Két ujjával összeszorította az orrnyergét, szorosan lehunyta a szemét, és azon töprengett, hogy mi történt vele, és hogy Fulier mester mit mondana neki, ha még élne. Aztán hirtelen megérezte, hogy valaki figyeli.

Kinyitotta a szemét, és körülnézett. Darman ugyanazon az ágon tanyázott, mint korábban Niner, és most meredten nézte őt.

– Nehéz valakit a biztos halálba küldeni – szólt oda neki Etain, a kimondatlan kérdésre válaszolva.

A sisak miatt nem láthatta a kommandós arcát. Nem kellett a Jediképességeihez folyamodnia, így is tudta, mi jár Darman fejében: hogy ő egyszer talán a gondjaira bízott katonákkal is meg fogja tenni ugyanezt. A felismerés olyan erővel sújtott le rá, hogy elakadt a lélegzete.

– Majd megszokja – válaszolta csendesen Darman.

Etain nem felelt, csak megrázta a fejét. Biztosra vette, hogy sosem fogja megszokni.

Tizennegyedik fejezet

„A félelemmel nincs semmi baj mindaddig, amíg nem bénítja meg magukat. Ne szégyenkezzenek miatta. A félelem természetes vészjelző, életben tartja magukat, hogy harcolhassanak. Mutassanak nekem egy katonát, aki nem fél, és én mutatok egy bolondot, aki veszélyezteti az egész hajóját. És én nem tűrök meg bolondokat a flottámban.”

Adar Tallon admirális beszéde az egyik köztársasági tisztképző újoncaihoz

Hokan a neimoidi villájának teraszán állt, és töprengve nézte a kora reggeli napfényben fürdő őszi tájat. Túl sok levél volt még a fákon ahhoz, hogy a látvány elnyerje a tetszését. Odakint jártak valahol. Köztársasági katonák. Néhányan. De semmi esetre sem egy egész hadsereg.

Gyalogosan indult Uthan telepe felé, úgy számította, hogy kényelmesen sétálva tizenöt perc alatt eléri. Eszébe jutott, hogy kiváló célpontot nyújt egy mesterlövésznek, már ha az illetőnek olyan fegyvere van, amelynek lövedéke átüti a mandalori páncélt. Még így is úgy döntött, hogy tesz egy kisebb kitérőt, és átvág egy ligeten. Az útja utolsó szakasza egy alacsony kőfal mellett vezetett el, a telep hátsó részénél, aztán teljesen körbejárta a főépületet, mielőtt odaballagott az elülső homlokzatban lévő egyetlen ajtóhoz.

Feltűnő és ízletes csalit vetett ki. A bejárat előtt felsorakozott droidok meggyőzőnek hatottak. Külön hangsúlyt fektetett arra, hogy lassan, ráérősen szemlét tartson a gépkatonáknak, sőt elbeszélgetett velük a fegyvereikről. Ha valaki távolról figyelte – ellenséges harcos, kém vagy egy beszédes kedvű gazda –, értenie kellett az üzenetet.

Odabent viszont dr. Uthan várta, aki kezdte elveszíteni azt a bámulatos hidegvérét.

– Remélem, most költöztem utoljára! – mondta határozottan, és türelmetlenül dobolt az ujjaival az íróasztalának fényes fém felszínén. Az aktáit és az anyagait még most is kisebb-nagyobb ládák tucatjaiban tárolta. – A munkatársaimat rendkívüli módon fárasztja és idegesíti ez a hercehurca. És engem is.

Hokan elővette a kézi számítógépét, letette az asztalra, és előhívta belőle a telep holotérképét. A tervezők annak idején a „kocka a kockában” elvet követték. A felszín alatt szálláshelyek, raktárak és irodák vették körül a központi részleget. Ez utóbbi nyolc kisebb kamrából, valamint a közöttük elhelyezett laboratóriumból állt. A folyosók mennyezetébe bizonyos távközönként mozgatható páncélajtókat építettek, amelyeket ha leengedtek, légmentesen lezárták az adott szakaszokat.

Hokan úgy ítélte meg, hogy a létesítmény jól védhető. Ám tudta, hogy arra nem fog sor kerülni. Gondosan megtervezett nyomok vezettek Ankkit villájához, ahol ötven harci droid várta az idegeneket, illetve egy nagy halom robbanóanyag.

– Igen, doktor, többé nem kell költöznie – válaszolta. – Próbálja megérteni, miért csinálom. Egy kisebb kommandós egységgel állok szemben. Nem kezdtem hajtóvadászatba, mert az rengeteg időt és energiát emésztett volna fel, inkább úgy határoztam, hogy magamhoz csalom őket. Ez azt jelenti, hogy hagyományos gyalogos harcra kényszerülnek, amihez kevesen vannak. Az efféle csatákat a számok döntik el.

– Őszintén bevallom, nem igazán értem, hogy miről beszél.

– Ezt a telepet meg tudom védeni – magyarázta Hokan. – Van elég katonám és kellően nagy tűzerőm.

– Biztos benne?

– Semmiben sem lehetek biztos, viszont minden jel arra utal, hogy rendkívül kevés katonát küldtek ide. Például nyomát sem láttuk nagyobb szállítógépeknek. Aztán, robbanóanyagot zsákmányoltak egy kőfejtőből, hogy megsemmisítsék a tekleti adóállomást. Ha lett volna anyaguk, nem fárasztották volna magukat efféle akcióval.

– Csakhogy ez lehetett megtévesztő hadművelet is – mutatott rá a kétségbevonhatatlan tényre Uthan.

Hokan felnézett a holoképről, és a fejét ingatva válaszolt:

– A csaták során senki sem ismeri tökéletesen a helyzetet. Amint megszólalnak a fegyverek, a haditervek azonnal érvényüket vesztik. Igen, alaposan megfontolt becslések alapján dolgozom, mint minden parancsnok a történelem összes csatájában.

Uthan hűvösen méregette őt, és felvetette:

– Talán el kellene hagynunk a bolygót. Ha mozgunk, sebezhetőek vagyunk – felelte Hokan, és összefonta a karját a mellkasán. – Sebezhető lenne, amíg eljut az űrkikötőig. Aztán még sebezhetőbb lenne, ha megpróbálná elhagyni a Qiilurát, mivel egy köztársasági hadihajó állomásozik a közelben. Ráadásul nem kommunikálhatunk máshogy, csak kis hatósugarú adó-vevőkkel, illetve egy rakás droid közvetítésével. Nem, itt maradunk és várunk.

Uthan a jobbjával a mögötte lévő helyiségek felé intett, és megkérdezte:

– Ha betörnek ide, és itt fognak harcolni, mi lesz az anyagaimmal? Mi lesz a személyzetemmel? Ez az öt mikrobiológus és genetikus a Konföderáció legjobb tudósai. Bizonyos értelemben véve fontosabbak, mint a már előállított bioanyag. Ha minden mást elveszítünk is, velük újra elkezdhetjük a munkát.

– Számukra az utazás ugyanolyan veszélyes, mint önnek.

– Értem.

– A telep építésekor ön rendkívül szigorú biztonsági intézkedéseket írt elő.

Tudnia kell, hogy a létesítmény jól védhető.

Uthan az előtte derengő holoábrát tanulmányozta. A háromdimenziós kép hidraulikus páncélajtókat ábrázolt, kamrákba épített kamrákat, és háromszoros szűrővel ellátott szellőzőrendszereket.

– A biztonsági intézkedések arra szolgálnak, hogy semmi se szökhessen ki innen – mondta végül. – És nem arra, hogy megállítsák az esetleges betolakodókat.

– Azt mondta, a nanovírus csak a klónokra nézve halálos...

Rövid szünet következett, az a fajta szünet, amit Hokan nem szeretett.

Szótlanul várt. Merőn bámulta a nőt, és csalódottan állapította meg, hogy most először megjelennek rajta a nyugtalanság jelei. De türelmesen várta, hogy Uthan folytassa. Akár egész nap várt volna, ha kell.

– Olyan lesz – bökte ki végül a doktornő.

– Azt mondta, hogy aki nem klón, az... milyen kifejezést is használt? Rosszul érezné magát a vírustól?

– Igen.

– Mennyire rosszul, ha már ennyit dolgozott azon, hogy idebent tartsa?

– Nagyon rosszul.

– Halálosan rosszul?

Valószínűleg igen – vallotta be végre Uthan. – Minden attól függ, hogy a fertőzött alany génállománya tartalmaz-e bizonyos sorozatokat...

Hokannel ritkán esett meg, hogy elbizonytalanodott, de most megtörtént. Nem azért, mert kellemetlenül közel került egy veszedelmes vírushoz. Hanem azért, mert hazudtak neki, márpedig ő a hazugságra erőszakkal szokott válaszolni. Csakis azért tétovázott, mert egy nővel állt szemben. De éppen csak néhány pillanatig tétovázott. Aztán előrehajolt, megmarkolta a díszes, elegáns gallért, és annál fogva felrántotta Uthant az asztalra.

– Soha ne hazudjon nekem! – morogta vészjósló hangon.

Az arcukat alig néhány centi választotta el egymástól. Uthan reszketett, de nem pislogott.

– Vegye le rólam a kezét – mondta meglepően higgadt hangon.

– Van még valami, amit nem mondott el nekem?

– Nincs. A munkám részleteit nem kell ismernie. Úgysem értene sokat belőlük.

– Ha van még valami, amit tudnom kell? Ez az utolsó esélye, hogy elmondja!

– Nem, nincs más – jelentette ki Uthan a fejét rázva. – Izolálnunk kell a vírus bizonyos részeit, hogy kizárólag klónokat támadjon meg. Ezzel akad még némi problémánk. A klónok emberek. A humanoid fajok génjeinek többsége teljesen azonos. Ez alól maga sem kivétel.

Hokan néhány pillanatig még tartotta a nőt, aztán visszalökte a székére. Tisztában volt azzal, hogy le kellene lőnie. A személyzetének tagjai ettől sokkal engedelmesebbek lennének. Csakhogy a tudása kincset ért. Emiatt hagyta életben, nem azért, mert nő ezt biztosan tudta.

– Akkor most jól figyeljen rám – mondta, és hirtelen kínos érzései támadtak.

– Mindez azt jelenti, hogy egy olyan fegyveren ülünk, ami ugyanolyan könnyedén végezhet velünk, mint az ellenségeinkkel. Ez jelentősen lekorlátozza a lehetőségeinket. – Ismét a holoképre fordította a tekintetét, és a mutatóujjával rábökött a létesítmény közepére. – Biztos abban, hogy a vírus nem szökhet ki innen?

Uthan őt bámulta, nem a fényábrát, és lerítt róla, hogy gondolatban máshol jár. Hokan pattintott az ujjával, és a térképre mutatott.

– Ébresztő, doktor! Kapja össze magát!

– Az... az ott a főlabor – magyarázta Uthan. – Teljesen zárt, nyilvánvaló okokból. Arra gondolok, hogy egy időre behúzódhatnánk oda.

– Jobban szeretném, ha maga és a bioanyag nem ugyanott lennének – válaszolta a fejét ingatva Hokan. – Sőt még jobb volna, ha maga és az asszisztensei máshol lennének. Utálom, ha minden tojás egy kosárban van. Igen, ez lesz a legjobb. Elkülönítem magukat. Ebben az esetben, ha a köztársaságiaknak sikerül is betörniük ide, nem tudnak egy csapással mindent megsemmisíteni. Ha eliminálnak egy elemet, még mindig megmenthetjük a többit, akár a személyzetet, akár az anyagokat.

– A vírusminták tárolására csakis a főlabor alkalmas, a többi helyiség nem.

– Rendben, a veszélyes anyagok maradhatnak a főlaborban. Maguk meg egymástól minél messzebb várakozzanak!

– Jó – egyezett bele Uthan –, ha nincs más megoldás.

– Pillanatnyilag ez a legjobb – felelte Hokan. – Készüljenek fel!

– Gondolja, hogy sor kerül rá? – kérdezte bizonytalanul a doktornő. – Egy csatára?

– Nem, itt nem. De ha mégis, itt van a legtöbb esélyem a győzelemre.

– Gyakorlatig egy bombán ülve fog harcolni – jegyezte meg Uthan.

– Így van – ismerte el Hokan –, a maga bombáján. Es mindketten rajta ülünk, ami arra ösztönöz majd minket, hogy minden erőnkkel megakadályozzuk a robbanást, nemde?

– Azt hiszem, hogy maga egy veszedelmes és vakmerő ember – mondta halkan Uthan.

– Maga pedig szerencsés, amiért a szeparatisták szemében képviselt értéke miatt viszonylagos védettséget élvez – vágott vissza Hokan, és kihúzta magát.

A nő talán bocsánatkérést várt, de ő nem látott rá okot. Miféle tudós az, aki egy probléma megoldásánál nem veszi figyelembe az összes felmerülő lehetőséget? Hanyag, megbocsáthatatlanul hanyag. – Ha akarja, adok maga mellé egy droidot segítségnek.

– Inkább ne – tiltakozott Uthan tudom, mennyire óvatosan bánnak a törékeny tárgyakkal.

Hokan kikapcsolta és zsebre vágta a számítógépét, aztán minden további szó nélkül kisétált az irodából.

A folyosón nyomban odasietett hozzá egy droid.

– Hurati százados megérkezett, uram – jelentette. – Egy foglyot és egy látogatót hozott magával. Azt mondja, mindkettő esetében felülbírálta az ön utasítását, uram.

Hokan egyből arra gondolt, hogy talán mégsem kellett volna előléptetnie a fickót. Ám azt nem tagadhatta, hogy Hurati értelmes. Nyilván megvolt az oka arra, amit tett.

Hokan úgy határozott, hogy előbb meghallgatja az érintetteket, és csak aztán dönt a sorsukról. Amikor a bejárat előtt álló droidok félrehúzódtak, hogy átengedjék, megpillantotta Huratit, aki mellett két alak ácsorgott. Az egyik egy trandoshai zsoldos volt. Tüntetően hordozta a szakmája jellegzetes fegyverét, egy sorozatlövő részecskevetőt. A másikat Hokan jól ismerte: Guta-Nay állt ott, az ő volt tisztje.

– Fo... fontos info... információim vannak – dadogta idegesen a weequay.

– Reménykedj, hogy valóban fontosak legyenek! – válaszolta ridegen Hokan.

Most, hogy már nem számíthattak a weequayre, mint teherhordóra, Ninerre nehéz döntések vártak. Kedvetlenül nézegette a földre kirakott fegyvereket és szerszámokat. Eléggé meglepődött attól, hogy mennyi mindent sikerült magukkal cipelniük, és meg kellett fontolnia, hogy mit vigyenek tovább.

– Még mindig eláshatjuk a holmi egy részét a célpont közelében – vetette fel Fi.

– Két út, kettős kockázat – felelte kurtán Niner.

Atin felkapta az egyik részecskevetőt. Ezt a fegyvert a világért sem hagyta volna itt.

– Ha be kell mennem arra a telepre – jelentette ki –, ez mindenképpen nálam lesz.

– Nem bízol a köztársasági cuccokban? – érdeklődött Fi.

– Ha a felszerelésről van szó, nincs helye a sznobizmusnak – válaszolta Atin.

– Csak aztán nehogy beszorulj valahová! – intette vigyorogva Fi.

Niner igazat adott Finek. A hátizsák, a DC és annak toldalékai, a nehézlöveg alkatrészei... máris túl sokat kellett szállítaniuk. Nem akarta hangosan kimondani, de két osztag munkáját próbálták elvégezni. Sok mindent itt kellett hagyniuk.

– Rám is számíthatnak – szólt közbe Etain. – Elég sokat elbírok.

Niner végigmérte a fiatal lányt. Megviselt volt, gondozatlan és falfehér, úgy tűnt, mindjárt összeesik. Egészében véve olyannak nézett ki, mint aki egy konzervdobozt sem bír el.

– Csak kérdezzék meg Darmant! – tette hozzá Etain, a kommandósok kétkedő pillantásai láttán.

– Igaz ez, Darman? – kérdezte Niner a sisakrádión keresztül.

Darman a fán ülve őrködött, de most lenézett a padavanra, és magabiztosan válaszolt:

– Erős, mint egy bantha, őrmester! Nyugodtan pakoljátok meg!

Így már szétoszthatták az E-Web egységeit, ami fejenként egy-egy súlyos alkatrészt és több, szintén súlyos energiacellát jelentett.

– Rendben, íme, az A-terv – vágott bele a tájékoztatóba Niner, és előhívott egy holotérképet a kézi számítógépéből. – A legközelebbi indulópont ebben a facsoportban van, alig egy kilométerre a teleptől. Odamegyünk, és elindítunk két felderítődroidot, hogy jól lássuk a telepet és a villát is. Szükség eseten visszajövünk az itt hagyott felszerelésért. Ez oda-vissza két kilométer. Nem sok, de nappal van, és valószínűleg keresnek minket.

– Én akkor is vállalom – szólt közbe Atin. – Szükségünk lesz a holmira.

– Folytassa az A-terv ismertetését! – kérte Etain.

– Aztán, ahogyan megbeszéltük, bejuttatunk egy robbanóanyaggal töltött droidot a villába, és robbantunk. Fi tűz alatt tartja a telep hátsó részét, Darman bekopog a főbejáraton, majd Atin és én bemegyünk. Ha nem tudjuk bejuttatni a droidot a villába, le kell kötnünk a bádogfickókat egy megosztott támadással... Ez már a B-terv.

Etain nyugtalanul rágcsálta az alsó ajkát, és a fejét csóválva megjegyezte:

– Lehetetlennek tűnik.

– Egy szóval sem állítottam, hogy jók az esélyeink – válaszolta Niner.

– És én droidok ellen nem sokat érek – fűzte hozzá a padavan.

– De igen, ha magánál lesz ez – jelentette ki Atin, és a lány elé tartotta a trandoshai részecskevetőt. – A fénykard igazán szép fegyver, de nem óhajtunk túl közel kerülni az ellenséghez, ugye? Ennek közepes lőtávolságból is kellemes a szórása, ami azt jelenti, nem kell mesterlövésznek lennie ahhoz, hogy használhassa. És szép nagyot szól.

Etain átvette a fegyvert, gondosan megvizsgálta, és a vállához emelte.

– Még sosem lőttem ilyennel – mondta félhangosan. – De ígérem, hamar megtanulok bánni vele.

– Ezt nevezem harci szellemnek, hölgyem! – vágta rá elégedetten Fi.

– És tudniuk kell, hogy képes vagyok tárgyakat mozgatni. Nem csupán hordozni azokat.

– Mozgatni?

– Az Erővel – magyarázta Etain.

– Aha, hát az igazán ügyes! – helyeselt bólogatva Fi.

Niner, hogy elhallgattassa Fit, belecsapott egy teli energiacellát a kezébe, majd Etainhez fordult:

– Valószínűleg szükség lesz önre, hogy együttműködésre bírjuk Uthan doktort. A legrosszabb esetben nyugtatót adunk be neki. De jobban szeretném, ha a saját lábán járna. Ahhoz nincs kedvem, hogy még őt is cipeljem.

– Van C-terv? – érdeklődött Etain.

– Az a szép az ábécében, hölgyem – felelte vigyorogva Fi –, hogy sok-sok betűből válogathatunk. Szépen végigmegyünk az egészen, és...

– Hallgass már el, Fi! – förmedt a társára Niner.

-Hát... mond valamit – jegyezte meg bizonytalanul Etain, azzal hirtelen megpördült, és az aljnövényzetet fürkészve felkiáltott: – Jinart?

Pillanatokkal később a gurlanin kisiklott a bokrok közül, aztán négylábú, fekete ragadozóvá alakulva, óvatos léptekkel átvágott a fegyverek között, közben folyamatosan szimatolt.

– Mutassátok meg, mit kell elvinnem! – mondta, miután alaposan megvizsgálta a szétterített felszerelést.

– Elbírsz három droiddal? – kérdezte Atin.

– Mindegyik bomba?

– Nem, csak az egyik. A másik kettő csupán kamerát hordoz.

– Rendben. Magyarázzátok el, mit akartok csinálni, miután eléritek a...

– ... az indulópontot – segített Niner.

– Azt.

Az erdősáv szélén haladtak. Ezzel ugyan kisebb kitérőre kényszerültek, de így töltötték a lehető legkevesebb időt nyílt területen. Niner észrevette, hogy Etain – még most is küszködött azzal, hogy a nevén szólítsa a parancsnokát – folyton Darman közelében marad. Úgy tűnt, vonzódik hozzá. A többiekkel is udvariasan beszélt, és tisztességesen viselkedett, de Darmant elég feltűnően kedvelte. Látszott az arcán. És csak úgy sugárzott belőle az aggodalom. Niner úgy helyezkedett, hogy közelebb legyen hozzájuk, és elkapott néhány mondatot a kettejük beszélgetéséből.

– Hogyan bírta el az egész E-Webet egyedül? – csodálkozott a lány.

– Fogalmam sincs – felelte Darman. – Egyszerűen csak vittem és vittem. Ennyi.

Skirata sokszor elmondta, hogy a Jedik remek népség, de nem barátkoznak senkivel. Ám Niner tapasztalatból tudta, hogy ez a fajta hozzáállás hamar megváltozik, ha elkezdenek röpködni a sugárnyalábok. Most még nem akarta megkérdezni Darmantől, hogy mire megy ki a játék. Egyelőre nem.

Hamarosan elérték az erdősáv végét. Száz méter széles mező terült el előttük, amit derékig érő, sűrű fű borított. Fi előrement felderítőnek. Ahhoz már nem maradt elég erejük, hogy átkússzanak a nyílt területen, de mert úgysem járt a környéken senki, aki kiszúrhatta volna őket, mélyen lekuporodva gyalogoltak át a sávon. Niner hátizmai fájdalmas görcsökkel tiltakoztak a megterhelés ellen. Nem számított, milyen kiváló erőnlétnek örvendett, az elmúlt napok során minden ésszerű határon túlra hajszolta magát, és az ilyesmit sosem lehetett büntetés nélkül megúszni.

Mire elérték a ligetet, eljött az idő, hogy beadjon magának egy fájdalomcsillapítót. Levette a bal karját védő páncélhüvelyt, és szétnyitotta a védőöltözetét. Nem vesztegette az időt arra, hogy vénát keressen, egyszerűen a bicepszébe döfte a tűt.

– Ismerem az érzést – szólt oda neki Darman, azzal ledobta a zsákját, leült a földre, és kinyújtotta a lábát. – Valaki benyomott már stimulánst?

– Egyelőre nem – válaszolta Niner. – De azt hiszem, indulás előtt egy órával mindenkinek be kéne nyomnia egyet, hogy száz százalékosak legyünk. – Etainre pillantott, és azon töprengett, hogy a lány hogyan nézne ki, ha egy hétig rendesen aludna és enne. Jelenleg aggasztóan törékenynek látszott, noha derekasan küzdött, hogy tartsa magát. Niner bólintott, és hozzátette: – Önnek is, parancsnok. Különösen önnek. A Jedik használnak stimulánsokat?

– Egészen pontosan mire is jók? – kérdezett vissza a padavan.

– Egy adag stimuláns egyenértékű tízórai mély, nyugodt alvással és négy étkezéssel – magyarázta Niner. – Amíg nem múlik el a hatása.

– Nekem az Erőből kéne merítenem, hogy megőrizzem az álló képességemet – felelte Etain –, de azt hiszem, most még az Erőnek is jól jön egy kis támogatás. Engem is számítsanak bele.

A padavan azzal leült, maga alá húzta a lábát, a karját a combjára eresztette, és lehajtotta a fejét. Talán meditálni kezdett. Niner kikapcsolta a sisakja külső hangszóróját, és megszólalt:

– Darman, ugye, a lány nem fog ránk roskadni? Többet már nem bírunk el.

– Csak akkor roskad össze, ha meghal – jelentette ki magabiztosan Darman.

– Higgy nekem, sokkal keményebb, mint amilyennek látszik.

– Hát remélem is! – dörmögte Niner, és témát váltott. – Akkor most lássuk, mire megyünk a felderítődroidokkal.

Jinart közölte, hogy talált két magaslati helyet, amelyek alkalmasnak tűnnek a kamerák elhelyezésére. Az egyik egy tanyaépület ereszének sarka volt, ahonnan jó rálátás nyílt a telepre, a másik egy fa, amelynek ágai közül a villát lehetett szemmel tartani. A harmadik gépezet, amelyet Atin telerakott robbanószalaggal, óvatosabb elhelyezést igényelt. Jinart felegyenesedett, és lekuporodott a hátsó végtagjaira, közben a hasán jókora zsebféleség alakult ki, mint amilyeneket a szakácskötényeken lehet látni.

– Normális esetben a kicsinyeimet hordozom ebben – közölte kissé bánatosan, azzal mindhárom fémgömböt belesüllyesztette a zsebbe. – Gyalázat, hogy fegyvert dugok bele! Viszont, ha nem segítek nektek, talán soha többé nem lesz lehetőségem gyermeket nevelni. így aztán azt hiszem, mégiscsak helyénvaló, hogy erre a célra használom.

Ninert, mint korábban mindig, ezúttal is lenyűgözte a gurlanin. Minél többször találkozott a teremtménnyel, annál inkább rájött, hogy milyen keveset tud róla. Remélte, hogy egy szép napon talán lesz alkalma jobban megismerkedni ezzel a furcsa néppel.

Egy standard óra maradt délig. Atin elővette az élelem tartalékát és az evőlapját. Rátette a keskeny fémtálcára valamennyi tápkockáját, feltartotta, és fennhangon megkérdezte:

– Kinél mennyi maradt?

– Nálam félnapi adag – felelte Fi.

– Nálam is – közölte Niner.

Darman belenyúlt a zsákjába, és előhúzott egy emberfej méretű csomagot.

– Egy napra elegendő kocka és ez a szárított kuvara – mondta, és meglengette a szövetzacskót. – Dobjuk be ezt és két kockát, mielőtt belevágunk. Ha elhúzódik a dolog, úgysem lesz időnk enni. Ha pedig nem sikerül, nehogy már éhesen haljunk meg!

– Erre szavazok – jelentette be Atin.

Niner meg akarta kérdezni Etaint, ám a padavan továbbra is a szemét lehunyva, a kezét az ölében nyugtatva üldögélt. Darman a szájára nyomta a mutatóujját, és megrázta a fejét.

