REPUBLIC COMMANDO

A sorozat 2. kötete

Karen Traviss

   CORUSCANT

 Szukits 2013

  Tartalomjegyzék

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR WARS: TRIPLE ZERO

by Karen Travis

Del Rey, an imprint of The Random House

Publish ing Group, a division of Random House, Inc., 2006

Copyright © 2013 by Lucasfilm Ltd. & ® or TM where indicated.

All Rights Reserved.

Cover art copyright © 2013 by Lucasfilm Ltd.

Translation copyright © 2013 by Szukits Könyvkiadó

Fordította: HABONY GÁBOR

ISBN 978–963–497–300–2

Lektor: Barna Ildikó

Szaklektor: Szente Mihály

A Dunedin könnyű cirkáló legénységének, köztük a bácsikámnak, Albert Edward Travissnek, aki a hajó elsüllyesztésekor veszítette életét 1941. november 24–én – a hétéves kisfiúnak, aki a rossz látása miatt nem léphetett be a Királyi Haditengerészetbe, de ragaszkodott hozzá, hogy ha másként nem, a kiszolgáló személyzet tagjaként egy hadihajón szolgáljon, így az életét adta a hazájáért, amikor az még el sem kezdődött igazán.

Köszönetnyilvánítás

Abban az áldásban részesültem, hogy a lehető legjobb segítséget kaptam, amit író kívánhat magának. Hálás köszönetem a félelmet nem ismerő szerkesztőknek: Keith Claytonnak (Del Rey), Shelly Shapirónak (Del Rey) és Sue Rostoninak (Lucasfilm); az ügynökömnek, Russ Galennak; a LucasArts Republic Commando játékát készítő stábnak; Bryan Boultnak, Simon Boultnak, Debbie Buttonnak, Karen Millernek és Chris „TK” Evansnek, akik tesztolvasókként megfontolandó kritikákkal illettek; és végül Ray Ramireznek (A 2BN század, 108–as gyalogsági mesterlövész, ARNG) technikai tanácsaiért és barátságáért.

És akik nélkül ez a könyv nem születhetett volna meg: Jesse Harlin – a „Vode An” zene– és dalszerzője, akinek a munkája engem is ugyanolyan elszánttá tett, mint a klón hadsereget; Ryan „ER” Kaufman – aki egyszerre volt a barátom, a mentorom és a Csillagok Háborúja galaxisával kapcsolatos tanulmányaimat segítő professzorom; a StarWars rajongói, akik az eddigi legélvezetesebb munkámmá tették e könyv megírását; végül az 501–es Légió, Vader Öklei.

Részemről a megtiszteltetés! Köszönöm!

Szereplők

Kal Skirata őrmester, mandalori férfi

Walon Vau őrmester, mandalori férfi

N–11 Ordo százados, nullás mélységi felderítő

N–7 Mereel hadnagy, nullás mélységi felderítő

Omega osztag:

KK–1309 Niner őrmester

KK–1136 Darman

KK–8015 Fi

KK–3222 Atin

Delta–osztag:

KK–1138 Boss őrmester

KK–1162 Scorch

KK–1140 Fixer

KK–1107 Sev

További szereplők:

KGY–5108/8843 Corr gyalogos

Bardan Jusik tábornok, Jedi lovag (ember férfi)

Jailer Obrim százados a Coruscanti Biztonsági Erők tisztje (ember férfi)

Etáin Tur–Mukan tábornok, Jedi lovag (ember nő)

Arligan Zey tábornok, Jedi mester (ember férfi)

Enacca, Skirata üzlettársa (vuki nő)

Qibbu, vállalkozó (hutt férfi)

Laseema, Qibbu alkalmazottja (twi’lek nő)

Besany Wennen, a Nagy Hadsereg polgári alkalmazottja (ember nő)

Prológus

Köztársasági Kommandó, titkos behatolás a Festre,

Atrivis–szektor, Külső Gyűrű,

tíz hónappal a Geonosisi Csata után

KK–8015, „Fi” személyes naplója

A seregben muszáj mindent elviccelni. Szerintem az Ellátó–szolgálatnak is jól fejlett humorérzéke lehet.

– Szóval – kérdeztem milyen régen kérvényezted a fekete lopakodópáncélokat?

– Hét standard hónappal ezelőtt. Amikor visszajöttünk a Qiiluráról – felelte Darman, miközben kibámult a hajó utasteréből az egybefüggő hótakaróval borított síkságra. A fehér hótakaróval borított síkságra. A fagyos szél nyugtalan lökésekkel szórt be némi havat a nyitott ajtón.

– És most küldték meg őket? Ehhez a támadáshoz a Festen? Az egész bolygót hó borítja! Sarktól sarkig!

Hallottam a pilóta röhögését az adó–vevőn keresztül. Nem bírta megállni nevetés nélkül.

– Kölcsönadjam az enyémet? Szép fehér! – mondta.

– Igen, fekete Katarn páncélokat utaltak ki nekünk. Az rendben van, hogy csak attól horpad be, ha telibe találnak egy lézerágyúval, de azért a rejtőszín jól jött volna.

Még Atin is vigyorgott. Csak Niner maradt komoly, mert próbálta átvenni Kal őrmester helyét, és szerette volna elhitetni a szakasszal, hogy nem lesz semmi gond. Amiatt aggódott, hogy ezúttal talán nem lesz akkora szerencsénk, mint máskor.

Emiatt én is aggódtam. A háború első évében a Köztársasági Kommandó ötvenszázalékos veszteséget szenvedett. Aznap be kellett hatolnunk egy szeparatista gyárba, ahol ki akartak fejleszteni valami phrik – bármit is jelentsen ez a szó – nevű, új szuperfémet. Arra készültünk, hogy megfosszuk őket a forrásaiktól, vagy – egyszerűbben mondva – fel kellett robbantanunk ezt–azt. Nem tűnt bonyolult küldetésnek. Nagyjából annyi volt a terv, hogy elkerüljük a droidokat, bejutunk, elhelyezzük a tölteteket a finomítóban és az öntödében, elkerüljük a droidokat, és kijövünk. Azután megnyomjuk a gombot a detonátoron.

Ordo százados nullás felderítő testvéreinek egyike talált rá a helyre. Klón Hírszerző Egységek, így nevezik őket. Egyszer majd írok annak a di’kutnak, hogy megköszönjem.

Mindig is úgy véltem, hogy jobb, ha az osztag nevet. Ez legalább eltereli a figyelmünket az esélyek latolgatásáról.

– Oké! – szólaltam meg. – Ki mire vágyik most a legjobban?

– Roba steakre – válaszolta a pilóta.

– Fehér álcára – jegyezte meg Niner komoran.

– Egy jó nagy szelet uj süteményre – felelte Atin.

Darman hallgatott néhány másodpercig, azután kibökte:

– Viszontlátni egy régi barátomat.

Ami engem illetett, legszívesebben azonnal visszamentem volna az Arca század barakkjaiba a Coruscanton. Látni akarom a Coruscantot, mielőtt meghalok, és eddig még szinte semmit sem láttam belőle. Valaki egyszer megígérte, hogy fizet nekem ott egy sört.

A pilóta néhány méterrel a hó felszíne felett siklott, átvitte a gépet egy szűkös hágón, hogy elkerülje a felfedezést. Mindenhol csak hegyek és szakadékok voltak körülöttünk és alattunk. És persze hó.

– Látom a gyárat – jelentette be a pilóta. – Nem fog tetszeni.

– Miért? – kérdezte Niner.

– Mert borzasztóan sok harci droid van körülötte.

– Phrikből készültek?

– Nem hinném.

– Akkor semmi gond – mondta Niner. – Rontsuk el a napjukat!

A hajó lelassított annyira, hogy kiugorhassunk, és máris térdig érő hóban gázoltunk, azután elhelyezkedtünk egy sziklakiszögellés szélárnyékában. Szerintem a droidoknak könnyű megmutatni, ki a főnök, csak messziről oda kell köszönni nekik. Mondjuk, egy Plex rakétavetővel. Mint kiderült, egyáltalán nem phrikből készültek.

Újratöltöttem a Plexet, és ismét darabokra robbantottam néhány droidot, amíg Darman és Atin kerülőúton a gyár felé indult.

Egy jó sör a Coruscanton. Az effajta vágyak tartanak életben.

Első fejezet

Találják meg Skiratát! Ő az egyetlen, aki le tudja őket állítani. És nem, nem fogok megsemmisíttetni egy egész barakkot csak azért, hogy semlegesítsünk hat felderítőt! Hozzák vissza Skiratát! Még nem mehetett messzire.

