REPUBLIC COMMANDO

A sorozat 3.kötete

Karen Traviss

SZÍNVALLÁS

Szukits 2013

Tartalomjegyzék

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR WARS: True Colors by Karen Travis

Del Rey, an imprint of The Random House Publish ing Group,

a division of Random House, Inc., 2007

Copyright © 2013 by Lucasfilm Ltd. & ® or TM where indicated.

All Rights Reserved.

Used Under Authorization.

Cover art copyright © 2013 by Lucasfilm Ltd.

Translation copyright © 2013 by Szukits Könyvkiadó

Fordította SZENTE MIHÁLY

ISBN 978–963–497–301–0

Christian Stafford – TC–1219, 501–es Légió – emlékére,

aki 2005. március 6–án, nyolcéves korában elhagyta ezt a világot,

és akinek bátorsága azóta is mindannyiunknak erőt ad.

Nu kyr’adyc, shi taab ’echaaj ’la

Nem halt meg, csupán elvonult a messzeségbe

Köszönetnyilvánítás

Hálás köszönetét mondok a szerkesztőimnek, Keith Clayton– nak (Del Rey) és Sue Rostoninak (Lucasfilm); az ügynökömnek, Russ Galennek; a LucasArts Republic Commando játékfejlesztő csapatának; Bryan Boultnak és Jim Gilmernek, az éles szemű első olvasóknak; Mike Krahuliknak és Jerry Holkinsnak a Penny Arcade–tól, amiért nyugtattak és etettek; Ray Ramirez– nek, a 108–as gyalogsági mesterlövészének a techniKal tanácsadásért és a barátságáért; Antony Serenának, a Los Angeles Sheriffi Hivatal rendőrtisztjének a csillaghajók beszerzéséért; Lance–nek és Joanne–nak az 501–es Dune Sea Garrisontól a páncélokkal kapcsolatos tanácsaikért; Wade Scroghamnek a megbízható titkos információkért; Sam Burnsnek, amiért némi józan észt csöpögtetett belém; és valamennyi jó barátomnak az 501–es Légiónál.

És most, a falklandi háború huszonötödik évfordulóján külön köszönetét mondok a konfliktus összes veteránjának, akik az azóta eltelt években megosztották velem a tapasztalataikat.

Szereplők

Omega–osztag:

KK–1309 Niner őrmester

KK–1136 Darman

KK–8015 Fi

KK–3222 Atin

Delta–osztag:

KK–1138 Boss őrmester

KK–1162 Scorch

KK–1140 Fixer

KK–1107 Sev

Nullás mélységi felderítők:

N–7 Mereel hadnagy

N–10 Jaing

N–11 Ordo százados

N–12 A’den őrmester

Alfás mélységi felderítők:

A–26 Maze százados

A–30 Sull

További szereplők:

KGY–5108/8843 Corr gyalogos

KP–3388/0021 Levet parancsnok

Bardan Jusik tábornok, Jedi–lovag (ember férfi)

Kal Skirata őrmester, mandalori férfi

Walon Vau őrmester, mandalori férfi

Jailer Obrim százados, a Coruscanti Biztonsági Erők tisztje (ember férfi)

Etain Tur–Mukan tábornok, Jedi–lovag (ember nő)

Jinart, qiilurai kém (gurlanin nő)

Arligan Zey tábornok, Jedi–mester (ember férfi)

Rav Bralor, mandalori nő Besany Wennen, a Köztársasági Kincstár ügynöke (ember nő)

Réges régen, egy messzi–messzi Galaxisban…

Prológus

Külső Gyűrű, Mygeeto,

a Dressiai Kiolsh Kereskedelmi Bank kincstára,

470 nappal a geonosisi csata után

Fogytán volt az időnk. Fogytán volt az időnk, mindannyiunké.

– Őrmester... – szólalt meg Scorch, és annak a szakértőnek a pillantásaival méregette a páncélterem zárjait, aki képes feltörni a feltörhetetlent. Ilyennek képeztem ki: ő volt a legjobb.

– Őrmester, megkaptuk azt, amiért jöttünk. Miért raboljuk ki a bankot?

– Te nem rabolsz bankot, csak én. Te csak kinyitsz egy ajtót – feleltem neki, és ez többé-kevésbé megfelelt az igazságnak. Gondoltam, nem fog ártani, ha megszabadítjuk a szeparatistákat a vagyonuk egy részétől. Amit mi ellopunk tőlük, azt már nem költik fegyverre. – És jelenleg civil vagyok.

Persze, nem éreztem magam annak. A Deltát továbbra is az osztagomnak tartottam. Én nem mentem el odáig, mint Kal Skirata, hogy a fiaimnak nevezzem a katonáimat, de... de attól még a fiaim voltak.

Scorch nagyjából tizenkét éves volt. Egyben huszonnégy is, tekintve, hogy milyen messzire jutott a halál felé vezető úton, márpedig engem csak ez az egyetlen meghatározás érdekel. Neki kevesebb ideje maradt, mint nekem. A kaminóiak úgy tervezték a köztársasági klón kommandósokat, hogy gyorsan öregedjenek, és valahányszor eszembe jutottak azok az apró kölykök, akiket annak idején megismertem, majd megszakadt a szívem. Igen, még az enyém is. Úgy tűnik, az apámnak nem sikerült kiölnie belőlem minden érzést.

Scorch áramkör-megszakítókat helyezett a zárakra, végig az ajtó kerete mentén, hogy kisüsse a rendszereket, és hamis jelet állítson elő, amely meggyőzi az ellenőrző rendszert arról, hogy minden a legnagyobb rendben. Aztán a fejét felszegve mozdulatlanná dermedt, nyilván azért, hogy leolvasson valamit a sisaklemezéről.

– Mi van odabent, őrmester? – kérdezte halkan.

Nem a haszonszerzését raboltam. Nem vagyok kapzsi alak.

Csak igazságot akartam. Világos? A mandalori páncélom fekete, ami az igazság hagyományos színe. A beskar’gam színe szinte mindig jelent valamit. Valahányszor egy-egy mando megpillantott, azonnal tudta, hogy mi a küldetésem az életben.

– Az örökségem – válaszoltam. – Fogalmazzunk úgy, hogy az apám és én nem értettünk egyet a pályafutásom tekintetében. Igazságot akartam magamnak. És igazságot akartam a klón katonáknak, akiket felhasználtak, és elhajítottak, akár az összemocskolt szalvétát.

– Hát akkor maga fizeti az italt – szólt közbe Boss, a Delta őrmestere. – Ha tudtuk volna, hogy ennyire tele van, már korábban lecsaptunk volna.

– Tele leszek – javítottam ki –, pillanatnyilag egy árva kreditem sincs.

Sosem meséltem nekik a családomról, sem a címemről. Azt hiszem, egyedül Kalnek beszéltem róla, de arra is ráfaragtam, mert nyomban szenvedélyes szónoklatot tartott nekem az osztályharcról.

Sev, a Delta mesterlövésze mélyen hallgatott, ami egyaránt kifejezhetett rosszallást és helyeslést. A DC-17-esét az üres folyosóra szegezve őrködött. Ezen a járaton lehetett bejutni abba a labirintusba, amely a Galaxis legbefolyásosabb, nagy hatalmú családjainak vagyonát és titkait rejtette – többek között az én családomét is.

Fierfek, micsoda csend volt odalent! A falakat nem jégből faragták, de simák és fehérek voltak, amitől az a benyomásom támadt, hogy ennek a fagyott bolygónak a testéből vésték ki őket. A kincstár a puszta látványuktól tíz fokkal hidegebbnek érződött.

– Háromra! – jelentette be Scorch. – De azért még most is jobban örülnék egy szép nagy robbanásnak. Három, kettő, egy... – folytatta, és bár sisakot viselt, tudtam, hogy vigyorog.

– Durr, csatt, csingilingi...

A zárak némán adták meg magukat, aztán halk kattanások hallatszottak. Nem szólaltak meg szirénák, nem nyitottak tüzet rejtett fegyverek, nem rontottak ránk fegyveres őrök.

A páncélterem ajtaja nesztelenül félresiklott előlem, és megpillantottam a zöld fényben úszó rekeszeket. A helyiségben két őrdroid állt teljesen mozdulatlanul. A zárakkal együtt az ő áramköreik is kisültek, beépített fegyvereket tartalmazó karjuk bénultan lógott a törzsük mellett.

– Nos? – érdeklődött Fixer az adó-vevőn keresztül. Őt odafent hagytam a felszínen, körülbelül egy kilométerrel odébb, hogy vigyázzon a hósiklóra, amellyel ide repültünk.

Megkapta a sisakkameráink képét, láthatta, hogy hol tartunk, de nyilván elfogyott a türelme. – Mi a helyzet? Mi van odabent?

– A jövő – válaszoltam neki, és reméltem, hogy az ő jövője is. Amikor megnyomtam néhány gombot, a rekeszek feltárultak, és a tartalmuk csillogott, vagy rozsdától vöröslött, vagy... furcsa szagot árasztott. Szép kis gyűjtemény volt, az biztos. Boss beballagott, és kiemelt egy apró, aranykeretes arcképet, amely nem látott fényt... mióta is? Ki tudhatta...

A három kommandós néhány pillanatig hallgatagon nézelődött.

– Micsoda pazarlás! – állapította meg aztán Scorch, holott ő sosem adott hangot annak, hogy másra is vágyna, mint egy bőséges vacsorára és egy jó alvásra. Megcsóválta a fejét, odalépett az őrdroidokhoz, és miután a derékszíjához kötözött szondával gondosan ellenőrizte őket, megfontoltan hozzátette: – Őrmester, a következő őrjáratig van ideje, hogy összeszedje azt, amire szüksége van. Jobb lesz, ha siet.

Ahogy mondtam, az idő gyorsan fogyott, néhányunké gyorsabban, mint másoké. Az idő az egyetlen, amit senki nem tud vásárolni, lopni vagy megkenni.

– Gyerünk, tűnjetek el innen! – szóltam rájuk, és végigsétáltam a folyosón, amit kétfelől elképesztő gazdagság szegélyezett: ritka fémek, lenyomozhatatlan kreditkártyák, felbecsülhetetlen értékű drágakövek, műkincsek, ipari titkok és zsarolási anyagok. A Galaxist nem csupán a közönséges kreditek tartották mozgásban. A Vau-család rekeszei is ott voltak. Visszanéztem a katonámra, és ráförmedtem: – Azt mondtam: távozz, Delta! A többiek is!

Boss maradt, ahol volt, és csendesen megjegyezte:

– Egyedül nem tudja elhozni az egészet.

– Eleget tudok cipelni – válaszoltam. Elbírtam egy ötvenkilós zsákot, talán nem olyan könnyen, mint azok a fiatal fickók, de a cél erőt adott, ami éveket lenyírt a koromból. – Tűnjetek el innen! Szívódjatok fel! Most! Ez az én problémám, nem a tiétek!

Rengeteg holmi volt odalent. Tudtam, hogy tovább fog tartani, mint eredetileg számítottam.

Idő... ez az, amit nem lehet megvenni – mondtam magamnak.

– Szóval, használd ki, ahogy csak tudod!

Azzal kezdtem, hogy kihasználtam.

Első fejezet

„Nézzétek, én ennyit tudok. A szeparatistáknak nincs annyi droidjuk, mint amennyiről a hírszerzők beszélnek. Ezt magunk is láttuk, amikor szabotázsokat követtünk el a gyáraikban. Ha tényleg több csilliárd lenne belőlük, miért nem rohanják le az egész Köztársaságot, és vetnek véget a háborúnak? És ha már itt tanunk, a főkancellár mién nem hallgat a tábornokaira, és zúzza szét a kulcsfontosságú szeparatista célpontokat ahelyett, hogy elnyújtja a háborút, és szétszór minket a Mag és a Külső Gyűrű széle között? Dobjuk bele ebbe a zagyvaságba Lama Su üzenetét, amelyben arról értesíti a főkancellárt, hogy a klón szerződés pár év múlva lejár... Bűzlik ez az egész, én mondom! Es ha valami ennyire bűzlik, fel kell készülnünk a menekülésre, mert itt a mi drága shebsünk forog kockán. Megértettétek?”

Kal Skirata őrmester a nullás mélységi felderítőkhöz, mialatt a jövőről beszélt annak a titkos értesülésnek a fényében, amelyet a Tipocavárosban végrehajtott, engedély nélküli művelet alatt szereztek, 462 nappal a geonosisi csata után.

Core Conveyor, köztársasági teherhajó,

úton a Mirial felé, fedélzetén a Második Légiszállítású Ezred,

valamint az Omega-osztag tagjaival,

470 nappal a geonosisi csata után

– Üdv az Omega-osztagnak, örülök, hogy csatlakoznak hozzánk! – köszönt fennhangon Barlex őrmester, aki jobb kezét a kapaszkodókorlátra fonva állt a hajó utasterében. – Lehetek az első, aki közlöm önökkel, hogy úgy néznek ki, mint egy rakás szerencsétlenség?

Darman arra számított, hogy Niner közli Barlexszel, hová dugja a véleményét, de a társa nem harapott rá a csalira, szótlanul igazgatta tovább a mindannyiuk számára ismeretlen, szárnyas háti rakéta szerelékeit. Barlex különben sem kötözködni akart, ez csupán a szokásos melldöngető kérkedés volt részéről, amit a bevetések előtt oly gyakran lehetett hallani azoktól, akik féltek és izgultak.

Darman hamarosan megállapította magában, hogy az égi gyalogság szabvány felszerelése nem illik össze a köztársasági kommandósok Katarn páncéljával, ám azt is tudta, hogy pontosabban lehet célba érni vele, mint az ejtőernyővel. Még élénken és fájón éltek benne a Qiilurán végrehajtott bevetés emlékei. Azzal az ugrással nem talált célba, hacsak a fák csúcsait nem számította annak. Így aztán a fehér szárnyak megfeleltek neki, még akkor is, ha ezek voltak a Köztársaság Nagy Hadseregének történelme során a legpocsékabb szerzemények.

Fi aktiválta a mozgató mechanizmust, mire a szárnyai a hidraulikák szisszenésétől kísérve nyitott állásba lendültek, és az egyik majdnem állón vágta Barlexet. Fi elmosolyodott, csapkodni kezdett a kezével, és megkérdezte:

– Na, hasonlítok egy geonosisira?

– Úgy érti, miután hasba lövöm, és a belsőségeit szétfröcskölve zuhan a felszín felé? – morogta Barlex.

– Jaj, maga annyira durva... – felelte ijedtséget színlelve Fi.

– Jaj, annyira őrmester vagyok, katona! – vágott vissza Barlex.

– Nem kaphattunk volna legalább feketéket? – dohogott Fi.

– Nem szívesen halnék meg össze nem illő öltözetben. A végén még megszólnak!

– Fehéret kaptak, és jobb lesz, ha megszokják! – jelentette ki határozottan Barlex, aki a Parjai-osztag parancsnokaként szolgált. Ez a légi szállítású egység a rendkívül veszélyes bevetéseiről híresült el. A különleges egységek támogatása kezdetben az újdonság varázsával hatott, de a jelekből ítélve ez az idő már elmúlt.

Barlex határozott mozdulattal zárt állásba nyomta Fi szárnyait, és ingerülten hozzátette: – Egyébként, tudomásom szerint maguk újjászületett mandaloriak. És nincsenek hozzászokva a háti rakétához?

– Munka után beülünk valahová egy italra? – kérdezte csábosán pillogva Fi.

Barlex továbbra is kőmerev arcot vágva felelt:

– A parancsunk az, hogy dobjuk le a hadianyagot és szabaduljunk meg a hasznavehetetlen ballaszttól, vagyis maguktól, aztán csökkentsük a túlélésünk esélyeit azzal, hogy beugrunk a Mirialra, ahol egy kicsit elcsevegünk a szeparatistákkal.

Fi összekulcsolta kezét az álla alatt, és ijedtséget színlelve rebegte:

– Drágám... hagynád, hogy ez a mando-dolog elválasszon minket egymástól?

– Csupán ironikusnak érzem, hogy néhány helyen mandalori zsoldosok ellen harcolunk – válaszolta az őrmester.

– Hát akkor jobb lesz, ha nem kerül Kal őrmester közelébe – dörmögte Niner.

– Aha, az nekem is tökéletesen megfelel – morogta Barlex.

– A mandók jóvoltából tíz testvéremet veszítettem el.

A klón gyalogosok ugyan el tudták énekelni a Vode Ant, ám világosan látszott, hogy a büszke mandalori örökség nem hatotta át az egész sereget. Darman úgy döntött, hogy erről nem tesz említést Skiratának. Ő ugyanis azt akarta, hogy Jango Fett klónjai a mandának tartogassák a lelkűket, és sose feledkezzenek meg, vékonyka gyökereikről. Ha megtapasztalta volna Barlex ellenséges érzéseit, megszakadt volna a szíve.

Csend borult a rekeszre. Darman megfeszítette a vállizmait, és azon töprengett, hogy a geonosisiak vajon hogyan boldogulnak a szárnyaikkal? A hátukon alszanak, vagy fejjel lefelé lógva, mint a sólyomdenevérek, vagy hogyan? Mindeddig csak mozgás közben, illetve holtan látta azokat a rovarokat, így aztán egyelőre ez a kérdés is megválaszolatlan maradt. Már jó néhány ilyen akadt. Niner, aki mindig is jól érzékelte a társai hangulatát, körbejárt, és ellenőrizte a biztonsági hevedereket, valamint a csatokat, végül erősen megrántotta a szíjat, amely mélyen lelógott Fi lába közé.

Fi felkurjantott, de Niner zordul meredt rá, pontosan úgy, ahogyan Skirata szokott, aztán rászólt:

– Nem akarja szétszórni a holmiját, ugye, fiam?

– Nem, őrmester – hadarta Fi –, legalábbis addig, amíg nem próbáltam ki.

Niner még néhány pillanatig merőn nézte a társát, aztán elfordult tőle, és kihirdette:

– Tízkor bevetés előtti eligazítás! – Rámutatott az átjáróra, megnézte az időt a sisaklemezén, és hozzátette: – Ne várassuk meg Zey tábornokot!

Barlex hallgatagon állt, mintha azon törte volna a fejét, hogy mit mondhatna még, de néhány pillanat múlva megértette, hogy ami most következik, ahhoz neki semmi köze, és elhagyta a rekeszt. Darman azt tette, amit bevetés előtt szokott, vagyis letelepedett egy sarokba, és ellenőrizte a felszerelését. Atin megvizsgálta Fi háti rakétájának csatjait, és a fejét csóválva kijelentette:

– Ezeknél erősebbet horgolok, ha kell.

– Figyelj, At’ika, a változatosság kedvéért nem lennél néha jókedvű és derűlátó? – érdeklődött Fi.

– Csak addig kell tartaniuk, amíg földet érünk – szólt oda a társainak Niner, de ő is nekilátott ellenőrizni a felszerelését.

Jól tudta persze, hogy ez csupán pótcselekvés, de az Omega-osztag katonáit sosem vádolhatta senki azzal, hogy a véletlenre és a szerencsére bízzák a dolgokat.

– Már alig várom – dünnyögte bólogatva Fi.

Atin bekapcsolta az egyik polcon nyugvó holokészüléket, és becsukta a rekesz bejáratának zárófedelét. Darman nem bírta elképzelni, hogy valamelyik klón gyalogos biztonsági kockázatot jelent, és kíváncsi lett volna, hogy vajon megsértődnek-e, amiért ugyanúgy kizárják őket a különleges egységek eligazításairól, mint a civileket. Ám úgy látszott, ők ezt egyszerű rutineljárásnak fogják fel. Nem tűntek kíváncsinak, és nem panaszkodtak, mert erre nevelték őket a születésük pillanatától fogva.

Nekik is, és a kommandósoknak is megvolt a rendeltetésük. Mindenki tudta, mi a szerepe, amit a kaminóiak és a kiképzők alaposan beléjük vertek.

Ez azonban nem volt teljesen igaz. Corr gyalogos, az egész századának egyetlen túlélője immár a Különleges Erőknél szolgált, és minden jel szerint remekül érezte magát a bőrében, mialatt a Galaxisban kóborolt a nullás mélységi felderítőkkel. Kiválóan együttműködött Mereel hadnaggyal, mindkettőjüknek jó érzékük volt a csapdák és rejtett aknák felderítéséhez, illetve semlegesítéséhez. És mindketten élvezték a – Skirata kifejezésével élve – „társasági szín felderítésé”-t is, valahányszor áthaladtak egy-egy nagyobb városon.

Corr tökéletesen beilleszkedett – gondolta Darman. – Fogadni merek, hogy mindannyian beilleszkednének, ha lehetőségük nyílna rá, és megkapnák a megfelelő kiképzést. A fejére húzta a sisakját, és ezzel visszavonult a saját világába. Lezárta a rádiósávokat, csak azt az egyetlen vészcsatornát hagyta nyitva, amelyen a társai riaszthatták.

Ha engedte, hogy a gondolatai szabadon kószáljanak, a sisaklemezére vetülő képek és adatok elhomályosultak a szeme előtt. Ilyenkor a Coruscant éjszakai látképét látta, továbbá felidéződtek benne a drága emlékei azoknak a rövid és csodás napoknak, amelyeket a városban töltött Etainnel.

Néha az a benyomása támadt, hogy Etain ott áll közvetlenül mögötte; az érzés olyan erővel tört rá, hogy ösztönösen hátranézett. És ma már tudta, hogy mit jelent: nem a képzelete vagy a vágya játszott vele, hanem egy Jedi – az ő Jedije – nyúlt felé az Erőn keresztül.

Nem a te Jedid – szólt rá magára gondolatban –, számodra ő Tur-Mukan tábornok! Alaposan elkódorgott a sorból, katona!

Most is megtapasztalta a lány érintését, mintha finom ujjak simítottak volna végig a tudatán. Nem próbálta viszonozni, úgysem lett volna rá képes. Csak remélte, hogy az Erő közvetíti Etainnek a gondolatait. De ha az Erő valóban átjár és betölt mindenkit és mindent, miért beszél oly kevesekhez? Darman kissé haragos lett. Az Erő is egy olyan oldala volt az életnek, amit sosem ismerhetett meg, de ez legalább majdnem mindenkire vonatkozott. Korántsem bosszantotta annyira, mint az a lassan kialakuló felismerése, miszerint neki nem adatott meg az, ami a legtöbb értelmes teremtménynek: legalább egy kevés választási lehetőség.

Egyszer megkérdezte Etaintől, hogy mi lesz a klónokkal, miután véget ér a háború – miután győzelmet aratnak. Arra gondolni sem tudott, hogy veszítenek. Hová mennek majd? Mi lesz a jutalmuk? A lány nem ismerte a választ. És persze Darman sem, ami tovább táplálta egyre erősebb nyugtalanságát.

A szenátorok talán nem gondolkodnak ennyire előre.

Fi oldalra fordulva a kezébe vette a sisakját, és nekilátott a felderítőrendszerek beszabályozásának. A legkevésbé sem tűnt boldognak, az arcán szórakozott kifejezés honolt. íme, így festett Fi, ha elengedte magát: nem tréfálkozott, nem szórta az aranyköpéseket, csak tette a dolgát, mélyen a gondolataiba merülve. Darman a sisakjának köszönhetően feltűnés nélkül figyelhette a társát. Fi megváltozott, méghozzá a coruscanti művelet óta. Mintha folyton lekötötte volna valami, amit a többiek nem láttak-hallottak, mint egy hallucináció, amiről nem mert beszélni, nehogy őrültnek tartsák. Vagy talán attól félt, hogy mások is megtapasztalják ugyanazt a valamit, csak nem vallják be. Darman gyanította, hogy mi foglalkoztatja a testvérét, így aztán sosem beszélt Etainről, és Atin sem Laseemáról. Nem lett volna tisztességes Fivel szemben.

A Core Conveyor hajtóművei rendkívül megnyugtató frekvencián zúgtak. Darman könnyű félálomba merült, vagyis többé-kevésbé ébren maradt, de a gondolatai az ellenőrzése alól kikerülve, szabadon kalandoztak.

Igen, a Coruscant volt a probléma. Mindannyian bepillantást nyertek egy párhuzamos univerzumba, amelyben a teremtmények normális életet éltek. Darman felismerte, hogy a saját élete korántsem normális, hogy őt harcra tenyésztették, semmi másra. Ám az érzései teljesen mást súgtak neki, mégpedig azt, hogy ez a legkevésbé sem tisztességes.

Önként is szolgált volna, ezt biztosan érezte. Nem kellett volna kényszeríteniük. És nem vágyott másra, mint hogy a végén eltölthessen egy kis időt Etainnel. Nem tudta, hogy az élet mi mást nyújthatna még neki, de azt igen, hogy sok mindent, ha elég hosszú életet élhetne. Tizenegy standard évet élt, a tizenkettedikhez közeledett. A kézikönyv szerint a huszonharmadik-huszonnegyedik évében járt. Egyszerűen nem kapott elég időt ahhoz, hogy élhessen.

Kal őrmester azt mondta erre, hogy a klónoktól elrabolták az életüket...

Fierfek, remélem, Etain nem érzékeli, hogy feldühödtem – kapott észbe hirtelen.

– Bárcsak én is képes lennék csak ülni és lazítani, Dar! – szólalt meg Atin. – Mondd csak, hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? Ezt nem Kaltól tanultad, az teljesen biztos.

Nincs más, csak Kal őrmester, Etain és a testvéreim – összegezte magában Darman. – Ó, és Jusik! Jusik tábornok is közénk tartozik. Másokat nem érdekel a sorsunk.

– Tudod, nekem tiszta a lelkiismeretem – válaszolta bólogatva. Miután oly sok évet töltött a Kaminón, teljesen elzárva a külvilágtól, meglepetésként érte, hogy a Galaxis számos népe közönséges gyilkosnak tartja, holmi lélektelen szörnyszülöttnek. – Vagy csak túl fáradt vagyok ahhoz, hogy idegeskedjek.

És most a Gaftikar felé tartott, hogy ismét gyilkoljon. Az alfás mélységi felderítőt azért küldték oda, hogy kiképezze a helyi lázadókat, de az Omegát azért vetették be, hogy megbuktassa a kormányzatot. Nem ez volt az első ilyen feladat, és valószínűnek tűnt, hogy nem ez lesz az utolsó.

– Ébresztő, emberek, kezdünk! – jelentette be Niner, és aktiválta az adó-vevőt. A vetítőből kék fénykúp tört elő, és a rekesz közepén megjelent Arligan Zey Jedi-tábornok, a Különleges Erők igazgatójának háromdimenziós fényalakja.

– Jó napot, katonák! – köszönt Zey, holott az Omega-osztag tagjainak majdnem éjfélre járt az idő. – Van egy kevés jó hírem a számukra...

Fi gyorsan a fejére húzta a sisakját, aktivált egy rövid hatótávolságú sávot, amin csak a társai hallhatták, és halkan megjegyezte:

– Ami azt jelenti, hogy a többi hír rossz.

– Ennek örülünk, uram – felelte közönyösen Niner. – Megtalálták Alfa-30-ast?

– A’den őrmester jelentkezett – közölte a tábornok, elengedve a füle mellett a kérdést. – Megküldte a leszállózóna koordinátáit, és közölte, hogy önök biztonságban leszállhatnak.

– És most jön a de... – dörmögte Fi.

– De – folytatta Zey – Alfa-30 mélységi felderítőt mostantól bevetés közben eltűntnek tekintjük. Két hónapja nem jelentkezett, ami nem számít szokatlannak, csakhogy a helyi ellenállók elmondták A’den őrmesternek, hogy körülbelül ugyanebben az időben elvesztették vele a kapcsolatot.

Az őrmester a nullás mélységi felderítők közé tartozott. Néhány standard nappal korábban elküldték, hogy mérje fel a helyzetet, és ha ő nem találta meg az eltűnt felderítőt, akkor az valószínűleg meghalt. Darman eltöprengett azon, hogy mi történhetett a fickóval. Azt a népséget nem egykönnyen lehetett megölni.

A nullások durva vadembereknek tartották alfás testvéreiket, akik a legapróbb részletekig megegyeztek Jango Fettel. Csak annyiban változtatták meg a génjeiket, hogy gyorsan öregedjenek, és személyesen Jango képezte ki őket. Erőszakos, találékony és veszedelmes alakok lettek mindahányan. Viszont a balszerencse néha még a legjobbakra is lesújtott. Mindez azt jelentette, hogy a gaftikari lázadók kiképzésnek feladata most már A’denre hárult.

Darman remélte, hogy a végén nem ez lesz a munkája. Csak arra tudott gondolni, hogy mennyi időre szorul be oda, és hogy mikor találkozhat ismét Etainnel. Nem érte be csempészett levelekkel és adó-vevőn folytatott, rövid beszélgetésekkel...

És mit tehetnek velünk? – tette fel magának a kérdést immár sokadszorra. – Mi lesz, ha valaki rájön?

Fogalma sem volt, hogy a Nagy Hadsereg vagy a Jedi Tanács mennyire képes megnehezíteni az ő és Etain életét.

Mindig fennállt az esély arra, hogy soha többé nem találkozik a lánnyal. És nem igazán tudta, hogyan birkózna meg ezzel. Etainnek köszönhette, hogy kapott némi kóstolót az igazi életből.

– Akkor most újrakezdjük, tábornok? – kérdezte Niner.

Zey íróasztala nem látszott a képen, de a tábornok most leült, és hátrapillantott a válla felett, valószínűleg azért, mert valaki belépett az irodájába.

– Nem egészen – válaszolta ismét a kamera felé fordulva. – A lázadó milicisták elég rátermettek, de továbbra is segítségre van szükségük ahhoz, hogy meggyengítsék és megdöntsék a gaftikari kormányzatot. És felszerelésre is szükségük van, például azokra a DC-kre, amiket ledobunk nekik. – Elhallgatott néhány pillanatra, majd hozzátette: – Természetesen, nem a teljes szerelékkel.

– Ezek szerint nem bízunk meg bennük, uram...

– Megesett már, hogy egy-egy segélyakciónkból baj lett, ezt be kell vallanom – felelte Zey. – Semmi értelme túlságosan felfegyverezni őket, hogy aztán ellenünk forduljanak, és ellenünk vessék be a tőlünk kapott fegyvereket. Pont annyit kapnak, amennyire szükségük van a cél eléréséhez.

– Vannak friss hírek a Gaftikarról? – érdeklődött Niner.

– Sajnálom, nincsenek. Maguknak kell betölteni a hézagokat.

– Számok?

– A’den azt mondja, a felkelők száma százezerre rúg – közölte a tábornok.

Darman egy gyors pislantással aktiválta az adatbázisát, és előkereste a Gaftikar népességére vonatkozó adatokat. A becslések szerint a bolygón félmilliárd értelmes lény élt, ebből ötszázezer az Eyat nevű fővárosban. Darmannek szeme sem rebbent, mostanra hozzászokott az efféle arányokhoz.

– Nos, legalább Alfa-30 buzgón dolgozott, amíg ott volt – állapította meg Niner.

– A lázadók elég jól értenek az elágazósoros kiképzéshez – válaszolta Zey. – Kiképeztünk tíz főt, ők mindannyian kiképeztek újabb tíz-tíz főt, és így tovább.

– Tekintetbe véve a mi korlátozott létszámunkat, uram – vetette fel Niner gondoltak már arra, hogy az egész Nagy Hadsereget így kellene bevetni? Sokkal hamarabb befejeződne a háború.

– Igen, ez is egy stratégia... – ismerte el bólogatva Zey, és a hangjából, mint már oly sokszor, ezúttal is érződött, hogy zavarba jött, vagy elszégyellte magát valamiért. Az ő véleményét nem szokták kikérni. Alighanem most is megkapta a szokásos parancsot a főkancellártól: szerezzék meg azt a bolygót, és ne hozakodjanak elő kifogásokkal! A tábornok vett egy mély lélegzetet, és tovább beszélt: – De önöknek csak annyit kell tenniük, hogy eltávolítják a kormány tagjait. A többi már nem a maguk dolga. Csak készítsék elő a terepet a gyalogságnak! Képezzék ki a felkelőket!

Dobjátok be magatokat, fiúk, és tegyetek meg mindent, amit bírtok – fordította le magának Darman a tábornok szavait –, mert nem tudok több embert küldeni, aki segítene nektek. Csodás...

– Értettem, uram – felelte egyszerűen Niner, és Darman, mint már számtalan korábbi esetnél, most is szívesen nyakon vágta volna őt azért, mert ilyen szenvtelenül fogadott mindent. – Vége. Omega kiszáll.

Zeyt nem kellett emlékeztetni arra, hogy mennyire szétszórták a Nagy Hadsereg csapatait, főleg a Különleges Erők egységeit. Mára odáig jutottak, hogy kommandós szerepre képeztek ki klón gyalogosokat, de a kommandósok összlétszáma így sem érte el az ötezret. A kevés kifejezés közel sem jellemezte híven ezt az állapotot. Vicc volt az egész, méghozzá a legdurvább fajtából. Darman az előző pillanatokban azt várta, hogy az őrmestere egy meglepően hanyag tisztelgéssel köszön el a tábornoktól, de az nem a jó öreg, mindig tettre kész Niner lett volna. Egyszerűen csak megszakította az adást – ennél erősebb gesztussal sosem fejezte ki csalódottságát az osztaga előtt.

A Köztársaság talán mégiscsak jobban járt volna harci droidokkal – bölcselkedett magában Darman. – Azokat nem érdekli, hogy mi történik velük. És nem szeretnek bele senkibe...

– Én azért igyekszem a napfényes oldalt nézni, tekintve, hogy ez a munkám – jelentette ki Fi. – Amikor legutóbb bedobtak minket ellenséges területre minden hasznavehető információ nélkül, szert tettünk egy csomó érdekes, új barátra. Ezúttal talán nekem lesz szerencsém.

Darman nem törődött az Etainnel való viszonyának szóló, gúnyos célzással.

– A gaftikari felkelők nem a te eseteid, Fi – válaszolta higgadtan. – Ők gyíkok.

– Vagyis, falleenek.

– Úgy értem: gyíkszerű gyíkok. Lábakon járó bőröndök.

– De azért emberek is élnek ott – jegyezte meg reménykedve Fi.

– Túl derűlátó vagy – állapította meg Darman.

Niner régóta nem förmedt rá Fire, hogy fogja be a száját. Mintha sajnálta volna őt. És most, noha a gyengédség távol állt tőle, tapintatosan témát váltott:

– Ugyan már, még sosem kaptunk elég információt. így működik a világ. Rendben, vödröt fel! Húsz perc múlva Eyat fölé érünk.

A Core Conveyor raktere rideg, félhomályos rekesz volt, a hátsó részét légzsilippel ellátott rámpa zárta le. A felfegyverzett teherhajót egy kereskedelmi flottából sorozták be, és arra építették, hogy járműveket, készleteket, néha élőlényeket szállítson, majd az utazás végén a személyzete egyszerűen, könnyen megszabadulhasson a rakománytól.

Darman eltűnődött azon, hogy a gép mi mindent szállíthatott békeidőben. Mint a kisebbfajta elfogó egységeket, ezt is semleges civil hajónak álcázták a titkos műveletekhez. Ezeket a gépeket be lehetett vetni azokon a bolygókon is, amelyeken egy Acclamator megérkezése nagy és kínos feltűnést keltett volna.

A raktér tele volt robogókkal és ládákkal. Darman a halmokat kerülgetve ballagott Atin mögött a zsilip felé, ahol egy sárga szegélyes pilótaruhát viselő rakománykezelő lebegtető-hajtóműves raklapjával ládákat hordott a rámpa tetejéhez.

– DC-k – közölte köszönés gyanánt, fel sem pillantva a kézi számítógépe képernyőjéről. – Továbbá néhány E-Web és egy szép nagy lézerágyú.

– Hány E-Web? – kérdezte Atin.

– Ötven.

– Ennyi telik tőlünk?

– Már egy éve hordjuk nekik a hadianyagot. Ez csak egy töredék – felelte a kezelő, szemlátomást elégedetten azzal, hogy sikerült a rámpához sorakoztatnia a megfelelő ládákat.

Végre felnézett, gyanakodva fürkészte a közelébe érkező kommandósokat, közben a kezét oldalra nyújtva rácsatolta a biztonsági kötelét a raktér falán körbefutó korlátra, és hozzátette: – Ha ez megnyugtat valakit, elég ijesztőek vagytok ebben a fekete szerelésben. Még fehér szárnyakkal is. Eszembe sem jut, hogy túlértékelt, mando-rajongó csodabogarak vagytok, de tényleg...

– Azt kívánom, ner vod – mondta fejet hajtva Fi –, hogy a jövőben csakis a Galaktikus Flottagyalogságot kísérd küldetésekre.

– Mi a gond, barátom? – érdeklődött gyanúsan fojtott hangon Atin, aki sosem tudott egy tréfával túllépni a dolgokon.

– Csak töprengek – válaszolta a rakománykezelő.

– Töprengsz? És mégis, min?

– A mandaloriakon – felelte a kezelő. – Harcoltatok valaha azokkal a fickókkal? Én igen. Újra meg újra felbukkannak a szeparatista seregekben. Halomra ölnek minket. És titeket úgy neveltek, mint derék kicsi mando fiúkat. Annak érzitek magatokat?

– Egyvalamit szögezzünk le! – dörmögte Fi. – Nem érzem magam a Köztársaság polgárának, mert egyikünk sem az, ha nem vetted volna észre. Hivatalosan nem is létezünk. Nem szavazhatunk, nincsenek azonosító okmányaink, nincsenek jogaink.

Niner meglökte Fit, és ráförmedt:

– Egy-ötös, pofa be! Te pedig, rakománykezelő, kapd össze magad, és ne merészelj kételkedni a lojalitásunkban, mert nyakon váglak! Gyerünk, munkára!

Darman életében első ízben érezte azt, hogy kezdenek meggyengülni azok a testvéri érzések, amelyek mindeddig összefűzték a klónokat – valamennyi klónt, a csapatától és a beosztásától függetlenül. A Második Légiszállítású Ezred katonái nyilvánvalóan haragudtak a mandaloriakra, és mert velük nem rendezhették az ügyet, a köztársasági kommandósokba rúgtak bele, akiket mandalori őrmesterek – például Skirata, Vau és Bralor – neveltek, képeztek és tanítottak. Darman úgy érezte, hogy ez rossz jel a küldetésre nézve. És tudta, hogy Kal őrmester éktelen haragra gyúlna, ha megtapasztalná a jelenséget.

A Core Conveyor elég alacsonyra ereszkedett ahhoz, hogy az ablakokon kitekintve láthassák a felszínt. Darman a sisakkamerák képére pillantva látta, hogy Niner nem a ledobási zónát nézi, hanem a kézi számítógépét. A tenyérnyi képernyőn adatok özöne zúdult át. Atin viszont egy üzenetet olvasott, és bár Darman nem akart kíváncsiskodni, véletlenül észrevette, hogy a levél Laseemától jött, Atin twi’lek barátnőjétől, és... felvilágosítást tartalmazott.

Nem véletlenül mondják, hogy mindig a legcsendesebbre kell a legjobban figyelni – bölcselkedett magában Darman, majd igyekezett a Gaftikarra összpontosítani.

Szép helynek tűnt, még ezen az éji órán is. Nem borították sem sivár homok- és kősivatagok, mint a Geonosist, sem pedig elképesztő őserdők, mint a Festet. Ebből a magasságból az Eyat nevű város szépen megvilágított parkok és utak mozaikjának látszott. Az egyenes, forgalmas utcák mentén szabályos távközönként aranyló fénypontokkal teli házak álltak. A tájon egy folyó kanyargott át, a sötétben fekete, csillogó szalagnak látszott. A bolygó egészében véve olyan helynek tűnt, ahol az értelmes lények normális életet élnek, és jól érzik magukat. A legkevésbé sem hatott ellenséges területnek.

Darman megnyitott egy rádiósávot Fi felé, hogy beszéljen vele, de harsogó glimmik zene hasított a fülébe. Fi így védekezett: őrült lármából szőtt fallal vette körül magát, hogy ne gondoljon a jövőre. Darman sietve lezárta a sávot.

A rakománykezelő a fejére húzta sisakját, és a vezérlőpanel fölé tette a kezét.

– Rendben, emberek! – kiáltotta határozottan. – Ne feledjétek: néhány másodpercig csak zuhanjatok, mintha ejtőernyős ugrást hajtanátok végre, aztán aktiváljátok a hajtóműveket! Az energiát egy pillanatra se vegyétek le!

Figyelem, nullára nyitás! Öt... négy...

– Én inkább addig szeretném megtudni, hogy működik-e a rakétám – szólalt meg Fi –, amíg a fedélzeten állok!

– ... kettő... egy... és gyerünk!

A zsilip kinyílt, a rámpa ereszkedni kezdett, és a gyorsan táguló nyíláson keresztül erős szélroham csapott be a raktérbe. Jelenleg még sűrű erdő felett repültek. A rakománykezelő a jobb karját a kioldókaron tartotta, és az arcát a vezérlőpanel felett fénylő holotérkép felé fordította.

A jelzések szerint egy-két kilométer választotta el őket a célzónától. A Conveyor pillanatok alatt megtette ezt a távot, és Darman az éjjellátó készüléke jóvoltából felfedezte, hogy a nyílt, lapos mezőt alacsony, száraz fű borítja.

– Csomag távozik! – kiáltotta a rakománykezelő, és kioldotta a rögzítőköteleket. A ládák sorban lesiklottak a rámpán, és amint kiértek a gépből, azonnal kinyíltak az ejtőernyőik, amelyek éjszaka nyíló, különleges virágokra emlékeztettek. Néhány pillanattal később Darman már csak egy apró pontnak látta az utolsó ládát, ami jókora porfelhőt felverve érkezett a talajra.

A gép kissé feljebb kapaszkodott, és a kezelő addig emelte a rámpát, mígnem egy szintbe került a raktér padlójával.

– Figyelem, Omega! Ti következtek! – harsogta ekkor a katona. – Vigyázzatok magatokra, rendben?

Darman, mint minden kommandós, már számtalan ejtőernyős ugrást hajtott végre. Nem is emlékezett rá, hogy mennyit, de még most is adrenalin áradt szét a testében, mialatt végignézte, hogy Atin nyugodtan kisétál a rámpa végére, és egyszerűen eltűnik a szeme elől. Elindult a társa után, közben a DC-17-esét szorosan a mellvértjéhez ölelte.

Egy lépés, kettő, három, négy... aztán már nem volt semmi a talpa alatt. A hirtelen gyorsulástól a gyomra a tüdejének feszült, és kiszorította belőle a levegőt. Elszámolt háromig, és megnyomta a tartóhámjába épített aktiváló gombot. A szárnyai kipattantak a foglalatukból, a hajtóműve működésbe lépett. Innentől kezdve nem zuhant, hanem repült. Egész kellemesnek találta az élményt, csak az zavarta egy kicsit, hogy a rakéta finom vibrációjától viszketni kezdett a bőre a vállán és a hátán. Zöld árnyalatokban látta maga alatt a mezőt, és amikor oldalra fordította a fejét, megpillantotta az Atin hajtóművéből előtörő láng hőképét. A Conveyort már sehol sem látta – az a láda jobban gyorsult, mint gondolta volna.

– Ide nézz, anyu! – kurjantotta Fi a biztonsági csatornán. – Nem fogom a kormányt!

– Nincs is anyád – szólt rá Darman.

– Egyszer talán örökbe fogad egy kedves, idős hölgy – vágott vissza Fi. – Tudjátok, én egy nagyon szeretetre méltó fiú vagyok!

Darman a többieket nem látta, csak a sisakkameráik képét az arclemezén. Az osztag szétvált, valamennyien külön pályán tartottak a találkozási pont felé. Olyan alacsonyra ereszkedtek, amennyire csak a terep engedte, és emelkedve-süllyedve követték a felszínt. A terv úgy szólt, hogy a mező végén fognak földet érni, ahol egy nagyobb facsoport fedezéket nyújt. Darmannek a landolás nem sikerült olyan zökkenőmentesre, mint remélte. Közvetlenül azelőtt, hogy a lába leért volna, hirtelen az oldalára dőlt, és a bal szárnyának vége beleakadt a talajba, aminek következtében szaltózott egyet, majd fejjel előre belezuhant egy alacsony, tüskés bokorba.

Niner nyilván látta a sisakkamera képén, hogy mi történt, mert mogorván megkérdezte:

– Dar, mi lenne, ha egyszer a lábadon landolnál?

– Osik! – káromkodott Darman, és bár karcolás nélkül megúszta az esést, elszégyellte magát. De legalább nem gyújtotta fel a növényzetet; a becsapódás pillanatában leállt a hajtóműve. Talpra küzdötte magát, körülnézett, és fojtott hangon közölte: – Nyugalom, jól vagyok!

A sisakkamerák képei alapján nem tudta megállapítani, hogy Fi és Atin hol van. Azt viszont látta, hogy gyorsan mozognak, és a jeladójuk alapján a találkozási pont felé tartottak: a szeme előtt fénylő, apró térképen kék négyzetek araszoltak a leszállózóna ábrájára vetített sárga kereszt felé.

Rájött, hogy legalább ötven métert kell még futnia, hátán a nehéz és esetlen rakétával.

– Minden rendben – jelentette be Niner, és halkan morgolódott, mintha a hámjával birkózott volna. – Mostantól csak a rövid hatótávolságú sávokat használjuk!

Mármost, azt kellene...

Ebben a pillanatban ismeretlen hang zendült Darman hangszóróiban.

– Tudjátok, az Urun-5-ön a helyiek felszúrnának titeket egy ünnepi totemoszlopra dísznek! – mondta egy mély hangú férfi.

Darman az éjjellátó rendszerrel is csupán egy elmosódó foltot látott, egy bizonytalan körvonalú árnyat, amely csak akkor vette fel egy emberi lény alakját, amikor őket kettejüket alig három méter választotta el egymástól. Most már jól látta a fiatal férfit, aki majdnem pontosan úgy nézett ki, mint ő maga, azzal a különbséggel, hogy mint minden nullás, szélesebb vállú és testesebb volt nála. A kaminóiak kezdetben sokat játszadoztak Fett génjeivel. Darman kíváncsi lett volna, hogy hány kísérletet folytattak le, mire előállították a céljaiknak megfelelő keveréket.

A’den – N-12 mélységi felderítő – karon ragadta őt, és intett neki, hogy kövesse. A felderítő nem viselt sisakot, sem páncélzatot, sem a jellegzetes, szoknyaszerű kamát, csupán durva szövetből varrt munkásruhát. Darman nem számított rá, hogy a fickó civilben fogadja őket.

És mialatt az aljnövényzetben botladozott, és keservesen átkozta a nyavalyás szárnyakat, amelyek nem csukódtak be, mert a becsapódáskor megsérült a mozgatószerkezetük, arra sem számított, hogy kis termetű, gyors mozgású alakokkal fog találkozni, akik lövésre készen tartott DC-15-ösökkel ugranak elő a bokrokból.

Igen, valóban gyíkszerű gyíkok voltak.

A Köztársaság Nagy Hadseregének támaszpontja,

Teklet, Qiilura,

470 nappal a geonosisi csata után

Etain Tur-Mukan tábornok biztosan tudta, hogy eddigi életének legkínosabb, legnehezebb feladata várja. De azt is tudta, hogy végre fogja hajtani. Meg kellett tennie. A parancsnoki épületben várt – a szerény ház valaha egy trandoshai rabszolga-kereskedőé volt, aki rég eltűnt a bolygóról a megszálló szeparatistákkal együtt míg odakint, a támaszpont kapujánál több tucat helyi gazda állt vészjósló csendben. Etain elindult a kijárat felé, ám az ajtónál megtorpant, hogy felkészüljön a hevesnek ígérkező vitára.

Mennetek kell... így szól a megállapodás, emlékeztek?

– Attól tartok, ez nem önnek való feladat, hölgyem – jelentette ki Levet. – Hadd beszéljek velük én!

A helyőrség parancsnoka sárga szegélyes sisakját az oldalához szorítva várakozott a kijáratnál. A húszas éveinek elején járó, erős felépítésű, fekete hajú férfi annyira hasonlított Darmanre, hogy az már szinte fájt... Ő is klón volt, mint Darman, pontosan úgy nézett ki, mint Darman, és a Nagy Hadsereg összes többi katonája, bár belőle hiányzott Darman türelmes, csendes derűje.

A sötét szempár láttán Etain hirtelen nagyon magányosnak érezte magát, és Darmanre gondolt, aki... vajon merre jár? Pillanatnyilag fogalma sem volt róla. Érzékelte őt az Erőben, mint mindig, és tudta, hogy sértetlen. De csak ennyit tudott róla. Megjegyezte magának, hogy amint végez, beszélnie kell Ordóval, hogy kiderítse, hol van most Darman.

– Asszonyom – szólította meg ismét Levet, az előzőnél jóval hangosabban –, jól van? Azt mondtam: bízza rám az ügyet! Majd én elintézem!

Etain tudatos és komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy ne Darmant lássa Levetben.

– A ranggal járó felelősség, parancsnok – felelte határozottan, közben furcsa suhogást hallott a háta mögül, mintha egy állat osont volna a közelébe. – De azért köszönöm...

– Legyél óvatos! – zendült mögötte egy a víz csobogására emlékeztető, halk hang. – Ha bajod esik, a te kis gonosz őrmestered minket fog elszámoltatni.

Etain oldalra kapta a fejét, és Jinartot pillantotta meg. Az alakváltó teremtmény most a valódi alakjában, vagyis négylábú, fekete szőrű ragadozóként jelent meg, de könnyűszerrel átformálhatta volna magát Levet vagy akár Etain tökéletes másolatává.

A gonosz kis őrmester... Az alacsony, harcias természetű, folyton dühös Kal Skirata száműzte ide őt néhány hónappal ezelőtt. Kiesett az őrmester kegyeiből. És manapság, több hónapos terhesként kezdte megérteni, hogy miért.

– Mindig óvatos vagyok – közölte Etain a gurlaninnal.

– Skirata minket tart felelősnek a biztonságodért – felelte Jinart.

– Féltek tőle, mi?

– Igen, és te is, kicsi lány – válaszolta a gurlanin.

Etain gondosan elrendezte maga körül barna köpenyét, hogy eltakarja kissé már duzzadó hasát, sőt egy másik, bő szabású felöltőt is felvett. Teklet a tél markában vergődött, ami kapóra jött neki, mert magyarázattal szolgált a többrétegű, terjedelmes ruházatra. Bár egyelőre ezek nélkül sem nagyon látszott rajta, hogy gyermeket vár. Ő maga viszont folyamatosan érzékelte.

A környezetében élők nem tudták, hogy ki az apa – valószínűleg nem is érdekelte őket.

– Semmi szükség arra, hogy személyesen felügyeld az evakuálást – jelentette ki Jinart. – Minél kevesebben látnak téged, annál jobb. Ne kísértsd a végzetet!

Etain nem törődött a figyelmeztetéssel. Az ajtó feltárult előtte, a fagyos szél havat sodort be az előtérbe. Jinart őt megelőzve kiszökkent a nyíláson, akár egy homoki párduc, és belevetette magát a hóba.

– Őrültség – szólt vissza ingerülten, mialatt hosszú, magas ugrásokkal haladt tovább a hókupacok között. – A gyermekeddel törődj!

– A fiam jól van – válaszolta Etain. – És terhes vagyok, nem beteg!

És tartozott a katonáinak. Ugyanúgy tartozott nekik, mint Darmannek, akinek legutolsó levelét – valódi levél volt, pontos, fegyelmezett kéz vetette műpapírra, és részben az osztag életéről szólt, részben pedig az írója vágyairól – újra és újra elolvasta, és nem a derékszíjában tartotta, hanem az ujjasa alatt, biztonságos helyen. A hó hangosan ropogott a csizmája talpa alatt, mialatt kigázolt az útig, amelyet a folyamatosan mozgó járművek szántottak a hókupacokba. A nap fényesen sütött, a táj fehér, fagyos takarója vakítóan ragyogott. Kellemes nap lett volna egy kellemes sétához, ha ez itt normális élet lett volna, ő pedig egy hétköznapi nő.

Annyira nehéz eltitkolni előle a hírt! – kesergett magában.

– Annyira nehéz nem beszélni a babáról, amikor megkérdezi, hogy vagyok! Az ő gyermeke...

De Skirata megtiltotta neki, hogy megmondja, és ő nagyjából megértette, hogy miért.

Jinart továbbra is hosszú szökkenésekkel tartott a kapu felé. Valószínűleg vadászni szokott így, magasra felpattantva vetette rá magát a hóban rejtőző állatokra.

– Ha elvetélsz, Skirata tombolni fog – szólt hátra ismét a gurlanin.

Etain ebben korántsem volt biztos. Elvégre az őrmester eléggé feldühödött, amikor megtudta a hírt.

– Nem akarom felhúzni Kalt – felelte a fejét rázva. – Tudod, hogy megy ez...

– Csak azt tudom, hogy komolyan gondolja azt, amit mond – vágott közbe Jinart. – Szerez egy hadihajót, amivel salakká löveti a Qiilurát, ha csalódást okozunk neki.

Igen, Etain elhitte, hogy az őrmester képes lenne rá. Skirata képes lett volna lyukat szakítani a Galaxis közepébe, ha ezzel javíthatta volna a klónok életkörülményeit.

– Már három hónap sem kell, és többé nem okozok gondot neked – mondta halkan.

– Helyi vagy galaktikus standard hónapokban számolva?

– Kit érdekel? – kérdezett vissza Etain, és az járt a fejében, hogy reggelente még mindig rosszullét fogja el. – Számít az?

– Mit szólnának a Jedi-mestereid, ha kiderülne, hogy összeálltál egy katonával? – vetette fel Jinart.

– Alighanem kirúgnának a Rendből.

– Ilyen jelentéktelen dolgoktól félsz? Hadd rúgjanak!

– Ha kirúgnak – felelte a hangját lefojtva Etain –, többé nem lehetek parancsnok. De nekem a katonáimmal kell maradnom. Nem tudnék tétlenül üldögélni, mialatt ők harcolnak. Hát nem érted?

A gurlanin felhorkantott, a lélegzete fehér felhő formájában gomolygott a feje körül.

– Hogy szándékosan gyermeket szülsz, mialatt háború dúl a Galaxisban – mondta már-már dühösen és titkolnod kell, aztán pedig oda kell adnod...

Etain a kezét felemelve jelezte a gurlaninnak, hogy hallgasson el, és miután ez megtörtént, megkérdezte:

– Szóval, te és Kal beszéltetek, igaz? Igen, tudom. Őrült voltam, önző és felelőtlen. Nem lett volna szabad kihasználnom Darman naivitását. De gyerünk, folytasd nyugodtan! Úgyis csak azt fogod elmondani, amit Kal már elmondott, legfeljebb mando káromkodások nélkül.

– És mégis, hogyan nevelhetné fel a gyermekedet? – morogta Jinart. – Az a zsoldos? Az a gyilkos?

– Felnevelte a sajátjait, és felnevelte a nullásokat – felelte higgadtan Etain. – Hidd el, én sem erről ábrándoztam. De Skirata bebizonyította már, hogy remek apa. Tapasztalt apa.

Etain jócskán megelőzte Levetet ahhoz, hogy a parancsnok ne hallhassa őt, de amúgy is gyanította, hogy a férfit nem érdekelnék a pletykák. Már látta a kapunál összegyűlt gazdákat, akik mostanáig komor hallgatásba merülve ácsorogtak. De amint megpillantották őt, rázendített a panaszkórus, és Etain részben igazat adott nekik.

Mi adtunk fegyvert a kezükbe – kesergett magában. – Én és Zey mester... mi csináltunk belőlük ellenállókat. Kiképeztük őket, hogy harcoljanak a szeparatisták ellen. Katonákat csináltunk belőlük, amíg ez megfelelt nekünk, és most... most már nem felel meg. Így aztán megszabadulunk tőlük.

Ezért akart személyesen beszélni velük. Kihasználta őket, talán nem rossz szándékkal, de a finom részletek aligha érdekelték őket.

– Levet parancsnok – szólt hátra a válla felett csak akkor lövessen, ha úgy ítéli meg, hogy az emberei veszélyben vannak!

– Remélem, arra nem kerül sor, hölgyem – felelte a parancsnok.

– Ne feledje, DC-15-öseik vannak! Tőlünk kapták. Azok komoly fegyverek.

– De nem teljes szerelékkel – jegyezte meg Levet.

Etaint és a tömeget klón gyalogosok választották el egymástól, kettős sorfaluk ugyanolyan fehéren csillogott, mint körülöttük a hó. Mialatt feléjük tartott, a nő meghallotta egy AT-TE hajtóművének zúgását. A páncélozott harcjárműben ülő katonák az ideiglenes tábor körül járőrözve felügyelték az emberek elszállítását. A klón gyalogosok megkapták a parancsot: a gazdáknak távozniuk kell.

Meglepően kíméletesen és tapintatosan hajtották végre az efféle küldetéseket, dacára annak, hogy kizárólag harcra nevelték őket, és fogalmuk sem volt a normális családi életről. Hát, ebben a tekintetben ugyanolyanok, mint én – állapította meg magában Etain. Amikor odaért mögéjük, szétváltak előtte anélkül, hogy elfordították volna a fejüket.

A sisakszenzoraik és kameráik jóvoltából mindent láttak, ami körülöttük történt.

Etain végignézett a sokaságon, és felismerte az első sorban állók egyikét. A többiekkel is találkozott már, majdnem mindenkivel, de Hefrar Birhan tekintetét különösen nehezen viselte.

– Büszke vagy magadra, kicsi lány? – kiáltotta neki Birhan, és ellenségesen, vádlón meredt rá.

A férfi befogadta őt a házába, és bújtatta, amikor Hokan milicistái elől menekült. Többel tartozott neki, semhogy kirángassa az otthonából, és erőnek erejével elvitesse a bolygóról.

– Inkább magam végzem el a piszkos munkát, nem akarom másra bízni – válaszolta emelt hangon. – De ti újrakezdhetitek máshol, míg a gurlaninoknak erre nincs lehetőségük!

– Hűha, hirtelen ez lett a kormányzat álláspontja – kiabálta Birhan –, miután megtettük azt, amit vártatok tőlünk, és megtisztítottuk nektek a bolygót!

A gazdák fegyvert viseltek, mint általában a gazdák. A legtöbben ósdi puskákat szorongattak, amelyekkel a merlie nyájakat zaklató gdanokat szokták megritkítani, de sokan köztársasági gyártmányú DC-t hoztak magukkal. Egyesek a markolatot lazán fogva a combjuk mellett lógatták a sugárkarabélyukat, mások a bal könyökhajlatukra fektetve tartották, néhányan pedig a szíjnál fogva a vállukra akasztották. Ugyanakkor Etain érzékelte a belőlük, illetve a klónokból áradó, egyre erősebb feszültséget. Egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy vajon a fia is érzi-e mindezt az Erőben. Remélte, hogy nem. Bár így is egy őrült háború várta idekint...

– Visszajöttem, mert úgy gondoltam, jobb lesz, ha tőlem halljátok, nem egy idegentől – folytatta, bár ez csak részben volt igaz. Azért jött ide, hogy eltitkolja a terhességét. És a szörnyű feladat azért is kapóra jött neki, mert így elbújhatott Darman elől. Mélyet lélegzett, és fennhangon folytatta: – Jól tudjátok, hogy mennetek kell! Pénzt kaptok, hogy újrakezdhessétek! Működő gazdaságok várnak titeket a Kebolaron! És sokkal jobb kilátások, mint itt, a Qiilurán!

– Az nem az otthonunk! – kiabálta egy férfi, aki valamivel Birhan mögött állt. – És nem megyünk el innen!

– Mindenki más elment, már hetekkel ezelőtt! – próbált érvelni Etain.

– Leszámítva azt a kétezer embert, akik itt maradtak! – vágott vissza Birhan, és összefonta a karját a mellkasa előtt.

Az AT-TE hangja elhalt, és vele együtt megszűnt minden zaj, amit a fagyos, mozdulatlan levegő hozott el a támaszpont kapujához. A Qiilura nagyon csendes világ volt azokhoz képest, amelyeken Etain megfordult. Birhan dacosan felszegte az állát, és hozzátette: – És ha nem akarunk menni, nem tudtok elvinni minket!

Beletelt néhány pillanatba, mire Etain megértette, hogy a gazda az erőszakra céloz, és nem az Erővel való meggyőzésre, aztán érzékelte, hogy a katonákon kezd eluralkodni a nyugtalanság. Ő és Levet engedélyt kaptak – pontosabban parancsot – arra, hogy szükség esetén erőszakot is alkalmazzanak.

Néhány másodperccel a fenyegetés elhangzása után Jinart átsiklott a katonák sorfalán, aztán az alfelére telepedve felegyenesedett. A gazdák némelyike úgy nézett rá, mintha holmi különleges házi kedvenc vagy vadászatra használt állat lett volna. Hát persze: valószínűleg sosem láttak még gurlanint, vagy legalábbis nem tudtak róla.

A furcsa teremtmények nagyon kevesen maradtak. És bármilyen alakot felvehettek, amihez csak kedvük volt.

– A köztársaságiak elköltöztetnek titeket, mert félnek tőlünk – jelentette ki Jinart. – Ebben a háborúban ti semmit sem számítotok! Mi pedig nem habozunk felhasználni a rendelkezésünkre álló erőket! Szóval, menjetek el, amíg lehet!

A gazdák közül sokan pislogva bámulták a gurlanint. Ahány négylábú teremtményt láttak eddig, az mind állat volt, és egyik sem beszélt vissza.

– Ez egy nagy bolygó! – kiáltotta Birhan. – Bőven jut hely mindenkinek!

– Nektek sosem elég – vetette ellen Jinart. – Kiirtottátok a zsákmányállatainkat. A fajtestvéreim java része éhen halt.

Kipusztítottátok a népemet azzal, hogy megbontottátok a helyi táplálék-láncot, és most ti következtek...

– Nem lesz több gyilkolás! – vágott közbe Etain. A háta mögött Levet átnyomakodott a sorfalon, tett néhány lépést, majd tőle balra és kissé előrébb lecövekelt, és ő érezte, hogy a parancsnok kész beavatkozni. A gurlaninok nem viseltek fegyvert, de a természet elsőrangú gyilkost csinált belőlük.

Etain már többször látta ennek bizonyítékát. Nyugalmat kényszerített magára, és hozzátette: – Birhan, kemény időket élünk, és senki sem lehet maradéktalanul boldog. Nagyobb biztonságban lesztek ott, ahová mentek. Miért nem akarod megérteni?

Birhan merőn bámulta őt. A férfi vézna volt és megviselt, a szeme vizenyős és vörös, részben a kortól, részben a hideg levegőtől. Körülbelül annyi idős lehetett, mint Skirata, de az itteni körülmények és az évtizedeken át végzett nehéz munka megszedte a maga vámját.

– Sosem lövetnél ránk! – jelentette ki magabiztosan Birhan.

– Te Jedi vagy. A Jedik folyton a békéről, a könyörületességről meg effélékről szónokolnak!

– Akkor most próbálj katonai parancsnoknak tekinteni – kérte szelíden Etain. – Talán sikerül más képet alkotnod rólam. Ez az utolsó lehetőség!

Már jó néhány ultimátumot adott nekik, és komolyan gondolta, hogy ez az utolsó. A telep kapuja hangosan csikorogva kinyílt, és Levet elindította a katonákat, hogy hátrébb szoríttassa a tömeget. Etain arra számított, hogy a hideg és a fáradtság miatt a gazdáknak hamarosan elegük lesz, és hazatérnek. Ekkor egy pillanatig olyan erős gyűlöletet és haragot érzett az Erőben, hogy azt hitte, a Qiilura lakói mindjárt tüzet nyitnak, de aztán csak a tekintetek csatája dúlt tovább, amit a gazdák nem nyerhettek meg, mivel nem látták a klónok szemét. És persze, az ötvözetből készült páncéllal védett katonákon sem törhettek át.

Ekkor megszólalt Levet, és a hangja olyan erővel tört elő a sisakja hangsugárzójából, hogy Etain esküdni mert volna, meg-rezdültek a közeli fák ágai.

– Térjenek vissza a házukba, és készüljenek fel a távozásra! – mennydörögte a parancsnok. – Huszonkét standard óra múlva jelentkezzenek a leszállópályánál! Ne nehezítsék meg még jobban a dolgot, már így is elég nehéz!

– Nektek vagy nekünk? – kiabálta valaki a tömeg közepéből.

– Ti képesek lennétek otthagyni mindazt, amitek van, és mindent újrakezdeni egy ismeretlen helyen?

– Szívesen cserélnék magukkal – válaszolta Levet –, de erre nincs lehetőségem.

Etain nem tehetett róla, de hirtelen sokkal jobban érdekelte a parancsnok, mint a gazdák sorsa. Érezte, hogy Levet komolyan gondolta a furcsa kijelentést, és ezt nyugtalanítónak találta. Hozzászokott ahhoz, hogy a bajtársainak tekintse a klónokat – akiknek olyan igényeik és vágyaik vannak, amire senki sem számított –, de még sosem hallotta, hogy egy katona olyasmire vágyik, ami kívül esik a Nagy Hadsereg keretein. Most ez is megtörtént, és a jelenség mélyen felkavarta.

Mindannyian szeretnének máshol lenni, még ha nem is tudják, hogy hol – állapította meg magában. – Darman is így érez... és én magam is...

Érzékelte, hogy Levet zavarba jött a saját őszinte vallomásától. De egyetlen gesztus vagy fejmozdulat sem jelezte, hogy a többiek egyetértenek-e vele vagy nem.

Már nem tudok az egész Galaxisért aggódni – töprengett tovább Etain. – Minden gondolatom ezekről a rabszolga katonákról szól, és pillanatnyilag ennyire futja az erőmből. Azt akarom, hogy életben maradjanak. Sajnálom, Birhan... pocsék Jedi vagyok, igaz?

Etain már jó ideje megkötötte magával az alkut. A Jedik módszerei nem így néztek ki, ám a letűnt korok Jedijei sosem vezettek seregeket, és sosem kellett nap mint nap brutálisan gyakorlatias döntéseket hozniuk. Etain úgy tartotta, hogy nem is volna szabad ilyesmivel foglalkozniuk, de most már nyakig benne volt, és minden tőle telhetőt megtett, hogy megkönnyítse a katonái életét.

– Három napot adok, Birhan, hogy jelentkezzetek a leszállózónában a családotokkal együtt! – mondta végül eltökélten. Szeretett volna tekintélyesebbnek látszani, de kicsi volt, vékony és terhes. Hiába tette volna csípőre a kezét, nem sokra ment volna vele. így aztán a kardmarkolatára rakta a jobbját, és megidézte az Erőt, hogy nyomást gyakoroljon a Birhan körül állók elméjére.

„Komolyan beszélek. Nem fogok meghátrálni” – sugallta nekik, és ennhangon hozzátette:

– Ha nem engedelmeskedtek, kiadom a parancsot a katonáimnak, hogy távolítsanak el titeket, minden szükséges eszköz felhasználásával!

Miután elhallgatott, mozdulatlanná dermedve várta, hogy a gazdák elinduljanak végre. Kétezer ember maradt a Qiilurán. Jól tudták, hogy nem állhatnak ellen több tucat jól kiképzett, alaposan felfegyverzett gyalogosnak, nemhogy egy egész századnak. Most már csak ennyi főből állt a helyőrség.

A katonák égtek a vágytól, hogy befejezzék a munkát, és végre csatlakozzanak az egységükhöz, a Harmincötös Gyalogsági Ezredhez. Ezt a vonásukat Etain különösen megindítónak találta: nem akartak azzal foglalkozni, amit „kellemes munkának” neveztek, mialatt a testvéreik a frontvonalban harcoltak.

Ő maga is ismerte ezt az érzést...

A gazdák még úgy fél percig tétován ácsorogtak a klónok sorfalától néhány méterre, aztán megfordultak, és komoran, hallgatagon elindultak Imbraani irányába. Jinart függőleges testhelyzetben, mozdulatlanul figyelte őket, és ebben az állapotában a Shir Bank coruscanti központi épületének fekete márványszobraira emlékeztetett.

Levet felemelte a fejét, és megszólalt:

– Nem hiszem, tábornok, hogy szépen, nyugodtan fognak távozni. Szerintem sor kerül egy-két kínos jelenetre.

– Harci droidokkal könnyebb foglalkozni, mint civilekkel – állapította meg Etain. – Ha úgy alakul, lefegyverezzük őket, és testi kényszert alkalmazunk.

– A lefegyverzés aligha lesz sima ügy – jegyezte meg a parancsnok.

Igen, a gyilkolás egyszerűbb és gyorsabb lenne... – tűnődött Etain, aztán észbe kapott. A legkevésbé sem tetszett neki az a lélektelen gyakorlatiasság, ami az utóbbi időben eluralkodott rajta. Tekintetével az előtte elterülő hótakarót pásztázva sötét foltokat fedezett fel. Először azt hitte, hogy csak a szeme káprázik a csillámló ragyogástól, de a foltok egyre nagyobbak lettek. A fehér takaró aztán több helyen felpúposodott, a halmokból testek formálódtak ki, és Etain hirtelen azon kapta magát, hogy tíz-tizenkét gurlanin áll előtte.

Az alakváltók megint bebizonyították, hogy bárhol ott lehetnek, teljesen észrevétlenül. A gondolat nyomán Etain megborzongott. A gurlaninok elindultak a gazdák után, akik sokáig nem figyeltek fel rájuk, mígnem egyikük visszanézett, és meglepetten felordított. Ekkor mindannyian megpördültek, és megrémültek, nyilván azért, mert azt hitték, hogy a ragadozó lények őket szemelték ki zsákmánynak. Ám a gurlaninok egyszerűen sötét tócsává alakulva elterültek, majd teljesen kifehéredve tökéletesen beleolvadtak a fehér környezetbe. Semmit sem lehetett látni belőlük. Néhány gazda a vállához rántotta a fegyverét, és ide-oda rángatta, de senki sem nyitott tüzet – nem látták a célpontokat.

Az üzenet egyértelműen fenyegetést közvetített: nem láthattok minket, és ha nem tűntök el, leszámolunk veletek. Jinart egyszer megmutatta, hogy mit jelent ez, amikor bosszút állt egy besúgó egész családján. Noha az értelmes lények közé tartoztak, a gurlaninok ragadozók voltak, intelligens és veszedelmes ragadozók.

– De azért érzékeli őket az Erőben, ugye, tábornok? – suttogta Levet. – Nem ártana, ha lenne ennyi előnyünk.

Etain a szeme sarkából látta, hogy az egyik klón ellenőrzi a sugárkarabélya céltávcsövét. A sisakja és a fegyvere szenzorai nem észlelték a gurlaninokat, és valószínűleg azt hitte, hogy elromlott valami.

– Sajnos, csak akkor érzékelem őket, ha engedik – válaszolta Etain. Annak idején Erő-használónak hitte a telepata teremtményeket. Néha észlelte a jelenlétüket, de ha úgy akarták, nyomtalanul eltűntek minden érzékszerv és felderítő-műszer elől: nem adtak ki hangot, láthatatlanokká váltak, nem volt hőképük, nem érzékelte őket a szonár...

És az Erőből is eltűntek, ami továbbra is nyugtalanította őt.

– Eszményi kémek – mormolta alig hallhatóan.

– És eszményi szabotőrök – tette hozzá Levet, és jelzett a katonáknak, hogy szóródjanak szét a telep kerítése mentén.

Zey tábornok is így gondolta, de még a Szenátus Biztonsági Tanácsának tagjai is. A gurlaninok felbukkanhattak a Coruscanton, a Köztársaság hírszerzési gépezetének szívében, és még száz vagy ezer helyen, ahol senki sem láthatta őket, és ahol komoly károkat okozhattak. Etain gyanította, hogy ha a Köztársaság nem tartja magát a velük kötött megállapodáshoz, akkor a különös teremtmények előbb-utóbb hatalmas hidrokulcsot dobnak a fogaskerekek közé – és ezt a csapást senki sem fogja előre látni.

– Nekem ez újdonság – mondta a fejét csóválva. – Miért teremtünk magunknak ellenségeket? Kémeket toborzunk, aztán eltaszítjuk őket magunktól? Ez nem olyan, mintha átadná valakinek a fegyverét, aztán ez a valaki maga ellen fordítaná?

– Attól tartok, nekem is újdonság – válaszolta gondterhelten Levet, mialatt elindultak vissza, a parancsnoki épület felé. – Tőlem távol áll a politika. Csak annyit tehetek, hogy megpróbálom kezelni azt, ami ránk zúdul.

Etain megsajnálta a fiatal férfit, amiért alig tíz-tizenkét életéve alatt nem látott mást az életből, csak a háborút. Várt még néhány pillanatig, majd megkérdezte azt, amit meg kellett kérdeznie:

– Tényleg szívesen cserélne egy gazdával?

– A gazdálkodás érdekesnek tűnik. És szeretem a nyílt területeket – válaszolta Levet, és rántott egyet a vállán, de ezzel a hanyag gesztussal nem tudta megtéveszteni a lány Jedi-érzékeit.

Ezek az emberek, akik életük első hónapjait egy zárt üvegtartályban töltötték, gyakran hangoztatták, hogy szeretik a nyílt területeket. Fi egyenesen rajongott a Coruscant óriási épülettömbjeit elválasztó, mesterséges szurdokokért. Viszont a nullás mélységi felderítőket, mint például Ordót, nem zavarták a szűk terek. Etain előreengedte Levetet, és lelassított, hogy a méhében növekvő gyermekre összpontosítson. Az járt a fejében, hogy talán ő is klausztrofóbiás lesz.

Ez nem a genetikán múlik. Vagy igen? És vajon ő is fiatalon fog meghalni? Megörökli Darmantől a gyorsított öregedést?

Korábban sokszor féltette Darmant, aztán saját magát is, de mióta teherbe esett, elsősorban a gyermekéért aggódott, és mindazon dolgok miatt, amit nem tudott. Igazat adott Kal Skiratának. Valóban nem gondolkodott. Annyira vágyott arra, hogy fiút szüljön Darmannek – akár az Erő akarta így, akár nem –, hogy számtalan dolgot nem fontolt meg elég alaposan.

Neki tökéletesen megfelelt, hogy sikerült lerövidítenie a terhesség idejét – de vajon a babának is?

Nem mintha lett volna választási lehetősége. Beleegyezett abba, hogy átadja a csecsemőt Kal’buirnak. Hitt abban, hogy Kal jó apa lesz. A klónjai imádták, és ő úgy bánt velük, mintha a saját gyermekei lettek volna. Etain biztosra vette, hogy a fia – minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy ne nevezze el – jó helyen lesz az őrmester mellett. Ennek így kellett lennie. A megérzései azt súgták, hogy a fia a jövőben sokak életét fogja befolyásolni.

Kal még azt sem engedte meg, hogy nevet adjak neki. Elmenekülhetett volna, de tudta, hogy akárhol rejtőzne el, Kal Skirata megtalálná.

Annyira akarom ezt a babát... és csak egy időre válunk el egymástól. Amint véget ér a háború, magam mellé veszem, és... egyáltalán, fogja tudni, hogy ki vagyok?

Ebben a pillanatban Jinart elhúzott mellette, és egy pillanatra hozzáért a lábához, amiről eszébe jutott Walon Vau állandó kísérője, a Mirdalan Nagyúr nevezetű, félvad strill.

A gurlanin visszanézett rá, és határozottan kijelentette:

– Pár nap múlva az utolsó gazda is eltűnik innen, és ezt követően arra fogsz összpontosítani, hogy egészséges gyermeket szülj. Semmi másra!

Etainnek még számos dologgal kellett volna törődnie, de igazat adott Jinartnak: ez a feladat bőven elég lesz neki.

Visszatért a parancsnoki épületbe, és letelepedett egy csendes sarokba, hogy meditáljon. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, és az Erőn keresztül megérintette Darmant.

A férfi megérezte. Etain tudta, hogy megérezte.

Mygeeto, Külső Gyűrű,

a Dressiai Kiolsh Kereskedelmi Bank kincstára,

470 nappal a geonosisi csata után

Walon Vau szerette az iróniát, és sehol sem találhatott volna többet, mint abban a tényben, hogy katonaként felmarkolja az örökségét, amiből az apja azért tagadta ki, mert annak idején beállt katonának.

Az egyforma méretű fiókokkal teli páncélrekeszen maratott fémlemez jelezte a letét tulajdonosának nevét: Vau, Gesl grófja.

– Amikor a vén chakaar meghal, ez az egész az enyém lesz – mondta Vau legalábbis elméletileg. Ugyanis minden az egyik unokatestvéremre száll. – Noha a sisakszenzorai jóvoltából teljes körben látta a környezetét, hátranézett a válla felett, és felmordult: – Nem megmondtam, hogy szívódj fel, Delta? Mozgás!

Vau ahhoz szokott hozzá, hogy a katonái azonnal engedelmeskednek neki. Ezt verte beléjük a Kaminón, ha kellett, a legkeményebb eszközökkel. Skirata úgy tartotta, hogy szelíd bánásmóddal, buksikat simogatva kell felépíteni a különleges egységeket, de ezzel csak puhányokat állított elő. Vau osztagai szenvedték el a legkisebb veszteséget, mert ő minden katonájában felerősítette a túlélés vadállati ösztönét. És büszke volt a művére.

– Igen – felelte Boss de úgy látom, segítségre lesz szüksége.

Egyébként, maga már nem az őrmesterünk. Hivatalosan, legalábbis. Ne vegye tiszteletlenségnek Vau... khm... úr!

Kemény kézzel bántam velük, mert érdekelt a sorsuk. Mert keménynek kell lenniük ahhoz, hogy életben maradjanak.

Kal, a vén bolond ezt sosem értette meg.

Vau néha még mostanában is nehezen lélegzett, köszönhetően annak, hogy Skirata eltörte az orrát. Az az őrült chakaar sosem fogta fel, hogy mi a kiképzés célja és értelme.

Az őrdroidok folyamatosan járőröztek a Mygeeto jégpáncélja alatt rejtőző folyosók útvesztőjében, ebben az erődnek is beillő bankban, amelyről a muunok azt állították, hogy senki sem képes kifosztani. Vau ugyan úgy számította, hogy a következő járőr csak órák múlva fog megérkezni erre a környékre, ám ettől függetlenül minél hamarabb el akart tűnni innen. És a Delta-osztag tagjainak is le kellett lépniük.

Légicsapást kértek, kiiktatták a felszíni védelmi egységeket, és Bacara flottagyalogosai mozgásba lendültek. A deltások végrehajtották a küldetésüket, és eljött a kivonás ideje.

– Hát akkor több észt kellett volna belétek vernem – állapította meg Vau. Elővett egy plasztik sátorlapot, és a sarkaira csomót kötve jókora batyuvá formálta. Mindig is azt vallotta, hogy sosem árt felkészülni a szélsőséges helyzetekre. Eredetileg csak annyit akart elvinni, ami minden jog szerint megillette, de a lehetőség túl jónak ígérkezett ahhoz, hogy kihagyja. – Rendben, Boss, te és Scorch tartsátok ezt, amíg én megtöltöm!

– Kiüríthetjük a...

– Én lopok! – vágott közbe Vau. – Ti nem!

Fontosnak érezte ezt a finom különbséget. Felőle Skirata nevelhetett egy rakás gazembert, de az ő katonái fegyelmezettek voltak. Még Sev is... ő ugyan pszichotikus tüneteket mutatott néha, de bűnözőnek senki sem nevezhette.

Mialatt a rögtönzött batyuba ürítette az első keze ügyébe kerülő fiók tartalmát – kredit- és kötvénykötegeket, amelyek láttán azonnal jobb kedvre derült csípős szag csapta meg az orrát, ami Mirdalan Nagyúr megérkezését jelezte. Fixer oldalra lépett, hogy elengedje maga mellett az állatot.

– Mird, azt mondtam, várj a kijáratnál! – korholta szelíden Vau az állatot. Valamennyi strill intelligens volt, de Mird messze kiemelkedett a fajtársai közül. Nesztelenül ügetett végig a keskeny járaton, várakozva nézett fel a gazdájára, és ez egyszer valahogy sikerült nem összenyálaznia a padlót.

Éber, okos tekintettel figyelte Vaut, aki egyszerűen nem tudott haragudni rá – hát ki ne szeretne egy ilyen pofát?

A strill a gyerekkora óta mellette állt – és aki nem látta meg azt a csodálatos szellemét, annak nem volt esze vagy szíve. Igen, a strillek bűzlöttek, de ez Vaut hidegen hagyta. Egy kis természetes szag nem árthatott senkinek.

– Segíteni akarsz, Mir’dika? – kérdezte az állattól, és kihúzta a hordhámjából a lángszóróját. – Tessék, tartsd ezt!

Okos Mird!

A strill masszív pofájába kapta a fegyver csövét, és letelepedett az alfelére. Pillanatokkal később a nyála máris végigcsorgott a lángszórón, és lecsöpögött a padlóra.

– Ügyes – dünnyögte Sev.

– És okos – tette hozzá Vau, azzal jelzett Mirdnek, hogy figyelje a bejáratot, és miután kihúzta a következő fiókot a Vau család páncélrekeszéből, hozzáfűzte: – És akinek nem tetszik az én Mird barátom, az slana’pi!

– Őrmester, ez a legrondább lény a Galaxisban – jegyezte meg Scorch. – Márpedig mi már sok rondaságot láttunk.

– Hát igen, sokszor néztél már tükörbe – mondta Sev.

– A rondaság csupán egy képzet, uraim – jelentette ki Vau, és szemügyre vette a soros fiók tartalmát. – Akárcsak a szépség. Vagy mint a szín. Minden a megvilágítástól függ.

Először az anyja szögletes metszésű, hibátlan shoroni zafírján akadt meg a szeme. A félujjnyi követ egy tűbe ágyazták, és alul, illetve felül egy-egy kisebb zafír fogta közre. Bizonyos fényben kobaltkékben játszottak, míg másfajta fényben olyan zöldben, mint a legbujább őserdő.

Gyönyörűek voltak, ám Vau tudta, hogy valódi erdőket irtottak ki, hogy rájuk találjanak, és rabszolgák tucatjai haltak meg, mire kiásták őket. Vetett még egy utolsó pillantást az ékszerre, és ismét megszólalt: – Az egyetlen valóság a cselekvés.

– Ahogy akarja, őrmester – morogta halkan Sev. Nem szerette vesztegetni az időt, és nem tudta palástolni az érzéseit. A sisakkamerájának képe szerint folyamatosan figyelte Mirdet.

A páncélrekeszek könnyen mozdítható, könnyen elrejthető és lenyomozhatatlan kincseket tartalmaztak, amelyeket könnyen kreditekre lehetett váltani a Galaxis bármelyik világán. Vau kihúzta a következő fiókot, amelyben értéktelen dolgok lapultak: szerelmeslevelek szalaggal átkötött kötegei. Elolvasta három levél első sorait, aztán az egészet visszadobta. A többi fiók egy gazdag ember mentőövét tartalmazta, ami megfelelt azoknak a horgászzsinórból, késből és tucatnyi más, fontos eszközből álló túlélőkészleteknek, amelyek révén a katonák életben maradhattak az ellenséges vonalak mögött. Vau száz liter űrtartalmú hátizsákjában bőven akadt hely.

Egyszerűen mindent beleöntött, ékköveket, műpapírra nyomtatott kötvények kötegeit, krediteket, fém érméket, apró ékszerdobozokat, amelyeket nem nyitott fel, hogy minél hamarabb végezzen. A kommandósok toporogva álltak körülötte. Nem szokták meg, hogy tétlenül várakozzanak, és tudták, fogytán az idő.

– Az előbb már megmondtam, hogy hagyjatok itt! – szólt rájuk Vau, amikor észlelte a nyugtalanság jeleit, és még most is sikerült vészjósló hangon beszélnie. – Ne merészeljétek megtagadni a parancsot! Tudjátok, hogy az mit von maga után!

Boss látszólag elszántan markolta a sátorlap egyik végét, de kissé remegő hangon válaszolt:

– Nem adhat nekünk parancsot, Vau úr!

Vau tudta róluk, hogy ők a Galaxis legjobb kommandósai, de még most is képtelen volt kinyögni, hogy „köszönöm”, vagy pedig, hogy „szép munka”, holott megérdemelték. De akármennyire akarta is, az apja fagyos, fekete szíve, az ő igazi öröksége, megakadályozta abban, hogy kifejezze az elégedettségét vagy a háláját. Az apjának semmi sem volt elég jó, különösen, ha őhozzá kapcsolódott. A vénember talán sokszor érzett hasonlóan, csak éppen nem tudta rávenni magát, hogy kimondja.

Nem, nem így érzett. Ne keress neki mentségeket! De a fiaim ismernek engem. Nem kell kimondanom semmit.

– Le kellene lőnöm titeket – közölte mogorván. – Mintha kezdenétek elpuhulni...

Ránézett az alkar-páncéljába ágyazott órára. Bacara gyalogosai bármelyik pillanatban elkezdhették veretni Jygat városát a gleccserrobbantóikkal. Vau biztosra vette, hogy idelent is meg fogják érezni a lökéshullámokat.

– Keres valamit? – érdeklődött Sev.

– Nem, bármit elviszek, ami a kezembe akad – felelte Vau.

Nem kellett eltüntetnie a nyomait. Az apja azt sem tudta, hogy életben van-e még, és nem is érdekelte. A fiú, aki csalódást okozott neked, visszatért, apa. Még csak azt sem tudtad, hogy tíz évvel ezelőtt elnyelt a Kamino, igaz? A szenilis hut’uun amúgy sem tehetett ellene semmit. Kettejük közül mára ő lett az, aki képes bevinni a másiknak egy bénító ütést.

– Csak úgy turkálgatok – folytatta tűnődve annyit mindenképpen összeszedek, hogy kifizetődjön az utazás.

Tudta, hogy mi lenne a következő kérdésük, ha előhozakodnának vele. De nem tették fel, mert megszokták, hogy amit nem mondanak el nekik, azt nem kell tudniuk.

Mihez fog kezdeni ezzel az egésszel?

Nem mondhatta el nekik. Túl sok lett volna, túl rövid idő alatt. Nem akarta megmondani, hogy a zsákmány javát átadja valakinek, és csak annyit tart meg magának, amennyi jogosan jár.

– Nem áll szándékomban fényűző száműzetésbe vonulni – közölte végül.

Scorch átlépett Mird felett, a sugárkarabélyát a vállához emelve megállt az ajtóban, és megkérdezte:

– Hát akkor a Kincstárnak adományozza az egészet?

– Felelősségteljesen fogom felhasználni – felelte Vau.

A hátizsákja csordultig megtelt, és olyan nehéz lett, hogy felnyögött, amikor a vállára vette. Összekötözte a sátorlap sarkait, és a csomagot – a több millió kredit értékű csomagot – rászíjazta a hordhámjára, és a mellkasa elé húzza. Remélte, hogy nem zuhan el, mert segítség nélkül aligha tudott volna feltápászkodni.

– Oya – mondta az ajtó felé biccentve. – Indulás!

Mird megfeszítette az izmait, és kiszökkent a folyosóra. Az oya szóra mindig vad, lármás lelkesedéssel reagált, mert azt jelentette, hogy vadászni mennek, de elég okos volt ahhoz, hogy tudja, mikor kell csendben maradnia. Mirdala Mird: az okos Mird. A név tökéletesen illett a strillhez. A kommandósok és Vau gyors léptekkel siettek végig a folyosókon a kazánokat rejtő gépterem felé. Mird messze előttük járt, és gyakorlatilag folyamatos nyálcsíkot hagyott maga mögött a padozaton – ezt most Vau is elismerte. Igen, a strillek nyáladzottak. Ez is része volt a sajátos vonzerejüknek, mint a repülés, a hat láb, valamint a félelmetes fogak, amelyekkel a csontot is könnyűszerrel átharapták.

Sev megcsúszott egy nyáltócsán, és halkan szitkozódott:

– Fierfek...

– Nyugalom, lehetne rosszabb is – szólt oda neki Scorch. – Sokkal rosszabb.

A sort Vau zárta, a sisakszenzorai elébe varázsolták a mögötte nyújtózó folyosószakasz képét is. Annak idején neki is meg kellett tanulnia előrehaladni úgy, hogy maga előtt látta azt, ami a háta mögött volt – ha nem figyelt eléggé, hamar elkezdett botladozni. De aztán ugyanúgy, mint a gondjaira bízott katonák, ő is megszokta, hogyan rekessze ki a tudatából mindazt az információt, amire az adott pillanatban nincs szüksége.

Ötven méterre jártak a felszínre vezető aknától, amelynek felső végénél Fixer várta őket a hósiklóval, amikor zöld fény villant mellettük. Mird azonnal megtorpant, és a fülét hegyezve hallgatózott. A reakciója láttán Vau azonnal sejtette, hogy mi történt, aztán Sev megerősítette a legrosszabb félelmeit, amikor jelentette:

– Ultrahang csúcs! Nem tudom hogyan, de alighanem megszólaltattunk egy riasztót.

A következő pillanatban Fixer hangja töltötte be a sisakjaikat.

– Beizzítottam a hajtóműveket – közölte a felszínen hagyott társuk. – Odaviszem a gépet az aknához, amilyen közel csak tudom.

Boss szembefordult Vauval, és kinyújtotta kezét a csomagért.

– Adja ide, őrmester! – kérte szinte szégyenkezve.

– Elbírok vele – válaszolta önérzetesen Vau. – Csak menjetek!

– Maga az első! – vágott vissza Boss.

– Az mondtam: menj, Harmincegyes!

Nem mondott nevet, ebből Boss tudta, hogy komolyan gondolja. Sev és Scorch futásnak eredt, és miután végigrohantak az utolsó folyosószakaszon, szétfeszítették a gépterem kétszárnyú ajtaját. A helyiségben működő hajtóművek és szivattyúk dohogó zúgása kiáradt a máskülönben csendes folyosóra. A másodperc törtrészére mindenki mozdulatlanná dermedt. Meghallották a közeledő droidok ütemes csattogását és az eleven őrök lábdobogását – a sima fémfalak úgy vezették el hozzájuk a hangokat, hogy azok alig tompultak le. Vau felbecsülte a perceket, illetve a másodperceket, és nem örült az eredménynek.

– Húzzátok fel a shebseteket azon az aknán, mielőtt szétrúgom! – parancsolta ingerülten. Haragudott magára, amiért veszélybe sodorta a fiait, csak ezért az ostoba kirándulásért, csak a nyavalyás kreditekért. – Most! – tette hozzá kiáltva, és keményen megtaszította Bosst.

A kommandósok azt tették, amit tenni szoktak, amikor rájuk ordított, és bevetett némi testi erőt: engedelmeskedtek.

A szellőzőakna falába épített létraféleséget karbantartó droidoknak tervezték: félköríves mélyedésekből és egy központi sínből állt. Boss felnézett, hogy felmérje a helyzetet.

– Csaljunk egy kicsit – javasolta, azzal felemelte a csáklyavetőjét, és meghúzta a kioldóbillentyűt. Néhány pillanattal később hangos csattanás hallatszott odafentről, mire megrángatta a zsinórt, hogy meggyőződjön róla, megfelelően tart-e. – Viszlát, uraim!

A következő másodpercben a derekán viselt apró hajtómű visításától kísérve szinte repült felfelé, közben előre-hátra lengett, és újra meg újra elrúgta magát az akna falától.

Röviddel az indulás után beleveszett a fenti félhomályba.

A csörlő elhallgatott. Rövid szünet következett, aztán páncéllemezek csendültek a magasban, majd Boss közölte:

– Minden rendben!

Sev is kilőtte a csáklyáját, ami sziszegve és süvítve száguldott felfelé, mint valami túlméretezett, súlyos nyílvessző. Ismét fém csendült, és a zsinór megfeszült.

– A kötél biztonságos! – jelentette Boss.

Sev aktiválta a csörlőjét, és kissé esetlen csúszótechnikával emelkedett felfelé. Scorch megvárta a „minden rendben” jelzést, és követte a társait.

Vau az akna aljában áll, az oldalán Mirddel, és rosszkedvűen nézett felfelé – hosszú mászás várt rá. Mird tudott repülni, de nem egy ilyen zárt térben. Vau rövid töprengés után fellőtte a csáklyáját, megvárta, amíg az egyik katonája leszólt neki, hogy indulhat, aztán rákötötte a zsinórra a kincses batyut. Ezt követően a strill felé nyújtotta a kezét, és kivette a szájából a lángszórót.

– Ügyes Mird – suttogta most pedig: oya! Menj fel! Fel, Mird’ika! – A strill akár a pofájával kapaszkodva is fel tudott volna mászni, de tiltakozva nyüszített, és a dackorszakban járó embergyerekek konok elszántságával lekuporodott.

– Mird, indulj! Menj! – förmedt rá Vau. – Hát egyetlen sha-buir sem hallgat rám? Menj már!

Mird meg se moccant.

Soha nem fog elhagyni. Addig nem, amíg életben vagyok.

Vau feladta a kilátástalan küzdelmet, és a zsinórt megrángatva jelezte a kommandósoknak, hogy húzzák fel a csomagot. Nem szakíthatott időt arra, hogy a strill-lel vitatkozzon.

– Ha nem vagyok kint két perc múlva – utasította a katonákat –, vigyétek el a cuccot Ordo századosnak! Megértettétek?

Rövid szünet következett, aztán Boss válaszolt:

– Értettük.

A következő néhány másodperc mintha egy örökkévalóság lett volna. A droidok csattogása és a lábdobogás egyre hangosabb lett. Mird vészjóslóan hörgött, és a bejáratra meredve megfeszítette az izmait, hogy rávesse magát az első ellenségre, aki belép az ajtón.

Vau tudta, hogy az állat az utolsó pillanatig védeni fogja őt.

Mint mindig.

A kommandósok végül visszadobták a zsinórt az aknába, és Boss kissé zihálva közölte:

– Maga jön, őrmester!

Vau becsatlakoztatta a zsinórt a derékszíján viselt csörlőbe, a két karjába kapta Mirdet, és forrón remélte, hogy a hajtómű megbirkózik kettejük súlyával. Mialatt felfelé tartva újra meg újra elrúgta magát a faltól, a gépezet visítva és meg-megakadva erőlködött, de szerencsére nem állt le.

Hamarosan rideg, szürke fényt látott maga felett, aztán megpillantott egy sisakot, amelyen a T-alak kísérteties, kék fénnyel derengett.

Most már hallotta a hósikló hajtóművének dübörgését, ami azt jelentette, hogy Fixer valóban közel hozta a gépet.

Amikor a válla kiemelkedett az akna nyílásából, Mird kiugrott a karjából.

Scorch és Sev a sziklakemény havon hasalt, és a fegyverüket rászegezték valamire, amit Vau nem látott.

Amint kikapaszkodott a hóra, sugárnyaláb húzott el a feje felett – egy tűzharc kellős közepén találta magát. A fagyos szél dühödten bömbölt a gégemikrofonjába.

Lecsapta a szellőzőakna rácsát, majd átalakított Merr-Sonn sugárvetőjével háromszor belelőtt a szélébe, és ezzel gyakorlatilag hozzáhegesztette a fémkerethez. Ezt követően az egyik résen keresztül ledobott egy kisebbfajta protongránátot. A detonáció a felszínt is megrázta, és Vau biztosra vette, hogy odalentről senki és semmi nem fog feljönni a hátuk mögött. De most már sokan tudták a környéken, hogy betörtek a Dressiai Kiolsh Bankba, és azt is, hogy köztársasági kommandósok törtek be.

Valami felrobbant a távolban, aztán lövegek ütemes dörgése hallatszott, ami majdnem elnyomta a sugárnyalábok süvítését és a szél üvöltését. A Galaktikus Flottagyalogság jól időzített.

– Rendben, Bacaráék rázendítettek – állapította meg Scorch.

– Igazán szép tőlük, hogy magukra vonják a figyelmet!

A Mygeeto szemet bántóan fehér felszínén csak néhány nyom utalt az odalent rejtőző városokra. Az évezredek alatt lerakódott hó- és jégrétegeket helyenként különc szobrokra emlékeztető, kisebb hegyek törték át, amelyek között meredek falú szurdokok kígyóztak.

Vau körülnézett, hogy felmérje a helyzetet. Kelet felől egy felszíni járőr közeledett, ami hat droidból és tíz, vastag téli ruházatot viselő élőlényből állt – az utóbbiak alighanem muunok voltak. Folyamatosan tüzeltek, elsősorban a siklóra, a lövedékeik harsány sikolyokkal pattantak le a gép héjazatáról. Fixer a sikló mellett térdelt, a DC-jéből áradó, kék sugárnyalábok jócskán lelassították a támadókat.

Ha a gép megsérül, sosem hagyjuk el a bolygót – állapította meg magában Vau, és a sisaklemezére vetülő kameraképekre pillantott. Mird mellette állt, az oldalát nekinyomta az ő combjának. Csak a hat őrdroidot és a tíz muunt látta, a szenzorai nem észleltek semmi mást. Ez azonban nem jelentette azt, hogy mások nem tartanak feléjük.

A kincsekkel teli csomag a havon hevert, a kommandósok nyilván eldobták, hogy ne akadályozza őket. Pillanatnyilag kellemes fedezékül szolgálhatott.

Vau bekúszott túlméretezett, több millió kredit értékű homokzsákja mögé, és az őrökre szegezte a sugárvetőjét. A sisakját fegyverek hangja és sugárnyalábok süvítései töltötték be, valamint szaggatott zihálás – a sajátja vagy valamelyik katonájáé? de locsogás semmi. Az utóbbi időben a Deltaosztag tagjai keveset beszéltek az összecsapások alatt. Egyszerre születtek, együtt nevelkedtek, és mostanra szinte olvastak egymás gondolataiban. Elnyúlva feküdtek a havon, és pontosan úgy viszonozták a tüzet, ahogyan Vau tanította nekik, mialatt Fixer a meneküléshez szükséges járművet védte – és mindezt egyetlen szó nélkül.

Hogy a muunok mivel magyarázzák, hogy egy mandalorit látnak köztársasági kommandósok között, azt Vau nem tudta, bár azzal sokan tisztában voltak, hogy a mandók megfelelő díjazás esetén bárki oldalán hajlandóak harcolni.

Scorch felcsatolta a gránátvetőjét a DC-jére, és gondterhelten jelentette:

– Rossz hír! Jön egy másik őrjárat!

A következő pillanatban Vau is megpillantotta. Az előrenéző kamerája képén sötét árnyak mozogtak meglepően szabályos, zárt alakzatban. Az infravörös szenzor alig érzékelte őket, de az elektromágneses képen tisztán kirajzolódtak. Aztán megkerültek egy hatalmas sziklatömböt, és Vau meglátta a hosszú orrú, esetlen mozgású, röhejes gépezeteket, legalább egy szakasznyit.

Scorch kilőtt egy gránátot, ami az első sorban közeledő négy droid közé csapódott. A robbanás havat és roncsokat szórt a tér minden irányába. A repeszek valósággal letarolták a második sort. A szétrepülő fémdarabok lefejeztek két droidot, amelyek azonnal összeroskadtak, a másik kettő tett még néhány lépést, majd szintén elzuhant.

De a többi rendületlenül lépkedett tovább. Vau az arclemezén derengő térképre pillantott. A droidok egy jégfalakkal határolt árokban közeledtek északi irányból, nyilván azzal a céllal, hogy elvágják a betolakodókat a siklótól.

Sev és Boss hason csúszva indult a gép felé. Menet közben meg-megálltak, és átlőttek egy-egy gránátot a hóhalmok felett, aztán, amikor a droidok megtorpantak, és a muunok fedezékbe ugrottak, tovább kúsztak a sikló irányába. Egyik sorozat a másik után zúdult rájuk. Némelyik sugárnyaláb eltalálta őket, és leégette a páncéljukról a festéket, más lövedékek mellettük csapódtak be, és jókora foltokon elpárologtatták a havat. Vau is kapott egy találatot, a töltet harsány sistergéssel pattant le a sisakjáról, és akkora ütést mért rá, mintha ököllel homlokon vágták volna.

Ezekben a pillanatokban nem érzett mást, mint... á, ugyan már! Nem félt, nem féltette az életét, csupán ostobának, végtelenül ostobának érezte magát, amiért így elfuserálta az egészet. Elszámította magát. Ő hozta ide a deltásokat – ami azt jelenti, hogy neki kell kijuttatnia őket innen.

– Nagyon feltűnő abban a fekete páncélban, őrmester – jegyezte meg Scorch barátságosan. – Rosszabb, mintha az omegások volnának itt velünk. Mi lenne, ha eltűnne innen, és ránk hagyná, hogy feltartóztassuk őket?

– Figyelj, vicces fiú, ha valaki feltartóztatja őket, az én leszek! – recsegte rosszkedvűen Vau, és előkeresett a derékszíjából egy em-gránátot. – Én megállítom a droidokat, ti leszeditek az élő őröket. Aztán mindannyian futunk a géphez. Világos?

Scorch lekapta a gránátvetőt, sorozatlövésre állította a fegyverét, és úgy megszórta a muunokat, hogy rémülten szétszaladtak. Ketten beugrottak egy kiszögellés alá. Scorch ismét tüzelt, és szétzúzta a tömböt, amiről kiderült, hogy nem jégből van, hanem egy törékeny kristályféleségből. Az éles szilánkok úgy repültek szét, mint megannyi nyílvessző.

Harsány sikoly hallatszott, ami nyögésekkel tarkított kiáltozásba ment át.

Scorch mordult egyet, és elégedetten közölte:

– Úgy hallom, már csak kilenc élő van játékban.

– Nyolc, ha egy mellette marad, hogy segítsen rajta – tette hozzá Vau.

– A muunok nem ilyen kedves teremtmények – vélekedett Scorch.

– Fixer, nálad minden rendben? – kérdezte Vau, de nem kapott azonnal választ. A környékre hirtelen csend borult, csak a sebesült elkeseredett kiáltásait lehetett hallani. A droidok egy legalább tíz méter magas jégtömb mögött gyülekeztek, hogy újra hadrendbe álljanak.

– Fixer? – kurjantott Vau.

– Jól vagyok, őrmester – jelentette végre a kommandós.

– Rendben, kezdünk! – adta ki a parancsot Vau, és tüzelt.

Az em-gránát elég nagyot robbant ahhoz, hogy romba döntsön egy átlagos méretű szobát, de az igazi pusztítást az elektromágneses hullám végezte, jóval nagyobb hatókörben: kisütötte a droidok áramköreit. Fojtott dörrenés hallatszott, jégdarabok röppentek fel a szurdokban, aztán hosszú szünet következett, amelynek során csak a Jygatba betörő flottagyalogosok lövegeinek dörgését lehetett hallani.

Vau élesítette elhomályosult em-képét, majd odakúszott a csomaghoz, fedezékbe vonszolta, és visszaszíjazta a mellkasára. Túl nagy terhet cipelt, nem tudott rendesen mozogni. Négykézláb állt, és mint egy várandós asszony, nehézkesen, nyögve tápászkodott fel.

– Nem látok mozgást – dörmögte, miután sikerült körülnéznie.

– Igen, őrmester, kiiktatta őket – közölte Scorch.

– Jó, akkor már csak az élőket kell elintézni – mondta Vau, és visszaváltott infravörösre. A muun őrök már-már úgy világítottak a szeme előtti apró képen, mint a jelzőfények. – Felmelegítem őket, ti meg fussatok a géphez!

A kezébe vette a lángszóróját, fél térdre ereszkedett, és kinyitotta a szelepet. Mird felkapta a fejét, tekintetét a fegyverre szegezte.

– Azt meg hol szerezte, őrmester? – érdeklődött Scorch.

– Kölcsönvettem egy lángszórós gyalogostól.

– Tud róla?

– Már nem nagyon érdekli.

– Az a szépség képes megolvasztani a droidokat – jegyezte meg derűsen Scorch.

– Az érdekes helyzetekre tartogattam az üzemanyagot – mondta Vau. Továbbra sem látott mozgást. Gyanította, hogy a szurdokban rekedt muunok jelenleg megpróbálnak kerülőutat keresni, hogy másik irányból támadhassanak. A sebesült immár hallgatott – elvesztette az eszméletét, vagy meghalt.

– Mint amilyen ez – folytatta Vau a környéket fürkészve. – Egy percre elegendő üzemanyagom van, úgyhogy amint elkezdem, rohanjatok! Te is, Mird! – tette hozzá, mialatt a strillre pillantva rámutatott a hósiklóra, majd a lángszóróra. – Menj, Mird! Kövesd Bosst!

Csak egy vad vágta kell – fűzte hozzá gondolatban. – De már nem vagyok olyan gyors, mint régen. És túl nagy terhet cipelek. Ám egy tűzfal durva és félelmetes fegyver volt szinte minden féle-fajta teremtmény ellen. Vau álló helyzetbe küzdötte magát, és begyújtotta a lángot.

A fegyveréből szempillantás alatt hosszúra nyúló lángsugár lövellt ki, amit arra az átjáróra irányított, amelyen túl a muunok lapultak, aztán a keskeny tűzlegyező eltakarta előle a célpontot. A sikolyokat viszont hallotta, és a sisakkamerák képein látta, hogy a Delta-osztag tagjai a várakozó hósikló felé rohannak. Hátrálni kezdett, közben számolta a másodperceket, hogy tudja, mennyi gyújtófolyadék maradt a tartályban, és felkészült arra, hogy ha a lángszóró kiürül, azonnal átváltson a sugárvetőjére.

A jégbolygón szolgáló őrök aligha számítottak a lángszóróra. És ő tapasztalatból tudta, hogy ha sikerül meglepnie az ellenségét, azzal már félig megnyerte a csatát.

Abban a pillanatban, amikor kiürült a tartály, eldobta a fegyvert, sarkon fordult, és futásnak eredt. Egész jó iramban haladt ahhoz képest, hogy hány éves volt, ahhoz képest, hogy jégen mozgott, és hogy súlyos terhet cipelt. Mird előtte vágtatott, ez egyszer végre hallgatott rá, és már csak néhány méter választotta el a siklótól...

... amikor hirtelen beszakadt alatta a felszín.

Beletelt egy-két pillanatba, mire rájött, hogy nem egyszerűen rászaladt egy puha hófoltra, hanem belezuhant egy meredek alagútba. Fixer felkiáltott, és bár a hangja betöltötte Vau sisakját, egy szót sem értett abból, amit a kommandós ordított. A zsákmánnyal teli csomagok ellenállhatatlan erővel húzták lefelé.

– Tűnjetek el innen! – kiabálta, noha az adó-vevő akár a suttogását is továbbította volna a katonáinak. – Ez parancs!

– Nem megyünk...

– Pofa be! – vágott közbe Vau. – Menjetek! Ha visszajöttök értem, ha bárki visszajön, lelövöm, amint meglátom!

– Őrmester, nem...

– Arra neveltelek titeket, hogy életben maradjatok! Ne szégyenlősetek meg azzal, hogy elpuhultok!

Nem hiszem el, hogy ezt mondtam...

A kommandósok nem vitatkoztak tovább. Vaut sötét félhomály vette körül, és az arclemezén fénylő képeken látta, hogy katonái a jeges felszínt figyelik, mialatt a sikló felemelkedik velük.

– ... a buliból... – mondta valaki a vészsávon, de a mondat többi részét nem hallotta, aztán a hangszóróból már csak sistergés hallatszott.

Az utolsó szavad az volt hozzájuk, hogy pofa be... szép kis búcsú, Vau kiképző őrmester...

A halálos veszély furcsa hatást gyakorolt rá. Biztosra vette, hogy meg fog halni, de nem félt, és nem aggódott a további járőrök felbukkanása miatt. Az foglalkoztatta, amibe belehullott, és az elméje mélyén motoszkálni kezdett egy gondolat. Mialatt egyre lassulva siklott lefelé, és – inkább ösztönösen, semmint tudatosan – a csizmája sarkát a jégre csapva próbált fékezni, feltámadt benne egy furcsa, kíváncsiság: szóval, ilyen a haldoklás... Aztán a gondolat a felszínre tört.

A Mygeeto jegét alagutak hálózták be – alagutak, amelyeket óriási, ragadozó férgek fúrtak. Vau a következő pillanatban egy zökkenéssel megállapodott egy párkányféleségen.

– Osik... – morogta. Hát, ha eddig nem halt meg, hamarosan meg fog. – Mird? Mird! Hol vagy, ver’dika?

Nem kapott választ, csak a lassan, de állandóan mozgó és helyezkedő jég recsegett és pengett körülötte. Viszont nála maradt a rablásból származó zsákmány, egyszerre a célja és a végzete.

Vaunak esze ágában sem volt meghalni éppen most. Túl gazdag lett ahhoz, hogy csak úgy lemondjon az életről.

Második fejezet

„A kísérletben szereplő alanyok a biológiai kor és a genetikai mutációk tekintetében jóval nagyobb változatosságot mutattak, mint amekkorát a természetes születésű egypetéjű ikreknél láthatunk. A mintegy száz klón huszonnégy kronológiai évet öregedett, és bár negyvennyolc évesnek számítottak, a kulcsfontosságú bioadataik szerint a biológiai koruk harmincnégytől hatvanöt évig terjedt, 53 éves mediánnal. További kutatásokra van szükség, de azt már most megállapíthatjuk, hogy a harctéri szennyező anyagok és a huzamosabb ideig tartó, erős stressz hatására a természetes genetikai mutáció felgyorsul, és ez olyan emberekben történik meg, akiket eleve úgy terveztek, hogy a normálisnál kétszer gyorsabban öregedjenek. Mire a kaminói klónok elérik a biológiai értelemben vett negyvenötödik évüket, a mutációk igen kifejezettek lesznek, és az egyedek – pontosan úgy, mint a természetes születésű egypetéjű ikrek – különbözni fognak egymástól.”

Dr. Bura Veujarij, Birodalmi Katonai Intézet, az „A Kaminón előállított klónok öregedése és szövetdegenerációja” című cikkében, amely a Birodalmi Orvosi Szemle 1675. számában jelent meg.

Köztársasági Kormányzati Tömb.

Szenátus-kerület, Goruscant,

470 nappal a geonosisi csata után

– A zsaruk nem tudják elküldeni őket? – kérdezte a Köztársasági Kincstár irodaépületének főbejáratánál álló őr.

Elnézett Besany Wennen kincstárügynök mellett – ez amúgy kevés férfinak szokott sikerülni és az arckifejezése arra utalt, aggódik, hogy a tüntetők feldúlják az ő szép, takaros udvarát.

– Ezek szeparatista szimpatizánsok, nem? A rendőrök meg csak állnak ott, és nem csinálnak semmit.

Besany természetesen már korábban felfigyelt a tüntetőkre. Ha titokban is, de élénken érdeklődött irántuk, mert a szeparatistákkal vívott háború egyre inkább a személyes ügye lett. Ezek a krantiai száműzöttek azért tiltakoztak, mert a közelmúlt egyik csatája során tűz alá vették a bolygójukat, holott az semlegesnek számított.

A Védelmi Minisztérium irodaépülete előtt gyűltek össze, amit ők a háború egyik tűzfészkének tekintettek, nyilván azért, mert azt remélték, hogy így sikerül némi nyomást gyakorolniuk a döntéshozókra. A rendezett teret kormányzati épületek vették körül. Az irodisták fel-feltünedeztek az ablakokban, de hamar visszatértek az íróasztalokhoz, mert ez nem az ő háborújuk volt, legalábbis egyelőre. És egy hatalmas hadsereg védelmezte őket.

– Valóban semlegesek – közölte Besany a férfival. – Hogyan is tüntethetnének a szeparatisták mellett?

A biztonsági őr ránézett, és szemlátomást zavarba jött. A mögötte álló falon holoképek derengtek, amelyeken egyetlen pillantással ellenőrizhette az épület valamennyi szintjét és folyosóját.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte végül nagyokat pislogva.

– Azért vannak itt, mert engedélyt kaptak rá – magyarázta Besany. – Maga szerint megkapták volna az engedélyt, ha a szeparatistákat támogatnák?

A kérdés megakasztotta az őrt. Néhány pillanatra eltöprengett, aztán csak rántott egyet a vállán, és megkérdezte:

– Szeretné, ha átkísérném közöttük?

– Nem hiszem, hogy veszélyesek, de azért köszönöm!

Vállalom a kockázatot – felelte Besany, és máris azon gondolkodott, hogy mivel fogja tölteni az estét. Előre tudta, hogy elsősorban aggódni fog Ordo századosért. Nem merte felhívni a mélységi felderítőt, mert nem tudhatta, hogy hol van és mit csinál az adott pillanatban, s a hívással könnyen bajba sodorhatta.

Kisietett az ajtón, mélyen magába szívta a Coruscant mesterségesen temperált, kellemesen langyos levegőjét, és nagy ívben kikerülte a tömeget. A szomszédos épület bejáratánál a CBE néhány sötétkék egyenruhás rendőre figyelte a tüntetőket, az egyikük odabólintott neki. Nem ismerte fel a férfit, mert a fehér rohamsisak védőlemeze eltakarta az arca java részét. Viszont a nyomozásai során gyakran került kapcsolatba a Coruscanti Biztonsági Erőkkel, és annak alkalmazottai nyilván könnyen felismerték őt. Így aztán udvarias biccentéssel viszonozta a köszönést, és táskáját az oldalához szorítva folytatta útját.

A háború ellenére a Coruscanton zavartalanul zajlott minden. A tiltakozók csapata csupán egy apró kő volt a hétköznapi élet folyamában. Az irodisták és a boltosok áradata egyszerűen szétvált előtte, és rögtön összezárult mögötte, ami azt jelezte, hogy az itt élő teremtményeket semmi sem zavarhatja meg a napi dolgaik intézésében.

Besany feltette magának a kérdést, hogy vajon őt is ugyanilyen közönyösen kikerülnék? Néha egy háborútól körülölelt, magányos kőtömbnek érezte magát.

Nyolcvanhárom nappal ezelőtt – könyvvizsgálóként dolgozott, emiatt az agya automatikusan rögzített minden adatot – belekerült a különleges egységek kicsi és szorosan összetartó társadalmába. Bepillantást nyert egy háborúba, egy olyan világba, amelyben nem léteztek szabályok, amelyben névtelen hősökre bukkant, valamint különleges és teljességgel váratlan gyengédségre és szeretetre.

Ez volt az ő nagy-nagy titka. Még a Kincstárnál sem tudott róla senki.

Olyan dolgokat művelt, amelyeket a főnökei aligha néztek volna el neki. Fontos adatokat – nyitókódokat és kincstári biztonsági kódokat – adott át egy kommandós őrmesternek, továbbá meghamisította a jelentését, hogy eltitkolja azt a tényt, miszerint engedte, hogy a különleges egységek részt vegyenek a nyomozásában.

Most már késő volt emiatt nyugtalankodni, ettől függetlenül nyugtalankodott. Fürge léptekkel járt, mert már nagyon szeretett volna hazaérni, hogy becsukhassa maga mögött az ajtót, és a naptárra nézve megállapítsa, hogy ismét úgy telt el egy nap, hogy nem tartóztatták le.

Az egyáltalán nem én voltam. Teljesen kivetkőztem magamból. Nem szoktam megbízni egy vadidegenben.

Nem vette észre, hogy valaki a nyomába szegődött. Amikor egy kéz megérintette a vállát, felnyögött ijedtében. A bűntudat és a félelem hatására megpördült, és azon kapta magát, hogy egy rohamsisak tükröző védőlemezét bámulja.

A gyomra görcsbe rándult. Jaj, ne... ne... ne...

– Üdvözlöm, Wennen ügynök! – köszönt a férfi. – Rég láttam! Hogy van?

Besany még most sem ismerte fel a tisztet, noha a hangja ismerősen csengett.

– Ne haragudjon, de ismerjük egymást? – válaszolta, miután úrrá lett a rettegésén. A férfiak sokkal kevesebbszer szólították le, mint sokan képzelték. Tudta magáról, hogy feltűnő szépség, de azt is, hogy ez sokakat visszarettent. Még Ordo is óvatosan közeledett hozzá, holott ő máskülönben magabiztosnak és rettenthetetlenül bátornak mutatkozott. Ő maga általában csapásnak tekintette a külsejét. Zavartan köhécselt egyet, és megkérdezte:

– Tehetek önért valamit?

A tiszt az öklét a csípőjének támasztva állt, és nem úgy nézett ki, mint aki mindjárt fegyvert ránt.

– Nos, tudom én, hogy nem vagyok olyan feledhetetlen alak, mint a testvérem – válaszolta elmosolyodva –, de reméltem, hogy legalább annyit válaszol: üdv, Mereel, hogy s mint?

– Ó... – Besany sóhajtott egyet. Mereel, hát persze! Ordo öt testvérének egyike. Mereel hadnagy. Ismét sóhajtott egyet, és meg sem próbálta palástolni a megkönnyebbülését. – Ne haragudjon, Mereel! Csak így hirtelen...

– Szóval, felöltözve már meg sem ismer? – kérdezte Mereel, mire néhány járókelő kíváncsian fordult felé. Szélesen elvigyorodott, és hozzátette: – A páncélról beszélek.

Máshogy nézünk ki tőle. Egyébként meg, miféle titkos ügynök lennék, ha könnyen kiszúrnának? Jöjjön, ne ácsorogjunk itt egész éjszaka! Sétáljon velem egyet, én meg cserébe elszórakoztatom!

– Rendben – egyezett bele gondolkodás nélkül Besany, de nyomban észbe kapott: tessék, az elővigyázatosságot sutba vágva, máris készségesen engedelmeskedik a különleges egységek egyik katonájának. Holott a Kincstár vizsgálói nem így dolgoznak. Őt tengernyi szabály köti. Tett még néhány lépést, és megszólalt: – Megkérdezhetem, hogy...

– Ordo remekül van, és üdvözletét küldi – vágott közbe Mereel. – Pillanatnyilag Kal’buirral intéz egy kisebb jelentőségű ügyet. Ha majd visszatér, megpróbálom megtanítani a társasági viselkedés alapjaira. Pillanatnyilag fogalma sincs, hogyan bánjon egy hölggyel.

Mereel klón létére ugyanúgy egyéniség volt, mint bármelyik emberi lény. Nem úgy lépett, nem úgy mozgott, és nem úgy beszélt, mint Ordo.

Besany kissé lehiggadva sétált mellette, és igyekezett természetesen viselkedni, hogy ne keltsen gyanút senkiben.

– Csak szeretném tudni, hogy biztonságban van-e – mondta halkan.

– Mi katonák vagyunk. Sosem vagyunk biztonságban.

– Mereel...

– Próbálja más szemszögből nézni a dolgot! – javasolta a hadnagy, és egy járőrsikló felé vette az irányt, amely egy nyilvános parkolóplatformon állt. – Mondjuk úgy, hogy a másik oldal sokkal nagyobb veszélyben van, mint mi.

Besany kérés nélkül beszállt, és letelepedett az utasülésbe.

Nem kérdezte meg Mereeltől, hogy honnan szerezte a gépet és az egyenruhát. A CBE-nél kedvelték a Különleges Erőknél szolgáló klónokat. A terrorelhárítás főnökét, Jailer Obrimot baráti viszony fűzte Kal’buirhoz. Szívességeket tettek egymásnak, és nem faggatták a másikat. Besany irigyelte őket ezért a csodálatos, titkos szövetségért.

– Szabad elmondania, hogy mi van a többiekkel? – kérdezte, miután felszálltak.

– Maga aztán tényleg aggódik miattunk, mi? – dörmögte Mereel, és ráfordult egy légi útra. Besany azonnal rájött, hogy az ő lakása felé tartanak, noha emlékezete szerint sosem mondta el a hadnagynak, hogy hol lakik.

– Rendben – dörmögte Mereel, és belekezdett: – Az Omegát a Külső Gyűrűben vetették be, ahol valakinek segítségre van szüksége egy kormányváltáshoz. A Delta a Flottagyalogságnak segít. Kihagytam valakit?

Besanyt megszállta a bűntudat. Először azt kellett volna megkérdeznie, hogy van az a klón, akit elsőnek ismert meg, a türelmes tűzszerész gyalogos, aki átmenetileg íróasztal mellé kényszerült, miután elvesztette mindkét kezét.

– Khm... és Corr gyalogos hogyan boldogul kommandósként? – érdeklődött kissé szégyenkezve.

– A, remekül! Jelenleg éppen menő trükköket tanul az én Kom’rk fivéremtől. Derék fickó az a Corr...

– És a két Jedi?

– Etain telepeseket evakuál a Qiilurán – válaszolta Mereel –, Bard’ika pedig... bocsánat, Jusik tábornok ezen a héten tér vissza, ha minden igaz. – A magyarázatában jókora lyukak tátongtak: a helyszínek és az időpontok java részben hiányoztak. Úgy tűnt, beszéd közben zökkenőmentesen válogatja ki a kényes részleteket. – Akar hallani Vauról? Ő a Deltával van. Senki sem halt meg. Mindenki torkig van az egésszel, fáradt, magányos, unatkozik, éhes és nyugtalan, de senki sem halt meg. Ami manapság nagy szó.

Miután elhallgatott, feljebb emelte a gépet, és átvitte két felhőkarcoló között. Besany ekkor már biztosra vette, hogy a hadnagy pontosan tudja, hogy ő hol lakik. Mereel széles ívben ráfordult az épületre, és tétovázás nélkül letette a gépet az ő erkélyéből kinyúló platformra.

A hadnagy kinyitotta az ajtókat, és megkérdezte:

– Szóval, hajlandó lenne megtenni nekünk néhány szívességet? A főnökei tudta nélkül?

Mereel az első vonalban harcolt egy olyan háborúban, amelyet a coruscantiak többsége sosem látott. Besany azt kérdezte magától – mint azon az első éjszakán hogy az ő rendes kis szabályai többet érnek-e, mint egy ember élete. A hadnagy levette a sisakját, aztán csak ült, és várakozva nézett rá. Annyira hasonlított Ordóra, és persze Corr-ra is. Besanyt felháborította az, ahogyan a Köztársaság bánt ezekkel a derék, jóravaló férfiakkal. A kormányzat talán cserbenhagyta őt, mint polgárt és alkalmazottat, de ezt a rabszolga-hadsereget a szó szoros értelmében elárulta.

Hagytam, hogy az érzéseim megzavarjanak – kesergett magában. – De hát nem az érzéseink révén tudjuk megítélni, hogy mi a jó és mi a rossz?

– Beszéljünk – felelte kurtán, és kiszállt a siklóból.

Mereel körbejárta a lakást, és egy különleges szenzorral kutatott lehallgató készülékek után.

– Az óvatosságot sosem viheti túlzásba – jelentette ki, miután végzett, és visszatért a nappaliba. – Viszont maga, a Kincstár nagymenőjeként mindent tud erről a játékról.

– Meglepődne, ha megtudná, hogy sokan milyen erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy kikerüljék a pénzügyi szabályokat – válaszolta a fejét ingatva Besany.

– Aha... – dünnyögte szórakozottan Mereel, és úgy állt meg a kanapé előtt, mintha szívesen leült volna, de inkább állva maradt, mert eszébe jutott, hogy nem kínálták hellyel. Végül az ügynöknő felé fordult, és elégedetlenül megjegyezte: – Továbbra sem tart magánál fegyvert. Ezen változtatnia kell.

– Nos...

– Egy egyszerű kérdés – vágott közbe a hadnagy. – Hajlandó elvégezni egy nem hivatalos vizsgálatot?

– Milyen jellegűt?

– Védelmi költségek és költségvetési előrejelzések.

– Ezek nyilvános anyagok – válaszolta Besany, de érezte, hogy nem lehet ennyire egyszerű.

– Csak éppen nincsenek bennük azok az adatok, amelyekre nekünk szükségünk van – magyarázott Mereel.

– Á...

– Az ügy rendkívül kényes. Még a főkancellár irodája is érintett lehet.

Besany nyelt egyet, mert szempillantás alatt kiszáradt a torka, és érezte, hogy adrenalin árad az ereibe. Most már ő sem tudott volna leülni.

– Megtenné, hogy leszűkíti a dolgot? – kérdezte. – Megmondja, hogy mit kell keresnem? Sikkasztás?

Megvesztegetés?

– Talán ilyesmibe is bele fog botlani – felelte a hadnagy de engem elsősorban a Kamino felé irányuló átutalások érdekelnek, valamint a fizetési ütemterv.

Besany elképzelni sem tudta, hogy a sikkasztást leszámítva bármi kiderülne – vagy talán a Köztársaság felfegyverzett valakiket, és most próbálja titokban tartani az ügyet. A benne élő vizsgáló arra biztatta, hogy kérdezzen még, de a szintén benne élő köztisztviselő arra intette, hogy ezúttal talán nem kéne többet tudnia.

– Módomban áll leásni egészen az egyéni átutalásokig – mondta végül. – Azokból kiderülhetnek olyan információk, amelyekkel eljuthat valahová. De ennél többet...

– Ne aggódjon, az elemzés az én dolgom. Értek is hozzá.

Besany vett egy mély lélegzetet. Most már nyakig benne volt.

Néhány centiméter fel vagy le már igazán nem számított.

– Miért pont énrám bízza az ügyet? – kérdezte a hadnagy szemébe nézve.

– Hát, először is azért, mert tudom, hogy hol lakik – válaszolta derűsen Mereel, és a mosolya őszintének tűnt. De Besany a saját szemével látta, hogy a komoly, udvarias Ordo hogyan változott szempillantás alatt gyilkossá. – És mi nem ejtünk foglyokat – tette hozzá a hadnagy. – De az életünk függhet ezektől az információktól, és érzésem szerint ez magának sokat számít. Jól mondom?

Besany ismét szembekerült az erkölcsi dilemmával. Választania kellett a szabályok és az életek között, márpedig a szabályok nem mindig írták le pontosan, hogy mi a helyes.

– Tudja, hogy számít – felelte halkan.

– Nos, minket főleg az érdekel, tervezik-e, hogy további klónokért fizetnek a Kaminónak, mondjuk, a következő pénzügyi év végét követően. Erre keresünk bizonyítékokat. Vagy az ellenkezőjére.

Besany gyanította, hogy most, ennél a pontnál kellene eldöntenie, akar-e még többet tudni, vagy sem.

– Rendben – mondta megfontoltan. – Mi az, amit nem kéne elmondania nekem?

Mereel néhány pillanatra elgondolkodott, aztán rántott egyet a vállán, és megadta a választ:

– Hogy túl sok kockázatot vállaltam, mire megszereztem az információt, amely miatt önhöz fordultam még több információért.

– Kalnek mi a véleménye? – érdeklődött Besany, és nem kellett megkérdeznie, hogy Kal Skirata tud-e az ügyről. Úgy vette észre, a nullások levegőt sem vesznek anélkül, hogy előtte ne fordulnának hozzá. Elsősorban hozzá voltak hűségesek, nem a Köztársasághoz, és bár Besany ismerte az őrmester személyes varázsának erejét, a jelenséget nem tartotta jónak. – Mi lesz, ha elkapnak?

– Első kérdés: bízik önben – felelte rezzenéstelen képet vágva Mereel. – A második? Valószínűleg kivégzik.

Besany tudta, hogy a kommandós nem tréfál.

– Rendben – válaszolta reggel belekezdek. Hogyan lépjek kapcsolatba önökkel?

– Kérem az adó-vevőjét! – felelte Mereel, és miután megkapta a készüléket, felnyitotta a burkolatát. Rásandított az alkatrészekre, és elővett egy apró szerszámkészletet, ami gyerekjátéknak tűnt a kezében. Ismét szemügyre vette az adó-vevő belsejét, és halkan dörmögte: – Amint biztonságossá varázsolom... ó, te magasságos... könyörgöm, mondja, hogy nem hívta ezen Ordót!

– Nem, nem hívtam – vágta rá Besany. – Nem akartam veszélybe sodorni.

Mereel felnézett egy pillanatra, és elégedetten dörmögte:

– Helyes válasz. Látja, ezért bízunk önben. – Elővett egy vékonyka szerszámot, egy darabig hallgatagon bökdösött, és nyomkodott, és tekergetett az adó-vevő belsejében, aztán lecsukta a burkolatot, és kijelentette: – Most már teljesen biztonságos, legalábbis, ha használja azt az előszámot, amit mindjárt megadok. Akár Ordóval is beszélhet.

– Inkább nem. Lehet, hogy éppen egy bombát hatástalanít, vagy valami ilyesmit csinál, amikor hívom – felelte Besany. – Köszönöm, de inkább kivárom, amíg ő hív.

– Na ugye... Kal’buir megmondta, hogy magában megvan az, ami ehhez a munkához kell.

– Ez csupán józan gondolkodás.

– Van lánytestvére?

– Nincs.

– Nagy kár – dünnyögte Mereel, azzal felvette a sisakját, és ettől egy csapásra visszaváltozott a galaktikus főváros egyik névtelen és arctalan rendőrévé. – Most mennem kell. Üzen valamit Ordónak?

Besany rájött, hogy nem gondolkodott előre. Hogy az a...

Mit is mondhatna? Ő és Ordo nem voltak az a kimondott álompár. Csak megittak egy italt a CBE tisztiklubjában, aztán hosszú, zavaros beszélgetéseket folytattak, amelyek során mindenre céloztak, de semmit sem mondtak ki. Erős kötelék alakult ki kettejük között, ami miatt kötelességének érezte, hogy segítsen a férfi testvéreinek.

– Mondja meg neki, hogy hiányzik! – felelte rövid töprengés után. – És üzenje meg nekem, hogy mi a kedvenc étele, és megcsinálom neki, amikor visszajön.

– Robakolbász csípős szósszal – felelte gondolkodás nélkül, szélesen vigyorogva Mereel –, továbbá odáig van a borsolajért.

– Rendben, várjon egy kicsit! – kérte Besany, és körülnézett, hogy mit küldhetne el Ordónak, de a jellegzetesen nőies lakásban nem akadt semmi, amit egy katona hasznosnak vagy szórakoztatónak talált volna – az ennivalót leszámítva. És a klónok folyton éhesek voltak, kivétel nélkül. Besany belekotort a hűtőbe, és kihúzott belőle egy családi adag cheffa süteményt, amit arra az esetre tartott idehaza, ha váratlanul vendégek toppannának be – ami sosem történt meg. Megszemlélte a cukrozott dióval behintett édességet, és átkiabált a nappaliba: – El tud vinni egy kisebbfajta csomagot?

– Mennyire kicsi? – kérdezett vissza a hadnagy.

Besany úgy tartotta, hogy ha valami jellemzi őt, akkor az a pontosság.

– Huszonöt centi átmérőjű, harminc centi magas henger! – válaszolta.

– Majd figyelmeztetem, hogy ne egyben nyelje le – mondta Mereel, mialatt bal kezével az oldalához szorította a dobozt.

Aztán benyúlt a dzsekijébe, és előhúzott egy kisméretű lézerpisztolyt. A nő felé nyújtotta, és közölte vele: – Ezt oda kell adnom önnek. Kal’buir nyomatékosan kéri, hogy tartsa magánál. Legyen óvatos, hölgyem!

Besany tétova mozdulattal átvette a fegyvert; a tudata mélyén egy hang azt zümmögte, hogy alighanem elment az esze. Mereel minden további szó nélkül kisietett az erkélyre.

Néhány másodperccel később a sikló felemelkedett, és hamarosan eltűnt egy felhőkarcoló takarásában. Besany bezárta az erkélyajtót, leengedte a redőnyöket, a pisztolyt továbbra is a jobbjában szorongatta. Az a furcsa és nyugtalanító érzése támadt, hogy figyelik valahonnan a távolból. Nem talált rá jobb kifejezést. De talán csak a lelkiismerete kezdett mocorogni. Amikor lenézett a markolatra szoruló ujjaira, mintha egy idegen kezét látta volna, mintha neki semmi köze nem lett volna hozzá...

Ezek szerint Kal’buir úgy gondolja, hogy szükségem van erre. Jobb lesz, ha kitalálom, hogyan tüntessem el a nyomaimat.

Törvényszéki könyvvizsgálóként dolgozott. Tudta, hogyan tárja fel mások nyomait, ismerte az összes módszert, amellyel adatokat vagy krediteket rejtettek el, és tudta, hogyan kell füstöt fújni a könyvvizsgálók ösvényére. Vagyis, csak annyit kell tennie, hogy megfordítja a folyamatot, hogy elrejtse a saját nyomát. Az egyetlen gond az, hogy ez a nyomvonal talán felvezet a kormányzat legmagasabb szintjére...

Besany még soha életében nem félt ennyire, és még sosem érezte magát ennyire magányosnak. Ezek után kezdte átérezni, hogy Ordónak és a többi kommandósnak mivel kell megvívnia nap mint nap.

Calna Muun, Agamar, Külső Gyűrű,

471 nappal a geonosisi csata után

– Szóval, mando, hogy tetszik?

A szelíden ívelő páncélüveg buborék teljesen kiemelkedett a vízből, és úgy nézett ki, mint azok a kis, áttetsző merülőhajók, amelyekben turisták szokták megtekinteni a Bil Da’Gari óceán mélyének csodáit. De aztán a hajó lassan tovább emelkedett, egyre több látszott a törzséből, és kiderült, hogy a legkevésbé sem szórakoztatás céljára építették.

Kal Skirata őrmester szótlanul bámulta a burkolatról lezuhogó vizet, és arra gondolt, hogy alighanem elhagyta a mirshéjét, ha ekkora utat tett meg azért, hogy vegyen egy tengeralattjárót. Többet kértek érte, mint amennyire számított. Viszont egy kaminói-ra akart vadászni, és ehhez olyan hajó kellett, ami képes víz alatt haladni, akármennyibe kerül is. Ráadásul ő az egyik legügyesebb, legravaszabb aiwha-csalit akarta elkapni: Ko Sai főkutatót.

– Nem felel meg az ízlésének? – kérdezte a rodiai kereskedő.

Skirata ingerülten mordult egyet. Kapóra jött neki, hogy mandalori sisakot viselt, mert így nem kellett ügyelnie az arckifejezésére. Ilyen körülmények között csak a legostobább kufárok próbálták átverni. De azok is csak egyszer.

– Az nem gond – dörmögte gondterhelten.

– Ez egy fenevad, higgye el, egy igazi fenevad! – bizonygatta a rodiai, és úgy ugrándozott a mólón, mint egy tébolyult akrobata. Skirata ezt a népséget valahogy mindig is komikusan ártalmatlannak látta. Ám tudta, hogy a külsejük és a viselkedésük teljesen szemben áll a valódi természetükkel, és pontosan ezért rejtegetett tőrt a karpáncélja alatt.

– Valamennyi példány egyedi darab – folytatta a kereskedő.

– A Mon Calamari legjobb termékei. Egy kevés munkával meg lehet...

– Ez teherhajó! – vágott közbe Skirata. – Én meg vadászt kértem.

– Rárakhatok pár löveget.

– Az mennyi időbe telne?

– Háborúba megy vele?

Skirata látta a rodiain, hogy gondolatban máris feljebb viszi az árat arra számítva, hogy valamelyik kormányzat fogja kifizetni a gépet. A haszonlesés és a háború kéz a kézben jártak...

– Nem – felelte békepárti vagyok.

A rodiai végignézett az őrmester vállán lógó Verpine mesterlövészpuskán, és kétkedve megjegyezte:

– Maga mandalori.

Skirata hirtelen leengedte a jobbját, amivel kicsúsztatta a rejtett, háromélű tőrt a tokjából, majd, miután elkapta a markolatot, nyugodtan megkérdezte:

– Szeretne megküzdeni velem?

– Dehogy! – tiltakozott riadtan a kereskedő.

– Érti már? Ezért vagyok én a béke katonája – magyarázta Skirata, aztán megfordította kezében a tőrt, és visszatolta a csuklója fülé szíjazott tokba. – És mit tud ez a kicsike?

– Maximális merülés egy kilométer. Légköri sebesség ezer kilométer per óra. Megy, mint az olajozott ronto – sorolta büszkén a rodiai. A mon calamari gyártmányú, DeepWater-osztályú teherhajó mostanra a vízvonaláig kiemelkedett. A negyvenöt méter hosszú, sima, sötétzöld test elegáns vonalait nem törte meg más, csak a tatnál elhelyezett négy hajtómű domború burkolata. A kereskedő végignézett a gépen, és hozzátette: – Kilencven tonna rakományt szállíthat, a személyzete nyolc fő. Van egy tisztességes elhárítólövege. A hiperhajtómű pedig...

A kereskedő elhallgatott, és elnézett az őrmester mellett.

Ordo érkezett a part felől. Kényelmes léptekkel baktatott a mólón, aztán megállt, és a bal hüvelykujját a derékszíjába akasztva szemügyre vette a teherhajót. A járását és a testtartását leszámítva – kissé előregörnyedt, mintha most is a derekán viselte volna mindkét sugárvetőjét – ütött-kopott páncélzatot viselő, mandalori harcosnak tűnt minden ízében.

A kereskedő idegesen toporgott, mialatt Ordo megvizsgálta a hajtóműházakat, aztán egy hosszú szökkenéssel átugrott a hajóra.

– Nem tetszik a színe – dohogott elégedetlenül. A csizmája orrával megrugdosta a hátsó búvónyílás zárófedelének rögzítőkarjait, aztán felnyitotta a fedelet, és hozzáfűzte: – Csak megnézem a kárpitokat.

Skirata visszafordult a rodiaihoz, és ridegen közölte vele:

– A fiam egy kicsit kényes természetű, attól tartok. Már nem is tudom, hány ládát néztünk meg az elmúlt napokban.

– Ha tud várni néhány hetet, hozatok egy Hydrosphere Explorert – válaszolta a hangját lefojtva a kereskedő. – Vagy egy ubrikki lebegtető-rendszeres merülőegységet. Egy V- Fint. Vagy akár a Kereskedelmi Szövetség egyik tengeralattjáróját.

– Aha, tényleg jól jönne, ha azok a fickók elkezdenének kergetni, miután rájönnek, hogy hiányzik valami a flottájukból.

– Maguk, mandaloriak annyira gyanakvóak!

– Ebben nem téved. Mennyi?

– Százötvenezer.

– Nem akarok én megvenni egy egész flottát, fiam! – recsegte Skirata. – Csak egyetlen hajót.

– A DeepWaterekhez nem könnyű hozzájutni.

– Tudja, ez a Kereskedelmi Szövetség dolog nem is rossz ötlet. Talán beszélnem kéne az ellátósaikkal, mert ha megveszek egy igazi tengeralattjárót, közvetlenül a gyártótól, ehelyett a szánalmas kis roncs helyett...

Ebben a pillanatban Ordo jelentkezett az adó-vevőn keresztül:

– Kal’buir, azt hiszem, Prudii szépen fel tudná fegyverezni ezt a gépet.

Skirata amúgy sem szabvány tengeralattjárót akart. Egy többcélú járműre volt szüksége – például erre a mon cal csőre. A rodiai még csak nem is gyanította, hogy mennyire kell neki a gép, és azt sem, hogy képes-e kifizetni. Lenyúlt a derékszíjához, és megcsörgette az erszényében lapuló kreditlapokat, hogy ezzel a csábító hanggal megpuhítsa egy kicsit a kereskedőt, aztán fel és alá sétált a mólón, mintha valami máson gondolkodott volna.

– Gyere ki, ad’ika! – hívta Ordót, és a külső hangszóróját is aktiválta, hogy a kereskedő is hallhassa őt. – Még öt hajót kell megnéznünk. Nem érünk rá egész nap itt szórakozni.

– Csak ellenőrzőm a burkolat épségét – válaszolta Ordo.

Skiratának megint jól jött a sisak: a rodiai nem hallhatta, hogy mit beszélnek egymás között. Ordo a páncéljába épített csúcsminőségű szenzorokkal kutatott az anyagfáradás jelei, lékek és műszaki hibák után. Skirata szólt neki, hogy küldje át az adatokat az ő vadonatúj sisakkijelzőjére – ezt a hasznos apróságot a halott terroristák fizették. Akkor a legkedvesebbek, amikor már halottak – bölcselkedett magában az őrmester.

Ordo hosszan kifújta a levegőt, és megszólalt:

– Egy kicsit vízfoltosnak tűnik, de máskülönben tökéletesnek. A helyében én megvenném.

Skirata elfogadta a felderítő véleményét, de feltétlenül lejjebb akarta nyomni a vételárat.

– Micsoda? – hördült fel hangosan. – És nagy az a lék?

– Miféle lék? – kiáltotta felháborodva a kereskedő. – Nincs ezen egyetlen átkozott lék sem!

– A fiú szerint vízkárok vannak odabent – vágott vissza Skirata, aztán a hatás kedvéért várt néhány pillanatot, és hozzátette:

– Ord’ika, gyere ki, és mondd meg neki!

Fél perccel később Ordo kimászott a búvónyíláson, kezét a derekára rakva megállt a burkolaton, és a fejét oldalra billentve közölte:

– A padlón és a kárpiton. Vízfoltok.

– Ez egy tengeralattjáró – magyarázta ingerülten a rodiai. – Hát persze, hogy vannak benne vízfoltok. Mit akar, egy vitorlás bárkát, vagy valami ilyesmit? Én úgy tudtam, hogy a mandók kemény fickók, erre tessék, vízfoltok miatt siránkoznak itt nekem, mint a neimoidik!

– Hát ez nem kimondottan vásárlóbarát szemlélet – állapította meg Skirata. Belenyúlt az erszényébe, és előhúzott egy marék nagy értékű kreditet úgy, hogy a címlet megjelölése gyötrően jól látható legyen. Nem sok hajókereskedő tudott ellenállni a készpénzes fizetés csábításának, és ennek a rodiainak sem sikerült palástolnia a sóvárgását. Az őrmester megcsóválta a fejét, és kijelentette: – Azt hiszem, máshol fogunk vásárolni.

A kereskedő lehetett ugyan nagyszájú alak, de a matematikával nem állt hadilábon. Apró, sötét szemét a kreditlapokra szegezve vett egy mély lélegzetet, és folytatta a párharcot:

– Ilyeneket nem nagyon talál máshol. A mon calamarik nem adják el ezeket a szeparatistáknak.

Ha a fickó azt akarta hinni, hogy ők ketten a szeparatistáknak dolgoznak, az Skiratának tökéletesen megfelelt. Senki sem számította arra, hogy egy mandalori a Köztársaságnak dolgozik, és a rodiai nem kérdezett. Skirata begörbített mutatóujjával intett Ordónak, hogy kövesse, és elindult a part felé. A nullás hamarosan felzárkózott mellé, aztán együtt siettek tovább, lépteiket a mólót borító vékony homok- és kavicsréteg halk ropogása kísérte. Skirata régóta ismerte a trükköt, hogy ilyenkor fürgén és céltudatosan kell elsétálni. Mindketten jól csinálták, még akkor is, ha az ő lába vacakolni kezdett, és ettől még a szokásosnál is jobban bicegett. Tudta, hogy hamarosan eljön a pillanat, a döntő pillanat, amikor az egyik fél megtörik. És azt is tudta, hogy ha kitartóan haladnak tovább, akkor is a rodiai lesz az, aki feladja.

És a Jedik azt hiszik, hogy csak ők képesek befolyásolni mások elméjét, mi?

– Százhúszezer! – kiáltott utánuk a rodiai.

Skirata még csak nem is lassított, és Ordo is tartotta az iramot.

– Nyolcvanezer! – kurjantott vissza.

– Száztíz!

– Újonnan is csak százba kerülnek!

– De vannak benne extrák!

– Aranybevonat kéne rá ahhoz, hogy ennyit érjen!

Tovább szedték a lábukat. Ordo mordult egyet, de nem lehetett megítélni, hogy azért, mert elege lett, vagy azért, mert remekül szórakozott.

– Rendben, legyen kilencven! – kiabálta a rodiai.

– Nyolcvan, és készpénzben! – válaszolta Skirata, és még csak hátra sem nézett. Sőt felgyorsított. Elhatározta, hogy tízig számol, de csak nyolcig jutott.

– Jó, legyen! – kurjantotta végül a kereskedő. – Remélem, elégedett lesz vele!

Skirata lelassított, majd megfordult, és mialatt lassan baktatott visszafelé, ráérősen előszedegette a kreditjeit. Ordo átugrott a hajóra, és ismét leereszkedett a belsejébe.

– Hát, ha nem leszek elégedett, hamar visszajövök – ígérte Skirata. – Ezért nem is kérek semmiféle garanciát.

A DeepWater hajtóművei fojtott dübörgéssel életre keltek. A tat mögött fehéren tajtékzó örvény alakult ki, és a móló megremegett.

– A társa tudja, hogyan kell vezetni ezt a gépet? – érdeklődött a rodiai.

– A fiú nagyjából mindenhez ért. És gyorsan tanul.

Skirata végigcsúszkált a vizes hajótesten, leereszkedett a búvó-nyíláson, és lezárta a fedelet. Ordo már a szűkös pilótafülkében ült. Gyorsan lekapta a sisakját, és letette az egyik műszerfalra, aztán a szája meg-megrebbent, mintha magában beszélt volna, mialatt sorban megfogta a különféle vezérlőkarokat. Vizuális típus volt, mint valamennyi nullás: csak átlapozta a kézikönyvet, és az elmélet máris bekerült az elméjébe. Skirata átkozottul büszke volt rá, mint minden fiára, de közben haragudott a kaminóiakra azokért a károkért, amit okoztak bennük, mialatt megteremtették őket, a tökéletesnek hitt katonákat. Viszont a ragyogó képességeikért nagy árat fizettek. Zaklatott lelkek lettek, kiszámíthatatlanok és erőszakosak, az eltúlzott genetikai kontárkodás és egy brutális gyerekkor termékei. Skirata habozás nélkül leütött volna bárkit, aki őrültnek nevezi őket, de néha még ő is nehezen bírt velük.

Mindezek ellenére ők voltak az élete. Úgy nevelte őket, mintha a saját fiai lettek volna. A kaminóiak végezni akartak velük, mint egy félresikerült kísérlet termékeivel, és Skiratának elég volt erre gondolnia ahhoz, hogy feltámadjon benne a bosszúvágy. Kegyetlen féregnek tekintette az összes kaminóit, és ugyanolyan kevésre tartotta az életüket, mint amilyen kevésre ők tartották a klónokét. Ko Sai a szerencsések közé tartozott, ő élve kellett neki – legalábbis egy darabig.

Szóval, kidobandó selejtnek minősítetted a fiaimat? Előbb-utóbb te is az leszel, drágám!

Ordo előrenyomta a tolóerő-szabályzót, és a DeepWater a kikötő vizét felkavarva elindult. A tatkamera képén a rodiai először csak babának látszott, majd apró pontnak a gyorsan zsugorodó mólón, aztán már a nyílt tengeren hajóztak, a kikötő határán túl.

– Hát akkor kapjuk el az aiwha-csalit – javasolta Skirata, és azon kezdett töprengeni, hogy miért tart a merüléstől, amikor tökéletesen jól érzi magát a fagyos, levegőtlen űrben. Végül is, éppen elég tengerészeti gyakorlatot hajtott végre a Kaminón. – Mereelről van hír?

– Igen, úton van, igen, rávette Wennen ügynököt a munkára, és igen, átadta a nőnek a pisztolyt – sorolta Ordo.

Wennen ügynök? Ugyan már, fiam! így is elég rövid lesz az életed. Csapj le rá!

– Talpraesett nő – dörmögte.

Ordo nem harapott rá az elébe vetett csalira.

– Mer’ika azt mondta: küldött nekem egy doboz cheffát – mormolta halkan és elégedetten.

Ordo szívfájdítóan keveset tudott a nőkről. Skirata tisztában volt azzal, hogy ami az érzelmeket illeti, teljes kudarcot vallott ezzel a fiával.

– Szépen belenyúltál, kölyök! Okos és belevaló lány – jelentette ki Skirata. Besany ezen felül feltűnően gyönyörű, hosszú lábú szőkeség is volt, de ezek a szempontok lejjebb szerepeltek a mandaloriak listáján, jóval a harciasság és a szívósság alatt. Sőt a nő olyan szép volt, hogy a legtöbb férfi kínosan érezte magát mellette, így aztán Skirata máris hozzászámolta a fiút a kívülállókból és társadalmi száműzöttekből álló, egyre gyarapodó gyűjteményéhez.

Lenézett Ordóra, és határozottan közölte vele: – Te a legjobbat érdemled.

– Bárcsak lenne kézikönyv a nőkhöz is, Kal’buir! – felelte mélyet sóhajtva Ordo.

– Ha létezik ilyesmi, sosem adták oda a nekem járó példányt.

Ordo oldalra fordította a fejét, és a tekintete arról tanúskodott, hogy nem sok vigaszt talált ebben a válaszban.

Ma már tudta azt, amit az őrmester olyan sokáig eltitkolt a klónok elől: a házassága tönkrement, és a fiai végül dar’buirnak nyilvánították, ami azt jelentette, hogy többé nem tekintik apjuknak. Ráadásul a mandalori társadalomban a válás a létező legnagyobb szégyennek számított. Skirata mindössze két dolgot titkolt el a nullások elől: ezt és a tényt, hogy Etain Tur-Mukan gyermeket vár.

Ez vajon nyugtalanítja Ordót? – tette fel magának a kérdést. Hisz nekem? El kellett tűnnöm. Mindannyiunknak el kellett tűnnie, hogy titokban képezhessük a klónokat. A fiaim ma már felnőtt férfiak. Rájuk hagytam az utolsó kreditemet is, nem igaz? Shabla, a klónjaimnak nagyobb szükségük volt rám, mint nekik! Már ahhoz is szükségük volt rám, hogy egyáltalán életben maradjanak.

Volt egy lánya is. Évek óta nem hallott felőle. Néha ábrándozott arról, hogy egyszer... egyszer talán lesz bátorsága ahhoz, hogy elinduljon és megkeresse. De egyelőre sokkal sürgősebb és fontosabb ügyekkel kellett foglalkoznia.

– Minden rendben lesz, kölyök – mondta végül. – Normális és hosszú életet fogtok élni, még akkor is, ha ez lesz az utolsó csatám. Még akkor is, ha betűnként kell kivernem az információt Ko Sai-ból. Főleg akkor...