– Ne zavard – suttogta alig hallhatóan meditál!

Niner remélte, hogy a parancsnokuk valóban új erőre kap ebben az elmélyült állapotában. Szükségük volt rá. Még egy teljes osztag kellett volna a küldetés végrehajtásához.

– Tíz másodperc van hátra az életedből – jelentette ki Ghez Hokan. Elővette a halott Jedi fénykardját, és a kék energiapenge sisteregve életre kelt. – Beszélj!

Guta-Nay a szokottnál is ostobábbnak vagy inkább bódultnak tűnt. Éppen csak egy pillantást vetett a fénykardra, és belekezdett:

– Elfogtak a katonák. Megszöktem.

– Köztársasági katonák? Emberek?

– Igen. Elkaptak, és velem cipeltették a holmijukat.

Hokan kikapcsolta a fénykardot, és bólogatva megjegyezte:

– Nyilván rájöttek, hogy miben vagy tehetséges. Hogyan szöktél meg?

– Aludtak. Nem figyeltek rám. Eljöttem.

– Hányan vannak?

– Négyen. És a lány.

– Lány?

– Neki is van ilyenje – felelte Guta-Nay a fénykardra mutatva.

„Tehát valóban van velük egy Jedi” – állapította meg magában Hokan, és tovább faggatózott:

– Csak négyen?

– Van egy másik csapat – válaszolta a weequay, és eltöprengett néhány pillanatra, valószínűleg azért, hogy felidézzen magában egy szót, majd kibökte: – Osztag.

– Aha, ezek szerint két osztaguk van. Nyolc katona. Egybevág azzal, amit eddig sejtettünk – dörmögte Hokan, azzal Huratihoz fordult: – És a mi trandoshai barátunk?

– Azt mondja, uram, hogy nagyon ideges, amiért zavarok keletkeztek az üzletmenetében – jelentette Hurati. – Emiatt ő és három társa felajánlják a szolgálataikat. Szívesen segítenek nekünk a probléma felszámolásában.

– Mondd meg neki, hogy köszönettel elfogadom az ajánlatukat – mondta Hokan, azzal ismét a weequayre irányította a figyelmét, és ráförmedt: – Most nagyon figyelj, és erőltesd meg az agyadat! Mondták, hogy mit fognak csinálni? Hogy hová mennek?

– A villához – felelte Guta-Nay.

„Milyen kiszámítható mindenki...” – gondolta Hokan. A helyiek bármit eladtak egy kevés pénzért, akár a saját lányukat is, vagy gondolkodás nélkül feljelentették a szomszédaikat. Hokan félig-meddig számított rá, hogy a csali túl feltűnő lesz.

– Eddig jól csináltad – mondta most beszélj a felszerelésükről!

– Sugárvetők. Robbanóanyagok – válaszolta Guta-Nay, és a kezét széttárva hozzátette: – Ilyen nagy fegyverek. És páncélt viselnek, a kesztyűjükben penge van.

– Hogy néz ki a páncél?

– Mint a magáé.

– Hogy érted azt, hogy mint az enyém?

Guta-Nay a fejére bökött, és T-alakot mutatott az ujjaival.

– A sisakja.

Hokan ezt nem egykönnyen fogta fel. Tudta Guta-Nayről, hogy egy ostoba félállat, de a leírása teljesen egyértelműnek tűnt.

– Azt állítod, hogy mandalori páncélt viselnek? – kérdezte megrökönyödve.

– Aha... azt.

– És teljesen biztos vagy benne?

– Igen.

– Van még valami? – érdeklődött Hokan, és azon tűnődött, miért is várt értékelhető, normális válaszokat ettől a nyomorulttól. – Valami szokatlan?

Guta-Nay úgy összpontosított a kérdésre, mintha az élete függött volna tőle, holott nem így állt a helyzet. Hokan már eldöntötte, hogy végez vele.

– Ugyanúgy néznek ki – bökte ki végül.

– A páncéljuk?

– Az is, meg ők is. Ugyanolyan az arcuk.

Hokan végre mindent megértett. Guta-Nay olyasmit írt le, mint amiről dr. Uthan beszélt: katonák, teljesen azonos külsejű katonák, a végtelenségig engedelmes katonák – klón katonák.

Azt azonban nem tudta elhinni, hogy klón katonák képesek efféle hadműveletre. És őt megfosztották a legjobb fegyvertől, amelyet bevethetett volna ellenük, mert a jelenlegi állapotában mindenkit megölt volna, Uthant és az asszisztenseit is beleértve.

Viszont valószínűleg csak nyolc harcossal nézett szembe, míg neki közel száz droid állt a rendelkezésére.

– Hurati! Hurati! – kurjantotta türelmetlenül.

A fiatal százados egy ugrással előtte termett, és tisztelegve megkérdezte:

– Mit óhajt, uram?

– Azt hiszem, kettős támadás várható. Két osztag van, és nehezen tudom elképzelni, hogy az egyik nem támadja meg a villát, amíg a másik megrohamozza a legfeltűnőbb célpontot. Osszák meg a droidszakaszokat a két helyszín között!

– Ön is ezt tenné, uram, ha két osztaga lenne? – kérdezte óvatosan Hurati. – Nem koncentrálná az erőit?

– De igen, ha tudnám, hogy a célpontjaim egy helyen vannak – magyarázta Hokan. – Ők viszont nem tudhatják, hogy melyik helyszínen mit találnak. És éjszaka fognak támadni, mert vakmerők ugyan, de nem bolondok. – Megrázta a fejét, és tűnődve hozzátette: – Ki gondolná, hogy a klónok alkalmasak az efféle műveletekre? Uthan azt mondta, hogy csak ágyútöltelékek.

– Egy Jedi is van velük, uram – jegyezte meg Hurati. – Talán ő dolgozza ki a taktikájukat.

Hokan érdekesnek találta az ötletet, eltöprengett rajta néhány pillanatra, aztán ráeszmélt, hogy Guta-Nay továbbra is várakozva mered rá. A fickó szokásával ellentétben teljesen egyenesen állt, és a félelem legcsekélyebb jele sem látszott rajta.

– Nos? – vetette oda neki Hokan.

– Elmondtam, amit tudtam. Életben hagy?

Hokan ismét aktiválta a fénykardot, és kitartotta oldalra, nagyjából a válla magasságban.

– Természetesen, nem – válaszolta, és előrelendítette a fegyvert. – Nem tenne jót a morálnak.

Tizenötödik fejezet

„És hogyan indokoljuk meg azt, amit most teszünk? Embereket tenyésztünk, akiknek nincs választási lehetőségük, nincs szabadságuk, és mindezt azért, hogy harcoljanak és meghaljanak értünk. A cél minden esetben szentesíti az eszközt? Hová tart a társadalmunk? Hol vannak az eszményeink, és mi lesz velünk nélkülük? Ha továbbra is csak az eredményt tekintjük irányadónak, hol húzzuk meg a határt? Mi fog megkülönböztetni minket azoktól, akiket gonosznak tartunk? Én nem ismerem a válaszokat ezekre a kérdésekre, mesterek. Hát ti?”

Bardan Jusik Jedi-padavan,

a Jedi Tanácshoz intézett beszédében

Etain hirtelen megvonaglott, mintha azt álmodta volna, hogy zuhan. Kinyitotta a szemét, és mereven nézett előre.

– Meghalt – suttogta rekedtes hangon.

– Kicsoda? – kérdezte Darman, aki mindeddig szótlanul figyelte a meditáló padavant, és aggódott amiatt, hogy mi lesz vele a közelgő csatában. Félt miatta, és őt is féltette. Egyaránt bizonyulhatott hátráltató tényezőnek és rendkívül értékes társnak.

– Mi a baj, Etain?

Niner olyan tekintettel nézett Darmanre, mintha azt akarta volna sugallni, hogy a társa túlságosan közel került egy tiszthez, függetlenül attól, hogy a tiszt miféle parancsot adott. Aztán ismét lehajtotta a fejét, és tovább olvasta a kézi számítógépe adatait.

– Guta-Nay – mondta lesújtottan Etain, és tétován megdörzsölte a homlokát.

– Megéreztem az Erőben.

Fi kinyitotta a száját, de Atin zordon pillantása láttán csendben maradt.

Darman szigorú tekintettel nézett rájuk, hogy mindkettőjüket elhallgattassa. Kíméletesen akarta megvitatni a dolgot, és úgy gondolta, jobb lesz, ha ő beszél a lánnyal.

– Hokan előbb-utóbb megtalálta volna – kezdte, mélyet sóhajtva. – Ha a weequaynek sikerült megtévesztenie őt a célpontunkat illetően, legalább jóvátette valamennyire a vétkeit.

– Darman... – felelte Etain – megöltem őt. Ugyanúgy én öltem meg, mintha levágtam volna a fejét.

– Maga mondta, hogy a fickó meg akarta erőszakolni! – szólt közbe meglepően ingerülten Fi. – Nem fog hiányozni senkinek.

– Hallgass, Fi! – próbálkozott ismét Darman. – A végén segített, hogy mások életben maradjanak.

– Hát igen, mi... – állapította meg Fi.

Darman megpördült, és ráförmedt a társára:

– Nem fognád be végre?

– Mindketten hallgassatok! – avatkozott közbe Niner. – Mindannyian fáradtak vagyunk és ingerlékenyek. A haragotokat tartogassátok az ellenségnek!

Darman váratlan és erős vágyat érzett, hogy megmondja Finek: szálljon le Etainről, főleg azért, mert nem tud róla semmit. Heves késztetés szállta meg, hogy védelmébe vegye a parancsnokukat, és ettől furcsa módon zavarba jött.

Végül erőt vett magán, és a padavan felé fordulva kijelentette:

– Tényleg így állunk, Etain. Egyvalaki élete másokért.

– A cél szentesíti az eszközt, igaz? – dünnyögte Etain, azzal egy lendülettel felállt, és emelt hangon megkérdezte: – És hányadán állunk magukkal? Mi lesz, ha holnap olyan helyzetbe küldöm magát vagy Fit, vagy bármelyiküket, amelyből nem keverednek ki élve?

Etainen látszott, hogy kiborult. Látszott az arcán, és abból, ahogy ökölbe szorította azt a vékony, csontos, sebhelyekkel teli kezét. Darman is felállt, és elindult a liget széle felé ballagó lány után.

– Minket erre teremtettek – mondta halkan, miután utolérte. Mert ez volt az igazság, nem? Elvégre, ha valakinek nem lett volna szüksége katonákra, teljesen megbízható katonákra, ő és a társai nem is léteznének... De pillanatnyilag nem így érezte. A padavan reakciója arról beszélt neki, hogy téved, és hirtelen maga előtt látta Skiratát, amint itallal a kezében, könnyezve motyogja: „Szegény fiúk! Hát miféle élet a tiétek?” Mélyet lélegzett, és folytatta: – Etain, mindannyian azt tesszük, amit tennünk kell. És igen, egyszer megtörténhet, hogy olyan parancsot ad nekünk, amivel a halálba küld minket.

– Minket?

– Katonákat. Klónokat. Tudom is én...

– Talán így lesz, de azon a napon, amikor ezt ellenérzés nélkül elfogadom, többé nem leszek méltó arra, hogy Jedi legyek.

– Világos – felelte Darman. – Megértem.

– Mondja, mit érez, amikor megöl valakit?

– Még sosem volt időm, hogy elgondolkodjak erről – válaszolta Darman. – A Geonosison megölték a testvéreimet, és engem is megpróbáltak megölni. Ők nem olyanok voltak, mint mi.

– És mi lenne, ha olyan valakire kellene lőnie, akit ismer?

– De maga nem ismerte Guta-Nayt, és ő nem volt olyan, mint maga vagy éppenséggel én – magyarázta Darman, és fogalma sem volt, hogy a parancsnoka hová akar kilyukadni. Azt világosan látta, hogy Etain számára a gyilkolás újdonságot jelent, és óhatatlannak tűnt, hogy problémái legyenek, mire túlteszi magát a dolgon.

– Nézze, hölgyem, az osztagnak az kell, hogy ön higgadt legyen és éber! Erre gondoljon!

Darman azzal sarkon fordult, és visszatért a társaihoz, akik időközben felvették a sisakjukat, hogy maguk között megbeszélhessék a parancsnokukkal támadt gondjukat. Etain nem adott parancsot nekik, és nem is ordítozott velük. De néha egyetlen pillantás is közvetíthet komoly üzenetet. Darman remélte, hogy Fi az imént megértette, mit akart tudatni vele, vagyis hogy hagyja békén a parancsnokot. A jelekből ítélve megértette; amint Darman a közelébe ért, feltartotta a kezét, mintha megadná magát. És ezzel mindketten ejtették a témát.

Darman ugyanakkor tudta, hogy Ninernek igaza van. Az elmúlt napok során elfáradtak, az idegeik pattanásig feszültek. Hogy lefoglalják magukat, újra és újra ellenőrizték a fegyvereiket.

„Még sosem harcoltunk egy osztagként...”

Valószínűleg mind a négyen erre gondoltak. Darman szétszedte a feszítővel kombinált faltörőt, majd újra összeszerelte, aztán ellenőrizte a kézi pumpa nyomásteljesítményét. A szerszámhoz többféle karomkészlet járt, és mert rendelkezésükre álltak az épület részletes tervrajzai, pontosan tudta, hogy melyikre lesz szüksége, és melyiket hagyhatja itt. Nyolctonnás erő rejtőzött benne, ami azt jelentette, hogy ha a töltetekkel nem sikerül kinyitniuk az ajtókat, ezzel a géppel biztosan boldogulni fognak.

Darman a vágót is kedvelte, de a Geonosison a páncélajtókat hőszalagokkal nyitották ki, és annak új változata még hatékonyabbnak bizonyult. A két szálból összesodort anyagban a detonáció nyolcezer méter per másodperces gyorsasággal terjedt, elég gyorsan ahhoz, hogy átvágja a páncélt: a gyors belépés ennél gyorsabb már nem is lehetett volna.

Nem kellett csendben tevékenykedniük – az ellenség napok óta tudta, hogy támadni fognak.

– Hoppá, adás van! – hadarta hirtelen Niner, és sietve a fejére húzta a sisakját. Darman még több lépés távolságból is hallotta a csipogást.

– Jinart elhelyezte az egyik kamerát – jelentette be Niner. Amit látott, csakis ő láthatta, és gyors fejmozdulataiból ítélve érdekesnek találta. A többiek követték a példáját.

– Ezek meg mit művelnek? – csodálkozott Darman, miután meglátta, hogy ezekben a pillanatokban egy droidszakasz vonul be a telep kapuján. A villa felől érkeztek, méghozzá élénk iramban menetelve. – Úgy látszik, visszatértek a laboratóriumhoz.

Jinart egy épület sarkára rakta a kamerát, és ráirányította a főépületre. Nem adott teljes képet az építmény körüli területről, de jól látszott a bejáratához vezető ösvény, valamint a hátsó homlokzata mögötti terület egy része – a másik oldala és az azon túli rész természetesen nem.

Az egyetlen bejárat előtt egy férfi állt, akinek páncélzata sokban hasonlított a kommandósokéhoz, és a bal karjával egy nagyon ismerős sisakot szorított az oldalához. Az ötvenes éveiben járhatott; elszánt, komor arckifejezése és magabiztos viselkedése tisztán elárulta róla, hogy mandalori. Nem lehetett más, csakis Ghez Hokan.

Darman nem hallotta a társai szuszogását, hozzá hasonlóan ők is visszatartották a lélegzetüket. Hokan egy trandoshai zsoldossal beszélgetett, közben a levegőbe böködött a mutatóujjával. Lendületes mozdulatok kíséretében magyarázott, de higgadtnak tűnt. Nyilvánvalóan a katonáit osztotta be az őrhelyekre.

– Igen, Darman, azt hiszem, pontosan ez történik ott – jelentette ki Niner. – Úgy tűnik, a mi mandalori barátunk az utolsó pillanatban változtat a tervén.

– De miért csinálja? – vetette fel Darman, és az a kellemetlen érzése támadt, hogy máris ismeri a választ.

– Mert túl okosak voltunk – válaszolta Niner. – Fierfek... Guta-Nay elvégezte a dolgát. Túl jól csinálta. Ti mit tennétek, ha úgy gondolnátok, hogy két osztaggal néztek szembe?

– Feltételezném, hogy két külön helyszínen fognak támadni – dünnyögte Fi.

Atin lassan, sziszegve kiengedte a levegőt a tüdejéből, és megszólalt:

– Hát ez szép... előbb-utóbb az egész droidbandával találkozni fogunk. C-terv? Valaki?

Tehetetlenül toporogtak egymás mellett, és arra vártak, hogy Jinart elhelyezze a másik kamerát is.

Darman hirtelen megérezte, hogy valaki megkopogtatja a hátpáncélját, és amikor megpördült, Etaint pillantotta meg, aki a kezét a csípőjén tartva állt előtte.

– Mi nyugtalanítja magukat? – kérdezte idegesen a padavan.

– Ne is próbálkozzon, tisztán érzem! Mi a baj?

Darman levette a sisakját.

– Guta-Nay jó munkát végzett – közölte gondterhelten. – Sikerült meggyőznie Hokant, hogy a villát fogjuk megtámadni. De azt is sikerült elhitetnünk vele, hogy van még egy osztagunk.

– És ez miért nem jó?

– Hokan valószínűleg azt hiszi, hogy mindkét célpontra rámegy egy-egy osztag – magyarázta Darman. – Áthívta ide a droidjait, így aztán jócskán lecsökkent az esélyünk arra, hogy egyszerre elintézzük azokat a villánál.

Etain beletúrt a hajába, lehunyta a szemét, és kijelentette:

– Akkor ideje újra átgondolnunk a helyzetet.

Darman visszahúzta a fejére a sisakját, és némán figyelte a kamerától érkező képet. Aztán a másik kamera is működésbe lépett. A faágon elhelyezett készülék képe egy kicsit remegett, de élesen ábrázolta a neimoidi villáját és annak melléképületeit. Most már legalább tisztán látták, hogy mivel állnak szemben. Hokan nem vihette el észrevétlenül Uthant a telepről.

Ám Darman akármelyik képre váltott, mindkettőn szörnyen sok harci droidot fedezett fel.

– Rendben – szólalt meg Niner. – Fi, először te figyeled a kamerák képét. Én megpróbálok szerezni némi támogatást. A Majestic most már biztosan itt van felettünk. Parancsot kaptunk, hogy csak akkor használjuk az adó-vevőt, amikor kivonást kérünk – jegyezte meg Darman, és kérdőn nézett Etainre.

– Parancsnok, kiiktattuk a felszíni állomást – mondta halkan, de határozottan Niner. – Nem hallgathatják le a rádióforgalmunkat.

Etain egy pillanatig sem habozott.

– Gyerünk, őrmester, hívja a Majesticet! – rendelkezett. – Kérjen olyan segítséget, amilyet szükségesnek ítél!

– Hé, várjunk egy kicsit! – szólt közbe Fi, és feltartotta a jobb kezét. – Figyeljétek a villától érkező képet!

Darman a fejére csapta a sisakot, és két gyors kacsintással sávot váltott. Az arclemezére vetülő képen egy mocskos ruhát viselő fiatal fiút pillantott meg, aki gyümölcsökkel teli kosarat tartott maga előtt, és sietős léptekkel odament a villa oldalsó bejáratához. Bekopogott, és egy droid ajtót nyitott neki. A fiú váltott néhány szót a droiddal, majd bement a házba. Darman biztosra vette, hogy még sosem találkozott az ifjúval, ennek ellenére ismerősnek találta.

Nagyon jellegzetesen lépkedett.

– A bádogfickók aligha hozatnak maguknak gyümölcsöt, nem igaz? – dörmögte Fi.

Darman észbe kapott: a kölyök járása egy idős asszony mozdulataira emlékeztette, egy asszonyéra, akit nemrégiben nekinyomott egy pajta falának.

– Minden elismerésem Jinartnak – mondta elmosolyodva.

– Hogy bátor, az nem kétséges.

– Reménykedjünk, hogy sikerül bevinnie azt a kosarat a pincébe – tette hozzá Niner.

– És reménykedjünk, hogy sikerül kijönnie onnan – tette hozzá Etain.

Úgy tűnt, dr. Uthan elfelejtette, hogy Hokan átrántotta az íróasztalon a gallérjánál fogva, legalábbis átmenetileg. Nyugodtan ült az egyik sárga karosszékén, amely igazából nem illett máskülönben célszerűen berendezett irodájához, és türelmesen hallgatta a mandalorit.

– Ez egy példa nélkül álló lehetőség – mondta végül.

Hokan ebben tökéletesen egyetértett vele, és bólogatva válaszolt:

– Tudom, hogy egyelőre nem sikerült hordozó és közvetítő közeget előállítania a nanovírushoz, de azt hiszem, talán segíthetünk ezen. A belégzés megteszi, ugye? Beküldhetjük egy lezárt helyiségbe? – Voltak fogalmai arról, hogyan kell csapdát állítani.

– Ezt meg lehet csinálni?

– A belégzés a terjedés egyik módja – felelte Uthan –, a másik a bőrrel való érintkezés. De én nem egészen erre gondolok.

– Hanem?

– Egy élő kísérleti alanyra. Szeretném, ha legalább egy klónt élve fogna el.

– Hát én meg nem egészen erre gondolok – vallotta be Hokan. – Nem lesz egyszerű élve elfogni akárcsak egyet is. A rendelkezésemre álló erőkkel semmiképpen.

– Nézze, őrnagy, azt nem teheti meg, hogy csak úgy kiszórja a vírust – jelentette ki határozottan Uthan. – Már megmondtam, hogy egyelőre nem sikerült úgy átformálnunk, hogy csak a klónokat támadja meg.

– Vannak harci droidjaim. A rozsdásodástól talán tartanak, de a kórokozótól aligha.

– Ha kapnék egy eleven kísérleti alanyt, valószínűleg felgyorsulna a vírus átalakításának folyamata.

– Ha engedi bevetni, megteszem, amit tudok, hogy egyet élve kapjak el.

Uthan megrázta a fejét. Élénk színű, vörös és fekete haját most szoros kontyba fogva viselte a feje búbján, amitől a megjelenése még szigorúbb lett. A kerek kontyból egyetlen hajszál sem szökhetett ki.

– Azt nem tehetem meg – tiltakozott ellentmondást nem tűrő hangon. – Elhiszem, hogy a harc szakértője, de nem mikrobiológus, és nincsenek tapasztalatai a veszélyes anyagokról. Ez a kórokozó túl veszélyes ahhoz, hogy a jelenlegi állapotában felhasználja. Ráadásul egyelőre kevés mintánk van, nem szeretném, ha mindet elveszíteném egy kockázatos lépés miatt.

Hokan tudta, hogy módjában állna erővel elvenni azt, amit akar, de nem lett volna értelme. Igazat adott a nőnek: ha a vírus nincs bevethető állapotban, akkor a rendelkezésére álló fegyverekhez képest szinte semmit sem ér.

– Kár – sajnálkozott a fejét ingatva –, ha majd túl leszünk a pillanatnyi nehézségeken, igyekszem többet megtanulni a maga ügyes kis találmányáról.

– Rendben. Akkor tehát, mihez fogunk most?

– Továbbra is csak lapítunk és várunk – közölte Hokan. – További értesítésig a személyzetével együtt maradjon ezekben a belső helyiségekben!

– És mit csináljunk, ha elkezdődik a lövöldözés?

– Ugyanezt.

– Mi lesz, ha áttörnek a védelmi vonalakon?

– Nem fognak, de ha ettől nagyobb biztonságban érzi magát, rendelkezésére bocsátok néhány kézifegyvert.

Uthan méltóságteljesen bólintott, és maga elé húzott egy papírköteget.

Minden további szó nélkül lehajtotta a fejét, és olvasni kezdett, de néha abbahagyta, és ráírt valamit a lap szélére. A kettejük között nemrég lezajlott rövid összecsapás ellenére a félelem legcsekélyebb jelei sem látszottak rajta; talán mert naponta foglalkozott gyilkos organizmusokkal, mást tartott veszélyesnek, mint a hétköznapi teremtmények.

Amikor végül Hokan megfordult, és elindult az ajtó felé, Uthan utána szólt:

– Valami rendkívül hatékonyat, ha kérhetem!

– Itt a Majestic ügyeletes parancsnoka! – jelentkezett egy köz társasági tiszt.

– Ez gyorsan ment! A helyzetük?

Niner nem kapott képet a hajóról, de a hang kristálytisztán szólt.

– Egyelőre nem kivonást kérünk, uram – válaszolta –, hanem tűztámogatást.

– Ismételje!

– Tüzérségi támogatásra van szükségünk – felelte Niner. – Egy kicsit zavaros lett a helyzet idelent. Száz harci droid.

Néhány másodpercnyi szünet következett, aztán az ügyeletes parancsnok ismét megszólalt:

– Omega osztag, tudniuk kell, hogy mi is eléggé elfoglaltak vagyunk. Egy idegen hadihajó állomásozik a közelünkben.

– Ezek szerint nem a válasz, uram?

– Szó sincs róla. Viszont, ha beszüntetjük a tüzelést, az azért lesz, mert mi is harcban állunk.

– Értettem. Küldöm a koordinátákat. A zöld erdő kódnévre az egyessel jelölt helyszínre irányozzák a lövegeket. A tudós kódra pedig a kettesre. Az ellenség jelenleg csupán kézi adó-vevőkkel, valamint droidokon keresztül képes kommunikálni. A nagy adóállomásukat megsemmisítettük.

– Vettem, Omega osztag. Szavamra, fiúk, maguk aztán nem tétlenkednek...

Majestic kiszáll! Vége.

Niner lehunyta a szemét, és érezte, hogy szétárad benne a megkönnyebbülés. Nem tudta pontosan, hogy hogyan fogják bevetni a Majestic pusztító tűzerejét, de legalább számíthattak rá.

– Menet közben találtad ki, őrmester? – érdeklődött Fi.

– Van jobb ötleted?

– A kódnevekről beszélek.

– Á, azokat... igen.

– Ügyes.

– Komolyan kérdeztem, hogy van-e jobb ötleted.

Fi egy darabig elgondolkodva dobolt az ujjaival a combját védő páncélhüvelyen, aztán megszólalt:

– Bárcsak itt lenne velünk Skirata... Mit is szokott mondogatni? Megvan: fordítsuk meg a problémát. Vizsgáljuk meg az ellenség szemszögéből.