Iri Camas tábornok, a Különleges Erők igazgatója mondta a Coruscant Biztonsági Erőinek a Coruscanton, a Különleges Műveleti Csoport főparancsnokságán, öt nappal a Geonosisi Csata után

Tipocaváros, Kamino,

nyolc évvel a Geonosisi Csata előtt

Kal Skirata ezúttal élete legnagyobb hibáját követte el, pedig korábban is voltak nagy melléfogásai.

A Kamino igencsak nyirkos helynek bizonyult, és sérült bokájának cseppet sem esett jól a párás levegő. De ez a bolygó nemcsak nedves volt; inkább tűnt viharverte tengernek sarktól sarkig. Magában a férfi azt kívánta, bárcsak gondolt volna erre is, mielőtt elfogadta Jango Fett meglehetősen kedvező ajánlatát, amelyben a helyszínt a régi bajtárs nem határozta meg pontosan.

Azonban ez érdekelte a legkevésbé.

A levegőben terjengő szag inkább emlékeztetett kórházra, mintsem katonai bázisra. Skirata barakkokat sem látott sehol. Nekidőlt a fényesre csiszolt korlátnak és lenézett a negyven méterrel lentebb lévő terembe, amely elég nagynak tűnt, hogy elnyeljen és örökre eltüntessen egy cirkálót.

Felette jól megvilágított, kupolás mennyezet húzódott ugyanolyan távolságban, mint a padló odalent. A lezuhanás lehetősége jóval kevésbé aggasztotta, mint az, hogy fogalma sem volt róla, mi ez az egész.

A műtőtisztaságú csarnok falait simára csiszolt duracél és páncélüveg borította, a belső teret fraktálszerű építmények töltötték meg. Első pillantásra oszlopokra akasztott, hatalmas toroidoknak tűntek, de jobban megnézve kiderült, hogy a toroidok kisebb páncélüveg tartályokból állnak, amelyekben Skirata még kisebb tartályokat látott, amelyekben...

Nem, ez lehetetlen.

Az átlátszó csövekben folyadékot látott. Folyadékot, amelyben valami mozgott.

Percekig bámulta a csöveket hunyorogva, mielőtt felismert egy testet a folyadékban. Egy élő testet. Mi több, minden egyes csőben látott egy testet; a kis testek sorokban és oszlopokban álltak. Gyermektestek. Kisbabák.

– Fierfek! – szitkozódott félhangosan.

Azt hitte, azért jött ebbe az Erő háta mögötti lyukba, hogy kommandósokat képezzen ki, de már sejtette, hogy épp rémálmot lát. Határozott lépteket hallott maga mögött az állványzat kezelőhídján, és gyorsan megfordulva Jangót látta lassan közeledni – lehajtott fejjel, mint aki szégyenkezik.

– Egyezséget kötöttünk – mondta Jango, és a korlátnak támaszkodva megállt mellette.

– Azt mondtad...

– Azt mondtam, hogy különleges katonákat képezel majd ki, és úgy is lesz. Nemrég kezdték felnevelni őket.

– Ezt meg hogy érted?

– Klónok.

– Hogy a fierfekbe keveredtél te ebbe egyáltalán?

– Kaptam ötmilliót és némi egyéb juttatást a génjeimért. Nem kell meglepődni rajta. Te is megtehetted volna ugyanezt.

A kirakós darabkái hirtelen a helyükre kerültek, Skirata pedig egyszerre megdöbbent és meglepődött. A háború egy dolog, de a természetellenes tudomány már egészen más lapra tartozik.

– Én tartom az egyezségünk rám eső részét – mondta Skirata. Óvatosan megigazította a tizenöt centiméteres, háromélű tőrt, amelyet mindig az ingujj alá rejtett tokban tartott. Odalent két kaminói technikust látott nyugodtan elsétálni a toroidok között. Senki sem kutatta át, de megnyugtatta, ha mindig tarthatott magánál néhány önvédelmi eszközt. Például egy kézifegyvert a bakancsa szárában.

De azok a kiskölykök a tartályokban...

A két kaminói eltűnt szem elől.

– Egyébként mire kell ezeknek egy egész hadsereg? – kérdezte Skirata.

– Nekik semmire. És neked nem kell rögtön mindent tudnod –válaszolta Jango. Intett, hogy kövesse. – Ne feledd, hogy te már halott vagy!

– Úgy is érzem magam – válaszolta Skirata. A Cuy’val Dar tagja volt – szó szerinti fordításban a „nemlétezők” közé tartozott. Száz katonai szakértő tucatnyi szakterülettel, akik válaszoltak Jango Fett titkos hívó szavára, és ezért egy rakás kreditet kaptak... Feltéve, hogy készen álltak örökre eltűnni a Galaxisból.

Követte Jangót az egybefüggő, fehér duraplaszttal borított folyosókon, elhaladtak egy–egy hosszú nyakú, kígyófejű kaminói mellett. Skirata már négy standard napja volt a bolygón, de többnyire csak bámult kifelé a szállása ablakán a végtelen óceánra, figyelte, ahogy egy–egy aiwha szárnyra kap a hullámok közül, és csapkodva a levegőbe emelkedik. A tökéletes hangszigetelésen keresztül nem hallotta a mennydörgést, de a villámok nyugtalanítóan rendszertelen villanásait újra meg újra megpillantotta.

Az első pillanattól kezdve tudta, hogy nem fogja kedvelni a kaminóiakat.

Zavarta a hideg, sárga szemük, és az arroganciájukat sem vette jó néven. Megbámulták a bicegő járását és megkérdezték, nem zavarja–e, hogy hibásan működik?

Az ablakokkal telerakott folyosó valószínűleg végigfutott az egész városon. Odakint viharfelhők borították a horizontot.

Hátrapillantva Jango megbizonyosodott róla, hogy a társa követi.

– Ne aggódj, Kal! Azt mondták, nyáron kitisztul az ég. Legalábbis néhány napra.

Remek! A legkomorabb bolygó a Galaxisban, és ő nem hagyhatja el. A fájós bokájával. Tényleg jobb lett volna, ha befizet egy helyreállító műtétre. Arra gondolt, hogy amikor vége ennek az egésznek – ha vége lesz egyáltalán valaha –, lesz elég kreditje, hogy akár a legjobb sebészt is megfizesse.

Jango tapintatosan lelassított.

– Szóval... – kezdte – Ilippi kidobott?

– Valahogy úgy – válaszolta Skirata. A felesége nem mandalori volt. Reménykedett benne, hogy idővel magáévá teszi a kultúrát, de nem így történt; a nő mindig utálta, ha a férje elment otthonról, megvívni mások háborúit. Akkor kezdtek el vitatkozni, amikor Skirata magával akarta vinni egy csatába a két fiát. Nyolcévesek voltak, tehát elég idősek ahhoz, hogy elkezdjék kitanulni a szakmát – azonban a felesége még az ötletet is elutasította, és hamarosan már nem várta otthon sem ő, sem a két fiú, sem pedig a lányuk. Ilippi mando módra vált el tőle, ugyanúgy, ahogy összeházasodtak; egy rövid, komor, négyszemközt kimondott esküvel. Leírták vagy sem, az egyezség köti a feleket. – De volt elég dolgom, hogy elterelje a figyelmem – tette hozzá.

– Mando lányt kellett volna elvenned. Egy aruetii nem értheti meg a zsoldoséletet – mondta Jango, azután elhallgatott, mintha vitára számított volna, de Kal nem ellenkezett. – Beszélsz még a fiaiddal?

– Nem túl gyakran – válaszolta Skirata. – Megbuktam, mint apa. –Jobb nem vakargatni a sebeket, gondolta. – Nagyon úgy tűnik, hogy csak annyira osztják a mando nézeteket, mint az anyjuk.

– Nos, mostantól egyáltalán nem fogtok beszélni egymással. Amíg itt vagy, addig semmiképpen.

Egyébként is úgy tűnt, hogy senkit sem érdekelne igazán, ha eltűnne. „Akár halott is lehetnék” – gondolta. Jango nem mondott semmi mást, így csendben folytatták az utat, amíg el nem értek egy nagy, körkörös csarnokba, amely körül egy kerék küllőihez hasonlóan meredeztek a kivezető folyosók.

– Ko Sai szerint valami nem volt rendben az első tesztklónokkal – mondta Jango, miközben az egyik küllő felé mutatva maga elé tessékelte Skiratát. – Úgy vélik, hogy ezek az egyedek nem fognak megfelelni a követelményeknek. Mondtam Orun Wának, hogy megnézzük őket, hátha a katonai tapasztalat mást mond.