Ordo hirtelen támadt érdeklődéssel tanulmányozta a tolóerő-szabályzót, majd fojtott hangon megszólalt:

– Csak azért vagyunk életben, mert maga megakadályozta, hogy azok a gihaalok lemészároljanak minket, mint az állatokat. – Elhallgatott, és egy pillanatig úgy tűnt, valami mást is ki akar mondani, de aztán témát váltott: – Rendben, lássuk, képes vagyok-e követni a kézikönyvet legalább ennél a gépnél...

Ordo lendületesen előrenyomta a tolóerő-szabályzót. A Deep-Water kiemelte az orrát a vízből, és mialatt mind jobban nekilódulva szántotta a hullámzó felszínt, a gyorsulástól mindketten beleszorultak az ülésükbe. A tatba épített biztonsági kamera képén vagy ötméteres magasságba feltörő, fehér vízfal örvénylett – mintha hóvihar tombolt volna a hajtóművek mögött. A sebességmérőn a fénytű állhatatosan közeledett az „Optimális utazósebesség” feliratú jelzéshez. A tartószerkezet rezgésbe jött, a hajtóművek bömböltek, aztán Skirata gyomra rándult egyet, amikor a Deep-Water elvált a tenger felszínétől.

– Oya! – rikkantotta vigyorogva Ordo. A hajó tovább gyorsulva repült, és ő hirtelen olyan izgatott lett, mint egy kisfiú. Az újdonságok mindig is jobb kedvre derítették. – Kandosii!

A tatkamera monitorán a vízfal átadta a helyét a szürkéskék tengernek. Skirata bevallotta magának, hogy nem csekély megkönnyebbülést érez, aztán szótlanul figyelte Ordót, aki gyorsan betáplálta a találkozási ponthoz vezető pálya adatait – és csodálta őt azért, mert azonnal elboldogult a géppel.

– Nagyon bízik bennem, Kal’buir – jegyezte meg aztán Ordo.

– Még sosem repültem ilyen hibriddel.

– Nézzük máshonnan, fiam! Ha te nem tudod megcsinálni, nem képes rá senki – jelentette ki Skirata, és megveregette Ordo kezét, amely még most is a tolóerő-szabályzót markolta.

– El kéne nevezni az új hajónkat. Legyen, mondjuk... khm... van ötleted?

Ordo néhány pillanatig némán meredt a műszerfalra, majd megszólalt:

– Aay’han.

– Ez tetszik... jó, legyen Aay’han! – egyezett bele Skirata.

Beszédes választás volt. A szót a közös nyelvre nem lehetett lefordítani, mert a mandaloriak egy bizonyos lelkiállapotát jelentette. Az aay’han a békés, tökéletes pillanatokban jelentkezett, amikor is a harcos a szerettei és a barátai körében ülve részben büszkeséggel, részben fájdalommal emlékezett a holtakra; egyfajta érzés vagy hangulat volt, amelyet az édesbús jelző éppen csak megközelített. Skirata kételkedett abban, hogy az aruetiise elhinnék-e valaha, hogy ilyen mély érzések is léteznek egy nép fiaiban és lányaiban, akiket ők egy rakás pénzért gyilkoló szörnyetegnek tekintenek. Nyelt egyet, hogy megnedvesítse a torkát, és azon kapta magát, hogy Muninra, a nevelőapjára gondol, és a Dov nevű, tizenéves klón kommandósra, aki az ő hibájából vesztette életét egy gyakorlaton – az ehhez fűződő fájdalom különösen szív-bemarkolóvá tette az ő aay’hanját.

Skirata végül krákogott egyet, és ünnepélyes hanghordozással kimondta:

– Ez a hajó mostantól neveztessék Aay’hannak, és az emléke maradjon fenn mindörökre!

– Gai be’bic me’sen Aay’han, meg ade partayli darasuum – ismételte Ordo. – Oya manda!

Sajnálom, Dov – folytatta magában Skirata –, és gondoskodni fogok róla, hogy a te neved is örökre fennmaradjon.

Skirata ekkor ismét az élőkre fordította a figyelmét. Az új hajójuk eddig egész tűrhetően teljesített, és mindössze egyetlen küldetést kellett kibírnia, bár éppen a legfontosabbat. Meg kellett találniuk Ko Sai-t, hogy kicsikarják belőle az eljárást, amely megállítja a klónok gyorsított öregedési folyamatait. Skirata felkelt az üléséből, és a fülke zsilipjén átlépve elindult a tat felé, hogy ellenőrizze a kisebb részleteket. Amint beért a közös kabinba, a tisztítószerek, romlott ételek és a penész bűze szinte mellbe vágta. A fürdő és az orvosi kabin a jobb, míg az élelemtárolók és a konyha a bal oldalon kaptak helyet – a tárolórekeszek üresen álltak. Skirata megjegyezte magának, hogy az első megállónál fel kell tölteniük a készleteket, és egy írótollal néhány soros emlékeztetőt körmölt a karpáncéljára. Igazából nem érdekelték a kényelmi szolgáltatások, amíg az Aay’han egy darabban repült vagy merült, de azért benézett a hálókabinokba. Ugyanazokat a sárga szegélyes szürke falakat látta bennük, mint a többi fülkében, de vízfoltot csak néhányat. Tűrhető, egészen tűrhető...

Megnyomkodta a priccsek matracait, és számolgatni kezdett: a Deep Water nyolcvanezer kreditbe került, de négymilliót ugrattunk meg a terroristáktól, ami soha nem fog hiányozni senkinek. Aztán, van tizenhat hálóhely, és a raktér elég nagy, szükség esetén oda is betehetünk embereket, talán harmincat is. Szóval, ha sietve kell lelépnünk, bőven elférnek a fiaim, Corr, az Omega-osztag, egy-két hölgy... még tartalék hely is marad.

Ezen felül szép számmal akadtak más kommandósok, akiket ő képzett ki, legalább nyolcvan katona, akik jelenleg különféle világokon teljesítettek szolgálatot. Ezek is az ő fiai voltak, ezek sorsáért is ő felelt, ugyanúgy, mint az omegásokért. Szükségük lesz egy menedékre, miután a háború véget ér, vagy talán még előtte...

De vajon eleget tettem és teszek? – kérdezte magától. – Mindent elkövetek, hogy segítsek nektek, fiúk. Shab Tsad Droten – átok a Köztársaságra!

Skirata még akkor is az Aay’han felszereléséről és átalakításáról töprengett, amikor Ordo megjelent az átjáróban.

– Azt hiszem, irányt kell váltanunk – jelentette komoran.

– Hát akkor csináld, fiam!

– Úgy értem, tennünk kell egy kitérőt, hogy végrehajtsunk egy mentőakciót – magyarázta Ordo.

Skirata felsóhajtott. Rendben, a Köztársaságnak dolgoztak, és ha a klónok nem is, ő a Köztársaságtól kapta a fizetését.

– Ajánlom, hogy a mi fiaink legyenek azok. Gyűlölök akár egyetlen másodpercet is civilekre áldozni.

Bízva abban, hogy Ordo jól mérte fel a helyzetet, és valóban szükség van mentésre, sarkon fordult, hogy visszatérjen a pilótafülkébe. Ordo azonban minden további nélkül elébe tartott egy halkan sistergő személyi adó-vevőt, és röviden tájékoztatta:

– A Delta jelentkezik. Sietősen kellett elhúzniuk a Mygcetó-ról, és ott hagyták Vaut.

Skirata szempillantás alatt megfeledkezett a Vauval kapcsolatos összes rossz érzéséről. Átvette a készüléket, intett Ordónak, hogy térjen vissza a pilótafülkébe, és maga is a kommandós után sietett.

– Itt KK-1138, őrmester! – jelentkezett Boss. – Elnézést a zavarásért!

Skirata ledobta magát a másodpilóta ülésébe, és igyekezett nem elképzelni, hogy milyen pocsékul mentek a dolgok, ha Vau beszorult az ellenséges vonalak mögött. Tudta a fickóról, hogy valóságos szabadulóművész.

– Hol vagytok? – kérdezte a köszönést mellőzve.

– Orbitális pályán. Csatlakoztunk a flottához – felelte Boss.

– Vissza akartunk menni érte, de Jusik tábornok azt mondja...

– Rendben, máris úton vagyunk! – vágott közbe Skirata. – Hol van?

– Körülbelül húsz kilométerre Jygattól. Éppen kifelé jöttünk a Dressiai Kiolsh Bankból, amikor ellenállásba ütköztünk, és Vau beleesett egy hasadékféleségbe.

– Bank? – ismételte a szót meglepetten Skirata. Azért küldték oda őket, hogy derítsék fel a helyi kommunikációs központokat a flottagyalogosoknak. – Mi történt, elfogytak a kreditjei? Vagy váltani akart?

– Hosszú történet, uram, és Jusik tábornok ezért gondolta, hogy jobb lenne, ha... önhöz fordulnánk.

– Mint?

– Mintha elmondanánk az egészet Zey tábornoknak.

– Nem vesztegetem az időt arra, hogy megkérdezem: mi a sha-bot kerestetek ti egy bankban – dohogott Skirata. Okos fiúnak tartotta Jusikot. Akármi történt, a Jedi úgy ítélte meg, hogy a mentőakciót csendben kell végrehajtani. Az őrmester krákogott egyet és megkérdezte: – Vau életben van?

– Nem tudjuk biztosan. Elvesztettük vele a kapcsolatot. Van nála két csomag, amit Jusik szerint maga szívesen megmentene.

– Mi van? – hördült fel Skirata. – Csomag?

– Kirámolta a bankot – közölte Boss. – Kreditek, kötvények, ékszerek, műkincsek. Két zsáknyi. Vau kirabolt egy bankot?

Skirata hátrahőkölt megdöbbenésében. Az a szánalmas, vén di’kut sosem habozott megszegni a törvényt, de egy közönséges rablás? Soha... Ez az én stílusom, nem Vaué.

– Az utolsó ismert helyzet? – kérdezte, miután meg tudott szólalni.

– Máris átküldőm a koordinátákat, a környékről készült utolsó jó minőségű szenzorfelvételünkkel együtt.

– A strill persze most is vele van – mondta lehiggadva Skirata.

– A közelében, uram. Mird nem zuhant bele a hasadékba.

Ez már ért valamit. Skirata sosem bízott abban a fenevadban, de biztosra vette, hogy elvezeti őket Vauhoz, ha ugyan még nem találta meg és vonszolta fel a felszínre a gazdáját vagy annak holttestét. Ha megtalálom a strillt, megtalálom Vaut – összegezte magában.

– Rendben, Delta, mondd meg Jusik tábornoknak, hogy kiszedjük onnan! – jelentette ki végül, és megszakította az adást.

Ordo időközben betáplálta az új koordinátákat, és most teljesen mozdulatlanná dermedve várakozott, kezét a hiperhajtómű vezérlőkarján tartva. Néhány másodpercig még hallgatott, majd megszólalt:

– Nincs értelme megkérni Bacara parancsnokot, hogy tartsa magát távol tőlünk, ugye?

– Nem, nincs értelme – felelte Skirata. – Minél kevesebben tudják, hogy megyünk, annál jobb.

Nehéz lett volna megmagyarázni, hogy miért bolyong két mandalori páncélt viselő alak egy szeparatistának besorolt bolygón felhatalmazás nélkül, továbbá minél kevesebb felvétel készül a rádióforgalomról, annál könnyebb lesz eltüntetni az ügy nyomait. Ráadásul Bacara nem az a fajta, aki azzal kezdi, hogy személyazonosítót kér...

Skirata azt sem akarta, hogy Ki-Adi-Mundi, Bacara parancsnoka belekeveredjen a játszmába. Az álszent Jedik! – mérgelődött magában. – Hogy a kúpfejűnek van családja, azzal semmi gond, de ugyanezért Etaint kirúgnák a Rendből.

Skirata úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot.

– Nem, csak megmentjük Walon shebsét, és elhúzunk onnan – mondta végül. Ha még életben van. – Nyomás!

Ordo határozott mozdulattal hátrahúzta a kart. A következő pillanatban az Aay’han már a hipertér fénysávos örvényében száguldott – és remekül tartotta magát.

Gaftikar, Külső Gyűrű, titkos felkelőbázis,

471 nappal a geonosisi csata után

Darman hamar rájött, hogy A’den őrmester a gyomra után megy.

– Éhesen nem lehet gondolkodni – dünnyögte A’den, és a sugárvetőjével belelőtt a kondér alá épített, kisebbfajta máglyába, ami rögtön meggyulladt. A nap már felbukkant a keleti láthatáron – ezek szerint elvesztettek egy éjszakai alvást –, és a gyíkszerű gaftikarik továbbra is rendezett sorokban vonultak ide-oda, hogy elszállítsák a mezőn összegyűjtött fegyvereket. Az őrmester megszemlélte az ételt, és hozzátette: – Maradt ragu tegnap estéről. Ne kérdezzétek, hogy mi van benne, mert én sem tettem.

Az Omega-osztag tagjai csak fekete védőruhájukat viselve ültek a tábortűz körül, a páncéllemezeiket takarosan egymásra rakva tartották maguk mellett. Atin a térdére vette Darman háti rakétáját, és egy tompa orrú fogóval egyengette a szárny mozgatószerkezetének meggörbült darabjait. Nem bírta elviselni, hogy egy akármilyen gépezet kifogjon rajta – és ez nem is szokott megtörténni.

– Szóval, mi történt a mélységi felderítővel? – érdeklődött Niner.

– Bevetés közben eltűnt – válaszolta A’den. Teljesen közönyös hangon beszélt, az arca sem tükrözött semmiféle érzést. De általában nem így viselkedhetett, mert lebarnult bőrén, a szája és a szeme körül vékony ráncok fehérlettek.

Máskor sokat mosolygott, de most egyáltalán nem. – Én pedig felderítettem Eyatot, és összeszedtem a kormányzati épületek terveit, amennyit csak bírtam.

– Mekkora erőkkel vannak itt a szeparatisták? – vetette fel Niner.

– A helyi támogatóikon kívül jelentéktelennel.

– Azt hittem, ez itt a szeparatista tevékenység melegágya – jegyezte meg Niner –, amit azonnal semlegesíteni kell.

– Ó, magasságos... ner vod, már megint bedőltél a hírszerzési adatoknak? – válaszolta a fejét csóválva A’den, miközben aprólékos gondossággal vastagabb ágakat és száraz leveleket halmozott a tűzre, aztán, miközben töprengve figyelte a felszökő lángokat, hozzátette: – Ebből még ki kell gyógyítanunk téged.

Fi belekukkantott a kondérba, és megszólalt:

– Rendben, én pedig megtanítom a szarkazmusra.

Hamarosan csak úgy köpi majd a komikus túlzásokat...

– Egészen szép, békés helynek tűnik – állapította meg Atin.

– Nem kimondottan stratégiai fontosságúnak.

– Eyat? – dörmögte A’den, és egy bottal megkeverte a ragut, ami valóban kellemes illatokat árasztott. – Szép város.

Tiszta, rendezett épületek, számos ártalmatlan szórakozási lehetőség. És tényleg nincs számunkra semmiféle katonai haszna.

Darman továbbra is lopva ejtett pillantásokkal figyelte a gaftikarikat. Most, hogy felkelt a nap, felfedezte, hogy világossárga pikkelyeik kissé színjátszóak. Az orruk hegyes volt és keskeny, míg apró, fekete szemükben szögletes, résre emlékeztető pupilla vöröslött. És Darman még sosem látott ennyi és ennyiféle fegyvert egy derékszíjon, mint ennél a népségnél – jobban felszerelkeztek, mint Kal őrmester a legrosszabb hangulatában. A sugárvetőik, tőreik és fémrúdjaik folyamatosan csengtek és csilingeltek, mint a szélharangok. Az egyik magas gyík járás közben már-már dallamos kísérőzenét szolgáltatott magának, mialatt erőteljes faroklendítésekkel egyensúlyozva cipelte egy E-Web alkatrészeit.

– Úgy veszem észre, a lopakodást még meg kell tanítanunk nekik – állapította meg Atin.

A’den zordon pillantást vetett rá, és megjegyezte:

– Prudii figyelmeztetett, hogy te nehéz eset vagy.

– Érdekes, Ordo meg arra figyelmeztette Prudiit, hogy szeretek vitatkozni.

– Ezek szerint a hírneved messze megelőz – állapította meg A’den. – Na mindegy, ezek a fiúk jó harcosok, higgyétek el.

– Hallom, hogy most jön a de... – szólt közbe Niner. – Minket külön kiképeztek, hogy száz kilométerről meghalljuk, ha közeledik.

– De... – mondta a szót alaposan megnyomva A’den, és nekilátott, hogy kimerje a ragut az előkészített tányérokba. – Igen, a de az, hogy ennek sírás lesz a vége. Eyat emberlakta város. Az összes város emberi település. Míg a poros falvakban a gyíknépség lakik.

– És ki számít itt őslakónak?

– Mindenki, illetve senki. Egyik faj sem őshonos. Annak idején a telepes emberek idehozták a gyíkfickókat, hogy felépíttessék velük a helyet, és most a gyíkok akarják vezényelni a parádét, azon az alapon, hogy ők vannak többen. Egyébként, a nevük: marit.

– Akkor a szeparatisták miért támogatják az embereket? – kérdezte Niner.

– Mert a Köztársaság meg akarja kaparintani az itteni kelerium és norax lelőhelveket – magyarázta A’den –, vagy legalábbis a Shenio Bányavállalat, és az emberek nem szeretnék, ha a Shenio benyomulna a bolygójukra.

– Elvesztettem a fonalat – közölte Niner.

– A szeparatisták felajánlották, hogy megmentik tőlünk a Gaftikart – felelte A’den.

– Szóval, adunk nekik valamit, ami ellen tiltakozhatnak? – vetette fel Darman.

– Én nem értek a politikai kavaráshoz – válaszolta a fejét csóválva a mélységi felderítő. – Én csak felkelőket képezek és lelövöm a rossz fiúkat.

Ezt követően egy darabig hallgatagon ettek, a ragu meglepően ízletesnek bizonyult. A felkelők – a maritok – elkezdték összeszerelni az egyik E-Webet, méghozzá kézikönyv és útmutatás nélkül. Mialatt kisebbfajta tömeg verődött össze a fegyver körül, és többen ide-oda adogatták egymás között az alkatrészeket, Darmannek az a kellemetlen benyomása támadt, hogy a maritok valósággal elárasztották és körbenyüzsögték a löveget. Gyors és pontosan kiszámított mozdulataikban volt valami, amitől hemzsegő rovarok jutottak eszébe – és ez nyugtalanította.

– Az miért van, hogy a többi nullásból tiszt lett, te pedig megmaradtál őrmesternek? – érdeklődött Fi. – Nem kerültél fel az előléptetési listára?

A’denen nem látszott, hogy megsértődött volna. Amúgy is nehéz volt megítélni, hogy mi dühít fel egy nullást, néha semmi sem kellett hozzá.

– Én inkább altiszt akartam lenni – válaszolta egykedvűen.

– Ha ez megfelel Kal’buirnak, akkor nekem is.

Fit minden jel szerint kielégítette a magyarázat. Atin a ragura összpontosított, míg Niner a jókora löveggel ismerkedő maritokat figyelte.

– Jó szerelők – jegyezte meg halkan A’den. – Kiváló a térlátásuk és találékonyak.

Most találkoztak első ízben A’dennel, és Darman mindig is szeretett volna megismerkedni Skirata többi nullásával. Kíváncsi volt, hogy az őrmesternek hogyan sikerült távol tartania őket a kommandósoktól a kiképzés oly sok éve alatt?

A fiatal nullások halálra rémítették a kaminóiakat azzal, hogy ott tomboltak Tipocaváros körül, és a kommandósok nagyjából csak ekkor találkoztak velük. Felszerelést loptak, rendszereket szabotáltak, továbbá – ezt Darman sosem tudta elfeledni – megmászták a hatalmas kupolák tartószerkezeteit, százméteres magasságban lengedeztek, és vidáman lövöldöztek úgy, hogy a sugárnyalábok sokszor csak néhány centiméterrel csapódtak be a kaminói technikusok mellett. A nullásokat semmi sem érdekelte, nem féltek semmitől. Már akkor is csak Kal Skiratának engedelmeskedtek, és a kaminóiak nem mertek keresztbe tenni Kal’buirnak.

Kal’buir azt vallotta, hogy a kaminóiak kontárkodták össze a nullásokat, ezért aztán megérdemlik azt, amit kapnak. Azt is mondta, ha a kaminóiak panaszkodni mernek, hát ő majd lerendezi őket. A „lerendez” szót szépítő kifejezésnek használta az erőszak – vagyis a szakterülete – minden megnyilvánulási formájára.

Az egyik marit hirtelen odaszaladt a kondérhoz, belenézett, és a fejét felkapva megkérdezte: – ízlik?

Atin az imént odatérdelt a tűz melle, hogy szedjen magának még egy adagot, de most gyanútlanul felnézett. Az arcán a sebhely – az, amelyet Vautól kapott – vékony, fehér vonalnak látszott.

– Igen, nagyon finom – válaszolta.

– Az ükanyám! – rikkantotta a marit, és szinte ragyogott az örömtől. Furcsa volt látni, hogy egy gyík ugyanúgy mosolyog, mint egy ember, kivillantva apró, háromszögletű fogainak kettős sorát. – Boldog lesz!

A’den kissé előrébb csusszant ültében, és megpróbált közbeavatkozni:

– Atin...

De Atin már belelendült, és a jó viszony megalapozása érdekében igyekezett udvariasan viselkedni a helyiekkel.

– Szóval, ez az ő receptje alapján készült? – érdeklődött barátságosan.

– Atin... – mordult fel ismét A’den.

– Ez ő – közölte a marit a kondér tartalmára mutatva, azzal minden további nélkül elsietett. Atin döbbenten bámulta a tányérját. Néhány pillanatnyi csend következett, aztán A’den felsóhajtott. Fi az öklét rágcsálta, hogy ne röhögjön fel hangosan, de mindhiába. Niner rágás közben, a száját félig nyitva felejtve dermedt mozdulatlanná. Darman próbált ugyan törődni a társai érzéseivel, csakhogy éhes volt, és a mariinak szemlátomást tetszett, hogy ízlik nekik az étel, így aztán csak rántott egyet a vállán, és a szájába lapátolt egy púpozott kanál ragut.

– Ó... fierfek... – nyögte Atin, azzal lecsapta a tányérját a földre, és leült a sarkára. Szorosan lehunyta szemét, és abból ítélve, hogy a száját keményen összepréselte, komoly „emésztési válságon” esett át, ahogyan Ordo szokta mondani.

Néhány másodperccel később felpattant, és elrohant a legközelebbi bokor felé.

– Kijön belőle – állapította meg Niner, és higgadtan evett tovább. A bokor felől hallatszó fojtott nyögések és loccsanások igazolták a diagnózisát.

– Nem ölték meg, hogy megehessék – mondta a vállát vonogatva A’den. – Ők így szabadulnak meg a halottaiktól. Szeretik hinni, hogy tesznek valami jót a szeretteikkel még a távozásuk után is. Durva sértés lenne, ha nem burkolnánk be az egészet.

– A kulturális sokszínűség csodás dolog – bölcselkedett Fi, holott eléggé sápadtnak tűnt. – És mit esznek desszertként?

Niner kihalászott a tányérjából egy sovány húsdarabot, gondosan szemügyre vette, aztán egyszerűen bedobta a szájába, és elgondolkodva rágcsálta. Darman nem is sejtette róla, hogy ennyire merész.

– Azt azért sosem gondoltam, hogy egyszer kannibalizmusra vetemedünk – dörmögte aztán Niner.

– Ez nekünk nem kannibalizmus – vetette ellen A’den –, csak nekik.

– Ezt nyújtja neked a Nagy Hadsereg – szólalt meg Fi, és az arca kezdte visszanyerni az eredeti színét. – Járd be a Galaxist, találkozz érdekes teremtményekkel, és... kóstold meg őket!

– Hát, legalább nem vagyunk egyedül – jelentette ki A’den, és aggodalmasan figyelte Atint, aki a száját törölgetve ballagott visszafelé, majd odaszólt neki: – Jól vagy?

– Ezt szándékosan csináltad! – felelte vádló hangon Atin. – Szólhattál volna, mielőtt elkezdtem enni!

– Azt mondtam, ne kérdezzetek, és azt is mondtam, hogy én nem kérdeztem – válaszolta a fejét ingatva A’den.

Atint – a csendes, módszeres Atint – nem Skirata képezte ki, hanem Vau. Meg is látszott rajta. A’den szótlanul meredt rá, és ő rezzenéstelen képet vágva viszonozta a komor pillantásokat. Niner a szemét forgatta, mintha készült volna, hogy szétválassza őket. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy Atint ki kell vonszolni egy verekedésből. Vau kiképző módszerei miatt az embereiben ott izzott egy alapvető, ösztönös vadság, ami miatt teljességgel képtelenek voltak meghajolni az észérvek előtt, és nem tudtak visszavonulni, ha túl messzire mentek.

Aztán A’den váratlanul vigyorogni kezdett, és megkérdezte:

– Te mentél neki vibropengével Vaunak, ugye? Mindannyian hallottuk a történetet.

Atin viszont továbbra is zordon tekintettel meredt az őrmesterre. Darman arra számított, hogy A’den mindjárt elveszti a türelmét, és behúz egyet Atinnak, de végül csak megvonta a vállát, és kotorászni kezdett a zsebeiben.

– Rendben – dörmögte, aztán megtalálta azt, amit keresett.

Előhúzott egy táprudat, és odadobta Atinnak, aki villámgyors mozdulattal elkapta. Az őrmester ekkor végignézett az Omega-osztag tagjain, és beszélni kezdett: – Először is, növesszetek szakállt, méghozzá másfélét. Ugyanis hamarosan be kell mennetek Eyat-ba, és az ottaniak ritkán látnak négyes ikreket. Kaptok mindenféle öltözetet. Legyetek kicsit elhanyagoltak, de azért normálisnak nézzetek ki!

Fi azonnal felajánlotta:

– Ha bemehetek a városba, beöltözök gyíknak.

– Részemről rendben – válaszolta A’den. – Csak ne maritnak, hanem másmilyennek. Ugyanis a maritok csak azért mennek be a városokba, hogy lelőjék a helyieket. Azt akarom, hogy miután összekaptátok magatokat, ketten derítsék fel még egyszer Eyatot, és rakjanak le néhány kémkamerát. A maritok ezt nem tudják elintézni, mert őket azonnal észreveszik, és akármilyen információkat gyűjtött be Sull, vele együtt azok is elvesztek.

– Sull? – kérdezte Fi.

– Alfa-30 – válaszolta A’den –, ez volt a neve. Sull.

Darman az utolsó falatot is lenyelte, és tovább figyelte A’dent. Nem úszott a boldogságban, ez tisztán látszott rajta. Talán nem akarta átvenni egy alfás felderítő helyét, mert fontosabb dolga lett volna. Vagy talán csak azért bosszankodott, mert megbízták egy küldetéssel, amelyet értelmetlennek ítélt, és amelyhez nem kapott megfelelő forrásokat. Rendszerint magányosan dolgozott, márpedig az ilyesmi komoly hatást gyakorol az ember jellemére...

Niner kikaparta a tányérját, majd addig csorgatott rá vizet a kulacsából, amíg többé-kevésbé tiszta lett, aztán hirtelen megszólalt:

– Szerintem, arra kéne összpontosítanunk az erőinket, hogy kirugdossuk az osikot a legfontosabb szeparatista világokról. Mert ha így folytatjuk tovább, hamarosan oda jutunk, hogy egyetlen klón fog jutni egy bolygóra, és kézikönyvből mutogatjuk a helyieknek, hogyan dobáljanak köveket.

A’den lassan elfordította a fejét, és kinyitotta a száját, de néhány pillanatig csak hallgatott, talán azért, hogy gondosan megválogassa a szavait.

– Jó csapat vagyunk – mondta végül. – Mindannyian jók vagyunk, Zey tábornokot is beleértve. De a főkancellár kerülni akarja a járulékos veszteségeket. Semmi távoli tűzcsapás, semmi elsöprő roham. Kímélni kell a civileket.

– Nincsenek források – vetette közbe Niner.

– Elég forrásunk van ahhoz, hogy ne veszítsünk, de nem elég ahhoz, hogy győzzünk – válaszolta A’den. – A háború holtpontra jutott, és az ostoba alak fenntartja ezt az állapotot.

Darman úgy gondolta, eljött a perc, hogy összebarátkozzon a maritokkal. Felállt, és elindult a gyíkok felé, közben azon töprengett, mit szerezhetne Etainnek a városból. Nehezére esett elképzelni, hogy mi tetszene egy Jedinek. Tudomása szerint a klónokhoz hasonlóan a Jedikből is hiányzott a birtoklási vágy.

A maritok időközben összeszerelték a löveget, és most már-már áhítatosan csodálták. Darman feléjük vette az irányt, közben meghallotta, hogy a háta mögött Fi felveti:

– Tudjátok, mi nem hagy nyugodni? Mit lett volna, ha a háború akkor tör ki, amikor mi még csak négyévesek voltunk, és nem pedig nyolc-kilenc-tíz?

– Micsoda? – kérdezte csodálkozva A’den.

– Senki sem tudhatja előre, hogy egy háború mikor robban ki, legalábbis, évekre előre nem – fejtegette Fi. – Ezt nem lehet megszabni. Szóval, folyik a kiképzésünk, és rögtön azután, hogy befejeződik, minden elszabadul. Nagy szerencse volt! Mi lett volna, ha mindez korábban történik, amikor mi még csak totyogó babák voltunk? Vagy félig kiképzett kisfiúk?

– Akkor pelenkában harcoltunk volna – dörmögte Atin. – Mert a Köztársaságnak nem volt másik hadserege, ami ért volna annyit, mint egy mott hátsó fele. .

– Shabla szerencse, ha engem kérdeztek! – jelentette ki Fi.

– Ideje munkához látni! – szólt közbe éles hangon A’den, és Darman gyanította, hogy az őrmester jó okkal szakította félbe a találgatást. És Fi arckifejezéséből ítélve, ő is így érzett.

A’den felállt, és hozzátette: – Hamarosan tájékoztatlak titeket az itteni helyzetről, aztán a nap hátralévő részében megismerkedhettek a szövetségeseinkkel.

Minél tovább dúlt a háború, Darman annál kevesebb értelmét látta. A kiképzés éveinek tiszta bizonyossága után – mindig tudták, mit kell tenniük, és miért kell tenniük, mert sosem kételkedtek abban, hogy egyszer bevetik őket – a háború valósága sok tekintetben más volt. Pocsék szervezés, bizonytalan irányítás, és... túl sok homályos terület. Minél több helyre küldték, minél több dolgot látott, annál gyakrabban vetődött fel benne a kérdés: miért nem engedik meg a különféle bolygóknak, hogy kiváljanak a Köztársaságból? Az élet ment volna tovább...

Fi iménti felvetése mélyen felkavarta. Mostanában a legtöbb gondolat úgy kezdődött: miért?

Foglald el magad! – figyelmeztette magát. Semmit sem tehetett, leszámítva azt, hogy elvégzi a munkáját, így aztán odalépett a maritokhoz, és rájuk mosolygott.

– Üdv mindenkinek, a nevem Darman – mondta nekik barátságosan, és feléjük nyújtotta a jobbját. – Megmutassam, hogyan lehet fémforgácsot előállítani droidokból?

Harmadik fejezet

„Nem, Zey tábornok, Ko Sai főkutató megtalálása legalább olyan fontos, mint az, hogy kézre kerítsük Grievous tábornokot. A Köztársaság fennmaradását csakis egy erős hadsereg biztosíthatja, ehhez pedig a legjobb minőségű klónok kellenek. A hétköznapi polgárok besorozása csupán egy silány második lehetőség, és politikailag elfogadhatatlan volna. Keressék meg Ko Sai-t, ha másért nem, akkor azért, hogy megfosszuk a szeparatistákat a szakértelmétől. Önnek rendelkezésére állnak a valaha létezett legjobb hírszerző egységek és eszközök! Vagyis nem fogadok el kifogásokat!”

Palpatine főkancellár Arligan Zey tábornokhoz, a Különleges Erők igazgatójához

Aay'han teherhajó, a Mygeeto körüli űrben,

471 nappal a geonosisi csata után

– Fierfek! – káromkodott halkan Skirata, mialatt a műszerfal felett derengő holoképet figyelte. A Mygeetót olyan sűrűn vették körül járőrhajók, hogy úgy tűnt, a bolygónak saját aszteroidaöve van. Az őrmester sóhajtott egyet, és hozzátette: – Tudom, hogy Bacara leköti őket odalent, de attól még egyenesen egy páncélkesztyűbe rohanunk bele.

– És egy negyvenöt méteres teherhajóban ülünk – dörmögte Ordo –, a fegyverzetünk egyetlen lézerágyú. Mandalori személyzet, teljes beskar’gamban. Egyértelmű, hogy nem köztársaságiak vagyunk.

– Mit javasolsz, egyszerűen csak sétáljunk be?

– Megtehetjük – válaszolta Ordo. – Semmi sem köt minket a Köztársasághoz. És nálam mindig van egy rakás jeladó-kód, vagyis ezt könnyen elintézhetjük.

– Nos, annyi bizonyos, hogy nem akaszkodhatunk össze a hadihajókkal – állapította meg Skirata-, vagyis nem sok választásunk van.

– És persze, egy merülőhajó szenzorai tökéletesen megfelelnek arra – folytatta Ordo –, hogy pontos, háromdimenziós szenzorképet készítsünk a helyszínről.

– Hát akkor gyerünk, Ord’ika, sétáljunk be! – adta ki a parancsot Skirata.

Ordo alaposan szemügyre vette a leszállóhelyről készült, hosszú hatótávolságú felvételt. A zóna egy óriási gleccser volt, egy jéglemezekkel és kristálysziklákkal teli tájban. Az áthatoló keresés kevés hasadékot mutatott ki, viszont szabálytalan alagutak tucatjait tárta fel, amelyek úgy kígyóztak egymás körül, mint az összegubancolódott fonalak, és néha keresztezték egymást. A szellőzőaknák egyenes, egyforma körvonalait könnyű volt azonosítani. A meleg aknák körül a megolvadt vízből kisebb-nagyobb tavak alakultak ki, amelyeket felül az átlagosnál vékonyabb jégpáncél zárt le. Ordo átmásolta a képet a kézi számítógépére, és még számítások nélkül is azonnal látta, hogy a deltások által kijelölt zóna valamennyi alagútjának átkutatása napokba telne.

Túl sokáig tartana...

Egy ötlet kezdett formálódni a tudatában, és egy elmélet is arról, hogy mi történt Vauval: valószínűleg belecsúszott az egyik járatba, vagy beszakadt alatta a jég, és belezuhant az egyik felszín alatti tóba.

Egyik lehetőség sem kecsegtetett jó kilátásokkal.

– Kristályférgek alagútjai... – mormolta Ordo. – Lenyűgöző, hogy az élőlények még a legszélsőségesebb körülmények között is életben maradnak.

– Ha Vau odalent van ezen a hőmérsékleten – felelte Skirata nem sokáig marad életben. Több órája tűnt el. Még ha viseli is a beskar’gamját, az illesztések nem tartóztatják fel a hideget a végtelenségig.

Ordo kicsúsztatta a szerszámkészletét a karpáncéljából, és kivett belőle egy elektronikus írótollat. Kiválasztott egy mandalori előszámos jeladó-kódot, és az Aay’han megszűnt a Mon Calamarin bejegyzett hajónak lenni.

– Rendben, Kal’buir, most vagy soha! – mondta aztán.

Meredek ereszkedőpályára állította a hajót, és fontolóra vette, hogy felhívja-e a Mygeeto Forgalomirányítást, hogy leszállási engedélyt kérjen. A magyarázat egyszerűnek tűnt: a hajó víztartályai csontszárazak voltak. Rövid tanakodás után megnyitotta a forgalmi sávot, és bejelentkezett:

– Mygeeto Forgalomirányítás, itt az Aay’han mandalori teherhajó. Leszállási engedélyt kérek, hogy feltölthessük a vízkészletünket.

A szünet tovább tartott, mint várta.

– Aay’han, itt a Mygeeto Forgalomirányítás – válaszolt aztán egy mély hangon beszélő férfi. – Mandalori létükre meglepően lassan veszik észre, hogy ütközet zajlik a felszínen.

– Mygeeto, tapogassák le a víztartályainkat! – kérte Ordo.

A következő szünet még tovább tartott.

– Aay’han, látjuk, hogy a tartályaik üresek – közölte aztán a forgalomirányító –, sajnálatos módon a felszíni létesítményeink zárva vannak. Az imént mondtam, hogy megtámadtak minket!

Ordo tudta, ha most feladja, könnyen bajba kerülnek, mert a mygeetóiak azonnal gyanút fognak.

– Mygeeto, idefentről úgy látszik – folytatta higgadtan –, hogy bőven van víz a felszín alatt az összecsapás színhelyétől nyugatra. És ne feledjék, a Mandalore támogatást nyújt a szeparatistáknak! A saját felelősségünkre leszállunk.

– Aay’han, rendben, csinálják – egyezett bele a forgalomirányító –, de ha megsérül a gépük, vagy megsebesül valaki, ne is próbáljanak beperelni minket! És két óra múlva hagyják el a bolygót!

Ordo megérezte, hogy a vállizmai elernyednek. Eddig észre sem vette, hogy megfeszítette őket.

– Értettem, Mygeeto – válaszolta. – Vége.

Megszakította az adást. Skirata rákacsintott, és elégedetten vigyorgott. Ordo tudta, hogy Kal’buir büszke rá, és a közelségétől ugyanolyan biztonságban érezte magát, és ugyanolyan önbizalom szállta meg, mint gyerekkorában.

– Bámulatos, hogy milyen ritkán kell erőszakot alkalmazni! – állapította meg megkönnyebbülten.

Ordo hamar rájött, hogy a Deltától kapott koordináták nélkül azt sem tudná, hol kezdje Vau keresését. A Mygeeto felszíne egy szélsöpörte jégmező volt, ami az első percekben lenyűgöző látványt nyújtott, de aztán a fehérlő ragyogás nagyon megnehezítette a tájékozódást. Ordo sziklatömbök közé tette le az Aay’hant, a felszín alatti tó mellé, majd lezárta a páncélját, és kinyitotta a személyi zsilipet. A nyíláson vészjóslóan bömbölő, fagyos szél tört be. A felderítő lecsúszott a héjazaton, pillanatokkal később Skirata is megérkezett mellé.

– Órák óta idekint van, Kal’buir – mondta csendesen Ordo, azzal aktiválta a sisakja infravörös szűrőjét, a legérzékenyebbre állította a műszert, és elindult, hogy egy hússzor húsz méteres rács mentén felderítse a hajó környékét. – Ha meghalt, talán még észlelek hőmérséklet-különbséget, de eléggé valószínűtlen.

Skirata lassan, céltudatos elszántsággal lépkedett a képzeletbeli rács vonalait követve, és egy kézi szenzorral kutatott lyukak és hasadékok, valamint hőfoltok után.

Ordónak eszébe jutott, hogy talán tapintatlan volt, mert Kal’buirt dühíti a gondolat, hogy Vau meghalt. A két harcos folyton acsargott egymásra, mióta ő az eszét tudta, viszont régóta ismerték egymást, együtt neveltek és tanítottak klónokat a Kaminón.

– Sajnálom, buir – motyogta szégyenkezve Ordo.

– Ne sajnálkozz! – morogta Skirata, és rápillantott egy a karpáncéljába épített, apró képernyőre. – Fémeket keresek. Ez a szenzor húszméteres mélységig érzékel.

A lélektelen kijelentés arra utalt, hogy Skirata talán a legkevésbé sem hatódott meg, és csupán a rablásból származó zsákmány érdekli. Ordo nem tudta pontosan megítélni, mindenesetre kételkedett benne. Skirata mindig is ösztönösen reagált, és azt tette, amit a szíve diktált. A szélbe dőlve, lassan lépkedtek, és Ordo halk kattogásokat hallott, ami arra utalt, hogy Skirata sorban belehallgat valamennyi hullámhosszba. Vau talán nyitva hagyott egy sávot – egy próbát mindenképpen megért.

– Nincsenek lábnyomok – állapította meg hirtelen az őrmester.

– A szél minden nyomot eltüntetett.

Ordo átkapcsolt áthatoló letapogatásra. Fárasztó lassúsággal haladt egyik lyuktól a másikig – a nemrég hullott hó ide-oda sodródott, és hamar megtöltötte a mélyedéseket.

– Bárhol lehet – jelentette ki mélyet sóhajtva. – Még az is megtörténhetett, hogy kimászott valahogyan, és menedéket talált.

Skirata oldalra billentette a fejét, mintha hallgatózott volna, aztán Ordo sistergést hallott a közös hullámsávon.

– Ha ez ő, akkor a sisakrendszerei felmondták a szolgálatot – mondta letörten.

– Statikus zörejt veszek – közölte Skirata.

– Talán túl mélyen van.

Ordo megérezte, hogy a fagy kezd áthatolni a páncélja illesztésein. Ha a köztársasági gyártmányú szerelését viselte volna, használhatta volna annak hőszabályzó rendszerét, de a mandalori beskar’gam sokkal egyszerűbb volt. Elhatározta, hogy változtat ezen, amint lehetősége lesz rá, mint ahogyan a sisakjába is beépíttette a legmodernebb készülékeket. Nem mintha sok időt töltött volna benne. Mindeddig eszébe sem jutott ellenőrizni Vau páncéljának felszereltségét. Csak azt tudta róla, hogy matt fekete – ettől a képtől sokat rettegett kölyökkorában –, míg manapság ugyanúgy nyugtalanítónak találta, mint az omegások Katarn páncélzatát. A fekete az igazság színe volt. Kal’buir páncélja aranyszínben pompázott, a bosszú színében. Maga Ordo sötétvörös szerelést választott, egyszerűen azért, mert szerette ezt a színt.

De Vau akár feketét viselt, akár aranyszínűt, ha nem rendelkezett semmiféle védelemmel a hideg ellen, mostanra valószínűleg keményre fagyott.

– Nem merj röhögni, fiam – szólalt meg Skirata megpróbálkozom egy ódivatú módszerrel. Mint ahogyan te is átdumáltad magad az orbitális őrségen. – Azzal széttárta a karját, és ordítani kezdett: – Mird! Mird, te nyálas féreg, hallasz engem? – A szél elnyomta a hangját, mire ökölbe szorította a kezét, és újra kiáltott: – Miiiird!

Ordo is beszállt, ő is fennhangon kiabálta az állat nevét.

Félig-meddig arra számított, hogy mindjárt megérkezik egy járőr, de a sisakszenzorai nem észleltek semmit.

– A strillek bírják a hideget – mondta Skirata, és tartott egy kis szünetet, hogy lélegzethez jusson. – És jobb a hallásuk, mint az embereké. Megér egy próbát. – Többször egymás után megnyomott egy a karpáncéljába épített gombot, amivel a maximális hangerőre állította a sisakja hangsugárzóját, és ismét felkiáltott: – Mird!

Hogyan is hallanánk meg, ha az állat válaszolna? – vélekedett magában rosszkedvűen Ordo, és már készült, hogy visszatérjen a hajóra, és annak szenzoraival kutassa át a jeget, amikor meghallotta, hogy Skirata meglepetten azt kurjantja: „osi’kyr!”. És amikor megpördült, azt látta, hogy az őrmestertől nem messze a hó megremeg. Pillanatokon belül egy fél méter átmérőjű, kerek folton feltöredezett a jég. A nyílásból aranyszínű szőrrel borított fej bukkant elő, a hosszúkás pofán vékony jégkéreg fehérlett.

– Mird! Soha többé nem átkozlak el! – fogadkozott megkönnyebbülten Skirata, és fél térdre ereszkedve a puszta kezével tágította a nyílást, hogy a keservesen szűkölő állat kiférjen. – Odalent van, Mird? A gazdád odalent van? – kérdezte Skirata, miközben lenyúlt, és ledörzsölte a jeget a strill orráról, aztán a fejét oldalra fordítva hozzátette: – Ord’ika, térképezd fel nekem az alagutat!

Ordo kikereste a kézi számítógépén a kívánt szakaszt, és miután bekapcsolta a holovetítőt, kettejük között megjelent az alattuk elterülő jég háromdimenziós képe. Az alagút, amelyből Mird előkerült, harmincfokos szögben vezetett lefelé, aztán a tó közvetlen közelében tágas ívben elfordult, és elkígyózott Jygat irányába.

– Körülbelül hatvan méter a kanyarig, és az átmérő ott alig egy méter – állapította meg Ordo. – Ha Vau lecsúszott, jó esély van arra, hogy megállapodott a kanyarban.

– Elég messze van – dörmögte Skirata, és magához ölelte Mirdet, aminek láttán Ordo eléggé meglepődött, mivel a múltban többször megesett, hogy az őrmester hozzávágta a tőrét az állathoz.

– Mird, keresd meg Vaut! Okos Mird! Várj egy kicsit! – mondta aztán Skirata, mialatt előhúzott egy kötelet, aminek a végét rákötötte a strill nyakára, majd ismét biztatni kezdte:

– Gyerünk, Mird! Keresd meg! Nem tudtad kihúzni, igaz? Beszorult? Mindegy, menj oda hozzá! Keresd meg! Indulj!

Mird visszaküzdötte magát az alagútba, a karmai olyan sikolyokkal hasították a jeget, mint a korcsolya, aztán újra csend lett.

– Mird okos, de nem tudja rákötni a kötelet – jegyezte meg Ordo. – Szóval, ha Vau halott vagy eszméletlen, mihez kezdünk?

– Várj, most mérek – felelte Skirata. Szorosan fogta a kötelet, és éberen figyelte. Miután megfeszült, ismét megszólalt: – Fier-fek, hogy soha nincsenek Jedik a környéken, amikor szükség volna rájuk, mi? Bard’ika csak bedobná az Erő-trükkjeit, és azonnal meghatározná Vau helyzetét. – Megrángatta a kötelet, és belekiabált a nyílásba:

– Vissza, Mird! Gyere vissza! – A kötél ismét laza lett. – Tekintetbe véve, hogy mennyi maradt nálam, Vau körülbelül ötvennyolc méterre van tőlünk.

– Ha Mird odaért hozzá – dörmögte Ordo.

– Odaért, hidd el! Vau mellett állt meg, amikor a kötél megfeszült – válaszolta magabiztosan Skirata. – Most már csak annyit kell tennünk, hogy eljutunk hozzá.

Ordo magától értetődőnek vélte a megoldást.

– Leásunk az alagúthoz ott, ahol a legvékonyabb a jég – mondta, és lepillantott a holoképre. – Vagyis ott, ahol elkanyarodik a tótól. Azon a szakaszon nyolc méter sincs.

– És elárasztjuk az alagutat... – fűzte hozzá gondterhelten Skirata.

– Á, dehogy!

– Vagy a víz besodorja Vaut a tóba – folytatta az őrmester – , és soha többé nem találjuk meg. Akármelyik történik, biztosan meghal.

– Biztosan... – ismételte rosszkedvűen Ordo, aztán elgondolkodott, és miután eszébe jutott, hogy emlékszik a Deep Water kézikönyvének valamennyi sorára, mérhetetlenül megkönnyebbülve előhozakodott egy újabb javaslattal: – Akkor melléállok a hajóval, és a beszálló alagúttal átküzdjük magunkat a jégfalon. Száraz belépés.

Skirata néhány másodpercig szótlanul meredt rá, és neki nem kellett látnia az őrmester arcát ahhoz, hogy tudja, mi jár a fejében.

– Még manapság is elkápráztatsz, fiam – mondta halkan Skirata. – Újra és újra...

– Reménykedjünk, hogy nem ütközünk sziklába – felelte Ordo.

Mird kikúszott az alagútból, és hevesen zihálva ledobta magát Skirata lábához. Nem csekély küzdelem árán sikerült bevonszolniuk a strillt a hajóba. Valószínűleg azt hitte, hogy itt akarják hagyni Vaut, de az elmúlt órák során átfagyott és elvesztette az erejét, így hiába küzdött, Skirata és Ordo nagy nehezen lefogta, és bevitték a gépbe.

Néhány perccel később Ordo letette az Aay’hant a tó fagyott felszínére. Ha a jég beszakadt volna alattuk, az remekül megfelelt volna nekik, mert legalább nem kellett volna áttörniük, de nem így történt.

Pajzsok... mi áll az útmutatóban, mi van velük merüléskor? – töprengett Ordo. – A, megvan! Át kell állítani őket.

Megnyomta a megfelelő billentyűket, és várt. A sárga jelzőfények sorban zöldre váltottak. Rendben, most kerüljük a komoly ütközéseket...

Ordo felemelte az Aay’hant, felvitte úgy százméteres magasságba, és leadott egy lézersorozatot a tónak arra a részére, amelyről remélte, hogy biztonságos távolságban van a jégfaltól. Gőz és víz robbant a levegőbe, mintha egy gejzír tört volna fel. Egy jókora jégtábla függőlegesre fordulva kiemelkedett a vízből, egykét másodpercig dülöngélve bukdácsolt, majd eldőlt, és a felszín alá merült.

Ordo tudta, hogy a lék hamarosan befagy.

– Kapaszkodjon, merülés következik! – szólt oda az őrmesternek, és a gép orrát leengedve csökkentette a magasságot.

– Osik... – dörmögte Skirata.

– Hát igen... – felelte Ordo – osik...

Mások is kockára tennék így az életüket? – kérdezte magától gondolatban. – Mások is vállalnák ezeket a veszélyeket?

Nem szakíthatott időt arra, hogy nyugtalankodjon emiatt.

Még sosem találkozott olyan problémával, amit nem tudott megoldani, vagy olyan helyzettel, amiből ne tudott volna kikeveredni. Az Aay’han elérte a felszínt, és bár lassan haladt, a találkozás olyannak érződött, mintha tömör sziklába ütközött volna. Ordo egy pillanatig azt hitte, hogy csúnyán elszámította magát, ám az úszó jégtáblákkal való ütközés korántsem volt olyan vészes, mint például egy turbólézer-találat, és a pajzsok kitartottak. Tömbök és táblák csikorogtak és doboltak a héjazaton, mialatt a gép áthaladt a legfelső rétegen, aztán minden elcsendesedett. Az Aay’hant sűrű félhomály és teljesen tiszta víz vette körül – immár magában a tóban hajóztak. Ordónak már csak annyit kellett tennie, hogy egy vonalba állítja a légzsilipet Vau helyzetével.

– Tudtad, hogy a héjazat ki fog tartani, igaz? – hadarta megkönnyebbülten Skirata, azzal kiugrott a másodpilóta üléséből, és felkapta a sisakját. Látszott rajta, hogy a szokatlan merülés mélyen megrázta.

– Hát persze, hogy tudtam... legalábbis kilencvenszázalékos bizonyossággal...

– Jó, az már egész tűrhető. Gyerünk, nézzünk körül!

A légzsilip átmérője majdnem elérte a két métert. Ordo úgy manőverezett a hajóval, hogy a külső nyílás egy vonalba kerüljön Vau becsült helyzetével, majd az áthatoló szenzorokkal sűrű testet keresett. Skirata egy fémkeresővel a kezében átment a bal oldali rak-térbe, és kinyitotta a zsilip belső ajtaját. A pilótafülkében, a műszerfalon villogni kezdett egy figyelmeztető jelzőlámpa, míg a beépített hangszórókban Skirata hangja recsegett.

– Jókora, mozdulatlan beskarhalom, tőlem úgy hat méterre – közölte az őrmester. – Jó öreg mandalori vas. Mindent kibír. Igen, az ott Vau. Hat méter – elég vékony fal állt az alagút és a víz között.

De legalább férgek nem jártak a környéken, bár fennállt a veszély, hogy a lézersorozat keltette rezgések idevonzzák őket.

– Kicsit odébb viszem a gépet – válaszolta Ordo. – Egy méterrel mellette vagyunk.

– Azt viszont nem tudom megállapítani, hogy él-e még – dünnyögte komoran Skirata.

– Rendben, megvagyunk – jelentette Ordo. – Akkor most át kell vágnunk valahogyan azt a jeget.

– Fűtsünk be neki! – javasolta Skirata.

– Beszivattyúzhatjuk a vizet a tartályokba – tette hozzá Ordo.

– Nagyjából nyolcvan köbméter lesz... talán kevesebb.

– Rendben – nyugtázta Ordo, és elcsavarta a környezetellenőrző panelbe épített szabályzót. Emelniük kellett a zsilip másik oldalán lévő jégfal hőmérsékletét, amennyire csak lehetett. – Talán a meleg és a vágás kombinációja a megoldás.

– És a Mygeeto Forgalomirányítás azt akarja, hogy húzzunk el innen... másfél óra múlva.

Ordo kinyújtotta a külső dokkológyűrűt, mígnem megérezte, hogy beleágyazódik a tó falába.

– Jöjjön ki a zsilipből, Kal’buir – kérte –, ellenőriznem kell, hogy vannak-e lékek. Kint van?

– Kint! Megyek, és megnézem, mi van a szerszám tárolóban!

– Rendben, zárom a belső ajtót – felelte Ordo, és miután az állapotjelző fény zöldre váltott, bekapcsolta a robotpilótát, hogy a hajó ne mozduljon el a jégfaltól. – Nyitom a külső zárófedelet!

A szenzorok nem észleltek lékeket. Amikor Ordo a zsilipkamra biztonsági kamerájának monitorára nézett, egy jókora, koszos jégdugót pillantott meg. Ennek másik oldalán, a hajótól néhány méterre ott feküdt Walon Vau. Mindketten tudták, hogy nem hibázhatnak, mialatt átvágják a falat, mert a betóduló víz pillanatok alatt elsüllyesztené az Aay’hant.

Rengeteg gondot vettek a nyakukba néhány kreditért, és egy emberért, akit egyikük sem kedvelt.

Ordo számtalanszor kívánta már Vau halálát. Most viszont azon kapta magát, hogy azt kívánja: a nyomorult chakaar maradjon életben.

Különleges Erők Parancsnoki Központja,

Arligan Zey irodája, Coruscant,

471 nappal a geonosisi csata után

Sevnek pillanatnyilag kapóra jött, hogy hallgatag fickó hírében állt. Zey tábornok fel és alá sétált a négy kommandós sorfala előtt, mintha szemlét tartott volna. És valóban, időről időre megállt, hogy vessen egy-egy pillantást a katonák szerelésére, vagy belenézzen a szemükbe.

Ha azt hiszi, ezzel megtörheti a deltásokat – gondolta Sev akkor hosszú, nagyon hosszú séta vár még rá.

Egyenesen előre nézett, kezét a háta mögött összekulcsolva állt, vállszélességű terpeszben. A szeme sarkából látta Jusik tábornokot, aki egy asztalon ülve lóbálta a lábát. A kép, ami most is sugárzott róla – a laza viselkedésű padavan képe – már senkit sem tévesztett meg. Sev több bevetést hajtott végre a társaságában, és ezek során Jusik néha úgy viselkedett, hogy hozzá képest Scorch túlzottan óvatosnak tűnt. Zey felderítő szárnysegédje, Maze százados úgy bolyongott a helyiségben, mintha nem hallgatta volna a tábornok szavait. Sev mindent összevetve jobban kedvelte a nullás mélységi felderítőket. Ők megértettek bizonyos dolgokat úgy, ahogyan a Fett által kiképzett harcosok soha.

Zey végül Boss előtt állt meg, és olyan közel dugta a képét a kommandós arcához, hogy az orruk majdnem összeért.

– Nem vagyok ostoba – mondta halkan. – Vagy annak tart, őrmester?

– Nem, uram! – kurjantotta Boss.

– Hajlandó elmondani, hogy miféle baj történt a kivonás alatt?

– Ellenállásba ütköztünk, uram – közölte Boss –, és kénytelenek voltunk egy felderítetlen útvonalon elhagyni a komplexumot.

Sev együtt érzett Boss-szal. Közösen döntötték el, hogy Vauval maradnak, de Boss... hát ő az osztag parancsnoka. így aztán minden az ő nyakába zúdult. Sev utálta, hogy időről időre el kellett jönnie ide, a Parancsnokságra. Ilyenkor visszavágyott a terepre, ahol csak a testvérei vették körül, mert a Coruscant nem az ő világa volt, és a legkevésbé sem szerette.

Zey a képét továbbra is Boss arcába dugva, vészjósló hangon megkérdezte:

– Mondja, 38-as, van ennek valami köze Skiratához?

– Nincs, uram!

Hát, ez éppenséggel nem volt igaz. Senki sem mert nyíltan hazudni Zeynek, mert a Jedik valahogyan megérezték, ha valaki megpróbálta átverni őket. Zey tett egy lépést hátra, közben egy pillanatig mintha mosoly bujkált volna a szája sarkában, de aztán megrázta a fejét.

– Nos – mondta végül, és letelepedett lapiz-berakásos íróasztala mögé –, a Mygeetón jó munkát végeztek. Ki-Adi-Mundi tábornok megdicsérte önöket.

Kit érdekel? – dohogott magában Sev. – Vauval mi van, arról beszélj!

– A dicséret ehető, uram? – érdeklődött fapofával Scorch.

– Tudatában vagyok annak, hogy rendkívüli sietséggel tértek vissza – felelte a tábornok, és Maze felé fordulva folytatta: – Százados, miután végeztem ezzel az eligazítással, vigye az osztagot egyenesen az étkezőbe, és álljon mögöttük, amíg elfogyasztják az ajánlott napi adagot.

Maze-ről lerítt, hogy nincs elragadtatva a szárazdajka szerepétől, de engedelmesen morogta:

– Értettem, uram.

Jusik, mialatt kifelé bámult az ablakon, hirtelen összerezzent, mintha valaki odaosont volna mögé, és rátette volna a kezét a vállára. A Jedik néha nagyon furcsán viselkedtek...

– De mielőtt ennének, uraim, ismertetem az új feladatukat – jelentette be Zey, és aktiválta a holokészülékét, mire az asztala felett megjelent a bolygókkal teli, ismerős rácsszerkezet képe.

– És ez egyenesen a főkancellártól jött, egy közvetlen, személyes parancs. Keressék meg Ko Sai főkutatót!

A beszédet mindig Boss intézte, ami tökéletesen megfelelt Sev-nek, és mert jelenleg sokkal inkább érdekelte Vau sorsa, mint bármi más, lopva ejtett pillantásokkal figyelte Jusikot.

A kölyök olyan volt, mint egy eleven szenzor – mindenféle dolgokat megérzett, néha még óriási távolságból is. Talán most is észlelt valamit. Az mindenesetre látszott rajta, hogy gondolatban másutt jár.

– És ha megtaláljuk, uram? – érdeklődött Boss.

– Hozzák ide, méghozzá épen és egészségesen!

– Telibe... – dünnyögte Fixer – khm... elnézést, uram!

Zey keserű mosolyra húzta a száját, és tovább beszélt:

– Tudom, hogy nem rajonganak a kaminóiakért, de nem én írom a szabályokat. Lama Su makacsul állítja, hogy Ko Sai megszökött és életben van. Azt ugyan nem közölte, hogy ezt mire alapozza, de valószínűleg nem is számít. A főkancellár egy engedelmes kaminói tudóst akar saját használatra, hogy ne legyünk teljesen kiszolgáltatva Tipocának, arra az esetre, ha meggondolnák magukat, és a jövőben nem minket tekintenének a legjobb vásárlóiknak. – A tábornok megrázta a fejét, mintha vívódott volna magában, majd hozzátette: – Szóval, vonszolják ide Ko Sai-t! Elsődleges fontosságú feladat. A főkancellár parancsba adta, hogy a legjobb csapatot állítsam rá az ügyre.

Sev is így gondolta. Biztosra vette, hogy ők jobbak az omegásoknál, mert sosem lágyultak el, és nem hagyták, hogy személyes ügyek megzavarják őket a feladat végrehajtásában.

És ezért Vaunak tartoztak köszönettel.

– Ko Sai már egy éve eltűnt, uram. Miért ilyen későn megyünk utána? – kérdezte Boss.

– Ennek magyarázatát magam sem ismerem, őrmester – vallotta be gondterhelten Zey. – Viszont a kaminóiak átadtak nekünk bizonyos információkat, amelyek szerint Sai az elmúlt hat hónap alatt többször átutazott a Vaynain.

Sev nem tudott arról, hogy a kaminóiaknak van saját hírszerző szolgálatuk, tekintve, hogy szinte sosem hagyták el a szülőbolygójukat, de az információkat nyilván meg tudták vásárolni kívülállóktól. Gondolatban felírta Ko Sai nevét a Delta küldetéseinek hosszú listájára, és igyekezett elfojtani a Vau miatti aggodalmait.

Boss elmozdult a helyéről, és odasétált a holotérképhez, hogy megkeresse a Vaynait.

– Ki fogja kideríteni, hogy hol van, uram? – kérdezte a fényábrákat fürkészve.

– Maguk.

– Értettem, uram.

– A jelentés a rynektől jött, akik néha elvégeznek egy-egy munkát a Köztársaságnak – folytatta Zey. – Sai valószínűleg rég elrejtőzött. Ez az első többé-kevésbé biztos nyom, ami a rendelkezésünkre áll.

Sev csak a szemét mozdítva vetett egy pillantást Jusikra. A padavant egyértelműen lekötötte valami, és nem az, ami odalent, az alakulótéren történt. Aztán hirtelen ránézett Sevre, és lopva ejtett mozdulattal odamutatta neki feltartott hüvelykujját.

Ez meg mit akar jelenteni? – töprengett Sev. – Hogy fel a fejjel? Hogy győzött a kedvenc gravlabda csapata? Hogy Vau jól van?

Boss, Scorch és Fixer máris élénk beszélgetést folytatott a Vaynai sajátosságairól – hatalmas óceánok terültek el rajta, és valószínűtlennek tűnt, hogy Sai a Tatuinon bujkál –, de Sev csak állt, és hol az egyik, hol a másik társára meredt, hogy úgy tűnjön, figyelemmel követi a vitát.

Ezalatt viszont másvalami járt a fejében. A félelem, igen, a félelem. Mindenki félt, de ez valami más volt: egy mardosó, üres érzés a gyomrában. Cserbenhagyta Vaut, holott segíthetett volna neki. Biztosra vette, hogy ha Vau él, félholtra fogja verni őt. Ha pedig meghalt, akkor kísérteni.

Kapd össze magad, Sev! Cserbenhagyod a testvéreidet, cserbenhagysz engem, cserbenhagyod az egész shabla sereget! Kapd össze magad, és gyakorolj keményebben, te lusta chakaar, vagy legközelebb olyat kapsz tőlem, hogy tényleg fájni fog!

Sev annak idején a szidalmak hatására összekapta magát, és olyan keményen gyakorolt, hogy esténként fürdeni sem volt ereje. A gyakorló egyenruhájában roskadt az ágyába, aztán reggel, amikor az ébresztőcsengő hangjától majdnem kiugrott szíve a mellkasából, a feje búbjáig mocskosán riadt fel úgy, hogy az agya zúgott az alváshiánytól.

Ötéves volt akkor. Sosem felejtette el.

Azóta ő lett a Nagy Hadsereg legjobb mesterlövésze, mert nem akart senkit cserbenhagyni.

Ekkor Zey hangja kirángatta a gondolatai világából, és visszatért a valóságba.

– ... nem beszélhetnek róla senkinek – mondta határozottan a tábornok –, mert jelenleg ez a főkancellár egyik legfontosabb ügye. Még a Különleges Erőknél szolgálóknak sem, azt meg végképp nem akarom, hogy Skirata tudomást szerezzen róla, mert... akármilyen remek férfiú, érezhetően nem rajong a kaminóiakért. Ha valaki tatsushinak nevezi őket, és mindenféle recepttel kérkedik, azt jobb kihagyni a játszmából. Elmehetnek!

Mialatt Maze-zel a nyomukban, hangos csörömpölés kíséretében vonultak az étkezde felé, Scorch hirtelen felröhögött, és felvetette:

– Szerintetek Skirata tényleg képes volna megenni egy kaminóit?

– Csakis csípős mártással – felelte gondolkodás nélkül, a létező legkomolyabb hangján Fixer.

– Szerintetek mit kapunk enni? – folytatta Scorch, és menet közben oldalra fordulva megpróbálta Sevet is bevonni a beszélgetésbe. – Jól vagy, Sev?

– Csodálatosan! Soha jobban – dünnyögte Sev.

Szándékosan nem említették Maze előtt Vaut. Őrá, Zeyre vagy bárki másra annyi tartozott, hogy Vau felderítést végzett a Mygeetón, aztán elviharzott. És nem rabolt ki semmiféle bankot, nem zuhant bele holmi jeges lyukba, hogy halálra fagyjon, ha ugyan nem törte ki a nyakát azonnal.

Sietős léptek kopogtak a hátuk mögött, egyre hangosabban. Pillanatokkal később Jusik érkezett melléjük. Kissé lihegve lélegzett, az arca kivörösödött, de máskülönben látszott rajta, hogy jó kedve van.

– Majd én kordában tartom ezt a hordát – közölte Maze-zel.

– Gondolom, jobb dolga is akad, mint ellenőrizni, hogy az utolsó cseppig megették-e a főzeléket.

Maze habozás nélkül sarkon fordult, elindult vissza, a parancsnoki központ irányába, de pár lépés után visszaszólt:

– Akármit művelnek is, uraim, köszönöm, hogy nem rángattak bele.

Maze nem volt ostoba. Nem akart két, ki tudja, miféle játszmát játszó Jedi-tábornok közé kerülni. Erre senki sem vágyott, akinek akadt némi esze. Boss félreállt az útból, hogy Jusik elsőnek léphessen az étkezdébe.

– Nos, tábornok? – kérdezte aztán halkan.

– Érzem, hogy Vau életben van – válaszolt szintén fojtott hangon Jusik.

– És mi ott hagytuk – jegyezte meg keserűen Sev. – Még sosem tettünk ilyent.

Jusik feltűnés nélkül megfogta Sev alkarját, kicsit megszorította, és kijelentette:

– Csakhogy kifogyott a lehetőségekből, katona! És ha Vau azt akarta volna, hogy kimentsék, szólt volna.

Scorch felmarkolt egy magos zsemlékkel teli tányért, és lecsapta az egyik asztalra, hogy kijelölje a felségterületét. Az étkezések alatt más klónok ritkán ültek oda a deltásokhoz, mert ők alkották az egyetlen teljes osztagot, amit még Tipocavárosban kovácsoltak össze, és mindmáig egyben is maradt.

A háború elején elszenvedett súlyos veszteségek – Sev haragudott magára, amiért valaha elhitte azt a sok locsogást arról, hogy a Jedik legyőzhetetlen katonai géniuszok – azt eredményezték, hogy a legtöbb kommandós osztagot legalább egyszer átalakították, és ezeket nem jellemezte az az összetartás, mint a Deltát. Csakis Vau osztagai maradtak egyben. Vadabbnál vadabb módszereket alkalmazott ugyan, de a katonái érdekében. Ezt sokszor el is mondta – és az idő őt igazolta.

– Akkor most mihez kezdünk, uram? – vetette fel Boss. – Hogyan tüntessük el a nyomokat? Például, a Skiratával folytatott beszélgetések felvételeit?

– Ne áltassák magukat, Zey tudja, hogy történik valami – felelte Jusik, aki szempillantás alatt képes volt hanyag kölyökből kemény fickóvá alakulni. A jelekből ítélve rengetet tanult Skiratától. – Neki legalább színlelnie kell, hogy ragaszkodik a szabályokhoz. Bízzák csak rám! Azok a felvételek el fognak tűnni, még mielőtt bárki észrevenné, hogy valaha léteztek.

– Köszönjük, uram.

– Jól tették, hogy hozzám fordultak, és nem Zey tábornokhoz – folytatta Jusik. – Talán úgy érzik, megkerülték a szolgálati utat, de amiről a mester nem tud, amiatt nem kerülhet bajba.

– Értesít minket, ha megtalálják Vaut?

– Hát persze. Ha valaki képes megmenteni, akkor az Kal’buir és Ord’ika – válaszolta Jusik, azzal felmarkolt egy magos zsemlét Scorch tányérjáról, és felállt, de mielőtt távozott volna, derűsen hozzátette: – Az Erő azt súgja, hogy a dolgok egyenesbe jönnek.

Sev sokáig nézett a Jedi után, és az járt a fejében, hogy ha az Erő valóban ilyen beszédes kedvű, akkor talán hasznavehető stratégiai húzásokról is mesélhetne, nem csak homályos jövőképekről.

– Kal’buir... – ismételte a nevet Fixer gúnyos hangon.

Boss nem aggódott annyira Vau miatt, hogy ne lásson neki az ételnek.

– Ez igen – dünnyögte teli szájjal –, a kis Jusik a szívére vette az ügyet, mi?

– Hát igen, igazi mando’ad...

– Hé, eltűnt az őrmesterünk! – szólt közbe a fogát csikorgatva Sev, és igyekezett minél jobban lefojtani a hangját. – Lehet, hogy Vau meghalt, ti meg esztek és tréfálkoztok? Ott hagytuk őt! A sorsára hagytuk! Mi nem szoktunk hátrahagyni senkit, fiúk!

A másik három úgy meredt rá, mintha valami olyasmit mondott volna, amit ők nem tudtak.

– Ne dühöngj, Sev! – felelte halkan Boss. – Mindannyian aggódunk.

– A legjobb, amit tehetünk – fűzte hozzá Scorch –, hogy végezzük a munkánkat, és hagyjuk, hogy mások is végezzék a magukét.

– Ezt egy húskonzerv címkéjén olvastad? – csattant fel Sev.

– Pofa be és egyél! Teli gyomorral, pár óra alvás után jobban fog menni a gondolkodás – válaszolta higgadtan Scorch, majd elkapott egy mellette elhaladó pincérdroidot, és ráparancsolt:

– Hé, bádoghaver, egy teljes Corrie-reggelit ennek az ifjú pszichopatának!

Sev túl gyorsan evett ahhoz, hogy élvezze az ételt, de legalább betöltött egy lyukat, ahogyan Fi mondta volna, ha itt lett volna. Nem tudta meghatározni, hogy hiányoznak-e neki az omegások, vagy nem. Végül, mindent egybevetve úgy döntött, hogy igen, hiányoznak.

És az egész őrület kreditekről szólt. Holott nem létezett annyi kredit a Galaxisban, amennyiért megérte volna elveszíteni egy bajtársat. Sev elképzelni sem tudott rosszabbat.

Elgondolkodott azon, hogy ha találkozik még valaha Vauval, hogyan fog bocsánatot kérni tőle.

Mygeeto, Aay’han teherhajó,

56 méterrel a felszín alatt,

471 nappal a geonosisi csata után

Skirata nem tudta megállapítani, hogy az olvadozó jégfalról fröcskölő víz vagy a saját verejtéke csöpög-e az orráról és az álláról.

Immár egy órája bontották a jeget, és egyszerre csak egyikük fért bele a szűkös alagútba. így aztán váltva dolgoztak. Skirata egy idő után rájött, hogy szüksége is van a pihenőkre. Megerőltető munkát végeztek egy forró, párás, zárt helyen. Az olvasztással semmire sem mentek. A víz, amilyen gyorsan megolvadt, ugyanolyan gyorsan meg is fagyott. Kal teljes súlyával nekifeszült a kelleténél kisebb teljesítményű hidrovágónak, és kihasított egy újabb tömböt.

Az ujjai már elzsibbadtak és fájón bizseregtek a gép vibrációjától.

Öreg vagyok én már ehhez – kesergett magában. – Vau... mi a shabért törődünk vele? Miért sodrom veszélybe a fiamat?

Ebben a pillanatban Ordo megveregette a vállát, és rászólt:

– Pihenő, Kal’buir!

Skirata lekapcsolta a vágót, és rájött, hogy alig tudja mozgatni a lábát. Ordo megértette a helyzetet, tapintatosan megragadta a bokáját, és kivontatta őt a szűk járatból. Skirata nekitámaszkodott a zsilip válaszfalának, aztán kimerültén guggolásba csúszott. A kezét bénának, élettelennek érezte, és keményen megrázta, hogy véget vessen az őrjítő bizsergésnek.

Még nem jött el az ideje annak, hogy kimondják: itt kell hagyniuk Vaut. Mindketten olyan állapotba kerültek, hogy legfeljebb a következő percre tudtak gondolni, és a következő jégdarabra, amit leválasztanak a falról, és átlöknek a fedélzetre. A raktér padlóját apróbb-nagyobb szürke kavicsok borították, amelyek a már elolvadt tömbökből szabadultak ki. A fenti romlatlan, fehér tájon nem látszott, hogy mennyi törmelék rejtőzik a jégpáncélban.

Tompa dobbanás hallatszott a zsilipből, mintha egy tégla hullott volna a padozatra. Skirata talpra küzdötte magát, és belépett a kamrába, hogy eltüntesse a jeget Ordo útjából.

Még a vágókorong visítása sem nyomhatta el Mird vonyítását és csaholását, és az őrmester fontolóra vette, hogy a strill vajon képes-e széttépni a karmaival a tárolórekesz falát. Ha más nem szerette is Vaut, az állat egyenesen imádta.

A monoton fizikai munka azzal az egyetlen előnnyel járt, hogy Skirata alig tépelődött mindenféle nyugtalanító dolgokon, például, hogy mikor fagy be a lék, amit leszállás közben ütöttek maguknak, vagy hogy beomlik-e a tó fala a víz nyomásától, és hogy – mivel zárt páncélzat nélkül dolgoztak – könnyen megfulladhatnak, ha a beszállóalagút beszakad vagy összeomlik.

Újabb dobbanást hallott az alagút felől.

A kölyök fiatal volt, erős és egészséges. Sokkal gyorsabban bontotta a jeget, mint ő.

– Felmelegítés! – kurjantotta váratlanul Ordo. Skirata részben megsüketült már a rengeteg robbanástól, ami körülötte történt, úgyhogy nem viselt sisakot, de azért hallotta a kommandós következő szavait: – Amikor kihozzuk onnan Vaut, valószínűleg hipotermiás állapotban lesz, akármilyen jó is a páncélja. Ki kell olvasztanunk.

– Mi van? – hüledezett Skirata.

– Először is, meleg levegőt juttatunk a tüdejébe – magyarázta Ordo. – Szájból szájba lélegeztetéssel.

– Osik... – dörmögte Skirata, amikor rájött, hogy miről beszél a katonája.

– Talán Mird képes rá – vetette fel Ordo.

– Bőven van meleg vizünk – válaszolta Skirata. – Tele vannak a tartályok. Kap meleg borogatást, és kész. Még hogy szájból szájba...

– Meleg cukros víz! – kurjantotta Ordo zihálva, és újabb jégtömb csattant a padlón, annak jeleként, hogy jó iramban halad.

– A legfontosabb a belső hőmérséklet emelése!

Skirata feltépte az élelemadagja zacskóját. Sosem hitte volna, hogy egyszer Walon Vaunak adja az utolsó energiakockáit. És most tessék, aggódik a chakaar miatt, aki néha úgy összeverte a katonáit, hogy kórházba kerültek.

Holott neki ott vannak a fiai – továbbá Jusik, a terhes Etain, és most már Besany Wennen is –, akik miatt idegeskedhet eleget, és akik mindannyian sokkal jobban megérdemlik, hogy küzdjön értük, mint a nyomorult Vau.

– A chakaar... – mormolta tétován.

– Egy kriodroid jó befektetés lett volna – szólt ki az alagútból Ordo.

– Egy micsoda?

– Azt mondtam, szerintem egy kriodroid jó befektetés lett volna. Egy jégtörő – magyarázta Ordo, és a vágó visítása egy pillanatra elnyomta a hangját. – Az hamar kiolvasztaná a jeget.

Még legalább fél óra küszködés várt rájuk. A jégalagútban töltött percek egyre jobban megviselték őket, és az energiakockáikat meg kellett hagyniuk Vaunak. Skirata érezte, hogy rohamosan fog)? az ereje. Amikor bekúszott az alagútba, a jégből kiszabadult kavicsok mélyen belenyomódtak a tenyerébe, de a keze már annyira elzsibbadt, hogy szinte nem is érezte. Végül elővette a sugárvetőjét, és leadott néhány lövést, de a felszabaduló gőztől a rekesz olyan lett, mint egy szauna.

Ordo ellenőrizte a jégfal vastagságát.

– Mindjárt ott vagyunk – jelentette –, és most már legalább meleg van itt.

– Sajnálom, fiam – felelte Skirata sajnálom, hogy belerángattalak.

– Kiképzésnek éppen megfelel – válaszolta nagyvonalúan legyintve Ordo. – Még sosem csináltam ilyet.

– Neked most egy városban kéne lenned egy csinos lánnyal, nem pedig...

– Nem tartom helyesnek – vágott közbe Ordo hogy Besany kémkedik nekünk.

A kijelentés a nagy kékségből került elő. Ordo folyton ezt csinálta: váratlanul kimondta, hogy mi jár a fejében, és ennek nyomán Skirata rájött, hogy még manapság sem ismeri teljesen a kölyköt. Minden bizonnyal jó ideje rágódott már a dolgon, miközben a jeget ütötte-vágta.

– Mereel nem kényszerítette semmire, fiam – válaszolta a fejét ingatva. – Besany ismeri a dörgést.

– De nem számítottam rá, hogy ilyen pocsékul fogom érezni magam miatta.

Skiratának be kellett látnia, hogy még annál is kevesebbet tud Ordóról, mint eddig hitte. Úgy döntött, hogy nem felel semmit, inkább hagyja, hogy a kölyök kibökje a többit is, de Ordo ismét elcsendesedett, a hidrovágó fel visított, aztán újabb és újabb jégtömbök zuhantak a padozatra. Ordo elmondta, amit el akart mondani.

A Köztársaság kihasznál titeket, fiam – gondolta Skirata de most mi is kihasználjuk a Köztársaságot. Nem hagyjuk, hogy eltékozoljanak egy olyan kincset, mint Besany Wennen.

Ebben a pillanatban fagyos légáramlat csapott az arcába, és Ordo kiáltása kirántotta már-már kábult állapotából.

Adrenalin tódult az ereibe, és miután összekapart magában némi erőt, imbolyogva feltápászkodott.

– Áttörtünk! Látom őt! – jelentette Ordo. A jégalagútban továbbra sem fértek el ketten. Ordo elszántan vagdosta a gyorsan táguló nyílás peremét, és amikor hátrébb kúszott egy kötélért, Skirata megpillantott egy sötét alakot. Elsőre nem látott benne semmi emberi formát, de aztán felfedezte a sisakon derengő T-alakot. Ordo a kezébe vette a kötél végét, és közölte: – Levágom róla a hátizsákot!

Ami ekkor következett, az ahhoz hasonlított, mintha egy nerf-borjút segítettek volna a világra. Ordo rákötötte a kötelet Vau mellkasára, aztán megannyi nyögés, káromkodás és verejtékezés után kihátrált az alagútból, maga után vontatva az őrmestert. A kövek meg-megcsikordultak a páncéllemezek alatt, aztán Vau becsússzam a raktér padlójára. Skirata nyomban odalépett, hogy levegye róla a sisakot, ami annyira lehűlt, hogy megdermesztette az ujjait, amikor hozzáért.

Vau beesett arca teljesen elkékült. Skirata széthúzta a szemhéjakat, hogy ellenőrizze a pupillákat – mindkettő reagált a fényre. Sokszor megesett, hogy halottnak látszó, kihűlt emberi lények magukhoz tértek és rendbe jöttek, ám Vau egyértelműen élt. Skirata gondolatban felsorolta az eljárásokat, amelyeket követnie kell, mint például, hogy ellenőrizze a pulzust és a légzést, ne dörzsölgesse a végtagokat, és terelje át a melegebb vért a test belsejéből a külső részek felé.

– Walon, te shabuir, nem merészelj meghalni itt nekem, azok után... – mormolta, de aztán elakadt a hangja, mert Vau oldalra fordította a fejét, és alig hallhatóan motyogta:

– Mird... Mird...

Skirata életében legalább kétszer indult Vau felé azzal a szándékkal, hogy végez vele. Most viszont, akármilyen furának tűnt, az ösztönei parancsára mindent el akart követni, hogy megmentse. Ordo ismét kivergődött az alagútból, maga után vonszolva Vau birgaanját, és egy sátorlapból kötött, jókora batyut, amelynek tartalma folyamatosan csengett és csilingelt.

– Lélegeztetni kell, Kal’buir – nyögte, és erősen zihált, ami arról tanúskodott, hogy az erőkifejtés őt is kimerítette.

Felemelte Vaut, és félig vonszolva, félig cipelve átvitte az orvosi kabinba, ahol lerakta a priccsre, aztán hátraszólt az őrmesternek: – Tudom, hogy a maga káromkodása több kilowattnyi hőt termel, de az még nem éri el a tüdejét.

– Eszméletén van és lélegzik – felelte Skirata, mialatt a zsákkal és a csomaggal a kezében belépett a kabinba. – Nem hűlt ki.

Ordo gyorsan végigtapogatta Vaut, mert tudta, hogy a vizes ruha hamar kiszívja a hőt a testből.

– Száraz, mindenütt száraz – mondta jócskán megkönnyebbülve. – A felszerelése megóvta.

Együttesen dolgozva leszedték Vauról a páncélzatot, majd Skirata mindent kimarkolt a szekrényből, amit csak talált, hogy meleg, száraz ruhákba bugyolálják az őrmestert. Az ujjain nem látszottak fagymarások nyomai – hidegek voltak, de puhák, amit Skirata jó jelnek vett.

– Engedjük ki Mirdet! – javasolta megkönnyebbülten.

Mird kirontott a tárolórekeszből, és majdnem feldöntötte Skiratát. Az izgatott állatból csak úgy áradt a forróság, és Skirata úgy döntött, ha valaki oda fog bújni Vauhoz, hogy a testével melengesse, akkor az a strill lesz. Még parancsolni sem kellett neki, magától felugrott a priccsre, és elégedetten morogva ráfeküdt a gazdájára. Ordo váratlanul vigyorogni kezdett, nyilván humorosnak találta a látványt.

– Köszönjük, Mird – szólt oda a strillnek. – Megmentettél minket egy a halálnál is rosszabb sorstól. Csak így tovább! – Azzal Skiratához fordulva hozzátette: – Ideje lezárni a zsilipet, és elhúzni innen.

– És hogyan fogjuk áttörni a jeget? – vetette fel Skirata.

– Torpedóval – felelte kurtán Ordo, és megrántotta a vállát.

– Hát, a lézerrel nem hívtuk fel magunkra a figyelmet, úgyhogy csak csináld, fiam! Én meg belenyomok némi forró folyadékot Vauba – válaszolta Skirata.

– Kötözze az ágyhoz, mert elég meredek szögben fogunk emelkedni – kérte Ordo. – És inkább várjon azzal a forró folyadékkal, amíg nem állunk stabil pályára!

Ordo sosem túlzott. Ha ő meredek szöget mondott, az a gyakorlatban a függőlegest jelentette. Két perccel később a torpedó robbanásának lökéshulláma végigvágott a gépen, aztán minden rögzítetlen tárgy végigszánkázott a padlón a válaszfalakig, mialatt Mird bömbölve kapaszkodott úgy, hogy a karmait tövig belevájta a priccs matracába. Az Aay’han hamarosan egyenesbe jött, ekkor az elszabadult tárgyak visszazáporoztak a padlóra.

– Ezt idd meg! – mondta Skirata, mialatt a bal kezével felemelte Vau fejét, és jobbjával a szájához tartott egy csőröspoharat, amely energiakockákkal dúsított meleg vizet tartalmazott. Mird kicsivel odébb mozdult, hogy helyet adjon, de továbbra is végignyúlt Vau oldala mellett. Skirata megcsóválta a fejét, és felmordult: – Idd meg, Walon, vagy úgy fogom felmelegíteni a beleidet, hogy ledugom a torkodon a sugárvetőmet, és meghúzom a billentyűt!

Vau köhögött, amivel finom permetet köpött Skirata arcába, aztán erőlködve megszólalt:

– Mindenkinek... elmondom... hogy milyen puhány chakaar lettél...

A jelekből ítélve a helyzetfelismerő képessége remekül működött. Semmi zagyválás. Skirata gondolatban lehúzott még egy tünetet az ellenőrizendő dolgok listájáról.

– Érzel valamilyen sérülést? – kérdezte.

– Semmit... te pocsékabbul nézel ki... mint én – felelte Vau.

– Jó, jó, csak gyerünk tovább! – hadarta Skirata, és néhány kortynyi vizet öntött Vau szájába. – Ezt most szépen nyeld le!

– Szólsz a deltásoknak? – kérdezte erőtlenül Vau.

– Aha... persze – hümmögte Skirata. Néhány dolog azért Vau mellett szólt: például, a fiai betegre aggódták magukat miatta, és meg kellett tudniuk, hogy megmenekült. – Elintézem. Most pedig áruld el, hogy mi a shab ért annyit, hogy kis híján halálra fagytál érte?

– Mi a shab ért annyit – morogta rekedtes hangon Vau hogy majdnem belehaltál, hogy megments?

– Meg akartam szerezni a páncélodat – felelte a vállát vonogatva Skirata. – A jelekből ítélve jobban véd a környezettől, mint az enyém. Még egy sarlacc beleiben is életben maradnál benne.

Vau elmosolyodott, ami ritkán esett meg vele. A szájában teljesen szabályos, hófehér fogak sorakoztak, amelyek látványosan bizonyították, hogy gyerekkorában egészséges körülmények között élt, és bőven jutott neki ennivaló.

– A birgaan... – nyögte ki erőlködve nézz bele!

Ebben a pillanatban Ordo jelentkezett a belső adó-vevőn:

– A találkozási pont felé tartunk, Kal’buir. Tájékoztattam Jusik tábornokot, hogy a fedélzetre vettük Vaut.

– Derék kölyök – dicsérte Skirata.

– Derék kölyök – visszhangozta Vau, és megkérdezte: – Menynyit fizettél ezért a gépért?

– Hallgass, és igyál!

Skirata előbb belekényszerített hárompohárnyi energiakockával dúsított vizet Vauba, aztán engedett az ösztönös kíváncsiságának, amelynek hatására megfeledkezett a fáradt és görcsbe rándult izmaiban izzó fájdalomról. Kioldotta az összefogó zsinórt, és amikor a zsák tartalma a kabin padlójára ömlött, csupán egyetlen szót tudott kinyögni:

– Wayii...

Vau köhögésre emlékeztető károgást hallatott, ami nála alighanem a nevetésnek felelt meg – nem sok gyakorlata volt az ilyesmiben. Skiratát teljesen lenyűgözte az értéktárgyak áradata, annyira, hogy a keze remegett, mialatt kikapcsolta a hátizsák különféle zsebeinek csatjait. Az újabb kincshalmok láttán már megszólalni sem tudott. Letérdelt a padlóra, és bár a bokájába éktelen fájdalom hasított, annyira lefoglalta a látvány, hogy eszébe sem jutott fájdalomcsillapítót keresni.

Egy vagyon hevert előtte. Egy hatalmas vagyon. Több százezer kredit értékű. Tétova mozdulattal kinyújtotta a kezét, és óvatosan kotorászott a kincsek között. Nem is... több millió...

Szinte gondolkodás nélkül elkezdte felleltározni a zsákmányt. A régi szokások nehezen vesztek ki. Amikor hátrapillantott a válla felett, azt látta, hogy Vau őt figyeli, a szemhéjait félig leeresztve, mintha éppen elszundítana. Mird éberen őrködött, időről időre szusszantott egyet.

– A belső zsebek tartalmát kivéve – mondta halkan Vau –, az egészet neked adom.

– Hogy érted azt, hogy nekem adod? – kérdezte megrökönyödve Skirata.

– Nem vagyok tolvaj – válaszolta Vau. – Nekem csak az kell, ami minden jog szerint engem illet. A többi... adomány a titkos Jóléti alapítványodhoz.

– Walon – mondta csendesen Skirata –, ez itt legalább negyven-millió kredit! – Akármennyire elkábult is, össze tudta szedni magát annyira, hogy elvégezzen egy gyors értékbecslést. – Majdnem meghaltál, hogy megszerezhesd.

Biztos, hogy ezt akarod? Valószínűleg még sokkos állapotban vagy. Inkább...

– Biztos – vágott közbe Vau.

– Biztos?

– Teljesen biztos.

– A fiúknak loptad? Walon, ez...

– Azért loptam, hogy fedezzem a shebsemet – szólt közbe ismét Vau.

Skirata bólintott, és hirtelen képtelen volt tovább Vau szemébe nézni.

– Hát persze... – motyogta megrendülten.

– Ha csak a Vau család értékei tűntek volna el... hamar leszűkülne a gyanúsítottak névsora – magyarázta Vau, közben a kezébe vette a poharat, és sikerült a szájába préselnie annak rövid csőrét. Sok víz mellé ment, de ezt egyikük sem bánta. Az önálló mozgás arra utalt, hogy kezdi visszanyerni az erejét. – Úgy intéztem – folytatta –, hogy közönséges, ódivatú betörésnek tűnjön.

– Az apád akkor sem férkőzhetne a közeledbe, ha rájönne, hogy te voltál – jegyezte meg Skirata.

Egy vallomás erre a napra szemlátomást elég volt Vaunak, vagy inkább sok is. Szemmel láthatóan nem dühös lett, hanem zavarba jött. Krákogott egyet, és megkérdezte:

– Mondd csak, Kal, amikor döglött borratokon és bogyókon éltél, és a munkásosztály mártírját játszottad, senki sem tanított meg arra, hogyan kell profi módon lopni?

Vaunak rendszerint nem kellett sokat tennie ahhoz, hogy az őrjöngésig feldühítse Skiratát – általában elég volt annyi, hogy lélegzett. Ezúttal azonban Skirata csak ott térdelt a kabin közepén, mélyen lehajtotta a fejét, és küszködve próbálta megtalálni a megfelelő szavakat, hogy elmondja Vaunak: mennyire megrendítette ez a nagylelkűség.

– Köszönöm... – mondta végül, mialatt tétován megtapogatott egy látványosan csillogó aurodium-rudat. – Köszönöm, ner vod...

Ner vod... Mindeddig csakis kegyetlenül gúnyos hangsúllyal nevezte Vaut a testvérének. A negyvenmillió kredit messzire sodorta Kal Skiratát.

– De ne feledkezz meg az embereimről, Kal! – intette őt Vau.

– Ha segítségre szorulnak, amikor eljön a perc... elvárom, hogy megkapják.

– Walon, ez az összes klóné, aki segítségre szorul – jelentette ki már-már ünnepélyes hanghordozással Skirata. – Nem csak az én fiaimé. Ha módomban állna, kivásárolnám mind a hárommilliót.

– Azt hiszem, értjük egymást – állapította meg Vau.

– Ráállítom Ordót, hogy készítsen leltárt – közölte Skirata.

– Ért hozzá.

Az Aay’han fedélzetén egy morzsányi ennivaló sem akadt, de... gazdagok voltak. Vagy legalábbis, immár biztos pénzalapot kapott Skiratának az a gyorsan kibontakozó terve, amelyet arról szövögetett, hogy biztosítja a klónok jövőjét – a saját klónjaiét, Vau klónjaiét, az összes shabla klónét, aki egyszer kikerül a Nagy Hadseregből.

Ordo a kezelőasztalnál ült az orvosi kabinban, Skirata mellett, és a kézi számítógépét bökdösve, a homlokát ráncolva vizsgálta a zsákmányt.

– Mondd csak, Kal, te voltaképpen a Mandalore újjászületését készíted elő? – kérdezte váratlanul Vau.

Skirata maga is kezdte valami ilyesminek érezni az egészet.

Valójában nem gondolkodott ennyire előre.

– Nem is tudom – vallotta be a fejét csóválva –, de ha létrehozok nekik egy menedéket, az akár a Mandalore-on is lehet.

– Aha... – dünnyögte Vau – akár ott is.

Mird, mialatt továbbra is úgy borult Vaura, mint egy rosszul szabott bunda, a jobb szemét folyton Ordón tartotta, a balt szorosan lehunyta. Ordo sosem felejtette el, hogy annak idején Vau ráuszította Mirdet, és úgy tűnt, Mird sem felejtette el, hogy Ordo a homlokának szegezte a sugárvetőjét. A strill halk mordulásokat hallatott, alighanem megnyugtatta a tény, hogy Ordo mindkét kezét lefoglalja a rablásból származó kincsek vizsgálata.

Ordo elővett az egyik övtáskájából egy színképelemző szenzort, végigpásztázott a sugárral néhány drágakövön, majd buzgón feljegyezte az összetételüket és a súlyukat a kézi számítógépébe. Mialatt elmélyülten összpontosítva gépelt, úgy nézett ki, mint egy állig felfegyverzett könyvelő.

Skirata izgatottan várakozott. A zsák tartalmában szép számmal akadtak felbecsülhetetlen értékű műkincsek.

– Ősi beshavo szentkép – közölte Ordo, és felmutatott egy aranyszegélyes, időtől megsárgult pergamendarabkát. – A gyűjtők boldogan lelőnék érte az anyjukat. Egymást biztosan le is lőtték érte. Remélem, Kal’buir, ismer egy megbízható orgazdát a műkincspiacon, mert szükségünk lesz rá, az biztos.

– A műkincsek és általában a szépművészet – felelte Skirata, és majdnem felröhögött – az én természetes közegem.

– Te egy kulturálatlan vadember vagy! – förmedt rá Vau. – De megmentetted a shebsemet. Gyere csak, Ordo, segíts már egy kicsit! Az egyik övtáskámat...

– Pihennie kell, őrmester – szólt közbe aggodalmasan Ordo.

– Nyissátok ki ezt a táskát! – parancsolt rá Vau. – Gyerünk!

Skirata segített neki, aztán Vau kotorászott egy darabig, majd kiemelt egy arany melltűt, amelyet három szögletes metszésű, világoskék ékkő díszített: egy megdöbbentően nagy és két kisebb. Egy egész tetőtéri lakosztályt kaphatott volna érte a Republica 500-ban. Skirata még sosem látott ehhez fogható ékszert.

– Az anyám csecsebecséje. Shoroni zafírok – közölte Vau, és odadobta Ordónak, aki fél kézzel elkapta. – Add oda annak a csinos barátnődnek, százados! Megérdemli.

Ordo megrökönyödve bámulta a drágaköveket, valószínűleg most látott először ilyesmit. Vaut szemmel láthatóan nem hatotta meg a vagyon látványa – Skirata úgy sejtette, hogy talán azok, akik beleszületnek a gazdagságba, nem is tudják igazán értékelni azt.

Ordo megvizsgálta a szenzorral a zafírokat – a méreteiket, a tisztaságukat, a fénytörésüket és a sűrűségüket majd az adatokat begépelte a kézi számítógépébe.

– Körülbelül száznegyvenhárom karát – közölte végül, és továbbra is úgy fürkészte a köveket, mintha attól tartott volna, hogy felrobbannak. – A foglalatlan, csiszolt kövek jelenlegi piaci értéke tízmillió kredit. Csakhogy az a maga öröksége – tette hozzá, bár érdekes módon amiatt nem tiltakozott, hogy az ékszer lopott. – Túl értékes, attól tartok.

– Tartsd csak meg! – felelte Vau. – Nagy örömet okoz számomra a tudat, hogy Vau mama többé nem viselheti, és hogy egy nála sokkal tisztességesebb, rendes nőé lett.

A kijelentés lehetett volna szégyenkezéssel vegyes kérkedés is, de Skirata érezte, hogy Vau valóban meg akarja fosztani gyűlölt szüleit a kedvenc értéktárgyaiktól. Vau önkéntes árva volt, ellentétben ővele, aki mindennél többre tartotta a családot. Igyekezett a lehető legjobb apja lenni olyan gyermekeknek, akik úgy nőttek fel, hogy sosem tapasztalták meg az anyai ölelés melegét.

Ordo, mint már oly sokszor, megint megtanította őt valamire. A kölyök tele volt meglepetésekkel.

– Ez rendkívül nagylelkű ajándék, Vau őrmester – felelte Ordo, és a belső zsebébe süllyesztette az ékszert. Tudott ő úriemberként is viselkedni, pontosan úgy, ahogyan Skirata tanította. – Köszönöm. Biztosíthatom, hogy a leendő tulajdonosa nagy becsben fogja tartani.

A tárgyak leltárba vétele még egy órát vett igénybe, és néhánynak nem sikerült meghatározni az értékét. A végösszeg elérte az 53,5 millió kreditet, a shoroni zafírok nélkül. És a vagyon fele névtelen kötvényekben volt, amelyeket bárhol kreditekre lehetett váltani.

Mialatt Vau aludt, és Ordo a hajót felügyelte, Skirata még egy darabig a zsákmányt szemlélte, közben elképzelte a biztonságos Menedéket, a menekülési útvonalat és az új életet, amelyet megvásárolhat azoknak a klónoknak, akik úgy döntenek, hogy kilépnek a Köztársaság szolgálatából.

Nem arra készült, hogy dezertőröket támogasson, hanem rabszolgákat akart felszabadítani. Olyan katonákat, akik nem önként jelentkeztek, nem tettek esküt, és nem írtak alá semmiféle szerződést. Végül az éberen őrködő Mird felügyeletére bízta a mély álomba merült Vaut, előrement a pilótafülkébe, és letelepedett Ordo mellé.

Ordo felmutatta az ékköves melltűt.

– Ezt nézze meg! Ebben a fényben zöldre változnak! – mondta elámulva, és úgy tűnt, a jelenség jobban lenyűgözi, mint az ékszer értéke. – Mit csináljak én ezzel, Kal’buir?

– Azt, amit Vau mondott – felelte a vállát vonogatva Skirata.

– Add oda Besanynak!

– De hát ez lopott! – tiltakozott Ordo. – Ezzel bemocskolnám őt!

– Majd kitalálok valamit...

– Ha eladnám, vehetnék az árán rengeteg földet, amelyen felépíthetnék egy biztonságos bázist. Vau vajon megsértődne?

– Addig nem, amíg ez a csecsebecse nem kerül vissza Vau mamához – vélekedett a fejét ingatva Skirata.

– Milyen szörnyű, hogy egyesek ennyire utálják a szüleiket – mondta csendesen Ordo. – Bár a szülők néha megdöbbentő dolgokat művelnek a gyerekeikkel, nem igaz? Mint például szegény Etainnel tették. Odaadták néhány vadidegennek. – Ordo sajnálta a Jediket, a beszélgetések során újra és újra felvetette ezt a témát. – Én szerencsés vagyok, hogy rám talált egy apa, akinek kellettem. Mindannyian azok vagyunk.

Netán azt hiszi, hogy rossz apja voltam a saját gyermekeimnek? – tépelődött magában Skirata. – Sosem említette.

– Gyilkolnék értetek, fiam – válaszolta szintén fojtott hangon.

– Ez ilyen egyszerű.

Mindig is tudta, hogy Ordo derék kölyök. Csodálatos kölyök. Tessék, csak átfutotta a kézikönyvet, majd a megérzéseire hallgatva elboldogult egy teljesen ismeretlen csillaghajóval, sőt végrehajtott vele egy nem éppen könnyű mentést, aztán leült, és leltárt készített egy halom értéktárgyról. Skirata pillanatnyilag megszólalni sem tudott a büszkeségtől és a túláradó atyai szeretettől, így csak oldalra hajolt, és megölelte a klónt. Ordo önmagával elégedetten kacsintott egyet, és megragadta az őrmester karját.

Skirata áldásnak tartotta az apaságot. Szilárdan hitte, hogy Darman számára is áldás lesz, amikor eljön az idő, hogy tudomást szerezzen róla. És ő egy csapásra elég gazdag lett ahhoz, hogy tisztességes jövőt biztosítson nekik.

Ám a jövő a mandaloriak számára tünékeny valaminek számított. A harcosok sosem tudhatták, hogy mit hoz a holnap, és mando’a nyelven ez a szó – vencuyot – inkább egyfajta derűs bizalmat jelentett, semmint időegységet. A Venku kellemes csengésű, jó név lett volna bármelyik mandalori fiúnak. Az őrmester biztosan érezte, hogy remekül illene Darman és Etain fiához...

Venku... igen... Venku. Ez az! Venku!

– Hivatalosan sosem fogadtalak titeket örökbe – szólalt meg ismét. Ez a dolog már nyugtalanította egy ideje, mióta kezdett hinni abban, hogy a háborúnak egyszer vége lesz. – Egyikőtöket sem.

– Számít az? – kérdezte csodálkozva Ordo.

Skirata most már úgy érezte, hogy számít, nagyon is számít. Egyetlen mando’ad sem kifogásolta volna a közte és a fiai között kialakult kapcsolatot, ami pedig a Köztársaságot illette, az még csak emberi lénynek sem tartotta a klónokat, míg az ő terve arra, hogy normális jövőt biztosítson nekik, egyre határozottabb alakot öltött. És a rövid üzenettől, amelyet Lama Su küldött Palpatine-nak, és amelyet véletlenül fedeztek fel, hirtelen minden felgyorsult.

– Igen, fiam – felelte, azzal megszorította Ordo karját, és elmondta a rövid, cikornyáktól mentes szöveget: – Ni kyr’tayl gai sa’ad, Ordo.

Ennyi kellett. Ennyi kellett, hogy egy gyermek új szülőket kapjon. A mandaloriaknál az örökbefogadás mindennaposnak számított. A vérségi viszonyok csupán az orvosi adatok közé tartoztak.

Ordo meredten nézte a kettejük egymásba kulcsolódó kezét, majd halkan megszólalt:

– A fia voltam azóta, hogy megmentette az életemet, buir.

– Azt hiszem, ti mentettetek meg engem – válaszolta Skirata.

– Belegondolni sem merek, hogy nélkületek hol lennék.

Skirata immár szorgalmasan szidta magát, amiért nem tette meg korábban ezt az utolsó lépést a teljes elkötelezettség felé, és most elkezdett idegeskedni a másik öt nullás miatt, akik szétszóródtak a Galaxisban. A lelki szemeivel néha azoknak az apró, kétéves gyermekeknek látta őket, akikre kivégzés várt, mert nem feleltek meg a kaminóiak elvárásainak. Engedetlenek, zavart elméjűek, selejtesek, deviánsok – ilyeneket mondtak rájuk.

És még az aruetiise gondolja úgy, hogy a mandaloriak vadállatok, mi? – bosszankodott magában Skirata.

A Galaxisban hemzsegtek az álszent képmutatók.

Negyedik fejezet

„E49D139.41-es dekrétum

Minden nem katonai klónozás tiltott tevékenységnek minősül, míg a katonai klónozás a Köztársaság által felhatalmazott létesítményekre korlátozódik, jelenleg azokra, amelyeket a Kamino kormánya működtet, továbbá másokra, amelyeket a Köztársaság kijelöl most vagy bármikor a háború alatt. Ez a tiltás vonatkozik a klónozó felszerelések forgalmazására; klónozó technikusok, génsebészek alkalmazására, amennyiben a munka célja értelmes lények klónjainak előállítása; valamint értelmes lények klónjainak vásárlására is. Mentességet kap: a Khomm, a Lur, a Columns és az Arkania, ahol a gyógyító célú klónozás tovább folytatódhat, a megfelelő engedélyek beszerzését követően. ”

Szenátusi jegyzőkönyvi részlet, Köztársasági Törvényszemle

Gaftikar, az Eyat felé vezető út,

473 nappal a geonosisi csata után

– Szóval, mi a stratégiánk? – kérdezte Darman a gyíktól. – Hogyan tervezitek a hatalomátvételt?

Kal őrmester arra tanította őt és a társait, hogy ha a helyiekkel együttműködve kell elvégezniük egy munkát, akkor ne a Köztársaság módszereit alkalmazzák. Atin a marit és Darman mellett baktatott, mindkét kezét a zsebében tartva. Egyetlen apró nyom sem árulta el, hogy könnyű páncélzatot visel az A’dentől kapott munkásruha alatt. Reggel óta esett az eső. Az erdőben kanyargó utat kisebb-nagyobb tócsákkal teli, vastag sár borította, de az eső legalább magyarázattal szolgált arra, hogy miért húzzák mélyen az arcukba a köpenyük csuklyáját. Atin napszemüveget viselt, az állán kétnapos, erős borosta sötétlett. Néhány futó pillantással kevesen vették volna észre, hogy ő és Darman ugyanúgy néznek ki.

– Először is, bevesszük Eyatot – válaszolta a Cebz nevű gyík. A nőnemű marit álla alatti taréj vörösben játszott, ami valószínűleg azt jelentette, hogy ő a domináns egy csapatban, és az alacsonyabb rangú gyíkok kötelesek engedelmeskedni a parancsainak. A testéből szétmorzsolódott falevelek illata áradt, és a mellkasa előtt keresztbe vetve egy félelmetes SoroSuub sugárvetőt hordozott.

– A fővárosra összpontosítjuk erőinket, és ha azt elfoglaljuk, a tartományi kormányok nem sokáig fognak kitartani. Sorban megszerezzük a nagyobb városokat, aztán a kisebbeket, és így tovább. Jelentős a létszámfölényünk, ami mindenképpen mellettünk szól.

– Azt hiszem, a főkancellárunknak meg kellene hallgatnia titeket – dörmögte Atin inkább csak saját magának, semmint a maritnak. – ő egyszerre akar harcolni mindenütt, hogy senki ne érezze úgy, hogy kimarad a háborúból.

– Mi így építkezünk, egyesével, sorról sorra – magyarázta Cebz –, és a bontást is így végezzük.

Járás közben a farkával egyensúlyozott, ami halk suhogással lendült jobbra-balra.

– Tudtok hangtalanul lopakodni? – érdeklődött Darman.

Cebz mereven hátranyújtotta a farkát, lejjebb eresztette a testét, és immár hangtalanul osont előre.

– Íme, igen – mondta aztán büszkén.

– Szóval, ti építettétek itt a városokat.

– Így van, bérmunkában – válaszolta Cebz.

– De nincs beleszólásotok a kormányzásba – tette hozzá Darman.

– Pontosan. Továbbá, nekünk nem fizetnek annyit, mint az embereknek. Nem lakhatunk azokban a szép házakban, amelyeket mi építettünk – sorolta panaszait a marit. – Ha a beleszólás azt jelenti, hogy mindez megváltozik, akkor igen, bele akarunk szólni a kormányzásba. A másik bajtársatok, aki szoknyát viselt, nagyon mérges volt mindezek miatt.

– Az első mélységi felderítő? – kérdezte Darman. – A... hát igen, elhiszem, hogy ez dühítette Alfa-30-ast.

– Ti megértetek minket – folytatta Cebz. – Nektek sincsenek jogaitok. Ha engem kérdeztek, szerintem őrültséget csinál az, aki felállít egy hadsereget, aztán nem gondoskodik róla, hogy a katonák jól érezzék magukat. A vége az lesz, hogy a vezéreik ellen fordulnak.

Atin köhécselt egyet, és gyorsan témát váltott:

– Nagyon jól beszélitek a közös nyelvet.

– A megrendelők nyelvét megtanulni mindig kifizetődő – válaszolta a marit.

A következő pillanatban teljesen váratlanul megállt, és mozdulatlanná dermedt. Darman és Atin az ösztöneik parancsára leguggolt, és előkapták az oldalfegyverüket. Cebz értetlenül nézett rájuk, és megkérdezte:

– Mi a baj?

– Hirtelen megálltál – suttogta Darman, és megint nagyon hiányoztak neki a sisakszenzorai. – Ellenséget látsz?

– Dehogy! Csupán arról van szó, hogy eddig jöhettem – magyarázta Cebz. – Közel járunk a városhoz. A maritok feltűnőek. A fejünket még eltakarhatjuk, de a farkunkat nagyon nehezen. Sok szerencsét! – búcsúzott, azzal megfordult, és elindult vissza, a tábor felé.

Darman olvasta a Nagy Hadsereg kézikönyveiben, hogy a hüllőfajok képesek szempillantás alatt megdermedni, aztán ugyanilyen gyorsan mozgásba lendülni, de ez a tudat nem akadályozta meg abban, hogy mindannyiszor megriadjon, valahányszor ilyesmit tapasztalt. Atin elnézett Cebz után, aztán a társához fordult.

– Csak egy első felderítés, rendben? – mondta fojtott hangon. – Esetleg szerzünk egy járművet. Csak felmérjük a helyet. Csupán körülnézünk. – ígérem – fogadkozott Darman. A zsebében hamis iratok és kreditek lapultak, míg a kézi számítógépén tárolta a város térképét, valamint az épületek tervrajzait, amelyeket a maritoktól kaptak. – Megnézzük, hogy változott-e valami azóta, hogy utoljára frissítették az adatokat. Megnézzük, hogy törvényesen milyen mélyre hatolhatunk be a kormányzati komplexumba.

Amikor megpillantotta a várost, először az tűnt fel neki, hogy milyen határozott a széle. Nem vették körül egyre sűrűbb és magasabb külvárosok. Ha nem látta volna a határon álló épületek körvonalait, az egészet egyetlen hatalmas bástyának hihette volna. Kevés jármű érkezett és távozott, és ezek szinte kivétel nélkül nagyméretű tehersiklók és kompok voltak. Eyat polgárai nem merészkedtek messzire a városuktól.

– Ostromállapot ez, még ha hivatalosan nem is mondják ki – állapította meg Atin. – Félnek a maritoktól.

– Akkor mivel magyarázzuk, hogy csak úgy besétálunk? – vetette fel Darman.

Atin a sugárvetőjét megveregetve válaszolt:

– Fiatalok vagyunk, kemények és őrültek.

– Nekem megfelel.

– És nem idevalósiak.

– Azért A’den említhette volna.

– Átrepültünk a terület felett – válaszolta Atin. – Mi is gondolhattunk volna rá.

– Legközelebb könnyebb lesz, ha szerzünk egy járművet.

– Bérelünk vagy veszünk?

– Eddig arra gondoltam, hogy felszabadítunk egy ládát, csakhogy ez egy kisebbfajta város, és valószínűleg komolyabban veszik a siklólopást, mint a Tripla Zérón.

– Valid be, neked valójában tetszik ez a lopás-dolog! – követelte vádló hangon Atin.

– Ez nem lopás – tiltakozott a fejét ingatva Darman. – Csupán másként intézzük a beszerzést.

Darman nem birtokolt semmit, és a többi klón sem. A kaminóiak mindent megadtak nekik, amiről úgy gondolták, hogy szükségük van rá. Amit a vagyonról tudott, azt Kal’buirtól tanulta. Aztán hirtelen belecsöppent a birtoklás világába, amikor kiszabadult a Galaxisba, amelyben a teremtmények nem csupán birtokoltak, hanem egyre többet akartak birtokolni. Többet, mint amennyire valaha is szükségük lehetett, és az egész létezésük arról szólt, hogy minél többet szerezzenek, minden létező eszköz felhasználásával.

Annak idején szépen megtanulta az elméletet, de egész más volt megtapasztalni a gyakorlatot. Örült annak, hogy kiváló felszerelése van, kényelmes szállása, annyit ehet, amennyi belefér, és nem léteztek olyan anyagi javak, amelyeknek megszerzéséért kockára tette volna az életét.

– Elgondolkodtál már azon, mi lesz azzal a négymillió kredittel, amit Kal őrmester szerzett a terroristáktól? – kérdezte Atin.

– Szerinted átadja Zey tábornoknak?

Most már az erdő határán jártak. Széles, nyílt földsáv terült el előttük, amely teljesen körülfutotta Eyatot – a város lakói felkészültek a gyíkok fogadására.

– Nem, még sosem gondoltam rá – felelte Darman.

Pillanatokkal később kiértek a fák közül, aztán úgy ballagtak a városba vezető főút felé, mint két hétköznapi, túlzottan magabiztos fiatal férfi. Hamarosan megpillantották a hírszerzési adatokban felsorolt védelmi eszközöket: a lézerágyúkkal felszerelt őrtornyokat. A maritok légiereje néhány siklóból állt. Eyat lakói egyszerű gyalogostámadás visszaverésére készültek. Nem számítottak a Köztársaság Nagy Hadseregére, és nem lehetett látni a szeparatista szövetségesek jelenlétére utaló nyomokat – ha egyáltalán állomásoztak itt szeparatisták.

Darman és Atin vagy öt perce ballagott a város irányába, amikor egy tehersikló letért az útról, odaszáguldott hozzájuk, és megállt mellettük. A vezetője, egy középkorú, szakállas férfi kidugta a fejét a fülkéből, és rájuk rivallt:

– Elment az eszetek? Nem sétálhattok a városon kívül!

Hogy kerültök ide?

Darman könnyűszerrel felvette a szerepet. Rántott egyet a vállán, és közönyösen válaszolt:

– Pár kilométerre innen lerobbant a siklónk.

– Szálljatok be! – kurjantott a férfi a gép hátsó részére mutatva. – Majd a városhatáron belül kiteszlek titeket. Nem vagytok idevalósiak, mi?

– Nem. Munkát keresünk – felelte szűkszavúan Atin.

A sofőr felnyitotta a hátsó rakodónyílás zárófedelét. Atin bemászott a raktérbe, aztán megfordult, és besegítette Darmant. Röviddel azután, hogy végre helyet találtak maguknak az élelmiszerekkel teli ládák között, a sikló lassított, és egy zökkenéssel megállt, majd a sofőr az öklével megdöngette a válaszfalat.

Darman kihajolt a rakodónyíláson, és meglepetten látta, hogy már Eyat határán belü vannak, egy útkereszteződésnél, amelytől jobbra siklóbuszállomás terül el.

– Szálljatok ki, és sürgősen utazzatok haza, akárhol laktok is! – mondta búcsúképpen a sofőr, és megcsóválta a fejét. – A legnagyobb őrültség, amit valaha láttam...

– Köszönjük! – felelte Darman, és intett. A jármű felemelkedett, áthúzott a kereszteződésen, és hamarosan eltűnt az épületek között. Darman a társa felé fordult, és halkan megszólalt:

– At’ika, ez csupán egy próbafutam. Nézzük meg, milyen messzire jutunk ma!

Atin az adatolvasója képernyőjét tanulmányozta. Jól jött, hogy a lázadók építették Eyatot, és megtartották a terveket, nem csupán a felszíni létesítményekét, de a csatornarendszerét, az elektromos hálózatét és a szervizalagutakét is.

– Siklóbusz a városközpontba – javasolta rövid töprengés után Atin.

– És kifelé jövet szerzünk egy a városban nyilvántartott siklót – tette hozzá Darman. – Legközelebb könnyebb lesz bejönni.

A városról kiderült – ahogyan az már a Core Conveyor rakteréből is látszott hogy rendezett, szép település, ahol az emberek nyugodtan és viszonylag jól élnek. Coruscanthoz képes eltörpült a maga alacsony épületeivel és szerény lakóházaival, de Darman legalább könnyen megbirkózott a léptékekkel. Az itteni méretek a legkevésbé sem képesztették el, és nem zavarták meg. A siklóbusz ablakán át nézelődött, a fejét a páncélüvegnek támasztva, és mindenütt saját magához hasonló embereket látott.

És egy másik fajért harcolok. Gyíkokért, emberek ellen – tépelődött magában. – Kal őrmester sokszor elmondta, hogy a mandaloriakat nem érdekli, ki melyik fajhoz tartozik. A Coruscanton élő embereknek miért nem számít a tény, hogy én is ember vagyok?

Darman csupán egyetlen közösséget ismert, amelyben otthonosan érezte magát, mégpedig azt, amelyik a testvéreiből állt, illetve néhány nem-klónból, akiket a sors közéjük sodort. A Galaxis többi lakója idegen volt számára, fajtól függetlenül.

Immár kezdte érteni, hogy mit jelent az aruetiise fogalom.

– Ébresztő, Dar! – szólt rá Atin, és a nyomaték kedvéért oldalba bökte. – Leszállunk! – Visszacsúsztatta a kézi számítógépét a zsebébe, és hozzátette: – Eddig rendben vagyunk. Minden olyan, mint a tervrajzokon. Semmi sem változott.

– Hát, az építők nem jártak itt egy jó ideje, nem igaz? – dörmögte Darman. – Nem csoda, hogy semmi sem változott.

A tervrajzok szerint a Gyűlésháznak nevezett kormányzati épületben volt egy nyilvános galéria. Darman és Atin megállt a fő homlokzat előtt, a messziről jöttéktől elvárható áhítattal megcsodálták az oszlopsort, aztán, amíg menedéket kerestek a folyamatosan zuhogó eső elől, elolvasták a hatalmas, kétszárnyú bejárati ajtó mellé függesztett tájékoztatót.

– Az ülés tizennégy nulla-nullakor kezdődik – mormolta Atin.

– Most tíz negyven van.

– Üssük el valamivel az időt! – javasolta Darman.

Természetesen nem vesztegették az időt. Kényelmes iramban körbesétálták a Gyűlésházat, letettek néhány gyöngyméretű kémkamerát, és megnézték, hogy hol mennek be az épületbe az ülésekre érkező politikusok. Végül letelepedtek egy a Gyűlésházzal szemben működő vendéglőbe, és nekiláttak, hogy pukkadásig zabálják magukat, mialatt megfigyelik az érkező és távozó tehergépeket, valamint a hivatali siklókat. Darman úgy helyezkedett, hogy az oldalát mutatta az utca és az azon túli építmény felé, míg Atin az ablakkal szemben ült.

– Soha többé nem eszem húst – motyogta Atin a ritkásan csörgedező forgalmat nézve. – Soha.

– Akkor mi az ott a kezedben?

– Halpástétom – közölte Atin. – A hal nem számít.

– A hüllőhús eléggé olyan, mint a hal.

Atin lenézett a pástétomra, sóhajtott egyet, és visszarakta a tányérjára, aztán megfordult, hogy hívja a pincérdroidot. Két perccel később, amikor megérkezett a nagy halom krémes sütemény, már sokkal boldogabbnak tűnt.

Két órát kellett még várniuk.

Darman begépelte az adatolvasójába a menekülő-útvonalakkal kapcsolatos megfigyeléseit, közben elégedetten rágcsált egy darált robával és fűszerekkel megrakott péksüteményt, és azt számítgatta magában, hogy mikor lesz alkalma Etainnel beszélni. Skiratának nagyjából igaza volt: ha valaki a szeretteire összpontosított, mialatt háborúzott, az vagy megőrizte a józan eszét, vagy nem tudott odafigyelni semmire, ám ő úgy gondolta, hogy neki sikerült megtalálnia az egyensúlyt. Kapott valamit, amit várhatott, amiért élhetett, noha egyelőre elképzelni sem tudta, hogy mi lesz a hadsereggel, miután megnyerik a háborút.

– Segítenünk kell Finek, At’ika – mondta halkan.

– Úgy érted, szervezzünk meg neki egy randevút?

– Laseemának nincs egy barátnője vagy unokahúga? Nem akarom ilyennek látni Fit.

– Talán az ügynöknő...

Darman várt, szórakozottan bökdöste az adatolvasója billentyűzetét, és miután a társa nem fejezte be a mondatot, rákérdezett:

– Milyen ügynöknő?

Atin ismét a forgalmat figyelte, aztán hirtelen megdermedt, és a száját alig mozgatva, halkan suttogta:

– Ne mozdulj... ne nézz ki az ablakon... most lassan fordulj el...

– Rendben – dörmögte Darman, és engedelmeskedett.

Kezdte megutálni az álruhás műveleteket, és megint a sisakszenzorai után sóvárgott. – Mi az?

A társa ismét alig mozgatta a száját, és neki erőlködnie kellett, hogy meghallja a szavait a vendéglő háttérzajában.

– Az előbb azt hittem, hogy a saját tükörképemet látom – suttogta Atin –, de aztán eszembe jutott, hogy milyen ruhában vagyok... és hogy sebes a képem.

Beletelt néhány pillanatba, mire Darman megértette: Atin egy klónt látott, egészen közelről. Fit, Ninert és A’dent felismerte volna, és elméletileg nem voltak itt mások – leszámítva A-30-at, Sullt.

– Biztos vagy benne, hogy nem egy nullás?

– Eddig csak Jainggel és Kom’rkkal nem találkoztam, de ők még most is Grievousre vadásznak.

– Állítja Kal...

– Mit tudom én! – felelte a vállát megvonva Atin. – Szerintem nem nullás. Két méterre volt tőlem. Most már távolodik.

Darman fél percig még nem mozdult. Atin letette a süteményét, és elindult az ajtó felé, Darman a nyomába szegődött. Nem ezért jöttek Eyatba, de egy dezertőr alfás...

képtelenségnek tűnt. Jango Fett nevelte és képezte őket személyesen, és külön hangsúlyt fektetett arra, hogy tántoríthatatlanul hűségesek legyenek a Köztársasághoz. Kal őrmester ugyan azt állította, hogy Jango egy tébolyult shabuir volt, de azt is, hogy mindig tartotta magát a szerződéséhez, és ez a szerződés egy hűséges, teljességgel megbízható hadsereg megteremtéséről szólt.

Darman ennek az ellenkezőjéről is hallott már pletykákat, és a nullások eleven bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy egy klón katona is lehet ugyanolyan különc és önfejű, mint bármelyik hétköznapi ember, ám soha nem látott bizonyítékokat, amelyek alátámasztották a szóbeszédeket.

– Látod őt, At’ika? – kérdezte halkan.

A fekete bőrkabáttal borított, széles hát beleveszett a járókelők tömegébe, de a következő pillanatban mindketten meglátták a sokaságból kiemelkedő, majdnem teljesen kopasz fejet. Atin a mutatóujjával megérintette a fülét, és ezzel aktiválta az annak mélyére rejtett miniatűr adó-vevőt. Az álla alá, valamint a füle mögé ragasztott szenzorok érzékelték az agyából érkező idegimpulzusokat, amelyeket a rendszer beszédhangokká alakított és továbbított a vevőkészülékekhez. Kellett némi gyakorlás ahhoz, hogy csak gondoljanak a szavakra, de ne mondják ki őket, ám Darman hamar megszokta, és most már olyannak találta a berendezés használatát, mintha magában beszélt volna.

– Niner, itt Atin! – jelentkezett a társa. – Változik a terv. Az imént kiszúrtuk az eltűnt barátunkat.

Niner pillanatnyi késlekedés nélkül válaszolt:

– Vesszük a koordinátákat. Kell erősítés?

– Megnézzük, hová megy – felelte Atin.

– Beszéljetek Jusikkal – szólt közbe Darman. – Ha lehet, derítse ki, hogy van-e valami, amiről minket nem tájékoztattak.

– Zey maga mondta, hogy Sull eltűnt – válaszolta Niner. – Vagy pedig ez itt egy másik küldetés nyitólépése.

Ekkor A’den is közbeszólt:

– Ha az, akkor még én sem tudok róla! – közölte a rá jellemző határozottsággal.

Darmannek ez a legkevésbé sem tetszett. Valamennyi bevetéshez tengernyi adatra volt szükségük, és attól a ténytől, hogy nem tudták, hol van a többi különleges egység, az az érzése támadt, hogy szándékosan megtagadták tőlük az információkat. Ráadásul úgy tűnt, a nullások mindig hallottak mindenről, akár hivatalos, akár nem hivatalos forrásokból.

– Sokkal könnyebb dolgunk lenne a Tripla Zérón – jelentette ki Atin.

– A fickó mélységi felderítő – vetette ellen Darman. – Sehol sem lenne könnyebb.

Sull – aki a jelekből ítélve nem tűnt el, sőt a legteljesebb nyugalommal mozgott Eyatban – végigsétált egy fákkal szegélyezett sétányon, majd leballagott egy lépcsősoron. A kommandósok megszaporázták lépteiket.

Viszonylag könnyen követték a mélységi felderítőt. Ám mindketten tudták, hogy miután utolérik, nem lesz könnyű kitalálni, hogy mihez kezdjenek vele.

Találkozási pont: Mong'tar kocsma,

Bogg V, Bogden-rendszer,

473 nappal a geonosisi csata után

– Késtél – állapította meg Mereel.

– Be kellett ugranunk ennivalóért – felelte Ordo, mialatt terpeszbe lépve maga felé fordította a széket, letelepedett rá, és lekönyökölt a támlájára. – És Vau beszaladt egy bankba néhány kreditért.

– Akkor a következő kört ő fizeti – dünnyögte Mereel, majd hátradőlt, és kinyújtotta a lábát. Lepusztult, lármás kocsmában ültek, abban a típusban, amelyet ő minden látszat szerint kedvelt. Az asztal másik végét egy ember és egy droid foglalta el, mindketten a kézi számítógépükkel foglalatoskodtak. Egy ilyen helyen senki sem kapta fel a fejét két mandalori láttán, ám ez a két idegen amúgy is belemerült a saját világába. Mereel bólintott egyet, és megkérdezte: – Szóval, jól van a vén gazember? Merre jár? És Kal’buir hol van?

– A sho’sent ellenőrzi – felelte Ordo. Nem akarta kimondani a „tengeralattjáró” szót az idegenek előtt. A mando’at kevesen beszélték az aruetiise közül, így tökéletesen megfelelt afféle titkos nyelvnek. – Vau és Mird pedig őrködnek.

– Ne kapd fel a vizet, de Bard’ika azt tervezi, hogy hamarosan csatlakozik hozzánk!

Ordo fenntartotta magának a jogot, hogy aggódjon egy kicsit Jusik tábornok miatt, aki képes volt békés, bölcs Jediből szempillantás alatt olyan eszelős fenegyerekké alakulni, mint amilyen Mereel is volt. – Miért?

– Valami komoly ügyet akar megbeszélni velünk, és azt mondja, adó-vevőn nem tárgyalhatunk róla.

– Ugyanolyan őrült, mint te. Egy szép napon Zey elkapja, az biztos – jelentette ki Ordo, és egy másodpercre eltűnődött azon, hogy vajon Etain terhességéről van-e szó. A droid felé bökött a hüvelykujjával, és megjegyezte: – Azt hittem, egy életre eleged lett a bádogfickókból.

– Éppen egy lenyűgöző beszélgetést folytattunk arról – felelte Mereel –, hogy milyen lehetőségek várnának ránk a szórakoztatóiparban...

– TK-0... – mutatkozott be a droid, ami egy R2-es magasabb, páncélozott változatának tűnt – és nagyra becsült technikusom, illetve ügynököm: Gaib.

– Nagy megtiszteltetés ez nekem – mormolta Gaib anélkül, hogy elszakította volna a tekintetét az adatolvasójáról –, de ne feledd, hogy nélkülem csak egy rakás szépséges ócskavas lennél!

Ordo átváltott a sisakrádióra, és immár sokadszorra állapította meg magában, hogy az élete lényegesen könnyebb, ha sisakot visel. Az ezt követő csendben a kívülállók számára úgy tűnt, hogy a két mandalori vár valakit, méghozzá úgy, hogy mandaloriakhoz méltó módon nem a művészet és a filozófia nagy kérdéseiről vitatkoznak.

– Rendben Mer’ika – szólalt meg Ordo –, miért helyeztétek át ide a találkozási pontot, és miféle játszmát játszol a turistákkal?

Mereel elfordította a fejét, mintha a bárpultot bámulta volna, és a testvére kérdésével nem törődve beszélni kezdett:

– A bádogfickó és az üzlettársa ipari titkok és illegális felszerelések lopására szakosodott. Csúcstechnológiára hajtó ipari kémek. Nemrégiben felkérték őket, hogy keressenek valakit, aki a tilalom ellenére képes lenyomozhatatlan laboratóriumi felszereléseket szerezni és leszállítani.

Szigetelőanyagokat, tartályokat, sterilszoba-rendszereket, továbbá specialista droidokat, amik összeszerelik és működtetik a holmit. Készpénzzel fizettek, és sehol semmi feljegyzés.

– Ko Sai?

– Gondolom...

– Hol?

– Dorumaa, a Középső Gyűrű egyik trópusi üdülőhelye – válaszolta Mereel.

Ordo aktiválta a planetáris adatbázisát, szemügyre vette a sisaklemezén végiggördülő adatokat, és megállapította:

– Víz... mindenütt víz...

– Hatalmas óceánok, java részben felderítetlenek – felelte Mereel. – És ez valószínűleg így is marad egy darabig, mert csodás tengeri élővilág jött létre a jégtakaróból, miután kiolvasztották azt a bolygót. Trópusi vakációk. Nincs ipar, sem mezőgazdaság. De az illegális laborfelszerelés oda tartott.

– Sai új kutatóközpontot épített – összegezte Ordo. – Ki pénzeli?

– Azt egyelőre nem tudjuk – válaszolta Mereel. – Rendben, vegyük végig. A kaminói csatában a szeparatisták megugrasztják Sai-t. Addigra már kiszedte a fontos anyagokat Tipoca hálózatából. Elmenekült, és a Vaynain kötött ki. – Összefonta a két karját a mellkasa előtt, és a másik irányba fordította a fejét, vagyis úgy tett, mintha mélységesen unatkozna. – A Vaynairól visszakanyarodott a szeparatista űrbe, az utolsó helyre, amire bárki számított volna, aztán elindult a Cularin-rendszerbe, egészen pontosan a Dorumaára.

– Bizonyíték?

– Az én bádoghaverom szállíttatta a cuccot az itteni teherkikötőbe – magyarázta Mereel. – A fiú imád némi biztosítékot beszerezni, nehogy valamelyik ügyfele fizetés nélkül lelépjen. Utánanézett a repülési terveknek, és kiderült, hogy a felszerelés néhány kitérő után a Dorumaára került.

– És miért mesélte el neked? – vetette fel Ordo.

– Megbíztam, hogy szerezzen be ezt-azt – felelte Mereel. – Egykét löveget meg néhány apróságot, amitől a tengeralattjárónk még gyorsabban megy.

– Ezeket egy rakás csavargótól is megvehetted volna.

– De azok még sosem üzleteltek az Arkaniával – válaszolt Mereel, és érződött a hangjából, hogy mosolyog.

Ordo csodálattal adózott a társa azon képességének, amellyel átszűrte az adatokat. A kockázatvállalásra hajlamosító gének Me-reelben jobban kifejeződtek, mint az átlagos klónokban, és ha egyszer szagot kapott, meglepően türelmes konokságról tett tanúbizonyságot. Még Mird is vehetett volna tőle néhány leckét.

– Szóval, ki kell vernünk valakiből a helyszínt – állapította meg Ordo.

– Amint megtalálom a pilótát, aki leszállította a felszerelést – dörmögte Mereel. – Egyelőre senki sem beszélt. De nem számít, hogy milyen szorosan zárják össze a szájukat, előbb vagy utóbb valaki elkotyog valamit. Egy részletet, egy szót... valami mindig kicsúszik.

Előbb vagy utóbb – ez volt a probléma, mint mindig. Az idő ellenük dolgozott. Ko Sai-ra nem csak a szeparatisták vadásztak. A kaminóiaknak tudniuk kellett, hogy Sai ellopta az adataikat, mert ha Mereel megtudta, hogy hiányoznak, akkor erre nekik már egy éve rá kellett jönniük. De nem merték elmondani a Köztársaságnak, a legnagyobb vásárlójuknak, hogy bajban vannak. Csendesen, minden hűhó nélkül akarták visszaszerezni Sai-t. Ha volt egy kevés eszük, fejvadászokat is felbéreltek. Az egész gazdaságuk függött az ügytől.

Ezen felül a kaminóiak legfőbb vetélytársai, az arkaniaiak is tudták, hogy Sai eltűnt. Mindenki tudta, aki számított. A pletykákat lehetetlen lett volna kordában tartani ebben az iparágban. A tilalom miatt a klónozás föld alatti tevékenység lett, és számtalan vállalat szerette volna beállítani a csapatába a csúcsfejet. Mindezek miatt Ordo biztosra vette, hogy a nullásoknak tucatnyi üldözőt kell félrelökniük az útjukból, ha a falka élén akarnak maradni.

– Ezek szerint legalább három társaság elől menekül – mondta végül. – Ez maga lesz az őrület. Mit gondolsz, Lama Su kifogásnak használja fel a jelenlegi szerződés lejártát ahhoz, hogy palástolja a tényt, hogy elvesztették Sai adatait, és most eljött a válságos pillanat? Az eltűnt anyagok mennyire kellenek a gyártáshoz?

– Nem tudom és nem is érdekel – közölte Mereel –, mindaddig, amíg megmarkolom Sai vézna, szürke nyakát, és ő átadja nekünk mindazt, ami ahhoz kell, hogy te, én meg az összes vode hosszú életet éljünk.

TK-0 oldalba bökte Meredt, és megkérdezte:

– Untatunk titeket? Nagyon csendesek vagytok...

– Meditálunk – válaszolta Mereel –, tudod, mi, mando’ade szellemi lények vagyunk. Folyton a mandával társalgunk.

– Még én is éreztem innen – dünnyögte szenvtelen képet vágva Gaib. – Mikor kapjuk meg a pénzt?

Mereel kicsapott két ötvenezer kredites lapot az asztalra, és kijelentette:

– Megtarthatjátok a visszajárót, ha előkerítitek nekem azt a pilótát, aki leszállította a cuccot a Dorumaára.

– Az arkaniaiak talán többet fizetnének...

– De nem annyit, amennyit a kaminóiak.

– Ezek szerint nekik dolgoztok?

– Nézd... – mondta Mereel, és Ordo megfeszítette az izmait, mert a testvére azon a hangon beszélt, amelyen akkor szokott, amikor készült igen vékony jégre korcsolyázni a puszta izgalom kedvéért. Mereel volt az, aki imádott kötéllel leereszkedni Tipocaváros legmagasabb pontjáról, még ha többször is összetörte magát a mutatvány közben. – Csak a kaminóiak klónozhatnak legálisan. Számukra mindenki chakaar, aki az üzleti érdekeiket veszélyezteti. Világos?

– Nemigazán...

Mereel kétségbeesést színlelve, mélyet sóhajtott. Ordo pedig felkészült, hogy szükség esetén egy fülsüketítő, magas frekvenciájú sípolással elhallgattassa a társát.

– Rendben, köztársasági ügynökök vagyunk – mondta végül fáradtan Mereel. – Szétzúzzuk az illegális klónozást, akárhol bukkanjunk rá. Mert a mando’ade törődnek a törvénnyel és a renddel.

Egy szép napon kiverem belőled az osikot, Mer’ika – mérgelődött magában Ordo. – Ne csináld ezt velem!

– A perc aligha felel meg arra – szólt közbe TK-0 –, hogy úgy viselkedjünk, mint az organikusok, nem igaz? Én csupán kérdeztem valamit. Nekem az is megfelel, ha a Kaminóval üzleteltek.

Azt hiszem, ideje, hogy összeszedd magad – szólt oda Ordo a férfinak –, tekintve, hogy te vagy TK-0 technikusa.

– Keressétek meg nekem a pilótát, aki megtette az út utolsó szakaszát – mondta Mereel, azzal felkapta az egyik kreditlapot, megpörgette az ujjai között, és eltüntette a karpáncélja alatt –, és mondjátok meg neki, hogy őt is megfizetem, ha beszél. Semmi megtorlás. A pilóta nem bűnös semmiben. Vettétek? Ez a Köztársaság problémája, nem a miénk.

– Rendben, elintézzük – közölte kurtán a droid.

– És addigra, mire befejezem a hajóm átalakítását – tette hozzá Mereel.

– Ööö... várjunk egy kicsit! – szólt közbe Gaib.

– Negyvennyolc standard óra – folytatta Mereel, közben felállította a másik kreditlapot, és átpöckölte Gaibnek, aki figyelemre méltó ügyességgel elkapta. – Itt találkozunk. A pilóta neve és tartózkodási helye.

– Ne hallgassatok a bádoghaverre, megcsináljuk! Bízzatok bennünk! – jelentette ki Gaib, és egy hordozható kreditvizsgálóval ellenőrizte a plasztiklapot.

– Bízom bennetek – válaszolta Mereel, mialatt lassan, nyomatékosan megveregette TK-0 duracél burkolatát, ami zengő kongással válaszolt. – Én mindig mindenkiben megbízom.

Ordo átváltott az adó-vevőre, és rászólt a társára:

– Nagyon előreszaladtál, ner vod...

Gaib felállt, hogy távozzon, a droid elgurult az asztaltól.

Ordo arra gondolt, hogy csak az időt vesztegetik, és hogy a jelekből ítélve minden egyes napon egy-egy újabb érdekelt fél száll be a Ko Sai után folytatott hajtóvadászatba.

De Sai kinek dolgozik? Kitől kapja a pénzt?

Ha a kaminóiak nem találnak senkit, akit a főkutatójuk helyére állíthatnak, és a Köztársaság nem fizeti ki a következő részletet, számos vállalkozó várja, hogy betöltse a rést...

– Húha! – szólalt meg váratlanul TK-0, és 180 fokkal elforgatta a fejét, hogy a bejáratra irányítsa a fotoreceptorait.

– Még több belőletek? Mi van, valahol kinyitottak egy mandaloriakkal teli raktárt?

Ordo és Mereel is a bejárat felé fordult. Skirata közelgett valakivel, aki az apja, Munin páncélzatát viselte.

– Aha, ez Bard’ika – állapította meg Mereel. – Nem tudom megakadályozni, hogy eljöjjön.

Bardan Jusik Jedi-tábornok nem csupán együttérzést és szeretetét tanúsított a különleges egységek katonái iránt, hanem beilleszkedett közéjük, a csapat tagja lett. Boldogan hordta azt a mandalori páncélt, amit Skirata adott neki kölcsön, hogy az unokaöccsének álcázzák őt a jabiimi terrorsejt elleni akció során. Jól tette, hogy mandalori páncélban állított be a kocsmába, és nem a Jedik hagyományos ruházatában, noha ma már nem csinál titkot abból, hogy rajong ezért a szerelésért.

– Vod – mondta Jusik, miután levette a sisakját.

Előrenyújtotta a jobbját, majd ő és Mereel a mandaloriak módján, a másik alkarját megmarkolva üdvözölték egymást. Kócos, szőke hajára most is ráfért volna egy alapos vágás, de legalább a szakállát megnyírta. Ordóval is kezet fogott, és bejelentette: – Most igazán beszélnünk kell!

Eyat, Gaftikar,

473 nappal a geonosisi csata után

Az eső elállt, és kisütött a nap, ami komoly gondot jelentett. Darman és Atin immár nem viselhették fejükön a csuklyát, mialatt kitartóan követték A-30 mélységi felderítőt.

Sull fürge léptekkel tartott északnak. Kétszer is megáll, hogy ennivalót vegyen egy-egy utcai árustól, a csomagokat a felöltője alá csúsztatta. Rövidesen besietett egy óriási, páncélüveg monovasút-állomásra, és a kommandósok oda is utána mentek.

– Milyen messzire kerülünk így? – suttogta Darman.

– Mintha arról lett volna szó, hogy követjük, és megnézzük, hová megy – felelte szintén halkan Atin.

– Arra emlékszel, hogy Sev és Fi mit kapott Kal őrmestertől, amikor a tervtől eltérve követtek egy gyanúsítottat, és majdnem eltolták az egész küldetést?

Skirata fényévekre van innen – válaszolt a legteljesebb nyugalommal Atin.

Darman eltűnődött azon, hogy miért is hitte valaha ezt a társát csendes, békés típusnak.

– Az őt semmiben sem akadályozza meg – dörmögte a fejét csóválva –, neki nem csupán hátul is vannak szemei... egy nagy teljesítményű hipertéri adó-vevő működik a fejében.

– Rendben, mi a másik megoldás? – vetette fel Atin. – Kiszúrunk egy eltűnt testvért, odaballagunk hozzá, azt mondjuk neki: nahát, ki hitte volna, aztán elcsevegünk vele?

Darman nem tudta biztosan eldönteni, hogy hol ér véget az óvatos rögtönzés, és hol kezdődik a kockázatos kapkodás. A különleges műveletek általában két részből álltak: az órákig tartó, fárasztóan unalmas tervezésből és a halálos veszély zűrzavaros pillanataiból. De Atinnak igaza volt: Sull a jelek szerint nem halt meg, és nekik szükségük volt a felderítő által begyűjtött információkra.

A vasútállomás üvegkupolája Tipocavárosra emlékeztette Dar-mant. Sull jegyet váltott, méghozzá annak az embernek a hanyag, nemtörődöm módján, aki gyakran megfordul ezen a helyen. Az ellenőrző automaták közelében leült egy padra, a szinte pillanatonként változó menetrend-táblát figyelve kibontotta az útközben vásárolt csomagok egyikét, és enni kezdett. Darman és Atin szintén jegyet váltott, majd végigjárták az állomás üzletsorát, és színleg a kirakatokat nézegették.

– Öt vonalból választhat – mondta Atin. – Szerinted kiszúrt minket?

– Vagy jobb megfigyelő, mint mi, márpedig az, vagy puszta megszokásból nem megy oda előre ahhoz a vonalhoz, amelyen útnak indul – felelte Darman.

Egy kiképzett mélységi felderítőnek így kellett viselkednie. Úgy kellett mozognia, hogy ne keltsen feltűnést, és semmivel se árulja el, hogy merrefelé folytatja az utat. Darman várakozás közben azon kezdett tűnődni, hogy Sull mit csinálhatott az elmúlt hónapok során. Fierfek, a fickó úgy viselkedik, mint aki itt él... Pusztán a gondolattól kínos érzése támadt, amit nem tudott azonosítani, mígnem rájött, hogy egyfajta zavaros irigység. Igen, sóvárgott egy olyan világ után, amelyik több lehetőséget kínált számára, mint amennyivel megbirkózhatott volna...

– Lehet, hogy ez is csupán az álca része? – vetette fel tétován.

– Talán még a felkelők sem találhatják meg Sullt? Nem tudhatják, hogy mit csinál, hogy ne buktathassák le, ha elkapják őket?

– Vagy pedig, ha árulók...

– Ez kész téboly – jegyezte meg mélyet sóhajtva Darman.

– Zeynek tudnia kellene. Zey irányítja Sull bevetéseit.

– Dar, azt hiszem, rengeteg dolog van, amit még Zeynek sem mondanak el – válaszolta Atin. – Még az is meglehet, hogy Sull egyenesen Palpatine-tól kapja a parancsait.

– Hogyan vívhat valaki így egy háborút? – kesergett Darman.

Atin nem mondott semmit. Azt hamar megtanulták, hogy a háború egy mocskos, koszos, kaotikus valami, de most először kerültek szembe azzal a lehetőséggel, hogy a testvéreik olyan dolgokat művelnek, amelyekkel meghiúsíthatják az ő küldetésüket.

Elütöttek még némi időt azzal, hogy egy kirakat előtt ácsorogtak, és azon töprengtek, hogy miért akarna valaki rózsaszín aktatáskával szaladgálni a világban, közben persze Sull tükörképét figyelték a páncélüveg ablakon. Aztán a menetrend-tábla halk kattogással váltott, és a felderítő elindult az egyik szerelvény felé.

– Mi van nálad? – érdeklődött halkan Darman, mialatt Sull nyomába szegődtek.

– Vibrotőr, sugárvető és fojtódrót – felelte Atin, aztán felugrottak a vonatra, és több sorral Sull mögött letelepedtek.

– Talán jobb lett volna, ha elhozok egy E-Webet...

– A mélységi felderítők nem legyőzhetetlenek – jelentette ki Darman. – Egyébként, miből gondolod, hogy támadni fog?

– Ha titkos műveletet hajt végre, és mi belegázolunk, mozgó célnak fog használni minket – válaszolta gondolkodás nélkül Atin.

Darman még híven emlékezett arra, amikor Mereel kijelentette, hogy igazából sosem bízott az alfásokban, mert azok a kaminói csata idején készek lettek volna halomra gyilkolni a klón gyerekeket, semhogy hagyják, hogy a szeparatisták kezébe kerüljenek. Ezek alapján Sull szemrebbenés nélkül félreállított volna két kommandóst az útjából.

A kocsi csak félig telt meg utassal. Eyat mindenféle értelemben messze esett a Coruscanttól. Jóval kevesebben éltek itt, mint a galaktikus fővárosban. Ebben a városban nem tolongtak millió-számra értelmes lények, akik észre sem vettek olyan vonásokat, mint a kék bőr, az agyar és az idegen teremtmények más, feltűnő jellegzetességei. Eyat lakói felfigyeltek a szokatlan jelekre. Többen is megnézték maguknak a két kommandóst, mert – Darman feltételezése szerint – látták rajtuk, hogy nem idevalósiak.

Vagy talán az járt a fejükben, hogy épp az imént haladtak el egy másik férfi mellett, aki pontosan úgy néz ki, mint ők ketten.

A nekik háttal ülő Sull elővett egy holomagazint.

Darman a kocsi falára erősített reklámtáblákat olvasgatta, és megjegyezte néhány siklókölcsönző, valamint egy használtsikló kereskedés címét. Az ablakokon kipillantva a folyton változó városképet látta: gondosan karbantartott lakóépületeket, az űrkikötőt, amely felett érkező és távozó gépek lebegtek, és mindezek mögött a szelíden hullámzó dombokat. Elővette a kézi számítógépét, és azon követte a monovasút útvonalát, közben megpróbálta célpontnak elképzelni a várost. A korábbi bevetései alkalmával ez a kilátás a legkevésbé sem nyomasztotta. De Eyat olyannak tűnt... ahol szívesen élt volna, viszont gyanította, hogy a hatalomátvételre készülő maritok aligha tűrnék meg őt, dacára annak, hogy segített nekik.

Régebben sosem tűnődött el azon, hogy melyik oldalt választaná a háborúban. Az a sok szöveg a Köztársaságról és a szabadságról csupán szavak voltak a számára, amelyeket csak a közelmúltban kezdett érteni. A tűzharcok kellős közepén a Köztársaság eszébe sem jutott. Csakis a társaira gondolt, csakis velük törődött, és remélte, hogy mindannyian megérik a holnapot.

A következő állomáshoz érve a szerelvény lassított, és Sull továbbra is a magazinját bújta. Ám amint megállt a vonat, hirtelen talpra ugrott, és a legközelebbi ajtó felé lódult. Atin és Darman rohant, hogy elérjék a másik ajtót, mielőtt az bezárul előttük.

– Minden világos – jelentette ki Atin –, a barátunk semmit sem felejtett.

– Ha már így szóba jött – dünnyögte Darman –, vajon miből él?

– Szerintem fejezzük be a találgatást, és egyszerűen kérdezzük meg tőle – javasolta Atin.

– Aha... talán főz nekünk egy jó cafot, és mesél Eyat nevezetességeiről...

Az állomást elhagyva egy a városközpontnál szegényesebb környéken találták magukat, de itt is rend és tisztaság uralkodott – nem lehetett nyomornegyednek nevezni. A felderítőt követve kétszintes lakóházhoz érkeztek, amely előtt gondosan ápolt pázsit zöldellt. Sull felballagott az egyik külső lépcsőn, végigsétált a függőfolyosón, és bement a második emeleti lakások egyikébe.

Darman és Atin úgy tett, mintha kellemes beszélgetésbe merültek volna, mialatt lassú, nyugodt léptekkel körbejárták az épületet, és megnézték a hátsó kijáratokat. Ezekben a pillanatokban sebezhetőek voltak. Semmi sem takarta el őket a lakások felől, ráadásul nem egy bevásárlóközpontban jártak, ahol órákig ácsoroghattak volna anélkül, hogy bárki megkérdezte volna, mit keresnek ott. Darman hamarosan benyúlt az ujjasa alá, előhúzott egy kézi szenzort, majd aktiválta az adó-vevőjét, és megnyitott egy sávot Niner felé.

– Veszitek a koordinátákat, őrmester? – kérdezte fojtott hangon. – Küldöm őket...

– Vettük, Dar – válaszolta azonnal Niner, és Darman elképzelte őt, amint fel és alá járkálva várakozik, közben az őrületbe kergeti Fit a toporgásával.

– Hetes lakás – közölte Atin.

– Mit terveztek? – érdeklődött Niner.

Darman a társára pillantott, aki csak biccentett neki.

– Odasétálunk az ajtóhoz – mondta halkan –, benézünk a szenzorral, hogy lássuk: van-e társasága. Ha tetszenek az esélyek, bekopogunk. Ha nem, elsétálunk, és leteszünk egy kémkamerát az épülettel szemben, aztán hazamegyünk, hogy átgondoljuk a dolgot. Rendben van így, őrmester?

– Azt kellene mondanom, hogy nem ezért jöttünk – válaszolta Niner –, de egy szökevény mélységi felderítő veszélyeztetheti az egész küldetést, így aztán tisztázni kell a dolgot.

Darmannek kínzó gondolata támadt, amit ki kellett mondania:

– Kérdezzétek meg A’dent, miért nem jött be Eyatba körülnézni...

A nullás csak néhány napja tartózkodott a helyszínen. Még ha elvégezte is a felderítést, nem lehetett megállapítani, hogy látta-e Sullt vagy sem. Darman azonnal megbánta, hogy előhozakodott a felvetéssel, és forrón remélte, hogy A’den nem hallotta.

– Meglesz – ígérte Niner –, de ne kapcsoljátok ki az adó-vevőt, rendben?

Darman és Atin átkelt az úton, és felmentek a hetes számú lakáshoz. Darman összekulcsolta a hasa előtt a kezét, és hanyag testtartással ácsorgott, mintha csak arra várt volna, hogy a házigazda ajtót nyisson. Közben csak a csuklóját mozgatva, feltűnés nélkül jobbra-balra pásztázott a szenzorral.

– Csak egy testet érzékelek odabent, At’ika – mondta pár pillanattal késeibb hangtalanul, a torkára ragasztott készülékre bízva az üzenet továbbítását.

– Kár, hogy nem lett belőled Jedi.

– Aha... talán jobb lett volna, ha Erő-érzékeny klónokat gyártanak – bölcselkedett Darman –, akkor most kidobhatnánk a fele felszerelést.

– Rendben – dörmögte Atin –, ideje bekopogni.

Darman félrehúzódott, kezét a sugárvetője markolata fölé tartotta, és miután biccentett, Atin becsengetett.