Ebben a pillanatban Etain felkapta a fejét, és ebből a kommandósok most már tudták, hogy Jinart közeleg. A parancsnokuk egyfajta eleven radarként jó szolgálatot tett nekik. És valóban, néhány másodperccel később a gurlanin megérkezett közéjük. Felegyenesedett, és körülnézett, mire Darman és Fi hangtalanul megtapsolta, és felmutatták neki a hüvelykujjukat.

– Szép munka volt, hölgyem – jelentette ki Darman. – Lenyűgöző álcázás.

– Köszönöm, uraim – felelte Jinart. – Uthan teljesen egyértelműen nincs a villában. És a bombátok most már ott lapul Ankkit borospincéjében, egy hordó naboo-i tarulbor és egy hődetonátorokkal teli láda között. Amint készen álltok, adhattok a Qiilurának egy saját aszteroidaövet.

– Ettől könnybe lábad a szemük – állapította meg vigyorogva Fi.

– És a miénk is, ha túl közel leszünk – tette hozzá Niner.

– Akkor tehát: mit tegyünk? – kérdezte Atin.

– Csináljuk azt, amire Skirata tanított minket. Fordítsuk meg az egészet!

Niner előhívta a kézi számítógépéből a telep tervrajzát, letette a földre a készüléket, aztán mindannyian leültek köré, és ötleteket keresve bámulták a háromdimenziós fényábrát.

– Így szokták megtervezni a bevetéseket? – kérdezte halkan Etain.

– Hát nem így kéne mennie, az biztos – felelte a fejét csóválva Niner. – Először adatokat gyűjtünk, aztán tervezünk, majd végrehajtjuk a tervet. Ez az, amit Skirata önjavító eltolásnak nevezett. Amikor a probléma megadja egy másik probléma megoldását. Most már nyakig benne vagyunk. Csak annyit kell tennünk, hogy kitaláljuk a folytatást. – Niner nem szégyellte bevallani, hogy a tervezés java részben találgatásokon és becsléseken alapul. Ezen a második bevetésen is úgy jártak, mint az elsőn. Ezúttal sem tudták előre, hogy mibe rohannak bele. Adatok, titkos információk. Az egész a megbízható hírszerzésről szólt. Krákogott egyet, és hozzátette: – Három dolognak sosem szabad hinni: az időjárás-jelentésnek, a kantin étlapjának és a hírszerzésnek.

Skirata gyakran emlegette, hogy a katonák mindig panaszkodnak. Niner nem akart panaszkodni, de tényleg pocsék helyzetbe kerültek. A különleges egységeket nem ilyen akciókra szánták. Normális esetben az lett volna a dolguk, hogy információkat gyűjtsenek, azonosítsák a célpontot, légi csapást kérjenek, esetleg túszokat szedjenek és adatokat szerezzenek be. Még egy-két orgyilkosság is belefért volna. De semmiképpen sem arra szánták őket, hogy tüzérségként és gyalogságként is szolgáljanak.

Ha a Köztársaság nem akarta volna élve elfogatni Uthant, nekik nem is kellett volna idejönniük. A Majestic orbitális pályáról tűz alá vette volna a telepet, és vacsorára mindenki otthon lett volna. Senkinek sem kellett volna szétlövetnie a hátsóját, és senkinek sem kellett volna ötvenkilós zsákokat vonszolnia árkon bokron át napokon keresztül.

– Örülök, hogy nem fogadják el csak úgy ezt az egészet – jegyezte meg fojtott hangon Etain.

– Aki nem érti a viccet – dörmögte a vállát vonogatva Fi –, az ne szálljon be a játékba!

– Én nem magamtól szálltam be – jelentette ki Atin.

Legalább mindannyian tudtak nevetni. Ez volt az első alkalom, hogy valaki megtalálta a humorát, természetesen Fit leszámítva.

– Normális esetben mit tennénk? – vetette fel elkomolyodva Darman. – Hogyan kapnánk el a célszemélyt?

Niner elgondolkodott, majd megadta a választ:

– Megállapítjuk, hogy hol van, bemegyünk érte, és elfogjuk.

– Rendben, tegyük fel, hogy befelé nem kell harcolnunk – folytatta Darman.

– Az ellenség arra számít, hogy betörünk a telepre, és harcban nyomulunk befelé. Jobb lenne, ha sikerülne harc nélkül bemenni. – Beledugta az ujját a holoképbe, és megkérdezte: – Vajon be tudunk jutni a felszín alatt ebbe a központi helyiségbe?

– A csatornák túl szűkek – válaszolta Niner –, túl kicsik ahhoz, hogy mi végigmásszunk rajtuk, és ez a munka nem igazán Jinartnak való.

– Nem szívesen ajánlkozom – jelentette ki a gurlanin, és többször összerezzent –, de ha segíthetek valamiben...

– Máris sokat segítettél – felelte neki Darman, azzal a fejét hol jobbra, hol balra billentve tanulmányozta a tervrajzot, majd hozzátette: – Viszont a főcsatorna száz centiméter széles itt. Csak a falnál szűkül alig harminccentisre. Sehogy sem juthatunk be a főcsatornába?

– De, ha odasétálsz a falhoz, és leásol odáig, mint egy szorgos kis gdan – felelte Fi. – Mindezt persze a droidok orra előtt.

– A gdanok – bökte ki váratlanul Jinart, és felegyenesedett.

– Üreglakók.

– Alagutakat ásnak, igaz?

– Mindenütt. Néha megsüllyed miattuk a talaj.

– És itt vannak alagutak? Meg tudjuk határozni a helyzetüket? Es elég tágasak?

– Igen, vannak itt várak, mert ez a hely valaha tanya volt, és a gdanok szeretik a merlie-húst – sorolta fellelkesülve Jinart. – Az alagutak elég tágasak. És én biztosan rájuk találok. Sőt átvezetlek titeket a járatokon. Bár egyes szakaszokon valószínűleg ásnotok kell.

– Alapvető utász eljárás – mondta magabiztosan Darman.

– Csakhogy nincs megfelelő felszerelésünk, így aztán ezzel fogunk ásni. – Kihúzott a derékszíjából egy kisméretű, összecsukott lapátféleséget. – Gyalogsági ásó, lövészárkok és fedezékek kialakításához. És az ürülék eltüntetéséhez. Megfelel.

– A gurlaninok és a gdanok milyen viszonyban vannak? – érdeklődött Etain.

– Miért kerülik magát és a szagát?

– Ó, megesszük őket! – felelte derűsen Jinart. – De csak akkor, ha megpróbálják elkapni a gyermekeinket.

– Hát akkor legyen így! – mondta Darman. – Juttassatok be alulról abba a központi helyiségbe, én meg kitörök onnan.

– Atin is veled megy – rendelkezett Niner. Nem tette hozzá, hogy „arra az esetre, ha téged megölnének”, de azt akarta, hogy legyen ott még egy műszaki gondolkodású katona, aki képes tölteteket elhelyezni és ajtókat robbantani. – Fi és én fedezzük a főbejárat környékét, és megsemmisítünk minden droidot, ami a szemünk elé kerül. Amikor ti kihozzátok Uthant, Etain segít elvinni a telep közeléből, aztán felrobbantjuk az egészet. Ezt követően elfutunk a kivonási pontig.

– Nekem tetszik – közölte Atin. – Ön mit szól hozzá, parancsnok?

Etain vonakodva bólintott egyet.

– Ha ez a C-terv, ugyanolyan lehetetlennek tűnik, mint az A és a B – mormolta gondterhelten, aztán megveregette Darman karját, és úgy nézett maga elé, mintha a gondolataiba veszett volna, végül hozzátette: – De nincs jobb ötletem.

– Akkor ezt megbeszéltük – jelentette ki Niner. – Napnyugta után indulunk.

Négy óránk van a felkészülésre. Indulás előtt mindenki nyomjon be egy stimulánst! Mindjárt tájékoztatom a Majesticet.

– Mi lesz, ha nem sikerül? – kérdezte Etain.

– Akkor küldenek egy másik osztagot – felelte közönyösen Niner.

– Hogy még több embert veszítsenek? – Etain megrázta a fejét.

– Ha rajtam múlna, boldogan kiadnám a parancsot a Majesticnek, hogy lőjék porrá a telepet, akár ott van Uthan, akár nincs.

– Gondolja, hogy nem fog sikerülni?

Etain elmosolyodott, és a kommandósok kivétel nélkül nyugtalanítónak találták a mosolyát.

– Nem, nem gondolom – válaszolta rövid töprengés után. – Sikerülni fog, higgyék el nekem!

Niner gondosan ügyelt a légzésére. Ha a legcsekélyebb jelét adja annak, hogy kételyei vannak, a társai érzékelték volna. A helyzet valóban kétségbeejtőnek tűnt. Csakhogy, ahogyan azt Skirata mondogatta, a kommandósok oda mentek, ahová mások nem mehettek, és megtették azt, amire mások nem lettek volna képesek.

És az, hogy harcban kell kivágniuk magukat egy páncélfalakkal határolt, harci droidokkal teli építményből, biztosan megfelelt ennek a kérkedő állításnak. Niner valamilyen oknál fogva úgy érezte, hogy neki ez az egész úgy jó, ahogy van.

„Sikerülni fog, higgyék el nekem...”

Eltűnődött azon, hogy a gondolat a sajátja-e vagy valaki másé. Ha Etain befolyást gyakorolt az elméjére, hogy megnyugtassa és megnövelje az önbizalmát, nem akadt ellene kifogása. Elvégre a tisztek feladatai közé tartozott, hogy fellelkesítsék a katonáikat. És hogy a padavan ezt hogyan csinálta, az Ninert a legkevésbé sem érdekelte.

Tizenhatodik fejezet

„Hogy mit gondolok róla? Igazából nem is tudom. Még sosem kérdezte senki a véleményemet. ”

RC-5093 nyugalmazott klón kommandós,

a Coruscanti Veterán Menhelyen.

Életkor: 23, biológiai kor: 60

Hideg őszi köd telepedett a tájra. Nem volt elég sűrű ahhoz, hogy elrejtse a kommandósokat az ellenség elől, mégis a védettség érzetét nyújtotta Darmannek. Atin mögött haladt, a rövid menetoszlopot Jinart vezette.

Két lábon járó bombaraktárnak érezte magát. És miért is aggódott amiatt, hogy meglátják őket? Épp elég nagy zajt csapnak... A faltörő és annak szerelékei újra és újra nekiütődtek az oldalának, és folyton igazgatta a zsákot, attól félve, hogy valaki meghallja a csörömpölést. Atin határozott léptekkel járt előtte, mindkét kezével markolva a DC-17-esét. A mutatóujját az elsütő billentyűn tartotta, ezzel az apró, de beszédes jellel elárulta, hogy ő is ideges.

– Matt fekete páncél – dörmögte Darman. – Ezt kell először kipréselnünk a parancsnokságból, amint visszaérünk. Szinte világítunk ebben a környezetben.

– És? Számít?

– Nekem igen.

– Darman, az egy dolog, hogy az ellenség meglát minket. Hogy mit kezd vele, az egy teljesen másik dolog – magyarázta Atin, holott ő is folyamatosan forgatta a fejét, hogy időben észrevegye, ha történik valami. – Velem már megesett, hogy egy lövedék a földhöz vágott, mégsem hatolt át a páncélomon.

Darman igazat adott a társának. A páncél valóban feltűnő volt, de kitűnően szolgált. Ő maga is kapott már telitalálatot, és sérülés nélkül megúszta. Arra gondolt, hogy a jövőben talán már a páncél puszta látványa elijeszti majd az ellenséget, abból eredően, amit Skirata hatékony hírverésnek nevezett. „A történelem során a mítoszok – mondta a kiképző őrmester – legalább annyi csatát nyertek meg, mint a valódi fegyverek.”

Négyszáz méterre jártak a telep délkeleti sarkától. Jinart megállt egy alacsony földhalomnál, beledugta a fejét az aljnövényzetbe, és jól hallhatóan szimatolni kezdett.

– Itt megyünk be – mondta aztán, miután felegyenesedett.

Darman még egy lyukat sem látott sehol, és csodálkozva megkérdezte:

– Honnan tudod, hogy mi van odalent?

– Észlelem a szilárd felszíneket, a mozgást, tulajdonképpen mindent. Nem muszáj látnom – magyarázta Jinart, és ismét szipogott néhányat. Darman fejében pedig felötlött a gondolat, hogy a gurlanin talán nem is szimatol, hanem hanghullámokat bocsát ki, és azok visszaverődései alapján tájékozódik.

Jinart rápillantott a két kommandósra, és megkérdezte: – Akkor most jöttök, vagy itt fogtok ácsorogni, hátha belétek lő valaki?

– Nem, hölgyem – felelte gépiesen Darman, azzal négykézlábra ereszkedett.

Jinartnak talán nem kellett látnia, de neki igen. Használhatta volna az éjjellátó rendszert is, de úgy érezte, valódi fényre van szüksége. Aktiválta a sisakreflektorát, és szinte azonnal kikapcsolta.

– Huh...

– Mi a baj? – kérdezte Atin.

– Semmi – nyögte Darman. „Természetes, hogy nem szereted a zárt helyeket” – mondta magának. Az előrevetülő fényben jól látta, hogy milyen szűk helyre került. Miután az éjjellátó rendszere működésbe lépett, csak egy keskeny sávban látott előre. A páncélja jóvoltából biztonságban tudhatta magát, de mérhetetlenül nyomasztotta, hogy egy egyre vastagodó földréteg vágja el attól a világtól, amelyhez nem csupán hozzászokott, de szüksége is volt rá.

„Szedd össze magad!”

Kaparászást hallott elölről, és a hangok egyre távolabbról érkeztek hozzá. A hátizsákja folyton beleakadt az alagút mennyezetébe, és rögöket, illetve kisebb köveket szabadított el. A járatot több ezer apró mancs vájta ki, méghozzá kerek keresztmetszetűre, mert a gdanoknak nyilvánvalóan nem kellett akkora hely a padlózatán, mint egy felnőtt férfinak. Darman szinte pillanatonként megérezte, hogy a könyöke, a térde vagy az oldala hozzá súrlódik a felívelő oldalfalhoz. Néha elvesztette a térérzékét, ilyenkor lehunyta a szemét, és megrázta a fejét, hogy ismét tisztán érzékelje, melyik végtagja hol van a testéhez képest.

– Jól vagy, Darman? – érdeklődött Atin.

Darman heves zihálást hallott, és mindeddig azt hitte, hogy csak a sajátját, de most rájött, hogy a társa is ugyanúgy liheg, mint ő.

– Kicsit eltájolódtam – felelte halkan.

– Hajtsd le a fejed, és nézd a padlót! Ha nyomás nehezedik a tarkódra, hamar megszédülsz.

– Szóval, te is, mi?

– Ne is mondd... Akármit örököltünk Jangótól, a barlangok iránti rajongást biztosan nem.

Darman a társa tanácsát követve lehorgasztotta a fejét, és arra összpontosított, hogy egyik kezét a másik elé rakja. Egy-két perc elteltével aktiválta a külső hangszóróját, és megszólalt:

– Jinart, azok a kis állatok miért ásnak ekkora járatokat?

– A gdanok falkában vadásznak – magyarázott Jinart –, ezért képesek önmaguknál sokkal nagyobb állatokat, például merlieket és vhekeket is elejteni. Aztán valahogy be kell vonszolniuk a zsákmányt a várukba.

Ezt követően már nem beszéltek. Mialatt Darman verejtékben úszva, kitartóan küzdötte előre magát, felfigyelt egy különös szagra, amely egyre erősebb lett. Előbb édeskésnek érezte, mint a rothadó hús bűzét, aztán fanyarabbnak, kénesnek. A Geonosist juttatta eszébe, az ottani csatatéren tapasztalt hasonlót. A sisakja légszűrői megvédték a vegyi és biológiai fegyverektől, de a szagoktól nem. A felhasadt testekből és belekből irtózatos bűz áradt.

Most is ezt érezte, és émelyegni kezdett.

– Fierfek – szitkozódott Atin –, mindjárt viszontlátom a vacsorámat!

– A telep közelében járunk – jelentette be Jinart. – Ez a szag a csatornarendszerből jön. Az egész hálózat közönséges cserépcsövekből áll.

– Hát ezt érezzük? – nyögte Darman.

– Ó, és azt hiszem, a gdanokat is! Vagy inkább a legfrissebb zsákmányukat.

Amit nem esznek meg azonnal, üregekben tárolják. Hát igen, ez a szag elég kellemetlen annak, aki nem szokott hozzá – magyarázta Jinart, és olyan hirtelen torpant meg, hogy Darman nekiment hátulról. A gurlanin a méreteihez képest meglepően nehéznek bizonyult.

– És ez jó hír, mert azt jelenti, hogy egy sokkal nagyobb kamra közelében járunk – tette hozzá elégedetten Jinart.

Darman jócskán megkönnyebbült attól, hogy csupán rothadó állati tetemek vannak valahol a közelben, és nem valami sokkal rosszabb. A fogsorát összepréselve kúszott tovább, fellelkesülve a tágasabb tér ígéretétől, mígnem beletenyerelt egy lágy, kocsonyás valamibe.

Nem akart lenézni, mégis megtette. A látvány előhozott egy sor emléket az elméje mélyéről. Felidéződött benne az, amikor a kiképzés során egy nerfbelekkel megtöltött árkon kellett végigmásznia. Skirata ott rohangált mellette, és ordítozott neki, hogy tartson ki, mert „Ez még semmi, de semmi ahhoz képest, amivel a csatatéren fogsz találkozni, fiam!”

Hánytatónak nevezték azt az árkot, és nem véletlenül.

Most is felfordult a gyomra, és más már nem is hiányzott neki, mint hogy hányni kezdjen a zárt páncélzatban. A szemét lehunyva, minden akaraterejét összekaparva küzdött az inger ellen. Keményen ráharapott az alsó ajkára, mígnem vér ízét érezte a nyelvén.

– Jól vagyok... jól vagyok... – hajtogatta suttogva.

Atin szaggatottan lélegzett, alighanem ő is ugyanezt élte át. Ők ketten biológiai szempontból tökéletesen megegyeztek.

– Most már felegyenesedhettek – szólt oda nekik Jinart.

Darman felkapcsolta a sisakreflektorát, és egy üreget látott maga körül, amely elég magas volt ahhoz, hogy felálljon. Az oldalfalakon keskeny párkányféleségek kígyóztak felfelé, a mennyezet irányába, és körülbelül húsz centiméteres átmérőjű járatok ágaztak le róluk.

– A gdanok ide vonulnak vissza, ha egy-egy nagyobb esőzés alkalmával a víz elárasztja a várukat – közölte Jinart. – Meg kell adni, nem ostobák.

– Egy szép napon majd köszönetét mondok nekik – dörmögte Atin. – Milyen közel vagyunk a csatornához? Meg tudod határozni?

Jinart rátette a mellső végtagját a fal egyik részére, amelyben egyetlen szűk alagutat sem lehetett látni.

– A gdanok itt nem fúrtak járatot – magyarázta –, mert tudják, hogy emögött szilárd felület van. – Elhallgatott néhány pillanatra, majd hozzátette: – Igen, víz csörgedezik odaát. A földréteg nagyjából egy méter vastag, talán egy kicsivel több.

Darman szerette volna levenni a sisakját, de meggondolta magát, és letelepedett, hogy megszabaduljon a hátizsákjától. Aztán elővette a gyalogsági ásóját, és próbaképpen megdöfködte vele a falat – viszonylag könnyen belenyomta az ásó fejét.

– Lássunk neki – szólt oda Atinnek –, előbb én ások öt percig, aztán te.

– És én is – ajánlkozott Jinart.

– Inkább ne! – felelte Darman, és feltartotta a kezét, hogy megállítsa a gurlanint. – Jobb lenne, ha visszamennél Ninerhez. Mi már elboldogulunk itt, viszont ha történik valami, a többieknek segítségre lesz szükségük.

Jinart éppen csak egy pillanatig tétovázott, aztán minden további szó nélkül megfordult, és besietett az alagútba. Darmannek eszébe jutott, hogy talán illett volna elköszönnie, de az afféle búcsúzásnak hatott volna. Márpedig ő azt elhatározta, hogy kimegy azon az ajtón, Uthannal és Atinnel.

Az ásó hegyével jókora kört karcolt a falra, hogy kijelölje az ásás helyét, aztán belevágta a szerszámot a tömör földbe. Gyorsan dolgozott, mégis úgy érezte, hogy lassan halad, és meglepődött, amikor Atin megkopogtatta a vállát, félretolta, és átvette a helyét. A falban egy ember méretű lyuk kezdett kialakulni.

– Nem kéne aládúcolnunk? – vetette fel Darman, és azon töprengett, hogy a felszerelésből mit áldozhatna fel támnak.

– Csak egyszer kell átmennünk rajta – válaszolta Atin. – Ha utána beomlik, hát annyi baj legyen.

– És ha mégis errefelé kell kijönnünk? – vitatkozott Darman. – Vagy tudsz másik kijáratról?

– Szeretnéd, hogy végigkergessenek ezeken az alagutakon? Ha van egy lángszórójuk, egy-két lövéssel ropogósra sütnek.

Atin egyre lassult. Darman beállt mellé, aztán néhány percig együtt dolgoztak. Egyre sötétebb és nedvesebb talajt vájtak ki, elég tágas körben ahhoz, hogy állva odaférjenek a csatornához, ne kelljen görnyedten áthatolniuk egy keskeny járaton. Ezzel persze jócskán meggyengítették a falat, s Darman forrón remélte, hogy tartani fog, amíg bejutnak a hálózatba. Megfordult a fejében, hogy talán jobb lett volna, ha magukkal hozzák Etaint.

A padavan az Erővel biztos meg tudta volna akadályozni, hogy rájuk omoljon a föld. Hirtelen rádöbbent, hogy hiányzik neki a lány, és nem győzött csodálkozni azon, hogy az életveszélyes helyzetek jóvoltából milyen gyorsan kialakult kettejük között egy bizonyos erős kötelék.

Atin ásójának hegye hangos csendüléssel kemény tárgynak ütközött.

– Megvan – mormolta Atin. – Jöhetnek a fúrók!

A DC néhány lövedékével kellő méretű lyukat robbanthattak volna akár a Galaxis legvastagabb cserépcsövébe is. Ám fennállt a veszély, hogy magukra omlasztják a mennyezetet, illetve, hogy riasztják a droidokat. Ezt a munkát lassan és csendben kellett elvégezniük. A kézi fúró a behatoló alapkészlethez tartozott, így mindketten dolgozhattak. Fentről indulva, öt centiméteres közönként átfúrták a cső falát úgy, hogy jobbra és balra tartva egy egy félkörívet követtek. Amikor már a kör alsó részén jártak, sűrű folyadék csörgött ki a lyukakból.

Az ásás és a fúrás közel egy órát vett igénybe. Darman nem bírta tovább, hogy az arca verejtékben fürdik, és lekapta a sisakját, így még áthatóbbnak és undorítóbbnak érezte a bűzt, de igyekezett kirekeszteni a tudatából.

Atin is levette a sisakját, ivott néhány korty vizet, majd átadta a kulacsát Darmannek.

– Hidratálás – mondta. – Öt százalék folyadékvesztésnél már nem tudsz tisztán gondolkodni.

– Aha, tudom, és tizenöt százalék felett meghalsz – felelte Darman, azzal alaposan meghúzta a kulacsot, letörölte az arcát, és lendületesen megvakarta a tarkóját. – Még valamiről beszélnünk kell a Rothana szakijaival, miután visszatértünk. Fejleszteniük kell az öltözet hőszabályzó rendszerét.

Azzal elővette a faltörőt, és derékból oldalra fordulva odatartotta a körbefúrt terület közepéhez. Szorosan megmarkolta mindkét fogantyút, és megpróbálta felbecsülni, mekkora erővel kell ütnie ahhoz, hogy ne roppantsa össze az egész csövet.

– Kész vagy? – kérdezte Atintől.

– Mehet.

– Három, kettő, egy... – mormolta Darman, és aktiválta a berendezést. A többtonnás nyomás hatására a körbelyuggatott falrész beszakadt, és bezuhant a csőbe, ezzel egy időben a nyílásból bűzlő, fekete áradat csapott ki, ami végigsöpört Darman csizmáján.

– Hát ez csodás! – dohogott ingerülten. – Legközelebb csakis matt fekete páncélban indulunk bevetésre, rendben?

Furcsa vinnyogás ütötte meg a fülét, és amikor oldalra kapta a fejét, meglátta, hogy Atin az öklét harapdálva röhög. Hangosan nem mert, mert a csőhálózat minden hangot felvezetett a fenti építményhez. Atin a szájára csapta a tenyerét, és kétrét görnyedt, aztán szó szerint a kézfejét védő páncéllemezt rágcsálva nyüszített, és egész testében vadul rázkódott. Amikor végre felegyenesedett, kiderült, hogy könnyek csorognak az arcán. Letörölte őket, nyelt egyet, és ismét előregörnyedt.

Darman mindeddig mosolyogni sem látta Atint. Most pedig hisztériás röhögőgörcsöt kapott, amiért az ő lábát vadidegen teremtmények híg ürüléke terítette be. Ő maga nem találta viccesnek.

Talán egy kicsit. Vagy nem is kicsit. Darman megérezte, hogy a gyomra rángatózni kezd. Valóban nem találta viccesnek azt, ami történt, de már nem tudott leállni. Pillanatokkal később úgy röhögött, hogy megsajdultak a hasizmai. Percekbe telt, mire megnyugodott, ekkor teljesen kimerültén, lélegzet után kapkodva felegyenesedett.

– Szóljak Ninernek, hogy bejutottunk? – kérdezte, és mind kettejüknek három teljes másodpercig sikerült megőrizni a komolyságukat, aztán a roham ismét a hatalmába kerítette őket.

Darman hamarosan rájött, hogy miféle primitív ösztön idézte elő ezt az állapotot, és onnan kezdve nem találta mókásnak – a megkönnyebbülés okozta, amiért elmúlt a veszély. Az ösztönei, a tudatalattija „minden rendben” jelzése volt ez. Ám azt is tudta, hogy a valóság teljesen másként fest. Még csak most léptek be az igazán veszélyes zónába.