Skirata már hozzászokott, hogy harcosokat kell felmérnie – férfiakat és nőket egyformán. Tudta, mitől lesz katona valakiből. És jól végezte a dolgát; a katonáskodás volt az élete, mint minden más mando’adnak, minden mandalori férfinak és nőnek. „Legalább valami ismerős is lesz ezen a végtelen óccánbolygón” – gondolta.

Csak távol kellett maradnia a kaminóiaktól, már amennyire ez lehetséges volt.

– Uraim! – köszönt Orun Wa nyugodt, monoton hangon. Fejének kecses intésével invitálta be őket az irodájába, és Skirata felfedezte, hogy a koponyája tetején jellegzetes, csontos uszony fut hátra. Talán azt jelenthette, hogy Orun Wa idősebb volt a többieknél. Vagy dominánsabb. Vagy valami mást, mindenesetre nem ugyanúgy nézett ki, mint a többi aiwha–csali, akiket Skirata eddig látott. – Hiszek abban, hogy őszintének kell lennünk, amikor akadályokba ütközünk. A Jedi Tanács a legértékesebb ügyfeleink közé tartozik – mondta a szürke idegen.

– Semmi közöm a Tanácshoz – felelte Jango. – Csak egy katonai tanácsadó vagyok.

– „Ó – gondolta Skirata szóval a Jedi Tanács! Remek!”

– Ennek ellenére örülnék, ha megerősítené, hogy az első egységek nem felelnek meg az elfogadható standardoknak.

– Lássuk őket!

Skirata zsebre tette a kezét, és azon tűnődött, vajon mit fog látni? Ügyetlen lövészetet, gyenge kitartást, esetleg az agresszió hiányát? Ha Jango klónjairól van szó, akkor ezek nem fordulhatnak elő. Egyre kíváncsibbá tette, hogy a kaminóiak hogyan ronthatták el a kivételes sablon alapján készült harcosokat.

A vihar dühöngve csapkodta a páncélüveg ablakot, az esőcseppek újra meg újra megrohamozták az átlátszó anyagot, csak hogy vereséget szenvedve gyorsan lecsorogjanak rajta. Orun Wa egy táncos kecsességével lépett hátrébb, és a mögötte lévő ajtó kinyílt.

Hat teljesen egyforma kisfiú lépett be a helyiségbe – négy–, legfeljebb ötévesek lehettek.

Skirata nem az a fajta fickó volt, aki könnyen áldozatul esik a szentimentalizmusnak, de ez megtette a hatását.

Gyerekek! Nem katonák, nem droidok vagy egységek. Még csak kiskölykök! Göndör, fekete hajuk volt, sötétkék ujjast és nadrágot viseltek. Felnőtt férfiakra számított, és hatalmasat tévedett.

Hallotta, hogy Jango élesen fújja ki a levegőt.

A gyerekek közelebb húzódtak egymáshoz, és a látvány olyan szívet tépőnek bizonyult, amire Skirata egyáltalán nem volt felkészülve. Két egymásba kapaszkodó kölyök felpillantott rá nagy, barna szemével, miközben egy harmadik lassan elébük lépett, mintha meg akarná akadályozni, hogy Orun Wa megközelítse a többieket.

A tartásából látszott, hogy valóban ezt teszi. A testvéreit védelmezte. Skiratát egészen felzaklatta a jelenet.

– Az egységek rosszul működnek, és el kell ismernem, hogy talán akkor hibáztunk, amikor megpróbáltuk módosítani a genetikai sablont – mondta Orun Wa. A kis lények sebezhetősége egyáltalán nem hatotta meg.

Skirata ekkor jött rá, hogy az intoleráns és arrogáns kaminóiak mindent lenéznek, ami nem fér bele a tökéletességről alkotott elképzeléseikbe. Az imént elhangzott szavak alapján úgy vélték, hogy Jango génjei nem elég jók a tökéletes katonák előállításához. Lehet, hogy a magányos természetét akarták kivonni a génkészletből. Jango nem volt csapatjátékos; a gyalogságban nagyon rosszul teljesített volna.

A kaminóiak pedig valószínűleg nem tudták, hogy az embereknek gyakran a tökéletlenségeik biztosíthatnak előnyt.

A kölykök tekintete Skirata és Jango között ugrált, az ajtóra tévedt, azután körbejárt a helyiségben, sebesen, mintha egyszerre keresnének menekülési útvonalat és könyörögnének segítségért.

– Ko Sai tudományos főmunkatárs a bocsánatukat kéri, ahogyan én is – mondta Orun Wa. – Hat egység nem élte túl az inkubációs időszakot, de ezek itt normálisan fejlődtek, és úgy tűnt, hogy megfelelnek a specifikációknak, ezért alávetettük őket a villámoktatásnak és a teszteknek. Sajnálatos módon a pszichológiai tesztek szerint túl megbízhatatlanok, és nem felelnek meg a kívánt személyiségi profilnak.

– Azaz? – kérdezte Jango.

– Képtelenek a parancsteljesítésre – felelte Orun Wa sebes pislogás kíséretében. Úgy tűnt, zavarban van. – Biztosíthatom önöket, hogy a jelenleg futó Alfa termelési folyamat során ezt a problémát is figyelembe vesszük. Természetesen, ezeket az egységeket újrakondicionáljuk. Van kérdésük?

– Igen – mondta Skirata. – Mit ért újrakondicionálás alatt?

– Ez esetben a folyamat teljes lezárását.

Nyúlós csend telepedett a tágas, békés, fehér falú helyiségre. Skirata arra gondolt, hogy a gonoszságnak feketének kellene lennie, mint a tinta – ráadásul túl udvariasan és készségesen beszél. Azután az agya hirtelen felfogta a hallottakat, és a teste ösztönösen reagált.

Összeszorított ökle Orun Wa mellkasához ért, és a következő pillanatban a kegyetlen, érzéketlen alak hátrarántotta a fejét.

– Ha egy ujjal is hozzáérnek a kölykökhöz, élve megnyúzom, és megetetem magukat az aiwhákkal! – morogta Skirata.

– Nyugalom! – szólt rá Jango, a férfi karjára téve a kezét.

Orun Wa sebesen pislogva nézett rá hátborzongatóan hüllőszerű, sárga szemével.

– Ez nem helyénvaló. Számunkra az ügyfél elégedettsége a legfontosabb – mentegetőzött.

Skirata szinte hallotta a saját vére dühödt zúgását, és már nem akart mást, csak széttépni a szürke kaminóit. Harcban megölni valakit egy dolog, de ártatlan gyerekeket a halálba küldeni nem érdem. Kirántotta a karját Jango keze alól, és a gyerekek elé lépett. A kölykök rémült hallgatásba burkolóztak. Skirata nem mert rájuk nézni, tekintetét inkább Orun Wa kifejezéstelen arcán tartotta.

Jango vállon ragadta, és úgy megszorította, hogy az már fájt. Figyelmeztető mozdulat: „Ne! Hagyd ezt rám!” Azonban Skirata már túlságosan feldühödött ahhoz, hogy hallgasson a bajtársára.

– Belefér néhány kiszámíthatatlan tényező – mondta Jango óvatosan, miközben Skirata és a kaminói közé lépett. – Nem árt, ha meglepetést tudunk okozni az ellenségnek. Milyenek ezek a gyerekek valójában? Milyen idősek?

– Közel két standard éve növekednek. Az intelligenciájuk magas, viszont deviánsok, zavaros elméjűek. Kezelhetetlenek – válaszolta Orun Wa.

– Ideális hírszerzők – mondta Skirata. Színtiszta blöff volt; látta, hogy Jango állkapcsán megrándul egy izom. Őt is megdöbbentette a helyzet, és egy régi bajtárs elől nem tudta elrejteni az érzéseit. – Megtartjuk őket.

Kétévesek? A kölykök idősebbnek tűntek ennél. Skirata félig odafordult, hogy rájuk pillantson, és látta, hogy a fiúk rászegezik a tekintetüket. A nézésük vádlónak tűnt. A férfi visszafordult az idegen és Jango felé, de hátrébb lépett, és egyik kezét bátorítóan a testvéreit védelmező gyerek fejére tette. Keveset érő, de legalább vigasztaló mozdulat.

Egy apró kéz kulcsolódott az ujjaira.

Skirata nagyot nyelt. Kétévesek!

– Ki tudom képezni őket – mondta. – Van nevük?

– Az egységeket számokkal jelöljük. És ki kell hangsúlyoznom, hogy nem reagálnak a parancsokra – ismételte meg Orun Wa, mintha egy különösen ostoba weequayhez beszélne. – A minőség–ellenőrzés a Nulla–osztálynak nevezte el őket, és...