Nem kaptak választ.

Vártak néhány pillanatot, majd a szenzor azt mutatta, hogy valaki odabent odajön az ajtóhoz, de egyetlen neszt sem hallottak. Sull óvatos volt – egy mélységi felderítőtől nem is lehetett mást várni. Aztán az ajtó két szárnya szétcsúszott.

Sull a jelekből ítélve nem telepített biztonsági kamerát a bejárathoz. A másodperc törtrészéig a szemét tágra nyitva bámult, majd felrántotta a jobbját. Darman azonnal félreperdült, de a sugárnyaláb még így is csak egy-két centivel húzott el az arca mellett. Atin a fejét leszegve bevetődött az ajtón, hangos csontropogás kíséretében nekivágódott Sullnak, és mindketten elzuhantak. Darman utánuk ugrott, és lecsapott az ajtó zárógombjára. A következő másodpercekben egymásba gabalyodva, vadul birkóztak. Atin és Darman próbálta a hasára fordítani Sullt, hogy a kezét a hátára szegezve mozgásképtelenné tegyék, de a felderítő igazolta a hírnevét. Először a térdét felrántva lágyékon rúgta Atint, majd az öklével Darman arcába vágott.

Végül sikerült a padlóra szorítaniuk, és Darman bevetette a régi trükköt: beleakasztotta az ujjait Sull orrlyukába, és erősen hátrarántotta Sull fejét. Minden bizonnyal komoly fájdalmat okozott neki, de korántsem akkorát, mint Sull őneki, amikor is az alkarjába mélyesztette a fogait.

Demoralizáló, fájdalmas, és súlyos fertőzést okozhat.

Skirata ezt tanította az emberi harapásról. Darman felordított kínjában, és az öklével tarkón vágta a felderítőt. Atin is újabb támadásba lendült: a könyökhajlatába kapta Sull homlokát, hátrafeszítette a fejét, és rátérdelt a hátára.

– Megvagy, ner vod – zihálta aztán, miközben a vibrotőre hegyét belenyomta a Sull tarkójának alsó részén lévő mélyedésbe –, ha nem akarod a pengét egyenesen a gerincvelődbe, állj le, és hallgass végig!

– Gyerünk, csináld! – mordult fel Sull. – Inkább meghalok!

Azok küldtek, hogy végezz velem, igaz? Rajta, ölj meg, ha van hozzá bátorságod!

Darman lerázta a kezéről a harapott sebből csorgó vért, plasztik szíjbilincset rakott Sull csuklójára, aztán letérdelt, és sziszegve megtapogatta az éktelenül hasogató sebet. Tisztítás, fertőtlenítés, bakta – sorolta némán a teendőket, majd feltette magának a kérdést: – És mégis, mit értett azon a fickó, hogy azok küldtek minket?

– Most már mindenképpen szereznünk kell egy siklót – jelentette ki Atin –, máskülönben nem tudjuk elvinni innen a barátunkat. Jól vagy, Dar?

– Fogjuk rá – morogta Darman.

Ebben a pillanatban Niner jelentkezett:

– Omega, helyzetjelentést!

– Hogy értetted, Sull? – kérdezte Darman a felderítőtől. – Hogy értetted, hogy azok küldtek-e minket? Kik?

– Kik vagytok? – kérdezett vissza Sull.

– KK-1136, Darman, Omega-osztag – válaszolta Darman. – Úgy' tudtuk, bevetés közben eltűntél. Te Alfa-30 vagy, ugye?

– Személyesen és megkötözve – felelte keserűen Sull. – Gyerünk, essünk túl rajta!

Atin plasztikszalagot tekert a felderítő bokájára, majd talpra állította, és rászólt:

– Azt hiszem, el kell csacsognod egy kicsit a munkatársainkkal...

Darman a társa elé tartotta az adatolvasóját.

– Siklókölcsönző, At’ika – mondta elégedetten. – Feljegyeztem a címét. Menj, és keríts járművet, én itt maradok!

– Rendben, vigyázz Karizma kapitányra, és gondoskodj róla, hogy nyugton maradjon!

– Omega... – szólt közbe ismét Niner, és érződött a hangjából, hogy a türelme a végét járja. – Mi a shab történt?

– Alfa-30 azt hiszi, hogy végezni akarunk vele, őrmester – jelentette Darman. – Elvisszük a bázisra, amíg tisztázódik az ügy.

– Ostoba szerencsétlen! – csattant fel Sull kihívó hangon. – Fogalmad sincs az egészről, igaz?

– Miről?

– Halottak vagytok!

Nem hangzott fenyegetésnek. Sull inkább úgy mondta, ahogy Skirata szokta.

Skirata folyton így nevezte őket a kiképzés alatt: halottaknak. Ez is csupán az ő rendíthetetlenül kemény külső álcájának része volt. A gondjaira bízott gyerekek hamar rájöttek, hogy Kal őrmester az utolsó csepp vérét is odaadná értük. Ennek ellenére Darman megborzongott a vészjósló szavak hallatán, és csendesen megjegyezte:

– Előbb-utóbb mindenki meghal.

Mindhárman tudták, hogy a klónokra az előbb vonatkozik...

Ötödik fejezet

„4. parancs: A főparancsnok (főkancellár) cselekvőképtelensége esetén a Köztársaság Nagy Hadseregének főparancsnoki posztja a Szenátus elnökére száll mindaddig, amíg az utód kinevezésre kerül, vagy a Szenátus felállít egy másik főhatóságot a 6-os melléklet 4. pontjának rendelkezései szerint.

5. parancs: Amennyiben a főparancsnokot (főkancellárt) a feladatai ellátására alkalmatlannak nyilvánítják, a 6-os melléklet 2. pontjában foglaltak alapján, a Nagy Hadsereg parancsnoki posztja a védelmi bizottság elnökére száll, aki felállít egy főtisztekből álló stratégiai csoportot (lásd 1173. oldal, 4. cikk), amíg az utód kinevezésre kerül, vagy a Szenátus felállít egy másik főhatóságot. ”

A Köztársaság Nagy Hadseregének Vészhelyzeti Állandó Parancsai:

A parancsnoki beosztások és a kinevezések rendje, 1-150 parancs

A Nagy Hadsereg leszállópályája, Teklet, Qiilura,

473 nappal a geonosisi csata után

Etain az elhagyatott leszállópályán állt, az egyik csapatszállító mellett, bokáig érő, frissen hullott hóban. Körös-körül csak a saját lábnyomait látta, valamint a klón gyalogosok bordás talpú csizmájának lenyomatait. Ez utóbbiak jóval mélyebbek és nagyobbak voltak, mint a saját nyomai, amitől apró, jelentéktelen gyermeknek érezte magát.

A gazdák nem jelentek meg. Etain nem is számított arra, hogy felbukkannak, és most már nem kerülhette el, hogy teljesítse a kötelességét. Adott nekik még két órát, azzal áltatva magát, hogy azért késnek, mert lassan haladnak a hófúvásokkal teli úton, de már ez a határidő is lejárt. Levet élénk iramban tartott felé a parancsnoki épület felől, kesztyűs jobb kezében adatolvasót tartott. Etain elfordult, és elindult visszafelé, hogy megkímélje a férfit a hosszas gyaloglástól.

– Egy utolsó próbálkozás, parancsnok – mondta neki, miután összetalálkoztak a hómező közepén. – Elmegyek Imbraaniba, hogy tartsak nekik egy most vagy soha beszédet.

– Parancs érkezett, asszonyom – válaszolta Levet, és a lány felé nyújtotta az adatolvasót. – Egyenesen Zeytől. A gurlaninok megmutatták, mennyire komolyan gondolják a dolgot.

Etain nyelt egyet, és igyekezett összeszedni magát, mielőtt nekilátott az olvasásnak.

Zey mindig is tömören fogalmazott. Beszélhetett volna Levettel adó-vevőn, vagy akár holo-adó-vevőn is, de úgy döntött, hogy üzenetet küld neki, rövid, lényegre törő üzenetet, mert így nem adott lehetőséget az alkudozásra vagy a vitára.

„A MAI NAPON CSAPATMOZGÁSOKRÓL ÉS KÉSZÜLTSÉGI ÁLLAPOTOKRÓL SZÓLÓ INFORMÁCIÓK KERÜLTEK SZEPARATISTA PARANCSNOKOK KEZÉBE, AMIÉRT A GURLANINOK VÁLLALTÁK A FELELŐSSÉGET. A KISZIVÁROGTATÁS 10 653 HALÁLOS ÁLDOZATOT EREDMÉNYEZETT. A CORE GUARDIAN CSAPATSZÁLLÍTÓ CIRKÁLÓ VALAMENNYI UTASÁVAL ÉS A TELJES SZEMÉLYZETÉVEL MEGSEMMISÜLT, MIALATT AZ ELHÁRÍTÓLÖVEGEI ELŐRE NEM IDŐZÍTETT KARBANTARTÁS MIATT ÜZEMKÉPTELENEK VOLTAK. HALADÉKTALANUL VONJÁK KI A CSAPATAINKAT A QIILURÁRÓL! AMENNYIBEN A TELEPESEK HALÁLOS ERŐT ALKALMAZNAK, A CIVIL ÁLDOZATOK ELFOGADHATÓAK.”

Etain visszaadta a számítógépet Levetnek, és a lelki szemeivel tízezer halott klónt látott, mielőtt a gazdákat látta volna holtan vagy máshogyan. A kép iszonyatosan lesújtotta.

Sietve kisöpörte a fejéből, és a feladatára összpontosított, vagyis, hogy milyen lépéseket kell tennie a még itt tartózkodó gazdák elköltöztetéséhez.

– A tábornok nem úszik a boldogságban, asszonyom – jegyezte meg halkan Levet.

– A gurlaninok figyelmeztettek, hogy bárhol ott lehetnek, és bárhová bejuthatnak – felelte Etain, és elindult a bázis felé. Miért nem érzékeltem a halálukat? – tépelődött magában. – Ennyire elszakadtam az Erőtől? Letörten sóhajtott egyet, és hozzátette: – Szóval, íme, egy kis emlékeztető, hogy milyen károkat képesek okozni, ha úgy akarják. És ez még jobban elfajulhat. Gyerünk, essünk túl a dolgon!

– Megakadályozhattad volna a katonák halálát – zendült mögötte egy ismerős hang.

Jinart a semmiből bukkant elő, fekete folt formájában siklott a havon. Könnyedén felvehette volna egy hóhalom, egy gépalkatrész alakját, vagy akár egy a támaszpont szélén álló kopasz fáét is. Néhány méterrel megelőzte Etaint és Levetet, jellegtelen, kerek nyomokat hagyva maga mögött. A gurlaninoknak módjukban állt hamis nyomokat hagyni, amik miatt képtelenség lett volna követni őket. Valóban, ahogyan azt sokan mondják, tökéletes kémek és szabotőrök – állapította meg magában Etain –, mindaddig, amíg mellettünk állnak. Ha az ellenségeink lennének, akkor valami egészen másnak látnánk őket.

– Miért gyilkoltok katonákat? Erre semmi szükség! Nem gondolod, hogy így is túl rövid életet élnek? – förmedt rá a gurlaninra. Igyekezett megőrizni a hidegvérét, de nehezére esett, noha nem akarta, hogy a gyermeke megérezzen valamit ebből az ocsmányságból. – Mindenképpen elvisszük innen a telepeseket. Várhatnátok egy kicsit!

– Neked csak akkor van gyomrod a gyilkoláshoz, ha sarokba szorítanak, kicsi lány – vágott vissza Jinart. – Nem úgy, mint a katonáidnak. És tudom, hogy hol van ő.

Kockázatos dolog volt ilyesmit mondani Levet előtt, de a parancsnok nem reagált. Eltartott néhány pillanatig, mire Etain rájött, hogy a Jinart burkolt fenyegetést intézett hozzá.

A szíve felgyorsulva dobogott, és vadul kalapálta a bordáit.

– Ha történik vele valami – felelte fojtott hangon –, nagyjából sejtheted, hogy Skirata mit művel majd veletek...

– Akkor most már te is ismered a téteket – állapította meg Jinart. – Immár mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy mit veszíthetünk.

Etaint elöntötte a harag, és úgy elszorult a torka, hogy egy szót sem tudott kinyögni. Megtorpant, minden tudatos gondolat nélkül a kardmarkolatáért nyúlt, és vad gyilkolási vágy áradt szét benne. Az utolsó pillanatban kapott észbe.

Tudta, hogy ez nem egy Jedi reakciója, hanem egy nőé – egy anyáé, egy szerelmes asszonyé. Minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne rántsa elő a fénykardját.

Kast Fulier megértette volna őt. A halott mestere megértette volna...

– A gazdák még ma elmennek innen – jelentette ki, és azokra a szeparatista besúgókra gondolt, akikkel nem messze innen gurlaninok végeztek, méghozzá úgy, hogy ragadozókhoz méltó módon szétmarcangolták a torkukat.

Ugyanakkor nem bírta megállni, hogy ne vágjon vissza, és megvetően hozzátette: – De ti magatok nem tudtok elbánni velük, nem igaz? Alig kétezer ember, de még ennyi is túl sok nektek. Ami számomra arról árulkodik, hogy valóban nagyon kevesen maradtatok.

Jinart lelassított, visszafordult, és felső ajkát felvonva kivillantotta kettős hegyben végződő agyarait, amelyek majdnem az álláig értek.

– Ha sokan lennénk, már nem léteznének gazdák, akiket el kellene vinnetek innen – válaszolta ridegen. – Ne feledd, Jedi, hogy mi bárhol ott lehetünk, és arról se feledkezz meg, hogy a ti hős kommandósaitok hiába vannak kevesen, szörnyű pusztításra képesek, ha okosan vetik be őket...

– Engedélyt ad az indulásra, tábornok? – szólt közbe Levet, épp a megfelelő pillanatban. Gett parancsnokhoz hasonlóan neki is jó érzéke volt ahhoz, hogyan oldja a feszültséget, vagy zárja le szempillantás alatt a kínos vitákat.

– A gazdák már szétszóródtak – felelte halkan Etain. – Csak egy részük tartózkodik Imbraaniban.

– Tudom, hölgyem, de valahol el kell kezdenünk.

Belevágunk, és körzetről körzetre haladva begyűjtjük a kóborlókat.

– Mi pedig megkeressük őket nektek – jelentette ki Jinart, azzal jobbra fordulva elügetett.

Etain nem kételkedett abban, hogy a ragadozó gurlaninok könnyűszerrel rátalálnak az emberekre. Sokáig nézett Jinart után, mígnem a fekete testből már csak egy apró pont látszott a messzeségben, aztán az is eltűnt – elillant, semmivé vált, beleolvadt a tájba. A jelenség mint már oly sokszor, ezúttal is zavarba ejtette. Mindig megdöbbent, valahányszor végignézte az alakváltók átalakulását, de az, hogy egyszerűen láthatatlanokká váltak, jobban aggasztotta, mint bármi más.

Bármikor ott állhatott mögötte egy gurlanin, még akár a szobájában, a legbensőségesebb pillanatokban is.

– Ismerem az összes helyet, amelyeket a telepesek használtak a szeparatista megszállás alatt – mondta a parancsnok felé fordulva. – Zey tábornok és én is használtuk őket. Még megvannak a térképek.

Levet oldalra billentette a fejét, egy pillanatra a sisakja oldalára tapasztotta a tenyerét, mintha az adó-vevőjét hallgatta volna, majd megkérdezte:

– Szóval, asszonyom, hogyan értelmezzük a halálos erő kifejezést? Azonnal lőhetünk, ha fegyverért nyúlnak, vagy meg kell várnunk, amíg valóban tüzet nyitnak?

Etainnek erre a kérdésre egy évvel ezelőtt tiszta, egyértelmű válasza lett volna, amely a Jedik világnézetén alapult. Akkor még előre megérezte a veszélyt és a szándékokat, tudta, hogy ki akar ártani neki és ki nem. Manapság már a hétköznapi emberek szemével látta a háborút, olyan emberek szemével, akiket kiképeztek, hogy azonnal reagáljanak a veszélyre, és akik tudatos gondolkodás nélkül hajtották végre az idegrendszerükbe vésődött mozdulatsorokat. Ha valaki fegyvert szegezett rájuk, működésbe léptek a védekező ösztöneik. Néha akkor jártak rosszul, ha azonnal lőttek, néha akkor, ha tétováztak. De Etain nem akarta hátrányba hozni a katonáit azzal, hogy kiadja a parancsot: mindenképpen mérlegeljék a helyzetet, mielőtt tüzet nyitnak. Felőle Zey annyit hirdethette a harc szabályait, amennyit akarta. A mester nem volt itt, a tűzvonalban.

– Amint tűz alá veszik magukat, viszonozzák! – válaszolta a parancsnoknak. – Olyan nincs, hogy egy fegyveres összecsapás aktív résztvevői, és mégis civilnek tekintjük őket. Ők döntenek.

Remélte, hogy tisztázni tudja a dolgot Zeyjel. Ha mégsem... annyi baj legyen. Itt és most neki kellett kiadnia a parancsokat, és neki kellett megbirkóznia a következményekkel. Levet kért egy robogót, és Etain felült mögé a tartalék ülésre. Elindultak Imbraani felé egy páncélozott siklóbuszokból és robogókból álló oszlop élén, mialatt egy AT-TE elhúzott mellettük, hogy csapatokat telepítsen a várostól keletre.

– Visel páncélt, asszonyom? – érdeklődött Levet.

Etain nem mondhatta meg a parancsnoknak, hogy azért nem vesz fel mellvértet, mert nyomja a hasát. Kissé hátrébb húzódott, hogy ne préselődjön neki Levetnek. Ő maga hatalmasnak érezte a duzzanatot, de mások egyelőre nem figyeltek fel rá.

– Könnyített szerelést hordok – közölte a parancsnokkal –, és adó-vevő is van nálam!

– Helyes! – kurjantotta Levet. – Két dolgot nem szeretek: a tábornokot, aki nem beszél velem, és a halott tábornokot.

– Hát akkor én olyan tábornok leszek – ígérte elmosolyodva Etain –, aki hallgat magukra, és életben marad.

– Igen, asszonyom, mi ezt a fajta tábornokot szeretjük.

Etain pedig szerette a klónokat. Csakis a külsejük egyezett meg – jóllehet más ütemben öregedtek, ez ma már világosan látszott valamint az, ahogyan a Köztársaság bánt velük. Ettől eltekintve egyéniségek voltak. Felvonultatták a természetes úton született emberek valamennyi tulajdonságát, az erényeket és a hibákat egyaránt, és Etain ma már teljesen otthonosan érezte magát közöttük.

Ha választania kellett volna, hogy ki mellé áll ebben a háborúban, őket választotta volna, ezeket a jogaiktól megfosztott, megmagyarázhatatlanul lojális, a saját sorsuk iránt megrendítően közömbös férfiakat, akik jobb életet érdemeltek volna.

– Tudja, Levet, ha a háború még több bolygóra terjed át, hamarosan kifogyunk a Jedikből – mondta hangosan, és nem tudta eldönteni, hogy a torka a hormonális változások miatt szorul-e össze, vagy azért mert eluralkodott rajta a klónok iránti szánalom.

– Nem bánná, ha tennénk egy kitérőt a folyó felé?

– Részemről rendben, hölgyem.

Levet utasította az oszlop élén haladókat, hogy folytassák az utat, majd balra kanyarodva letért az útról. Hamarosan már a fákkal szegélyezett Braan-folyó jégpáncélja felett száguldottak. Etain itt találkozott először Darmannel. Egy gyermeket érzékelt a sötétségben, aztán szembetalálkozott azzal, akit elsőre droidnak nézett, másodjára pedig a szeparatisták mandalori pribékjének, Ghez Hokannek. Meg sem fordult a fejében, hogy a leendő gyermeke apjával találkozott...

Hiányzol, Dar...

Az utóbbi időben egyre többször kapta magát azon, hogy Hokanre gondolt. Ironikusnak találta, hogy ő ölte meg a mandalorit, és hogy Hokan klón kommandósok ellen harcolt, akik sokszor a mandalori örökségükből merítettek erőt. És gyakran eltűnődött azon, hogy a mandaloriak miért vívják folyton mások háborúját, holott összefoghatnának a saját érdekükben...

– Ötszáz méter a városig, asszonyom – jelentette Levet, mialatt ide-oda kanyarogva vezette a gépet a befagyott folyó felett. Ezúttal nem csillogtak apró szemek a mélyedésekben: ilyen hidegben a gdanok nem merészkedtek ki a szabadba. – Érzékel valamit?

Hoppá... Etain észbe kapott, ismét a feladatára összpontosított, majd kijelentette:

– Félelmet... haragot... de nem kell jedinek lenni ahhoz, hogy ezt megállapítsuk.

– Asszonyom, engem nem véletlenül neveznek Tapintatos parancsnoknak...

– Rendben, intézzük el a dolgot! – felelte halkan, de határozottan Etain.

A jelentések szerint a gazdák a város közepén lévő kocsmában gyűltek össze. Az épület alatt pince volt, a falait kőből építették. A környék lakóházai egyszerű faépítmények voltak, egyetlen nagyobb energiájú lézersorozat hamuvá égette volna őket. Azok a gazdák, akik nem a kocsmában várakoztak, szétszóródtak a környéken, vagy elindultak a következő település, egy Tilsat nevű falu felé.

Imbraanit aligha lehetett városnak nevezni. A közepén jókora, üres tér terült el, amelyen kora tavasztól késő őszig merlie-k legeltek és gyerekek játszottak. A teret rozoga épületek vették körül – néhány gazdabolt, a kocsma, két állatorvosi rendelő és egy kovácsműhely. A köztársasági gépek már leparkoltak, a katonák felsorakoztak a kocsmával szemben, és lövésre készen tartották a fegyverüket.

Etain leugrott a robogóról, és amint a lába hangos ropogással áttörte a hó keményre fagyott felső rétegét, megérezte a gyermeke első igazán erős rúgását.

Túl korainak tartotta, és őrült gondolata támadt: lehet, hogy a fia is ugyanolyan gyorsan öregszik, mint Darman?

Rosszat tett vele, amikor az Erőt felhasználva felgyorsította a növekedését, hogy lerövidítse a terhesség idejét? És vajon az első gyermeküket váró anyák mindannyian betegre aggódják magukat minden egyes rándulás és rezdülés miatt? Etain megtántorodott, és majdnem nekiesett a robogónak, mire Levet félrebillentette a fejét, mintha kíváncsian figyelte volna őt, és odaszólt neki:

– Vigyázzon, asszonyom!

– Megcsúsztam a jégen – hadarta Etain, és körülnézett.

A környéken semmi sem mozdult, ám a kocsma kéményéből vékony füstcsík szállt fel. Ez itt a fatüzelésű kályhák és a kezdetleges gépek világa volt. A qiilurai emberek a korszerű fegyvereket és eszközöket a Köztársaságtól kapták.

– Nos, rendben – folytatta Etain –, ismerjük a taktikájukat, és a fegyvereik teljesítményét, mert mi képeztük ki és szereltük fel őket.

A standard eljárás az lett volna, hogy végigjárják és egyenként kiürítik az épületeket, de Etain a saját lelki békéje érdekében mindenképpen akart adni még egy esélyt a gazdáknak, noha jól tudta, hogy semmi értelme. Csak azért csinálta, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, és ha kiadja a tűzparancsot, később ne gyötörje a bűntudat.

Szembefordult az ajtóval, és kezébe vette a fénykardját; Fulier mester fegyvere még most is a derékszíján függött.

– Figyelem, emberek, itt a vége! – kiáltotta a kocsma felé.

– Gyertek ki, és szálljatok fel a buszokra! – Tartott néhány másodperces szünetet, és folytatta: – Ha nem jöttök ki, bemegyünk értetek, kivonszolunk titeket, aztán bilincset kaptok, és úgy kerültök fel a buszokra. Tessék, válasszatok!

Nem válaszolt neki senki. Az épület körül továbbra is nyugalom uralkodott, de ő érzékelte, hogy veszély közeleg. Érzékelte, hogy a gazdák felkészülnek az összecsapásra, és érzékelte azok vakrémületét, akik úgy gondolták, hogy ütött az utolsó órájuk.

Ebből harc lesz – állapította meg magában szomorúan.

– Nagyon sajnálom! – kiáltotta, és az apró ablakokat fürkészte, hátha megpillant egy arcot. – Meg kell tennem, és most kell megtennem!

Etain Levet felé fordult, és intett neki, hogy vesse be a behatoló egységeket. A katonák előrerontottak, és meglapultak az ajtó két oldalán. Néhányan gázgránát-vetőket tartottak a kezükben, aminek láttán Etain gyorsan felvette a légzőmaszkját.

Biztosan tudta, hogy a katonáira kellett volna hagynia ezt az egészet.

Teljesen megőrültem – kesergett magában. – Terhes vagyok, és rohamot vezetek. Ennyire bízom az Erőben? Igen, azt hiszem, igen...

A hüvelykujjával megnyomta a kardja aktiváló gombját, és a kék penge hangos sistergéssel életre kelt. Ekkor elképzelte, hogy a mellkasában egy energiagömb alakul ki és tágul egyre nagyobbra, majd kifújta a levegőt, és egy kemény Erőtaszítással berobbantotta az ajtót. Két gyalogos belőtt néhány gázgránátot a kocsmába, majd mindketten félreugrottak, az osztag többi tagja pedig berontott az épületbe. Sugárnyalábok vijjogásai és sebesültek ordításai tépték szét a nyomasztó csendet, a bejáratból lustán hullámzó, fehér gázfelhő hömpölygőit ki.

Etain a parancsnok mögött futott, és az járt a fejében, hogy neki kellett volna elsőnek betörni oda, hátha megtalálja a módját, hogy az Erőt felhasználva hamar és vérontás nélkül véget vessen az összecsapásnak. Fehér páncélokat látott mindenütt, és minden pillanatban hallotta a hasra vágódó vagy a falhoz lapuló katonák páncéljának jellegzetes csattogását.

A kocsma tele volt kisebb-nagyobb helyiségekkel és folyosókkal. Etain félreütött egy felé száguldó sugárnyalábot, aztán meghallotta, hogy valaki dühödten ordítva árulónak és átkozott gyilkosnak nevezi őt, és ekkor a valóság a maga teljes, szörnyű mivoltában betört a tudatába.

Fülsüketítő lárma vette körül: süvítések, dörrenések, sikolyok és üvöltések. A levegőben ózon, megégett fa és élesztő – sör, villant át az agyán a magyarázat – szaga terjengett, amitől hányingere támadt. Levet hirtelen odakapott hozzá, és szilárdan megmarkolta a feje búbját, hogy megállítsa.

A következő pillanatban két gyalogos egy középkorú férfit vonszolt el előttük.

– Mind ugyanolyanok vagytok! Mind ugyanolyanok vagytok! – kiabálta a gazda, mialatt az oszlatógáz miatt könnyek patakzottak az arcán, és hiábavalóan próbálta megrúgni a katonákat.

Elmúltak már azok a napok, amikor Etain egyértelműen tudta, hogy ki a barát és ki az ellenség. Egy jó és gonosz közötti, egyszerű erkölcsi háborúra vágyott, de ma már úgy érezte, hogy a Köztársaság nem kristálytisztán jó, és a szeparatistáknak is megvannak az okaik. Ő például pillanatnyilag rohamot vezet a korábbi szövetségesei ellen, hogy megbékítsen bizonyos kémeket, akik segítettek klónokat gyilkolni...

Mindez már-már túl sok volt ahhoz, hogy átlássa és felfogja. Nem törődhetett az egész Galaxissal. Ezekben a pillanatokban csak az számított neki, hogy a gyermeke érdekében életben maradjon, és vigyázzon a körülötte harcoló klónokra. A baljába vette és aktiválta Fulier mester fegyverét, majd mindkét kezében egy-egy kék pengéjű fénykardot tartva belevetette magát a csata sűrűjébe.

Köztársasági Kincstár Könyvvizsgáló Osztálya,

Nyomozó, vizsgáló és behajtó részleg, Coruscant,

473 nappal a geonosisi csata után

Besany eldöntötte, hogy az lesz a legjobb, ha lefoglalja magát, hogy ne lesse egész nap a háborús tudósításokat. Ha Ordo közölni akar vele valamit, hát majd közli. Ha pedig történik valami a közelmúltban beszerzett barátaival, akkor majd Skirata értesíti. Neki most azzal kellett törődnie, hogy előássa a kért információkat.

És rengeteg mindennel lefoglalhatta magát. A Nagy Hadsereg könyvelésében akkora lyukakat talált, hogy szinte beleszédült. Amikor néhány hónappal korábban Ordo betört az ő nyugodt, csendes életébe, egy egyszerű megvesztegetési ügy kapcsán ismerkedett meg a katonaság könyvelésével.

Könyökével az asztalára támaszkodva ült, a homlokát kinyújtott ujjaival megtámasztva, és azon kapta magát, hogy akarata ellenére fel-felszisszen, valahányszor egy-egy oldal megjelenik a képernyőjén. A Nagy Hadsereg 473 nappal korábban robbant be a létezésbe, és a Köztársaság költségvetési ciklusa három évre szólt.

Ám a kiadási oldalon semmi sem jelezte a Nagy Hadsereg megteremtését.

Szóval, Ordo úgy tizenegy-tizenkét évvel ezelőtt született... Ezt a tényt még manapság sem tudta teljesen megszokni, így egyszerűen átsiklott felette, valahányszor eszébe jutott. Ez azt jelenti, hogy a kifizetéseknek legalább három évvel ezt megelőzően kellett megkezdődniük, hacsak nem létezett egy vésztartalék valahol...

Besany még régebbre és még mélyebbre ásott az archívumba, de egyetlen pénzügyi feljegyzés sem utalt arra, hogy valaki megrendelt egy több millió fős hadsereget a Kaminótól. A Geonosisi Csatát megelőzően a Köztársaság csupán egy kicsi, jelentéktelen hadsereget tartott fenn, aminek költségei elenyészően apró tételt jelentettek a költségvetés több billiárdnyi – néhány évben több trilliárdnyi – kreditjének óceánjában.

Ez meg mi? A kaminóiak ingyen adtak nekünk egy hadsereget? És hányadán állunk a hajókkal, fegyverekkel és az egyéb felszereléssel? Azokért ki fizetett? Ki fizetett a Rothanának és a Kuatnak az első flottáért?

A könyvelésben hemzsegtek a fekete lyukak, ám Besany nem volt az a típus, aki kínosan érzi magát a fekete lyukak és a látszólag megmagyarázhatatlan hiányok miatt.

Rendben, ezek szerint elrejtették a kifizetéseket. Pillanatnyilag ne tegyük fel a kérdést, hogy miért! Azt kérdezzük meg: mennyit, mert abból kiderül, hogy mekkora szőnyeg kellett ahhoz, hogy besöpörhessék alá.

Hátradőlt a székén, és megpróbálta megbecsülni az összegeket. Nem tudhatta, hogy a kaminóiak mennyit számláztak ki a klónokért, de azt igen, hogy több millió katonát állítottak elő. Ráadásul, már csak maguk a hadihajók is több milliárdba kerültek. Vagyis a történet legkevesebb egymilliárd kreditről szólt, de inkább ennek többszöröséről. Ha egy tételben utalták át, akkor annak nyomát a Köztársaság mérlegkönyvében is meg lehetett találni – jókora halom lapult a szőnyeg alatt.

De Besany nem találta meg. Vagy nem tüntették fel, ami elképesztő mértékű mérleghamisítást jelentett, vagy szétosztották tucatnyi kormányhivatal között, amivel továbbra is megszegték a pénzügyi törvényeket.

Akkor most nézzük, hogy milyen egyéb szolgáltatásokra van szüksége egy nagy, állandó hadseregnek! A családtagoknak semmilyenre, mivel a szegény klónoknak nincs családjuk. Hányadán állunk az... egészségüggyel? Vegyük a geonosisi csata előtti tíz évet...

A Nagy Hadsereg minden látszat szerint a semmiből került elő. Besany azt el tudta fogadni, hogy bizonyos védelmi műveleteket el kell titkolni a polgárok elől. De a kiadásokat nem. Valahol valakinek jóvá kellett hagynia egy egész hadsereg megvásárlását, és a folyamat tovább tartott, nem csupán egyetlen évig, mint az a zűrzavaros birkózás, ami megelőzte a Katonai Törvény beiktatását. Ám a bizottsági feljegyzésekben sem volt semmi, ami akár csak utalt volna egy efféle döntés meghozatalára.

Besany úgy érezte, beleőrül abba, amit csinál.

Egészségügy... kórházak, különleges droidok, kiképzés... A Köztársaság sosem tartott fenn ekkora állandó hadsereget a történelme során – vagy ha igen, az olyan régen történt, hogy már senki sem emlékezett rá. A klón sereg megvásárlásával egy időben meg kellett teremteni az egészségügyi szolgáltatások hátterét. Besany azt remélte, hogy ennek kapcsán valaki benne hagyott valamilyen részletet a rendszerben, egy nevet, egy időpontot vagy bármi más adatot, amin ő elindulhat.

Átfutotta a Coruscanti Egészségügyi Minisztériumban dolgozó ismeréseinek a listáját, és a tervezési osztálynál állapodott meg. Eredetileg nem akart beszélni senkivel, amíg engedély nélküli nyomozása során – miért nem hívod annak, ami: kémkedésnek? – nem szűrte át valamennyi adatot, nehogy valaki gyanút fogjon. Ám az egyes hivatalok, osztályok és részlegek munkatársai rendszeresen beszéltek egymással, a kölcsönös információszolgáltatás és segítségnyújtás mindennapos rutinnak számított, vagyis aligha lehetett belőle baj.

– Hogy nyújtunk-e egészségügyi szolgáltatásokat a Nagy Hadseregnek? Ezt meg hogy érted? – kérdezett vissza a nimbani, a tervezési osztály munkatársa. – Ha ilyesmit kérnének, megkapnák. Harminc éve dolgozom itt, de nem emlékszem semmi ilyenre.

Besany tudta, hogy nem kellene meglepődnie. Ha egy egész hadsereg beszerzését ilyen jól elrejtették, akkor a kiszolgáló-támogató háttér létrehozásával is ez történt. Úgy döntött, hogy a másik végétől kezdi a dolgot – a mai naptól.

– Szóval, jelenleg a minisztérium nyújt valamilyen szolgáltatást a hadseregnek?

– Semmit.

– Akkor mi történik, ha egy katonát a Coruscantra hoznak gyógykezelésre?

– A CEM nem foglalkozik katonákkal – válaszolta a nimbani csakis civilekkel. A katonákat a Nagy Hadsereg egészségügyi létesítményeiben kezelik.

Besany hamarosan lezárta a beszélgetést, és visszatért a kincstári feljegyzésekhez, amelyeket egyszer már átfésült a legutolsó vizsgálata során. Képes volt nyomon követni a geonosisi csata óta eltelt időszakban történt valamennyi beszerzést és kifizetést – fegyverek és élelmiszerek vásárlását, kereskedelmi hajók bérlését, karbantartási szerződések megkötését, üzemanyagtöltésekért járó átutalásokat de semmi sem vezette rá a Kamino felé irányuló kifizetésekre.

A gyomra hangosan kordult egyet, amiről eszébe jutott, hogy órák óta kuporog a székén, és kihagyta az ebédet. Csak még egy merítés, és szünetet tartok. Pihenten könnyebb lesz – ígérte magának, és elhatározta, hogy egy másik útvonalon fog próbálkozni: a Vámhivatal feljegyzéseivel. Talán felbukkan bennük valami, vámok befizetése vagy exportengedélyek, bármi, ami könyvelési kapcsolatot teremt Tipocaváros és a galaktikus főváros között.

De Mereeltől már megkaptad a választ. A nyilvános költségvetési könyvekben semmi sem utal arra, hogy új klónokért fognak fizetni jövőre vagy az azt követő évben.

Semmi jele annak, hogy hogyan fizettek és fizetnek a kaminóiaknak.

Ez már önmagában véve is különös volt. Besany csakis egyetlen okra tudott gondolni: hogy az ár messze nagyobb annál, mint amekkorát bárki el tudna képzelni. Ez valóban alapos indok lett volna arra, hogy eltüntessék a kifizetett összegeket.

– Jössz ebédelni, Bez?

A kérdés hallatán összerezzent és megpördült. Jilka Zan Zentis állt az ajtóban, az adóbehajtó részleg munkatársa, jó ismerőse azon polgároknak, akik fegyverhasználattal akarták megúszni az adófizetési kötelezettséget. Besany felsóhajtott, és emlékeztette magát, hogy szándékosan nem csukta be az irodája ajtaját. Egy zárt ajtó gyanút kelthetett, viszont ha bárki szabadon besétálhatott hozzá, és a válla felett átkémlelve megnézhette, hogy min dolgozik, senki sem feltételezte róla, hogy tilosban jár.

– Van egy kis dolgom – felelte szempillantás alatt lehiggadva átnézek egy-két jelentést...

– Jól vagy? – kérdezett közbe Jilka.

– Mostanában állandóan ezt kérdezed – válaszolta Besany, és az emlékezetébe véste, hogy a költségvetés melyik oldalán tart.

– Igen, mert egy ideje olyan furcsa vagy – magyarázta a fejét csóválva Jilka.

Csak tűnj el innen! Bele kell ásnom magam ebbe az anyagba. Jelenleg ez az egyetlen hasznos és fontos munka, amit elvégezhetek.

– Tudod, a barátom a Nagy Hadseregben szolgál – válaszolta, és jócskán megkönnyebbült. Tessék, kimondta a b betűs szót előbb magának, és most Jilka előtt. Ha bármi másnak nevezte volna Ordót, azzal bebizonyította volna magának, hogy szégyelli a férfit, és nem tartja egyenrangúnak a hétköznapi emberekkel. Belenézett Jilka szemébe, és hozzátette: – És minden percben azt várom, hogy hírt kapjak felőle. Szeretném tudni, hogy jól van-e. Ennyi.

Jilka hirtelen kihúzta magát, mintha hátba vágták volna.

– Ne haragudj, nem tudtam róla – mentegetőzött szégyenkezve. – Nem sok polgártársunk szolgál a seregben, nem igaz?

Besany tétovázott, a józan esze ádáz csatát vívott a lelkiismeretével. Nem, nem fogom megtagadni Ordót – határozta el végül.

– A barátom klón katona, és nem polgártárs – mondta halkan.

Néhány másodpercig szótlanul meredtek egymás szemébe, és elsőnek Jilka fordította el a tekintetét. Szörnyű pillanat volt. Besany attól tartott, hogy túl sokat mondott, túl sokat árult el arról, hogy milyen közeli kapcsolatba került a Nagy Hadsereggel.

– Hűha – ámuldozott aztán Jilka, és kihátrált a folyosóra akkor bizonyára jobban élvezted a logisztikai központban folytatott nyomozást, mint gondoltam!

Besany megvárta, amíg Jilka cipőjének kopogása elhalt a távolban, és lemondóan sóhajtott egyet. Biztosan tudta, hogy a hír a futótűz gyorsaságával fog szétterjedni az épületben.

És akkor mi van? Nem szégyellem! – gondolta dacosan.

Az étvágyát mindenesetre elvesztette. Visszatért a Kincstár rendszerének nyilvános számlamenüjébe, belépett a Vámok almenübe, és begépelte a Kamino, a Tipoca és a klónozás szavakat. A kereső sokkal több dokumentumot dobott ki, mint amennyire számított, és a túlnyomó többségük a klónozás és a klónozó eszközök forgalmának tiltását taglalta. A Kamino nem sokszor szerepelt, az Arkania annál többször.

Az Arkaniai Microtech vezetői valószínűleg mindent megtettek, hogy kicselezzék a törvényt. Az exportjuk egy jókora darabja szállt el, egyetlen módosítás miatt.

Besany meglátott egy anyagot, amely az „Orvosi külön engedélyek” címet viselte. A természetes kíváncsisága arra biztatta, hogy nézze meg, milyen cikkeknek sikerült kikerülniük a klónozási tilalmat, és amikor megtette, azonnal felfigyelt az átutalások elképesztő mennyiségére: több milliárd kredit cserélt gazdát. Ami rengeteg szövetet és szervet jelentett... vagy...

Vagy pedig...

Ellenőrizte a kódokat. Mindig fennállt a lehetősége annak, hogy a kódokat meghamisították, de úgy tűnt, hogy a behozatali engedélyek a Coruscanté voltak, úti célnak pedig a Centax II-t adták meg. A Coruscantnak ezt a zárt, élettelen holdját elsősorban katonai gyakorlatozásra és a flotta egységeinek karbantartására használták. Besany azonnal felismerni vélte a kapcsolatot, és eltöprengett azon, hogy létezik-e ott katonai kórház, és hogy a coruscanti civil kórházak ezért nem fogadnak-e sebesült katonákat. A Nagy Hadsereg talán fenntart egy saját egészségügyi létesítményt a Centax II-n, és oda szállítják a klónozott szöveteket és szerveket...

Rendben, a kormány el akarja titkolni a polgárok elől, hogy hány katonát hoznak ide, akik olyan súlyos állapotban vannak, hogy még a mobil sebészeti egységek és a kórházhajók sem tudják ellátni őket. Rosszat tenne a közhangulatnak. Jobb az ilyesmit távol tartani a galaktikus fővárostól.

Viszont a Kaminónak nem kellettek külön engedélyek, nem igaz? Ha valaki klónozott szerveket akart, hogy hadra fogható állapotba hozzon sebesült katonákat, akkor a Kamino lett volna a magától értetődő forrás. A kaminóiak éppen ebből éltek.

Besany tudatának mélyén megszólalt egy apró csengő. Tudta, hogy ez minek a hangja: egy finomra hangolt ösztöné, amit mindenki ismert, aki azzal foglalkozott, hogy feltárja azt, amit mások megpróbáltak rejtve tartani. Biztosra vette, hogy Obrim százados és az ő munkatársai is jól ismerik ezt a jellegzetes csengőszót.

Mi folyik itt?

Áttöltötte a dokumentumokat a saját kézi számítógépére – jóval többet, mint amennyit át akart nézni –, arra az esetre, ha ellenőriznék az adatmozgásokat. Beszélnie kellett Mereellel, de nem itt.

Zsebre vágta a számítógépét, és elindult, hogy jócskán megkésve megebédeljen, lehetőleg minél távolabb a Kincstár épületétől.

76B leszállópálya,

Bogg V, Bogden-rendszer,

473 nappal a geonosisi csata után

Az Aay’han a leszállótalpain állt, és kissé megviseltnek tűnt. A létezésének egyik szakaszában hosszú időt töltött vízben: még most, több izzó légköri belépés után is látni lehetett a sólerakódás nyomát a vízvonalánál, körben az egész testén. Mereel felnevetett, és páncélkesztyűs kezével a comblemezét csapkodta. Jusik csak állt és bámult.

– Ez egy űrhajó és egy tengeralattjáró hibridje, tábornok – magyarázta Skirata, majd az egyik övtáskájából előkotort egy ruikgyökér-darabot, és a szájába dobta. Nem szerette a növény illatát, sem az ízét, de a rágás megnyugtatta.

Elgondolkodva rágcsálta néhány pillanatig, majd hozzátette:

– Nem terheltem meg vele a csapat költségvetését, ha Zey miatt aggódik.

– Én akkor kezdek aggódni – felelte Jusik amikor tábornoknak szólít, őrmester.

Jusik pillanatnyilag a legkevésbé sem tűnt Jedinek. Akármilyen Erő-dolog okozta nála azt, hogy sokszor átszellemült bölcsnek tűnt, jelenleg nem működött. Zordul és ridegen világiasnak látszott.

– Nos, Bard’ika... – dörmögte Skirata, és megkínálta a Jedit egy gyökérdarabbal, de Jusik kurta mozdulattal elutasította – szörnyen hosszú utat tett meg egy kis csevegés kedvéért.

Jusik vett egy mély lélegzetet, és elindult, mintha pontosan tudta volna, hogyan szálljon be egy DeepWaterbe.

– A dolgok kezdenek kicsúszni a kezemből – mondta menet közben. – Meg kellett tennem valamit, ami... nehéz döntés volt.

Skirata mágnesként vonzotta az elhagyott, magányos lelkeket. Ha valaki szeretett volna tartozni valahová, tőle úgy kapta meg ezt az érzést, mint senki más mellett. Ezt a tulajdonságot egyetlen valamirevaló kiképző őrmester nem nélkülözhette ahhoz, hogy erős kötelékek alakuljanak ki a katonái között. Jusikról – az okos, magányos Jusikról, aki egyre inkább szembekerült a Jedik elveivel – valósággal ordított a befogadás iránti igény. Az eredmény elkerülhetetlen volt. Skirata pedig azóta is igyekezett az előnyére fordítani a Jedi érzéseit, hogy a lehető legjobb feltételeket biztosítsa a fiainak, és sokat küszködött, hogy megtalálja a dolog tisztességes határát.

Elindult Jusik után, és odaszólt neki:

– Csak azt csinálja, amit helyesnek tart, ad’ika!

– Akkor tisztáznunk kell néhány dolgot.

– Akkor készüljön fel, hogy képes legyen megbirkózni a válasz terhével!

A bal oldali rakodónyílás zárófedele felnyílt, és Skirata bevezette Jusikot a hajó belsejébe.

Vau a személyzeti kabinban, egy tágas ülésben ült, és lassú mozdulatokkal vakargatta az ölében fekvő Mird fejét. Az arca kezdte visszanyerni az eredeti színét. Komor biccentéssel üdvözölte az érkezőket. A rablásból származó zsákmányt sehol sem lehetett látni. Skirata leült az egyik alacsony asztalra, míg Ordo, Mereel és Jusik az egyik hosszú, párnázott padra telepedett le. A Skiratá-val azonos magasságú, vagyis a klónoknál egy fejjel alacsonyabb Jedinek túl nagy volt Munin Skirata zöld páncélja. A zöld a kötelességtudatot jelképezte, a fekete az igazságot, az arany a bosszút. Mereel a sötétkék színt választotta, Ordo a vöröset.

Az ízlésük miatt döntöttek így, de természetesen módjukban állt változtatni, amennyiben elkötelezték volna magukat egy ügy mellett. Az „egyenruha” szó nem sokat jelentett a mandaloriaknak.

Mereel az adó-vevőjét a füléhez nyomva társalgott valakivel, és Skirata csak néhány szót kapott el:

– ... ez mindenképpen hasznos... ne aggódjon... igen, amit csak talál...

Aztán Mereel átadta az adó-vevőt Ordónak. Abból ítélve, hogy a kölyök arca valósággal felragyogott, Skirata biztosra vette, hogy Besany Wennen van adásban. Kivárta, amíg Ordo rápillant, és intett neki, hogy menjen távolabb, és nyugodtan beszéljen. Ordo rá nem jellemző módon elvörösödött, gyorsan felpattant, és a hátsó gépterem bejáratához sietett.

Skirata ekkor a Jedire nézett, és odaszólt neki:

– Tessék, Bard’ika, tegye fel a kérdését!

Jusik előbb a vonakodása jeleként tátogott néhányat, majd kibökte:

– Nem tudom fedezni magukat, ha nem tudom, hogy mire készülnek. És tisztában vagyok azzal, hogy sok mindent nem mondanak el nekem.

– Ahogyan maga sem mesélt Zeynek a Mygeetón történt kisebb incidensről – válaszolta bólogatva Skirata.

– Van olyan, hogy azért nem mondunk el dolgokat embereknek, mert nem akarjuk bajba sodorni őket, és van olyan, hogy azért nem mondunk el nekik valamit, mert nem bízunk bennük.

– Bízom abban, hogy maga egy derék, tisztességes férfiú – felelte barátságosan Skirata. – De nem bízom az eseményekben, és ha maga egyszer tudomást szerez valamiről, akkor az befolyással van mindenre, amit tesz, anélkül hogy egyetlen szót kiejtene a száján. Ez a legjobb esetben nehéz lenne az ön számára, a legrosszabb esetben pedig veszedelmes. Fierfek.... Walon a felét sem tudja annak, amire készülök, és fordítva, mi, Walon?

Vau bólintott. Mird hatalmasat ásított, és ezekben a pillanatokban a szája egy miniatűr sarlacc-veremre hasonlított.

– És szeretném, ha ez így is maradna – dörmögte aztán Vau.

– Azt mondtam Zeynek, hogy teszek egy hangulatjavító látogatást a terepen, Bralor néhány osztagánál – közölte Jusik –, ami részben igaz is.

– És mi az, amit nem mondott el neki? – érdeklődött Skirata.

Jusik tábornoki rangban szolgált, és megvoltak a maga ügyei a Parancsnokságon – Skiratának néha emlékeztetnie kellett magát erre a tényre. A fiú sosem tévedt le a térképről, és nem csinálhatta azt, amihez kedve lett volna. Öt századot irányított, egy teljes kommandós csoportot, ötszáz embert, akik a terepen dolgoztak. Igaz, nélküle, de attól még neki kellett célokat kijelölni, eligazításokat tartani és megszervezni a támogatást. Jusik rengeteg mindenről tudott, amit nem osztott meg másokkal. Egyszerűen túl sok lett volna.

– Hogy meg fogok tagadni egy parancsot – válaszolt az ifjú Jedi –, és hogy kiadok magának egy információt, amiről nem volna szabad tudnia.

– Biztos benne, fiam, hogy el akarja mondani?

– Igen – jelentette ki Jusik, de így is elbizonytalanodott egy pillanatra, lesütötte a szemét, és a kezét bámulva, halkan kimondta: – A főkancellár parancsba adta Zeynek, hogy kerítse elő Ko Sai-t. Elsődleges fontosságú feladat.

Skirata majdnem felnyögött, mert a gyomra görcsbe rándult. Mindig fennállt némi esély arra, hogy valaki őket megelőzve éri el Sai-t, és nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen.

– Az az érzésem – dörmögte elkedvetlenedve –, hogy amióta eltűnt a Kaminóról, mindenki őt keresi. Aztán?

– Zey a Deltát jelölte ki a feladatra. Sai utolsó nyomát a Vaynain fedezték fel – folytatta Jusik, és az őrmester felé nyújtotta a számítógépét. – Tessék, olvassa el! Itt van a Zey és Palpatine közötti összes beszélgetés felvétele, az írásos üzenetek, a Deltának szánt tájékoztató anyag. Zey nagyon nem akarja, hogy maga tudomást szerezzen az akcióról.

Skirata elkeseredetten szitkozódott magában. Zeyt senki sem nevezhette bolondnak, és nyilván nagyon jól el tudta képzelni, hogy mit tenne a célszeméllyel egy gyűlölettel és bosszúvággyal teli mandalori.

– Komoly veszélyt vállal azzal, Bard’ika – mondta halkan hogy ezt megmutatja nekem.

Bár még csak a húszas évei elején járt, Jusik most egy öreg, fáradt férfi benyomását keltette, főleg a tekintete.

– Tudom – válaszolta eltökélten. – De maga sosem bocsátaná meg, ha nem tenném meg, és én sem bocsátanám meg magamnak.

Jusik tehát színt vallott – bölcselkedett magában Skirata.

Újra és újra elcsodálkozott azon, hogy amíg a Köztársaság polgárainak többsége különleges droidoknak tekintette a klónokat, csúcsminőségű gyilkológépeknek, addig akadtak néhányan, akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy segítsenek rajtuk. Átvette az adatolvasót, megjegyezés nélkül végigolvasott mindent, aztán továbbadta a készüléket Merednek.

– Köszönöm, Bard’ika – mormolta, és összekócolta Jusik haját. Azt viszont nem tudta eldönteni, hogyan érezne, ha a kölyök beszámolna Zeynek mindarról, amit itt, az Aay’han fedélzetén fog hallani. – Szóval, maga és a főnöke azt hiszik, hogy én is Ko Sai után indulok.

– Nem hiszem, hanem tudom – jelentette ki Jusik. – Nem egyszer hallottam már magától, hogy ha egyszer elkapja Sai-t, rákényszeríti, hogy meghosszabbítsa a klónok életét.

– Pontatlan az idézet. Azt mondtam: ha egyszer megmarkolom azt a vézna, szürke nyakát – javította ki Skirata a Jedit.

– Tehát?

– Igen. Meg akarom keresni.

– Ezen dolgozik most? – faggatózott tovább Jusik. – Ehhez kell a tengeralattjáró? És mire fel ez a nagy sietség?

Skiratának szeme sem rebbent. Hogyan is számíthatott volna arra, hogy Jusik nem jön rá? Együtt harcoltak, meglepően könnyedén kitalálták egymás gondolatait. És... fierfek, a kölyök Jedi! Megérez mindenféle dolgot...

Skirata úgy döntött, hogy megadja magát. Jusik úgyis megtudná, ha elhallgatna valamit, és az komoly csapást mérne a kettejük közötti, kölcsönös bizalomra. így aztán vett egy mély lélegzetet, és belekezdett:

– Rendben, Bard’ika, azért vettem ezt a hibridhajót, mert meg akarom találni Ko Sai-t. Amint sikerült, addig verem, amíg elmeséli nekünk az eljárást, amellyel megállíthatjuk a fiaim gyorsított öregedési folyamatait. Ko Sai ócska, gőgös aiwha-csali lévén tengeri környezetben érzi jól magát. Számára az óceán mélye az otthon, édes otthon. Na, ezért kellett a sho’sen. Amit hamarosan felszerelünk katonai osztályú szenzorokkal és fegyverrendszerekkel, a saját költségemre, jóllehet később, a jóindulatom jeleként valószínűleg a Köztársaság érdekében is használni fogjuk. Megkapta a választ a kérdésére?

Jusik kissé elvörösödött, és tétován felelt:

– Csak... csak azt... nem sejtettem, hogy máris kezdődik a vadászat.

Skirata csak néhány emberének beszélt arról az üzenetről, amelyet Lama Su küldött Palpatine-nak, és amelyet később Mereel letöltött a Kamino számítógép-hálózatából. Nem mondta el másnak, csakis a nullásoknak, illetve Besany Wennennek. A nőt be kellett avatnia, mert elég okos volt ahhoz, hogy rájöjjön bizonyos dolgokra, ha a nyomozása során belebotlik valamibe.

– Igen, azonnal belevágunk – felelte végül –, mert a fiaimnak kétszer gyorsabban fogy az idejük, mint magának vagy nekem.

– Én csak nem szeretném, ha összefutnának a Deltával, és gondok támadnának, ennyi az egész – közölte Jusik.

Vau felkapta a fejét, és kijelentette:

– Azt én is szeretném elkerülni.

Ordo befejezte a beszélgetést. Visszatért a kabin közepére, átadta Merednek az adó-vevőt, és továbbra is derűs képet vágva letelepedett, ezúttal egy külön ülésre. Lerítt róla, hogy gondolatban másutt jár. Skirata fontolóra vette, hogy felvilágosítsa-e Jusikot a Ko Sai utáni hajtóvadászat pillanatnyi állásáról, de elvetette az ötletet. Azzal valóban megterhelte volna a fiút, és bűntudat sugárzott volna belőle, valahányszor Zey közelébe kerül. Jobbnak tűnt, ha egyelőre nem tud róla.

– Akkor most meséljék el nekem, hogy mi volt ez a rablás – kérte Jusik, nyilván azért, hogy másik témára váltson. – Egyikük sem az a típus, aki képes veszélybe sodorni az embereit az anyagi haszon reményében.

– Hát, ez a kérdés nekem szól – dünnyögte Vau, és megadta a magyarázatot: – Megszereztem valamit, ami engem illetett, ám a pénz java része az embereinké lesz, amikor majd elhagyják a hadsereget. Nyilván maga is észrevette, hogy a Köztársaság nem létesített számukra nyugdíjalapot.

– Igen, mert senki nem számít arra, hogy valaha nyugdíjba mennek – válaszolta bólogatva Jusik. – Azt hiszem, értem.

– Vau átadta nekem a zsákmányt – szólt közbe Skirata, és emlékeztette magát, hogy el kell majd mondani Vaunak, hogy a Kaminóval kötött szerződés minden jel szerint hamarosan lejár. Az ő kommandósainak is kapniuk kellett egy esélyt, ugyanúgy, mint mindenki másnak. Azzal párhuzamosan, hogy a nagy terv egyre részletesebben kirajzolódott, mind több embernek kellett tudnia bizonyos elemeiről, márpedig Skirata mindig is utálta az ilyesmit.

Bosszúsan krákogott egyet, és hozzátette: – Amit nem tud, amiatt nem fájhat a feje, fiam. Ha ez az egész a shu’shuk lesz, maga legalább belenézhet Zey szemébe, és őszintén állíthatja, hogy fogalma sem volt, mire készülök.

Jusik hátradőlt a székén, bólintott néhányat, és megszólalt:

– Tájékoztasson, hogy merre járnak, és én megpróbálom megakadályozni, hogy összefussanak a Delta-osztaggal.

– Őket módomban áll nyomon követni, Bard’ika – felelte Skirata. – Ha azt látom, hogy ütközőpályán vagyunk, jelzek magának. Rendben?

Jusikon látszott, hogy megbántódott. Bizonyára fájt neki a gondolat, hogy azok után, amit a Coruscanton végigcsináltak, Skirata nem bízik benne.

– Egyszer már hasznos voltam... – mormolta letörten.

Skirata ismét összekócolta az ifjú Jedi haját, és kijelentette:

– Maga egyike a fiaimnak, Bard’ika. Megmondtam, hogy ha valaha szüksége lesz rá, apja helyett apja leszek. És komolyan gondoltam.

Jusik néhány pillanatig szótlanul meredt rá, és Skirata már nem tudta eldönteni, hogy a kölyök megsértődött-e, vagy csak nyugtalan.

– Azt hiszem, úgyis... – bökte ki végül, majd ismét témát váltva, bizonytalanul hozzátette: – Ami pedig Etaint illeti... tudja, ha tehetek érte valamit...

Ordo rezzenéstelen képet vágva, egyenesen előre nézett, de Mereel késéles tekintettel meredt Skiratára. Vau is felpillantott, és gazdája reakciójának hatására Mird felemelte a fejét.

– Mi van Etainnel? – kérdezte Vau.

– Tudok róla, Kal – mondta halkan, szinte szégyenkezve Jusik megérzem ezeket a dolgokat. Ne aggódjon a többi Jedi miatt! Ők nem tudnak semmiről.

– Én nem miattuk aggódom, hanem a kaminóiak miatt – válaszolta Skirata. Shab! – káromkodott magában. – Talán az összes nullásnak el kellett volna mondanom, hogy Etain teherbe esett Darmantől, nem csak Ordónak.

– Hát, ez csodás – dünnyögte Vau, és mélyet sóhajtott. – A Jedik nem tudják, amit a kölyök tud, sem azt, amit Kal tud, és én sem tudom, de a kaminóiak sem, de Kal tudja, hogy ha a kaminóiak megtudnák, abból nagy baj lenne. Szép!

– Ez egyáltalán nem vicces, Walon – vágott vissza Skirata, és látta Mereelen, hogy felhúzta magát, mert Ordo eltitkolt előle valami nagyon fontosat. – Van egy személyes ügyünk, amit még be kell illesztenem ebbe az egészbe.

– Bárcsak sose tanítottalak volna ezekre a nagy szavakra! – jegyezte meg Walon.

– Rendben... – felelte Skirata, és kimondta: – Etain terhes. Elég velősen fogalmaztam?

Vau furcsa krákogást hallatott, ami meglepően hasonlított arra a hörgésre, amellyel Mird tiltakozott, amiért a gazdája letolta az öléből a padlóra.

– Azt hiszem, megtanulok horgolni – dünnyögte aztán Vau.

– A jelekből ítélve az Erő nem volt Etainnel.

Senki sem kérdezte meg, hogy ki az apa. Etain és Darman szerelme nem volt titok, még a deltások is tudtak róla.

– Etain a Qiilurán maradt, amíg megszüli a gyermeket – közölte Skirata. – És erről az ügyről mindenki mélyen kussol! Nem beszéltek róla senkinek!

– Ahogyan nekünk sem mondták el – morogta Mereel.

– Így van, Mer’ika, még nektek sem – helyeselt Skirata. – Attól féltem, hogy véletlenül kicsúszik valami a szátokon, ahogyan az imént a tábornoknak.

– Elnézést – mormolta Jusik, és lehorgasztotta a fejét. – Azt hittem, hogy legalább a nullások tudnak róla.

– Rendben, a többieknek is el fogom mondani – ígérte Skirata. – De Darman nem tudhat róla, egészen addig, amíg nem lesz olyan helyzetben, hogy... képes legyen feldolgozni a hírt. Pillanatnyilag a munkájára kell összpontosítania minden figyelmével. Ennyi éppen elég neki.

– Ez nem tisztességes vele szemben – jelentette ki Vau. – Minek tekinted, felnőtt férfinak, vagy holmi tehetetlen kölyöknek? Netán együgyű szerencsétlennek?

– Értem én, de mondd csak, mir’sheb, van jobb ötleted? – vágott vissza Skirata.

Vau pislogott néhányat, és a fejét ingatva válaszolta:

– Nem, azt hiszem, itt és most nincs jó válasz. Akármit mondanék, csak okoskodás lenne.

– Etain feltette magában, hogy megajándékozza Darmant egy fiúval, vagyis egyfajta jövővel – magyarázta Skirata. – És akár okos húzás, akár nem, én is valami hasonlón dolgozom, így aztán talán az én hibám. Talán én adtam a lánynak ötletet.

– Indulnom kell. Beugrok a Vevut-osztaghoz, és végzek egy kis valódi munkát – mondta Jusik, azzal felállt, és miután megveregette Skirata vállát, hozzáfűzte: – Zey arról beszél, hogy visszahozatná Rav Bralort, hogy további gyalogosokat képezzen át kommandóssá. Maga tartja a kapcsolatot a Cuy’val Daros bajtársaival, nem igaz?

– Néhánnyal – dörmögte Skirata, majd követte Jusikot a hátsó átjáróhoz. Nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy sietteti a Jedit, de tényleg rengeteg munka várta. – Ha Zey azt hiszi, hogy én egy problémás alak vagyok, akkor komoly megrázkódtatás vár rá, ha sikerül visszahívnia Ravot. Maga tudja, hogy milyenek a mando nők...

– Igazából nem tudom, de sejtem – felelte nagyokat bólogatva Jusik.

– Milyen jellegű kiképzést akar?

– Titkos műveletek.

– Akkor próbálkozzon Wad’e Tay’haai-jal vagy Mij Gilamar-ral – ajánlotta Skirata. – ők jobban tűrik az osikot, ami fentről zúdul ránk. Nem sokkal, de legalább Zey nem kap vibropengét a legérzékenyebb testrészébe, ha nem a megfelelő villához nyúl a vacsoránál.

– Fel tudja venni velük a kapcsolatot? – kérdezte a Jedi.

Skiratának már korábban is megfordult a fejében, hogy segítséget kér a Mandalore-ról, többek között néhány harcost azok közül, akik eltűntek a Galaxisból, amikor Jango Fett kérésére elvállalták, hogy a legteljesebb titoktartás mellett kiképzik a klónokat. Cuy’val Dar: azok, akik többé nem léteznek. Skirata ironikusnak találta, hogy azok, akik többé nem léteznek, most azokat segítik, akik nem léteznek a Köztársaság számára, legalábbis teljes jogú emberi lényként nem.

– Bízza csak rám! – felelte rövid megfontolás után.

– Legyenek óvatosak! – búcsúzott Jusik, és becsukta maga mögött az átjáró zárólemezét.

Mereel ingerült pillantást vetett Ordóra, és halkan megszólalt:

– Szóval, talán nem kéne elmondanom neked, hogy Wennen ügynök mit kapart ki, miután nem bíztál meg bennem annyira, hogy eláruld, van egy klónnal keresztezett Jedink...

– Szállj le róla, Mer’ika! – szólt rá a hadnagyra Skirata. – Az én hibám, nem Ordóé. Szóval, mit ásott elő Besany?

– Valamit, ami megerősíti, hogy Palpatine klónozó létesítményeket építtet – felelte Mereel. – Lama Su is megemlíti az üzenetében a Coruscantot, de Besany bizonyítékot talált arra, hogy a Centax II holdon is történik valami. Szerinte rengeteg felszerelés került oda, és az Arkaniai Micrónak temérdek külön engedélye van, orvosi célú klónozásra.

– Palpatine alighanem azt akarja, hogy közvetlenül ő irányítsa a klóngyártást – vélekedett Skirata. – Ezért saját tudósokat akar, például Ko Sai-t. Igyekszik kiszorítani a kaminóiakat a képből.

– És ha nem köt új szerződést – fűzte tovább a gondolatot Mereel –, akkor a tipocai népség elveszíti a legnagyobb megrendelőjét.

Ordo egész idáig mélyen hallgatott. Skirata ezt valamiféle érzelmi dolognak tulajdonította. Besany alighanem mondott valamit a kölyöknek, amire nem volt felkészülve...

– Szóval, mi történik azokkal a klónokkal, akik jelenleg a Kaminón vannak? Azokkal, akik még nem fejlődtek ki teljesen? És hol van a coruscanti gyártótelep? – vetette fel váratlanul Ordo. Skirata pedig megállapította magában, hogy a fiú mégsem az ügynöknőről ábrándozott, hanem a helyzeten töprengett. Amint visszaadta az adó-vevőt, egy csapásra elfelejtkezett Besanyról. Ordo megcsóválta a fejét, és tovább beszélt: – Palpatine a Kaminóról szerezte be a felszerelést? Aligha, mivel az ottaniak hamar rájöttek volna, hogy rengeteg bevételtől fosztja meg őket. És a még fejletlen klónokat átszállíttatja a Coruscantra, vagy elölről kezdi az egészet? Ha az utóbbi, akkor tíz év csúszás miatt fájhat a feje. A jelenlegi veszteségi arány mellett öt éven belül nem lesz hadserege.

– Vagy talán más eljárást alkalmaz, nem a kaminóiakét – szólt közbe Mereel. Ebben a pillanatban Mird kivételesen hangosat szellentett. Vaunak szeme sem rebbent, de Mereel ingerülten ráförmedt az állatra: – Ugye, tudod, Mird, hogy undorító dög vagy?

Vau ekkor Skiratára nézett, és fojtott hangon odaszólt neki:

– Microtech...

Ez volt az egyetlen lehetséges alternatíva: az Arkaniai Microtech. A kaminóiak csinálták a legjobban, de lassan csinálták. Az arkaniaiak sokkal gyorsabban dolgoztak – a gyártás talán csak egykét évig tartott –, de korántsem állítottak elő olyan kiváló minőségű klónokat, mint a kaminóiak.

– Valószínűleg minden évben egy rakás klón éri el a teljes érettséget, de semmi jelét nem láttuk annak, hogy bekerülnek a hadseregbe – mondta elgondolkodva Skirata. – Tehát, mit tervez velük a Köztársaság?

– A család már csak ilyen, Ord’ika – bölcselkedett Skirata, és az átjáró felé terelte a kölyköt. – Ne fogd vissza magad!

Mindent beleadunk, amink csak van.

– És mi lesz, ha nem akar velünk jönni?

– Besany?

– Igen. Mert szökést tervezünk, nem igaz? Onnantól kezdve az életünk a menekülésről fog szólni, legalábbis egy jó darabig. Mi lesz, ha Besany azt mondja: sajnálom, Ordo, de én túlságosan szeretem a coruscanti életemet? Mi lesz, ha azt mondja: kopjak le?

Egy kívülállónak úgy tűnhetett volna, hogy Ordo és Besany messze jár még a teljes elkötelezettségtől, ám Skirata tudta, hogy a nullások úgy kerültek ki a kaminóiak genetikai kontárkodásából, hogy ha úgy adódott, azonnali, megingathatatlan rajongás alakult ki bennük. Ha valakit a barátságukba fogadtak, az életüket adták érte. Aki pedig nem volt a barátjuk, azon habozás nélkül átgázoltak. Ezt eredményezte az, hogy a kaminóiak túl sokat babrálták a lojalitást és a kötődést befolyásoló géneket. Ám ez egy már eleve létező mandalori hajlam volt, amit a tervezők kihasználtak, és Ordo nem tett mást, csupán villámgyorsan eldöntötte, hogy kit kíván élettársnak – pontosan úgy, mint annak idején Skirata, illetve a legtöbb mandalori férfi.

Besanynak Ordót kell választania – gondolta Skirata. Nem bírta volna elviselni, ha azt látja, hogy a nő összetöri a kölyök szívét. Annyi mindent meg akart szerezni a fiúnak és az összes többinek is.

– Nem fog cserbenhagyni, fiam – mondta csendesen.

Besany akkor sem tehette volna meg, ha akarta volna. Mostanra nyakig belekerült az egészbe. Skirata tudta, hogy Besany Wennen számára a Coruscant többé nem lesz biztonságos otthon.

Hatodik fejezet

„Vannak törvényeink arról, hogyan bánjunk az értelmes lényekkel. Vannak törvényeink arról, hogyan bánjunk a félig értelmes lényekkel és az állatokkal. Még olyan törvényeink is vannak, amelyekkel növényeket védünk. De egyáltalán nincsenek törvényeink, amelyekkel a klón katonáink – emberi lények – jólétéről gondoskodnánk. Nincs legális státuszuk, nincsenek jogaik, nincs szabadságuk, sem képviseletük. Önöknek mindnyájuknak le kellene hajtaniuk a fejüket szégyenükben, amiért tiltakozás nélkül elfogadják ennek a hadseregnek a létezését. Ha a Köztársaság ilyen mélyre süllyedt a demokrácia nevében, nem lepődök meg, hogy egyes bolygók és rendszerek el akarnak szakadni tőlünk. A cél sosem szentesítheti az eszközt!”

Den Skeenah szenátor beszéde a Szenátusban, tizennyolc hónappal a geonosisi csata után, azt követően, hogy jótékonysági felhívásaival segített megalapítani a Köztársaság egyetlen veteránokat támogató intézményét

A felkelők bázisa, Gaftikar,

473 nappal a geonosisi csata után

Fi szótlanul figyelte Darmant és Atint, mialatt kiemelték Sullt a siklóból, és bevonszolták a tábor közepére. Indulás előtt megkötözték ugyan, de ez nem akadályozta meg abban, hogy belerúgjon Atinba, mialatt berakták a járműbe. Mostanra gyilkos harag tombolt benne.

Darman bűntudatot érzett. A helyében én is ezt tenném. Nem hagynám, hogy élve elkapjanak.

Fi csípőre tette a kezét, és hangosan megkérdezte:

– Szóval, követtétek hazáig, és most szeretnétek megtartani? – Tetőtől talpig végignézett Sullon, csettintett egyet a nyelvével, és hozzátette: – Gondolom, annak a hatalmas szemének nem tudtatok ellenállni.

Atin kiszedte Sull szájából a tömést, mire a felderítő ráförmedt Fire:

– Hasadj le rólam!

– Harap is – közölte Darman, és felmutatta bekötözött kezét, ami az azonnal alkalmazott baktatapasz és antibiotikum ellenére feldagadt, és fájón nyilallt.

– Csak tartsátok távol a bútortól! – kérte a társaitól Fi, azzal a tábor épületei felé fordult, és a két ujját a szájába véve élesen füttyentett egyet. Elégedetten körülnézett, és halkan hozzátette:

– Most pedig nézzük, milyen az, amikor A’den felhúzza magát. Érzésem szerint roppant szórakoztató lesz.

A’den futva érkezett az egyik épület felől. Ezúttal magán viselte zöld őrmesteri sávval szegélyezett páncélzatát, a sisakját a derékszíjához csatolva hordozta. Sull hallgatagon meredt a másik felderítőre, és a csoport körül kíváncsi maritokból álló kör kezdett kialakulni.

A nullás megtorpant, és mialatt az arca eltorzult a haragtól, rá rivallt a gyíkokra:

– Tűnjetek el innen! Ez katonai ügy! Gyerünk! Húzzatok el! Usenye!

Még a vörös taréjos, vagyis domináns gyíkok is úgy rohantak, mintha gránátot dobtak volna közéjük. A’denen látszott, hogy nem tréfál, és érződött a hangjából, a testtartásából, illetve a viselkedéséből, hogy kész erőszakot alkalmazni. Még az idegen teremtmények is érzékelték a jelzéseket, és idejében eltisztultak a közeléből.

– Szóval... elhoztátok – mondta aztán jóval halkabban, de érdekes módon így még veszélyesebbnek tűnt. – Végiggondoltátok az egészet? Jó lenne, ha erre rászoknátok. Úgy hallottam, legutóbb Fi vitt haza egy kóbor alakot.

– Rugalmas kockázatelemzés – dünnyögte Fi.

– Azt menet közben is elvégezheted.

– A lényeg és az eredmény ugyanaz.

– Di’kut.

De Darman azt tette, amit tennie kellett, és nem állt szándékában bocsánatot kérni érte.

– Arról volt szó, hogy a fickó eltűnt – szólt oda A’dennek – , nem arról, hogy lelépett.

– Nos, az tény, hogy eltűnt, és az is, hogy akciót hajt végre.

Csak éppen nem a Köztársaságért – vágott vissza A’den, azzal megint végignézett Sullon, mintha a sérüléseit akarta volna felmérni. Vagy talán azért, mert sértetlen foltot keresett, ahová odavághatna egyet. – És nem lehetsz szökevény, ha nem tűntél el a műveleti helyszínről. Vagyis senki sem hazudott, világos?

Darman azonnal kapcsolt, Atin csak néhány pillanattal később, és megrökönyödve kérdezte:

– Te tudtad, hogy átállt a szeparatistákhoz?

– Bizonyos dolgokat jobb nem bolygatni – felelte A’den. – Rájöttem.

– Ha te mondod... – dörmögte Sull, aki szemmel láthatóan A’denhez, vagyis egy felderítő-testvérhez húzott, és alighanem úgy döntött, hogy átveszi a kezdeményezést.

Hátat fordított Darmannek, és kijelentette: – Nem álltam át, ahogyan ti fogalmaztatok. Csupán arról van szó, hogy többé nem harcolok a Köztársaságért.

– Nem csekély különbség – mondta bólogatva A’den –, de akkor is magyarázatot kell adnod.

– Most, hogy elkaptatok, mit akartok csinálni velem? – kérdezte Sull. – Nincs sok választási lehetőségetek, ha dezertőrt fogtok.

Dezertőr... Darman azt kívánta, hogy A’den lője le a fickót. Úgy érezte, hogy Sull még akkor is sokkal tisztességesebb lett volna) ha átállt volna a szeparatistákhoz ahelyett, hogy egyszerűen kiszállt a háborúból, mialatt a klón testvérek, mint például Sicko nem tudta elfelejteni Sickót, és a többiek sem –, meghaltak a frontvonalakon. Ugyanakkor, Sull a legkevésbé sem tűnt gyávának. Hirtelen Niner bukkant fel a tisztás szélén. Páncélzatot nem viselt, csakis fekete védőruhát, valamint egy törülközőt a nyakán. Darman felkészült a kioktatásra, amiért ő és Atin nem az előírásoknak megfelelően jártak el. Fi elindult, hogy még idejében feltartóztassa az őrmestert.

– Hogy mit teszek, attól függ, hogy mennyi bajt okozol nekem és a testvéreimnek – válaszolta A’den, és úgy meredt a mélységi felderítő csuklójára, mintha azt latolgatta volna, hogy levágja róla a plasztikszalagot, de aztán meggondolta magát, és rosszkedvűen felvetette: – Akkor most tovább ácsorgunk itt, és elszórakoztatjuk a maritokat, vagy inkább megbeszéljük a dolgot magunk között?

Sull azonban hajthatatlan maradt.

– Miért nem végzel velem, amíg meg vagyok kötözve? – kérdezte kihívó hangon. – Mert az biztos, hogy nem térek vissza a hadseregbe. Inkább a halál!

– Fierfek, mik vagytok ti? – fakadt ki Niner. – Hibelpókok?

Fejezzétek be ezt az őrültséget! Az előírások egyértelműek. A fickó áruló. Be kell vinnünk a parancsnokságra!

– Niner, pofa be! – förmedt A’den az őrmesterre, azzal elővett egy vibrotőrt, lehajolt, és átvágta a Sull bokájára tekert plasztikszalagot, majd felegyenesedve rászólt a társára:

– Egyetlen rúgás vagy harapás, ner vod, és levágom valamidet, amihez nagyon ragaszkodsz! Bajtársak közötti, kulturált beszélgetés! Világos?

Sull várt néhány pillanatig, nyilván azon töprengett, hogy A’den valóban képes-e megcsonkítani őt, aztán bólintott egyet.

Ezalatt ismét nézőket kaptak. A maritok felbátorodva, egyesével közelebb araszolgattak, és most már hallótávolságon belül álldogáltak úgy, hogy a fejüket kíváncsian hol hátradöntötték, hol előrebillentették. A’den vészjósló lassúsággal fordult feléjük, mire megint szétszaladtak. Azt viszont nem mondta, hogy az omegások nem követhetik, így az osztag tagjai a nyomába szegődtek, majd leültek egy hosszú padra az eligazítószobában, hogy szem-és fültanúi legyenek a kihallgatásnak. A helyiség, sőt az épület neve erős túlzásnak tűnt. A maritok ugyanolyanra építették a tábort, mint az emberek otthonait Eyat városában. így a parancsnoki épület voltaképpen egy kisebbfajta, kényelmes lakóház volt, tele elcsúsztatható belső válaszfalakkal, míg a tágas ablakokra luet-kéregből készült, áttetsző redőnyök borultak. Az építmény a legkevésbé sem keltette egy fontos katonai létesítmény benyomását. És egyetlen sorozattól vagy gránáttól lángba borult volna.

Felkelő tábor? Jószerével falunak sem lehetett nevezni. Viszont a maritok valódi fegyverekkel szerelkeztek fel, és Eyat lakói nemigen merészkedtek ki erődnek is beillő városukból.

A’den végighúzott egy széket az egyszerű deszkapadlón, és leültette rá Sullt, de a felderítő kezét összekötő szalagot továbbra sem vágta el. Járkálni kezdett a szobában, és egy gyors, könnyen érthető pillantással figyelmeztette az omegásokat, hogy hallgassanak és mindent jegyezzenek meg.

– Szóval – kezdte végül A-30 felé fordulva meséld el nekem, hogy mikor ment el a kedved a Köztársaság Nagy Hadseregén belüli szép, hosszú katonai pályafutástól?

– Lássuk csak... – hümmögte Sull, és a szemét eltúlzottan tágra nyitva, jobbra és felfelé nézett, majd folytatta: – Azt hiszem, akkor, amikor azok szétlőtték a cimborám fejét.

Igen, biztosan akkor.

– Kik azok az azok? – kérdezett közbe Darman. – Egyfolytában ezt emlegeted.

A’den felvonta a szemöldökét, és higgadtan kijelentette:

– Én vezetem a kihallgatást!

– Megkérdezte, hogy azok küldtek-e minket – magyarázta Darman.

– Értem – felelte A’den, és lassan, figyelmeztető jelleggel megveregette Sull vállát. – Rajta, válaszolj!

– Te is Skirata fegyelmezetlen hordájához tartozol, mi? – morogta Sull.

– Büszkén kijelenthetem, hogy igen – közölte Darman.

– Akkor nyilván te sem rajongsz a Köztársaságért – mondta nagyokat bólogatva Sull. – Elgondolkodtál már valaha, hogy mi lesz velünk, ha többé nem veszik hasznunkat?

– Igen. De azt nem tudtam, hogy te is – válaszolta Darman, Pedig biztosan tudta, hogy valamennyi klón megtette már. Ő maga legalább annyiszor gondolt erre, mint Etainre, vagyis nagyon sokszor. A lélegzetét visszatartva várt valamilyen hírre. És valamiért határozottan érezte, hogy rossz hírt fog kapni.

– Ezt tette Alfa-02-es is – felelte Sull. – Emlékeztek rá? Sparra? Elsőnek ő lépett le.

– Az én emlékezetem tökéletes – morogta A’den. – Persze, hogy emlékszem. Nagyjából egy évvel a geonosisi események előtt tűnt el.

Darman önkéntelenül csodálattal adózott a klón képességeinek. Nem akárki lehetett, ha sikerült megszöknie a Kaminóról. Nyilván kapott segítséget, és Darman két embert is ismert, akik részt vehettek a dologban.

Sull kissé előregörnyedt – hátrakötött keze miatt nem tudott nekitámaszkodni a szék támlájának –, és tovább beszélt:

– Spar látta, hogy mi közeleg, és úgy gondolta, hogy a külvilágban jobb esélyei lesznek az életben maradásra. És amint megtudtuk, hogy lelécelt, néhányan elkezdtünk gondolkodni.

– Azóta hallottatok róla? – kérdezte A’den.

– Nem.

– Fejvadászként és zsoldosként dolgozik – közölte A’den. – A hagyományos családi üzlet. Máshoz nem nagyon ért, nem igaz?

Darman már nem csodálkozott el, kezdte megszokni, hogy a nullások így vagy úgy, de mindenről hallanak. Nem kérdezte meg A’dentől, hogy honnan tudja, és miért tudja.

Ugyanakkor úgy vélte, a megjegyzéssel A’den azt akarta megmutatni Sullnak, hogy jobb értesülésekkel rendelkezik, mint ő.

– A Köztársaság utána küldött valakit, hogy végezzen vele – mondta halkan Sull.

– Biztos?

– Biztos. Nem kapták el, de néhány hónappal ezelőtt az én Tavo cimborám úgy döntött, hogy kiszáll a játékból, és őt viszont elkapták. Aztán szétlőtték a fejét.

– Azok – mondta A’den, különösen nagy nyomatékkal ejtve a szót.

– A Köztársasági Hírszerzés ügynökei. A főkancellár hóhérai – válaszolta Sull, és úgy tűnt, mostanra letett a szökésről. A történtek felidézésére összpontosította a figyelmét, közben elnézett A’den mellett, mintha látna valakit a helyiségben. Szellemeket látott – Darman is látott szellemet, ahogyan az összes többi klón is, aki elvesztette egy-két testvérét. Sull aztán ismét a másik felderítő szemébe nézett, és hozzátette: – Rajtunk kívül más orgyilkosok is jelen vannak a piacon.

Ő is pontosan olyan, mint mi – állapította meg magában Darman.

Hirtelen rádöbbent, hogy egyáltalán nem ismeri az alfásokat. A kommandósok és a felderítők teljesen elkülönülten éltek a Kaminón a kiképzés idején, legfeljebb a gyakorlatokon futottak össze néha. Dacára annak, hogy Skirata századába tartoztak, az omegások szinte sosem találkoztak a nullásokkal az oly sok év alatt, így Darman ugyanolyan idegennek és ijesztőnek találta őket, mint az alfásokat.

Szóval, az Alfa mélységi felderítőknek vannak cimboráik – gondolta, és megcsóválta a fejét. Valahogyan-valamiért magányos gyilkológépeknek látta őket, akik képtelenek olyan erős kötelékeket kialakítani, mint amilyenek a szorosan összetartó kommandós egységeket jellemezték, ráadásul...

És ilyennek lát minket mindenki...

Darman ráeszmélt, hogy ugyanabba a hibába esett, mint a civilek túlnyomó többsége. A polgárok közül sokan hús-vér gépezeteknek tartották a klónokat, olyan teremtményeknek, akiket nyugodtan ki lehet hajtani a csatamezőkre meghalni, mert nem igazi emberi lények – és így a dolog sokak számára rendben is volt.

Ha ilyen könnyű így gondolkodni...

– Szóval, ez a büntetés, ha valaki átugrik a fal felett – állapította meg komoran Niner. – Szerintem nem kéne csodálkoznunk.

– Nem, barátom, rosszul fogod fel – felelte A’den. – Ez nem büntetés. Igaz, Sull?

A mélységi felderítőből mostanra elszállt minden harci láz. Talán tényleg csak a halált várta.

– Nem, mert a büntetés célja az elrettentés – jelentette ki a fejét csóválva. – És ahhoz, hogy elrettentsünk valakiket valamitől, tudniuk kell, hogy mi fog történni velük. De senkinek sem beszéltek arról, hogy kivégeztek egy mélységi felderítőt.

– Azért ölték meg, mert túl sokat tudott? – vetette fel Atin.

– Azért ölték meg, mert a felderítők nem harci kutyák – magyarázta A’den, mialatt végighúzta az egyik körme alatt a vibrotőr hegyét. – Ha már túl öregek a harchoz, nem lehet kezes háziállattá szelídíteni őket. Veszedelmes, vad teremtmények. Meg kell szabadulni tőlük. Jól mondom, Sull’ika?

– Én meg majd megmondom, hova tedd azt a mando bajtársiasságodat – morogta ingerülten Sull –, de nagyjából helyesen látod. És érted is eljönnek majd, nullás fiú, amikor már nem tudsz vagy nem akarsz tovább harcolni. A Nagy Hadsereget senki sem hagyhatja el. Szerinted mit tartogatnak nekünk arra az időre, amikor katonaként már nem veszik hasznunkat? Tenyészhímet csinálnak belőlünk?

– Hát, én valami ilyesmit remélek... – szólt közbe sóvárogva Fi.

– Még DNS-bankként sem veszik hasznunkat – felelte Sull.

– Másodgenerációs Jangók vagyunk. A gyalogosokból vehetnek friss anyagokat. És velük kevesebb a baj.

Darman nem akart a társaira nézni. Tudta, mire gondolnak. Ők is féltek. Féltek, hogy nekik csak ez a rövidre szabott élet adatott meg...

Ez Tipocavárosban valahogy nem számított. Egyikük sem látta a külvilágot. Most már megfordultak városokban, találkoztak csinos lányokkal, és látták, hogy a hétköznapi teremtmények hogyan élnek. Most már tudták, hogy miről maradnak le.

De én nem – fogadkozott magában Darman. – Én nem fogok lemaradni az életről.

Niner bosszúsan csikorgatta a fogát, és megszólalt:

– A fickó megszökött. A többi mélységi felderítő továbbra is teljesíti a kötelességét. Ugye, megbocsátjátok nekem, ha nem kezdek el zokogni a lelki válsága miatt.

– Felőlem, Niner... – dünnyögte A’den, azzal megfordította a tőrét, szemügyre vette a hegyét, és fojtott hangon hozzátette:

– Légy üdvözölve az erkölcsök bonyolult világában! – Elhallgatott, egészen közel hajolt Sullhoz, mígnem az orruk majdnem összeért, és higgadtan, de vészjósló hangon megkérdezte: – Tehát, mit csináltál Eyatban?

– Szereztem munkát. És lakást.

– Katonai jellegű munkát? Tanácsadóként dolgoztál az ellenségnek?

– Siklótaxit vezettem – válaszolta Sull. – És az eyatiak nem az ellenségeink. Csak egy rakás hétköznapi ember, akik akaratuk ellenére belekeveredtek mások háborújába.

– De ha ott akartál maradni, gondoskodtál róla, hogy ne veszítsenek, nemde?

– Csak néhány hónapja vagyok itt – felelte Sull. – Ugye, nem hiszed, hogy odasétáltam hozzájuk, közöltem velük, hogy megszöktem, és megmutattam nekik a haditerveket?

– Előbb vagy utóbb el kell döntened, hogy melyik oldalon állsz – jelentette ki A’den. – Még azelőtt, hogy a maritok megkezdik a támadást. Azt a támadást, amelyre te készítetted fel a gyíkokat.

– Tehát?

– Ki akarsz szállni?

– Nagyjából felvázoltam a képet, nem?

– Nem maradhatsz itt – mondta a fejét csóválva A’den. – Nem hagyhatom, hogy szabadon rohangálj, és megadd az eyati népségnek a kódokat, a felülíró parancsokat, meg ki tudja, mi mindent, aminek segítségével klónokat fognak megölni. Te pedig nem akarsz visszajönni... vagyis...

A’den felegyenesedett, lenézett a vibrotőrre, és Darman azt hitte, hogy az őrmester most azonnal végez a szökevénnyel. Ám csak elvágta a plasztikszalagokat, majd Sull álla alá nyomta a tőr hegyét.

A mélységi felderítő megdörzsölgette a csuklóját, és higgadtan megkérdezte:

– Vársz valamire?

– Tűnj el a bolygóról! – recsegte A’den. Elővett az egyik övtáskájából néhány kreditlapot, és tovább beszélt: – Ennyi bőven elég lesz, hogy új életet kezdj valahol. Szerzek neked egy gépet, hogy minél messzebbre elhúzz a Gaftikartól, azzal a feltétellel, hogy sosem sodorsz veszélybe klónokat.

Sull megvonta a vállát, és szenvtelenséget színlelt, de látszott rajta, hogy meglepte az ajánlat.

– Ez a testvéri összetartás igazán megindító – dörmögte –, de mindannyiunknak elsősorban magunkra kell vigyáznunk.

A’den az órájára pillantott, és folytatta:

– Fogalmazzunk másképp: eltűnsz erről a szikláról, és kimaradsz a háborúból, vagy egyszer s mindenkorra kivonlak a forgalomból.

– De én szeretem ezt a bolygót – jegyezte meg Sull.

A’den felkapta a fejét, és az ajtó felé bökött a hüvelykujjával.

– Omegások, szívódjatok fel! Sull és én most úgy fogunk beszélni egymással, mint mélységi felderítő a mélységi felderítővel. A kama-divatról, meg hasonló dolgokról.

Niner tiltakozás nélkül felállt, és intett a többieknek, hogy kövessék. Az osztag tagjai kivonultak az épületből, aztán a hátukat a falnak vetve letelepedtek a bejárat mellett.

– A fickó akkor is áruló – mondta hosszas hallgatás után Niner.

Darman elgondolkodva nézett maga elé. A maritok az előző napok folyamán felhúztak egy hevenyészve összetákolt házféleséget, és most a robbanóanyag nélküli behatolást gyakorolták. A klónok láttán megálltak, és egy darabig szótlanul figyeltek, majd folytatták a gyakorlatot. Az azonban bizonyosnak tűnt, hogy felfigyeltek Sull megérkezésére. Vajon tudják, hogy ki ő? – töprengett Darman. – Képesek megkülönböztetni minket egymástól, ha nem viselünk egyenruhát?

– Egyszerűen csak nem bízik a Köztársaságban – jegyezte meg halkan.

– Én sem bízom a Köztársaságban – jelentette ki Atin, azzal letépett egy fűszálat, nézegetni kezdte, és hozzátette: – De ettől még nem álltam be szeparatistának.

– És miért nem bízol benne? – érdeklődött Fi. – Mert azért tenyésztettek minket, hogy aztán vágóhídra hajtsanak, és mert rosszabbul bánnak velünk, mint a haszonállatokkal? Ugyan már, mindenki követ el apró hibákat...

– Először is, vegyük azt a sok osikot a droidveszélyről – kezdte Atin. – Elmentem Prudiival arra a szabotázsakcióra.

Láttam a gyárat, láttam, hogy mennyit képes termelni. A főnökeink tévednek néhány nullát. És fogalmam sincs, hogy a Hírszerzés honnan veszi az adatokat.

– At’ika, a katonák számáról, a fegyverzetről és a felszerelésről mindenki tele szájjal hazudik – szólt közbe Darman. Tudta, hogy Skirata sosem mondta el nekik a teljes történetet – ő maga ismerte be –, de minél tovább tartott a háború, annál inkább rájött, hogy mindkét oldalon hazugságot hazugságra halmoznak. A számokat soha nem adta össze senki. Túl kevés droidot láttak a Galaxisban, a számuk korántsem támasztotta alá a Köztársasági Hírszerzés által megadott mennyiségeket. A Független Rendszerek Szövetsége aligha tudott volna katonai erővel érvényt szerezni a követeléseinek.

– Propaganda – tette hozzá Darman. – Az is a fegyvertár része.

És valakinek mindez jól jött ahhoz, hogy a szenátorok boldogan jóváhagyják a katonai kiadásokat. Igen, Darman már kezdte érteni, hogyan működik a politika.

Azon a napon, amikor megértitek, hogy valójában mi zajlik egy háborúban, rádöbbentek, hogy egy holofilmet néztek. Skirata ezt szokta mondogatni. A háborúkban legalább annyi hazugságot és propagandát vetettek be, mint lőszert. A katonák és a polgárok csak azt tudhatták biztosan, ami a szemük előtt történt, de még azt is többféleképpen lehetett értelmezni.

De még így is, a nullások valahogy... másnak tűntek, mint az előző egy-két héten. Nagyjából attól kezdve, amikor Atin visszatért, és azon morgolódott, hogy Kal és Ordo hazaküldte a szabotázsakciót követően. Azt mondták neki, hogy nem kell tudnia, miben mesterkednek. Azt viszont tagadták, hogy a dolog a Grievous tábornok elleni haj tóvadászattal van összefüggésben.

Darman úgy gondolta, hogy Skirata túl sokat kockáztat az utóbbi időben. Persze tudta, hogy ez is része annak, ami sokak által imádott buirrá teszi őt, de ettől még okozott néhány álmatlan éjszakát neki.

Azt nem bánom, ha megölnek a csatatéren – kesergett magában –, de azt nagyon gyűlölöm, hogy a kormány hazudik nekünk.

Ebben a pillanatban súlyos léptek rázták meg a faépületet, és ő megérezte a hátán a fal rezgéseit. Másodpercekkel később A’den és Sull megjelent az ajtóban.

– Sull úr néhány napon belül elhagyja a Gaftikart – jelentette be A’den úgy, hogy nem nézett az Omega-osztag tagjaira. Sull mellette ácsorgott, és rendkívül komornak tűnt.

– Elszórakoztatjuk őt, amíg megérkezik a hajó, amely elviszi innen.

– De hát... – nyögte Niner, aki egyszerűen nem tudta befogni a száját. Darman csodálta őt, mert mindig kiállt azért, amiben hitt, de néha éppen a lényeget vétette el.

– Alfa-30 mélységi felderítő hadnagy belehalt a sérüléseibe, amelyeket egy ismeretlen incidensben kapott – folytatta éles hangon A’den. – A holtteste túlságosan felbomlott ahhoz, hogy megállapítsuk a halál okát. De én begyűjtöttem a páncélját, és elküldöm a dögcéduláját a parancsnokságnak, hogy módosíthassák a nyilvántartást. Világos? Mert ha nem, megismétlem, és jóval lassabban fogok beszélni.

Fi felvonta a szemöldökét, végignézett Sullon, és megjegyezte:

– Nekem úgy tűnik, eléggé felbomlott. Tisztességes temetésben részesítjük. Megkaphatom a csizmáját és a kamáját?

De Niner nem adta meg magát szó nélkül – ő már csak ilyen volt. Darman gyanította, hogy a társa Ordo életét is megkeserítette néhányszor. Az ő ultraegyenes becsületessége horgonyként rögzítette az osztagot a tisztesség és a józan ész oldalán. Néha viszont jobban tette volna, ha elnéz másfelé, és hallgat.

– És mondd csak, ner vod – szólalt meg metszően éles hangon –, a rendkívüli helyzet mióta indokolja a fegyelem teljes összeomlását?

A’den úgy meredt rá, mintha csak most vette volna észre.

– Szóval, azt gondolod – válaszolta fojtott hangon hogy rá kéne ragasztanom a dezertálás vádját, és át kellene adnom Zeynek, hogy lefolytassák vele a megfelelő eljárást.

– Ezt írja elő a szabályzat – vágott vissza elszántan Niner.

A’den néhány másodpercre elfordította a tekintetét, mintha feltámadt volna az érdeklődése az izgatottan, diadalittasan szűkölő maritok iránt, akiknek időközben sikerült robbanóanyag nélkül lerombolni a rozoga építményt. Aztán elővette az adó-vevőjét, és Niner felé nyújtotta.

– Rendben, mir’sheb, akkor hívd fel Zeyt, és mondd meg neki, hogy elkaptunk egy renegát mélységi felderítőt! – mondta ingerülten. Aztán, mert nem bírta kivárni, hogy Niner átvegye tőle a készüléket, elkapta a klón csuklóját, és a markába csapta.

– Gyerünk, csináld!

Niner vett egy mély lélegzetet, és akkora erővel szorította az adó-vevőt, hogy az ujjai kifehéredtek. Darman elkapta Fi aggodalmas pillantását, és azon töprengett, hogy baj esetén melyiküknek lesz bátorsága megállítani az őrmesterüket.

Atin a maga szokásos módján, szenvtelenül figyelte az eseményeket.

– Gyerünk, Magasságos Száj! – recsegte haragosan A’den. – Add csak fel Sullt, ha van hozzá gett’séd!

– Nem válaszoltál nekem – válaszolta higgadtan és eltökélten Niner. – Hol van a határ aközött, hogy józan megfontolásból eltérünk a szabályoktól, és aközött, hogy nem teljesítjük a kötelességünket?

– Kötelesség a shebsem! – fakadt ki A’den.

– Én nem a Köztársaság iránti kötelességünkről beszélek – magyarázta Niner –, hanem a sajátjaink irántiról. Szóval, néhány mélységi felderítő úgy döntött, hogy lelép, mert ők olyan átkozottul függetlenek, de a szerencsétlen fickók a Galaktikus Flottagyalogságnál csak maradjanak, és nyeljék tovább az osikot? Ők mikor választhatnak?

A’den leguggolt, ismét megragadta Niner csuklóját, és felfelé rántotta, így az adó-vevő az őrmester szájához került.

– Akkor mondd el Zeynek! – recsegte indulatosan. – Akarod tudni, hogy mi fog történni? Ez nem egy közönséges hadsereg! Sull nem kerül hadbíróság elé. Nem fogják bebörtönözni vagy lefokozni. Egyszerűen csak beleküldenek egy sugárnyalábot a felébe, mert többé nem bíznak meg benne, és nem hagyhatják, hogy egy mélységi felderítő szabadon kóboroljon.

Niner és A’den mozdulatlanná dermedt, és elszántan néztek egymás szemébe.

– Talán éppen ezt érdemli az, aki cserbenhagyja a testvéreit – jegyezte meg Niner.

– Akkor gyerünk, csináld! – felelte fojtott hangon A’den. – Essünk túl rajta!

A’den elengedte – pontosabban ellökte magától – Niner kezét, és felegyenesedett. Sull távolabbra ballagott, aztán a karját a mellkasán összefonva, a fejét lehajtva ácsorgott.

Darman hirtelen azon kapta magát, hogy azokon az ismeretlen dolgokon töpreng, amelyekről Skirata sosem beszélt a kiképzés alatt. Ki adná le a lövést? Ki végzi ki a szökevényeket? Nem tudta elképzelni, hogy egy klón vagy egy Jedi képes lenne meghúzni az elsütőbillentyűt. Talán a hírszerzők intézik az ilyesmit...

Azt valamiért biztosra vette, hogy nem a Coruscanti Biztonsági Erők hajtják végre a kivégzéseket. Az ott szolgálók barátsággal viszonyultak a klónokhoz, Skiratának hála.

– Shabii’gar... csak ne feledkezz meg erről, ha valaha azt várod tőlünk, hogy kihúzzuk a shebsedet a tűzből! – mondta ingerülten Niner, azzal visszadobta az adó-vevőt A’dennek, felállt, és elballagott.

Darman még sosem hallotta így beszélni a társát, és ebből tudta, hogy Niner nem duzzogni megy, hanem azért vonul félre, nehogy nekimenjen a nullásnak.

A’den elnézett a távolodó alak után, és megcsóválta a fejét.

Sötétre barnult, cserzett bőre miatt öregebbnek látszott Ordónál és Merednél, és egyfajta atyai tekintély áradt belőle.

– Hát nem értitek? – kérdezte a három kommandós felé fordulva. – Mi történik azokkal a klónokkal, akiket nem lehet összefércelni és újra bevetni? Vagy mi lesz velünk, ha már túl öregek leszünk ahhoz, hogy harcoljunk?

Darman azon kapta magát, hogy megdermedt, A’den átható tekintetétől. Ugyanakkor muszáj volt válaszolnia:

– Hát igen... sokat gondolkodtam már ezen...

– És? Láttál már nekünk szóló nyugdíjazási terveket? Hát létesítményeket? – faggatózott tovább A’den, és most már nem tűnt haragosnak, inkább csak megkeseredettnek. – Részt vettél olyan tanfolyamokon, amelyeken megtanítottak a civil életre?

Darman általában igyekezett nem elidőzni a témán, mert semmit sem tudott kitalálni, ami ne járt volna azzal, hogy cserbenhagyja a testvéreit, ráadásul – a statisztikák szerint – amúgy sem tűnt valószínűnek, hogy aggódnia kell a természetesnél hamarabb beköszöntő időskora miatt.

Ám nyugtalanította a gondolat, hogy olyan súlyosan megsebesül, hogy a Köztársaságnak nem éri meg megmenteni az életét. És igen, szeretett élni. Imádott élni.

Csak a tudatlanok hitték azt, hogy a klónok nem éreznek félelmet, nem félnek a haláltól és ostobák – vagy a civilek közül sokan csak ezzel áltatták magukat, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásuk, amiért a Köztársaság kihasználja a klónokat.

Az osztag tagjai mélyen hallgattak. A’den viszont ismét kezdett dühbe gurulni.

– Fel-ál-doz-ha-tó-ak vagytok – folytatta lassan, külön kihangsúlyozva valamennyi szótagot. – Minden katona az, mindig is az volt, de ti különösen azok vagytok. Nincsenek jogaitok, nem szavazhattok, nincsenek rokonaitok, akik lármáznának amiatt, ahogyan bánnak veletek, és nincs kapcsolatotok semmiféle szervezettel, amelyik harcolna értetek. Felneveltek titeket, kizsákmányolnak titeket, és megszabadulnak tőletek, amikor már nem lesz gazdaságos a javításotok, vagy túlságosan eltértek a szabványoktól. Rendben, legyetek dicsőséges mártírok, de azért, mert ti döntöttetek így, nem pedig azért, mert ketrecben tenyésztett állatok vagytok, és eszetekbe sem jut, hogy másként is lehet élni.

Fi rendszerint beszédes kedvű volt, és értett hozzá, hogy egy-egy szellemes beszólással enyhítse a feszültséget, de most mélyen hallgatott. Úgy tűnt, egyre inkább kínos viszonyban áll a külvilággal. Sóvárgott utána – lerítt róla, hogy irigykedett, amikor bepillantást nyert mások életébe –, de úgy tűnt, igyekezett kiverni a fejéből még a létezésének tényét is, talán azért, mert biztosra vette, hogy sosem élhet a Nagy Hadseregen kívül. Ugyanakkor Niner többször is tanújelét adta már, hogy képes szinte maradéktalanul kirekeszteni ezeket a dolgokat a tudatából.

Darman úgy hitte, hogy a klón gyalogosoknak könnyebb dolguk van. Ők szinte csak a csatamezőket látták a világból. Őket nem olyan atyai alakok nevelték, mint Skirata és Vau, így aztán még jobban ragaszkodtak egymáshoz, mint a kommandósok. Igen, ezek vagyunk mi – merengett letörten Darman. – Ketrecben tenyésztett haszonállatok, akik biztonságos menedéknek látják a ketrecet, valahányszor el kell hagyniuk.

Találónak tartotta a párhuzamot. A klónok számára a nagyvilág ismeretlen, félelmetes hely volt. Intézményes neurózis – Skirata így nevezte.

– Az a gond a háborúval – mondta végül Fi furcsa, idegen hangon –, hogy megmutatja a népeknek, hogy mire képesek, ha tényleg rászánják magukat valamire, és ettől a béke, amikor végre beköszönt, kínos lesz a különféle kormányoknak. Ami a háború alatt kikerült a dobozból, azt később már nem lehet visszagyömöszölni bele.

– Aha, csak éppen te semmit sem tudsz a békéről – jegyezte meg Atin. – Egyikünk sem tud róla semmit.

– Ordo már megint mesélt neked valamit... látjátok, ezért nem szabad megtanítani a klónokat olvasni – dörmögte Darman, hogy egy kicsit feldobja a hangulatot. A pillantása Sullra esett – aki még most is ott állt, ahol az imént –, és elgondolkodott azon, hogy ő maga képes volna-e lelőni a felderítőt, ha parancsot kap rá.

– Ordo sem tud semmit a békéről – felelte Atin.

Darman ugyanilyen tudatlannak érezte magát, de fenntartotta a jogot, hogy legalább töprenghessen a dologról. Ha ugyanis a lényeg a háború megnyerése, akkor valakinek gondolnia kell arra, hogy a háború után mi lesz a hadsereggel.

– Szerintetek Sev beszerzett egy barátnőt? – vetette fel váratlanul Fi.

– Ha igen, akkor a lány az erőszakos bűnözők börtönéből szökött meg – válaszolta Darman, és oldalba bökte a testvérét. Ne csináld, Fi, hagyd már ezt a témát! – Nem a te eseted.

– Nekem nincs kifogásom egy pszichopata szépség ellen – jelentette ki Fi, aki láthatóan azon erőlködött, hogy a másik önmagát adja. – Azok legalább nem kényesek.

– Nos, bármennyire szeretnék is a ti nagy filozófusaitok bölcsességében fürdőzni, sok a dolgom – közölte A’den, és Darmanre nézve folytatta: – Te szedd össze Sull felszerelését!

Szépen megmondja, hogy hol ásta el. Addig ő beszámol nekem mindenről, amit Eyatról megtudott. Rendben, Sull?

– Hogy tökéletesen elsöpörhessétek őket? – morogta rosszkedvűen a felderítő.

– Ha vannak barátaid Eyatban – felelte A’den –, akiket szeretnél kimenteni, akkor most jött el a perc, hogy mesélj róluk.

– Senki – jelentette ki Sull a fejét rázva –, furcsa, de most már a gyíkok sem ismernek fel. Mély benyomást tehettem rájuk...

– Beszélsz Eyatról vagy sem?

Sull elgondolkodott néhány pillanatra, majd megfontoltan válaszolt:

– Rendben, de nem fogsz hallani semmit, amit már ne hallottál volna a város építőitől.

Darman elindult, hogy kiássa Sull felszerelését, és menet közben tett egy kitérőt, hogy megkeresse Ninert. A társa egy fa tövében ácsorgott, a két hüvelykujját a háta mögött a derékszíjába akasztva, és nem fordult meg, amikor Dar odament hozzá, és a vállára tette a kezét.

– Páncélt fel, őrmester – mondta halkan Darman. – Gyere, szedjük össze Sull szerelését!

Mindeddig arra számított, hogy Niner továbbra is dühös lesz, ám amikor megfordult, inkább csak bosszúsnak látszott, semmint haragosnak. Egészében véve olyannak tűnt, mintha rossz hírt kapott volna.

– Jó... menjünk... – dünnyögte a gondolataiba merülve.

– Jól vagy, vod’ika? – érdeklődött óvatosan Darman.

– Feltehetek egy kérdést?

Ez egyáltalán nem vallott Ninerre – ő sosem szokta kerülgetni a témát.

– Hát... aha, persze – felelte Darman, és valamiért kínosan érezte magát.

– Ha most elmehetnél – mondta halkan Niner –, ha felszállhatnál egy gépre, és elutazhatnál oda, ahová akarsz, minden következmény nélkül, sőt még Etaint is magaddal vihetnéd... elmennél?

– Hogy elhagynám-e a hadsereget?

– Az osztagot. Képes lennél elhagyni minket?

Darman alaposan megrágta a gondolatot, de megemészteni már nem tudta, mert felfordult tőle a gyomra. Nem ezekkel a társaival nőtt fel. Az Omega valamennyi tagja közül, az eredeti osztagának egyetlen túlélője volt. De attól még a testvéreinek érezte őket. Pontosan tudták, hogy miről mit gondol, miről mit érez, mi bosszantja, mi a kedvenc étele, ismerték még a szuszogását is. Még sosem került ilyen bensőséges viszonyba senki mással – talán még Etainnel sem.

Elképzelni sem tudta, hogy akárcsak egyetlen napot is nélkülük töltsön. Azt nem tudta, hogy mindez hogyan lenne összeegyeztethető azzal az álmával, hogy egyszer talán családot alapít Etainnel, azt viszont nagyon is tudta, hogy ha elválna a testvéreitől, az olyan sebet hasítana a lelkébe, amely sosem gyógyulna be.

Annak idején elképzelni sem bírta, hogy egyszer elveszíti Vint, Jay-t és Talert. A halál valahogy mindig a többi osztagra sújtott le, sosem az övékre. Ez még azelőtt történt, hogy belekerültek a valódi háborúba.

Akkor, amikor még a gyakorlatokon bekövetkezett halálesetek annyira megdöbbentették őket, hogy napokig nem tértek magukhoz.

Niner továbbra is a válaszra várt, és miután nem kapta meg, ismét megszólalt:

– Ez nem a Köztársaság szolgálatáról szól, Dar. Én még csak azt sem tudom, hogy mi manapság a Köztársaság, és hogy mitől jobb, mint a Független Rendszerek Szövetsége. Csak azt tudom, hogy azzal telnek a napjaim, hogy megpróbálok életben maradni, és igyekszem vigyázni rátok. Ennyi és nem több. Szóval... mi tölti be azt az űrt, ha elhagyod a társaidat?

Niner még most is Sullon gondolkodott, és azon, hogy a felderítő miért lépett le, mialatt a bajtársai maradtak.

Többről szólt ez, nem csupán a Köztársaság iránti lojalitásról, és arról a sok badarságról, amit Jango beléjük vert.

– Te nem lennél szívesebben máshol, egy szép, nyugodt helyen? – kérdezett vissza Darman. – És nem csinálnál valami mást?

– Dar, elmennél? – csattant fel Niner.

– Nem fog megtörténni – mondta végül Darman. Akkor ez most igen vagy nem? Nem tudta megítélni. Még csak azt sem bírta elképzelni, hogy milyen lenne az élete a hadseregen kívül, nemhogy távol a testvéreitől. Vett egy mély lélegzetet, és hozzátette: – Tehát, még csak ne is gondolj rá!

De ő maga tovább töprengett a dolgon, mialatt meghatározták a helyzetüket, és nekiláttak kiásni Sull felszerelését. És biztosra vette, hogy Ninernek is ugyanez jár a fejében.

Tilsat, Qiiluta, a kitelepítés harmadik napja,

476 nappal a geonosisi csata után

– Íme, ez történik – jelentette ki Levet –, ha nagy teljesítményű, könnyen mozgatható fegyvereket adunk a helyieknek, akik jobban ismerik a terepet, mint mi.

Etain előre tudta, hogy a gazdák be fogják vetni az összes trükköt, amit Zey tábornok tanított nekik a szeparatista megszállás alatt, de ettől még az elfogásuk nem lett könnyebb. A gyalogosok mindeddig körülbelül ötszáz telepest kaptak el és raktak fel a hajókra. A többiek kisebb csapatokba szerveződve szétszóródtak, és magukkal vitték azokat a fegyvereket, amelyeket a Köztársaságtól kaptak. Ha a gazdák szeparatisták lettek volna, a gyalogosok mostanra megtisztították volna tőlük az egész bolygót. így viszont nem dobhattak be mindent ellenük. Nem lőhették halomra őket, a Köztársaság polgárait, és nem perzselhették fel a Qiilurát, a gurlaninok otthonát.

De az összetűzések mindeddig egy bizonyos sablon alapján történtek. Miután a gazdák elveszítették néhány társukat, gyorsan megadták magukat. Talán úgy érezték, hogy amennyire lehetett, kiálltak az igazukért, de mostanra elfáradtak, féltek és azt akarták, hogy vége legyen a megpróbáltatásoknak. Etain mindezt szem előtt tartva ahhoz a taktikához folyamodott, hogy minden csoportból leszedetett két-három főt, majd felajánlotta a megadás lehetőségét.

Ezúttal viszont úgy tűnt, hogy nem fog beválni ez az eljárás.

A szakasz Tilsattól északra beszorult egy keskeny folyóvölgybe. A másik hét szakasz szétszóródott, és a nagyobb csapatokat üldözte a környéken. A klónok túlerőben voltak, de mert élve és épen kellett elkapniuk a telepeseket, jelentős hátrányba kerültek. Ugyanakkor Etain érezte, hogy közeleg a perc, amikor feladja ezt a kíméletes taktikát.

– Feküdj! – harsogta valaki.

A következő pillanatban nagy energiájú sugárnyaláb csapódott a mögöttük álló facsoportba. A robbanás jégdarabokkal és ágakkal szórta be a katonákat. Erő ide, Erő oda, Etain is hasra vágta magát.

Levet, aki rendszerint az oldalához tapadva kísérte őt, most előrerontott a védőfalhoz, amely valaha egy merlie-istálló fala lehetett, és térdre vetette magát a gazdátlanná vált E- Web mögött. A fegyver kezelője néhány lépéssel odébb hevert, a kezét-lábát szétvetve. Egy másik gyalogos térdelt mellette, és kapkodva próbálta levenni róla a sisakot. Levet tüzet nyitott a nehézfegyverrel, miközben két további klón kuporodott le a sebesült mellé, és Etain rádöbbent, hogy immár nem képes fontossági sorrendet felállítani és aszerint cselekedni, úgy, ahogyan egy parancsnoknak kell.

Ezekben a pillanatokban nem érdekelte más, csakis a sebesült katona. Ki lehet az?

Mindig is keményen igyekezett, hogy megtanulja a nevüket – mára mindegyiknek lett neve, nem csupán azonosítószáma, amit a kaminói gazdáik adtak nekik –, de a sebesülté nem jutott eszébe. És ettől úgy érezte, megtagadta őt. Nem engedhette volna meg magának, hogy a férfi idegen legyen a számára – és mégis megtörtént.

Harcolnod kell – biztatta magát gondolatban. – Nem teheted meg, hogy hátramaradsz, és orvost játszol!

A telepesek szétterültek a domboldalon a szakasz felett. Jéggel bélelt mélyedésekben rejtőztek, és valahol a gerinc közelében volt egy kisméretű, de pusztító erejű nehézlövegük, amelyet szintén a Köztársaságtól kaptak. A kézifegyvereik lövedékei nem csak a szeparatista harci droidok burkolatát ütötték át, hanem a klón gyalogosok szabvány páncélzatát is. A több irányból érkező tűz ellen Etain csak korlátozottan használhatta a fénykardját és az Erőt. Csak arra futotta a képességeiből, hogy félresöpörte a felé száguldó sugárnyalábokat és a törmeléket, mert már nem tudott megfelelően összpontosítani. Régebben, hasonló helyzetekben mélyen magába szállva koncentrált, képet alkotott a veszélyről, érzékelte még a levegő, a talaj és a víz szövetét is, és elhárította a lövedékeket, vagy egyszerűen nekivágta az orvlövészeket a szikláknak. Manapság már minden erejét lekötötte az, hogy megállapítsa az ellenség helyzetét.

A terhesség megváltoztatott – ismerte be magának keserűen. – Nem mintha eredetileg mélyen átjárt volna az Erő.

Tőle balra Levet tűz alá vette a domboldalt, pontosan irányzott sorozatai kisebb lavinákat indítottak el. A klónok csatasorba fejlődtek a fal takarásában, és folyamatosan lőtték a völgy mindkét végéből tüzelő orvlövészeket. Etain kivárta, amíg Levet szünetet tart, és aktiválta az adó-vevőjét.

– Veszteségek, parancsnok? – kérdezte, és arra gondolt, hogy legfeljebb hadnagyként vagy századosként kellene szolgálnia, nem pedig parancsnokként, de mostanra valamennyi Jedi tábornoki rangot kapott, még az olyan jelentéktelen Jedi-lovagok is, mint ő. Idegesen nyelt egyet, és hozzátette: – Ha ez kezd túl sokba kerülni, azt hiszem, le kell tennünk a kíméletes bánásmódról.

– Tíz sebesült, ebből kettő súlyos – jelentette Levet.

– Vigyék el innen őket! – parancsolta Etain.

– Ahhoz ide kell hívnunk az AT-t, asszonyom, és egyébként sem számít, hogy hová visszük őket. Ha a bakta és a sebészdroidok nem tudják helyrehozni őket, akkor senki sem képes rá.

Egyes tábornokok talán úgy gondolták volna, hogy harminchat fős szakaszból tíz ember elvesztése még elfogadható, de Etain nem.

– Akkor foglaljuk el a domboldalt! – adta ki az újabb parancsot. – Rohammal!

– Kérem, ezt erősítse meg... – válaszolta Levet. – Mostantól nem akar foglyokat ejteni?

– Ezek egyszerű gazdák. Maguk pedig kiváló katonák. Ha bedobják magukat, percek alatt végeznek – válaszolta Etain, és alig hitte el, hogy ő mondta ki ezeket a vészjósló mondatokat.

– Nem szeretne még egyszer beszélni velük, asszonyom?

A jelekből ítélve Levet jobban ismerte őt, mint gondolta volna. A parancsnok alighanem megértette, hogy később elítélné magát, ha nem adna nekik még egy utolsó esélyt a megadásra. De hát hányszor kéne még megtennie ezt?

Teljesen egyértelműen kinyilvánították a szándékaikat...

– Rendben – mondta végül –, hívják az AT-t!

Folytatódott a tűzpárbaj, és a katonák látszólag teljesen némán harcoltak. Ők hallhatták egymást a sisakrádiójukon keresztül, Etain nem. Ő csupán a sugárnyalábok süvítését és vijjogását hallotta, valamint a kisebb-nagyobb földdarabok tompa dobolását, amikor egy-egy ágyúlövedék belehasított a környező mezőbe, és magasra felverte a fagyott talajt. Aztán eszébe jutott, hogy a fogaival csattintva ráállhat a szakasz hullámsávjára. Zűrzavaros lárma tört elő a fejhallgatójából: a katonák helyzeti adatokat kiabáltak egymásnak, magasságokat, lőszögeket és távolságokat, és valaki folyton azt kérdezte: jól van? Ven jól van? Hogy van Ven?

Ven... ezek szerint így hívják a sebesültet.

Etain visszaváltott arra a sávra, amelyen csakis ő és Levet beszélhettek egymással.

– Mennyi idő kell még, hogy az AT lőtávolságba érjen?

– Tizenkét standard perc, asszonyom – felelte a parancsnok.

– Értem. Tüzet szüntess! Készenlét! – rendelkezett Etain, és a felette elterülő domboldalra nézve azoknak a nőknek és férfiaknak az elméjére összpontosított, akiket ismert – akiket ő képzett ki és az Erő segítségével próbált befolyást gyakorolni rájuk, hogy elbizonytalanodjanak, hogy ne akarjanak tovább harcolni, és elkezdjenek vágyni egy másik, jobb életre.

A gyalogosok azonnal leeresztették a fegyverüket, és elhátráltak a faltól. Néhányan sebesült bajtársakat vonszoltak vagy támogattak. Az egyik sebesült teljesen ernyedten feküdt a társa karjában. Ven az E-Webtől néhány méterre hevert, a páncélja illesztéseiből élénkvörös vér csordogált, és megolvasztotta körülötte a havat. Két társa már a fejét lehajtva térdelt mellette, a harmadik még elkeseredetten küzdött érte: kétkezes szívmasszázzsal próbálta visszahozni az életbe.

A gazdák egyik pillanatról a másikra beszüntették a tüzelést.

Etain színes fényfoltoknak érzékelte maga körül az érzelmeket és jelenségeket: sárgának a félelmet, vörösnek a haragot, gyengülve villódzó világoskéknek a fogyatkozó életerőt, és még valamit, egy halvány, szürke árnyalatot, amit csakis gyermekinek tudott nevezni. Valami hasonlót tapasztalt, amikor első ízben érzékelte Darman közelségét.

Ebben a pillanatban a baba rúgott egyet – talán őt érzékelte. Aztán arra gondolt, a fiának valamikor a jövőben tudnia kell, hogy az anyja mindent megtett annak érdekében, hogy kiutat kínáljon a qiilurai telepeseknek.

– Birhan! – kiáltotta. – Birhan, itt vagy?

A kiáltása végigvisszhangzott a völgyön. A csendes Qiilurán a hangok messzire szálltak. Etain hallani vélte a távolból a mezőkön átvágó rohamlépegető fojtott dübörgését.

– Nincs itt! – kiabálta vissza egy asszony.

– Még most is leállhattok! – válaszolta emelt hangon Etain.

– Még most is elmehettek! Sértetlenül!

Hosszabb szünet következett, aztán egy férfi ordított le a völgybe:

– Nem mi szorultunk be, hanem ti! Mi vágtuk el az utatokat mindkét irányban!

– És mi vagyunk azok, akik megkíméltük az életeteket... mostanáig – felelte Etain, és a kiabálástól megfájdult a torka.

Az órájára pillantott, és hozzátette: – Adok öt percet, hogy letegyétek a fegyvert, és megadjátok magatokat!

Csend következett. Teljes csend, csupán a hómezőket söprögető szellő susogását lehetett hallani.

– Gyanítom, hogy nem lesz a válasz – mormolta Etain.

Nyugtalanul várt, szinte minden harmadik másodpercben ránézett az órájára. A környéken olyan csendesség uralkodott, hogy tisztán hallotta a gyalogosok páncéljának sodródó hópelyhek neszezését. Levet elindult felé, és menet közben intett neki, hogy nézzen a dombra.

Etain a szemét résnyire húzva megtette, és meglátta, hogy mozog valami odafent. Az emelkedő alsó szakaszán szürke ruhába burkolózó alakok bukkantak fel a hóbuckák mögül, és sorban felemelték mindkét kezüket. Hála az Erőnek.

Végre megjött az eszük – gondolta megkönnyebbülten Etain. Fegyvereket keresve figyelte a gazdákat, és úgy látta, valóban eldobták a sugárvetőjüket. A kardját a kezében tartva, óvatosan felállt, és ismét körülnézett.

– Hölgyem, megtenné, hogy fedezékben marad? – szólt rá éles hangon Levet. – A Jedik sem sebezhetetlenek!

– Van rajtam páncél – válaszolta Etain –, és ha rám lőnek, eltérítem a lövedékeket a fénykardommal.

Hogy aktiválja a kardot, az felesleges, agresszív jelzésnek tűnt, de azért megtette. Nem akart vállalni semmiféle kockázatot. Mialatt lassan lépkedett előre, a fegyverét eltartva a testétől, újabb és újabb alakok emelkedtek ki a havas mélyedésekből. Egyesek máris a tarkójukon tartották a kezüket, mások feltartották a fegyverüket. Az alsó szakaszon lévő gazdák közül néhányan elindultak lefelé, az út irányába.

Az ellenállásuk most már csupán gesztusnak tűnt. Csak meg akarták mutatni, hogy képesek kiállni magukért, hogy mentsék a becsületüket, és később elmesélhessék a gyermekeiknek, hogy nem adták meg magukat harc nélkül.

A büszkeség fontos volt számukra – és ezt Etain megértette. Megtett még néhány lépést, és odakiáltott nekik:

– Rendben, nincs mitől félnetek! Nem lesz megtorlás, erre a szavamat adom. Csak elvesszük tőletek a fegyvereket!

Ezúttal nem kapott választ. A lassan lépkedő alakokat nézve az a benyomása támadt, hogy szándékosan mozognak így, hogy húzzák az időt, de emlékeztette magát arra, hogy mély hó és vastag jég borítja a domboldalt. Levet felé fordult, és bólintott neki, mire a parancsnok utasította a katonái egy részét, hogy nyomuljanak előre, és fegyverezzék le a telepeseket. Tizenöt gyalogos vágott neki a földsávnak, ami nyáron valószínűleg barqföld lehetett. A páncéllemezek szinte teljesen beleolvadtak a fehér háttérbe. Etain a távolabbi alakokból jószerével csak fekete csíkokat látott ott, ahol a védőruhák egy-egy fekete sávja előbukkant az illesztéseknél – mintha szellemek suhantak volna a hómező felett.

Kihúzott egy tételt a mentális listájáról. Lassan haladtak, de már látszott a vége. Vett egy mély lélegzetet, és megszólalt:

– Levet, evakuálják a...

Eddig jutott, tovább nem. Tőle nem messze felrobbant valami. A detonáció a levegőbe repített két gyalogost. Az egyik üvöltve zuhant vissza, a másik ezt nem tehette meg, mert a teste darabokra szakadt.

Aknák.

A katonák megdermedtek. Csapdába estek a felderítetlen aknamezőn.

Csapda... ez nem lehet igaz – kesergett magában Etain. – Ezt nem tehetitek meg. Nem elég, hogy nem adjátok meg magatokat, a halálba csaljátok az embereimet...

Az időérzéke felmondta a szolgálatot. Látta, hogy a gazdák közül néhányan felkapják a fegyverüket, és egy ösztön vette át felette az irányítást – egy olyan ösztön, amely a legkevésbé sem méltó egy Jedihez. Gyilkolni akart, hogy megtorolja ezt az árulást.

Levet parancsokat harsogott az adó-vevőjébe, mire a hátrahagyott katonák a falhoz ugrottak, és tüzet nyitottak.

Etain maga elé rántotta fénykardját, még mielőtt tudatosult volna benne, hogy a szeme sarkából villanást látott, és félreütötte a felé száguldó sugárnyalábot. A fejhallgatójában ismét felhangzott az előbb megtapasztalt, zűrzavaros lárma: parancsok és adatok követték egymást számára követhetetlen gyorsasággal, egy részük a közeledő rohamlépegetőtől érkezett. Ismét felrobbant egy akna, és megint felüvöltött egy katona. A domboldalról sugárnyalábok záporoztak lefelé.

– AT, irány öt-öt-hat-nulla, kapják el a nehézfegyvert, ismétlem, lőjék szét! – hadarta gondolkodás nélkül Etain, és eltartott néhány pillanatig, mire rájött, hogy ő maga adta ki a tűzparancsot. Ezt inkább Levetre kellett volna bíznod. Ő a parancsnok, és tudja, hogy mit csinál – figyelmeztette magát gondolatban, de közben felforrt benne a düh. – Megölik az embereimet. Ezért drágán megfizetnek...

Mostanra elhalt benne minden vívódás. Itt és most nem lehetett kétséges, hogy ki árulta el kinek a bizalmát. Csak arra összpontosított, hogy életben maradjon, és megmentse a bajtársait. Ez a reakció, ez a sötét késztetés zsigeri volt, ellenállhatatlanul erős, és Jedihez nem illő. Csak a halott és sebesült klónokat érzékelte maga körül. Nem akart mást, mint hogy véget vessen a fentről érkező, gyilkos energiaáradatnak, és szabadjára engedje izzó haragját.

Az imént nem észlelte, hogy aknamezőn jár. Most már, hogy tudta, mit keressen, érzékelte a veszedelmes eszközöket: szabvány droidelhárító taposóaknák voltak, plasztikburkolatú, távvezérléssel élesíthető fegyverek. A puszta véletlenen múlt, hogy elkerülte őket. Ám a katonái nem támaszkodhattak az Erő-érzékeikre, így egyszerűen fél térdre ereszkedtek ott, ahol megálltak, és viszonozták a tüzet.

Az elmúlt napok szörnyűségei közül ez rázta meg a legjobban Etaint: az emberei moccanni sem tudtak a nyílt területen, mert egyetlen mozdulatukkal aktiválhattak egy mellettük lapuló aknát – és tovább harcoltak. Egyiküket sem bénította meg a rémület. Nem csoda, hogy az ostobák azt hitték, hogy a klónok nem ismerik a félelmet...

– Asszonyom, álljon meg! Ne mozduljon, a fierfek szerelmére! – harsogta elszántan Levet.

Etain nem állhatott meg. Nem tudott megállni. Odafent a domboldalon hatalmas robbanás következett be, ami óriási mennyiségű havat és földet emelt a levegőbe. Mély morajlás hallatszott, majd egy hatalmas kiterjedésű, ovális jég- és hólemez megindult lefelé, sziklákat és földet sodort magával, mígnem a lejtő alsó harmadához érve milliónyi darabra töredezett és megállapodott.

A lépegető ismét tüzelt, és odafent a gerinc egyik szakasza szétzúzódott, mintha egy gigászi ököl sújtott volna rá. A dörrenéstől Etain néhány másodpercre megsüketült, aztán jég- és földdarabok záporoztak rá, mire gyorsan lekuporodott. Bekövetkezett egy harmadik, majd egy negyedik detonáció, és amikor felemelte a fejét, nem látta a domboldalt, mert egy hóból, jégből és földből álló, kavargó felhő eltakarta előle – és ez a felhő úgy gördült felé, mint egy óriási, tajtékzó hullám. A talaj folyamatosan remegett, mintha földrengés rázta volna meg a környéket. Aztán a repülő törmelék kezdett visszazuhogni a felszínre. A feltornyosuló hullám összeomlott, és egy felismerhetetlenségig átalakult dombot hagyott maga mögött, míg a völgy mélyén futó utat sziklatömbök, földhalmok és jégdarabok torlaszolták el.

Most már csak a völgy déli végéből érkeztek sugárnyalábok, a magaslaton minden fegyver hallgatott. És a katonák továbbra is ott térdeltek az aknamezőn.

– Asszonyom, azt mondtam, maradjon ott, ahol van! – ordította Levet.

– Nem, parancsnok, maguk maradjanak, ahol vannak! – vágott vissza Etain, és képtelen volt elfojtani a haragját.

Igazából sosem tanulta meg, hogyan uralkodjon felette. Ha most a sötét oldal el akarta volna ragadni, felőle elragadhatta volna, ha cserébe sikerül biztonságos helyre juttatnia a katonáit. Levet felé fordult, és odakiáltott neki: – Iktassák ki a másik löveget! Fedezzenek minket! Megértette?

És terhes vagyok. Megőrültem? Nem csak a saját életemet teszem kockára, hanem a gyermekemét is.

Ám az AT-TE már munkához látott: az ágyúja folyamatosan lőtte a völgy déli végét. Etainnek az a benyomása támadt, hogy egy holofilmet lát a háttérben – ami távolabb zajlott, teljesen elkülönült attól, ami az aknamezőn történt. És valóban így állt a helyzet. A hátrahagyott társaik csak annyit tehettek értük, hogy fedezőtüzet adtak, hogy a telepesek a fejüket se tudják kidugni.

Etain a tucatnyi katonájával az aknamezőn rekedt, és tudta, hogy a sebesültek hamarosan elvéreznek. Végül a kiáltozás lett az, ami végképp kiborította. Sokszor hallott már arról, hogy a haldokló emberek az anyjukat hívják, de a klónoknak nem volt anyjuk. Sokuk még olyan atyai alakokat sem ismert, mint Kal Skirata. Ők a testvéreiket hívták.

Etain most személyesen is megtapasztalta a jelenséget, mert egyikük pontosan ezt tette: egy bizonyos Beket szólongatott, vagy legalábbis a név ilyesminek hangzott. De Bek nem válaszolt – talán egyike volt a halálos áldozatoknak.

Etain úgy érezte, megszakad a szíve – és ezzel együtt elszakadt mindaz, ami a Jedikhez fűzte őt.

Hátranézett a válla felett: Levet óvatosan araszolgatott felé az aknamezőn. Nem próbálta meg befolyásolni a férfi elméjét. Minden tudását és energiáját egyszerre bevetette, hogy az Erő segítségével mozdulatlanságra kényszerítse. A parancsnok elbizonytalanodott egy pillanatra, de aztán folytatta útját.

– A szenzorok nem észlelik ezeket az aknákat, Levet!

Álljon meg! – kiabálta Etain. – Én érzékelem azt, amit maguk nem. Nem lesz semmi bajom. Ne csinálja!

A szeme sarkából mozgást látott, egy különös fodrozódást, semmi mást. Odanézett, és felfedezte, hogy az aknamező különböző pontjain a hó lustán, nehézkesen hullámzik, akár a vastag olajréteggel borított tenger. A foltokból hamarosan testek bontakoztak ki, és fehér, négylábú teremtményekké alakultak.

A gurlaninok érzékelték a talaj sűrűségének változásait.

Hát persze – gondolta megkönnyebbülten Etain. Az Omega-osztag első küldetése alatt Jinart kereste meg Darmanéknek a gdanok alagútjait. A teremtmények nyilván az aknákat is észlelték. Az egyik gurlanin ide-oda kanyarogva odaügetett Etainhez, aki mélyet sóhajtva suttogta:

– Jinart... óvatosan...

– Valaqil – javította ki a gurlanin, Jinart hitvese, aki régebben kémként dolgozott Zeynek. – Nem tudsz megkülönböztetni minket egymástól?

– Nagyon ritkán találkozunk...

– Kijelölünk nektek egy tiszta ösvényt, hogy kimenthessétek a sebesülteket – mondta Valaqil. – A többieket kivezetem onnan, ahol vannak.

– Az adósod vagyok.

– Igen, Jedi, az adósom vagy, és ha történik veled valami, annak mi fizetjük meg az árát – felelte a gurlanin. – Úgyhogy fogd be a szádat, és gyere utánam!

– A katonáimnak segíts! – kérte Etain. – Én érzékelem az aknákat. Egyedül is kitalálok innen.

– Kár, hogy nem érzékelted őket azelőtt, hogy bevezetted ide az embereidet – válaszolta könyörtelenül a gurlanin.

A kijelentés brutálisan igaz volt. Etain pillanatnyi megkönnyebbülését elsöpörte a szégyenérzet és a bűntudat. Az ő hibájából történt az, ami történt. A klónok az ő alkalmatlansága miatt vesztették életüket, és ez a történet most nem a katonai tapasztalatairól szólt, hanem arról, hogy nem használta elég jól a Jedi-képességeit.

De most nem engedhette meg magának az önsajnálat fényűzését. Tartott attól, hogy a felrobbant aknák elektromágneses hullámot is sugároztak, ami kisütötte a sisakrádiókat, így félve szólította a katonáit:

– Figyelem, emberek, hallanak engem?

– Igen, asszonyom – válaszolták egyszerre vagy tízen.

– Kövessék a gurlaninokat! – rendelkezett Etain. – Lépjenek a nyomaikba! Visszavezetik magukat az úthoz.

Tudta, hogy a sebesültek kimentése már nem lesz ennyire egyszerű, de azt is, hogy ha törik, ha szakad, megcsinálja.

Szilárdan eltökélte, hogy egyetlen embert sem fog hátrahagyni, sem élve, sem holtan. Ekkor Levet jelentkezett az adó-vevőn keresztül:

– Asszonyom, perceken belül itt lesz egy csapatszállító. Kiemeljük a sebesülteket. Menjen ki innen, kérem!

– Mi lesz a lefelé irányuló légáramlattal? – vetette fel Etain.

– Aktiválhatja az aknákat.

– Vannak állandó parancsaim, hölgyem – válaszolta Levet.

– Az egyik legfontosabb szempont a tábornokom biztonsága.

– Nem, nem az – tiltakozott Etain, és megint a gyermekére gondolt. A fiú apja ezek közé az emberek közé tartozott.

Egyikük élete sem ért kevesebbet, mint az övé. Vett egy mély lélegzetet, és hozzátette: – Jedi vagyok. Sikerülni fog.

Az egyik sebesültet könnyen elérhette. Alig tíz méter választotta el tőle, és bár a férfi nem mozgott, az Erőn keresztül érzékelte, hogy életben van. A jobb lába a térde alatt cafatokra szakadt. A vészhelyzet miatt Etain Erőérzékei most már teljes hatékonysággal működtek, és amikor lenézett a földdarabokkal és véres foltokkal teli hóra, homályos, rezgő foltoknak látta az aknák helyét. Óvatos léptekkel elindult a sebesült felé.

Hamarosan felfedezett egy körülbelül egy méter széles biztonságos sávot. Az egyensúlyának megőrzése okozhatott problémát, de remélte, hogy ha sikerül a vállára vennie a katonát, elboldogul vele. Annak idején végignézte, hogy Darman hogyan vette fel Atint, de ahhoz a módszerhez most neki nem volt elég helye. Csak annyit tehetett, hogy letérdelt, alig fél méterre egy aknától, és bedugta a fejét, illetve a felsőtestét a sebesült törzse alá.

A klón sok vért vesztett, és nem tért magához, de a mozdulattól a levegő kiszorult a tüdejéből, így úgy tűnt, mintha sóhajtott volna egyet. Etain addig kúszott a test alá, mígnem az keresztben feküdt a hátán, majd apránként maga alá húzta a lábát térdelő pozícióba, bár eközben kis híján kigurította a férfit a biztonságos sávból. Miután elérte a kívánt helyzetet, megidézte az Erőt, és azzal is emelte a saját, illetve az eszméletlen katona testét.

Az izmai és inai pattanásig feszültek, de sikerült guggolásba küzdenie magát, ekkor megmarkolta a klón páncéllemezeinek szélét, és lassan, óvatosan felállt. Megingott egy pillanatra, ám azonnal visszanyerte az egyensúlyát, és negyvenöt fokban előredőlve elindult a hóban rezgő, mások számára láthatatlan foltok között. Nem nézett se jobbra, se balra, csak egyenletes iramban lépkedett, mígnem azt érezte, hogy a súly lekerül a válláról. Ijedtében még erősebben szorította a páncéllemezeket, de aztán rájött, hogy kijutott az aknamezőről, és néhány katona egyszerűen leemelte hátáról a sebesültet.

A következő pillanatban Levet vállon ragadta, és határozottan rászólt:

– Ebből elég, asszonyom! Ezt nem fogja még egyszer megcsinálni, inkább leütöm! Megértette? Bízza ezt a munkát a csapat-szállító csörlőkezelőjére!

Etain most már nem érezte magát olyan okosnak. Alig negyvenöt kilót nyomott, és be kellett látnia, hogy túl gyenge ehhez a feladathoz.

– Rendben – felelte halkan, és körülnézett. Az út mentén néhány méterenként szívszorító jelenetek zajlottak. A sértetlen katonák elsősegélyben részesítették a sebesülteket, míg az AT-TE sebészdroidja ide-oda járkált és tanácsokat osztogatott. Etain mindeddig észre sem vette, hogy a hatalmas lépegető és a csapat-szállító is megérkezett.

Hirtelen megpillantotta azt a katonát, aki már az ütközet elején találatot kapott. Ven mozdulatlanul feküdt a hátán, az egyik társa mellette térdelt. Az utóbbi harcos arca eltorzult, a bőre teljesen kifehéredett a hidegtől – nem viselt sisakot, ami megvédte volna a fagytól. Etain nehézkes, bizonytalan léptekkel odaballagott a pároshoz, és leguggolt Ven mellé.

– Nem érzek pulzust, asszonyom – jelentette halkan a sértetlen gyalogos.

– Életben van – felelte Etain, miután rátette a tenyerét Ven homlokára, és érzékelte, hogy a testben maradt még némi élet. Végignézett a férfin, és nem látta, hogy hová kapta a találatot. Bólogatott néhányat, és bizakodva folytatta: – Bizonyos sérüléseknél a rendkívüli hideg javítja az életben maradás esélyeit. A sebészdroid perceken belül ideér, rendben?

– Rendben, asszonyom – mormolta engedelmesen a klón. – Köszönöm.

Etain nem először került ilyen állapotba. Egyfajta kábaság lett úrrá rajta. Nem volt tudatában a környezetének, és nem érzékelte az idő múlását. A tűzpárbajnak mindenesetre vége szakadt, és az életben maradt telepesek minden bizonnyal elmenekültek. A gurlaninok zöme is eltűnt, csupán hárman-négyen maradtak, hogy segítsenek a csapatszállító csörlőkezelőjének felcsatolni a biztonsági hámot az aknamezőn fekvő sebesültekre és halottakra.

A teremtmények különös látványt nyújtottak. Módjukban állt volna kezeket növeszteni, amik most jól jöttek volna, de inkább megtartották a természetes formájukat. Talán úgy érezték, hogy többé nem kell átváltozniuk. Visszakapták a bolygójukat, és végre ismét önmaguk lehettek.

– Jól van, hölgyem? – érdeklődött Levet.

Etain nem válaszolt azonnal, a lépegetőt nézte, amely mélyen leeresztette a testét, majd az oldalán felnyíltak a zsilipek. A járóképes katonák megindultak a gép felé, a lebegőhordágyakon fekvő sebesültekkel. Ven bőre fehér és áttetsző volt, akár a viasz. Más katonák légnyomást kaptak.

Ha a közvetlen közelükben következett be egy erős robbanás, még a sisak sem óvhatta meg őket az agysérüléstől. Ráadásul nem azt a fajta méregdrága Katarn páncélt viselték, amely lehetővé tette Fi számára, hogy rávesse magát egy bombára, és gyakorlatilag sértetlenül vészelje át a kellemetlen, testközeli találkozást. A sebészdroid gyógyszert injektált a sebesültekbe, amely megakadályozta, hogy az agyuk megduzzadjon, míg az egyik klón fejéből vékonyka cső vezette ki a felgyülemlett agyvizet.

– Nem sebesültem meg, ha erre gondolt – felelte aztán Etain a parancsnok felé fordulva. Hiába figyelte az Erőt, a férfi tökéletesen uralkodott magán, olyan mélyre rejtette az érzéseit, hogy képtelenség volt megállapítani, hogy mik azok: harag, sajnálat vagy gyász. Etain végül a parancsnok sisakjának arclemezére szegezte a tekintetét, és halkan, már-már szégyenkezve hozzátette: – Sajnálom. Nem akartam, hogy miattam idegeskedjen.

És most már ismerem ezeket a szörnyű orvosi dolgokat is – állapította meg magában. – De nem így akartam megtanulni mindezt. Egyszer, ha kiszállok, talán hasznosíthatom a tudásomat. Lehetnék orvos... Jedi nem akarok lenni, az biztos.

Nem csupán Darmanért aggódott, ennél többről volt szó.

Mindannyiukért: a klón katonáért, akibe beleszeretett, azokért, akik a barátai lettek, és azokért, akiket nem ismert, és akiket nem is ismerhetett meg. Az érzés teljesen a hatalmába kerítette. Hirtelen eszébe jutott, hogy az idegeskedése árthat a gyermekének, és gyorsan becsúsztatta kezét a köpenye alá, a hasára tapasztotta a tenyerét, és igyekezett megnyugtató érzéseket sugallni a babának. Érezte, hogy a fia izgatott. A saját lelkiállapota őrá is hatott. Szinte... haragosnak érződött.

Minden rendben lesz...

Nevet továbbra sem adott neki. Nem merte megtenni. És ha a fiában feltámadt a harag, akkor ezt a vonását tőle örökölte.

– Végeztünk – jelentette hirtelen Levet. Mozdulatlanul állt, a mutatóujját feltartva jelezte, hogy csendet kér, aztán rémült sikoly hallatszott valahonnan a távolból. A gurlaninok sorban elkapták azokat a telepeseket, akik túlélték a völgynél lezajlott összecsapást.

Én adtam ki a parancsot – kesergett magában Etain. – Én kezdtem az egészet. Én okoztam ennyi szenvedést. És én követtem el hibát, amikor rávezettem a katonáimat az aknamezőre.

Túlságosan csüggedt és rémült volt ahhoz, hogy felmérje, milyen messzire került a Jedik hagyományos eszközeitől és módszereitől – az elmélyült töprengéstől, a higgadt érveléstől és az erőszakmentességtől.

– Asszonyom – szólalt meg ismét Levet ideje tovább indulni, és felkutatni a többieket. Hosszú, aprólékos munka lesz.

– Rendben, hamarosan csatlakozom magához – mormolta Etain, de még kellett neki egy pillanat. Lenézett oda, ahol nemrég Ven feküdt. A havon több vér vöröslött, mint amennyire számított, bár a mennyiséget nehéz lett volna pontosan megállapítani. A vízbe vagy sárba keveredett vér szétterült, és mindig többnek tűnt, mint amennyi valójában volt.

Mozdulatlanul álldogált, és Darmanre gondolt. Maga elé képzelte a férfit, mert azt remélte, hogy az Erőn keresztül talán a gyermeke is láthatja azt, amit ő. Aztán megfordult, és elindult a csapatszállító irányába. Menet közben elnézett a siklóbuszok felé, amelyek üresen álltak, mert nem maradtak gazdák, akiket elszállíthattak volna. Levet néhány lépéssel lemaradva követte, és váratlanul utána szólt:

– Asszonyom, tartson ki!

– Tessék? – kérdezte meglepetten Etain.

– Eltalálták, asszonyom! Nézze...

Etain megfordult, és meglátta azt, amit a parancsnok felfedezett: vércseppeket hagyott maga mögött. Sérüléseket keresve, ösztönösen végignézett magán abban a tudatban, hogy az emberek harc közben gyakran nem érzik a sebeiket, amíg nem múlik el az adrenalin hatása.

És lassan rádöbbent a szörnyű igazságra. A vér nem sebből származott, hanem a lábán csordogált. Most már érezte gyorsan elillanó melegét, mialatt rádermedt a combjára, és keményre fagyott ott, ahol átáztatta a nadrágját. A következő pillanatban fájdalmas görcs kerítette hatalmába, és kétrét görnyedt.

Belső vérzése volt. Kis híján megbénította a gondolat, hogy el fogja veszíteni a gyermekét...

Nar Hej Szállítóvállalat, Napdu,

a Da Soocha negyedik holdja, Hutt űr,

476 nappal a geonosisi csata után

Sev a bejárat bal oldalán állt, és mint már oly sokszor, a másik oldalon várakozó Fixert figyelte.

Nem is emlékezett rá, hogy mikor ment be utoljára egy idegen ajtón úgy, hogy nem robbantotta be, nem rúgta be, vagy nem olvasztotta szét a zárat néhány jól irányzott lövéssel. Csak remélni tudta, hogy egy szép napon ő is úgy fogja használni a nyitópanelt, mint mindenki más. Scorch kettejük között térdelt, és azon fáradozott, hogy beleerőltesse a kézi feszítő vékony pengéit az ajtó két fele közötti, keskeny résbe.

– Egy szép nagy robbanásra vágyok – jelentette ki Scorch.

– Szükségem van rá. Torkig vagyok azzal, hogy csendesen kell kinyitnunk az ajtókat.

– Én nem szeretném, ha nézőket kapnánk, akik megcsodálnák a művünket – dohogott Sev. – Ugye, te sem?

– Sev, én a gyors behatolás avatott és csodált művésze vagyok – jelentette ki Scorch, majd nyögött egyet, amikor a mellkasával nekifeszült a feszítőnek. Miután a pengék végre besiklottak a résbe, elégedetten hozzátette: – Te pedig egy közönséges hentes.

– Szeretnél felkerülni az étlapra? – érdeklődött Sev.

– Türelem... vagy bezárunk egy szobába Fivel, és hagyjuk, hogy addig dumáljon neked, amíg szétrobban a fejed.

Fixer mélyet sóhajtott, megcsóválta a fejét, és feltartotta a kezét a néma visszaszámláláshoz: négy, három, kettő...

Egy...

Scorch pumpált néhányat a karral, a pengék szétváltak, és lassan szétsiklottak a keresztrúd mentén. A szárnyak most már eléggé eltávolodtak egymástól ahhoz, hogy beékelhessék közéjük a hidraulikus feszítő karmait. Scorch bekapcsolta a berendezést, és az ajtószárnyak halkan recsegve szétcsúsztak.

Sev azonnal elindult befelé.

Szóval... Skirata nem szerezhet tudomást erről. Sem pedig az omegások.

Ez eléggé nyugtalanította. Nem tudta túltenni magát azon, hogy titkolóznia kell olyanok előtt, akiket ismer, és akikben megbízik – márpedig ki ne bízott volna meg a testvéreiben?

Mi nem hétköznapi emberek vagyunk, hanem profik, és nem játszunk játékokat.

De a legjobban az a parancs képesztette el, hogy Vaunak sem beszélhetnek. Zey talán úgy gondolta, hogy Skirata képes lenne kiszedni Vauból az információt. A Jedi nyilvánvalóan nem bízott a mandaloriakban, de ez talán nem is lehetett másként, tekintetbe véve Vau erőszakos hajlamait és Skirata titokzatos húzásait. Jócskán benne jártak már a korban, de attól meg megmaradtak rossz fiúknak.

Az irodában sötétség fogadta őket. Sev a sisakreflektora fényénél megpillantott egy íróasztalt, néhány koszos, elrongyolódott szőnyeget, valamint egy másik ajtót, amely a szenzorai szerint egy hosszú, üres térbe nyílt: egy folyosóra.

Talán a hálószobákhoz vezetett. A Napdun nem számított szokatlannak, hogy a kereskedők ugyanabban az épületben laktak, mint amelyikben az irodájukat működtették, mert az itteni űrkikötő csupán kisegítő állomásként szolgálta a szektor teherforgalmát – nem vették körül szép, rendezett lakónegyedek. Sev az adatbázisából tudta meg mindezt, az anyag a vörösen világító „Helyi viszonyok” felirat alatt derengett a sisaklemezén. Túl keveset látott a Galaxis mindennapi életéből, így még most is a hírszerzés adataira kellett hagyatkoznia. A társa sisakkameráinak képeire pillantva megállapította, hogy ők is megérkeztek a helyiségbe. Fixer azonnal kezelésbe vette a számítógépet.

Ko Sai nyoma ide vezetett, miután kicsikarták és kiverték az adatokat a vonakodó informátorokból. A Vaynai nevezetű vízi világtól és csempészmenedéktől indult az Aquaris, egy kalózoktól és másfajta csőcseléktől hemzsegő, másik vízi világ felé, aztán most... a Napdu.

Fixer elővett egy szondát, és becsúsztatta a számítógép adatcsatlakozójába, aztán mozdulatlanná dermedve figyelte a képernyőt.

– Virágzik az üzlet – dörmögte hamarosan. – Lehetne annyi eszük, hogy éjszakára lekapcsolják és jelszóval védik a hálózatukat.

Scorch az iratszekrénynél portyázott, kihúzott egy-egy lapot a aktákból. Manapság már csak azok használtak műpapírt, akik nem akarták egy feltörhető rendszerre bízni az adataikat, vagy kínosan ügyeltek arra, hogy rendelkezzenek másolatokkal, amiket szükség esetén meg tudnak mutatni az adóhatóságnak.

– És az mennyi időre akasztana meg téged? – kérdezte Scorch.

– Harminc másodpercre?

Fixer jelentőségteljes mordulást hallatott. Sev megosztotta a figyelmét a két bejárat, illetve Fixer sisakkamerájának képe között, amelyen folyamatosan adatokkal teli oldalak siklottak lentről felfelé. Ezalatt újra és újra meghallotta Boss krákogását. Az őrmestere száz méterrel odébb, a csomagszállító futárhajónak álcázott gépnél várakozott, és állandó köhécselése, illetve nyeldeklése egyre jobban idegesítette őt.