Hirtelen visszaváltozott a megszokott önmagává, a fejére húzta a sisakot, és aktiválta az adó-vevőt.

– Őrmester, itt Darman! – mondta halkan. – Bent vagyunk a főcsatornában. Készen állunk a behatolásra.

Niner és Fi a telep főkapujától ötszáz méterre állította fel az E-Webet. Ha felfedezték is őket, senki sem reagált.

– Vettem, Darman! – felelte a társának Niner, és rápillantott a bal páncélkesztyűjébe épített kronométerre.

– Megtaláltátok már a csatornafedelet?

Az adó-vevőből hangos sistergés hallatszott. Niner gondolatban ismét gratulált magának, amiért úgy döntött, hogy vállalja azt az utazást Tekletig. Rádiócsendet tartva esélyük sem lett volna végrehajtani ezt a küldetést. Túl sok ismeretlen került az egyenletbe ahhoz, hogy előre egyeztetett, időzített lépésekkel megoldják.

– Egyszerűen csak követtük a trutymó útját, és most itt vagyunk – közölte Darman. – Megnézed?

Niner arclemezén megjelent egy szemcsés, zöld árnyalatú kép. Hatalmas, csöpögő csöveket ábrázolt, amelyek ugyanúgy lehettek egy kilométer, mint egy centiméter átmérőjűek. Viszonyítási alap nélkül Niner semmiképpen sem állapíthatta meg a méretüket.

– Mi van felettetek? – kérdezte.

– Egy koszos, négyzet alakú lemez, és sehol egy csatorna. A víz más csöveken keresztül érkezik ide – válaszolta Darman, aztán a kép összezavarodott egy pillanatra, mialatt lehajtotta a fejét, hogy lenézzen a kézi számítógépére. A készülék felett az épület tervrajza világított zöldes, kísérteties fénnyel. Darman pár pillanatig hallgatott, majd folytatta: – Ha tartották magukat a tervekhez, akkor ez itt a veszélyesanyag-szűrő, és a főlabor itt van, közvetlenül felette. – Halk kaparászás hallatszott, aztán Darman hozzátette: – Igen, a sorozatszámok megegyeznek a tervben felsoroltakkal. Szóval, ha baleset történne odafent, és mindent le kellene mosniuk, ide engednék le a mosóvizet vagy az oldószert.

– Kell robbantanod?

– Hát, innen nézve nem tűnik valószínűnek, hogy ki tudom nyitni egy hajtűvel – vélekedett Darman. – Vasbetonba ágyazták a szűrőt. Gondolom, nem akarták, hogy meglazuljon valahogy.

– Akkor eljött a perc, hogy rendezzünk egy kis tűzijátékot a villánál – jelentette ki Niner. – Csináljuk egyszerre!

– Rendben. Adj két percet, hogy elhelyezzem a tölteteket! – kérte Darman.

Niner hosszúnak érezte a két percet, végül már számolta a másodperceket.

Etain fel és alá járkált a háta mögött, ami tovább idegesítette, de hát egy katona nem förmedhet rá a parancsnokára, hogy' fejezze be, és üljön már le a hátsójára. Hogy lehiggadjon, Fit figyelte, aki a háromlábú állványra szerelt löveg mögött térdelt, és a legteljesebb nyugalommal állítgatta az irányzékot.

Niner irigyelte a társát ezért az adottságáért. Az ő gyomra fájdalmasan rángatózott. A gyakorlatokon is ez történt vele, csak most még erősebben tört rá a görcs. A szívverése hangosan dobolt a fülében, és zavarta az összpontosításban.

Darman tizenegy másodperccel megkésve jelentkezett:

– Kész vagyunk. Én fogok visszaszámolni. Jelenleg távolabbra vonulunk, vissza a csatornába. Ha a szűrőkamra összeomlik, beletelhet némi időbe, mire átvergődünk rajta.

– Te mit értesz némi idő alatt? – érdeklődött Niner.

– Talán néhány percet, talán az örökkévalóságot – felelte Darman. – Lehet, hogy belepusztulunk.

– Ezt azért kerüljük el, ha lehet!

– Mi is azt szeretnénk...

Niner megérezte, hogy Etain odalép mellé. A lány felé fordította a fejét, és remélte, hogy ő is tisztában van a helyzettel.

– Még sosem dolgoztak így együtt, igaz? – kérdezte a padavan bátortalanul.

– Nem – dünnyögte Niner, és majdnem hozzátette, hogy „hölgyem”.

– Remekül csinálják – jelentette ki Etain. – Maguk a legjobban kiképzett, legrátermettebb katonák a Galaxisban, és biztosak lehetnek a sikerben.

Niner közel járt ahhoz, hogy néhány trágár hutt szóval feleljen, de hirtelen megértette, hogy mire megy ki a játék. A gyomorgörcsei elmúltak, és békés nyugalom áradt szét a bensőjében. A fülében a vad dobolás megszűnt, most már tisztán hallott mindent. Tökéletesen elégedett volt ezzel az állapottal, nem akart belegondolni, hogy a padavannak hogyan sikerült elérnie.

– Visszaszámolás indul! Tíz! – közölte határozottan Darman.

A kamerájának képe még most is ott derengett Niner szeme előtt, a sisakreflektor fényében egy szűk, sötét járat látszott. Ninernek az a benyomása támadt, hogy egy ferde kürtőben csúszik lefelé, és szinte várta, hogy a végén belecsobbanjon egy vízzel teli medencébe.

– Öt – mondta Darman, mire a kép elsötétült, nyilván azért, mert hasra feküdt, a sisakjának arclemezét a földpadlónak szorította, és eltakarta a fejét a karjával.

– Három...

Niner a kezébe vette a detonátor távvezérlőjét.

– Kettő... egy... gyerünk, gyerünk, gyerünk!

A tájat a másodperc törtrészéig aranyló ragyogás világította meg. Niner sisakjának fényszűrője működésbe lépett. Aztán megrázkódott a talaj. A morajlás még két kilométeres távolságból is tisztán hallatszott, és mintha több másodpercig tartott volna. Aztán Niner rájött, hogy két dörrenést hallott, egyet a villa, egyet pedig a telep felől.

A távolban óriási, kavargó tűzlabda emelkedett az égre, és a telepen kívül őrködő droidok mozogni kezdtek.

– Készülj, Fi! – rendelkezett Niner, és nyelt egyet, hogy kiduguljon a füle. – Darman, Atin, mi a helyzet? Válaszoljatok!

– Ezek mi voltunk vagy ti? – érdeklődött Darman.

– Ti és mi – felelte megkönnyebbülten Niner. – Jól vagytok?

– Egy kicsit meglazultak a fogaink, különben remekül.

– Szép munkát végeztetek – közölte elismerő hangsúllyal Niner. – És azt hiszem, Ankkitnak van egy szép új medencéje a villája alatt. Vagy inkább a helyén.

– Idelent a kamra még egyben van, de éppen csak. Bemegyünk!

Csend telepedett a környékre. Semmi sem mozdult, mintha mindenki a következő lépést várta volna. Fi egy kicsivel közelebb húzott magához egy ötcellás energiatárat. Niner a vállához emelte a DC-t, hogy annak céltávcsövén keresztül megnézze, mi történik a villánál. A romok körül droidok jöttek-mentek, és egy umbarai tiszt ide-oda forogva, távcsővel fürkészte a környező mezőket.

– Mehet, őrmester? – érdeklődött Fi.

– Várj még egy kicsit!

A telep főépületének ajtaján kijött néhány droid. Ha Niner nem látta volna a tervrajzokat, nem hitte volna el, mi rejtőzik odabent, a meggyőzően rozoga külső alatt. Hirtelen rájött, hogy Etain ott áll mellette, mire gyorsan rászólt:

– Parancsnok, talán jobb lenne, ha lehasalna.

– Minden rendben, nyugodjon meg – válaszolta a padavan, és sóvár pillantást vetett a trandoshai gyártmányú részecskevetőre. – Ha szükség lesz rám, ne habozzanak szólni!

A következő pillanatban Darman jelentkezett:

– Elértük a nyílást. Ideje elvonni a figyelmüket, őrmester!

– Vettem – felelte Niner, azzal letérdelt Fi mellé, és megveregette a vállát. – Küldj bele párat abba a kisebbfajta pajtába! Csak hogy beköszönjünk. Aztán szabadon tüzelhetsz!

Fi alig mozdult. Felhangzott a jellegzetes süvítés, a sugárnyalábok szempillantás alatt elérték a célpontot. Az ócska épület tűzgolyóvá robbant, lángoló fadarabok röpködtek a tér minden irányába.

– Hoppá... – dünnyögte elégedett Fi. – Igen, sikerült magukra vonniuk a droidok figyelmét. Hat harci gépezet csatárláncba állt, és nekivágott a mezőnek.

Fi tüzet nyitott. Niner érezte a mellkasán a robbanások lökéshullámait, közben forró fémszilánkok záporoztak rájuk, és lövedékek villantak el a fejük felett. Egy jókora fémdarab lapos ívben repült feléjük, és mialatt áthúzott felettük, Niner tisztán hallotta, hogy hangosan pattog. Nem figyelte meg, hogy hová esett, de tudta, hogy a közvetlen közelükben ért földet. Az éjjellátó rendszer jóvoltából ragyogó, szabálytalan esőcseppeknek látta a szétrepülő szilánkokat. Két bádogfickó átjutott a záró tűzön, és ő egy egy páncéltörő gránáttal megsemmisítette őket.

Ezalatt a droidok következő sora is a közelükbe ért. Fi egyes lövésekkel tüzelt. Ha sorozatokat adott volna le, az E-Web tűz gyorsasága miatt percek alatt kiürítette volna az összes energiacellát. Niner sorban leterítette azokat a gépeket, amelyek átvészelték a társa lövéseit. Továbbra is forró fémeső verte a páncéljukat. Körülbelül húsz harci droidot semmisítettek meg, ami azt jelentette, hogy még legalább húsz várakozik odabent, a telepen. Aztán egyszer csak nem tartott feléjük több droid.

Néma csend telepedett a környékre, amit Niner valamiért nyugtalanítóbbnak talált, mint a lármás csatazajt.

– Utálom, amikor kitalálják, hogy mi történik – dohogott elégedetlenül Fi.

– Meglapulnak és várnak – állapította meg Niner.

– Amondó vagyok, ha valóban csak húszán vannak odabent, menjünk be! – javasolta Fi.

– Előbb gondoskodunk arról, hogy ne kapjunk váratlan vendégeket – válaszolta Niner, azzal aktiválta a nagy hatótávolságú adó vevőjét, és bejelentkezett: – Majestic, itt az Omega osztag, vétel! Majestic...

– Vesszük az adást, Omega! – jelentkezett a cirkáló ügyeletes tisztje. – Láttunk két szép tűzijátékot. Nekünk nem maradt semmi?

– Van egy külön célpontom maguknak – felelte Niner. – Látják a zöld erdő és a tudós közötti területet?

– Küldjön oda egy felderítődroidot, és rákapcsolódunk a kamerájára!

Niner belenyúlt a hátizsákjába, előhúzott egy droidot, és útnak indította.

– Harci droidokat keressenek, körülbelül ötvenen lehetnek! – közölte aztán a tiszttel. – Ha felénk tartanak, tegyék már meg a kedvünkért, hogy elrontják a napjukat, rendben?

– Vettem, Omega! Helyzet?

– Behatoltunk a telepre. Húsz-harminc harci droid, és ismeretlen számú eleven harcos bujkál odabent.

– Ismételje, Omega!

– Két társunk már bent van. A csatornarendszeren keresztül hatoltak be.

– Húha... talán egy kicsit lassítaniuk kéne, fiúk! A végén még elfáradnak.

– Igen, ez már nekünk is eszünkbe jutott.

– Rendben, Omega, mindjárt kezdjük a tűzijátékot. Ne feledjék, az ellenséges hadihajó még most is itt van mellettünk! Ha tüzet nyitunk, valószínűleg reagálni fog.

– Vigyázzanak magukra! – felelte Niner. – Vétel, és vége!

Továbbra is csend uralkodott mindenütt, csak a hűlő fém pattogását lehetett hallani. Még a Qiilura éjszakai állatainak folytonos neszezése is megszűnt. A lángoló pajtából felszálló füst lassan ráterült a mezőkre.

– Jól van, hölgyem? – kérdezte váratlanul Fi.

Niner körülnézett, arra számítva, hogy Etain rosszul lett vagy elájult, de nem ez történt. A padavan a fűben térdelt, és a fejét oldalra billentve figyelt, mintha hallgatózott volna. Pillanatokkal később tőlük északra heves robbanássorozat következett be.

Etain lehunyta a szemét.

– Parancsnok? – kérdezte halkan Niner.

Etain végzett néhány fejkörzést, mintha megmerevedett nyakizmait akarta volna ellazítani.

– Minden rendben – válaszolta végül. – Csak többet kivett belőlem, mint képzeltem.

– Micsoda?

– A maradványok elterelése – magyarázta Etain. – A droidok szörnyen sok, kisebb-nagyobb darabra robbannak.

Ninernek fogalma sem volt, hogy a lány miről beszél. Aztán, amikor megfordult, felfedezte a méteres hosszúságú, szaggatott szélű lemezdarabot, amely tőle alig egy méterre fúródott a talajba. Nem sokkal repülhetett el felette. Etain is a roncsot bámulta, és erőltetett mosolyra húzta a száját.

Niner elképedt, de hamar észbe kapott, és elvigyorodva megkérdezte:

– Páncélajtók kifeszítésére is képes, hölgyem?

Darman és Atin körülnézett az ötvözetlemezekkel kibélelt helyiségben, és úgy döntöttek, hogy nem veszik le a sisakjukat.

– Így legalább kiderül, hogy a nanovírus átjut-e a szűrőinken – dörmögte gondterhelten Atin.

Darman robbanó csapdákra és más meglepetésekre utaló nyomokat keresett a tárolószekrényeken.

– Egyelőre nem érzem magam halottnak – mondta aztán.

– Egyébként is, nem hiszem, hogy elöl hagynák azt az anyagot. Valószínűleg zár alatt tárolják.

Ismét körülnézett. A helyiség pontosan úgy nézett ki, mint egy orvosi rendelő a Kaminón, azzal a különbséggel, hogy itt minden különleges ötvözetből készült. Az üvegtárlókban kémcsövekkel és lombikokkal teli állványok sorakoztak. A terem közepét egy a padlótól a mennyezetig érő, jelenleg teljesen üres üvegfülke foglalta el. Az egyik falába nagyítólencsékkel felszerelt dobozféleséget építettek, amelyből két sötét gumikesztyű nyúlt be a belsejébe – a kutatók ezekbe dugták a kezüket, amikor veszélyes anyagokkal dolgoztak.

A falak mentén áttetsző fedelű hűtőládák álltak, tele palackokkal és kisebb-nagyobb dobozokkal. Darmannek fogalma sem volt arról, hogy ezek közül melyik tartalmazza a gyilkos vírusokat, melyik a laborosok ebédjét, és nem óhajtotta mindegyiket felnyitni annak érdekében, hogy megtudja. Egy újabb B, mint bőven esettel állt szemben.

– Tekintve, hogy ez az udvariatlan népség nem ragasztott sehová koponyával-lábszárcsonttal díszített címkéket – jelentette ki megfontoltan –, a biztonság kedvéért több helyiségbe is berakok egy-egy töltetet. – Végighúzta a kezét az egyik fal előtt, mert attól tartott, hogy a fémlapok esetleg megállítják a rádióhullámokat. A kesztyűjébe épített szenzor nem jelzett semmit, de azért aktiválta az adó-vevőjét, hogy meggyőződjön arról, valóban képes-e beszélni a kinti társaival. – Itt Darman, veszi valaki az adást?

– Fi jelentkezik, vétel!

– A főlabor tiszta – közölte Darman. – Lerakjuk a tölteteket, aztán továbbmegyünk, és körülnézünk a többi részlegben is.

– Mi elölről közelítünk – felelte Fi. – Idekint most nyugalom van, de valószínűleg van még errefelé vagy harminc bádogfickó.

– Az előbb ti ráztátok meg a talajt?

– A Majestic.

– Jó tudni, hogy a flotta is besegít.

– Egyébként, hagyd bekapcsolva az adó-vevődet, és gondoskodj róla, hogy folyamatosan lássuk a kamerád képét! – kérte Fi.

– Rendben, majd szóljatok, ha zavar a figyelésben! Vége!

Darman, ha bizonytalanul is, de odamutatta Atinnek feltartott hüvelykujját, aztán kivette a zsákjából a megsemmisítő tölteteket. Ezek a különleges robbanótestek olyan magas hőmérsékletű tűzlabdát és olyan erős lökéshullámot hoztak létre, hogy ötszáz méteres körön belül minden élőlényt elpusztítottak, még a baktériumokat és vírusokat is. A romboló erejükhöz képest meglepően kicsik voltak, valamivel kisebbek, mint egy felderítődroid.

Darman kettőt hozott magával a bevetésre. Egy is elég lett volna, de mindenképpen biztosra akart menni. Kivett néhány plasztikdobozt az egyik hűtőládából, óvatosan megemelgette őket, hogy felmérje a súlyukat, mígnem talált egyet, amelynek csekély súlya arra utalt, hogy félig üres. Lerakta egy asztalra, visszatartotta a lélegzetét, és levette róla a fedelet. A doboz csavaros kupakkal lezárt fémcsöveket tartalmazott, és elég hely maradt benne. Darman lassan, vigyázva belefektette az egyik töltetet, visszatette rá a fedelet, majd visszarakta a hűtőbe.

– Légy óvatos! – intette Atin, a dobozokra mutatva.

– Az leszek – ígérte Darman, azzal kerített egy másik, szintén könnyű dobozt, és miután belenézett, odaszólt a társának: – Ez kell nekünk. Ha elkezdenek is keresgélni, alighanem abbahagyják, miután megtalálják az egyik ajándékcsomagot. Ebben a második dobozban is elhelyezett egy töltetet, majd berakta a hűtőbe, és behúzta annak fedőlapját.

– De attól még nem lesz kisebb a hatás, ugye? – kérdezte aggodalmasan Atin.

– Valamivel, de észre sem fogod venni, hidd el nekem!

– Hát akkor sétáljunk egyet ezen a szép helyen! – javasolta megkönnyebbülten Atin.

A bejárattól jobbra, a falburkolatba épített műszerpanelek folyamatosan ellenőrizték a laboratóriumban uralkodó állapotokat, többek között azt is, hogy az ajtó légmentesen zár-e. Darman biztosra vette, hogy az adataikat folyamatosan továbbítják az egész épületet figyelő biztonsági rendszernek. Ez azt jelentette, hogy ha kinyitják az ajtót, azzal elárulják, hogy behatoltak az építménybe. Atin odament a panelhez, és óvatosan leválasztotta a fedőlapját.

Elővett egy írótoll méretű zavarókészüléket, amely ugyanúgy működött, mint az EM gránátok, csak természetesen sokkal kisebb teljesítményre volt képes, és jóval kisebb távolságra hatott.

Egy nagyobb energiájú sugárzás könnyen kiüthette volna a kommandósok felszerelésébe épített elektronikus rendszereket.

– Megvárom a következő nagy bummot – mondta halkan Atin. – Talán azt fogják hinni, hogy találatot kaptak.

Hamarosan ismét megremegtek a falak, és Atin a vezérlőpanel áramköreihez érintette a zavaróberendezést. A zöld lámpák kialudtak, a vörösek felgyúltak, és jól hallható szisszenés jelezte, hogy az ajtó elvesztette légmentes záródását.

A közepén hajszálvékony rés látszott, amin hangok szűrődtek be odakintről: robbanások, tisztek kiáltásai és a bádogfickók monoton válaszai. Atin tett egy lépést hátra, és intett a társának. A rés elég széles volt ahhoz, hogy a szonda és a faltörő karmai beleférjenek.

Darman óvatosan átdugta a nyíláson a szondáját, és megnézte a bejövő képet.

Odakint a folyosón a lámpák hol kialudtak, hogy ismét felfénylettek. Mozgást sehol sem látott.

– Szétfeszítem az ajtót, te pedig fedezz! – szólt oda Atinnek. – Ha kell, kidobok egy EM és egy riasztógránátot.

– Mind a kettőt? – kérdezte Atin.

– Ez lesz a legjobb. Én sem szeretek pazarolni, de eleven harcosok és droidok is szaladgálnak odakint.

Darman gyorsan felcsatolta a karmokat a faltörőre, majd a végüket belenyomta a nyílásba. Feszítésre állította a berendezést, és fél percig lendületesen rángatta ide-oda a racsnis kart. A nyolctonnás erő lassan, de biztosan szétfeszítette a két ajtólapot.

Miután kellően nagyra tágította a rést, ismét kidugta a szondáját, aztán bólintott Atinnek, aki a karabélyát a vállához emelve kilépett a folyosóra.

– Tiszta – jelentette szinte azonnal.

Darman szétszerelte a faltörőt, és sietve visszaakasztotta a hord hámjára.

– Hát akkor helyiségről helyiségre – mormolta –, mint a Gyilkos Házban!

Ezt már sokszor csinálták, nagyon sokszor. A Kaminón valahányszor beléptek a Gyilkos Házba, átrendezett belső terek fogadták őket, máshová helyezett falak, ajtók és lépcsők. Néha tudták, hogy mit fognak találni, néha pedig olyan körülményekkel találkoztak, mint a valós helyzetekben – gonosz meglepetésekkel, amelyeket menet közben kellett felszámolniuk.

De most nem csak az életük forgott kockán, annál sokkal nagyobb volt a tét.

Atin balra intett. A belső folyosó teljesen körbefutotta a laboratóriumot. A külső falában ajtók sorakoztak, és egy nagyobb átjárón túl kezdődött a fenti épületbe vezető feljáró. De legalább nem kellett lépcsőket vagy turbólifteket fedezni. Atin és Darman szinte a hátukat egymásnak vetve oldalaztak előre, és a sarokhoz érve megálltak, hogy átdugják a szondát a másik folyosó szakaszra.

– Ó, fiú... – sóhajtott Atin, pontosan abban a pillanatban, amikor az első droid megfordult, és tüzet nyitott.

Darman fémlábak csattogását hallotta az ellenkező irányból, és egy dermedt pillanat múlva azon kapta magát, hogy döbbenten bámulja a műszer képét, amin egy ugyancsak megrökönyödött umbarai tiszt mered egyenesen a szonda apró kamerájába.

Felhördült, tüzet nyitott, és Atin is így tett. Folyamatosan lőtték a folyosó két végét.

Rendben, jöhet a D-terv! – hadarta Atin. – Niner, beszorultunk idelent, vége!

A főbejáratra összpontosítjuk a tüzet – közölte Niner, távoli és közeli robbanások dörgésétől kísérve. Darman ezért utálta ütközet közben a négycsatornás, nyitott adó-vevőt. A társai felől hallatszó lármától alig tudott odafigyelni arra, amit éppen csinált. Niner néhány pillanattal később hozzátette: – Behúzódtak a főépületbe, de egyelőre senki sem jött ki onnan.

– Uthant még nem találtuk meg – jelentette Atin.

– Tudjátok tartani a pozíciótokat?

– Látod, hol vagyunk? Nyugati főfolyosó, a bejárattól balra.

Ebben a másodpercben két droid befordult a sarkon, de Atin két gyors sorozattal elintézte őket. Ezt követően minden elcsendesedett, csak egymás zihálását hallották.

– Darman? – kérdezte Niner.

– Még itt vagyunk, őrmester! – jelentette Darman, mialatt a hátát Atin hátának vetve állt, és éberen figyelte az előtte nyújtózó, húsz méter hosszú folyosószakaszt. Magától jobbra felfedezett két régimódi, forgópántokra függesztett ajtót. Felpillantott a mennyezetre, és meglátta két biztonsági válaszfal alsó élét. Az egyik körülbelül két méterre volt a háta mögött, a másik közte és a főlabor bejárata között. Azonnal megértette, hogy miféle veszély leselkedik rájuk: ha az ellenség aktiválja a válaszfalakat, bezárja őket ide, erre a rövid folyosószakaszra, ahol nem tehetnek semmit, amíg el nem jönnek értük.

Valakinek ugyanez jutott eszébe, pontosan ebben a pillanatban ugyanis tompa dörrenés hallatszott, aztán egy kisebbfajta hajtómű halk zúgása. A válaszfalak kibukkantak a mennyezeti vájatokból, és gyors iramban ereszkedtek.

– Atin, a laborba! – harsogta Darman, holott halkan is mondhatta volna, mire mindketten a laboratórium bejárata felé lódultak. A válaszfalat már alig egy méter választotta el a padlótól, amikor odaértek hozzá, és hasra vetődve átcsúsztak alatta.

A súlyos, vastag páncéllemez hangos dörrenéssel záródott be mögöttük.

Hirtelen olyan csend támadt, hogy Darman hallotta a többi rekeszfal leérkezését jelző dobbanásokat. Ezt egy ajtó halk csikordulása követte, majd zár kattant, aztán semmi.

– Kezdjük elölről... – mondta mélyet sóhajtva Darman. – Nézzük meg, mi van itt!

Atin előrelépett, és óvatosan kidugta a szondáját a nyíláson. Várt néhány pillanatig, aztán leguggolt, és megcsóválta a fejét.

– Mi az? Mutasd nekem is! – kérte Darman.

– Azt hiszem, ezt nevezik iróniának – dörmögte Atin, és át küldte a társának a szonda képét.

Igen, az irónia volt a legtalálóbb szó. Darman majdnem felnevetett. A sarok és a következő válaszfal közötti ajtók egyike zárva volt, a másik félig nyitva. És ebből a nyitott ajtóból egy humanoid teremtmény kukucskált ki a folyosóra.

– A nők aztán a legkevésbé sem ugyanúgy néznek ki, mi? – mormolta Atin.

– Ez a legkáprázatosabb haj, amit valaha láttam.

Darman csak egyetérteni tudott. Nem sok nőt láttak eddigi életük során, de ha több milliót láttak volna, ez az egy akkor is különleges és emlékezetes lett volna. Kékesfekete hajába rikító, vörös csíkok vegyültek.

Velük együtt nem más került csapdába, mint dr. Ovolot Qail Uthan.

És a jobb kezében egy Verpine zúzópisztolyt szorongatott.