– Nullás? – vágott közbe Skirata. – De nem abban az értelemben, hogy di’kutlák?

Jango halkan, de azért jól hallhatóan felsóhajtott.

– Hagyd ezt rám, Kal! – szólt rá.

– Nem egységek! – mondta Skirata. A kis kéz úgy kapaszkodott az ujjaiba, mintha magába az életbe kapaszkodna. A férfi hátranyúlt a másik kezével is, mire egy kisfiú védelmet keresve a lábának nyomódott. Szánalomra méltó volt. – És kiképzem őket!

– Ellenjavallt – válaszolta Orun Wa.

A kaminói előrébb lépett – vagy inkább siklott – egy lépést. A szürkék hihetetlenül kecses lények voltak, de Skirata egyszerűen nem bírta megérteni a szenvtelenségüket.

A lábát szorongató kiskölyök hirtelen kikapta a kisméretű pisztolyt a bakancsa szárából. Mielőtt Skirata reagálhatott volna, máris átadta annak a fiúnak, aki rémülten kapaszkodott a kezébe.

A gyerek elengedte Skirata ujjait, és két kézzel Orun Wa mellkasára szegezte a fegyvert.

– Fierfek! – szitkozódott Jango, és felsóhajtott. – Tedd azt le, kölyök! – szólt oda.

Azonban a fiú elég elszánt volt, hogy folytassa. Egy lépéssel Skirata elé került, minden tagjából nyugalom áradt, ahogy baljával tartotta a jobb kezét, és a szemével hunyorítva összpontosított.

Skirata leesett állal nézte. Jango is ledermedt egy pillanatra, azután felkacagott.

– Azt hiszem, ez minket igazol – mondta, de a tekintetét nem vette le az apró gyilkosról.

A kölyök átkattintotta a biztosítót. Úgy tűnt, ellenőrzi a fegyver állapotát.

– Rendben van, fiam! – szólt rá Skirata, amilyen finoman csak tudott. Valójában nem nagyon érdekelte volna, ha a kölyök megsüti a kaminóit, de a következmények miatt inkább elkerülte volna a lövést. Emellett szempillantás alatt büszke lett a fiúcskákra – mindegyikükre.

– Nem kell lőnöd. Nem hagyom, hogy hozzátok érjenek. Csak add vissza a fegyveremet!

A gyerek meg sem mozdult; kezében a fegyver rezzenéstelenül meredt a kaminói mellkasára. Ebben a korban még inkább az alvós játékával kellene törődnie, nem azzal, hogy minél pontosabb lövést adjon le. Skirata lassan leguggolt mellé, próbálta nem megijeszteni, nehogy a gyerek elsüsse a fegyvert.

„Teljesen hátat fordítok... akkor bízik bennem, nem?”

– Gyerünk, fiam, tedd csak le! – Olyan halkan és nyugodtan beszélt, amennyire csak tudott, pedig legszívesebben ujjongott volna. Sőt még az is megfordult a fejében, hogy elveszi a fegyvert, és ő fejezi be a melót. – Biztonságban vagy. Megígérem, hogy nem esik bántódásotok!

Néhány pillanatig a fiú tekintete és a pisztoly továbbra is Orun Wára szegeződött.

– Igenis, uram! – szólalt meg a gyerek, és leeresztette a fegyvert maga mellé. Skirata óvatosan a fiú vállára tette a kezét, és visszahúzta magához.

– Jó fiú vagy! – mondta neki. Kivette a veszélyes szerszámot az apró ujjak közül, azután felkapta a kölyköt. – Jól csináltad! – dicsérte meg suttogva.

A kaminói nem mutatta jelét, hogy feldühödött volna, csak csalódottan pislogott. Tovább bizonygatta az álláspontját:

– Ha ez nem bizonyítja az ingatag mentális állapotot...

– Velem jönnek!

– Ezt nem maga dönti el.

– Nem. Én döntöm el – szólt közbe Jango. – Véleményem szerint megfelelő alapanyagot jelentenek. Vidd ki őket, Kal, én elrendezem ezt Orun Wával.

Skirata bicegve elindult az ajtó felé, de továbbra is próbált a kaminói és a gyerekek között maradni. A szállása felé tartva már félúton járt apró engedetlenekből álló kíséretével, amikor a karjában tartott fiú fészkelődni kezdett.

– Tudok járni, uram – mondta.

Határozottan, folyékonyan beszélt – fiatal külseje egy kis katonát rejtett.

– Jól van, fiam.

Skirata leeresztette a padlóra, és a gyerek beállt mögötte a többiek közé; mindegyikük furcsán csendes és fegyelmezett volt. Egyáltalán nem tűntek veszélyesnek vagy deviánsnak, legalábbis, ha nem vesszük számításba egy fegyver ellopását, egy cselt és egy kaminói halálos megfenyegetését. Ezeket Skirata nem vette számításba.

A kölykök csak próbáltak életben maradni, ahogy az minden katona kötelessége.

És négy– vagy ötévesnek néztek ki, pedig Orun Wa állítása szerint csupán két éve születtek. Skirata hirtelen majdnem megkérdezte tőlük, hogy mennyi időt töltöttek el a páncélüveg tartályokban – azokban a hideg és kemény tartályokban, amelyekből hiányzott az anyaméh puha, ölelő sötétsége. Talán fuldokláshoz hasonlíthatott. Vajon látták egymást lebegés közben? Megértették, mi történik velük?

Elérkeztek Skirata szállásának ajtajához, és a férfi betessékelte a gyerekeket. Próbált nem tűnődni tovább ezeken a kérdéseken.

A fiúk automatikusan felsorakoztak az egyik fal mellett, és hátratett kézzel várakoztak.

Felneveltem két fiút. Milyen nehéz lehet hat gyereket gondozni néhány napig?

Várta, hogy bármit tegyenek, de a kölykök csak néztek rá, mintha parancsra várnának. Nem tudta, mit parancsolhatna nekik. Az eső egyfolytában csapkodta az egész falat betöltő panorámaablakot. Lecsapott egy villám, mire mind a hatan összerezzentek.

Mégis csendben maradtak.

– Megmondom, mi legyen – kezdte a férfi zavartan. A díványra mutatva folytatta: – Leültök oda, és hozok nektek valamit enni, oké?

A gyerekek meglepetten néztek rá, azután odamentek a díványhoz, és leültek, szorosan egymás mellé. Skirata annyira lehengerlően aranyosnak látta őket, hogy inkább gyorsan kiment a konyhába, mielőtt az érzelmei kiültek volna az arcára. Próbálta összeszedni a gondolatait, miközben uj süteményt tett egy tányérra, és felszeletelte, nagyjából hat egyenlő részre. Ha ez így fog menni... évekig...

„Itt ragadtál, haver.”

„Csak magadat okolhatod.”

„És a jövőben előreláthatólag ezen a bolygón laksz majd... talán örökre itt kell maradnod.”

Az eső sohasem állt el, és ő olyan lényekkel volt összezárva, amelyeknek már a látványától is megborzongott. És amelyek teljesen rendben lévőnek tartották, hogy olyan „egységeket” semmisítsenek meg, amelyek valójában élő, lélegző és beszélő gyerekek. Skirata belefésült sörtehajába az ujjaival és egy ideig lehunyt szemmel állt. Hirtelen megérezte, hogy valaki őt nézi.

– Uram? – szólalt meg a fiú. A bátor kis lövész volt az. Lehet, hogy ugyanúgy nézett ki, mint a testvérei, de a viselkedése megkülönböztette tőlük. Az egyik kezét ökölbe szorítva maga mellett tartotta, míg a másikat nyitva hagyta. – Használhatjuk a mellékhelyiséget?

Skirata leguggolt, hogy egy magasságban legyenek.

– Persze, hogy használhatjátok – válaszolta. Zavarta, hogy a kölykök hasonlítottak a saját, féktelen fiaira. – És nem vagyok „uram”. Nem vagyok a felettesetek. Őrmester vagyok, szóval hívhattok őrmesternek, ha akartok, vagy hívhattok Kalnak, ahogy mindenki más.

– Igenis... Kal!

– Arra van. Elboldogultok egyedül is?

– Igen, Kal.

– Tudom, hogy nincs nevetek, de azon gondolkodom, hogy kellene lennie.

– Nulla–tizenegyes vagyok. Vagy egy–egyes.

– Tetszene, ha Ordónak neveznélek? Ő egy mandalori harcos volt.

– Mi mandalori harcosok vagyunk?

– Fogadni mernék rá – felelte Skirata. A kölyök született harcos volt. – Teljesen kitöltitek a szó jelentését.