– Boss... – mondta halkan.

– Gond van, Sev?

– Te vagy a gond!

– Amint levehetem a vödröt, gargalizálok baktával.

Megfáztam. Rendben?

Fixer hirtelen felegyenesedett, és bejelentette:

– Átmásoltam a fickó adatbázisát. Scorch?

Scorch továbbra is a fiókok tartalmában válogatott, és egy-egy pillanatra ránézett a kihúzott lapokra – a sisakkamerájával rögzítette a képüket.

– Ez egy rakás régi anyag – válaszolta elégedetlenül. – De talán kiderül belőle valami.

– Hé, deltások, ez az emésztőgödör egy másik vízi világ körül kering – szólalt meg ismét Boss kissé reszelős hangon.

– A Da Soocha... na, látjátok már az irányvonalat?

Sev halk nyikorgást hallott, mire odaosont a belső ajtóhoz. Figyelmesen hallgatózott, aztán nekinyomott egy hangérzékelő szenzort az ajtónak, és közölte a társaival:

– Készüljetek fel, lehet, hogy gyorsan kell lelépnünk. Jeleket veszek. Nem értelmes lény, de az biztos, hogy nem Scorch az...

Fixer kikapcsolta az asztali számítógépet, majd felmarkolt egy hamis kristályvázát, illetve feltört egy páncélkazettát, és zsebre vágta a tartalmát. Vau arra tanította őket, hogy valahányszor csak lehet, álcázzák betörésnek a titkos műveleteket. Sevet mindmáig lenyűgözte az, hogy a kiképző őrmesterük csalhatatlan biztonsággal választotta ki a legígéretesebb páncélrekeszeket a Mygeetón. Vau akármit csinált, rendkívül jól csinálta.

Ő a legjobb. Miért is várna ennél kevesebbet tőlünk? Ő tett olyanná, amilyen vagyok. Mindig is törődött velünk, gondoskodott rólunk, akármit gondol is Skirata.

– Rendben, indulunk – jelentette be Fixer, és Scorch-csal a nyomában kisurrant az ajtón. Sev hátrálva követte őket, DC- 17-esét a másik ajtóra szegezve, hátha betoppan a tulajdonos.

Ebben az esetben tovább romlottak volna a szektor amúgy sem szép bűnügyi statisztikái. A betörők nemigen viseltek Katarn páncélt, ezért Sev nem szívesen hagyott volna hátra egy eleven szemtanút.

Végigrohantak az utcán – közvilágítás nem létezett, minden ablakra vastag redőny borult, és sehol sem villogott kíváncsi szempár aztán befordultak egy sötét sikátorba, amelynek másik végén Boss várta őket. A futárhajó úgy állt két hatalmas tehersikló között, mint egy ugrásra kész vadállat. A hátsó zsilip kinyílt, és ők mindhárman bevetődtek a sötét nyílásba.

– Eddig rendben vagyunk. Szívódjunk fel, és nézzük át az adatokat! – rendelkezett Boss, és máris beütötte a koordinátákat, hogy ráállítsa a hajót egy a Nar Shaddaa felé vezető útvonalra, közben hátranyújtotta szabad bal kezét. – Ide vele, Fixer! – tette hozzá. – Át kell küldenem az anyagot a támaszpontra, hogy Jusik tábornok átnézhesse.

Fixer az őrmester tenyerébe csapott egy adatkártyát, és kihívó hangon kijelentette:

– Fogadjunk, hogy én hamarabb megtalálom, mint ő!

– Felőlem annyit versenyzel vele, amennyit akarsz – dörmögte Scorch, azzal levette a sisakját, és végzett néhány fejkörzést, hogy ellazítsa feszült nyakizmait.

Amint Boss elküldte az anyagot, Fixer lecsapott az adatkártyára, belecsúsztatta a kézi számítógépébe, és letelepedett az utastér egyik hosszú padjára. Sev közelebb csusszant hozzá, és a vállához hajolva szemügyre vette az adatolvasó képernyőjét, amelyen rengeteg szállítójegyzék sorakozott.

– Hagyj békén! Inkább Scorch-ot háborgasd! – morogta Fixer, és rántott egyet a vállán, hogy lerázza a társát.

Sev a következő pillanatban halk kattanást hallott, ami azt jelezte, hogy a testvére kikapcsolta a sisakrádióját. Fixer bezárkózott a saját világába, hogy zavartalanul vizsgálhassa meg az összes szállítmányt, amely az elmúlt hat hónap során a Vaynairól érkezett, vagy érintette azt.

Sev levette a sisakját, és kinézett a csillagmezőre. Mint már oly sokszor, a látvány most is rabul ejtette. Számtalan dolog várta odakint, amit szeretett volna látni vagy csinálni.

Ugyanakkor tudta, hogy valószínűleg sosem lesz rá lehetősége, ezért elhatározta, hogy nem is gondol rájuk, nehogy ő is olyan siránkozó alakká váljon, mint amilyen Fi lett, aki egyfolytában nyavalygott amiatt, amit nem kaphatott meg. Az élete túl rövid volt ahhoz, hogy ilyesmire pazarolja el. Erőfeszítéseket kellett tennie annak érdekében, hogy ne töprengjen és ne sóvárogjon, de azzal büszkélkedett magának, hogy mindig képes céltudatosan viselkedni.

– Szóval, Zeynek mi a problémája Skiratával? – vetette fel váratlanul a második sorban ülő Scorch, és megrugdosta Sev ülésének hátulját. – Nem bízik benne?

– Attól fél, hogy Skirata tatsushit csinál Ko Sai-ból – dörmögte Boss. – Kal papa eléggé megharagudott a kaminóiakra...

– Az igaz, hogy megölt egyet? – kérdezte Scorch, és megint belerúgott a fémkeretbe.

– Ki tudja? Az biztos, hogy elég őrült ahhoz, hogy ilyesmit csináljon.

– És Vau mihez kezd azzal a rengeteg kredittel?

Sev hirtelen megfordult, elkapta Scorch bokáját, és a nyomaték kedvéért csavart egyet rajta, közben ingerülten ráförmedt a társára:

– Talán vesz nekem egy szép beskar kardot, hogy eltávolíthassam a bosszantóan zavaró tényezőket!

– Ugyan már, hiányoznék neked, ha megölnének...

– Senki sem fog megölni! Legfeljebb én!

– Fogjátok be a szátokat! – szólt hátra Boss, és szemügyre vette a felderítőszenzorok képernyőjét. – Forgalmas útvonalon vagyunk. Ne zavarjátok a pilótát!

Fixer a tekintetét a számítógépére szegezve hirtelen mocorogni kezdett, majd levette a sisakját, és közölte:

– Azt hiszem, megvan!

– Micsoda? – érdeklődött Sev.

– Tizenöt gépet jegyeztek be, amelyek az Aquaris vagy a Vaynai felől érkeztek – kezdett bele a magyarázatba Fixer. – Ezek közül öt mindkét helyen áthaladt. Az ötből kettő a Da Soocha felé tartott. Az egyikért készpénzzel fizettek.

– Nagyon forgalmas ez az útvonal – dünnyögte magának Boss.

– Milyen gépek?

– Egy hidrográfiai kutatóhajó és egy magángép. A magángép az, amelyikért készpénzzel fizettek.

– Ezek szerint Ko Sai körutazást tesz a vízi világok között – vélekedett Sev, majd maga elé képzelte a Galaxis térképét, és gondolatban felvázolt egy útvonalat a Kaminótól a Vaynaiig, onnan az Aquarisig, aztán a Da Soocháig. Úgy tűnt, Ko Sai előbb kifelé tartott a Külső Gyűrű határa mentén a Tingel-kar irányába, majd visszakanyarodott, talán azért, hogy eltüntesse a nyomait, talán azért, hogy elkerüljön valamit. Akármiben mesterkedett is, egyik óceáni világtól a másikig repkedett. – Új házat keres, amihez úszómedence is tartozik?

– Kerítsük elő a pilótát, és szedjük ki belőle a választ! – javasolta Scorch.

– Mi van, ha nem Ko Sai nyomára bukkantunk? – kérdezte Sev, és valamiért zavarónak találta a tényt, hogy Boss nem száll be a beszélgetésbe. – Szerintem, kezdjük újra az Aquaristól, feltéve, hogy az informátorunk igazat mondott.

– Hát majd meglátogatjuk, és felfrissítjük az emlékezetét! – dörmögte Scorch, és a szemét forgatva hozzáfűzte: – Sev, szerinted hány kaminói kóvályog a Külső Gyűrűben?

Ebben a pillanatban Boss közbeszólt:

– Uraim, nem szívesen szakítom félbe a közös álmodozást, de ez az útvonal forgalmasabb, mint gondoltuk. Nézzétek meg azt a mókás fickót, aki követ minket!

Mind a négyen előrenyomakodtak, hogy szemügyre vegyék a felderítőrendszer képernyőjét. Kisméretű, gyors hajó száguldott közvetlenül mögöttük, olyan közel, hogy ha kiürítették volna a hulladéktárolót, a tartalma szétkenődött volna az ismeretlen jármű pilótafülkéjének ablakain. Ilyesmit nem a pocsék pilóták csináltak, hanem azok, akik üldözőbe vettek egy másik hajót.

– A Galaxis olyan szép nagy... bármikor megelőzhetne minket – vélekedett Sev, azzal felvette a sisakját, és légmentesen lezárta a nyakgyűrűjét.

– Talán autogramot akar kérni – vélekedett Scorch, és ő is a fejére húzta a sisakját.

Boss kapcsolatba lépett a bázissal. A szenzorok azt mutatták, hogy a követőjük fegyverei töltődnek, és a válaszjeladó képernyőjén az „ismeretlen” felirat villogott.

A gépüktől balra elhúzó sugárnyalábot viszont valamennyien jól ismerték. Arról értesítette őket, hogy bajban vannak.

Hetedik fejezet

„ Windu mester, én ugyanúgy tisztelem a klón katonákat, mint bármelyik jedit, és néhány esetben talán jobban is. De klónok vagy sem, bizonyos távolságot kell tartanunk a katonáinktól. Secura tábornok túlságosan bizalmas viszonyba került Bly parancsnokkal, és mialatt örülök annak, hogy a hölgy ennyire a szívén viseli az emberei sorsát, ennek biztosan nem lesz jó vége. ”

Arligan Zey tábornok, a Különleges Erők igazgatója, Mace Windu mesternek egy beszélgetés alatt

Aay’han csillaghajó, Bogg V,

476 nappal a geonosisi csata után

Ordo az új fedélzeti fegyverek beszerelésén dolgozott, közben az Aay’han személyzeti kabinjában zajló, furcsa jelenetet figyelte.

Mialatt a gépészfülkében kuporogva hidrokulcsokat és csavarokat adogatott Merednek, a nyitott átjárón keresztül szemmel tartotta Skiratát és Vaut. Felkészült arra, hogy szükség esetén közbelépjen, mert bár Kal’buir meglepően jól tűrte a régi bajtársa társaságát, ez az állapot nem tarthatott sokáig. A nullások úgy nőttek fel, hogy Skirata állandó harcban állt Vauval – vitatkoztak, veszekedtek, még verekedtek is. Csupán két közös vonásuk akadt: mindketten mandalori páncélt viseltek, és mindketten tekintélyes katonai tapasztalatokkal rendelkeztek. Skirata szadista sznobnak tartotta Vaut, míg Vau érzelmileg túlfűtött, kulturálatlan gonosztevőnek tartotta Skiratát. De most fegyverszünetet kötöttek, legalábbis egy időre. Lerítt róluk, hogy kínosan érzik magukat, mintha másvalaki bőrébe bújtak volna. Skirata igyekezett kimutatni a háláját. Udvariasan viselkedett, és ezt egyikük sem tudta kezelni. Egy darabig fojtott hangon, meg-megakadva tárgyaltak valamiről, aztán hirtelen felélénkülve folytatták, sőt izgatottan hadartak, de mintha nem egymással beszéltek volna.

Ordo furcsállta a jelenséget. A társa egy szűkös szervizalagútban hasalt, és az ottani energiacsatolásokat ellenőrizte. Döntésre jutva előrehajolt, és megveregette Mereel térdét.

– Itt az elsütőszerkezet burkolata, vod’ika – mondta, és letette a fémlemezt a padlóra. – Benézek Kal’buirhoz. Valami történik odaát.

– Szólj, ha szét kell választani őket... – dörmögte Mereel, és tovább dolgozott.

Vau és Skirata egymással szemben ült, és mindketten a személyi adó-vevőjükbe beszéltek. Ugyanakkor úgy tűnt, egymást is hallgatják.

Ordo megállt az átjáróban, és hüledezve figyelt.

– Derék fiú maga, Bard’ika, és én nagyra értékelem, hogy ennyi kockázatot vállal...

– Hogy érti azt, hogy nincs sebészdroid?

– Akkor most hol vannak?

– Levetnek mostanra össze kellett volna szednie őket. Azok csupán egyszerű gazdák.

– Lelőtték? Egyáltalán, ki tudta, hogy ott vannak?

– Ettől Kalnek lerobban a feje, az biztos.

Skirata elhallgatott, egy-két másodpercig komoran meredt Vaura, majd belemorgott a készülékébe:

– Bard’ika, várna egy kicsit?

Vau előrenyújtotta a kezét, mire anélkül, hogy megbeszélték volna, villámgyorsan adó-vevőt cseréltek, és Skirata vészjóslóan fojtott hangon, máris megszólalt:

– Szóval, Jinart, mi az, ami miatt én nagyon dühös leszek?

Ezt követően a fejét lehajtva hallgatta a gurlanin beszámolóját, majd lehunyta a szemét.

Ordo kíváncsian pillantott Vaura, aki megrázta a fejét, intett Skirata adó-vevőjével, és alig hallhatóan suttogta:

– A Delta... Ko Sai nyomát követve eljutottak a Napduhoz, és ott belefutottak valakibe, talán egy versenytársba. Azóta megszakadt velük az összeköttetés.

Ezek szerint a deltások elérték a Napdut, a hajtóvadászat egyik állomását; az események kezdtek kicsúszni a kezükből.

Ordo odaállt Vau mellé, és megpróbálta követni mindkét beszélgetést, ami hirtelen rendkívül nehézzé vált most, amikor tudomást szerzett bizonyos tényekről, és a tudata igyekezett betölteni a lyukakat – a túlontúl sok lyukat. Elsősorban nem a deltások biztonsága érdekelte, és emiatt bűntudata támadt. Sokkal fontosabbnak tartotta, hogy sikerüljön elkapniuk Ko Sai-t. Elvégre milliók élete múlott rajta...

– Tovább kell lépnünk – mondta végül, és az órájára pillantott. TK-0-nak és Gaibnek marad még néhány órájuk, hogy előkerítsék a pilótát, aki elvitte Ko Sai-t a Dorumaára, de neki most kellett az információ. Ha a deltások már ennyire megközelítették a célt – gyakorlatilag mindenki másnál közelebb voltak a Dorumaához akkor fennállt a veszély, hogy ők érik el elsőnek, feltéve, hogy felfedezik az összefüggéseket. Ordo megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Nem akarom elveszíteni a nyomot.

A nyom pedig... egy pilóta volt. Egy kaminóit nehéz lett volna úgy utaztatni, hogy valaki ne figyeljen fel rá, még akkor is, ha az illető nem ismerte magát a fajt.

Skirata inkább bosszúsnak tűnt, semmint haragosnak. A bal tenyerével letakarta a szemét, hogy kizárjon minden zavaró tényezőt, és időnként mordult vagy sóhajtott egyet, mintha Jinart rossz híreket közölt volna vele. Végül megszólalt:

– Rendben, odaküldöm Ordót... nem, egy ujját sem mozdíthatja. Levet tökéletesen alkalmas arra, hogy elvégezze a munkát... valószínűleg örül is neki, hogy a lány nem lesz láb alatt. Később jelentkezem.

Skirata visszaadta az adó-vevőt Vaunak, aki újabb beszélgetésbe kezdett Jusikkal. Mereel is beóvakodott a kabinba, és Ordo mellé állt.

– Hová megyek? – kérdezte Ordo. Pontosan tudta, hogy hová küldik, de nem szívesen ment volna most, amikor már-már a markában érezte Ko Sai-t. Jelen akart lenni, amikor véget ér a hajtóvadászat. – Buir? Hallottam a Jinart nevet, ez alapján feltételezem, hogy a Qiilurára.

– Ad’ike – válaszolta Skirata, miután felállt, és könnyedén, játékosan meglökte mindkét nullás vállát –, ki kell hoznunk onnan Etaint, méghozzá azonnal. Vérzik ott, ahol nagyon nem kellene, és a gazdák úgy döntöttek, hogy harcba szállnak. Egyenként szedik össze őket, és minden alkalommal nagyon udvariasan felkínálják nekik a megadás lehetőségét.

– Ha a Jedik így háborúznak, nem csoda, hogy nem győzünk – jegyezte meg Mereel.

– A harc szabályai, fiam... – dörmögte Skirata – a végső menedék.

Ordo ezt sem tudta megérteni soha. Kiváló memóriájának köszönhetően bármikor képes volt fejből idézni valamennyi szabályt és rendeletet, a Nagy Hadsereg mintegy százötven vészhelyzeti állandó parancsát is beleértve – ezeket az összes klón parancsnoknak álmából felrúgva is tudnia kellett. De a szabályok megértése és értelmezése már teljesen más lapra tartozott. Miért kezd bele valaki egy pusztító háborúba, ha aztán beletapos a fékbe, és deklarálja, hogy egy bizonyos módon megölni valakit erkölcsi szempontból sokkal jobb, mint egy másik módszerrel végezni vele?

– Úgyis az lesz a vége, hogy meggyilkolják őket – mondta halkan. Mindig is vakon engedelmeskedett az apjának.

Túlságosan szerette ahhoz, hogy csalódást okozzon neki, de legalább fel kellett tennie a kérdést: – Kal’buir, biztos abban, hogy a Qiilurára akar küldeni? Ha továbbra is részt vennék a hajtóvadászatban, sokkal hasznosabb lennék.

– Etain számára is hasznos lesz, Ord’ika – válaszolta Skirata. Annak idején ígéretet tett, hogy sosem fog hazudni az embereinek, de azt bevallotta, hogy nem mindig mond el mindent. Talán most is erről szólt a történet. – A lány talán gedin’la lesz, ha meglátja Mereelt vagy Vaut. Tudod, milyen ingerlékenyek a terhes nők...

– Nem, nem tudom – dörmögte Ordo.

– Hát azok, nekem elhiheted. A hormonok miatt van. És Etain eleve eléggé lobbanékony természetű.

Vau felnézett, elrakta az adó-vevőjét az egyik övtáskájába, és kijelentette:

– Megmondom őszintén, amikor utoljára együtt dolgoztam az ifjú hölggyel, egész jól kijöttünk egymással.

Skirata sandán meredt Vaura, a tekintete azt sugallta, hogy szerinte a másik őrmesternek ezzel az állításával semmi hasznosat nem sikerült hozzátennie a Galaxisban felhalmozott tudáshoz. Vau csak rántott egyet a vállán, majd felkelt, és elindult, hogy megkeresse Mirdet. A strill már vagy félórája elment, hogy felderítse a környéket, csak azt a csípős szagát hagyta a kabinban.

– Vágj bele, Mer’ika! – kérte szelíden Skirata. – Hívd fel a bádogfickót, és keresd meg azt a pilótát! Az idő most döntő fontosságú.

Ordo nem tudott nem engedelmeskedni. Kal’buirnak tervei voltak, és őt is beleillesztette ezekbe. Azt persze senki sem várta el tőle, hogy örüljön is a feladatnak. Könnyű munkát kapott, a szárazdajkát kellett játszania, mialatt a testvérei ide-oda száguldoztak a Galaxisban, és mindenféle küldetéseket hajtottak végre az orgyilkosságtól kezdve a bonyolult pénzügyi csalásokig.

Haragszanak rám? Talán csak sajnálnak...

– Értem, Kal’buir – válaszolta végül. – Orvosi vészhelyzetként kezelem az ügyet.

Mereel odadobott neki egy azonosítókártyát, egy olyan fajtát, amelyikkel biztonsági zárakat lehetett kinyitni.

– Vidd a kompot, amelyikkel idejöttem! – javasolta Mereel.

– Ott hagytam a kocsma mellett.

Ilyen életet éltek... kreditek, csillaghajók, készletek, a költségek nem számítottak. Ha a Köztársaság nem adott nekik elég pénzt, akkor loptak, közvetve vagy közvetlenül.

Ordo ugyanúgy nem vágyott személyes vagyonra, mint a testvérei. Hozzászokott ahhoz, hogy megkap mindent, amire szüksége van, de az ő igényei valahogyan szerényebbnek tűntek, mint azoké, akik körülötte éltek. Pillanatnyilag nem vágyott másra, mint arra a cheffa süteményre, amit Besany küldött neki, így aztán betért a konyhába. A vibrotőrével kettévágta, az egyik felét magához vette, a másikat otthagyta a társainak. Aztán elindult, hogy megkeresse Mereel kompját. Néhány perccel később már a pilótafülkében üldögélt, és elégedetten harapdálta a süteményt. Száraz volt, a benne lévő fűszerek kellemesen bizsergették a nyelvét – mintha ízesített bársonyt nyalogatott volna. A megnyugtató hatás azonnal jelentkezett. Egy másik korból és távoli helyről származott.

Ordo néha ugyanúgy érezte magát, mint akkor, amikor még apró gyermek volt, és Skirata először tornyosult fölé.

Abban az időben hiába tett tanúbizonyságot kiváló képességekről, a lelkét dermesztő rettegés töltötte be, mert a kaminiise meg akarták ölni. Ám Skirata biztonságos helyre menekítette őt és a társait, és torkig lakatta őket uj’alayivel, egy édes-ragacsos mandalori süteménnyel. Az a nap, az az élmény döntő hatást gyakorolt rá. Még most is frissen élt az emlékezetében, még most is ugyanolyan erősen átérezte, mint akkor. Az édesség okozta. Az gyakorolt rá ilyen hatást.

A sütemény miatt idéződött fel benne minden. És ismét biztonságban érezte magát. A cheffát Besany Wennentől kapta. A maga módján a nő is megmentette őt.

Gondosan bebugyolálta a maradékot egy tiszta kendőbe, a csomagot belesüllyesztette a pilótaruhája combzsebébe, és aktiválta a hajtóműveket, hogy elinduljon a Qiilura felé.

Egyelőre fogalma sem volt, hogy mit fog kezdeni egy a vetélés tüneteit mutató Jedivel egy elmaradott bolygón, fényévekre egy korszerű, jól felszerelt kórháztól, de szilárdan elhatározta, hogy csak azért is megoldja a helyzetet.

Elvégre Ordo százados számára nem létezett akadály...

Hutt űr,

476 nappal a geonosisi csata után

– Nem akar eltalálni – állította Boss –, de a fényezést már tönkretette.

Alig fejezte be a mondatot, oldalra rántotta a gépet, hogy kitérjen egy újabb sugárnyaláb elől. Sev a külső kamerák képernyőjére pillantott. Az ismeretlen hajó, egy Crusher osztályú vadászgép, folyamatosan zaklatta őket. Néhányszor lemaradt, de mindannyiszor felzárkózott mögéjük, és ekkor eleresztett egy-egy sorozatot. A sugárnyalábok a közvetlen közelükben húztak el, hol az egyik, hol a másik oldalon.

– Mostanra rég szétlőhettük volna, Boss – mondta Sev, és fogalma sem volt, hogy mire játszik az őrmestere. – Vagy eltűnhettünk volna a hiperűrben. Elfelejtetted, hogy mire való a nagy vörös gomb?

– A kíváncsiság az intelligencia jele, Sev – dörmögte Boss.

– Én ennyire nem vagyok kíváncsi – közölte Scorch, és feszesebbre húzta a biztonsági övét.

– Gondolkodjatok egy kicsit – kérte Boss, és orsózott egyet a géppel, mintha élvezte volna a gyors, lendületes manővereket.

– Ha a fickó nem végzett velünk, akkor vagy nem képes rá, vagy egy darabban szeretne elkapni, mert akar valamit tőlünk. Én pedig meg akarom tudni, hogy mit.

– Ha viszonyod van valakivel, néha jobb meghagyni egy kis titokzatosságot – jegyezte meg Scorch –, állítólag jót tesz a kapcsolatnak.

Sev csak a szíve erős, állhatatos dobogását érezte, semmi mást. Túljutott már azon a ponton, hogy féljen, és a teste robotpilótára kapcsolt. Szinte gondolkodás nélkül magára csatolta a biztonsági hámot, hogy felkészüljön a légköri belépésre.

– Tehát leszállunk, és megnézzük, hogy oda is követ-e minket – jelentette ki Boss.

A legközelebbi megálló a Nar Shaddaa lett volna. A Da Soo-chát is választhatták volna, de oda még senki sem szállt le, még a huttok sem, akik nevet adtak neki. A bolygót egyetlen óriási óceán borította, amelyből csak néhány kisebb sziget emelkedett ki. Soha senki nem derítette fel, vagyis veszedelmesnek ígérkezett. Ám a deltások már elvégezték a munkát, továbbították az adatokat, így ha valami baj történt volna velük, egy másik osztag felvehette a szálat ott, ahol ők elejtették.

Bezártam a szekrényemet a barakkban? – töprengett Sev. – Magammal hoztam a kódkulcsot. Fierfek, ha kinyírnak, a fiúknak fel kell feszíteniük az ajtót...

Fogalma sem volt, hogy miért gondol a halálra, és miért foglalkozik ilyen jelentéktelen apróságokkal. Régebben a halál eszébe sem jutott, legfeljebb csak távoli, elvont formában. Emellett meg... Boss el tud bánni néhány turistával, nem igaz? Mindazok, akik nem szolgáltak a Nagy Hadseregben, alapból turistának számítottak – amatőrnek.

A Crusher pilótája ismét kockáztatott, túl közel jött.

Fennállt a veszély, hogy ha ismét megpróbálkozik az imént is alkalmazott követőmanőverrel, annak ütközés lesz a vége.

Scorch merőn figyelte a képernyőket, és hirtelen felvetette:

– Mi van, ha azt hiszik, hogy ez tényleg egy futárhajó? Mi van, ha ki akarnak rabolni minket?

– Egy vadászgéppel? – mordult fel Fixer.

– Azt lophatták is – felelte a vállát vonogatva Scorch.

– Ó, persze... fogadok, hogy mindennapos eset!

– Mindegy, mi fogunk győzni! – kurjantotta Scorch.

– Mi vagyunk a legjobbak – tette hozzá bizakodva Sev. – Különleges katonák vagyunk!

– Rendben, uraim, itt az idő – szólalt meg Boss, és jobbra fordította a gépet. A navigációs képernyőn a jelzőfények sora elbillenve és oldalra sodródva mutatta a legközelebbi égitest, a harmadik hold felé vezető irányt. – Derítsük ki, hányadán állunk! – tette hozzá az őrmester.

Scorch végigment a szertartáson, amellyel ellenőrizte, hogy a páncélzata légmentesen zár-e, majd megkérdezte:

– Boss, vannak térképeink ahhoz a kőgolyóhoz?

– Senkinek sincsenek. Majd készítünk párat.

A Da Soocha harmadik holdjának felszínét óriási szárazföldek alkották. Amikor a gép az atmoszféra közelébe ért, Sev meglátott néhány hegységet. Ha az üldözőik valóban azt hitték, hogy egy csomagszállító futárhajót kergetnek, abból a tényből, hogy az elhagyatott sziklatömb felé tartottak, rá kellett jönniük, hogy tévedtek – ám a vadászgép továbbra is ott száguldott a hajó mögött. Sev lehunyta a szemét, és ökölbe szorította a kezét. A légköri belépések alkalmával nyugtalanította a tudat, hogy a külső burkolat izzásig hevül körülötte, és örült, hogy Scorch ezúttal nem piszkálja a fóbiái miatt. Bárcsak máskor se tette volna...

– Amikor földet érünk, elég szórakoztató jelenet következik – vélekedett Scorch, miközben újra és újra ellenőrizte a védőhámja csatjait, illetve ide-oda kattogtatta a DC-je tűzváltó karját, mintha egy ooriffi meditációs szertartást hajtott volna végre. – Az győz, aki elsőnek hagyja el a gépet.

– Fierfek – dörmögte Fixer, aki ezen a napon szinte beszédes kedvűnek tűnt –, aki elsőnek hagyja el a gépet, abból szép, nagy célpont lesz!

Boss szinte lecsapta a gépet egy fűvel borított, hepehupás síkságra, és még vagy ötven métert siklottak a szakadó esőben, mire a hajó a farát kifordítva végre megállapodott.

Sev lepillantott a fegyvere töltésjelzőjére, aztán meglátta, hogy a Crusher lefelé irányuló gázsugarai szinte betöltik az elülső ablakot. A vadászgép pontosan előttük szállt le úgy, hogy az orra rájuk szegeződött. Ekkor néhány másodpercnyi, kínos szünet következett.

– Töltik a fegyvereket – közölte Boss, majd a hajó megrázkódott. Sev néhány pillanatig nem tudta, hogy az őrmester tüzelt-e, vagy ők kaptak találatot. Akármi történt is, az ismeretlenek nyilván arra számítottak, hogy csupán egy könnyű fegyverzetű hajóval kerülnek szembe, ugyanis a Crusher alól gőzfelhő tört elő annak jeleként, hogy beindultak a hajtóművei. A következő pillanatban a bal oldala mellett jókora tűzlabda jelent meg, és az ottani vezérsíkja darabokra szakadt.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – kiáltotta Boss.

Amint a jobb oldali zsilip kinyílt, Sev kivetette magát rajta. Legalább másfél méter magas fűbe érkezett, amiről víz fröccsent az arclemezére. A felázott talaj hangosan cuppogott a talpa alatt. A válláig érő füvet álcázásnak használva, a fejét leszegve rohant, aztán ő és a társai végrehajtották az ezerszer begyakorolt manővert: egy ellenséges hajó megrohamozását.

Amint a gép közelébe értek, annak utasai már nem sokat tehettek ellenük, és mert elvesztették az egyik vezérsíkot, nem menekülhettek el. Scorch elektromágneses csáklyát lőtt a vadászgép törzsére, felcsörlőzte magát a zsiliphez, és képlékeny robbanóanyagot csapott a zárófedél széléhez.

– Bekopogok – közölte, azzal egyszerűen leugrott, és miután valamivel távolabbra futott, hasra vágta magát, majd derűsen hozzátette: – Azt hiszem, kicsit mérgesek lesznek a szárny miatt.

Néhány másodperccel később a zárófedél berobbant. Eltorzult fémdarabok röpködtek mindenfelé, és Sev lebukott egy keskeny lemez elől, amely közvetlenül a válla felett süvített el. Mielőtt a tudata átvehette volna az irányítást, a teste már cselekedett. Szempillantás alatt a gépnél termett, behajolt a zsilipen, és szemtől szembe találta magát egy pilótaruhát viselő ember nővel, aki lenyűgöző méretű sugárvetőt tartott a kezében. Sev a mellkasa közepébe kapta a találatot. A lövedék kitaszította a gépből, de nem volt elég erős ahhoz, hogy átüsse a Katarn páncélt. így egyszerűen csak megrázta magát, és ismét felemelte a DC-t. Az elméje teljesen elborult, csupán egyetlen célt látott maga előtt: hogy viszonozza a tüzet.

Sev tüzet nyitott. Akárhogyan ábrázolták is az efféle jeleneteket a holofilmekben, a valóságban nem hangzottak el figyelmeztetések, és a katonák nem az ellenségeik lábára céloztak. Sev azt tette, amire kiképezték. A pilótafülke megtelt füsttel, a nő a kezét-lábát szétvetve hevert az ülésén.

Amikor kisvártatva oszladozni kezdett a füst, Sev felfedezte, hogy van odabent egy másodpilóta is, egy férfi, aki szintén életét vesztette.

– Shab – káromkodott elkeseredetten –, ezt jobban is csinálhattam volna!

Scorch benézett a fülkébe, és felvetette:

– Gyere, próbáljuk meg újra... de most halálos áldozatok nélkül, rendben?

– Beszélni akartam velük! – fakadt ki Boss. A vállánál fogva maga felé fordította Sevet, az öklével megdöngette a mellvértjét, és ráförmedt: – Most hogyan derítem ki, hogy ki ezek?

– Bízd csak rám! – dörmögte a legteljesebb lelki nyugalommal Fixer, azzal elsietett mellettük, benyomakodott a pilótafülkébe, majd kivonszolta onnan a tetemeket, és minden ceremónia nélkül kihajította őket a fűbe. Aztán ismét megszólalt: – Kifaggatom a fedélzeti számítógépet, és közlöm veled, hogy honnan jöttek.

Boss és Scorch a gondjaikba vették a földön heverő holttesteket: a hátukra fordították őket, és átkutatták az öltözetüket. Most, hogy a vérében keringő adrenalin mennyisége csökkent, Sevet bizonytalan, baljós félelem szállta meg, mint mindannyiszor, amikor elrontott valamit a gyakorlatokon. Most ugyan nem állt mellette Vau őrmester, hogy nyakon vágja az ügyetlenségéért, de ettől még pocsékul érezte magát. És biztosra vette, hogy amikor majd találkozik Vauval, az őrmester le fogja olvasni az arcáról a kudarc jeleit, és nem hagyja szó nélkül. Nincs olyan, hogy elég jó. Csak olyan van, hogy tökéletes! Sev semmivel sem magyarázhatta, hogy miért nem csinálta tökéletesen, mert őt arra tervezték és úgy képezték ki, hogy a Galaxis legjobbja legyen. Ha valamit eltolt, azt csakis a saját hanyagsága, lustasága vagy figyelmetlensége miatt tolhatta el.

Nincsenek kifogások. Ezt Vau számtalanszor elmondta – vagy inkább üvöltötte.

– Nos, ez igazán érdekes! – szólalt meg váratlanul Fixer, majd kiugrott a Crusherből, és meglengette a kézi számítógépét. – Áthaladtak a Kaminón. És adatokat továbbítottak oda. Azokat majd később feltöröm.

Scorch cuppantott egyet, és a fejét csóválva kijelentette:

– Tipoca nem kimondottan a Külső Gyűrű központi útkereszteződésénél fekszik...

Ezek szerint a kaminóiak utánuk küldtek valakit – pontosabban Ko Sai után. Tipocavárosba senki sem állított be meghívás nélkül, még azért se, hogy üzemanyagot vegyen fel. Oda csak azok mentek, akik üzleti kapcsolatban állnak a kaminóiakkal.

– Fejvadászok? – kérdezte Sev.

Boss szemügyre vett egy maréknyi kártyát és műpapírt, s kijelentette:

– Az azonosítókat utazás közben feltörjük. A lényeg az, hogy most már tudjuk, hogy Ko Sai nyomában nem csak mi jutottunk ilyen messzire, és hogy az aiwha-csalik mostanra mindent tudnak a Da Soocha körüli dolgokról.

Sevet elfogta az idegesség. A jelekből ítélve most már nem csak a szeparatistákkal álltak szemben, hanem a kaminóiakkal is. Ádáz verseny kezdett kialakulni.

Bizonyosnak tűnt, hogy amint a tipocaiak rájönnek, hogy történt valami a Crusherrel, valaki mást is ráállítanak a nyomra – ha ugyan nem tették meg máris.

– Jobb lesz, ha indulunk – javasolta Scorch –, nem tudhatjuk, hogy kiket kell még félrelöknünk az utunkból.

Sev a társai mögött baktatott a gép felé. Továbbra is kínos érzések gyötörték, és haragudott magára, amiért végzett a Crusher utasaival.

– Hát igen – morogta rosszkedvűen –, biztosan lesznek még páran.

Nyolcadik fejezet

„A Nagy Hadsereg katonái, önök a bátorságuk és az elnyomás elleni harcban tett szolgálataik elismeréseként soha nem fognak szükséget szenvedni semmiben. A jövőben önök fogják kiképezni a Köztársaságot védő, fiatal férfiak következő nemzedékét!”

Palpatine főkancellár, a Nagy Hadsereg gyalogosaihoz, parancsnokaihoz és kommandósaihoz szóló ünnepi beszédében, amelyet a Köztársaság Napján mondott el.

Gaftikar, 477 nappal a geonosisi csata után

Darman éppen azt magyarázta a maritoknak, hogyan helyezzék el a tölteteket a gyors behatoláshoz – bár maguktól is egészen jól csinálták –, amikor a nő besétált a táborba.

Először nem tudta megállapítani a nemét, mivel a teherpilóták ruházatát viselte, vagyis számos zsebbel ellátott, bő szabású kezeslábast, illetve megvasalt sarkú és orrú, vaskos bakancsot. Ám amikor lehajtotta a magas gallért, amellyel az arca alsó felét védte a széltől, kiderült róla, hogy nő. Körülbelül annyi idős lehetett, mint Skirata. Világosbarna haját egészen rövidre vágva hordta, míg beesett, csontos arca láttán Darmannek az a benyomása támadt, hogy a jövevény szívesebben lapozgat fegyverkatalógusokat, mint divatlapokat.

Még csak nem is úgy járt, mint azok a nők, akiket ő ismert, de talán a súlyos bakancs miatt. Mindenesetre a férfi felkapta a fegyverét, és csak aztán jutott eszébe, hogy A’den aligha hanyagolja el annyira a tábor őrzését, hogy bárki csak úgy besétálhasson.

Ennek ellenére ellenőrizte a töltésjelzőt, és a biztonság kedvéért egyelőre nem tette le a DC-t. Ha egy Alfa mélységi felderítőt el lehetett kapni, akkor fennállt az esély, hogy a nullások korántsem olyan mindenhatók, mint amilyennek tartják őket. A’den elindult a nő felé, a továbbra is szürke munkásruhát viselő Sull néhány lépéssel lemaradva követte.

Fi és Atin kilépett a főépületből, hogy figyeljék az eseményeket. Fi a bal kezében Sull szürke bőrkamáját tartotta, amelyről már félig leszedte a hadnagyi rangot jelző szegélyt. Ragaszkodott hozzá, hogy megkaphassa. Azt állította, hogy ha lefejti róla a kék sávot, illeni fog ahhoz a vörös és szürke páncélzathoz, amelyet Ghez Hokanről szedett le.

– Ez meg ki? – kérdezte halkan Atin.

– K’uur! – szólt oda a társának Darman, és figyelmesen hallgatózott. – Semmit sem hallok a csaholásotoktól!

A’den nyilvánvalóan ismerte a jövevényt. Kezet fogott vele, biccentett egyet Sull felé, majd a nő felé nyújtott valamit, amit az nem akart elfogadni, de A’den végül belenyomta a jobb felső zsebébe. A nő válaszából Darman csak annyit hallott:

– ... jobban örülnék annak a hírnek, hogy...

A többit elragadta a szél. Vihar közelegett. Darman megörült annak, hogy van egy siklójuk, amivel elutazhat Eyatba, hogy kitakarítsa Sull lakását, és nem kell ismét a sárban caplatnia. Sull látszólag éberen figyelte A’den és a nő beszélgetését, aztán mindketten felé fordultak, és A’den megveregette a vállát. Sull arcán megjelent az a kifejezés, amit Darman ma már a mélységi felderítők egyik hibájának tartott. Ezek a különös alakok általában szándékosan közönyös, kifejezéstelen képet vágtak, és kissé felvonták az egyik szemöldöküket, mintha lenézték vagy megvetették volna a Galaxis összes többi lakóját.

– Gyere, legyél jó fiú! Hosszú út áll előttünk – mondta végül a nő, és intett Sullnak, hogy kövesse. És Sull megdöbbentő módon engedelmeskedett.

Alig tettek meg néhány lépést, amikor A’den utánuk szólt:

– Ny, megteszek mindent, amit tudok, rendben?

A nőt ezek szerint Nynek szólították, és ez lehetett teljes név, vagy több név összevont rövidítése. Ny még megállt egy pillanatra, hogy megnézze az osztagot, mintha még sosem látott volna ennyi klónt együtt – talán valóban így volt –, aztán folytatta útját.

Darman gyanította, hogy Ny lesz az, aki kiviszi Sullt a rendszerből, és ez garantálta a felderítő engedelmességét – legalábbis egy időre. Viszont, ha a mélységi felderítő egyedül, a maga erejéből akarta volna elhagyni a Gaftikart, számtalan módot talált volna rá. Akármit mondott neki A’den, amikor kettesben tárgyaltak, bizonyára igen meggyőzően beszélt és viselkedett.

Fi addig nézett az össze nem illő pár után, amíg el nem tűntek a tábor szélén álló fák között. A nő kölyöknek látszott Sull mellett.

– Talán az anyja – vélekedett Fi, és a homlokát ráncolva szemügyre vette a kamáját. – És Sull most egy hónap szobafogságot kap, amiért nem csinálta meg a házi feladatát.

– Hasadj már le erről az anya-témáról! – förmedt a társára Atin.

– Fogalmad sincs, hogy mit jelent. Csak azt tudod, amit a holo-filmekben láttál. Olyan az, mintha idegen lények tanulnának az emberekről.

– Hát igen, talán azok vagyunk – felelte Fi, majd a háta mögé nyúlva lecsatolta a derékszíjáról a sisakját, és a fejére rántotta, hogy kirekessze a külvilágot. Amikor folytatta, a hangja már a hangsugárzóból tört elő: – Idegen lények az emberek társadalmában. Most pedig, bocsássanak meg, uraim, mennem kell, hogy játsszak egy kicsit a gyíkokkal...

Cebz, a domináns gyíkok egyike ide-oda mászkált a táborban, de fél szemmel folyton a kommandósokat figyelte.

Nyilván tudott számolni, és feltűnt neki, hogy a területen tartózkodó klónok száma folyamatosan változik. Ha A’den nem tájékoztatta ennek okairól, akkor ez Darmannek sem állt szándékában.

– Jobb lesz, ha megyek, és eltüntetem a bizonyítékokat Sull lakásából – szólt oda Atinnak. Rámutatott a társa arcán végigfutó, fehér sebhelyre, és hozzátette: – Nekem kell mennem, mert én nézhetek ki úgy, mint ő, de te nem.

– Te mondtad, hogy ez jó dolog... – dörmögte Atin.

Ez is a klón-lét egyik előnye volt: könnyen helyettesíthették egymást. Kevesen tudták megkülönböztetni őket, csakis a közeli ismerőseik. Darman felvette Sull eredeti ruháit, amelyek eléggé lötyögtek rajta – ennyit fogyott volna? –, aztán beszállt a siklóba, és elindult Eyat felé.

Útközben azon töprengett, hogy milyen érzés lehet, ha valakinek van anyja. Egy idő után úgy gondolta, hogy nagyjából olyan, mint a klónoknak az a tudat, hogy Kal őrmester folyton ott van körülöttük, és vigyáz rájuk. Kal’buir annak idején elmondta, hogy mindannyian lemaradtak a szülői babusgatásról, holott csecsemőként nagy szükségük lett volna rá. Darman néha eltűnődött azon, hogy milyen ember lett volna belőle, ha babusgatják – akármit jelentsen is a kifejezés –, de nem érezte, hogy pontosan mi hiányzik az életéből, csak azt, hogy valami hiányzik.

Igazából egy sor dolog hiányzott. Csak akkor ismert meg néhányat, amikor először megérintette Etaint. És a jelek szerint Fi még nála is több dolgot hiányolt az életéből.

A múltat nem változtathatjátok meg. Ezt szokta mondani Kal őrmester. Csak a jövőt, ami viszont olyan lesz, amilyenné formáljátok.

Darman nem haragudott Sullra, amiért úgy döntött, hogy lelép, csupán irigyelte egy kicsit, és bizonytalanságot érzett abban a tekintetben, hogy ő maga képes volna-e ugyanerre.

Nem hagyhatom cserben a testvéreimet. Az életüket kockáztatták értem, és én is megtettem már értük.

Hirtelen elhatározással kisöpörte a fejéből a nyugtalanító gondolatokat, és a vezetésre összpontosított. Tapasztalatból tudta, hogy ha túl messzire merészkedik ezen az úton, akkor a dolgok egy idő után zavaróak és fájdalmasak lesznek.

Ugyanazon az útvonalon tért vissza Sull lakásához, mint amelyiken nemrég ő és Atin eljöttek onnan.

Szinte gondolkodás nélkül kissé távolabb parkolt le a háztól, aztán körbesétálta az épületet, és miután meggyőződött arról, hogy nem követik, felsietett a külső lépcsőn.

A függőfolyosón egy fiatal férfi jött szembe vele, és odabiccentett neki, mintha ismerte volna.

– Itt volt a főnököd, és ököllel verte az ajtódat – közölte a férfi anélkül, hogy akár csak lassított volna, és miután elhaladtak egymás mellett, visszaszólt a válla felett: – Elutaztál?

A coruscanti bevetés óta Darman a korábbinál sokkal jobban bízott a színészi képességeiben.

– Aha... – dünnyögte közönyösen, majd rántott egyet a vállán, és hozzátette: – valahogy majd csak kidumálom.

A férfi búcsúképpen intett neki, és folytatta útját. Eddig minden rendben ment. A lakás ugyanúgy nézett ki, mint ahogyan a Sull-lal vívott összecsapás után hagyták. Darman nem takarította ki, mialatt arra várt, hogy Atin megérkezzen egy siklóval, részben azért, mert feltételezte, hogy a közeljövőben rejtekhelynek fogják használni.

Körülnézett a lakásban, és úgy ítélte meg, hogy ő nem ilyen helyet választott volna magának. Hátsó kijárat nem létezett, és az ablakokból nem lehetett szemmel tartani az egész környéket. Sullnak valamiért teljes biztonságban kellett éreznie magát ahhoz, hogy egy ilyen nehezen védhető lakásban lakjon, és ez már önmagában véve is furcsának tűnt egy mélységi felderítőtől.

Sull nem gyűjtött össze sok holmit abban a pár hónapban, amíg itt lakott. Darman mindössze két váltás ruhát talált a falfülkében, egy egyszerű tisztálkodó készletet a fürdőszobában, viszont a fagyasztó tele volt ennivalóval, mintha a felderítő minden pénzét ételekre költötte volna. Mindannyian ilyenek vagyunk, nem igaz? Fogalmunk sincs, mihez kezdhetnénk az anyagi javakkal, de mindig éhesek vagyunk...

Darman aprólékos részletességgel vizsgálta át a helyiségeket, hogy mindent összeszedjen, ami arra utal, hogy Sull a Köztársaság Nagy Hadseregében szolgált. A konyhaszekrényben rábukkant egy csomag édes süteményre, és innentől kezdve boldogan rágcsálva folytatta a kutatást. A lakásban katonás rend uralkodott, még a holomagazinok és a holofilmkártyák is rendezett, szabályos tornyokban álltak az asztalon – ezek arról tanúskodtak, hogy Sull az otthonában töltötte az estéit.

Ketrecbe zárt vadállat. Hát igen, még egy mélységi felderítő is nehezen lépett ki a ketrecéből, amikor valaki kinyitotta annak ajtaját. Sull talán csak távolról kóstolgatta a külvilágot, szórakoztató filmeken keresztül, amelyeket a hétköznapi teremtmények közül sokan a valóság hiteles ábrázolásának hittek. Darman elgondolkodott azon, hogy Sull hol járhat ezekben a percekben. Valószínűnek tűnt, hogy már jóval a rendszer határán túl.

A lakás adó-vevőjének apró képernyője szapora villogással jelezte, hogy a memóriában üzenetek várakoznak. Darman megnyomta a lejátszógombot. Az első négy üzenetet egy középkorú férfi hagyta, aki trágár szavakkal teletűzdelt szóáradatával azt tudakolta, hogy Cuvil – ezek szerint Sull ezt a nevet használta – miért nem jelenik meg a munkahelyén. A következők néhány kattanásból álltak. A hívó nem szólalt meg, csak várt egy-két pillanatot, és megszakította az adást. Darman folytatta a kutatást, közben azon töprengett, hogy Sull miért a Cuvil nevet választotta.

Nem a gaftikari embereket akarta letéríteni a mélységi felderítő nyomáról. Hanem a saját oldalát. Ez a tény hirtelen nyugtalanítani kezdte. Immár valamennyien bűntársak lettek, amiért segítettek dezertálni Sullnak, és ez sokkal komolyabb ügy volt annál, mint amikor a Tripla Zérón megszegték a harc szabályait annak érdekében, hogy elkapjanak néhány terroristát. Erre nem lehetett ráfogni, hogy azért csinálták, hogy végrehajtsák a küldetésüket.

Darman éppen a holofilmeket ellenőrizte, hogy van-e rajtuk kölcsönzői kód, amely esetleg Sull nyomára vezetne valakit, amikor finomra hangolt ösztönei azt súgták neki, hogy valami nincs rendjén.

A kinti csend valahogy... súlyosnak, nyomasztónak tűnt.

Létezett olyan csend, amikor csak távoli háttérzajokat lehetett hallani. És létezett olyan, amikor valaki igyekezett néma csendben cselekedni. Darmannek az a benyomása támadt, hogy most az utóbbi történik körülötte. Valahol a tudatalattija mélyén az agya feldolgozott valamit, amit hallott ugyan, de nem figyelt fel rá, és az ösztönei riadót fújtak.

Volt valaki odakint, a folyosón.

Letérdelt, és lerakott a padlóra egy szenzort, amely a legfinomabb rezgéseket is észlelte. A kiírón a vörös sávok fel-felvillantak, ami általában azt jelentette, hogy a műszer lépteket érzékel, de hiába összpontosított, Darman továbbra sem hallott mozgásra utaló neszeket. Elővette a sugárvetőjét, ellenőrizte a cella töltöttségét, majd lekuporodott egy szék mögé, és a lélegzetét visszafojtva várta, hogy mi következik.

Amikor a bejárati ajtó kinyílt – nagyon halkan –, nem mert kinézni a szék mögül, nehogy elárulja a pozícióját. Nem hallotta a zárt állásba sikló ajtószárnyak találkozását kísérő, jellegzetes dobbanást, ami arra utalt, hogy a behatoló megfogta a fémlemezeket, és lassan eresztette össze őket.

Aztán ismerős szag csapta meg az orrát: a sugárvetők és vibrotőrök tisztításához, illetve karbantartásához használt kenőolaj szaga.

Eszébe jutott, hogy Sull talán adott egy kódkulcsot egy barátnőjének, és ezt elfelejtette megemlíteni, de tudta, hogy milyen illata van a nőknek, és most nem ilyesmit érzett. Ezt követően azon gondolkodott, hogy Sull vajon miféle vállalatnak dolgozott, mert hátha csak arról van szó, hogy' a főnökének elfogyott a türelme, és ideküldött valamit, hogy megtanítsa a felderítőnek, mivel jár az, ha valaki nem jelentkezik munkára.

De Eyat nem ilyen helynek tűnt. Az itteni emberek barátságosnak látszottak.

A redőnyökön átszűrődő fényben hosszú árnyék vetült a szőnyegre. Aztán egy másik is csatlakozott hozzá, és halk nyikordulás hallatszott.

Darman most már biztosra vette, a jövevények tudják, hogy ő itt van. De talán csak helyi rendőrök érkeztek, mert a szomszéd végül rájött, hogy ő nem Sull, és kihívta a rendőröket azzal, hogy betörő van a lakásban.

Ebben a pillanatban az idegenek egyike megszólalt:

– Szóval, Alfa-30, úgy gondoltad, hogy új pályafutással próbálkozol?

Darman ismerősnek vélte a hangot.

Nem, az eyati rendőrök nem tudhatták Sull hivatalos nevét. A halk ruhasuhogás és a fojtott szuszogás egyre közelebbről hallatszott. Darman a vállával nekitámaszkodott a falnak, és a bal kezével is megmarkolta a sugárvetőjét. És ekkor sötét árnyék vetült rá.

Felkapta a fejét, és egy maszkkal-napszemüveggel eltakart arcot látott maga felett, aztán már egy fegyver csövébe bámult. Amint megpillantotta a fegyvert, reflexből tüzelt, egyenesen az idegen arcába.

A férfi halk hördülést hallatva hanyatt esett, aztán kék fény villant, és egy lövedék húzott el Darman feje mellett. A tudata továbbra sem lépett működésbe, a keze mintegy magától cselekedett, mialatt három sugárnyalábot küldött egy gyorsan mozgó, sötét alak felé.

Darman megpörkölődött haj bűzét érezte, amiből tudta, hogy eltalálta a második behatolót. Ösztönösen hasra vágta magát, és pontosan az első támadója holtteste mellé érkezett.

A fickó fekete kezeslábast viselt, az arcát megégett, fekete maszk takarta. Darman oldalra vetődve felkapta a férfi elejtett fegyverét – egy DC-15-öst –, aztán bekúszott egy kiugró falszakasz mögé, és figyelmesen hallgatózott.

A lakásból csakis két helyen lehetett kijutni: a bejárati ajtón, illetve az egyik homlokzati ablakon át. Ezeket pillanatnyilag egyikük sem érhette el anélkül, hogy ne tette volna ki magát a másik tüzének. Darman csapdába esett a lakásban valakivel, aki megpróbálta megölni őt – pontosabban Sullt.

Tudta, hogy egyszerűen neki kellene rontania az ellenfelének, mindkét fegyverével vadul tüzelve, de elvesztette a lendületét. Ha az idegenek a Köztársasági Hírszerzéstől jöttek, akkor a szervezetet nagyon rosszul nevezték el. Nem derítették fel a lakást, mielőtt behatoltak.

A Pancserok Gyülekezete név sokkal jobban megfelelne...

Vagy talán csak teljesen biztosak voltak abban, hogy el tudják kapni Sullt.

Darman tudta, hogy a holofilmek rendezői nagyon csalódottak lettek volna, ha látják ezt a jelenetet, de nem kiáltott oda a másik férfinak, nem hívta párbajra, még csak nem is sértegette. Egyszerűn talpra ugrott, és folyamatosan tüzelve nyomult előre, mert egy ilyen kis helyen sehová sem rejtőzhetett el, és a bútorok nem nyújtottak valódi védelmet. A dolog kizárólag azon múlott, hogy ki találja el előbb a másikat.

Darman lőtt, és lőtt, és lőtt.

A tetőtől talpig feketébe öltözött férfi kiugrott az ajtó közelében lévő falfülkéből, és egyenesen a mellkasa közepébe kapta a sorozatot. Hátratántorodott ugyan, de nem zuhant el. Darman ekkor már tudta, hogy nagy bajban van, és egyszerűen nekirohant a fickónak. A puszta lendületétől hajtva a padlóra söpörte, közben elkapta a fejét, és minden erejét beleadva oldalra rántotta. Fojtott roppanás hallatszott, és a férfi szempillantás alatt elernyedt.

Darman most már csak a saját zihálását hallotta. Leült a sarkára, és a fülét hegyezve figyelt, hátha további támadók hatolnak be a lakásba, de nem történt semmi.

A szomszédok vajon meghallottak valamit? Lehet, hogy a rendőrök máris úton vannak?

Két halott feküdt a közvetlen közelében. Ez a helyzet nem volt szokatlan egy kommandós számára, de Eyat lakói nem tudhatták meg, hogy az ellenség beszivárgott a városukba.

Ugyanakkor, mielőtt Darman eldöntötte volna, hogy elmenekül-e, valamit feltétlenül meg kellett tudnia. Odament az első támadójához, és mialatt gondosan a fejének szegezte a sugárvetőjét, letépte róla a maszkot. A sugárnyaláb szétroncsolta és feketére égette az arcot, de a haj ismerősnek tűnt. A másik áldozat felismerhető maradt, akárcsak a fekete kezeslábasa alatt rejtőző szürke és lila páncélzat.

Darman ezt az arcot látta minden reggel a tükörben, amikor megborotválkozott.

Két klónt lőtt le. Két olyan embert, aki minden tekintetben ugyanolyan volt, mint ő, egészen az utolsó kromoszómapárukig.

A Köztársasági Hadsereg klón orgyilkosokat küldött a saját embereire.

Mong’tarváros, Bogg V, Bogden-rendszer,

477 nappal a geonosisi csata után

– Szerintem ezt rám kéne hagynod – mondta Vau olyan szelíden, ahogyan csak telt tőle. A keménykedéssel nem sokra ment volna Skiratánál. – Némi hűvös távolságtartás hasznos lehet.

Skirata baljával a híd korlátján könyökölt, míg jobb kezével a háromélű tőrét élesítette a fémgerendán. A nyikordulásoktól Vau fogai sajogni kezdtek, míg Mird bosszúsan morgott. Alattuk egy folyó áramlott lassan, a legmocskosabb, amit Vau valaha látott. A sűrű trutymóban több volt a szemét, mint a víz.

– Nem a pilótának fenem – morogta Skirata.

– Én sem őrá gondolok – közölte Vau. – Ha felszeletelsz egy kaminóit, aligha kapunk tőle válaszokat.

Skirata nem nézett fel. A fejét lehajtva állt, mintha a pengét figyelte volna, bár egy sisakot viselő emberről nehéz volt megállapítani, hogy hová néz. Még vagy tucatszor végighúzta a pengét a korláton, aztán végre beletolta a tőrt a jobb alkar-páncéljába rejtett tokba, elsétált a híd végéig, majd visszatért.

Mereel késett, és rádión sem jelentkezett.

– Itt lesz – mondta halkan Vau.

– Tudom.

– Még ha a pilótát nem is sikerült előkerítenie, a bolygó nevét már tudod.

– A pilótával jön – állította határozottan Skirata.

Talán nem is számított, hogy Mereel megtalálta-e a pilótát.

A Dorumaa felszínének nyolcvanöt százalékát óceán borította. A mesterséges nyaralószigetek űrforgalmát könnyen ellenőrizhették. És Ko Sai a felszínen nem rejthette el a laboratóriumát, a víz alá kellett költöztetnie.

Ez magyarázattal szolgált a beszerzett felszerelés jellegére.

Ko Sai hermetikusan zárt labort épített, és valószínűleg nem csak azért, hogy steril körülményeket teremtsen.

Skirata bekapcsolta a kézi számítógépét, és Vau orra alá dugta.

– Egyébként itt vannak a hidrográfiai térképek – dünnyögte.

Vau megpróbált értelmet találni a színes vonalak háromdimenziós útvesztőjében, közben megjegyezte:

– Ne feledjük, hogy ezek csak ötvenméteres mélységig ábrázolják a vizet. A felderítők nem mertek mélyebbre ereszkedni.

– Akkor ez Sai-ra is áll – tette hozzá Skirata. – És vagy egy természetes barlangot kellett választania búvóhelynek, vagy egy rakás nehézgépet kellett hozatnia, hogy vésessen egy jó nagy lyukat.

– Akkor reménykedjünk, hogy legfeljebb ötven méterre merészkedett le...

– A kaminiise nem mélytengeri népség – közölte Skirata, és visszavette az adatolvasóját. – Ha teljesen tengeri teremtmények volnának, vagy bírnák a nagy mélységet, nem kellett volna szembenézniük a kihalás rémével, amikor a víz elárasztotta a bolygójukat. Egyszerűen csak szeretnek víz közelében lakni, lehetőleg olyan helyen, ahol sok a napsütés.

Tehát... mi lenne jobb rejtekhely egy szép, napos üdülőparadicsomnál? Ki keresné egy ilyen helyen?

– A Delta-osztag... a szeparatisták... mi – sorolta a fejét ingatva Vau.

– Egy szóval sem állítottam, hogy Sai normális – felelte Skirata. – Jellegzetes tudós. Csupa elmélet, de semmi gyakorlati érzék. Fogalma sincs arról, hogyan dolgoznak a fejvadászok.

– Hát, előled már több mint egy éve menekül – jegyezte meg Vau.

– Tényleg? Lehet, de mostanra kifogyott az utakból.

Vau igazából nem gyűlölte Tipocát abban a nyolc évben, amit ott töltött. Az oszlopokon álló városban tiszta, rendezett környezet vette körül. Az üzletekben mindent megkapott, amit csak akart, és bőven akadtak szórakozási lehetőségek – bár Mird nem vadászhatott, ami eléggé idegessé tette. És mert nem vadászhatott, kaminóiakat cserkészett be. Egyszer el is kapott egyet, de a zsákmánya csak egy kék szemű változat volt, vagyis a Kamino legalacsonyabb genetikai kasztjába tartozott, és az elitet alkotó szürke szeműek csupán bosszankodtak, amiért elvesztettek egy szolgát.

Vau az esetet megelőzően vegyes érzésekkel viszonyult a kaminóiakhoz, ám az érzései azon a napon letisztultak, és csatlakozott Skiratához abban a tekintetben, hogy onnantól kezdve ő is aiwha-csalinak tartotta azt a népséget.

– És mit akarsz csinálni, ha elfogjuk Sai-t? – kérdezte a társára pillantva.

– Elveszem tőle a kutatási anyagait.

– És?

– És mi?

– Gondolod, hogy találsz egy aktát, amin az áll, hogy „Titkos recept a klónok öregedési folyamatainak megállításához. Lemásolni tilos!”?

Skirata türelmetlenül csettintgetett a nyelvével, majd bólintott egyet, és válaszolt:

– Majd szépen rábeszéljük...

– Nem, neked az kell, hogy neked dolgozzon – vágott közben Vau. – Ami azt jelenti, hogy nincs szurkálás és szeletelés!

– Vagy ráállítunk egy másik genetikust az ügyre – vetette fel Skirata.

– Ó, hát persze! Egy kreditért tízesével adják őket – gúnyolódott Vau. – Sorban állnak a munkanélküli hivatalok előtt.

– Nézd, Walon, nem vagyok ostoba! – vágott vissza Skirata.

– Tisztában vagyok azzal, hogy nem elég megszerezni az anyagot, hanem ki kell szednünk belőle valamit, ami hasznos lesz a fiaimnak.

– Csak azért mondtam – felelte lehiggadva Vau –, hogy ellenőrizzem, tudatában vagy-e a valóságnak.

– Hát majd kerítek egy tudóst – fűzte hozzá elégedetten Skirata aki eligazodik a Fett-genomon.

Vau elnézett a folyó menti út felé, és hangos cuppanást, majd csobbanást hallott. Valami beleugrott a folyóba, közben elkapott egy alacsonyan repülő teremtményt, ami madár vagy rovar lehetett – de akármi volt, ebéd lett belőle.

– Mondd, hogy nem arra gondolsz, amire szerintem gondolsz – kérte fojtott hangon Vau.

Skirata kicsúsztatta a tőrét a karpáncélja alól, és ismét nekilátott, hogy tovább élezze.

– Atin majdnem belehalt, mialatt kimentette a nőt a Qiilurá-ról – válaszolta megfontoltan. – Talán megér egy utazást.

– Aha, tehát arra gondolsz – állapította meg Vau. – Elment az eszed? Dr. Uthan szigorú őrizet alatt áll. Az már a főkancellári hivatal szintje.

Skirata csak nevetett. Vau gyanította, hogy a társának fogalma sincs arról, hol vannak a korlátai, és valószínűnek tűnt, hogy hamarabb fog meghalni, semhogy megtudná. A mai napig nem sikerült felnőnie...

– Amikor utoljára hallottam felőle – válaszolta Skirata –, sokalegyeket tenyésztett és keresztezett a cellájában, hogy elszórakoztassa magát, és ne bolonduljon bele az unalomba. Nézd, ezt a fajtát nem érdekli, hogy kinek dolgozik. Nincsenek eszményeik. Nem vágynak másra, mint hogy játszhassák a játékaikat. Ha Uthan képes volt kifejleszteni egy klónspecifikus kórokozót a szeparatistáknak, akkor képes alkalmazni Ko Sai kutatási eredményeit. Ha valamit szét tudsz szedni, azt össze is tudod rakni, nem igaz?

Vaunak el kellett ismernie, hogy Skiratának igaza van. Az öreg harcos mindig másként gondolkodott, mint a hétköznapi teremtmények.

– Azt hiszem, ha ezt elmondjuk Ko Sai-nak, akkor őrá is ösztönzően fog hatni – mormolta elgondolkodva.

Skirata ismét eltette a tőrét, aztán mindketten a korláton áthajolva figyelték a szennyezett víz lassú örvényeit, és mindketten kezdtek idegesek lenni, amiért sokáig kell várniuk. Hamarosan megjelent Mird, ide-oda mászkált a hídon, és sorban odadörzsölte a pofáját a tartóelemekhez, hogy kijelölje a felségterületét.

– Megjött – mondta aztán Vau.

Mereel megint szert tett egy új járműre. Rajongott a robogókért, és minden alkalommal másikon utazott, valahányszor Vau látta őt. Arról ugyan fogalma sem volt, hogy a nullás törvényesen jutott-e a gépekhez, vagy sem, ám ezúttal egy utast is hozott magával. Amikor közelebb értek, kiderült, hogy egy zöld bőrű twi’lek férfi ül mögötte. Az idegen fickó félt, vagy inkább rettegett – ezt Vau abból állapította meg, hogy a lekkuja keménynek látszott.

– Mer’ika igen meggyőzően tud beszélni – állapította meg Skirata, aztán leballagott a hídról, kezét csípőre rakva megállt az út közepén, és odakiáltott a felderítőnek: – Mi van, fiú, beugrottál valahová egy cafra és egy süteményre?

– A’den hívott, Kal’buir, muszáj volt beszélnem vele – válaszolta Mereel, és intett a twi’leknek, hogy szálljon le. – De gondoltam, szeretne szemtől szemben beszélni a mi nagyra becsült barátunkkal. – Lecsusszant a robogóról, oldalba bökte a twi’leket, és rászólt: – Rendben, Leb, akkor most beszéljen Kal’buirnak a dorumaai munkájáról!

– Teljesen törvényes volt! – hadarta védekező hangsúllyal Leb.

– Nem csináltam semmi rosszat!

– Hát persze, hogy nem – felelte Skirata atyáskodó modorban, és érdekes módon ilyenkor hatott a legfélelmetesebbnek. – Semmi baj, csak meséljen róla!

– Leszállítottam egy rakományt, ami hat építődroidból és egy halom vízmentes szigetelőanyagból állt – felelte Leb egy bárkához, ami a Tropix-szigettől fél kilométerre horgonyzott.

Vau a fejét oldalra döntve lenézett Mirdre, mire a strill nekilátott, hogy megpuhítsa a twi’leket. Ott körözött körülötte, néha hozzádörgölőzött, néha pedig felnézett rá, és a pofáját hatalmasra nyitva kivillantotta a fogait. Kijózanító látványt nyújtott. Ha a twi’lekben maradt is némi ellenállás, mostanra teljesen kiveszett belőle.

– Meg tudja mutatni ezen a térképen? – érdeklődött Skirata.

Leb átvette a felé nyújtott számítógépet, és kétségbeesett gyorsasággal nyomkodta az apró képernyőt, közben a lekkuja meg-megremegett.

– Itt – közölte aztán –, ellenőriztem a koordinátákat. A bárka itt volt. A tengeren horgonyzott.

A keze erősen reszketett, ezért Skirata megmarkolta az adatolvasót, hogy megállítsa a remegést, és tovább faggatózott:

– Visszafelé is vitt valamit?

– Nem, semmit. Csak oda.

– Hogy nézett ki a bárka? Voltak rajta meghajtó-egységek?

– Csak manőverező lebegtetőrendszer – válaszolta Leb. – Az a fajta, amelyikkel az úszó szállodákat stabilizálják, ha viharos a tenger.

Vau számolgatni kezdett magában, és megkérdezte:

– És arra emlékszik, hogy mennyi anyagot szállított?

– Több utat kellett tennem, mert a bárka nem tudta egyszerre fogadni.

– Ezek szerint a bárkát többször kirakták? – kérdezte Skirata.

– Hát igen...

– És az mennyi időbe telt?

– Úgy húsz-harminc standard percet vártam, minden forduló után.

– És ki vette át a szállítmányt?

– Egy ember férfi... középkorú, a haja barna.

A twi’lek elhallgatott, és gyors, riadt pillantásokat vetett előbb Skiratára, majd Vaura, aztán Mereelre, mintha menekülni akart volna. Könnyű volt megfeledkezni arról, hogy a mandalori sisak milyen ijesztő a kívülállók számára, ráadásul zavarja is őket, mert nem láthatják a viselőjének arckifejezését, így nem tudják megítélni, hogy az információjuk milyen fogadtatásra talált.

Skirata a derékszíjához nyúlt, és Leb összerezzent. Aztán alaposan meglepődött, amikor egy kreditlapot kapott, és nem sugárvetőt a képébe.

– Köszönjük az együttműködését, fiam – búcsúzott Skirata, és eltúlzott óvatossággal megveregette Leb arcát.

A twi’lek néhány pillanatig tétovázott, majd felpattant a robogóra, és elszáguldott – ezek szerint a gép az övé volt.

– Milyen segítőkész cimbora! – dörmögte Vau, majd Skiratához fordulva megkérdezte: – Felrajzolod a keresőkört a térképre, vagy én tegyem meg?

– Először meg kéne tudnunk, hogy mennyi egy ottani teknő maximális sebessége – jegyezte meg Mereel, azzal levette a sisakját, és az állát vakargatva hozzátette: – Én vezetek, ugye?

– Elboldogulsz vele? – kérdezett vissza Skirata.

– Ha Ord’ika a kézikönyvet felhasználva el tudta vezetni azt a ládát, akkor nekem is menni fog – állította magabiztosan Mereel. – Indulnunk kéne. És... A’dennek aggasztó hírei vannak.

Skirata megtorpant, és felmordult:

– Mennyire aggasztóak? És miért nem engem hívott?

– Engem hívott – válaszolta a vállát megvonva Mereel. – És az ügy csak távolról érint minket, hogy úgy mondjam.

– Köpd már ki, Mer’ika!

– Valaki két klón titkos ügynököt küldött az után a mélységi felderítő után, aki eltűnt a Gaftikaron – közölte Mereel. – Az utána küld kifejezés alatt az orgyilkosságot kell érteni, de Darmanbe futottak bele, és ő mindkettőt elintézte. A fiú eléggé ideges.

Vaunak nem kellett látnia Skirata arckifejezését ahhoz, hogy tudja, mi jár a társa fejében. Hallgatagon ballagtak vissza az Aay’hanhoz, majd a fedélzetre érve lezárták a zsilipeket és felkészültek a felszállásra. Skirata a másodpilóta ülésére telepedett le, és mialatt kapcsolókat kattintgatott, halkan megkérdezte:

– Ki adta ki a parancsot?

Mereel lerakta a kézi számítógépét a műszerfalra, és rá-rápillantva végezte a felszállás előtti ellenőrzést.

– Nem tudom, buir – felelte halkan –, de nem feltétlenül Zey...

A hír apró, gonosz bombaként robbant. Mereel tévedett, nem csupán távolról érintette őket. Nagyon is közelről. A történet a bizalomról és a lojalitásról szólt. Vau tudta, hogy ez a felfedezés az idő múlásával egyre fájdalmasabban emészti majd mindannyiukat, és összekötve azzal, amit Mereel ásott elő a Kaminón a klónokkal kapcsolatos tervekről, látványosan bebizonyította, hogy egyikük sem lát annyit a teljes képből, mint képzelték, és azt is, hogy léteznek olyan dolgok, amelyekről nem beszélnek nekik.

Például arról sem szóltak, hogy Ko Sai után küldik a Deltát...

Vau beszíjazta magát a pilótafülke harmadik ülésébe, és megpróbált nem gondolni a szerencsétlen titkos ügynökök kilétére, mert könnyen megeshetett, hogy Prudii – N-5 nullás mélységi felderítő – képezte ki őket. Egyszerű gyalogosok voltak, akik alkalmasnak tűntek a piszkos munkák elvégzésére. A klónok óriási tömegéből választották ki őket, hogy olyan szerepet játszassanak el velük, ami máskülönben a köztársasági kommandósokra maradt volna.

– Ha Zey rendelte el a gyilkosságot – mondta megfontoltan Vau a chakaarnak mindannyiunk biztonsága érdekében szólnia kellett volna nekünk, hogy ugyanazon a felségterületen járnak, mint az Omega.

– Nézd, Walon, a titkos ügynökök nem csak Különleges Erőktől kapnak feladatokat, hanem a reguláris Nagy Hadseregtől is – válaszolta Skirata, holott ő rendszerint gyorsan lecsapott a Jedik feltételezett hibáira. Valamiért elnézőbb volt Zeyjel, aki megértőén viszonyult az ő egyéni parancsnoki stílusához – bár hivatalosan nem számított parancsnoknak. Őrmesterként szolgált, akit a tábornokok ide-oda lökdöstek. Kinézett az elülső ablakon, és a láthatárt fürkészve hozzátette: – Vagy pedig Zey pontosan tudja, hogyan fejezném ki a rosszallásomat, amiért kivégzik a klónokat, ha elkezdenek túl szabadon gondolkodni, ezért aztán elfelejtette megemlíteni.

– Újra mondom, hogy talán a Köztársasági Hírszerzéstől jött a parancs – dörmögte Vau.

– Csakhogy a kedves Palpatine főkancellár nemrégiben biztosította a fiainkat arról, hogy a hűségük és az önfeláldozásuk elismeréseképpen biztos jövő várja őket.

Mereel a tekintetét a műszerfalra szegezve felemelte az Aay’hant a leszállópályáról, és megszólalt:

– Akárhogy is, mi, klón fiúk pontosan tudjuk, hogy mennyire szeret minket a Köztársaság, nem igaz? És ezt nem egyhamar fogjuk elfelejteni.

Skirata a felderítő vállára tette a kezét, és kijelentette:

– Csak a sajátjainkban bízhatunk, fiam.

– Mint például azokban a titkos ügynökökben...

– Gondolod, hogy minden tényt közöltek velük? – kérdezte fojtott hangon Skirata. – Azt hiszed, hogy volt más választásuk?

Csaknem biztosra vették, hogy ismerték a két klónt, és ettől nehéz volt lenyelni a dolgot. Vau azon töprengett, hogy ő maga végrehajtaná-e a parancsot, ha vele akarnák megöletni Prudiit – vagy Mereelt, vagy Ordót, vagy a Különleges Erők bármelyik emberét, vagy valamelyik mandalori kiképzőt. Noha általában csodálkozott Skiratának azon a vonásán, hogy mindig képes volt feloldozni a klónokat az összes vétkük alól, most az egyszer igazat adott neki.

– A katonák parancsokat hajtanak végre – mondta megfontoltan –, még a Köztársasági Hírszerzés ügynökei is. Mindannyian emberek vagyunk, és hiába minden kiképzés, vannak hibáink.

– Hát az enyém az – felelte Skirata, és megrángatta a biztonsági övét, mintha nem bízott volna abban, hogy Mereel képes lesz zökkenőmentesen felgyorsítani a hajót –, hogy igyekszem fedezni a shebsemet, és a fiaimét is.

– Most például hogyan? – érdeklődött Vau.

– Biztonságos menedék, néhány kredit, és egy jobbfajta munka – sorolta Skirata. – Új személyazonosság és új élet.

– Igen, ezt már hallottam, de hogyan akarod csinálni? Nem adhatsz fel hirdetést! – válaszolta Vau, azzal a mutatóujjával egy képzeletbeli holotáblát rajzolt a levegőbe, és folytatta: – Figyelem, katonák! Eleged van már a Nagy Hadseregből? Úgy érzed, nem szeretnek és nem becsülnek meg? Hívd Kalt!

– Majd elterjed a hír – dörmögte a homlokát vakargatva Skirata.

– És eljut a rossz fiúkhoz is...

– A menekülő-hálózatok létrehozása és működtetése ezzel a kockázattal jár – felelte bólogatva Skirata.

– Ez nem válasz.

– Hát akkor majd nagyon óvatosan kell kiépítenem a hálózatot, nem igaz?

Néhány pillanattal később Mereel kiemelte az Aay’hant az atmoszférából, majd óvatosan átmanőverezett a Bogden-rendszer gravitációs mezőinek útvesztőjén, hogy elérje a biztonságos ugrópontot. Mird sosem rajongott a fel- és leszállásokért, és most is felkapaszkodott Vau ölébe, és a gazdája hónaljába dugta az orrát, közben nyüszítésekkel és horkantásokkal tudatta, mennyire utálja az ilyesmit. Vau vakargatni kezdte a hátát, hogy megnyugtassa, közben nem győzött csodálkozni azon, hogy Mereel a kézikönyvbe bele-belepillantva, illetve a megérzéseire hagyatkozva képes elvezetni a DeepWatert.

Okos fiúk ezek a nullások – állapította meg magában elégedetten, és tovább töprengett: – Azt hiszem, jobban szeretem a klónokat, mint a hétköznapi teremtményeket.

Minden értelemben felsőbbrendűek. Talán őket kellene otthon tartanunk, és a Köztársaság véletlenszerűen kiválasztott polgárait kellene kiküldenünk a frontokra.

Vaunak fajtól függetlenül kevés ideje és energiája volt másokra, de a Nagy Hadsereg katonái más lapra tartoztak. Az idők folyamán rájött, hogy két dolog akadályozta meg azt, hogy ő és Skirata elharapják egymás torkát: a kölcsönös tiszteletük a klón katonák iránt, akiket megfosztottak az életüktől, és a tény, hogy a mandaloriak mindig félretették a viszályaikat, amikor közös veszély fenyegette őket az aruetiise felől.

– Azt felismerted már – kérdezte Skiratától –, hogy ha a klónoknak felkínálnák a távozás lehetőségét, a legtöbben úgy döntenének, hogy a seregben maradnak?

– Igen. Mindannyian ragaszkodunk ahhoz, amit a legjobban ismerünk – felelte Skirata.

– Önkéntesként ugyanúgy meghalnának, mint rabszolgaként – mutatott rá Vau a kétségbevonhatatlan tényre.

– De akkor lenne választásuk – válaszolta Skirata –, és ez az, ami szabaddá tesz minket.

– Valójában, ez egy rakás osik – jelentette ki Vau. – A Galaxisban rengeteg szabad teremtménynek nincs szavazati joga, és nem döntheti el, hogy mit csinál. A rabszolgaság és a gazdasági függés közötti határ könnyen elmosódik.

– Hát igen... – dörmögte Skirata – ha a zsarnokságról akarsz vitatkozni, a klónok még mindig a grafikon szélső értékénél vannak. így aztán köszönöm, de én inkább rájuk összpontosítok, semmint az elnyomott tömegekre.

A lojalitás tájképe minden egyes nappal folyton változott.

Vau kezdetben azért aggódott, hogy mi lesz a klónokkal, miután véget ér a háború. Manapság már olyan katonákról beszéltek, akik dezertáltak, mialatt még javában dúltak a harcok.

– Kal, inkább a szeparatisták oldalán harcolnál? – vetette fel óvatosan Vau.

– Az eszményeikért? Igen, vállalnám. A Köztársaság a legjobb esetben egy roskadozó bürokrácia, a legrosszabb esetben pedig a korrupció emésztőgödre. Én annak idején azért szálltam be, hogy pénzt keressek, aztán a fiaimmal maradtam. Te mivel magyarázod? Miért maradtál?

Vau nem mondhatta, hogy pénzért csatlakozott, bár sokszor nélkülözött, miután kitagadták az örökségéből. De ugyanazért maradt, amiért Skirata, még ha ezt nem is állt szándékában bevallani előtte.

Ebben a pillanatban Mird kihúzta a fejét a hónalja alól, és tekintélyes adag nyálat csorgatott az ölébe.

– Ha jobban belegondolok – felelte, és tapogatózni kezdett egy törlőrongy után, hogy megtisztítsa a nadrágját –, azt hiszem, az elegáns életstílus miatt...

Teklet, Qiilura,

477 nappal a geonosisi csata után

Ordo ismerte a korlátait, és tudta, hogy a szülészetet könyvből megtanulni sokkal kockázatosabb, mint elvezetni egy csillaghajót ugyanezzel a módszerrel. Azzal, hogy útközben vételezett egy csúcsminőségű orvosdroidot az egyik ellátó állomáson, időt vesztett ugyan, viszont jelentősen javította annak esélyét, hogy Etain rendesen kihordja a gyermekét.

És ha a droid nem képes megoldani a helyzetet... Ebbe nem akart jobban belegondolni, és úgy döntött, hogy akkor néz szembe ezzel a dologgal, ha muszáj, előbb egy perccel sem.

Térdig érő hóban törtetve távolodott a leszállópályától, a droid jócskán lemaradva követte. A nagy testű, súlyos gépezetet kórházi folyosókra tervezték, nem durva terepre.

– Százados, továbbra sem tudom, hogy milyen jellegű kezelést kell végrehajtanom – jelentette ki panaszos hangon a 2-1B, amelynek széles körű gyógyászati ismereteihez jól fejlett szakmai önérzet is társult. – Azt vártam, hogy egy ennél jóval fontosabb hadszíntéren fogok dolgozni. Hol vannak az asszisztenseim?

Ordo hamarosan odaért a parancsnoki épülethez, gondolkodás nélkül kiiktatta a biztonsági zárat, és visszaszólt a droidnak:

– Mondd csak, 2-1, nem tettél esküt arra, hogy segíteni fogsz a betegeknek és a sebesülteknek?

– Nem. És a megszólításom: doktor, ha kérhetem.

– Akkor majd írok neked egyet, doktor – felelte gúnyosan Ordo. – Azzal fog kezdődni: esküszöm, hogy csak akkor aktiválom a hangsugárzómat, ha muszáj.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Ordo egy sárga rangjelzést viselő klón parancsnokot látott maga előtt.

– Üdvözlöm, százados! – köszönt a parancsnok. – Nem tudtam róla, hogy egy orvosdroidot is hoz magával.

– Szakorvos, uram – felelte Ordo. Egyből tudta, hogy Levettel találkozott össze, és emlékeztette magát, hogy hivatalosan kettejük közül ő az alacsonyabb rangú. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy még több Jedit veszítsünk. Az ő képzésük sokkal tovább tart, mint a miénk. Hol van Tur-Mukan tábornok?

– Odafent, az emeleten – válaszolta Levet a lépcső felé intve.

– Sok szerencsét! Érzésem szerint azt hiszi, nem tudok arról, hogy ő yaihadla.

Ordo mindig meglepődött, valahányszor rátalált egy gyalogos klónra, aki többet tudott mando nyelven, nem csupán a Vode An szavait. És most különösen meghökkent, mert olyan valakivel futott össze, aki elég folyékonyan beszélte a nyelvet ahhoz, hogy ismerje a „várandós” szót.

– Aha... valóban... – dünnyögte semmitmondóan. Hallott már arról, hogy Levetet a Tapintatos parancsnok néven emlegetik, és most már azt is tudta, hogy miért. A mando’at nem szokták orvosdroidokba programozni.

– Igyekeztem a kedvében járni, de nyilván megvannak az okai, amiért nem beszél róla, én pedig sosem vitatkozom a tábornokokkal, ha egy mód van rá – folytatta Levet, azzal felvette a sisakját, és hozzátette: – A Jediknek nem szabad túl közeli viszonyba kerülniük egymással, így aztán gyanítom, hogy a szegény ifjú hölgy valósággal retteg.

Ordo várta, hogy becsapódjon a következő bomba, de Levet nem bocsátkozott további fejtegetésbe, és alighanem beérte azzal a feltételezéssel, hogy egy másik Jedi a gyermek apja. Talán eszébe sem jutott, hogy az illető egy klón, bár a katonák rendszerint sokat beszéltek és pletykáltak a tábornokaikról.

– Diplomatikus leszek – ígérte Ordo.

Arról is gondoskodnia kellett, hogy az orvosdroid tartsa a hangsugárzóját, de ez csupán egy apró technikai részlet volt a teendői sorában. Azt tervezte, hogy amint a gépezet elvégzi a dolgát, törli a memóriáját – ezt persze nem közölte vele.

Etain párnákkal alátámasztva, félig ülő helyzetben feküdt. A szemét lehunyta, kezét az ölében tartotta, és az alakváltó teremtménynek nyomát sem lehetett látni. A Jedi elnézett Ordo mellett, és amikor meglátta a droidot, sóhajtott egyet.

– Üdv, Ordo – köszönt csendesen. – Sajnálom, hogy meg kellett tennie ezt a hosszú utat. És abból, hogy Kal magát küldte, nyilvánvaló, hogy aggódik miattam.

Etain az Erő segítségével mindig meg tudta különböztetni egymástól a klónokat. Ordo tudta, hogy a lány furcsának találja őt. Ezt az örökös nyugtalanságának és a csalódottságnak tulajdonította. Képes volt kordában tartani az indulatait és az érzéseit, de Etain ugyanolyan biztosan tudott a létezésükről, mint Kal’buir.

– És hogy érzi magát, tábornok? – érdeklődött barátságosan.

– Megszűnt már a vérzés?

– Ezt a kérdést nekem kellene feltennem – kotyogott közbe a droid, azzal megkerülte Ordót, és a Jedi fölé hajolva kibocsátott egy sor szenzort és szondát a mellkasából. – Vannak fájdalmai? Most megvizsgálom, és... 2-1B hirtelen elhallgatott, és mozdulatlanná dermedt, mintha meghibásodott volna. Úgy tűnt, >erőlködik, hogy megmozdítsa a karját.

Etain a szemét résnyire vonva meredt rá. Más orvosdroidok segítségét valószínűleg visszautasította volna, csakhogy ez a specialista gépezet annyit ért, mint egy kórházi osztály összes orvosa együttvéve.

– Előbb melegítsd fel a függelékeidet, bádogfickó! – mormolta rosszkedvűen.

– Ah... maga Jedi! Hát persze – mondta a droid, és baljóslatú vinnyogás hallatszott a szervómotorjaiból, míg a levegőben felforrósodott fémek szaga érződött. – Minél hamarabb ellazul, annál hamarabb végzünk a vizsgálattal.

– Örülök, hogy értjük egymást – felelte Etain, majd a droid hirtelen rándult egyet, és kissé megingott. Ordo úgy ítélte meg, hogy a lány ma már pontosabban használja az Erőt, mint régebben.

Etain ekkor vett egy mély lélegzetet, és kimondta:

– Körülbelül három hónapos terhes vagyok.

– Erről engem nem tájékoztattak – közölte a droid.

– Hát, most már tudod. A gyógyító transzállapot segítségével felgyorsítottam a gyermekem fejlődését. így aztán fejlettség szempontjából körülbelül öt hónapos lehet.

– Az adatbankomban nem szerepel, hogy a Jedik képesek ilyesmire – jelentette ki a droid. – Hogyan hajtotta végre?

– Ez nem egy egzakt tudomány – válaszolta Etain. – Igazából csak meditáltam. De a fiam már jó ideje mozgolódik, ebből gondolom, hogy előrehaladott állapotban vagyunk.

– A fia. Ezek szerint mindvégig orvosi ellenőrzés alatt állt, részt vett rendszeres szűrővizsgálatokon...

– Nem. Jedi vagyok, és mi megérezzük ezeket a dolgokat – szólt közbe Etain, és úgy pillantott Ordóra, mintha támogatást várt volna tőle. – A baba hevesen reagál. Tudom, hogy idegesíti a harc, vagy legalábbis a harcra adott reakcióim.

– Lehetetlen – jelentette ki 2-1B –, a magasabb rendű agyfunkciók csak a huszonhatodik hét után jelentkeznek, és még ha felgyorsult is a...

– Egyszerűen csak hidd el, amit mondok! – vágott közbe ismét Etain. – Továbbra is vérzek egy kicsit, és görcseim vannak.

Ordo a háttérbe húzódva figyelte a jelenetet. A droid és Etain egyfajta holtpontra jutott. Aztán a Jedi úgy nézett a gépezetre, mintha a tekintetével arra biztatta volna, hogy csak tegye rá a manipulátorait. 2-1B végül kibocsátott a karjából egy letapogatót, és végighúzta a lány hasa felett.

– Hűha – ámuldozott a droid, bár a szó eléggé mesterkéltnek hangzott –, az adatbázisom szerint ez itt egy hat hónapos magzat.

– Én megmondtam... – mormolta Etain.

2-1B tétovázott, majd félrehajtotta a vastag takarót. Etain hasa láthatóan domborodott, de csak annyira, mintha alaposan bevacsorázott volna.

Ordo azon kapta magát, hogy elbűvölte a látvány. A Kamino páncélüveg tartályaiban, azokban a mesterséges anyaméhekben nem hallott anyai szívverést, és nem vette körül megnyugtató sötétség. Neki is úgy kellett volna kezdenie az életet, mint Etain gyermekének. Tudta, hogy a teljes csend, amelyet csakis a saját szívverése tört meg, az elszigeteltség, és az állandó fény, miért és hogyan járult hozzá ahhoz, hogy olyan ember lett belőle, amilyen lett.

Túlontúl jól emlékezett még mindenre. Aztán eszébe jutott, hogy talán nem kéne itt ácsorognia, mialatt az orvos dolgozik. De Kal’buir azt mondta neki, hogy gondoskodjon Etain biztonságáról és jólétéről, és ez azt jelentette, hogy itt a helye.

– Ordo... – szólt oda neki ismét Etain, és jelentőségteljes pillantást vetett rá.

– Tessék?

– Tudom, hogy maga nem jön zavarba semmitől – folytatta Etain –, de... nos, jobban szeretném, ha odakint várakozna, mialatt a droid elvégzi a vizsgálatot. Vagy elmeséljem, hogy mi fog történni?

Ordo megértette a célzást, és kisietett a folyosóra, de hallótávolságon belül maradt arra az esetre, ha baj történne. Időnként rádöbbent, hogy milyen messzire sodródott az emberiség normális részétől, és Etain terhessége – egy teljesen természetes emberi állapot, amely megmutatta, hogy még a Jedik is mennyire világi teremtmények, és hogy a biológia még őket is köti – megint csak arra emlékeztette, hogy ő mennyire kívülálló. Neki még csak anyja sem volt. Apja viszont igen, és Kal’buir mindenért kárpótolta.

Az ajtón átszűrődő beszédhangok hirtelen elhaltak, majd a droid kinyitotta az ajtót, és kiszólt a folyosóra:

– Most már bejöhet.

Ordo nem tudta biztosan, hogy mit fog látni, de Etain teljesen nyugodtan ült az ágy szélén, és a könyökhajlatát dörzsölgette.

– Nos? – kérdezte a lány szemébe nézve.

– A méhlepénnyel van egy kis gond – közölte Etain. – És a stresszhormonjaim a fülemen csorognak ki, ami nem sokat segít.

– Ebben az állapotában nem szabad harcolnia, és nem gyorsíthatja tovább a magzat fejlődését – jelentette ki 2-1B, Ordóhoz intézve a szavait, mintha ő lett volna a Jedi gyámja.

– Adok gyógyszert, ami stabilizálja az állapotát, de hagynia kell, hogy a természet tegye a dolgát, és a hátralévő időt egy kevésbé stresszes környezetben kell töltenie.

– Értettem – felelte kurtán Ordo. A rendelkezés teljesen egyértelmű volt. – További gyógykezelésre szorul?

– Igen, a következő hetvenkét órában – felelte a droid, és elővett a zsákjából egy csomag egyszer használatos injekciót.

– Normális esetben nem engedném, hogy egy képzetlen személy beadja ezeket, de maga rendelkezik alapvető egészségügyi ismeretekkel, nem igaz? Kapott ilyen jellegű kiképzést.

– Ó, igen! Harctéri elsősegélynyújtás – válaszolta Ordo, közben az egyik övtáskájából elővette a kódtörő felszerelését.

A különféle szondák és kulcsok úgy függtek a plasztikzsinóron, mint egy nyaklánc különös, össze nem illő díszei.

2-1B nem számított a támadásra, és sosem tudta meg, hogy megtörtént vele. Ordo gyors mozdulattal belenyomott egy megszakítót a droid adatfogadó aljzatába. 2-1B azonnal leállt, képtelen volt feldolgozni a külvilági ingereket vagy a saját, belső adatait.

– Mit művel? – fakadt ki döbbenten pislogva Etain. – Nem kapcsolhatja ki csak úgy!

– Hát, már megtettem... – dörmögte Ordo, mialatt ellenőrizte a diagnosztikát a kódtörő kulcson, és megkereste azt a időpontot 2-1B memóriájában, amikor közölte a droiddal, hogy elhozza Qiilurára, ahol egy Jedi-hölgyet kell kezelnie, pontosan meg nem határozott nőgyógyászati problémával. A gépezetnek akkor csak ennyit kellett tudnia ahhoz, hogy letölthesse magának a szükséges adatokat.

Mostantól viszont nem kellett tudnia semmit, azt meg főleg nem, hogy itt járt, és ellátott egy terhes Jedit. Ordo a műszert figyelve megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Tudja, tábornok, nem szeretnénk, ha efféle adatok keringenének a hálózatban.

A hüvelykujjával megnyomta a „Törlés és felülírás” parancsgombot. Ettől a pillanattól fogva 2-1B mit sem tudott arról, hogyan került ide.

– Akár droid, akár nem, ez egy orvos! – tiltakozott Etain. – Az orvosi titoktartás szerves része a vezérlőprogramjának!

– De sajnálatos módon nem része sokak programozásának – vágott vissza Ordo. – A tárolt adat olyan adat, amit egy szép napon megtalálhatnak. A gyermeke létezésének titoknak kell maradnia. Ha újabb vizsgálatra és kezelésre lesz szüksége, újrakezdjük.

– Ordo, ez itt hiába gép, öntudata van – felelte Etain, és az arcán megjelentek a nyomai annak a jellegzetes szánakozásnak, amit Ordo gyakran látott a Jedik ábrázatán, és ami mérhetetlenül bosszantotta. Gyakran a politikusok képén is felfedezte ugyanezeket a jeleket. Arról árulkodtak számára, hogy sokkal okosabbnak tartják magukat nála. Etain hirtelen fellendítette mindkét kezét, és hozzátette: – Nem teheti meg, hogy a beleegyezése nélkül egyszerűen kivág egy darabot az emlékezetéből! Ezzel megalázza!

– Nem, ez olyan, mintha nem mondanánk el neki titkos információkat, csak éppen visszafelé. A klónokkal nap mint nap megtörténik – vitatkozott higgadtan Ordo, közben ellenőrizte, hogy valóban törlődtek-e a memória kérdéses szegmensei. – Óhajt említést tenni arról, hogy mennyire ironikus, ha egy klón rosszul bánik egy droiddal? Mert én azt valahogy mindig szórakoztatónak találom.

– Erős a kísértés...

– Törölte már valaha egy értelmes lény emlékezetét? – kérdezte Ordo. – Tudomásom szerint egyes Jedik képesek rá.

Bard’ika mesélte.

– Csakis a felkészülés alatt – válaszolta védekező hanghordozással Etain –, csakis gyakorlás céljából, az érintett beleegyezésével, és...

– Akkor rendben vagyunk – szólt közbe Ordo.

– Sosem fogja elfelejteni, hogy megbénítottam, mi? – fakadt ki éles hangon a Jedi.

– Ha arra gondol, bízom-e önben, hogy sosem fogja újra bevetni a trükköt, amikor kedve tartja, és nem fog-e egyszerűen kikapcsolni engem, mint egy droidot, akkor a válaszom: nem. Ha arra gondol, hogy haragszom-e, arra is nem a válasz.

Ordónak el kellett vinnie 2-1B-t egy megfelelő helyre, hogy újra aktiválja. Ám ez elég nehéznek ígérkezett, mivel a gép nem tudott járni, és túl súlyos volt ahhoz, hogy elcipelje.

Rövid latolgatás után a Jedi felé fordult, és odaszólt neki:

– Arra kérem, hogy menjen át egy másik helyiségbe, és rejtőzzön el, amíg bekapcsolom a fickót, és hihetőnek tűnő magyarázatot adok neki, hogy mit keres itt.

– Aztán pedig? – kérdezte Etain.

– Aztán elviszem egy időre a Qiiluráról. Szedje össze a holmiját!

– Itt nem pihenhetnék?

– És mihez kezdene, ha meghallaná, hogy rázendítenek az ágyúk, és Levet beugrana jelenteni a napi veszteséget? – kérdezett vissza Ordo.

Etain úgy nézett 2-1B-re, mintha ötletet várt volna tőle, majd bólintott egyet, leszállt az ágyról, és átment a szomszéd szobába.

– Rendben, doki, ébresztő! – dörmögte Ordo, azzal újraindította a droidot, és hátralépett, hogy megfigyelje a gép reakcióját.

A droid szempillantás alatt feléledt, és tisztán, értelmesen megkérdezte:

– Meghibásodtam? A diagnosztikai programom szerint van egy olvashatatlan szektor a memóriámban.

– Eltorzult adatok – felelte közönyösen Ordo, és bizonyos szempontból igazat mondott. Ő maga torzította el az adatokat, hogy soha többé ne lehessen olvasni és értelmezni őket. – Újraindítottalak. A Qiilurán vagy. Az itteni csapataink eléggé híján vannak az egészségügyi támogatásnak, így aztán Levet parancsnok egységéhez vezényeltek. Az itteni telepesek pillanatnyilag az ellenségeink, de valószínűleg az ő sebesültjeiket is el kell látnod.

– A sebesült az sebesült, százados – jelentette ki a droid, és megnyomta a karjába épített diagnosztikai panel egyik gombját.

– Rendkívül kínos... remélem, nem vesztettem el semmiféle fontos adatot.

2-1B kissé szerényebbnek tűnt, mint a törlés előtt. Ha Ordo nem ismerte volna az igazságot, azt gondolhatta volna, hogy a droid aggódik a memóriájában keletkezett zavar miatt – vagy talán fél. Ugyanakkor mindenki azt állította, hogy a droidok nem ismerik a félelmet.

Csakhogy mi a félelem? – tette fel magának a kérdést Ordo.

– A veszélyre adott reakció, ami arra szolgált, hogy megmentsen minket a haláltól. Valamennyi droidot úgy programozzák, hogy kerülje a felesleges kockázatot, és csak a kockázat szintje változik, modellről modellre.

Nem tudta, hogy ezt mi másnak lehetne nevezni, mint félelemnek.

És arra is ráeszmélt, hogy mostantól kezdve más szemmel kell néznie a droidokat. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem fogja szétlőni őket, ha az útjába állnak...

Végül átadta az orvosdroidot Levetnek, aki türelmesen ácsorgott a lépcső aljánál, és nyomban kiküldte 2-1B-t a leszállópályára, hogy ott várja a beérkező gépeket.

– Szeretném, ha senkinek se beszélne a tábornok állapotáról – mondta Ordo, miután kettesben maradtak. – Szeretném megkímélni a kínos érzésektől. A droid memóriáját töröltem. Az ember sosem lehet túl óvatos. Amúgy, ezek a Jedik furcsa alakok, annyi biztos.

– Igen, valóban azok – erősítette meg a kijelentést Levet, majd bevezette a századost szűkös irodájába. Begépelt valamit a számítógépébe, és mialatt az asztal felett felderengett egy háromdimenziós térkép, Ordo felé fordult, és megkérdezte: – Mi is a probléma a tábornokkal? Elnézést, de tudja, pocsék az emlékezetem.

Levet tudta, és Ordo csakis egyetlen módszerben bízott, amellyel mindörökre törölhette egy emberi lény emlékeit. Ám a lelkiismerete, a tisztesség szabályai, amelyeket Kal’buir plántált bele, azt követelték, hogy hagyja életben ezt a férfit – ezt a testvért.

– Egy időre elviszem innen – válaszolta. – Gondolom, ön a tábornok nélkül is képes befejezni a feladatot, vagyis eltávolítani innen a telepeseket.

– Hát, majd csak elboldogulunk valahogy...

– Mennyi idő kell még a bolygó megtisztításához? – érdeklődött Ordo.

– Nagyjából egy hét, attól függően, hogyan reagálnak – közölte Levet. – Az aknák miatt sok embert veszítünk. A telepesek fémszálakkal álcázzák a tölteteket, így a szenzorok nem észlelik azokat. így aztán hamarosan kénytelenek leszünk változtatni a taktikánkon.

– Vagy békésen előjönnek, és felszállnak a járművekre...

– ... vagy mindent bevetünk – fejezte be a mondatot Levet, majd a holotérképbe belenyúlva végighúzta a mutatóujját a Tingel-kar fényábráin, és tovább magyarázott: – A Harmincötös hamarosan részt vesz a gaftikari támadásban, ezért mihamarabb rendet kell raknunk itt. Nem várhatunk tovább a keményebb módszerek alkalmazásával.

Ordo azonnal rájött, hogy a lehető legjobbkor viszi el innen Etaint. Biztosra vette, hogy amint a Jedi tudomást szerez arról, hogy Darman forró területen dolgozik, erős kísértés szállja meg, hogy utána menjen. És a Gaftikar viszonylag közel esett a Qiilurához.

Elköszönt Levettől, és elindult Etainért, de menet közben megállt a folyosón, hogy elolvassa a beérkezett üzeneteit.

Jusik jelentette a Da Soocha felé tartó Delta-osztag legutolsó ismert helyzetét, egy másik üzenet pedig arról szólt, hogy Kal’buir elindult a Dorumaa felé.

Ordónak ekkor eszébe jutott, hogy felhívja Besanyt, de ez valahogy önzésnek tűnt most, amikor Etain és Darman nem beszélhetett egymással. És Kal’buir is küldött egy üzenetet: Azt hiszem, fiam, a Venku név nagyon jó lesz.

Ordo remélte, hogy a gyermek elnevezése megnyugtató hatást gyakorol Etainrc. Megpróbálta elképzelni, hogy Darman hogyan reagál majd, amikor megtudja, hogy senki sem beszélt neki a fiáról, és hogy ő tudta meg utolsónak a hírt. Azt biztosra vette, hogy ő maga hasonló helyzetben ideges lenne, még akkor is, ha tudná, hogy titokban kellett tartani az egészet.

Felsietett a lépcsőn, és menet közben felkiáltott:

– Tábornok? Mehetünk?

Etain kilépett a folyosóra, a vállán durva szövetből szabott zsák lógott, amelyben legfeljebb egy-két váltás ruhát tárolhatott. A klónokhoz hasonlóan a Jedik sem birtokoltak semmit.

– Kész vagyok, de el kell köszönnöm Levettől – mondta.

– Ha már így szóba jött, tudja, hogy maga gyermeket vár – felelte Ordo. – Sem nem vak, sem nem ostoba.

– Ó... – sóhajtott Etain, és megtorpant a lépcső tetejénél.

– Továbbá... – folytatta, de elakadt a szava. Gyerünk, a név fontos a lánynak, és fontos Kal’buirnak is, máskülönben nem közölte volna veled. Nyelt egyet, és gyorsan kibökte: – Kal azt üzeni, hogy Venkunak kellene elnevezni a fiút. Azt mondja, szerinte jó név.

Etain néhány pillanatra a gondolataiba merült, az ajka meg-megrebbent.

– Venku... – mondta végül. – Venku... van jelentése?

– A vencuyot, vagyis jövő szóból ered.

– Milyen jellegű jövő?

– A szép, biztos jövő.

– Aha, értem... – mormolta Etain, majd bólintott, és némi erőlködés árán mosolyt varázsolt az arcára. Számára a jövő alighanem ugyanúgy gyötrően bizonytalan lehetett, mint a klónok számára. Végül ismét sóhajtott egyet, és halkan hozzátette: – Mondja meg Kalnek, hogy ez egy kitűnő név.

Ordo a komp mellett állt, és a havas, néma tájat fürkészte, mialatt arra várt, hogy Etain búcsút vegyen a katonáitól.

Valahányszor megpróbált udvariasan elcsevegni a lánnyal, valahogy sosem sikerült. Még csak arról sem lehetett szó, hogy nem kedvelték egymást. Egyszerűen csak nem találtak közös témát, dacára annak, hogy az életük tele volt azonos vonásokkal.

Etain aztán kilépett az épületből, és a mély hóban ide-oda kanyarogva megkereste a már kitaposott ösvényt.

– Szóval, hová megyünk? – kérdezte, miután odaért a géphez.

– Egy üdülőhelyre – közölte Ordo, és kinyitotta a zsilipet.

– Nem ugrat, ugye? És azt sem akarja, hogy szétszakadjak a kíváncsiságtól?

– Nem – válaszolta a fejét rázva Ordo. – Egy olyan helyre viszem, amelyet trópusi paradicsomnak szoktak nevezni. Később majd szerzek ruhákat.

Etain letelepedett a másodpilóta ülésére, és lerítt róla, hogy egyelőre nem képes megemészteni mindazt, ami történik vele. Ordo hirtelen bepillantást nyert egy olyan Jedi lelkivilágába, aki nem birkózott meg könnyen a hatalmával úgy, mint Zey, és jól érezte magát az egyszerű katonák között úgy, mint Jusik.

Etain még sosem csinált ilyesmit. Még sosem utazott el valahová csak azért, hogy pihenjen. Ugyanúgy nem igazodik el a hétköznapi életben, mint a klónok. És ő nem számíthat arra, hogy Kal’buir vigyáz rá.

Igen, Ordo sajnálta Etaint, és ezt egyszer már meg is mondta neki. Meglepődött azon, hogy képes erre az érzésre, még ha közben örült is, hogy nem ő szorul a lány sajnálatára.

– Nem érzem helyesnek, hogy elmegyek egy üdülőhelyre, mialatt az embereim tovább harcolnak – mondta halkan Etain.

– És annak nincs semmi értelme, hogy kínozza magát, mialatt terhes, és fennáll a veszély, hogy elveszíti a gyermeket – fűzte hozzá Ordo.

– Ha jól sejtem, ez azt jelenti, hogy legyek kedvesebb önmagamhoz – mormolta Etain –, a maga sajátos stílusában előadva...

Ordo majdnem sóhajtott egyet. Mennyivel, de mennyivel könnyebben beszélgetett Besanyval, azzal a józan gondolkodású, gyakorlatias nővel, aki végtelenül türelmesnek bizonyult, amikor ő nem értette, vagy nem tudta alkalmazni valamelyik finom, civil illemszabályt...

Kal’buir csak azt kérte tőle, hogy gondoskodjon Etain biztonságáról és jólétéről. Azt egy szóval sem mondta, hogy nem térhet vissza, hogy ismét bekapcsolódjon a Ko Sai ellen folytatott hajtóvadászatba.

Etainhez hasonlóan Ordo sem akart tétlenül üldögélni, mialatt azok az emberek, akiket kedvelt, halálos veszélyekkel kerülnek szembe.

Kilencedik fejezet

„A népünkből több millióan pusztultak el, amikor a tengerek feltörtek, és elnyelték a Kaminót. Fennmaradtunk, mert készek voltunk elképzelni az elképzelhetetlent. Bizonyos genetikai vonásaink segítettek minket abban, hogy túléljük az éhínséget és a túlnépesedést, néhány pedig nem, és nem hagytunk helyet sem az érzelgősségnek, sem a gyengéknek. Selejteztünk, fejlődtünk, kiválasztódtunk. A kihalás veszélye olyan fajjá kovácsolt minket, amilyennek mi terveztük magunkat: a kaminói szellemiség legtisztább kifejeződésének. Olyan társadalmi érettséget értünk el, amelyet a gyengébb, elkorcsosult fajok sosem fognak elérni, mert hiányzik belőlük a bátorság a selejtezéshez. Mi a genetika művészei vagyunk, és az életünk egyedüli alakítói. Soha többé nem szorulunk a Sors kegyeire. ”

Ko Sai, volt főkutató emlékiratainak „A kaminói fajegészségtan és a kasztrendszer kívánatosságáról” szóló fejezetéből. Sosem jelent meg.

Eyat, Gaftikar, Külső Gyűrű,

477 nappal a geonosisi csata után

A holttestek nehezebbnek bizonyultak, mint Darman korábban gondolta. Két órája várta, hogy Niner és Fi visszatérjen. Ez volt élete leghosszabb két órája. Minden nyikordulás és kattanás hallatán azt hitte, hogy az eyati rendőrség körbevette az épületet. Amikorra testvérei végre megérkeztek, bűntudat szállta meg, és úgy érezte, magyarázkodnia kell.

Niner megállt a két titkos ügynök mellett, lenézett rájuk, és megkérdezte:

– Elrendezted őket, Dar?

Darman megtette, amit tudott. Behúzta a holttesteket a nappali közepére, a hátukra fordította őket, a testük mellé rakta a karjukat, és kiegyenesítette a lábukat. Az egyikük arcát ugyan szétroncsolta a sugárnyaláb, de ezt leszámítva most már mindketten békésnek látszottak. Ugyanúgy néztek ki, mint ő, de meghaltak, és ezen egyelőre nem tudott túllépni.

– Rosszul éreztem magam attól – felelte halkan hogy szanaszét hevernek, a tagjaikat szétvetve. Mit csináljunk velük?

– Hát, nem hagyhatjuk itt őket légfrissítőnek – dörmögte Fi a vállát vonogatva.

– Fi, ők a mieink! – förmedt a társára Darman, és mert nem bírt tovább a titkos ügynökök arcára nézni, átment a hálószobába, felmarkolt egy takarót, és miután visszatért a társaihoz, komoran kijelentette: – Tisztességes temetést kell kapniuk.

– A páncélzatuk a miénk – mondta Fi. – Kal őrmester megkapja a dögcédulákat. Kényesen ügyel az ilyesmire.

– Rendben, akkor elmondom más szavakkal! – csattant fel Darman. – Mi lenne, ha te feküdnél itt holtan? Mit szeretnél, mi történjen a holttesteddel?

– Azt szeretném, ha sokan megcsóválnák a fejüket, és azt mondanák: milyen kár ezért a remek megjelenésű, elegáns fiatalemberért! És rendeznének nekem egy nagy állami temetést – válaszolta Fi, azzal kivette a takarót Darman kezéből, ráterítette az egyik tetemre, és tovább beszélt: – És szeretném, ha a temetésemen rengeteg nő zokogna, amiért soha többé nem lesz lehetőségük arra, hogy közeli, nagyon közeli kapcsolatba kerüljenek velem. De ettől eltekintve, akkor már annyit sem érdekelne a dolog, mint egy mott hátsóját, nem igaz? Ez itt csupán egy átmeneti burok. Csak a páncél az, ami megmarad.

Niner a redőny rései között kilesett az utcára, és megszólalt:

– Egy óra múlva sötétedik. Elvisszük a tetemeket a táborba, és eltemetjük őket. És egy eldugott helyen megszabadulunk a felszerelésüktől.

– Aztán szólunk a gyíkoknak, hogy ne ássák ki és egyék meg őket – tette hozzá komoran Darman.

– Dar, a maritok nem esznek más értelmes lényeket. Csak a saját halottaikat.

– Ó, akkor minden rendben! – morogta Darman.

– Dar, ezek a fickók megpróbáltak megölni téged...

– Nem. Sullért jöttek, és nemrég még te is kész lettél volna megölni őt... emlékszel? – kérdezte Darman. Nem a gyilkolással volt baja. A munkájához tartozott, rég hozzászokott már, és ha ölt, utóbb nem gyötörték rossz érzések, sem rémálmok, mint állítólag a hétköznapi embereket, ha végeztek valakivel. De most a saját bajtársait ölte meg, nem az ellenségeit. A körülményektől szemernyit sem érezte magát jobban. Vett egy mély lélegzetet, és hozzátette: – Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék így vadászni egy testvéremre. Hacsak nem személyes ügy miatt, mondjuk, mert elkövet ellenem valami szörnyűséget.

Hirtelen rájött, hogy már csak összevissza fecseg. Még Fi is furcsán nézett rá. Niner nekilátott, hogy bebugyolálja a tetemeket egy-egy takaróba, és ő segített neki. A holttestek egyelőre nem merevedtek meg. Amikor megemelték az egyiket, a mozgástól a levegő kipréselődött a tüdejéből, és a torkából mély sóhaj szakadt fel. Darman sok iszonyatot látott már a csaták során, de ez a pillanat úgy beleégett az emlékezetébe, hogy tudta, sosem fogja elfelejteni. Miután a tetemekre zsinórokat kötöztek, rossz fényviszonyok mellett felgöngyölt szőnyegeknek látszottak.

– A’den szólt, hogy valószínűleg egy héten belül indul a támadás Eyat ellen – közölte Niner, látszólag teljesen közönyösen.

– Szóval, akár itt is hagyhatnánk őket.

– Nem, eltemetjük őket – tiltakozott eltökélten Darman.

– Rendben, rendben...

– Komolyan beszélek – tette hozzá Darman.

– Dar, úgy érzed, vitatkozom? – mordult fel Niner.

Jobban tették volna, ha elmenekülnek. Minél tovább vártak itt, annál nagyobb lett a lebukás veszélye. Odakint nem volt nagy forróság, és a légkondicionáló rendszerrel lehűthették volna a lakást annyira, hogy hetek teljenek el, mire a szomszédok felfigyelnek a bűzre.

Ám Darman úgy érezte, hogy ez nem lenne tisztességes, még akkor sem, ha a klónokat azért küldték ide, hogy végezzenek Sull-lal.

Fi kiballagott a konyhába. Kinyitotta a hűtőszekrényt, pár pillanat múlva becsukta, és amikor visszatért a nappaliba, az egyik kezében egy ennivalóval megrakott tányért tartott, a másikban egy fritter-kekszet, amit Darman orra alá dugott.

– Edd meg! – mondta halkan. – Gyerünk, láss neki, vagy nyakon váglak!

Darman elfogadta a kekszet, és kötelességtudóan rágcsálta, de úgy tapadt a torkához, mintha fűrészport evett volna. Hirtelen heves késztetés szállta meg, hogy felhívja Etaint. Életében először történt meg vele, hogy nem a testvéreitől várt vigaszt, hanem egy kívülállótól, és ettől hűtlennek érezte magát. Mintha nem érte volna be a közelségükkel és a támogatásukkal...

– Beszélned kéne Kal’buirral – javasolta csendesen Niner.

– Egyszer véletlenül megölt egy kommandóst. Emlékszel?

Ő alighanem mindenki másnál jobban tudja, hogy most min mész keresztül.

– Nem megyek keresztül semmin – jelentette ki Darman, és hirtelen átlátszónak, illetve védtelennek érezte magát. – Csak ideges vagyok, mert attól tartok, hogy befutnak a zsaruk. Fel nem foghatom, hogy miért nem hallotta meg senki a lövéseket.

– A lakás szigetelt – magyarázta szelíden Fi. – A szigetelés a hangokat is megfogja, a padló nyikorgását leszámítva.

Darman tudta, hogy nem fog megtéveszteni senkit. Azzal a kifogással, hogy átvizsgálja az ottani szekrényeket, bevonult a konyhába, hogy ott várja meg a sötétség beálltát. Igen, beszélni akart Skiratával. Amin Kal keresztülment, az sokkal rosszabb lehetett. Egy éles gyakorlat alatt lelőtt egy kommandóst, a saját fiai egyikét, és bár mindenki tudta, hogy előfordulnak balesetek, Skirata onnantól kezdve megváltozott. Sokkal, de sokkal nehezebb lehetett neki együtt élni a tudattal, hogy megölt valakit, akit szeretett. A klón titkos ügynökök viszonylag idegennek számítottak.

De Darman régebben azt hallotta, hogy a Kamino elleni támadás idején a mélységi felderítők készek lettek volna megölni a klón kölyköket, semmint hagyják, hogy az ellenség kezébe kerüljenek. Nem őértük tették volna, hogy megkíméljék őket valamitől, hanem azért, hogy az ellenség ne nevelhesse fel, és vethesse be őket. Sull vajon tétovázna, ha meg kéne ölnie egy testvérét, aki az útjában áll? Darman szinte biztosra vette, hogy egy pillanatig sem.

Az utóbbi időben minden zavaros és undorító lett számára.

Sóvárogva gondolt a régi szép időkre, amikor még csak bádogfickók ellen harcolt, amik teljesen egyértelműen az ellenségei voltak.

– Rendben, indulunk! – adta ki a parancsot Niner.

Niner közvetlenül a lépcső elé állt az egyik siklóval – Darman most már tudta, hogy ez került két órába: a társai szereztek egy másik járművet –, és úgy vitték le a vállukon a tetemeket, mintha feltekert szőnyegeket szállítottak volna.

Az utcán kevesen jártak, és ők sem figyeltek fel, valószínűleg azt hitték, hogy valaki kiköltözik a házból. Aztán Fi elment a másik siklóért, míg Darman és Niner az új gépben várt úgy, hogy a holttestek ott feküdtek mögöttük, a csomagtartóban.

Most már csak vissza kellett jutniuk a táborba. Darman úgy számította, hogy sima ügy lesz, és máris azon kezdett idegeskedni, hogy sírt kell ásnia, teljes sötétségben. Nem akarta a felszínen hagyni őket egész éjszakára. Elképzelte, hogy a maritok ragut főznek belőlük, és ezt a legkevésbé sem találta viccesnek. Hiába söpörte ki a fejéből a képet, folyton visszatolakodott a tudatába, mígnem keserű epe tolult fel a torkán, és hányingere támadt.

– Egy nagy adag, erős caf, amint megérkezünk – mondta Niner, ugyanazzal a megnyugtató, kissé aggodalmas hanghordozással, amellyel Skirata szokott beszélni hasonló helyzetekben.

– Minden rendben lesz, Dar.

Mi van, ha valójában nem is akartak megölni? – tette fel magának a kérdést Darman. – Nem vártam meg, hogy kiderüljön.

– Őrmester... – felelte fojtott hangon – nem lehet, hogy csak azért jöttek, hogy letartóztassák Sullt?

– Nem – állította határozottan Niner –, azért jöttek, hogy kivégezzék. De még ha letartóztattak volna, csak azért tették volna, hogy elvigyenek valahová, és valaki más végezzen ki. Ne játszd le többször a holofilmet a fejedben, és fogadd el az igazságot: vagy ők vagy te!

Darman általában azt hitte, hogy csak ő tudja, mi jár a fejében, de valamelyik testvére gyakran megmondta neki, hogy mire gondol. Akár átlátszónak érezte magát, akár nem, mindent egybevetve megnyugvást talált abban, hogy nincs egyedül. Máskülönben megőrült volna.

Mialatt áthajtottak a városon, Darman időnként útba igazította Ninert, aki néha vetett egy-egy pillantást az adatolvasója felett derengő holotérképre. Fi a másik siklóval követte őket. Minden a legnagyobb rendben ment – már a körülményekhez képest –, mígnem elhúzott mellettük egy helyi rendőrségi sikló, amelyen vörös és zöld lámpák villogtak.

– Siet a fiú... – állapította meg Niner.

– Lekéste a cafszünetet – tette hozzá Darman. Ezt Obrim százados szokta mondani, amikor azt látta, hogy a CBE valamelyik alkalmazottja a sebességhatárt túllépve vezet.

Darman a visszapillantó tükörbe nézett, hogy megtudja, mennyire maradt le Fi, majd megjegyezte: – Ezen a helyen nem sok gondjuk lehet. Eyat nem olyan, mint a Tripla Zéró alsó szintjei.

– Mindenütt vannak alsó szintek – mormolta a fejét csóválva Niner.

Darman valamiért azt képzelte, hogy ha folyamatosan beszélget a társával, mint egy hétköznapi ember, nem lesz semmi baj. Egészen addig hitte ezt, amíg a rendőrségi sikló fékezett, majd megállt, miközben a hátsó fúvókái közé szerelt táblán fénylő betűkkel villogni kezdett egy felirat: „Álljon meg!”

– Osik... – dörmögte Niner. – Ez alighanem nekünk szól.

– Mondd, hogy nem lopott siklóban ülünk! – felelte nyugtalanul Darman.

– Nem abban. És a sebességhatárt sem léptük át.

Niner lelassított, Darman pedig látta, hogy Fi jócskán lemaradva megállt egy cafmérés előtt.

– Most pedig szépen és nyugodtan! – mondta halkan Niner.

– Reméljük, hogy ikreknek néz minket...

– Szerinted hányan tudják, hogy a klónok hogyan néznek ki? Főleg itt – válaszolta Niner, azzal a fogait összecsattintva aktiválta a fülébe dugott adó-vevőt. Darman érezte, hogy a saját fülében rejtőző készülék finom rezgéssel tudatja vele, hogy veszi a jelet.

A vörös egyenruhás rendőr elindult feléjük. Amikor a sikló elé ért, Niner leengedte az oldalsó ablakot, és ártatlan képet vágva kiszólt:

– Jó estét, biztos úr! Mi a baj?

– Tartsa a kezét ott, ahol láthatom, és mutassa meg, hogy mi van a csomagtartóban! – parancsolta udvarias, de határozott hangon a rendőr, majd jobbját a derékszíján viselt sugárvetőre rakva előrehajolt, szemügyre vette Darmant, és odaszólt neki: – Maga is szálljon ki, és tegye a kezét a tetőre!

Darman egy pillanatig azt hitte, hogy Niner kirúgja az ajtót, és leteríti vele a fickót, de a társa csak a fogát csikorgatta, és egy gombot megnyomva felnyitotta a csomagtartó fedelét.

Ebben a pillanatban Darman koponyáját Fi hangja töltötte be.

– Egyedül van, Dar. Könnyen leszedhetem innen.

– Várj! – felelte hangtalanul Darman.

Lassú mozdulatokkal kiszállt a siklóból, az ajtót nyitva hagyta, hogy szükség esetén gyorsan beugorhasson, majd a jármű hátsó része felé araszolt. A rendőr behajolt a csomagtartóba, a jobb kezét továbbra is a fegyverén tartotta, mintha abból merített volna bátorságot. Valamiért nem jutott eszébe, hogy hátat fordítani egy gyanúsítottnak – pontosabban, kettőnek – elég kockázatos vállalkozás.

Darman a szemét erőltetve próbálta kideríteni, hogy a rendőrnél van-e valamilyen adó-vevő, amellyel folyamatos rádiókapcsolatban áll egy a közelben tartózkodó társával, de nem látott semmiféle készüléket. Az itteni rendőrök nem szoktak komoly bűnözőkkel találkozni.

– Kaptunk egy bejelentést arról, hogy ismeretlen személyek különféle tárgyakat vittek el egy lakásból – közölte váratlanul a rendőr, mialatt bal kezével a csomagtartó peremére támaszkodva még mélyebbre hajolt. – Méghozzá egy siklóval. Egészen pontosan ezzel a siklóval. Most pedig nézzük, mi ez itt...

Abban a pillanatban, amikor a rendőr megérintette a csomagtartóban fekvő, bebugyolált tetemeket, a sorsa megpecsételődött. A jelenet úgy zajlott le, mintha begyakorolták volna: Niner rávetette magát a rendőrre, a betonra teperte, majd a könyökhajlatába kapta a torkát, hogy elhallgattassa. Közben Darman közelebb ugrott hozzá, gyorsan megmotozta, és elvette tőle az adó-vevőjét.

Pillanatokon belül Fi is megérkezett melléjük, és úgy állt meg a siklóval, hogy takarja őket az úttest felől. Nem akarták bántani a fickót, nem akartak sérülést okozni neki. Csupán egy egyszerű zsaru volt, mint Obrim csapatának tagjai. Rossz embereket állított meg rosszkor.

Darman összenézett Ninerrel, és tudta, hogy le kellene lőnie a rendőrt, ahogyan az ösztönei parancsolták, de képtelen volt megtenni.

Fi odasietett hozzájuk, és végigtapogatta a zsaru derékszíján sorakozó fegyvereket.

– Aha, ez kell nekünk – mondta halkan, és leakasztott az övről egy kábítóbotot. Habozás nélkül odanyomta a végét a rendőr oldalához, és Niner éppen csak elrántotta a kezét, amikor felhangzott az éles sercegés. A rendőr beszüntette az erőlködést, megvonaglott néhányszor, és mozdulatlanná dermedt.

– Ennyi – jelentette ki Fi. Felvonszolta a rendőrt a járdára, óvatosan lefektette egy olyan helyre, ahol a másik sikló eltakarta az utcán közlekedő járművek elől, és odaszólt az őrmesternek: – Ne haragudj, ezt elsiettem...

– Semmi gond, pont elengedtem – felelte higgadtan Niner.

– Ideje lelépni – javasolta Fi méghozzá gyorsan!

– Sajnálom – motyogta Darman, és visszaült az utasülésre.

Több jármű járt a környéken, mint amennyire számított, de Niner egyenesen belevitte a siklót a forgalomba, és a lehető legnagyobb sebességgel hajtott, a város határa felé. Darman a társára pillantott, és ismét megszólalt: – Sajnálom, le kellett volna...

– Semmi baj! – vágott közbe Niner.

Fi leelőzte őket, és eltűnt a távolban. Darman előhúzta a DC-15-ösét, és az ölében tartotta, továbbá folyton belenézett a visszapillantó tükörbe, egészen addig, amíg jócskán eltávolodtak a várostól. Elfogta a nyugtalanság, mert eszébe jutott, hogy az idegei talán kezdik felmondani a szolgálatot. Régebben sosem habozott, mielőtt tüzet nyitott. A tudatának nem lett volna szabad működésbe lépnie, hogy felülbírálja azt, amit az ösztönei diktálnak.

Meghiúsíthattam volna a küldetést. És ez azt jelenti, hogy veszélybe sodortam a testvéreimet.

– Ha lelövöd, most az ő hulláját is el kellene tüntetnünk – jegyezte meg Niner, azzal letért az útról, és a fák között kanyarogva vezetett tovább. – Egy városi rendőr tetemét nem hagyhattuk volna ott, a nyílt utcán. Eyat nem a galaktikus főváros, nem igaz?

– Esküszöm, hogy telepata vagy, őrmester!

– Azon töprengek, hogy Skirata mit mondana a helyemben – mormolta Niner.

– Így viszont hagytunk egy zsarut Eyatban, aki közelről látott minket.

– Hát, ha valaha még találkozunk vele, sisak lesz rajtunk – felelte Niner –, így aztán nem sokra megy vele.

Mire beértek a táborba, a társaik már az eligazítószobában vártak rájuk. Kintről nézve úgy tűnt, a helyiségben, pontosabban az egész épületben sötétség uralkodik, mert az ablakokat sűrű szövésű, vastag függönyök takarták, hogy bentről ne szökhessen ki semmi fény. Odabent, a rozoga épületben Fi és A’den az asztalnál ült, és rosszkedvűen bámultak egy kézi számítógépet. A’den a jobb fülére tapasztotta a tenyerét, nyilván üzenetet hallgatott a rejtett adó-vevőjén.

Amikor Darmanék beléptek az ajtón, Fi nem nézett rájuk, A’den igen.

– Huh, ti aztán kemények vagytok! – mondta fáradtan a felderítő. – Hány hullát gyűjtöttetek be ma éjjel? Két klón és egy zsaru. Ha így megy tovább, megdöntitek a saját nyomorult csúcsotokat...

– A zsarut nem öltük meg – vetette ellen Niner.

Fi a válla felett hátranézve rájuk pillantott, és megszólalt:

– Nem akartam megölni. De a kábítóbotok fura trükkökre képesek, ha nem ismerjük a célszemély egészségi állapotát.

– Ó... csodás! – nyögte ki elkeseredetten Darman. – Hát ez csodás...

Fi megnyomott egy billentyűt a kézi számítógépén, és ezzel elindított egy sistergő hangfelvételt, ami a nyelvezetből ítélve egy rendőrségi irányítóközpontban készülhetett.

– Ismételd, harminchetes! A fedélzeti számítógép szerint utoljára a Bideai-úton megállított egy járművet.

– A térfigyelő kamerák nem készítettek használható felvételt...

– Azonosítottuk a siklót. Bérelt jármű, hamis személyazonosítóval kölcsönözték ki...

– Hé, tudta valaki, hogy szívbeteg?

Fi megállította a felvételt, felállt, és közölte:

– Atin már nekilátott ásni. Megyek, és segítek neki.

A’den közönyösen rántott egyet a vállán, néhány másodpercig tovább hallgatta azt, amit a rejtett készülék sugárzott a fülébe, majd megszólalt:

– Azt hiszem, a rendőrök idegesek lesznek, amikor megtalálják az égésnyomot a társuk ruháján. De hiába kötik össze a pontokat, nem fognak rájönni, hogy egy kommandós egység dolgozik a környéken. Attól még messze járnak. – Hátradőlt, amennyire a széke engedte, felmarkolt egy másik számítógépet, és hozzátette: – Vessetek egy pillantást ezekre a légi felvételekre! A felderítéstől kaptuk.

Darman átvette a készüléket, de Niner még az előző témánál tartott, és megkérdezte:

– Tehát, őrmester, te mit csináltál volna másképp?

– Én lelőttem volna a zsarut – jelentette ki gondolkodás nélkül A’den.

– És azzal hogyan is oldottad volna meg a problémát? – tudakolta Niner.

– Semmi sem változott volna – ismerte el A’den. – Csak éppen aggaszt egy kicsit, hogy elkezdtetek szépen viselkedni, mielőtt rendesen elvégeztétek volna a munkát. Nézzétek, mi ronda dolgokat csinálunk. Ez azzal jár, hogy néha egy-egy balszerencsés ártatlan belekerül a szórásba. Nyeljétek le!

Darman tudta, hogy A’dennek igaza van, és továbbra is nyugtalanította a tény, hogy tétovázott. Egy belső képre reagált így. Jailer Obrimot és a társait látta az idegen rendőrben – szövetségeseket, bajtársakat, barátokat és ez teljességgel őrültség volt, biztos recept egy jövőbeni katasztrófához. Nem engedhette meg magának, hogy az egyenruha alapján ítéljen. Sőt ma már abból sem indulhatott ki, hogy valamennyi Jedi az ő oldalán áll. Nem tudta, hogyan fogadná, ha kiderülne, hogy Zey szokta megbízni a tikos ügynököket a dezertőrök kivégzésével...

– Azt tudom, hogy értesz a robbantáshoz – mondta A’den – , de a légi felvételeket is képes vagy értelmezni?

Darman kiszakadt gondolatainak világából, és kurtán bólintott.

– Ezekhez mit szólsz? – dörmögte A’den, és rábökött a másik kézi számítógépre.

Darman közelebb lépett, és szemügyre vette az apró monitort. A kétdimenziós kép Eyat egy jókora darabját ábrázolta. Az utakon apró pontok feketéllettek. A város szívében egy óriási téren hemzsegtek a tehersiklók és a különféle típusú páncélozott járművek, amelyek néhány nappal ezelőtt, az Omega megérkezésekor még nem voltak ott. Még önjáró légelhárító lövegek is akadtak közöttük.

Darman felvette az adatolvasót, odanyújtotta Ninernek, hogy ő is megnézhesse, majd a fejét csóválva kijelentette:

– Ezek szerint felkészültek a fogadásunkra.

– Semmi kétség – válaszolta A’den –, a szeparatista szövetségeseik hasonló felvételeket készítettek a gyíkokról, mialatt azok begyűjtötték a Köztársaság ajándékait. Mindkét fél képes kikémlelni a másikat, ha tudják, hová kell nézni.

Ezek szerint Eyat lakói felkészültek a maritok támadására.

– És mi a helyzet a többi városban? – érdeklődött Darman.

– Ugyanez történik azokban is – közölte A’den. – Hogy mennyire ismerik a gyíkok terveit, arról fogalmam sincs. De a Levelerről valószínűleg csak akkor fognak tudomást szerezni, amikor megérkezik és parkolóhelyet keres magának.

Ezek szerint már kijelölték a gaftikari hadműveletben részt vevő hadihajót. Már nem lehetett messze a perc.

– A fedélzetén a Köztársaság legjobbjaival – folytatta A’den –, a Harmincötös Gyalogsági és a Tízes Páncélos Ezreddel.

Csak egy kicsit megpuhítják a Eyatot és még néhány nagyobb várost, hogy a maritok elfoglalhassák azokat, aztán elvonulnak, miután leülepedik a por.

Darman nagyon gyengének ítélte Eyat védelmét. Azok alapján, amit látott, egyetlen rohamcirkáló is durva túlzásnak tűnt.

– A Shenio Vállalatnak elég pénze van ahhoz – mondta csendesen –, hogy katonai támogatás nélkül is megszerezze egész Eyatot, hogy aztán külszíni bányát csináljon belőle.

– Hát igen, de magad is tudod, hogy a nagyvállalatok szeretnek adni a látszatra – válaszolta A’den. – Azt akarják, hogy úgy tűnjön, mások hívására, törvényesen jelentek meg itt, máskülönben a népek elkezdenek visítozni, hogy: gazdasági megszállás!

– De hát ez gazdasági megszállás! – dohogott mérgesen Darman.

– Talán létezik valahol egy átfogó stratégia, holmi teljes kép, amit nekünk nem mutatnak meg – felelte A’den. – De végső soron minden háború arról szól, hogy valakik el akarnak venni valamit másoktól. Ha hinnék abban, hogy azzal, hogy hidrokulcsot dobok a fogaskerekek közé, megváltoztathatom a Galaxis természetét, megtenném. De ilyen az élet, cimbora. így működik a világ. Úgyhogy csak végezzük el a munkánkat, és reménykedjünk, hogy elég ideig élünk ahhoz, hogy túltehessük magunkat az ocsmány dolgokon.

Nineren nem látszott, hogy zavarták volna az elhangzottak, látszólag minden figyelmét a felderítési anyagra fordította. Darman otthagyta a két őrmestert, elővette hátizsákjából a gyalogsági ásóját, és elindult, hogy megkeresse Fit és Atint.

Az éjszaka csendjében könnyen követte a földet hasító ásók hangját, amelyet ismerős, fémes csendülések kísértek. A társai hallgatagon dolgoztak egy alacsony bokrokkal övezett tisztáson, ahol a gyökerek kevesebb gondot okoztak. A bokrokon átgázolva megállt, néhány pillanatra lenézett a két tetemre, aztán beszállt a munkába, amelyhez egy a földre lerakott, leárnyékolt izzórúd szolgáltatott gyenge fényt.

A két méter mély gödör kiásása tovább tartott, mint gondolták, de elkészültek vele. Letették a szerszámot, és egy darabig szótlanul álldogáltak a sír szélén.

– Nem kéne még egy? – vetette fel végül Atin.

– Kal őrmester azt mesélte, hogy a mandaloriakat közös sírba szokták temetni, már ha egyáltalán eltemetik őket – válaszolta Darman, és az agyát erőltetve próbálta felidézni, hogy mit mondott még Skirata az elesett bajtársak elbúcsúztatásáról. A legkevésbé sem érdekelte, hogy mi szerepel a kézikönyvekben, nem a nyomait akarta eltüntetni. A végtisztességet akarta megadni olyan embereknek, akiket mindössze egy azonosító előszám különböztetett meg tőle.

Nyelt egyet, és halkan hozzátette: – És nincs az a klón, aki szeretne elszakadni a testvéreitől.

– Hacsak nem különösen di’kutla – dünnyögte Fi.

– Rendben, gurítsuk bele őket – javasolta Atin, és leguggolt a tetemek mellé.

– Nem lehetne inkább, hogy tiszteletteljesen leeresztjük őket? – szólt rá a társára Darman, majd odament a lila páncéldarabok halmához, és lefeszegette a személyazonosító lapokat a mellvértekről. Elhúzta felettük a zsebszenzorát, a készülék apró képernyőjén csupán a két Azonosító jelent meg: KGY-6200/8901 és KGY-0368/7766. Természetesen semmi sem utalt arra, hogy mi volt a nevük. A Nagy Hadsereget nem érdekelte, hogy a klónok hogyan szólítják egymást. Darman ekkor megtette azt, amit órák óta halogatott: aktiválta a kézi számítógépén azt a nullás adatbázist, amelyet Ordótól kaptak még a Tripla Zérón. Amint megtudta a nevüket, még rosszabbul érezte magát. De meg kellett tennie ahhoz, hogy tisztességesen elbúcsúztassa őket.

– Ők itt... Moz és Olun – mondta megrendülten –, valaha Jaing képezte ki őket.

Amennyiben Moz és Olun vágyott valamire azon túl, hogy túléljék a háborút, Jaing lehetett az egyetlen, aki tudta, hogy mire. De arról biztosan nem álmodoztak, hogy egy másik klón végez velük. Fi és Atin leeresztette a sírba a takaróba bugyolált tetemeket.

– Ni su’cuyi, gar kyr’adyc, ni partayli, gar darasuum – suttogta rekedtes hangon Darman. A mandaloriak ezzel a rövid, szertartásos mondattal emlékeztek meg az eltávozottaktól. A gyászoló minden egyes napon idézte, és hozzáfűzte azok nevét, akiknek a halhatatlanná tétele mellett elkötelezte magát. Én élek, te meghaltál, én megemlékezem rólad, ezért örökkévaló vagy. Kal őrmester sokszor elmondta, hogy a mando’ade csak a lényeggel törődik, még spirituális ügyekben is. Darman vett egy mély lélegzetet, és hozzátette: – Moz és Olun.

Fi néhány marék földet szórt a sírba, felvette az ásóját, és tőle szokatlan komolysággal megkérdezte:

– Azt tudod, ugye, hogy mostantól kezdve minden egyes napon idézned kell ezt, az életed hátralévő részében?

– Tudom – felelte Darman, és ő is földet szórt a tetemekre.

És hány név lesz még, mire véget ér a háború? – kérdezte magától.

Azt tudta, hogy nem esik majd nehezére emlékezni rájuk. Sokkal, de sokkal nehezebb lett volna elfelejteni őket...

Ércterminál, Kerifváros, Bogg V,

478 nappal a geonosisi csata után

A twi’lekek sokkal nehezebbek voltak, mint amilyennek kinéztek. Talán a lekku miatt, ami alighanem teljes egészében izmokból állt. Akárhogy is, Sevnek a vártnál több erőt kellett kifejtenie, hogy lefogja a fickót.

– Nyugi, nyugi! – dörmögte, majd vállon ragadta Leb Churát, és nekivágta a raktár falának. – Nem maradnál nyugton, kifutófiú?

A twi’lek hangos hördüléssel zuhant a betonra, nyomban felpattant, és rohanni kezdett a koromsötét leszállópálya felé.

Sev erős kísértést érzett, hogy a leggyorsabb módszerrel állítsa meg a célszemélyt. Ám élve kellett elkapniuk, hogy kifaggathassák. Aktiválta az éjjellátó-rendszert, futásnak eredt, hogy kitartóan loholva kövesse az elmosódott körvonalú alakot, akinek a lekkuja futás közben ritmikusan lobogott a tarkója mögött.

– Felétek tart, Fixer! – közölte a társaival.

Leb hanyatt-homlok rohant a teherzónában várakozó hajója felé, Sev kissé lemaradva követte. A Katarn páncél hátrányai közé tartozott, hogy nehéz volt. Tökéletesen megfelelt a rövid, vad vágtákhoz, de hosszú távon lelassította a viselőjét – és Leb pillanatról pillanatra növelte a kettejüket elválasztó távolságot.

Sev egy pillanatig sem aggódott. Fixer és Scorch már várta a fiút.

Néhány másodperccel késeibb a twi’lek nekiütközött egy izmos testekből, ötvözetpáncélból és DC sugárkarabélyokból álló, tömör falnak. Szabályosan lepattant róla, és egy rekedtes nyögés kíséretében elterült a betonon. Fixer és Scorch a következő pillanatban felrántotta, és lefogták úgy, hogy moccanni sem tudott.

– Tudom, hogy Sev kicsit fura, de attól még nagy udvariatlanság elmenekülni tőle, amikor barátkozni akar – feddte meg Scorch a foglyot vészjóslóan gúnyos hangon.

Kissé szorosabb fogást vett a twi’lek nyakán, és hozzátette: – Higgye el, nem harap, vagy legalábbis nem mindig. Csak játszani akart.

– Mit akarnak tőlem? – zihálta Leb. – Nem csináltam semmit. Törvényesen dolgozom. Egyébként meg kik maguk? Mandaloriak? Mert én...

Boss kényelmes tempóban ballagott feléjük a leszállópályán.

– Ne törjetek össze semmit! Tábornok a fedélzeten! – szólt oda nekik, és a fejét oldalra döntve jelezte a társainak, hogy nézzenek mögé. – Bard’ika hat óránál. Ég a vágytól, hogy részt vegyen a kihallgatáson.

– Leb, most eljött az idő, hogy megtapasztalja a Köztársaság vendégszeretetét – jelentette ki Scorch, és a futárhajónak álcázott csapatszállító felé vontatta a foglyot. – Csak felteszünk néhány ártalmatlan kérdést, a legutóbbi munkáival kapcsolatban.

– Aha, a kérdések talán ártalmatlanok, de maguk nem azok... – dohogott Leb, azzal elnézett Scorch mellett, és meglátta a Jedi-köpenyt viselő Jusikot, mire keserűen megjegyezte: – Á, csodás! Szóval, egy Jedi fogja szétbombázni az agyamat az Erővel, mi? Vagy fénykardot dug a...

Ebben a pillanatban Jusik odaért hozzájuk. Most is vékony volt, azt a benyomást keltette, hogy vigyáznia kell, nehogy egy erősebb szellő hanyatt döntse.

– Fénykardra nem lesz szükség, barátom – jelentette ki mosolyogva –, hiszen nincs oka titkolózni, nem igaz?

Amikor Jusik ebben a különösen csendes, érvelő modorban beszélt – egyébként sem szokta felemelni a hangját –, Sev gyanította, hogy beveti az elmetrükkjeit, de persze sosem tudhatta biztosan. Mindig is furcsának érezte a Jediket, még az olyan barátságosakat is, mint amilyen Jusik volt. Vau őrmester azt állította, hogy nem jó ötlet hátat fordítani nekik, mert nem olyanok, mint a hétköznapi teremtmények.

Vajon észrevenném, ha ellenem alkalmazná azokat a trükköket? – töprengett magában.

Az utóbbi időben egyre többször gondolt erre. De ettől még kedvelte Jusikot.

A hajó személyzeti kabinja hirtelen nagyon szűkössé vált a négy páncélos kommandóstól, a rémült twi’lektől és Jusik tábornoktól. Leb valószínűleg nem ismerte fel, hogy egy ilyen zárt térben nem tudnák alaposan megverni. A tekintete sisakról sisakra ugrált. Valóban fogalma sem volt, hogy kik veszik körül. De hát kevesen láttak még ennyire közelről köztársasági kommandósokat, és akikkel megtörtént, azokat is zavarta a sisak. A humanoid teremtmények számára a szemkontaktus sokat jelentett. Annak híján nem tudták felmérni, hogy mekkora bajban vannak.

– Szóval, maga különleges felszereléseket szállított az Arkaniáról – kezdte Boss. – És engedély nélkül.

– Arra nekem nem volt szükségem, ugye?

– Maga a Ryloth-ról származik, vagyis a Köztársaság polgára – mutatott rá a tényre Boss –, ami azt jelenti, hogy a klónozó felszerelések forgalmazásának tilalma magára is vonatkozik.

– Én nem vagyok kereskedő, és sosem nézek bele a ládákba...

– Arkania. Az ottani népség a gyümölcstermeléséről híres, nem igaz?

– Én csak egy kifutófiú vagyok, ahogyan maguk is mondták.

– A neve felbukkant egy listán, ami merő véletlenségből hozzánk került.

– Rendben, akkor tartóztassanak le! – mondta kihívó hangon Leb.

Boss lassan Sev felé fordította a fejét, ezzel a néma utasítással jelezte neki, hogy játssza el a rossz zsarut. Jusik egyelőre szótlanul és tétlenül figyelt.

– Mi nem tartóztatunk le senkit – jelentette ki Sev. – Mi megszerezzük azokat a válaszokat, amelyekre szükségünk van. Adjon választ, és szabadon távozhat!

– Vagy pedig?

– Vagy pedig mérges leszek – felelte Sev, és a kezét ökölbe szorítva megropogtatta az ujjait. – Mondja el, hová vitte a szállítmányt!

Leb elnézett a zsilip felé, mintha azt számítgatta volna, hogy mennyi esélye van megszökni. Talán csak puszta reflexből tette. A lekkuja meg-megrándult, talán az idegessége miatt, aztán értetlenül kifakadt:

– Miért érdekel mindenkit az a cucc? Nem kábítószert vittem, vagy valami ilyesmit! A mandaloriak is ugyanezt kérdezték: hová vittem. Én azt hittem, hogy csak tartályok, tartós beton meg hasonlók vannak a fedélzeten.

– Miféle mandaloriak? – kérdezte Boss.

– Hárman voltak – felelte Leb –, egy fiatal és két idősebb, már a hangjukból ítélve... Mert sisakot viseltek, ugyebár, azonkívül pedig...

– Zöld páncélt – szólt közben hirtelen felélénkülve Jusik. – Sötétzöld páncélt viseltek, igaz?

– Aha... – dünnyögte Leb, és pislogott néhányat. Egy pillanatra mereven nézett maga elé, mintha megpróbálna elképzelni valamit, majd folytatta: – Igen, sötétzöld páncél volt rajtuk... Honnan tudja?

– Megérzés – dörmögte Jusik. – Eddig is sejtettem, hogy kik azok. Most pedig mondja el, hogy hová vitte a szállítmányt!

Sev erős kísértést érzett, hogy kilökje a gépből a Jedit. Jusik akármit forgatott a fejében, akármilyen információk birtokába jutott, nem osztotta meg velük. Mégis volt képe idetolakodni közéjük...

– A Dorumaára – felelte kurtán a twi’lek.

Jusik hátradőlt, mintha megkapta volna a keresett választ, mintha a három ismeretlen mandalori kiléte kevésbé érdekelte volna, mint a szállítmány célállomása – Ko Sai feltételezett tartózkodási helye. Sev figyelmét lekötötte a gondolat, és megpróbált elképzelni egy olyan forgatókönyvet, amelyben ez az információ fontosabb volt.

– Megtenné, hogy pontosítja a helyszínt? – kérdezte Boss, és Sev felé biccentett. – Vagy a munkatársam kérdezze meg?

– A Tropix nyaralószigeten – közölte Leb zökkenőmentesen, mintha begyakorolta volna a választ, vagy legalábbis elmondta volna már néhányszor. – Akarják a koordinátákat? Itt vannak! – Gyors mozdulattal benyúlt az ujjasa alá, majd észbe kapva mozdulatlanná dermedt, és gyorsan kijelentette: – Nyugi, csak az adatolvasóm... nyugalom!

Sev rájött, hogy a fogoly alighanem azt hitte, hogy ő ütni akar. Szerette volna megtudni, hogyan sikerült állandóan azt a benyomást keltenie, hogy erőszakosabb a társainál, mivel a DC-vel felfegyverkezett, páncélos kommandósok valamennyien fenyegetően néztek ki. Nem játszotta el az eszelőst, akármilyen szerepet bízott rá Boss, de sokan kínosan érezték magukat a közelében, és ezen nem tudott változtatni, akármit tett.

– Majd én megnézem az adatokat – szólt közbe halkan Jusik. Átvette Leb adatolvasóját, megnyomott néhány billentyűt, majd begépelt valamit a saját készülékébe. Végül visszaadta a twi’leknek a számítógépét.

– Hé! – kiáltotta Leb, és elborzadva nézte az adatolvasóját.

– Mindent letörölt róla!

– Jaj, néha olyan ügyetlen vagyok! – mentegetőzött színtelen hangon Jusik. – Ugyan már, azért még hazatalál, nem igaz?

– De az adataim...

Jusik a mutatóujját begörbítve intett Sevnek, hogy tartson vele, aztán olyan lendülettel rakták ki Lebet a gépből, hogy majdnem elterült a betonon. Ezt követően közrefogták, megmarkolták egy-egy karját, és gyors léptekkel vezették a saját hajója felé.

– Kapok pár kreditet a kellemetlenségekért? – érdeklődött Leb.

Jusik a fickó tenyerébe csapott valamit, és kijelentette:

– Nem csupán ennyit, polgártárs! Elintézem, hogy a probléma is eltűnjön! – Azzal a bal tenyerét a twi’lek mellkasára tapasztotta, néhány másodpercig meredten nézte az arcát, majd folytatta:

– Még két-három perc, és minden olyan lesz, mint régebben volt. Most pedig menjen!

Leb megállt a pilótafülkéhez vezető létra aljánál, és a tenyere tartalmát tanulmányozta. Jusik és Sev kényelmes iramban sétált vissza, a gépük felé. Kicsivel távolabb egy jellegtelen külsejű komp állt, az, amelyikkel Jusik szokott ide-oda röpködni.

– Mit adott neki, uram? – érdeklődött Sev.

– Pár száz kreditet, és egy sötét foltot az agyában.

– Micsoda?

– Töröltem az emlékezetének egy részét.

– Ó, hát erre is képes... – hüledezett Sev.

– Nem lett volna értelme eltüntetni az adatokat a számítógépéről – magyarázta a Jedi –, ha emlékszik rájuk, és emlékszik ránk.

Halk dübörgés hallatszott a hátuk mögül. Sev visszanézett, és azt látta, hogy Leb hajója alól porfelhő csap ki, aztán a gép lassan a levegőbe emelkedett.

– De hát azok, akik Ko Sai-ra vadásznak, még most is megtalálhatják őt – válaszolta értetlenül Sev. – Noha már nem tud válaszolni nekik, ettől még hogyan is oldotta meg a problémáját?

– Egy szóval sem mondtam, hogy az ő problémáját oldom meg – közölte a fejét csóválva Jusik –, de a mi gondjaink közül biztosan megoldódik egy-kettő.

Ezekben a pillanatokban a legkevésbé sem tűnt Jedinek, de aztán Sev arra gondolt, hogy valószínűleg keveset tud a Jedik szokásairól és világnézetéről.

– És mi van azokkal a mandaloriakkal? – kérdezte kíváncsian.

– Úgy beszélt, mintha tudna róluk valamit.

Jusik megvonta a vállát, és egy intésével kinyitotta a hajója zsilipjét.

– Mondjuk úgy, hogy Ko Sai-t keresik.

– De kik azok?

– Versenytársak. Később majd elmondom.

Sev elfogadta, hogy megint elhallgatnak előle valamit, még ha bosszantotta is. Végignézte, hogy Jusik beszáll a kompjába, majd visszatért a társaihoz, közben azon töprengett, hogy mit érez a mandaloriak iránt, és hogy ő maga vajon mennyire hasonlít hozzájuk?