Tizenhetedik fejezet

„MAJESTIC CIRKÁLÓ

A CORUSCANTI FLOTTAPARANCSNOKSÁGNAK SZEPARATISTA HADIHAJÓ IRÁNYÍTÁS NÉLKÜL SODRÓDIK. MÁR NEM VISZONOZZA A TÜZET. KÁRFELMÉRÉS FOLYAMATBAN. A VENGEANCE KÉSZENLÉTBEN ÁLL ÁTSZÁLLÓ CSAPATOK INDÍTÁSÁRA. TOVÁBBRA IS TŰZTÁMOGATÁST NYÚJTUNK AZ OMEGA OSZTAGNAK.

ÜZENET VÉGE.”

– Ki aktiválta a biztonsági rendszert? Melyik di’kut nyomta meg a gombot? Megmondaná valaki? – Ghez Hokan azon kapta magát, hogy a méltóságáról megfeledkezve, torkaszakadtából ordít. – Azonnal nyissák ki ezt a di’kutla válaszfalat!

Hurati századosról lerítt, hogy ideges. Az első rekeszfal rossz oldalán rekedtek, a kijárathoz vezető folyosón. Ráadásul a főbejárat ajtószárnyai mozdíthatatlanul beszorultak. Az épületet azzal a szándékkal tervezték, hogy semmi se juthasson ki a falai közül, és a tervezők elsőrangú munkát végeztek.

– Az ellenség behatolt, uram... – jelentette remegő hangon Hurati.

– Erre magamtól is rájöttem, di’kut – morogta Hokan, mialatt odakint gránát robbant a külső falon. – Hogyan csinálták? Hogy a magasságos...

– Azt egyelőre nem tudom, uram – vágott közbe Hurati –, de a biztonsági rendszer azért aktiválta a válaszfalakat, mert nem érzékelte, hogy a laboratórium ajtaja zárva van.

– Más szavakkal, valaki kinyitotta azt a nyomorult ajtót!

– Igen, uram.

Hokan a legközelebb álló droidhoz fordult, és megkérdezte tőle:

– Lát valaki a felszínen behatolásra utaló nyomokat?

A droid pár pillanatig hallgatott, majd közölte:

– Semmi nyom, uram.

Hokan a fél lelkét odaadta volna egy normálisan működő adóvevő hálózatért. A robbanások erejéből és irányából kikövetkeztette, hogy a környéket turbólézerek vették tűz alá, ami azt jelentette, hogy végül a köztársasági hadihajó is megmutatta az agyarait. Még az is megtörténhetett, hogy csapatokat indítottak a felszín felé.

Ám Hokan pillanatnyilag nem emiatt aggódott. A rossz hír úgy hangzott, hogy valaki már bejutott, és nem a főbejáraton keresztül. A csatornákon nem jöhettek be. Nem lett volna szabad idebent lenniük. De a létesítmény belsejében tűzharc dúlt, és a droidok veszteségekről számoltak be.

Köztársasági kommandósok harcoltak a létesítményben.

Hokan sosem tartotta magát tévedhetetlennek, de legalább úgy képzelte, hogy egyedülállóan ért a szakmájához. Lezárta a telepet, mégis megtalálták a módját, hogy behatoljanak. Megfordult a fejében, hogy talán Uthan intézte a dolgot. Talán annyira vágyott egy eleven kísérleti alanyra, hogy becsalogatta és csapdába ejtette a kommandósokat. Ám az ötlet nevetségesnek tűnt. A nőnek nem voltak eszközei arra, hogy megkerülje a biztonsági intézkedéseket.

Hokan nem férhetett hozzá a nanovírushoz, vastag páncélajtók választották el tőle. A droidok kitartóan lőtték a rekeszfalakat, de mint a korábbi teszt alkalmával, csupán annyit értek el, hogy felforrósították a zárt folyosószakaszok levegőjét.

– Valamennyi válaszfal lezárult? Ezt kideríthetjük valahogyan? – kérdezte a droidot, ami annak révén, hogy a beépített rádiójával kapcsolatba tudott lépni a társaival, értékesebbnek és hasznosabbnak tűnt, mint Hurati. – Mindegyik leereszkedett? – Hokan továbbra is azt próbálta kitalálni, hogy el tudja-e érni Uthant vagy a nanovírust. A főfolyosó melletti irodában a vezérlőpult jelzőlámpái vörös fénnyel izzottak, de nem tudta biztosan, hogy hihet-e a rendszernek vagy sem.

– Mindegyik, uram – jelentette aztán a harci gépezet. – Droidok estek csapdába a négyes, ötös, hetes és tizenkettes rekeszben.

Hokan úgy érezte magát, mintha egy verekedés során elrángatták volna az ellenfelétől. Az ellenségei nem férhettek hozzá, de ő sem férhetett hozzájuk.

Továbbá, ha a főlabor ajtaját kinyitották, az azt jelentette, hogy a nanovírus és Uthan egyaránt a kommandósok oldalán van. És ha sikerült bejutniuk, akkor valószínűleg ki tudnak menni ugyanazon az úton.

Az elülső fal ismét megreszketett.

A mandalori aztán a villánál állomásoztatott droidokra gondolt, de nyomban rájött, hogy hiába hívná át őket a telepre, ebben a mostani helyzetben nem segíthetnek neki. Végül Huratihoz fordult, és megkérdezte:

– Képes betörni a biztonsági rendszerbe, és átírni annak vezérlését?

– Megteszem, amit tudok, uram – fogadkozott Hurati, és az arckifejezése arról árulkodott, hogy bár kételkedik a sikerben, akkor is megpróbálja, ha belepusztul.

A százados besietett az irodába, Hokan egy lépéssel lemaradva követte. Átkutatták az iratszekrényeket és fiókokat, hogy kezelési útmutatókat, kódokat, szerszámokat keressenek, bármit, amivel kinyithatják a válaszfalakat.

Hokan az egyik szekrényben talált egy feszítővasat, de az éle túl vastag volt ahhoz, hogy beleerőltesse a válaszfal alatti vagy éppen a külső ajtó szárnyai közötti, hajszálvékony résbe. Csalódottságában elhajította a súlyos fém rudat, ami fülsértőén csörömpölve csúszott végig a kövezeten, mígnem a falnak ütközve megállapodott. A válaszfalakon legfeljebb egy-egy erős robbantással törhetett át – és neki nem volt semmiféle robbanóanyaga.

Hurati leszerelte a riasztópanel fedelét, aztán a tőre hegyével bökdöste a bonyolult áramköröket és kapcsolókat. Hokan elővet te a fénykardját, aktiválta, és lesújtott a válaszfalra, inkább tehetetlen dühében, semmint sikerre számítva.

Az energiapenge a páncélajtónak ütközött, sisteregve felszikrázott, és elakadt. A levegőben orrfacsaró ózonszag kezdett terjengem. Hokan meredten bámulta a korábban tükörsima felszínt – felfedezett rajta egy kisebb mélyedést.

Ismét lesújtott, ezúttal lassabban és célzottan. A felmelegedett fémlemezhez szorította az arcát, és a fél szemét lehunyva végignézett a lapos felszínen. Igen, egy keskeny, rövid sávban egyértelműen megolvadt az ötvözet.

Csakhogy ebben az iramban órákba telt volna, mire átvágja magát. És gyanította, hogy nincsenek órái a helyzet megoldására – talán már percei sem.

Valami tompa dobbanással belecsapódott a folyosó falába.

Darman nem hallotta a Verpine hangját. A lövedék nem találhatta el őket, de gyanította, hogy ha mégis megtörténne, azonnal észrevenné.

– Húha, ez ám a horpadás! – ámuldozott Atin. – Attól tartok, a jó doktornő nem fogja csak úgy megadni magát.

– Niner, ezt hallottátok? – kérdezte Darman. – Megtaláltuk a nőt. Ilyen egyszerűen.

Az adó-vevő csak fojtott mormogást közvetített. Kikapcsolta a képet, és azonnal tisztán hallotta Ninert:

– Végre van egy kis szerencsénk...

– Aha, csakhogy Uthannál egy Verpine zúzópisztoly van.

– Azok nehéz fegyverek, és hamar kiürülnek. Ijesszétek meg!

– Már elővettem pár apróságot.

– Segítségre egyelőre ne számítsatok, nem tudunk bejutni – közölte Niner. – Azt hiszem, az összes biztonsági válaszfalat leengedték.

– Odakint nyugalom van?

– Eltekintve attól, hogy a Majestic is beszállt a játékba a kényelmünk érdekében, igen. De nyugi, addig nem lövetem szét az épületet, amíg odabent vagytok.

– Mi lenne, ha visszamennétek a másik faltörőért, és megpróbálnátok szétfeszíteni az ajtót?

– Mindenképpen szükségetek van ránk?

– Megpróbáljuk kivinni Uthant a csatornán át. Ha nem megy, ez a D-terv.

– Fel a fejjel, fiúk, még mindig ott vannak a tervek E-től Z-ig! – szólt közbe jókedvűen Fi.

– Egy szép napon, Fi, okvetlenül nyakon váglak! – válaszolta Darman.

Atin a bal kezét feltartva jelezte, hogy csendet kér. Darman halk suttogást hallott a folyosó felől, aztán bevágódott egy ajtó, és ismét kattant a zár. „Ezek szerint az ott nem egy automata biztonsági ajtó – állapította meg magában. – És Uthan nincs egyedül...”

– Ez a nő tényleg nem hallott még rólam – dörmögte, azzal elővette a hőszalagtekercset, és letépett róla egy néhány centis darabot. Kidugta a szondáját a folyosóra, mert nem szívesen tette volna próbára a páncélját a Verpine-nal szemben. – Hogy engem kizárj, édesem, ahhoz azért több kell...

A falhoz tapadva lopakodott az ajtó felé. Már majdnem odaért hozzá, amikor váratlanul kicsapódott előtte, és szemtől szembe találta magát két trandoshaival, akik megrökönyödve bámulták. Talán a páncél tette. Úgy tűnt, az gyakorolt rájuk ilyen hatást.

Darman nem menekülhetett el.

Ebből a távolságból legfeljebb csak bunkónak használhatta volna a DC-17-est. A puszta ösztöneitől vezérelve előrevágta a jobb öklét, mielőtt végiggondolta volna, hogy mi lesz a robbanószalaggal, amit a markában szorongatott. Noha páncélkesztyűt viselt, úgy érezte, hogy nem is eleven teremtményt, hanem egy kőtömböt ütött meg. A trandoshai hátratántorodott, de a társa egy hosszú tőrt felemelve támadásba lendült. Tett egy lépést előre, de hirtelen megtorpant, és egy-két pillanatig zavarodottan, elbizonytalanodva pislogott előbb a tőrére, majd Darman páncéljára.

– Atin, nincs kedved segíteni? – kérdezte csendesen Darman, közben lépett egyet hátra, és kipattintotta a vibropengéjét.

– Mi kéne... ó...

– Így van: ó...

Darman szívből örült, hogy a páncéljához rögzített vibropengét nem vehetik el tőle, hacsak nem vágják le a karját. A trandoshai alighanem éppen ezt tervezte, ugyanis hatalmas ívben lesújtott, de a pengéje ártalmatlanul lesiklott a sima ötvözethüvelyről.

Darman leszegte a fejét, nekirohant az ellenfelének, nekitaszította a falnak, aztán odaszorította, és újra meg újra megpróbálta belevágni a pengéjét a testébe. A nyakat célozta – nagy erek, gyors hatás –, ám a trandoshai szorosan markolta a csuklóját. Ezalatt minden erejét be kellett vetnie ahhoz, hogy távol tartsa az ellenfele pengéjét a torkától. Elszántan birkóztak egymással, de egyikük sem tudott eredményt elérni.

Darman abból a gondolatból merített erőt, hogy a védőöltözete döfésálló.

Vagy mégsem? Sehol sem látta Atint. A saját szorult helyzetére kellett összpontosítania, és érezte, hogy ha minden így megy tovább, nem egyhamar fogja legyőzni a trandoshait. Eljött a perc, hogy bevesse azokat a kocsmai taktikákat, amelyeknek tanítására Skirata oly nagy hangsúlyt fektetett.

Felrántotta a lábát, majd lecsapta, közben a páncélcsizmája kemény élével végigszántotta a trandoshai lábszárát, végül keményen rátaposott a lábfejére. A váratlan támadás hatására a csuklóján a szorítás meggyengült egy pillanatra, és ennyi elég volt neki. Gyors rántással kiszabadította a kezét, majd legalább tízszer beledöfte a pengéjét az ellenfelébe. Nem tudta, hogy mit talál el, de a trandoshai egyre halkabban hörgött.

Skirata igazat mondott, amikor azt állította, hogy szúrófegyverekkel csak lassan lehet ölni. Darman nekinyomta az alkarját a vaskos nyaknak, és a falhoz szorította a trandoshait, mialatt az lecsúszott a padlóra. Guggolásba ereszkedve végig követte, majd rátérdelt a mellkasára, hogy ne mozdulhasson, végül belevágta a pengéjét a torkába, és átmetszette a légcsövét.

Megvárta, amíg az ellenfele befejezi a vonaglást, aztán talpra vergődött, és körülnézett. Atin a másik trandoshai felett állt, és zihálva káromkodott. A lába előtt hatalmas vértócsa terült el, de ő maga sértetlennek tűnt.

– Ezt szívesen kihagytam volna! – jegyezte meg Darman.

– Hát igen, én sem rajongok a késpárbajért – felelte Atin. – Hol tartunk?

– Bevetjük az univerzális kulcsot – jelentette ki Darman, azzal felkapta a padlóról a hőszalagot, a karpáncéljához dörzsölve le törölgette, majd egy detonátort beleszúrva rátapasztotta az ajtóra, a zárszerkezet borítólemezére.

Néhány lépéssel távolabbra húzódtak, és Atin előhúzta a trandoshai részecskevetőt, amelyet olyannyira vonakodott hátrahagyni.

– Atin, élve kell elfognunk, ugye, emlékszel? – érdeklődött aggodalmasan Darman.

– A nőnek társasága van.

– Akkor feltétlenül nézd meg, kire lősz! Ha foszlányokban akarnák megkapni Uthant, szóltak volna – válaszolta Darman, azzal elővett egy riasztó és egy EM gránátot, mert fennállt a lehetőség, hogy droidok is vannak odabent. Feldobta és elkapta néhányszor a fémgömböket, közben odaszólt a társának: – Tehát, kirobbantom a zárat, és bedobom ezt a két szépséget. Öt másodperc múlva bemegyünk. Én elkapom Uthant, te pedig mindenre lőj, ami mozog!

– Vettem!

– Kapaszkodj! – vezényelt Darman, és megnyomta a detonátor aktiváló gombját.

A következő pillanatban az ajtó berobbant, faszilánkok záporoztak a folyosóra. Darman előrehajolt, és behajította a gránátokat a nyíláson. A helyiséget két másodpercre háromszázezer kandela erősségű fehér fény, valamint százhatvan decibeles, őrjítő lárma árasztotta el, aztán Darman bent termett, és még mielőtt észbe kapott volna, már a padlóra szorított Uthanon hasalt, míg felette Atin higgadtan, módszeresen lövöldözött a részecskevetővel.

A füst és a felvert por ritkulni kezdett. Darman megbilincselte Uthant. Furcsa módon csak részben csinálta tudatosan, részben az ösztönei mozgatták. Mindeddig arra számított, hogy a nő küzdeni fog, de csak feküdt és nyögdécselt. Darman most értette meg, mennyire hozzászokott Etain képességeihez. Uthan az átlagos emberi lények közé tartozott. Nem kapott harci kiképzést, nem rendelkezett jelentős testi erővel, és – az intellektusát leszámítva – nem volt benne semmi különleges.

Darman felkapta a Verpine-t, a fal felé fordította, és meghúzta az elsütőbillentyűt. A fegyver előbb halkan felbúgott, majd kattant egyet. Ninernek igaza volt: a Verpine hamar kiürítette a tárát, vagy talán az EM gránát kisütötte a vezérlő áramköreit.

– Niner, jelentkezz! – hívta a társát Darman. – Elkaptuk Uthant! Ismétlem, elkaptuk Uthant!

Fi örömében hangosat kurjantott, aztán Niner is megkérdezte:

– Akkor végeztünk?

– Előbb nézzünk körül, nem hagytunk-e ki valamit! – felelte Darman, és megfordult. Atin a részecskevetőjét babrálva fürkészte a padlón heverő négy megtépázott holttestet.

A három halott trandoshaitól néhány lépésnyire egy vörös hajú, fiatal nő feküdt, aki immár a legkevésbé sem volt vonzó, sőt még felismerhető sem.

Darman arra gondolt, hogy a nő talán Uthan lánya, és ennek nyomán eszébe jutott valami. Levette a sisakját, a hátára fordította a doktornőt, és megkérdezte tőle: A személyzetéből hányan vannak idelent, hölgyem? Gyerünk, hallani akarom!

Uthan időközben teljesen lehiggadt, és most ridegen válaszolt:

– Megölték az asszisztensemet!

– Fegyver volt nála – szólt közbe Atin olyan hangon, mintha saját magát akarta volna vigasztalni.

Darman megrázta a nőt, és határozottan rászólt:

– Ne szórakozzon velünk! Hamarosan felrobbantjuk a létesítményt, és ha a munkatársai idelent vannak, szempillantás alatt hamuvá égnek!

Uthan kíváncsian meredt Darman arcára, és a figyelmeztetéssel nem törődve megkérdezte:

– Mondja, maga tényleg klón?

– Szeretném azt felelni, hogy az igazi, a világon az egyetlen, de jól tudja, hogy ez nem igaz.

– Lenyűgöző... – mondta halkan a nő.

– Tehát a személyzete?

– Négy fő. De ők csak tudósok. Civilek.

Darman kinyitotta a száját, és önkéntelenül Kai Skiratát idézve felelt:

– Nem minden katona visel egyenruhát, hölgyem. Legfőbb ideje, hogy a tudósok is felelősséget vállaljanak a háborúban játszott szerepükért.

Miután befejezte a mondatot, bevallotta magának, hogy igen, ez számára személyes ügy. A háború nem is lehetett volna személyesebb számára, amikor halálos vírust fejlesztettek ki, kimondottan ellene és a testvérei ellen.

– Itt Darman, őrmester! – hívta ismét Ninert. – Uthan munkatársai is itt vannak valahol a létesítményben. Mit csináljunk velük? Őket is elfogjuk?

– Beszélek a Majestickel, várj egy kicsit! – válaszolta Niner. A sávja egy-két percre elhallgatott, aztán sisteregve feléledt, ekkor azonnal megszólalt: – Nem, nem szükséges. Hozzátok ki a nőt, és szólj, hogy mikor akarsz robbantani!

– A kutatóim csak parancsokat hajtottak végre! – tiltakozott Uthan.

– Akárcsak én – felelte Darman. A megmentett ernyőzsinórokkal megkötözte a doktornőt, majd egy asztalterítőt felhasználva betömte a száját, és afféle kámzsát rögtönzött a fejére. Miután végzett, felhúzta a sisakját, és a vállára vette Uthant. Keserűen sóhajtott egyet, mert jól tudta, hogy nem lesz egyszerű átvinni a nőt azokon a szűk járatokon. Elindult, és Atin a nyomába szegődött.

Alig egy perccel később leereszkedtek a főcsatornába. Darman forrón remélte, hogy Jinart útmutatása nélkül is visszatalálnak a felszínre.

Hokan érezte, hogy csípős verejték csorog a szemébe. Kikapcsolta a fénykardot, és szemügyre vette a válaszfalon keletkezett mélyedést. Tudta, hogy nem elég mély, és nem is haladt elég gyorsan vele. Amúgy is csak pótcselekvés volt, tehetetlenségében próbálkozott. Huratinak nem segíthetett, így aztán a páncélajtón tombolta ki a dühét, de csak annyit ért el vele, hogy a folyosó amúgy is állott levegője még melegebb, még fojtogatóbb lett.

Aztán hangos sziszegést hallott, és egy pillanatig azt hitte, hogy megnyílt a légmentesen záró lemez, de nem így történt.

Hurati sziszegett.

Hokan néhány gyors lépéssel az irodában termett. Attól tartott, hogy a fiatal százados belenyúlt valamibe, amibe nem kellett volna, és az energia ropogósra sütötte. A gondolat nyomán be kellett vallani magának, hogy érdekli Hurati sorsa. Ám a százados sértetlen volt. Mindkét kezével a falnak támaszkodva, előregörnyedve állt. Zihálva lélegzett, a fejét mélyen lehorgasztotta, a válla remegett. Aztán felkapta a fejét, és ekkor kiderült, hogy szélesen, boldogan vigyorog. Az orrán lefutott egy verejtékcsepp, és ott függött egy pillanatig, amíg letörölte a mutatóujjával.

– Vessen egy pillantást a vezérlőpultra, uram! – kérte lihegve.

Hokan megpördült, és a pultra nézett. A mindeddig vörösbe borult műszerfalon most helyenként egy-egy zöld lámpa is világított.

– A kettes, hatos és kilences válaszfalak, uram – közölte Hurati. – Mindjárt nekilátok a többinek. Meg kellett próbálkoznom mindenféle sorozattal. Rengeteg a variáció... – Megrázta a fejét, a tőrét felemelve ismét bökdösni kezdte az áramköröket, és halkan hozzátette: – Mondjuk, az tény, hogy amit kinyitok, nem tudom visszazárni.

– Nem baj, inkább legyenek nyitva, mint zárva – felelte Hokan, majd szótlanul várt, mialatt a vörös jelzőlámpák sorban, egyesével kialudtak, és helyettük felgyúltak a zöldek.

Fél perc múlva a bejárati ajtó szárnyai is szétcsúsztak. Hokan arra számított, hogy a nyíláson sugárnyalábok vagy rakéták fognak beáradni, de nem tódult be más, csak a hűvös, füst szagú levegő.

– Hurati – mondta, a századosa felé fordulva pillanatnyilag akkor sem szerethetnélek jobban, ha a saját fiam volnál! Egy szép napon majd juttasd eszembe, hogy mit mondtam most!

Azzal előrántotta a sugárvetőjét, a tétlenül ácsorgó harci droidok között átvágva végigrohant a folyosókon, aztán átugrott néhány összegyűrődött fémlemez, illetve egy umbarai holtteste felett, végül berontott abba az irodába, amelyben Uthant hagyta a trandoshai őrökkel.

Félig-meddig arra számított, hogy a doktornőt is a holtak között fogja látni. Bizonyos értelemben véve reménykedett is ebben, mert ez azt jelentette volna, hogy a köztársaságiaknak nem sikerült ellopniuk a nő összegyűjtött tudását. Ám Uthan nyomtalanul eltűnt. Hokan felkapta a Verpine-t, és ellenőrizte a töltöttségét. A fegyver halkan felbúgott, aztán csak kattant egyet. Uthan vagy kiürítette a tárat, vagy a kommandósok EM gránátot vetettek be.

Hokan átsietett a főlaborba, menet közben benézett a kiszolgáló helyiségekbe és a raktárakba, gondosan ügyelve, nehogy aktiváljon egy ügyesen elrejtett bombát. Amikor kinyitotta egy iroda ajtaját, meghallotta, hogy valaki nyöszörögni kezd a sötét helyiségben, és gyorsan felkapcsolta a lámpákat.

Uthan kutatócsapatának életben maradt tagjai – három fiatal férfi és egy középkorú nő – az egyik sarokban kuporogtak egymáshoz bújva. Az egyik férfi sugárvetőt tartott a kezében, de a csövét a padlóra szegezte. Mindannyian rettegve pislogtak Hokanre.

– Maradjanak itt! – parancsolta határozottan. – Talán csak maguk maradtak meg az egész vírusprogramból. Ne menjenek sehová! – tette hozzá, bár gyanította, hogy amúgy sem mernének elmenni innen.

A főlaborban egyedül az jelezte, hogy valami rendkívüli történt, hogy a helyiség közepébe épített csatornafedél helyén fekete, szaggatott szélű lyuk tátongott.

Hokan végigpásztázott a tekintetével a falakon, a polcokon és a szekrényeken. Hirtelen rájött, hogy hibát követett el, szörnyű hibát. Nem szakított időt arra, hogy megnézze, miben tárolják a vírust, és hogy mennyi van belőle. A szekrényeket feltörhette ugyan, de sehol sem látott feliratokat, amelyek tájékoztatták volna, hogy mi az, amit lát.

Visszarohant a tudósokhoz, nyakon ragadta az egyik fiatal férfit, és ráförmedt:

– Tudja, hogy néz ki a nanovírus?

A kölyök pislantott egyet, és kibökte:

– A struktúrája alapjában véve a...

– Idióta! – recsegte Hokan. – A tárolóedénye hogy néz ki? Mennyi van belőle? Gyerünk, gondolkodjon!

Talpra rántotta a kutatót, és sietős léptekkel átvonszolta a laboratóriumba, ahol ismét rászólt:

– Rajta, mutassa meg!

A kölyök rámutatott egy fehér páncélszekrényre.

– Abban van – mondta remegő hangon. – Tizennégy acél kémcső, mindegyik egy-egy vákuumzáras dobozban.

– Nyissa ki, és ellenőrizze! – rendelkezett Hokan.

– Nem tehetem – tiltakozott a fiatal férfi. – Csak Uthan doktornő ismeri a nyitókódokat, és nála van az összes kulcs.

– Elképzelhető, hogy az ellenségnek sikerült kinyitni, aztán újra visszazárni?

– Normális esetben azt mondanám, hogy ez képtelenség – válaszolta a tudós a fejét csóválva de hát mindeddig azt hittük, hogy a létesítménybe is képtelenség betörni...

Hokan keserű sóhajjal beletörődött a helyzetbe. Odasétált a helyiség közepén ásítozó nyíláshoz, szemügyre vette a szétzúzott járólapokat és az eltorzult fémkeretet, aztán lenézett a sötétségbe, és a fentről besugárzó fényben meglátta a törmeléket.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy talán nem is emberi lényekkel áll szemben, hanem holmi bizarr, ismeretlen létformákkal. Viszont megtudta, hogy hová mentek. Így már kapott egy lehetőséget, hogy üldözőbe vegye őket, kiszabadítsa Uthant, és amennyit csak lehet, megmentsen a nanovírusprogramból.

És ha maroknyi klón kommandós hajtotta végre mindezt, Hokan szinte félt belegondolni, hogy mire képesek több millióan...