– Tetszik a név – mondta Kicsi Ordo, és egy ideig tűnődve nézte a fehér padlót, mintha fel akarná mérni, hogy jelent–e valamilyen veszélyt. – Mi az a mandalori?

Bizonyos szempontból ez jobban fájt, mint eddig bármi. Ha a kölykök nem ismerik a saját kultúrájukat és hogy mi tesz valakit mandóvá, akkor az életük céltalan, és nincs bennük büszkeség vagy bármi más, ami összetartaná őket a klánjukkal. Amikor nincs egy darab föld, amit otthonnak nevezhetsz, és nomádként vándorolsz, akkor a szívedben hordozod a nemzeted. És ha nincs mando szíved, akkor nincs semmid, még lelked sem, ami újabb hódítások felé vezethet. Ebben a pillanatban Skirata megértette, mit kell tennie. Meg kellett akadályoznia, hogy a fiúkból dar’manda legyen, Halott Ember, mando lélek nélküli ember.

– Látom, sok mindent meg kell tanítanom – mondta a férfi, és már tudta, hogy ez a feladata. – Én is mandalori vagyok. Katonák vagyunk és nomádok. Tudod, mit jelentenek ezek a szavak?

– Igen.

– Okos fiú vagy. Menjetek, használjátok a mosdót kedvetekre, és tíz percen belül ismét a díványon akarom látni mindegyikőtöket. Azután találunk nevet mindenkinek. Értetted?

– Igen, Kal.

Így történt, hogy Kal Skirata – zsoldos, bérgyilkos és bukott apa – azzal töltött el egy viharos estét a Kamino bolygón, hogy süteménnyel etetett hat veszélyesen okos kisfiút, akik már értettek a fegyverekhez, és felnőtt módra beszéltek. Mesélt nekik a harcos hagyományokról, a nyelvükről és a kultúrájukról, s arról, hogy van mire büszkének lenniük.

Elmagyarázta, hogy a „hős” szó nem létezik a mandalori nyelvben, azonban az ellentétére használtak egy szót: hut’uun.

Borzasztóan sok hut’uun élt a Galaxisban, és Skirata közéjük sorolta a kaminóiakat is.

A gyerekek, miközben lassan hozzászoktak, hogy a nevük Ordo, A’den, Kom’rk, Prudii, Mereel és Jaing, egyszerre próbálták befogadni a ragacsos édesség újdonságát és az újonnan lelt kulturális örökséget. Tekintetüket Skiratára szegezték; a férfi egyre csak sorolta nekik a mandalori szavakat, és ők mindet utána ismételték.

Skirata küszködve vette át velük a leggyakoribb szavakat. Fogalma sem volt, hogyan tanítson meg egy nyelvet olyan gyerekeknek, akik már folyékonyan beszélik a galaktikus közöst. Egyszerűen csak felsorolt mindent, ami emlékezete szerint hasznos lehetett, és a kis nullás felderítők komoran hallgatták, csak akkor pislogtak, amikor lecsapott egy–egy villám, és akkor is egyszerre. Egy óra elteltével a férfi úgy érezte, nem tett mást, mint összezavarta néhány ijedt és magányos gyerek fejét. A kölykök csak bámultak rá egyfolytában.

– Foglaljuk össze! – mondta kimerültén. Rossz napja volt, és sejtette, hogy még számlálhatatlan hasonló nap áll előtte. Az orrnyergét masszírozva próbált összpontosítani. – El tudtok számolni egytől tízig?

Prudii – N–5 – még gyorsan levegőt vett, mielőtt kórusban számolni kezdtek:

– Solus, t’ad, ehn, cuir, rayshe’a, resol, e’tad, sh’ehn, she’cu, ta’raysh.

Skirata torka elszorult egy pillanatra, miközben döbbenten hallgatta a gyerekeket. Úgy szívták magukba az információt, mint szivacs a vizet.

„Csak egyszer soroltam fel nekik a számokat! Egyetlenegyszer!”

Tökéletesen, a legapróbb tévesztés nélkül mondták vissza a szavakat. Úgy döntött, a jövőben inkább vigyáz, hogy mit mond nekik.

– Ügyes! – mondta elismerően. – Nagyon különleges fiúk vagytok, tudjátok?

– Orun Wa azt mondta, hogy nem lehet minket felmérni – válaszolta Mereel teljesen közömbös hangon. A dívány karfáján ülve majdnem egy hétköznapi négyéves gyerek módjára lóbálta a lábát. Skirata egyre jobban felismerte az egyéni jellegzetességeiket, az egyforma külső mögött. Fogalma sem volt, hogyan, de egyre jobban meg tudta különböztetni az arckifejezéseket, a kis gesztusokat, a grimaszokat és a hangszíneket. A külső nem minden.

– Úgy érted, túl magas eredményt értetek el ahhoz, hogy besoroljon?

Mereel nagy komolyan bólintott. Mennydörgés robajlott végig a platformváros felett; a férfi megérezte anélkül, hogy hallotta volna. Mereel rögtön maga alá húzta a lábát, és közelebb húzódott a mellette ülő testvéréhez.

Skiratának nem volt szüksége holmi hut’uun kaminóiakra, hogy felismerje a gyerekek különleges mivoltát. Máris képesek voltak kezelni egy fegyvert, első hallásra megtanulták egy nyelv alapjait, és tökéletesen megértették Orun Wa virágnyelven kifejezett szándékait. Nem csoda, hogy az az aiwha–csali megijedt tőlük.

És igenis nagyszerű katonák lesznek belőlük – feltéve, ha képesek parancsot teljesíteni. Ezen biztosan dolgoznia kell majd.

– Kértek még süteményt? – kérdezte Skirata.

Lelkesen és egyszerre bólintottak. A férfi megkönnyebbült; legalább néhány percre eltűnhet a fiúk csendes, merev figyelmének fókuszából. Evés közben is kis felnőtteknek tűntek, nem csevegtek vagy nevetgéltek, mint a hétköznapi gyerekek.

És még mindig egy–egy összerezzenéssel vagy heves pislantással reagáltak minden egyes villámra.

– Megijedtetek? – kérdezte Skirata egy nagyobb villámcsapás után.

– Igen – válaszolta Ordo. – Ez rossz?

– Nem, fiam, egyáltalán nem baj – mondta a férfi. Ez is ugyanolyan jó pillanat volt a tanulásra, mint bármelyik másik. A kölykök azonnal megértettek minden leckét. – Teljesen rendben van, ha tartotok valamitől. A testetek így készít fel titeket arra, hogy megvédjétek magatokat. Csak annyit kell tennetek, hogy használjátok a félelmet, és ne hagyjátok, hogy az használjon titeket! Értitek?

– Nem – felelte Ordo őszintén.

– Oké, akkor gondoljatok arra, hogy milyen érzés félni?

Ordo egy pillanatra elrévedt, mintha egy nem létező sisakképernyőn nézett volna valamit, azután válaszolt:

– Hideg.

– Hideg?

– És szúrós – tette hozzá A’den és Kom’rk.

– Jól van, jól van! – nyugtatta őket Skirata. Próbálta elképzelni, mit érthettek ezalatt. Megvan! Ilyennek érezhették, amikor az adrenalin szétárad az ereikben. – Nincs ezzel semmi baj, csak tartsátok fejben, hogy ez a belső riadórendszeretek, és mindig figyeljetek fel rá, ha megérzitek! – mondta. „A Coruscanton a városi kölykök még épp csak írni tanultak ebben a korban. Én meg azt magyarázom nekik, hogyan kezeljék a félelmüket harci helyzetben...” Kalnak hirtelen kiszáradt a szája. Erőt vett magán, és folytatta: – Szóval, csak mondjátok magatoknak azt, hogy képesek vagytok legyőzni ezt az érzést. Valójában a testetek készen áll rá, hogy gyorsabban fussatok és jobban küzdjetek. Csak azt látjátok és halljátok, ami fontos az életben maradáshoz.

A többnyire tágra nyílt szemmel figyelő Ordo ismét elrévedt egy pillanatra, azután bólintott. Skirata a többiekre pillantott; mind ugyanúgy összpontosítottak. A tányérjaikat egymásra rakták a dívány előtt álló, alacsony asztalon. A férfi nem emlékezett rá, hogy mikor tették le a kezükből az edényeket.

– A következő villámnál próbáljatok így gondolni a félelmetekre! – mondta Skirata. – Használjátok!

Visszament a konyhába, és áttúrta a szekrényeket valami ennivalóért. Az imént a kölykök úgy ettek, mint akiket eddig éhez–tettek. Tápszeleteket tett egy fehér tálcára, de még maga a tálca is étvágygerjesztőbbnek tűnt az ennivalónál. Épp belépett a nappaliba, amikor valaki csengetett.