– A tábornok belepiszkált a twi’lek agyába – közölte a többiekkel, mialatt beleroskadt egy ülésbe, és bekötötte magát. – A fiú nem nagyon fog mesélni másoknak a régebbi utazásairól.

– Ki kellett volna szednünk belőle – morogta ingerülten Boss –, hogy pontosan hol rakta le a szállítmányt. De Jusik valamiért igyekezett megszabadulni tőle.

– Hát, tud valamit, amit mi nem...

Senki sem mondta ki, de Sev tudta, hogy hozzá hasonlóan mire gondolnak a társai. Mandaloriak. Valahányszor összeakadtak velük, kiábrándítóan hatott, amikor kiderült róluk, hogy a szeparatisták oldalán állnak, vagy senki oldalán, de semmi esetre sem a Köztársaság szövetségesei.

Mint szinte valamennyi kommandóst, a deltásokat is mandalori őrmesterek nevelték fel és képezték ki. Walon Vau és a többiek azt tették, amit generációk óta a mandalori apák: öntudatos harcosoknak nevelték a fiaikat, és átadták nekik a mandalori kultúrát, amely erős, szorosan összetartó hadseregeket teremtett.

Hát igen, van ilyen mando, és van olyan mando – mélázott magában Sev. – De melyik vagyok én? Ki vagyok valójában?

És az igazi mandók minek tekintenek minket, klónokat?

Az Omega-osztag tagjai már ízig-vérig mandókká váltak. Mint mindenki más, akit Skirata nevelt. Az öreg Kal igazi keményvonalas volt, csupa hagyomány, csupa erős érzelem, de ha valaki az útjába állt, nem válogatott az eszközökben.

Sevnek néha jobban tetszett Vau hűvös távolságtartása, mert ez a katonái érdekeit szolgálta. De néha irigyelte az omegásokat. Vau azt állította, hogy Skirata túl lágy szívű, és gyenge katonákat teremt, de Sev olyan valakinek látta őt, akitől nem kell félnie, és aki elnézi neki, ha elkövet egy-egy hibát.

Ugyanakkor jócskán elkésett azzal, hogy ilyesmikről töprengjen...

– Rendben, uraim, a cél a Dorumaa! – jelentette be Boss. – Hé, Fixer, remélem, csomagoltál fürdőnadrágot!

Tropix nyaralósziget,

Dorumaa, Cularin-rendszer,

478 nappal a geonosisi csata után

A Tropix rendezett és ápolt üdülőparadicsom volt, ellátva minden kényelmi szolgáltatással, amire csak a napimádó vendégek vágyhattak, és olyan távol állt Skirata boldogságról alkotott eszményeitől, amennyire csak lehetett.

Minden csupa rikító szín volt, csupa lárma és forróság. A Hikilről importált lularifák folyamatosan csilingeltek a szellőben, akár a szélharangok, és erős, fűszeres illatuktól hamar megfájdult az őrmester feje. Mird a gazdáját megelőzve rohangált a kagylóhéjakból kirakott tengerparti sétányon, széles ívben lengette a farkát, és izgatottan csaholt, valahányszor új szagok csapták meg az orrát.

A bolygó a szeparatistákhoz tartozott, már amennyire a Cularin-rendszert szeparatista rendszernek lehetett nevezni. Skirata azonban mindig, mindenütt úgy érezte, hogy ellenséges földön jár, függetlenül attól, hogy az adott területet vörössel, kékkel vagy sárgával ábrázolták a térképen, és nem hagyta, hogy a közhelyes idill miatt alábbhagyjon az ébersége.

– Aha, tényleg csodás – morogta a fejét csóválva. A legkülönfélébb fajok képviselői hevertek a fehér homokon, amelyet égszínkék tenger nyaldosott. A nyaralóvendégek között twi’lek pincérnők szaladgáltak, poharakkal és palackokkal megrakott tálcákat hordozva. A bőrük majdnem ugyanolyan árnyalatban pompázott, mint a víz, ami úgy kéklett, mintha éjjelente több hajórakomány festéket öntöttek volna bele. A víz mentén droidok vonultak fel és alá, elgereblyézték a homokot úgy, hogy nem hagytak nyomokat maguk után.

– Elképzelem, milyen lenne beszorulni ide két hétre – dohogott Skirata. – Mer’ika, neked hogy tetszik?

Mereel előbb csak a vállát vonogatta. Páncél nélkül, egyszerű fehér ingben és krémszínű nadrágban olyan hétköznapinak – annyira civilnek – látszott, hogy Skiratának egyből eszébe jutott, hogy az élet hány millió apróbb-nagyobb csodájától fosztották meg a fiút.

– Valószínűleg találnék magamnak elfoglaltságot – mondta aztán Mereel. – Annak tudatában vannak, hogy mind a ketten kábítószer-kereskedőnek látszanak?

Vau hátranézett a kölyökre, majd lepillantott a derekán viselt, gyöngyberakásos sugárvetőre, és közölte:

– Odáig vagyok a lezser, de fenyegető külsőért. Örülök, hogy sikerült összehozni...

– Az ott egy különleges Arakyd, Walon. Többet elárul rólad, mint egy mégoly vastag pénztárca – jegyezte meg Skirata, bár azt elismerte magában, hogy a bűnöző külső még mindig kevésbé feltűnő itt, mint a teljes mandalori páncélzat.

A terv úgy szólt, hogy sporthorgászoknak adják ki magukat, hogy ha majd kifutnak az Aay’hannal, ne keltsenek feltűnést.

– Ordít róla, hogy átkozottul drága.

– Egy újabb csecsebecse a Vau-család páncélrekeszéből – felelte Vau. – Állítólag a nagyapám lelőtt vele egy szolgát, amiért az túl forrón szolgálta fel a cafot.

Skirata majdnem ráharapott a csalira, de csak majdnem.

– Ezt most azért mondod, hogy felhúzz, ugye? – kérdezte kihívó hangon.

– Tudod, hogy sosem tennék ilyet – felelte fapofával Vau.

Mereel gyorsan felzárkózott Skirata mögé, és megfogta a vállát, hogy visszatartsa. Skirata azt tartotta a legszörnyűbbnek az egészben, hogy hihetőnek találta a történetet. El tudta képzelni Vauról és a családtagjairól, hogy képesek ilyesmire. Hogy lehiggadjon, igyekezett inkább a megmagyarázhatatlanul nagylelkű Vaura gondolni, arra az emberre, aki több millió kreditet adott neki nemes célra, semmint a könyörtelen kiképzőre, aki majdnem megölte Atint annak érdekében, hogy kemény fickót faragjon belőle.

– Udesii – mormolta Mereel –, nyugalom, Kal’buir!

Skirata megtette, amit tudott. Vett egy mély lélegzetet, és besétált az óriási szállodakomplexum előcsarnokába, arra összpontosítva, hogy élethűen alakítsa a vakációzó drogbárót. Jellegtelen külsejű, alacsony, középkorú férfi lévén, ha akarta, könnyűszerrel beleolvadt bármilyen környezetbe, de ugyanolyan könnyen vált feltűnő jelenséggé is, pusztán a ruházatának és a viselkedésének változtatásával.

A nagymenő bűnözőt alakítva vonult oda a recepciós pulthoz. Egy egész vagyon rejtőzött az Aay’han egyik rekeszében, így aztán könnyen beleélte magát a rossz hírű gazdag ember szerepébe.

A pultban álló magas rek nő elébe lépett, és lenézett rá. Skirata látott már reket, aki fejvadászként dolgozott – ultravékony testüknek köszönhetően lehetetlenül szűk helyekre is be tudtak férkőzni de kissé meglepődött azon, hogy egy vendéglátóhelyen belebotlik egy ilyen teremtménybe.

A nő szemébe nézve az az érzése támadt, hogy ennek a reknek nem túl fejlett a humorérzéke, ezért úgy döntött, hogy kihagyja a fogyókúrás tréfákat.

– Mondja, hölgyem, kell engedély ahhoz, hogy itt horgásszunk? – érdeklődött ártatlan képet vágva. – Azért jöttünk, hogy elkapjunk pár szép nagy halat.

– Igen – felelte a rek kurtán, és nem éppen a vendégszerető recepciósok modorában. Az őrmesterre szegezte zavarba ejtően lila szemét, és megkérdezte: – Maguk a szálloda vendégei?

– Nem, van egy tengerjárónk, azon lakunk.

– Akkor kikötődíjat kell fizetniük – közölte a rek. – Óhajtanak felszerelést bérelni?

– Ó, nem, alaposan felkészültünk, de azért köszönjük!

– És alá kell írniuk egy nyilatkozatot – folytatta a recepciós –, mert a Tropix üdülősziget nem vállal felelősséget semmiféle halálesetért, sérülésért, anyagi kárért vagy bármilyen más jellegű incidensért, amely horgászat vagy vadászat közben történik, vagy ha tíz méternél messzebbre távolodnak a parttól, vagy ötven méternél mélyebbre merülnek...

Skirata elnézően mosolygott, és elővett egy írótollat.

– Hozzászoktunk már a veszélyekhez, hölgyem, de legyen így – mondta derűsen. – Hol írjam alá?

– Meddig óhajtanak itt maradni? – érdeklődött a rek.

Mennyi időbe telhet rátalálni Ko Sai búvóhelyére? – kérdezte magától Skirata. Talán csak néhány óra lesz. Talán néhány hét. Ha nincs szerencséjük, több hétig is eltarthat a kutatás, ráadásul fennállt a veszélye annak, hogy a nyomorult aiwha-csali időközben odébb állt.

– Egyelőre egy hétre kérjük az engedélyt – közölte végül, és a pultra csapta a kreditkártyáját. – Ha kiderül, hogy tovább is maradhatunk, majd meghosszabbítjuk.

A rek lehívta a kártyáról az engedély árát.

– Köszönöm, Nessin úr – mondta, mialatt visszaadta a plasztiklapot kérem, fogadják meg a tanácsomat: legfeljebb ötszáz méterre távolodjanak el a parttól. Időről időre eltűnik néhány vendégünk, akik nem törődnek ezzel a figyelmeztetéssel. De lássuk be, ez is része annak, ami idevonzza a horgászokat és a búvárokat.

– A sporthorgászat nem tekinthető sportnak – jelentette ki sejtelmesen mosolyogva Vau –, ha nem áll fenn a veszély, hogy elkapják közben az embert, nem igaz?

– A parton mindig találnak szórakozási lehetőségeket – felelte a recepciós –, vagy tehetnek egy kellemes sétát a kikötőben.

A rek szemmel láthatóan elkönyvelte őket két idős fickónak, akik a kemény fiút játszva próbálnak visszahozni valamit elvesztett ifjúságukból, de azért magukkal hoztak egy erős fiatalembert, aki szükség esetén kimenti őket a bajból. Skirata pont ezt akarta elérni. Biztosra vette, hogy Ko Sai kapcsolatot tart valakivel, aki idekint van, ha másért nem is, akkor csak az utánpótlás miatt, és nem akarta, hogy ennek az illetőnek megsúgja valaki, hogy furcsa idegenek bukkantak fel a szigeten.

Az Aay’han a legkevésbé sem volt feltűnő, ahogy ott ringatózott a kék tengerbe benyúló ponton mellett. A környéken lévő hajókról lerítt, hogy talán még sosem oldották el a köteleiket, de akadt néhány megviselt jármű is, amelyeken látszott, hogy másik bolygóról érkeztek. Skirata elővett egy szenzort, és feltűnés nélkül ráirányozta a hajóra, hogy ellenőrizze a passzív jeladókat, csak a biztonság kedvéért. Villámgyorsan átnézte az adatbázist, és nem talált olyan bejegyzést, amely nyugtalanságra adott volna okot.

– Meg kell adni, az itteni befektetők használták a fejüket – jelentette ki aztán, mialatt körülnézett. – Fogtak egy katasztrófát, és pénzt csináltak belőle.

– Hogyan is? – érdeklődött Mereel.

– Annak idején, amikor átalakították a bolygót, teljes shu’shu-kot csináltak – magyarázott Skirata –, mert amikor felolvasztották a jégtakarót, fogalmuk sem volt, hogy milyen élővilágot találnak alatta. Kiderült, hogy él itt néhány igazán félelmetes teremtmény. De a befektetők ahelyett, hogy azt mondták volna: ó, ez nagyon veszélyes, töröljük a tervet, úgy adják cl a helyet, mint a vad és veszedelmes kalandok helyszínét. Ezt a fajta üzleti rugalmasságot csak tisztelni tudom.

– Amíg nem kezdődnek meg a kártérítési perek – dörmögte elmosolyodva Mereel.

– Működési költség – válaszolta Skirata –, beleszámolják, legyél nyugodt!

Mindhárman átszálltak az Aay’hanra, és letelepedtek a burkolat egy lapos részén, majd a hátukat a jobb oldali teherzsilip oldalának vetve bámulták a tengert. Mird az orrát a szélbe tartva üldögélt, és boldogan szimatolt. Skirata keveset tudott a sporthorgászatról, bár szükség esetén képes lett volna halat fogni, és remélte, hogy a valódi horgászok nem fedeznek fel rajtuk vagy a hajójukon valami üvöltő hiányosságot. Bár szorult helyzetben még mindig eljátszhatta az első horgásztúrájára induló drogbárót.

– Az aiwha-csalinak szüksége van egy utánpótlási útvonalra – mondta csendesen. – Nem teheti meg, hogy egyszerűen letelepedik itt, és nem tart kapcsolatot senkivel. Honnan szerezné be az élelmiszert? Nem az a fajta, aki szívesen él odakint, a pusztán. És hozzászokott ahhoz, hogy szolgák veszik körül.

– A tengeren – jegyezte meg halkan Mereel.

– Mi van?

– Odakint, a tengeren, nem a pusztán.

– Hát, kaminói fegyelmezettség ide vagy oda, ennie mindenképpen kell – jelentette ki Skirata.

– Menjünk, végezzünk egy kis felderítést! – javasolta Vau.

– A térképek már megvannak. Oya, Mird!

Mird azonnal felpattant, és izgatottan kapkodta ide-oda a fejét. Elhangzott ugyan a vadászatra hívó vezényszó, de nem hallott, nem látott és nem szagolt prédát. Vau lehajolt, megborzolta az állat aranyló szőrét, és kimutatott a vízre. A strillek tudtak repülni, de az úszás nem tartozott az erősségeik közé. Mird csalódottan morgott.

– Minden rendben, Mird, hamarosan megengedem, hogy kaminiisere vadássz – ígérte Skirata az állatnak, aztán arra gondolt, hogy kezd ellágyulni. Mindig is utálta a strillt, még ha nem is hibáztatta a vadságáért, tekintettel arra, hogy Vau nevelte fel. De ma már ismerte a képességeit, ha a vonzerejét nem is. – Nemsokára – tette hozzá rendben?

Mird éber, okos pillantásokkal méregette őt, ami arra utalt, hogy tökéletesen megértette az elhangzottakat, aztán letelepedett, és Vau ölébe fektette hatalmas fejét. Mereel felvette a napszemüvegét, és ujjait a tarkója mögött összefonva nekitámaszkodott a felívelő héjazatnak.

– Először szűkítsük le a keresési kört – javasolta, és előremutatott. – Nézzék! Be kéne mérni a sebességét.

A kikötő előtt, jóval a biztonságos partközeli víz határán belül egy tekintélyes méretű motoros bárka siklott. A fedélzetén búvárok utaztak, akiknek rikító színű fürdőruhái arról tanúskodtak, hogy nem a megélhetés miatt merülnek. A hajó úgy nézett ki, mint azok, amelyek a közeli pontonok mellett állomásoztak. A nyaralóhely dolgozói ezekkel szoktak ide-oda hajózni a gondosan megtervezett szigetlánc körül, és minden bizonnyal egy ilyen hajóval szállították ki a tengerre Ko Sai felszerelését és anyagait is.

Skirata egyből tudta, hogy Mereel mire gondol: ha megmérik a bárka utazósebességét, megkapják a keresőkör sugarának hosszát. A távolban sikló hajóra irányozta a kézi számítógépét, és hagyta, hogy a műszer nyomon kövesse.

– Ebben sosem voltam valami jó – dörmögte, bár ismerte az eljárást. Csak le kellett mérnie, hogy a bárka mennyi idő alatt tesz meg egy adott távolságot, úgy használva a kézi számítógépét, ahogyan a CBE rendőrei szokták használni a ketyeréiket a gyorshajtók bemérésére. A monitort fürkészve várt néhány másodpercet, majd bejelentette: – Hát, ha minden igaz, tizenöt kilométer per órával megy.

Mereel lejjebb csúszott ültében, és arcát az őrmester felé fordítva megszólalt:

– Ez azt jelenti, hogy ha a bárka kihajózott a találkozási ponthoz, majd fél óra múlva visszatért, akkor a keresőkör sugara legfeljebb tíz kilométer, és ez még túlzó becslés.

– Vegyük tizenöt kilométernek, csak a biztonság kedvéért! – javasolta Skirata.

Vau begépelte az adatot a kézi számítógépébe, majd előhívott belőle egy holotérképet.

– Ne feledjétek, ez háromdimenziós! – intette a társait, mialatt letette az adatolvasót a burkolatra. A készülék felett egy összevissza görbülő, sűrű szövésű rácsra emlékeztető domborzati térkép kéklett, amit az erős napfényben alig lehetett látni. Vau megcsóválta a fejét, és folytatta: – Ez itt a terület víz alatti térképe. A kör sugara tizenöt kilométer, a középpontja az a hely, amelynek a koordinátáit a twi’lek adta meg.

Skirata a rossz fényviszonyok ellenére is látta a víz alatti barlangok torkolatát. A térkép alig ötvenméteres mélységig ábrázolta a víz alatti tájat, de ugyanúgy megfelelt a kezdéshez, mint bármi más.

– Ki végezte el a hidrográfiai méréseket? – vetette fel Mereel.

– Nyilván nem ok nélkül állították be ezt az ötvenméteres mélységhatárt. Tudniuk kellett, hogy mi van alatta. Nem azért fejezték be a nézelődést, mert eljött a cafszünet ideje.

– Nem hiszem, hogy itt van olyan, hogy városháza – dörmögte Skirata. – Vagyis nem tehetjük meg, hogy egyszerűen beballagunk a városrendezési osztályra, és megkérjük a főmérnököt, hogy belenézhessünk az adatbázisába. Ez a gond a kereskedelmi tulajdonba tartozó bolygókkal.

Vau felnyitotta az elülső zsilip zárófedelét, intett Mirdnek, hogy menjen be a hajóba, majd megkérdezte:

– Hová lett a vállalkozó szellemed, Kal? Ha már ennyit fizettél ezért az egy DeepWaterért, igazán...

– Jó árért vettem ez a csövet – vágott közbe Skirata, és egy csapásra ingerült lett. Vau arra célzott, hogy nem ért az alkudozáshoz, és ezt sértőbbnek találta, mintha a bátorságát vonták volna kétségbe. Aztán rádöbbent, hogy a társa ismét csalit vetett elé, és nyugalmat kényszerítve magára, fojtott hangon megjegyezte:

– És kíváncsi lennék, mit kezdenél magaddal, ha pár percig nem engem gyötörnél.

Vau felhúzta a jobb szemöldökét – most vágott igazán vérforraló pofát –, de Skirata ellenállt a késztetésnek, és arra a vagyonra gondolt, amit Vau adott neki úgy, mintha csak egy utcán talált kreditlap lett volna, és feltápászkodott.

Mereel eloldotta a köteleket, és felkészült az indulásra.

A nyaralótelepeket természetes hegycsúcsokra építették, amelyek éppen csak kiálltak a tengerből. Miután Skiratáék a felszín alá merültek, csak azt kellett tenniük, amit a szárazföldön tettek, amikor egy a rejtekhelyén lapuló állatra vadásztak: tevékenység és mozgás jelei után kutattak, ellenőrizték a barlangok környékét, és be-bemerészkedtek némelyikbe.

Csupán egy rövid utazásra indultak, hogy felderítsék mindazt, amit a térképek nem ábrázoltak, hogy később visszatérjenek, és végrehajtsák a gondosan megtervezett támadást. Ám Skirata azt is tudta, hogy ha lehetőség kínálkozik, tervezés ide, tervezés oda, meg fogja ragadni.

Odakint, a pilótafülkére boruló páncélüveg kupolán túl reklámújságokba való, mesebeli képek váltogatták egymást.

A tengeri élővilág látványa teljesen lenyűgözte Mirdet.

Nyálkás orrát a páncélüvegnek nyomva, izgatottan szuszogott és nyüszített. Skirata nem csekély kockázatot vállalva megmarkolta a nyakörvét, és hátrébb húzta a strillt, majd letörölte az üveget. Mocskos dög, de megvan a haszna, akárcsak nekünk – dohogott magában. Vau megértette a célzást, és intett Mirdnek, hogy ugorjon az ölébe.

A Skirata és Vau közötti viszonyok egyértelműen enyhültek. Régebben ennél kevesebbért is összeverekedtek volna.

Mereel hatvan méterre vitte le az Aay’hant, a feltérképezett mélységen túlra. A víz meglepően tiszta volt, tengeri hínárok ringatóztak lágyan az áramlatokban. A növények csipkés szélű levelei között hosszúkás testű, szalagokra emlékeztető, rózsaszínű és sárga halak kergetőztek.

– Ez már jobban tetszik – mormolta elégedetten Mereel. A navigációs konzol felett derengő holotérképen nem látszottak élőlények, csak a víz alatti hegy oldala, amelybe hasadékok és csatornák mélyedtek. Hamarosan megérkeztek egy sötét árnyékfolt elé, amelyet a térkép tágas, mély lyuknak ábrázolt.

– Szerintem megér egy mérést – vetette fel Mereel. – Állítsuk rá a szenzorokat, és nézzük meg, milyen mélységig látunk bele!

– Menni fog, fiam? – érdeklődött óvatosan Skirata.

– Igen, Kal’buir – felelte tétovázás nélkül Mereel, azzal kilencven fokkal balra fordította a hajót, mígnem az orr a nyílás felé mutatott, aztán elvégezte a mérést, és ismét megszólalt: – Ez ígéretesnek tűnik. Legalább száz méterre benyúlik a hegybe. Vau őrmester, kérem, jelölje meg a térképen! – Hirtelen Skirata felé fordult, és hozzátette: – Most már pár oldallal előrébb járok a kézikönyvben, mint Ordo...

Skirata látta, hogy ebből is versengés lesz. Ordo és Mereel már akkor nagy párost alkotott, amikor megismerte őket – éppen csak betöltötték a második életévüket, nem volt nevük, csak számuk, és már értettek a sugárvetőhöz –, és akármilyen szálak fűzték őket egymáshoz, gyakran vetélkedtek. Ami magyarázattal szolgált arra, hogy Mereel miért szeretett kockázatot vállalni. Valahogyan ki kellett oldalaznia Ordo árnyékából.

Lassan siklottak a víz alatti hegy mellett, és sorban ellenőrizték az útjukba kerülő barlangokat. A legtöbbről azonnal kiderült, hogy csupán mélyedés a sziklák között, és nem vezet sehová. Némelyik viszont olyan mély és kanyargós volt, hogy a szonár nem találta meg a végüket, és ezeket megjelölték a térképen. Mialatt Mereel átvezette az Aay’hant egy sűrű hínárerdőn, tengeri élőlények rajzották körül őket. Egyik-másik rátapasztotta tapadókoronghoz hasonlító szájszervét a páncélüveg buborékra, mintha meg akarta volna kóstolni a hajót.

Skirata éberen figyelt, tekintetével a természetes környezetben keletkezett károkat keresett, amelyek nemrégiben lezajlott építkezésre utalhattak. Ha Ko Sai idejött, legfeljebb néhány hónapja lakott itt. A munkálatok nyomainak még látszaniuk kellett: szabályosra lehasított szikláknak, törmeléknek a barlangok torkolata környékén, és más beszédes jeleknek, amelyek arról árulkodtak, hogy valaki búvóhelyet épített ide.

Vau is kifelé bámult, Mird pedig utánozta a testtartását, már amennyire egy hatlábú teremtmény képes volt ilyesmire. Időről időre pislantott egyet, majd hátrafordult, néhány pillanatig meredten nézte a gazdáját, aztán nyáltól csöpögő, szürke nyelvével lelkesen képen nyalta.

Skirata megborzongott. De legalább létezett egy teremtmény a Galaxisban, amelyik feltétel nélkül szerette Vaut. Fierfek, ha most elkezdi sajnálni a vén chakaart azok után, ami kettejük között történt, az rossz jel, nagyon rossz jel... Vau amúgy sem tervezett semmit a lopott vagyonnal, csak meg akarta fosztani tőle előkelő családját, és a véletlen hozta úgy, hogy jól jött a klónok megmentésére szőtt tervekhez. Utólagos ötlet volt, semmi más.

Ugye, tudod, hogy ez nem teljesen igaz? – szólt rá magára gondolatban. – Vau is mando. Azok a dolgok, amik őt a Mandalorehoz vonzották, ugyanazok, amik téged ott tartottak. Ti választottátok ezt. Talán azért utálod ezt az alakot, mert számos vonásában pontosan olyan, mint te.

– Álljunk meg! – mordult fel hirtelen Vau.

Mird egész testében megmerevedett, mindig is érzékeny volt a gazdája reakcióira. Ezekben a percekben vadászott, még ha nem is vethette rá magát a zsákmányra. Mereel megállította a hajót.

A hajtóművek elhallgattak, a csendességben csak a pajzsok halk búgását és a légcserélő zümmögését lehetett hallani.

Vau előre és kissé jobbra mutatott.

– Ott, abban a hínárerdőben – mondta halkan –, nézzétek!

Mereel a Vau ujja és a Mird orra által kijelölt irányba fordította az Aay’han külső holokameráit. A sűrű hínárerdőben rajokba gyűlt, élénksárga foltok villogtak, amelyek lehettek halak, férgek vagy úszó rákfélék.

Nem az egész erdő játszott zöldes színben. Némelyik levél fehérnek tűnt a halványkék fényben. Skirata a szemét erőltetve figyelt, aztán egy áramlat megmozgatta a leveleket, és ekkor rájött, hogy nem növényeket lát ott, hanem csontokat.

Egy egész csontvázat.

– Shab – dörmögte Mereel –, azt hiszem, az újjáélesztéssel már jócskán elkéstünk.

– Remélem, kötött utazási biztosítást – felelte halkan Skirata, és akárhová nézett, ebből a távolságból nem látott nyomokat a maradványokon.

Ki halt meg idelent? És miért?

A csontváz lassan ringott az áramlatokban, azt a benyomást keltve, hogy a hínárral táncol. Egyértelműen humanoid teremtményé volt. A tengeri állatok minden húst lefosztottak róla, de helyenként barnás foltok borították – ezek moszat- vagy árnykagylótelepek lehettek. Nem lehetett megállapítani, hogy mi tartja össze. Ha a hús eltűnt, akkor a csontokat összekötő szöveteknek is el kellett tűnniük. Skirata nem ismert olyan teremtményeket, amelyeknek a csontjai így egyben maradtak, de ez nem is számított. Ez az illető már nem ment innen sehová.

– Búvár volt, aki nem törődött a veszélyekkel? – vetette fel Vau.

Skirata megbízhatóbbnak tartotta a megérzéseit, mint bármilyen szonárt vagy másfajta felderítőrendszert.

– Miféle tengeri élőlények esznek búvárruhát és légpalackot? – kérdezett vissza.

Mereel, mialatt tovább állítgatta a külső kamerákat, mélyet sóhajtott, és hosszan fújta ki a levegőt.

– És ki látott már olyan halat, amelyiknek vannak ujjai? – mondta halkan, és a holokamera képét átkapcsolta a legnagyobb monitorra. – Nézzék!

A közelképen kisebb-nagyobb növények hajladoztak a csontváz bokája körül, a sötétzöld levelek közül sárga sávok bukkantak elő egy-egy pillanatra. Amikor Mereel kinagyította a képet, Skirata rájött, hogy mi az ott.

A fiúnak igaza volt. Nem létezhetett túl sok tengeri teremtmény, amely képes volt fogni egy darab kötelet, és hozzákötözni egy hullát egy szikladarabhoz.

Aztán Mereel még jobban ráközelített a bokacsontokra, és ekkor a képernyőn megjelent a csomó: egy szakértő kézzel megkötött, csúszásbiztos Keldabe rögzítőcsomó. A menetes fémbilincsek, önzáró panelek, a másfajta, száz és száz korszerű kötőelem világában kevesen vesztegették az idejüket arra, hogy megtanuljanak rendes, megbízható csomót kötni, hát még egy olyan jellegzeteset és bonyolultat, mint ami a képen látszott.

Valóban nagyon kevesen: csak a klón katonák – és a mandaloriak.

Tizedik fejezet

Naasad’guur mhi, Nem szeretnek minket

Naasad’guur mhi, Nem szeretnek minket,

Naasad’guur mhi, Nem szeretnek minket,

Mhi n ‘ulu.           De ez minket hidegen

Mhi Mando’ade,                              hagy

Kandosii’ade, Mert mi vagyunk a

Teh Manda’yaim,             mandók,

Mando’ade.        A kemény fickók

A mando fiúk      A Mandalore fiai.

Mandalori bordal, szabad fordításban.

A hagyomány szerint a Geris VI-on keletkezett, amikor a helyi kormányzat alkalmazásában álló mandalori zsoldosok egy időben nem léphettek be a kocsmákba.

Köztársasági Kincstár Központja, Coruscant,

479 nappal a geonosisi csata után

Besany becsukta az irodája ajtaját, és az íróasztalába épített gombok egyikét megnyomva elhomályosította a páncélüveg ablakot. Nem akarta, hogy bárki megzavarja.

Centax II. Erre kéne összpontosítanom?

Elővette a Mereeltől kapott lézerpisztolyt, és elgondolkodott azon, hogy mi kellene ahhoz, hogy használni merje. Soha nem tanult lőni, bár most úgy tűnt, eljött az idő, hogy belevágjon. Hátradőlt a székén, és azon kezdett töprengeni, hogyan nézhetne szét a holdon, hogy kiderítse, mi folyik ott. Katonai terület volt, civilek nem sétálhattak be oda csak úgy. Nem sokan kaphattak belépési engedélyt, még a kincstári ügynökök sem.

A Nagy Hadsereg nyilvános számlakönyveiben több olyan beszállító szerepelt, amelyeket össze lehetett kötni a Centaxszal, és ezek egyike, a Dhannut Ellátóvállalat neve felbukkant az egészségügyi költségvetésben is. Besany még mindig kórházakat keresett, ezért úgy ítélte meg, hogy megér egy kis vizsgálódást.

Persze, könnyen megtörténhetett, hogy már messze járt a valódi nyomoktól – ha léteztek egyáltalán. Különben is, Mereel már megadta a választ. Hagynom kellene az egészet.

De nem hagyhatta, mert Ordo nem hagyhatta, Corr sem, és a többiek sem. Besany rádöbbent, hogy az életének milyen üresnek kellett lennie, ha ilyen gyorsan és könnyedén betöltötte olyan emberekkel, akiknek alighanem eszükbe sem jutott volna, ha nem reméltek volna tőle segítséget.

Nem vagyok ostoba, Kal.

Csakhogy nekik is volt valamilyük, amit ő szeretett volna megkapni, és nem csupán Ordót. Tetszett neki az, ahogyan összetartottak, ahogyan védték és támogatták egymást.

Szeretett volna közéjük tartozni, és azt akarta, érjen véget az az érzése, hogy örökös kívülállóként éli az életét.

Eszébe jutott Fi, aki Ordo szerint tudta, hogy fontos elemek hiányoznak az életéből, és ezt keservesen sajnálta. Ő maga legalább felismerte, hogy mi az, ami hiányzik neki, és tudta, hogy hol kaphatja meg.

De ott volt még a késztetés is, hogy helyrehozza azt, amit mások elrontottak, és tudta, hogy ezzel nincs egyedül. Den Skeenah, a Chandrila szenátora egyre inkább hallatta a hangját a Nagy Hadseregben uralkodó állapotok és a klónok jogai miatt. Besany úgy vélte, a férfi még hasznosnak bizonyulhat az ő további nyomozásához.

Meredten bámulta a tenyerén fekvő adó-vevőt, és azt latolgatta, hogy kit hívjon fel: Ordót vagy a szenátort.

Továbbra is tartott attól, hogy éppen akkor jelentkezik, amikor Ordo azon töpreng, hogy a vörös vagy a kék vezetéket vágja-e el, mialatt ketyeg a detonátor számlálója. Ezért úgy határozott, hogy késleltetett üzenetet küld, amit Ordo akkor olvashat el, amikor megfelel neki.

Remélem, ízlett a sütemény. Mi mást írhatna még neki? Fogalma sem volt, hogy ki tudja még elolvasni az üzenetet, akár biztonságos a sáv, akár nem. Amikor visszajössz, feltétlenül meg kell kóstolnod a főztömet. A lelki szemei előtt megjelent Ordo, amint a homlokát ráncolva olvassa ezt a mondatot, mialatt Mereel – aki teljesen másfajta életet élt, és minden jel szerint élvezte – sejtelmesen vigyorogva bólogat.

Besany a hüvelykujjával megnyomott egy billentyűt, ezzel elküldte az üzenetet, aztán begépelte a Szenátus információs központjának hívószámát.

A biztonság kedvéért személyesen akart találkozni a szenátorral, aki háborúellenes aktivista hírében állt, ezért valószínűnek tűnt, hogy lehallgatják a hívásait.

Skeenah szenátor titkárdroidja azonnal tudott időpontot adni, már erre a napra, ami híven megmutatta, hogy milyen kevés lobbista keresi a kegyeit egy olyan embernek, aki ellenzi a háborút. A droid aztán megkérdezte Besanytól, hogy a „helyszínen kívül” óhajt-e találkozni a szenátorral.

– Jelenleg a Kincstár épületében vagyok. Szívesen elmegyek a szenátor úr irodájába – felelte. Nap mint nap száz és száz kormányzati alkalmazott fordult meg a Szenátus épületében, így egy ottani megbeszélés kevésbé keltett feltűnést, mintha egy vendéglőben találkoztak volna. Jól tudta, hogy mialatt a galaktikus fővárosban mozog, tucatnyi térfigyelő kamera rögzíti a képét, sőt még azok a kémműholdak is, amelyek folyamatosan őrködnek Coruscant felett.

Légitaxival utazott a találkozóra, és mialatt a hátsó ülésen ülve nézelődött, úgy érezte, hogy a bolygó összes lakója látja a zsebében lapuló, apró fegyvert. Még csak azt sem tudta róla, hogy milyen típus. Elegáns, sötétkék színben játszott, a rövid cső szürkés-zöldben, és egy apró, vörös jelzőlámpa mutatta, hogy töltve van – egészében véve csinos tárgynak hatott. Amikor aztán Besany ránézett az agyra erősített fémlemezre – csaknem biztosra vette, hogy agynak nevezik a markolat végét –, a Merr-Sonn nevet olvasta le róla.

– Már elnézést, hölgyem, de kezdek félni magától – szólt hátra a taxisofőr. – Meg akar ölni valakit?

Besanynak mindeddig fogalma sem volt, hogy a sofőr menynyit lát abból, ami mögötte történik, de hát sok mindent nem tudott a rodiaiak összetett szemének látóteréről. Mindenesetre gyorsan visszadugta a fegyvert a zsebébe, és aggodalmas képet vágva válaszolt:

– Tudja, kellemetlen alakokkal kell találkoznom...

A taxisofőröknek mindig megvolt a véleményük mindenről.

– Hát igen – felelte nagyokat bólogatva a rodiai –, tele van velük a Szenátus... Politikusoknak nevezik őket.

Besany is hasonlóan gondolkodott, aztán hirtelen rájött, hogy még sosem találkozott politikussal nem hivatalos körülmények között. Akkor meg honnan veszi, hogy kellemetlen alakok? Mitől támadt ez a benyomása? Azok alapján, amiket a holohíradókban hallott? Vagy a bíróságon szerzett tapasztalatai alapján? A közhelyek hatalma megdöbbentőnek tűnt. A gondolat nyomán eltűnődött azon, mit is mondhatna a hétköznapi teremtményeknek, hogy eleven, érző embereknek tekintsék a Köztársaságért harcoló, névtelen klónokat. Hogyan fogja elérni ezt?

Még csak azt sem mondhatta rájuk, hogy ők is a fiai, férjei, apái vagy testvérei valakiknek. Teljesen kívül álltak a társadalmon. Besany úgy érezte, a feladat súlya összeroppantja.

Egyszerre egy lépés, nagylány – figyelmeztette magát. – Tedd azt, amit megtehetsz!

Skeenah szenátor egy börtöncellára hasonlító, rideg helyiségben fogadta, ahol máskülönben sajtótájékoztatókat szokott tartani. A férfi sokkal hétköznapibb jelenségnek bizonyult, mint Besany képzelte. Elegáns, de egyszerű ruházatot viselt, viszont egyfajta komoly szenvedély sugárzott belőle, amely úgy csapott le az ügynökre, mint egy árhullám. Egy újabb közhely zúzódott össze, és semmisült meg...

– Természetesen aggódom azokért az emberekért – jelentette ki határozottan a szenátor. – Akármi történik más tagvilágokon, a Coruscanton ezer éve nincs rabszolgaság. És jómagam tűrhetetlennek tartom, hogy most elfogadjuk, egyszerűen azért, mert a hasznunkra van. De az én hangom magányos hang.

Besany megértően bólogatott, és megfontoltan belekezdett:

– Azért fordultam önhöz, mert a munkám során bizonyos nehézségekbe ütköztem. Nyomát sem találom a Nagy Hadsereg egészségügyi szolgáltatóinak. Rátaláltam egyes kiadási tételekre, amelyekből sejtésem szerint kórházakat tartanak fenn, de azok nem... fogalmazzunk úgy, hogy a költségvetés egészében véve nem átlátható.

Ez az óvatos kijelentés a politikusok kódnyelvén rengeteget jelentett, ha a hallgatója hajlandó volt megfelelően értelmezni. Skeenah hajlandó volt.

– Igen, jómagam újra és újra érdeklődöm a veszteségekről – felelte. – A mozgó sebészeti egységek száma és felszereltsége szánalmasan elmarad a kívánatostól, és nem tudom kideríteni, hogy mi történik azokkal, akik bevetés közben elhaláloznak. Legjobb tudomásom szerint a holttesteket nem hozzák el a csatamezőkről. Ezek a szegény emberek nem részesülnek hősöknek járó temetésben. Szóval, ha ön úgy látja, hogy tekintélyes összegeket utalnak ki a klónok jólétének biztosítására, akkor ezúton közlöm: semmi jele annak, hogy azokat a pénzeket valóban erre a célra fordítják.

Besany úgy érezte magát, mintha jéghideg vízzel nyakon öntötték volna. Ezeket az információkat könnyen megkaphatta volna Ordótól. A százados nyilván tudta, hogy mi történik a tetemekkel, de neki még sosem jutott eszébe, hogy megkérdezze tőle. A következtetés úgy hangzott, hogy a katonákat egyszerűen csak elhajítják, akár a szemetet, és ez szempillantás alatt felszította benne a haragot. Már-már megkérdezte a szenátort, hogy mit tud a Centax Il-n lévő létesítményekről, de úgy döntött, túl veszélyes lenne erről a témáról beszélnie egy olyan emberrel, akit egyáltalán nem ismer.

– A Nagy Hadsereg költségvetését vizsgálom – közölte aztán, és ezzel részben igazat mondott. Elővett egy plasztik névjegykártyát az erszényéből, odacsúsztatta a szenátornak, és tovább beszélt: – Amennyiben van valami, aminek ön szerint utánanézhetnék, persze a legnagyobb diszkréció mellett, mivel köztársasági tisztviselők után nyomozok, ne habozzon tudatni velem!

– A, tehát a belső ellenőrzésen dolgozik...

– Az adófizetők kreditjeire vigyázok – felelte halkan, de határozottan Besany.

– És én még azt hittem, hogy a katonáink sorsa érdekli... – jegyezte meg keserűen Skeenah.

Besany a nyelvébe harapott, nehogy visszavágjon, de a kijelentés túlságosan fájt neki ahhoz, hogy szó nélkül hagyja.

– Vegye tudomásul, hogy nagyon is érdekel a sorsuk! – hadarta éles hangon. – Nem csupán elméletben akarok jótékonykodni... Sőt, most figyeljen: egy klónnal járok!

Skeenah hátrahőkölt, bár azt Besany nem tudta megállapítani, hogy a szenátor mitől döbbent meg: az indulatos hangvételtől, vagy a bizalmas közléstől.

– Nos – mondta Skeenah szempillantás alatt lehiggadva –, ezek szerint semmi értelme arról szónokolnom önnek, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint bárki más.

Besany érezte, ideje visszafogni magát.

– Sokat tudok a klónokról – felelte halkan –, jóval többet, mint az átlagemberek, és igen, nagyon is érdekel a sorsuk.

– Akkor talán azt is tudja, mi történik velük.

– Milyen értelemben?

– Amikor megsebesülnek, és nem térnek vissza aktív szolgálatba – magyarázta Skeenah. – Nézze, azt ki tudom deríteni, hogy mi zajlik a mozgó egészségügyi állomásokon, vagy legalábbis kapok korlátozott válaszokat a Védelmi Minisztériumból. De nem kapok válaszokat azokról az emberekről, akiket nem lehet összefércelni és visszaküldeni a frontra.

Besanynak eszébe jutott Corr, aki átmenetileg íróasztal mögé kényszerült, miután egy bomba, amit éppen hatástalanítani akart, felrobbant, és letépte mindkét kezét. Éppen arra várt, hogy jó minőségű műkezet kapjon, és ha Skirata nem csapott volna le rá, hogy elvigye kommandós kiképzésre, visszaküldték volna harcolni.

– Nem gondolom, hogy meghalnak – válaszolta. – Bizonyos jelek szerint a hadsereg rengeteg gondot vállal annak érdekében, hogy visszatérhessenek a harcmezőre.

– A, az élet nem ilyen egyszerű! – jelentette ki a fejét csóválva Skeenah, aztán, bár az ajtó csukva volt, a hangját lefojtva folytatta: – Léteznek olyan sérülések, amelyeket az ember túlél ugyan, de soha többé nem lesz szolgálatra alkalmas. Nem tudom elhinni, hogy ez még nem történt meg ebben a háborúban, ami már majdnem másfél éve tart. És mégis, nem léteznek otthonok ezeknek az embereknek, holott biztosan vannak ilyenek, és tudjuk, hogy nem kerülnek haza, a családjukhoz, mert nekik nincs családjuk. Szóval, hová kerülnek?

Besany még csak gondolni sem akart erre, de meg kellett tennie. Pillanatnyilag egyetlen választ talált, mégpedig azt, hogy a súlyos sérülteket, noha meg lehetne menteni őket, egyszerűen hagyják meghalni.

Csakhogy a mozgó sebészeti egységekben Jedi-tanácsadók és – gyógyítók is dolgoztak. Márpedig nincs az a Jedi, aki engedné, hogy ilyesmi megtörténhessen... vagy mégis van?

Besany elhatározta, hogy beszélni fog Jusikkal. Majd ő elmondja, hogy mi az igazság...

– Megnézem, hogy mit tudok kideríteni – mormolta a szenátor szemébe nézve.

– Én pedig tovább küzdők a hosszú távú gondozó létesítmények felállításáért – válaszolta aggodalmas hangon Skeenah. – De addig is, segítek jótékonysági alapítványokat létrehozni. Szerencsére szép számmal akadnak polgárok, akik szeretnének segíteni.

– Amint megtudok valamit, jelentkezem – ígérte Besany.

A Szenátus épületét elhagyva úgy döntött, hogy gyalog teszi meg a Kincstárig vezető, hosszú utat. Menet közben beült egy cafmérésbe, és azon kapta magát, hogy Skeenah szenátor kérdései kikergették a fejéből a sajátjait. Igen, mindaz, amit hallott, csak azt jelenthette, hogy a klón katonák vagy harcoltak, vagy meghaltak. Nem létezett számukra középút, sem rokkantellátás. Viszont a háború még tizennyolc hónapja sem tartott. A társadalom vezetői általában nem szokták végiggondolni a dolgokat, főleg nem egy háború vad hajszájában.

Besany aztán arra gondolt, hogy a Dhannut Ellátóvállalat talán pontosan ezt csinálja: létesítményeket üzemeltet civilek által nem látogatható helyszíneken, hogy elrejtsék annak jeleit, hogy a háborús helyzet korántsem olyan jó és egyértelmű, mint azt sokan képzelik – mint ahogyan kezdetben ő maga is hitte. Úgy döntött, hogy miután visszaér az íróasztalához, utánanéz a vállalat ügyeinek, és mialatt a cafot kortyolgatta, megpróbálta előhívni a cég adatait a kézi számítógépéből, csak azért, hogy megtudja a székhelye címét.

És a dolog innen kezdett igazán érdekessé válni.

A Dhannut nem szerepelt a nyilvános adatbázisban.

Lehetett ugyan egy másik cég leányvállalata, még akár egy olyané is, amelyik nem a Coruscanton tartotta fenn a központját, de akkor is be kellett volna jegyeztetni ahhoz, hogy indulhasson a kormányzat által kiírt közbeszerzési pályázatokon, és be kellett volna jelenteni az adóhatóságnál, hogy adószámot kaphasson.

Besanynak eszébe jutott Jilka – igen, ez az ő asztala. Jilka adónyomozóként dolgozott, értett ahhoz, hogyan kerítsen elő olyan vállalatokat, amelyek árbevételre szert tettek ugyan, de nem fizették be az adójukat.

Besany Wennen, aki mindig mindent a szabályok szerint csinált egész életében, mígnem belekeveredett egy aszociális egyénekből és hivatalosan nem létező emberekből álló társaságba, most ártatlan kifejezést erőltetett az arcára, és nekilátott kitalálni egy hihető történetet Jilka számára.

És ezzel átkelt egy határon. A történet már nem csupán arról szólt, hogy engedély nélkül előásott egyes anyagokat, hanem arról, hogy belépett a csalás, a megtévesztés világába – ami olyan következményekkel járhatott, amelyeket most még elképzelni sem tudott.

Felkelők tábora,

Eyat közelében, Gaftikar,

478 nappal a geonosisi csata után

Izgatott maritok rohangáltak mindenfelé, és úgy tűnt, sokkal többen vannak, mint az előző napokban.

Darman a kunyhó ajtajának dőlve a fogát mosta. A bal kezében plasztiktálat tartott, és a következő, mozgalmasnak ígérkező napokon töprengett.

– Kezdünk, Dar! – szólt rá Niner, aki immár teljes páncélzatot viselt. Ezek szerint megkapták a parancsot. – A Harmincötös elindult. Végeztek a Qiilurán. Gondoskodjunk róla, hogy nyitott kapuk fogadják őket!

A Qiilura. Darman kiköpte a habot, és megkérdezte:

– Van annyi időm, hogy felhívjam Etaint?

– Muszáj?

– Hát, lehet, hogy nem élem túl, és...

– Nem lesz semmi bajod – szólt közbe Niner, és megveregette Darman vállát. A kemény, megbízható ruus’alort, vagyis az őrmestert alakította. A szó a ruus, azaz a szikla szóból eredt, és híven összegezte az ő stabil, központi szerepét. – De azért csak hívd fel! És mondd meg neki, hogy üdvözlöm!

Niner elballagott a maritok felé. Ritkán beszélt arról, hogy mit vár az élettől. Sosem számolt be a társainak a félelmeiről, nem beszélt lányokról, és sosem mutatta jelét annak, hogy rossz dolognak tartja a háborút. Darmant ez az utóbbi aggasztotta a legjobban. Niner valószínűleg azért hallgatott a vágyairól, hogy fenntartsa a morált – tényleg azt hitte, hogy a testvérei nem tudják ezt? –, de mindenki morgott a háború és annak valamennyi vonatkozása és következménye miatt, ha másért nem is, puszta megszokásból. Ez volt a klónok egyetlen menedéke – hogy elmondták egymásnak a véleményüket, miszerint a parancsnokok semmihez sem értenek, az étel pocsék, a felszerelés osik, és hogy az ostoba háborúsdi egy őrültség, de még mindig jobb, mint civilnek lenni. És szokásukká vált, hogy közönyt színleltek, és eljátsszák, mennyire nem érdekli őket az egész, holott valójában rettegtek, folyton éheztek, és alig tudtak valamit a valós helyzetről. A tény, hogy a Galaxis legjobb hadseregében szolgáltak, árnyalatnyit sem tompította ezeket az érzéseket. Darman – mint mindenki más – kezdetben hitt abban, hogy nemes és nélkülözhetetlen szerepet töltenek be, de ez a meggyőződése jócskán megkopott, miután látta a Kaminón kívüli világot, és tudomást szerzett arról, hogy még a mélységi felderítők közül is dezertáltak néhányan. A katonák morogtak – de csak egymásnak. Darman gyanította, hogy ha gyengébb szálak fűzték volna össze őket, és lett volna hová menniük, sokkal többen leléptek volna.

De maradtak, a testvéreik miatt. Maradtak, mert az önbecsülésük azon alapult, hogy ők a legjobbak abban, amit csinálnak. És mert nem mehettek sehová. De mi fog történni, ha egyszer rájönnek, hogy mi történik azokkal, akik már nem tudnak vagy nem akarnak harcolni?

Igen, a Köztársaság Nagy Hadserege jobban járt volna bádog-fickókkal. Azok nem gondolkodtak, és nem jöttek rá semmire.

– Hány fogad van, Dar? – kiáltott éles hangon Niner, és megállt, hogy visszanézzen. – Mert átkozottul régóta sikálod őket!

Darman a fogkeféjét a szájában tartva motyogta:

– Bocs, őrmester!

Visszatért a mosdóba, ahol kiöblítette a száját, megmosakodott, gyorsan átöltözött a védőruhájába, majd egy helyi gyártmányú, kőkemény szappandarabbal kimosta a gyakorló egyenruháját, és alaposan kicsavarta, hogy minél hamarabb megszáradjon. A megszokott mozdulatsorok megnyugtató hatást gyakoroltak rá. Mire felcsatolta magára a páncéllemezeit, a gyakorlója megszáradt, így vékony tekercsbe göngyölte, és belecsúsztatta a hátizsákjába. Ezerszer végrehajtott mozdulatokkal, gépiesen készülődött, közben csakis Etain járt a fejében. Végül bezárta az ajtót, és felhívta a lányt.

Beletelt némi időbe, mire Etain válaszolt. Darman már ott tartott, hogy üzenetet hagy, amikor meghallotta a hangot, mire elfogta az idegesség, a sóvárgás, és ezzel párhuzamosan ostobának érezte magát. Csak a hangsáv működött, a kép nem, de ezen nem akadt fenn, mert tudta, hogy a lány talán bevetésen van, és nyilván nem véletlenül nem mutatja meg, hogy merre jár.

Ettől függetlenül aggódott. Szerette volna látni Etaint. Félt, hogy elfelejti az arcát.

– Tudsz beszélni? – kérdezte halkan.

Rövid szünet következett, majd Etain visszakérdezett:

– Jól vagy?

– Remekül. Csak megharapott egy mélységi felderítő.

– Húha, az már baj! Mérgező a harapásuk?

Etain nyilván azt hitte, hogy viccet hallott. Darman fontolóra vette, elmondja-e, hogy Sullra halálos ítéletet mondtak, de úgy döntött, hogy az efféle dolgokat személyesen kell elmesélni. Vett egy mély lélegzetet, és derűsen válaszolt:

– Semmi baj. Kiszívtam a mérget, és lelőttem a fickót. Fi persze azonnal lecsapott a páncéljára. – Elhallgatott néhány pillanatra, majd hozzátette: – Hiányzol, Etain. Hogy mennek a dolgok a Qiilurán?

– Nem túl jól – felelte rövid hallgatás után Etain. – A legtöbben békésen elmentek, de páran beásták magukat, és...

hát, te is tudod...

– Veszteségek?

– Igen.

– Áhh...

– Én élek, a jelekből ítélve.

– Ennek örülök – jelentette ki Darman, és talán Etain hangja, talán a modora miatt, de érezte, hogy a lány visszafogja magát. Vagy talán csak állt mellette valaki. A holofilmekben mindig is izgalmasnak ábrázolták a titkos szerelmi viszonyokat, de Darman nyomorúságosnak tartotta a titkolózást. Sóhajtott egyet, és témát váltva megkérdezte: – Levet milyen?

– Rendes fickó.

– Hamarosan közös bevetésünk lesz a zászlóaljával – közölte Darman. – Ez azt jelenti, hogy visszatérsz a Coruscantra? Ó, bocs, ezt nem kellett volna megkérdeznem!

Csak arra gondoltam, hogy ha végeztél ott, akkor...

– Egy darabig még távol leszek – szólt közbe Etain. – Nagyjából három hónapig.

– Aha... rendben – bökte ki Darman.

– Te is hiányzol nekem, Dar – folytatta a lány. – Találd ki, mit szeretnél csinálni, amikor találkozunk! Én nem nagyon értek az efféle tervezgetéshez.

Darman sem értett hozzá. Gyanította, nem csak arról van szó, hogy Etain szeretne inni vele egyet a Qibbu lepusztult bárjának mocskos poharaiból a régi szép időkre.

– Mereelnek biztos lesz jó ötlete – válaszolta elmosolyodva.

– Sejtésem szerint ismeri az összes szórakozóhelyet a galaktikus főváros és a Külső Gyűrű között.

– Részemről rendben – vágta rá Etain. – Nem érdekel, hol leszünk, amíg ott leszel velem.

– Én is így vagyok vele – hadarta Darman, és utálta magát, amiért nem kimondottan szellemes társalgópartner. Úgy beszélt, mint egy di’kut, és ezt tudta is.

Ebben a pillanatban valaki megdöngette az ajtót, aztán Fi kiáltása hallatszott:

– Dar? Dar, te vagy odabent?

Darman megforgatta a szemét, és kikiabált:

– Mi van?

– Az egész napot ott akarod tölteni? Nem fogok latrinát ásni, mert te már fél órája a hajadat igazgatod!

– Jól van, adj még egy pillanatot! – kérte emelt hangon Darman, aztán jóval halkabban folytatta: – Sajnálom, cyar’ika. Be kell fejeznem.

– Majd jelentkezem – felelte Etain. – Vigyázz magadra! Szeretlek!

– Te is vigyázz magadra – válaszolta Darman, és már éppen rászánta magát, hogy ő is kimondja: szeretlek, amikor a lány megszakította az adást, és a pillanat elmúlt. Vett egy mély lélegzetet, és úgy érezte, mindjárt megszakad a szíve, mert talán soha többé nem lesz lehetősége elmondani Etainnek, hogy mit érez iránta. Rossz érzése volt az Eyat elleni támadás miatt. Ez a homályos, szurkáló érzés nem hagyta nyugodni, de úgy gondolta, hogy talán csak a helyzet miatti bosszúsága az, vagy a mind erősebb izgatottsága, vagy talán – de csak talán – egy baljós megérzés. Miután sok időt töltött egy Jedi társaságában, már-már kezdett hinni ezekben a dolgokban.

Végül valósággal feltépte az ajtót, és ráförmedt a társára:

– Fi, kitekerem azt a shabla nyakadat!

Fi hátralépett, és megadást színlelve feltartotta mindkét kezét.

– Nyugalom, ner vod! – dörmögte a fejét csóválva.

– Te aztán értesz az időzítéshez! – dohogott tovább Darman.

– Szeretném használni a mosdót. Ennyi.

– Aha, én pedig éppen... – kezdte Darman, de lenyelte a többit. Nem lett volna semmi értelme nekimenni Finek, amiért rosszkor futott be. És nagy-nagy tapintatlanság lett volna vele szemben.

– Rendben... – folytatta, miközben túlzott óvatossággal megveregette a társa arcát, és nyomban rájött, hogy ezt a gesztust is Skiratától leste el – megyek, és ellenőrzőm a robbanóanyagot.

– Atin már kétszer átnézte.

– Hát akkor én harmadjára is átnézem.

– Dar...

– Tessék?

– Tudod, nyugodtan beszélhetsz Etainről – mondta halkan Fi.

– Nem fogok zokogni, vagy ilyesmi.

Azzal becsukta maga mögött az ajtót, aztán víz zuhogása hallatszott. Fi nem volt ostoba, és különben is, valószínűleg minden szót hallott az imént, de Darmannek ettől függetlenül bűntudata támadt, amiért annak az amúgy is korlátozott életének keletkezett egy olyan része, amely egyfajta láthatatlan gátként elválasztotta őt a testvéreitől.

Odakint, az épület előtt Niner és Atin kiterítette a felszerelést, és gondosan átvizsgálták, ügyet sem vetve A’denre, aki heves vitába bonyolódott egy vörös taréjos, domináns marittal. A gyíkok gyülekeztek. Néhány napja még százan sem lézengtek a táborban, most már ezrével hemzsegtek a környéken, sőt újabb és újabb csapatok érkeztek a közeli falvakból.

Darman szemügyre vette a robbanóanyagok halmait.

Annyi hődetonátor hevert ott, amennyivel jókora darabot lehetett volna kiszakítani a bolygóból.

– Túlzás – állapította meg a fejét csóválva.

Atin felnézett rá, és megkérdezte:

– Mi történt azzal, hogy b, mint bőven?

– Te is láttad Eyatot – felelte Darman. – Légvédelmi lövegek, közlekedési rendőrök... még nehézpáncélosaik sincsenek. Vagyis mi és a Harmincötös megzúzzuk az állásaikat, aztán a gyíkok lerohanják őket. Nem gondolod, hogy ez a források pazarlása?

– Dar, ettől az még a főváros – szállt vitába Niner. – Nem csupán a gaftikari emberek ellen harcolunk. Megfosztjuk a helytől a szeparatistákat.

– És nem mi fizetjük a számlát – tette hozzá Atin.

Darman eltöprengett azon, hogy kinek lehet még hasznos ez a bolygó, a bányatársaságokat leszámítva. Egyáltalán, a droid-gyártáshoz szükség van keleriumra és noraxra? Vagy a Köztársaság egy másutt tett szolgálatért segít a Shenio Vállalatnak? Úgy tűnt, a Galaxis már csak így működik: segítesz nekünk a háborúban, cimbora, mi pedig gondoskodunk róla, hogy alkalomadtán degeszre keresd magad...

És Darmannek mindez nem is számított. Nem fűződött hozzá semmiféle érdeke, és nem érintették a következmények. Igaz, ő és a társai kockára tették az életüket, ez viszont a munkájukhoz tartozott.

Lehajolt, felkapott egy kisebbfajta hődetonátort, és ide-oda gurítgatta a két tenyerében, közben a lelki szemeivel az eyati kormányzati épülettel szemben működő éttermet látta. A robával ízesített hússal töltött tésztatekercs, amit édes caffal öblített le, valami felséges volt... és egy ekkora töltet, ha húsz méteren belül robbanna, ezernyi pengévé szakítaná szét az étterem páncélüveg ablakát, amelyek aztán háromezer méter per másodperces sebességgel csapódnának bele mindenkibe és mindenbe, aki és ami százméteres körön belül van. Az ember néha jobban tette, ha nem gondolt bele ezekbe a dolgokba...

– Kiiktathatom a központi erőművet? – kérdezte Darman az őrmester felé fordulva.

– Még csak a kormányzati épület környékét derítettük fel – válaszolta Niner anélkül, hogy felnézett volna.

– Ez nem jelenti azt, hogy nem intézhetem el az erőművet.

– Mindjárt kezdődik a támadás. Ilyenkor már nem szeretek változatni a terven – jelentette ki határozottan Niner.

– Miféle terven? – érdeklődött a szemét résnyire húzva Darman. – Még az első felderítést sem fejeztük be.

Orgyilkosokkal foglalkoztunk. Ugyanakkora lenne a kockázat.

Niner nem válaszolt. Annyira hozzászoktak már, hogy futtában intézik a dolgokat, kevés vagy semmilyen tervezés mellett, hogy Darman fejében megfordult a gondolat, hogy kezdenek hanyaggá válni. A különleges műveletek legalább annyira – nem is, sokkal inkább – az alapos felderítésről, megfigyelésről és a gyakorlásról szóltak, mint arról, hogy fegyverrel a kézben rohangáltak, és szétlőttek mindent, ami az útjukba került.

– A’den egy óra múlva eligazítást tart – közölte végül Niner.

– Remek – dörmögte Darman, azzal feldobta néhányszor a detonátort, mint valami játékszert, majd visszatette a szövettakaróra a többi közé. – Addig sétálok egyet.

A fejére húzta a sisakját, hogy azonnal meghallja, ha hívják, és kiballagott a táborból. Ismét a sisak rendszerein keresztül szemlélte a világot, és inkább célpontokat látott egy természetes környezetben, semmint eleven, érző lényeket egy békés tájon. Skirata azt mondta neki és a társainak, hogy az életük mostani szakaszában alakulnak ki bennük azok az érzelmi kapcsolatok, amelyek a hétköznapi teremtményekben sokkal korábban kialakulnak, és ennek révén képesek lesznek mind jobban beleélni magukat azokba a helyzetekbe, amelyeket ők maguk teremtenek. „Csakhogy – tette hozzá az őrmester – nehéz elképzelni magatokat egy fickónak, aki éppen elsétál az étterem előtt, amikor a töltet detonál, ha még sosem csináltatok ilyen hétköznapi dolgokat, és csak a rideg, tudományos adatokat ismeritek, mint például a robbanás hatókörének sugarát, a nyomás mértékét, a szétrepülő szilánkok sebességét...”

Az omegások, mint mindenki más a klón hadseregben, jószerével csak magas szinten képzett, szuperhatékony, ultraerős gyerekek voltak, amikor a háború elkezdődött. Kiváló harcosok lettek, mielőtt megtanulták volna, hogyan azonosuljanak azokkal a teremtményekkel, akik a fegyvereik elé kerülnek – és Darman most úgy érezte, ennek fordítva kellett volna történnie.

De már túl késő emiatt aggódni. Mégis, mit tehetnék? – tette fel magának a kérdést. – Figyelmeztessem az eyatiakat? Álljak át a szeparatistákhoz? Halott idegenek miatt zokogjak?

Nem tehetett mást, mint hogy harcol a győzelemért, és életben marad, hogy... miért is? A kérdés újra és újra felvetődött benne. Mi lesz, miután kivívjuk a győzelmet? Mit fognak csinálni a katonák békeidőben? Talán egy segélyszervezetnél fog kikötni... Etain mesélt róla, hogy a Jedik néha efféle munkákat végeznek. Talán az lesz a vége, hogy ők ketten együtt dolgoznak majd.

Lelkesen fecsegő, izgatott maritok vették körül, akik szemmel láthatóan nem idegeskedtek a hamarosan meginduló támadás miatt. Körülrajzották a tüzérségi egységeket, vidáman nevetgélve gyakorlatoztak az E- Webekkel. Egyértelmű volt, hogy már régóta várták ezt a napot.

Darman megállt, hogy figyelje őket, és hirtelen rádöbbent, hogy a legjobban attól fél, hogy megölik, mielőtt megmondhatná Etainnek: szereti őt. Aztán eszébe jutott a kérdés, hogy a helyi háborút túlélő embereknek hol lesz a helyük egy olyan társadalomban, amelyet a rendszerető, logikus gondolkodású maritok vezetnek, akik a látszat szerint folyamatábrák szerint élik az életüket?

Magához intette az egyik vörös taréjos főnököt – mindeddig nem adták tanújelét, hogy megsértődnek, ha csak úgy egyszerűn hívják őket.

– Mi történik majd, miután átveszitek a hatalmat? – kérdezte tőle. – Mi lesz Eyat lakóival?

A gyík felszegte az állát, pislantott néhányat, és megadta a választ:

– Nekik is meglesz a szerepük, természetesen a populációjuk számarányának megfelelően.

Darman rájött, hogy pontosan egy ilyen józan gondolkodásra valló válaszra kellett volna számítania.

– Tehát nem lesz vérontás. Nem lesznek faji alapú tisztogatások – mondta fojtott hangon.

– Öncélú mészárlás nem lesz – jelentette ki határozottan a marit. – Mi értelme lenne a tébolyult pusztításnak? Mi csak azt akarjuk megkapni, amit megérdemlőnk. Mi vagyunk a többség.

– És ha ezt az emberek elutasítják?

– Az teljességgel értelmetlen lenne – válaszolta a gyík.

– És miután magatokhoz ragadjátok a hatalmat – faggatózott tovább Darman –, mit fogtok megváltoztatni?

– Szinte semmit – közölte a marit. – Annyit mindenképpen, hogy mi fogunk lakni a városokban, és közülünk fog kikerülni a legtöbb választott tisztségviselő, a számaránynak megfelelően.

Darman most már világosabban látta a gaftikari háború okait. Az itteni emberek és maritok nem ugyanazért csatáztak, mint más népek a Galaxis más tájain. Szó sem volt egy rendes, hagyományos háborúról, amit azért vívtak, hogy elvegyenek valamit a másik féltől. A gyíkok másként gondolkodtak. A két fél nézetei nem igazán fedték át egymást, és a maritokat sokkal inkább az arányos képviselet érdekelte, semmint a hatalom megszerzése.

Darman nem mindig értette meg a politikát, és ezt a legkevésbé sem bánta. Létezett egy határ, amelyen túl sokkal inkább örült annak, ha ráparancsoltak, hogy menjen ide vagy oda, és robbantsa fel ezt vagy azt.

– Amikor felépítettük a városaikat, feltételül kellett volna szabnunk, hogy részt vehessünk a kormányzásban – tette hozzá a marit. – A legközelebbi alkalommal nem fogunk megfeledkezni erről.

A maritok született mérnökök voltak, csupa számítás, logika és érvelés. Darman egy barátságos biccentéssel elbúcsúzott, és folytatta útját, mígnem kiért a teleptől délre elterülő mezőre. Ezen a sík területen kilométerekre ellátott.

A környéken elszórtan elterülő falvak kunyhóiból keskeny füstcsíkok nyújtóztak a tiszta égbolt felé. Néha egy-egy régi, elavult tehersikló húzott át a látóterén, mire a sisakja felderítőrendszere távolsági és sebességi adatokat vetített az arclemezére.

Az Eyatról készült légi felvételekre gondolt, majd azokra a szerény védelmi intézkedésekre, amelyekkel a város lakói felkészültek a támadásra, és fontolóra vette, hogy meddig fog tartani.

Hová tartozom? Hol van az otthonom?

Átkozottul biztosra vette, hogy nem Tipocaváros az otthona. És a Coruscantot sem tartotta annak.

Mozdulatlanul állva bámulta a lassan ereszkedő nap ferdén beérkező sugaraiban fürdő tájat, és éppen azon töprengett, hogy milyen lenne, ha olyan munkája volna, amit délutánonként abbahagyhatna, aztán azt tehetné, amihez kedve van, amikor a sisakrádiója halk sercegéssel életre kelt.

– Niner hívja Darmant! – jelentkezett az őrmester. – Gyere vissza, futólépésben! Szeparatisták közelednek.

Darman aktiválta a kijelzőjét, arra számítva, hogy a társa máris átküldte neki az adatokat. És valóban így történt. A szeme előtt felderengő kép a Gaftikar-rendszert ábrázolta – oly közel esett a Qiilurához, alig néhány órányi repüléssel odaérhetett volna Etainhez. A csillagok és bolygók képjelei között feltünedező vörös pontok szeparatista hajókat mutattak, amelyek a Gaftikar felé tartottak.

És akadt néhány kék fénypont is, ezeket köztársasági hajók jeladói generálták. A Harmincötödik ezred harmadik és negyedik zászlóalja a Leveleren utazott, ugyanezen alakulat másik két alegysége a Qiilura közelében járt, továbbá egy kisegítő flotta is haladt a célbolygó felé, fény alatti sebességgel.

– Érkezés várható időpontja? – kérdezte Darman.

– Ezzel a sebességgel... egy standard nap.

– Mi tartja fel őket? – kérdezte csodálkozva Darman.

– Állítólag a különítmény parancsnoka, egy Pellaeon nevezetű, nem-klón kapitány azt mondja, nem akar kockáztatni semmit – felelte Niner.

– Tíz perc múlva ott vagyok.

– Beássuk magunkat – közölte Niner. – A kémműhold adatai szerint az eyatiak vadászokat hozattak valahonnan.

– Mennyit?

– Egyelőre hatot. A gépeinknek nem okoznak gondot, de nekünk annál nagyobbat, úgyhogy sürgősen gyere vissza! – rendelkezett az őrmester.

Darman mindezzel megkapta a választ arra a kérdésére, hogy a Gaftikar mitől lenne hasznos bárkinek is. A bányatársaság érdekein felül ez egy újabb helyszín volt, ahol a két fél összecsaphatott. És a Köztársaság most már kívülállókat is bevetett, nem csak klónokat. Pellaeon. Ez meg ki a shab lehet? Darman arra is kíváncsi lett volna, hogy ki a Harmincötödik ezred Jedi-tábornoka, mert hogy nem Etain, azt biztosan tudta.

Etain azt mondta, végeztek a Qiilurán. De akármi történik is, akárhová küldik is őt, el fogja mondani, vagy mégsem? Talán csak nem akarja, hogy a szerelme aggódjon érte. Még szép, hogy aggódom érte. Aggódom érte, mióta először találkoztam vele. Ordo... igen, ő tudni fogja a választ. Ordo mindig is segítőkésznek bizonyult, és a maga titokzatos módján hozzáfért mindenféle üzenethez és parancshoz.

Mire Darman visszaért a táborba, a hangulat jól érzékelhetően megváltozott, holott alig fél órát volt távol. A maritok szinte az utolsó szálig eltűntek, az E-Webek és a másfajta lövegek álcahálók alatt rejtőztek. Darman futva tartott a főépület felé, és amikor odaért az ajtóhoz, hirtelen rádöbbent, hogy amilyen vékonyak az építmény falai, alighanem jobban járna, ha kint maradna.

– Őrmester? – kérdezte fennhangon, végigkattogtatva a hullámsávokon. – Őrmester?

– Műveleti szoba – felelte kurtán Niner.

Darman belépett, lekapta a sisakját, aztán lecövekelt az asztal mellett, és szemügyre vette a holotérképet, amelyet A’den kézi számítógépe vetített a levegőbe. A teljes központi régiót ábrázolta. A maritok elszórtan fekvő falvai úgy vették körül az emberek városait, mint a bolygók és a holdak a csillagokat. Amikor aztán A’den kinagyította Eyat képét, és rávetítette a légi felderítés legfrissebb felvételeit, láthatóvá váltak a védelmi előkészületek nyomai.

– Így állt a helyzet tizenöt perccel ezelőtt – jelentette be A’den.

Eyat határain felszíni járművek és űrhajók sorakoztak, és nem lehetett látni a menekülő civilek menetoszlopait, holott ez a nagyszabású támadások előtt megszokott látványnak számított. A gaftikari emberek nem mehettek sehová.

Szigeteken éltek, amelyekét az ellenség óceánja vett körül. Csak annyit tehettek, hogy beásták magukat.

– Szerintetek tudják, mi vár rájuk? – kérdezte halkan Atin.

– Úgy értem, tényleg tudják?

A teljes páncélzatot viselő A’den félrebillentette a fejét, ami arra utalt, hogy egy külön sávon beérkező üzenetet hallgat.

– Nem – válaszolta komoran –, fogalmuk sincs.

– Akkor a szeparatisták javaslatára álltak be így?

– Csakis tőlük kaphatnak felderítési adatokat – magyarázta A’den. – Nem tudom, kitől tartanak jobban: tőlünk vagy a maritoktól. De tudják, hogy feléjük tartunk, és nem akarok veszélynek kitenni egy osztagot, hogy az előkészítse a csatamezőt, ha egy napon belül itt lesz két teljes zászlóalj, egy Torrent-raj és Pellaeon kapitány csodás hajója, tele hatalmas lövegekkel. Amennyiben az eyatiaknak nincsenek elrejtett csúcsfegyvereik, amelyeket nem vettünk észre, az a város csupán egyetlen hatalmas célpont.

Darman továbbra sem értette, hogy a csapásmérő különítmények miért nem ütköznek meg odafent, az űrben, és miért nem hagyják békén a bolygót. Ám légi támogatás és nehézfegyverek nélkül csak véres harcok árán vehették be Eyatot. Azt viszont nem tudta megítélni, hogy melyik megoldás lenne rosszabb a civileknek...

– Most már nem mi vagyunk a legnagyobb ragadozók a környéken, mi? – vetette fel Niner. – A Harmincötössel nyomulunk be?

A’den minden bizonnyal átkapcsolta a Leveler sávját az általános hullámhosszra, mert Darman sisakját hirtelen a köztársasági hajók közötti rádióforgalom töltötte be. A rövid üzenetváltásokból úgy tűnt, az egységek személyzetét inkább a szeparatista flotta foglalkoztatja, semmint a Gaftikar.

Néhány pillanattal később A’den kikapcsolta a sávot, aztán csendben üldögélt, és látszólag a gondolataiba veszve bámulta a holotérképet. Valószínűleg utasításokra várt.

– Ki a Jedi-parancsnok? – kérdezte Darman.

– Mas Missur tábornok – válaszolta a felderítő, és felemelte a fejét. – Szeretnéd tovább hallgatni az ottani adásokat?

– Nem...

– A barátnődről van szó, ugye?

– Nem mondja meg, hogy hol van – magyarázta Darman –, de néhány hónapig Levet mellett volt, úgyhogy igen, szeretném tudni, hogy ő is ott van-e azokon a hajókon.

A csatákat megelőző órákban és percekben a személyes ügyek nem számítottak, de senki sem szállt vitába vele.

A’den a fejét éppen csak megmozdítva átváltott egy újabb csatornára. Darman halk kattanást hallott, és gyanította, hogy a nullás egy biztonsági sávon beszél valakivel, vagy azért, hogy Etain után érdeklődjön, vagy azért, hogy megkérdezze valakitől: miért küldtek a nyakára egy kommandóst, aki nem képes a szolgálaton kívüli óráiban intézni a magánügyeit?

– Levet azt mondja, a lány nincs a Harmincötösnél, és nincs a harci zónában – közölte végül A’den, szokatlanul szelíden. – Úgyhogy fejezd be az idegeskedést!

Darmannek módjában állt felhívni Etaint. Rendelkezésére állt egy biztonságos sáv, de persze tartott attól, hogy rosszkor jelentkezik, és bajba sodorja a lányt. Tovább tépelődött, azt próbálta eldönteni, hogy besurranjon-e a mosdóba, ahol a társaitól távol beszélhetne Etainnel, csak azért, hogy megtudja, nem került-e egy még rosszabb helyre. Csak meg akarta mondani neki, hogy...

Niner a látszat szerint olvasott a gondolataiban – mint már oly sokszor. Meglökte a vállát, és halkan rászólt:

– Menj már! De igyekezz!

Darman kilépett a folyosóra, néhány gyors pislantással aktiválta az adó-vevőjét, és hangosan kimondta Etain hívókódját. Néhány másodperc múlva a szeme előtt megjelenő felirat tudatta vele azt, amit hallott: nincs kapcsolat. Ezt követően újra és újra próbálkozott, azt mondogatva magának, hogy Etain talán zuhanyozik vagy alszik, végül feladta, és elhatározta, hogy üzenetet hagy. Eredetileg úgy akarta kimondani a szavakat, hogy a lány ott áll előtte, és most nehezére esett a semmihez beszélni.

– Én vagyok, Et’ika – mondta halkan még sosem mondtam meg, de most megteszem: szeretlek.

Amikor megszakította az adást, zavarba jött, de megcsinálta, még ha nem is elegánsan. Ezek után, ha történne vele valami, Etain mindenképpen tudni fogja, hogy mit érzett iránta...

A’den és Niner kiballagott a folyosóra. Meg-megmozdították a fejüket, ami arra utalt, hogy beszélgetnek egymással, de a sisak miatt más nem hallhatta a szavaikat. Pillanatokkal később Fi és Atin is megjelent az ajtóban, aztán Darman ismét meghallotta az aktiválódó adó-vevő halk sercegését.

– Változott a terv, Dar – közölte vele Niner. – A tábornok azt akarja, hogy előretolt légi irányítóként működjünk.

Amint besötétedik, előrenyomulunk a külvárosig, és bemérjük az önjáró légvédelmi egységeik helyzetét. Levet szerint a Leveler pár órával hajnal előtt érkezik.

– Ez igazán jó hír – örvendezett Fi –, reggelire túl leszünk az egészen!

A következő óra folyamán átalakították a bérelt siklót, hogy helyet csináljanak néhány E-Webnek. Atin kiszerelte a jeladót, és különféle szondákkal bökdöste a berendezést, hogy összezagyválja a regisztrációs adatokat.

– Arra az esetre, ha be kell mennünk a városba – magyarázott, és felmutatott egy négyzet alakú, kisméretű plasztikdarabot. – Ha ebben az öltözékben sétálunk be, kemény munka vár ránk.

– Én még most is úgy gondolom, hogy fel kéne robbantanom az erőművet – jelentette ki Darman. – Ha másért nem is, akkor csak azért, hogy teljes sötétségben mozoghassunk.

A’den, aki nyilvánvalóan belehallgatott a beszélgetésükbe, odaballagott hozzájuk, és megszólalt:

– Lerakok néhány em-töltetet a kommunikációs központjuknál, mert nem akarom, hogy csacsogjanak a szeparatistákkal, miután beindult a gépezet. Nektek csak annyi a dolgotok, hogy légi csapásokat kértek. Rendben?

Miután semlegesítettük a főbb célpontokat, mint például a légelhárító lövegeket, a Leveler kicsit megrogyasztja a védőállásokat, aztán a Torrentek légi támogatást nyújtanak a benyomuló maritoknak. Nem akarom, hogy bárki eltérjen ettől a tervtói!

– Minden világos, de hol vannak a gyíkok? – vetette fel Fi, és hirtelen felegyenesedett. – Azt hittem, ez az ő nagy éjszakájuk.

– Ó, mindannyian itt vannak... – dörmögte A’den.

Mostanra majdnem teljesen besötétedett, és amikor Darman elnézett Eyat felé, nem látta a várost. Az előző éjszakákon hozzászokott a közvilágítás távoli derengéséhez, ami eléggé feltűnő volt ebben a természetes környezetben.

De ezen az estén tökéletes feketeség borult a tájra. Aktiválta az éjjellátó rendszerét, ám továbbra sem látta a várost. Még az infravörössel is csupán egy halványzöld, lapos, kupola alakú folt rajzolódott ki a szeme előtt.

– Lekapcsolták a világítást – közölte a társaival. – Légi csapásokra számítanak.

– Kár, hogy meg kell zúznunk azt a várost – sajnálkozott Fi –, egészen szépnek tűnik.

Senki sem mondta ki, de Darman tudta, hogy a társai is arra gondolnak, amire ő: semmi értelme itt harcolni, leszámítva azt a tényt, hogy a Köztársaság támogatást nyújt a maritoknak, és ezért a szeparatisták úgy érezték, nekik is meg kell jelenniük. Aztán már az járt a fejében, hogy minek számít ez a fajta gondolkodásmód: árulásnak, vagy csupán a stratégiáról szóló, a hivatalostól eltérő véleménynek.

– Kíváncsi vagyok, hol jár most Sull – mondta halkan, de senki sem válaszolt neki. A fejét oldalra fordítva elnézett a tábor mellett elterülő bozót felé. Az imént nem kapcsolta ki az éjjellátó-rendszerét, és amikor megpillantotta a mindent betöltő feketeségben villogó, ezer és ezer fénypontot, először azt hitte, meghibásodott a berendezés, vagy erősen interferál valamivel. Aztán rájött, hogy a fénypontok valójában szemek.

A maritok lapultak ott. Egy egész hadsereg rejtőzött a bozótban, csendesen és mozdulatlanul, arra várva, hogy megkapja a támadási parancsot.

A Tropix-szigettől hét kilométerre délre,

478 nappal a geonosisi csata után

A csupán alsónadrágot viselő Mereel kilépett a kiürített zsilipből, és kihúzta a szájából a légzőkészüléket. Megrázta magát, ahogyan Mird szokta, vizet záporoztam szerteszét a raktérben, majd Vau kezébe csapott egy hideg, nedves koponyát.

– Ha le akarja futtatni a DNS-tesztet, ebből kell mintát vennie – mondta, azzal átvette a törülközőt, amit Skirata nyújtott felé, és nekilátott, hogy ledörgölje magát. – Egyetlen hús vagy ruhafoszlány sem maradt rajta. Gyanítom, hogy leszedtek róla mindent, ami alapján azonosítani lehetne, és hozzákötözték a kőhöz, hogy ne lebegjen fel a felszínre. A halak lecsipegették róla a lágy szöveteket, és minden mást, ami a kilétére utalna. Egyébként, a csípő-váll arány alapján férfi volt.

– Előbb megölték, vagy élve lökték a vízbe? – vetette fel Vau, és Mird éber pillantásaitól kísérve meg-megforgatta kezében a koponyát.

– Az biztos, hogy nem végelgyengülésben halt meg – felelte Skirata a vállát vonogatva –, úgyhogy szerintem mindegy.

Mereel egy pillanatra idegesnek tűnt, mintha cserbenhagyta volna Skiratát azzal, hogy nem képes választ adni a kérdésre.

– Nem tudom megmondani, Kal’buir – mondta már-már szégyenkezve. – A csontokon nincsenek törések, sem egyéb sérülések.

– Semmi baj, fiam – jelentette ki Skirata. – Öltözz fel, mert azonnal folytatjuk a keresgélést!

Mereel elcsattogott, menet közben a tenyere élével ütögette a feje oldalát, hogy kirázza a vizet a füléből. Vau megjegyezte magának, hogy amint visszatérnek a partra, be kell szerezniük néhány komoly búvárfelszerelést, mert lehetséges, hogy később is kénytelenek lesznek elhagyni a hajót a víz alatt.

– Most találgatni fogok – mondta megfontoltan –, és tudjátok, hogy nem gyakran csinálok ilyesmit. Fogadni merek, azt az illetőt találtuk meg, aki utoljára látta Ko Sai-t.

– Miből gondolod? – kérdezte Skirata.

– A twi’lek – válaszolta Vau. – Leszállította a felszerelést annak az illetőnek, aki a bárkát vezette, és ha az egy kaminói lett volna, a barátunk észrevette volna. Valaki átvette a cuccot, és ez a valaki látta Sai-t vagy a rejtekhelyét. Márpedig Ko Sai nem engedheti meg magának, hogy lelepleződjön.

Skirata a padlóra fröccsent vizet törölgetve megjegyezte:

– Amint kiérünk a partra, utánanézek, hogy eltűnt-e valaki az üdülősziget dolgozói közül. Ko Sai aligha vett maga mellé egy emberi lényt.

– Hát, valószínűleg nem... legalábbis, nem sok időre – értett egyet Vau, azzal felkapta a fejét, mert szaggatott sípolást hallott.

– Ez nem a pilótafülke riasztója?

Skirata megdermedt, és a homlokát ráncolva felegyenesedett. A hallása jócskán eltompult már attól, hogy sok robbanás következett be a közelében, és sokszor állt már tüzelő nehézfegyverek mellett, de mindeddig sikerült palástolnia ezt a tényt.

– Hacsak nem tudod biztosan, hogy nem az – fakadt ki indulatosan miért ácsorogsz még itt?

Elrohantak a fülke felé, de mire odaértek, Mereel már a pilóta ülése mellett állt, és figyelmesen hallgatta a rejtett hangszórókból áradó, ismerős hangot. Vau elcsípte a Delta nevet, pontosan akkor, amikor átnyomakodott a bejáraton.

– Jusik tábornok van adásban – jelentette Mereel. – A Delta errefelé tart. Akar beszélni vele, Kal’buir?

– Osik! – morogta Skirata. Idegesen beletúrt a hajába, és hangosan megkérdezte: – Mi történt, Bard’ika?

– Elkapták a twi’lek pilótát – közölte Jusik. – Nem sokat tehettem, de legalább megakadályoztam, hogy a fickó túl sok részletet kotyogjon ki.

– Mit csinált vele? Lelőtte, mielőtt beszélhetett volna?

– Bedobtam egy régi varázslatot – magyarázta Jusik. – Addig jutott, hogy beszélt holmi mandaloriaknak a Dorumaáról, én pedig azt sugalltam neki, hogy a fickók zöld páncélt viseltek. Ha kimondta volna, hogy aranyszínűt, feketét és... nos, a deltások jól ismerik a maguk szerelését.

– Köszönöm – mondta halkan Skirata, és lehunyta a szemét.

– És arról is gondoskodtam – folytatta a Jedi –, hogy ne tudja megadni a célállomás koordinátáit. De azt tudják, hogy a Dorumaán van, és tettek egy kitérőt, hogy búvárszerelést szerezzenek. Becslésem szerint tíz-tizenkét óra múlva érkeznek, de én hat óra múlva ott leszek.

– Egészen pontosan minek? – szólt közbe Vau. – Nem mintha nem lennénk hálásak a segítségéért, de...

– Még nem találták meg Ko Sai-t, nem igaz?

– Nem, de már közel járunk hozzá – felelte Skirata.

– Hát, ha hat órán belül nem találják meg, segítek maguknak.

Vau oldalba bökte Skiratát, és ismét megszólalt:

– Ha pedig nem találjuk meg, mielőtt a deltások ideérnek, maga, Bard’ika, leköti őket. Egyébként, hogyan tervezik a leszállást?

– Éjszaka érkeznek, aztán, ha kell, sportbúvároknak adják ki magukat.

– Köszönjük, Bard’ika – mondta búcsúzás gyanánt Vau.

Nem is számíthattak arra, hogy a deltások messze leszakadnak.

Az efféle hajtóvadászatokkal az volt a gond, hogy maga a vadászat gyakran a felszínre vetette a hulladékot, amit aztán valaki nyomon követhetett, és még ha a deltások nem is rendelkeztek olyan elsőrangú hírforrásokkal, mint a nullások, kiképezték őket ugyanazon módszerekre. Vau még némi büszkeséget is érzett, amiért az osztaga nem sokkal maradt le Skirata csodagyerekeitől, de úgy döntött, hogy ezt nem dörgöli a társa orra alá.

– Menjünk tovább – javasolta fáradtan Skirata, és letelepedett a másodpilóta ülésébe –, még sok barlangot kell megvizsgálnunk.

Vau akárhányszor különbözött már össze Skiratával, azt el kellett ismernie, hogy a fickó szélsőségesen szívós. Olyan óriási feladatot vállalt, olyan csekély esélyei voltak a győzelemre, hogy egy józan gondolkodású teremtmény bele sem kezdett volna. A történet nem csupán arról szólt, hogy elő kellett keríteniük egy kaminóit, aki nem akarta, hogy megtalálják. Vau többször is elgondolkodott már azon, hogy Sai egyáltalán képes-e megtenni azt, amit Skirata vár tőle.

Ha kiderül, hogy csak az időnket és az energiánkat vesztegettük... azzal hogyan fog megbirkózni a kis chakaar?

Skiratában a küldetés – ó, igen, ő immár szent küldetésnek tekintette a vállalkozást – tartotta a lelket. Akkora erővel hatott rá, mint valami vallás. Annyira a fiai boldogulásának megszállottja lett, hogy saját magával nem törődött. És már annyi klónt tartott a fiának, hogy fennállt a veszély, hogy a feladat minden életerőt kiszív belőle. Már nem csak a nullásokért küzdött, akiket a fiainak tekintett attól a naptól kezdve, amikor először találkozott velük. Hanem a kommandósokért is, sőt ma már bármelyik elkóborolt gyalogosért, aki a közelébe került, mint például Corr. Ezen felül úgy cselekedett, mintha szándékosan nem gondolt volna saját magára, mintha a saját jövője teljesen hidegen hagyta volna.

Vau úgy vélte, a társa talán a szörnyű emlékei miatt viselkedik így. Úgy tűnt, napról napra újra felépíti önmagát, és manapság ritkán beszélt a múltjáról, még az apját is keveset emlegette. Az anyjáról sosem beszélt. Egyáltalán: a háromélű tőrt leszámítva emlékszik még valamire a biológiai szüleivel kapcsolatban?

Vau ugyan mérgező, undok valaminek tekintette a családot, de érdekesnek is. Élete legjobb húzásának tartotta, hogy elhagyta a sajátját. Mintha csak erre a végszóra történt volna, Mird megjelent mellette, és felmászott az ölébe – az ő egyetlen családtagja, és talán a legjobb fajta.

– Gondoltál már rá, hogy megkéred az Arkaniai Micro kutatóit, hogy vessenek egy pillantást egy-két klón szövetre? – kérdezte a másik őrmester felé fordulva. – Csak a biztonság kedvéért.

– Igen – felelte kurtán Skirata, mialatt egyenesen előre nézett, a felderítőrendszer folyton változó képére, amelynek fényábrái sejtelmesen villózva tükröződtek vissza az elülső ablakokról. – De azt végső tartaléknak akarom hagyni. Ha egyszer a kezükbe kapnak egy genomot, amivel eljátszadozhatnak... nem akarok azzal szembesülni, hogy még több klónt gyártanak, akiket aztán elküldenek meghalni.

– Mi lenne, ha nem Jango klónjai lennének? – vetette fel váratlanul Vau.

– Mi van? – kérdezte meghökkenve Skirata.

– A mando’ade nem törődnek a vérvonalakkal – folytatta Vau.

– De mit szólnál, ha a fiúk egy koréliai vagy egy kuati donortól származnának?

Mereel gondosan és feltűnően ügyelt, hogy kimaradjon a beszélgetésből. Skirata egy darabig a fogát szívogatva töprengett, majd válaszolt:

– Ha úgy találkoztam volna velük, mint a kivégzésükre váró kiskölykökkel, azt hiszem, mindent ugyanígy csináltam volna, és most is ugyanígy cselekednék. – Elhallgatott néhány pillanatra. A gondolat szemmel láthatóan lekötötte, mintha még sosem merült volna fel benne. Végül biccentett egyet, és tovább beszélt:

– De attól, hogy Jango vérei, csak még fontosabbak a számomra. De akár Jango leszármazottai, akár nem, segítségre szorulnak. Érezniük kell, hogy tartoznak valahová, nem igaz? És nekem mindenképpen kötelességem, hogy ezt megadjam nekik. És ettől válnak a Mandalore fiaivá.

– Érdekes alakzat előttünk – jelentette ebben a pillanatban Mereel. – Vessünk rá egy közelebbi pillantást!

Vau először arra gondolt, hogy a fiú talán csak szeretne témát váltani, de aztán rájött, hogy nem erről van szó. Oldalról látta Mereelt, és megpróbálta meglátni benne Jangót, de ez meglepően nehéznek bizonyult. Akármilyen különösnek tűnhetett is a kívülállók számára, attól még igaz volt: a klónok általában csekély mértékben emlékeztették őt Jango Fettre. Részben azért, mert évekig élt közöttük, és nem törődött a megjelenésükkel, de jószerével nem is úgy néztek ki, mint az ősük. Jango szegény családba született, gyerekkorában nem jutott megfelelő mennyiségű táplálékhoz, és nem sokkal nőtt nagyobbra, mint Skirata. Ám a kaminóiak gondosan ügyeltek a klónok táplálkozására, így valamennyien magas, izmos fickókká fejlődtek. Száz és száz szempontból nem voltak Fett pontos másolatai.

És Fett fia, Boba sem. A szerencsétlen kölyök elvesztette az apját, és nem maradt senkije. Ugyanolyan nyomorult körülmények közé került, mint a klón gyalogosok. Vau gyanította, hogy ha Bobának sikerül életben maradnia, felnőtt korára a Galaxis egyik legkegyetlenebb, legádázabb, legőrültebb shabuirja lesz belőle.

Még ha valaki örökbe fogadná... talán máris késő, de jobb későn, mint soha...

– Mi az ott? – kérdezte hirtelen Skirata, és kimutatott az elülső ablakon. – Rengeteg törmelék.

A sziget talapzatának északnyugati kvadránsában jártak, és a tőlük jobbra lévő lejtőn számtalan üreg sötétlett. A sima tengerfenék egy jól elkülöníthető területén többtonnányi, kisebb-nagyobb kődarab hevert. Még a fentről leszűrődő, gyenge napfényben is jól látszottak, de amikor Mereel rájuk irányította a külső reflektort, a szétterülő halom úgy emelkedett ki az aljzatból, akár egy éles körvonalú dombormű.

– Ez nem lehet természetes eredetű – vélekedett Skirata. – Ha omlásból származna, ha úgy csúszott volna le ide, betakarná a lejtő lábát is. De van ott egy tiszta sáv, legalább tíz méter széles. A sziklák nem nagyon ugrálnak, nem igaz?

Mereel húsz méterrel feljebb vitte az Aay’hant, és a halom felett megállította. Fentről nézve a látvány egy sima padlón szét-ömlött lisztfoltra emlékeztette Vaut.

– Nem túl régi – állapította meg Skirata –, máskülönben az iszap már betakarta volna.

– Úgy néz ki, mintha egy hajóból ömlött volna ki, jóval a sziget kialakítása után – tette hozzá Vau.

Amint befejezte a mondatot, ébredezni kezdett benne az izgalom. Igaz, furcsa vadászat volt ez, de szinte minden mozzanatában ugyanolyan mámorító, mint egy vad hajsza.

Az izgatottsága Mirdre is átragadt; a strill lecsúszott az öléből, és várakozva morgott.

– Csábít a gondolat – folytatta Vau –, hogy a kőrakás formájából kiszámíthatjuk a származási hely irányát.

A három harcos összenézett, aztán Mereel szélesen vigyorogva megszólalt:

– Menjünk, nézzük meg!

Pillanatnyilag az ötvenméteres határ felett jártak, és mialatt lassan köröztek a sziget talapzata felett, a szenzorok hajócsavarok és propulziós hajtóművek távoli zaját észlelték. Különféle típusú tengeralattjárók és felszíni hajók jöttek-mentek körülöttük. A felderítőrendszer apró fénypontok formájában ábrázolta őket a képernyőkön, a legtöbb jóval a tíz kilométeres biztonsági zónában mozgott. Vau és a társai biztosra vehették, hogy senki sem fogja zavarni őket idelent.

– Sosem fejeztem be a búvár tanfolyamot – vallotta be váratlanul Skirata. – Csak gondoltam, ezt talán tudnotok kell.

– Talán még a lába sem lesz vizes, Kal’buir – jegyezte meg Mereel, azzal mélyebbre vitte az Aay’hant, és szembefordította a víz alatti hegy oldalával. – Nézze a háromdimenziós képet!

Pontosan a hajóval szemben a szonár vagy tucatnyi nyílást talált, de egyik sem nyúlt mélyen bele a sziklába. Ugyanakkor volt ott egy jókora, kiugró kőtömb, amely többé-kevésbé egy vonalba esett a törmelékhalom hossztengelyével. Mereel közvetlenül a fenék felett, lassan siklatta előre a hajót, tekintélyes mennyiségű iszapot kavarva fel, mígnem a tengeri növényekkel borított kiszögellés közelébe értek.

És ekkor megpillantották. A szonár mély alagutat talált, amelyet a fölébe nyúló tömb eltakart a felületes szemlélődő elől, de most már szabad szemmel is jól látták a mintegy nyolc méter széles, öt méter magas, lekerekített sarkú bejáratot.

– Hát, az Aay’han vagy húsz méter széles – dörmögte Skirata.

– Nem hajózhatunk be oda, nem igaz?

– Van rá esély, hogy ez csupán egy szennyvízcsatorna – válaszolta Mereel továbbra is szélesen vigyorogva –, és arra is, hogy egy dianoga, vagy egy annál is nagyobb ragadozó lakik odabent.

– Akkor derítsük ki, hányadán állunk! – javasolta Vau.

– Ha Ko Sai odabent él, akkor valamilyen járművel közlekedik ki és be – folytatta Mereel. – Menjünk vissza a szigetre, és nézzük meg, mit bérelhetünk!

– Ez azt jelenti, hogy búvárkodni fogunk, ugye? – szólt közbe rosszkedvűen Skirata.

– Nem feltétlenül, Kal’buir.

Mereel akármit forgatott a fejében, jól láthatóan szórakoztatónak találta, mint általában a veszedelmes dolgokat. Vau felhúzta a jobb szemöldökét, és kijelentette:

– A parton hagyom Mirdet, ha ez megfelel neked.

– Bízzanak bennem! – kérte mosolyogva Mereel.

Jóval a kikötő bejárata előtt értek fel a felszínre, és hamarosan átsiklottak a hullámtörő gátak közötti, tágas nyíláson. Amikor már a pontonok közelében hajóztak, Mereel balra mutatott, és megszólalt:

– Az kell nekünk! Tudtam, hogy' vannak itt ilyenek! Tökéletes!

Vau és Skirata elnézett a jelzett irányba, de Vau nem látott semmit, csak tarajos hullámokat. Aztán valami feltört a felszínre, akár egy whaladon, és legalább három méter magasra felívelt a levegőbe, mielőtt visszazuhant a tengerbe.

Vau elsőre azt hitte, hogy egy hatalmas, ezüstszínű halat lát, de mialatt a furcsa valami bukdácsoló ugrásokkal átvágott a kikötőn, hamarosan rádöbbent, hogy egy különleges hajó halad ott, amelynek a formája nagyjából olyan, mint egy firaxacápáé. Az öt méter hosszú, karcsú test ragyogó vörös színben pompázott, és az oldalán a Wavechaser felirat szerepelt aranyszín betűkkel.

Fierfek, ezt tényleg jó mókának tűnik! – állapította meg magában Vau. Már nem is emlékezett rá, mikor szórakozott utoljára. A jármű bőven belefért a járatba, amely reményeik szerint Ko Sai laboratóriumához vezetett, és belefért az Aay’han rakterébe is.

– Béreljünk ki egyet! – javasolta Mereel. – Kétszemélyesek, és a legnagyobb sebességük huszonöt kilométer óránként.

Persze, még sosem vezettem ilyen gépet, de nyilván elbírok vele.

Skirata szenvtelen, fura képet vágott. Ez a kifejezés szokott megjelenni az ábrázatán, amikor arra készült, hogy kimondja: nu draar, ami mando nyelven a legnyomatékosabb elutasításnak számított, de nem nagyon válogathatott.

– Rendben, csináljuk – morogta aztán.

– Valakinek vezetnie kell az Aay’hant, mert azoknak a gépeknek elég kicsi a hatótávolságuk – mondta Vau –, és ezt vállalom. Tíz évvel ezelőtt átestem a második gyerekkoromon, úgyhogy ezúttal te fogsz játszani, Kal...

– Shabuir – dünnyögte Skirata, és továbbra is idegesnek tűnt.

Hamarosan megtudták, hogy a Wavechaserek bérelhetők és megvásárolhatók is egyben. A pénz régóta nem számított, így aztán Skirata megvette az egyik hajót.

– Jó lesz mentőcsónaknak az Aay’hanra – mondta aztán a csizmáját bámulva. – És ha behorpasztjuk az oldalát, nem kell magyarázkodnunk a kölcsönző tulajdonosának. – Hirtelen felnézett a nála egy fejjel magasabb Mereelre, a tenyerébe csapta az indítókártyát, és hozzátette: – A tiéd, fiam. Épp ideje volt már, hogy kapj valami szépet, ami csak a tiéd.

Vaut általában hidegen hagyták Skirata szélsőséges érzelmi megnyilvánulásai, de a vén chakaar és a fogadott fia úgy nézett egymásra, hogy elfogta az irigység.

Különös módon nem Skiratát irigyelte, hanem Mereelt, amiért van egy apja, aki annyi önbizalmat nevelt bele, hogy sosem ingott meg, és gyakorlatilag sosem hibázott.

Akárcsak az idő, ez is valami olyan volt, amit nem lehetett megvásárolni...

Tizenegyedik fejezet

„ Van valami, ami nagyon zavar, uram. Azt beszélik, Yoda mester Klón háborúnak nevezte a háborút, rögtön a geonosisi csata után. Az volt a legeslegelső ütközet. Miért így nevezte el a háborút, miért a klónokról, akik megvívják? Mondott már valaki olyant, hogy az Ötödik Flotta Háborúja, vagy pedig, hogy a Koréliai Baji Brigád Háborúja? Mit tud Yoda mester, amit mi nem tudunk?”

Bardan Jusik tábornok, egy Arligan Zey tábornokkal folytatott, bizalmas beszélgetés során

Köztársasági komp, úton a Dorumaa felé,

478 nappal a geonosisi csata után

– Mit jelent az, hogy cyar’ika? – kérdezte Etain a tenyerén tartott kézi számítógépet bámulva.

Ordo sejtette, hogy merrefelé tartanak, és mert egy kisméretű csillaghajó szűkös pilótafülkéjében ültek, nem térhetett ki a beszélgetés elől. Tartott attól, hogy olyan területekre fognak tévedni, amelyekről ő szánalmasan keveset tud, és mindig is utálta, ha nem tudott választ adni egy kérdésre. Elvárta magától, hogy mindig, mindenütt tökéletesen teljesítsen.

– Az jelenti: kedvesem – felelte. – Édesem. Szerelmem. Drágám.

Etain hallhatóan nyelt egyet, és a tekintetét továbbra is a készülékre szegezve tovább kérdezett:

– És egy nő mondhatja ezt a szót egy férfinak?

– Annak mondja, akinek akarja – válaszolta Ordo. Aha... a lány a szerelmi viszonyok aknamezőjén tapogatózik, ráadásul egy számára idegen nyelven. – Bárkire és bármire használható, akit és amit szeret. Mondhatja gyermeknek, férjnek, háziállatnak, szülőnek.

– Ó... – Etain kissé letörten sóhajtott, mintha nem erre számított volna. – Értem. Na, mindegy...

– Ha Darman ezt a szót használta, nem azért tette, mert a strilljének tekinti magát – magyarázta sietve Ordo.

A lány furcsa, csikorgó hangot hallatott, mintha nevetni próbált volna, de már elfelejtette, hogyan kell, aztán megkérdezte:

– Szóval, most már mindenki tud a babáról, csak Darman nem?

– Csak Kal’buir, Vau őrmester és a testvéreim. És persze, Bard’ika – sorolta Ordo. Mindig is csodálta Jusikot, amiért képes olyan sokáig elhallgatni a híreket, de éppen ezért sokszor elgondolkodott azon, hogy az ifjú Jedi vajon mennyi mindent nem mond el neki és a társainak. Nagyon vágyott már arra a napra, amikor többé nem lesz szükség erre az átkozott titkolózásra. A fejét nem, csak a szemét mozdítva a lányra pillantott, és hozzátette: – Nekünk kötelességünk vigyázni önre, tábornok.

– Méltányolom, hogy aggódnak értem.

– Vannak fájdalmai?

– Nincsenek.

– Vérzés?

– Semmi... Bardan már azelőtt tudta, hogy elmondtam Kalnek. Megérezte – mondta Etain, azzal ismét sóhajtott egyet, és a hasára tapasztotta mindkét tenyerét. – Haragszik még rám?

– Ha haragudna, azt maga is észrevenné – válaszolta a fejét csóválva Ordo. – Kal’buir azon fáradozik, hogy jobb hellyé tegye számunkra a Galaxist, de ez aligha sikerülhet, és nem is az ő feladata, miután felnőtt férfiak lettünk.

– Megmondta ezt valaha neki? – érdeklődött Etain.

– Meg, ha nem is ezekkel a szavakkal – közölte bólogatva Ordo.

– Aha... tehát maga is tart tőle.

– Nem. Én attól félek, hogy nem vagyok méltó őhozzá.

– Értem, akkor ezt ne erőltessük...

Ordónak nehezére esett együtt élni a tudattal, hogy valakik annak szentelték az egész életüket, hogy jobb helyzetet teremtsenek neki és a testvéreinek. Ezt egy örökösen gyarapodó adósságnak érezte, amit sosem fizethet vissza.

Szerette volna azt látni, hogy Kal’buir végre rendes ágyban, pihenéssel tölt egy egész éjszakát, és rendbe hozatja a bokáját. Szerette volna, ha Kal’buir talál magának egy kedves asszonyt, aki gondját viseli. Sőt szeretett volna mindent megadni a buirjának, amit ő akart adni a fiainak...

– Jobb lesz, ha szólok neki, hogy úton vagyunk felé, amint kitörtünk a hipertérből – jegyezte meg halkan.

– Korábban miért nem értesítette? – kérdezte Etain.

– Mert azt felelte volna, hogy vigyem magát a Coruscantra, és én mindig engedelmeskedem neki – felelte Ordo.

– Még akkor is, ha tévesnek érzi az utasítást?

Ordo nem mindig értett egyet Skiratával, de ez messze esett attól, hogy ne hajtsa végre a parancsait.

– Ott van szüksége rám – felelte, nem törődve a lány kérdésével.

– És én hogyan lehetek hasznos? – vetette fel Etain.

– Nem kell hasznosnak lennie.

– Egyébként, mi az a nagy dolog a Dorumaán? A nyakamat rá, hogy Kal sosem lépne le csak úgy, főleg nem egy háború kellős közepén.

Ordo nem látta értelmét, hogy elhallgassa a lány elől a tényeket – röviddel a leszállás után úgyis rájött volna mindenre.

– Ko Sai – felelte röviden.

– Mi van vele?

– Alighanem megtalálták, és ez azt jelenti, hogy a kutatási anyagait is.

Etain hirtelen mély hallgatásba burkolózott. Ordo hallotta ugyan a szuszogását, de a tekintetét a hajó előtt örvénylő fénysávokon tartotta.

– Ezek szerint Kal nem csak összevissza beszélt – állapította meg végül Etain.

– Ne, várjon! – tiltakozott a fejét felkapva Ordo, mert felismerte, hogy a lány egyáltalán nem érti a helyzetet. – Mereel hónapok óta követi Sai nyomait. Sajnálatos módon...

– Néhány pillanatra elhallgatott, és fontolóra vette, bölcs ötlet volna-e elmondani, hogy Jusik adta a tippet Skiratának.

Rövid töprengés után úgy döntött, hogy jobb lesz, ha ezt Bard’ika meséli el a lánynak. Vett egy mély lélegzetet, és tovább magyarázott: – Sajnálatos módon, a deltások elkapták az egyik informátorunkat, és most ők is a Dorumaa felé tartanak. Maga a főkancellár adta ki a parancsot, hogy fogják el Sai-t.

Ismét Etainre pillantott, aki úgy nézett ki, mint egy rémült kislány. A száját résnyire nyitva hagyta, nagyokat pislogott, míg az arca beteges színben, szinte szürkében játszott. Ordo most már tudta, hogy nem lett volna szabad elmondania neki. Etainnek ebben az állapotában más már nem is hiányzott, mint egy újabb dolog, ami miatt idegeskedhet.

Viszont a leszállás után úgyis mindenről értesült volna. És nem maradhatott a Qiilurán, hogy betegre aggódja magát úgy, hogy csupán az alakváltók vannak mellette.

– Maguk teljesen megőrültek? – suttogta rekedtes hangon Etain.

– Személy szerint én?

– Kal és a nullások a Delta ellen... És szembeszállnak Palpatine-nal?

– Eszünkben sincs harcolni a deltásokkal – hadarta Ordo, hogy amennyire lehet, megnyugtassa a lányt. – Csak mi érünk oda előbb. Senkinek nem esik bántódása.

– Ordo, ezt a magánhadsereg-dolgot be kell fejezni! – jelentette ki Etain meglepően határozottan. – Ezt nem csinálhatják tovább. Az lesz a vége, hogy árulásért elítélik és kivégzik magukat!

Ordo azonnal felfigyelt. Etain talán csak általános figyelmeztetésnek szánta a kijelentést, de kínosan közel kerültek a Sullhoz és más, szökevény felderítőkhöz kötődő, szörnyű titokhoz.

– Tud arról, hogy lemészárolnak minket, mint az állatokat? – kérdezte halkan.

– Én csak... – motyogta elképedten a lány.

Ordo szeretett volna nyíltan rákérdezni: a Jedik tudnak a kivégzésekről? Beszéltek valaha egymás között arról, hogy mi lesz, miután véget ér a háború? Ám tudta, hogy Kal’buir dühös lenne, ha most miatta felszökne a lány vérnyomása, és baja esne a gyermeknek, így aztán keményen beleharapott az alsó ajkába, és igyekezett elfojtani a haragját. Emlékeztette magát, hogy Etain jószerével gyerek még – pont olyan, mint Bard’ika, csak nem olyan magabiztos, és nem ért annyira a dolgához.

Minden akaratát össze kellett kaparnia ahhoz, hogy hallgasson. Fémes, sós ízt érzett a nyelvén. Gyorsan lenyalta a szájáról a kiserkent vért, és kibökte:

– Sajnálom...

Arra összpontosított, amit Skirata várt tőle, és kemény harcot vívott az indulataival, nehogy Etainre zúdítsa minden haragját és csalódottságát. Nem csak azért, mert ez nem lett volna tisztességes vele szemben, hanem azért is, mert olyan következményekkel járhatott, amelyek kiborították volna Kal’buirt és Darmant. Meg akarta kérdezni a lánytól, hogy miért csak egy maroknyi Jedi tiltakozott a rabszolgahadsereg alkalmazása ellen, és hogy a Jedik miért állítják, hogy szentnek tartanak minden életet, miközben úgy bánnak a klónokkal, mintha az ő életük nem számítana semmit. Ezt a kérdést Zeynek is szívesen nekiszegezte volna. Végül azonban csak vett egy mély lélegzetet, és halkan folytatta:

– Beszéljünk másról, rendben? Szóval, ha Besany meghívott vacsorára, akkor csak vacsorára gondol-e, vagy...

Elakadt a hangja. Etain úgy meredt rá, mintha egy szörnyű, véres balesetet látott volna, és ő különben sem tudta, hogyan fogalmazza meg a kérdést, bár a választ feltétlenül tudni akarta. Etain hirtelen elkapta a férfi karját, és akkora erővel vájta bele a körmeit a bőrébe, hogy kis híján felszisszent.

– Visszatérhetnénk az előző témára? – kérte a lány fojtott hangon. – Ki mészárolja le a klónokat? Zey tud erről?

Ordónak nem kellett Erő-érzékenynek lennie, anélkül is érezte, hogy a Jedi teljesen összezavarodott attól, amit az imént hallott.

– Tekintve, hogy a klón titkos ügynökök mélységi felderítőket vadásznak le, talán Zey engedélye is kell hozzá – válaszolta a lány szemébe nézve még akkor is, ha közvetlenül nem tartoznak a parancsnoksága alá. Képtelenségnek tűnik? Annak... De ne feledjük, Zey tétovázás nélkül engedélyezte Kal’buirnak, hogy orgyilkosságokat hajtson végre, nem igaz?

– A kézfejével megtörölte a száját, és hozzátette: – Egyszerűen nem tudom. És nem lett volna szabad elmondanom önnek.

– De megtette, és most nagyon dühös vagyok – felelte Etain.

– A klónok csakis hullazsákban hagyhatják el a Nagy Hadsereget – folytatta Ordo, és hogy tompítsa a csapást, nem a rangján, hanem a nevén szólította a lányt: – Nézze, Etain, ha ennek egyszer híre megy, maga szerint milyen hatással lesz a lojalitásra, hát még a hangulatra?

Etain sokáig hallgatott, mintha alaposan megfontolta volna, milyen szavakat használjon, majd megszólalt:

– Nem tehetek arról, hogy Jedi vagyok. Sosem volt több választási lehetőségem, mint maguknak, és ugyanúgy nem kapcsolhatom ki a különleges képességeimet, ahogyan maga nem kapcsolhatja ki az agyát. Tudnia kell, hogy maga eléggé megrémít, mert érzékelem a bensőjében a sötét oldalt. Tele van haraggal és erőszakos érzéssel, és bár egyelőre elfojtja ezeket, fogalmam sincs, mikor fogja elveszíteni az önuralmát, és szabadjára engedni az egészet.

A lány nem mondott semmi olyat, amit Ordo már ne tudott volna. Kal’buir sokszor kijelentette, hogy ha valaki úgy tenyészt embereket, ahogyan a kaminóiak tették, ne számítson semmi másra. És az aiwha-csaliknak nem állt érdekükben, hogy boldog, elégedett klónokat gyártsanak.

Többé-kevésbé fegyelmezett, veszedelmes gyilkológépeket állítottak elő. Talán meg sem fordult a fejükben, hogy a termékeik eltűnődnek majd a létezésük értelmén, és felismerik, hogy milyen szörnyű sorsot szántak nekik.

Besany ilyennek lát? – tépelődött magában Ordo. – Pszichopatának? Sosem látszott rajta, hogy fél tőlem. Vajon megmondaná, ha félne?

– Etain, maga nem felelős az egész Jedi-rendért – válaszolta megfontoltan. – Én szinte semmit sem érzek, amikor gyilkolok. Nem szórakozásból ölök, hanem azért, mert a munkám része. És nem is tartok tiszteletre méltónak minden életet. Engem nem érdekel más, csak én magam és a testvéreim. Ha ez azzal jár, hogy még többet kell gyilkolnom, ez a tudat egyetlen álmatlan éjszakát sem fog okozni nekem.

– Ha ez segít valamit... – felelte Etain – nemrégiben eljutottam arra a pontra, ahol már nem érdekelt, hány telepest ölnek meg a Qiilurán, ha cserébe a katonáim életben maradnak. Nem hiszem, hogy a Jedi Tanács nagymesterei tapsolnának ennek, de majd megtanulok együtt élni vele. Nyilván meg tudják indokolni, hogy miért hunynak szemet a hadsereg bevetésével járó szörnyűségek felett.

Ordo nem egészen ilyennek képzelt egy kellemes csevegést, és ez lett életének egyik legkínosabb élménye. Nem maradt mondanivalója, ezért a műszerfal felé fordult, hogy ellenőrizze az irányt és a kitörési pont koordinátáit. Már nem csodálkozott azon, hogy a mandaloriak zöme a szeparatisták mellé állt ebben a háborúban. A Köztársaság belülről rohadt szét, gyenge és korrupt lett, elszakadt mindentől, ami kívül esett a Coruscant keringési pályáján, hacsak nem állt módjában üresre szívni. De hogy rázúdítsa a gyűlöletét egy rémült, terhes lányra, aki ugyanolyan kitaszított, mint ő maga – az nem lett volna méltó egy mando harcoshoz. Ordót hirtelen mélységes szégyen szállta meg, és az a furcsa érzése támadt, hogy az iménti haragja egy másik emberben tombolt, nem őbenne. Valamiért mindig így érzett, ha úrrá lett rajta a düh. Etain az előbb jó irányba tapogatózott...

– Mit fog csinálni, ha kiderül Venkuról, hogy fogékony az Erőre? – kérdezte, hogy ezzel az újabb váltással végképp eltérjen a kellemetlen témáktól.

– Fogékony lesz rá – felelte Etain, és megsimogatta a hasát.

– Ezt már most is tudom róla. És nem hagyom, hogy elvegyék tőlem, ahogyan annak idején engem elvettek a szüleimtől. Ha Kal megengedi, megtanítom majd neki, hogyan bánjon a különleges képességeivel, de nem lesz belőle Jedi. Ezt Kalnek nem kell megtiltania.

– És azt is tudja már, hogy normális élettartama lesz? – érdeklődött Ordo.

– Tessék?

– Mereel megcsapolta a tipocai adatbázist – magyarázta Ordo.

– Megpróbálja kideríteni, hogy melyik gének felelősek a gyorsított öregedési folyamatokért.

– Fogalmam sem volt, hogy maguk ilyesmivel foglalkoznak – vallotta be a lány.

– Hát, ezeket a dolgokat nem szokás reklámozni, nem igaz? – felelte a vállát vonogatva Ordo.

– Mondja el, kérem! Tudnom kell!

– Szóval, egyelőre annyit tudunk, hogy az öregedés felgyorsításához használt gének egy része recesszív – kezdett bele az újabb magyarázatba Ordo a többi kémiai úton ki-be kapcsolható. Tudja, a kaminiise gondosan megtervezte valamennyi életszakaszunkat...

Hirtelen elhallgatott, mert a szeme sarkából látta, hogy Etain a szájára tapasztja a tenyerét, és szorosan lehunyja a szemét. Először azt hitte, hogy a lánynak ismét görcsei vannak, és a torka úgy összeszorult, hogy alig kapott levegőt.

Egy apró kompban utaztak a hipertérben, és neki vészhelyzet esetén nem állt volna a rendelkezésére más, csupán a fedélzeti elsősegélykészlet, valamint azok a korlátozott egészségügyi ismeretei, amelyek semmi esetre sem terjedtek ki a szülészeti problémákra. Aztán ráeszmélt, hogy a lány sír, és próbál nem hangosan zokogni – amúgy sem tűnt sírós típusnak. Kal’buir rohant volna, hogy megvigasztalja, de Ordótól távol állt az ilyesmi.

Etain végül kinyitotta a szemét, barna köpenye kirojtosodott ujjával megtörölte az arcát, és halk, reszketeg hangon megszólalt:

– Sajnálom... de annyira félek ettől a dologtól. Kalnek igaza van. Nincs rosszabb annál, mint ha valaki túléli a saját gyermekét. Bármivel képes vagyok megbirkózni, ami rám zuhan mindaddig, amíg Venkunak normális élettartama lesz.

– Higgye el, az aiwha-csali totális ellenőrzést akart a klónok felett – válaszolta Ordo. – És Mereel nagyon ügyes, úgyhogy tudja, mit kell keresnie.

A megkönnyebbülés valósággal átformálta Etaint. Mélyet sóhajtva hátradőlt az ülésen, és derűsen elmosolyodott, amitől már-már szépnek hatott. Kal’buir sokszor elmondta már, hogy a nullások megmentették őt. Ordo úgy vélte, hogy talán vele is ez fog történni, noha egyelőre messze járt attól, hogy a gyermekvállalásról beszéljen Besanyval, akivel még csak nem is csókolózott, noha kettejüket erős szálak fűzték egymáshoz.

– Maga szerint Kal elgondolkodik néha azon, hogy hol van az első családja? – vetette fel Etain. – Ez olyan tisztességtelen vele szemben! Évekkel ezelőtt elvált.

Erről a kényes dologról Kal sosem beszélt a nullásoknak: hogy a biológiai gyermekei dar’buirnak nyilvánították őt, amikor eltűnt a Galaxisból a többi mandalori kiképző őrmesterrel együtt. A Kaminón készülő hadsereg akkora titok volt, hogy senkinek sem mondhatták el, hová mennek.

Igen, a gyermekei megtagadták Skiratát, amiért eltűnt, bár addigra már maguk is felnőtt emberek lettek. Két fiú és egy lány: Tor, Ijaat és Ruusaan.

– A válást követően nekik adta minden megtakarított kreditjét – mondta Ordo. – Éveken át. Ezért fogadta el a kaminói ajánlatot is.

– A mandaloriak szélsőségesen komolyan veszik a család iránti kötelességet, nem igaz? – mormolta Etain.

– Jobb, mintha fordítva lenne – válaszolta Ordo.

– Nézze, akármilyen vitáim voltak is Kallel, mérhetetlenül tisztelem az önök iránti elkötelezettségét – jelentette ki Etain. – Nem tudom, volna-e bátorságom hagyni, hogy a gyermekeim megtagadjanak, mint hogy beszéljek nekik a klón programról.

– Nehéz együtt élni azzal, hogy én is oka vagyok ennek – dörmögte Ordo.

– Elhiszem, viszont csodálatos, hogy valaki ennyire törődik magukkal – felelte Etain.

Ordo mindeddig csak két olyan Jedivel találkozott, Etainnel és Jusikkal, akik sóvárogtak a család után, amelyből kiemelték őket. A többiek, Zey, Camas és Mas Missur minden látszat szerint tökéletesen elégedett volt az életével, akárcsak a körülöttük hemzsegő, ifjú padavanok. Etain mindössze annyit hallott a szüleiről, hogy az anyja vallási fanatikus volt, az apja pedig egy zsarnok vadállat. A Jedik talán jót tettek vele – ezt persze már sosem tudhatta meg.

– Már nem vagyunk messze – mondta halkan Ordo, újabb témát keresve, hogy véget vessen a rövid, de kínos csendnek.

– Aztán hívom Kal’buirt, és keresünk magának egy helyet, ahol pihenhet, amíg mi elintézzük az ügyet.

– Tudja, mitől érezném jobban magam? – kérdezte váratlanul a lány.

Ordo mentőkötélnek látta a kérdést, és mohón megragadta:

– Csak mondja ki!

– Szeretném tudni, hogy Darman hol van és mit csinál – közölte Etain. – Általában sikerült beszélnem vele adó-vevőn, vagy legalábbis információt kapni róla a parancsnokságtól, de most nem egyszerű a helyzet. Nehéz úgy beszélni vele, hogy egy szót se szóljak Venkuról.

– Amint kitörünk a hiperűrből, utánanézek – ígérte Ordo.

– Köszönöm.

– Ugyan már, nem okoz gondot...

– És nem csak vacsorára gondol.

– Kicsoda?

– Besany. Maga kérdezte.

– Aha... hát én sem...

Ordo azon töprengett, hogy kérjen-e tanácsot Mereeltől, aki értett az ilyesmihez, és hirtelen nagyon érdekesnek találta a műszerfal színes fényeit. Végül kihozta a hajót a hipertérből, és mialatt letértek a Korélia-útvonalról, az előttük villódzó, igéző fényörvény szempillantás alatt apró pontokká esett szét. Az átmenet után, mint már oly sokszor, most is rátört az érzés, hogy a hajóval együtt szabadesésben zuhan, de nem lefelé, hanem előre. A furcsa érzés néhány pillanat alatt elmúlt, ekkor korrigálta az irányt, és elővette a személyi adó-vevőjét.

– Még mielőtt rákérdezne – mondta sietve, miután Kal’buir fogadta a hívást –, Etain jobban van. Nincs vérzése, és nincsenek fájdalmai.

– Hol vagytok? – kérdezte Skirata, és megkönnyebbülten sóhajtott egyet.

– Nem a Qiilurán...

– Valami baj van?

– Nem, csak Etain kényelmesebben pihenhet a Dorumaán, mint a Qiilurán – magyarázott Ordo. – Levet képes befejezni az ottani munkát, és magának szüksége lesz minden elérhető segítségre.

– Csintalan fiú vagy te, Ord’ika... – dörmögte Skirata.

– Sajnálom, buir.

– Á, ugyan már! – felelte Skirata, azzal felnyögött, mintha hasba vágták volna, majd egy sor tompa dobbanás hallatszott a készülékből. – Tudod, hogy örülök, ha a közelemben vagy.

– Megkérdezhetem, hogy mit művel?

– Mereel kapott egy szép új játékszert, hogy kaminiisere vadászhasson – felelte Skirata. – Nekem meg hányingerem van miatta. Csak teszünk vele egy próbakört.

Ordo megpróbált elképzelni egy fegyvert, amelytől felfordul Skirata duracél gyomra – és nem sikerült.

– Vannak hírei? – kérdezte Etain felé pillantva.

– Ó, igen! Már csak a behatolás van hátra – felelte elégedetten az őrmester.

– Megtalálták Sai-t? – csattant fel Ordo, és lázas izgalom lett úrrá rajta. – Ez biztos?

– Nem biztos, de nagy a valószínűsége.

– Mikor megyünk be?

– Most rögtön – válaszolta Skirata.

Ám Ordót még többórányi repülés választotta el a Dorumaától. Rááldozott egy pillanatot, hogy elkönyvelje magában a tényt, és úgy érezte, elárulták, de rögtön elszégyellte magát ezért az érzésért. Az apám ismét mindent belead, hogy megmentsen minkét, pontosan úgy, mint ahogyan akkor tette, amikor még kis-kölykök voltunk. Nincs jogom haragudni rá.

Összeszedte minden színészi tudását, amit akkor sajátított el, amikor Corr gyalogosnak adta ki magát, hogy ne tegye tönkre Skirata diadalának óráját.

– Legyenek óvatosak, Kal’buir! – figyelmeztette az őrmestert.

– Sai minden bizonnyal felkészült egy külső támadásra.

– Ő az, akinek óvatosnak kell lennie – válaszolta magabiztosan Skirata. – Én az vagyok, akinek tatsushi receptjei vannak.

– Sietünk, amennyire csak tudunk – ígérte Ordo.

– Sajnálom, fiam, de nem várhatunk meg. A deltások egy napon belül itt lesznek.

– Megértem. Bard’ika merre jár?

– Ő is errefelé tart, hogy szükség esetén elterelje a Deltát.

– Kitalálta már, hol fogja tartani Ko Sai-t, amíg meggyőzzük, hogy segítsen nekünk? – érdeklődött Ordo.

– A terv az, hogy elvisszük a Dorumaáról, amilyen gyorsan csak lehet – válaszolta Skirata. – A Mandalore-ra gondoltam.

Rav Bralor az adósom. És Vhonte Tervho is. Néhányan élnek még a Cuy’val Dar tagjai közül.

– Jobb lesz, ha átküldi nekem a helyszín és egy találkozási pont adatait – javasolta Ordo. – Arra az esetre, ha sürgősen kell távozniuk.

– Megkapod – felelte Skirata. – Sajnálom, hogy nem látogattam meg az osztagokat. Miután elkapjuk ezt a shabuirt, szakítok egy kis időt arra, hogy mindenkit felkeressek.

– Üzenem Mereelnek, hogy jó szórakozást kívánok a játékszeréhez, akármi legyen is az – mondta búcsú gyanánt Ordo.

Miután megszakadt az összeköttetés, remélte, hogy a csalódottsága nem látszik meg az arcán. Csakhogy Etainnek nem kellett az arckifejezésekből és a testbeszédből olvasnia ahhoz, hogy rájöjjön az efféle dolgokra.

– Még sosem gyűlöltem úgy senkit, mint azt a tudóst – mondta a fejét csóválva. – Pedig nekünk, Jediknek ki kellene irtanunk magunkból az erős érzéseket.

– Talán jobb is, ha nem leszek ott, amikor megtalálják – jelentette ki elkomorodva Ordo. Annak idején Ko Sai döntötte el, hogy melyik klón felel meg a minőségi követelményeknek, és melyik nem. Halálos ítéletet mondott őrá és a testvéreire, amikor még alig kétévesek voltak. – Ki akart végeztetni, ami azért eléggé személyes ügy.

– Kal nem tréfált, amikor a receptjeit emlegette, vagy igen? – kérdezte Etain.

– Ezt miből gondolja?

– Mandók – felelte a lány, és mert azon a vékony hangján, illetve a Jedik hivatalos modorában beszélt, a kifejezés furcsán hangzott tőle. – Ők... vagyis maguk szeretnek trófeákat gyűjteni. Megtartják a testvéreik páncélzatát. Úgy hallottam, egyesek skalpokat, és... más dolgokat viselnek a derékszíjukon.

Ezek szerint az aruetiise ilyennek látta a mandaloriakat: vad, kegyetlen teremtményeknek, akik azonban jól jöttek, ha harcolni kellett. Ordo nem csodálkozott azon, hogy a klónok könnyedén és szívesen felvették ezt az identitást.

– Volt olyan korszak, amikor nem tudtuk eltemetni a halottainkat – válaszolta bólogatva. – De azt nem tudom, lesüllyedtünk-e valaha odáig, hogy kannibalizmusra vetemedtünk. A trágár kocsmadalokat alighanem szeretjük. – Mindig is kijózanítóan hatott rá, ha a saját szájából hallotta ezeket a közhelyeket. – Nekem azt mesélték, a kaminii íze olyan, mint a jaalé, ami hal és hús keverékéből áll.

Az arckifejezéséből ítélve Etainnek kellett néhány másodperc, hogy rájöjjön: Ordo csak ugratja. Ugyanakkor, a százados a mandalori hagyományokhoz híven csupán egy héjnak tekintette a testet, egy buroknak, ami végrehajtja a tetteket és átadja a tudást, és miután beteljesíti a rendeltetését, nem számít, hogy eltemetik-e, megeszik, vagy ott hagyják a dögevőknek.

Ordo ugyanúgy szeretett volna sokáig élni, mint bárki más, de megkönnyebbülést okozott neki a tudat, hogy ha nem éli túl az apját, nem kell elszenvednie az elvesztésével járó fájdalmat, valamikor a jövőben. Önzőnek érezte a gondolatot, és elképzelni sem tudott olyan életet, amelynek Kal’buir nem a szerves része.

– Furcsa, de amióta teherbe estem, nem ízlik a hús – jegyezte meg Etain.

Most már ellenséges űrben jártak. Ordo átnézett egy halom hamis személyi azonosítót, majd az egyiket beleillesztette a kézi számítógépébe, hogy átprogramozza és új adatokkal töltse fel. Egy felderítés alatt eljátszotta már Etain párjának szerepét, és most is kiadhatták magukat szerelmeseknek, akik elmenekültek a világ elől, hogy felfedezzék egymást.

Etain szemügyre vette az adatait annak a nőnek, akit a Dorumaán kell majd alakítania, és megkérdezte:

– Ha maga és Besany összeházasodnak, neki is csinálnia kell az összes mando dolgot?

Ordo mindeddig kerülte, hogy ennyire előre gondolkodjon, és most sem akarta megtenni.

– Például, hogy eszik a foglyok húsából, és a fogaikat a nyakláncán viseli? – dörmögte közönyös képet vágva.

– Komolyan kérdezem. Csak eszembe jutott... hát, nekem is meg kell tennem. Dar kedvéért. Amivel alaposan fel fogom dühíteni a nagymestereket, az biztos.

– Máris jócskán lemaradt Bard’ika mögött...

– Egyáltalán, mik az elvárások egy mandalori feleséggel szemben? – érdeklődött Etain.

– Hogy harcoljon napi nyolc órát, de minden este tegye az asztalra a férje vacsoráját. Háború, gyermekszülés és nevelés, szabadnap nélkül – felelte Ordo.

– Most komolyan...

– A mandalori asszonyok élete néha nagyon nehéz – válaszolta Ordo. – De semmi olyan, amitől egy magafajta Jedi összeroskadna. Csak szokjon hozzá, hogy befonja a haját. Nekem azt mondták, úgy jobban elfér a sisak alatt.

A Jediknek számtalan közös vonásuk akadt a mandaloriakkal, bár ezt sosem vallották volna be. Ordo egyre csalódottabban pillantgatott az órára, és remélte, hogy Kal’buir vár egy-két órát, így ő is jelen lehet Sai elfogásánál. Aztán úgy döntött, hogy ha a dorumaai látogatást törölnie kell, Etain számára a legjobb hely a Mandalore lesz, amíg megszüli a gyermekét.

Ordo úgy gondolta, Skirata meg tudja győzni Zeyt arról, hogy Etainnek szüksége van néhány hónapra, hogy kiderítse: a szeparatisták nem vásárolnak-e Keldabe-ból beskart, vagyis különlegesen erős mandalori acélt. Zey mindig tudta, mikor ne tegyen fel túl sok kérdést.

Azt bizonyosan nem kérdezte meg tőlük, hogy mi történt A-30 mélységi felderítővel, azaz Sull-lal...

Szárazföldi talapzat, körülbelül kilenc kilométerre

a Tropix-szigettől, Dorumaa,

478 nappal a geonosisi csata után

Skirata azzal az aprólékos gonddal ellenőrizte a fegyvereit, amely beidegződött szokása lett hatéves kora óta, amikor is Munin Skirata rátalált, mialatt egy szétbombázott épület romjai között lapult, és halott apja háromélű tőrét szorongatta.

A fegyverek sokat változtak az évek folyamán: a technikai fejlődés, a pénz és a tapasztalat azt eredményezte, hogy ma már a kisebbfajta, csendes eszközöket kedvelte, főleg, amikor aruetyc ruhában dolgozott. De most harci páncélt öltött magára. Azt akarta, hogy Ko Sai megértse: mandókkal került szembe. És fennállt a lehetőség, hogy a kutató fegyveresekkel vette körül magát. Sehogyan sem lehetett kideríteni, hogy a fészkében miféle védelmi eszközök várják a behatolókat.

Indulj ki a legrosszabból! – javasolta magának Skirata.

Szilárdan megfogadta, hogy ha odalent csak egy dianoga ólálkodik egy szennyvíz csatornában, nem fogja hagyni, hogy a csalódottság akárcsak egy szívverésnyi időre lelassítsa.

Igen, folytatni fogja a vadászatot, mert az az undorító gihaal egyértelműen megfordult ezen a bolygón. Minden adat és jel erre utalt. De igazán jó volna, ha többé nem kéne kicselezni Zeyt. Elegem van abból, hogy csókolgatnom kell a shebsét. Elegem van a Köztársaságból.

– Nagyon szűkös? Nem éppen két páncélos férfira méretezték, mi? – kérdezte jókedvűen Mereel. Lerítt róla, hogy remekül érzi magát, és Skirata örült annak, hogy a fiú képes örülni még a legvalószínűtlenebb helyzetekben is.

Skirata végigment a listán: tőr a karpáncél alá rejtett kivetőben, Verpine zúzópisztoly a közeli találkozásokhoz, átalakított WES-TAR sugárvető, boxer, duracél fojtólánc. Az övtáskáiban tárolt kábítógránátokat és robbanótölteteket nem ellenőrizte, csak az önvédelmi eszközeit.

– Sisakban hányni nem jó érzés – dohogott, miután végzett.

– Maga nem...

– Nem sok híja van – szólt közbe Skirata.

– Igyekszem nem nagyon megforgatni a kislányt – ígérte Mereel.

– Ko Sai-t?

– Ezt a hajót.

– Aha – dünnyögte Skirata, és kissé megnyugodott, mert a tengeralattjáró bukdácsoló, forgó mozgása volt az, amitől felfordult a gyomra. – A szigonypuskát honnan szerezted?

– Az Aay’han egyik rekeszében találtam.

Igen, Mereel hozta a tőle megszokott csúcsformát. És valóban gyűlölte Ko Sai-t. Skirata fenntartás nélkül szerette a fiait, de néha ideges lett tőlük, és az a tündöklő eszük nem garantálta, hogy nem veszítik el az önuralmukat – még ha csak ritkán is.

Csoda, hogy ilyen normálisak. De készen kell állnom, hogy közbelépjek, ha Mereel ráveti magát Sai-ra.

A Wavechaser fülkéjében két utas fért el, és azok is szűkösen. Továbbá a hajótest középső részében helyet kapott egy kisebbfajta, körülbelül négy köbméteres raktér, a búvárfelszerelések számára. Ezzel a kis sporthajóval nem szállíthatták el Ko Sai-t egy megfelelő helyre, hogy elbeszélgessenek vele, viszont a szélessége a két métert sem érte el, ami azt jelentette, hogy gond nélkül befért a víz alatti alagútba. Skirata mindenesetre megfogadta, hogy ha kell, leüti az aiwha-csalit, légzőkészüléket nyom a szájába, és a hajó után kötve kivontatja a rejtekhelyéről.

Így vagy úgy, de Ko Sai nem fog kisétálni onnan...

Vau jócskán lemaradva követte őket az Aay’hannal. Skirata csak azért tudta, hogy a társuk mögöttük van, mert a hajót jelző fénypont ott derengett az arclemezén, és mert Vau újra meg újra beszélt hozzájuk adó-vevőn. A szűkös térben nem fordulhatott meg, hogy hátranézzen. És a chakaar egész tűrhetően elvezette az Aay’hant.

– Nehogy megsérüljön az a cső, Walon! – figyelmeztette Skirata a másik őrmestert.

– Á, ezek szerint tanulsz! – állapította meg Vau, aki ezen a napon szörnyen vidámnak tűnt. Talán annál is jobban gyűlölte Ko Sai-t, mint azt Skirata tudta. – Csakugyan cső ebben az üzemmódban.

– Mikor kaptál rá a tengerészeti nyelvezetre? – érdeklődött Skirata.

– Az apám admirális volt a Birodalmi Irmenu Haditengerészetnél – felelte Vau azzal a különlegesen megvető hanghordozással, amellyel kizárólag a családjáról szokott beszélni, és aminek hallatán Skirata csikorgatni kezdte a fogait. Gyűlölte ezt a hangot.

– Meséltem már erről? – folytatta Vau. – A díszegyenruhája olyan színű volt, mint egy hutt bordélyház függönyei, és volt egy ötszáz éves vibrotőre. Tudjátok, én is szerettem volna beállni. De az apám azt mondta, hogy nem vagyok elég jó.

– De a mando haditengerészet bevesz minden vén osikot, mi? – morogta Skirata.

– Volt valaha haditengerészetünk?

– Saját vagy kölcsönzött? – kérdezett vissza Skirata. – Mi van, szeretnél venni egyet?

– Csak kíváncsi vagyok – válaszolta Vau. – Gondoltam, csevegünk egy kicsit, mielőtt közlöm, hogy sikerült betörnöm a Dorumaa közműhálózatának számítógépes rendszerébe. Az adatok szerint tekintélyes mennyiségű energiát szolgáltatnak egy bizonyos területre, amely, ha rávezetem a térképre, majdnem pontosan egybeesik a barlangunk bejáratával.

– A dianoga talán sok holofilmet néz – jegyezte meg vigyorogva Mereel.

Skirata is elmosolyodott, és bólogatva felelt:

– Hát igen, a hölgynek rengeteg lámpára, hűtőre, sterilizátorra és számítógépre van szüksége a genetikai kutatáshoz. Amondó vagyok... van valamilyen nagyobb létesítmény a felszínen azon a területen?

– Csak egy bololabdapálya, és az nem fogyaszt sok energiát – közölte Vau. – Nem úgy, mint a szivattyúk, a lámpák, a hűtők... értitek, ugye?

– Oya! – kiáltotta Skirata, és akár tengeribeteg volt, akár nem, jobb kedvre derült, és remélte, hogy nem számította el magát. – Oya. Gyerünk vadászni!

Ez a rövid szó úgy ágyazódott be a mandalori pszichébe, hogy mindent képviselt, ami kellemes az életben: attól kezdve, hogy sok szerencsét, azon keresztül, hogy szép munka volt, odáig, hogy régóta nem hallottam ilyen jó hírt.

A Wavechasert nem szerelték fel beépített szonárral, sem külső holokamerákkal, ezért csakis térkép alapján navigálhattak, az Egyes Típusú Szemgolyóra hagyatkozva, ahogyan Skirata nevezni szokta. A hajó, amely immár a Gi’ka, vagyis a Kishal nevet viselte, lassan besiklott a kiugró sziklatömb árnyékába, és egyenletes iramban közeledett az alagút torkolatához.

– Utánanéztél, hogy milyen mélyre merülhet ez a minicső? – kérdezte Skirata, miután felfigyelt a héjazat halk pattogására.

– Mielőtt összeroppan? – kérdezett vissza Mereel.

– Ez eléggé lehangoló meghatározás, fiam.

– Kétszáz méter. Semmi gond, buir. Udesii.

– Rendben.

– Ideadná a szenzort? – kérte Mereel. Kérni könnyebb volt, mint megtenni.

Skirata benyomakodott a Mereel válla és az oldalfal közötti, keskeny résbe, hogy megmarkolhassa a műszert. Ezalatt elismételte magában, hogy mit kell tennie, ha beszakad a burkolat: sisakot le, légzőkészüléket a szájba, aztán nyomás kifelé. És ezzel párhuzamosan bevallotta magának, hogy eléggé tart a víztől.

Mereel előreirányozta a szenzort, a kisméretű szonárpisztolyt, mire Skirata szeme előtt megjelent egy apró képkocka. Az utolsó kreditig megérte az árát – állapította meg magában. – Rég vennem kellett volna egy ilyet.

Amikor felnagyította a képet, tisztán látta a természetellenesen sima falú járatot, amely körülbelül száz méterre nyúlt be a hegybe.

– Azt gyanítom – szólalt meg Mereel –, hogy ez még csak a bevezető alagút. – Vett egy mély lélegzetet, ami arra utalt, hogy korántsem olyan magabiztos, mint amilyennek mutatja magát, és hozzátette: – Oya!

A Gi’ka lassan és csendesen siklott bele a nyílásba, csupán a csavarjai halk bugyborékolását lehetett hallani. Pillanatokkal később teljes sötétség vette körül őket, és csak a szonárpisztoly mutatta meg nekik, hol vannak a szilárd felületek.

Lassan, lassabban...

Vau suttogva jelentkezett:

– Itt nálam minden rendben. Ordo ötven perc múlva érkezik, Jusik két óra múlva.

– Mi van a Deltával?

– Öt, talán hat óra múlva. Egy ilyen küldetésnél, amikor is oly sok ismeretlen tényező került be az egyenletbe, ez az előny könnyen elpárologhatott.

– Lehet, hogy elveszítjük a jeledet, Walon – mondta Skirata –, ha így történne, az időhatár...

– Nem érdekel az időhatár – vágott közben Vau. – Itt fogok Várni, amíg kitart a levegőm. Az legalább két hónap lesz.

– Hát akkor remélem, hoztál magaddal pár holomagazint – jegyezte meg Skirata.

– Nyugi, nem fogok unatkozni! Majd elszámolgatom a bankból megugratott zsákmányt.

Vau mindig is értett ahhoz, hogyan dühítsen fel másokat, de most egyértelműnek tűnt, hogy próbál barátságosan viselkedni, amennyire csak tőle telik. Skirata megérezte, hogy apró verejték-cseppek ütköznek ki a szája felett – ezt az idegesítő jelenséget a shabla csöbör hűtése sosem tudta megakadályozni. Aztán az a benyomása támadt, hogy a víz kezd világosodni előttük, de gyanította, hogy csak a képzelete játszik vele.

És ha léteztek riasztók, amiket megszólaltattak anélkül, hogy észrevették volna...

Nem, a víz valóban világosabb lett. Most már teljesen egyértelműen zöldes derengést látott, és gyorsan megkérdezte:

– Mi ez, Mer’ika?

– Ha ez valóban csak a bevezető alagút – felelte Mereel –, akkor szerintem lesz itt egy függőleges akna, ami felvezet a száraz zónába.

– Okos fiú vagy!

– Tudom, hogyan gondolkodni a kaminiise. Emlékszik Tipoca régi részére? Hogy hogyan építették a városokat kezdetben, amikor a víz elárasztotta a bolygót?

– Én nem derítettem fel a környéket olyan alaposan, mint ti – válaszolta a fejét ingatva Skirata. – Sőt máig nem ismerem az összes helyet, ahová nektek sikerült beférkőzni.

A kaminóiak gyűlölték a nullásokat. Engedetlenek – mondta rájuk Orun Wa. – Deviánsok. Zavaros elméjűek. A dolog odáig fajult, hogy Ko Sai egy alkalommal üzenetet küldött Jango Fennek, amelyben elnézést kért, amiért olyan silányak lettek a termékei, és megígérte, hogy az Alfa-csoportnál már minden hibát kijavít.

Jó lesz viszontlátni őt – mélázott magában az őrmester –, és megmutatni neki, hogy mi lett az úgynevezett termékeiből...

Mostanra már félhomályos vízben hajóztak, néhány méterre egy a mennyezeten ásítozó nyílástól, végül beértek a fényes területre. Mereel a nyakát nyújtogatva felnézett, és kijelentette:

– Ez lesz az, Kal’buir.

A fülke páncélüveg burkolata felett vízzel teli akna nyújtózott felfelé. A víz elég tiszta volt ahhoz, hogy látni lehessen a felszínét, ami legfeljebb harminc méterrel az alagút felett terült el, és egy hosszúkás test sötétlett rajta: egy hajó.

– Ehhez azért nem csekély szivattyúteljesítmény kell – állapította meg Skirata.

– Igen, nekem is úgy tűnik, hogy a tengerszint alatt van – erősítette meg Mereel. – Talán túlnyomás van odafent, és az nem engedi feljebb a vizet. Nyilván úgy tervezték meg, hogy vészhelyzet esetén eláraszthassák a fenti üreget.

– Egy apró repedés is elég lenne – dörmögte Skirata.

– Hát akkor a dolog innentől válik igazán érdekessé – fűzte hozzá Mereel.

Skirata ismét ellenőrizte a sugárvetőjét és a tőrét, közben megérezte, hogy a gyomra rángatózik néhányat, majd elcsendesedik – mindig ez történt, amikor harcra készült.

– Vigyél fel minket, Mer’ika! – kérte az őrmester.

Sehogyan sem deríthették ki, hogy várja-e őket valaki, sem pedig azt, hogy vannak-e körülöttük csapdák. De dianogával nem találkoztak, és nem láttak más élőlényt, csupán a köveken élő rózsaszín és sárga mohaféleséget. Miután felértek a felszínre, és a víz egyre keskenyedő patakok formájában lefutott a fülke burkolatáról, Skirata meglátta, hogy valóban egy üregbe jutottak, amelynek az oldalait – akárcsak egy úszómedencét – kőlapokkal burkolt betonpart futja körül. Közvetlenül mellettük egy a Wavechasernél valamivel nagyobb, szürke búvárhajó ült a vízen. Két kötél rögzítette a parthoz, és lustán ringatózott a Gi’ka által keltett hullámokon.

Mereel elővette a sugárvetőjét, és felnyitotta a fülke fedelét, Skirata pedig felkészült, hogy a fiú után ő is kiugorjon. Kettejük gyors mozdulataitól a Gi’ka dülöngélni kezdett, és fennállt a veszély, hogy felborul, mint egy kenu, mígnem Mereel elfordított egy kapcsolót, és a hajó stabilizálódott.

Mereel ekkor a part mellé állította, és rákötötte az orrkötelet egy a betonba ágyazott, jókora kikötőgyűrűre. Ha gyorsan kellett volna elhagyniuk a hajót, nagy bajban lettek volna.

Skirata nehézkesen kikapaszkodott a szűkös kabinból, és szabályosan kizuhant a partra. Ilyen alkalmakkor nyomasztóan nehéznek érezte az évei súlyát.

– Azt hiszem, ott kell bemennünk – mondta Mereel, és rámutatott az oldalsó falba ágyazott, tekintélyes méretű zsilipkapura, aztán megkereste a nyitópanelt, ami egy vízzáró lemez alatt rejtőzött. Felfeszítette a lemezt, közben Skirata készenlétben állt, hogy elintézzen bárkit, aki a másik oldalon várja őket.

– Mehet?

– Mehet, fiam!

– Akkor: kop-kop!

Mereel belenyomott egy megszakítót a vezérlőpanelbe. A zsilip vastag zárófedele felemelkedett, és eltűnt a bejárat feletti résben. Skirata mindkét kezében fegyvert tartva átváltotta a szemlencséi üzemmódját előbb infravörösre, majd elektromágnesesre, és meglátta, hogy egy egyenes alagútba néz, aminek a falain csövek futnak, és a végén kétfelé ágazik. Egymás mellett nyomultak befelé, közben kölcsönösen biztosították egymást, aztán a járat végén benéztek mindkét oldalágba.

A bal oldali tűnt ígéretesebbnek. A sima padló kevésbé volt fényes, mintha már sok láb taposta volna, és a végét hagyományos ajtó zárta le. Elindultak felé, hamarosan elhaladtak egy a mennyezetbe épített vízzáró rekeszfal alatt, és ekkor már magában a komplexumban jártak.

– Fogadni merek, hogy a dorumaai tűzoltóságon nincs meg ennek a tervrajza – mondta halkan Skirata.

– Ilyenkor jön rá az ember, hogy Bard’ika mennyire hasznos – mormolta Mereel. – Az Erővel feltérképezhetné nekünk az egészet, és kinyithatná az ajtókat.

– Sosem mondtam, hogy a Jedik nem hasznosak – felelte Skirata, azzal közelebb oldalazott az ajtóhoz, és a derékszíjába dugta a Verpine-t. – Elővennél egy em-gránátot? Hátha belefutunk egy-két droidba.

– Velük szemben inkább nyers erőt alkalmaznék – válaszolta Mereel. – Ez a hely tele van elektronikus berendezésekkel. Ha például megsütnénk a nyitópaneleket úgy, hogy az ajtók zárva vannak...

– Igazad van.

– Az azért elég durva lehet, ha valakire a Galaxis legkeményebb harcosai vadásznak – jegyezte meg Mereel.

Skirata már nem hallotta a sisakrádiója halk sercegését – kikerültek Vau adó-vevőjének hatótávolságából. Egy sor pislantással végigváltogatta a frekvenciákat, hátha elcsíp egy itteni adást, majd odaszólt a felderítőnek:

– Nyisd ki az ajtót, fiam!

Mereel meglengette a megszakítót, és megkérdezte:

– Ha kiderül, hogy rossz helyre csengettünk be, egyszerűen csak elnézést kérünk, és elsétálunk, ugye?

– Aha, majd azt mondjuk, hogy eltévesztettük az utcát.

– A bokája rendben van?

– Volt már rosszabb is.

– Hát akkor, három... kettő... egy.

Miután az ajtószárnyak szétcsúsztak előttük, ismerősnek találták a vakító fényt és a fényes, fehér falakat – biztosra vették, hogy jó helyen járnak. Tipocában ez volt az uralkodó stílus, a ragyogó fehérség, amelyet azonban csak azok a teremtmények láttak fehérnek, akik nem rendelkeztek a kaminóiak heptakromatikus látásával. Valahol mögöttük válaszfalak csapódtak a padlóba, és előttük halk csilingelés visszhangzott végig a folyosón, amely nem hangzott elég sürgetőnek ahhoz, hogy riadójelzés legyen.

Aztán csend támadt, ami valahogy nem tűnt... csendnek.

Skiratának bizseregni kezdett a tarkója, és az ösztönei azt súgták neki, hogy van valaki a közelben. Szinte nem is volt szüksége a szeme előtt derengő, szemcsés képre, hogy megállapítsa: mozdulatlan alakok várakoznak az átjáró másik oldalán, tőle alig hat méterre. Ketten a bal oldali falnál lapultak, egy pedig a jobb oldalinál. A fegyverüket lövésre készen tartották, és az elhelyezkedésükkel átfedő tűzmezőt teremtettek.

Shab...

Skirata nyelt egyet, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát, a jobbjával vállmagasságba emelte a Verpine-t, és a baljával elővett egy lézeroszlató permettel töltött gránátot. Ebben a szűk térben ez a különleges köd annyira legyengítette a sugárnyalábokat, hogy azok legfeljebb egy-egy fájdalmas ütést mértek az emberi testre, ellenben a Verpine szilárd lövedékére nem gyakorolt semmiféle hatást.