Tizennyolcadik fejezet

„Fiúk, az ütközetek alatt sosem fogjátok tökéletesen ismerni a helyzetet. Ez az, amit úgy hívunk: a háború köde. Két dolgot tehettek. Ülhettek az alfeleteken, és emészthetitek magatok, hogy mi igaz és mi nem, vagy felismeritek, hogy az ellenség sem tud semmit, és bedobtok egy-két pszichológiai trükköt. Az igazán nagy hadsereg az, amelyik puszta kard csörtetéssel megnyeri a csatáit. ”

Kai Skirata őrmester

– Omega osztag a Majesticnek! – hadarta Niner. – Tüzet szüntess, ismétlem, tüzet szüntess!

Niner várt néhány percig, mielőtt megmozdult. A facsoport, amely alig félórája még ott állt, a teleptől északkeletre, immár nem létezett. Nem akarta, hogy az élete a cirkáló tüzéreinek pontosságán múljon. Hason fekve előrébb kúszott, majd felkönyökölt, hogy körülnézzen, előbb a sisakja nagyítórendszerét, majd a DC-17-es céltávcsövét használva.

A környéken semmi sem mozdult, bár akinek volt egy csepp esze, aligha jött volna ki a fényárban úszó főbejáraton.

A főépületről mostanra teljesen lefoszlott az álcázó burok, a bejárata tárva-nyitva állt. Niner néhány másodpercig szinte várta, hogy Darman és Atin kisétáljon az udvarra, aztán felbukkanjon Kai Skirata is, azt kiabálva, hogy „Vége, vége, vége! Vége a gyakorlatnak!” Csakhogy a gyakorlatok kora lejárt, és az éjszaka korántsem ért véget.

Niner háta mögött Fi felkapta a DC-jét, felcsatolta rá a mesterlövész-toldalékot, és célba vette a kijáratot, készen arra, hogy leszedjen bárkit, aki elég ostoba ahhoz, hogy kimerészkedjen onnan. Niner csak remélni tudta, hogy a társa előbb megnézi, ki az illető, és csak aztán tüzel.

– Darman, Atin, meg tudjátok határozni, hogy hol vagytok? – kérdezte kissé aggodalmasan.

– Egy fekete és büdös lyukban – felelte Atin –, és egy félig eszméletlen nőt vonszolok magam mögött...

– Ez úgy hangzik, mintha ingyen sört mérnének a sarki kocsmában – állapította meg Niner, holott még nem járt semmiféle szórakozóhelyen, és szinte biztosra vette, hogy soha nem is fog. A szöveg a tudatalattijából pattant elő, ahová alighanem Skirata jóvoltából került. – Uthan megsebesült?

– Darman beleunt, hogy folyton hadakozni kell vele, és lenyugtatózta.

– Mennyi idő kell még, hogy robbanthassunk? – kérdezte Niner, aztán fojtott hangokat hallott, mintha Atin adó-vevő nélkül tárgyalt volna Darmannel.

Talán levették a sisakjukat, hogy igyanak.

A nő érthetetlen szavakat dünnyögött, aztán Darman ráförmedt:

– Fogja be, rendben?

Niner ezúttal tisztán hallotta a hangot, és nem kellett pszichológusnak lennie ahhoz, hogy megállapítsa: Darman szokatlanul ideges.

Aztán ismét Atin jelentkezett:

– Ha ebben az iramban haladunk tovább, fél óra.

– Fi, jelenleg mennyi idő alatt tudsz megtenni egy kilométert? – kérdezte Niner.

– Teher nélkül és kellően fellelkesülve? Kábé három perc.

Niner aggódott az időzítés miatt. A telepen kellett tartaniuk mindenkit, amíg Darmanék elég messze távolodnak ahhoz, hogy végrehajthassák a robbantást. Azon is elgondolkodott, hogy a Majestic meddig fog még várni, és mennyi idejük van addig, amíg esetleg társaságot kapnak. Úgy döntött, hogy megkérdezi, és aktiválta a nagy hatósugarú adó-vevőjét.

– Omega hívja Majesticet, vétel! Mi a helyzet odafent? Mit csinál az ellenséges hajó?

– Oldalazva sodródik, és füstöl egy kicsit – közölte jól hallhatóan az ügyeletes tiszt.

– Maguk sem unatkoztak... – állapította meg Niner.

– Ha megint több dolgunk lesz, szólunk. Ezekben a percekben indítjuk a csapatszállítót. Mire elérik a kivonási pontot, ott fogja várni magukat.

Niner visszakúszott Fi mellé, és oldalba bökte.

– Akár el is indulhatnál a kivonási pont felé Etainnel – mondta. – Majd én tartom ezt az állást.

– Nem.

– Adjam parancsba?

– Nevezhetlek őrmesternek, ha szeretnéd, de pillanatnyilag nem érdekelsz – közölte egykedvűen Fi.

Fi másik oldalán megjelent Etain, Jinart társaságában.

– Mi történik? – érdeklődött higgadtan.

– A csapatszállító úton van. Azt javaslom, hogy ön és Fi induljanak el a kivonási pont felé.

– Darmanék hol vannak?

– Még az alagútban. Lassan haladnak.

– Azok a járatok elég hosszúak – szólt közbe Jinart. – Ki kéne ásni őket.

– Több méter mélyen vannak, és se munkagépünk, se robbanóanyagunk – vetette ellen Niner. – Órákba telne, mire kiássuk őket. – Hirtelen Etainhez fordult, és megkérdezte: – Nem tehetne valamit, parancsnok?

Etain hátrasöpörte a haját az arcából, és megfontoltan válaszolt:

– Ha Jinart meg tudja mutatni, hogy hol halad a járat, megpróbálhatom szétválasztani a talajt. El kell képzelnem a folyamatot. Minél pontosabban képzelem el, annál több az esélyem, hogy munkára fogjam az Erőt. De gondolatban látnom kell, hogy mi történik.

– Megkeresem őket – ajánlotta Jinart.

– Mindenesetre, tartsa készenlétben a fénykardját, hölgyem! – ajánlotta Fi. – De csak akkor használja, ha ezzel elhibázta a célt! – tette hozzá, és a padavan felé nyújtotta az oldalfegyverét.

Etain a derékszíjába dugta a sugárvetőt, és mosolyogva kijelentette:

– Rendben, meggyőzött!

Jinart gyors iramot diktált. Amikor a négy végtagján futott, az orrát közvetlenül a talaj felett tartva, Etain alig tudott lépést tartani vele. A gurlanin ritmikus szipogása furcsán ellenpontozta az ő lihegését.

Rácshálós keresőmintát követve kutatták át a teleptől keletre elterülő mezőt, hogy megtalálják azt az alagutat, amelyben a kommandósok tartottak a felszín felé. Etain hamarosan érzékelte Darmant, ami azt jelentette, hogy a közelében járt.

– A szagokat követi? – zihálta halkan.

– Nem, visszhangokat hallgatok.

– Az orrával?

– Hogy hol tartom a fülemet, az az én dolgom! – válaszolta nyersen Jinart, azzal hirtelen megtorpant, az orra hegyét a talajba fúrva szusszantott néhányat, és kijelentette: – Megérkeztünk! Itt áss!

– Jó lenne, ha tudnák, hogy felettük vagyunk – jegyezte meg Etain.

– Nem vagyunk felettük – felelte a gurlanin –, tíz méterre nyugatra vannak. Ha pont felettük ásol, megtörténhet, hogy eltemeted őket.

Etain nem tudta megítélni, hogy Jinart csupán a mentőakció egyik fontos óvintézkedését közölte-e, vagy az ő képességeiben kételkedett, de nem is érdekelte. Darman odalent volt, és segítségre szorult. Atin is odalent volt, de Darmanre gondolva jobban tudott összpontosítani, mert... mert Darmant a barátjának érezte.

Ugyanakkor látni vélte maga előtt a kommandóst, mialatt arra inti őt, hogy az érzelgősség olyan fényűzés, amit egy parancsnok sosem engedhet meg magának.

– Hát akkor kezdjük... – mondta inkább saját magának, semmit Jinartnak.

Megkérdezte a gurlanintól, hogy pontosan hol húzódik az alagút, aztán letérdelt a mutatott vonal mellé, és mindkét tenyerét letette a földre. Lehunyta a szemét, és gondolatban képet alkotott a járatról. Elképzelte az egyenetlen falakat, amelyekből vastag, bütykös gyökerek bukkannak elő. A lelki szemeivel apró kavicsokat látott, és sárga, nedves agyagcsíkokat.

Aztán a kisebb részletekre összpontosított. Vékonyabb gyökereket látott, ásványereket és szerves anyagok sötét tömbjeit. Érezte, hogy a légzése egyre lassul, és valahogy megváltozik, mintha nem a tüdeje mozogna, hanem a levegő magától nyomulna bele, hogy aztán kiszökjön belőle, majd újra be, megint ki... lassan és ritmikusan...

Végül megpillantotta a teret a parányi szemcsék körül. Nem volt üres. Nem lehetett látni benne semmit, de nem üresség volt ott. Etain érzékelte. Átvette felette az irányítást, egy alapvető, szubatomi szinten. Érezte a nyomását, szinte az egész testében.

Most már csak annyit kellett tennie, hogy átformálja azt a teret. Elképzelte, hogy az alagút mindkét oldalán a tér vékonyodik és visszahúzódik, közben összetömöríti a falat, megerősíti, hogy ne omoljon le. Az a benyomása támadt, hogy a hátán fekszik a járatban, felfelé néz annak félköríves mennyezetére, és látta, hogy a fenti tér kitágul.

A szemcsék eltávolodtak egymástól, a tér beáradt közéjük, hogy elmozdítsa, aztán felfelé áradt, hogy felemelje őket. Hirtelen a szemcsék már nem voltak ott, csak a tér.

Etain tudatára ébredt, hogy hideg és nyirkos valami borítja a kézfejét, és kinyitotta a szemét. Finom, porhanyós földben térdelt. Úgy nézett ki, mintha egy kertész gondosan átszitálta volna magok elvetéséhez vagy palánták ültetéséhez.

És egyenesen egy nyitott árokba bámult. Rézsútos falai olyan simák és szabályosak voltak, mintha egy markológép emelte volna ki a földet.

– Ez... egészen lenyűgöző volt! – állapította meg Jinart már már tiszteletteljesen. – Egyedülálló és különleges...

Etain leült a sarkára. Általában kimerült, ha az Erővel mozgatott tárgyakat, de most különös módon frissnek és elevennek érezte magát. Jinart belecsúszott az árokba, és eltűnt. Néhány pillanattal később kék T-alak derengett fel a lenti sötétségben, amit Etain most a legkevésbé sem tartott riasztónak.

– Az építőiparban mindig szép pályafutás várja, parancsnok! – jelentette ki Darman.

A kommandós kikapaszkodott az árokból, és Etain gondolkodás nélkül rávetette magát. A derékszíjába tűzött sugárvető hangosan csendült a páncélon. Furcsa érzés volt megölelni valakit, aki olyannyira hasonlított a droidokhoz, de Etain mérhetetlenül megkönnyebbült attól, hogy Darman életben maradt. Végül elengedte a férfit, hátralépett, és hirtelen elszégyellte magát.

– Hát igen, egy csatornában kúsztam-másztam – jegyezte meg bűntudatosan Darman. – Elnézést...

Aztán Atin hangja hallatszott a feltárt alagútszakaszból:

– Darman, most reggelig fogsz pózolni a parancsnoknak, vagy hajlandó vagy segíteni egy kicsit?

– Mintha megfeledkezhetnék rólad... – dohogott Darman, de érződött a hangjából, hogy mosolyog.

A kommandósok folyamatosan nyögve és káromkodva kiraktak egy alaposan összekötözött testet az árok peremére. Etain levette a fogoly fejéről a kámzsát, és belenézett Uthan félig lehunyt szemébe. A doktornő az ébrenlét és a kábulat közötti határon lebegett.

– Mennyit adtak neki? – kérdezte halkan Etain.

– Eleget ahhoz, hogy befogja a száját – dörmögte Darman.

Etain remélte, hogy a nő nem fog hányni, és megfulladni a saját hányadékától. Jól tudta, hogy az erős nyugtatok használata mindig komoly kockázatokkal jár. És nem akarta, hogy miután oly sokat küszködtek és kínlódtak, elveszítsék Uthant. Atin előrehajolt, és Darman felrakta a hátára a foglyot.

– Tízpercenként váltunk – közölte Atin. – És én figyelem az időt.

– Remélem, ez a nő megéri az erőfeszítéseket!

– Akárcsak én – szólt közbe Jinart. – Mostantól magatoknak kell boldogulnotok. Megtettem mindent, amit tudtam. Emlékezz ránk, Jedi! Emlékezz, mit tettünk értetetek, és segítséget várunk, hogy visszaszerezhessük a világunkat. Tartsátok magatokat ahhoz, amit megígértetek!

Jinart tetőtől talpig végigmérte a padavant, aztán fekete folttá olvadt, és hamarosan beleveszett az aljnövényzetbe.

– Ha belegondolok, hogy majdnem lelőttem... – mormolta Darman, és megrázta a fejét, azzal nekivágtak a mezőnek, amelyen meglepő módon egyetlen gdan sem portyázott.

Ghez Hokan felsorakoztatta a tudósokat a bejárat közelében, és odaszólt Huratinak:

– Amikor jelzek, kapcsold le a lámpákat!

– Uram, mihez kezdünk, ha a robogók megsemmisültek? – vetette fel a százados.

Hokan úgy gondolta, hogy ez egy szokatlanul ostoba kérdés egy ilyen jó tiszttől, de Hurati talán csak azt latolgatta, hogy a civilek milyen messzire jutnának gyalog, mielőtt az ellenség elkapja őket.

– Futunk. Egyszerűen csak futunk... – válaszolta, és remélte, hogy a tudósok a rémülettől felgyorsulnak, ahogyan az gyakran megesett. Feléjük fordult, és megkérdezte a középkorú nőtől:

– Mi a neve?

– Cheva.

– Nos, Cheva, amikor a lámpák kialszanak, tapadjon rám, és fusson, mint akinek elment az esze! Világos?

– Igen.

– És ha a százados vagy én azt kiabáljuk, hogy feküdj, akkor vágja hasra magát, megértette?

– Biztosíthatom, hogy igen – felelte Cheva.

– Hurati, te vagy az utóvéd – folytatta Hokan, a katonájára nézve. – Ügyelj, hogy senkit se veszítsünk el!

Hokan számított rá, hogy tűz alá veszik őket. Odakint jelenleg nyugalom uralkodott, de érezte, hogy amint kilépnek az épületből, újra elkezdődik. Most, hogy nem lehetett bezárni sem a főbejáratot, sem a válaszfalakat, nem védhette meg a létesítményt. Biztosra vette, hogy legalább egy kommandós osztag még odakint van. Most már csak úgy menthette meg Uthan életben maradt kutatóit, ha kiviszi a telepről, és elrejti őket valahol. Elhatározta, hogy amint ez sikerül, elindul, hogy kiszabadítsa a doktort.

Nem volt elragadtatva a helyzettől, de a kutatókat mindenképpen meg akarta menteni. Már csak ennyit akart elérni, minden másról lemondott.

– Kész vagy, Hurati?

– Mehetünk, uram!

Hokan a fejére húzta a sisakját, és kiadta a parancsot:

– A lámpákat!

Tizenkilencedik fejezet

„MAJESTIC CIRKÁLÓ A CORUSCANTI FLOTTAPARANCSNOKSÁGNAK

KÉSZENLÉTBEN ÁLLUNK AZ OMEGA OSZTAG FOGADÁSÁRA. EZÚTON KÖZÖLJÜK, HOGY ELLENSÉGES HADIHAJÓKAT ÉSZLELTÜNK. A KERESKEDELMI SZÖVETSÉG KÉT HADIHAJÓJA KÖZELEDIK FELÉNK A TINGEL-KARBÓL. VALÓSZÍNŰLEG ERŐSÍTÉST HOZNAK A QIILURÁRA. A VENGEANCE MELLETTÜNK ÁLLOMÁSOZIK, HOGY SZÜKSÉG ESETÉN FEDEZZEN MINKET.

ÜZENET VÉGE.”

– Majdnem elértük az egy kilométeres határt – jelentette Darman. – Ha nektek is jó, mehet!

Niner a sisakja oldalára csapta a tenyerét, és nyomban eszébe jutott, hogy a mozdulat talán már annyira belevésődött, hogy sosem fog leszokni róla.

– Rendben – válaszolta. – A kivonási pontnál találkozunk!

– Adjatok pár percet!

Fi hanyagul felmutatta a hüvelykujját, és megigazította a vállát védő páncéllemezt. Itt és most öt perc is elviselhetetlenül hosszúnak tűnt.

– Hoppá, mi folyik ott? – csattant fel hirtelen Niner. – Darman, várj egy kicsit!

A főbejárat környékén kialudtak a lámpák, mire Niner éjjellátó rendszere magától működésbe lépett. Először azt hitte, hogy Darmant vagy Atint látja, vagy csak az elméje tréfálja meg most, hogy a stimulálószer hatása múlni kezd, de aztán rájött, hogy a zsilipajtóban felbukkant jellegzetes sisak Hokané. Tüzet nyitott, ám a tétovázással elvesztett egy másodpercet – egy örökkévalóságot és nem látott senkit elzuhanni.

Fi is leadott néhány rövid sorozatot, majd mindketten vártak. Semmi. Aztán sötét alakok mozogtak az épület előtt, és valaki azt kiáltotta: „Feküdj!”, de hárman nem tették meg, legalábbis addig, amíg nem kaptak több telitalálatot.

Ismét csend támadt. Niner várt. Fél perccel később, mialatt ő és Fi elindultak a telep felé, valaki felugrott a sekély kráterekkel teli földről, és elrohant a főépület hátsó része felé.

Tüzet nyitottak, de nem látták, hogy eltalálták volna a sötét alakot. Aztán ismét vártak, de már semmi nem mozgott.

– Őrmester, talán nem ártana berepíteni pár páncéltörő gránátot azon a zsilipen – javasolta halkan Fi. – Hátha lapul ott valaki vagy valami. Nem szeretném, ha droidok kergetnének, mialatt a kivonási pont felé tartunk.

A páncéltörő gránátok nem robbanthatták be a megsemmisítő tölteteket.

– Küldj be néhányat! – rendelkezett Niner.

– Aztán állítsd önmegsemmisítésre az E-Webet!

Fi a bejáratra irányozta a háromlábú állványon nyugvó löveget. Niner halk, egyre vékonyodó búgást hallott, mintha valahol a közelben beindult volna egy kisméretű lebegtető hajtómű, aztán három gránát útnak indult, és pillanatokkal később detonált az épületben.

A főbejárat táncoló lángokat és sűrű, fekete füstöt okádott.

– Ezzel vége – jelentette ki Niner, és mindketten futásnak eredtek. Feldúlt mezőn rohantak, áttörtek két sövénykerítésen, és már a fák között jártak, mire Ninernek sikerült aktiválnia az adó-vevőjét, és kiadni a parancsot Darmannek.

Néhány pillanatra fehér fény világította be a környéket, aztán a lökéshullám keményen hátba vágta, és előretaszította Ninert. Hasra esett, a szája nekiütődött a sisakja arclemezének, és vér ízét érezte a nyelvén. Amikor felemelte a fejét, és hátranézett, azt látta, hogy a társa szintén hason fekszik, a két karját a tarkóján tartva.

– Tévedtél, őrmester – mondta Fi, és a hangjából úgy tűnt, tökéletesen elégedett az életével. – Most van vége!

Ghez Hokan arra tért magához, hogy a földön fekszik felborult robogója mellett. Noha a robbanásnak köszönhetően a füle őrjítően csengett, hallotta a jármű hajtóművének zúgását. Mindkét kezével eltakarta a fejét, és a talajhoz simulva várta az ellenség sugárnyalábjait. De senki sem lőtt rá.

Egy-két perc elteltével feltápászkodott, és némi erőlködés árán sikerült felállítania a robogót. Az egyik csűrőlap meggörbült kissé, de a gépezet működőképes maradt. Hokan leporolta magát, és felült a nyeregbe.

Mindkét kezével megmarkolta a kormányt, s ekkor észrevette a bal kézfején a nedves, sötét foltot. Cheva közvetlenül mögötte futott. Teljes erejéből rohant, ahogyan ő parancsolta neki. Aztán, amikor találatot kapott, szétfröccsenő véréből őrá is jutott. Noha Hokan évek vagy tán évtizedek óta nem tapasztalt efféle érzést, most már-már megsajnálta a kutatót.

„Elég legyen ebből! – förmedt rá saját magára gondolatban. – Kezdesz elpuhulni, ember! Koncentrálj!”

– Uram! – harsant mögötte egy kiáltás, amiből még nem tudta azonosítani a hangot. Megfordult, hogy körülnézzen, holott eszébe jutott, hogy csak egyvalaki létezik, aki még most is hajlandó vele tartani. Pillanatokkal később a századosa felbukkant a sötétségből, odarepült mellé, és az övével egy vonalban megállította a robogóját. Nem ült mögötte senki, és Hokannek nem kellett megkérdeznie, hogy miért nincs utasa.

– Sajnálom, uram – mentegetőzött a százados. – Amikor röpködni kezdtek a sugárnyalábok, megdermedtek. Hiába kiabáltam, nem feküdtek le.

– A civilek hajlamosak az ilyesmire – dörmögte fáradtan Hokan.

– Az a robbanás a telep volt – jelentette Hurati. – A színből ítélve magas hőmérsékletű megsemmisítő töltetekkel csinálták, nem lézerágyúkkal.

– Számít?

– Azt semmi sem élhette túl, uram, még egy robbanásbiztos páncélszekrényben sem – magyarázta Hurati. – Ha az ellenséges katonák ott is hagyták a vírusmintákat, teljesen megsemmisültek.

Szóval a szeparatisták elvesztették a nanovírust – állapította meg magában Hokan –, és a tudósokat is, akik értettek az előállításához. Ezek után mindennél fontosabb lett számára, hogy kiszabadítsa Uthant.

Gyorsan számba vette a készleteit. Megkönnyebbülten fedezte fel, hogy a robogó csomagtartójában van néhány EM gránát.

– Megkeressük őket – mondta határozottan Huratinak.

Csakhogy fogalma sem volt, hogy hol jöttek ki a csatornarendszerből. Hol kezdje a kutatást? Azt biztosra vette, hogy el akarják hagyni a Qiilurát, ami azt jelentette, hogy egy csillaghajó várja őket valahol. A hírek szerint a Geonosison csapatszállítókkal vonták ki az egységeket, illetve szállították el a sebesülteket.

Ezen a csendes, elmaradott bolygón a hajtóművek dübörgése kilométerekre elhallatszott, főleg éjszaka.

Hokan leállította a robogója hajtóművét, aztán csak fülelt és várt.

Etain jóval hamarabb érzékelte, mint hogy meglátta vagy meghallotta volna.

A droidokat nem észlelte ugyan, vagy legalábbis így gondolta, de érzékelte, hogy egy nagy valami zavarja az Erőt, és ez a valami egyre közeledett. Furcsa módon nem tűnt élőlénynek, holott némi izgatottságot és aggodalmat bocsátott ki magából. Aztán levegő süvítését, valamint légköri hajtóművek zúgását hallotta, mire megtorpant, és felnézett az égre. Atin és Darman is megállt.

– Ó, hogy imádom ezt a hangot...

– Miért, mi ez? – kérdezte nyomban Etain.

– Ez annak a hangja, ami elvisz minket erről a ronda helyről – felelte Darman. – Egy csapatszállító, ami értünk jön.

A gép most már felettük dübörgött. Etain a sötét égboltot fürkészve felfedezett egy a gyenge csillagfénytől éppen csak megvilágított árnyalakot. A gépen nem égtek navigációs fények. Kissé lejjebb ereszkedett, a hajtóművei hangja egyre mélyült, és Darman úgy viselkedett, mintha beszélt volna valakivel: lendületesen mutogatott, és nagyokat bólogatott. Aztán meglengette a karját a feje felett. A csapatszállító kicsivel feljebb emelkedett, és egyre gyorsulva elhúzott.

– A rádióhullámaink alapján mérték be a helyzetünket – közölte Darman, és derűsen hozzátette: – A jó öreg Niner! Örökké hálás leszek neki, amiért eltüntette a tekleti adóállomást.

Atin rántott egyet a vállán, hogy feljebb mozdítsa Uthant a hátán.

– A hintója előállt, hercegnő! – mondta a nőnek, önmagához képest meglepően vidáman. Etain szinte egészségesnek érzékelte a kommandós tudatát az Erőben, de még nem teljesen. Atin ismét megmozgatta a vállát, és hozzátette: – Szeretne elöl ülni?

A nyugtató hatása múlófélben volt. Uthan magához tért annyira, hogy elkezdjen mocorogni, Etain pedig megérezte, hogy valami éktelen harag tombol benne. Nem irigyelte azt a katonát, akinek majd ki kell oldoznia a doktort.

– Te jössz, Darman! – szólalt meg ismét Atin.

– Rendben – felelte Darman, aki legalább annyira fellelkesültnek tűnt, mint idegesnek. Etain tudta, minek tulajdonítsa ezeket az érzéseket: a kommandósok sikert arattak, és pillanatok választották el őket a bevetés végétől. Szívesen megkérdezte volna Darmantől, hogy mit fog csinálni, miután megérkezik a támaszpontra, de gyanította, hogy mi lenne a válasz. Darman alighanem nem vágyott másra, mint egy rendes, meleg ételre, egy forró zuhanyra és egy hosszú alvásra. A kommandósok szerény, egyszerű dolgokról álmodoztak. Etain úgy gondolta, hogy ezzel követendő példát mutatnak másoknak – még egy padavannak is. És remélte, hogy egy szép napon jó parancsnok lesz belőle. Szerette volna kivívni Darman és a hozzá hasonlók elismerését.

– Gyerünk, Darman! – szólt rá a társára kissé ingerülten Atin. – Nem tudom, hogy Uthan hogyan csinálja, de pillanatról pillanatra nehezebb. Te következel!

– Próbálkozzunk meg ezzel – mormolta Etain, azzal az Erővel megemelte a doktort. Atin hátrafordította a fejét, hogy megnézze, mitől lett könnyebb a terhe. Darman odalépett mellé, és Uthan felé nyújtotta a kezét.