A nullások azonnal védekező pozíciót vettek fel. Ordo és Jaing az ajtó két oldalára állt, háttal a falnak, míg a többiek elrejtőztek a helyiség bútorai mögött. Skirata egy pillanatra eltűnődött rajta, hogy a kaminóiak miféle villámoktatásnak vetették alá a fiúkat – legalábbis remélte, hogy ez a reakció a kiképzés eredménye. Intett nekik, hogy lépjenek el az ajtótól. A kölykök tétováztak, de Kal elővette a Verpine–t, és a fegyver láttán a gyerekek nyugtázták, hogy valamennyire uralja a helyzetet.

– Megijesztetek – jegyezte meg a férfi halkan. – Pihenj! Ha bárki is értetek jött, előbb rajtam kell átjutnia. Nem engedem, hogy bántódásotok essen.

Mindenesetre, a fiúk reakciója őt is arra késztette, hogy elálljon az ajtó elől, amíg beüti a nyitókódot. Jango Fett állt a folyosón, karján egy álmos kisgyerekkel. A fiúcska göndör fürtös feje a férfi vállán pihent. Fiatalabb volt, mint a nullások, de ugyanúgy nézett ki, mint ők. Ugyanolyan kis kéz szorongatta Jango ujjasának ráncait.

– Még egy? – kérdezte Skirata.

Jango a pisztolyra pillantott.

– Ideges vagy? – kérdezett vissza.

– A kaminóiak jelenléte nem javít a hangulatomon. – Biccentett a kicsi felé. – Őt is magamhoz vegyem?

Az övébe dugta a Verpine–t, és kinyújtotta a karját, hogy átvegye a kisfiút. Jango összevonta a szemöldökét.

– Ő a fiam, Boba – mondta. Kicsit hátrébb húzta a fejét, hogy lepillantson a szundikáló gyerek arcára. Skirata úgy érezte, hogy ezt a Jangót nem ismeri; ezzel a szülői, gondoskodó Jangóval még nem találkozott. – Csak próbáltam elaltatni. Ti rendben vagytok? Megmondtam Orun Wának, hogy tartsa magát távol tőletek.

– Megvagyunk – felelte Skirata. Azon gondolkodott, hogyan tegye fel a kérdést, és végül úgy döntött, hogy az egyenesség a legcélravezetőbb. – Boba ugyanúgy néz ki, mint a többiek – jegyezte meg.

– Persze. Őt is belőlem klónozták.

– Ó!

– Őt kértem fizetségnek. Többet ér, mint a kreditek. – Boba fészkelődni kezdett, mire Jango óvatosan igazított a fogásán.

– Egy hónap múlva visszajövök. Orun Wa szerint addigra lesz néhány jelöltje, akikre rá kell majd néznünk, illetve az Alfa csoport készen áll majd. Viszont azt mondta, hogy az újabb klónokat kicsivel... megbízhatóbbra készítik.

Skiratának több kérdése volt, mint amennyit az adott helyzetben bölcs lett volna feltenni. Teljesen természetes, hogy egy mando’ad számára mindennél fontosabb, hogy legyen egy örököse, ráadásul az örökbefogadás nem számított ritkának, így a klónozás... ez végső soron nem számított. Azonban egyvalamit meg kellett kérdeznie. Hüvelykujjával maga mögé mutatott.

– Ezek a kölykök idősebbnek látszanak – mondta.

Jango összeszorította a száját, ajka vékony vonallá változott. Komoran válaszolt:

– Felgyorsították az öregedési folyamatokat.

– Fierfek!

– Száznégy főből álló századot kapsz, és kevesebb gondot okoznak majd, mint a nullások.

– Jó – nyugtázta Skirata. Vajon lesz segítsége? A kaminóiak esetleg megpróbálják kikerülni az olyan rutinfeladatokat, mint például a gyerekek etetése? És hogy bírnának el velük a nem mandalori kiképző őrmesterek? Összeszorult a gyomra, de erőt vett magán, és nem hagyta, hogy aggodalma kiíródjon az arcára. – Nem gond.

– Nekem is meglesz a magam dolga. Ki kell képeznem egy másik századot. – Jango a díványon ülő, éberen figyelő nullásokra pillantott, azután elindult. – Csak abban reménykedem, hogy nem olyanok, mint amilyen én voltam ennyi idősen – szólt vissza a válla felett.

Skirata megnyomta a zárógombot, és az ajtó sóhajtva becsukódott.

– Oké, fiúk, fekvés! – mondta megfordulva. Leszedte a párnákat a díványról, és letette őket a padlóra, azután rájuk terített néhány takarót. A gyerekek olyan felnőtt céltudatossággal segítettek, amelyről Kal sejtette, hogy egész hátralévő életében kísérteni fogja. – Holnap találunk nektek saját szállást. Igazi ágyakkal.

Volt egy olyan érzése, hogy a kölykök akár kint is lefeküdnének aludni az esőverte dokkban, ha erre kéri őket. Egyáltalán nem tűntek kezelhetetlennek. Skirata leült egy karosszékbe, és feltette a lábát egy puffra. A kaminóiak minden tőlük telhetőt megtettek, hogy emberi használatra tervezett bútorokkal rendezzék be a szállását – ami meglepte, tekintve, hogy a szürkék általánosan kirekesztő arroganciával tekintettek minden más fajra. Skirata csak csökkentette a világítást, de bekapcsolva hagyta, hogy enyhítse a gyerekek félelmeit.

A kölykök lefeküdtek, teljesen a fejükre húzták a takaróikat. Skirata a kis alakokat nézte, amíg úgy nem tűnt, hogy elaludtak, azután feltette a Verpine–t egy polcra a karosszéke mellett, és szemét lehunyva hagyta, hogy az álom leple ráboruljon. Először felriadt néhány erős izomrángásra, ami jól mutatta, hogy inkább kimerült volt, mintsem fáradt, de azután belezuhant egy feneketlen, fekete kútba.

Elaludt, legalábbis úgy hitte, hogy alszik.

Meleg súly nehezedett a lábára. Szemhéja felpattant, és először az jutott eszébe, hogy itt ragadt egy folyamatosan viharoktól dúlt bolygón, amely mintha valahogy lemaradt volna a csillagtérképekről, és amelynek a lakói úgy vélték, hogy gyerekeket ölni nem több a selejt kidobásánál.

Ordo nézett rá komor kis arcával.

– Kal...? – szólalt meg a fiú.

– Félsz, fiam?

– Igen.

– Gyere! – mondta a férfi, és fészkelődve elhelyezkedett, hogy a gyerek mellé bújhasson. Ordo úgy fúrta bele arcát az ingébe, mint akit még soha életében nem öleltek meg vagy vigasztaltak. Persze, hogy nem.

A vihar egyre csak dühöngött odakint.

– Itt nem érhet el a villámlás – nyugtatgatta Skirata a gyereket.

– Tudom – mondta Ordo, a hangját tompította a ruha anyaga a szája előtt. A fiúcska nem nézett fel, úgy tette hozzá: – Csak... olyan, mintha bombák robbannának fel.

Skirata majdnem megkérdezte, hogy ezt hogy értette, de inkább csendben maradt. Tudta, hogy a válasz feldühítené, és biztosan tenne valami ostobaságot. Magához ölelte a kisfiút, és érezte, milyen rémülten ver a szíve.

Egy négyéves katonához képest Ordo kiválóan teljesített.

A kölykök megtanulhatnak hősökké válni, de majd csak később. Egyelőre jobb lett volna, ha gyerekek maradnak, akikkel éreztetni kell, hogy a vihar nem háború, és nincs mitől félniük.

Újabb villám világította be a helyiséget ragyogó fényével, és Ordo kis izmai összerándultak egy pillanatra. Skirata a fiú fejére tette a kezét, és megsimogatta a haját.

– Semmi baj, Ord’ika – mondta halkan. – Itt vagyok veled, fiam...

Nyolc évvel később, a Különleges Erők

Különleges Műveleti Csoportjának főparancsnoksága

a Coruscanton, öt nappal a Geonosisi Csata után

Skiratát őrizetbe vették a Coruscanti Biztonsági Erők tisztjei, és életében először nem ellenkezett.

Technikailag letartóztatták, de szerte a Galaxisban senki sem érezhetett nagyobb megkönnyebbülést vagy örömöt, mint ő. Szinte kiugrott a járőrsiklóból, és felszisszent a bokájába hasító, éles fájdalomtól. Ismét elhatározta, hogy előbb vagy utóbb rendbe hozatja, de egyelőre nem volt erre ideje.