Ezen a zárt helyen véres, aljas, és elkeseredett közelharc várt rájuk. Mereel az ellenfelek felé biccentett, és elővett egy repesz-gránátot.

– Talán meg kéne sütni – szólt oda az őrmesternek a sisakrádión keresztül, ami azt jelentette, hogy fel fogja robbantani a töltetet, még mielőtt az a padlóra érkezik. – Kapaszkodjon a vödrébe, Kal’buir!

Skirata máris beletörődött abba, hogy nem fogja megúszni néhány karcolással a detonációt.

– Ez csak fájdalom – dörmögte.

A trükk veszedelmesnek ígérkezett, viszont ő és Mereel beskar lemezeket viseltek, amelyek jelentősen csökkentették a sérülés veszélyét. A nullás a másik falhoz szökkent, hogy minél távolabb legyenek egymástól, és ezzel megnőjön az esélye annak, hogy legalább az egyikük túléli a robbanást.

– Akkor háromra! – kurjantotta Mereel. – Egy, kettő, három!

Skirata elhajította a szórótartályt, ami hangos reccsenéssel aktiválódott, és gyorsan szétterjedő ködöt fújt a levegőbe, pontosan abban a pillanatban, amikor kék energianyalábok kezdtek cikázni a levegőben. Az egyik legyengült töltet mellbe találta Skiratát, de csak taszított egyet rajta, valahogy úgy, mintha egy részeg alak ütötte volna meg, aki nem képes igazi erőt adni az ütésbe. Viszonozta a tüzet, hogy adjon Mereelnek még néhány másodpercet, és tisztán hallotta, hogy a Verpine lövedékei szilánkokra zúzzák a csempéket.

Közelebb kell jönniük. Rohamozni fognak...

– Feküdj! – kiáltotta Mereel, azzal előrelendült, és bedobta a gránátot a ködbe. – Hasra!

Skirata inkább elzuhant, semmint hasra vágta magát.

Késéles fájdalom hasított a térdébe, a szájában vér ízét érezte, de valahogy felpattant, aztán a vállával nekiütközött Mereel vállának, mialatt egymás oldalán berontottak a lézeroszlató felhőbe. Megbotlott valamiben – egy testben, vagyis egy ellenfél már feküdt –, de továbbra is vízszintesen tartotta maga előtt a Verpine-t. Aztán egy alak töltötte be a látóterét, és ebből a közelségből már felfedezte, hogy a sisak...

T-alakú vizor... shab, ezek mandók, akárcsak mi!

A tudata helyett az ösztönei irányították, amikor közvetlen közelről tüzet nyitott.

Mereel ezalatt nekirohant egy másik alaknak, akinek ő csupán a körvonalait látta, aztán páncéllemezekbe csapódó lövedékek tompa dobbanását hallotta. Ám az útját eltorlaszoló mandalori csak megingott, és felé sújtott acéltüskékkel kivert páncélkesztyűjével. A következő pillanatban egymásnak ütköztek. A beskar másfajta hangot adott, mint a többi fém, tömörségről és szilárdságról árulkodó, mély hangot, nem csendült meg, mint a duracél, ha ütés érte. Skirata kapott egy ütést az álla alá, amitől úgy érezte, olvadt fém önti el a száját. A tenyerébe csúsztatta a tőrét, és keményen belevágta a mandalori szerelés egyetlen igazán sebezhető részébe: a torok és az áll közötti, különleges szövetbe.

Az összecsapás eddig is csendben zajlott, és most sem hallott ordítást, csak egy nyögést, majd elhaló hörgést. Vért látott mindenütt, de tudta, hogy nem a sajátját látja, és pillanatnyilag csak ez számított. Az ellenfele elkapta a csuklóját, mire ő maga elé szegezte a Verpine-t, és elhúzta az elsütőbillentyűt.

Miután a fegyvere elsült, biztosan tudta, hogy holta napjáig sem fogja elfelejteni a hangot, azt a fojtott cuppanást, amellyel a szilárd lövedék az eleven húsba csapódott. A támadója összeroskadt, ekkor gyorsan kirántotta belőle a tőrét, közben azon csodálkozott, hogy miért hall még mindig hördüléseket és zihálást a fejhallgatójából. Aztán csend támadt, amit egy tompa dobbanás központozott.

– Kal’buir! Jól van? – kiáltott lihegve Mereel. – Három fekszik. Minden tiszta!

A lövöldözésnek vége lett, de Skirata továbbra is hallani vélte a sugárnyalábok vijjogásának egyre halkuló visszhangjait. Pillanatokkal később Mereel bukkant fel előtte a falakon és a padlón kicsapódó, gyorsan ritkuló ködfelhőből, és vállon ragadta.

– Shab – káromkodott Skirata. Néhány másodpercre megkönnyebbült, hogy mindketten életben maradtak, aztán az érzést elsöpörte újra feltámadó haragja. Infravörösre állította a vizorját, körülnézett, és miután nem látott veszélyre utaló jeleket, halkan kijelentette: – Alighanem túljutottunk az őrségen.

Három halott mandalori feküdt a kövezeten. Az egyiket ő ölte meg, a másikat Mereel, a harmadikkal nyilván a robbanás végzett. Nem egymást kellene öldökölnünk... ez maga a téboly...

Mereel a hátát a falnak vetve, karabélyát a vállához emelve forgolódott, hogy ellenőrizze a folyosót, majd megszólalt:

– Nem észlelek semmiféle mozgást.

– Rendben, akkor most ajtóról ajtóra, Mer’ika – felelte Skirata. – Sai itt van.

– Fogadni merek, hogy minden bezárult, amikor megszólalt a riasztó – válaszolta Mereel, de azért megpróbálta kinyitni az első ajtót. Aztán elővett egy szenzort, és ellenőrizte a biztonsági áramköröket, közben Skirata életjeleket keresve hallgatózott.

Ko Sai-nak tudnia kellett, hogy megérkeztek. Az iménti tűzharcot nem lehetett nem észrevenni azért, mert valaki éppen cafot főzött. És a létesítmény egyértelműen laboratórium volt.

A ragyogóan tiszta, fehér felületek, a steril helyiségek és a hermetikusan záródó ajtók Tipocavárosra emlékeztették Skiratát. Ő és a társa egy templomba csöppent, a rend, a tökéletesség és a mások életével szembeni teljes közöny templomába. Biztosra vette, hogy ha levenné a sisakját, megérezné a fertőtlenítő folyadék jellegzetes, kissé maró szagát.

– Az ajtók két körön vannak, Kal’buir – közölte Mereel. – Csak egyszerre tudok kisütni egy-egy sort. Ez azt jelenti, hogy a folyosó bal oldalán egyszerre fog kinyílni az összes ajtó.

Sai sehová sem menekülhetett. Skiratának eszébe jutott, hogy ez itt talán csak egy csali, és nekik a bejárattól jobbra eső ágban kellene lenniük. De Mereel magához hívta, és rámutatott egy biztonsági panelre, amelyen a létesítmény alaprajza világított, és amelyen apró lámpák jelezték a rekeszek és helyiségek állapotát.

– Gépház és tartalék generátor – magyarázta Mereel, az ujja hegyével megkopogtatva a plasztiklemezt. – Az van a jobb oldali ágban. Ez itt a labor, és csak itt vannak irodák, illetve szálláshelyek.

– Ezek szerint Sai nem állomásoztat idelent egy egész hadsereget – vélekedett Skirata.

– Talán csak annyi testőre van, hogy meglegyen a napi három váltás – tette hozzá Mereel. – Minél többen vannak idelent, annál több levegő, energia és enni-innivaló kell. De azért nézzünk be mindenhova!

– Mit gondolsz, mikor esedékes a következő őrségváltás?

– Még csak tippem sincs – felelte Mereel –, éppen ezért: vágjunk bele!

– Rendben – helyeselt bólogatva Skirata –, keressük meg a sha-buirt, és vonszoljuk ki innen!

– Nekem a számítógépeit is ki kell fosztanom – jegyezte meg Mereel.

Elkapni valakit a nyílt utcán egyszerű és hétköznapi munkának számított egy jobbfajta fejvadász számára, gyors és csekély kockázattal járó munkának. De elrabolni egy tudóst, és ellopni minden kutatási anyagát, hogy az ne kerülhessen rossz kezekbe – ez már komolyabb feladat volt, főleg ha sietni kellett.

– Remélem, Bard’ika ráveszi a deltásokat, hogy álljanak meg valahol vacsorázni – morogta Skirata és az lenne a legjobb, ha utána beülnének egy holomoziba.

– Tíz ajtó van mindkét oldalon, Kal’buir – jelentette Mereel.

A létesítmény voltaképpen egyetlen, óriási vízmentes tartály volt, amelyet válaszfalak osztottak kisebb-nagyobb rekeszekre. Skirata úgy számította, hogy ha nem tévedett túl nagyot, akkor Sai csakis a főfolyosón juthat ki, ehhez azonban el kell haladnia mellettük.

Szabad bal kezével lekapta fejéről a sisakot, és az orrán keresztül mélyen magába szívta a levegőt. Mindig is állította, hogy képes kiszagolni a kaminóiakat, de ami ekkor megcsapta az orrát, az ugyanúgy fellelkesítette, mintha az átkozott szörnyetegek bűzét érezte volna: a folyosón ugyanaz a szag terjengett, mint Tipocaváros laboratóriumaiban. Az emlék hatására minden korábbinál hatalmasabb erővel támadt fel benne a harag és a gyűlölet.

Adrenalin áradt szét az ereiben, és friss erőt adott neki.

– Belenyúltunk, Mer’ika – mondta halkan, de határozottan.

– A célnál vagyunk. Gyerünk, hadd menjen!

Mereel beledöfte a megszakítóját a panelbe. A jelzőfények villogni kezdtek, és a folyosó bal oldalán sorakozó tíz ajtó halk sziszegés kíséretében besiklott a falba. Skirata még sosem látott fegyveres kaminóit, de nem zárta ki annak lehetőségét, hogy Ko Sai képes használni egy sugárvetőt. így aztán sorban odaoldalazott az ajtókhoz, és a fegyverét lövésre készen maga elé szegezve beperdült a helyiségekbe.

Fagyasztóládákat látott, távvezérelt manipulátorokkal felszerelt, zárt üvegfülkéket, üres tartályokat, és hirtelenjében nem tudta, hogyan reagálna, ha valamelyikben élőlényre bukkanna. Az egyik helyiség úgy nézett ki, mint egy számítógépraktár – a genetikai kutatáshoz őrületes számítási és adattárolási kapacitás kellett.

– Tudom, hogy itt vagy, te átkozott shabuir! – ordította Skirata. Szándékosan nem vette fel a sisakját. Azt akarta, hogy a tudós lássa az arcát, leolvassa róla a gyűlölet jeleit, és tudatában legyen annak, hogy ütött a bosszú órája. – Előjössz magadtól? Vagy megadod azt az örömöt, hogy kirángathatlak a lyukadból? Sosem voltam kedves típus, és a kor sem lágyított meg!

Mereel a bal kezével kinyitotta az egyik övtáskáját, és elővett egy marék adatkártyát, készen arra, hogy minden információt kiszedjen a számítógép-hálózatból, egészen az utolsó adatsorig és bevásárló listáig.

– Mondja ki a varázsszót, Kal’buir! – kérte halkan.

– Nyisd ki a többi ajtót! – felelte gondolkodás nélkül Skirata.

Zárak kattogása hallatszott, és a másik tíz ajtó is kinyílt.

Skirata boxert húzott a bal kezére, és behajlította az ujjait.

Lassan végigjárta a hátralévő helyiségeket, a fegyverét vállmagasságban maga elé szegezve, és bízva abban, hogy szükség esetén hamarabb fog tüzelni, mint Sai. A gyilkolás volt a hivatása.

Ahogyan a kutatónak is, a maga módján.

Odaért az ötödik ajtóhoz, és benézett.

Ko Sai nem tartott magánál fegyvert. Az íróasztalánál ült, egy hófehér asztalnál, amely pontosan úgy nézett ki, mint az, amelyik a tipocai irodájában állt, és meredten bámulta Skiratát, azzal a zavarba ejtően szürke szemével. A csuklóján most is ott sötétlett az a vastag, fekete kézelő, amely a főkutatói rangját jelezte, noha rég elmenekült a Kaminóról.

Skirata undorítónak találta, hogy a tudós még most is viseli a rangjelzését, holott arra már nem jogosítja fel semmi, ráadásul így, hogy egyedül dolgozik. A jelekből ítélve Ko Sai számára a státusz jelentette az életet...

– Ki küldte magát? – kérdezte Sai. – Lama Su? Dooku? Vagy az a félbolond Palpatine?

– Fogadni merek, hogy jó érzés az iskola legnépszerűbb csajának lenni – felelte Skirata. Általában előbb lőtt, és csak az ellenfele holttestét sértegette. De a kutatót egyelőre nem ölhette meg, mert még fontos munka várt rá. – Mit szólna, ha azt mondanám, hogy a felsoroltak közül egyik sem?

– Akkor pénzről van szó – állapította meg Sai. – Mennyit akar azért, hogy elmenjen innen?

Skirata nem tudta elhinni, hogy az aiwha-csali nem emlékszik rá. De hát nyilván csak egy darab emberhúsnak tekintette őt, és talán valóban nem tudta megkülönböztetni Vautól, Gilamartól vagy az odakint fekvő, halott mandaloriaktól.

– És az összes kutatási anyagát is kérném, ha lehet – felelte a kutató szemébe nézve.

– Ó... Arkaniai Micro... értem.

– Fejezze be ezt az osikot! – csattant fel Skirata. – Pontosan tudja, hogy ki vagyok!

– Egy pillanatig azt hittem, hogy Palpatine pribékje – válaszolta Sai. – Manapság mindenki mandaloriakat bérel fel a piszkos munkákhoz. Maguk olyan egy olcsó népség... pár kreditért mindenre kaphatóak.

Skirata szerette volna, ha megdöbbenést lát Sai arcán, vagy legalábbis gyűlöletet. De csalódnia kellett, és ettől csak még forróbban izzott benne a düh. Intett Mereelnek, és odaszólt neki:

– Vödröt le, fiam! Gyere, és köszönj ennek a kedves hölgynek!

Mereel tétovázott egy pillanatig, de mire levette a sisakját, már szélesen mosolygott. Ettől a ragyogó, őszinte mosolytól ártatlan kölyöknek tűnt, aki mit sem tud a kezében tartott fegyverről. Lassan közelebb sétált, befordult a bejáratba, és nekitámaszkodott az ajtó keretének.

Sai hátrahőkölt, a pupillája hatalmasra tágult.

Á, igen, máris áradnak az emlékek! – állapította meg magában Skirata. – Rajta, teremtsünk nosztalgikus hangulatot!

És tudta, hogy ezekben a pillanatokban Mereel is emlékezik. És mert a fiú emlékezete tökéletesen működött, emlékezett még a csecsemőkorára is, mindenre, ami a Kaminón történt vele és a testvéreivel.

Mereel továbbra is szélesen, boldogan mosolygott.

Előhúzott egy rövid rudat a derékszíjából, egy elektromos ösztökét, amellyel a pásztorok nerfeket szoktak terelni.

– Szia, anyu – köszönt derűs hangon –, íme, a te édes kisfiad visszatért!

Köztársasági Kincstár Központja, Coruscant,

478 nappal a geonosisi csata után

Besany Wennen életének szövetét a könyvelési nyomok alkották. Ugyanúgy működtek, mint a fizika törvényei. Nem létezett tranzakció ugyanolyan mértékű, más irányú tranzakció nélkül. Ha krediteket fizettek ki, valaki megkapta azokat. És ha valaki tekintélyes összeget költött egy terv megvalósítására, azt rendszerint nem egyedül csinálta.

Az információk világában senki sem élvezhetett monopolhelyzetet. Ha egy dolog létezett, azt valaki megtervezte, legyártotta, leszállította, vagy valamilyen formában érintkezésbe került vele. Elegendő idő és energia ráfordításával ezeket az illetőket meg lehetett találni.

Besany könnyedséget színlelve sétált be Jilka Zan Zentis irodájába, nekitámaszkodott egy alacsony iratszekrénynek, és megszólalt:

– Szeretnék kérni tőled egy nagy szívességet. És mondhatsz nemet, nem sértődöm meg.

Jilka lassan emelte fel a fejét, és megfontoltan válaszolt:

– Ha azt szeretnéd, hogy elkísérjelek egy páros randevúra, még emlékszem a legutóbbi...

Besany egy pillanatra Fire gondolt, és gyorsan közbeszólt:

– Arra most nem lesz szükség, de ha attól kerül pecsét az alkura, bemutathatlak egy nagyon kedves fiatalembernek.

– Hadd gondoljam át! – kérte Jilka. – Mi lenne a szívesség?

– Szeretnék megtudni valamit egy Dhannut Ellátóvállalat nevezetű társaságról – válaszolta Besany. – Megakadt rajta szemem, de nem tudom kideríteni, hogy hol van a székhelyük, holott szerepelnek a jóváhagyott köztársasági beszállítók listáján.

– Ó, csak nem tudod, hogy hová kell nézned, drágám! – felelte Jilka, aki imádta a kihívásokat. Egyetlen épelméjű teremtmény sem végezte volna az ő munkáját, hacsak nem szeretett adócsalókra vadászni, és nem szerette az ezzel járó kockázatokat. – Ha pénzt kapnak tőlünk, kipréseljük belőlük a vállalati adót, ebben biztos lehetsz. Ha pedig mégsem, akkor boldogan bevezetem őket a 2/97a8a sorszámú űrlap kitöltésével járó örömökbe.

– Dhannut Ellátóvállalat – ismételte a nevet Besany. – Valószínűleg kórházakat vagy más egészségügyi intézményeket építenek.

– És mennyi ömlött át a páncélszekrényeikbe a jobb sorsra érdemes adófizetők zsebéből? – érdeklődött Jilka.

– Eddig úgy ötvenmilliárdot tudtam azonosítani.

– Azzal egy picivel átlépték az adóköteles bevétel küszöbét, nemde? Nézzük, mit találunk! – mondta Jilka, és a szeme felragyogott. Besany pedig arra gondolt, Fi valószínűleg kedvelné ezt a sajátos humorú nőt.

Besany csak egy nyomot szeretett volna. Nem akarta, hogy a barátnője túl mélyre ásson, nehogy ő is belekeveredjen az ügybe. De Jilka már belelendült, szédítő iramban gördítette át a képernyőjén az adatlapokat, sőt még egy másik számítógépen is dolgozott néhány percig.

– Igazad volt – mondta végül kissé csalódottan. – Nincs utcai cím. De minden adójukat befizették, és megvannak a könyvelőjük adatai. Furcsa.

– Miért?

– Mert ha nem adod meg a központi irodád címét, nem kerülhetsz be az adatbázisba – magyarázta Jilka –, márpedig ez valahogyan átment a rendszeren.

– Most mondjam, hogy nem lepődöm meg ezen? – felelte a fejét csóválva Besany.

– Orvosi felszereléseket említettél az imént? – kérdezte Jilka.

– Létesítmények. Sejtésem szerint építkezések lebonyolítása vagy különleges berendezési tárgyak gyártása. Talán nem is a Tripla Zérón van a székhelyük.

– A tripla micsodán?

– Bocs, a flotta nyelvezete... itt, a Coruscanton.

– Ó, itt van a székhelyük, az biztos! – jelentette ki Jilka. – Máskülönben nem lehetnének hivatalos beszállítók.

– Van rá esély, hogy megadd nekem a könyvelőiroda címét? – kérdezte óvatosan Besany.

Jilka leírta a címet egy tenyérnyi jegyzetlapra, amit átnyújtott Besanynak.

– Nem tőlem kaptad – mondta halkan, de mosolyogva –, nem az üzenőrendszeren keresztül érkezett. És még soha életemben nem láttalak.

– Ha előkerül még valami... – felelte Besany – a Dhannutról, vagy valakiről, aki a Dhannuttal üzletel...

szólsz?

– Biztos lehetsz benne – ígérte szaporán bólogatva Jilka. – Most már engem is érdekel az ügy. Mi szólaltatta meg benned a harangot? Csalás?

– Azt hiszem, hogy mindaz, amit látunk, csupán egy másfajta tevékenységet takar – válaszolta elkomorodva Besany. – A cím a jóváhagyott köztársasági beszállítók adatbázisából is hiányzik. Ami elméletileg szintén lehetetlen.

– Mocskos ügynek tűnik – vélte Jilka. – Ha jól látom, manapság fegyvert hordasz. Bölcs ötlet.

– Gondold csak végig! – felelte Besany. – A Dhannut szerepel két adatbázisban is, holott egyikbe sem kerülhetett volna bele. Ha nem törvényesen működő cég, és nem törték fel a rendszert, akkor egy olyan valaki engedte be őket, akinek kormányzati szintű hozzáférése van.

– Hát igen, manapság nehéz megbízható személyzetet kapni...

– És sokan még azt hiszik, hogy aktákat rakosgatunk egész nap – tette hozzá Besany.

– Szóval, mi van azzal a kedves fiatalemberrel? – váltott témát Jilka. – Hogy néz ki?

– Remekül! Biztosan nem fogod elveszíteni az étvágyadat, ha ránézel.

– Áll az alku – jelentette ki Jilka.

– Amint találkozom vele, megkérdezem – ígérte Besany.

– És ha valóban olyan csodálatos, téged miért nem érdekel?

– Mert nekem van már egy... egy ugyanolyan – válaszolta Besany.

– Aha... aha...

– Ne mondj semmit, amíg nem próbáltad ki! – mondta sietve Besany.

Jilka mélyet lélegzett, és szempillantás alatt megkomolyodva kijelentette:

– Megváltoztál, Bez! És nem arra gondolok, hogy látszik rajtad, hogy szerelmes vagy.

Besany örömtelenül és kissé fagyosan mosolygott, ahogyan a gyanúsítottakra szokott, amikor nem sikerült elegendő bizonyítékot gyűjtenie, de biztosra vette, hogy idővel sikerülni fog.

– Mindent köszönök, Jilka! Leköteleztél! – válaszolta búcsú gyanánt.

Amint elhagyta a barátnője irodáját, úgy döntött, hogy hazafelé menet tesz egy kitérőt, és megnézi a Dhannut könyvelőirodáját. A saját irodájába már nem akart visszatérni. Jelenleg nem folytatott nyomozást, csak a szenátusi bizottságnak küldendő éves jelentésen dolgozott, ami igazán várhatott.

A T-15 kvadráns távol esett a lakóhelyétől. A Jilkától kapott lapot bámulva kitalált egy kanyargós útvonalat.

Elhatározta, hogy egyes szakaszokat légitaxival, a többit pedig gyalog fogja megtenni, hogy amennyire lehet, összezavarja a nyomát. Az első taxiállomás felé sétálva megpróbált megfeledkezni az egészről, hogy lazítson egy kicsit, ám az elméje már beindult, és nehezen tudta kisöpörni belőle a nyomasztó gondolatokat. A konok kitartása miatt remekelt a szakmájában. És ugyanezen vonása tartotta ébren éjszakánként.

A legfőbb problémát a feltűnő külseje jelentette számára. Szinte az összes férfi megjegyezte magának őt, a magas, szőke szépséget. A megjelenése néha előnyökkel járt, mert a gyanúsítottak sokszor alábecsülték, de rendkívüli módon megnehezítette számára, hogy titkos küldetéseket hajtson végre. Egy kicsit tompítania kellett a ragyogását.

Skirata ezt elszürkülésnek nevezte. Az őrmester értett hozzá, hogyan viselkedjen és öltözködjön úgy, hogy ne hívja fel magára a figyelmet, hogy gyakorlatilag észre se vegyék. Viszont, ha úgy akarta, elakadt miatta a forgalom az utcán.

Furcsa kis alak. Ordo szó szerint rajong érte – gondolta Besany. – Egyértelműen rendelkezik egyfajta vad vonzerővel.

Mialatt végigsétált a járdákon, ami a kiszolgáló negyedet kötötte össze az egyik bevásárlózónával, éberen figyelt, hogy baj esetén azonnal cselekedhessen. Kormányzati szintű hozzáférés. A főkancellári iroda. Hát, ha a fertőzés olyan magasra felterjedt...

Nem, ez ostobaság volt. Még sosem tudta megfélemlíteni senki és semmi, s szilárdan megfogadta, hogy ezúttal sem hagyja magát. Megtett még egy szakaszt taxival, aztán egy újabb, tízperces séta végén megérkezett a T-15-ös kvadránsba. Azt hitte, megtalálta az utcát, de hamarosan rájött, hogy alighanem eltévedt: az út mentén végig ruhagyárak sorakoztak, nem irodaépületek. Végiggyalogolt az utcán, ám a szektorszámok emelkedtek, ami azt jelentette, hogy rossz irányba tartott. így aztán megfordult, és elindult visszafelé, de valami akkor sem volt rendjén.

Végül begépelte a címet a kézi számítógépébe, hogy ellenőrizze, és végképp elcsodálkozott – teljesen biztosan jó helyen járt. Körbejárta a 7860-as számú épületet, és miután visszatért elé, értetlenül bámulta. Lehet, hogy valaha irodaházként szolgált, de jelenleg ruhagyár működött benne.

A külső folyosók mentén sorakozó ajtók némelyike nyitva volt. Besany látta a benti gépeket, illetve az ajtók előtt elhaladó munkásokat.

Nem létező könyvelőiroda. Nem létező vállalat. Valódi kreditek. Mi folyik itt?

Akármi folyt is, immár bebizonyosodott, hogy valami törvénytelenség, bár azt Besany semmiképpen sem tudhatta, hogy menynyire jelentéktelen vagy komoly. Az előírások értelmében jelentenie kellett volna az ügyet, de azt nem tehette meg, most még biztosan nem. Már Jilkának sem szívesen beszélt róla, mert ezzel őt is veszélybe sodorta.

Hazafelé tartva mindvégig elszántan szorongatta a zsebében tartott pisztolyt. Amikor végre belépett a lakásába, és bezárta maga mögött az ajtót, hatalmasat sóhajtott, és úgy érezte, órák óta most kap először levegőt.

A faliórára pillantott. Későre járt már, túl későre ahhoz, hogy egyen valamit, máskülönben nem tudott volna aludni.

Rosszkedvűen morogva töltött magának egy pohár gyümölcslét. A kanapéra letelepedve olvasgatta az egyik holohíradó szalagcímeit. Nem igazán figyelt oda, de azt észrevette, hogy a nézettségi adatok alapján összeálló menüsoron a háborús tudósítások jóval a hírességek szerelmi életéről és a gravlabdajátékosok kocsmai verekedéseiről szóló hírek után következnek. Az egyik komolyabb hírcsatornán a Köztársasági Béketudományi Intézet egyik elemzője beszélt a szeparatista droidveszélyről, de ez is a lista középső részén helyezkedett el, ami arra utalt, hogy a nézők hamar elkapcsolnak a nyomasztó hírekről. És talán éppen emiatt, manapság nehezen lehetett rátalálni, a frontvonalban készült tudósításokra. A Coruscant lakói számára az élet ugyanúgy zajlott, mint régen, és kit érdekelt a Külső Gyűrűben vívott harc? Besany gyanította, hogy Corr gyalogos aligha értene egyet vele, és azt mondaná, hogy sokkal jobban érzi magát, ha nem kukucskálnak át a válla felett holokamerák, de őt akkor is érdekelte, hogy mi történik odakint. Mindent tudni akart a háborúról, mintha ezzel elháríthatta volna az Ordóra és a testvéreire leselkedő veszélyeket. Ha nem nézett meg minden morzsányi hírt, úgy érezte magát, mintha elaludt volna őrségben – amiről csak ködös fogalmai voltak.

– Tökfej – morogta a képernyőnek.

Az elemző számokkal dobálózott, hatalmas számokkal, és mert Besany számokkal dolgozott, hirtelen ötlettől vezérelve írótollat és jegyzettömböt vett a kezébe, és lefirkantott néhány adatot.

– Fogadni mernék, azt sem tudod, hány nulla van a trillióban! – dohogott ingerülten.

Ő viszont tudta, és a számok mindig megnyugtatták, így aztán fontolóra vette a fickó érveit. Aztán azon kezdett töprengeni, hogy mennyi fém kell egy harci droid előállításához – úgy sejtette, hogy legalább negyven kiló –, és ezt puszta kíváncsiságból megszorozta egytrillióval. Ezt követően azon gondolkodott, honnan lehetne ennyi fémet keríteni, ha egy átlagos kőbolygó kilencven százaléka szilikát, és a fennmaradó tíz százalék sem a megfelelő fajta fém. És hogyan lehet kibányászni ezt az elképesztő mennyiséget, meg persze a bányászat, illetve az ércfeldolgozás irtózatos költségeket emésztene el...

Nem, több trillió droid legyártása elképzelhetetlennek tűnt. De maga a szám elég nagy, és elég ellenőrizhetetlen volt ahhoz, hogy megrémítsék vele a népet.

Besany nekilátott, hogy részletesen megvizsgálja az elemző számait, amikor halk kaparászást hallott, mire riadtan felkapta a fejét.

Az ötszázadik szinten lakott. A mélyben élő páncélos patkányok nem tudtak felmászni ebbe a magasságba, és tudomása szerint egyelőre nem tanulták meg kezelni a turbóliftet. Gyorsan körülnézett, közben rádöbbent, hogy a pisztolyát az asztalon hagyta, aztán, amikor a tekintete végigsiklott az erkélyajtón, megpillantotta a zaj forrását. Egy salky állt odakint, a kath-kutya háziasított változata, ami népszerű házi kedvencnek számított a galaktikus fővárosban, mert nem hullott a szőre, és viszonylag kevés mozgást igényelt. Az állat a fejét csábítóan oldalra billentve, meredten bámulta őt, és az egyik elülső mancsát az üvegre tapasztva, némán jelezte neki, hogy szeretne bejönni.

Valószínűleg valamelyik szomszédos erkélyről ugrott át.

Egyeseknek fogalmuk sem volt, hogyan vigyázzanak a kedvenceikre. Besany hangosan fújt egyet, majd résnyire nyitotta az ajtót, hogy beszélhessen az állathoz anélkül, hogy beengedné. A salky bedugta az orrát a keskeny résen, és kétségbeesetten szűkölt.

– Jaj, édesem, te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte tőle Besany. A salkyk dús sörényt viseltek, amely az egész fejüket beborította a válluktól a szemükig, és sokkal szebbek voltak, mint azok a vad ragadozók, amelyekből kitenyésztették őket.

– Az a buta gazdád nyitva felejtette az ajtót? Hol a nyakörved? – folytatta Besany, és a résen kinyúlva megtapogatta az állat nyakát, hátha talál valamilyen fajta azonosítót. Ezek a teremtmények nagyon sokba kerültek, és valószínűnek tűnt, hogy ez is visel valamit, ami elárulja, hogy hol lakik. – Nyugalom, kicsim, előkerítem a gazdádat. Csak maradj veszteg, amíg...

– Mi van? – szólalt meg a salky mély férfihangon. – Ebben az épületben tilos állatot tartani, vagy mi? Engedj már be, mielőtt észrevesz valaki!

Besany felsikoltott, és hátraugrott ijedtében. Mielőtt azonban pánikba eshetett volna attól, hogy hallucinál, a salky sima, alaktalan masszává olvadt, ami átpréselődött a nyíláson, közben a színe megváltozott. Besany immár egy fényes, fekete tócsát bámult, ami hamarosan egy a homoki párduchoz hasonló, négylábú teremtménnyé alakult.

– Fierfek! – nyögte, holott nem gyakran használta ezt a szót.

– Te vagy az...

A gurlanin résnyire húzta ragyogó, sárga szemét, s odaügetett a kanapéhoz.

– Nem Jinart vagyok – válaszolta –, de gondolom, ti ugyanolyannak láttok minket. Megengeded, hogy leüljek?

– Nézd, én...

– A nevemmel ne törődj! – vágott közbe a teremtmény, és körbeszimatolt a helyiségben, mintha ellenőrzött volna valamit.

– Tartottátok magatokat az egyezséghez. Az utolsó ember is elhagyta a Qiilurát. Szóval, búcsúajándék gyanánt, és hogy megháláljuk a derék katonafiúk segítségét, megosztok veled néhány információt.

A gurlaninokról azt beszélték, hogy bárhol ott lehetnek anélkül, hogy felfedeznék őket. Besany már majdnem közölte a látogatójával, hogy szép pályafutás várna rá a Kincstár könyvvizsgáló osztályán, de nyomban eszébe jutott, hogy ő maga aligha örülne annak, ha egy gurlanin dolgozna mellette, aki képes bármikor láthatatlanná válni. Mit is mondhatna egy alakváltó kémnek?

– Ez igazán kedves! – bökte ki végül.

– Egy: mindig tartsd magadnál a fegyveredet – kezdte a teremtmény mert a Skeenah szenátorral való találkozód nem maradt észrevétlen.

A Köztársasági Titkosszolgálat megfigyelés alá vont, és most nem Skirata őrmester embereiről beszélek, hanem a kormányzat legmagasabb szintjéről! – Bedugta az orrát a konyhába, szimatolt néhány pillanatig, majd ismét a nő felé fordult, és folytatta: – Kettő: sosem fogod megtalálni a Dhannut Ellátóvállalatot, mert nem létezik. Az csupán egy fal, ami mögött pénzeket mozgatnak a Köztársaság egyik zsebéből a másikba. Ügyes voltál, amikor megtaláltad a kapcsolatot a Centax II-vel, de ha továbbra is ilyen lármásan csörtetsz körbe-körbe, hamarosan elkapnak, úgyhogy most megtakarítok neked némi időt. Igen, most már a Kaminón kívül is gyártanak klónokat. Egy részüket itt, a többségüket a Centaxszon, méghozzá rengeteget. Nem, a Nagy Hadsereg parancsnokait nem tájékoztatták erről, mert a Jedi-tábornokok még több katonát kérnének, hogy bevethessék őket, de persze, nem fogják megkapni őket. Ezt nyugodtan továbbadhatod a kapcsolatodnak.

Besany nem érezte úgy, hogy lármásan csörtetett körbe-körbe. Ám a tevékenysége mégiscsak feltűnt valakinek, és ettől megrémült.

– Miért higgyek neked? – kérdezte elfúló hangon.

– Mert a Qiilurán ingatag az ökológiai egyensúly, és tudjuk, hogy Skirata egy bosszúálló féreg, aki valóban képes ránk küldeni a flottát, hogy salakká lövesse a bolygónkat.

Azt akarjuk, hogy mindenki hagyjon békén minket.

– Értem.

– Továbbra is jelen leszünk itt, egyfajta biztosítéknak – tette hozzá a gurlanin. – De persze, ezt nem fogjátok észrevenni.

– Rendben, de megkérdezhetem, hogy...

– Nem! – vágott közbe a teremtmény.

– Csak annyit, hogy...

– Azt mondtam: nem! – szólt közbe ismét a gurlanin. – És ne akarj még mélyebbre ásni, mert fogalmad sincs, hogy mivel állsz szemben! – A teremtmény letelepedett az alfelére, és úgy nézett ki, hogy a vállát vonogatja, illetve az izmait feszítgeti, de aztán kiderült, hogy megint változtat az alakján. – Mindig van még rosszabb helyzet.

– Valóban lármásan csörtettem? – kérdezte Besany.

– Ember létedre egészen jól csináltad – ismerte be a teremtmény – de nem elég jól. És ha tovább romlanak az állapotok, talán még mi is veszélybe kerülünk.

Ezt követően elhallgatott anélkül, hogy kifejtette volna, miféle veszélyre gondol, aztán márványmintás, alaktalan tömbbé olvadt, majd emberi lénnyé alakult – egy magas, széles vállú, Besany számára ismerős, nagyon ismerős alakká.

A gurlaninok bármilyen formát felvehettek. A jelekből ítélve a klónokét is. Besany döbbenten bámulta a fehér páncélos férfit, aki lehetett volna akár Ordo is, bár nem úgy viselkedett, mint a százados, és nem viselt sisakot. A másolat fagyos mosolyt villantott rá, és neki minden akaraterejét össze kellett kaparnia ahhoz, hogy ne gondoljon bele a dermesztő trükk lehetséges következményeibe.

– A főbejáraton megyek ki – közölte aztán a gurlanin. – A katonák manapság már nem számítanak ritka látványosságnak a Coruscanton, nem igaz?

A gurlanin távozása után Besany sokáig nem tudta rávenni magát, hogy leüljön vagy akár átmenjen a fürdőszobába, mert már fogalma sem volt, hogy mi igazi, és mi nem az. Fel és alá járkált, túlságosan ideges volt ahhoz, hogy még csak ne is gondolhasson az alvásra. Azon töprengett, hogy mi az, amit nyugodtan megtehet és kimondhat, még a saját otthonában is. Ám továbbra is ott volt neki a biztonságos adó-vevő, és most rögtön beszélnie kellett valakivel.

Beütötte Ordo hívókódját, és igyekezett nem gondolni a gurlaninokra, akik ilyen gyorsan, ilyen könnyedén, ilyen tökéletesen tudták felvenni a férfi alakját.

Eyat külső kerülete, Gaftikar,

478 nappal a geonosisi csata után

Kék fénnyel világító T-alakok tartottak felé a sötétségben, és Darman megnézte az órát az arclemezén.

– Elsötétítés, vode! – rendelkezett Niner, és a kék fények eltűntek. Az Omega-osztag katonái immár láthatatlanná váltak az infravörös és az elektromágneses szenzorok számára, és kis híján az emberi szem számára is, bár még így is könnyebb volt meglátni őket, mint műszerekkel észlelni. – Torrentek közelednek dél felől, nyolc standard perc múlva elérik a célpontokat.

– Odébb viszem a kémdroidot – közölte Atin. – Történik valami a város keleti részében. Járművek mozognak. A Leveler nem küldi még az orbitális felderítés anyagait?

Darman szeme előtt tucatnyi, kisméretű kép villódzott: az önjáró légvédelmi lövegeket figyelő kémdroid képsorai, a testvérei sisakkameráinak képei – Fié kissé reszketett, ami azt jelentette, hogy ő már megint visszavonult a saját világába, és fülsiketítőén hangos zenét hallgat –, és látta a Levelerről érkező, folyton változó adásokat is. Az utóbbi sávon pillanatnyilag az egyik Torrent-pilóta kamerájának képei érkeztek – a gép földközelben repült a természetes, romlatlan táj felett. Darman sosem szerette, ha túl sok ideje van töprengeni, főleg a bevetések alatt. Egyfolytában az étteremre és a vasútállomás üzletsorára gondolt. A’den azt mondta neki, hogy a kelleténél jobban azonosul a civilekkel, miután látja, hogy miként élhetne az ő világukban, és hogy vissza kellene térnie ahhoz, hogy elsősorban a saját shebse miatt aggódik, méghozzá gyorsan, nagyon gyorsan. Ő pedig remélte, hogy így lesz...

Niner megnyitott egy sávot a Leveler felé, és megszólalt:

– Leveler, itt az Omega! Vannak valós idejű képeik, amiket megmutathatnának nekünk?

– Vannak, Omega – válaszolta egy kommunikációs tiszt. – Jelenleg a védelmi központ és a kommunikációs központ azonosításán dolgozunk.

– Leveler, légelhárító lövegek mozognak a környéken! – jelentette Niner. – Kérem, tájékoztassák ettől a Torrenteket!

– Omega, meg tudják erősíteni, hogy ezen a megjelölt helyszínen működik a kommunikációs központ?

– Megerősítve, Leveler, de az most célpont? – érdeklődött Niner.

– Csak a felszíni csapatoknak – felelte a tiszt. – Mi idefent az orbitális reléállomást vesszük célba.

Niner a fogait csattogtatta, vagyis úgy tett, mint Skirata szokott a hasonló helyzetekben, majd ismét megszólalt:

– Leveler, szeretnék hangösszeköttetést teremteni a Torrentekkel. Kérem, adják meg a frekvenciájukat!

Ez elméletileg tilos volt, hogy ne keletkezzen zűrzavar a rádió-forgalomban, de Niner mindig is fontosnak tartotta, hogy személyesen beszélhessen a pilótákkal, ne csak másokon keresztül üzengessen nekik. A Leveler tisztje sokáig nem válaszolt.

– Remélem, azért hallgat, mert engedélyt kér Pilliontól, vagy hogy hívják a nagyfőnököt... – jegyezte meg Fi. – Méghozzá gyorsan. Hat perc a célig.

– Két légelhárító egység mozgásba lendült, őrmester! – jelentette Atin. – Küldöm a koordinátákat!

– Leveler, itt az Omega! Légelhárító lövegek pozíciót váltanak – mondta Niner. – Máris megadjuk az új koordinátákat. Megerősítik, hogy azonosították az új helyszíneket?

– Megerősítjük, Omega – felelte az ismeretlen tiszt.

– Leveler, amint befejezzük ezt a beszélgetést – közölte határozottan Niner végigmegyek a hullámsávokon, és megkeresem a Torrentek csatornáját.

– Omega, kérem, kerülje a közvetlen összeköttetést, nehogy egymásnak ellentmondó parancsok hangozzanak el! – válaszolta a hatalmas hajó tisztje. – Álljanak készenlétben, hamarosan tájékoztatjuk önöket a helyzetről!

Niner egy pillanatra átváltott az osztag zárt sávjára, és indulatosan kifakadt:

– Ne is álmodj róla, di’kut! Ha rá tudok állni, nem akadályozhattok meg!

– Visszakapcsolt a Leveler frekvenciájára, és bejelentette: – Értettem, Leveler! Omega kiszáll!

– Mir’osik – dörmögte Fi. – Mi vagyunk idelent, a felszínen.

Niner ellenőrizte a karabélya töltöttségét, és rosszkedvűen mormolta:

– Egy szép napon meg kell tanítanunk őket arra, hogy tiszteljék a különleges egységeket.

– Etain szerint Levet parancsnok rendes vod – mondta Darman –, de azért jobban érezném magam, ha módomban állna közbeavatkozni, és szólni a pilótáknak, hogy rossz célpontra csapnak le. A kommunikációs központokban néha túl nagy a kapkodás...

A következő pillanatban A’den jelentkezett:

– Fejet fel, csapatszállítók közelednek!

A nullás tőlük ezer méterre keletre járt a maritokkal, akik lenyűgöző mennyiségű nehézfegyvert hoztak magukkal, és a számuk több ezerre rúgott. Amikor Darman a maximális érzékenységre állította a vizorját, hullámzó tengernek látta a környéket, de aztán rájött, hogy a város lerohanására készülő gyíkok hemzsegnek ott.

A látvány eléggé felzaklatta. Nem tudta, és igazából nem is érdekelte, hogy melyik félnek van igaza az itteni, meglepően visszafogott vitában – legalábbis eddig visszafogott volt –, de rosszul érezte magát attól, hogy ő is részt vesz benne.

Most már jól hallotta a csapatszállítók hangját, azt a csodálatosan megnyugtató dübörgést, amely kivonást, légi támogatást és baráti arcokat ígért.

– Olyan ez, mintha hődetonátorokat vetnénk be rovarok ellen – dohogott Fi ha szerencséjük van, talán leszednek egy-két Torrentet!

– Ritkán van ekkora előnyünk, ner vod – felelte Niner. – Élvezzük ki, amíg tehetjük!

A csapatszállítók dübörgését hamarosan magasabb frekvenciájú süvítések nyomták el, a V-19 Torrentek szintén ismerős lármája, ami fület tépő hangorkánná erősödött, amikor a gépek áthúztak felettük. Másodpercekkel később a keleti felvonulási útnál felemelkedett az égre az első tűzgömb, és ezzel megkezdődött Eyat ostroma.

Darmant idegesítette, hogy tétlenül vár, mialatt más katonák előrenyomulnak. Általában az Omegát vetették be először – ő és a társai megpuhították a védőállásokat, szabotázsakciókat hajtottak végre, előkészítették a csatateret.

Az előretolt légi irányító szerepkörét akár egy droid is betölthette volna – ha egyáltalán szükség volt rá most, amikor a Leveler odafent állt, orbitális pályán. Megfigyelés, célok azonosítása, koordináták és adatok továbbítása – ehhez nem kellett egy teljes kommandós osztag.

A távoli csatazaj hallatán adrenalin áradt a vérébe, és mert sehogyan sem vezethette le a feszültségét, egyre nyugtalanabb lett. Tőlük ötven méterre leszállt egy csapatszállító, és ki ugráltak belőle a Harmincötös egyik osztagának katonái.

– Akartok egy fuvart? – kiáltotta oda Ninernek a gépen maradt őrmester. – A HoloHálózat helyi központját kell biztosítanunk.

Nem szabad szétzúznunk, hogy szétküldhessük belőle azokat a felemelő köztársasági üzeneteket!

– Állítólag van már műveleti parancsunk – felelte részben gúnyos, részben sóvárgó hangon Niner –, de úgy tűnik, valamelyik felettesünk elvesztette. Shab, miért is ne?

Máskülönben csak távolról figyelhetjük a műsort. – Megnyitott egy sávot a Leveler felé, és tovább beszélt: – Leveler, itt az Omega! Kérem, erősítsék meg, hogy az új feladatunk a HoloHálózat helyi központjának biztosítása...

– Megerősítve, Omega! – válaszolta szinte azonnal egy kommunikációs tiszt, aki a hangjából ítélve nem klón volt, és akire – szintén a hangjából ítélve – hatalmas nyomás nehezedett.

Niner futva indult a gép felé, és elégedetten megállapította:

– Elég szűkszavú alak!

– Ez azért van, mert keveset tud – felelte neki a másik őrmester. – A nevem Tel, és üdv a fedélzeten! Szóval, manapság már külsős tisztjeink is vannak, a fierfek szerelmére! Ez a fickó csak azért végezte el az Akadémiát, mert az apukája kapitányi rangban szolgál. Ha tudna térképet olvasni, veszedelmes alak volna. Hallanátok, amikor Pellaeon leordítja a haját! – Tel egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Mondjuk, maga Pellaeon teljesen rendben van. Nem minden külsős hasznavehetetlen.

Az Omega-osztag tagjai a szélesre tárt oldalsó ajtókon keresztül beugrottak a gépbe, és Darman azonnal megmarkolt egy kapaszkodóhevedert. Külsősök: ezek szerint egyre több az olyan tiszt, aki nem klón. Ő maga eddig nem sok ilyennel találkozott. Fi és Atin a továbbra is nyitott ajtóban állt, a legteljesebb lelki nyugalommal, ami abból eredt, hogy a páncéljuk sokkal többet elviselt, mint a gyalogosoké. Darman a gépen utazó gyalogosokat figyelte, akik fehér sisakos fejüket kissé oldalra billentve fürkészték a kommandósok felszerelését, ahogyan mindig is tették. Ha valakinek az élete volt a tét, az általában észrevette, hogy miféle fegyvereket és eszközöket kaptak mások, amiket ő nem.

– Az a fekete, matt szerelés – szólalt meg az egyik gyalogos – azért ilyen, hogy érdekes dolgokat írhassunk rá lumifilccel?

– Nahát, téged megtanítottak írni? – kérdezett vissza csodálkozást színlelve Fi. – Nem hittem volna, hogy ilyen képzettek vagytok, ner vod. Ezért járkáltok hármasával?

– Mi van?

– Az egyik tud írni, a másik tud olvasni, a harmadik meg szeret nagy koponyák társaságban tartózkodni...

– Ezt majd ismételd meg akkor – morogta a katona –, amikor a kötélen lógsz, és én kezelem a csörlőt, rendben?

Darman tudta, hogy mindez csupán a szokásos, ártalmatlan hőzöngés, amit nem kell komolyan venni. Most legalább senki sem nevezte őt és a társait mandorajongó csodabogaraknak. A csapat-szállító nyomjelzős sorozatok és hőcsalik füstcsíkjai között kanyarogva száguldott a város felett.

– Csak azért mondom – szólalt meg halkan Niner –, hogy beleírhassátok az emlékkönyvetekbe. Általában úgy szokott lenni, hogy bemegyünk, és kiiktatjuk a stratégiai célpontokat, mielőtt megkezdődik a lövöldözés. Tudom, kissé unalmas már, de eddig bevált.

– Ezt a fejeseknek magyarázd – felelte fáradtan legyintve Tel.

– Én oda megyek, ahová küldenek. Ennyi.

Darman teljesen valószerűtlennek ítélte a látványt. A csapatszállító néhány másodpercre leszállt, hogy kitegye az osztagokat egy üres piactéren, amit a közelben lobogó tüzek sárgás fénye világított meg. Egyetlen embert sem lehetett látni a környéken: sem fegyveres védőket, sem menekülő civileket, senkit. De a város lakói tudták, hogy küszöbön áll a támadás, és a maritok elmondták, hogy a város alatt kiterjedt alagúthálózat terül el, amely óvóhelynek is tökéletesen megfelel. Darman ettől egy kicsivel jobban érezte magát.

Odarohantak a HoloHálózat épületéhez, amelynek homlokzatán a „Gaftikar, Tízes csatorna” felirat világított jókora fénybetűkkel.

Tel lepillantott a karpáncéljára erősített kézi számítógépre, és bejelentette:

– Még sugároznak. Bár elméletileg mostanra kiiktattuk a fenti reléállomást.

Atin fellőtt egy csáklyát a tetőre, megrángatta a hozzá erősített, vékony zsinórt, és odaszólt Ninernek:

– Azért felmegyek, és egy kicsit megpiszkálom az antennát.

Mialatt felcsörlőzte magát, Niner és Fi a Harmincötösökkel felsorakozott a bejárat két oldalán, Darman pedig letekert és letépett egy alkarnyi hosszúságú robbanószalagot, amit rátapasztott az ajtó lapja és kerete közötti résre.

– Fedezékbe! – kiáltotta, és miután mindenki hátat fordított a robbantás helyszínének, hangosan visszaszámolt:

– Három, kettő, egy, tűz!

Az ajtó szilánkokra szakadt, a helyén támadt nyílásból sűrű füst tört elő. Niner a másik őrmestert orrhosszal megelőzve nyomult be, megmentve egy keveset az osztag becsületéből, és ezzel megkezdődött az épület megtisztításának ezerszer begyakorolt folyamata. A katonák elárasztották a földszintet, aztán a vészlépcsőkön nyomultak felfelé, mert a turbóliftek valamiért beragadtak az emeletek között. Darman az őrmesterét fedezte, aki sorban berúgta az útjukba eső ajtókat, de az irodákban nem találtak senkit.

– Figyelj, Niner, ha benyomtak egy előre felvett műsorokkal teli adatkártyát, napokig sugározhatnak – vélekedett Darman. – Szerintem ez történik itt.

– Azt hiszem, megtaláltam a stúdiót – jelentette Fi az osztag zárt sávján.

– Miből gondolod?

– Az van írva erre az ajtóra, hogy kettes stúdió.

– Hát, akkor most már tudjuk, hogy van egy egyes stúdió is – dörmögte Niner.

Darman előhívta a számítógépéből a maritoktól kapott, rendkívül részletes tervrajzot, de az alapján nem lehetett meghatározni, hogy melyik helyiség milyen célt szolgál. De talán már nem is számított, ha a Leveler tüzérei kiiktatták a reléállomást, illetve Atin megrongálta az adóantennát.

– Ha van még itt valaki – mondta aztán a fejét csóválva akkor az egy magányos hős, aki ellenállásra buzdító, hazafias szövegeket olvas be, mialatt mi az ajtót rugdossuk.

– Ha nem muszáj, ne tegyetek tönkre semmit – figyelmeztetett mindenkit Tel –, máskülönben pótalkatrészeket kell hozatnunk, és rengeteget kell szerelnünk, mielőtt a propagandistáink elkezdhetik a szokásos agymosást.

Darman rááldozott még egy pillanatot, hogy elgondolkodjon: mindez hogyan fér össze az ő küldetésével, aztán felrohant a lépcsőn, hogy megkeresse Fit. A társa a stúdió ajtaja előtt guggolt, és egy szenzorral pásztázta a fémlemezt.

– A jel odabentről jön – közölte pár másodperces vizsgálódás után –, akár be is kopoghatunk.

Darman felpillantott.

– Ég a vörös lámpa – felelte –, ez azt jelenti, hogy adás van, ne gyere be, ugye?

– Aha, azt. Pontosan azt... – dünnyögte Fi, azzal felegyenesedett, lerántotta válláról a DC-t, és beleküldött néhány töltetet a nyitópanelbe.

Darman sosem tudta meg, hogy az utolsó bátor bemondó ott ült-e a stúdióban, hogy ellenállásra és a betolakodók elűzésére buzdítsa Eyat lakóit. Csak annyit érzékelt, hogy valami keményen megtaszítja, aztán már a mennyezet felé repült egy felfúvódó tűzlabdában. Magát a robbanást nem hallotta, vagy azért, mert a rettenetes hanghatástól a sisakja audiorendszere tönkrement, vagy azért, mert még időben kikapcsolt. Hirtelen nekivágódott a mennyezetnek, egy pillanatig mintha mozdulatlanul lebegett volna, aztán lezuhant, és esés közben kemény ütést kapott a mellkasára.

Tudatában volt annak, hogy a hátán fekve csúszik lefelé a lépcsőn, és hiába kapálózott, nem sikerült megragadnia semmit. Amikor végül egy falnak ütközve megállapodott, nem hallott mást, csak a sisakjára záporozó törmelék dobolását.

Az adó-vevője nem működött, de a sisakja többi rendszere igen. Látta Niner és Atin sisakkamerájának képét. A társait sűrű por és füstfelhő vette körül, de mozogtak. Mintha azon dolgoztak volna, hogy felemeljenek vagy elmozdítsanak valamit... egy megtépázott betondarabokkal teli acélgerendát.

A Fitől érkező képen semmi sem mozdult. Darman a folyosót látta rajta, a meredeken jobbra dőlő folyosót, amiből arra következtetett, hogy Fi az oldalán fekszik a padlón. És törmeléket is látott, közvetlen közelről és eléggé elmosódva, mintha a kődarabok jóval a kamera fókusztávolságán belül hevertek volna.

– Fi? – kiáltotta, de rögtön rájött, hogy kár az erőlködésért, a testvére nem hallhatja. Lekapta a sisakját, és ismét felordított:

– Fi? Fi! – A szája megtelt porral, mire gyorsan köpött egyet, és megint kiáltott: – Fi, vod’ika, jól vagy?

Ezúttal sem kapott választ. A derékszíjára csatolta a sisakját, felrohant a lépcsőn, és nekivágott a leszakadt tartóelemekkel és törmelékhalmokkal teli folyosónak, hogy megkeresse Fit.

Tizenkettedik fejezet

Úgy nőnek fel, hogy hűségesek lesznek a Köztársasághoz, vagy nem nőnek fel.

A-17 mélységi felderítő, miközben arra készült, hogy megölje a Tipocavárosban élő klón gyerekeket a Kaminói csata alatt, három hónappal a geonosisi csata után

Ko Sai kutatótelepe, a

Tropix-sziget közelében, Dorumaa,

478 nappal a geonosisi csata után

Skirata azonnal megutálta a kaminóiakat, már azon a napon, amikor rájött, hogy megfeneklett egy határozatlan idejű szerződésen, amely arra kötelezte, hogy részt vegyen egy titkos klón hadsereg felállításában. Ezt követően a hozzájuk fűződő érzései csak tovább romlottak.

De Mereelhez viszonyítva... nem, egészen mostanáig nem értette meg, hogy milyen mélységes gyűlölet dolgozik a nullásban. És most hallott először kaminóit sikítani. A hosszan elnyúló sikoly végül már olyan hullámhosszon szólt, hogy a füle nem is érzékelte, és sajogni kezdett tőle az állkapcsa.

– Nyugalom, fiam! – szólt oda Mereelnek, miközben elkapta és megszorította a karját, hogy nyomatékot adjon a szavainak.

– Egyelőre fogd vissza magad!

Mintha egy vadidegent látott volna: Mereel arcából kifutott minden vér, az ujjízületei kifehéredtek, a szeme ijesztően kidülledt az üregéből. A nullások közül mindig is ő tűnt a legkiegyensúlyozottabbnak, hátuk közül ő volt a legkedvesebb, legbarátságosabb és a legszórakoztatóbb.

Skirata gyanította, hogy a szorításával egy feltérképezetlen, sötét tartomány határáról rántotta vissza a fiút. Mereel a hüvelykujjával kikapcsolta az ösztökét, és rekedtes hangon megszólalt:

– Nem ölöm meg. Eleget tudok a kaminóiak élettanáról ahhoz, hogy ne kövessek el egy ilyen hibát.

Igazat mondott. Ko Sai a székébe roskadva ült, és inkább törékenynek, megviseltnek hatott, semmint elegánsnak. Hosszú, szürke nyaka lefelé ívelt, akár egy elszáradt virág szára. Bámulatos, hogy mire képes néhány volt! – állapította meg magában az őrmester.

– Megmondtam, hogy vadállatok vagytok, és igazam volt – motyogta halkan Ko Sai, miközben felemelte a fejét, és Mereelre szegezte azt a szörnyű szemét. – Ha megkínoztok, attól még nem lesztek méltók az életre. Genetikai hulladékok vagytok. Selejtek.

Skirata töprengve nézte a teremtmény szemét. Sai a szürke pupillái jóvoltából az uralkodó kaszthoz tartozott. Uralkodásra tenyésztették és nevelték.

Mereel visszakapcsolta az ösztökét, és belenyomta a kaminói oldalába. A vézna, vonagló test nem nyújtott kellemes látványt.

– Te állítottad össze a genetikai állományomat, édesem – morogta Mereel, és már jóval összeszedettebbnek tűnt. – Hát most láthatod, hogy mit műveltél velem!

A felderítő visszahúzta a kezét, majd a hüvelykujjával előre-hátra kattogtatta a fémrúd kapcsolóját. Skirata mindmáig nem hallott minden részletet arról, hogy mi történt a nullásokkal, mielőtt találkozott velük, de azt jól tudta, hogy iszonyatosan bántak velük. A kutatók megpróbálták feljavítani Jango Fett génjeit, de az első kísérletet alaposan elrontották, és sikerült egy sor lelki problémát okozniuk a fiúknak. Ko Sai nem járt messze az igazságtól, amikor az imént értékelte a munkája eredményét...

– Valaha nekünk is volt egy olyan rohadék tudósunk, mint amilyen te vagy – mondta komoran Skirata. – Igen, egy őrült mando tudós. Kölykökkel kísérletezett. Immár ezer éve porrá vált, de még ma is tudjuk, mit jelent a Demagol név.

Ironikus módon jelentheti azt, hogy „hússzobrász”, és azt is, hogy „mészáros”, úgyhogy ti ketten jókat dumálhatnátok arról, hogyan lehet kiszúrni eleven teremtményekkel.

– Mulattat a gondolat, hogy a mandaloriaknak voltak tudósaik – felelte végtelenül gúnyos hangon Ko Sai. – A ti kultúrátok nem a nagy gondolkodóiról híresült el.

– Nagy szégyen ez rád nézve, főkutató! – vágott vissza Skirata.

– Netán megfeledkeztél a páratlan tudású Walon Vauról? Ha azt hiszed, hogy Mereel rossz fiú, feltétlenül találkoznod kell Vauval.

– A fenyegetéseid annyira kiszámíthatóak – jegyezte meg Sai.

– Kezdd el letölteni az adatokat, fiam! – szólt oda az őrmester Merednek.

– Az Arkaniai Micro kutatói semmire sem fognak menni az anyagaimmal – jelentette ki Ko Sai. – Hiányzik hozzá a szakértelmük.

– Hát akkor ki ért hozzá? És kitől kapod a pénzt, aiwha-csali? – csapott le Skirata.

– Senkitől.

– Tehát ezt az egészet jótékony adományokból szedted össze?

– Igen, kezdetben kaptam pénzt, hogy tovább kutathassak – ismerte el Sai –, de ma már nem dolgozom senkinek. Ha egy gazda térdel rajta, a tudomány nem tud lélegezni.

– És ezért kutatnak utánad a szeparatisták, és a saját kormányod – felelte Skirata. – Átverted őket, ezért volt szükséged mando testőrökre. Leléptél a kreditjeikkel.

– Elbűvölő kifejezés – állapította meg Sai, de az a sziklakemény arroganciája repedezni kezdett. A hangjából némi aggodalom érződött, és nyújtogatni kezdte a nyakát – amit Skirata oly régóta akart már megmarkolni –, hogy lássa, mit művel Mereel a drágalátos adataival. Aztán ismét az őrmesterre nézett, és hozzátette: – Ha titeket nem az Arkaniai Micro küldött, akkor nyilván Palpatine főkancellárnak dolgoztok.

Mereel hangosan felkacagott, de tovább dugdosta az adatkártyákat és kódtörő kulcsokat az oldalfal mentén sorakozó számítógépek csatlakozó aljzataiba.

– Hát igen – válaszolta Skirata –, alighanem ő is azt hiszi, hogy neki dolgozunk. Szóval, miért hagytad ott a Kaminót? Mennyit fizettek?

– Nem holmi silány jutalom miatt jöttem el onnan.

– De nem is azért, mert napsütéses tájon akartál élni!

– Azért távoztam, hogy alacsonyrendű fajok ne használhassák fel a kutatási eredményeimet – felelte Ko Sai.

– Ó, azokra gondolsz, akik az egekbe repítették a gazdaságotokat azzal, hogy vettek tőletek egy rabszolgahadsereget?

Mereel csettintett néhányat a nyelvével. Mostanra teljesen belemerült a munkába. Jelzőfények táncoltak és villogtak a számítógépeken, kellemes, tarka fényeket vetítve a helyiség máskülönben tökéletesen fehér, rideg felületeire.

– Kal’buir, csak vágjon oda neki, rendben? – javasolta aztán a hadnagy. – Nehogy már erkölcsi kérdésekről vitatkozzon ezzel a szörnyeteggel!

Ko Sai hirtelen teljes magasságában kihúzta magát, talán azért, mert végre sikerült feldühíteniük. Skirata azt latolgatta, hogy a vézna test melyik részére kéne ütnie.

– A főkancellárotok arra kért – mondta Ko Sai –, hogy az öregedéssel kapcsolatos kutatásaimat felhasználva hosszabbítsam meg az életét a végtelenségig. Megmondtam neki, hogy nem óhajtom egy selejtes, gyenge fajhoz tartozó élőlényre vesztegetni az időmet.

Skirata ezt már érdekesnek találta. Nem, nem is csak érdekesnek: bizarrnak.

– Fogadni merek, hogy nem nyerted el Palpatine rokonszenvét – dörmögte a fejét ingatva. – Dolgoznod kellene a modorod javításán.

– A főkancellár felettébb nyugtalanító ember – jelentette ki Sai.

– Hát igen, ő politikus – helyeselt Skirata, és arra gondolt, hogy a tudósban tekintélyes adag szakmai hiúság dolgozik. Egy lövést mindenképpen megért, így aztán feltette a kérdést: – Egyáltalán, meg tudnád csinálni?

Ko Sai a fejét jobbra-balra lengetve próbálta kifürkészni, hogy mit művel Mereel. Talán azt hitte, hogy a felderítő nem képes feltörni a kódot. A jelekből ítélve fogalma sem volt, hogy Mereel ezt már Tipocavárosban is megtette.

– Azt hiszed, megmondanám? – felelte aztán Skiratának, de közben továbbra is Mereelt figyelte, és hirtelen aggodalmasnak tűnt. Végül nem bírta tovább, és kifakadt: – Tönkreteszed az adatbázist, klón!

– Neked én nem vagyok klón! – vágott vissza éles hangon Mereel. – Van nevem!

– Az egész életemet arra áldoztam, hogy összegyűjtsem azokat az adatokat! – válaszolta Sai. – Egyedülálló anyag! Megsemmisítheted a Galaxis legbővebb, legfejlettebb genetikai kutatási anyagát! Nem készítettem róla másolatot!

– Hát, ez igazán vicces – jelentette ki Mereel, és felnevetett.

– Nincs róla másolat? – Hátranézett a válla felett, ismét a kutatóra villantotta azt az ártatlan mosolyát, és tovább beszélt: – De hát ezért látogattunk meg, anyuci! De tényleg kíváncsi lennék valamire. Mi szomatikus sejt klónok vagyunk, ugye? Honnan származnak az eredeti enukleált sejtek? Azokat is te bűvészkedted össze? Vagy egy ősdonortól? Nem, ne mondd meg! A gondolatát is gyűlölném, hogy kaminii sejteket használtál fel...

Skirata részben elszörnyedve, részben fellelkesülve figyelte, hogy Mereelnek sikerül megnyomnia minden egyes gombot Ko Sai lelki kapcsolótábláján.

A kaminóiak annyira magukba fojtották az érzéseiket, hogy egy emberi lény ritkán vette észre azokat. Ám Skirata éveket töltött közöttük, sok mindent megtanult erről a rideg, különös népségről, így most felismerte, hogy Sai megsértődött.

– Már a feltételezés is visszataszító – jelentette ki a kutató, és a szavai nem illettek ahhoz a jellegzetesen szelíd hangjához. – Sosem szennyeznék be ilyesmivel kaminói szöveteket.

– Rendben – dünnyögte Mereel –, csak gondoltam, megkérdezem.

– Nem érted a lényeget – állította Sai.

– Nagyon is jól értem – felelte bólogatva Mereel.

– Csak azért éltük túl a bolygónkat sújtó környezeti katasztrófát – magyarázta Ko Sai –, mert vettük a bátorságot, és kiirtottunk minden tulajdonságot, amely meggyengített minket. Ti, mandaloriak annyira mások lennétek? Mennyit tudtok a saját genetikai állományotokról? Ti is figyelembe veszitek a tulajdonságokat a szaporodáshoz. Ti is szelektáltok, még ha nem is tudtok róla. Még az örökbefogadástól sem riadtok vissza annak érdekében, hogy bevonjatok bizonyos géneket az állományotokba.

– De mi nem öljük meg a gyengéket – válaszolta komoran Skirata. – Mi nem gyilkolunk ártatlan kölyköket.

Skirata meredten nézte a kutató arcát. Egész életében csak egyetlen kaminóit sajnált, egy nőt, aki zöld szemű gyermeket szült. A klónok egyik gyakorlóterén talált rá, ott bujkált a kicsivel együtt, és csak éjszakánként lopózott ki onnan, hogy ennivalót szerezzen. Egy zöld szemű kaminóinak nem volt joga az élethez. Szürke, sárga, kék – az aiwha-csalik ezeket fogadták el, és maguk a színek meghatározták az egyedek helyét a társadalomban. A szem színe alapján dőlt el, hogy az egyének genetikai szempontból mihez tökéletesek: az irányításhoz, a szellemi munkához vagy az alantas munkákhoz. Más színeket nem tűrtek meg, mert jelentős genetikai különbségekről árulkodtak. Az átkozottak végül persze megtalálták a nőt, de csak a gyermekét ölték meg. Az anya szeme kék volt, ezért ő élhetett.

– Képtelen vagyok felfogni, miért ítéltek el minket azért, mert szelektálunk – jelentette ki Ko Sai. – Állítólag úgy szeretitek a klónokat, mint a saját gyermekeiteket, és mégis eltűritek, hogy megöljék őket.

Ezek szerint nem csupán Mereel tudta, hová kell lesújtania, de Skirata erőt vett magán, és nem harapott rá az elébe vetett csalira.

– Akkor most teszek neked egy ajánlatot – mondta a kaminói szemébe nézve. Ezt nem így, futtában akarta elintézni, de nem tehetett mást. Kívülállók nem sokra mentek volna a kutatási anyagokkal. Ez a munka távolról sem hasonlított ahhoz, mint amikor valaki a receptet böngészve süt egy nagy adag uj’alayit. – Az adataidat mindenképpen elvisszük. Ez ellen semmit sem tehetsz. De a tudásodra is szükségem van.

– Egy lépést sem teszek, amíg nem mondod el, hogy kinek dolgoztok – jelentette ki Sai, bár ezzel azt is elárulta, hogy nem zárkózik el teljesen.

– Nem dolgozom senkinek – felelte Skirata –, mindent a fiaimért teszek. Meg akarom állítani a testükben zajló gyorsított öregedési folyamatokat, hogy hosszú életet élhessenek.

Mereel újabb adatkártyát nyomott egy aljzatba, és anélkül, hogy megfordult volna, megszólalt:

– Igen, beszéljünk egy kicsit a gének kapcsolgatásáról. Öregem, hogy itt mennyi adat van... több, mint Tipocaváros főhálózatában. Anyu, te aztán szépen összeszedtél mindent, amikor leléptél...

Ko Sai hallgatott. Skirata az órájára pillantott, majd megpróbált összeköttetést teremteni az Aay’hannal – és eléggé meglepő módon sikerült.

– Walon? – kérdezte, miután meghallotta az ismerős, halk sercegést.

– Már éppen azon kezdtem tűnődni, hogy emlékeztek-e még rám – dohogott Vau.

– A tatsushi hamarosan indul.

– A... üdvözöljétek a nevemben a szép hölgyet! – válaszolta Vau. – És mondjátok meg neki, hogy máris előkészítettem a lakosztályát.

– Ordóról van hír? – érdeklődött Skirata.

– Egyelőre semmi. De akkor sem ártana, ha igyekeznétek.

– Világos... – felelte Skirata, és megszakította az adást.

Ko Sai egyre nyugtalanabb lett, ez egyértelműen látszott rajta. Skirata a hadnagy felé pillantott, és odaszólt neki:

– Hogy állunk, Mer’ika?

– Jó a letöltési sebesség, de így is kell még vagy tíz perc – közölte Mereel. – Aztán törölnöm kell valamennyi réteget, a biztonság kedvéért. Ha azzal kész vagyunk, akkor kész vagyunk.

Skirata ismét a kaminói felé fordult, az egyik övtáskájából elővett egy bilincset, és a fejét csóválva megjegyezte:

– Vagy a szokottnál is süketebb vagyok, vagy nem válaszoltál az imént.

– Nem vagyok hajlandó nektek dolgozni – jelentette ki gőgösen Sai.

– Szerintem nem is tudod megcsinálni.

– Az önérzetemre is hiába játszol – vágott vissza a főkutató.

– Rendben... ezt szívesen meghagynám a főkancellárnak – válaszolta bólogatva Skirata –, mert, tudod, hamarosan befut ide egy kommandós egység, amit érted küldtek, de az a helyzet, hogy a fiaimnak nagyobb szükségük van rád, akármiben mesterkedik is Palpatine. – Látta a tudóson, hogy a név felzaklatja, ezért gyorsan hozzátette: – Talán a coruscanti titkos klóngyár élére akar állítani téged. – Nem kapott választ, ami miatt felvetődött benne a kérdés, hogy Sai tud erről egyáltalán? Megcsóválta a fejét, és megkérdezte:

– A tipocai népség miért adta el a technológiát?

– Súlyos hibát követtek el – mondta halkan Sai.

– Nyilván nagy szükségük volt a Köztársaság pénzére – tette hozzá Skirata.

– A második generációs klónok gyártáshoz akár az Arkaniai Micrót is felbérelhették volna...

– Igen, Jango halálát követően ezt kellett tenniük – vágott közbe Mereel. – Csak éppen nem arattak fényes sikereket, igaz?

– Nyilván ezt is a tipocai adatbázisból olvastad ki – vélte Sai.

– De akármilyen ajánlatot adtok is, nem tudtok rávenni arra, hogy együttműködjek veletek.

– Mit érdekel az téged, hogy a klónok élnek-e vagy sem? – kérdezte Skirata, közben elhatározta, hogy ha Sai végül hasznavehetetlennek bizonyul, megengedi a nullásoknak, hogy kiéljék rajta minden bosszúvágyukat, hátha ezzel megszabadulnak a démonaiktól. – Talán még tanulnál is valamit, ha megállítod azokat a folyamatokat.

Sai mindeddig ide-oda lengette a fejét, de most hirtelen mozdulatlanná dermedt. Skirata gyanította, hogy végre sikerült felkeltenie a tudós érdeklődését. Ez talán csábító kihívást jelentett a számára.

– Persze, nem kell kivernem belőled semmit – mondta lassan, vontatottan az őrmester. – Rengeteg genetikus szaladgál a Galaxisban.

– De ha értenének a kaminói biokémiához – vágott vissza Sai –, nem lenne szükséged rám, hogy kikapcsoljam a megfelelő géneket.

– Majd meglátjuk – dörmögte Skirata, és intett a bilinccsel.

– Most pedig legyél jó kislány, és hagyd, hogy rád tegyem ezt! Ne akard, hogy erőszakot alkalmazzak, bár örömmel megtenném.

Sai néhány pillanatig várt, aztán egy táncos kecsességével maga elé lendítette mindkét kezét. Skirata nem szakíthatott több időt arra, hogy tovább vitatkozzon vele. Egy egész adathegyet kellett kiértékelnie, mielőtt eldönthette, hogy egyáltalán szüksége van-e a kutatóra.

– Végeztél, Mer’ika? – kérdezte a hadnagyra nézve.

Mereel egy maréknyi adatkártyát tartott a kezében, és néha meg-megcsörgette őket.

– Csak arra várok, hogy a törlőprogram végigfusson az egész rendszeren – válaszolta elégedetten. – Nem hiszem, hogy bárki képes lenne adatokat kinyerni innen, miután egy kicsit átrendezzük a helyet, de az óvatosság sosem árt.

A laboratórium megsemmisítése mindig is része volt a tervnek, de az őrmester gyanította, hogy Mereel egy kis aljas játszmát játszik, hátha sikerül megtörnie a tudóst – a perc éppen megfelelt erre a célra.

Skirata kivett két hődetonátort az egyik övtáskájából, a hüvelykujjával beállította rajtuk a kapcsolókat, és halkan kijelentette:

– Húsz perc elég lesz, hogy kellően eltávolodjunk.

– Legyen inkább fél óra – kérte Mereel –, nem szeretnék a környéken lenni, amikor ez felrobban. Valószínűleg felkelti egyesek figyelmét.

– Kitűnő észrevétel! – dicsérte a fiút Skirata.

Ko Sai úgy figyelte őket, mintha kísérleti állatokat szemlélt volna a laboratóriumában, majd megvetően megjegyezte:

– Csak blöfföltök.

Skirata távvezérlésre kapcsolta a hődetonátorokat, aztán az egyiket az iroda közepén rakta a padlóra, a másikat pedig a kijáratnál. Ko Sai aligha tudta megállapítani, hogy a robbanótestek mire vannak állítva: időzítésre vagy távvezérlésre. Mereel derűsen figyelt, aztán felvette a sisakját.

– Fierfek, hát nem! – jelentette ki Skirata. – Nem engedhetem meg, hogy a deltások megtaláljanak valamit. Gyerünk!

Talpra rángatta Ko Sai-t – mivel a tudós magassága a két métert is meghaladta, a manőver nem sikerült valami elegánsra –, majd maga elé állította, hogy a hátába nyomja a sugárvetője csövét. A kaminói nem tiltakozott, lassú léptekkel indult a folyosó felé.

Hamarosan el kellett haladniuk a három mandalori holttest mellett. A kaminóival folytatott vita alatt Skirata megfeledkezett róluk. Most viszont, amikor rájuk nézett, elgondolkodott azon, hogy kik lehettek, és ki kellett találnia, hogyan értesíti a rokonaikat.

– Vedd át Sai-t, Mer’ika! – szólt oda a felderítőnek. – Elintézek valamit.

Leguggolt a tetemekhez, és levette róluk a sisakot – valószínűleg ez volt életének egyik legkínosabb és legnyomasztóbb feladata. Nem, nem ismerte őket. Az egyikük egy fiatal lány volt, és az arca láttán Skiratában elpattant valami. A mandalori nőktől elvárták, hogy harcoljanak, és sokszor nem lehetett megítélni, hogy férfi vagy nő rejtőzik a páncél alatt, de az őrmester ettől még nem érezte magát jobban. Még csak arra sem emlékezett, hogy melyikük végzett a lánnyal. Gyorsan átkutatta a zsebeiket, és nem sok mindent talált. így aztán magához vette a sisakokat, abban a reményben, hogy a klánjelvények alapján sikerül majd azonosítani a viselőiket, illetve, hogy adhat valamilyen emléktárgyat az eltávozottak szeretteinek.

A mandaloriak odáig jutottak, hogy egymást öldökölték, ilyen-olyan okokból, vagy akár véletlenül is – ez semmiképpen sem volt helyes. Előbb a Sull meggyilkolására küldött klón titkos ügynökök, most pedig ezek az idegenek...

Skiratának a nek kutyák jutottak eszébe, amiket puszta szórakozásból uszítottak egymásra. Közönséges gyilkológéppé nevelték őket, és vakon engedelmeskedtek a gazdájuk parancsainak. Az őrmester úgy érezte, eljött az idő, hogy a mando’ade többé ne legyen senki nekjei...

Mereel megveregette a vállát, és halkan megjegyezte:

– Ők vagy mi, buir...

– Attól még a mieink voltak.

Skirata összefogta a sisakokat a sajátjával, felállt, és biccentéssel jelezte Mereelnek, hogy induljon. Ko Sai azonban megtorpant, és megszólalt:

– Várjatok!

– Ketyeg a számláló – vetette ellen Skirata. – Nem jó ötlet.

– Ez csupán egy ostoba játszma – jelentette ki Sai, és megfordult. – Vissza kell mennem.

– Miért?

– Magammal kell vinnem bizonyos anyagokat.

– Hát ez szörnyű – felelte sajnálkozást színlelve Skirata. – Korábban kellett volna említened.

– Ha azok az anyagok nem segítenek abban – szólt közbe Mereel, és megtaszította a kaminóit –, hogy szép öregkort érjek meg, akkor akár itt is maradhatnak.

– De...

– Mozgás! – förmedt a tudósra Mereel.

– Nem! – tiltakozott ismét Sai. – Ragaszkodom hozzá, hogy elmehessek értük!

– Késő – válaszolta Skirata, és átsétált a kikötőnek helyt adó üregbe.

– Biológiai anyagok – szólt utána Sai.

– Élőlények?

– Lefagyasztott sejtek – felelte Sai.

– Tíz másodperced van, hogy megmagyarázd!

– Egy új hadsereg katonáinak alapmintái. Jobbak lesznek, mint...

Skirata némán intett a kaminóinak, hogy menjen tovább. Még csak azt sem akarta megtudni, hogy kinek a sejtjeiről van szó.

– Nem semmisíthetitek meg a mintákat! – tiltakozott riadtan Sai. – Meg kell...

– Itt a vége, Ko Sai! – vágott közbe Skirata. Az járt a fejében, elmondja a tudósnak, hogy elnevezte mind a tizenkét nullást, még azt a hatot is, akik az embriókort sem érték meg, de a lelketlen szörnyeteg úgysem értette volna meg, hogy miért tette, és nem volt méltó a magyarázatra.

Megrugdosta Sai búvárhajójának kikötőkötelét, és odaszólt a hadnagynak: – Mer’ika, nyisd ki nekem ezt a csövet, légy szíves! Gyömöszöld bele a hölgyet, és indulj el a Gi’kával! Ezt én fogom vezetni. Ne aggódj, elboldogulok vele!

Sai még akkor is javában szidta Skiratát, amikor a két mini tengeralattjáró kiért a csatornából a napfényes vízbe. Az őrmester pedig azon töprengett, hogyan bírta ki évekig egy óceánbolygón. Ko Sai hajója túl nagy volt ahhoz, hogy dokkoljon vele az Aay’-hanon, így aztán felvitte a felszínre, majd a fogollyal együtt átszállt a nagyobb hajóra.

Vau szótlanul rámosolyogott Ko Sai-ra, és beterelte az egyik hálókabinba.

– Mird, tartsd itt az utasunkat! – mondta aztán a strillre nézve. A jobb kezével képzeletbeli vonalat rajzolt a fülke ajtaja elé, és hozzátette: – Ha ezt átlépi... – Pattintott egyet az ujjaival, ami valószínűleg afféle kódjelzés lehetett kettejük között, mert Mird hirtelen nagyon izgatott lett, összevissza ugrált, és úgy szűkölt, mint egy kölyök. Vau megveregette az állat hátát, és hozzátette:

– Megértetted? Jól van, okos Mird!

Mird is emlékezett Sai-ra, ez egyértelműen látszott. Ettől függetlenül Vau bezárta a kabin ajtaját, majd odaszólt Skiratának:

– Kal, ha a jövőben még sokszor akarunk tudósokat rabolni, ki kell alakítanunk egy rendes fogdát!

– Alighanem elhajítanám a kulcsokat – dörmögte Skirata.

– Mit akarsz csinálni ezzel a szépséggel?

– Hát... a történtek után sosem felejtené el az arcunkat – válaszolta Skirata. – És nem tarthatjuk fogva az örökkévalóságig... szerinted?

– Jól van, csak megkérdeztem – felelte Vau a vállát vonogatva.

Skirata követte Mereelt a pilótafülkébe, letelepedett az egyik ülésbe, és a gondolataiba merült. Nem akarta elhinni, hogy Ko Sai az egyetlen genetikus, aki képes manipulálni az öregedési folyamatokat. Ráadásul tartott attól, hogy ha a kaminói hajlandó is az együttműködésre, puszta bosszúvágyból elhelyez egy-két biológiai időzített bombát a klónok szervezetében.

Egy hozzáértő valakinek mindenképpen át kellett néznie az adatokat, addig ő és a társai nem dönthették el, hogy szükségük van-e Ko Sai-ra, vagy nincs.

Az őrmester hamarosan meglátta a hullámtörő gátat, és azon túl a tarka napernyőkkel, illetve illatos, csilingelő fákkal teli, fehér homoksávot. Jó lett volna, ha az ő vegyes családja legalább egy napot pihenéssel tölthetett volna ezen a bolygón – már ha tudtak volna mit kezdeni vele...

– Annak azért örülök, hogy nem kell kitölteni a rakományjegyzéket – jegyezte meg mélyet sóhajtva. – Képzeld el, Mer’ika... milyen képet vágnának a vámosok, ha azt olvasnák: több millió kredit értékű lopott ékszer és egy elrabolt tudós...

– És lopott ipari titkok – tette hozzá Mereel.

– Á, igen, még az is...

– Jobb lesz, ha nem húzzuk magunkra a hatóságokat – jelentette ki Mereel, és bekormányozta az Aay’hant a ponton mellé, két sétahajó közé.

Skirata rosszul érezte magát attól, hogy Ordo átrohant a Galaxison csak azért, hogy hamarosan elmenjen innen, de legalább meglesz az az öröme, hogy láthatja Ko Sai ábrázatát, és ihat egy színpompás italt valamelyik csiricsáré bárban, mint egy hétköznapi fiatalember. És végső soron talán nem is számít, hogy hová viszik Ko Sai-t, mivel sokan akarnak belőle egy darabot...

– Tessék, fogd meg! – mondta Skirata, azzal átadta Mereelnek a hődetonátorok távirányítóját. – Téged illet. Rendkívül felemelő érzés lesz, hidd el!

– A legnagyobb örömmel... A kutatólaboratóriumot ezennel... bezárom! – mondta ünnepélyes hanghordozással Mereel, és megszorította a fémhengert. – De ezzel még nincs vége. – Lassan megnyomta a kioldógombot, és hozzátette: – Oya manda!

A gomb halkan kattant. Egy pillanatra csend támadt, aztán távoli mennydörgésre hasonlító, fojtott morajlás zavarta meg a part csendes békességét. A nyaralóvendégek közül néhányan megálltak, és körülnéztek, mintha valamilyen látványosságra számítottak volna. És ezzel vége lett: Ko Sai hagyatékát lángok és leomló sziklák semmisítették meg. A teljes életmű csakis egyetlen helyen létezett: azokon az adatkártyákon, amelyeket Mereel az egyik övtáskájában tárolt.

– Jobban esett, mint gondoltam volna – jelentette ki a nullás felderítő. – Köszönöm, Kal’buir.

Néha – de csak néha – még a leggyakorlatiasabb, tökéletesen racionális gondolkodású embereknek is szükségük volt arra, hogy egy jelképes gesztussal mérjenek csapást a démonaikra.

Mereel arcán továbbra is ott ragyogott az a mosoly, az az ártatlan, elbűvölő mosoly, amely mit sem árult el a fiú valódi lelkiállapotáról.

Eyat, Gaftikar,

478 nappal a geonosisi csata után

– Orvost! – kiáltott Darman, de nem kapott választ, és tudta, hogy ostobaság lenne számítania rá.

Felpattintotta a zárat Fi nyakgyűrűjén, és lehúzta a sisakot a társa fejéről. A páncélzat beépített diagnosztikai rendszere arról tájékoztatta, hogy a testvérének van pulzusa, és lélegzik, de nincs magánál. Fi fején nem látszott seb, nem csörgött vér sem a szájából, sem az orrából, sem a füléből, de a teste többi részét Darman nem láthatta. A Katarn páncél megvédte viselőjét a vákuumtól, és ez azt jelentette, hogy jó védelmet nyújtott a máskülönben halálos lökéshullámok ellen is. Darman még híven emlékezett a kiképzés alatt megtapasztalt, kemény leckékre.

– Beszélj hozzám, vod’ika! – kérte rekedtes hangon, és két-két ujjával szétnyitotta Fi szemhéjait. Mindkét pupilla reagált a fényre, de az egyik jóval lassabban, mint a másik, és ő tudta, hogy ez nem jól jel.

Aztán Fi hirtelen felemelte a karját, félrelökte Darman kezét, és felnyögött:

– Huh... jól vagyok... nyugi, jól vagyok!

– Érzed a lábadat? – kérdezte Darman. Társa a kezét láthatóan tudta mozgatni, ami azt jelentette, hogy a gerincének legalább egy része sértetlen maradt. Lerántotta Fi lábáról a páncéllemezeket, megütögette a társa lábszárát, és megkérdezte: – Ezt érezted?

– Auuu! Jól vagyok, mondtam már! – válaszolta Fi, azzal felhúzta a térdét, és az oldalára fordult, hogy feltápászkodjon. – Mi volt ez? Lezuhantam valahonnan? Mi történt?

– Felrobbant valami, talán egy rejtett bomba – közölte Darman. – Az egész fal eltűnt. Gyere, tűnjünk el innen, mielőtt ránk omlik az épület!

– Lehet, hogy odakint még rosszabb a helyzet.

Fi meglepő módon némi segítséggel ugyan, de talpra állt, és a fejére húzta a sisakját. Mialatt a törmelékhalmokat kerülgetve a folyosó vége felé tartott, megbotlott néhányszor, de nem szorult támogatásra. Darman tudta, hogy bizonyos fajta agysérüléseknél ez önmagában véve még nem sokat jelent, de Fi egyszer már próbára tette a páncélzatát azzal, hogy rávetette magát egy bombára, és sérülés nélkül megúszta a robbanást. Semmi baja, nincs semmi baja – nyugtatgatta magát Darman, mialatt követte a testvérét.

– Niner hol van? – vetette fel aztán, és néhány pillanat múlva kiértek az épületből. Tüzek tomboltak mindenfelé, de szinte kísérteties csend uralkodott a környéken, csak a távolból hallatszottak fojtott dörgések. Darman hirtelen meglátta, hogy az épület teljes homlokzata leomlott, és ekkor eszébe jutott, hogy Atin a tetőn volt. – At’ika! – kiáltott bele a mikrofonjába. – Atin, itt Darman! Megvagy?

Atin azonnal jelentkezett:

– Eltörtem a shabla bokámat, de megvagyok. Látom Ninert is. Elsősegélyt ad egy gyalogosnak.

Ezek szerint mindannyian megúszták. Darman immár tudta, hogy a testvérei élnek, ekkor egy gondolatot rááldozott a Harmincötösökre is. A csapatszállító visszatért, hogy elvigye őket innen. Az út közepére szállt le, és mert a bal oldali ajtaja zárva maradt, jókora darabot kitakart az lerombolt holoállomásból, valamint az amögött álló épületekből. Gyalogosok tartottak a gép felé minden irányból, néhányan sebesült bajtársukat támogatták, míg egy katona a hátán feküdt az út közelében. Niner mellette térdelt, és azon dolgozott, hogy nyomókötést tegyen a mellkasára.

– Azt nekem kéne csinálnom – motyogta Fi. – Én vagyok az osztag szanitéce...

Atin is felbukkant a romok között, erősen sántítva megtett még néhány lépést, és megszólalt:

– Hát, az ellenség adását leállítottuk, az biztos. Azt hiszem, bombát vagy gránátot kaptunk a nyakunkba.

– A mieinktől vagy az ellenségtől? – mormolta Darman.

Ebben a pillanatban Fi megtántorodott, és elzuhant volna, ha a társai nem kapják el.

– Hé, jól vagy? – kérdezte tőle Darman.

– Csak szédülök egy kicsit – felelte Fi, és ismét megingott.

– Meg kell vizsgáltatnod magad – jelentette ki határozottan Darman. – Légnyomásnak tűnik. Te vagy a szanitéc, neked tudnod kell.

– Ezt mondtam én is az előbb, nem? – dörmögte Fi.

– Fi?

– Jól vagyok... – nyögte furcsa, elhaló hangon Fi.

– Fi, mi a baj?

– Hánynom kell!

Darmannek rossz érzései támadtak. Nem ismert rá a testvérére. Látta már a fájdalmakkal küzdő Fit, az életveszélybe és mindenféle szélsőséges helyzetbe került Fit, de még sosem látta olyannak, mint ezekben a pillanatokban.

Fi eltántorgott néhány lépésnyire, letépte a fejéről és félredobta a sisakját, majd mélyen előregörnyedve öklendezett. Eddig sikerült eljutnia a saját erejéből. Darman és Atin odaugrott hozzá, betámogatták a csapatszállítóba, ahol a hátsó válaszfalnál leültették, és nekitámasztották az egyik keskeny priccsnek, közben folyamatosan szóval tartották, hogy ne veszítse el az eszméletét.

Tel őrmester kiordított Ninernek, hogy hozza a fedélzetre a mellkassérültet. Akármi zajlott Eyatban és a környékén, az Omega-osztag gaftikari bevetése véget ért. Darman megpróbált kapcsolatba lépni A’dennel, hogy tájékoztassa, de nem tudta elérni.

Nem halt meg, valószínűleg csak elfoglalt – biztatta magát gondolatban. – Fi miatt aggódj! Ő az, aki bajban van.

Az utastér másik ajtaja is lezárult, és a sebesültekkel teli gép elindult a Leveler felé. Legfeljebb néhány perces utazás választotta el őket a rohamcirkálótól, de az ilyen percek mindig végtelenül hosszúnak tűntek. Darmannek eszébe jutott a qiilurai akció, az újjáalakított Omega-osztag első bevetése, amelynek végén Atin kis híján életét vesztette. Atin túlélte. Fi is túl fogja élni. Mert így lesz, ugye? Mindannyian elvesztettük az eredeti társainkat, és ez nem történhet meg még egyszer.

– Gyerünk, Fi! – kurjantotta Atin, és megütögette Fi arcát.

– Beszélj nekünk! Korábban sosem kellett biztatnunk erre!

Fi motyogva és egyre kevésbé érthetően beszélt. Arról zagyváit, hogy valamit a táborban felejtett, valamint panaszkodott, hogy egyre homályosabban lát. A fedélzeti IM-6 droid az elülső válaszfalnál dolgozott, a mellkassérültet látta el. A fémpadlón annyi sebesült hevert, hogy Niner nem tudott átvágni közöttük, ezért csak megállt a bejárat közelében, és megkapaszkodott egy hevederben.

Mindannyian átestek az alapkiképzésen, így tudták, mi a baj. A Katarn páncélt csak a nagy teljesítményű fegyverek lövedékei ütötték át, viszont egy zárt doboz volt, és ha ezt a dobozt erősen megrázta valami, akkor a benne lévő katona szinte biztosan agysérülést szenvedett. Fi esetében erre utalt a hányás, valamint az, hogy a két pupillája eltérően reagált a fényre. Darman próbálta a dolog pozitív oldalát nézni: legalább tudták, hogy a testvérüknek azonnali kezelésre van szüksége.

A sisakrádiója sercegni kezdett, Niner jelentkezett:

– Dar, engem nem érdekel, hogy kit kell félrelöknünk, de amint dokkoltunk, orvost szerzünk Finek.

– Egyetértek – dörmögte Darman.

Szerencsére nem kellett senkit félrelökniük. Amikor kiugrottak a csapatszállítóból, meglepetten látták, hogy a hangár szinte üres. A köztársasági csapatok nem szenvedtek súlyos veszteségekét a Gaftikaron. A Leveler már korábban megsemmisítette a szeparatisták egyik csatahajóját, és szinte sértetlenül került ki az összecsapásból. A felszíni ütközet valahogy erőltetettnek tűnt. A bolygónak nem volt stratégiai jelentősége. Fi egy felesleges, értelmetlen csetepatéban sérült meg.

Niner és Darman azonnal odarohant a sebesülteket fogadó sebészdroidhoz, és kórusban sorolták a tüneteket:

– Agysérülés! Egyensúlyvesztés, fejfájás, hányás, a beszédkészség fokozatos elvesztése!

Fi ránézésre teljesen sértetlennek tűnt, de eléggé ziláltnak, mintha néhány percig egy rémálom szorításában vergődött volna. A szemét lehunyva, mozdulatlanul feküdt a lebegőhordágyon, mialatt a droid a szenzorával megvizsgálta a fejét. Atin fájdalmában a fogát csikorgatva bicegett feléjük, aztán feladta a vergődést, és az utolsó két métert egy szökkenéssel tette meg.

– Pontos – jelentette ki a sebészdroid. – Intracranialis nyomásfokozódás. Lehűtjük a társukat, és bevezetünk egy csövet a koponyájába, hogy lecsapoljuk a felgyülemlő agyvizet, mielőtt betesszük őt a baktatartályba. Ez majd csökkenti az agya duzzanatát.

Darmant mindeddig hajtotta a harci láz, a félelem és az ezek miatt a vérében keringő adrenalin, de most egyszeriben leeresztett. A hordágy mellett lépkedett, és azt hajtogatta Finek, hogy ne féljen, minden rendbe jön. Végül a kétszárnyú zsilip bezárult az orra előtt. Niner a vállára tette a kezét, és szelíden visszavezette a hangárba.

– Ne aggódj! – mondta csendesen Niner. – A diagnózis pontos, és időben megkapja a kezelést. Rendben fog jönni. most menjünk, és gondoskodjunk At’ikáról! És neked sem ártana egy gyors vizsgálat.

– Igenis, őrmester! – hadarta gépiesen Darman.

– Pillanatnyilag nem tehetünk érte többet – fűzte hozzá Niner.

Egyvalamit még meg kellett volna tenniük, de Darman nem akarta felhívni Skiratát most, amikor még csak a fele történetet tudta volna elmesélni. Ám azt is tudta, hogy Ordo megölné őt, ha nem szólna neki. A százados a maga elvakultan rajongó, nullás módján nagyon jóban volt Fivel, ráadásul ő tűnt a legalkalmasabbnak arra, hogy eldöntse, mikor értesítik Kal’buirt.

Miután a sebészdroid felmérte a Harmincötösök utolsó sebesültjének állapotát, Darman, ha vonakodva is, de odament hozzá. Mialatt a gépezet dolgozott, ő azon töprengett, hogy kit kéne beállítani az osztagban megüresedett helyre, amíg Fi vissza nem tér. Corr gyalogos tűnt a legjobb választásnak, aki véletlenül keveredett közéjük, és aki figyelemre méltó könnyedséggel illeszkedett be a különleges egységek katonái közé.

De csak egy időre jön vissza közénk – emlékeztette magát Darman. – így fog történni. Fi biztosan felépül.

Tropix-sziget, Dorumaa,

478 nappal a geonosisi csata után

Etain érzékelte, hogy félelem és fájdalom hullámzik felé az Erőben. Az érzés furcsán hatott rá: mintha valaki a nevét kiáltotta volna, de hiába nézett körül, nem látott senkit.

Nem Darman az. Nem lehet, most nem. Találkoznom kell vele.

Mialatt a tengerpart napszítta pallóin sétált Skirata hajója felé, megpróbálta azonosítani az érzést, de egyelőre nem sikerült. Akárhonnan származott is, súlyos csapásról és gyötrelemről mesélt, így aztán lelassított, és Darmanre összpontosított, mert meg akart győződni arról, hogy biztosan nem vele történt valami.

– Ordo – mondta halkan –, nagy baj van!

A százados hamar megtanulta, hogyan türtőztesse magát. A homályos figyelmeztetés hallatán nem kezdett lendületesen magyarázni arról, hogy Etainnek szűkítenie kell a keresést, és hogy próbáljon részleteket kicsikarni az Erőből.

– Itt helyben, vagy máshol? – kérdezte kurtán.

– Nem érzékelek közvetlen veszélyt – válaszolta Etain.

– Azért megkérdezem a többieket, a biztonság kedvéért – jelentette ki a százados, és elővette az adó-vevőjét. – Ma már kaptam egy aggasztó üzenetet, és félek, nem ez az utolsó.

A ponton végénél áramvonalas, sötétzöld hajó állt. A negyvennegyvenöt méter hosszú test lustán ringott az alacsony hullámokon, a felső hajlatából kiemelkedő páncélüveg kupola vakítóan csillogott a napfényben.

Abból, hogy a hajó a kikötő torkolatának közvetlen közelében állomásozott, Etain megértette, hogy Skirata felkészült a gyors indulásra. Ordo úgy közeledett a gép felé, mintha harcba indult volna, harag és nyugtalanság érződött felőle az Erőben, valamint több félelem, mint amennyit a lány valaha is észlelt a benne.

– Tudja, Ordo, én sem rajongok azért, hogy találkozzak azzal a teremtménnyel – jegyezte meg Etain.

– Nem tartok Ko Sai-tól – felelte a százados –, de jobb időtöltést is ki tudnék találni magamnak, mint hogy a segítségéért könyörögjek. Valaha élet-halál ura volt felettünk, és nem óhajtom visszaállítani ezt az állapotot.

– Még sosem találkoztam kaminóiakkal – mondta Etain. – De azt valószínűleg meg tudom majd állapítani, hogy igazat mond-e vagy sem. Csak akkor vesszük hasznát, ha meg tudja állítani a gyorsított öregedési folyamatokat, nemde? Mert a kutatási anyagait maguk már megszerezték. Felbérelhetnének valakit arra, hogy megfejtse a genetikai kódokat.

– Ó, Sai ezt is tudja, higgye el! – dörmögte Ordo.

Etaint és Ordót gyönyörű délután fogadta a Dorumaán. A nap már alacsonyan járt, és a magasban csak néhány felhő úszott, amelyek látványos, ezüstös pontokat és sávokat festettek az égboltra. Etain furcsának találta, hogy ennyi szépség veszi körül, és mégis oly sötét gondolatokkal küzd, de nem tudott lehiggadni. Továbbra is aggódott az Erőben érzékelt zavar miatt, amelynek forrása oly közel esett Darmanhez. Beszélni akart a férfival – úgy érezte, máskülönben megőrül –, de egyelőre várnia kellett. Szapora léptekkel követte Ordót a kikötőbe mélyen benyúló pontonon, és hamarosan meglátta a hajó pilótafülkéjének halvány fényeit.

– Ordo, mit jelent az Aay’han? – kérdezte a századosra pillantva.

– Egyfajta lelkiállapot. Egy érzés – felelte Ordo. Világoskék nadrágot, sportos inget és napszemüveget viselt, így pillanatnyilag a legkevésbé sem látszott kőkemény harcosnak, lehetett volna akár a nyaralótelep slinglabda-edzőinek egyike is. Talán még Zey sem ismert volna rá, legfeljebb arról a rendkívül egyenes, katonás testtartásáról.

Pillanatnyi szünetet tartott, elnézett a messzeségbe, és tovább beszélt: – Amikor a szeretteink körében ülünk, jól érezzük magunkat, de hirtelen eszünkbe jutnak azok, akik már bekerültek a mandába, és érezzük még a fájdalmat, de elfogadjuk, és átadjuk magunkat neki.

A magyarázat elég keményen sújtott le Etainre ahhoz, hogy rúgásra késztesse a gyermekét. Még csak azt sem tudta eldönteni, hogy a fogalom kavarta-e fel a lelkét, vagy az, hogy ő maga is vágyik az erőteljes, átható érzésekre. Mindenesetre úgy látta, az aay’han homlokegyenest ellentétben áll azzal, hogy a Jediknek kerülniük kell a kötődést, továbbá kezdte gyanítani, hogy a Jedik és a mandaloriak közötti ősi ellentéteket miért nem lehet soha kibékíteni. A két közösség bizonyos területeken azonos volt, más területeken teljesen szemben állt egymással, és nem léteztek közös, egymást átfedő zónák – és mindez kínos viszonyokat teremtett.

Ordo átugrott az Aay’han burkolatának egy lapos részére, és benyúlt egy nyitott búvónyílásba. Valaki, akit Etain nem láthatott, kiadott a századosnak egy hosszú, keskeny duracél lemezt, amit ő ráfektetett a búvónyílás peremére, illetve a ponton szélére.

– Jöjjön, Etain! – mondta aztán Ordo, a rögtönzött hídra mutatva. – Ebben az állapotában ne ugráljon!

Etain az Erő segítségével könnyen elszökkent volna a ponton másik végéig is, és biztonságosan landolt volna, de mert meghatódott a gesztustól, kegyesen elfogadta, és egyszerűen átsétált a hajóra. Ordónak is megvoltak a maga nagy pillanatai.

Mereel és Skirata a pilótafülke tat felé eső oldalánál ült.

Hátukkal a páncélüveg kupolának támaszkodtak, a lábukat kényelmesen kinyújtották, és egy üdítőitalos dobozt adogattak egymásnak. Mindketten a tengert bámulták, és szemmel láthatóan mélyen belevesztek a gondolataik világába.

Etain nem egészen erre a látványra számított, tekintettel arra, hogy mi rejtőzött a hajó gyomrában.

Most találkozott első ízben Skiratával a kettejük veszekedése óta, amikor is az őrmester először összeszidta őt, amiért Darman tudta és beleegyezése nélkül teherbe esett, majd a Qiilurára száműzte. Utólag már ostobának és önzőnek érezte magát. Hogyan is remélhette, hogy az őrmester egy csapásra szerető nagyapa lesz? De egyvalamiben még most is biztos volt: az Erő azt súgta neki, hogy helyesen döntött, amikor gyermeket vállalt. Igyekezett felkészülni a fagyos fogadtatásra, ám amikor Skirata felnézett rá, kimondottan barátságosan köszöntötte.

– Á, ad’ika! – mondta, és egyetlen jellel sem árulta el, hogy ők ketten valaha is vitatkoztak. – Hogy van, kicsi lány?

Etain megkönnyebbülten sóhajtott egyet, és lehiggadva válaszolt:

– Köszönöm, jól... a körülményekhez képest.

– Nézze, sajnálom, hogy a Qiilurán annyira elfajult a helyzet. Ha csak sejtettem volna, hogy a vhette ellenállnak, sosem küldtem volna oda magát – folytatta Skirata, azzal talpra állt, és látványosan próbált nem lenézni a lány domborodó hasára, de persze azért csak lepillantott rá, aztán ismét megszólalt: – Jusik feltartóztatta a deltásokat. Nem tudja elterelni őket a Tropixtól, miután a mi beszédes kedvű twi’lek cimboránk megmondta nekik a helyszín nevét, de az ifjú Jedi nagyon hosszú, rémesen kanyargós tájékoztatót tart a fiúknak a sziget geológiai adottságairól.

Ebben a pillanatban Ordo adó-vevője csilingelni kezdett, mire a százados elsétált a tat felé, és letelepedett a jobb oldali hajtómű burkolatához, hogy beszéljen valakivel. Erre már Mereel is feltápászkodott, és elballagott, hogy csatlakozzon a társához.

– A deltások nem lesznek túl feltűnőek teljes páncélzatban egy üdülőparadicsomban, egy szeparatista űrszektorban? – kérdezte Etain.

– Ha látta volna, miféle alakok parádéznak errefelé, ad’ika – válaszolta vigyorogva Skirata. – Talán senki sem figyelne fel a fiúkra, ha úgy jelennének meg.

– Fel nem foghatom, hogy maguk mit keresnek még itt – közölte Etain, mert egészen mostanáig arra számított, hogy Skirata az akciót követően azonnal lelép a Dorumaáról.

– Gondolja, hogy a Coruscanton nagyobb biztonságban lennénk?

– Talán igen...

– Akkor találja ki, hogy Ko Sai ki elől menekült még! – kérte Skirata.

Etainnek kellett néhány másodperc, mire kapcsolt, ekkor meglepetten kibökte:

– Ó, csak nem a mi nagyra becsült vezetőnk elől?

– Ő áll a sor élén – válaszolta bólogatva Skirata. – Aztán következik a kaminói kormányzat és a szeparatisták. Eszem ágában sincs a Coruscantra vinni a nemes hölgyet.

Etain nem hitte, hogy a kiterjedt üzleti kapcsolatokkal rendelkező őrmesternek gondot okozhat egy efféle ügy, így tovább faggatózott:

– A maga vuki ismerőse nem tudna keríteni egy hangszigetelt lakást, amelyben Vau mindent kiverhetne Sai-ból anélkül, hogy zavarná a szomszédokat? Mint a legutóbbi alkalommal?

– A vukinak most más feladatai vannak, ad’ika – magyarázta Skirata. – És nem szívesen hagynám kettesben Vaut a kaminói-val. A fiúknak elég rossz emlékeik fűződnek Sai-hoz.

– Ezek szerint lemaradtam pár részletről, ugye? – állapította meg Etain.

– Éppen ezért menjünk le, és tartsunk egy csendes, nyugodt megbeszélést – javasolta Skirata.

Etain attól tartott, hogy a búvónyílás alatt létra rejtőzik, amit nem szívesen mászott volna meg terhesen, de szerencsére kiderült, hogy egy elég meredek rámpán lehet lejutni a hajó belsejébe. A nyílásból a strill orrfacsaró bűze tört fel. Etain azt hitte, hogy az őrmester ott lépked, szorosan az ő háta mögött, de amikor visszanézett, azt látta, hogy Skirata odafent maradt. A rámpa alján Vau várta őt, az oldalán Mirddel. A strill valószínűleg emlékezett rá, legalábbis erre utalt, hogy izgatottan morgott és szimatolt.

A személyzeti kabin valahogy nem illett egy hajó belsejébe, a középütt álló, a fedélzethez szegecselt asztalt kényelmes kanapék és karosszékek vették körül.

Etain letelepedett, mire Mird azonnal odaszaladt hozzá, az ölébe fektette a fejét, és boldogan csorgatta a nyálát a nő ruhájára.

De valami más is volt a fedélzeten. Etain furcsa jelenséget érzékelt az Erőben, amit csak úgy tudott leírni magának: fagyos üresség. Nem kellett megkérdeznie, hogy ki van a személyzeti kabinnal szomszédos hálófülkében. Ko Sai tartózkodott odabent, és bűnbánatot nem tanúsítva, gőgösen várta az elrablóit.

– Az apám ezt zabafedélzetnek nevezné – jelentette ki Vau.

Amikor megfelelt neki, könnyűszerrel eljátszotta a kifogástalan modorú, művelt főnemest, amit másoknak oly nehéz volt összeegyeztetni azzal, ahogyan az embereivel bánt. Megcsóválta a fejét, és tovább beszélt: – Bevallom, még most is megborzongok, amikor Kal azt mondja egy hajón, hogy a hátulja felé. És azt is bevallom, még most is zavarba ejt egy olyan hajó, amely egyaránt képes a víz alatt haladni és a világűrben repülni.

– Szóval, mit terveznek vele?

– Az Aay’hannal vagy a kaminóival?

– A kaminóival.

– Számomra olyan ez, mint amikor a kraggetpatkányok üldözőbe veszik a postássiklót a Coruscant alsó szintjein. Ha sikerül elkapniuk, rájönnek, hogy fogalmuk sincs, mit kezdjenek vele, és csak belemélyesztik a fogaikat a lökhárítójába.

– Ó, szerintem Kal nagyon is tudja, hogy mit akar! – vélekedett Etain.

– Nézze, én általában meg tudom ítélni, hogy ki az, aki némi rábeszélést követően hajlandó megosztani velem a legbizalmasabb gondolatait – válaszolta Vau. – És azt hiszem, Sai nem fog együttműködni velünk.

– Miért zárkózik el? – kérdezte keserűen Etain, és egyre jobban zavarta az, hogy a többiek még mindig nem érkeztek meg, illetve, hogy a korábban megtapasztalt, rossz érzés úgy áradt szét a bensőjében, mint valami nyúlós, sűrű olaj. – Mit számít neki, hogy meddig élnek a klónok?

– Szakmai hiúság, kedvesem – felelte Vau. – Sai képes életet teremteni, vagy a terveinek megfelelően formálni, és képes kioltani is. Ez a félisteni hatalom bárki lelkét eltorzítaná. Nem fog alkudozni velünk.

– De maguk minden anyagát megszerezték – jegyezte meg Etain.

– Igen, és elég gyötrelmes lehet számára a tudat, hogy nekünk csak az életműve töredékére van szükségünk. A többi nem érdekel minket.

– De Kal nem fogja eladni... ugye? – kérdezte Etain, miután felfigyelt arra, hogy Vau többes számban beszél.

– Szó sem lehet róla! Kal elég nagyvonalúan bánik mások tulajdonával, de most az életcéljáról van szó – válaszolta Vau, majd a homlokát ráncolva hallgatózott néhány másodpercig.

Aztán odament a rámpa aljához, felnézett, és a fejét csóválva dörmögte: – Ezek meg mit művelnek odafent? Ha a deltások véletlenül erre sétálnak, meglátják őket, és akkor mindennek vége. – Feljebb ment néhány lépéssel, és felkiáltott: – Őrszolgálatosok az állomáshelyükre! Minden fedelet lezárni! Miután elhallgatott, halvány mosolyra húzta a száját.

Látszott rajta, hogy jó hangulatban van, és örömmel játssza a tengerészt, de aztán a mosolya lehervadt, amikor Ordo lejött a rámpán úgy, hogy az adó-vevőjét szorosan markolta a kezében. Pillanatokkal később Mereel és Skirata is megérkezett, és mindhárman ugyanolyan döbbentnek, már-már kábának látszottak. Etain azonnal tudta, hogy rossz hír következik. Tudnám, ha Darral lenne baj. Biztosan tudnék róla. Vele nem történt semmi. Nem történhetett – biztatta magát gondolatban. Ennek ellenére ijedten várt, jobb tenyerét a hasára tapasztva, és még gondolkodni sem mert, nehogy azzal előidézzen valamit.

– Ki az? – kérdezte aztán halkan.

– Fi – felelte Ordo. – Megsebesült. Kómában van.

Etain rájött, hogy amíg régebben elfogadta a háború borzalmait, mára eljutott oda, hogy azt hitte, az ismerőseivel és szeretteivel nem történhet baj. És most, hogy mégis megtörtént, nem érezte tisztességesnek.

– Darman jelentkezett – folytatta Ordo. – Azt mondta, a gaftikari bevetés alatt felrobbant valami a közelükben, és Fi kapott egy kemény ütést. Jelenleg a Leveler kórházában van, alacsony hőmérsékletű baktában. Megrepedt a lépe, de a fő gond az agysérülés. Az állapota stabil, ami jó jel. Tényleg az. Csak idő kérdése, és magához tér.

Ordo nem csupán a társait, de saját magát is igyekezett megnyugtatni. Az imént eszébe sem jutott, hogy átadja a készüléket Etainnek, hogy ő is beszélhessen Darmannel, de Etain ebből arra következtetett, hogy Darmannel minden rendben van. Nyomban megharagudott magára, amiért elsősorban Darmanre gondolt, és nem Fire összpontosított.

Most már tudatában volt annak, hogy Ordo szörnyen érzi magát – a százados kedvelte Fit.

– Jobb lesz, ha értesítjük Bar’dikát – mondta Skirata. – A Leveler néhány napig még a Külső Gyűrűben marad, úgyhogy, ha parancsot ad, Tur-Mukan tábornok, akkor átvezényeltetem Corr gyalogost, hogy kiegészítsük vele az Omegát, amíg Fi talpra áll.

– Természetesen, intézze, amit kell! – hadarta Etain.

Skirata általában azt csinálta, amit akart, de a jelekből ítélve ezen a napon békülékeny kedvében volt. Etain végignézett a társain, és megkérdezte: – Egyébként, tudja valaki, hogy Corr hol van most?

– Valami szabotázsakciót hajt végre Jainggel – felelte Skirata.

– Amikor megtudtam, hogy hol vetik be Darmant, megnéztem a gaftikari anyagokat – közölte Etain. – Megdöbbentően jelentéktelen ügy... valamiért mindig azt hittem, hogy a nagy és fontos csatákban fogunk veszteségeket szenvedni.

A helyiségre komor csend telepedett. Mindannyian mozdulatlanul üldögéltek, és kerülték egymás tekintetét. A hallgatást végül Ordo törte meg, amikor kijelentette:

– Amint elszállítják Fit a Levelerről, meglátogatom.

– Hová viszik a sebesült katonákat? – érdeklődött Etain. – Fi vajon egy neurológiai osztályra kerül?

– Fogalmam sincs – felelte Ordo, és az arckifejezése arról tanúskodott, hogy valóban nem tudja, melyik coruscanti kórház fogadná a társukat. – A sebesülteket a mozgó egységekben és a nagyobb hajókban kezelik. Vagy talpra állnak, vagy meghalnak.

– Atint az Ord Mantelli bázison kezelték – tette hozzá Skirata.

– Egyébként, levált egy csontdarab a bokájában. Dar jól van, Niner jól van, és A’den is jól van.

– Nem feledkeztem meg róluk, Kal’buir – mondta halkan, de kissé éles hangon Ordo.

Etain még mindig az elhangzottakat dolgozta fel magában, és kínos érzései támadtak.

– Nem igazán értem az egészségügyi rendszert – mondta a fejét csóválva. – A Nagy Hadsereg katonái milyen szintű ellátásban részesülnek? A Jedik legalább annyit pletykálnak, mint a katonák, és úgy hallottam, hogy a mozgó egységek súlyos forráshiánnyal küzdenek. Utálnék arra gondolni, hogy Finek ki kell várnia egy hosszú sort, mire végre odakerül egy holtfáradt Jedi elé.

Etain nem tudta, hogy miért nem tette fel még soha senkinek ezt a kérdést. Arra rákérdezett, hogy mi történik az elesettek holttestével, és nem kapott rá választ. De mert a kezdeti, katasztrofális csapások után a klón sereg egyre kevesebb embert veszített, a téma valahogy elsiklott a messzeségbe. Megfeledkezett a kérdésről, de az most újra felvetődött.

Ordo úgy nézett Skiratára, mintha engedélyt kért volna valamire, és miután az őrmester alig láthatóan odabiccentett neki, beszélni kezdett:

– Egy bizonyos Skeenah szenátor egyre hangosabban kiabál. Válaszokat követel arról, hogy mi történik a súlyos sebet kapott klónokkal, és arról is, hogy a katonák milyen hosszú távú ellátásban részesülnek. Merő jóindulatból hadjáratot folytat azért, hogy otthonokat teremtsen a kiöregedett vagy harcképtelenné vált katonáknak, de valami azt súgja, hogy nem sikerül megoldania a problémát.

Etain továbbra is félelmet érzékelt Ordo felől, de tudta, hogy a százados nem magát félti, hanem a társait. És eléggé ismerte őt ahhoz, hogy tudja, ki áll a lista élén.

– Erős a gyanúm – fűzte hozzá Skirata –, hogy a szenátornak fogalma sincs arról, hogy a köztársaság hóhérokkal gyilkoltatja meg azokat a klónokat, akik szeretnének szerencsét próbálni a civil világban.

Vau egészen mostanáig szótlanul figyelte a beszélgetést, és úgy tett, mintha unatkozna, ami nála általában az ellenkeződét jelentette. Újra és újra rápillantott a zárt kabinajtóra, amely mögött Ko Sai raboskodott, és lerítt róla, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.

– Figyelj, Kal! – mondta halkan. – Ha ezt a hírt napokon keresztül, minden órában bemondanád a HoloHíradóban, akkor sem érdekelne senkit, hidd el nekem!

– Majd érdekelni fogja őket, ha a szeparatisták megtámadják a Coruscantot, és megzavarják a drága polgárokat, mialatt az esti holofilmet nézik.

– De akkor sem fognak tömegtüntetéseket rendezni, hogy tiltakozzanak a bátor hősökkel szembeni bánásmód miatt – dörmögte bágyadtan legyintve Vau, aztán nem színlelte tovább az unalmat, sőt indulatosan folytatta: – A közöny hulláma derékig bele fog döngölni téged a földbe! Ó, jóságos egek, engedjük szabadon a harcra tenyésztett rabszolgáinkat pont most, amikor oly nagy a baj? Milyen bölcs megoldás!

Hála a főkancellárnak! Igen, ezért fizetünk adót! Hidd el, Kal, ez a megoldás megkíméli a civileket attól, hogy ügyelniük kelljen a saját demokráciájukra. A legtöbb, amit elérhetsz, hogy páran beledobnak néhány kreditet a gyűjtődobozokba a geonosisi csata évfordulóján. Egyetlen szenátor még sosem változtatott meg semmit.

Skirata a zárt kabinajtóra mutatott, és kijelentette:

– Most, hogy van a fedélzeten egy két lábon járó, Erővel hajtott hazugságvizsgálónk, ideje újra elbeszélgetnünk a vendégünkkel!

– Köszönöm, hogy ilyen nagyra tart, Kal – jegyezte meg kissé sértődötten Etain.

– Maga képes valamire, amire mi nem – válaszolta Skirata.

– És igen, nagyra tartom magát.

Mereel felállt, hogy kinyissa a kabint, és Mird közelebb szökkent, hogy szükség esetén beavatkozzon. Etain meglátta a nullás derékszíján függő elektromos ösztökét. Már nem is döbbenek meg, pedig kellene – kesergett magában. – De ha a markomba nyomnák azt az eszközt, és megkérnének, hogy szedjem ki Ko Sai-ból az információt, amelynek révén Dar és a többiek normális hosszúságú életet élhetnének, biztosan megtenném. Hát, ide vezet a kötődés...

Megvizsgálta a lelkét, és nem sok bűntudatot talált benne. De hát csinált ő már elképzelhetetlennek tartott dolgokat vadidegenekkel, például azzal a nikto terroristával. És akkor lépett rá erre a csúszós, veszedelmes ösvényre, amikor a mesterei megtanították olyan trükkökre, mint az elmebefolyásolás és az emlékezettörlés.

Mialatt Mereel kioldotta a mágneses zárat, apró, fekete örvény alakult ki körülötte az Erőben, amely nagyban hasonlított ahhoz a benyomáshoz, amelyet Etain akkor tapasztalt meg, amikor első ízben találkozott Skiratával. Úgy tűnt, Ordo átmenetileg megfeledkezett Firől, miközben kinyitotta az ajtót, és a szürke bőrű, magas, vézna alak besétált a személyzeti kabin közepére.

– Minél tovább tartotok itt – mondta Ko Sai annál nagyobb az esélye annak, hogy valaki más is rám talál.

Etain most látott először hús-vér kaminóit. Nehezére esett elhinni, hogy ez a kecses, halk szavú teremtmény valójában egy könyörtelen szörnyeteg. De csak rá kellett néznie Mereelre, Ordó-ra, Skiratára és Vaura – mindannyiukból csak úgy sugárzott a gyűlölet és máris láthatta a sebeket, amelyeket Ko Sai ütött mások lelkébe.

– Ülj le, Ko Sai! – szólt rá a tudósra Skirata. – Folytassuk ott, ahol abbahagytuk! Képes vagy-e kikapcsolni az öregedési folyamatok felgyorsulásáért felelős géneket, vagy nem?

Ko Sai összefonta hosszú, vékony ujjait, az ölébe eresztette a kezét, és néhány pillanatig hallgatott, mintha meditált volna.

– Lehetséges – mondta végül.

– De meg tudod csinálni?

– Annak idején meghatároztuk – válaszolta Ko Sai –, hogy milyen tulajdonságokat akarunk bevezetni az eredeti Fettgenomba, és én azonosítottam az ezekért felelős géneket.

Ebből eredően tudom, hogyan lehet bekapcsolni az aktiválni kívánt géneket. Ezt te, őrmester, nagyon jól tudod. És azzal is tisztában vagy, hogy az én tudásom egyedülálló, máskülönben nem fogtál volna el.

Sai nem adott egyértelmű választ. Valószínűleg azt akarta elérni, hogy Skirata – vagy inkább Mereel – kénytelen legyen átrágni magát az adathegyen, hogy megtalálja a keresett géneket. Etain megidézte magában az Erőt, és a kaminóira összpontosított, hogy kifürkéssze az érzéseit. Sai végtelenül biztos volt a dolgában, és lélekben-gondolatban annyira elkülönült a környezetétől, hogy ha Etain nem látta volna körülötte a többieket, azt hihette volna, hogy a tudós magában beszél. Nem tekintette élőlénynek Skiratát és Vaut.

– Ordót és Mereelt meg végképp nem. Tárgyak voltak a számára, az ő szemében nem különböztek az asztaltól vagy a kanapéktól. Az Erő összekötötte az élőlényeket, és Etain ezeket a kapcsolatokat vékony, finom szálaknak értelmezte magában. És Ko Sai körül egyetlenegyet sem érzékelt. Mintha egy ronda, szaggatott peremű lyukat látott volna egy máskülönben szép festményen. Amit nem érzett, feltűnőbb volt, mint mindaz, amit érzett.

A korábban soha nem tapasztalt jelenség jobban megijesztette Etaint, mint a Skirata lelkében bujkáló, erőszakos hajlamok. Dermesztően fagyos űrt érzett, ami mindent megmagyarázott. Már nem csodálkozott azon, hogy a kaminóiak sosem adták jelét brutalitásnak vagy haragnak.

Egyszerűen nem tekintették másnak más népek gyermekeit, mint érdekes kirakós játékoknak, amiket szétszedhetnek, aztán újra összeállíthatnak, hogy közelebb kerüljenek az ő tökéletességről alkotott eszményeikhez.

Etain most már biztosra vette, hogy Skirata nem fog eredményt elérni. Alapvető információkat bárkiből ki lehetett verni, de a bonyolultabb válaszokhoz – főleg egy összetett, hosszadalmas munkához – némi együttműködésre volt szükség.

– Ko Sai, a néped milyen jellegű terveken dolgozik jelenleg? – kérdezte Etain.

– Többféle hadsereg előállításán, továbbá civil munkaerőt is gyártanak – felelte a tudós. – Bányászokat a Subterrelre, mezőgazdasági munkásokat a Folendére, illetve olyan egyedeket, akik veszélyes hulladékokat fognak kezelni. A szakterületünk a kiváló minőségű termékek nagy tömegben történő előállítása olyan, munkaerőigényes területekre, ahol droidok alkalmazása nem lehetséges.

Elsődleges szempontunk, hogy a termékeinket tökéletes pontossággal hozzászabjuk a megrendelőink igényeihez.

– Ezt a marketinges dumát az egyik szórólapotokról vetted? – morogta vészjósló hangon Mereel. – Mindjárt elhányom magam. Úgy látom, kénytelen leszek bevetni a vibropengémet, hogy együttműködésre bírjalak.

Ordo vállon ragadta a társát, hogy visszatartsa, de nem szólt semmit. Etain elkapta Skirata tekintetét, ám az őrmester csak rántott egyet a vállán, és intett neki, hogy folytassa. Ko Sai sosem élőlényeket látott a laboratóriumában és a gyárában, hanem csakis termékeket, így aztán sosem érzett bűntudatot vagy szégyent.

Ugyanakkor mérhetetlenül büszke volt a hírnevére, hogy ő a Galaxis legjobb genetikusa. Valóban nagy magasságból kellett leereszkednie...

– Szóval, mennyiben érintené a személyes hírnevét – kérdezte Etain ha elmondaná nekünk, hogyan lehet a normális szintre állítani az öregedési folyamatokat? Vagy ez az egész egy titkos ipari eljárás védelméről szól?

– Minden valamire való klónozó létesítményben tudják, hogyan gyorsítsák fel a klónok fejlődését – felelte a kaminói.

– De nem jár semmiféle haszonnal, ha beépítünk egy olyan sajátosságot, amelyet az ügyfél nem kért.

Etainnek továbbra sem sikerült teljes mértékben uralnia az indulatait, és a testében zajló hormonális változások sem javítottak a helyzeten, így meglehetősen ingerülten kifakadt:

– És mondd, neked nem volna feladatod a megrendelők elé tárni a lehetőségeket?

– Egy háborúban mindenkinek romlanak a kilátásai – válaszolt hűvös nyugalommal a kutató.

– Azt még megértem, hogy felgyorsítottad a klónok fejlődését, de kissé furcsának tűnik, hogy hagytad, hogy a leromlási folyamatok megkezdődjenek, miután a termék eléri a legjobb minőségét – vágott vissza Etain a kaminói rideg, üzleti nyelvezetét alkalmazva. – Nem akartad, hogy a termékeid megőrizzék az optimális hatékonyságukat, amilyen sokáig csak lehetséges? Hogy megőrződjenek a legjobb formájukban? Szerintem azért nem állítottad meg a folyamatokat, mert fogalmad sincs, hogyan lehetséges. És ebben az esetben, nem vesszük hasznodat.

Az utolsó mondat szinte magától csúszott ki a száján, még mielőtt észbe kapott volna. Skiratának szeme sem rebbent, de Ko Sai amúgy sem őt nézte. A kaminói pislogott egyet, és ingatni kezdte a fejét a maga kecses, finom módján.

– Az ügyfelünket nem érdekelte a klónok élettartama – mondta rövid töprengés után. – Csak az, hogy készen legyenek addigra, mire szükség lesz rájuk.

Etain érzékelte, hogy sikerült sarokba szorítani a kaminóit, és ezzel kibillentette a lelki egyensúlyából. Óvatosan nyomult tovább, megpróbálta beleterelni ezt a gőgös teremtményt abba, hogy gondolkodjon, és hogy elhiggye azt, amit ő sugall neki.

– Csakhogy a termékeitek korántsem olyan megbízhatóak, mint ahogy állítjátok a vásárlóitoknak, igaz? – mondta a kaminói szemébe nézve. – Nem sikerült azonosítanotok az összes hibás gént. A klónjaitok nem mindig engedelmesek.

Annyira nem, hogy néhányan dezertáltak. Túlértékeltétek a genetikai faktort, és elfelejtettétek megemlíteni, hogy az emberi lények a természetükből eredően eléggé kiszámíthatatlanok.

Ko Sai ezúttal nem válaszolt. Talán elgondolkodott azon, hogy nem végzett tökéletes munkát, ami alighanem fájt neki. De itt és most nem egy játszótéri vitát kellett megnyerni.

Etain azért küzdött, hogy kiderüljön: Ko Sai képes-e helyrehozni azt, amit elrontott, aztán pedig, hogy hajlandó-e megtenni.

– Nekem ebből elegem van – szólalt meg váratlanul Ordo.

Felállt a kanapéról, odament Mereelhez, elébe tartotta a tenyerét, és rászólt: – Kérem az adatkártyákat, ner vod!

Mereel kinyitotta az egyik övtáskáját, és átadott a társának egy kisméretű, tarka színekben pompázó plasztikdobozt.

Etain gyanakodva figyelte Ordót. A százados gyakrabban járt az önuralmat és a káoszt elválasztó, keskeny határon, mint bárki sejtette, és a Firől szóló hír nem sokat javított ezen az állapoton.

– Nekiállsz átnézni az adatokat? – kérdezte Mereel.

– Nem – felelte kurtán Ordo, kinyitotta a dobozt, és miután belenézett, hozzátette: – Csak megvilágosodtam. – Ko Sai felé fordult, és odaszólt neki: – Az egész életműved elfér egy ezer köbcentiméteres dobozban.

Ordo becsukta a dobozt, és besétált a személyzeti kabint és a pilótafülkét összekötő folyosóba. Etain azt hitte, hogy a százados a tárolórekesz számítógépéhez megy, de hamarosan meghallotta a zsilip zárófedelének sziszegését, aztán súlyos léptek dübörögtek a rámpán.

– Ordo? – kurjantotta Skirata tétován. – Ordo!

Gyakorlatilag egyszerre kaptak észbe. Mindannyian felugrottak, rohanva indultak az orr felé, és hamarosan bezsúfolódtak a rövid, szűkös átjáróba – még Ko Sai is ott volt köztük. Etain felnézett, és elborzadva nézte végig, hogy Ordo a burkolaton állva előveszi a tartalék pisztolyát, messzire elhajítja a dobozt, és tüzet nyit rá.

A fellángoló plasztikdarabkák úgy záporoztak lefelé a magasból, akár egy tűzijáték-rakéta színes, izzó szikrái.

Etain onnan, ahol állt, nem láthatta Skiratát és Mereelt. De Ko Sai mélyet sóhajtott, nekiroskadt a válaszfalnak, és széles ívben lengette ide-oda a fejét. Minden odaveszett, amiért valaha dolgozott.

– Ó... shab... – dörmögte Vau, mialatt kezét a csípőjén tartva állt, és lehorgasztotta a fejét. – Shab...

Etain túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy megszólaljon.

Nem csupán Ko Sai teljes életműve semmisült meg. Hanem a remény is, hogy Darman és a testvérei hosszú életet élhetnek.

Tizenharmadik fejezet

„Hát persze, hogy Ordo zűrös alak. Mindannyian azok. Ötéves korukban éles lőszerrel lőttek a gyakorlatokon, tízévesen megvívták az első igazi csatájukat, és a szerencsés kevesek felnőtt korukban – tizenegy évesen – csókolóztak először. Szinte mindannyian – több millióan – úgy fognak meghalni, hogy egyszer sem mondja nekik senki azt, hogy jaj, de jó, hogy hazaértél, drágám, már úgy hiányoztál. Mindezek után te vajon teljesen normális lennél?”

Kal Skirata mondta Jailer Obrim CBE századosnak egy az egyenruhások életéről szóló beszélgetés alatt

Tropix-sziget, Dorumaa,

478 nappal a geonosisi csata után

– Ord’ika? – suttogta Skirata, és bár megpróbálta palástolni a megdöbbenését, ezúttal nem sikerült neki. A hangja beszorult a torkába, és küszködve próbált kiszabadulni onnan.

Ordo a búvónyílás előtt állt, és a tengert bámulta, amire lassan ráborult az alkonyati félhomály. Aztán összefonta a karját a mellkasán, és halkan megszólalt:

– Sajnálom, Kal’buir...

Mit fogok most csinálni? – kérdezte magától Skirata. – Hogyan fogom újrakezdeni? Már megszereztük, már minden a markunkban volt... olyan közel jártunk...

– Csak... csak azt mondd meg, fiam, hogy miért? – préselte ki magából nagy nehezen. Hogy tehette ezt velem? Mit tettem, amivel áttaszítottam a határon? Vett egy mély lélegzetet, és hozzáfűzte: – Tudom, hogy ingerült vagy. Tudom, hogy aggódsz Fiért.

Ekkor Mereel mellé lépett, megfogta a karját, és rekedtes hangon kijelentette:

– Nem tehet semmit, buir. Menjünk neki még egyszer! Kezdjük azzal, hogy mindent kiverünk Ko Sai-ból!

Skirata szelíden lefejtette az ingujjáról a hadnagy ujjait, és a fejét ingatva válaszolt:

– Adj egy percet, fiam! Menj, és melegítsd be Sai-t nekem!

Beszélnem kell Ordóval.

Skirata tudta, hogy semmi értelme haragudni a fiúra. Ami történt, az az ő saját hibájából történt. Csakis az okos, bátor, hűséges oldalát látta Ordónak és a többieknek, csakis azokat a csodálatos tulajdonságaikat, és megfeledkezett arról, hogy milyen súlyos sérüléseket hordoznak a lelkűkben. Nem létezett annyi szeretet a Galaxisban, amennyi kitörölhette volna belőlük azt, ami gyerekkorukban, a fejlődésük kritikus szakaszaiban történt velük. Ő maga csak annyit tehetett, hogy gyógyítgatta az újra és újra felszakadó sebeket – és ezt kész volt csinálni egészen a halála napjáig.

Odasétált Ordo mellé, óvatosan átölelte a vállát, és megszólalt:

– Ugye, tudod, fiam, hogy mennyire szeretlek? Ezt soha nem tudja megváltoztatni semmi.

– Igen, buir.

– De tudnom kell, hogy miért tetted, miután annyi mindenen mentünk keresztül, hogy megszerezzük azokat az adatokat.

Ordo összepréselte a fogsorát, az arcán meg-megrándultak az izmok. Szokásától eltérően nem nézett Skirata szemébe, mialatt válaszolt:

– Ez az egész a szabad választásról szól. Mert ez az, ami számít, nem igaz? De még most is egy kaminói uralma alatt vagyunk, mert rendelkezik bizonyos információkkal, amelyekre ugyan szükségünk van, csakhogy tőle sosem fogjuk megkapni. Hát inkább élek ötven évet a magam akaratából, mint százat az ő akaratából. És ezt most már ő is tudja. Az információ, amit visszatart, most már mit sem ér.

Megfosztottam a hatalmától.

– Én csak azt szerettem volna, hogy teljes életet éljetek – jegyezte meg fojtott hangon Skirata. – Megérdemlitek.

– De ma már felnőtt emberek vagyunk, Kal’buir – válaszolta Ordo. – Tudom, hogy mindent feláldozott értünk, de nem hozhat helyettünk döntéseket, mintha még most is kiskölykök volnánk.

Ez a kijelentés keményen betalált. Skirata tompa fájdalmat érzett a mellkasában, mintha egy súlyos kő nyomta volna odabent.

– De mi van a többiekkel, Ord’ika? – kérdezte letörten. – Mi lesz azokkal a testvéreiddel, akik nem hozhatnak döntéseket?

– Lennie kell másik megoldásnak – dörmögte Ordo.

Skirata belátta, hogy a további vitának semmi értelme. A fiú így is elég pocsékul fogja érezni magát, amikor majd észhez tér...

– Rendben – felelte megfontoltan bólogatva. – Egy időre félretesszük az ügyet. Fire és Etain gyermekére fogunk összpontosítani, aztán majd újra átgondoljuk az egészet. Nem Ko Sai a Galaxis egyetlen genetikusa, nem igaz?

De még a kaminóiak is vissza akarták szerezni Sai-t – tette hozzá magában –, pedig ők a legjobbak. Vége. Sosem fogom feladni, de ha nem történik csoda...

Ám, ha valamit megtanult, akkor azt, hogy nincsenek csodák. A Galaxis csak azt adta oda, amit elvettek tőle. Skiratában már-már a megszállottsággal határos kitartás dolgozott, de még ő is eljutott arra a határra, hogy kezdett roskadozni a feladat súlya alatt. Ezen a napon túl sok rossz hírt kaptak, és remélte, hogy a holnap jobb lesz. Elvégre egy egész vagyon állt a rendelkezésükre, több millió kredit várta, hogy kezdjenek vele valamit...

Ordo megfordult, és hosszú idő óta első ízben megint annak a régi, rémült kölyöknek látszott. Nem követhetett el semmi olyat, amit Skirata ne tudott volna megbocsátani neki.

– Fájdalmat okoztam magának, Kal’buir, és ezt nem tudom visszacsinálni. De esküszöm, hogy kárpótolom érte.

– Arra semmi szükség, fiam. Nem tartozol semmivel – válaszolta Skirata. Megfeledkeztem arról, hogy nem találkoztak Sai-jal azóta, hogy tesztelte őket, és megmondta nekik, hogy végezni fognak velük. Megkínzott gyermekeket állítottam az elé, aki megkínozta őket, és azt hittem, hogy megbirkóznak vele. Hogyan is várhattam el tőlük?

Amikor visszatértek a hajó belsejébe, Skirata egyből észrevette, hogy Ko Sai rossz formában van – és ettől őt elégedettség töltötte el, amin nem lepődött meg. A kutató úgy viselkedett, mint egy részeg ember: a fejét lehajtva üldögélt, és hol motyogott valamit, hol pedig halk, nyüszítésre emlékeztető hangokat hallatott. Ha valaki azt hitte, hogy az aiwha-csalinak nincsenek érzései, hát tévedett. A történet csupán arról szólt, hogy neki más dolgok számítottak. Aztán, amikor felemelte a fejét, és egy pillanatra összenézett Skiratával, az őrmester tudta, hogy őt és a teremtményt ugyanaz az érzés emészti: a pótolhatatlan veszteség miatti gyász.

Etain és Vau az elülső válaszfalnál álló kanapéra telepedtek le. Mereel a kaminóival szemben állt, karját a mellkasán összefonva.

– Minél hamarabb fejezed be a siránkozást – förmedt rá a teremtményre-, annál hamarabb elkezdheted újra összerakni azt, amit elvesztettél. Ha jól viselkedsz, segítek.

Ko Sai lassan felemelte a fejét, és alig hallhatóan válaszolt:

– Évtizedek munkája volt, te ostoba! Évtizedek...

– Ori’dush – mordult fel Mereel. – Nagy kár. De ezt érted el azzal, hogy őrültet csináltál belőlünk. Biztos nem akarod holo-felvevőre mondani az egészet? Addig kéne elkezdeni, amíg minden ott van abban a torz agyadban.

– Még csak a kaminói anyagokhoz sem tudok hozzáférni – kesergett tovább Ko Sai.

– Ha legközelebb beugrok oda, talán gondoskodni fogok arról, hogy mások se férhessenek hozzá – felelte Mereel. – Tipocaváros biztonsági intézkedései semmit sem javultak a kölyökkorom óta...

– Vadállatok vagytok – válaszolta Ko Sai miért működnék együtt veletek, ha mindeddig nem tettem?

– Mondjuk, azért, mert be vagy zárva egy hajóba négy leleményes szadistával – fejtegette megfontoltan Mereel –, akik gyűlölik azt a szürke pofádat. És azt hiszem, a strill és a Jedi sem rajonganak érted, és nincs semmid, csak a ruhád, amit éppen viselsz. Még egy tenyérnyi műpapírod sincs, amire jegyzetelhetnél. Hát majd meglátjuk, meddig bírod...

Ko Sai a fejét éppen csak mozdítva Ordóra pillantott, aztán ismét Mereelre szegezte a tekintetét, és halkan megállapította:

– Szóval, azt tervezitek, hogy addig kínoztok és éheztettek, amíg megadom magam.

– Ó, bőven kapsz enni! – válaszolta Mereel. – Azt akarom, hogy sokáig egészséges maradj, hogy láthassalak, amint szenvedsz. Valószínűleg nem fogok hosszú életet élni, de ha végignézhetem azt, ahogy lassan megőrülsz, attól kiürül a szívemből az a sok osik, ami oly régóta ott van benne.

– Nekem is élmény lesz – szólt közbe Ordo, és Skirata felé fordulva folytatta: – Megyek, és megkérdezem, mi van Fivel. Aztán pedig lépnünk kell, Kal’buir. Van valami ötlete?

Skirata egyetlen szeparatistáktól mentes, Köztársaságtól mentes és Jediktől mentes helyet ismert: a Mandalore-t. Amúgy is el kellett ott intéznie valamit. Etainre pillantott, és megkérdezte tőle:

– Szeretné látni a bolygómat, ad’ika? Szeretné megismerni a Manda’yaimot?

Etain először csak megrökönyödve és aggodalmasan pislogott. A Mandalore-on nem dolgoztak minden korszerű eszközzel és csodaszerrel felszerelkezett, nagy tudású orvosok, bár minden bizonnyal éltek ott asszonyok, akik tudták, mit kezdjenek egy terhes nővel.

– Mit mondjak Zeynek? – kérdezte nyugtalanul. – Már beadtuk neki a maga meséjét arról, hogy néhány hónapig még a Qiilurán maradok, és segítek a gurlaninoknak.

– Majd kitaláltok valamit – dünnyögte Skirata. – Eddig még mindig sikerült.

– Akkor részemről rendben – felelte a vállát megvonva Etain.

– Még sosem jártam a Mandalore-on. Milyen?

– Szívesen mondanám, hogy maga a paradicsom – válaszolta Skirata –, de igazából durva, mint egy bantha hátsó fele, és feleolyan szép.

– Amúgy sem szerettem soha a tengerparti vakációkat – jegyezte meg Etain.

Vau közelebb lépett Ordóhoz, elébe tartotta a tenyerét, és megszólalt:

– Jobb lesz, ha ideadod a kompod kódkulcsát. Visszaviszem a Coruscantra, aztán majd ott találkozunk.

A jelekből ítélve Vaunak is akadtak intéznivaló ügyei. El kellett helyeznie valahol az örökségét, és talán személyesen akart eladni egy-két tételt, mert mint mindenki másnak, neki is voltak költségei. És a kompnak haza kellett térnie; nem hagyhatták szanaszét a kisebb-nagyobb gépeket, mert ezzel még jobban megterhelték volna a Nagy Hadsereg költségvetését. Enacca, a vuki nem szedhetett össze mindent, amitől menet közben meg kellett szabadulniuk.

– Köszönöm, Walon – mondta Skirata.

– Azért lehet, hogy teszek egy kitérőt az Aargau felé... – tette hozzá Vau.

A bankja az Aargaun van. Tehát üzleti ügy – állapította meg magában Skirata. – Rendben.

Beszíjazta magát a pilótafülke harmadik ülésébe, Ordo a pilóta, Mereel a másodpilóta ülésére telepedett le. Ordo közben a Leveler egyik kommunikációs tisztjével beszélt, aki a jelekből ítélve azt hitte, hogy a százados a Coruscantról, az Arca laktanyájából hívja. A kódzavaró tökéletesen működött, bőven megérte az árát...

Vau eloldozta a kikötőköteleket, és a pontonon állva hanyagul tisztelgett Skiratának. Mereel kivezette az Aay’hant a hullámtörő gátakon túlra, aztán fokozatosan felgyorsította, mígnem a hajó már a hordszárnyain siklott, és a törzse kiemelkedett a vízből.

Skirata elővette az adó-vevőjét, és beütötte Jusik hívókódját.

– Lelépünk innen, Bard’ika – szólt bele a készülékbe, miután a Jedi fogadta a hívást. – Köszönöm.

– Én pedig köszönöm, hogy folyamatosan tájékoztatott – felelte hűvös, hivatalos hangvételben Jusik, ami azt jelentette, hogy nincs egyedül. Valószínűleg a deltások álltak mellette. – Minden rendben?

– Nincs, de majd rendben lesz – válaszolta Skirata.

– Niner hívott, és elmondta, mi történt Fivel.

– Ordo rajta van az ügyön – közölte Skirata. – Ne aggódjon! És most már Ko Sai miatt sem kell aggódnia.

– Értem, örülök...

– Hívjon, ha majd szabadon beszélhet – tette hozzá Skirata.

– Elindultunk a Mandalore felé.

Jusik derék fickó – tűnődött magában Skirata, miután megszakította az adást. – A kezdet kezdetétől fogva rendes volt velünk. Szerencsénk van, hogy találtunk néhány aruetiiset, akik hűségesek hozzánk.

Az Aay’han örvénylő vízfüggönyöket felverve teljesen elszakadt a felszíntől, és az éjszakai égbolt felé vette az irányt. Mialatt elhúztak a sziget felett, amelynek Ko Sai nemrég még a gyomrában lakott, Skirata szemügyre vette a szenzoradatokat, és észrevette, hogy a sportpálya megsüllyedt, a helyén egy száz méter átmérőjű, sekély gödör terült el. Aztán már szabad szemmel is megpillantotta: a közvilágítás fényei miatt sötét árnyék vetült rá, amitől úgy nézett ki, mint egy kerek, sötét tó.

– B, mint bőven – dörmögte Skirata. – Azt hiszem, odalent leszakadt a mennyezet.

– Hoppá! – bökte ki Mereel, miután ő is odanézett.

– Nagyon jól csináltad – jelentette ki sietve Skirata. Mereel ugyan magabiztosnak és vakmerőnek tűnt, de ő most már aggódott amiatt, hogy hátha történik valami, a kemény felszín alatt. Elvégre csúnyán alábecsülte azt, ami Ordo lelkében zajlott...

– Mindig van egy napsütéses oldal – jelentette ki Mereel. – Egy szép napon majd felidézzük ezt az esetet, és jókat röhögünk rajta.

Skirata kételkedett abban, hogy így lesz. De egy dolgot legalább sikerült rendezni: többé nem kellett Ko Sai-ra vadászniuk.

Már csak azt kellett kitalálniuk, hogy mihez kezdenek vele.

Tropix-sziget, Dorumaa,

479 nappal a geonosisi csata után

– Szóval, egyesek így élnek – jegyezte meg nagyokat bólogatva Sev.

A Delta-osztag tagjai karbantartó-kezeslábast viseltek, és megpróbáltak teljesen hétköznapinak látszani, mialatt lassan ballagtak a parton, és szemetet szedtek. Nem sok akadt belőle, de az igazgató azt akarta, hogy a fehér homoksáv teljesen tiszta legyen, mire a szálloda vendégei megreggeliznek, és elindulnak a strand felé. Egy szerencsétlen di’kut még meg is fésülte a homokot egy jókora gereblyével.

– Én örülök a magam életének – válaszolta Boss. – Még sosem szedtem szemetet civilek után, és az újdonság varázsa kezd elmúlni...

– Én azokra gondoltam, akik a napon heverésznek – felelte Sev.

– Túlértékeled a dolgot – jelentette ki Fixer, és felnyársalt egy papírdarabot a hegyes végű bottal, amit ő jobb célokra is fel tudott volna használni. Már jó ideje ez volt az első harcérintkezése, és kezdett azon tűnődni, hogy áthelyezteti magát a gyalogsághoz, ahol talán több akcióban lenne része. Felpillantott a napkorongra, és sorolni kezdte az érveit: – Napozás közben leéghetsz, de annyira, hogy hólyagok keletkeznek a bőrödön. Ha nem kened be magad valamilyen védőanyaggal, még bele is pusztulhatsz.

Scorch lemaradt, és miután Sev legyilkolt egy újabb papírfecnit, utána szólt:

– Meddig óhajtod még reklámozni a tropixi vakáció örömeit?

– Nézd, bármilyen munka jobb lenne, mint az enyém, mert pillanatnyilag úgy érzem, hogy csak az időmet vesztegetem – válaszolta Fixer, miközben beledugta az ujját a fülébe, hogy megigazítsa az ott rejtőző, miniatűr adó-vevőt. – Ez maga a dögunalom. Még a rendőrségi csatorna is unalmas. Részegek, elveszett értéktárgyak, kisebb koccanások. Sehol semmi izgalom.

Jusik végre szabadon engedte őket a szigeten. Fixer és Boss nem örült a késlekedésnek, de a Jedinek igaza volt. Teljes páncélzatban aligha olvadtak volna bele ebbe a környezetbe, és nem rendelkeztek azzal, amit Jusik úgy hívott: társasági alapismeretek. A helyzetet Scorch mentette meg, amikor is az éjszaka folyamán kezeslábasokat kerített valahonnan.

Könnyen boldogult, szinte sértésnek érezte, hogy milyen egyszerűen bejutott oda, ahová nem lett volna szabad bejutnia. Ami a zárakat illette, szerinte egy dühösebb pillantástól is darabokra hullottak volna. Kihívás és nehézségek híján nyomorultul érezte magát.

Aztán a Firől szóló hír bombaként robbant.

Sev még a kóma gondolatától is irtózott. Főleg az az állapot taszította, amikor a beteg tudatában van annak, ami körülötte történik, de képtelen reagálni. Úgy tartotta, hogy akármi történik vele, az legyen gyors és végzetes. Nem akart az életet és a halált elválasztó határon lebegni. Miután meghallották a hírt, először arra gondolt, hogy megbeszéli a dolgot a társaival, de azok csak tettek egy-egy megjegyzést, majd kirekesztették a témát a társalgásból – és ebből Sev tudta, hogy ők is annyira megrémültek, mint ő maga.

– Tudom, hogy a Jediknek is megvannak a maguk ügyei – mondta óvatosan Boss –, és hogy a tábornokok mindig többet tudnak, mint mi, de most is az az érzésem, hogy Bard’ika eltitkolt előlünk valamit.

– Talán szégyelli elmondani, hogy azért tette meg velünk ezt a hosszú utat, hogy meghívjon minket egy hatalmas adag neuviai jégkrémre – mormolta sóvárogva Scorch. – Talán azért, mert a főnökeink szeretnék éreztetni velünk, hogy megbecsülnek minket.

– Zey tudja, hogy a fiú identitásválságon esik át? – vetette fel Boss.

– Ezt meg honnan veszed?

– Jaj, ugyan már... a páncélgatya-szindróma?

– Igen, Jusik kedveli a mandalori cuccokat – ismerte el Scorch.

– Talán mert megnyugtatja azokat a fickókat, akiknek nem lehetnek erőszakos érzéseik. így egy kicsit kiélheti magát.

– Van fénykardja – mutatott rá Boss. – Azzal is kiélheti az erőszakos hajlamait.

Sev ugyan nem rendelkezett a Jedik Erő-radarjával, de működött benne a katonák hatodik érzéke, amely csalhatatlan biztonsággal jelzett, ha tiszt járt a közelben.

Kínos érzései támadtak, gyorsan felnézett a vakítóan fehér homokról, és meglátta, hogy Jusik sétál feléjük a pallókon. A fiatal férfi azt az öltözetet viselte, amit Sev magában „fél-Jedi szerelésnek nevezett: egyszerű szabású, világosbarna nadrágot és ujjast, vagyis ugyanazt, amit a köpenye alatt szokott hordani.

– Mondja, Scorch professzor, mi lenne, ha próbára tenné az elméletét őrajta? – vetette fel Sev a Jedi felé intve. – Fáradjon oda, és kérdezze meg tőle!

– Aha... tudjátok, mindig is érdekelt, hogy hol tartja a fénykardját, amikor így öltözik.