Ebben a pillanatban tompa dobbanás hallatszott. Atin előrelódult, és elzuhant.

Etain először azt hitte, hogy a katona csak megbotlott, de Darman hasra vágta magát, és ő gyorsan követte a példáját. Darman a karabélyát maga után vonszolva odakúszott Atinhez. Atin nem ordított és nem hörgött, viszont ritmikusan nyögött, mintha nehezen kapott volna levegőt. Uthan a kommandós mellett feküdt, teljesen mozdulatlanul.

– Atint eltalálták – jelentette már-már természetellenesen higgadtan Darman.

Bekapcsolva hagyta a külső hangszóróját, így Etain tisztán hallotta őt. – Őrmester, Atin találatot kapott!

Akármit válaszolt Niner, azt csakis Darman hallotta. Hirtelen feltérdelt, a vállához rántotta a fegyverét, és tüzet nyitott. Etain a szeme sarkából látta, hogy a vakító fényű sugárnyalábok pontosan felette húznak el.

Miért nem érzékelte, hogy van valaki mögöttük? Mert hagyta, hogy egyéb dolgok lekössék a figyelmét. Ez az egész az ő hibája. És biztosan tudta, hogy ha Atin meghal, akkor ő holta napjáig sem fogja megbocsátani magának, hogy ekkorát hibázott.

A tűzpárbajnak vége szakadt. Alig harminc másodpercig tartott. A világ visszaváltozott olyanná, mint amilyen az imént volt, kivéve Atin számára.

Darman nyilvánvalóan látott valamit a céltávcsövével, amit Etain nem láthatott. A kommandós felugrott, elrohant úgy harminc méterre, aztán rászegezte a fegyverét egy a földön sötétlő tárgyra. Felkapcsolta a sisakreflektorát, és megszólalt:

– Hokan egyik tisztje. Egy százados.

– Halott?

Darman leadott egy lövést, és közölte:

– Most már az.

Etain ezúttal korántsem döbbent meg annyira, mint akkor, amikor Darman végzett a sebesült umbaraival. Az Atinért való aggódás teljesen betöltötte a lelkét, és gyökeresen megváltoztatta a nézőpontját.

Atin aggasztóan csendes volt. Amikor Darman óvatosan az oldalára fordította, kiderült, hogy lyuk tátong a mellvértjén, körülbelül húsz centivel a jobb hónalja alatt, és ebből a nyílásból vér csörgött. Darman az egyik övtáskájából elővett egy kisméretű, gömbölyű élű tárolódobozt, és a tartalmát egyszerűn kiöntötte a földre. Kibontott egy csomagot, aztán beletömött egy ökölnyi méretű kötszercsomót a nyílásba, és a fehér szövetet ragasztószalaggal hozzárögzítette a mellvérthez.

– Menjetek tovább... – szólalt meg halk, remegő hangon Atin. – Menjetek... hagyjatok itt!

– Ne játszd el itt nekem a hőst, mert kapsz egy pofont! – förmedt rá Darman.

– Komolyan mondom – nyögte Atin. – Vigyétek ki innen Uthant!

– Fogd már be, rendben? Nem hagyok senkit sehol! – jelentette ki Darman, mialatt gyakorlott mozdulatokkal feltépett egy másik csomagot, és kivett belőle két, egyszer használatos fecskendőt. Odabólintott Etainnek, és miután a padavan megmarkolta Atin mindkét csuklóját, tovább beszélt: – A Verpine lövedéke ezt csinálja a Katarn páncéllal... Nyugalom, testvér! Helyrehozlak. – Lecsatolta Atin jobb comblemezét, és szétnyitotta a védőöltözetét, hogy hozzáférjen a csupasz bőrhöz. Aztán ismét a kezébe vette a színtelen folyadékkal teli fecskendőket, és együtt érző hangon közölte: – Ez egy kicsit fájni fog. Lazítsd el az izmaidat, és ne mozogj! Nyugalom...

Darman gyorsan beadta mindkét injekciót, aztán egy vastag jelölőtollal ráírt valamit Atin sisakjára, végül visszarakta az eltávolított páncéllemezt.

Etain értetlenül bámulta az Atin sisakjának homlokrészén sötétlő F és S betűket.

– F, mint fájdalomcsillapító – magyarázta Darman, miután észrevette, hogy mit néz a padavan. – Az S pedig a sokktalanítót jelenti. Az orvosoknak szól, arra az esetre, ha nem lenne idejük bioszenzoros vizsgálatra. így mindenképpen tudni fogják, mit adtam be neki. Ami most jön, az furcsa lesz, de bízzon bennem...

Azzal egyszerűen hanyatt ráfeküdt Atinre, átbújtatta mindkét karját a társa hordhámján, aztán oldalra lendülve fordult egyet, így ő került alulra. A kezével felnyomta a törzsét, behúzta maga alá a lábát, és térdelő helyzetből egy lendülettel felállt úgy, hogy a hám biztonságosan hozzárögzítette a hátához a sebesült bajtársat. Kissé megingott ugyan, de nem esett el.

– Így lehet a legkönnyebben szállítani egy súlyos embert – közölte elégedetten.

– Ezt én is megtehettem volna – válaszolta Etain.

– Lehet, de ő az én testvérem. Különben is, magának ott van Uthan doktor.

Etainnek egy pillanatra bűntudata támadt, amiért eddig nem ellenőrizte a fogoly állapotát. A tudós most is ott feküdt, ahová az imént zuhant, azóta gyakorlatilag meg se moccant.

– Gyerünk, doktor! – mondta neki Etain, miután fölé hajolt. Megfogta az ernyedt testet, hogy felemelje, csakhogy a jobb kezével hideg, nedves folthoz nyúlt. Egy nagyjából háromszög alakú, szürke fémdarab meredt ki Uthan bordái közül, Atin páncéljának darabja. És a sebből még most is csörgött a vér.

– Jaj, ne, ezt ne... – nyögte Etain. – Darman, nézzen ide!

– Fierfek... – szitkozódott Darman. – Ennyi nyomorúságos...

– Várjon, még életben van!

– Csak érjük el vele a kivonási pontot! Remélem, lesz orvos a gép fedélzetén.

Etaint szinte megsemmisítő erővel szállta meg a csalódottság. Kis híján megbénult, annyira lesújtotta ez az igazságtalanság, de Darmant nem, így aztán elhatározta, hogy csak azért is végigcsinálja.

A kommandós fegyelmezettségét semmi sem kezdhette ki. Etain úgy érezte, az elmúlt néhány nap alatt többet tanult tőle, mint Fuliertől összesen. A halálos veszély pillanataiban gyorsabban és alaposabban tanulta meg a leckéket, mint békés körülmények között.

Etain azt is tudta, hogy kettejük között olyan kötelék alakult ki, amely sok fájdalmat fog okozni neki a következő évek során. Talán még az is jobb lett volna, ha beleszeretnek egymásba. Egy teljesen másfajta kötődés teremtődött kettejük között – a közösen átélt megrázkódtatások teremtették. Fulier mester azt mondta, hogy a szerelem idővel elmúlik, de Etain tudta, hogy ez sosem fog elmúlni, mert a történelmet nem lehet megváltoztatni.

A hátára vette Uthant, és addig húzta-rángatta ide-oda, amíg kényelmesen feküdt rajta.

– Induljunk! – szólt oda a kommandósnak, és alig ismert rá a saját hangjára.

A legkevésbé sem úgy beszélt, mint egy Jedi.

Niner tudta, hogy Hokan még szabadon mozog, és rájuk vadászik. Látta a mandalorit – vagy legalábbis valakit, aki mandalori páncélt viselt –, amint elmenekül a telepről. A tiszt, akit Darman lelőtt, csupán egy fiatal százados volt. És Hokan valószínűleg ugyanazt tette, amit a tisztje: a csapatszállító hangja alapján üldözte őket. Fennállt veszély, hogy a megmentőjük a halált hozza rájuk.

– Körülbelül még egy kilométer... – lihegte Fi. – Atinről van hír?

– Nem hallgatod a nagy hatótávolságú sávokat? – kérdezte meglepetten Niner.

– Nem én! Éppen elég zavaró tényezővel kell megküzdenem.

Niner kezdte megérteni, hogy Fi hogyan birkózott meg a forró helyzetekkel: egyszerűen kikapcsolt, néha a szó legszorosabb értelmében. Kíváncsi lett volna, hogy ki tanította meg erre a társát, mert hogy nem Skirata, azt teljesen biztosra vette. Kai Skiratának voltak érzései, ezt néha túlságosan láthatóan megmutatta.

– Remélem, legközelebb városi bevetést kapunk – jegyezte meg Niner, és gondolatban rászólt magára: „maradj derűlátó, és tekints előre”. – Egy szép, zajos, zűrzavaros várost, amelyben rengeteg a búvóhely és a vízcsap.

Megfigyelés. Adatszerzés. Könnyű utca.

– Á, őserdő!

– Te beteg vagy...

– Az őserdő olyan, mint a város. Sok minden történik benne.

– Aha, te Atin miatt aggódsz... – állapította meg Niner.

– Fogd be a szádat, őrmester! Én csak magam miatt aggódom, világos?

– Aha... persze.

– Miért nem lőttük szét ezt az egész vidéket az űrből?

– Nem voltak megbízható adataink. A vírus több helyen is lehetett – sorolta Niner. – Talán nem semmisítettünk volna meg mindent, és ezt csak akkor tudtuk volna meg, amikor már késő.

– Amikor éppen kezdtünk jó csapattá válni...

– Még életben van, Fi! – szólt rá a társára Niner, azzal megfordult, és hátrafelé lépkedve haladt tovább. – Még él. Darman elsősegélyben részesítette, és vele van a lány is. A Jedik állítólag tudnak gyógyítani.

Niner utálta az utóvéd szerepét, főleg éjszaka. Még kevésbé tetszett neki, amikor az élen haladó társa felkiáltott:

– Feküdj!

Niner hasra vágta magát, és elnézett abba az irányba, amerre Fi célzott a DC-jével.

– Robogó – jelentette Fi. – Sejtem, hogy ki az. Jobbról balra vág át előttünk. Csak Hokan lehet.

– El tudod kapni?

– Ha kijön a fák közül, tiszta lövésem lesz.

– Egy pillanatig se habozz!

Niner számolta a másodperceket, és a karabélyának cél távcsövén át nézte a robogót. Gyors iramban haladt, újra és újra eltűnt a fák takarásában, de rögtön elő is bukkant. Aztán sugárnyaláb villant, és az utas lerepült a robogóról.

– Így kell ezt csinálni! – jelentette ki elégedetten Niner.

Kivárták a kötelező másodperceket, hogy meggyőződjenek róla, Hokan valóban elfeküdt. A környéken semmi sem mozdult. Niner csillogó pontokat látott a fűben. Gdanok ólálkodtak ott. Valamiért azt hitték, hogy a harc véget ért, és nyugodtan előmerészkedhetnek.

Niner már talpra állt, Fi pedig feltérdelt, amikor Hokan úgy emelkedett ki a magas fűből, mint egy kísértet. Tett néhány tántorgó lépést, és felemelte a fegyverét.

Niner magát a lövést nem hallotta, de azt igen, hogy a lövedék elhúz mellette, és hangos roppanással eltalált valamit. A Verpine csendes volt és rendkívül pontos. Niner gyanította, hogy ha Hokan nem szédült volna meg a találattól, akkor most az ő páncélján is ugyanolyan lyuk lenne, mint Atinén.

– Őrmester, ha végzek vele, enyém lehet a sisakja? – érdeklődött Fi.

– Igen, de neked kell leszedned róla...

– Á, nagy szükségem volt erre a lelkesítő biztatásra! Köszönöm!

– Látod még?

– Nem...

Sugárnyaláb csapódott a földbe, alig egy méterre Fi előtt, és tündöklő szikrazápor robbant a levegőbe. Ezúttal nem holmi agyatlan bádogfickóval vagy egy ostoba weequayjel kerültek szembe, hanem egy mandalorival, egy harcra született férfival, aki még sebesülten is veszélyes volt – sőt talán akkor lett a legveszélyesebb.

Rengeteg vonásában hasonlított a kommandósokhoz.

– Gondolod, hogy a csapatszállító megvár minket? – kérdezte Fi.

– Szerintem egyből indul, amint Uthan a fedélzeten lesz.

– Fierfek... – dörmögte Fi, azzal felcsattintotta a fegyverére a gránátvetőt, és célzott. – Talán nem kellett volna felrobbantanunk az E-Webet – tette hozzá, és kilőtt egy gránátot. A robbanás fénye egy pillanatra bevilágította a környéket. Fi felemelte a fejét, mire sugárnyaláb csapódott be előtte a földbe, egy méterrel odébb, mint ahová az előző érkezett. – Én lefoglalom, te menj ki jobbra, és kapd oldalba!

Niner a fegyverét a karján hordozva kúszott a társa által javasolt irányba. Körülbelül tíz métert tett meg, amikor heves sistergést hallott, és egy lövedék megperzselte felette a fűszálakat. Ha nem lett volna az a Verpine, a helyzet sokkal egyszerűbb lett volna.

Niner ráadásul sejtette, hogy a Majestic már nem sokáig vár. A stimuláns hatása mostanra teljesen elmúlt, és megtapasztalta az erőltetett menetek, az alváshiány és a sok lárma eredményét. Ezekben a pillanatokban tett magának egy ígéretet: ha ő és Fi nem hagyják el élve a Qiilurát, akkor Ghez Hokan sem.

Ám Hokan lehetett ugyan mandalori, egyedül kellett szembe szállnia két katonával, akik legalább annyit tudtak a harcról, mint ő. Niner nem becsülte le az ellenfelét, de szinte biztosra vette, hogy mi lesz a vége: Hokan előbb-utóbb kimeríti a tárait. Ugyanakkor őt és Fit szorította az idő.

– Ez így nem jó – mormolta, azzal hangosabban folytatta: – Darman, itt Niner! Hol vagytok?

– Lassan haladunk, őrmester – felelte Darman, és érezni lehetett a hangjából, hogy erőlködik. – Körülbelül tíz perc kell még, hogy elérjük a kivonási pontot.

– Kérd meg őket, hogy hagyják ketyegni a taxiórát, rendben? Mi is megyünk, csak elköszönünk Ghez Hokantől!

– Leteszem Atint, és...

– Eszedbe ne jusson! – szólt közbe Niner. – Elbánunk vele, mihelyt feltörjük a páncélját! Vége!

Fi előrébb araszolt, hogy tiszta lövéshez jusson. Niner elvesztette a türelmét, felemelte a fejét, és körülnézett, hogy fedezéket keressen, amelynek takarásában megközelítheti Hokant. Ebben a pillanatban ragyogó villanást látott, rögtön ezután hallotta, hogy Fi hadarni kezd, majd bántó sistergés hasított a fülébe.

Aztán minden elhallgatott és elsötétült.

Niner először azt hitte, hogy találatot kapott. Nem hallotta Fit, és nem látott adatokat az arclemezén. Nem a zöld különböző árnyalataiban látta a környezetét, hanem feketében és sötétszürkében. Ám érezte, hogy a könyöke belenyomódik a puha talajba, és azt is, hogy még most is a kezében tartja a karabélyát. Fájdalmat nem tapasztalt, bár tudta, hogy a súlyos sebesültek néha nem éreznek fájdalmat.

Beletelt néhány másodpercbe, mire ráeszmélt, hogy a sisakjának rendszerei leálltak. Az arca felforrósodott, és alig kapott levegőt. Lerántotta a fejéről a sisakot, és belesandított a DC-17-ese céltávcsövébe. Ennek még működött az éjjellátó rendszere, és meglátta, hogy Fi is levette a sisakját – pillanatnyilag a jobb kezét beledugva, kétségbeesetten nyomkodott valamit.

„EM gránát – gondolta Niner. – Hokan droidnak néz minket!”

Az elektromágneses sugárzást kibocsátó lövedékeket droidok ellen használták. Ám nem csupán a gépeket bénították meg, hanem szinte az összes elektronikus készüléket. A továbbfejlesztett Katarn sisakok – háromszor annyiba kerültek, mint a klón gyalogosok sisakjai – tömve voltak műszerekkel, érzékeny és sebezhető berendezésekkel.

Niner lassan és óvatosan kúszott a társa felé. Hokan leadott rá néhány lövést, de mindegyik messze elkerülte. Fi mellé érve lelapult a földre, és oldalra fordította a fejét.

– Kiütötte a sisakjainkat – suttogta Fi. – Ezeket sosem próbálták ki rendesen?

– Fogadni merek, hogy holmi civil tervező fejében meg sem fordult, hogy valaki EM gránátot használ élő erő ellen...

– Aha, talán meg kéne keresnünk a fickót, ha visszaértünk.

– Ha minden igaz, a rendszerek újraindulnak.

– Meddig tart?

– Fogalmam sincs – vallotta be Niner. – De a DC-k még működnek.

– Már csak az kell, hogy a barátunk kidugja a fejét.

– Talán rávehetjük egy-két riasztógránáttal.

– Csak azokat nem tudjuk belegyömöszölni a DC-be.

– Látod egyáltalán?

– Nem... Várj csak! Igen, megvan! Ott, arrafelé! – felelte Fi, és megmutatta az irányt.

Ninernek így is többször kellett jobbra-balra pásztáznia, mielőtt meglátta Hokant.

– Van nálad néhány repeszgránát? – kérdezte.

– Hat.

– Milyen messzire tudsz dobni?

– Elég messzire.

– Állítsd a gránátokat távvezérlésre, és mehet! Dobáld körül a fickót!

Niner fedezőtüzet adott, mialatt Fi hol felpattant, hol leguggolt, és valahányszor felugrott, elhajított egy-egy gránátot, aztán ismét elterült a földön. Niner a kezébe vette a detonátort, és odasúgta a társának:

– Amikor robbantok, menj ki arra, széles ívben, és próbáld oldalba kapni!

Fi a jobb oldalára fordult, és a bal tenyerét a földre tapasztva felkészült a gyors indulásra. Niner megnyomta az aktiváló gombot. Fi felpattant.

Nem történt semmi. Egy sugárnyaláb csapódott be tőlük jobbra, mire Fi gyorsan hasra feküdt, és közönyösen megjegyezte:

– Tényleg beszélnünk kell az ellátókkal az elektronika megerősítéséről...

– Attól tartok, vissza kell térnünk a régimódi harcmodorhoz.

– Semmi gond, kimondottan vonzódom a szuronyokhoz!

– Kai őrmesternek biztos akadna jó ötlete.

– Megvan a hívószáma?

– Ordítani fogok.

– Mi van?

– Ne röhögj! Ez a fickó egy megszállott. Ha azt hiszi, megsebesültem, nem fog tudni ellenállni a kísértésnek, hogy idejöjjön, és elvágja a torkomat.

– Én pedig rendezek neki egy meglepetésbulit?

– Bármit, ami gyorsan megoldja a helyzetet.

– Rendben, kölyök! Indulhatsz!

Niner hirtelen rájött, hogy nem tudja, hogyan kell üvöltözni. De már éppen eleget hallott sebesült harcosokat ahhoz, hogy legyen róla némi sejtése.

Hátravetette a fejét, és kieresztette a hangját.

Huszadik fejezet

„Én már régóta nem tudom, hogy kik a jó fiúk. De azt tudom, hogy mi a legfőbb ellenség: az alapelvek elvesztése. Ha elvesztitek az elveiteket, elvesztitek a háborút. És a legfőbb, legfontosabb alapelv az, hogy vigyázzatok a bajtársaitokra!”

Kai Skirata

A csapatszállító volt a legszebb hajó, amit Darman valaha látott. Akkor pillantotta meg, amikor kibotladozott a bokrok közül, és nekivágott egy nemrég felszántott mezőnek. A pilótafülke áttetsző burkolata úgy csillogott, mint a felhővárosok a holoképe ken, szimmetrikusan elhelyezett lövegtornyai és a törzsének vonalvezetése a csodásán elegáns naboo-i épületeket juttatták eszébe. Még a horpadásait és a rozsdafoltjait is imádta.

– Ezt nézd meg, Atin – mondta elégedetten –, egy valódi műremek... Atin?

– ... aha...

– Mindjárt ott vagyunk!

– ... uhhh...

Fehér páncélos gyalogosok futottak feléjük, mögöttük egy orvosi egyenruhát viselő gran szedte a lábát. A katonák megemelték a sebesültet, és Darman kihúzta a kezét a hordhámból. Aztán követte a hordágyat, hogy beszéljen az orvossal.

– Verpine-lövedék, a mellkasa jobb oldalán – közölte vele tömören. – Fájdalomcsillapító, öt egység...

– Látom – szólt közbe a gran. – Szép munkát végzett, kommandós! És most szálljon be a gépbe!

Niner megállt, és körülnézett. Más katonák átvették Etaintól a doktornőt, és a padavan most a csapatszállító felé ballagott, de néhány lépésenként visszanézett. Arligan Zey tábornok kiszállt a hajóból, és kimért biccentéssel üdvözölte a felé tartó lányt. Etain lelassított, majd megállt, és szintén fejet hajtott.

Darman a körülményekhez képes túl szertartásosnak tartotta ezt a fajta köszöntést. A Jediktől nem messze rémálomba illő jelenet zajlott. Az orvosok és ápolók lázas sietséggel dolgoztak Atinen és Uthanon: páncéldarabokat távolítottak el, ruhákat vágtak szét, infúziókat kötöttek be, és még több kötszerért kiáltoztak. Darmannek az a benyomása támadt, hogy két külön világot lát, amelynek teremtményei kölcsönösen nem törődnek azzal, hogy mi történik a másikban.

Zey nem nézett felé, de a mélységi felderítő, aki a gépből ki ugorva a tábornok mellé érkezett, lekapta a sisakját, és hallgatagon, mozdulatlanná dermedve fürkészte őt. Hirtelen egy fekete alak kezdett mozogni a hajó árnyékában, aztán kilépett a világosabb területre, és hosszú, fényesen csillogó orrával beleszagolt a levegőbe.

Valaqil hazatért. Darman aligha mondhatta volna, hogy felismerte a gurlanint, ugyanis pontosan úgy nézett ki, mint Jinart. De nem lehetett más.

– Úgy látom, Atin kommandós továbbra is szorgalmasan gyűjtögeti a sebhelyeket – állapította meg Valaqil. – A hitvesem türelmetlen, és engem vár. Mennem kell.

– Jinart? – kérdezte Darman, és bólogatva folytatta: – Nagyon sokat segített nekünk, uram. Bátran állíthatom, hogy az osztag ötödik... hatodik tagja volt.

– Bizonyára részletesen elmeséli majd nekem – válaszolta a gurlanin –, hogy miért volt annyira izgatott az elmúlt napok során.

Valaqil azzal útnak indult, átsietett a mezőn, és eltűnt a bokrok között.

Darman remélte, hogy a Köztársaság nem okoz csalódást a gurlaninoknak. Derekasan szolgáltak, ugyanolyan jól, mint bármelyik klón kommandós tette volna a helyükben.

– Figyelemre méltó az, amit tettél, padavan! – szólalt meg ekkor Zey. – Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy egy mester útmutatása nélkül cselekedtél. Lenyűgöző teljesítmény! Azt hiszem, ha a Jedi Tanács tudomást szerez minderről, gyorsabban haladsz majd a próbákhoz vezető úton.

Darman arra számított, hogy Etain ennek hallatán jobb kedvre derül, megkönnyebbül, vagy valami ezekhez hasonló, kellemes érzése támad. Tudott arról, hogy a lány nem tartja alkalmasnak magát arra, hogy Jedi-lovag legyen, ugyanakkor ez életének egyetlen célja és értelme.

Ám az arckifejezése alapján úgy tűnt, a gyorsabb előmenetel ígérete nem hatotta meg. Sőt mintha meg sem hallotta volna azt, amit Zey mondott.

– Mester, hol van Niner és Fi? – kérdezte nyugtalanul.

– Kicsodák? – érdeklődött a fejét oldalra billentve Zey.

– Elnézést, mester... Az Omega osztag másik két tagja.

Darman érezte, hogy a mélységi felderítő még kíváncsibban, még éberebben figyeli. Eddig csak néhányszor látott ilyen katonákat, és bár ugyanazon az oldalon álltak, mint ő, eléggé ijesztőnek találta őket.

Zey megrázta a fejét, és közölte:

– Ti értetek ide elsőnek...

– Hamarosan itt lesznek, uram – jelentette Darman, és aktiválta a sisakrádióját. Nem érdekelte, hogy a mélységi felderítő esetleg lehallgatja őket. – Őrmester? Fi? Ideje elhúzni innen!

Nem hallott semmit, még sztatikus zörejt sem. Átváltott a tartalék hullámsávra, de ott is teljes csend fogadta.

– Niner, Fi, veszitek az adást? – próbálkozott ismét, és a sisakja állapotát jelző képjelekre pillantott: valamennyi rendszer tökéletesen üzemelt. Rátört egy emlék, és hirtelen úgy érezte, ismét ott áll a Geonosison, az akna mélyén, a pattogva hűlő E-Web mögött, és hiába hívja Talert, Vint és Jayt. Ahogyan akkor, úgy most sem látta a társai biometrikus adatait a sisakja arclemezén.

„Nem, nem történhet meg újra... könyörgöm, ne...”

Összeszedte magát, és Etain felé fordulva jelentett:

– Hölgyem, a társaim nem válaszolnak!

– Ez mit jelent?

Darman nem tudta rávenni magát, hogy kimondja.

– A sisakrendszereik nem működnek – válaszolta. – Azt hiszem, nem sikerült nekik...

– Meghaltak? – szólt közbe Zey.

– Nem haltak meg – állította határozottan Etain.

– Hölgyem, nem tudok kapcsolatot teremteni velük.

– Nem érdekel. Életben vannak. Tudom, hogy életben vannak.

– Indulniuk kell – mondta Zey. – Ha nem indulnak most, megtörténhet, hogy egyenesen egy űrcsatába repülnek bele. Felkeltettük a Kereskedelmi Szövetség érdeklődését. – A tábornok az Uthanon dolgozó egészségügyiek felé fordult, és megkérdezte:

– Túléli?

– Nagyon rossz állapotban van, uram – felelte az egyik orvos.

– Minél hamarabb kórházba kell vinnünk.

– Mindent tegyenek meg érte! – rendelkezett a tábornok. – Készüljenek fel a felszállásra! Etain...