– Oda nézzetek! – szólt hátra a pilóta a társainak. – A Különleges Erők osztagai is tehetetlenek! Biztos benne, hogy csak hatan vannak? – A kérdést Skiratához intézte.

– Hat is több mint elég – felelte a férfi, közben lopva megtapogatta a zsebeit és az ingujját, hogy megbizonyosodjon róla, minden eszköz a helyén van, amelyet magánál szokott tartani. Megszokásból gyakran ellenőrizte. – Ráadásul, valószínűleg félnek –tette hozzá.

– Félnek? – horkantott fel a pilóta. – Tud róla, hogy Fett meghalt? Windu intézte el.

– Tudom – felelte Skirata, és leküzdötte a kényszert, hogy megkérdezze, mi történt a kis Bobával? Ha a kölyök még él, akkor apára van szüksége. – Remélem, a Jediknek nincs baja minden mandóval.

A pilóta becsukta az ajtót, és Skirata átsántikált a barakk leszállópadján. Iri Camas, a Jedi–tábornok csípőre tett kézzel és a legjobb szándékkal is csak gyanakvóként leírható tekintettel figyelte. Kétoldalt egy–egy klón harcos állt mellette. Első pillantásra Skiratának az jutott eszébe, hogy a Jedinek le kellene vágatnia hosszú, fehér haját; a vállig érő haj egyáltalán nem gyakorlatias viselet egy katona számára.

– Köszönöm, hogy válaszolt a hívásra, őrmester! – fogadta Camas. – És természetesen elnézést kérek a visszatérése módja miatt. Úgy tudom, teljesítette a szerződésében foglaltakat, így semmivel sem tartozik.

– Csak szóljanak, és jövök – felelte Skirata.

Észrevette a főbejáratnál felállított, sugárbiztos rohampajzsokat; a Köztársasági Kommandó négy osztaga állt mögöttük DC–17–es kézifegyverekkel felszerelkezve. Kal felpillantott a tetőre, és két kommandós mesterlövészcsapatot számolt össze. Hát igen, ha néhány nullás felderítő nem akar együttműködni, egy rakás hasonlóan harcedzett katona kell ahhoz, hogy meggyőzzék őket. Azt is jól tudta, hogy a kommandósok közül senki sem örült ennek a feladatnak. Mind testvérek voltak, még ha a nullások különböztek is a többiektől.

Skirata a kabátja zsebébe dugta a kezét, és ismét elnézett a főbejárat felé. – Hogy kezdődött ez az egész? – kérdezte.

Camas megrázta a fejét.

– A Geonosis után le akartuk jegelni őket, mert senki sem tud parancsolni nekik – felelte.

– Én tudok.

– Tudom. Kérem, állítsa le őket!

– Kevesebben vannak, mint az Alfa mélységi felderítők.

– Tudom, őrmester.

– A pénzükért a legkeményebb csapatot akarták ráküldeni az ellenségre, azután meg belevásik a foguk, mert túl keménynek bizonyulnak?

– Őrmester...!

– E pillanatban civil vagyok.

Camas halkan felsóhajtott, azután kényszerűen megkérdezte:

– Rá tudja venni őket, hogy adják meg magukat? Zár alatt tartják az egész barakkot.

– Rá tudom – válaszolta Skirata. Úgy érezte, a klón katonák őt méregetik. A sisakok miatt nem tudta megállapítani, hogy jól érzi–e vagy sem. – Csak nem akarom.

– Tényleg nem szeretnék veszteségeket. Azért kéreti magát, mert fizetésemelést akar?

Skirata zsoldos volt, de a feltételezés sértette a büszkeségét. Azonban Camas valószínűleg nem tudta, hogy ő hogyan érez az emberei iránt. Erőt vett magán, és nem mutatta ki az ingerültségét. – Sorozzanak be a Nagy Hadseregbe, és adják vissza a srácokat! – mondta. – Azután meglátjuk.

– Mit?

– Félnek a lefagyasztástól, ennyi az egész. Tudnia kellene, mi történt velük gyerekkorukban – mondta válasz helyett Skirata. Camas csodálkozó arckifejezése láttán hozzátette: – És eszébe se jusson a fejükben turkálni, tábornok!

Skiratát nem érdekelte a pénz. Nyolc évet töltött a Kaminón, különleges osztagokat képzett ki a Köztársaság klón hadseregébe, és jól megszedte magát. Ha még több kreditet akarnak adni, hát legyen; volt hova tennie. Azonban nem érezte magát jól a kényelmes civil életében úgy, hogy az emberei közben egy kétségbeesett, véres háborúban harcolnak, és ezért jött vissza olyan készségesen a biztonsági tisztekkel ahelyett, hogy megmutatta volna nekik, milyen jól bánik a késsel.

Mert a katonák mellett kellett lennie. Még csak el sem köszönhetett az embereitől, amikor hirtelen kihajózták őket a Geonosis felé. Öt szánalmas napot töltött el nélkülük, öt céltalan napot töltött magányosan, a családja nélkül.

– Rendben van – mondta Camas. – Különleges tanácsadói státusz. Azt hiszem, ezt könnyen hivatalossá tehetem.

Skirata nem látta a kommandósok tekintetét a sisak alatt, de tudta, hogy épp őt nézik. A Katarn páncélokra festett jelek némelyikét felismerte: Jez az Aiwha–3 osztagból és Stoker a Gammából. A tetőn az egyik klón Ram volt a Bravóból. Az osztagok nem voltak teljesek, köszönhetően a Geonosison elszenvedett veszteségeknek. Kal úgy érezte, elfacsarodik a szíve.

Elindult, és hamarosan odaért a sugárpajzsokhoz. Jez a sisakjához emelte a kesztyűjét.

– Örülök, hogy ilyen hamar visszatért, őrmester! – üdvözölte.

– Nem tudok nyugton maradni – válaszolta Skirata. – Ti rendben vagytok?

– Elszórakoztatjuk magunkat ezzel a munkával.

Camas odakiáltott:

– Őrmester! Őrmester! Mi lesz, ha tüzet nyitnak...?

– Akkor tüzet nyitnak! – kiáltott vissza Skirata. Elérte az ajtót, és félelem nélkül hátat fordított neki, így szólt oda a tábornoknak: – Megegyeztünk? Vagy esetleg csatlakozzak a srácokhoz odabent? Merthogy csak akkor jövök ki, ha megígéri, hogy nem bünteti meg őket!

Skiratának eszébe jutott, hogy talán pont Camas fogja lelövetni. Vajon a kommandósok engedelmeskednének neki, ha kiadná a parancsot? Azt sem bánta volna, ha így alakul. Megtanította nekik, hogy a munkát el kell végezni, mindegy, mit éreznek közben.

– A szavamat adom – felelte Camas. – Tekintse magát a Nagy Hadsereg tagjának! Később megbeszéljük, hova küldjük magát meg az embereit. Viszont előbb rakjuk helyre a dolgokat itt! Kérem!

– Számon fogom kérni, tábornok!

Az ajtó előtt állva kivárt néhány másodpercig, amíg a két duracél ajtószárny lassan eltávolodott egymástól. Megkönnyebbülve lépett be; végre ismét otthon volt.

Camasnak tényleg meg kellett értenie, mi történt ezekkel a fiúkkal gyerekkorukban. Muszáj volt megtudnia mindent, ha meg akart birkózni mindazzal, ami ezt a helyzetet is eredményezte.

Ugyanis ezt a háborút nem csak más bolygókon kellett megvívni, hanem a Galaxis minden szegletében, minden városban és minden otthonban. Ez a háború nem csak a területekről szólt, de az ideológiákról is.

Ráadásul, teljesen kívül esett Skirata mandalori filozófiáján – azonban mégiscsak az ő háborúja is volt, mert az ő emberei vívták, akár tetszett ez nekik, akár nem.

Egy nap vissza fog adni nekik valamit, amit a kaminóiak és a Köztársaság elloptak tőlük. Esküt tett rá.

– Ord’ika! – kiáltott be. – Ordo? Megint rossz fiú voltál? Gyere ide...

Második fejezet

Igen, tudom, hogy a hajóról kellene irányítanom a csatát. Igen, tudom, hogy orbitális pályáról kellene olvadt salakká változtatnunk a Dinlo felszínét. Viszont kirendelhetünk több mint ezer embert, és megéri kirendelni őket. Önkénteseket kértem, és a hajó teljes legénysége mellett az egész Improcco század is jelentkezett. És nem azért, mert vakon teljesítik a parancsokat. Hadd próbáljam meg!