– Na végre! – dörmögte ebben a pillanatban Fixer.

– Mi van? – kérdezte Sev, és a botjával oldalba bökte a társát.

– A rendőrségi csatorna – magyarázta Fixer felélénkülve. – Sokan hívták a rendőrséget azzal, hogy titokzatos robbanást hallottak, de a helyszín ismeretlen. Most pedig befutott egy jelentés, miszerint a szomszéd szigeten egy sportpálya alatt megsüllyedt a talaj.

– Föld alatti robbantás?

– Talán. A mentőegységek már elindultak, hogy ellenőrizzék a területet.

A következő pillanatban Jusik odaért hozzájuk, és köszönés gyanánt bejelentette:

– Kibéreltem egy halászhajót, hogy a kíváncsi tekintetektől távol tudjunk dolgozni. Hogy áll a szemétszedő-üzlet?

– Törünk felfelé – közölte vigyorogva Scorch, majd megkomolyodva folytatta: – Fixer azt mondja, a helyiek jókora robbanást jelentettek, aztán valaki azzal hívta a rendőrséget, hogy nem messze innen keletkezett egy szép nagy gödör. Ezen a bolygón elég ritka a durrogtatás, úgyhogy talán nem ártana megnéznünk.

– Kitűnő ötlet – helyeselt szórakozottan bólogatva Jusik.

– Uram, jól érzi magát? – érdeklődött Scorch.

– Elnézést, fiúk... de más dolgok járnak a fejemben – mentegetőzött Jusik. – Ha valaki szeretne Fi állapota felől érdeklődni, szóljon! – Lassan körbefordulva sorban belenézett az osztag tagjainak szemébe, majd folytatta: – Senki? Rendben, vessünk egy pillantást arra a gödörre!

Fixer, mialatt továbbra is a rendőrségi csatornát hallgatta, halkan megkérdezte:

– Ezúttal milyen álcát használunk?

– Arra nem lesz szükség – felelte a Jedi. – Átrepülünk felette a csapatszállítóval, felvesszük a koordinátákat, aztán megpróbáljuk kiszámítani, hogy pontosan hol következett be a robbanás.

– Persze, az is meglehet, hogy semmi köze Ko Sai-hoz – jegyezte meg Scorch.

– Akkor inkább hagyjuk? – kérdezte Jusik.

– Nem, uram, de meglehet, hogy a twi’lek átvert minket.

Jusik felkapott egy széttaposott dobozféleséget, alaposan szemügyre vette, beledobta Fixer zsákjába, és megkérdezte:

– És ezt mire alapozza? Elég meggyőzően menekült, hogy mentse az irháját.

– Arra, hogy nem találtunk semmit, uram – avatkozott közbe Boss. – Leszámítva azt a forgalomszervezőt, aki emlékszik valakire, aki kibérelt egy teherbárkát, hogy kiszállíthasson valamit a tengerre. A bárka aztán előkerült, irányítás nélkül sodródott, és senki sem volt a fedélzetén.

– És senki sem indult a fickó keresésére – tette hozzá Jusik.

– Amikor a helyiek azt javasolják, hogy senki se menjen a biztonságos sávon túlra, komolyan gondolják – mondta Boss.

– Fogalmuk sincs, hogy mi ólálkodik odakint, a felszín alatt, és nem nagyon törik magukat, hogy kiderítsék.

– De minket keményebb anyagból gyúrtak, ugyebár – válaszolta Jusik a vállát vonogatva.

Sev látta már Jusikot vadászat közben. Úgy viselkedett, mint akinek küldetése van: céltudatos volt, leleményes és konokul kitartó. A Coruscanton még aggódtak is a vad, kockázatos taktikái miatt. Most azonban máshogy viselkedett. Kialudt benne a tűz. Mintha nem érdekelte volna, hogy megtalálják-e Ko Sai-t, vagy sem. Előfordulhatott, hogy nem akarta megtalálni a tudóst, és ez aggasztotta Sevet, főleg azért, mert még csak nem is sejtette ennek okát. De talán valóban csak egyfolytában Fire gondolt.

Sev ezt is nyugtalanítónak találta, mert ha egy tisztet megzavart, hogy az ötszáz fős egységéből egyetlen egy ember megsebesült, akkor az illető nem volt alkalmas a feladatára.

– Igen, uram – mondta végül.

A Tropixtól délre lévő sziget sporttelepét Kalandvilágnak nevezték, amit Sev a számtalan biztonsági intézkedés láttán nevetségesnek talált. A levegőből nézve a gödör valóban úgy nézett ki, mint egy kiszáradt tó. Látni lehetett, hogy a talaj egyszerűen csak roskadt egyet a pálya alatt úgy, hogy még a gyepszőnyeg sem szakadozott szét. Egyértelműnek tűnt, hogy valami összeomlott alatta.

– Ne túl alacsonyan, Boss! – figyelmeztette Jusik a pilótát. – A jeladónk mit üzen a repülésirányítóknak?

– Jégkrémet szállítunk – felelte Scorch, és ellenőrizte a sugárkarabélya cellájának töltöttségét.

Manapság már kevesen használták a szemüket. Sokan elhitték azt, amit a különféle műszerek tártak elébük. Sev az adatbázisában lévő térképet tanulmányozta, majd rávezette a megsüllyedt terület koordinátáit, és a kapott eredményt összevetette a helyi hidrográfiai térképpel.

– A gödör talán nem pontosan a robbanás helyszíne felett van – szólt oda a tábornokának –, de kiindulásnak jó lesz. És ez azt jelenti, hogy a víz alatt kell kezdenünk a kutatást.

– De neked hányingered támad, ha csak meglátsz egy búvár-cuccot, jól emlékszem? – kérdezte Scorch.

Sev nem válaszolt. Azon kezdett töprengeni, hogy mit fog mondani Ko Sai-nak, ha netán megtalálja. A nevét még a kaminóiak is suttogva ejtették ki, és nem csak a tudása iránti tiszteletből, hanem mert élet-halál ura volt, a hatalmasság, aki meghatározta, hogy ki maradhat életben, és ki nem. Így aztán, noha messze jártak Tipocától, Sev még manapság is tartott a genetikustól.

Hosszú, fárasztó nap várt rájuk. Több órát vett igénybe, hogy átszállítsák a felszerelést a csapatszállítótól a halászhajóra úgy, hogy ne keltsenek feltűnést, aztán ki kellett dolgozniuk a kutatás menetét anélkül, hogy tudták volna, mit keresnek.

Először Fixer és Boss merült, és miután leértek a fenékre, optikai és szenzoradatokat küldtek fel a hajóra. Sev, Scorch és Jusik a hídon üldögélve figyelte a képernyőket.

– Gyerünk, Sev, ne lógasd az orrod! – dünnyögte Scorch.

Már korábban beöltözött, és most idegesítő ritmust vert az uszonyaival a fedélzeten. – Ez jobb, mint az a sok vacak, amit a HoloHálózaton adnak. Nézd csak, milyen érdekes formájú szikla! És a növények is szépek.

Sev tudta, ha nem találják meg Ko Sai-t, ahhoz Vaunak lesz egy-két szava. Igaz, nem tudott róla, hogy ezen az ügyön dolgoznak, de ha kudarcot vallottak, arról előbb vagy utóbb, de mindig tudomást szerzett. És ettől ő jobban félt, mint attól, hogy üres kézzel kell odaállniuk Palpatine főkancellár elé...

Egy óra elteltével Boss és Fixer visszatért, ekkor Sev és Scorch letelepedett a hajó peremére, és egy hátra bukfenccel belevetették magukat a kristálytiszta vízbe. Sev az alapkiképzés részeként elvégezte a kötelező búvártanfolyamot – elképzelni nem tudta, miért nevezték kötelezőnek, amikor egy klón számára minden kötelező volt –, de az, hogy megbirkózott a feladattal, még korántsem jelentette azt, hogy szeretett búvárkodni.

Scorch viszont egyenesen rajongott érte.

– Húha, ez csodálatos! – lelkendezett szinte minden pillanatban. – Azt nézd meg!

– Látom, Scorch – felelte közönyösen Sev. – Egy hal. Majd túlteszed magad rajta. Ahogyan a hal is.

– Ugyan már, hányan láthatnak ilyesmit? Élvezd, hogy ilyen kiváltságban van részed, ember!

– Majd élvezem, ha már elhúztam innen a shebsemet – dörmögte Sev.

Annyi mindent szeretett volna még elmondani. Egy szörnyű, önfeledt pillanatában majdnem kikotyogta a társainak, hogy torkig van azzal a fejében zengő hanggal, amely folyton azt mondja neki, hogy nem elég jó, holott vért izzad az erőlködéstől, és hogy azt szerette volna... fierfek, nem is tudta, hogy mit szeretett volna, de azt igen, hogy nem kapta meg.

Ekkor döbbent rá, hogy sokszor miért találta idegesítőnek Fit: neki volt bátorsága feltenni azokat a kérdéseket, amelyekkel ő maga nem mert szembenézni. És Fit egy olyan őrmester nevelte fel, aki a fiaként tekintett rá, és csodálatosnak tartotta, függetlenül attól, hogy mit tett, vagy akármennyire eltolt valamit.

Így aztán az ékkövekre emlékeztető halak és a tarka korallok korántsem kárpótolták Sevet a bensőjét emésztő ürességért. Nem törődött a látvánnyal, és a vontatója nélkül úszott, hogy ne kavarja fel az iszapot, mialatt nemrégiben lezajlott tevékenység jelei után kutatva fürkészte az aljzatot és a sziklaalakzatokat.

Nem messze előttük a sziklafal lábából lejtős kőhalom emelkedett ki, amely nem szerepelt a térképen. Mialatt Sev átúszott felette, nem látott rajta sem növényeket, sem állatokat, holott ebben a meleg óceánban az élőlények hamar megtelepedtek minden szabad felületen. Ezt meg honnan tudom? – kérdezte magától kissé meglepetten. – Még sosem merültem ilyen helyen. Akkor nyilván a sisakom adatbázisából. Villámtanulással elsajátított anyag. Alaposan belém verték, hogy vakon bízzak ezekben a dolgokban.

A halom felett a sziklafal szintén teljesen kopár volt, a kövek nyilván onnan hasadtak le.

– Jusik tábornok – szólalt meg Scorch –, feltűnik ebből valami azon a műszerén, ami az Erőben keletkező zavarokat méri?

– Igen, látom – dünnyögte Jusik, és érezni lehetett a hangján, hogy mélyen a gondolataiba merülve beszél.

Sev felvett néhány kisebb követ, és odébb tette őket, közben mesterséges eredetű törmeléket keresett. Hogy leásson a halom aljára, az az örökkévalóságig tartott volna, így aztán távolabbra úszott, hogy messzebbről is szemügyre vegye a rakást, hátha megpillantja a kövek között egy alagút torkolatát. Hátrafelé sodródott, amikor hozzásúrlódott valamihez. Abban a hitben fordult meg, hogy egy tengeri hínárnak úszott neki, ám egy fehér, ismerős valamivel találta szemben magát.

A koponya hiányzott, de teljesen egyértelműen egy humanoid teremtmény csontváza lebegett előtte.

– Fierfek... – mormolta megrökönyödve.

– Sev?

– Jól vagyok, Scorch, semmi gond – felelte Sev, és azon mérgelődött magában, hogy a társai valamennyien észrevették, hogy a pulzusszáma megugrott, mert a páncélzatában örökké ott figyelt az a nyavalyás rendszer, amely az életjeleit ellenőrizte. Fújt egyet, hogy lehiggadjon, és ismét megszólalt: – Úgy tűnik, ezen a bolygón aztán tényleg sokat késnek a siklóbuszok... abból ítélve, hogy ez a fickó mióta várakozik itt.

Scorch odaúszott hozzá, és átmenetileg mindketten megfeledkeztek a sziklákról.

– Mi az ott? – érdeklődött odafentről Jusik. – Nem látom!

Scorch állított a számára ismeretlen sisak kameráján, és megkérdezte:

– Így már látja?

– Aha... – dünnyögte Jusik. – Utal valami jel arra, hogy mi végzett vele?

– Erről Sevet kéne megkérdezni – javasolta Scorch. – Ő a hullaszakértőnk.

Sev félretette az iménti reakciója miatt feltámadó szégyenérzetét, és megvizsgálta a csontokat. Az egyik mozdulatától a bal kéz levált a csuklóízületről.

– Igen, a szakértői véleményem az – közölte megfontoltan –, hogy ez a fickó halott. Teljesen egyértelműen halott.

Scorch a fogait szívogatta – az idegesítő sziszegés-cuppogás felerősödve visszhangzott a búvársisakban –, aztán felvetette:

– Doki, biztosan nem óhajt egy második, alaposabb vizsgálatot?

– Nem, az egyik végtag éppen elég lesz – felelte Sev, azzal lejjebb merült, hogy felvegye a csontkezet. A növények között felfedezett egy sárga zsinórt, aztán azt is, hogy a vékony kötelet többször áthurkolták egy jókora kődarabon, és egy csúszásbiztos Keldabe csomóval rögzítették. Ekkor igyekezett úgy tartani a fejét, hogy a sisakkamerája a csomóra irányuljon, és megszólalt:

– Azt már most meg tudom mondani, kik gondoskodtak arról, hogy a maradványok idelent maradjanak, a tengerfenéken. Látja ezt, uram?

– Egy csomó – állapította meg Jusik.

– Méghozzá egy különleges csomó – folytatta Sev. – Mandalori. Ilyesmit csak mandók használnak, vagy olyanok, akiket mandók képeztek ki.

Miután elhallgatott, eszébe jutott, hogy Leb, a twi’lek pilóta beszélt néhány mandalorinak a dorumaai útjáról. Ezek után egyértelműnek vélte, hogy létezik valamilyen kapcsolat, amit sokkal könnyebb lett volna feltárni, ha Jusik nem törölte volna ki a pilóta emlékezetét a kelleténél korábban.

– A kezet hozzák fel! – rendelkezett Jusik. – Megpróbáljuk azonosítani a tulajdonosát. Készítsenek néhány felvételt az áthatoló szenzorral a sziklafalról, és majd később kiértékeljük az adatokat!

Sev és Scorch előbb összenézett, aztán szótlanul szembefordultak a sziklafallal. Innen nézve jól látszott, hogy milyen hatalmas mennyiségű kő omlott le – több, mint amennyit kettő vagy akár öt ember átvizsgálhatott volna abban a reményben, hogy talál valamit mögötte.

Ha Ko Sai valóban épített egy titkos laboratóriumot a sziget gyomrába, és odahaza volt, amikor bekövetkezett a robbanás, akkor már sosem jöhetett ki onnan. És ha valakik megtalálták, mielőtt lerombolták a létesítményt – például a titokzatos mandók –, aligha ajánlották fel neki, hogy átköltöztetik a Keldabe üzleti negyedének egyik szép lakásába.

Sev biztosan tudta, hogy Palpatine nem fog örülni a hírnek. De szerencsére nem is neki kellett a főkancellár elé járulnia, hogy közölje vele.

Tizennegyedik fejezet

„Lássuk csak... a maga gondolkodásmódja szerint elfogadható, hogy kihasználjuk ezeket a klónokat, és feláldozzuk őket, mert őket csakis harcra teremtették, és máskülönben nem is léteznének. Ezzel az a gondom, hadnagy, hogy ők léteznek, és tudják, milyen szép az élet, még ha csak korlátozott tapasztalatokkal rendelkeznek is, és ennélfogva az életük ugyanannyit ér nekik, mint nekünk a miénk. De gondolom, bizonyára nem fog tiltakozni az ellen, ha elkíséri őket a legközelebbi felszíni bevetésükre, úgy értem, ha ön is velük lesz a felszínen, ugye?”

Gilad Pellaeon kapitány, a Leveler parancsnoka, mialatt a klón gyalogosokról beszélgetett egy fiatal hadnaggyal

Leveler, köztársasági rohamcirkáló, Külső Gyűrű,

480 nappal a geonosisi csata után

Darman ahhoz szokott hozzá, hogy egy hajó fedélzetén oda ment, ahová akart, így aztán eléggé meglepődött, amikor a kórház bejáratánál egy sebészdroid elébe lépett, és kijelentette:

– Nem jogosult a belépésre! Fertőzési kockázatot jelent!

– Szeretném meglátogatni a testvéremet – felelte Darman.

– KK-8015. A neve Fi. Fejsérüléssel került be ide.

A droid beledugta az egyik szondáját az állomás konzoljainak egyikébe, hogy rácsatlakozzon a központi adatbázisra, majd közölte:

– A felvételi bejegyzések szerint KK-8015 még baktában van, és egyelőre nem nyerte vissza az eszméletét. Nyolcas rekesz.

– Tudom, hogy nem fog felülni az ágyon – válaszolta Darman –, és nem fog szellemes megjegyzéseket pufogtatni, de szeretném meglátogatni. És ha egy tartályban van, hogyan is fertőzhetném meg?

– Nem őmiatta aggódom – felelte a droid vannak itt más sebesültek is.

– Értem... rendben – dörmögte Darman, azzal elővett egy saját szondát, és belenyomta a konzol adatforgalmazó aljzatába. – Elsőbbségi felülíró kód öt-öt-alfa – mondta, mire a droid egyből félreállt az útjából. Elégedetten pillantott a gépezetre, és a békesség kedvéért odaszólt neki: – És ígérem, hogy nem megyek más betegek közelébe, rendben?

A kommandósok elméletileg csak vészhelyzetben használhatták a felülíró kódjaikat, de Darman ezt a mostanit vészhelyzetnek minősítette. Minek is szolgált volna a Különleges Egységnél, ha hivatalos kérvényt kellett volna beadnia ahhoz, hogy kimehessen a mosdóba? Elindult, hogy megkeresse a nyolcas rekeszt, menet közben zsúfolásig megtelt kórtermek előtt haladt el. Ám a rengeteg sebesült láttán úgy meglepődött, hogy hamarosan megtorpant, és elképedve szemlélődött.

– A társa nem itt van. Haladjon tovább! – szólt rá a mögötte lépkedő droid.

– Honnan kerültek ide ennyien? Nem a Gaftikarról, az biztos. Az egy kellemes séta volt – válaszolta Darman. De nem Finek. Továbbra is dühítette, hogy a testvérét egy jelentéktelen csatában érte baj, és még most sem tudta, hogy mi robbant az orruk előtt: rejtett bomba vagy egy becsapódó – akár saját, akár ellenséges – lövedék. Ezt valamiért fontosnak tartotta, noha nem sokra ment volna a válasszal.

– Valóban nem. A Gaftikaron csekély veszteséget szenvedtünk – felelte a droid. – Ezek a katonák a szektoron belül lezajlott másik ütközetekben sebesültek meg. A mozgó sebészeti egységek nem tudtak ennyi embert ellátni, így aztán felküldték őket azokra a főhajókra, amelyek rendelkeztek szabad kórházi kapacitással.

Ezek szerint a Köztársaságnak módjában állt megrendelni egy csúcsminőségű hadsereget és mindenféle fegyvert, illetve felszerelést, de megfelelő egészségügyi háttér biztosítására már nem futotta. Darman szeretett volna beleverni némi józan észt a Köztársaság vezetőibe, de még ha lett is volna lehetősége erre, nem tudta volna, hogy kivel kezdje.

– Vezess oda a nyolcas rekeszhez! – utasította végül a droidot.

Menet közben igyekezett nem nézni se jobbra, se balra, de persze megtette, és meglátta, hogy az egyik kezelőben több sebészdroid dolgozik egy gyalogoson. A sérülés jellegét nem tudta megállapítani, mert a katona a hátán feküdt, és a droidok majdnem teljesen eltakarták előle, ám a fémpadlón vöröslő vért jól látta. A különféle állványok és a droidok fémlábai között egy apró takarítódroid keringett, és szorgalmasan törölgette a vért.

Darman úgy megrökönyödött a látványtól, hogy mozdulatlanná dermedt. A törlőszivacs. Közönséges törlőszivacsot használtak, hogy feltöröljék a vért. Ez valahogy tökéletesen összegezte, hogy ami a kezelőben történik, az mennyire rutinmunka itt. Mennyire része a napi körforgásnak az, hogy az emberek elvéreznek, és a takarítódroidok zavartalanul dolgoznak körülöttük, hogy tisztán tartsák a hajót. Hol van ilyenkor a HoloHíradó, hol vannak a kamerák? Az ilyen jelenetek sosem kerülnek be a híradókba – kesergett magában Darman, és újfajta, eddig ismeretlen harag kezdett ébredezni a lelkében.

– Nyolcas rekesz, 113-as tartály – közölte vele a mellette döcögő sebészdroid –, most itt hagyom, mert várnak a betegek!

Fi legalább hamar bekerült egy baktatartályba. A droid távozott, így Darman magára maradt a kék fénnyel derengő üveghengerek erdejében. Noha hosszú ideje gyakorlatilag együtt élt Fivel, hirtelen megrémült a gondolattól, hogy talán nem fogja felismerni. A domború üveg és a sűrű folyadék erősen torzított, ráadásul a tartályokban lebegő emberek altatásban voltak, ezért nem lehetett felismerni őket az arckifejezésükről. Ám a droid közölte a tartály számát, és Darman hamarosan rátalált a testvérére.

Fi belső sérüléseket szenvedett. Darman azt kívánta, bárcsak el lehetne mondani ugyanezt azokról a gyalogosokról, akiket a kórtermekben látott. A bakta sok mindent meggyógyított, de az elvesztett vagy teljesen szétroncsolódott végtagokat nem tudta regenerálni.

Fi egy hámban függött, a légzőmaszkját keskeny pántok rögzítették a fején. A maszk szelepjéből a buborékok szabályos ritmusban törtek elő, ami arra utalt, hogy Fit mesterségesen lélegeztetik. Az arca teljesen nyugodtnak tűnt. Ez azonban nem tetszett Darmannek, mert épp elég halottat látott már, akiknek az arcán ugyanez a megbékélt kifejezés honolt.

– Szia, Fi – mondta csendesen, és tenyerét a páncélüveg hengerre tapasztotta. Hallott már arról, hogy a kómás betegek néha érzékelték azt, ami körülöttük történt, ezért úgy beszélt a társához, mintha eszméletén lett volna. – Rendbe jössz, ner vod. De jó lesz, ha sietsz, mert Corr átvette a helyedet, és aligha örülnél annak, ha levadászná előled az összes lányt.

Egy darabig szótlanul figyelte Fit, közben az ujjaival halkan dobolt az üvegen. Mindannyian ehhez hasonló tartályokban kezdték az életüket, és ő remélte, hogy Fi nem egy ilyenben fogja befejezni. Most, hogy kívülről látta a társát, pontosan fel tudta mérni, hogy milyen egy szeretet nélküli, magányos és rideg életféleség ez.

Halk lépteket hallott a háta mögül. Nem kellett megfordulnia, bárhol és bármikor felismerte Niner járását.

– A droidok kezdenek idegesek lenni attól, hogy idebent kóválygunk – mondta az őrmester, mialatt odalépett Darman mellé, és átölelte a vállát. – Fi állapota stabil. Azt mondják, megakadályozták, hogy az agya tovább duzzadjon. Néhány nap múlva kiemelik innen, abbahagyják az altató adagolását, és alaposan átvizsgálják. Majd akkor fogják megmondani, hogy milyen állapotban van. Mi pedig visszatérünk a Tripla Zéróra, még ha a Leveler itt marad is. Találkoznunk kell Corr-ral, aztán munkához kell látnunk, hogy formába lendítsük a csapatot.

– Ha kómában van, miért altatják? – vetette fel Darman.

– Nehogy felébredjen, és elkezdjen csapkodni, amíg odabent van – válaszolta Niner.

– Aha...

– Rendbe fog jönni – tette hozzá halkan, reménykedve Niner.

– Mi lesz, ha mégsem? – kérdezte keserűen Darman. – Mi lesz, ha nem jön ki a kómából? Akkor mi fog történni vele?

A dolog innen kezdett igazán bonyolulttá válni. A katonák megsebesültek, aztán egyesek meghaltak, mások életben maradtak, és visszatértek az egységeikhez. Darman most gondolkodott el első ízben azon, hogy ez a folyamat miért megy ilyen rendezetten és zökkenőmentesen.

– Fogalmam sincs – közölte Niner. – Majd megkérdezem Kal őrmestert.

Darman tudta, hogy ő maga miért nem tette fel korábban ezt a kérdést. A válasz brutálisan gyakorlatias volt. Ha valakinek a megmentése túl sok erőfeszítést kívánt volna, akkor nem kapta meg a szükséges kezelést. És meghalt. Azt hittem, értékes eszközök vagyunk – gondolta letörtem – Az ember azt hinné, megéri egy kicsivel többet költeni arra, hogy meghibásodás esetén megjavítsanak minket...

– Gyere, Dar, majd később visszajövünk – mondta Niner, azzal szelíden, óvatosan elfordította Darmant.

Darman nem akarta itt hagyni a testvérét ezen a komor helyen. Visszafordult, ismét az üveghenger falára tette a kezét, és elbúcsúzott:

– Nem hagylak a sorsodra, vod’ika! Nem hagytál a sorsomra a Qiilurán, és én sem foglak elhagyni. Rendben? Visszajövök, ígérem.

Fi nem reagált, de hát Darman nem is számított rá.

Számára az volt a fontos, hogy kimondta, és hogy komolyan így gondolta. Vonakodva bár, de követte Ninert az étkezőbe, ahol keresett magának egy nyugodt zugot, hogy egy hosszabb üzenet formájában kiönthesse a szívét Etainnek.

A testvéreivel is beszélhetett volna, hogy könnyítsen a lelkén, de ők amúgy is tudták, mi jár a fejében.

Kyrimorut, a Mandalore északi részén,

480 nappal a geonosisi csata után

Etain lelépett az Aay’han teherrámpájáról, és végigjáratta fürkész tekintetét a vad tájon. Az ősrégi fák mintha szorosan összebújtak volna, hogy így védekezzenek a síkságon végigsöprő, fagyos szél ellen. A naplemente színei – csupa lila és sárga árnyalat – meglepően hasonlítottak azokhoz, amelyeket nemrég a Dorumaán látott, de itt legalább harminc fokkal hidegebb volt, mint a trópusi szigeten.

Dacára annak, amit Skirata mondott, a komor világ nem nélkülözött minden vonzerőt. Csak éppen lehangolóan elmaradottnak és elszigeteltnek hatott.

– Világos, ez nem a Coruscant – dörmögte Mereel, és ő is körülnézett. – Itt nem lehet egy hívással vacsorát hozatni a szomszéd étteremből. Viszont a melegebb hónapokban gyönyörű. Tényleg az.

Etain próbált hinni a hadnagynak. De amúgy sem számított: legfeljebb három hónapot akart itt tölteni. Ezzel együtt úgy érezte, még mindig szívesebben fagyasztja itt a shebsét – igen, most már tudta, hogy ez a helyes kifejezés mint a szintén hideg Qiilurán. Határozottan érzékelte, hogy valamilyen fajta kapcsolat köti őt ehhez a helyhez, még ha áttételesen és gyengén is. Helyénvalónak érezte, hogy itt szülje meg a gyermekét. Tudott arról, hogy a vérségi és a földrajzi viszonyok nem érdeklik a mandaloriakat, de neki mégis számított, mert bizonyos értelemben véve ez volt a fia otthona.

Házat azonban egyet sem látott – sem fényeket, sem utakat, csak a vad, érintetlen természetet.

– A fákon laknak, igaz? Mint a vukik – mondta, és rosszat sejtve felsóhajtott. Nem vágyott arra, hogy lépcsőkön és létrákon mászkáljon most, amikor egyre vastagabb lett a dereka.

Mereel jókedvűen felkacagott. Ahhoz képest, hogy az a félőrült fivére nemrég megfosztotta a normális élet reményétől, a legkevésbé sem tűnt letörtnek.

– Csak egyes helyeken – válaszolta derűsen. – Itt szívósabb lakóépületek kellenek a téli időszakban. Tudja, mit?

Gondolja azt, hogy itt áll a maga tóparti nyaralója.

Horgászgathat, sétálhat az erdőben, akár több száz kilométert...

Skirata kidugta a fejét a hátsó rakodózsilipen. Az egyik kezében adó-vevőt tartott, és az arckifejezéséből ítélve újabb rossz híreket kapott. Mozdulatlanná dermedt, megfeledkezve arról, hogy elállja a kijáratot, és a szemét lehunyva dörzsölgette a homlokát, mialatt tovább hallgatta azt, akivel beszélt. Ezúttal az aranyszínű páncélját viselte, és minden ízében egy az otthona földjén álló mando harcosnak tűnt.

Ellenséges terület, ezt el ne felejtsd! – emlékeztette magát Etain.

– Az itteni népség a szeparatisták oldalán harcol.

Aztán meghallotta, hogy Skirata többször is kimondja Fi nevét. Fi nem halt meg. Tudnál róla, ha meghalt volna – biztatta magát gondolatban.

Aztán Skirata megszakította az adást, begépelt egy másik hívókódot, majd kilépett a gépből, és a szabad bal kezét a zsebébe dugva, a bal lábára kissé sántítva körbe-körbe járkált a leszállózónában.

– Aha – dörmögte Mereel, és a mutatóujját feltartva hallgatózott, aztán kelet felé mutatva hozzátette: – A mi nagylelkű házigazdánk érkezik.

– Kalnek van itt háza? – érdeklődött Etain, és a közeledő sikló felé fordult.

– Mostanáig nem volt – válaszolta Mereel.

– Ezt nem értem – vallotta be Etain.

– Mondjuk úgy, hogy birtokot keres, ahová majd öregkorában visszavonulhat – magyarázta Mereel. – De addig Rav Bralor vigyáz az érdekeltségeire.

Etain ettől a választól nem lett sokkal okosabb.

– Ki az a férfi? – kérdezte.

– Nő. A Cuy’val Dar egyik tagja volt.

Skirata csakis az övéiben bízott, amiért Etain nem hibáztatta. A Galaxis tele volt veszélyekkel, és az őrmester valóban rendkívül kockázatos játszmát játszott, még itt is.

Etain kíváncsi lett volna, hogy honnan szerzi hozzá a pénzt, és gyanította, hogy Zey tábornok egy napon szívroham közeli állapotba fog kerülni, amikor a könyvvizsgálók áttekintik a Különleges Erők számláit.

Ám Skirata mostanra bevette a csapatba Besany Wennent, ami ugyancsak okos húzás volt a részéről. Egy kincstári ügynök bármikor kapóra jöhetett. És még azt gondolod, hogy Kal vállal kockázatokat? – figyelmeztette magát Etain. – Jedi-tábornok vagy, sőt terhes Jedi-tábornok, és tessék, ellenséges területen jársz, és biztonságos menedéket keresel, hogy elbújhass a világ elől. Az Erő óvjon mindnyájunkat...

Pillanatokkal később odaért hozzájuk egy sárral telefröcskölt sikló, amiből egy beskar’gamot – hagyományos mandalori páncélzatot – viselő alak ugrott ki.

– Hé, Rav’ika! – kurjantott Skirata, majd ő és a jövevény melegen megölelték egymást. – Az adósod vagyok!

– Ne félj, be is hajtom rajtad, te vén shabuir! – ígérte Bralor, azzal levette a sisakját. Sűrű, barna hajába már jócskán vegyültek őszülő csíkok, ám a bőre meglepően sima volt. Kíváncsi pillantásokkal végigmérte Etaint, és nagyokat bólogatva megszólalt:

– Szóval, ez itt a mi kismamánk, mi? Shab, te kölyök, fel kell szedned némi húst a csontjaidra, méghozzá gyorsan! A gyermekednek szüksége van rá. – Azzal máris elfordult, odasétált Mereelhez, megveregette az arcát, és barátságosan megállapította: – Jól nézel ki, ad’ika! Örülök, hogy újra látlak!

– Mereel – dörmögte segítőkészen a hadnagy.

– Sok idő telt el... akkoriban még meg tudtalak különböztetni titeket egymástól – felelte Bralor, aki minden ízében úgy nézett ki, mint amilyennek Skirata leírta a mandalori nőket. Lerítt róla, hogy képes akár hetekig dolgozni egyhuzamban, pihenőnap nélkül, nem habozik lőni tanítani két-három éves kölyköket, és ha kell, simán leterít fél tucat trandoshait úgy, hogy a bal kezével újszülött csecsemőjét szorítja az oldalához. Már-már ijesztően erősnek és egészségesnek látszott.

– Köszönöm, hogy befogadsz – mondta Etain a nőnek, és fogalma sem volt, hogy Bralor tudja-e, ki a gyermeke apja. – Tudatában vagyok annak, hogy ez nem lehet könnyű a számodra.

– Minden rendben, kölyök – válaszolta Bralor, aki vibropengetokot viselt mindkét páncélkesztyűjén. – Tudom, hogy mi vagy. Kal és én már jóval azelőtt ismertük egymást, hogy összeakadtunk a Kaminón. Semmi gond. Ha beszállsz ebbe a csapatba, senkit sem érdekel, hogy honnan jöttél. Csak az számít, amit mostantól teszel.

Etain választ ugyan nem kapott a kérdésére, de megjegyezte magának, hogy meg kell kérdeznie Kaltól, ki mennyit tud. Most már képtelenség volt nyomon követni...

– Rendben – szólalt meg ismét Bralor –, gyertek velem! Öt perc, és ott vagyunk.

– Van itt még valami – felelte Skirata.

– Mint mindig – bölcselkedett megértően bólogatva Bralor.

– Ez... – dörmögte Skirata és a hajó felé bökött a hüvelykujjával.

A következő másodpercben Ordo lépett le a rámpáról a megbilincselt Ko Sai társaságában. Bralor megkövült arccal bámult. Az álla nem esett le, éppen csak résnyire nyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, de aztán csak harsányan felkacagott.

– Wayii! Hoztál húst a vacsorához? – kérdezte vigyorogva, mialatt a sisakját a kebléhez szorítva állt, és ez a nőies póz valahogy nem illett hozzá, a kipróbált veteránhoz. – Ez azért elég nagy lecsúszás neked, főkutató, nem igaz? Az alja nép közé keveredni... nahát... nahát...

Skirata hirtelen fáradtnak tűnt, mintha leeresztett volna.

Talán mindeddig ideges volt amiatt, hogy milyen fogadtatásban lesz részük, de miután látta, hogy Bralor hogyan reagál a kaminói felbukkanására, végre megnyugodhatott és elengedhette magát.

– Ko Sai vonakodott elkísérni minket erre a hosszú útra – dünnyögte a kutatóra pillantva.

– Ne őrjítsd meg! – kurjantotta vigyorogva Bralor. – Elraboltad?

– Aha... azt hiszem, ez a helyes kifejezés...

– Oya! Senki sem mondhatja, hogy nincs benned gett’se, Kal! – jelentette ki elismerő hangsúllyal Bralor. – Van fogalmad róla, hogy mennyi pénzt adnak annak, aki elkapja ezt az aiwha-csalit?

– Hogyne – felelte Skirata. – De annyira megkedveltem, hogy úgy döntöttem, inkább megtartom.

– És mit szeretnél, meddig őrizzem? – vetette fel a nő.

– Amíg el nem mondja azt, amit meg akarok tudni.

– Semmi gond, Kal’ika. Vigyázok rá, amíg te máshol jársz – válaszolta Bralor. – Majd elcsevegünk a régi szép tipocai időkről. Biztosra veszem, hogy lesz egy csomó női témánk! – A fejére húzta a sisakját, és a kaminóihoz fordulva hozzátette: – Ugye, szeretsz még beszélgetni, Ko Sai? Annak idején élveztem a csacsogásainkat.

A kaminói továbbra is kábultnak látszott. Etain már-már megsajnálta: szakmailag a csúcson járt, hatalom tekintetében csak a miniszterelnöke előzte meg, aztán elmenekült, vadásztak rá, és megalázták, végül elrabolták úgy, hogy még egy váltás ruhát sem hozhatott magával. De Skirata és Bralor nem így tekintett rá. Sőt Bralor szemmel láthatóan élvezte a helyzetet.

– Én csak azt mondhatom – felelte végül Ko Sai –, hogy tudatlan vadállatok vagytok. Én pedig nem végeztem tökéletes munkát, mert ezek a tulajdonságaitok a klónokba is belekerültek.

– Ezt bóknak veszem – közölte Bralor, elindult a sikló felé, és menet közben visszaszólt: – Kövessetek!

Bralor birtokát fák szegélyezték, és Etain mindaddig teljes sötétséget látott mindenütt, amíg Ordo letette az Aay’hant a ház mögötti, kerek, sík területre. Maga az épület henger formájú volt, egy jókora része a föld alatt rejtőzött, míg a tetejét magas fű borította, valószínűleg álcázás céljából.

Aztán, amikor a csapat megközelítette az építményt, már azt is látták, hogy a keskeny, lőrésnek is beillő ablakokban halvány fény dereng. Etain hirtelen rájött, hogy egy erődítményt lát. Emlékeztette magát, hogy egy harcos kultúra földjén jár, és gyanította, hogy hamarosan megtudja, miért süllyesztették a földbe ahelyett, hogy egy magaslatra építették volna.

A ház elhagyatott volt, a levegőjében égő fa füstje terjengett, és eléggé romosnak tűnt – felújítás vagy átépítés alatt állhatott. Bralor a központi helyiségbe vezette őket, és röviden bemutatta nekik a házat. A leírásából kiderült, hogy a központi nappalit körcikk alakú szobák veszik körül.

– Nem számítok bajra – közölte aztán de ha mégis beüt, akkor itt a kijárat. – Rámutatott a padló egy részére, amelyet ujjnyi vastag kötélféleségből szőtt szőnyeg borított. – Onnan indul az alagút. És a legjobb zárható hely a fegyvertár. Nagy a belmagassága, úgyhogy a mi kiváló tudósunk kényelmesen elfér benne.

Ordo körbejárta a helyiséget, és valamilyen, csakis általa ismert okból jegyzeteket készített a kézi számítógépén. Ko Sai lehorgasztotta a fejét. Vagy teljesen lesújtotta a helyzet, vagy titokban megnézte magának, honnan indul a vészkijárat. Etain felfigyelt erre, és elhatározta, hogy rajta tartja a szemét a kutatón.

Bralor is folyamatosan figyelte a kutatót, de hát ő Skiratával és Vauval együtt nyolc évet lehúzott a Kaminón, és nyilván megvoltak a maga okai.

– Szóval, Kal, milyen információkat akarsz kiszedni az aiwha-csaliból? – kérdezte az őrmester felé fordulva.

– Hogy hogyan lehet kikapcsolni a gyorsított öregedést a klónokban – válaszolta Skirata.

Bralor megvetően horkantott, és kijelentette:

– Ha meg tudná csinálni, mostanra már megpróbálta volna. Te is tudod, hogy ez a demagolka mennyire szeret kísérletezni.

– Megveregette Skirata vállát, és hozzátette: – Igen, beszéltünk már róla, de sosem hittem volna, hogy valaha belevágsz. Kandosii, ner vod!

– Fogsz te még csodálkozni – felelte Skirata halkan, majd a hangját felemelve folytatta: – Gyerünk, ad’ike! Hosszú nap áll mögöttünk. Együnk valamit, aztán pihenjünk egyet!

Bralor karon fogta Ko Sai-t, és elindult vele kifelé, ám a kaminói visszanézett, és odaszólt Etainnek:

– A gyermeked genomja valami csodálatos lesz!

Ezek szerint rájött. Skiratának igaza volt. Etain nem ismerte a kaminóiak arckifejezéseit, de erre nem is volt szüksége: az Erőn keresztül mérhetetlen sóvárgást érzékelt Ko Sai felől. A tudós jószerével nem tudott gondolni másra, csak egy vadonatúj kirakós játékra, amelyet szétszedhet, hogy újra összerakhassa. Aztán az új keletű lelkesedés tüze kialudt, és Etain gyanította, hogy azért, mert a kaminóinak eszébe jutott, hogy az eddigi munkásságának minden eredménye elhamvadt a trópusi paradicsom tiszta, kellemes levegőjében.

Etain előkapta a kardmarkolatát, odamutatta Ko Sai-nak, és ráförmedt:

– Ha a közelembe jössz, megtudod, hogy a mestereimnek mennyire nem sikerült megtanítaniuk a lelki békességre és az önuralomra!

Skirata rákacsintott Etainre, és elégedetten kijelentette:

– Mandokarla...

Mereel leültette Etaint egy a fal mellett álló kényelmes kanapéra, begyömöszölt a háta mögé néhány párnát, és halkan közölte:

– Az őrmester azt mondja, hogy magában aztán van tűz!

Etain ezek után megállapította magában, hogy a jelekből ítélve Skirata visszafogadta őt a kegyeibe, legalábbis átmenetileg.

A vacsora konzervhúsból, valamilyen gombócféleségből és különféle mártásokból állt. Egy korsó ital is került az asztalra, amelynek felszínén apró, vörös gyümölcsök úszkáltak – ez volt az egyetlen, amit Etain nem kóstolt meg. Úgy látta, Bralor kifosztotta az éléskamráját, hogy jóllakassa a vendégeit. Mindent felfalt, amit elé tettek, abban a biztos tudatban, hogy később a gyomra okvetlenül lázadozni fog.

Komor csendben vacsoráztak, aminek oka a kimerültség is lehetett volna, de Etain érzékelte, hogy Skirata inkább lehangolt, semmint fáradt. Töltött magának a korsóból egy apró üvegpohárba, és egy húzásra lezúdította a torkán a színtelen folyadékot.

– Rav még manapság is jó tihaart főz – mondta aztán rekedtes, elcsukló hangon, és köhécselni kezdett. Ezek szerint a korsóban az a torkot perzselő, méregerős gyümölcspárlat volt, amit ő annyira szeretett. Vett néhány mély lélegzetet, és hozzátette: – A legjobb fájdalomcsillapító.

– Hol van ez még a napi adagjától, Kal’buir – jegyezte meg Ordo, aki eléggé feszültnek tűnt, talán azért, mert végre kezdte felfogni, hogy mit tett, amikor szétlőtte az adatkártyákat.

– Rájöttem, hogy nélküle is el tudok aludni – válaszolta Skirata, azzal felszúrt egy fél gombócot a villájára, tisztára törölte vele a tányérját, majd harapott belőle egy darabot, és lassan rágcsálva folytatta: – Egyébként, eljött az idő a helyzet értékeléséhez. Találjuk ki, mi legyen a következő lépésünk!

Fi még baktában ázik, vele pillanatnyilag nem tudunk foglalkozni. Újra át kell néznünk a kutatási anyagot, hogy lássuk, mit tudunk kiszedni belőle. Ezen felül meg kell győződnünk arról, hogy a Köztársaság valóban futtat egy saját klónprogramot a kaminóiak részvétele nélkül. Nekem pedig rá kell vennem Jinartot, hogy tegyen úgy, mintha Etain még a Qiilurán lenne, és segítene a gurlaninoknak talpra állni.

– Biztos, hogy megteszi – vélekedett Etain. – Szentül hiszi, hogy ha keresztbe tesz nekünk, akkor maga képes rávenni Zeyt arra, hogy salakká lövesse a Qiilurát.

– Ó, azt tényleg megtenném! – dörmögte Skirata, és lenyelte az utolsó gombócdarabot.

– A vallatást bízzák rám! – ajánlkozott Mereel. – Azt hiszem, tudom, mivel lehet megszorongatni Ko Sai-t. Átnézem vele a tipocai adatokat, és meglátom, hogy mire indul be. Megsemmisítette az, hogy elvesztette a saját anyagait. Tényleg összetörte az eset.

– Azt nem lehet, hogy egyszerűen csak összeveti a gyalogos-genomot Jangóéval, és megkeresi a különbségeket? – kérdezte Etain.

– Abból csak azt látnánk, hogy milyen géneket adtak hozzá, vagy vettek el belőle, és milyen gének mutálódtak – magyarázta megfontoltan Mereel. – Az nem derülne ki, hogy mit kell kikapcsolnunk vagy bekapcsolnunk. A géneket még részlegesen is ki lehet kapcsolni, hogy csak egy kicsit dolgozzanak. Olyan ez, mint amikor egy tervrajz alapján megépítünk egy gépet. És ez elég zűrös ügy, mert ha megbabrál egy gént, azzal hatást gyakorolhat egy másikra, aminek nincs köze ahhoz a területhez, amelyen dolgozik. Azonosítanunk kell mindent, ami felgyorsítja az öregedést, mert az biztos, hogy nem csupán egyetlen faktor okozza. Nem untatom?

– Nem – bökte ki gondolkodás nélkül Etain, holott nem akart még jobban elkedvetlenedni a feladat puszta méretétől.

A kihívás már azelőtt is elcsüggesztette, mielőtt Ordo megsemmisítette az adatokat. Ennek ellenére igyekezett összeszedni magát, és hozzáfűzte: – De gondolom, ha könnyű volna, az Arkaniai Micro kutatói is meg tudnák csinálni, és a kaminóiak nem csikarhattak volna ki olyan magas árat a Köztársaságból.

– Nem létezik, hogy Sai az egyetlen az egész Galaxisban, aki alkalmas erre a munkára – jelentette ki a fejét ingatva Skirata.

– Lenniük kell másoknak is.

– A legjobb tippem az – közölte Etain –, hogy keressünk egy gerontológust és egy embriológust, akiknek vannak genetikai tapasztalataik. De ez sokba fog kerülni.

– Ha ügyesen fektetem be a pénzalapot – válaszolta a vállát vonogatva Skirata –, annyi tudóst vehetünk, amennyit csak kell.

Etain nyugtalanítónak találta a „pénzalap” szót, és az őrmester szemébe nézve megjegyezte:

– Kal, Zey mester előbb vagy utóbb fel fogja fedezni a költségvetésben tátongó fekete lyukat.

– Nem a hadsereg pénzéről beszélek, ad’ika – felelte Skirata sejtelmesen mosolyogva. – Rendben, itt az idő kiteríteni a kártyákat. Van egy elég tekintélyes pénzalapom. Egy része a kaminóiaktól kapott fizetésemből származik, amit sikerült okosan befektetnem. Egy része az a pénz, amit a jabiimi terroristák fizettek a robbanóanyagért. És legalább negyvenmillió folyt be Vau ügyes kis expedíciójából. Ennek egy részét még át kell váltanom kreditekre, és tisztára kell mosnom, hogy befektethessem.

Etain nem értett a pénzügyekhez, de az összeg elég kevésnek tűnt azokhoz a milliárdokhoz viszonyítva, amelyek egy hadsereg fenntartásához kellettek. A „tisztára mosni”

kifejezést értette ugyan, de már túl volt azon, hogy bármin megdöbbenjen.

– És ennyi elég lesz? – kérdezte.

– Hogy létrehozzak egy biztonságos menedéket, illetve egy menekülő-útvonalat? Igen – válaszolta megfontoltan Skirata.

– Hogy kifejlesszünk egy génterápiát, amely lelassítja a fiaim öregedését? Nem tudom. Valószínűleg nem. így aztán igyekszem annyi pénzt összehozni, amennyit csak lehet.

Etain csodálattal adózott az őrmester elszántságának. Elképzelni sem tudta, hogy Skirata hogyan jutott el az izzó haragtól és az álmodozástól a higgadt számolásig és cselekvésig. Az Erő nem mutatta meg neki teljes egészében a férfit, csak a főbb vonásait.

Ebben a pillanatban a fia rúgott egyet, mire gyorsan a hasára tette a kezét.

– Jól van? – kérdezte aggodalmasan Skirata.

– Semmi, csak Venku rúgott – felelte Etain.

– Á, a végén még limmie-játékos lesz belőle! – vélekedett elmosolyodva Skirata. – Meshgeroya. A gyönyörű játék.

– Szerintem meg állandóan dühös rám, amiért annyi veszélybe viszem bele – mormolta Etain.

Eszébe jutott, hogy Ko Sai hogyan nézett rá az imént – a megszállott tudós kíváncsisága sugárzott a szeméből, semmi más – és megértette, hogy Skirata miért haragudott rá heteken át. Sai tekintetétől ő maga is megijedt.

Ordo és Mereel vállon veregette Skiratát, és elindultak, hogy az Aay’hanon töltsék az éjszakát – talán azért, mert a hajót kényelmesebbnek találták, vagy azért, hogy őrizzék.

Skirata letelepedett az egyik karosszékbe, és kirakta a fegyvereit a mellette álló asztalra. Etain már régebben megtudta, hogy az őrmester sosem alszik ágyban a Kaminón töltött első napjai óta. Ez azonban aligha tett jót neki. Nem csoda, hogy a bokája annyit vacakolt...

– Megyek, járok egyet – jelentette be Etain, és már bánta, hogy annyira megtömte egyre szűkülő gyomrát. – Sétálok egy kicsit, hogy leülepedjen a vacsora.

– Most egy darabig csak ezt kell tennie. Sokat fog enni és pihenni – mondta Skirata, és felnyitotta a jobb szemét. – Adjon meg a gyermekének minden esélyt!

Etain már jó ideje meg akart mondani valamit az őrmesternek, és most úgy döntött, hogy előhozakodik vele.

– Csak azt szeretném mondani... – kezdte kissé bizonytalanul – nagyon sokat tanulok magától arról, hogyan kell egy szülőnek viselkednie... Annyira türelmes Ordóval...

– Ő a fiam. Szeretem őt, még akkor is, amikor néha idegennek érzem – válaszolta Skirata. – Majd maga is megérti, amikor első alkalommal a kezébe veszi a gyermekét.

– Ő a kedvence...

– Egy szülőnek nem lehet kedvenc gyereke – tiltakozott az őrmester. – De igen, őt valószínűleg túlságosan védelmezem.

– És mihez kezd, ha sikerül valóra váltani a tervét, aztán a fiúk... hogy is mondjam... kirepülnek? – vetette fel tétován Etain.

– Fogalmam sincs, ad’ika – dörmögte Skirata, és mindkét kezével megdörzsölte az arcát. – Rég elfelejtettem, hogy milyen is volt az eredeti Kal Skirata. Talán jobb is, ha soha többé nem bukkan fel.

A megváltás néha a legfurcsább forrásból származott. Talán könnyebben meg lehetett találni a sötét, veszedelmes vizeken, ahol az ember vagy úszott, vagy elmerült és odaveszett. Etain elindult, hogy körbejárja az építményt, amely sokkal nagyobbnak bizonyult, mint amekkorának elsőre gondolta. Hamarosan rájött, hogy nem afféle lakóházban bolyong, hanem egymással összeköttetésben álló, kisebb erődítmények egész láncolatában.

Amikor nekinyomta az arcát a külső falba ágyazott, keskeny páncélüveg ablakok egyikének, láthatta az építményt körülölelő sík területek határait. A hely tökéletesen megfelelt arra, hogy valaki nyomtalanul eltűnjön. A Cuy’val Dar egykori tagjai – harcosok, akik annyira elszakadtak a normális élettől, hogy minden gond nélkül, szempillantás alatt kiléphettek belőle – valószínűleg tökéletes menedéknek találták. Egy mindentől távol eső, erősen védett erőd volt egy mindentől távol eső bolygón, amelyen kevesebben éltek, mint egy coruscanti lakótömbben.

Etain hirtelen rájött, hogy ez nem Rav Bralor háza. Hanem Skiratáé. Az a birtok, amiről Mereel beszélt. Bralor csak vigyázott rá, amíg Skirata messze járt. Ha itt élt volna, felszerelte volna az épületet egy valódi otthon minden kellékével – yaim’la, így hangzott szó. Élhető, otthonos, barátságos. Ez a ház még építés alatt állt.

Etain hamarosan rájött, hogy megtett egy teljes kört, és visszaérkezett a főbejárathoz. Fejére húzta a köpenyét, hogy védekezzen a hideg ellen, és kilépett az ajtón, hogy megnézze, megvan-e még az Aay’han – a nullásoknál sosem lehetett tudni –, és meglátta Ordót, illetve Mereelt. A bal oldali zsilip alsó peremén ülve, csendesen beszélgettek, a lélegzetük fehér párafelhő formájában tört elő a szájukból.

Ezek tényleg megőrültek – vélte magában Etain. – Fagypont alá süllyedt a hőmérséklet. Elindult feléjük, és elkapott néhány szót, mielőtt észrevették őt.

Ordo valami olyasmiről beszélt, hogy azt kívánja, bárcsak ne kezdett volna bele, mert megszakad a szíve attól, hogy ilyennek látja a buirt. Erre Mereel megnyugtatta, hogy Kal’buir meg fogja érteni.

Buir... Etain ezt a szót már értette... úgy tűnt, ezen az estén mindenkit bűntudat gyötört.

– Engem nem érdekel, hogy genetikailag tökéletesebbek, mint én – mondta hangosan –, de most menjenek szépen aludni, mint a jó kisfiúk!

Mereel felkacagott, míg Ordóról lerítt, hogy kínosan érzi magát.

– Igenis, buir – felelte a hadnagy –, és fogat is mosunk.

Etain megállapította magában, hogy a szó ezek szerint az anyát is jelenti – a mandalori nyelv nem különböztette meg egymástól a nemeket. Megvárta, amíg a felderítők bezárták a hajó zsilipjét, és visszatért az építmény szívébe. Skirata időközben elaludt, de Etain tudta, hogy az őrmester pillanat alatt képes felébredni. Kerített egy takarót, kirázta belőle a port, és óvatosan ráterítette a férfira, ahogyan annak idején Ninertől látta.

Néhány másodpercig mozdulatlanná dermedve nézte a férfi arcát, és arra gondolt, talán nem is lesz olyan szörnyű, hogy átadja neki Venkut.

Leveler köztársasági rohamcirkáló, kórház,

482 nappal a geonosisi csata után

– Nem szoktam hozzá, hogy közönség előtt dolgozzak – jelentette ki a sebészdroid. – Kérem, engedjék, hogy végezzem a feladatomat!

Ezen a napon Atin vette magára a kemény fiú szerepét. A droidot szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy melyik klónnal vitatkozik. Darman és Niner közrefogta Atint, hogy világossá tegyék a gépezet számára: jobban jár, ha enged, mint hogy naponta többször veszekszik velük.

– Én sok időt töltöttem baktában – mondta Atin –, kétszer is. Nem fűződnek hozzá kellemes emlékeim, így aztán azt akarom, hogy amikor Fi felébred, minket lásson meg először.

Hogy megnyugodjon. A baktatartály eléggé ijesztő élmény számunkra. A tenyésztőtartályokra emlékeztet minket.

– Milyen elemi és ősi ösztön... – jegyezte meg a droid. – Akkor kérem, fáradjanak a megfigyelőablak mögé!

– Rendben.

– A társuk súlyos agysérülést szenvedett, és valószínűleg dezorientált lesz – folytatta a droid. – Megértették? Elképzelhető, hogy nem fogja felismerni magukat.

Darmant az sem érdekelte volna, ha Fi neimoidi könyvelőknek nézi őket. Csak az számított neki, hogy a testvére végre nyissa ki a szemét – a többit ráérnek később rendezni.

– Megértettük – válaszolta Atin.

Mindhárman kimentek a folyosóra, aztán a sisakjukat fél kézzel az oldalukhoz szorítva bámultak befelé, akár a professzorukat figyelő orvostanhallgatók.

– Kár, hogy Bard’ika nincs itt – dörmögte Niner. – Hamar rendezné ezt az ügyet.

– Vagy Etain – tette hozzá Darman, és kicsit fájt neki, hogy a társa nem a lányt említette elsőnek. – Bár az is igaz, hogy a Jedik a droidokat nem képesek befolyásolni.

– Azért említettem Jusikot, mert átkozottul ért a számítógépes rendszerek feltöréséhez – felelte Niner. – Néha úgy érzem, még nálam is jobban csinálja.

Ezekben a pillanatokban segéddroidok érkeztek a kezelőbe, és átemelték a baktatartályt a szállítókocsiról egy kerek mélyedéssel ellátott emelvényre. Fi egyre lejjebb ereszkedve, egyre nagyobb súllyal húzta lefelé a hámja rugalmas hevedereit, mialatt a halványkék folyadék lassan eltűnt a tartályból, aztán maga az üveghenger is leereszkedett a fedélzet szintje alá. A droidok ekkor átrakták Fit egy lebegőhordágyra, hőmérőt helyeztek el benne egy bizonyos helyen – ami ellen ordítva tiltakozott volna, ha magánál lett volna –, és ráterítettek egy vastag, kék takarót. A maszkot rajta hagyták, ami azt jelentette, hogy továbbra is gépi lélegeztetésre szorul. Részben a mozdulatlansága, részben a bőre fehérsége miatt halottnak látszott...

– Ijesztő látvány – mondta halkan Darman, majd rátette az alkarját a páncélüveg ablakra, és nekitámasztotta a fejét. – Vajon hűtik még?

Niner megvonta a vállát, és bizonytalanul válaszolt:

– Hát, az a kék valami talán fűtőtakaró.

Egy darabig szótlanul várakoztak. Az egyik droid néhány percenként visszatért a kezelőbe, és leolvasta a műszerek adatait. Fél óra elteltével Fi bőre kezdte visszanyerni az eredeti színezetét.

– Na végre! – sóhajtotta Darman. Nem szerette látni, hogy tű mélyed emberi bőrbe – sem a sajátjába, sem a máséba –, de rákényszerítette magát, hogy ne forduljon el, amikor megérkezett egy sebészdroid, és bevezetett egy intravénás kanült a Fi kézfején futó erek egyikébe. Fogalma sem volt, hogy mit tenne, ha azt látná, hogy valami baj van, de kitartóan figyelt tovább. A droid elővett egy fecskendőt, és a kanülön keresztül halványsárga folyadékot injektált Fi ereibe.

– Ezzel semlegesítik az altatószert? – kérdezte halkan Darman.

– Valószínűleg – felelte bólogatva Atin. – Amikor felébredtem, nagyon hamar kitisztult a fejem. De ne feledd, Fivel nem biztos, hogy így lesz!

Darman felváltva nézte a karpáncéljába épített órát és a Fit. Erős kísértést érzett, hogy megvédje a társát – mitől is? Egy sebészdroidtól? –, amit alig tudott elnyomni. Teltek a percek, és egy újabb droid csatlakozott ahhoz, amelyik már a kezelőben tevékenykedett. Kisebb foltokon leborotválták Fi haját, majd kerek szenzorlapokat nyomtak a fejbőrére – az agyi aktivitást készültek ellenőrizni.

– Ez meddig fog még tartani? – morogta Niner. – Nem kellett volna már magához térnie?

De Fi nem tért magához. Az egyik droid kiment, a másik pedig máshová helyezte az apró korongokat, ismét elvégezte a mérést, végül elhátrált az ágytól, feldolgozta az adatokat, amit az jelzett, hogy a mellkasába épített panelen sorban felvillantak és kihunytak a jelzőfények.

Aztán levetette Firől a légzőmaszkot, és kihúzta a csövet a torkából. Darman az első pillanatokban nem jött rá, hogy mi történik. Ám a testvére mellkasa nem mozgott, nem emelkedett és süllyedt állandó ritmusban, mire ő kezdte komolyan azt gondolni, hogy bemegy oda, és elkezdi az újjáélesztési eljárást, ahogyan arra megtanították. A droid néhány másodpercig még éberen figyelte Fit, aztán elfordult tőle, felvett egy plasztikzsákot, és közönyösen gyűjtögette bele az elhasznált vagy szennyezett eszközöket.

– Ennyi volt, én bemegyek – jelentette ki Darman.

Ám ebben a pillanatban Fi vett egy mély, hörgő lélegzetet, és köhögött. A droid megpördült, mintha nem számított volna erre. Fi spontán lélegzett, de továbbra sem tért magához.

Darmant alig egy lépés választotta el az ajtótól, amikor Niner bevágott elé, és őt megelőzve benyomult a kezelőbe.

– Droid! – kurjantott az őrmester. – Elmondanád, hogy mi történik itt? Mi van vele? Jól van?

A droid újabb szenzorlapokat helyezett Fire, ezúttal a mellkasára és a torkára, majd szenvtelenül válaszolt:

– A beteg spontán lélegzik, és nem számítottam erre az eredményre.

– Akkor miért szedted ki belőle azt a shabla csövet? Mi ez az egész? – förmedt rá a gépezetre Darman. Most már mindent értett: halottnak hitték Fit.

A droid nyilván csak a protokollt követte. Nap mint nap sebesült és haldokló emberek egész áradatával találkozott, és számára Fi semmiben sem különbözött a többi katonától.

Nem volt ebben semmi személyes.

– Az agya nem mutatott elégséges aktivitást – közölte a maga rendíthetetlen, gépies nyugalmával.

– Úgy érted, hogy kihúztad a dugót? – kérdezte hüledezve Darman.

– Agyhalottnak nyilvánítottam. Továbbra is ez a szakmai véleményem. Az előírások értelmében nem tartjuk életben a pácienst, amennyiben negyvennyolc óra elteltével izoelektromos hullámokat kapunk – válaszolta a droid, majd néhány pillanatnyi hallgatás után hozzátette: – Vagyis, ha lapos a vonal, azt hiszem, maguk így nevezik.

A szavak úgy hatottak Darmanre, mintha ököllel hasba vágták volna. Ennek nem lett volna szabad így történnie. A Köztársaságban az orvostudomány rendkívül magas szintre fejlődött. Művégtagok, bakta, mikrosebészeti eljárások, nanogyógyszerek, a legkülönfélébb eszközök és gyógyszerek, amelyek néha csodával határos gyógyulásokat eredményeztek... Fi nem végezhette így. Darman nem volt hajlandó elfogadni ezt.

Niner ökölbe szorította a jobb kezét, és a combja mellett tartotta. Darman egy pillanatig azt hitte, hogy az őrmester vibro-pengével megy neki a sebészdroidnak, ahogyan azt már oly sok harci bádogfickóval megtette. Ám Niner sosem veszítette el az önuralmát.

– Mi történne most egy civil kórházban? – kérdezte rekedtes hangon.

– Azokban mások az előírások, mint a Nagy Hadsereg egészségügyi létesítményeiben – felelte a droid.

Darmannek nem kellett megkérdezni, hogy mifélék a hadsereg szabályai. A legszívesebben széthasította volna a sebészdroidot, de tudta, hogy csupán egy gépezet, és semmivel nincs több joga, mint neki.

– Nem maradhat így – mondta a fejét csóválva. – Mit fogsz csinálni?

– Ilyen eset még sosem fordult elő a szolgálatom alatt – válaszolta a droid. – Nincsenek utasításaim arra, hogy ilyen körülmények között is tartsam életben a beteget. Ebben a kórházi részlegben csakis a sürgős ellátást igénylőket kezeljük.

– Ezt úgy értsük, hogy fogalmad sincs, ugye? – szólt közbe Niner. – Azonnal tedd vissza a gépekre!

– Van spontán légzése – felelte a droid.

– Akkor adj neki infúziót, nehogy kiszáradjon! – parancsolta határozottan az őrmester. – Ha nem teszed, majd mi bekötjük neki. Már az alapkiképzésen megtanítottak rá minket, úgyhogy értünk hozzá, hidd el! Megértetted?

A droidon látszott, hogy valóban zavarba jött. A szakterülete rendkívül szűk volt, és most nem azt nem tudta eldönteni, hogy milyen további kezelésre van szüksége Finek, hanem azt, hogy kezelje-e egyáltalán.

Darman nem várt tovább, belépett a droid és Fi közé. Elhatározta, hogy ha a bádogfickó a közelébe jön, és nem azért, hogy segítsen, itt helyben szétveri. Atin odalépett az egyik oldalsó asztalhoz, egy jókora kartondobozból kiemelt egy infúziós zacskót, aminek a vezetékét Niner segítségével pillanatok alatt bekötötte a Fi vénájába szúrt kanülbe.

– És a társunk most vagy itt marad – mondta Niner lehiggadva –, vagy átvisszük egy szép, csendes kabinba, ahol rajta tarthatjuk a szemünket, amíg visszaérünk a Tripla Zéróra. De azt hiszem, egy saját kabin lesz a legjobb.

Kölcsönveszünk egy lebegőhordágyat, és elvisszük Fit, ha ez megfelel neked.

Ha Darman nem aggódott volna annyira a testvéréért, talán megsajnálta volna a droidot.

– A klónok nagyon értenek ahhoz, hogyan zavarják meg a kórház rendezett működését. Elegem van már abból, hogy a szabályokat magyarázom fegyelmezetlen alakoknak, és általában ezért szoktam kitiltani magukat a kezelőterületekről – közölte a droid, ami ezek szerint nem először vitatkozott egy sebesült katona bajtársaival. – De nincs felhatalmazásom arra, hogy egy ilyen állapotban lévő beteget átszállíttassak egy másik intézménybe. Ennélfogva nem dönthetem el, hogy mi történjen KK-8015-tel, amikor majd a Coruscanthoz érve elhelyezzük a sérülteket.

Niner félrehúzódott, míg Darman és Atin a kezelőágy mellé tolta a hordágyat. A folyosóról most már több droid és járóképes sebesült figyelte őket.

– Úgy érted, fogalmad sincs, hogy mihez kezdjél vele – állapította meg az őrmester a sebészdroidra nézve.

– Igen, lényegében ezt mondtam – ismerte el a droid.

A droid hagyta, hogy elvigyék Fit. Nyilván rengeteg dolga volt, és nem szakíthatott több időt arra, hogy kommandósokkal vitatkozzon, akikkel úgysem bírt volna el.

Darmannek rövid időre bűntudata támadt, amiért sokáig lefoglaltak egy értékes gépezetet, amikor oly sok sérült társuk szorult segítségre. Csakhogy Fi a testvére volt, és ha nem harcolt volna érte, akkor széthasította volna a szorosan összetartó közösségük szövetét.

Niner leeresztette a kabin redőnyét, hogy kintről ne láthasson be senki, aztán mindhárman bezsúfolódtak Fi mellé. Fogalmuk sem volt, hogy mihez kezdjenek vele, azt leszámítva, hogy gondoskodnak a folyamatos folyadékpótlásról – ezt Gilamar őrmester alaposan belevéste az agyukba az elsősegély-tanfolyamon –, és hogy felhívnak valakit, aki képes félresöpörni az útból a coruscanti bürokrácia osikhalmait: Kal Skiratát.

Tizenötödik fejezet

„Azt nem nehéz eldönteni, hogy kiben bízzunk – senkiben, a világon senkiben –, azt viszont igen, hogy kivel mennyit tudatunk egy adott helyzetről. Nyílt titok, hogy egy köztársasági börtönben őrizzük dr. Uthant. Sokan azt hiszik, azért van szükségünk a szakértelmére, hogy ha a szeparatisták kifejlesztenek egy az övéhez hasonló, a klónok elpusztítására szánt vírust, vele állíttassuk elő az ellenszert. De én inkább afféle biztosítéknak tekintem őt. Ha valaha meg kell szabadulnom a Nagy Hadseregtől – ha kiderül, hogy a klónok korántsem annyira lojálisak, mint ahogyan a kaminóiak állítják, márpedig mindannyian tudjuk, mennyit ér a kereskedők szava akkor a rendelkezésemre fognak állni a megfelelő eszközök.”

Idézet Palpatine főkancellár emlékirataiból, az ellenséges tudósok felhasználásáról szóló elmélkedésből

Különleges Erők Parancsnoki Központja, Coruscant,

482 nappal a geonosisi csata után

– Szóval, egy nagy kőrakás van ott – mondta Zey tábornok.

– Igen, mester – felelte Jusik, aki úgy tudta színlelni a nyugalmat, mint senki más, és ez a jelekből ítélve bosszantotta a főnökét. – Becslésem szerint több tonna szikla.

Jusik tökéletesen ellazulva ült, az ujjait összefonva pihentette a kezét Zey elegáns, kék íróasztalán. Sev előírásos testtartásban várta, hogy szólítsák. Az ifjú Jeditől jobbra ült, sisakját az ölében tartva. Egyenesen előre nézett, az állát kissé feltartva, és egészében véve úgy viselkedett, mintha a beszélgetés nem érintette volna őt és a testvéreit. Vau szerint ez az állapot nagyban hasonlított ahhoz, amibe a Jedik kerültek meditálás közben: elzárkóztak a közvetlen környezetüktől, de tudatában voltak annak, ami körülöttük történt. És ez igencsak kapóra jött, amikor valakinek végig kellett hallgatnia, hogy a parancsnokát lassú tűzön sütögeti a nagyfőnök.

– De semmi sem erősíti meg, hogy volt valamilyen létesítmény a sziget alatt – folytatta Zey, mialatt kinézett az ablakon, és a hátát fordította a hallgatósága felé. – Sem pedig azt, hogy Sai dolgozott ott. De még ha így történt is, nem tudhatjuk, hogy odahaza volt-e, amikor lesújtott a katasztrófa, nem igaz?

– Nem tudhatjuk, mester – erősítette meg Jusik.

Ha a tábornok Sevet is kérdőre vonta volna, ő sem mondhatott volna mást, mint Jusik, még ha akart volna sem.

Pontosan úgy történt, ahogyan az ifjú Jedi elmesélte.

Lehangoló eredmény született, és ha tetszett, ha nem, vissza kellett térniük, hogy rendezzék a soraikat, és új nyomot keressenek – már ha Ko Sai elhagyta egyáltalán a Dorumaát. Nem is, egy jókora lépéssel hátrébb kerültek. A dorumaai látogatás előtt legalább azt biztosan tudták, hogy az aiwha-csali életben van.

Sev furcsának találta, hogy a kifejezés hogy megragadt az érintettek elméjében. Aiwha-csali. A végén már a Cuy’val Dar összes tagja használta, sőt még azok a kiképző őrmesterek is rákaptak, akik nem tartoztak a mandók közé. A kaminóiakat nem sokan szerették azok közül, akik közelebbről megismerték őket...

– Tehát, ha a létesítmény felrobbant, akkor valaki előtte még elkapta Sai-t? Vagy ő maga semmisítette meg, hogy letérítsen minket a nyomáról? – találgatott tovább Zey. – Mert igen kínos perceim lesznek, amikor a főkancellár a maga lekötelezően udvarias modorában szemrehányást tesz, vagy ha nem őelőtte, akkor Windu mester előtt, és hirtelenjében nem is tudom, hogy melyik lesz a rosszabb.

– Mester, egész egyszerűen nem tudhatunk semmit biztosan – felelte Jusik. – Csak azt tudjuk, hogy fejvadászok is keresik Sai-t, akiket szinte biztosan a kaminói kormány bízott meg ezzel a feladattal. Azt is tudjuk, hogy klónozásra is használható felszerelést szállítottak a Dorumaára...

– ... amit akár növénynemesítés céljára is fel lehet használni – szúrta közbe Zey.

– ... valamint azt – folytatta zavartalanul Jusik hogy megtaláltuk egy humanoid teremtmény maradványait egy nemrég bekövetkezett robbanás helyszínének közelében, és ezt a csontvázat egy mandalori csomóval rögzítették.

– Bárki megtanulhat mandalori csomót kötni – mutatott rá a tényre a tábornok. – Talán így akartak üzenni: minden rendben, Sai halott, a mandaloriak elkapták... ugye?

Jusik továbbra is higgadtnak tűnt, bár az állán meg-megrándultak az izmok – Sev úgy ült, hogy pont láthatta ezt.

– Lehetséges, mester – ismerte el az ifjú Jedi de módunkban áll némi bizonyosságot meríteni az Erőből, nem igaz?

– Nekünk igen – felelte Zey –, de Palpatine-t nem érdekli az Erőből merített bizonyosság, vagy egyáltalán maga az Erő.

Sai-t akarja, lehetőleg élve, de azt is elfogadná, bár nyilván vonakodva, ha szilárd bizonyítékot kapna a haláláról. És itt nem arra a fajta bizonyítékra gondolok, amikor egy féleszű twi’lek csaknem biztos abban, hogy kidobta valahol a hullát, csak már nem emlékszik, hogy hol. Tehát: keressetek nekem szilárd bizonyítékot!

– Ez azt jelenti, hogy ásnunk kell, mester – válaszolta Jusik, és egyre szaporábban pislogott, ami arra utalt, hogy kezdi elhagyni a nyugalma.

– Akkor ássatok!

– Ugyanakkor, ha Sai netán felbukkan, meg fogja mutatni magát, amikor ismét elkezd felszerelni egy laboratóriumot – válaszolta Jusik. – Egy kézi számítógép és egy írótoll kevés neki ahhoz, hogy dolgozzon.

– Hacsak nem vállal illegálisan munkát az Arkaniai Micrónál vagy más, klónozással foglalkozó intézménynél – fűzte hozzá a fejét csóválva Zey. – Mit gondolsz, végzett olyan kutatást, amiről még Tipocavárosban sem tudtak?

– Fogalmam sincs – dörmögte Jusik.

Zey ekkor Boss felé fordult, és megkérdezte:

– Harmincnyolcas, maga szerint van jelentősége annak a csontváznak?

– Csupán a csomó típusa miatt gondolom így, uram – felelte Boss. – Főleg, mert nem sok esélyünk volt megtalálni a helyszínt azok alapján, amiket a twi’lek elmondott nekünk. Ha az ott egy valamilyen jelzés, akkor igencsak tekervényes.

– Azt nyilván tudják, hogy maguk nem ostobák – mormolta elgondolkodva Zey. – De nincs más választásuk, mint hogy visszatérjenek az utolsó jó nyomhoz, és újrakezdjék. Jóllehet nem rajongok a gondolatért, hogy lyukat fognak ásni egy sportpálya alatt ellenséges területen – abban a reményben, hogy talán találnak egy összezúzódott kaminóit a romok között –, csak ennyink van. Talán mégiscsak be kellene vonni Skiratát ebbe az ügybe...

Nem számított, hogy miért mondta: merő jó szándékból vagy mert valóban így gondolta, vagy tehetetlen haragjában. Az eredmény ugyanaz lett: a deltások úgy érezték magukat, mintha kaptak volna egy jókora pofont, pedig nem vallottak kudarcot. Jusik, mint kezdő tábornok talán a tanulási folyamata részének fogta fel, de Sev megérezte, hogy a félelem kezd beszivárogni a szívébe. De legalább Vau egyelőre nem szerzett tudomást arról, hogy nem sikerült megoldaniuk a feladatot.

– Bízd ránk, mester! Van határidő? – kérdezte Jusik, és továbbra is úgy viselkedett, mintha nem lenne semmi baja azzal, hogy a főnöke éppen most hordta le. A Jedik sosem ordítottak, sosem káromkodtak, de értették a módját, hogy a maguk finom modorában hogyan szégyenítsék meg az embert... Jusik számtalanszor elmondta már, hogy ő sosem fog bekerülni a Jedi Tanácsba. Eleve sem tűnt olyan típusnak, aki rangokra és pozíciókra áhítozik.

– Hogyne, a tegnapi nap – válaszolta komoran Zey. – Ha gondolod, szívesen megismétlem a magyarázatot az elejétől kezdve.

– Arra nem lesz szükség. Források?

– Skiratától tanultad a szakmát, ifjú barátom. Vigyetek mindent, amire szükségetek lesz! – felelte Zey, majd rövid hallgatás után hozzátette: – Ha tényleg úgy érzed, hogy nem megy, talán Skiratán vagy Vaun keresztül érdemes lenne megvizsgálni azt a mandalori szálat.

– Ha megtudják, hogy nem vontuk be őket a kezdet kezdetén – válaszolta a fejét bánatosan ingatva Jusik –, mert nem bíztunk bennük... nem lesznek boldogok.

Zey felhúzta a jobb szemöldökét, és határozottan felelt:

– Azért csak vágj bele! Azzal akarok odaállni Palpatine elé, hogy még dolgoztok az ügyön. Még azt sem fogom megmondani neki, hogy hol vagytok. Nehogy újabb ötletei támadjanak.

– Értem, mester – mondta engedelmesen Jusik, azzal felállt, és intett a kommandósoknak, hogy kövessék.

– Cserbenhagytuk, uram – mondta halkan Boss, amikor már a folyosón lépkedtek. – Nagyon sajnáljuk.

– Ne eméssze magát, Boss, nem a maguk hibája – felelte Jusik. Hirtelen megszólalt az adó-vevője. Lepillantott az apró képernyőre, és egy pillanatra elhallgatott, mintha meghökkent volna, amikor leolvasta a hívó fél számát, aztán ismét Bossra pillantva folytatta: – Zey tábornok csupán a csalódottságának adott hangot. Ez a munka a Hírszerzésnek való, és ezt ő is nagyon jól tudja. Nekik kéne lefolytatniuk a nyomozást, és magukat csak akkor kellene hívni, amikor nehéztüzérségre van szükség. Most pedig, adnának egy fél órát? El kell intéznem valamit, mielőtt elindulunk.

A mondat úgy hangzott, mintha Jusik azt mondta volna: a kommandósok csak a durva munkákra jók, amelyeknél gondolkodásra semmi szükség. De talán csak érzékelte a tényt, hogy az osztag tagjai odakint szerettek volna lenni, a tűzvonalban.

– Uram, a csapatszállító harminc perc múlva felszállásra készen fog állni a leszállópályán – közölte Boss, aki értett hozzá, hogyan szabjon határidőt Jusiknak a lehető legfmomabban. – A megfelelő felszereléssel a fedélzetén.

Jusik izgatottnak tűnt, meg-megforgatta az adó-vevőjét a tenyerében.

– Remek – mondta végül, majd a tekintetét a csizmája orrára szegezve, fojtott hangon felvetette: – Amikor Zey arról beszélt, hogy be kéne vonni Skiratát és Vaut, voltaképpen arra célzott, hogy tegyem meg?

– Erre a kérdésre nem áll módunkban válaszolni, tábornok – jelentette ki Boss. – Bár, ha valaki képes megtalálni néhány mandalorit, akkor azok ők. Vagy a nullások.

– Úgy beszél a mandaloriakról, mintha idegenek volnának a maguk számára – állapította meg Jusik.

– Hát... azok, uram – felelte Boss. – Legalábbis a legtöbbjük.

– Elnézést, rosszul fejeztem ki magam. Úgy értettem, hogy önök valamilyen értelemben mandalorinak tekintik magukat?

– Valószínűleg jobban, mint amennyire ön Jedinek tekinti magát, uram – közölte Boss. – Többé kevésbé ebben a szellemben neveltek minket, de az ember lelkesedése mindig attól függ, hogy az övéi mennyire tolnak ki vele.

Sev összerezzent, és várta a Jedi heves reakcióját – de az elmaradt. Jusik csak bólogatott, mintha ő is valahogy így gondolkodott volna, aztán futva lódult a hivatali részleg felé.

Sev határozottan érezte, hogy Jusik túlzásba viszi ezt az egész mando-dolgot, és nem érzékeli a veszélyt. Magára öltötte a beskar’gamot, és fennállt a veszély, hogy az életével is fizet érte, mert még ha Skirata kedvelte is, és családtagként bánt is vele, a többi mando csak a Jedi kémet látta volna benne.

– Jusikba meg mi ütött? – dörmögte Fixer, mialatt az utolsó ellenőrzést végezték a csapatszállító fedélzetén.

– Jedik esetében nehéz megmondani – felelte Scorch. – Van egy olyan érzésem, hogy történik valami, és Zey tudja, hogy Jusik eltitkol előle valamit. De ez az egész egy magasabb szinten zajlik, és mi, közkatonák csak azt a műsort láthatjuk, amit elénk vetítenek. Mintha minden a legnagyobb rendben volna... De sosem tudhatod, hogy mit érzékelnek, mialatt udvariasan mosolyognak rád.

Igen, Sev is úgy gondolta, hogy ez a bökkenő. Idegesítette, hogy sosem tudhatta, mi az, amit egy Jedi lát, ő pedig nem, és ez túlmutatott a másfajta eszközkészleten, ahogyan Jusik nevezte állandóan. A tábornok utálta a titokzatos hatalom kifejezést, de akár tetszett neki, akár nem, titokzatos hatalommal rendelkezett. Az osztag tagjai folytatták a munkát, és közben szinte suttogva beszéltek, mintha Jusik az Erő segítségével akár távolról is hallhatta volna őket.

Aztán Scorch megerősítette Sev rossz érzéseit, amikor kijelentette:

– Az lesz a vége, hogy a kölyök megöleti magát. Skirata és Vau eljátszhatják a maguk játszmáit, de ők már nagyon régóta csinálják.

– Előbb-utóbb mindannyiunkat ki fognak nyírni – mondta Sev, bár pontosan értette, hogy mire gondol a testvére. – Benne van a munkaköri leírásunkban. Abban a sorban, amelyben azt javasolják, hogy ne vegyünk fel hosszú lejáratú hitelt.

– Szerinted mi lenne szívesebben a fiú: Bard’ika vagy Jusik tábornok? – vetette fel Scorch.

– Azt kérdezed, hogy lojálisnak tartom, vagy sem? – kérdezett vissza Sev.

– Nagyjából...

– Jusik... hozzánk lojális – válaszolta Sev, és nem tetszett neki a gondolat.

– Hát akkor remek, van egy Jedi az oldalunkon! – örvendezett Scorch.

Fixer beemelt egy készletládát a hajó rakterébe, és kijelentette:

– Én jobban szeretem azt, amikor csak robbantgatunk meg geonosisiakat lövünk szét. Ennek a sok töprengésnek sírás lesz a vége, majd meglátjátok!

– Lehet, de nem mi fogunk sírni – dünnyögte Scorch, és elővette a kézi számítógépét. – Most pedig kiszámolom, mennyi hődetonátor kell ahhoz, hogy orbitális pályára állítsuk a Kalandvilágot.

– Inkább azt, hogy mennyi kell egy lyukhoz – javasolta Fixer.

– Élvezd a saját hobbidat, ner vod, és hagyd, hogy én is élvezzem a magamét! – szólt vissza kissé morcosán Scorch.

Sev leült egy ládára, és nekilátott, hogy újrakalibrálja a DC-jét – bár kezdett rájönni, hogy ezt mostanában idegességében szokta csinálni, afféle pótcselekvésként.

Megítélése szerint Zey túl keményen bánt Jusikkal. Ha valaki bedob a mélyvízbe egy kezdő tisztet, és nem ad neki megfelelő támogatást, akkor számítson arra, hogy az újonc elmerül. Igen, Sev tudta, hogy a Jedik szétszóródtak a Galaxisban, sőt egyre távolabb kerültek egymástól, de attól még egyik-másik felhívhatta volna Jusikot, hogy a hogyléte felől érdeklődjön. Skirata minden hónapban legalább egyszer felhívta azokat, akiket ő képezett ki, mind a kilencven embert, hogy megkérdezze, mire van szükségük. Pedig amúgy is tudta, merre járnak és mit csinálnak. Ám ő azt vallotta, hogy nem elég nyitva hagyni az ajtót előttük, hanem rendszeresen beszélnie kell velük, mert akkor nem fognak aggódni azért, hogy gyengének vagy gyávának tartja őket, ha panaszkodnak valamire. És a katonáknak néha egyszerűen csak érezniük kellett, hogy valakit még érdekel, hogy élnek-e vagy sem.

Jusik talán emiatt sodródott Skiratához. Zey csakis saját magát hibáztathatta, amiért a kölyök az utóbbi időben mandósat játszott. A katonákkal való bánásmódban megmutatkozó különbségek miatt teremtettek a mandaloriak jobb hadseregeket.

Sev látott arra esélyt, hogy Jusik egy napon rászánja magát az utolsó lépésre, és úgy gondolta, hogy ha Zeynek nem lesz ideje rajta tartani a szemét az ifjú Jedin, és még Skirata sem lesz a környéken, akkor nekik, a Delta-osztag tagjainak kell cselekedniük. És ha a fiú valami őrültséget csinál – hát Zey azért sem okolhat majd senki mást, csak saját magát.

Igen, ez a mesteren fog múlni – bölcselkedett magában Sev.

– Mielőtt hatalommal ruházol fel valakit, kérdezd meg magadtól, örülnél-e annak, ha az illető rossz célokra használná a hatalmát.

Coruscant, 482 nappal a geonosisi csata után

Besany élénk ritmusú csipogásra riadt fel. Először azt hitte, hogy az ajtócsengő szól, vagy az ébresztőóra, de aztán rájött, hogy az éjjeliszekrényen lévő adó-vevő ad olyan hangot, amit ritkán szokott hallani.

Külön csengőhangot állított be a biztonságos sávon befutó hívásokhoz, elsősorban Ordóra gondolva, hogy ha a férfi jelentkezik, nehogy véletlenül ne fogadja a hívást. A Fivel történtek minden korábbinál jobban ráébresztették arra, hogy minden percet ki kell használnia, amit Ordóval tölthet, még ha csak adó-vevőn beszélnek is. Ám amikor álmosan matatva a kezébe vette és aktiválta a készüléket, Skirata hangját hallotta.

– Elfelejtettem, hogy mennyi az idő a Coruscanton – mondta az őrmester. – Ne haragudjon! Felébresztettem, ugye?

– Semmi gond, alig múlt tizenegy – felelte Besany, azzal felült az ágyon, és megrázta néhányszor a fejét, hogy magához térjen.

– Mi történt?

– Fi. Ne aggódjon, még egy darabban van! – válaszolta Skirata.

– De szeretném, ha megtenne egy nagy szívességet.

– Várjon, hadd kerítsem elő az adatolvasómat! – kérte Besany, miközben a balját oldalra nyújtva, vaktában tapogatózott a számítógép után, közben levert egy vízzel teli poharat a szekrényről. Aztán végre megmarkolta a készüléket, ekkor beleszólt az adóvevőbe: – Rendben, hallgatom.

– Van egy kis gondunk Fi kezelésével, és nagyra értékelném, ha rajta tartaná a szemét a fiún – felelte Skirata.

– Természetesen. Mindent megteszek, amit csak kell – ígérte Besany. A tudata mélyén máris megszólalt a vészcsengő. Valószínűleg sokkal többet tudott a klónok kórházi ellátásáról, pontosabban annak hiányáról, mint az őrmester. Vett egy mély lélegzetet, és megkérdezte: – Hol van most?

– Jusiknak sikerült bejuttatni a Köztársaság Központi Kórházának fő neurológiai osztályára – közölte Skirata de vita támadt annak kapcsán, hogy ott maradhat-e, és az egész csapatból maga van a legközelebb a kórházhoz. Ha valamelyik fiam hamarabb odaérne, nem terhelném ezzel magát, Bes’ika.

Te aztán tudod, hogyan éreztesd, hogy a családhoz tartozom – dohogott magában Besany. – Milyen jól ismersz...

– Mindenképpen megtenném, Kal, felesleges trükköznie – válaszolta határozottan. – Vegye úgy, hogy részben azért segítek, mert védtelennek érzem magam, részben azért, hogy azt tegyem, ami a helyes, részben pedig azért, mert belezúgtam az egyik fiába.

Rövid szünet következett, és Besany attól tartott, hogy talán túl őszinte volt.

– Nem így gondoltam – mondta aztán Skirata, és a hangja alapján kimerültnek tűnt. A helyzet talán annál is rosszabbul alakult, mint amennyit elmondott róla. – Ne haragudjon!

Annyiszor kell trükköznöm, hogy már észre sem veszem. De ha nem bíznék abban, hogy képes elintézni a dolgot, nem fordultam volna önhöz. Csak valami bürokratikus ostobaság.

– Gondoskodom róla, hogy Fi a legjobb kezelést kapja – fogadkozott Besany. – Értek a bürokráciához...

– Ezek szerint Ordo már tájékoztatta.

– Annyit tudok, hogy Fi kómában van. Mennyire mélyben?

– Niner azt mondja, a legutóbbi alkalommal semmilyen választ nem adott a stimulálásra – válaszolta Skirata. – Agyi aktivitás nem mutatható ki nála, de továbbra is magától lélegzik. Átküldöm a jelenlegi azonosítóját, hogy maga simán átjusson a recepciós droidon.

– Azonnal indulok – felelte Besany.

– Köszönöm, Bes’ika – mondta Skirata. – Minden egyszerre sújt le ránk, máskülönben...

– Bármikor, nagyon szívesen! – vágott közbe Besany. – Ne mentegetőzzön!

– És legyen nagyon óvatos azzal a másik dologgal! – tette hozzá Skirata, a titkos nyomozásra célozva. – Fontosak nekünk azok az adatok, de annyit nem érnek, hogy megölesse magát értük.

– Miért, maguk nem teszik kockára az életüket nap mint nap? – kérdezte Besany.

Skirata ismét hallgatott néhány másodpercig, aztán megszólalt:

– Néha még egy magamfajta, folyton másokat manipuláló vén chakaar is érez bűntudatot. Na mindegy, akármennyi pénzt kérnek a kórházban, kifizetem.

Vagy inkább Zey tábornok – gondolta Besany.

– Amint megoldottam a helyzetet, jelentkezem – válaszolta. Most pont úgy beszélt, mint egy kincstári ügynök, de hát pontosan ezt a személyiségét kellett felvennie. – Mindent megteszek, amit kell. Nincs az az elszámolási probléma, amit ne tudnék rendezni.

Lehetne rosszabb is – mondta magának, mialatt magára vette a hivatali öltözetét. – Ha például hajnali háromkor történik mindez, túl álmos lennél ahhoz, hogy értelmesen cselekedj.

Szoros kontyba kötötte a haját, mert a szabadon lebegő, szőke haj azonnal felkelti a férfiak figyelmét, majd felkapta a táskáját, és mert Skirata nem tréfált, a pisztolyát is magához vette, aztán légitaxit hívott.

A Köztársaság Központi Kórháza kisebb városnak is beillett, egy külön forgalomirányító rendszer működött benne. A taxi pilótája több kört megtett a belső légisávokon, mire megtalálta a neurológiai tömb bejáratát. Besany nem szerette a kórházakat, és amint besétált a fényárban úszó, hófehér és tiszta műremekbe, elfogta az idegesség. Az apja ebben az óriási intézményben halt meg. Számára a kórház mindig ezt jelentette, és hiába rakták tele a várótermeket friss virággal, ezen már nem lehetett változtatni.

– Új felvételesek – közölte Besany a fogadópultban ülő droiddal, és odatartotta a kézi számítógépét az adatcsatlakozó elé. – Tessék, ezek a beteg adatai!

A droid feldolgozta a kódot, és amikor Besany lepillantott az adatolvasójára, a képernyőn megjelent a felirat: Fi Skirata, 96-os szint, 5-ös részleg, 4-es szoba. Ezek szerint Fi itt már nem csak egy számként szerepelt, hanem családnévvel rendelkező, eleven ember lett belőle. A droid ekkor átadta Besanyt a belső irányító-rendszernek, amely a falakba épített szenzorok segítségével vezette a célja felé – annyit kellett tennie, hogy elolvasta a számítógépén megjelenő, rövid üzeneteket, majd azoknak megfelelően fordult be a folyosók sarkain. A Galaxis fővárosában élő, több milliárd teremtménynek ipari léptékű kórházak kellettek, ám ezek az óriási létesítmények gyakran nyomasztóan hatottak úgy a betegekre, mint a látogatókra.

Mindenesetre, a belső helyzet-meghatározó rendszer tökéletesen működött. Besany hamarosan ott állt egy keskeny ajtó előtt, amely mellett a nyitópanelen a Fi Skirata név fénylett.

Az ajtó magától kinyílt, amint odalépett elé, és ő megpillantotta Fit. A kommandós infúzióra kötve, a hátán feküdt a hófehér, tiszta ágyon. A két karja gondosan kiegyenesítve nyújtózott a teste mellett, a takaró felett. Egészében véve úgy nézett ki, mint egy nemrég elhunyt beteg, akit előkészítettek a család látogatására. Besany ugyanilyen körülmények között látta utoljára az apját, azzal a különbséggel, hogy Fi állapotát még most is műszerek figyelték, a legfontosabb élettani adatai ott derengtek a falra szerelt képernyőn.

A kommandós nagyon fiatalnak tűnt, és Besany nem látott rajta sebeket, bár Ordo megmondta, hogy nincsenek külső sérülései. Az élet gonosz tréfájának érezte, hogy Fi tökéletesen egészségesnek látszik, és mégis, oly közel áll a halálhoz...

– Jó estét, Fi – köszöntötte halkan a mozdulatlan alakot. – Besany vagyok. Kal küldött, hogy vigyázzak magára. Csak beugrottam megnézni, hogy jól van-e...

Néhány percig csak ácsorgott az ágy mellett, és azon törte a fejét, hogy mit fog mondani az adminisztrátoroknak, aztán a háta mögött kinyílt az ajtó, és amikor megfordult, egy sebészdroidot pillantott meg.

– Nincs joga itt tartózkodni – jelentette ki a gépezet, és belépett a szobába. – Ki maga?

Besany inkább ösztönösen cselekedett, semmint tudatosan. Előhúzta a kincstári igazolványát, és odatartotta a droid fotoreceptorai elé, de nem dugta bele az adatcsatlakozójába, hogy a gépezet leolvashassa róla a nevét és a munkahelyének megnevezését. Valami azt súgta neki, hogy el fog térni a szabályoktól, és nem akarta, hogy valaki fényt derítsen a kilétére.

– Kormányzati ügy – közölte határozottan. – Mi a helyzet ezzel a pácienssel?

– Úgy tűnik, adminisztrációs hiba történt... Elnézést, megmondaná a nevét, ügynöknő?

– Milyen jellegű? Számlázási hiba? – faggatózott tovább Besany, elengedve a füle mellett a droid kérését. Szinte mindig a számlázással volt baj, és azt ő könnyen helyre tudta hozni.

– Ön a Védelmi Minisztériumtól jött? – kérdezett vissza a droid.

– Ha onnan jöttem volna, vitatkoznék veled? – vágott vissza puszta reflexből Besany. – Csak tájékoztass erről a betegről! Tudomásom szerint van valamilyen probléma az itteni kezelésével kapcsolatban.

– Igen, hölgyem. Ez a férfi nem maradhat itt.

– Ha ez a történet az elszámolókódokról szól, az osztályvezetőm nagyon dühös lesz – közölte Besany.

– Nem arról, hölgyem – felelte a droid. – Be kell fejeznünk a kezelést.

– Csupán sóoldatot kap, és semmilyen gyógyszer nincs feltüntetve a kórlapján – vágott vissza Besany. – Nincs ágyhiányotok. Miféle kezelésről beszélsz?

– Ez a páciens nem állampolgár. Hanem klón katona.

– Tudom. És?

– Nincs szerződésünk a Nagy Hadsereggel hosszú távú kezelésekre – mondta a droid. – Sőt, ami a Köztársaságot illeti, ez a beteg nem is létezik. Továbbá, a szolgálatos idegsebész csoport agyhalottnak nyilvánította. Normális esetben befejeznénk az élet-folyamatok mesterséges fenntartását, csakhogy ő még lélegzik, ami teljességgel érthetetlen. – A droid néhány pillanatra elhallgatott, mintha azt akarta volna ellenőrizni, hogy Besany képes-e követni a gondolatmenetét azzal a gyenge teljesítményű organikus agyával, aztán hozzátette:

– Az életfolyamatok támogatásának megvonása jelen esetben a folyadékpótlás és a táplálás megvonását jelenti.

– Egyszerűn fogalmazva: hagyjátok éhen halni! – összegezte Besany.

– Így van – ismerte el a droid. – Csakhogy ez etikailag elfogadhatatlan, ezért eutanáziát fogunk végrehajtani.

Besany először azt hitte, hogy rosszul hallotta, de nyomban rájött, hogy nagyon is jól.

– Nem! – jelentette ki határozottan, és furcsának érezte a saját hangját, mintha a testén kívülre került volna. – Nem fogjátok végrehajtani. Intézkedem az ügyében. Sőt elviszem innen egy magánkórházba.

Jól hallottam? – gondolta ezalatt döbbenten. – Tényleg elaltatják a klónokat? Mint a beteg állatokat?

– Ő a Nagy Hadsereg tulajdona, ami azt jelenti, hogy ha önnek nincs felhatalmazása a Védelmi Minisztériumtól, nem viheti el innen.

– Ő egy emberi lény!

– Nem én írom a törvényeket – közölte rendíthetetlen nyugalommal a droid.

– A neve Fi. Körülbelül huszonhárom-huszonnégy éves – sorolta egyre inkább kétségbeesve Besany. – Mesterlövész. Képzett harctéri szanitéc. Szereti a glimmik zenét. Elitkatona.

– És agyhalott – fűzte hozzá a droid.

– De lélegzik!

– Mint mondtam, az eset minket is zavarba hoz.

– Hát rendben – felelte Besany ha te vagy valamelyik kollégád megpróbáltok eutanáziát alkalmazni, vagy milyen undorító kifejezést használtok magatehetetlen emberek meggyilkolására, velem kell megküzdenetek!

– Maga nem a Védelmi Minisztériumtól jött, ugye?

– A Kincstárnál dolgozom. Ha Fi a kormány tulajdona, akkor ő az enyém. Tehát magammal viszem.

– Azt nem engedhetem meg.

– Csak próbálj megállítani!

Besany ritkán mondott olyasmit, amit utólag megbánt, de most ráeszmélt, hogy mennyire fél. És mégis mitől? Hogy megsebesülsz? Hogy összeszid a főnököd? Mitől, amikor Fi itt fekszik? Ám az ősi védelmi ösztönei működésbe léptek, és azok hatására beszélt, szinte gondolkodás nélkül.

– Azonnal távoznia kell! – szólította fel a droid.

Besany tudta, ha most kisétál innen, Fi biztosan meghal. Meghal, holott most még lélegzik. Besanyt nem érdekelte az agyhalál vagy a tudatosság mélységének meghatározása. Számára ez az egész arról szólt, amiben hitt, és amit helyesnek tartott azóta, hogy első ízben találkozott Corr gyalogossal, és rájött, hogy a kormányzat mit művel a nevében. Ha most nem állok ki az igazamért, hogyan is várhatom el Skeenah szenátortól, hogy csináljon valamit?

– Akkor ki kell dobnod, a szó legszorosabb értelmében – jelentette ki Besany, azzal benyúlt a kabátja alá, előhúzta a Mereeltől kapott lézerpisztolyt, és hozzátette: – Nem fogok csendben távozni, és főleg nem fogok távozni Fi nélkül.

Egyenesen a droid törzsének közepére szegezte a pisztolyt, oda, ahol az energiacella rejtőzött, és a hüvelyujjával kibiztosította, hogy megmutassa, komolyan gondolja a dolgot.

Egyelőre elképzelni sem tudta, hogyan fogja kivinni innen Fit. Nem voltak barátai, sem családtagjai, akiket segítségül hívhatott volna, és a különleges egységekben szolgáló ismerősei messze jártak. Csak magára számíthatott. Rend és pontos tervezés – így hangoztak a varázsigéi, de ezekre most nem maradt ideje. Legfeljebb abban reménykedhetett, hogy sikerül húzni az időt – minek is? És meddig? –, vagy pedig, hogy olyan jelenetet rendez, amivel meghátrálásra kényszeríti a kórházi személyzetet.

– Hívom a biztonságiakat – közölte a droid, és hátrálni kezdett.

Miután kinyílt mögötte az ajtó, Besany láthatta, hogy máris sokakat riasztottak a vitájukkal: fehér köpenyes emberek és másfajta teremtmények, valamint droidok ácsorogtak a folyosón. A pisztolyt továbbra is előreszegezve elment egészen az ajtóig, és amikor az odakint várakozók meglátták a fegyvert, szempillantás alatt kitört a zűrzavar. Mindenki rohant, ahogyan csak bírt. Néhányan sikoltozni kezdtek.

Megszólaltak a vészcsengők, és vörös fények villóztak a folyosó teljes hosszán.

Besany becsukta az ajtót, és belelőtt a nyitópanelbe. Ordo említette neki futólag ezt a trükköt, és ő nem igazán hitt benne – de bevált. Kettesben maradt Fivel, és gyakorlatilag beszorult a szobába.

Rendben, ezt most szépen összehoztad! – szidalmazta magát.

– Le fognak tartóztatni. Elveszíted a munkádat. És akkor mi lesz Fivel? De mi történne vele, ha megadtam volna magam, és elmentem volna innen?

Elkeserítette a gondolat, hogy milyen kevés kellett egy ekkora fordulathoz. Néhány órája még megnézett egy unalmas holofilmet, majd békésen aludt az ágyában, aztán szempillantás alatt belevetette magát a zűrzavar szakadékéba, amikor fegyvert szegezett egy sebészdroidra, és kiállt egy undorító, bűzlő rendszer ellen.

Odahúzott egy széket az ágy mellé, letelepedett rá, majd a pisztolyát továbbra is az ajtóra szegezve megfogta Fi kezét.

Kellemesen melegnek, és meglepően simának érezte, de hát a kommandósok gyakran viseltek kesztyűt, főleg a bevetések alatt.

– Sajnálom, Fi – mondta a nyugodt, békés arcot fürkészve de megígértem Jilkának, hogy összehozok neki egy randevút. Ha majd megismeri, meg fogja kedvelni őt...

Valószínűnek tűnt, hogy Fi és Jilka sosem fog találkozni, de Besany megfogadta, nem hagyja, hogy a férfi a veszélyes hulladék közé hajítva távozzon a kórházból. Viszont segítségre szorult, és csakis egyvalaki jutott eszébe, akitől hathatós segítséget remélhetett. Elengedte Fi kezét, és elővette az adó-vevőjét, hogy felhívja Skiratát.

– Nem szeretném felidegesíteni, Kal – mondta halkan, miután az őrmester fogadta a hívást –, de... kisebbfajta ostromállapotot idéztem elő a kórházban. Nálam van a fegyverem, és Fi pillanatnyilag jól van, de ha akadna egy-két hasznos tanácsa... annak most nagyon örülnék.

Kyrimorut, Mandalore,

482 nappal a geonosisi csata után

– Mennünk kell, Etain – jelentette be Skirata, azzal felkapott egy húsdarabot az asztalról, és sietve becsomagolta, majd belegyömöszölte az egyik övtáskájába. – Vissza kell térnünk a Coruscantra, a lehető leggyorsabban. Besany bajba került.

Ordo már az ajtóban állt, és a változatosság kedvéért most a századosi páncélzatát viselte. Etain a Köztársasági Genetikus Akadémia tagjainak névsorát böngészte, és igyekezett kiválasztani azokat, akik a jövőben megfelelhettek a céljaiknak. Mereel az egyik oldalsó szobában tartózkodott, Ko Sai társaságában. A kaminói rosszul bírta a fogságot, és nemigen került beszédes hangulatba.

– Milyen jellegű bajba? – érdeklődött Etain.

– Megpróbálta kihozni Fit a kórházból, és ezzel támadt egy kis probléma – közölte az őrmester.

Skirata szótárában a „probléma” általában nem adminisztrációs problémát jelentett.

– Mondja, hogy mindketten jól vannak! – kérte aggodalmasan sóhajtva Etain.

– Majd jól lesznek. Épp az imént kértem segítséget Jailertől – válaszolta Skirata. Ha Jailer Obrimtól, a CBE Terrorelhárító Egységének vezetőjétől kért segítséget, akkor valóban nem csupán az adminisztráció körül támadt probléma. Az őrmester tétovázott, és bűntudatosnak tűnt – amit Etain nyugtalanítónak talált az adott körülmények között –, aztán végre kimondta: – Nos, Besany a saját megfogalmazása szerint ostromállapotot idézett elő. Végezni akarnak Fivel.

Etainre egyre nagyobb súllyal nehezedett a tudat, hogy az élet értéke szinte napról napra csökken. A háború miatt sokan megfeledkeztek a tisztességről és a becsületről, vagy talán mindig is így volt, csak ő nem vette észre, amíg a jelenség nem bukkant fel a közvetlen környezetében.

Darman néhányszor azzal tréfálkozott, hogy a droidokat többre becsülik, mint a klónokat, mert azokat el lehet adni fémhulladékként is, de ez többé nem hangzott viccesnek.

Etain jószerével nem is tudta, hogyan reagáljon.

És nekünk, Jediknek, ezt a Köztársaságot kell védelmeznünk? – kesergett magában, majd eldöntötte, hogy elnyomja a haragját, és gyakorlatiasan viselkedik.

– Besany egy rendkívül talpraesett nő, de nem ért a fegyverekhez – mondta megfontoltan. – A végén még megsebesül.

– Jailer majd elsimítja a dolgot. Mint mindig.

– Akkor miért nem egyből őt hívta? – kérdezte Etain. – És Vau merre jár?

– Vau az Aargaun volt, de már a Coruscant felé repül – válaszolta Skirata. – És én azt hittem, hogy csak a számlázással van gond. Nyugodjon meg, ad’ika, nem hagyjuk magára Besanyt! De most tényleg indulnunk kell. Majd jelentkezem, és elmondom, hányadán állunk.

Ordo egyetlen szót sem szólt, csak sarkon fordult, és kisietett, Etain pedig sajnálkozva nézett utána. A századosra nehéz órák vártak. Nyilván ideges volt Besany és Fi miatt, ráadásul meg kellett küzdenie a saját lelkiismeret-furdalásával is, ami az adatkártyák megsemmisítése miatt gyötörte. Csak úgy áradt belőle a bűntudat. Valahányszor Skiratára nézett, a tekintete arról árulkodott, hogy a bánata elevenen felfalja.

Ordo és Skirata távozása után néhány másodperccel Mereel kijött a helyiségből – amire Etain egyre inkább vallatószobaként gondolt és lerakott az asztalra több kézi számítógépet.

– Jól hallottam? – kérdezte halkan. – Az a kedves Wennen ügynök fegyvert vett elő egy kórházban?

– Maga adta neki... – jegyezte meg Etain.

– Csupán célzásnak szántam arra, hogy óvatosabbnak kell lennie, bár nem tűnt óvatlannak – válaszolta a fejét csóválva Mereel, azzal maga elé húzta az egyik adatolvasót, fél kézzel letépett egy húsdarabot a tálon fekvő nerfsültből, és mialatt a képernyőn feltűnő adatokat olvasgatta, lassan rágcsált. Bralor minden reggel kirakott egy tekintélyes adag sült húst az asztalra, amely napközben folyamatosan fogyatkozott, és estére általában már csak a csontok maradtak belőle.

Mereel egy darabig evett és olvasott, majd ismét megszólalt:

– Nem győzök csodálkozni azon, hogy ha valakire alaposan ráijesztünk egy kihallgatás alatt, az sokkal hatékonyabb, mintha jól megverjük.

– Most persze úgy beszél, mint egyik eredményes vallató a másikhoz... – mormolta Etain.

– Emlékezetem szerint maga is szép munkát végzett azzal a niktóval, akivel Vau semmire sem ment – válaszolta elmosolyodva Mereel.

– Szóval, Ko Sai mitől fél? Sikerült már kideríteni?

– Az ismeretlenségtől.

– Ő kaminói. Az a népség nem szokta főműsoridőben reklámozni magát a HoloHálózaton.

– Akkor másképp fogalmazok – válaszolta Mereel. – Attól fél, hogy nem kerül be a történelembe. Most, hogy az életműve megsemmisült, egy senki lett belőle. Noha elárulta a kormányát, és elmenekült a szülőbolygója legféltettebb ipari titkaival, továbbra is minden idők egyik legnagyobb genetikusának tartja magát, vagy talán a legnagyobbnak. De ma már semmit sem tud felmutatni a művéből. Megsemmisítettük a laboratóriumát és valamennyi sejtkultúráját. Gyakorlatilag kitörlődött a tudomány történelméből, ami számára alighanem a halálnál is rosszabb.

– Tehát, mit ajánlana fel annak, aki mindenét elvesztette, hogy együttműködésre bírja? – vetette fel Etain.

– Hogy adunk neki egy laboratóriumot itt, és visszahelyezzük a térképre – válaszolta a hadnagy.

– Csakhogy tudja, hogy sosem alkalmazhatja azt, amit a jövőben felfedez – felelte Etain. – Ezt maguk nem fogják hagyni. És éppen elég jól ismeri magukat, hogy tisztában legyen ezzel.

– Élénken érdeklődik a Jedik génjei iránt...

– Ó... nem! Azt már nem! Szó sem lehet róla! – tiltakozott Etain szempillantás alatt feldühödve. – Hogy volt képes...

– Én csak hazudtam neki – vágott közbe Mereel, és látszott rajta, hogy megsértődött.

– Bedobta a fiamat az alkuba!

– Nem, én csak a gondolatot használtam fel – vitatkozott higgadtan Mereel –, hogy a gyermeke apja normális hosszúságú életet élhessen, tábornok.

– És most azt szeretné, hogy menjek be oda, mi? – kérdezte éles hangon Etain. – Azt akarja, hogy megdolgozzam Sai-t.

– Elmondom, mi a problémám – válaszolta a fejét ingatva Mereel. – Nehezemre esik elválasztani azt, amit csinálni akarok vele attól, amit ki akarok szedni belőle. Szörnyű dolgokat művelt velem és a testvéreimmel attól kezdve, hogy... kiemeltek minket a tartályból, egészen addig, amíg két év elteltével Kal’buir felbukkant, és leállította Sai-t.

Fogalmuk sincs az emberi fájdalomról és a lelki kínokról, legfeljebb az elméleteket olvasták, és ezek amúgy sem érdekelték őket mindaddig, amíg működtek azok a hús-vér gépezetek, amelyeket ők építettek. Gondoljon a gyermekére, Etain, aztán gondoljon arra, hogy mit érezne, ha Sai azt tenné vele, amit velünk tett.

Mereel valahogy mindig tudta, hogyan vegye célba Etain legrosszabb rémálmait. Skirata valószínűleg éppen ezért szabadította rá őt Ko Sai-ra. Tudta, hová kell lesújtani, és sokkal kifinomultabban csinálta, mint Vau.

Etain nem válaszolt, kétségek között vergődve nézett maga elé.

– Szóval, Et’ika – tette hozzá a hadnagy –, most már érti, miért próbálom oly keményen együttműködésre bírni azt a szörnyeteget.

Mi baj lehet belőle? – kérdezte magától Etain. – Ko Sai nem árthat nekem, viszont Darman és a többiek sok mindent elveszíthetnek.

– Rendben – mondta rövid latolgatás után. – De sokat kell majd vigyáznia Venkura, hogy kárpótoljon ezért!

– Alig várom! Csodálatos lesz! – vágta rá habozás nélkül Mereel, és elmosolyodott. Ezt a természetes, őszinte és örömteli mosolyát nehéz volt összeegyeztetni mindazzal, amit elkövetett szerte a Galaxisban.

Etain rááldozott néhány percet, hogy összeszedje magát, mielőtt bement abba a szobába. Végigjárta a folyosókon azt a körkörös útvonalat, amelyen az utóbbi napokban sétálni szokott, és a gyermekével közös Erő-kötelékre összpontosított – azonnal érezte, hogy Venku szépen növekedik. Régebben a gyógyító transzállapot segítségével felügyelte a fejlődését, de egy ideje Venku mintha átvette volna az irányítást, hogy ő maga határozza meg az ütemet.

Etain biztosan érezte, hogy a fiú türelmetlen, ki akar kerülni a világba, hogy cselekedhessen – és ettől nagyon megriadt.

Venku valószínűleg azt érezte, hogy veszedelmes helyen van, és menekülni akart, mielőtt az anyja újabb csatákba viszi, vagy ütőkártyának használja fel lelketlen és erkölcstelen tudósokkal szemben...

Venku, a káosz korát éljük. Sokak életét fogod megváltoztatni. Talán ezzel kezded... megmented az apádat és a nagybátyáidat, még a születésed előtt.

Etain esküdni mert volna, hogy a fia megnyugodott. Venku jelentette a jövőt, és Skirata úgy viselkedett, mintha ezzel ő is pontosan tisztában lett volna.

– Rendben, aiwha-csali... – mormolta Etain, és besétált a szobába.

Ko Sai korántsem látszott sem tekintélyesnek, sem elegánsnak abban a formáltan öltözetben, amelyet Bralor kerített neki valahonnan. Bútorszövet lehetett eredetileg, amelyet sebtében öltöttek össze ruhává. A kaminói a jól szabott, testhez álló és feltűnően magas galléros ruhája nélkül kissé nevetségesnek hatott – mintha egy taukígyó próbált volna kibújni egy zsákból.

– Úgy hallottam, te és Mereel a gyermekemről beszéltetek – mondta Etain, és leült a tudóssal szemben. Jócskán eltúlozta a mozdulatot, hogy kihangsúlyozza, mennyire előrehaladott a terhessége, és szándékosan úgy fordult, hogy Sai láthassa: nem egy, hanem két fénykardot visel a derékszíján. Miután elhelyezkedett, belenézett a kaminói szemébe, és hozzátette: – Tudod, Jediként nagyon gyakorlatias vagyok. Minket arra tanítanak, hogy mindig a kölcsönösen kedvező, békés megoldásokat keressük.

– Tényleg Jedi vagy? – kérdezte Ko Sai. – Nem nagyon hasonlítasz Kenobi tábornokhoz...

Etain megidézte magában az Erőt, aztán minden energiáját összekaparva akkora lendülettel repített át egy széket a szobán, hogy darabokra zúzódott a falon.

– Így már elhiszed? – kérdezte higgadtan, és megsimogatta a hasát. – Végigmehetünk a teljes listán, bár nincs sok kedvem hozzá, mert eléggé ég a gyomrom. Tehát, rendben vagyunk?

– Lenyűgöző – felelte Ko Sai, bár nem látszott rajta, hogy bármi lenyűgözte volna, így aztán Etain nem is tulajdonított jelentőséget a kijelentésnek. A kaminói bólintott egyet, és hozzáfűzte: – Hát igen, a látszat alapján sosem szabad ítélkezni.

– De téged nem a bűvésztrükkjeim érdekelnek, ugye? – kérdezte Etain. – Szeretnéd megvizsgálni egy Jedi genomját, és vetni egy pillantást azokra a híres-neves midikloriánokra.

– Igen, az csodálatos lenne – ismerte be Ko Sai.

– És ahelyett, hogy egy bukott tudós lennél, akinek a pályafutása szégyennel és ismeretlenséggel végződött, te lehetnél az Erőhasználók genetikai sajátosságainak egyedüli szakértője.

– Mit érdekel téged a tudomány? – kérdezte Ko Sai.

– Nem érdekel különösebben, hacsak nem segít azokon, akiket szeretek – válaszolta Etain.

– Megdöbbentőnek találom, hogy valaki képes megsemmisíteni egy rendkívül értékes tudásanyagot, puszta szeszélyből – jegyezte meg a kaminói.

Ordóra célzott. Ha a százados sokáig tervezte volna, hogy hogyan vághat vissza a legkeményebben, akkor sem tudott volna jobbat kitalálni, mint azt, hogy szétlőtte azokat az adatkártyákat.

– Igen, az eset valamennyiünket megrázott – vallotta be Etain.

– Azt hittem, hogy csupán egyike Skirata kicsinyes játékainak – folytatta Ko Sai –, mígnem megláttam, hogy milyen hatást gyakorolt rá. Rengeteget veszített... máskülönben te most nem lennél itt, igaz?

– Így van – erősítette meg Etain, azzal felállt, és lassan körbejárta a szobát, hogy Ko Sai eltöprenghessen az utolsó mondatokon. Érzékelte, hogy a kaminóiban feltámad az érdeklődés, és ettől mind jobban felbátorodott. Várt még úgy fél percig, aztán tovább beszélt: – Ha adok neked néhány sejtet, amivel elbabrálhatsz, és cserébe a klónok normális hosszúságú életet élhetnek, nekem megéri. Nem azt kérem tőled, hogy hosszabbítsd meg az életüket, amennyire csak lehet. Semmi olyasmit, amit a főkancellár akart tőled. Csak azt kérem, hogy lassítsd le néhány ember öregedési folyamatait, aztán senkit sem fog érdekelni, hogy mit művelsz a jövőben.

– Skiratát érdekelni fogja – jegyezte meg Ko Sai.

– Skirata nem erkölcsi problémákon tépelődő filozófus, hanem gyakorlatias ember, aki szereti a fiait.

Ko Sai belenézett Etain szemébe, mire ő megértette, hogy mire célzott Skirata, amikor azt mondta, hogy Sai szeme dermesztő és félelmetes. A jelző tökéletesen fedte a valóságot: abból a szempárból nem sugárzott sem melegség, sem megértés, csakis intenzív, szánalom nélkül figyelem.

– Végül mindenki eladja magát – mondta aztán a kaminói.

– Még én is – tette hozzá bólogatva Etain.

– A gyermeked apja az egyik klón egység, ugye? – kérdezte Sai.

Etain még sosem hallotta ezt a kifejezést. Ám a kaminóiak csakis organikus gépeknek tekintették Darmant és a többieket: termékeknek, árucikkeknek, egységeknek.

– Igen – ismerte be, és úgy döntött, nyomban kihasználja a lehetőséget. – Képzeld csak el... egy genom, amit a legapróbb részletekig ismersz, kombinálva egy olyannal, amilyenre még sosem tehetted rá a kezed!

Ko Sai arca nem ragyogott fel, de Etain érzékelte, hogy a kaminói valamivel jobb hangulatba kerül.

– Hogy is bízhatnék meg benned? – kérdezte halkan Ko Sai.

– Most rögtön kapsz néhány cseppet a véremből – felelte Etain, és remélte, hogy Rav Bralor képes lesz keríteni valahonnan egy hűtő-kémcsövet. Az állatorvosok is effélékben szokták beküldeni a haszonállatok vér és szövetmintáit a laboratóriumokba, úgyhogy valószínűnek tűnt, hogy a környék gazdaságaiban akad egy-kettő. – Te pedig adsz egy listát néhány génről, amelyeket beszabályoztál, hogy a klónok gyorsabban öregedjenek, és leírod, mit kell tenni ahhoz, hogy megforduljon a folyamat. Jelenleg csak ennyit kérek. Ezzel mindketten bebizonyítjuk, hogy tökéletesen értjük, mindkettőnknek van mit veszítenie, de mindketten nyerhetünk is.

– Aztán pedig? – kérdezte Ko Sai.

– Amikor megszületik a gyermekem? Talán őssejteket, a köldökzsinórból vett vérből.

Ko Sai nem rökönyödött meg, csak szenvtelenül kijelentette:

– Látom, Jedi, elvégezted a házi feladatot.

Valójában Mereel végezte el, de Etain megnyugvást talált abban, hogy még mindig képes meggyőzően színészkedni.

– Akkor, áll az alku? – kérdezte határozottan. – Tényleg megéri ellenállni, mert ezzel emlékeztethetsz néhány klónt arra, hogy maradt még hatalmad felettük, miközben elsőként benyomulhatnál egy teljesen új kutatási területre?

Ko Sai sokáig hallgatott, közben a nyaka különös, kígyózó mozdulataival előre-hátra ingatta a fejét. Etain megsejtette, hogy ez valami olyasmi lehet a kaminóiaknál, mint az embereknél az, amikor mély töprengésbe merülve dobolnak az ujjaikkal az asztalon.

– Nos, legyen – mondta végül a kutató. – Sok mindenre emlékszem, még a tipocai anyag sem kell hozzá.

Etain leült, és igyekezett nem diadalittas képet vágni – a gyomorégése sokat segített neki ebben. Ko Sai elővette a kézi számítógépét, megnyitott egy anyagot, bejelölt pár oldalt, majd áttolta az asztalon a készüléket.

– Ezek az első szekvenciák, amelyeket vissza lehet kapcsolni cinkkel és methylationnal – közölte. – Mereel ellenőrizheti, hogy igazat mondok.

– Köszönöm – válaszolta Etain, és továbbra is azon tűnődött, hogy a kutató vajon ismeri-e a teljes megoldást. De ha nem ismerte is, ő és a társai végre kaptak valamit, amivel elindulhattak. – Kerítek egy kémcsövet, és magadnál tarthatod a vérmintát. Sosem kell szem elől tévesztened. Szerezzek még valamit?

– Mivel nem csatlakozhatok rá a HoloHálózatra a kézi számítógépemmel, nincs olvasnivalóm – felelte a fejét lehorgasztva Ko Sai. – Meg tudnád szerezni a Köztársasági Endokrinológiai Intézet hetilapjának legfrissebb számát?

– Minden bizonnyal – felelte Etain, és távozott.

Miután becsukta maga mögött az ajtót, hatalmasat sóhajtott. Sajnálom, Venku, de legalább sosem fogja felhasználni semmire. Mire visszaért a központi szobába, amely egyre inkább egy konyha és egy kocsma keverékére hasonlított, Mereel az utolsó húscafatot is lepusztította a nerfcombról. Ennek láttán Etainben felvetődött a kérdés, hogy az öregedési folyamatok lelassulásától vajon csökkenni fog a klónok legendás étvágya?

– Tessék – mondta egyszerűen, és letette az adatolvasót a hadnagy elé. – Nem kell mást tenni, csak felajánlani neki az elsőszülött gyermekünket, és máris megpuhul.

Mereel abbahagyta a rágást, nyelt egyet, és meglepetten bámulta az adatokat.

– Et’ika – bökte ki, miután összeszedte magát –, ezek szerint nem csak az ajtók nyitogatásához ért?

– Apró lépések, Mereel, apró lépések, de haladunk!

– Mit kínált neki? De most komolyan...

– Első fizetségnek? Egy keveset a véremből, és egy holomagazint. Az Endokrinológiai Szemlét.

– Talán a viccoldal hiányzik neki – dörmögte Mereel.

– Mint mondtam, kezd puhulni, és törekedjünk arra, hogy ez így is maradjon, rendben? – kérte Etain.

– Komolyra fordítva a szót, szép munka volt, Etain – jelentette ki Mereel.

– Jedi-ügy – felelte kurtán Etain, de valóban jobb hangulatba került, mert végre hasznosnak és ügyesnek érezte magát. Leült az asztalhoz, és bólogatva folytatta: – És rá kellett jönnöm, hogy a legtöbb teremtmény nem tud ridegen viselkedni egy terhes nővel. Azt hiszem, sikerült kizökkentenünk Sai-t abból a dermesztő nyugalmából. Valóban jó munkát végeztek, és tettek néhány lépést előre.

Mereel megtöltött egy poharat shiggel – egy behot nevű növény főzetével –, odatette a lány elé, aztán ismét az adatokra fordította a figyelmét.

– Azért ellenőriznem kell – mormolta halkan –, de reményteli kezdet, az biztos.

Etain belekortyolt a valamilyen citrusfélével ízesített italba, amely jobban esett a gyomrának, mint a caf.

– Mindenesetre nagy kár, hogy az összes többi adat...

elveszett – mondta halkan. Kegyetlenség lett volna a részéről, ha kimondja: szétlőtte az a félőrült fivére.

– Aha... – dünnyögte Mereel, azzal átült Etain mellé, a mutatóujját a szájára nyomva jelezte, hogy csendet kér, és kinyitotta az egyik övtáskáját. Egy ökölnyi méretű dobozt húzott ki belőle, egy olyan fajtát, amelyet adatkártyák tárolására szoktak használni, majd megfogta Etain kezét, rátette a dobozra, és mosolyogva folytatta: – Hát igen, valóban nagy kár.

– Mereel... – suttogta döbbenten Etain.

– Maga nem szokott tartalék másolatot készíteni? Ejnye-bejnye...

– Ne tréfáljon ezzel! – kérte Etain, és kezdett megharagudni a klónra. – Ebben az van, amire gondolok?

– Lehet, hogy vannak magatartási problémáink – válaszolta Mereel –, de nem vagyunk ostobák. Igen, ez az, amire gondol. Minden itt van, teljesen sértetlenül. Ordo véresen komolyan gondolta az egészet, de nem az igazi kártyákat lőtte szét.

Etain mámorító megkönnyebbülése szempillantás alatt eltűnt, amikor eszébe jutott Skirata arca.

– Hogy tehette ezt Kallel? – kérdezte fojtott hangon, de ingerülten. – Mi lett volna, ha szívrohamot kap, vagy valami ilyesmi? Megsemmisítette az, amit végig kellett néznie!

Mereel visszatette a dobozt az övtáskájába, felállt, és a két kezét feltartva válaszolt:

– Tudom, tudom... Ordo és én alaposan megvitattuk, de csak így tudtam elérni, hogy Kal’buir úgy viselkedjen, mintha a valóságot látná. Általában remek színész, de a bánatot néha rosszul színleli. Ko Sai valószínűleg kiszúrta volna.

– Szegény ember...

– Felhívom Ordót, és szólok neki, hogy most már elmondhatja Kal’buirnak – ígérte Mereel.

– Kal alighanem dühös lesz – jegyezte meg Etain. – Saját magát hibáztatja a történtekért.

– Ő, még a gyilkosságot is elnézi Ord’ikának! – válaszolta magabiztosan Mereel. Visszatért a kézi számítógéphez, elmosolyodott, és hozzátette: – És sikerült megtörni Ko Sai-t, nem igaz?

Valóban így történt. De kis híján Skiratát is sikerült megtörni, ezt Etain jól látta.

Én pedig épp most hazudtam, és felhasználtam a még meg sem született fiamat egy olyan megállapodáshoz, amelyről előre tudom, hogy nem fogom betartani... szóval, milyen jogon tehetnék szemrehányást bárkinek?

Elkeserítő korszakot éltek. De hogy maga a kor hozta-e, hogy a régi szabályok érvényüket vesztették, vagy azért alakult így a helyzet, mert a hétköznapi teremtmények rég felrúgták a szabályokat, azt Etain nem tudta megítélni.

Tizenhatodik fejezet

„Fogalmam sincs, miért tartanak itt. Nem követeltek tőlem információkat, és nem próbáltak rákényszeríteni, hogy létrehozzam a nanovírus ellenszerét. Unom, hogy nincs tennivalóm, de az unalomba még sosem halt bele senki. Néha arra gondolok, hogy a köpenyes-csuklyás férfi – aki megbízott a kutatással – megpróbál kapcsolatot teremteni velem, de elvették az adó-vevőmet.”

Dr. Ovolot Qail Uthan, genetikus kutató, a Fett-genomot célzó FG36 nanovírus kifejlesztője, a Köztársaság egyik szigorúan őrzött börtönének foglya

Köztársasági Központi Kórház,

idegsebészeti tömb, Coruscant,

483 nappal a geonosisi csata után

– Azt mondtam: mozgás! Nem hallják? Tűnjenek el a folyosóról! Rendőrség!

Súlyos léptek dübörögtek odakint, ajtók nyíltak és csukódtak, kiáltások harsantak, aztán Besany meghallott egy ismerős hangot – annak a férfinak a hangját, aki fejedelmi vendéglátásban részesítette őt a CBE tiszti klubjában.

Jailer Obrim százados – az egykori Szenátusi Őr – annyira megszerette a munkáját a terrorelhárításnál, hogy ott maradt. A szoba ajtaja hirtelen beszakadt, Besany pedig egyenesen egy a rendőrségnél rendszeresített sugárvető csövébe bámult, de nem sokáig, mert a célzólézer elvakította.

Ordo egyszer azt mondta neki, hogy a lézer csak színjáték, a célpontok megrémítésére szolgál, és egy valamirevaló mesterlövész sosem árulná el vele a pozícióját. Őt bizonyosan megrémítette. De meg akart győződni arról, hogy kinek adja meg magát, mielőtt leteszi a fegyvert.

– Obrim százados? – kérdezte idegességtől rekedtes hangon.

– Wennen ügynök, rakja el a pisztolyt, rendben? – kérte a férfi. Ő maga nem eresztette le a sugárvetőjét, és Besany attól tartott, hogy talán le akarja lőni őt. Aztán a jövevény intett a bal kezével, és ismét megszólalt: – Nyugalom, én vagyok az! Jailer. Kal hívott.

Besany megbízott benne. Ha téved... nem, bíznia kellett Obrimban és Skiratában is. Leeresztette a pisztolyt, biztosította, és bedugta a kabátja belső zsebébe.

– Így már jobb – mondta jobb kedvre derülve Obrim, azzal a jobbját könyökből behajlítva a mennyezetre szegezte a fegyverét, majd kihajolt az ajtón kívülre, és kikiáltott a folyosóra: – Minden rendben, fiúk! Mindenki maradjon a helyén! Készüljetek fel fogolykísérésre! Az orvos jöjjön ide!

– Nagyon sajnálom ezt az egészet, százados – mondta Besany, és megérezte, hogy most, miután az adrenalin elvégezte a munkáját, remegni kezd a lába. Majdnem leroskadt az ágy szélére, de mert az ügy korántsem ért véget, összeszedte magát. Széttárta a karját, és hozzátette: – Fogalmam sem volt, hogy mi mást tehettem volna.

Obrim lenézett Fire, és megfogta a karját.

– Fierfek, tényleg meg akarták ölni? – dörmögte gondterhelten. – Némelyik munkatársam felépült olyan fejsérülésből, amiből az orvosok szerint nem lett volna szabad felépülnie, mások meghaltak, amikor nem kellett volna meghalniuk... szóval, azt akarom, hogy amíg Fi lélegzik, kapjon egy második lehetőséget. Még egy harmadikat is. Annyit, amennyi csak kell! – Hirtelen felegyenesedett, és felmordult: – Hol az a hordágy?

– Hová visszük? – kérdezte Besany. – Lakhat nálam a vendégszobában, de keresnem kell valakit, aki...

– Ne aggódjon – vágott közbe Obrim ismerek egy biztonságos helyet. És szerzek valakit, aki vigyázni fog rá. – Ebben a pillanatban megérkezett a rendőrorvos, és nyomban nekilátott, hogy leszedje Firől a szenzorok érzékelőit, illetve, hogy takarókba csavarja őt. – Ha ezt a játékot akarják játszani – folytatta a százados –, nekem jó. Én nagyban is tudok játszani.

Obrim izgatottnak és haragosnak látszott. Besany eddig csak megviseltnek és komornak látta a férfit, akit sokat tapasztalt rendőr lévén sosem rázott meg semmi. Ám ez az ügy nagyon személyes volt számára, és ez meg is mutatkozott rajta. Ő és Skirata illettek egymáshoz. Talán Obrim volt az egyetlen aruetii, akit Skirata valaha a barátságába fogadott.

Ők ketten minden bizonnyal ugyanúgy szemlélték a Galaxist.

– Jobb lesz, ha felhívom a főnökömet – mondta Besany –, és szólok neki, hogy elég kellemetlen üzenetet fog kapni a Coruscanti Egészségügyi Központtól. Mondja, a CBE-nél nincs szükség egy jó könyvelőre? Mert engem holnap reggel kirúgnak, az teljesen biztos.

Az orvos elindította a hordágyat az ajtó felé. Obrim ösztönös mozdulattal lenyúlt, begyűrte az egyik takaró felhajlott sarkát Fi teste alá, majd Besanyra pillantva kijelentette:

– Emiatt ne eméssze magát! A főnöke sosem fog hallani arról, ami itt történt.

– Pedig nehéz lesz elsiklania felette – vitatkozott a fejét csóválva Besany. – Az egyik könyvvizsgálója beviharzik egy kórházba, fegyvert fog a személyzetre, aztán ellop egy beteget...

– Majd én elsimítom az ügyet – válaszolta magabiztosan a százados. – Ne feledje, a CBE-nek dolgozom. Szükség esetén sok mindent el tudok intézni.

Odakint a kórház alkalmazottai – eleven teremtmények és droidok egyaránt – kezdtek visszatérni a folyosóra, de a CBE rendőrei hamar ösvényt nyitottak a sűrűsödő tömegben, a szobától a legközelebbi turbóliftig. Úgy tűnt, Obrim mozgósította a fél műszakot, hogy kivihesse Fit a kórházból.

Az egyik droid – a törzsén viselt azonosítótábla szerint az ügyeletes főorvos – a százados elé lépett, és megszólította:

– Haladéktalanul adják vissza ezt a pácienst! Követelem! Miután valakit felveszünk a kórházba, mi vagyunk a felelősek érte, és csakis az előírásoknak megfelelően bocsáthatjuk ki!

– Nem ártana tisztáznod magadban az alapfogalmakat! – vágott vissza Obrim, és elkormányozta Besanyt a droid mellett. – Az egyik percben ő még egy páciens, aztán a következőben a kormányzat tulajdona.

– Nem vihetik el! Mi felelünk érte!

– Hát persze, amíg telepumpáljátok latheniollal... értem én. Írd bele a naplódba, hogy saját felelősségére távozott.

– Arra a beteg képtelen ebben az állapotában.

– Rendben, én pedig rendőr vagyok – válaszolta Obrim. – Ezennel letartóztatom ezt a fickót, amiért csúnyán nézett rám, és pofákat vágott. Most pedig állj félre, vagy téged is őrizetbe veszlek a hatóság munkájának akadályozásáért!

– Akkor tartóztassa le ezt a nőt is – vágott vissza a droid amiért fegyverrel fenyegette a kórházi személyzetet!

– Figyelj, bádogfiú, ha nem akarsz még ma este a roncstelepre kerülni – förmedt rá a gépezetre Obrim –, kotródj az utamból!

– Ez felháborító! – közölte a droid. – Hivatalos panaszt nyújtunk be a feletteseihez!

Obrim közelebb hajolt a gépezethez, hogy éreztesse, most valami fontos következik.

– Mielőtt megteszed – mondta halkan kérdezd meg a főnöködet, hogy miért érdeklődik oly élénken a twi’lek művészet iránt minden hónap negyedikén. És kérdezd meg azt is, szeretné-e, ha elküldeném a kedves feleségének a kulturális központban tett látogatásairól készült holofelvételeket. Te jössz!

A droid elhallgatott néhány pillanatra, aztán kihátrált a százados elől, de még egyszer odaszólt neki:

– Majd meglátjuk!

Alig két perccel később Besany nekidőlt a liftkabin falának, és mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. Jól tudta, hogy már sosem fogja visszakapni az eddigi életét. De hirtelenjében nem is tudta, hogy ez fontos-e neki.

– Hová megyünk, százados? – kérdezte, miután úgy-ahogy összeszedte magát. – Ki fog vigyázni Fire? Megteszem, amit csak tudok.

– Kezdjük a legfontosabbal, hölgyem! – felelte Obrim. – Először elhelyezzük Fit. A többi miatt majd később aggódunk.

– Nem válaszolt – mondta a fejét ingatva Besany. – Tehát, hová megyünk?

– Haza – dörmögte kurtán a százados.

Obrim nem tréfált. A légikikötőben egy jelzések nélküli teher-sikló várta őket, a hátsó ajtaja nyitva volt. Az orvos betolta a raktérbe Fit, és betelepedett mellé. A gép elindult, a százados Besanyval az oldalán a saját siklójával követte.

– Csodálatos, hogy manapság mennyi mindent lehet kölcsönözni – mondta röviddel az indulás után Obrim. Tökéletesen nyugodtnak tűnt, mintha néhány perccel korábban nem történt volna semmi különös. – Kölcsönözhet orvosdroidot, hogy vigyázzon odahaza a nagymamájára. Szóval, kibéreltem egyet Finek. Persze, én magam is vigyázok majd rá, de nem tudom, hogyan kössek be egy infúziót, és hogyan tápláljak egy kómás beteget.

– A felesége mit fog szólni? – érdeklődött Besany.

– Semmit – felelte Obrim. – Szóltam neki, hogy hazaviszek valakit, akiről nem beszélhet senkinek. Volt már ilyen, és eléggé hozzászokott már, hogy az én munkám nem hétköznapi.

– Köszönöm, százados. Nagyon köszönöm!

– Szólítson Jailernek! – válaszolt Obrim. – Azt hiszem, már elég jól ismerjük egymást, nem igaz?

– Rendben, maga meg szólítson Besanynak! És igen, tényleg jól ismerjük egymást.

Besany nem csekély elégedettséget érzett. Az első akadályt sikerrel vette. Biztonságos helyre juttatta Fit, köszönhetően néhány lelkiismeretes zsarunak, akik maguk is komoly kockázatot vállaltak, akármit állított Obrim. Ám a valódi küzdelem még csak most következett, és valószínűnek tűnt, hogy nem egyhamar fog véget érni.

Fi mély kómában volt, és ami az orvosokat illette, ők már halottnak tekintették.

De továbbra is lélegzett. Besany látott már olyat, hogy megtörtént a lehetetlen. És remélte, hogy újra meg fog történni.

Arca század bázisa, Coruscant,

483 nappal a geonosisi csata után

Corr bűntudatosnak látszott, és Darman emlékezett rá, hogy ő maga is ugyanezt érezte, amikor annak idején besétált az Omega-osztagba, miután a kommandós egységek súlyos veszteségeket szenvedtek a háború első heteiben, és a parancsnokok a széthullott alegységekből pótolták az elvesztett embereket.

De Corrból mostanra KK-5108/8843 lett, az Omega-osztag rendes tagja, nem csak úgy odacsapták hozzájuk. Amikor beballagott a barakk pihenőszobájába, Fi páncélzatát viselte – a sisakot a hóna alatt hordozta –, és lerítt róla, hogy nem érzi magát kényelmesen benne. És az ő felbukkanásával párhuzamosan az egész korábbi azonosítórendszer lement a csövön. Nem csupán kommandós kiképzésben részesült gyalogos volt, hanem igazi kemény fickó lett belőle, teljes értékű köztársasági kommandós, és Skirata elintézte, hogy kapjon egy ehhez illő személyi azonosító kódot.

Darman már korábban elhatározta, hogy barátságos fogadtatásban részesíti a fiút.

– ’Cuy, vod’ika! – kurjantott oda neki, és megveregette a mellette álló széket. – Parkold le ide a shebsedet! Szívesen töltenénk neked a Nagy Hadseregtől kapott cafból, de annál sokkal jobban szeretünk. Kal őrmesterre várunk.

Corr engedelmesen leült, mire Niner és Atin közelebb hajolt, és köszöntés gyanánt keményen megszorongatták az alkarját.

– Ha gondolod, kényelmesebben is öltözhetsz – javasolta Niner a saját védőruhájára mutatva. – Az a plasztoid egy idő után szorítani fog a legfontosabb helyeken.

Corr úgy kapkodta le magáról a páncéllemezeket, mintha izzottak volna.

– Firől van hír?

– Arra várunk, hogy meghalljuk, mi történt a kórházban – közölte Niner, azzal átadott Corrnak egy fél doboz warradiós süteményt, és ez a gesztus az Omegánál a feltétel nélküli befogadást jelentette. Darman észrevette, hogy Corr nem viseli a szintetikus bőr kesztyűt, mintha a műkeze megmutatásával jelezni akart volna valamit. Niner is lepillantott a mesterséges végtagra, majd felnézett, és hozzátette: – Amikor utoljára hallottunk felőlük, Kal éppen beküldte érte a nagymenőket.

– Ordót? – kérdezte Corr.

– Wennen ügynököt és Obrim századost – válaszolta Niner.

– Aha... – dünnyögte Corr.

Darman összerezzent. Annak idején Besany először Corr iránt érdeklődött, mígnem Ordo átvette a volt gyalogos helyét. Ha Corr úgy érezte is, hogy a nullás százados elhalászta előle a nőt, nem mutatta tanújelét. Régebben csak annyit mondott, hogy Besany nagyon kedves volt hozzá, mialatt a lábadozási időszakban irodai munkára osztották be.

Ennyi történt, nem több. De Besany kedvessége ezúttal nem lehetett elég, annál sokkal több kellett ahhoz, hogy Fi lábra álljon...

Corr kínosan érezte magát, amin a körülmények fényében senki sem csodálkozott.

– Szeretnék elmondani valamit – mondta halkan –, mielőtt bármibe belevágunk.

– Gyerünk, ner vod, könnyíts a lelkeden! – biztatta barátságosan Atin.

– Nem fogok azzal próbálkozni, hogy pótoljam Fit – hadarta Corr zökkenőmentesen, mintha már régen megfogalmazta volna magában a mondatot. – Viselem a páncélját, de én nem ő vagyok, és eszem ágában nincs versengeni vele. Amikor visszatér, én kiszállok, rendben?

Talán csak diplomatikusan akart viselkedni, vagy nem tudta még, hogy milyen rosszul áll a helyzet. Darman pedig úgy döntött, hogy egyelőre nem világosítja fel.

– Részünkről rendben – válaszolta Atin. – Tudod, engem Vau képezett ki. Kicsit durva volt beszállni ebbe a társaságba.

– De nem miattunk – mormolta Niner. Sosem volt az a nagyokat röhögő típus, de keményen próbálkozott, mert a feladatának érezte, hogy tartsa a társaiban a lelket. – A sok daruvviai pezsgő okozta.

Darman is szeretett volna beszállni az eléggé erőltetett tréfálkozásba, de Corr mellvértjén még ott volt az a horpadás, amit a bomba ütött, amire Fi rávetette magát, és ő alig tudta levenni róla a szemét. Tudta, hogy Fi nélkül nagyon nehéz lesz...

– Szóval, Mereel és Kom’rk alaposan bevezetett a társasági alapismeretekbe, mi? – kérdezte félhangosan. Fi jelenlétében sosem mert volna ilyesmivel előhozakodni, mert a testvére oly elkeseredetten vágyott egy szép, kedves lányra – ahogyan ő szokta mondani –, és ideges lett, valahányszor valaki szerelmi viszonyokról kezdett beszélni. És most úgy tűnt, sosem lesz lehetősége pótolni azt, amit kihagyott. Darman sóhajtott egyet, és folytatta: – Én még csak egyszer találkoztam Kom’rk-kal, de nem tűnt olyannak, aki...

Eddig jutott. A bánat úgy megrohanta, hogy jószerivel levegőt sem kapott. Csak annyit tudott tenni, hogy előregörnyedt, a könyökével megtámaszkodott a térdén, és mindkét kezét a szájára szorította, nehogy felzokogjon. Egész testében megmerevedett, mert attól félt, hogy ha megmoccan, teljesen kiborul. Aztán Corr felé nyúlt, és összeborzolta a haját, pontosan úgy, ahogyan Skirata szokta.

Vett néhány mély lélegzetet, és sikerült összeszednie magát annyira, hogy tovább beszéljen:

– Ez az, ami végképp megőrjít... Fi nem kapta meg azt, amire igazán vágyott, valakit, aki szerette volna őt, és most már soha nem is fogja megkapni, és ez engem iszonyatosan dühít.

– Jól van, Dar, jól van! – mondta neki Atin, és ő is megborzolta a haját. – Udesii... pillanatnyilag nem tehetsz semmit.

– Fi nem halt meg – jelentette ki Niner halkan, de határozottan.

Darman érezte, hogy ez az egész szörnyűség mindvégig ott lebegett felettük. A beszélgetés egész jól alakult, mígnem rádöbbentek, hogy Fit milyen csapás érte, de nem mondhatták ki hangosan, mert ahhoz túl iszonyatos volt. Mi az, hogy nem halott? Honnan tudják az orvosok, hogy Fi nem hallja és látja mindazt, ami körülötte történik? Néha megtörtént, hogy agyhalottnak nyilvánított betegek magukhoz tértek, és elmondták, hogy miket hallottak, amíg kómában feküdtek. Darman elképzelni sem tudott szörnyűbbet annál, hogy Fit csapdába ejtette valamilyen fajta rettenetes bénulás, de mindent hall és érez. Ennél már a halál is jobb... Tisztább, egyértelműbb véget kívánt magának annál, mint ami Finek jutott.

– Hívd fel Etaint! – javasolta neki Niner. – Attól mindig jobb kedvre derülsz.

De Darman nem akarta felhívni a lányt csak azért, hogy elmondja neki, milyen tisztességtelen az élet. A kezébe vett egy holomagazint, és félrevonult, hogy egy darabig senki ne szóljon hozzá. A társai késeket hajigáltak egy gyűrűkre és körcikkekre osztott céltáblába. Darman hamarosan úgy döntött, hogy akkor fogja felhívni Etaint, ha már mondhat neki valami biztatót.

Röviddel ezután kinyílt az ajtó. Elsőnek Skirata lépett be, a civil öltözetében – barna banthabőr dzsekiben –, aztán Ordo és Vau következett, a sort Mird zárta. A frissen érkezettek körbejárták az osztag tagjait, és hallgatagon megölelték egymást. Aztán megérkezett Jusik, és mindenki felé fordult.

– Amikor beszéltem magával, azt hittem, hogy még a Deltával van – közölte Skirata, amivel elárulta, hogy nem számított a Jedi felbukkanására. – Mi történt?

– A fiúk nélkülem is elbírnak a dorumaai üggyel – felelte Jusik, aki szintén másnak tűnt, nem a régi önmagának.

Rendszerint nyugodt derű sugárzott belőle, akármilyen pocsékul álltak is a dolgok, de most nem látszott sem higgadtnak, sem jókedvűnek. Az arcizmai meg-megrándultak, és egészében véve komor elszántság áradt belőle. Végigjáratta a tekintetet az egybegyűlteken, majd ismét Skiratára nézve hozzátette: – Legutóbb is csak azért voltam ott, hogy lelassítsam őket. Finek nagyobb szüksége van rám, hát most itt vagyok.

– Hogy érti azt, hogy Finek nagyobb szüksége van magára? – kérdezte gyanakodva Skirata.

– Úgy, hogy megpróbálom meggyógyítani – válaszolta Jusik.

Erre senki nem mondott semmit. A Jedik valóban értettek a gyógyításhoz, de csodákat ők sem tehettek. Skirata lefojtotta a hangját, ahogyan akkor szokta, amikor a helyzet kezdett igazán elfajulni, és kíméletesen akarta közölni a rossz híreket.

– Rendben, fiam – mondta –, de lehet, hogy Zey elevenen megnyúzza magát. Visszaküldte a Dorumaára, hogy újra lásson munkához. Aligha fogja jó néven venni, hogy maga csak úgy lelépett.

– Minden tiszteletem fenntartása mellett... Zey problémái teljesen hidegen hagynak.

– Biztos ebben, Bard’ika? – kérdezte aggodalmasan Skirata.

– Amikor a háború véget ér, maga még mindig Jedi lesz, ő pedig az elöljárója.

– Á, dehogy! Látja Kal, éppen ebben különbözünk – válaszolta lendületesen Jusik. – Mi, Jedik, már elfelejtettük, hogy milyennek kellene lennünk. Most végre valóban Jedinek való munkát fogok végezni. Segítek valakinek, aki bajba jutott, ahelyett hogy nagy tervekről tárgyalnék, és politikusok megbízásait teljesíteném. Szóval, hol van Fi?

– Jailer talált neki egy biztonságos helyet – felelte Skirata, és a kommandósok felé fordulva folytatta: – Sosem hallottátok ezt a beszélgetést! A kórháznál egy kicsit forró lett a helyzet, és Besany kénytelen volt... szóval, fegyverek is előkerültek. Aztán Jailer is. Meg a CBE-s csapat fele.

Ennél a pontnál Fi okvetlenül bemondott volna egy szellemes megjegyzést, ha itt lett volna. Darmannek szinte fájt a csend...

– Minél előbb belekezdek, annál jobbak az esélyeim – mondta Jusik. – Kal, vigyen oda! Kérem!

– Ki fogják rúgni a Rendből, fiam – jegyezte meg a fejét csóválva Skirata. – Amíg ezzel képes szembenézni, részemről rendben.

– Nézze, ha nem visz oda hozzá, magamtól is meg tudom keresni – felelte Jusik. – Nagyon jól tudja, hogy értek az ilyesmihez. Többek között ezért vagyok hasznos maguknak. Sok mindent megérzek az Erőben.

– Jól van, jól van – dörmögte Skirata –, máris megyünk. Ordo, te is gyere!

Darman észrevette, hogy Vau furcsán, talán csalódottan néz Skiratára. Valószínűleg úgy gondolta, hogy a társa kezd túl sokat megengedni Jusiknak.

– Én itt várok – közölte aztán Vau. – Mit mondjak Zeynek, ha netán betoppan? Mivel állítsam le?

– Fogalmam sincs – vallotta be Skirata. – A deltások nem fogják elárulni neki, hogy Jusik lelépett, nem igaz? És valószínűleg még hetekig távol lesznek.

– Hát akkor az rövid beszélgetés lesz, az biztos... – dörmögte Vau.

Skirata, Ordo és Jusik elhagyta a pihenőt, ugyanolyan gyorsan, mint ahogyan az imént bejöttek. Darman kemény küzdelmet vívott magával, hogy ne adja fel a reményt.

Óhatatlanul arra gondolt, hogy valójában senki sem tudja, mire képesek a Jedik, és Skirata talán csak azért engedett Jusiknak, hogy megbékítse. Az ifjú tábornok elszántan hajtott, hogy elnyerje Skirata tetszését, és úgy tűnt, mostanában nem nagyon törődik azzal, hogy kerülnie kell a kötődést és el kell fojtania magában az erős indulatokat.

De hát éppen ebben rejlett a kihívás, nem igaz? Ha valaki különleges hatalommal bírt, és nem foglalkozott az élet zűrös dolgaival, akkor bizony kitért a nehéz döntések elől. Jusik szembenézett a sajátjaival.

– Fierfek – dörmögte Corr, mialatt lassú mozdulatokkal fente a kését bal mutatóujjának duracél alkatrészein –, ez mindig így megy ebben a csapatban? És mennyi utazási időt számolhattok el?

– Á, az újonc tisztánlátása! – mondta Vau, és jókedvűen felkacagott.

– Csak azért volt ott, hogy lelassítsa a Deltát? – vetette fel Darman. – Ezt meg hogy értette?

– Tudod, milyen szerény fickó – felelte Vau, és odadobott Mirdnek egy süteményt. – Szerény és tartózkodó.

Jusik az iménti szavai alapján nem ilyennek tűnt, de Darman úgy vélte, hogy mai napon talán nem képes elfogulatlanul ítélni. Nagyon sajnálta, hogy Etain nincs itt. Hiányzott neki a lány, mint mindig, de ezen felül segíthetett volna Jusiknak a gyógyításban, ahogyan akkor tette, amikor Jinart megsebesült.

Aztán Darman rájött, hogy idegeskedéssel nem megy semmire – Etain majd visszatér, amikor befejezi a küldetését, Jusik pedig mindent meg fog tenni, hogy segítsen Fin. Neki csak az a dolga, hogy életben maradjon addig, amíg mindkét dolog megtörténik. Egész nap Fi járt a fejében, és nem Etain, de a lány biztosan megértette volna, hogy miért.