– Mester, két emberünk még odakint van!

– Halottak.

– Nem azok, érzékelem őket! – tiltakozott felindultan a padavan. – Ismerem őket, mester, tudom, hogy hol vannak. Még csak nem is sebesültek meg! Meg kell várnunk őket!

– Csakhogy meg kell mentenünk Uthant, és titeket is ki kell juttatnunk innen – felelte higgadtan Zey.

– A vírusminták és a kutatási anyagok megsemmisültek. Nem ez a fontos? Nem hagyhatjuk őket a sorsukra!

Darman látta a lányon, hogy eljutott arra a határra, amelyen túl vagy összeomlik, vagy valamilyen szélsőséges tettre ragadtatja magát. Az arcizmai megfeszültek, a pupillája kitágult. Darman szinte megijedt ettől az ábrázattól.

A csapatszállító hajtóművei egyre hangosabban visítottak. Etain szilárdan megvetette a lábát, és nyelt egyet.

„Jaj, ne... – gondolta Darman. – Csak harapjon a nyelvébe, hölgyem! Ne reagáljon! Ne mondjon semmit!”

De ő is azt érezte, amit a lány: hogy az a rengeteg erőfeszítés, rémület és fájdalom a semmiért volt. Küszködtek és szenvedtek, holott egyszerűen felrobbanthatták volna a telepet. Szörnyű megpróbáltatásokon mentek keresztül – és Atin az életéért küzd, míg Niner és Fi meghaltak, vagy itt rekednek.

– Nem megyek el nélkülük – jelentette ki Etain. – Sajnálom, mester, de megtagadom a parancsodat. Nem tehetek mást.

Zey bosszúsnak tűnt, de meglepően csendesen válaszolt:

– Azt kell tenned, amit mondok. Veszélyezteted a küldetést.

– Szükségünk van ezekre az emberekre! Nem feláldozhatóak!

– Mindannyian feláldozhatóak vagyunk.

– Akkor én is az vagyok – felelte Etain, azzal lehajtotta a fejét, úgy nézett fel Zeyre, sokkal inkább kihívóan, semmint alázatosan. – Egy tisztnek kötelessége gondoskodni a katonáiról!

– Úgy látom, Fulier mester nem tanított meg az engedelmességre – jegyezte meg a szemöldökét felvonva a tábornok –, de az érzelgősségre annál inkább...

Darman minden bátorságát összeszedte, hogy közbeavatkozzon. Nem bírta elviselni, hogy két Jedi vitatkozik az orra előtt. Rettenetesen zavarta.

– Figyeljen rám, hölgyem, én itt maradok! – mondta emelt hangon. – Kísérje haza Atint! Gondoskodjon róla!

Noha annak idején Skirata gyakran hangoztatta, hogy az életüknek van értelme és célja, Darman elfogadta a feláldozhatóság sorrendjét. Ez nem csupán természetes volt a Nagy Hadseregben, hanem szükséges is. Az ő élete többet ért, mint egy klón gyalogosé, és kevesebbet, mint egy mélységi felderítőé. Ám abban a tükörben, amit Etain lojalitása és törődése tartott elé, teljes értékű embernek látta magát. Igen, Niner és Fi jobbat érdemelt.

Mindannyian jobbat érdemeltek.

Zey nem törődött a közbeszólással, a tekintetét Etainre szegezve, határozottan kijelentette:

– Menned kell! Szeparatista hajók tartanak a Qiilura felé, és tudom, hogy ez fáj neked, de...

Etain hirtelen beszökkent az utastérbe. Darman egy pillanatig azt hitte, hogy a lány meggondolta magát, de hát ez aligha vallott volna rá. Elővette és bekapcsolta a fénykardját, majd a ragyogó energiapengét az utastér mennyezetén végigfutó kábelekhez tartotta. Egyetlen mozdulat kellett ahhoz, hogy megbénítsa a gépet. Zey arcizmai megfeszültek. Senki sem mozdult, leszámítva az Atinen dolgozó orvost, akit a látszat szerint hidegen hagyott a mellette zajló dráma – Darman gyanította, hogy a gran éles bevetések sora alatt tett szert erre a tulajdonságára.

– Mester – mondta elszántan Etain –, vagy a teljes Omega osztag elhagyja a Qiilurát, vagy senki!

– Ez ostoba cselekedet, Etain – válaszolta Zey, továbbra is teljesen nyugodtan. – Értsd meg, hogy ennek így kell történnie. Fogadd el!

– Nem, mester, nem fogadom el!

Darman arra számított, hogy Zey valamilyen Jedi-trükköt fog bevetni a lány ellen. „Ne, könyörgöm, ne...” A mélységi felderítő most háttal állt neki, így nem láthatta az arcát, de sejtette, hogy ő is megdöbbent attól, ami történt.

– Etain, pontosan ezért kell ellenállnod a kötődésnek – mondta halkan a tábornok.

„Ó, Zey egyáltalán nem ismeri ezt a lányt!” – gondolta Darman.

Etain továbbra is a vezetékek közvetlen közelében tartotta a pengéjét, és keserűen válaszolt:

– Mi, Jedik azt állítjuk, hogy tisztelünk minden életet. De vajon képesek vagyunk ezen hitünk szerint élni? A katonáink élete kevesebbet ér, mint a miénk, csak azért, mert mi teremtettük őket? Mert ha meghalnak, módunkban áll újakat vásárolni?

– Ők katonák, Etain. Háborúban a katonák meghalnak.

– Nem, mester, ők emberek! És kiválóan harcoltak, és én felelős vagyok értük, és inkább meghalok, semmint együtt éljek azzal a tudattal, hogy a sorsukra hagytam őket!

Néma csend támadt, mintha még az idő is megállt volna. Zey és Etain néhány pillanatig egymás szemébe meredve vívták szótlan vitájukat. Aztán Zey lehunyta a szemét.

– Érzem, hogy a bizonyosságod az Erőben gyökerezik – mondta, és miután sóhajtott egyet, megkérdezte: – Mi is neve... Darman? Ezek szerint van nevük?

Darman, kövesse Etain padavan utasításait! Úgy tűnik, a maguk élete fontosabb neki, mint az, hogy Jedi-lovaggá váljon...

Etain megmozdult, mintha indulni akart volna, mire Darman gyorsan odaszólt neki:

– Hölgyem, maradjon! Nagyon kérem!

– Nem! Nem hagyom itt sem magát, sem a többieket! – felelte Etain, és most már nem úgy tartotta a kardját, mintha félt volna, hogy a penge megégeti, hanem úgy, mintha a karja természetes része lett volna. – Zey mester, tudatában vagyok annak, hogy ez szörnyű engedetlenség a részemről, de úgy gondolom, egyelőre nem vagyok alkalmas arra, hogy Jedi-lovag legyek.

– Tökéletesen igazad van – válaszolta a legteljesebb lelki nyugalommal Zey –, és igen, valóban szükségünk van ezekre az emberekre.

Etain kiugrott a gépből, és elindult a mező széle felé. Darman a nyomába szegődött, és néhány méter megtétele után visszanézett.

Zey furcsán hunyorgott, a szája sarkában mosoly bujkált. Darman megesküdött volna, hogy már-már büszkének látja a Jedi mestert.

Ghez Hokan majdnem az összes tárát és energiacelláját kiürítette. Két lövedéke maradt a Verpine-ban, ezen felül már csak a fénykardra és a vibrotőrére számíthatott. Nekinyomta a tenyerét a combjának, hogy ellenőrizze a sebe állapotát. Fájdalmat egyáltalán nem érzett, de a kesztyűje nedves lett. A sugárnyaláb mélyen behatolt az izmaiba. A véredényeket lezárta ugyan, de a széthasított szövetekből savó szivárgott. Eltöprengett azon, hogy miféle sebet kapott a kommandós, ami miatt ezen az elvékonyodott hangon ordít, már-már sikoltozik, aztán hangosan zokog, majd ismét üvölt.

Nem látta a katona bajtársát. Tudta, hogy lennie kell még valakinek, mert az előbb két irányból tüzeltek rá. A másik talán meghalt. Hallgatózott még egykét percig. Sokakat látott és hallott már meghalni. Akármelyik fajhoz tartoztak, akárhány évesek voltak, szinte kivétel nélkül az anyjukat szólongatták.

Csakhogy a klón katonák nem természetes úton születtek. Ez a haldokló az őrmesteréért kiabált. Az őrmestert Kainak hívták, vagy valami ilyesminek. Nem lehetett pontosan megítélni.

Ez valamiért még elviselhetetlenebbé tette az egészet. Hokan ez egyszer nem tudta megvetni az ellenségét a gyengeségéért. Akármit tartott a Köztársaságról és az álszent Jedikről, egy mandalori harcos feküdt ott, akit kihasználtak és feláldoztak.

Elhatározta, hogy végez vele, ezt tartotta helyénvalónak. Felmerült benne a gondolat, hogy talán csak azért vállalkozik ilyesmire, mert kezd elpuhulni, de azzal nyugtatta magát, hogy erről szó sincs. Azért öli meg a katonát, mert az még sebesülten is veszélyes lehet. Egyszerűn véget vet az összecsapásnak.

Hokan feltérdelt, és körülnézett. Nem látott semmit, de még így is laposkúszásban, a fejét lehajtva tartott a célpont felé.

A kommandós egyre halkabban kiáltozott, végül már csak zokogott és nyögdécselt.

– Őrmester... – dadogta zihálva – ne hagyjon itt! Kai őrmester! Őrmester... ahhh... nagyon fáj... annyira fáj...

Hokan felháborodott. Hogyan merészelték a köztársaságiak Jango Fettet felhasználni ehhez a gyalázathoz? Fett hogyan hagyhatta, hogy megtörténjen?

Kitartóan kúszott tovább, és hirtelen megpillantotta a magas fűben fekvő testet. Látta a világosszürke, koszfoltokkal teli páncélt, amely olyannyira hasonlított az övéhez, bár vaskosabb és összetettebb volt.

Pillanatokkal később elég közel jutott ahhoz, hogy láthassa az arcot. A katona a hátán feküdt, a két karját összefonta, és görcsösen erőlködve rászorította a mellkasára. A száját nagyra nyitotta, és fennhangon zokogott.

Hokan mintha magát Jango Fettet látta volna, a húszas éveinek elején járó Jango Fettet. Még közelebb mászott, aztán, amikor már csak néhány méter választotta el a kommandóstól, feltérdelt, és döbbenten fürkészte az ellenségét.

– Sajnálom, testvér – mondta félhangosan. A fénykarddal gyors munkát végzett volna, de tiszteletlenség lett volna a Jedik fegyverével megölni egy mandalori harcost. Jangóval fénykard végzett, és ő nem akarta, hogy ez a férfi is így járjon. Ezért inkább a vibrotőrét húzta elő. – Nem a te hibád. Ők teremtettek ilyenné.

A kommandós kinyitotta a szemét, és a messzeségbe bámult, ahogyan azt Hokan már számtalan haldoklónál megtapasztalta. Mintha kísérteteket láttak volna az utolsó pillanataikban.

Hokan csak ebben a pillanatban hallotta meg egy fénykard búgását. Cselekvésre már nem maradt ideje.

– Szép csapás volt – állapította meg Niner.

Darman most látta első ízben a sokk jeleit az őrmesteren. Niner a tenyerével letörölte az arcáról a verejtéket, és felmordult:

– Fi, te mégis hol voltál? Nagyon köszönöm! Ha rajtad múlik, Hokan kifilézett volna! Mintha úgy beszéltük volna meg, hogy elkapod!

Fi a lefejezett mandalori ruhájában kotorászva, hanyagul válaszolt:

– Á, igen... csak aztán megláttam mögötte Darmant és Etain parancsnokot.

Tudtam, hogy nem eshet bajod. – Elhallgatott, gyors mozdulatokkal megtapogatott valamit, majd így folytatta:

– Tessék, hölgyem, azt hiszem, ez magának jár! – Azzal átadott egy fényes fémhengert a padavannak: Fulier mester kardmarkolatát. Becsületbeli ügy volt, hogy visszaszerezzék. Fi rámutatott a fegyverre, és vigyorogva hozzátette: – Hatékonyak a mandalori páncél ellen, nem igaz?

Etain a legkevésbé sem tűnt diadalittasnak. Átvette a markolatot, megforgatta néhányszor a kezében, majd a köpenye egyik belső zsebébe süllyesztette. A saját kardját még most is a jobb kezében szorongatta, a kék penge halkan búgott, és meg-megmozdult, annak jeleként, hogy a gazdája keze reszket. A padavanról lerítt, hogy gondolatban máshol jár. Darman próbálta sugallni Finek, hogy ne tegyen megjegyzést arról, hogy a fénykarddal milyen tisztán lehet gyilkolni. A társa ez egyszer megtartotta magának akasztófahumorát, és egyszerűen csak távolabbra ballagott, hogy leszedje Hokan fejéről az eredeti mandalori sisakot, amit meg akart tartani.

– Eltenné most már a fegyvert, hölgyem? – kérdezte gyengéden Darman a lánytól. – Végeztünk. Most már valóban végeztünk itt.

Niner talpra állt, kihúzta magát, és olyan feszesen tisztelgett, mintha díszszemlén lett volna.

– Köszönjük, parancsnok! – mondta az állát büszkén felszegve. – Most már nem bánja, ugye, hogy így szólítjuk?

Etain megrázkódott, mintha ebben a pillanatban magához tért volna. A ragyogó energiapenge egy utolsó sistergéssel eltűnt.

– Megtiszteltetés számomra! – válaszolta fennhangon a padavan.

Darman váltott néhány szót valakivel adó-vevőn. Zey tábornok állta a szavát. A csapatszállító még várta őket. Egysoros vonalba fejlődve útnak indultak, és egyre gyorsabban lépkedtek, végül már futottak.

Etaint az sem érdekelte volna, ha a hajó elmegy. Nem akarta elhagyni az osztagát. Ezen túl semmi sem érdekelte. És hiába tudta, hogy csak csalinak szánták, biztosra vette, hogy Niner üvöltözése élete végéig kísérteni fogja. Az őrmesternek legalább egyszer hallani kellett egy valódi haldokló utolsó sikolyait ahhoz, hogy ilyen élethűen utánozza a hátborzongató hangokat.

Etaint a rosszullét kerülgette, és nem azért, mert megölte Hokant. Most már tökéletesen értette, hogy a kötődés miért tilos a Jediknek.

A mélységi felderítő a fejét lehajtva, lassú léptekkel járkált kör be-körbe, és Etain immár nem feltételezte róla, hogy a gondolataiba veszett. A katona valószínűleg a rádióforgalmat figyelte a sisakjának zárt világában.

Zey tábornok türelmesen üldögélt az utastér szélén, és amikor Etain odaért hozzá, megkérdezte tőle:

– Most már készen állsz?

Etain odanyújtotta neki Fulier mester kardmarkolatát.

– Az Omega osztag visszaszerezte – felelte halkan. – Azt hiszem, nálad a helye.

– Tudom, min mentél keresztül, padavan.

– Ez számomra nem jelent vigaszt, mester.

– Alapvető fontosságú, hogy aggódj azokért, akiknek parancsolsz. De ha összebarátkozol a katonáiddal, abból rengeteg fájdalom fakad – magyarázta Zey, amivel elárulta, hogy ő is ismeri ezt a dilemmát. – A háborúkban mindig is lesznek veszteségek.

– Tudom, mester. De most már ismerem őket. Tudom róluk, hogy gondolkodó, érző lények, és ezen nem lehet változtatni. Mostantól kezdve számomra egyetlen gyalogos, kommandós, sőt mélységi felderítő sem lesz névtelen harcoló egység. Mindig el fogok tűnődni azon, hogy kik rejtőznek azokban a páncélokban. Hogyan is lehetnék igazi Jedi, ha nem tisztelem őket, mint értelmes lényeket, és mindazt, ami ezzel jár?

Zey a fejét lehajtva tanulmányozta a kezét, és megfontoltan válaszolt:

– A történelem során valamennyi jó parancsnok szembekerült ezzel a problémával. Veled is ez történik.

– Ha parancsnok vagyok, akkor elkísérhetem őket a következő bevetésükre?

– Gyanítom, hogy az nem lenne jó.

– Akkor mit csináljak? Azok után, ami történt, térjek vissza az egyszerű, hétköznapi feladatokhoz?

– Jelenleg nincsenek hétköznapi feladatok. Háborút vívunk, Etain. És én nem hagyom el a Qiilurát. Azért jöttem ide, hogy elvégezzek egy fontos munkát.

– Munkát? Mi lesz a szövetségeseinkkel, a gurlaninokkal, ha a sorsukra hagyjuk őket most, amikor ellenséges katonák járnak a világukon? Azért jöttem, hogy együttműködjek velük, és olyan barátságtalanná tegyem a Qiilurát a szeparatisták számára, amennyire csak tudom.

– Örülök, mester, hogy tartjuk magunkat az ígéretünkhöz.

– Te jobban ismered ezt a vidéket, mint közülünk bárki más. Értékes munkát végezhetnél itt.

– És mikor fognak csapatok érkezni?

– Attól tartok, egy darabig titokban kell dolgoznunk – válaszolta a fejét ingatva Zey. – El kell tűnnünk.

Nem neki, hanem nekünk... Etain nem tudott elképzelni rosszabbat, mint hogy a Qiilurán maradjon, ahol nem várta más, csak a szörnyű emlékek és a bizonytalan jövő. A kommandósoknak – egyedül őket tekinthette többé-kevésbé barátainak – vissza kellett térniük a támaszpontjukra, hogy napokon belül új küldetésre induljanak. Mindez azt jelentette, hogy kettesben marad egy mesterrel, akit nem ismer. Megint magányos lesz, és félni fog...

– Etain, szólít a kötelesség – mondta csendesen Zey. – Mindannyian így vagyunk vele. A kötelességről beszélni könnyű, megfelelni neki annál nehezebb.

Etain tudta, hogy mi jár a mester fejében, mi az, amit nem tett hozzá: hogy el kell szakadnia azoktól, akikkel a kemény megpróbáltatások közepette bizalmas viszonyba került, azoktól, akikhez kötődik. El kell engednie az osztagát.

És ez semmiben sem különbözött attól, amit a katonáktól megköveteltek nap mint nap.

– Szeretnék hasznos szerepet játszani a Qiilura jövőjének formálásában, mester – válaszolta végül, és remélte, Darman nem fogja úgy érezni, hogy ő hátat fordított neki, mert a történtek ellenére csupán egy ügyes droidnak tekinti, egy eszköznek, amely felhasználható a csatatéren, és szükség esetén feláldozható. – Ugyanakkor örülnék, ha később majd megtudhatnám, hogy hogyan élnek az Omega osztag tagjai.

– Megértelek – felelte Zey. – Ám a döntés a tiéd. Elmehetsz az Omega osztaggal. Vagy itt maradhatsz. Még azt is kérheted, hogy az osztag egyik tagja maradjon itt veled.

Az osztag egyik tagja... Etain gyanította, mi jár a mester fejében: a történet csupán arról szól, hogy ő fiatal lány létére vonzódik egy fiatal férfihoz, holott kettejük között akármilyen kapcsolat alakult ki, annak nincs, nem lehet jövője.

A mester próbára tette őt, mert arra kíváncsi, képes-e Jedi-lovaghoz méltó döntést hozni. Igen, ő és Darman közel kerültek egymáshoz. Kölcsönösen megkedvelték egymást. De a többiek sorsa is érdekelte.

– Nem hiszem, hogy gyengeség volna az, ha törődünk a katonáinkkal – mondta halkan. – Azon a napon, amikor nem törődünk velük, hátat fordítunk az Erőnek.

A tenyerébe vájta a körmeit. Azt viszont tudta, hogy Zeynek igaza van. És azt is, hogy kínzó fájdalmak várnak rá. Csendesen üldögélt az utastér peremén a tábornok mellett, lehunyta a szemét, és igyekezett összeszedni magát.

A mélységi felderítő hirtelen felkapta a fejét, és közölte:

– Tábornok, most már végképp mennünk kell!

– Zey tábornok! – szólalt meg Niner, és a katonásan tisztelgett. – Elnézést, amiért feltartottuk! Készen állunk a felszállásra?

– Nincs időnk bevetés utáni tájékoztatóra, de valami azt súgja, hogy szeretnének egy percet eltölteni a parancsnokukkal – válaszolta Zey, azzal a mélységi felderítőt maga után intve elindult a gép tatja felé.

Etain hálás volt ezért a nagylelkű gesztusért. A tekintetével követte a mestert, mialatt az a felderítő kíséretében úgy tett, mintha ellenőrizné a hajó mögé kirakott készleteket. Kíváncsi lett volna, hogy vajon Zey vadászgépét is sikerült-e letenniük valahol.

Aztán rájött, hogy ráér még ezen töprengeni, és egy tétova kézmozdulattal magához hívta a kommandósokat.

– Mi lesz most magukkal? – kérdezte.

– Hazatérünk, esetleg pihenünk egy-két napot, aztán indulunk a következő küldetésre – válaszolta Niner. – Lehet, hogy magához osztanak be minket?

– Nem, most biztosan nem – felelte Etain, mert nem akart hazudni, és Darmanre pillantva hozzátette: – Itt maradok Zey tábornokkal.

Darman és Niner a tekintetüket a talajra szegezve bólogattak. Fi felvonta szemöldökét, és kijelentette:

– Nekem hiányozni fog, parancsnok, az biztos. Már éppen kezdtünk összecsiszolódni. Jellemző a hadseregre, mi? – Azzal a kezét oldalra nyújtva megkopogtatta Niner hátát, és finoman a hajó felé tolta az őrmestert. – Na, induljunk, testvér!

– Remélem, fogunk még ön alatt szolgálni, parancsnok! – jelentette ki Niner, és tisztelgett a lánynak. – És eszébe se jusson, hogy nem érdemelte ki ezt a rangot, rendben?

Miután elballagtak, Etain először azt kívánta, bárcsak ne hagyták volna kettesben Darmannel. Szeretett volna gyorsan elbúcsúzni, hogy ne legyen ideje sem gondolkodásra, sem ostoba, érzelgős mondatokra.

– Én döntöttem úgy, hogy itt maradok – mondta fojtott hangon. – Tényleg szeretnék a csapat része lenni, de én nem vagyok az a tiszt, akire maguknak szükségük van.

Darman nem szólt semmit. Hát persze... mikor és hol tanulhatta volna meg, hogy hogyan váljon el egy baráttól? Az egész eddigi életét a testvérei között töltötte, valós vagy virtuális csatatereken. Egy ilyen helyzetben azonnal tízéves gyermekké változott. Zavarodottan és szégyenkezve ráncolgatta a homlokát, lerítt róla, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel.

– Itt maradhat velem és Zey tábornokkal – folytatta Etain, és magában hozzátette: „mellettünk biztonságban lennél”. – De azt magának kell eldöntenie.

Darman valóban úgy viselkedett, mint egy gyermek. Lesütötte a szemét, és tétován toporgott, közben ide-oda kattintgatta a sugár karabélya egyik kapcsolóját.

– Csak én, hölgyem? – kérdezte aztán.

– Igen – felelte kurtán Etain, és az az érzése támadt, hogy próbára teszi a kommandóst.

A csapatszállító hajtóművei egyre magasabb hangon visítottak, a pilóta türelmetlenül várta, hogy indulhasson végre.

– Ne haragudjon, parancsnok – mondta végül Darman, holott egy pillanatig úgy tűnt, komolyan fontolóra veszi az ajánlatot.

– Nekem nem ez a rendeltetésem.

– Nem akarom eljátszani, hogy nem fog hiányozni – válaszolta Etain.

– Nézze, körülbelül tíz évem van hátra – felelte Darman –, de a testvéreim között leszek, és azt fogom csinálni, amihez a legjobban értek. Én csak ennyit ismerek a világból. – Azzal lehajtotta a fejét, felvette a sisakját, és ismét arctalan katonává változva elköszönt: – Vigyázzon magára, parancsnok!

– Maga is! – búcsúzott Etain, majd végignézte, hogy Darman odafut a géphez, és Fi kinyújtott karjába kapaszkodva beugrik az utastérbe.

A dübörgés felerősödött, és a gép megrázkódott.

Etain megfordult, és hogy a hajtóművek erős légáramlata nehogy elsodorja, mélyen előregörnyedve távolabbra sétált. Végül futásnak eredt, és addig rohant, amíg talált egy fát, amelynek tövébe leült, és a hátát nekivetette a törzsének.

És ekkor végre átadta magát az érzéseinek. Pillanatok múlva könnyek csorogtak az arcán. Mindazt, amit elért – és mindent, amit a jövőben el fog érni –, egy klón katonának köszönhette. Ez a katona elképzelte magának, hogy milyenek a Jedik, és hitt abban, hogy belőle, az esetlen padavanból is olyan Jedi lesz, aki megfelel az eszményeinek. És ő most már úgy tudott bánni az Erővel, mint Fulier mellett soha.

Etain arra a teljes bizalomról és hitről árulkodó tekintetre gondolt. Aztán arra, hogy Darman teljes lelki nyugalommal elfogadott mindent, még azt is, hogy az élete rövid lesz és dicsőséges, bármi történjék is. Egy pillanatig sem sajnálta magát. Etain biztosan tudta, hogy tőle kapta mind közül a legfontosabb leckét.

A tenyere élével megtörölte a szemét, és remélte, hogy Zey nem figyeli őt.

Tudta, hogy soha többé nem fog találkozni Darmannel, sem az Omega osztag többi tagjával. Viszont azzal is tisztában volt, hogy a jövőben azok a klón gyalogosok, kommandósok és mélységi felderítők, akiket majd csatába vezet, nem lesznek számára sem névtelenek, sem arctalanok, sem feláldozhatóak. A félelmetes páncélzatok egy-egy emberi lényt rejtettek, ugyanolyan embert, mint amilyen ő maga, ám ezek az emberek nem ismerhették meg sem a szabadságot, sem a hosszú, békés életet.

Etain Tur-Mukan padavan felállt, és elindult vissza, a mező felé, aztán végignézte, hogy a csapatszállító felemelkedik, majd egyre gyorsulva száguld felfelé a kora hajnali fényben fürdő, tiszta égbolton.

Tartalomjegyzék

Köszönetnyilvánítás

Prológus

Első fejezet

Második fejezet.

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszadik fejezet