Etain máris sokkal teljesebb életet élt, többet látott, hallott és tapasztalt, mint bármelyik kommandós. Finek eleve rövidebb élet adatott, mint egy átlagos emberi lénynek, és pillanatnyilag úgy tűnt, még hamarabb véget ért, mint bárki képzelte volna.

Jailer Obrim lakása,

Rampart-negyed, Coruscant,

483 nappal a geonosisi csata után

– El kell mondanom valamit, Kal’buir – kezdte kissé rekedtes hangon Ordo.

Ki kellett adnia magából. Már Fi állapotával is nehezen birkózott meg, de végképp nem bírta elviselni a tudatot, hogy Skiratát szörnyen leverte az, ami Ko Sai kutatási anyagával látszólag történt. Beszélnie kellett róla, hogy aztán nyugodtan összpontosíthasson a feladataira.

– Mit, fiam? – kérdezte fáradtan Skirata.

Jusik társaságában várakoztak Obrim lakásának előszobájában. Csúcsminőségű, automata biztonsági szenzorok ellenőrizték őket, ami tisztán megmutatta, hogy hány bűnöző szerette volna rendezni a számlát a századossal.

– Megértem, ha nem bocsát meg érte – folytatta Ordo.

– Annyira nem lehet rossz...

– Mereel üzenetet küldött. Ko Sai megadta Etainnek bizonyos génszekvenciák adatait.

– Etainnek? Ez komoly? – kérdezte felélénkülve Skirata.

– Az a lány tud valamit! – mormolta elismerő hanghordozással Ordo.

– Már jó ideje nem hallottam ilyen jó hírt. Köszönöm, fiam! – mondta Skirata, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – Ez minden, amire az aiwha-csali emlékszik?

– Egy darabig most alkudozni fognak, de lesznek még adatok, az biztos – felelte Ordo.

– Az jó... nagyon jó...

– És én szörnyű dolgot követtem el maga ellen, Kal’buir – folytatta Ordo. – Megvannak Sai kutatási anyagai, az összes. Csak azért csináltam, hogy megtörjön. Megtörte a gondolat, hogy mindent elveszített, és ebből ütőkártya lett, amit kijátszhatunk ellene. A maga viselkedése győzte meg arról, hogy tényleg megsemmisült a teljes anyag.

Íme, ezzel tisztán betalált. Skirata tétova mosolyra húzta a száját, gondolkodott valamin néhány másodpercig, majd rekedtes hangon megszólalt:

– Hát igen, nyilván elég meggyőző tudok lenni, amikor egy lépés választ el a szívrohamtól.

– Nagyon sajnálom – válaszolta Ordo. – Sosem akartam ártani magának, mégis megtettem, hogy megoldjak egy helyzetet.

A biztonsági rendszer meggyőződött arról, hogy ők hárman nem a Fekete Nap hóhérai, és kinyitotta a belső ajtót. Jusik egy jókora táskát cipelt a vállán, amely meg-megcsörrent, valahányszor lépett egyet, ráadásul megszólaltatott egy a nappaliban elrejtett fémdetektort.

Ordo még csak nem is sejtette, hogy mi lehet a táskában, és kíváncsi volt, hogy Jusik mire készül.

– Nagy a tét, fiam – mondta végül Skirata. – És igen, gonosz ütés volt. De a trükk bevált.

– Képes lesz még megbízni bennem valaha? – kérdezte szomorúan Ordo.

– Bármikor rád bíznám az életemet – felelte Skirata. – És sokkal jobban örülnék a hírnek, de Fi miatt, meg a sok más miatt most pocsékul érzem magam.

– Kárpótolom érte, Kal’buir – ígérte Ordo. – Esküszöm.

Jailer Obrim kellemes modorú, Telti nevű felesége és két fia a nappaliban várták a vendégeket. A tizenéves fiúk – az éveik számát tekintve idősebbek voltak Ordónál – udvariasan köszöntek, majd bevonultak a szobájukba. Az apjuk nyilvánvalóan megtanította őket arra, hogy tűnjenek el, amikor a felnőttek rázós ügyekről tárgyalnak. Obrim ezen a napon szolgálatban volt, és a feleségének szemlátomást nem akadt gondja azzal, hogy a férje ott hagyta egy kómában fekvő vadidegennel és egy orvosdroiddal.

– Fi ott van, abban a helyiségben – közölte Telti, és bevezette Skiratáékat egy vendégszobába.

Fi egy széles, kényelmes ágyon feküdt. Úgy nézett ki, mintha csak aludt volna, leszámítva azt, hogy az orra alatt vékony oxigéncső fehérlett, és most is infúziót kapott. Besany az ágyra könyökölve ült, a fejét a karján nyugtatva. Az orvosdroid az egyik sarokban ácsorgott, a törzsén lévő panelen a lámpák hol kialudtak, hol felvillantak – a gépezet önellenőrzést hajtott végre.

– Jailer sokat mesélt magukról – mondta halkan Telti. – Fi addig maradhat itt, ameddig csak kell.

Mindenütt akadnak jó emberek – állapította meg magában Ordo –, csak kevesen vannak. Odasétált Besanyhoz, rátette kezét a vállára, mire a nő felkapta a fejét, nyilván ebben a pillanatban riadt fel.

– Azt hiszem, elszundítottam – motyogta kábán.

– Egész éjjel itt volt? – kérdezte Ordo.

– Igen. Beszóltam az irodába, hogy nem megyek dolgozni, mert beteg vagyok – felelte Besany. – Aztán közölték velem, hogy hétvége van.

– Szép munkát végzett – jelentette ki Ordo. – És így valószínűleg kevesebb anyagi kár keletkezett, mintha mi hoztuk volna ki onnan Fit.

Jusik lerakta a szoba üres sarkába a táskáját, ami a padlóra érkezve hangosan csörrent egyet.

– Ha gondolják, itt maradhatnak, és figyelhetnek – mondta aztán az ifjú Jedi –, bár nem túl látványos a dolog.

– Láttam, amikor Jinartot gyógyította – közölte Besany.

– Ezúttal valószínűleg nem fogok gyors eredményt elérni – felelte a fejét ingatva Jusik –, de nem adom fel a próbálkozást.

Ordo szerette volna tudni, hogy a Jedi hogyan csinálja: hogy mi játszódik le a fejében, hogyan összpontosít, és miféle energiákat érez, mialatt gyógyít. Ám Jusik egyszerűen csak leült az ágyra, a jobb tenyerét rátapasztotta Fi homlokára, és lehunyta a szemét – egy külső szemlélő mindössze ennyit látott az egészből. Ordo egy teljes órán át Figyelt és várt, aztán beletörődött, hogy nem tud segíteni semmiben.

– Mi lenne, ha hazavinnéd Besanyt? – kérdezte tőle Skirata.

– Majd később visszajössz. Ha változik valami, felhívlak.

– Úgy érzem, mintha a sorsára hagynám Fit – dörmögte Ordo.

– Jól van, de azért pihenj egy kicsit! Mikor aludtál utoljára, Ord’ika?

Ordo az őrmestert sem akarta magára hagyni, még ha Obrimék itt voltak is, hogy enni és inni adjanak neki. Kegyetlen hetek álltak mögöttük, és Kal’buir nem volt már fiatal.

– Rendben, pár percre becsukom a szemem – mondta végül.

Levette a kamáját és a vállvédőjét, mindkettőt gondosan ráterítette egy szék támlájára, aztán leheveredett az ablaknál álló díványra. Még sosem ült vagy feküdt ennyire vastag és puha párnázató bútoron, és az a képtelen benyomása támadt, hogy a kanapé mindjárt magába szippantja, hogy megfojtsa.

Lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet – aztán arra ébredt, hogy Besany feje a vállán nyugszik. Furcsának találta, hogy az oldalához simuló nő el tudott aludni úgy, hogy a mellvért kemény lemeze az arcának nyomódott, de nem sokáig töprenghetett ezen, mert Kal’buir óvatosan megkopogtatta a vállát. Úgy érezte, alig pár percre bóbiskolt el, és az órára pillantva meglepetten látta, hogy négy órát aludt.

– Ezt látnod kell – suttogta Skirata. – Tényleg látnod kell...

Ordo felemelte a fejét, és körülnézett. Jusik az ágy mellett állt, és az ízületei hangos ropogásától és pattogásától kísérve, nagyokat nyújtózkodott.

– Az agy szövetei jelentős regenerálódásra képesek – közölte a Jedi –, még az emberi agyé is.

Besany mocorogni kezdett, és álmosan megkérdezte:

– Mi történt?

– Mutassa meg nekik, Bard’ika! – kérte Skirata.

Jusik összeborzolta Fi haját, mire Fi megmozdult. A Jedi megismételte néhányszor, és mindig ugyanazt a reakciót kapta válaszul.

– Egyelőre ne lelkesedjenek! – mondta megfontoltan Jusik.

– Már nincs olyan mély kómában. Még messze jár attól, hogy felébredjen, de már nem is agyhalott.

– Ennyi szövetet sikerült helyrehoznia? – kérdezte megrökönyödve Ordo.

– A, az orvosok állandóan félrediagnosztizálják az agyhalált – válaszolta a vállát megvonva Jusik. – Én csupán nem voltam hajlandó feladni. Sosem tudtam veszíteni.

Ám Ordo tudta, hogy Jusik elégedett magával. Ugyanaz a csendes derű sugárzott belőle, mint akkor, amikor sikerült összeraknia valami ügyes ketyerét. Jusik értett a tárgyak megjavításához, és a jelekből ítélve az élőlények megjavításához is. És most örült, mert sikerült megoldania egy komoly problémát.

– Ez egyszer elismerem, hogy a Jedik titokzatos módszerei többet érnek, mint az, amit az orvosok tudnak – jelentette ki Skirata. – Mit gondol, Bard’ika, meddig kell még ezt folytatnia?

– Napokig. Talán hetekig.

– Zey előbb vagy utóbb észre fogja venni, hogy eltűnt – .vélekedett a fejét ingatva Skirata. – A Delta nem maradhat a Dorumaán a végtelenségig.

– Legalább egy hét kell nekik ahhoz, hogy elérjék a laboratórium romjait – válaszolta Jusik. – Hacsak nem használnak nagy teljesítményű, feltűnő gépeket. Akkor néhány napra elmegyek, és csatlakozom hozzájuk. Zey aligha nézné el, hogy otthagytam a fiúkat.

– Előbb-vagy utóbb – mondta Skirata – észre fogja venni, hogy egyre kevesebb hírt kap a nullásoktól. Talán itt az idő, hogy elmondjuk neki: Jaing tudja, hogy hol van Grievous.

– Ó, én azt hittem, hogy maguk... – szólalt meg csendesen Jusik,

– Nos, mindannyiunknak megvannak a kis titkaink – vágott közbe Skirata –, amelyeket áruba bocsáthatunk, nem igaz? Igen, Jaing megtudta, de úgy gondolja, túl könnyen ment ahhoz, hogy igaz legyen. Ezért hallgattam az ügyről.

– Milyen mocskos egy Galaxisban élünk! – dünnyögte Jusik.

Ordo elvégzett néhány gyors fejszámítást, és megszólalt:

– Azt hiszem, számolhatunk azzal, hogy a Delta még több hétre ott ragad a Dorumaán, és nem csak a koktélok miatt. Amit művelnek, az olyan, mintha evőkanállal ásnának.

– A fiúk nem rajonganak a koktélokért – jegyezte meg Jusik már-már sajnálkozva. – Nem fogják kihasználni a helyzetet, az teljesen biztos. És ezt valamilyen oknál fogva lehangolónak találom.

A két legfontosabb területen nem tehettek mást, mint hogy várnak. Várniuk kellett Fi felépülésére, és arra is, hogy Ko Sai fokozatosan felfedje előttük mindazt, amit az öregedésért felelős gének szabályozásáról tud. Mialatt a Jedi tovább gyógyította Fit, Skirata kihasználta az időt, és felhívta valamennyi kommandóst, akit ő képzett ki, és a messze járó nullásokat is. Egyfajta sietség érződött felőle, mintha szeretett volna elmondani a fiúknak bizonyos dolgokat, amelyeket Finek nem mondott el.

Ordo hazavitte Besanyt a nő lakásába, és útközben tépelődött, eljött-e az ideje annak, hogy megtegye azt, amit Vau őrmester mondott neki. Ám Besany mögött eleve kemény hét állt, aztán rákorcsolyázott az igazán vékony jégre. Titkos védelmi programok után nyomozott, majd fegyvert rántva próbált elrabolni egy beteget egy kórházból – Ordo úgy érezte, egy időre elég lesz neki ennyi.

Végül úgy döntött, vár még néhány napot, és majd csak aztán rángatja bele Besanyt a bankrablások és a lopott shoroni zafírok homályos világába.

Tizenhetedik fejezet

„Uram, egy önbeágyazó töltet mechanizmusát felhasználva sikerült bejuttatnunk egy minikamerát az összeomlott építménybe. Hetekbe fog telni, hogy annyi törmeléket távolítsunk el, hogy hozzáfoghassunk a szerves maradványok kereséséhez. Ám egyvalamit már felfedeztünk a beérkező képsorokon: egy mandalori páncéllemezt. Önre bízom annak eldöntését, hogy továbbítja-e ezt az információt Zey tábornoknak.”

KK-1138, Boss jelentése Jusik tábornoknak

Kyrimorut, Mandalore,

499 nappal a geonosisi csata után

– Azt mondtad, laboratóriumot akarsz – mondta éles hangon Mereel. A türelme a végét járta, noha meglepően türelmesen bánt a kaminóival ahhoz képest, hogy meg akarta ölni. – És ez itt egy laboratórium.

Ko Sai nem tudta rávenni magát, hogy belépjen a doboz formájú lakókocsi-féleségbe. Etain megpróbálta biztatni:

– Egyelőre ezzel kell beérned. És ez azt jelenti, nem kell várnod, amíg felépül egy hagyományos laboratórium. Elvégre, ez itt a Mandalore...

– Ez egy mezőgazdasági pótkocsi – jelentette ki letörten Ko Sai. – Állati minták vizsgálatára használják.

Etain már hozzászokott a tudós hangjának különféle színezeteihez, és jól tudta, hogy Sai hangja ugyanúgy se nem szelíd, se nem barátságos, mint a jelleme. Csupán egy emberi lény nehezebben különböztette meg a felhangokat.

– Ne akard, hogy kimondjam a nyilvánvalót! – förmedt a tudósra Mereel. – Ez itt egy mobil genetikai labor, és nem látom be, miért nem mindegy, hogy verseny-odupiendók vagy emberi lények szöveteit vizsgálják benne. Talán annyi a különbség, hogy a dupik többet érnek.

Etain úgy gondolta, Mereel szép munkát végzett azzal, hogy megszerezte a mozgó labort. Ám Ko Sai a tipocai színvonalhoz szokott hozzá. Felesleges lett volna emlékeztetni arra, hogy szükség esetén akár késekkel, fazekakkal és háztartási vegyszerekkel is képes DNS-t kivonni a mintákból. Sai mindenesetre lehorgasztotta a fejét, és minden további vita nélkül visszaballagott a házba.

– Etain, ezt versenypályákon használják – mondta a fejét csóválva Mereel. – Azok a fickók nem csak a doppingszerekhez értenek, de a genetikai alapú azonosításhoz is, legalább annyira, mint a kaminóiak. Ez egy komoly labor kicsinyített változata.

A hadnagy úgy beszélt, mint egy férj, aki megsértődött azon, hogy a feleségének nem tetszik az ajándék, amit vett neki.

– Tudom – felelte Etain –, ez a hátulütője annak, hogy megtaláltuk az egyetlen dolgot, ami motiválja Sai-t, viszont mindentől megfosztottuk.

– Rendben, építhetünk egy olyan laboratóriumot, mint amilyen a dorumaai volt, csakhogy az hónapokba telik.

– És igazából nem akarjuk, hogy alaposan kifürkészhesse egy Jedi-genom titkait, ugye? – tette hozzá Etain.

– Így van, azt viszont nagyon is akarjuk – válaszolta Mereel hogy kifejlesszen egy eljárást, amellyel rendbe hozhatjuk a génjeinket.

– Azt hiszem, kezd becsavarodni – jegyezte meg Etain, és elnézett a ház felé.

– Bocsánat, de mindjárt sírni fogok – dohogott Mereel, és a kezét felemelve jelezte, hogy erről többet nem akar hallani.

– Ha megőrül, nem vesszük hasznát – fűzte hozzá Etain.

– Ha van valami ötlete arra, hogyan nyugtassuk meg Sai zaklatott lelkét, azt leszámítva, hogy alkut kötünk a kaminóiakkal vagy az arkaniaiakkal, vagy akár a főkancellárral, akkor maga sokkal előrébb jár, mint én.

Etain máris többet tudott a genetikáról, mint valaha is szerette volna. Nem csupán azt értette meg, hogy Mereelre milyen irtózatos feladat vár, hanem azt is, hogy mennyi baj történhet a gyermekével. Mindkét tekintetben csak annyit tehetett, hogy kibírt még egy napot, és még egy napot... Végül úgy döntött, hogy Sai után megy, és megpróbál beléplántálni némi lelkesedést.

A szobájában talált rá, abban a helyiségben, amely a kutató egyfajta menedéke lett. Az ablaktalan raktárban nem érhette napfény. Az utóbbi időben már nem kellett őrizni. Nem mutatott hajlandóságot a szökésre, és az épületet sem hagyta el, hacsak Mereel nem kényszerítette rá. Ez a világ túl világos és száraz volt ahhoz, hogy elnyerje a tetszését.

– A dorumaai laboratóriumodban elboldogultál – mondta neki Etain, miután belépett a szobába. – És az is elég kicsi volt. Megkaptál minden képalkotó rendszert és elemző berendezést. Nem elég jó kezdésnek?

– Éppen ez a gond, Jedi – felelte Ko Sai –, hogy ez egy kezdés. Nem folyamatosság vagy előrelépés. Néha nagyon nehéz újrakezdeni.

Etain eltöprengett azon, hogy mennyiben számítana, ha Sai megtudná, hogy létezik még a teljes kutatási anyaga, aztán elképzelte, hogyan reagálna Mereel, ha ő kilőné az egyik legértékesebb ütőlapját. Majdnem elejtett egy célzást... de csak majdnem.

– Léteznek kereskedelmi laborok is, például az Arkaniai Micrónál – mondta a tudósra nézve.

– Ők sosem használnák az én eljárásomat. Túl lassú nekik.

Ők tömegtermelésre vannak berendezkedve. Tudod, a piacon mindenkinek megvan a maga helye.

Etain ezek után kíváncsi lett volna, hogy több millió klón előállítását minek lehet nevezni, ha nem tömegtermelésnek, de nem szállt vitába, sőt, igazat adott Ko Sai-nak: a legtöbb vásárló aligha várt volna tíz évet.

– Ideális körülmények között mit akarnál még? – kérdezte.

– Jobb képalkotó rendszereket, több számítási kapacitást, és laboráns droidokat – sorolta gondolkodás nélkül Ko Sai.

Etain elővett a köpenye alól egy adatolvasót, letette az asztalra, és odacsúsztatta a kaminói elé. A képernyőn egy kutatásról szóló beszámoló látszott. Egy híres embriológus publikálta, és bizonyos gének működéséről szólt, amelyeknek Etain még a kódszámát sem bírta megjegyezni. Ám Ko Sai számára ez a fajta olvasnivaló ugyanolyan izgalmas volt, mint a hírességek magánéletéről szóló legfrissebb pletykalapok a coruscanti filmrajongók számára.

Rápillantott a szerző nevére, és szelídnek ható hangon megjegyezte:

– A legjobb esetben is középszerű. Élvezettel fogom korrigálni a tévedéseit.

– Hát persze, ti sosem publikáltok, igaz? – kérdezte Etain. – Az akadémikusok szinte nem is tudnak a Kamino létezéséről.

– Ez néha... bosszant, bevallom – felelte Ko Sai.

– Beszélek Mereellel. Hidd el, át fogja gondolni a dolgot, és megtesz mindent, amit csak lehet.

– Talán akkor kellett volna gondolkodnia, mielőtt ő és az a vadállat megsemmisítették az egész életem munkáját – jelentette ki Ko Sai, majd karmokra emlékeztető, hosszú ujjait óvatosan ráfonta Etain alkarjára, és tovább beszélt: – Te viszont megérted. Megérted, hogy milyen az, amikor valaki rengeteg tudást gyűjt össze, de oly kevés helyen alkalmazhatja...

Etain hirtelen megérezte, hogy furcsa kapcsolat alakul ki közte és az idegen teremtmény között, ahogy néha akkor történt, amikor belenézett Mird szemébe, amikor tudni vélte, hogy ki áll vele szemben. Jól értette? Eddig csak találgatta, hogy mi ösztönzi Ko Sai-t, és néha azt hitte, hogy érti a lényeget. Talán még meg is sajnálta a kutatót, amiért végtelenül magányos, és sosem térhet haza, de még csak a szakmája többi képviselőjével sem találkozhat.

Térj észhez! – szólt rá magára. – Ez a teremtmény gyermekeket tervezett bizonyos kikötések alapján, és megölte őket, ha nem feleltek meg a minőségi követelményeknek.

Ocsmány gondolat volt ez egy várandós anyának. Etain elfojtotta a sajnálkozását, és emlékeztette magát, hogy a szörnyetegek nem egy külön fajhoz tartoznak, még csak nem is sokban különböznek a saját fajtársaiktól, de amiben különböznek, az teszi őket szörnyeteggé.

– Nem cserélném el veled az életemet – mondta megfontoltan.

– Csak azt nem értem, hogy miért nem engedsz egy apró dologban egy maroknyi embernek, akik amúgy sem jelentenek neked semmit.

– Skirata el fogja adni az eljárást annak, aki a legtöbbet kínálja érte – válaszolta a kutató. – A mandaloriak erkölcstelenek. Nézd csak meg a klón donort, Fettet!

Ko Sai-nak a jelekből ítélve fogalma sem volt róla, hogy ez az ügy Skirata számára szent hadjárat lett. Az őrmester kezdetben csak a fiait akarta megmenteni, és mára eljutott oda, hogy a klónozás puszta gondolata is taszította.

– Szerintem nem fogja – felelte határozottan Etain. – Nem az erény bajnoka, de szerintem csak felhasználná az eljárást, aztán megsemmisítené. Sosem bocsátaná áruba.

Remélte, hogy ezzel sikerül megpuhítania Ko Sai-t.

Történetesen ez volt az igazság, és az igazság oly váratlanul bukkant fel manapság, ebben a hazug világban, hogy szinte mindenkit megdöbbentett. Etain ott hagyta a kaminóit, hadd eméssze meg az elhangzottakat, és visszatért a ház mellett álló mobil genetikai laboratóriumba. Mereel szorgalmasan dolgozott: fertőtlenítő folyadékkal permetezte be, és gondosan áttörölgette a berendezési tárgyakat, a falakat, gyakorlatilag mindent.

– Attól tartok, Mer’ika – mondta neki Etain hogy az én szívhez és észhez szóló beszédem nem gyakorolt rá különösebb hatást.

– Azért nem, mert belőle hiányzik az egyik alapvető elem ebből a párosból – dörmögte Mereel. – Adok néhány nanomásodpercet, hogy kitalálja, melyik.

– Azt hiszem, Sai-nak elfogyott a kitartása azok után, hogy elmenekült a Kaminóról, és egy éve nélkülöznie kell a megszokott kényelmet – vélekedett Etain. – Szerintem nem gondolta végig a dolgot, amikor lelépett.

Mereel hátralépett, hogy megszemlélje a művét, és eléggé komornak tűnt. Etain lenyűgözőnek látta a laboratóriumot, de hát neki fogalma sem volt, hogy Tipocaváros mit nyújtott a tudósainak. Az egész bolygó a klóngyárak exportjától függött.

– Mint ahogyan én sem gondoltam végig – mondta végül Mereel –, hogy mi lesz, amikor megszerezzük a kutatási anyagot, elcsípjük a tudóst, aztán pedig azt hisszük, mindenünk megvan ahhoz, hogy megoldjuk a problémát.

Néha még a nullások is rosszul mérik fel a helyzetet...

– Szerintem maguk kaptak a lehetőségen – felelte Etain –, mert ostobaság lett volna kihagyni, aztán túlságosan hittek abban, hogy sikerülni fog. Ahogyan mindnyájan tesszük néha.

Egy olyan nőnek, aki úgy esett teherbe, ahogyan ő, aligha állt jogában ítéletet mondani a klónok felett, amiért megragadták mindazt, amit tudtak... És a dolgok néha kiforrták magukat.

Az Erő azt súgta Etainnek, hogy valami jó fog születni ebből az egészből – bár hogy mi, azt egyelőre még csak nem is sejtette. De így kellett lennie.

Jailer Obrim lakása, Rampart-negyed, Coruscant,

499 nappal a geonosisi csata után

– Hogy van ma Fi? – kérdezte Besany. – Elhoztam Darmant látogatóba.

– Nézzék meg maguk! – felelte Obrim, és félreállt az ajtóból, hogy beengedje a vendégeit. – És ha rá tudják venni Bardant, hogy pihenjen egy kicsit, akkor valamit sokkal jobban tudnak, mint én. – Vállon veregette Darmant, és barátságosan köszöntötte: – Örülök, hogy látom, fiam! Mi újság Corr-ral? Hogy megy neki a beilleszkedés?

– Remekül, uram. A múlt héten felrobbantott egy gáztároló-telepet a Liulon, és roppant elégedett magával – válaszolta Darman. – Afféle sikeres felvételi vizsgának tekinti. Nem mintha szükség lett volna rá...

– Örömmel hallom, hogy manapság is tudják, hogyan szórakoztassák el magukat – jelentette ki mosolyogva Obrim.

Fi párnákkal megtámasztva, majdnem függőlegesen ült, de továbbra is infúziót kapott. Az orvosdroid – szerencsére csak fekvőbetegek ápolására programozták – gondosan ellenőrizte az infúziós csövet és a cseppszámot, majd elhagyta a helyiséget.

– Már vártam magukat – közölte Jusik, aki minden látszat szerint visszaváltozott a régi, nyugodt önmagává. – Eljött az idő a következő fokozathoz.

Darman letelepedett az ágy szélére, és megfogta Fi kezét – ezt automatikusan megtette mindenki, aki látogatóba érkezett. Jusik kinyitotta a táskát, amelyet még az első éjszakán hozott magával, és elkezdte kihúzogatni belőle egy mandalori páncélzat darabjait.

– Kifosztottam a barátunk szekrényét – mondta közben jókedvűen. – Mindannyian tudjuk, hogy milyen sokat jelent neki.

A Jedi leterített egy bőrkamát egy olyan helyre, amelyre Fi egyenesen rálátott, aztán sorban ráfektette a lemezeket, és a halom tetejére rátett egy vörös és aranyszínű sisakot.

– Látja ezt, Fi? – kérdezte aztán, miután leült az ágy szélére, és óvatos mozdulattal kissé elfordította Fi fejét, így a kommandós – ha valamennyire működött a tudata – láthatta azt, amit a legtöbbre értékelt: a páncélzatot, amit a Qiilurán zsákmányolt egy Hokan nevezetű zsoldostól. Besany elég különösnek találta, hogy a klónoknak nincs kifogásuk az ellen, ha mandaloriakat kell gyilkolniuk. – Hát csak nézegesse, ner vod! – folytatta Jusik.

– Mert ezt fogja viselni, amint lábra áll. ígérem. Most már szabad ember.

A Jedi előrehajolt, és közvetlen közelről belenézett Fi arcába, mintha válaszra számított volna, de a kommandós szemmozgásai véletlenszerűek és koordinálatlanok voltak.

Jusik ekkor ismét elhelyezkedett, rátette a kezét Fi fejére, és újra nekilátott, hogy a maga titokzatos módszerével helyrehozza a sérült idegszöveteket.

Besany úgy döntött, egy időre itt hagyja Darmant a fivérével. Nesztelenül odament az ajtóból szemlélődő Obrimhoz, és addig húzogatta finoman az ingujját, míg végül a százados megadta magát, és kihátrált a szobából. Besany esküdni mert volna, hogy könnyeket látott a férfi szemében – a sajátja egészen biztosan könnyben úszott. Átmentek a konyhába, ahol a százados nekiállt cafot készíteni, de már az első mozdulatával felborította a tárolódobozt, és szétszórta a magokat a terebélyes pulton.

– Már sosem nyeri vissza a csúcsformáját, ugye? – kérdezte rekedtes hangon. – Még ha a kilencven százaléka visszajön is annak, amilyen volt, még akkor is átkozottul nehéz lesz neki.

– A klónok hihetetlenül szívósak és rugalmasak – felelte Besany.

– Ez a fiú... ez a fiú megmentette az embereimet egy akció során – mondta a fejét ingatva Obrim azzal, hogy rávetette magát egy bombára. Ez többet ért annál, hogy azt mondjam neki: köszönöm, és meghívjam pár sörre a CBE tiszti klubjában. Addig maradhat itt, ameddig csak szükséges. Rendben?

Besany már annyiszor hallotta ezt a történetet a CBE oly sok rendőrétől – a legtöbbjük nem is volt jelen az esetnél hogy kezdte megérteni, hogyan születik a hírnév és a legenda. Obrim a pályafutása alatt sok mindent látott, és nem egykönnyen sírta el magát. De Fi valahogy jelképpé vált mindazok számára, akik egyenruhát viseltek, és elvégezték a piszkos munkát, amit szinte sosem köszöntek meg nekik. A legjobb úton járt afelé, hogy hős legyen belőle – bár ahogyan azt Ordo többször is elmondta, a mandaloriaknak nem létezett szavuk a „hős” fogalmára.

– Részemről rendben – válaszolta Besany. – És örülök, hogy Kalnek van egy barátja, akire számíthat.

– Egy vele egykorú játszótárs, mi? – dünnyögte Obrim, aztán a csészékkel csörömpölt, és sokáig hallgatott. Az arcán ugyanaz a kifejezés ült, mint amit Besany egyszer-kétszer Skirata arcán látott. Egy olyan ember arckifejezése, aki rég rájött már, hogy kinek kellene odavágni ahhoz, hogy a Galaxisban egyenesbe jöjjenek a dolgok. A százados végre kitöltötte a cafot, majd a nő felé fordult, és indulatosan kifakadt: – Hát erre szavaztunk? Ezt akartuk?

– Tessék?

– Mindketten kormányzati erőszakszervezetnek dolgozunk – magyarázta Obrim. – Mindketten coruscanti polgárok vagyunk. Erre gondoltunk, hogy ezt kapjuk? Mi történik a Köztársasággal?

– Tudom... én is gyakran felteszem magamnak ezt a kérdést...

– Huszonnyolc évet húztam le a Szenátusi Őrségnél, mielőtt átkerültem a CBE-hez. Levettem a szemem a labdáról? Gyakran megfordult a fejemben, hogy akkor történt minden, amikor szolgálatban voltam, és én nem szúrtam ki.

– A rendőrség csak a törvényeket nézi, az erkölcsöket nem – felelte Besany.

– De ezeket a döntéseket olyan politikusok hozták – folytatta Obrim –, akiket ismertem és éveken át védtem. Ettől olyan az egész, mint egy... mintha személyesen engem árultak volna el.

– Látszólag ismét a cafra fordította a figyelmét, és lehiggadva hozzátette: – A törvény betűjének értelmében csupán elloptuk a kormányzat tulajdonát. Mintha elhoztunk volna egy leselejtezett forgószéket a munkahelyünk lomtárából, és nem egy élő, lélegző, jogokkal rendelkező embert. Hogyan hagyhattuk, hogy idáig süllyedjünk?

– Nem egyetlen éjszaka leforgása alatt történt – válaszolta halkan Besany. – Lassan, észrevétlenül borult ránk.

– De ki fogja ezt helyrehozni? – tette fel a nagy kérdést Obrim. – A szenátorok mosolyognak és bólogatnak, de még a Jedik is... jó, tudom... túl sokat beszélek Jusikkal.

– Ő fel fog lázadni, ugye? – kérdezte halkan Besany.

– Nem úszik a boldogságban azért, mert viselheti azt a köpenyt, ezt magam is megmondhatom. Ő egy erkölcsös fiú.

Egy nagyon erkölcsös fiú. Tőle nem hallani olyant, hogy bizonyos szempontból. Semmi kétértelműség. Ő kimondja azt, amit tapasztal és gondol.

Besany eltöprengett azon, hogy Skirata vajon tud-e erről, aztán arra gondolt, hogy valószínűleg a kezdet kezdetén észrevette Jusik hajlamait – az ösztönei tökéletesen működtek.

– És ők vajon kiszállhatnak? – vetette fel kíváncsian. – A Jedik kiléphetnek a Rendből?

– Fogalmam sincs – felelte Obrim. – Talán át kell adniuk a derékszíjukat és a fénykardjukat a feletteseiknek, vagy valami ilyesmi. Nem tudom.

– Lehet, hogy hamarosan kiderül. Ordo szerint nem kell már sok idő ahhoz, hogy Jusik felrúgja az asztalt.

Besany adott még néhány percet Darmannek, de közben folyton az óráját leste, mert vissza kellett érnie az ebédszünet vége előtt, aztán bement a szobába. Jusik továbbra is az ágyon ült, a kezét Fi fején tartotta, és halkan mormolt valamit. Besany közelebb ment, és megfogta a kommandós kezét, mire a Jedi felnézett rá, de nem törődött vele. A nő ösztönösen megszorította az élettelen ujjakat, és nem tapasztalt semmiféle reakciót.

Különös módon betolakodónak érezte magát, amiért megérintette Fit, aki ennek nem volt tudatában, vagy legalábbis nem tudott rá válaszolni. Ernyedt vonásai, félig lehunyt szeme és szapora pislogása miatt sokkal inkább idegennek tűnt most, mint akkor, amikor teljesen eszméletlenül feküdt.

– Hamarosan visszajövök, Fi – ígérte halkan Besany – És nemsokára A’den is meglátogatja.

Jusik felé nyúlt, finoman megveregette a kezét, de ezúttal nem nézett fel rá.

Besany és Darman légitaxival utazott visszafelé, és tettek egy kerülőt az Arca-bázis felé, ahol a kommandós kiszállt. Néhány perccel később Besany is kiszállt a siklóból, több tömbnyire a munkahelyétől, mert sétálni akart, hogy legyen némi ideje gondolkodni. A látótere ismét kitágult, magába foglalta az egész környezetét, a gyalogosan vagy siklóval közlekedő teremtményeket, és ekkor dermesztő erővel tört rá a valóság.

Fegyvert rántottam egy kórházban, és megszöktettem onnan egy beteget. Vagy, ha úgy tetszik, elraboltam a kormány tulajdonát. Mindegy. Megtettem. És ezt azok után, hogy titkos anyagok után kutatok. Ki fognak rúgni, ha ugyan nem lő agyon előtte az, akit rám állítottak.

De már túl mélyen belekeveredett az ügybe ahhoz, hogy éppen most elveszítse a fejét, és a lehetséges következmények különben is hidegen hagyták. Úgy érezte, ha már így is, úgy is bajban van, akkor már nem sokat ronthat a helyzetén azzal, ha ütközésig nyomja a gyorsítópedált. Pedig régebben óvatos voltál – figyelmeztette magát gondolatban.

Besany leült az íróasztalához, és bejelentkezett az ellenőrző rendszerbe, abba a ritkított atmoszférába, amelyben a könyvvizsgálók tetszésük szerint, akár valós időben is ellenőrizhették a tranzakciókat. Egész életében becsületes volt, megrögzötten becsületes. A munkája részét, sőt alapját képezte, hogy irtsa a becstelenséget, ahol csak tudja. De eljött az idő, hogy a Köztársaság megfizessen a vétkeiért, és ez akár KK-8015 ügyével is elkezdődhetett. Fi ügyével, aki most már nem létezett, és a törvények szerint soha nem is létezett.

Besanynak rendelkezésére állt a tudása és az összes szükséges belépőkód, hogy eltüntesse a hozzá vezető elektronikus nyomokat. Különösebb gond nélkül behatolt a Nagy Hadsereg adatbázisába, és bejegyezte, hogy KK-8015 elhalálozott, miután olyan sérüléseket szenvedett, amelyekből nem épülhetett fel. A hadseregben több millió klón szolgált, Fi helyét máris betöltötték, és több száz vagy ezer klón vesztette életét minden egyes napon. Erre gondolva Besany biztosra vehette, hogy legfeljebb Fi saját parancsnoka, Zey tábornok fogja ellenőrizni a bejegyzést, rajta kívül senki más.

Megnyomta a „Végrehajtás” billentyűt, és Fi rövid és tragikus élete során első ízben szabad ember lett.

A Különleges Erők Parancsnoki Központja. Coruscant.

503 nappal a geonosisi csata után

Skirata sosem szerette, ha bárki az irodájába hívatta, de ezen a napon különösebb morgolódás nélkül felkereste Zey tábornokot. Ordo elkísérte. Őt ugyan nem hívták, de úgy gondolta, hogy ha Zey el akarja küldeni, hát nyugodtan megpróbálhatja.

A Jedi-mester egy olyan ember benyomását keltette, akire egyre nagyobb nyomás nehezedik.

– Mulasztásokon kaptam, őrmester – jelentette ki Zey – Mulasztások egész Galaxisán. És a pénzügyi manőverei... hát azokra szavakat sem találok. De mással kezdjük. Tehát: hol van Fi? És Jusik mivel szórakozik mostanában?

Kal’buirt senki sem félemlíthette meg, és Zey a közelében sem járt ennek. Ordo és Maze összenézett, és a százados rájött, hogy mindketten ugrásra készen várják, hogy szükség esetén beavatkozzanak a főnökük oldalán – akár két strill.

Igen, pontosan azok vagyunk – kesergett magában Ordo. – Gyilkolásra idomított vadállatok, akikben sosem lehet megbízni, mert sosem lehet tudni, hogy mikor vadulunk meg.

Ám ő és Maze tökéletesen értették a helyzetet. Sőt Maze talán sokkal jobban, mivel őt maga Sull világosította fel bizonyos dolgokról.

– Fi halott, uram – közölte Skirata. – Ez áll az adatbázisban.

– Az, a maga kifejezésével élve: egy rakás osik.

– Valóban? – kérdezte Skirata, és a teste mellé eresztette mindkét karját, ami nála sosem volt jó jel. – Nos, kómában volt, és megvonták tőle a kezelést. Mivel a Köztársaság túl kedves és civilizált ahhoz, hogy hagyjon éhen halni egy önmagát ellátni nem képes beteget, az orvosdroidok készen álltak, hogy... mi is az a szépítő kifejezés? Áh, szóval, hogy eutanáziát hajtsanak végre. Ennélfogva így vagy úgy, de Fi meghalt, miután a Köztársaság többé nem vehette hasznát. KK-8015 többé nem létezik, uram.

Zeyről lerítt, hogy mélyen megrendült. Kérges szívűnek senki sem nevezhette. Még csak a Jedik fellengzős szövegeivel sem hozakodott elő. Ennek ellenére Ordo nem kedvelte őt, mert nem úgy viselkedett, mint Bardan Jusik.

– Őrmester, láttam a bejegyzést – válaszolta higgadtan. – Nem tudom, hogyan csinálta, de tudom, hogy maga csinálta. Tudni akarom, hogy Fi hol van.

– Ismeri a játékot, tábornok... Van, amiről tudnia kell, és van, amiről nem – felelte Skirata. – Erről történetesen nem kell tudnia.

– Skirata, ez nem az ön magánhadserege!

– Leszámítva azokat az alkalmakat, amikor önnek az felel meg – vágott vissza hűvösen Skirata.

– Maga még most is a Köztársaság Nagy Hadseregének altisztje, és a parancsnoki lánc egyelőre nem szűnt meg létezni!

– Ezt vegyem fenyegetésnek? – kérdezte közönyösen Skirata.

– Módomban áll eltávolítani önt a helyéről.

– Módjában áll megpróbálni, de még ha kirúg is, nem fogok lelépni. A befolyásom, a kapcsolati hálózatom, és a... teljesítőképességem változatlan marad, legfeljebb a név változik meg. Magának arra van szüksége, hogy bent legyek a sátorban, és ne odakint hajigáljak köveket.

Zey valószínűleg felfogta, hogy ő idézte elő ezt a helyzetet, a saját hibája, hogy nincs hatalma Skirata felett, és most már nem gyömöszölheti vissza őt a dobozába. Ordo, mint mindig, büszke volt az apjára, és erőt merített abból, hogy Kal’buir nem hagyja magát megfélemlíteni. Zeynek egyetlen lehetősége maradt, mégpedig az, hogy megöleti Skiratát, ahogyan azokkal a mélységi felderítőkkel történt, akik kiléptek a sorból, de erre Ordo nem sok esélyt adott Zeynek.

Így aztán a harc tovább folytatódott.

– Nos, hogy rendben tarthassa az adatbázist, íme, Fi azonosítója – közölte Skirata – Átveszi, vagy óhajtja megnevezni, hogy hová dugjam?

Zey néhány pillanatig a fogait csikorgatva hallgatott, aztán kinyújtotta a kezét, és Skirata a tenyerébe ejtette az apró plasztiklapot. Néhány másodpercig meredten néztek egymás szemébe, és Ordo remélte, hogy a tábornok fogja elfordítani elsőnek a tekintetét. Így is történt, és ezzel az ő számára helyreállt a világ rendje. Továbbra is Kal’buir, a Jedinél jóval kisebb, alacsonyabb rangú, az Erő hatalmával nem rendelkező Kal’buir maradt az alfa hím.

– Tudnia kell, hogy nagyon sajnálom Fit – mondta aztán csendesen a tábornok. – Sajnálok minden egyes klónt, aki elesik vagy megsebesül. Mi, Jedik együttérzéssel viszonyulunk valamennyi értelmes lényhez. Ne higgye, hogy nem gyászoljuk őket! Éppen tegnap beszéltem Kenobi tábornokkal arról, hogy...

– Így állatokról szokás beszélni, uram – vágott közbe Skirata nem emberekről. Ha komolyan gondolják ezt az atyáskodó zagyvaságot, ki kellene állniuk azért, hogy a katonák kapjanak választási lehetőséget: vagy tovább szolgálnak önkéntesként, vagy távoznak. – Rövid szünetet tartott, és nyelt egyet, nem a hatás kedvéért, aztán ingerülten hozzátette: – És nem arra gondolok, hogy a maguk titkos halálosztagai segítségével távoznak.

Zey úgy bámult Skiratára, mintha újdonságot hallott volna. Talán valóban így volt. A Jedi-tábornokokat nem vonták be a háború irányításába. A főkancellár nekik sem mondott el mindent, és nem vette figyelembe a javaslataikat.

– Van valami, amit szeretne elmondani, őrmester? – kérdezte fojtott hangon Zey.

– Vagy tud róla, vagy tudnia kell róla, hogy azokat a mélységi felderítőket, akik kiléptek a sorból, kivégezték. És bizonyítékom van rá, hogy legalább egyet célba vettek a mi saját titkos orgyilkosaink.

Zey nem tűnt boldognak, de lebukott bűnösnek sem. Inkább csak haragosnak látszott, mialatt a tudata mélyén lassan felderengett a felismerés.

– Én erről nem tudok semmit – jelentette ki elkomorodva.

– Hát akkor legfőbb ideje – válaszolta Skirata –, hogy a Jedik kihúzzák a fejüket az alfelükből, egy darabig ne a midikloriánokról töprengjenek, és megnézzék, mi a valóság. Egy napon csúnya megrázkódtatás fogja érni, tábornok! Mi szóltunk maguknak, hogy jócskán eltúlozzák az ellenséges droidok számát, de a taktikájuk nem változott. Szóltunk, hogy néhány főbb hadszíntérre kellene koncentrálnunk az erőinket, és meg kellene tisztítani azokat, mielőtt tovább nyomulunk, és nem pedig szétszórni a csapatainkat, hogy sose legyen elég ütőerőnk teljesen felszámolni az ellenséget. De megint csak nem változott semmi. Ezzel a stratégiával nem lehet megnyerni a háborút. Így sosem lesz vége. Ezek után egyre gyakrabban gondolkodom el azon, érdemes-e a nyakunkat kockáztatni, hogy megszerezzük az információkat, amiket aztán nem használ fel senki!

Zey kiborult. Immár nem türelmes, békés Jedi-mesterként ült ott, hanem hétköznapi emberként, aki elérte a tűrőképessége határát. Mindkét kezét lecsapta az íróasztalára, amitől Ordónak ugyan a szeme sem rebbent, de Maze feszengeni kezdett, és az arca eltorzult.

– Értse már meg, hogy nem a Jedi-parancsnokok irányítják a háborút! – kiabálta a tábornok. – Hanem a politikusok, és a főkancellár mondja meg, hogyan harcoljunk! Itt a vége a történetnek!

– És ezt maga nem találja ijesztőnek?

– De igen, hát persze! Mit gondol rólunk? Hogy idióták vagyunk? – háborgott tovább Zey. – De én már rég megtanultam, hogy a háború hogyan működik. A politikusok nem hallgatnak a katonai vezetőkre, mindenki összevissza hazudozik a rendelkezésre álló erőforrásokról, és sosincs elég katona ahhoz, hogy eredményeket érjünk el. A mandaloriak talán egy másik valóságban élnek.

– Valójában bőven vannak források...

Ordo egy pillanatra megrémült, mert azt hitte, Skirata beszélni fog a Centaxon készülő klónokról, de az őrmester nem fejtette ki, hogy mire gondol, Zey pedig túl ideges volt ahhoz, hogy felfigyeljen.

– Én teljes egészében bevetem a harccsoportot – folytatta felindultan –, bár néha meg kell kérdeznem, hogy a maga mélységi felderítői milyen feladatokat látnak el éppen.

– Fekete akciókat akartak, tábornok – felelte higgadtan Skirata –, titkos egységeket, amelyek elvégzik a piszkos munkát. Hát a mocsoknak ez az ára, uram!

Az őrmester nem várta meg, hogy elbocsássák, egyszerűen felállt, és szinte bicegés nélkül kisétált az ajtón, Ordo pedig néhány lépéssel lemaradva követte. A bakancsuk sarkának hangos kopogásától kísérve, szótlanul ballagtak végig a folyosón, mígnem odaértek az alakulótérre nyíló kijárathoz.

Az épületen kívül kellemes meleg fogadta őket, és az alacsony védőfal közelében letelepedtek egy padra, hogy megvizsgálják, mi a shab ment félre az előző percekben.

– Zey nem tudott a halálosztagokról – mondta Ordo. – Tényleg nem.

– Ő a Különleges Erők feje – válaszolta Skirata, azzal előkotort a bőrdzsekije zsebéből egy ruikgyökeret és egy zacskó szárított gyümölcsöt, az előbbit magának, az utóbbit Ordónak. Indulatosan rágott, a tekintete elködösült, mintha messze járt volna gondolatban, aztán megjegyezte: – Zeynek most már tényleg értenie kellene ahhoz, amit csinál!

– Szerintem jó ötlet volt, hogy nem beszélt neki az új klón programról – felelte Ordo. – Alighanem beindult volna, és válaszokat követelt volna Windutól. Nem bánnám, ha a főkancellár irodájából nem figyelnének fel ránk.

– Besany remek munkát végez itt, de nem akarom, hogy megöljék – mormolta Skirata, és a könyökével oldalba bökte a századost. – Talpraesett az a lány, én mondom! De azt hiszem, eljött az idő, hogy kivonjuk a veszélyes terepről. Add oda neki azt a kitűzőt, és kérdezd meg tőle, hogy mit szólna hozzá, ha egy darabig a semmi közepén élne, egy depressziós kaminói szomszédságában, rendben?

– Meg fogom mondani neki, hogy az ékszer lopott – jelentette ki Ordo. – Kincstári ügynök lévén kényes az efféle dolgokra.

– Ord’ika, csak lépj le vele néhány napra – javasolta Skirata –, és érezzétek jól magatokat! Tudod, miről beszélek...

– Igen, Kal’buir...

Skirata kiköpte a ruik összerágott maradványát a fal melletti virágágyásba, és gondterhelten, mégis bizakodva ismét megszólalt:

– Azt akarom, hogy egy év múlva, ha van még egy évünk, minden készen álljon az azonnali ba’slan shev’lához.

A kifejezés egy mando taktikát takart, amikor is a harcosok szétszóródtak, és eltűntek az ellenség szeme elől, hogy aztán később újra hadsereggé álljanak össze. Számukra azt jelentette, hogy elmenekülnek majd a Mandalore-on álló erődhöz, és ahol csak tudnak, segítenek a hasonló gondolkodású klónoknak.

Az iménti tárgyalás során nem jutottak el odáig, hogy Jusikról beszéljenek. Skirata joggal számíthatott arra, hogy Zey előbb-utóbb észbe kap, és ismét hívatja őt egy második fordulóra. Ám az őrmesterrel ellentétben a Jedi-mesternek nem adatott meg a ba’slan shev’la fényűzése. Talán nem ártott volna, ha elgondolkodik valami ilyesmin.

Elvégre mindenkinek szüksége lett volna egy B-tervre – még a Jediknek is.

Tizennyolcadik fejezet

„Sok időbe telt, mire megértettem, hogy egy háború megnyerésének gyakran semmi köze a lezárásához, legalábbis a kormányzatok számára. ”

Arligan Zey tábornok, a Különleges Erők igazgatója arról, hogy miért támadt fel benne az érdeklődés a hadtörténelem iránt

Kyrimorut-erőd, Mandalore,

539 nappal a geonosisi csata után

– Nem szeretném elszomorítani – mondta Vau, mialatt az Aay’han érkezésére vártak de Fi nem olyan, mint amilyen volt.

Etain komoran bólogatott. Vau gyanította, hogy egy érzelmi megrázkódtatás nem tesz jót egy terhes nőnek, aki nemsokára szülni fog, de szerencsére számíthatott Rav Bralorra, ha egészségügyi problémákat kellett megoldani. Mird napok óta mindenhová követte Etaint, és valahányszor tehette, elbűvölve bámulta a hasát.

– Attól ő még Fi marad, és azt hiszem, ma már elég sokat tudok a kómás betegek felépüléséről – válaszolta a lány. – Fogalma sincs, mennyi orvosi irodalmat olvastam az utóbbi időben. De bevallom, Mird nyugtalanít egy kicsit.

Bralor megpöccintette a hüvelykujja körmével a sugárvetője markolatát, mire Mird szempillantás alatt szembefordult vele, és vészjóslóan meredt rá.

– Én pedig nyugtalanítom Mirdet – állapította meg Bralor.

– Nem így van, édes kicsi büdösbogaram?

Vau szükségét érezte, hogy a védelmébe vegye a bajtársát.

– Ne feledjük, a strillek érzékszervei rendkívül jók! – közölte erélyesen. – Mird tudja, hogy a baba hamarosan megszületik.

– És a ropogtatnivalót látja benne?

– Szülői érzések dolgoznak benne, Rav! – szólt rá a társára rosszalló hanghordozással Vau. – Mird hermafrodita. Nem csak apa lehet, hanem anya is, és te is tudod, hogy a nőstény állatok készek anyaként viselkedni akár egy másik faj kicsinyeivel is.

– Még veled is, Walon... – fűzte hozzá vigyorogva Bralor.

Etain meghallotta egy közeledő csillaghajó hajtóművének távoli dübörgését, és mélyet sóhajtva megjegyezte:

– Bárcsak Darman is tudna róla... annyira szeretném elmondani neki!

– Már nem kell sokat várni, kölyök – válaszolta neki Bralor, és gyengéden megszorította a vállát. – Hamarosan eljön a megfelelő pillanat.

Etain arra gondolt, számára talán sosem lesz megfelelő a pillanat ahhoz, hogy viszontlássa Fit.

Két perccel később az Aay’han leszállt az épület mellé, és mialatt a felforrósodott burkolati elemek hangosan pattogva és recsegve hűltek, leereszkedett a teherrámpa. A zsilipből Jaing bukkant elő, aki egy lebegőszéken tolta maga előtt Fit.

– Én csak beugrottam köszönni – közölte Jaing –, de ez a félőrült mando’ad azt állítja, hogy itt fog nyaralni, és már foglaltatott is szállodai szobát.

Etain gondolkodás nélkül és az állapotához képest meglepően fürgén odaszaladt Fihez, és megölelte. Fi viszont nem tudta még megfelelően koordinálni a mozdulatait, így csak fellendítette mindkét kezét, és ráejtette Etain vállára. A kommandós Ghez Hokan páncélját viselte, legalábbis a felsőtestén. A lábvérteket valószínűleg meg kellett még hosszabbítani: Hokan alacsonyabb volt nála. Jusik értett hozzá, hogyan ösztönözzön másokat.

– Először is feltápláljuk – jelentette ki Etain a kommandóst fürkészve. – Maga csupa csont és bőr!

– Fizz... – motyogta Fi.

– Azt mondja: fizikoterápia – magyarázta Jaing. – Sokszor nehéz érteni a beszédét, de ha adnak neki egy tollat, általában sikerül leírnia azt, amit mondani akar. És gyakran rá kell mutatnia a tárgyakra, nem mindig jutnak eszébe a megfelelő szavak. Ó, és sokat felejt! De ahhoz képest, hogy halott, egész tűrhetően elboldogul...

Vau különösen nagy kegyetlenségnek találta, hogy Fit, a vicces, bőbeszédű fickót gyakorlatilag megnémította a sérülés. De még a lábadozás legelején tartottak. Bralor is odament, hogy a gondjaiba vegye a vendéget, csakhogy Fi észrevette Etain duzzadó hasát, és rámutatott.

– Ezek szerint a látásával nincs gond – mondta neki Etain, és végre elmosolyodott.

– Sossse... – próbálkozott a kommandós, de csak ennyi telt tőle.

– Majd később elmesélem – felelte sietve Etain. – Most megmutatjuk az elnöki lakosztályt, és megnézzük, mire képes a nővér-droid.

– Minden rendben lesz, Fi – tette hozzá Bralor, és átvette Jaing helyét a lebegőszék mögött. – Én vagy a nővérem gyerekei mindig itt leszünk. És jöhet a rendes mando házikoszt. Hamarabb talpra állsz tőle, mint bármilyen aruetyc osiktől.

De Fi továbbra is Etain hasát bámulta, és Vau tudta, hogy a fiú emlékszik annyira, hogy levonja a nyilvánvaló következtetést. Az arcizmai sem működtek még megfelelően, így az ábrázata alapján nehéz lett volna megítélni az érzelmi állapotát. Mindenesetre az őrmester gyanította, hogy Fi kissé rosszallóan néz a lányra, és az imént talán azt próbálta kimondani: sosem mondta el.

Túl könnyű volt gondolatokat és szavakat tulajdonítani neki – rá kellett szokniuk arra, hogy megvárják, amíg sikerült kimondania azt, amit valójában gondol.

Vau elköszönt Jaingtől, majd Fit a hölgyek gondjaira bízva elindult, hogy benézzen Ko Sai-hoz. Mird mérhetetlenül élvezte, hogy visszakerült az eredeti, természetes környezetébe, és most várakozva nézett a gazdájára. Engedélyt várt tőle, hogy azt csinálhassa, amit a legjobban szeretett: vadászhasson.

– Oya, Mird’ika! Amúgy is be kell mennem Ko Sai-hoz – mondta neki Vau, és a fák felé mutatva felkiáltott: – Oya! Oya, Mird!

A strill káprázatos gyorsasággal rohant, és miután beleveszett az építménytől északra elterülő ligetbe, Vau folytatta útját. Az erőd egyre inkább valódi lakótömbnek érződött, és mivel Vau, Skirata vagy valamelyik nullás sok időt töltött itt, Bralor visszatérhetett az eredeti munkájához, vagyis az építkezés felügyeletéhez. A komplexum egyre inkább yaim’la lett, és Vau hamarosan rájött, hogy sokkal nagyobb annál, mint amekkorának kezdetben hitte. A gyéren lakott Mandalore-on még ma is ingyen lehetett földhöz jutni mindaddig, amíg valaki nem akart bezsúfolódni Keldabe-ba. Idefent, a barátságtalan északon egy klán különösebb gondok nélkül berendezkedhetett.

De te nem vagy tagja semmiféle klánnak! – emlékeztette magát Vau. – Csak átutazóban vagy itt, világos?

Az erődnek egyetlen részén nem érződött az a kellemes, füstillatú, barátságos melegség, mégpedig Ko Sai szobájában, amelyben a tudós egyfajta zárt zónát teremtett magának. Minden részletében ugyanolyan ridegnek hatott, mint Tipocaváros, még az ottani ragyogó fehérség nélkül is.

Ko Sai az íróasztalánál ült, és a fejét lehajtva, szorgalmasan gépelt az egyik kézi számítógépén.

– Mi újság? – érdeklődött Vau, és a küszöbön megállva kényelmesen nekitámaszkodott az ajtó keretének.

– Ez is csak egy nap, amelyen siratom az elvesztett anyagaimat, de ha arra gondolsz, hogy rögzítettem-e további információkat az öregedésért felelős gének szabályozásáról...

– Ne tegyünk célzásokat egymás intelligenciájára! – szólt közbe Vau. – Igen, ez érdekel.

– Akkor igen.

– Nos, igazából nem ezért jöttem – folytatta Vau. – Hanem azért, mert érdekelne, hogy téged mi vezérel. Fel nem foghatom, hogy miért tartod vissza az információkat, miközben nem jöttél elő semmiféle követeléssel.

– Talán rossz oldalról közelíted meg a kérdést – válaszolta Ko Sai. – Talán csak azért teszem ezt, mert szeretnék életben maradni addig, ameddig lehet, mert azt remélem, hogy egyszer megváltoznak a körülmények, és onnantól kezdve háborítatlanul folytathatom a munkámat.

– Palpatine-tól tartasz a legjobban, ugye? Miatta rejtőztél el.

– Ha valaki megteremt egy jelentős technológiát, felelős azért, hogy ne kerüljön olyanok kezébe, akik rossz célra használhatják.

– Valami azt súgja, hogy nem a Rothanáról származol... – dörmögte Vau.

– Minden attól függ, mit értünk rossz cél alatt – folytatta Ko Sai. Ma már nem látszott olyan tekintélyes hatalmasságnak, mint annak idején, a Kaminón, és nem csak az ócska öltözete miatt. A száműzetés és a fogság kikezdte a határozottságát. Eljöhet még az idő, amikor egyszerűen összeroppan. – De miért olyan fontos neked, hogy visszaállítsd a normális szintre a klónok öregedési folyamatait? Te nem vagy olyan bosszantóan érzelgős alak, mint Skirata. Ez számodra egy kereskedelmi vállalkozás?

– Hogy elrohanok-e a módszerrel az Arkaniára, és ajánlatokat kérek? – kérdezett vissza Vau. – Nem. A terápiának különben sem lesz különösebb kereskedelmi értéke, mivel csak a Fett-klónoknál lehet majd alkalmazni.

– Hát akkor? A kíváncsiság? Vagy bővíteni szeretnéd a vallatásban szerzett tapasztalataidat?

– Szó sincs róla – tiltakozott Vau. – Egyszerűen csak aljasságnak tartom, hogy megfosztották a fiúkat a teljes élettől. A gyengék összezúzása a kicsinyesség jele.

– A Jedi is azt mondta, hogy Skirata nem fogja eladni az adatokat – mondta Ko Sai. – És hogy valószínűleg megsemmisíti őket, miután felhasználta.

– Igen, Kal ilyen – erősítette meg bólogatva Vau. – Nem akar mást, mint egyenesbe hozni a fiai életét.

Vau próbálta kitalálni, hogy mi zajlik Sai fejében, de hiába töltött éveket kaminóiak között, és hiába ismerte meg a kutatót jobban, mint valaha is gondolta volna, emlékeztette magát, hogy valószínűleg hibát követ el, ha emberi szándékokból kiindulva akarja megérteni őket. Az emberek és a kaminóiak egyszerűen másként gondolkodtak, másként szemlélték a világot, más célok vezérelték őket, és másként éreztek. És Mereel valószínűleg a hibás összevetés miatt tartotta őket torzult lelkű és elméjű szörnyetegeknek.

– Hát akkor én megyek is – mondta Vau –, megnézem, hogy Mird mit hozott az erődből.

– Szóltok majd, amikor a Jedi megszülte a gyermekét? – kérdezte Ko Sai.

– Ó, azt valószínűleg hallani lehet majd az egész erődben – felelte Vau.

– Ígért nekem egy szövetmintát – tette hozzá sóvárogva Ko Sai.

Vau gyanította, hogy Sai nem fog nekiállni apró zoknikat kötni. Mire visszaért a központi területre, azt látta, hogy Mird lázasan ügyködik valamin odakint a mezőn, míg Bralor és Jaing megigézve bámulja – és ezt neki is meg kellett néznie.

Mird fészket épített, sőt nem csupán fészket épített a leendő anyának, de az éléskamrát is feltöltötte. A gondosan elrendezett száraz fűkötegek mellett egy hatalmas shatual véres teteme feküdt.

– Ez azért sokat elárul a strillekről... – jegyezte meg Jaing.

– Ez a legédesebb dolog, amit valaha láttam – mondta kacagva Bralor. – Az édes és a strill szavak egyazon mondatban... hát, mindig tanul az ember!

– Meddig élnek? – vetette fel Jaing. – Úgy hallottam, hogy háromszor-négyszer annyi ideig, mint egy átlagos ember.

– Így van – felelte Vau –, és ez aggaszt is, mert nincs családom. Nincs kire hagynom Mirdet.

– Hogy maga milyen gyengéd szívű, őrmester! – dörmögte Jaing.

– Hajlandó lennél magadhoz venni Mirdet, ha történne velem valami? – kérdezte tőle Vau. – Úgy láttam, te sosem undorodtál tőle úgy, mint a fivéreid.

Jaing töprengő képet vágott, aztán bólogatni kezdett, és válaszolt:

– Igen, nekem mindig volt egy kis gond az orrommal. Jó, rendben.

– A szavadat adod?

– Igen, megkapta.

Vau érezte, hogy valahonnan a lelke mélyéről megkönnyebbülés tör elő, és árad szét benne, ami világosan megmutatta neki, hogy mennyire aggódott az állat miatt.

Ezen az estén derűs hangulat telepedett rá. Csatlakozott a többiekhez a központi helyiségben, és ő is beszállt a szülésről és a születésről szóló beszélgetésbe.

Hamarosan megérkezett Parja, Bralor unokahúga, aki gépészként egész jól élt, noha még fiatal volt. Egyenesen Fihez ment, hogy megnézze magának.

– Jaing azt mondja, megéri helyrehozni téged – mondta, mialatt leguggolt, hogy belenézzen a kommandós szemébe. – És azt hiszem, igaza van.

Ez a kijelentés talán kegyetlennek tűnt volna bárkinek, a mandaloriakat leszámítva, ám a lány mosolyogva mondta ki. Aztán az egész estét azzal töltötte, hogy csodálatra méltó türelemmel és kitartással gondját viselte Finek – minden jel szerint nem csupán tapintatból vagy szánalomból, hanem valami másért. Etain egy darabig éberen figyelt, aztán a rá nem jellemező módon rákacsintott a helyiség másik végében ülő Vaura. Az őrmester tudta, hogy a Jedik sok mindent megéreznek, aztán arra gondolt, hogy néha a legvalószínűtlenebb helyzetekben is meg lehet találni a boldogságot. Ezen az éjszakán jól aludt, még az sem zavarta, hogy Mird szokásához híven keresztben feküdt a lábán. Aztán egy vajúdó nő kiáltására ébredt, és hat órával később megszületett Venku Skirata, talán a világ legráncosabb csecsemője, aki valahogy dühösnek tűnt.

Bralor és Parja különösebb meghatottság nélkül tanulmányozta Venkut.

– Kandosii – mondta Bralor, és a karjába vette a kicsit. – Teljesen egészséges kisfiú.

Vau azon tűnődött, hogy miféle jövő vár Venkura – vagy milyenné fogja alakítani a jövőt magának aztán átadta az adó-vevőjét Etainnek.

– Gyerünk – biztatta a lányt tudja, mit kell tennie!

Etain kimerültén pihegett még, de átvette a készüléket, és nyomkodni kezdte a billentyűket. Nem kellett emlékeztetni arra, hogy mi a teendője. Begépelte Skirata hívószámát, és miután az őrmester fogadta a hívást, csak egyetlen szót sikerült kipréselnie magából.

– Ba’buir... – mondta, és potyogni kezdtek a könnyei.

Nagypapa.

Kyrimorut-erőd, Mandalore,

541 nappal a geonosisi csata után

A Coruscanttól a Mandalore-ig tartó utazás alatt Skirata szilárdan hitte, hogy gondolkodás nélkül ki fogja venni a gyermeket Etain karjából. Egészen addig, amíg besétált a szobába, és meglátta a lány arcát.

– Minden rendben – mondta sietve Etain. – Fáradt vagyok, a hormonjaim a fülemen csorognak, úgyhogy ha sírni kezdek, csak csináljon úgy, mintha nem történne semmi. Nem gondoltam meg magam, és nem fogok őrjöngeni.

Skirata előrehajolt, hogy közelebbről is megnézze Venkut, és Etain a férfi felé nyújtotta a gyermeket.

– Tessék, Ba’buir – suttogta halkan vegye el!

– Venku egyszerűen gyönyörű – felelte Skirata. – Tényleg az!

A vér szerinti gyermekei mostanra már minden bizonnyal családot alapítottak, és talán már az unokái is megszülettek, de Venku lett az első unoka, akit a kezébe vehetett, és a sajátjának nevezhetett.

– Venku... Igen, az vagy, ugye? Igen, az! Venku... – dörmögte Skirata. A baba még kicsi volt ahhoz, hogy reagáljon a hangokra vagy a csiklandozásra. Az őrmester olyan óvatosan tartotta, mint egy törékeny kristályvázát, az egyik tenyerével alátámasztva az apró fejet. Erre még legalább emlékezett... Aztán a tekintetét továbbra is a fiúra szegezve odaszólt az anyjának:

– Venku tökéletes, Etain. Jól csinálta. Nagyon büszke vagyok!

– Jól lesz végre úgy aludni, hogy nem szorulok be, valahányszor fordulok – mondta Etain a könnyeivel küszködve.

– Tényleg pihennie kell, ad’ika.

– Sosem gondoltam volna, hogy azt fogom érezni, amit érzek – felelte Etain.

Úgy beszélt, mint annak idején Ippi. Skirata volt felesége azt mondta, hogy amit érez, az nem az, mint amiről a családi holo-magazinokban írnak. Tekintetbe véve mindazt a megrázkódtatást, amin Etain végigment az elmúlt hónapokban, felért egy kisebb csodával, hogy ő és a gyermeke életben maradtak. És ez sokat elárult a Jedi-vérről...

Ekkor Mereel is megérkezett, Skirata válla felett átkémlelve megnézte Venkut, és megállapította:

– Nagyon csendben van.

– Az ekkora babák még sokat alszanak – válaszolta Skirata.

– Gondolja? – motyogta kimerültén Etain.

Venku pontosan úgy nézett ki, mint egy átlagos csecsemő – leszámítva azt, hogy a fejét finom, fekete haj borította. Nem látszott rajta semmi rendkívüli, és ezt Skirata végtelenül csodálatosnak találta. Sok idő telt el azóta, hogy utoljára a karjában tartott egy újszülöttet, és most valósággal belekábult az érzésbe. És majd megszakadt a szíve attól, hogy Darman nem teheti meg ugyanezt.

Tévedtem – vallotta be magának gondolatban. – Shab, hát tévedtem! Nem foszthatom meg a kölyköt a fiától!

– Figyeljen, Etain, másként is intézhetjük a dolgot – mondta a lány felé fordulva. – Tudom, hogy mit mondtam korábban, de ha elhagyja a Jedi-rendet, itt felnevelheti a fiút. Rav mindig itt lesz, mi pedig rendszeresen megfordulunk errefelé. Bármikor beugorhat Keldabe-ba, és vannak szomszédok is...

– De mi lesz Darmannel? – szólt közbe Etain.

– Ezt most újra át kell gondolnom – felelte Skirata.

– Nem szeretnék itt üldögélni, mialatt ő harcol – jelentette ki a lány.

– A kisgyerekes anyukák ezt csinálják – válaszolta szelíden, de határozottan Skirata. – Tudom, nehéz otthon maradni, mialatt mások a fronton vannak, de az anyáknak ez a dolguk.

– Amikor küldetést teljesítek, az teljesen más – mondta a fejét ingatva Etain. – Olyankor úgy érzem, valamennyire ura vagyok a helyzetnek, még ha valójában nem is.

– És mit gondol, pillanatnyilag kinek van nagyobb szüksége magára? – vetette fel Skirata.

Skirata nem hibáztatta volna a lányt, ha meggondolta volna magát. Voltak saját gyermekei, és jó néhányat örökbe fogadott, de még ő is úgy találta, hogy amikor megszületik egy gyermek, a világ más hely lesz. Egy újszülött mindent megváltoztatott.

És most már Etaint sem látta naiv és jó szándékú Jedinek, aki annyira feldühítette őt azzal, hogy úgy gondolta, jó ötlet megajándékozni Darmant egy gyermekkel anélkül, hogy megbeszélte volna vele a dolgot. Egy alacsony, vézna kölyöknek látta őt, akit kimerített a terhesség és a szülés, s akinek egyetlen vétke az volt, hogy különleges génekkel született egy világba, amely egy bizonyos sorsot kényszerített rá néhány napos korától kezdve.

Számos tekintetben pontosan olyan volt, mint Darman. Skirata már nem tudta hibáztatni semmiért.

– Elfelejtett megkérdezni valamit – mondta halkan Etain.

– Hogy hány kilóval született?

– Nem akarja tudni, hogy átjárja-e az Erő?

Skirata rég elhatározta, hogy nem fogja a leendő Jedit látni Venkuban. És nem fogja hagyni, hogy a Jedik elvigyék.

– Nos, átjárja? – kérdezte a lányra pillantva. – Azok a képességek nem eleve adottak, ugye?

– Nem, nem azok – felelte Etain. – De Erő-használó lesz, az biztos. Minden attól függ, milyen képzést kap.

Talán titkos gondolatokat táplált magában a gyermeke jövőjével kapcsolatban. A háború kitörése előtt nem ismert más közösséget, csak a Jedi-rendet. A megpróbáltatások hatására sokan visszatértek ahhoz, amit a legjobban ismertek.

– És ki fogja kiképezni? – vetette fel Skirata.

– Majd én – válaszolta Etain. – Talán meg fogom bánni egyszer, hogy megfosztottam a választási lehetőségtől, és nem lesz belőle Jedi, de inkább egy tágabb világot tárnék elé.

Etain néha valóban úgy beszélt és viselkedett, mint egy Jedi – ahogyan Jusik is –, egyszerre tűnt gyermeknek és öreg bölcsnek. Skirata megpróbálta elképzelni őt egyszerű, hétköznapi lányként, akit csak komolytalan és jelentéktelen dolgok érdekelnek, mint például a divat, és gyötrő bűntudat szállta meg, amiért a közelmúltban csúnyán összeveszett és durván beszélt Etainnel.

Most már örült, hogy az történt, ami történt. Darmannek fia született. Ám azt is tudta már, hogy Etain belehal, ha elveszi tőle a gyermekét. Mindeddig teljesen biztos volt abban, hogy jó lesz, ha Darman nem tud Venkuról, amíg nem áll készen a hírre, de most már kezdett kételkedni ebben a döntésében. Megfosztottam a lehetőségtől, hogy nevet adjon a saját fiának. Ezt hogyan lehet helyrehozni?

És Venku egy Erő-használó Jedi, illetve egy tökéletes katona keverékeként, rendkívüli értéket képviselt. Ko Sai együttműködését egy kémcsőnyi vérrel és némi szövetmintával vásárolták meg. Az aiwha-csali nem kezdhetett vele semmit, de átkozottul vágyott rá. Skirata pedig úgy döntött, hogy hajlandó megadni neki, ha cserébe ő is megkapja azt, amit akar.

– Et’ika, használja ki a pillanatot, és beszéljen Darmannel! – javasolta. – Lássuk, készen áll-e a hírre. Tudni fogom.

– De nem tudom, hogyan nézhetnék a szemébe azok után, hogy annyit hazudtam neki.

– Majd én elmondom neki az igazságot. Én kényszerítettem magát a titkolózásra.

– Csakhogy mindvégig igaza volt, Kal! – felelte Etain. – Akármit teszek, a helyzetünk mindenképpen veszélyes. Semmiképpen nem kerülhetjük meg. – Feltartotta a kezét, hogy visszavegye Venkut, és miután az alkarjára fektette a csecsemőt, tovább beszélt: – Még ha csak néhányan szereznek is tudomást arról, hogy ki az apja, elkezdődnek a bajok. Hacsak Darman és én nem dezertálunk, és azt ő nem fogja megtenni. – Óvatosan megtörölte a baba száját, és hozzátette: – És azt hiszem, én sem lennék rá képes. Nem tudnám eljátszani a boldog családanyát, miközben folytatódik a háború.

Skirata világosan értette, hogy Etain miről beszél, és elgondolkodott azon, hogy ő mit tenne a helyében.

– Fi már tudja – mormolta aztán.

– Igen, de ő nincs abban a helyzetben, hogy elkotyogja valakinek – felelte Etain.

– Jobb lesz, ha beszélek vele.

– Szerintem nem érti, hogy miért nem mondtam el Darmannek.

– Ezt bízza rám! – jelentette ki Skirata. – Kezdjük a legfontosabbal: Ko Sai.

Skirata egy ideje már nem találkozott a tudóssal, és amikor Mereellel az oldalán besétált a mobil laboratóriumba, amit Sai végre méltóztatott használatba venni, a kaminói egy olyan valaki benyomását keltette, aki teljesen kimerült, de sikerült összekaparnia némi erőt ahhoz, hogy üdvözöljön egy barátot. Ugyanakkor Sai a legkevésbé sem volt barátságos.

Csupán égett a vágytól, hogy végre eljátszadozhasson a mintával. De tudnia kell, hogy sosem csinálhat belőle minden eddiginél jobb katonát – gondolta Skirata. – Milyen érzés lehet? Annyira vágyik a tudásra, hogy' nem érdekli semmi más, holott tudja, hogy sosem használhatja fel semmire.

A legcsekélyebb kockázatot sem akarta vállalni. Sai annak idején megszökött a Kaminóról, és elképzelhetőnek tűnt, hogy itt is megpróbálkozik vele. Így aztán Skirata elhatározta, hogy amint a kutató megkapja a mintát, állandó őrizet alá kerül.

– Úgy hallom, a gyermek egészséges és jól van – mondta Ko Sai.

– Igen – felelte kurtán Skirata, és felmutatta a kémcsövet. – Most pedig mondd meg, mennyire egészséges!

– Nem kell ellenőriznem az öregedési folyamatait – felelte a tudós. – Azokat a módosított géneket, amelyeket az apjától örökölt, recesszívnek terveztem, míg azokat, amelyek természetesen léteznek a Fett-genomban, kémiai úton beszabályoztam. Eltekintve azoktól a különleges vonásoktól, amelyeket az anyjától örökölt, a gyermek normálisan fog fejlődni, hacsak nem különösen balszerencsés.

– Ahogy így beszélsz róla, remekül hangzik – dörmögte Skirata, és a kémcsőre nézett. – És tudomásom szerint elszórakozhattál Etain genomjával.

– Igen. Csodálatos...

– Szóval, ebből a koktélból csak az fog kiderülni, hogyan hatnak egymásra.

– Mi az, hogy csak? – kérdezte meglepetten Ko Sai. – Ez lesz a legcsodálatosabb az egészben!

Az imént azt állította, nem kell ellenőriznie Venku génjeit. Skirata most elsétálhatott volna, ha hitt volna a kutatónak. De még meg kellett győződnie a megbízhatóságáról – ő maga nem értett a genetikához.

Mereel megsejthette, hogy mi jár a fejében, mert oldalba bökte, és halkan odaszólt neki:

– Ko Sai mindeddig tartotta a szavát, és úgysem tud ártani nekünk.

Skirata nem tudta biztosan, hogy Mereel a jó öreg rossz zsaru, jó zsaru játékot játssza-e, mindenesetre átadta a mintát a kaminóinak.

– Jó szórakozást! – búcsúzott, és Mereellel együtt elhagyta a laboratóriumot.

Az erőd kezdett alakot ölteni. Bralor irányításával a droidok felépítettek egy kerek átriumot, amelynek a tetejét szét lehetett nyitni jó időben vagy olyan napokon, amikor nem kellett tartani attól, hogy valaki támadást indít a levegőből – a hely tökéletesen megfelelt a szabadtéri sütés-főzéshez.

– Azt mondom, Mer’ika, kezdjük el feldarabolni azt a shatualt – mondta Skirata –, ha Rav még nem állt neki.

Tökéletes ünnepi vacsora lesz. Összegyűjtjük az egész klánt.

– Azt mondta: klánt.

– Igen. Mert ez egy klán, nem igaz?

– Valóban az, buir – helyeselt mosolyogva Mereel. – És egy szép napon a háború véget ér.

– Számunkra mindenképpen – válaszolta Skirata. – A Galaxis többi lakója meg csináljon azt, amit akar. Ám addig is, össze kell barátkoznom egy megbízható alakkal, aki az Arkaniai Micrónak dolgozik.

– De előtte még megsütjük azt a shatualt, ugye? – kérdezte jókedvűen Mereel. – Nagybácsi lettem. Ezt meg kell ünnepelni!

Nagybácsi. Ba’vodu.

Skirata kellemesnek és családiasnak érezte a szót. És tudta, hogy a jövő most veszi kezdetét, hogy ezekben a napokban új remény születik a fiainak – talán még a Mandalore-nak is.

Igen, az Arkaniai Micro várhatott még néhány órát.

Kyrimorut-erőd, Mandalore,

545 nappal a geonosisi csata után

– A mandalori nők hogyan szállítják a kicsi gyerekeiket? – kérdezte Etain. – Ennyi holmit biztosan nem visznek magukkal egy kellemes sétára.

Gyakorlatilag alig bírta el a pelenkákkal, tejjel, ruhákkal és millió apróbb-nagyobb használati tárggyal megtömött zsákot. Ha belegondolt, hogy nemrég még egy LJ 50-es karabéllyal rohangált a csatamezőkön... most pedig már az is kimerítette, hogy megemelt egy utazótáskát, így kénytelen volt keríteni egy kézi lebegőkocsit.

– Hátizsák – felelte Bralor, és még egyszer megnézte Venkut.

– De a körülmények fényében megengedhetsz magadnak egy kis csalást. Ne feledd, a mando’ade nem élvezi a fájdalmat és a nehézségeket. Mi csupán jobban elviseljük ezeket, mint az aruetiise. Nem gyötörd magad! Ez nem holmi verseny, ahol a kitartást mérik.

– Visszatérek, amilyen gyakran csak tudok – ígérte Etain.

– Amikor csak akarsz, vod’ika – felelte barátságosan Bralor.

– Biztos vagy abban, hogy így akarod csinálni? Odahaza, a Coruscanton?

– Bármikor meggondolhatom magam.

– Hát, akármilyen közhelynek hangzik... mi itt leszünk. Csak azt remélem, hogy Darman készen áll erre az egészre – mondta Bralor, közben a nyakát nyújtogatva nézett kifelé az egyik keskeny ablakon. – Csodálatos kölykök, de bizonyos területeken menthetetlenül naivak. Persze, a nullások hamar megértik a lényeget, talán Ordót leszámítva...

– Mit nézel ennyire?

– Parját és Fit – válaszolta Bralor. – Fi ma ismét járni tanul. Az egyensúlyérzéke pocsék, de a lány épített neki korlátot, és odaállított pár droidot. Minden megvan, ami csak kell. Parja még sosem adta fel, akár meg kellett javítania valamit, akár elárvult nunacsirkékről gondoskodott.

Etain még most sem tudta elfelejteni, hogy Fi mit veszített. Nemrég még tökéletesre tervezett, erős és egészséges férfi volt, most pedig küzdenie kellett, hogy kimondjon néhány szót, folyton elfelejtette, hogy hol van, evés közben segítségre szorult, és meg kellett tanulnia járni. Parja nem ismerte a tökéletes Fit, így nem használhatta szintjelzőnek, de a kommandós nyilvánvalóan megszólaltatott benne egy húrt – fáradhatatlanul, odaadó rajongással nyüzsgött körülötte.

Sosem ártanék ezeknek az embereknek – gondolta Etain –, és ha választanom kellene, hogy kire bíznám az életemet...

De hát már választott, és nem csalódott.

– Megyek, elbúcsúzom Ko Sai-tól – mondta végül. – Kipuhatolom, hogy miféle árucikkel vagy mintával lehet elérni nála, hogy továbbra is együttműködjön.

Még most is teljességgel hihetetlennek érezte azt, amit mondott: mintha csak egy szomszédhoz ugrott volna be, hogy váltson vele pár szót a jó viszony fenntartása érdekében. Kijózanítóan hatott rá a gondolat, hogy milyen normálisnak tűnhet még a legvisszataszítóbb teremtmény is, ha az ember sok időt tölt a közelében, és megszokja a különféle dolgait. A sötétség lassan, észrevétlenül kerítette be az óvatlanokat...

– Azt, ugye, tudod, hogy Kal valamikor a jövőben le fogja lőni? – kérdezte tárgyilagos modorra váltva Bralor.

– Igen... azt hiszem – felelte Etain.

– Személy szerint én már most megtenném – folytatta Bralor aztán el vinném a kutatási anyagait egy másik híres genetikushoz, mert azok valamennyien tudják, hogyan gyorsítsák fel a klónok fejlődését. Vagy egyszerűen elvonszolnám a shabuirt az Arkaniára, és otthagynám nekik, hogy szedjék ki belőle mindazt, amit tud. – Rátett egy jókora csomagot Etain teletömött zsákjára, és tovább beszélt: – Feltéve, hogy tud még valamit, aminek hasznát vehetjük. Egyébként, ez itt a shatual maradéka, jól átsütve és felszeletelve. Add oda Darmannek és a fiúknak! Tökéletes lesz ahhoz, hogy megünnepeljék Venku születését, még ha nem is mondod el nekik.

Etain a fiát az oldalához ölelve megkerülte az erőd hátsó részét, és elsétált Ko Sai laboratóriumáig. Menet közben megpillantotta Parját és Fit a kerítéselemekből kialakított korlátok között. Fi éppen elesett, mire Parja egy droid segítségével talpra állította, és kezdték elölről. Etain régebben, ha az Erőn keresztül megvizsgálta Fit, örökös ingerültséget és magányt érzékelt. Ezen felül a kommandós folyton azon tépelődött, hogy miért nem szabad, és miért nincsenek olyan kapcsolatai más emberekkel, mint a hétköznapi teremtményeknek. De most, amikor megidézte az Erőt, egészen mást tapasztalt. Fiből félelem és zavarodottság sugárzott, valamint az, hogy keresi a régi önmagát, ám a magányosság nyomtalanul eltűnt.

Fi már nem érezte magát magányosnak. Szörnyű árat fizetett azért, hogy elérje ezt az állapotot, de békésebbnek tűnt, mint korábban bármikor. Az Erő néha furcsa módon hozta egyensúlyba a mérleget...

Etain a fiát a bal karjával tartva bekopogott, és emelt hangon megszólalt:

– Ko Sai, Etain vagyok! Bemehetek?

Merő udvariasságból csinálta. Ismerte az ajtó nyitókódját, akkor mehetett volna be, amikor akart, de nem látta értelmét, hogy ezt a kutató orrára kösse. És remélte, hogy Venku láttán Sai elszántsága tovább gyengül majd...

– Hahó, Ko Sai! – mondta még hangosabban.

Nem kapott választ, mire fagyos rémület áradt szét benne. Attól rettegett, hogy a kaminói talán megszökött a szövetmintákkal.

Ne légy ostoba! Nem szökhetett meg! Nyilván csak teljesen belemerült valamibe.

Begépelte a kódot, és benyitott a laboratóriumba.

Ko Sai valóban megszökött, de egy olyan helyre, ahová senki sem követhette, és minden tudását magával vitte.

Élettelenül lógott egy vékony kötélen, amely az egyik tartógerendán volt átvetve.

Etain a szájára csapta a kezét, de hallgatott. Túl sok mindent látott már a harcmezőkön ahhoz, hogy felsikoltson. Tudod, mi a dolgod! Hívd fel Kalt! Jaj, ne, ne, ne... Aztán elcsukló hangon szitkozódva elővette az adó-vevőjét, és mialatt beütötte a hívószámot, a pillantása egy kézi számítógépre esett, amely bekapcsolva hevert az egyik munkapadon, és a képernyőjén egy rövid üzenet világított:

Köszönöm, Etain. Csodálatos volt.

Íme, a végén mégiscsak Ko Sai, a páratlan genetikus mondta ki az utolsó szót...

Tizenkilencedik fejezet

„Maze, ha valaha úgy gondolja, hogy szeretne megpróbálkozni más... életpályával, tudassa velem, természetesen négyszemközt. Bizonyára képes leszek némi forrást biztosítani az... újrakezdéshez.”

Arligan Zey tábornok a szárnysegédjének, Maze mélységi felderítő századosnak, miután homályos válaszokat kapott a kérdésre, miszerint mi fog történni azokkal a klón katonákkal, akik a háború után ki akarnak lépni a Nagy Hadseregből

Kyrimorut-erőd, Mandalore,

545 nappal a geonosisi csata után

Szóval, még mindig az aiwha-csali rángatja a láncaimat, még holtában is – dohogott magában rosszkedvűen Skirata.

Az ajtókeretnek támaszkodva állt, Ko Sai tetemét fürkészte, és azon töprengett, hogy hol rontotta el. Vau és Mereel a holttestet vizsgálgatta.

– Nem fogom felboncolni, még a puszta szórakozás kedvéért sem – jelentette ki Vau –, de a nyakamat rá, hogy senki sem férkőzhetett a közelébe, hogy végezzen vele. Még akkor sem, ha valaki megtudta, hogy itt van.

– Napról napra egyre inkább elege lett az életből – mondta Mereel, és levágta a kötelet a hosszú, szürke nyakról. – Bizonyára tudta, hogy sosem térhet haza. De én még sosem hallottam olyan kaminóiról, aki öngyilkos lett. Ahhoz túl nagy az önérzetük. Talán egy utolsó gesztusnak szánta, hogy kimutassa az irántunk érzett megvetését.

– A kaminói nem egy világcsavargó népség – fűzte hozzá Vau, és óvatosan megbökdöste a tetemet a mutatóujjával. – Már az is nagy dolog számukra, ha elhagyják a bolygójukat. Személy szerint nem csodálom, hogy becsavarodott.

– A helyében én már rég fogtam volna a sugárvetőmet, és megtettem volna az egyetlen tisztességes dolgot – dörmögte Mereel.

– De hát én nem egy gőgös, idegengyűlölő tatsushi vagyok.

Skirata jószerével nem tudott gondolni másra, mint az oly értékes adatok vékonyka patakjára, amely eddig is éppen csak csordogált, de most végképp kiapadt.

– Örülök, fiúk, hogy nem kaptatok sokkot – jelentette ki fanyarul, mialatt lelkében a döbbenet lassan átadta helyét a haragnak. – Már kezdtem aggódni, hogy életre szóló lelki sebeket kaptok.

– Talán kifogyott az információkból, amelyeket átadhatott volna nekünk – vélte Mereel, aki már rég megkapta azokat a sebeket Sai-tól...

– Vagy csak mindvégig élvezetét lelte abban – felelte Skirata –, hogy rángathatja a láncainkat.

– Hát én tudom, hogy mit fogok csinálni a belátható jövőben – közölte Mereel, és belenyomott egy szondát a kutató számítógépének aljzatába. – Összegyűjtöm mindazt, amink van, és kerítek egy másik genetikust, aki tanácsot adhat. Csak megnézem, Sai nem zagyválta-e össze az adatokat... nem, itt van. Túl szent volt számára a munkája, hogy mindent letöröljön a gépéről. Micsoda egy büszke kislány... Ezek szerint elfelejthetjük az elméletet, hogy csak nekünk akarta megmutatni, mennyire megvet minket.

– Én még most is úgy gondolom, hogy meg kellene állapodnunk az Arkaniai Micróval – vélekedett Vau. – Ezt a kockázatot vállalnunk kell. Minden klónozó tudja, hogyan kezelje a gyorsított fejlődést. Ez náluk az alap.

– De olcsók és aljasak – vetette ellen Mereel.

– És? Nem veszünk tőlük semmit – válaszolta Vau. – Csak azt akarjuk tőlük, hogy mondják meg: hé, srácok, ezeket a géneket kell bekapcsolni, ezeket meg ki. Aztán legyártatjuk a szabályzót valamelyik gyógyszergyárral.

– Ezt én fogom kézbe venni – közölte Skirata, és azon kapta magát, hogy képtelen elszakítani a tekintetét a halott kaminóiról. Félig-meddig arra számított, hogy Sai csak színlel, és valójában nem halt meg. – Kezdjük a legfontosabbal!

– Azzal fogunk kezdeni, amint megtudjuk, hogy mi az – jegyezte meg komoran Mereel. – Olyan ez, mintha a Gurrisaliai Szent Tekercset tartanánk a kezünkben. Nem ismerjük a nyelvet, vagy legalábbis nem elég jól. És persze, a tetemtől is meg kellett szabadulniuk. Skirata fontolóra vette, hogyan lehetne hasznosítani. Gyanította, hogy senki sem fogja elhinni soha, hogy nem ő végzett vele, és remélte, hogy ebből még kihozhat valamit.

– A deltások még most is a Kalandvilág alatt turkálnak, ugye? – kérdezte.

– Igen, Kal’buir – válaszolta Mereel.

– Talán meg kéne találniuk azt, amit keresnek – folytatta halkan, tűnődve Skirata attól a főkancellár is megnyugodna. Finoman kivezetnénk az érdekszféránkból, hogy úgy mondjam...

– Hogyan fogjuk eljuttatni hozzá a maradványokat? – kérdezte Vau.

– Mi sehogy – közölte Skirata. – Beszélek a deltás fiúkkal.

– Ők nem olyanok, mint mi – tiltakozott Mereel a fejét rázva.

– Betartják a szabályokat. El fogják mondani Zeynek.

– Ne becsüld le a bajtársiasságukat! – mordult fel sértett képet vágva Vau. – A bankrablásról is hallgattak, nem igaz?

– Rendben, Walon, majd kicsit kipofozom a mesét, nehogy bajba keverjük Jusikot – felelte Skirata –, aztán adok a fiúknak valamilyen tárgyi bizonyítékot, amit lecsaphatnak Zey asztalára.

– Részemről rendben – mondta Vau. – Mármost, a hullával mi legyen?

– Nem vagyok odáig azért, ami most következik – dörmögte Skirata. Hiába gyűlölte Ko Sai-t és az egész fajtáját, ettől még nem lett könnyebb az, amit meg kellett tennie. – Segítsetek átvinni a csűrbe! Magam végzem el a piszkos munkát.

– Ezt inkább Jaingnek és nekem kell elintéznünk! – jelentette ki Mereel, azzal gyakorlatilag kitolta a két idősebb férfit a laboratóriumból. – Ko Sai és mi... sok közös emlékünk van.

Skirata mindig számíthatott a nullásokra. Tudta, hogy egyszer még meg fogják beszélni a dolgot, de pillanatnyilag hálás volt nekik, amiért önként vállalkoztak, és sejtette, hogy talán így akarnak lezárni magukban egy egész korszakot.

– Az egész testet a deltásoknak... adod? – érdeklődött Vau.

– Nem, csak egy részét – felelte Skirata, és ekkor új ötlete támadt, amiért a legkevésbé sem kedvelte magát. Sai-nak vajon van családja? Éveket töltött a Kaminón, és még most sem tudta. Végignézett a tetemen, és tovább beszélt: – Talán jót fog tenni Lama Sunak a gondolat, hogy a végén elkaptuk Sai-t. Azt hiszem, az lesz a tisztességes, ha a java részét hazaküldjük.

– Igen, ezt méltányolni fogják – dünnyögte Vau.

– Munit tome’tayl, skotah’iisa – fűzte hozzá Skirata.

Hosszú emlékezet, rövid gyújtózsinór; ezt szokták mondani a mandalori jellemre. – Gyűlölném, ha a kaminóiak elfelejtenének minket.

Ugyanakkor remélte, hogy ők egy szép napon mindannyian elfelejtik a Kaminót.

– Szólok Jaingnek és Ordónak – jelentette be Mereel, és elővette a vibrotőrét. – Régóta tervezgetjük már ezt a munkát...

Mereel nem fejtette ki bővebben, Skirata pedig nem faggatta őt. Egyszerűen csak megfogta Vau könyökét, és kiterelte a társát az ajtón.

Nem Ko Sai volt az egyetlen, akit Skirata nem ismert olyan jól, mint sejtése szerint kellett volna.

Besany Wennen lakása, Coruscant,

547 nappal a geonosisi csata után

Besany az utóbbi időben mindig magához vette a fegyverét, ha megszólalt a csengő, és nem nyitott ajtót mindaddig, amíg nem futtatta le az ellenőrzést azokkal a biztonsági letapogatókkal, amelyeket Ordo és Mereel szerelt be neki. De ezen a napon Skirata állt az ajtóban, és a kezében egy közepes méretű csomagféleséget tartott.

– Elnézést, Kal – hadarta Besany, miután beengedte a látogatóját. – Mindig arra számítok, hogy a leszállópályán bukkan fel, ahogyan Ordo szokta csinálni.

– Nem akartam megijeszteni – felelte Skirata, és a csomagja felé biccentett főleg nem úgy, hogy ez a kis fickó is a fedélzeten van.

– Ha nem ismerném magát, azt hinném, hogy ez egy... ó, te magasságos... ez tényleg az! Egy csecsemő...

Skirata vett egy mély lélegzetet, és letette a batyut a kanapéra, aztán fölé hajolt, és óvatosan, lassú mozdulatokkal lefejtette a finom szövésű, szürke takaró rétegeit az apró testről.

– Hát nem gyönyörű? – suttogta rekedtes hangon. – Szeretném, ha néha vigyázna rá. Nem állandóan, csak egyszer-egyszer néhány órát.

A baba nemrég születhetett. A fejét sötét, selymes hajfürtök borították, és mélyen aludt. Besany hirtelenjében nem tudta, hogy mit is mondhatna. Annyira rajongott Skiratáért, hogy bármit megtett volna a kedvéért, csakhogy semmit sem tudott a babákról, és persze dolgoznia is kellett.

Skirata a tekintetét továbbra is a gyermekre szegezve megfogta és gyengéden megszorította Besany kezét, aztán egy darabig egymás mellett állva, némán gyönyörködtek a kicsiben.

– Ő Venku, Darman és Etain fia – mondta aztán az őrmester.

– Ó... ó... – sóhajtozott Besany, miközben megértette, hogy mit hallott, és az eléggé megrázta. – Jaj, te magasságos...

– Ez egy darabig eléggé döcögős lesz – folytatta Skirata. – Darman még csak nem is sejti, hogy apa lett. Még mindig nem döntöttem el, hogy felkészült-e a hírre.

Besany nem bírta elszakítani a tekintetét a babáról. Egy igazi, eleven csecsemő fekszik az ő kanapéján... Nem igazán tudta felfogni.

– Hát ezért tűnt el Etain egy jó ideje – mondta aztán lassan bólogatva. – Meg sem fordult a fejemben, hogy erről van szó.

– Etain szeretne tábornok maradni – magyarázta Skirata.

Ebben a pillanatban Venku felébredt, mocorogni kezdett, és rúgott néhányat. Skirata a tapasztalt apák könnyed mozdulataival felvette, és tovább beszélt: – Ha a nagymesterek megtudják, hogy viszonyba keveredett Darmannel, sőt gyermeket szült, biztosan kirúgják. Ő pedig a katonái mellett akar maradni. Ezért aztán magát, Bard’ikát, Vaut, a nullásokat és néhány mandalorit leszámítva mindenki úgy fogja tudni, hogy Venku az én unokám.

– Mert valóban az – tette hozzá Besany.

– Igen, a családi múltam olyan zavaros, hogy senki sem fog meglepődni, ha megtudja, hogy valamelyik rokonom a nyakamba varrt egy kölyköt.

– Gondolom, szóba sem kerülhet, hogy a Mandalore-on nevelkedjen – mondta Besany.

– Ha az apja nem nevelheti – felelte Skirata –, akkor a kötelesség énrám hárul.

Besanynak még sok mindent meg kellett emésztenie a mandaloriak szokásairól.

– De hát maga még aktív szolgálatban van – jegyezte meg – , a bázison lakik, nem igaz?

– Pontosan – erősítette meg Skirata –, csakhogy kivettem egy lakást Laseemának a Kragget étterem környékén. Egy időre odaköltözöm, aztán majd kiderül, hogyan boldogulunk.

Skirata kiválóan értett a nehéz helyzetek megoldásához, és a baráti kapcsolatain keresztül gyakorlatilag mindent el tudott intézni. Besany elhatározta, hogy egy napon kifaggatja majd a régi, a háború előtti életéről, bár már attól is voltak álmatlan éjszakái, amit most tudott a férfiról.

– Szóval, kibérelt egy lakást a lánynak? – kérdezte kíváncsian.

– Azt hitte, hogy képes lennék otthagyni a Qibbuban? Maga is tudja, hogy mennyire kizsákmányolják a twi’lek lányokat az olyan ócska kocsmákban. Ő Atin barátnője, ami azt jelenti, hogy bekerült a családba. Törzsvendég vagyok a Kraggetben, és a CBE-s fiúk közül sokan járnak oda, vagyis az a hely biztonságos.

Mialatt az őrmester beszélt, olyan arcot vágott, mintha egy kicsit zavarba jött volna. Talán azért, mert nem egy még jobb környéken helyezte el Laseemát.

Elment az eszem. Nemet kellene mondanom. Mit tudok az apró kölykökről? – gondolta Besany, de máris megadta a választ.

– A legnagyobb örömmel vállalom, csak vegye figyelembe, hogy nappal dolgoznom kell. Jailert is megkérte?

– Az utóbbi időben sok szívességet kértem tőle – felelte Skirata. – Egy darabig most békén hagyom. De ez a legjobb megoldás, amit ki tudtam találni. Így Etain, ha éppen nincs bevetésen, bármikor találkozhat Venkuval.

– Hát akkor majd úgy intézzük, hogy működjön – tette hozzá bizakodva Besany. Eközben azonban azt érezte, hogy ez élete legfelelőtlenebb ígérete. De hát nemrégiben megszöktetett egy magatehetetlen kommandóst a kórházból, és egy sor szédítően veszedelmes dolgot is csinált – ez csupán egy újabb őrültség volt az egyre gyarapodó listán.

Skirata szélesen rámosolygott a babára, homlokon csókolta, és megszólalt:

– A mando fiúk már nyolcévesen elkísérik az apjukat a csatatérre, ez ott teljesen megszokott dolog. De valami azt súgja, hogy Venku még korábban fogja kezdeni.

Besany elsőre nehezen tudta összeegyeztetni ezt a kaminói hagyományt azzal, hogy az őrmester halálosan gyűlöli a kaminóiakat, amiért éles fegyverek tüzének tettek ki kisfiúkat. Viszont az apák azért tették, hogy megtanítsák a fiaikat a túlélésre, míg a kaminóiak ezt a termékeik fejlesztésének tekintették.

– Tehát, mi lesz most, Kal? – vetette fel Besany.

– Nem bánná, ha idehívnám az omegásokat, hogy... bemutassam nekik a fiút? – kérdezte Skirata. – A bázisra nem vihetem be. Zey érzékelné a jelenlétét. A Jedik tudomásom szerint érzékelik egymást, vagy hogy szokták mondani... Ó, te magasságos... hát persze! Az anyja Jedi. Es nyilván Venku is fogékony az Erőre. Ó, fiú... na, szépen begyűjtöttünk egy sereg problémát.

– Természetesen, jöjjenek nyugodtan – felelte Besany, és máris azon töprengett, hogy mit tehet az asztalra.

Szerencsére mindig teletömte a hűtőjét arra az esetre, ha váratlan vendégei érkeznének. – Itt vannak már a városban?

– Igen, igyekszem elintézni, hogy rövid küldetésekre osszák be őket – felelte Skirata, majd védekezőn feltartotta a kezét, és hozzátette: – Tudom, tudom, még vagy kilencven fiam harcol odakint, de az omegások különlegesek.

– Egy szép napon mindent el kell mesélnie nekem – válaszolta határozottan Besany.

– Még azokat a dolgokat is, amelyekről jobb, ha nem tud? – kérdezte sejtelmesen mosolyogva Skirata.

– A Köztársasági Hírszerzés megfigyelés alatt tart, és olyan aktákban turkálok, amelyek veszedelmesen közelről érintik a főkancellári irodát – válaszolta Besany. – Ezek után nem mindegy? Akár a legrosszabbról is hallhatok.

– Rendben. Mindent el fogok mondani – ígérte Skirata.

Az őrmester felvette Venkut, körbe-körbe sétálgatott vele, és fojtott hangon dörmögött neki. Besany rájött, hogy most nem fog magyarázatot kapni, az alkalom aligha megfelelő hozzá. És talán egy egész nap kellett volna ahhoz, hogy Skirata elmesélje kalandokkal és veszélyekkel teli pályafutását. Besany nem táplált hamis illúziókat. Nagyjából sejtette, hogy Skirata miket művelt évtizedeken keresztül.

Az őrmester egy mocskos világból jött, akárcsak Ordo. De ő maga még mindig tisztábbnak érezte magát a világukban, mint a Szenátus fényes folyosóin, vagy akár az utcán, olyan polgárokkal körülvéve, akiket túlságosan lekötött az előző esti holofilm ahhoz, hogy feltegyék a kérdést: mi történt az utóbbi időben a társadalmukkal?

– Jó, kezdjük! – mondta az őrmesternek, és kinyújtotta felé a karját, hogy átvegye a gyermeket. – Mutassa meg, hogyan kell tartani! Rajta, mutassa be neki az ő Besany nénikéjét!

Különleges Erők Parancsnoki Központja, Coruscant,

547 nappal a geonosisi csata után

Etain tudta, hogy nehéz percek várnak rá, dacára annak, hogy a kényelmes székek egy baráti beszélgetéshez voltak elrendezve, és az alacsony asztalon caf gőzölgött, de azt is tudta, hogy ki fogja bírni.

Zey tábornok most már semmit sem tehetett vagy mondhatott, amivel kiborította volna őt. Jó, talán könnyen elsírta magát, de azt a szülés utáni hormonális zűrzavar okozta. Nem szégyelhe azt, amit tett.

Gyermeket szült, és ez megváltoztatta azt, ahogyan az egész Galaxist szemlélte.

Jusik, aki szintén meghívást kapott a megbeszélésre, karját a mellkasán összefonva ült, akár egy kis Skirata, és csak úgy áradt belőle a néma kihívás. A szakállát rövidre nyírta, a haját egyetlen szoros fonatba kötötte, és bár köpenyt viselt, illetve fénykardot, hirtelen valamiért nem látszott Jedinek. Inkább úgy nézett ki, mint egy meghatározhatatlan korú férfi, akinek nagyon elege van valamiből.

Etain óvatosan megérintette őt az Erőn keresztül, és azt sugallta neki: minden rendben lesz. Jusik erre felé fordította az arcát, és szomorkásán rámosolygott, amiből nyilvánvaló volt, hogy semmi sem lesz rendben.

– Örülök, hogy mindketten ideértetek – kezdte Zey eléggé gunyoros hangon tekintetbe véve, hogy mennyire elfoglaltak vagytok. – A tekintetét Etainre fordította, és tovább beszélt:

– A gurlaninok köszönetét mondtak a Qiilura evakuálása során végzett kitűnő munkádért, és mert... annyit segítettél nekik, hogy újból berendezkedhessenek a bolygójukon. Nem tudsz megijeszteni. Van egy fiam. Csakis miatta és az apja miatt aggódom. Magamat nem féltem – gondolta Etain, míg hangosan így felelt:

– Megtettem, amit tudtam, mester.

– A Hírszerzés jelentései szerint néhány kilakoltatott gazda máris csatlakozott a szeparatista ellenálláshoz – közölte Zey.

– Sosem volt népszerű döntés, mester – válaszolta Etain. – És igen, több civil esett áldozatul, mint szerettem volna. És úgy gondolom, Levet parancsnok egy nálam sokkal tapasztaltabb tábornokot érdemelne.

Zey néhány pillanatig némán fürkészte őt. Etain érezte, hogy a mester felé nyúl az Erővel, és megpróbálja kipuhatolni azt, amit a közönséges érzékszerveivel nem észlelt. De nem érezhetett mást, mint fáradtságot, valamint egy nagy siker miatti elégedettséget, és ezt az utóbbit is félreértelmezte.

– Látom, a feladat teljesen kimerített – mondta aztán Zey.

– Így van, mester.

– Ami pedig téged illet, Jusik tábornok – folytatta Zey-, elnézésedet kérem, amiért iderángattalak a Dorumaáról, de aggódom miattad.

– Remekül vagyok, mester – dörmögte Jusik.

– És fogalmam sincs, hogy merre jártál az elmúlt hetekben – folytatta Zey-, de kétlem, hogy mindvégig a Dorumaán voltál, függetlenül attól, hogy a hűséges deltások milyen elszántan próbálnak fedezni téged.

Jusik nem felelt, de ez nem egy bűnös hallgatása volt. Zey a fejét elfordítva Etainre pillantott, majd ismét Jusikra szegezte a tekintetét, mintha rést keresett volna az összeesküvés falán, és nyilvánvalóan nem talált egyet sem. Ekkor nekilátott, hogy a rá jellemző módon áttörjön azon a falon.

– Most azt kérem, hogy mindketten nagyon figyeljetek! – kezdte megfontoltan. – Nagyon szétszóródtunk, és ha volnának tartalékaink, mindkettőtöket azonnal kivonnálak az aktív szolgálatból. Talpraesettek vagytok, és nem kételkedem abban, hogy jó szándékok vezérelnek titeket, de letértetek az útról. – Várt néhány másodpercet, hogy a hallgatói felfogják azt, ami eddig elhangzott – ez valamiért dühítette Etaint –, majd folytatta: – Én megértem, hogy bajtársi viszonyba kerültetek Skiratával. Ő kiváló katona, de ti Jedik vagytok, és gyors ütemben közeledünk ahhoz a határhoz, amelyen túl már nem nézhetek el több mulasztást. Térjetek vissza a térképre, és tartsátok magatokat a szabályokhoz! Skirata nem lehet számotokra eszménykép. Ő egy mandalori zsoldos.

– Igenis, mester – válaszolta kurtán Etain.

Jusik azonban hallgatott. Zey csak rövid ideig várt, aztán rászólt:

– Nos, tábornok? Felfogtad azt, amit mondtam?

– Azt hiszem, nem értünk egyet a meghatározásokban – felelte megfontoltan Jusik. – Mint például, hogy mi a Jedik dolga.

– Ezt kifejtenéd? – kérte a szemöldökét felvonva Zey.

– Jedinek tartom magam, mester – kezdte a magyarázatot Jusik. – Számomra ez arról szól, hogy nap mint nap a gyakorlatban is ápolom azokat a kapcsolatokat, amelyek más élőlényekhez fűznek, és nem egy filozófiáról, amelyről elvont fogalmakban beszélünk. Nem hiszem, hogy akkor vagyunk jó Jedik, ha azt tesszük, amit a Tanács jelenleg elvár tőlünk.

– Nos, nem te lennél az első Jedi-lovag vagy padavan, aki lázad – jegyezte meg Zey. – Ez teljesen normális. Én is ezt tettem a te korodban.

– Hát akkor most miért nem teszed, mester? – fakadt ki keserűen Jusik.

– És mi ellen lázadjak? A háború ellen?

– Első lépésnek éppen jó lenne – felelte Jusik.

– Nézd, magam is látom, hogy milyen engedményeket tettünk – válaszolta a fejét ingatva Zey de engedelmeskednem kell a Tanácsnak és a Szenátusnak. Nem tehetem meg, hogy kisebb hadjáratokat indítok a széleken.

– Pedig pontosan ezt kellene tennünk, mester! – vágott vissza Jusik. – Ha másként nem megy, egyénenként kellene megváltoztatnunk azt, amit tudunk. Sajnálom, de a Jedik első számú kötelessége nem az, hogy biztosítsák a kormányzat hatalmát. Hanem az, hogy segítsenek, gyógyítsanak, békét teremtsenek, védjék a gyengéket. És amíg ezek csak jelszavak, amikkel dobálózunk, nem pedig a viselkedésünket írják le, az rosszabb, mintha nem lenne semmi jelentésük. – Mialatt beszélt, nem érződött felőle, hogy megtört volna, inkább szomorúság és nyugalom áradt belőle. – Ezért aztán...

– Elhallgatott egy pillanatra, nyelt egyet, és kimondta: – Az áthelyezésemet kérem, mester. Lemondok a parancsnoki beosztásomról, és a jövőben harctéri gyógyítóként akarok szolgálni.

Zeyről lerítt, hogy mélységesen megdöbbent. Aztán a vonásai ellágyultak, és akármilyen szidalmakat akart Jusikra zúdítani, az indulatai elpárologtak. És erre Etain sem számított. Mintha egy idegen ült volna mellette, de érzékelte azt a Jusikot is, akit ismert.

– Nem tudom, hogy erre van-e mód – mondta hosszas töprengés után Zey.

– Rendben, értem – felelte Jusik, majd bólintott néhányat, aztán a tekintetét a kezére szegezve folytatta: – Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen következményekkel jár, ha többé nem vezetem az embereimet a harcmezőkön, hogy nem rontom-e még jobban a helyzetüket, de én ezzel nem tudok tovább együtt élni. Szentesítjük egy rabszolgahadsereg alkalmazását. Ez ellene szól a hitünk minden alapelvének, ez egy szégyenfolt rajtunk, és egy napon megfizetjük az álszent viselkedésünk árát. Ez így rossz, mester! Ennélfogva nincs más választásom, mint hogy elhagyjam a Jedi-rendet.

Én meg másokra bíztam a fiamat, mert maradni akarok – kesergett magában Etain, és a lelkében teljes volt a zűrzavar.

Ugyanazt érezte, mint Jusik, és ugyanolyan erősen is, de nem bírta rávenni magát, hogy most rögtön kilépjen. Hirtelen nem látta a saját szándékainak gyökereit. Mindazon bizonyosság, amit oly aprólékos munkával épített fel magában, mindazok a dolgok, amik után áhítozott a legelső napok óta, amikor még nem tudta biztosan, megvannak-e a képességei ahhoz, hogy jó Jedi legyen, omladozni kezdtek. És gyávának ítélte magát, amiért nem áll ki az igazságért úgy, mint ahogyan Jusik tette, de nem tudott elszakadni a katonáitól.

– És teljesen biztos vagy abban, hogy ezt kell tenned – mondta Zey halkan, és nem kérdő, hanem kijelentő hangsúllyal.

– Igen, mester.

– Hát akkor, az Erő legyen veled, Bardan Jusik! És sajnálom, hogy elveszítünk téged. Mihez kezdesz most?

Jusikon meglátszott, hogy hatalmas teher került le a válláról. És életében először kissé ijedtnek tűnt.

– Mindig is azt hittük, hogy egy Erő-használó előtt két út van: a sötét oldal vagy a világos oldal útja. Vagy Jedi lesz, vagy Sith – válaszolta a mester szemébe nézve. – De én hiszem, hogy végtelen számú lehetőségünk van, és ki fogok választani egyet. – Lendületesen felállt, udvariasan fejet hajtott, és megkérdezte: – Megtarthatom a fénykardomat?

– Te készítetted – válaszolta Zey. – A tiéd.

– Köszönöm, mester.

Az ajtó kinyílt, aztán halkan sziszegve bezárult Jusik mögött. Etain kettesben maradt a feldúlt tábornokkal, aki hosszan kifújta a levegőt, majd halkan megszólalt:

– Ezt nagyon sajnálom. Tényleg nagyon! Hát, ennyit mára, Tur-Mukan tábornok! Elmehet.

Etain kisietett a folyosóra, és mialatt az ajtó becsukódott mögötte, visszanézett egy pillanatra. Még éppen meglátta Zeyt, amint az íróasztalon könyökölve a tenyerébe temeti az arcát, és tudta, hogy a tábornokot nem Jusik távozása sújtotta le, hanem az, hogy feltett egy kérdést, és megkapta rá a választ – egy olyan kérdésre, amellyel a többi Jedi nem törődött.

Valóban szégyenfolt került az egész Rend becsületére. És azt mindenkinek látnia kellett.

Besany Wennen lakása, Coruscant,

548 nappal a geonosisi csata után

– Nem öreg egy kicsit ahhoz, hogy babákra vigyázzon, Kal’buir? – kérdezte Niner, mialatt hősiesen küzdött, hogy magába gyűrjön egy púpozott tányér sült mohaszirmot.

Skirata egy rosszallást kifejező mando kézjelet mutatott neki, amiről korábban azt tanította, hogy sose használják hölgyek és fiatalkorúak társaságában, aztán derűsen dörmögte:

– Titeket is felneveltelek, nem igaz?

– De mi idősebbek voltunk – felelte Niner volt egy rakás droidja, amik segítettek, és maga is fiatalabb volt tíz évvel.

Besany behozott még egy adag mohaszirmot. Darman a csecsemőt bámulta. Nem fedezte fel rajta Skirata vonásait, bár tény, ami tény, sosem látta még az őrmester vér szerinti gyerekeit, akik mostanra már legalább a harmincas vagy a negyvenes éveikben jártak. Kíváncsi volt, hogy mi történt velük, mi késztette őket arra, hogy átadjanak egy ekkorka apróságot egy olyan férfinak, aki maga is hadat visel.

De hát a mandaloriak már csak ilyenek voltak. A klánok szorosan összetartottak, és ha valaki bajba került, a többi rohant, hogy segítsen. Skirata mindenesetre kimerültnek, de boldognak látszott. Gyors, ügyes mozdulatokkal bebugyolálta a gyermeket a takaróba, aztán a mellkasához szorította, és szélesen vigyorgott. Besany fáradhatatlanul hordta az ennivalót a konyhából, és Etain eléggé nyugtalannak tűnt, amin Darman nem csodálkozott. Őt és a társait is megrázta a hír, hogy Jusik elhagyta a Jedi-rendet.

Skirata nyelt egyet, mintha sírás fojtogatta volna. Bátor férfi lévén nem félt megmutatni az érzéseit, és Darman csodálta őt ezért.

– A neve Venku – közölte az őrmester.

– Szép név – felelte Atin, és a társához fordult: – Corr, te hogyan neveznéd el a fiadat?

– Hát nem Sevnek, az biztos! – felelte Corr, mire mindenki felröhögött. Corr megvárta, amíg elhalkul a nevetés, és hozzátette:

– Nekem a Jori tetszik.

– Az nem mando név – vetette ellen Atin.

– Hé, fiúk, én még csak tanulom a mandalori dolgokat, világos? – mentegetőzött Corr. – Egyszerű gyalogos vagyok, akit véletlenül előléptettek.

– Én Kadnek nevezném – jelentette be Darman, miután alaposan megrágta magában a kérdést. Észrevette, hogy Etain és Skirata őt nézik, és attól tartott, talán azért, mert nem mutatott eléggé élénk érdeklődést a baba iránt. – A Kad szép név.

Közelebb lépett az őrmesterhez, mire Etain furcsa arcot vágott, és a csizmája orrára szegezte a tekintetét. Darman azt hitte, hogy a lányt talán nem nyűgözik le a csecsemők úgy, mint Skiratát – de hát Venku az ő unokája volt. Nem is lehetett mást várni tőle.

– Tarthatom egy kicsit? – kérdezte kissé félénken.

Szeretett volna némi lelkesedést tanúsítani, mert Skirata... fierfek, hiszen az őrmester mindenféle értelemben az ő apja, a férfi, aki felnevelte őt. Durva udvariatlanság lett volna a részéről, ha nem csodálja meg az unokáját. Előrenyújtotta mindkét kezét, és Skirata tétovázott néhány pillanatig, mialatt az arcán különös kifejezés jelent meg – talán a szomorúság jelei.

– Tessék, fiam – mondta aztán az őrmester, azzal gondosan beállította a megfelelő pozícióba Darman karját, majd óvatosan ráfektette a fiúcskát. – Ebben a korban még nem nagyon reagálnak. Lényegében csak esznek, alszanak, és... gyakran kell cserélni a pelenkájukat.

Darman először meglepődött az alaposan becsomagolt gyermek súlyától, aztán óvatosan vett egy mély lélegzetet, ekkor hintőpor és öblítő illatát érezte, és még valamit, amit még sosem tapasztalt: egy baba bőrének tiszta, kellemes illatát. És akármit mondott az imént Skirata, Venku hirtelen reagált: kinyitotta a szemét, és megpróbálta elfordítani a fejét. A szeme kékeszöld színben játszott, és fényesen csillogott.

– A maga szemét örökölte, Kal’buir – bökte ki Darman, és nem tudta, hogy mi mást mondhatna még. Amit valójában gondolt, az akkora őrültségnek tűnt, hogy nem merte kimondani: hogy a baba annyira kicsi, annyira magatehetetlen, hogy elképzelni sem tudja, hogy valaha ő maga is ekkora volt. Emlékezett még a Tipocavárosban, üvegtartályokban látott csecsemőkre, de ezekkel a homályos képekkel nem tudott mit kezdeni. Itt és most egy eleven gyermeket tartott a kezében, és fogalma sem volt, hogy mit csináljon vele.

– A szemük színe változik – felelte Skirata, és a hangja kissé rekedtesen szólt, ami rendszerint azt jelentette, hogy erős érzések dolgoznak benne. – Először mindegyiké kék, ez így van rendben. De néhány hét múlva teljesen más színű is lehet.

– Értem – dünnyögte Darman –, visszaadjam?

– Addig tarthatod, ameddig csak szeretnéd, fiam.

– Szerintem nem érzi jól magát nálam – vélekedett Darman.

– Ó, nem is tudom... Szerintem remekül elvan... – felelte elgondolkodva Skirata.

Darmant kínos érzések rohanták meg, aminek az okát nem értette. Venku elszántan küzdött, hogy felé fordítsa a fejét, és ő egy pillanatig ugyanazt érezte, amit akkor szokott, amikor Etain felé nyúlt az Erővel. Ez azonban képtelenség volt.

Miért is tette volna? Ott állt, közvetlenül mellette, bár furcsa módon úgy nézegette az ajtót, mintha szeretett volna kimenekülni a szobából.

– Pocsék apa lennék, mi? – kérdezte halkan Darman.

Skirata egyenesen a szemébe nézett, és az arcán továbbra is ott ült az a furcsa, szomorkás kifejezés, bár mintha most némi elégedettség is sugárzott volna a vonásairól.

– Dar’ika, csodás apa leszel, hidd el nekem – válaszolta Skirata. – Félelmetesen jó apa.

– Aha... egyszer talán, de nem most – jelentette ki Darman.

Ez jutott először eszébe. Be kellett látnia, hogy fél a babától, márpedig nem szokott hozzá az olyan félelmekhez, amelyekkel nem tudott megbirkózni. Megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Azt hiszem, ehhez még fel kell nőnöm. Tessék, visszaadom, mielőtt elejtem.

Remek, ennél nagyobb ostobaságot nem is mondhattál volna – szidalmazta magát gondolatban. – Ha az öregedésünk került szóba, Kal’buir mindig ideges lesz.

Ám Skirata most csak bánatosan mosolygott, és kinyújtotta a karját, hogy átvegye Venkut. Etain ekkor felsóhajtott, és gyakorlatilag kirohant a szobából. Darman nem sejtette, hogy mi lehet ennyire sürgős, de Skirata az ajtó felé biccentve jelzett neki, hogy kövesse a lányt.

– Menjetek, és legyetek együtt egy kicsit! – mondta elmosolyodva, mialatt a bal kezével turkálni kezdett az egyik zsebében, hogy kihalásszon valamit. – Csak menjetek, és csináljátok azt, amit a fiatal párok! Ezen a kártyán bőven van kredit. Tessék, vedd el! Menjetek, és töltsetek együtt pár napot! Szórakozzatok! Mi majd felzabáljuk itt az ételt, és alaposan kipletykálunk titeket a hátatok mögött.

Skirata megint megindítóan nagylelkűnek bizonyult.

Darman átvette tőle a kreditkártyát, és megszorította a vállát. Íme, ez az ő családja – az apja, a testvérei és akármennyire is szeretett volna Etainnel élni, rájuk is szüksége volt. És ezzel Niner nagy kérdésére is megszületett a válasz...

– Köszönöm, Kal’buir.

– Ni kyr’tayl gai sa’ad – válaszolta mosolyogva Skirata.

Darman tudta, hogy ez mit jelent. De igazából nem is kellett volna kimondani, mert Skirata réges-régen vállalta a felelősséget, hogy a kommandósok apja legyen.

– Tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezte aztán az őrmester.

– Örökbe fogadott. Hivatalosan is, úgy értem.

– Így van – helyeselt Skirata, és szabad bal kezével megveregette Darman arcát. – Ideje, hogy mindnyájatokat hivatalosan örökbe fogadjalak.

– És mondja, őrmester, mennyi pénze van? – kérdezett közbe Corr. – Mert én mindig egy gazdag apáról álmodoztam.

– Én vagyok a Galaxis leggazdagabb embere – felelte sejtelmesen mosolyogva Skirata. – Meg fogsz lepődni, ha megtudod, hogy mit hagyok rátok a végrendeletemben.

Skirata néha elsütött egy-egy olyan tréfát, amit a kommandósok nem értettek. Darmannek nem tetszett a gondolat, hogy Kal’buir végrendeletet írt. Ennek még aligha jött el az ideje, bár igaz, az őrmester katona volt, és ezeket a dolgokat el kellett rendezni, inkább előbb, mint utóbb.

– Inkább maradjon velünk még jó pár évtizedig, Kal’buir! – mondta Niner. – Bár egy vidéki birtok a Naboo-n... hát annak tudnék örülni...

Ismét a nevetésben találtak menedéket. Darman otthagyta Skiratát az unokájával, és elindult, hogy megkeresse Etaint. A tágas előszobában talált rá. Az egyik szék párnázott karfáján ült, a karját szorosan összefonta a keblén, és idegesnek látszott.

– Mi a baj? – kérdezte tőle halkan Darman.

– Csak szomorú vagyok – felelte a vállát megvonva Etain.

– Ennyi az egész.

– Skirata viszont boldog – mondta Darman, és felmutatta a kreditkártyát. – Imádja a kölyköket. Elemében van. Ezt nézd meg! Ideadta ezt a kártyát, és azt mondta, menjünk szórakozni. Van valami ötleted? Szeretnél elmenni valahová?

A lány arcán ugyanolyan kifejezés jelent meg, mint amilyet Darman az imént az őrmester arcán látott. Tudta, hogy valami rosszat mondott, de hogy mit, azt még csak nem is sejtette. Finoman, óvatosan kibontotta Etain karját, és a kezébe vette a kezét.

– A baba miatt borultál ki, ugye? – kérdezte, mert arra gondolt, hogy a lány Jedi lévén sosem vállalhat gyermeket. – Eszedbe juttatja, hogy elszakítottak a családodtól? Erről van szó?

– Nem... találjuk ki, hogy hová menjünk! – felelte Etain, azzal szabályosan felugrott, és Darmant maga után vontatva a kijárat felé lódult. Mintha elfordított volna egy kapcsolót, és egy csapásra átváltozott volna apró termetű tábornokká.

Már az utcán jártak, amikor Etain felkapta a fejét, és megkérdezte:

– Láttad már valaha a botanikus kertet a Skydome-ban? Csodálatos növényeik vannak, és van ott egy jó étterem, meg mindenféle szórakozási lehetőség.

Darman mindent tudott a növényekről. A Nagy Hadseregtől kapott adatbázisában minden szerepelt, amit bevetés közben szükség esetén megehetett. Újdonságot jelentett számára, hogy úgy gondoljon a növényekre, mint megbámulandó csodákra. Ugyanakkor a gondolatai ellenőrizhetetlenül kavarogtak, és egyre mélyebbre nyomták az érzései zavaros mocsarába. Ki kellett mondania. Most már biztosan tudta, hogy mi bántja a lányt. Etain szeretett volna normális életet adni neki, és valószínűleg azt hitte róla, hogy gyermekre vágyik most, miután látta Venkut, mert a mandaloriak imádták a családot, és Etain mandalorinak tekintette őt.

– Ha a baba miatt vagy ideges – válaszolta –, még egy jó darabig, talán évekig még csak gondolnod sem kell rá. Semmiképpen, amíg a háború tart. Ez az idő nem alkalmas a gyermekvállalásra. Sem neked, sem nekem.

Na végre... kimondta, és biztosra vette, hogy Etain mostantól jobban fogja érezni magát. Nem lett volna semmi értelme, az ő mesterségesen megrövidített élettartamán rágódni. Egyikük sem tudhatta, hogy mi vár rájuk a következő sarok mögött. És most levette a terhet a lány válláról, mert ez volt az egyetlen helyes út...

– Igazad van – felelte Etain az idő nem alkalmas rá.

A Skydome parkjai valóban csodálatosak voltak. Darman látta a lányon, hogy próbál vidáman és lelkesen viselkedni, de valójában csak úgy áradt belőle a szomorúság, és ő nem tudta, hogyan változtathatna ezen.

A jelek alapján végül arra a következtetésre jutott, hogy a Qiilura kiürítése rosszabb volt, mint amilyennek eddig hallotta. De biztosan tudta, hogy a megfelelő órában Etain mindent el fog mesélni.

Huszadik fejezet

„65. parancs: Amennyiben a Szenátus többsége a feladata ellátására alkalmatlannak találja a főparancsnokot (főkancellárt), vagy a Biztonsági Tanács a feladata ellátására alkalmatlannak nyilvánítja, és a Nagy Hadsereg hiteles parancsot kap, a parancsnokok felhatalmazást kapnak a főparancsnok őrizetbe vételére, szükség esetén halálos erő alkalmazásával is. Ezt követően a Nagy Hadsereg főparancsnoki teendői az alkancellárra szállnak az utód kinevezéséig, vagy amíg a Szenátus felállít egy másik főhatóságot a 6-os melléklet 4. pontjának rendelkezései szerint.

66. parancs: Abban az esetben, ha a Jedi-tisztek a Köztársaság érdekeinek ellenében cselekszenek, és különleges, hiteles parancsot kapnak egyenesen a főparancsnoktól (főkancellártól), a Nagy Hadsereg tisztjei eltávolítják azon tiszteket, halálos erő alkalmazásával, és a Nagy Hadsereg parancsnoki teendőit továbbra is a főparancsnok (főkancellár) látja el, az új parancsnoki szervezet megteremtéséig.”

A Köztársaság Nagy Hadseregének Vészhelyzeti Állandó Parancsaiból: A parancsnokság és a kinevezések rendje, 1-150 parancs

Kragget étterem, Coruscant,

548 nappal a geonosisi csata után

– Én mindig is állítottam, hogy maga kiváló tiszt, Bard’ika – jelentette ki Skirata. – Van egy érzésem, hogy ez az egész az én hibám.

Leült a pad szélére, és oldalra csusszant, mígnem szembekerült a másik oldalon ülő Jusikkal. A twi’lek pincérnő szempillantás alatt mellettük termett. A Kraggetben eleven pincérek szolgálták ki legalábbis a törzsvendégeket, márpedig ezt a helyet kilencven százalékban törzsvendégek látogatták.

– A szokásos értömítőt, Kal őrmester? – kérdezte a twi’lek lány, akinek a táncos korszaka véget ért már, de még most is káprázatosán nézett ki. – Extra adag tojással?

– Tökéletes lesz – helyeselt Skirata. – És hozz még cafot az én ifjú barátomnak, légy szíves! – Megvárta, amíg a pincérnő elsietett, ekkor mélyet sóhajtott, és megjegyezte: – Bard’ika, nagyon sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok.

– Én nem – közölte vidáman Jusik. A történtek az étvágyának sem ártottak. Megkönnyebbültnek, derűsnek tűnt, mint akinek hatalmas teher kerül le a válláról. – Jó, elismerem, kicsit ijesztő volt kisétálni, de megtettem, és meg kellett tennem. Az egyetlen, ami miatt rosszul érzem magam, hogy elhagytam a katonáimat. Nem mintha szükségük volna arra, hogy fogjam a kezüket. És sajnálom, hogy többé nem segíthetek magának odabentről.

Skirata rég eljutott ahhoz a felismeréshez, hogy Jusik kivételes férfiú, de nem igazán alkalmas tisztnek. Sokakkal ellentétben nem erőforrásnak tekintette az embereit, akiket feláldozhat annak érdekében, hogy megnyerje a csatát, és nem tartotta úgy, hogy a győzelem megéri ezt az árat.

Túlságosan törődött a katonákkal, és túl közel került hozzájuk, emiatt sosem lehetett belőle jó taktikus. Skirata egyfelől éppen ezért szerette meg, másfelől tudta, hogy a kölyök a hadsereg egyik gyenge pontja. így aztán megesküdött magának, hogy támogatja Jusikot, ahogy csak tudja. Jusik pusztán az elvei miatt kiállt az igazságért, és meghozott egy döntést, amelyhez az elöljáróiból minden jel szerint hiányzott a bátorság. Igen, mandokarla...

– Fiam, nagyobb szükségem van magára idekint, mint gondolná – válaszolta elmosolyodva Skirata. – Egyébként, csak annyira hagyja a sorsukra a fiúkat, mint én. Sokat fog még találkozni velük. Csak lépett egyet oldalra, és afféle független szaktanácsadó lett magából, hogy úgy mondjam.

– Életemben először munkát és lakást kell szereznem – válaszolta a fejét ingatva Jusik. – A Jedi-rend nem készíti fel a tagjait a kinti életre. Ahogyan a klónok, úgy mi sem kapunk semmiféle letelepedési támogatást, de legalább miránk nem küldenek kivégzőosztagot...

– Készen várja egy munka, csak bólintania kell – jelentette ki Skirata. Az időzítés olyan hátborzongatóra sikerült, hogy úgy döntött, soha többé nem süt el vicceket az Erő rovására.

– És egy otthon is, ha nem bánja, hogy meg kell osztoznia a lakáson velem és Laseemával. Ó, és Venkuval! Igazából...

– Igen. És köszönöm – vágott közben Jusik.

– Venkunak szüksége van valakire, aki rendelkezik a maga különleges tapasztalataival, hogy képes legyen megbirkózni a saját képességeivel – magyarázott Skirata. – Etain nem mindig fog ráérni.

– Örömmel vállalom – közölte Jusik. – De ettől függetlenül még a háborúban is hasznos lehetek.

– Ó, tudom én! – válaszolta szaporán bólogatva Skirata. – Szegény öreg Zey! Azt képzeli, hogy ha elveszi magától az azonosítóját, mindenhonnan kizárja önt. Tényleg nem érti.

– Szerintem képben van – felelte Jusik –, csak nem akarja, hogy folyton emlékeztesse valami. – Elhallgatott, mert megérkezett a pincérnő a gőzölgő tányérokkal és a caffal teli kancsóval, aztán, amikor a lány távozott, kimondta: – Akkor tehát: Venku.

– Azt hiszem, inkább Kadnek kellene hívnunk – jegyezte meg Skirata.

– Miért?

– A fiúk nevekről beszélgettek, és Darman azt mondta, hogy neki a Kad tetszik – magyarázta Skirata. – Tény, hogy neki kellett volna elneveznie a fiát, még ha egyelőre nem is tud róla.

Jusik egy darabig töprengve evett, majd megszólalt:

– Hát akkor hívjuk Kadnek. Kad’ika. Magát sem Kalnek hívták, amikor Munin megtalálta. És ez nem jelenti azt, hogy nem lehet Venku, ha őneki majd ez tetszik.

– Látja, Bard’ika, ezért szeretem én magát – jelentette ki elmosolyodva Skirata. – Veleszületett érzéke van a problémák megoldásához. Máris megdolgozott a fizetéséért.

– És amikor meglátogatom Fit – fűzte hozzá Jusik –, elviszem Venkut a Manda’yaimra.

– Áll az alku.

Ezt követően derűs hallgatásba merülve fejezték be az ebédet. Semmi sem lehetett olyan rossz, hogy ne lehetett volna kihozni belőle valami jót. És a jó szerencse gyakran csak azon múlt, hogy az ember mihez kezdett azokkal a lapokkal, amelyeket osztottak neki. Skirata az elmúlt hetekben egyre mélyebbre süllyedt a kétségbeesésbe, de most kikapaszkodott onnan, támadásba lendült, és a kezébe vette az irányítást.

Ko Sai... hát nem fog legyőzni minket – tűnődött magában.

– Szó sem lehet róla. Nu draar.

Örült, hogy a Kraggetben nem ellenőrizték a vendégek táskáit, mert a csinos pincérlány valószínűleg soha többé nem tudott volna úgy nézni őrá, mint eddig.

– Tessék, a lakás kódkulcsa! – mondta végül, és átadta a kulcsot Jusiknak. – De szóljon oda Laseemának, amikor hazamegy, mert még mindig megijed, ha váratlanul beállít valaki. És most megyek, és kérek egy szívességet a deltásoktól.

– Egyelőre nem jelentkeztek Zeynél – válaszolta Jusik. – Megkértem őket, hogy várjanak, amíg maga nem beszél velük.

– Derék fickó! Köszönöm!

Jusik lepillantott az asztal mellé tett válltáskára, és megkérdezte:

– Abban van?

– Ühümm... – dünnyögte az őrmester.

– Óriási – mormolta Jusik, és tovább evett. Valószínűleg csak színlelte a nyugalmat, míg magában keményen küzdött, hogy kisöpörje az elméjéből mindazt, amit a Jedik a szánalomról és együttérzésről tanítottak neki. Pár pillanatig hallgatott, majd felvetette: – Elintézzek valamit, amíg Kad’ika alszik?

– Igen – felelte Skirata, és arra gondolt, hogy íme, a kölyök valóban egy drágakő. Hálás volt annak az akárminek, ami ilyen remek férfiakat vetett az útjába. Vett egy mély lélegzetet, és belekezdett: – Nézze meg, hogy mit tud előásni az itteni fegyházakról. Szeretnék meglátogatni egy bizonyos szeparatista tudóst, aki rengeteget tud a Fett-klónok genomjáról. Dr. Uthan mostanra alighanem szétunta a fejét.

– Most jön jól, hogy az Omega elkapta a Qiilurán, igaz? – kérdezte Jusik, és kacsintott egyet. – Mintha az... a Sors akarta volna így.

– Ígérem, többé nem tréfálkozom az Erővel – fogadkozott Skirata. – Ez az idő aligha alkalmas arra, hogy új ellenségeket szerezzek.

Skirata a légmentesen záródó hűtődobozt a táskájában hordozva sétált az alsó szintek mocskos járdáin. Egy idő után azon kapta magát, hogy fütyörészik.

Nem... Ko Sai biztosan nem győzött le minket...

Arca század bázisa,

Coruscant, 548 nappal a geonosisi csata után

A Delta-osztag katonái a leszállózónában álló csapatszállítóban várták Skiratát, és Sev látta a társain, hogy hozzá hasonlóan nincsenek elragadtatva ettől. Aztán, amikor az őrmester végre befutott, mindnyájan fellélegeztek.

– Remélem, jó hírrel jött, uram – jegyezte meg Scorch, aki megviseltnek tűnt, és egy hajvágás is ráfért volna. – Tizenkét órája nem ettünk.

– Nos, köszönöm, hogy nem jelentkeztetek be – felelte Skirata, azzal letette a táskáját a fedélzetre, és kihúzott belőle egy dobozt, amit átadott Sevnek. – Találd ki, mi van benne!

Sev gyanakodva nézegette a dobozt, és megkérdezte:

– Nem egy családi adag fűszeres warradió, ugye?

– Nem az. Egyértelműen nem az. De ha kinyitod, tartsd egyenesen, nehogy összekend a fedélzetet!

Sev nyelt egyet, és kibökte:

– És miért adja ezt nekünk, őrmester?

– Arra kérlek, hogy sétálj be Zey irodájába, tedd le ezt az íróasztalára, és mondd meg neki, hogy megtaláltátok őt – közölte Skirata. – Nyugodtan lépjen kapcsolatba a kaminóiakkal, és végeztesse el velük a DNS-ellenőrzést.

– Őt?

– Tudod, kiről beszélek.

– Ko Sai-ról?

– Nem, a Hapes shabla királyi anyjáról! Te kire gondolsz? Persze, hogy Ko Sai-ról!

– Ezek szerint halott – állapította meg Sev.

– Vagy halott, vagy túlzásba vitte a fogyókúrát – felelte Skirata a szemét forgatva, közben odanyúlt, és felnyitotta a fedelet. Sev eltartotta magától a dobozt, de az abból kiáradó szag így is megcsapta az orrát, aztán a lehető leggyorsabb pillantást vetette a tartalmára. Az őrmester lecsukta a fedelet, és tovább beszélt: – Gondoskodtam róla, hogy úgy nézzen ki, mintha egy súlyos kődarabbal találkozott volna, mert így beleillik a mesétekbe. És ez egy olyan testrész, ami nélkül Sai nem boldogulhat. Nem holmi ujj, amit akár egy kezdő chakaar is levághat. Teljesen egyértelműen bizonyítja, hogy Ko Sai halott.

Sev sok mindent látott már a harctereken, és jószerével nem is tudta számon tartani a telitalálatait. De ez most megrázta, mert az életének java részében Ko Sai teljhatalommal uralkodott felette – és most már azt is tudta, hogy ki kötözte oda a kőhöz azokat a maradványokat.

– Szóval, maga végzett vele – mondta halkan. – A maga csomóját láttuk a tengerben.

– Nem, fiam, egyik sem igaz – válaszolta Skirata, azzal gyorsan körülnézett, mintha látogatóra számított volna, aztán folytatta:

– Bár az tény, hogy Sai mando testőröket fogadott. De nem én öltem meg. Holtan találtuk, esküszöm. Ha én tettem volna, megmondanám, mert nem félek semmitől. Őszintén megmondom, hogy boldogan felszeleteltem volna a szadista hut’uunt. De nem én végeztem vele. És csak ennyit kell tudnotok, a saját érdeketekben.

Az őrmester megfordult, hogy távozzon, de Boss elkapta a karját, és megszólalt:

– Úgy hallottuk, elveszítettük Jusik tábornokot.

– Fogtok még találkozni vele... talán meg is unjátok még a képét – felelte derűsen mosolyogva Skirata.

– És Fivel mi a helyzet?

Skirata oldalra és lefelé nézett, ami arra utalt, hogy a most következő magyarázat a képzelet szüleménye – Sev jól ismerte már ezt a tekintetet.

– KK-8015 halott, fiúk – mondta aztán az őrmester. – Na, én megyek... Ha szükségetek van valamire, csak szóljatok!

Az osztag tagjai némán néztek utána, mialatt kiszállt a gépből és a zsilipajtó bezárult mögötte.

– Méghogy Fi halott... hát a shab... – dörmögte Boss. – Nagyon szeretném tudni, hogy mi folyik itt valójában.

– Nem, nem szeretnéd, mert nem kell tudnod – jelentette ki Fixer. – Gyerünk, Sev, szállítsuk le a csomagot az öregnek! Vessünk véget ennek az egész időpazarló gyakorlatnak!

Sev két kézzel fogva, óvatosan tartotta maga előtt a dobozt, nehogy kiömöljön belőle valami, mialatt a folyosón sietett Zey irodája felé. Azon töprengett, megmondja-e a tábornoknak, hogy mi van benne, vagy csak rakja le elé, és hagyja, hogy ő maga nyissa ki. Mindesetre gyanította, hogy szórakoztató pillanatokban lesz része, amikor végignézi Zey reakcióját.

Holtan találtuk, esküszöm – visszhangoztak a fejében Skirata szavai. – Ha én tettem volna, megmondanám.

– Hát persze, Kal, megmondanád – dörmögte halkan hiszek neked.

Sev csalódott lett volna, ha Skirata nem váltotta volna valóra azon ígéretét, hogy egyszer még felszeleteli a kaminóit aiwha-csalinak. Aztán eszébe jutott, hogy így már nyugodtan nézhet Vau szemébe, és nem kell azt éreznie, hogy szégyent hozott rá.

Igen, Skirata ritka nagy gazember – elmélkedett magában – , és egy kicsit őrült is, de ha a katonáiról van szó, tudja, hogy mi a tisztesség és a becsület. És most nagyon nagy szívességet tett mindnyájuknak.

Sev megkopogtatta Zey ajtaját, majd sisakját a bal, a dobozt a jobb karjával magához szorítva biccentett a társainak, hogy tűnjenek el. Az ajtó besiklott a falba. A tábornok az íróasztalánál ült, a számítógépe billentyűzetét bökdöste, és látszott rajta, hogy kissé bosszús, amiért megzavarják.

– Nulla-hetes! – mondta emelt hangon. – Hát visszatértek! Jöjjön be!

– Üdvözlöm, uram! – köszönt Sev, és engedelmeskedett a felszólításnak.

– Remélem, jó híreket hozott – jegyezte meg a tábornok.

– Nem csupán jókat – válaszolta Sev, miközben lerakta a dobozt az íróasztalra, és hátrált egy lépést. – Hanem teljesen megalapozottakat, uram.

Zey néhány másodpercig töprengve fürkészte a dobozt, majd felnézett a kommandósra.

– Ó... – sóhajtotta, és nem mondott mást.

A Jedik híres-neves hatodik érzékének köszönhetően valószínűleg máris tudta, hogy mi van a dobozban. Ám így is belenézett, és nem hőkölt hátra, bár amikor felnyitotta a belső fedelet, az arca eléggé elszürkült.

– Az hiszem, kijelenthetjük, hogy Ko Sai halott, uram – mondta Sev.

– Gondolja? Azért nem árt az óvatosság.

– Ellenőriztetheti a DNS-t a kaminóiakkal, uram – felelte Sev.

– De legalább a főkancellár egyértelmű választ kapott, még ha nem is azt, amelyikben reménykedett.

– Megtenné, hogy tájékoztat a részletekről? Mert Palpatine meg fogja kérdezni, hogy ez a... trófea hogyan került a birtokomba.

– Beástuk magunkat a laboratóriumba, amit minden kétséget kizáróan Ko Sai építtetett – közölte Sev. – Egy robbanás teljesen elpusztította. Kő kövön nem maradt, uram.

– Ko Sai óvatos típus volt – jegyezte meg Zey.

– Igen, uram, de sok türelmetlen alak vadászott rá.

– Azt mondja tehát, hogy már halott volt, amikor maguk rátaláltak.

– Nem mi öltük meg, uram – jelentette ki határozottan Sev.

– Maga azt mondta, élve kapjuk el. Mi ezt akartuk, de elkéstünk.

Zey merőn bámulta a kommandós arcát, aztán sóhajtott egyet.

– Tudom, hogy igazat mond – felelte halkan. – De ha lenne információja arról, hogy ki kapta el... nos, a főkancellár örülne, ha hallaná.

Sev rádöbbent, hogy a látszólagos őszinteségének hulláma veszedelmesen csalóka területre sodorta, és remélte, hogy Zey nem érzi meg az Erőben az apróbb hiányosságokat.

– Nincs bizonyítékunk arra, hogy ki végzett vele, uram – mondta határozottan. – De azt hiszem, a kaminóiak nem vették jó néven, hogy Sai lelépett a legféltettebb ipari titkaikkal.

– Ha már így szóba jött...

– Semmi, uram! – vágott közbe Sev, és megint nem kellett attól tartani, hogy a Jedi megérez valamit, mert most is igazat mondott. – A számítógépek teljesen megsemmisültek. Egyetlen árva adatot sem lehet kinyerni belőlük.

– És a kaminóiak feltehetően tudták, hogy mit keresnek – tette hozzá a tábornok.

– Ugyanakkor találtunk néhány halott mandalorit.

– Á...

– De semmi olyat, ami alapján azonosítani lehetne őket – folytatta Sev. – Talán azért voltak ott, hogy védjék Sai-t, vagy ők voltak a támadók, de eltoltak valamit, és magukra robbantották a labort. Akárhogyan történt is, Ko Sai halott, és nincsenek adatok. Megtettünk mindent, amit lehetett, uram.

Zey leeresztette a vállát, és előregörnyedt. Magas, széles vállú férfi létére hirtelen Skiratánál is kisebbnek tűnt.

– Tudom, nulla-hetes, tudom... – mormolta letörten. – így is jó munkát végeztek. Kapnak egy egész napos eltávozást, mindannyian. Elmehet!

Sev nem számított dicséretre. Mindig úgy érezte, hogy szégyent hoz valakire – rendszerint Vaura így aztán a tábornok szavai teljesen meglepték. És nem tudta, hogy mit fog kezdeni egy szabadnappal, hirtelenjében csak annyi jutott eszébe, hogy végre tisztességesen jóllakhat, és alhat egyet. Tisztelgett, fürgén elindult a kijárat felé, ám az ajtóból visszafordult, és halkan megszólalt:

– Sajnálattal hallottam, uram, hogy Jusik tábornok elhagyott minket.

– Én is – felelte Zey továbbra is az asztalán fekvő dobozt fürkészve. – Mindig komoly csapás elveszíteni egy jó embert, de még rosszabb elveszíteni egy jó Jedit. És éppen most, amikor annyira kellene összpontosítanunk...

Sevnek fogalma sem volt, hogy ez mit jelent, de együtt érzőn bólogatott. Aztán kilépett a helyiségből, és szedte a lábát, hogy minél rövidebb idő alatt eltávolodjon az irodától. A folyosó felénél járt, amikor a többiek megrohanták és körülvették.

– Na? Bevette? – kérdezte Scorch.,

– Azt hiszem – felelte Sev.

– Mást nem nagyon tehetett, nem igaz? – dörmögte vigyorogva Fixer.

– Kaptunk egy nap eltávot – közölte Sev. – Ami sokkal jobb, mint ha Vau ütne-vágna minket, úgyhogy pofa be, és próbáljunk minél többet kihozni a dologból!

Hogy lerövidítsék a szálláshelyükre vezető utat, átvágtak az alakulótéren. A tér szélén az Omega-osztag tagjai – Darman nélkül, helyette azzal az új fickóval, aki nemrég még gyalogosként szolgált, és aki veszedelmes késtrükköket tudott bemutatni a műkezével valamint Ordo és Mereel limmie-t játszottak. Skirata is beszállt. Keményen játszottak, a Vau által mando-stílusnak nevezett módon. A sérülésekkel mit sem törődve kíméletlenül belerohantak egymásba, rávetődtek a másikra, és lerántották a betonra, és magasra felrúgták a levegőbe a kerek labdát. A labda akkora lehetett, mint egy emberfej – Sev kétszer is megnézte, hogy meggyőződjön róla, nem igazi emberfejet rugdosnak-e –, és hangos csattanásokkal vágódott neki a barakkok oldalfalának, amit lelkes üvöltések kísértek.

Csakis Skirata viselt páncélt. A többiek még csak nem is a seregben rendszeresített gyakorlót vették magukra, hanem különféle civil ruhákat, amelyeket nyilván a legutóbbi küldetésük során szedtek össze. Ha Sev nem ismerte volna fel bennük a klón-testvéreit, akár mandaloriaknak is nézhette volna őket – akik két roham és fosztogatás között elütik valamivel az időt –, nem pedig köztársasági kommandósoknak, akik egy kicsit kiengedik a gőzt.

Hirtelen nagyon idegennek látta őket, és ezen meglepődött. Vau megtanította neki és a társainak a mandalori szokásokat és a nyelvet, ahogyan Skirata is megtanította ugyanezt a saját osztagainak, de ebben a percben az omegások és a nullások inkább látszottak mandalori zsoldosoknak, mint a Nagy Hadsereg katonáinak.

– Akkor hát – szólalt meg Boss fojtott hangon –, ha egyszer összerúgjuk a port egy rakás valódi mandóval, szerintetek ezek a fiúk kinek az oldalán fognak harcolni?

Sev megvonta a vállát, és szintén halkan visszakérdezett:

– Miért, szerinted ki ölte meg azokat a mandókat, akiket Ko Sai rejtekhelyén találtunk?

– Azt nem tudhatod – vetette ellen Fixer.

– Aha, és te sem – válaszolta Sev.

A találgatásnak Scorch vetett véget, amikor erélyesen közbeszólt:

– Vode an! Testvérek mindahányan! Világos?

A játékosok egy-egy hanyag intéssel vagy biccentéssel üdvözölték a deltásokat. Sev arra számított, hogy Skirata megpróbálja rábeszélni őket, hogy szálljanak be, de nem így történt. Önfeledten játszottak tovább, és jókedvűen kurjongattak mando nyelven, mintha Keldabe-ban lettek volna, és nem a Galaktikus Fővárosban.

Sev valahogy... nyugtalanítónak találta ezt az egészet. És egyben csábítónak is, de ebbe inkább nem akart belegondolni. A kommandósok kivétel nélkül ugyanazon az oldalon álltak, ezt teljesen biztosra vette. És jelen idő szerint a nullások is, holott ők eléggé öntörvényű alakok voltak. Akadhattak szélsőségesen különc szokásaik, de a hűségükben senki sem kételkedhetett, és betűhíven végrehajtották Skirata parancsait.

Skirata hirtelen megtorpant, talpával megállította a labdát, és a fejét felkapva úgy nézett a deltásokra, mintha csak most venné észre őket.

– Copaani geroy? – kérdezte aztán mando nyelven.

Akartok játszani?

– Nem kösz – felelte Sev. – Még be kell fejeznem a hímzésemet. És ez egy kicsit durvának tűnik. Könnyen lesérülök.

A deltások folytatták útjukat, maguk mögött hagyták a jelenetet, amely akár a Mandalore-on is lejátszódhatott volna, és nem a Köztársaság szívében.

– Annak azért örülök, hogy a mi oldalunkon állnak – jegyezte meg Boss.

– Aha – helyeselt Sev én is.

Tartalomjegyzék

Köszönetnyilvánítás

Szereplők

Prológus

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszadik fejezet