Tur–Mukan tábornok írta az Iri Camas tábornoknak küldött üzenetében, Harccsoport Parancsnokság, Coruscant, másolatot kapott Vaas Ga tábornok, a Sarlacc zászlóalj parancsnoka,

Negyvenegyes Elit Gyalogság, Dinlo

Fearless köztársasági csatahajó, Dinlo közelében,

az Expanziós Régió és a Bothan–szektor határa,

367 nappal a Geonosisi Csata után

Etain Tur–Mukan tábornok vegyes érzésekkel nézte a Holo–Hálózat híradását. Az otthonról jött hírek egyrészt elszomorították, másrészt emlékeztették arra, hogy miért vívják ezt a háborút.

– A mai második robbanás után holtan találtak tizenöt katonát és tizenkét civilt a Nagy Hadsereg egyik logisztikai bázisán. Eddig még egyetlen csoport sem vállalta magára a támadást, de a Biztonsági Erők szóvivője szerint nagy jelentősége lehet a Geonosisi Csata első évfordulójának, amely holnap esedékes. A szeparatista terrortámadások halálos áldozatainak száma ezzel háromezer–negyvenre kúszott fel ebben az évben. A Szenátus megfogadta, hogy szétzúzza a terrorista hálózatot...

Gett klón parancsnok hátratett kézzel állt a tábornok mellett a lebegőplatformon, amellyel a lőszeresládákat szokták szállítani a hangárfedélzeten.

– Méltóság nélküli halál – jegyezte meg.

Etain végignézett a körülöttük lévő csapatokon.

– A halálban nincs méltóság – felelte halkan.

Készen álltak az indulásra. A Fearless alig félórányira volt a Dinlótól, és hónuk alatt sárgával díszített sisakjaikkal a csapatszállítók pilótái már szállingóztak kifelé az eligazítóhoz vezető folyosóról, hogy elvégezzék a felszállás előtti rendszerellenőrzéseket. Az egyforma és alapos kiképzés eredményeképpen mindegyikük ugyanúgy tartotta a sisakját. Etain Tur–Mukan tábornok nem először figyelt fel ilyen gesztusokra.

Félreállt a hangárajtóból, és fogadta a tisztelgéseket, ahogy a pilóták elhaladtak mellette. Az egyikük a vállán átvetett, nem kifejezetten rendszeresített fegyverre pillantott, és elvigyorodott. A hatalmas LJ–50–es karabélyra mutatott, amely mellett a nő szinte eltörpült.

– Legalább kék fénnyel világít, tábornok?

– Csak a kellemetlenebbik végén, katona – válaszolta Etain, és biztatóan elmosolyodott.

Tudta, hogy mind félnek, mert egy Darman nevű kommandós megtanította neki, hogy csak az idióták nem félnek a harctól. A félelem eszköz, ösztönző erő és segítség is egyben. Már tudta, hogyan használhatja ezt az érzést, még ha nem is hagyta teljesen kifejlődni magában.

Aznap ezt kellett elmondania az Improcco századnak. Nem lesz újdonság, de az első bevetésére készült velük, és megtanulta, hogy egy kis nyitottság az alárendeltjei érzelemvilágára még kifizetődő lehet. Emellett közölni akarta velük, hogy emberi lényeknek tekinti őket. Fájdalmas emlékként élt benne a Qiilura, ahol először találkozott a Köztársaság kommandósaival.

– Megfelel magának ez a fegyver, tábornok? – kérdezte Gett. A parancsnok mintha majdnem mindig kitalálta volna a gondolatait, és a Jedi nem először tűnődött el azon, hogy esetleg a telepátia is része lehetett a klónok génkeverékének. Azután gyorsan emlékeztette magát, hogy ha száz teljesen egyforma katona éveket tölt egymás társaságában, akkor igencsak érzékennyé válnak akár a legapróbb gesztusokra is. – Vannak tartalék DC–15–öseink, ha azt szívesebben használná. Jó kis fegyver az is!

Az LJ–50–es kivételesen nehéz volt. Az elmúlt év során sokat fejlődtek a karizmai, de néha még mindig birkóznia kellett a fegyverrel.

– Néhány igen tehetséges úriember kitanított a használatára – válaszolta a tábornok. – Meggyőztek, hogy a fénykardot tartogassam közelharcra. Emellett az LJ szórása négy méter harminc méteren, és inkább vagyok hatékony, mint stílusos.

Gett elmosolyodott. Ismerte a qiilurai bevetésről szóló történeteket. Úgy tűnt, mindenki hallotta a szóbeszédeket. A pletykák fénysebességgel terjedtek a zárt közösségekben, és hónapokig is eltarthat, mire az általuk felvert por elül. – Úgy hallottam, az omegások rendben vannak, és épp EHM–et végeznek a Külső Gyűrűben.

– Rendes magától, hogy utánanézett, parancsnok – mondta Etain. Muszáj volt megkérdeznie: – Mi az az EHM?

– Ordo százados ragaszkodik hozzá, hogy megismertessük önnel a rövidítéseket – válaszolta a férfi. Halkabban folytatta: – Elfogási hadművelet. Felszállnak a rossz fiúk hajóira.

– Köszönöm! Még nem találkoztam Ordóval, de nagyon gondoskodónak tűnik.

– Kal Skirata egyik nullás felderítője.

– Ó! Már megint Kal...

– Ugye, még vele sem találkozott?

– Nem, de remélem, egyszer sor kerül rá. Úgy érzem, mintha már régóta követne – mondta a tábornok. Körülnézett a hangárban, és észrevette, hogy az egyik szakasz hiányzik. Úgy döntött, megvárja az utolsó katonákat is. Azt akarta, hogy mindenki meghallgassa a beszédét. – Irigylem azt a képességét, ahogy ösztönzi az embereket – tette hozzá.

Gett nem mondott semmit. Talán tapintatból, vagy csak mert nem volt mit hozzátenni az elhangzottakhoz. Etain attól tartott, hogy még mindig átsugározza a kétségeit a körülötte lévőkbe. Jedi–lovag lett. Kiállta a próbákat Arligan Zey mester mellett a Qiilurán, ahol beépülve azon dolgoztak, hogy mozgósítsák a telepeseket a neimoidiai és trandoshai megszállók maradéka ellen. Csendes, komor, titkos munkát végeztek, és bár már felállítottak a bolygón egy köztársasági helyőrséget, Etain még mindig úgy érezte, hogy az egyre fogyatkozó, őshonos gurlaninok és a betelepült emberek ütközési pályán haladnak. A Köztársaság megígérte a gurlaninoknak, hogy kitelepíti az emberi kolóniát a bolygóról.

Ami eddig még nem történt meg.

Lehetett volna ez egyszerűen csak egy megszegett ígéret – volt már ilyen a Galaxis történelmében –, ha a gurlaninok nem alakváltó ragadozók lettek volna, akik a Köztársaságnak kémkednek. Egyezséget kötöttek: csak akkor állítják a Köztársaság szolgálatába egyedi képességeiket, ha a telepesek nem üldözik el a zsákmányállatokat, amelyekre a gurlaninok vadásznak. Ez pedig nem mást jelentett, mint az emberek kitelepítését a Qiiluráról.

Etain tudta, hogy a gurlaninok kemény ellenfelek lennének. Könnyedén kiirthatták a bolygójukon lakó embereket; már bebizonyították ezt, amikor bosszút álltak az informátorokon. Azonban háború volt, és a diplomácia háttérbe szorult egy időre.

– Tábornok! Mindenki megérkezett – mondta Gett. Megérintett egy gombot a lebegő plató irányítótábláján, és a szerkezet felemelte őket egy méterrel, hogy a hangárban összegyűlt, száznegyvennégy klón katonából álló század minden tagja jól lássa és hallja a tábornokot. Nem hallatszott más zaj, mint a páncélok zörrenése, amikor egy–egy katona túl közel került valamelyik társához, és néhányan a torkukat köszörülték. Nem beszélgettek.

– Század! – kiáltott Gett. A hangja mindig megtette a magáét. – Viii–gyázz!

A páncélok és a vállra vett fegyverek kemény és szinte egyetlen, egységes csattanással találkoztak. Etain kivárt néhány másodpercig, és arra összpontosított, hogy hangja bezengje a hatalmas teret. Nem kapott tiszti kiképzést, és nem született parancsnoknak.

Azonban parancsnokká kellett válnia, mert akárcsak Darman, ezek a katonák is úgy vélték, hogy minden Jedi kellően képesített parancsnok is egyben. A tábornok lassan beszívta a levegőt, és szinte érezte, ahogy a hangja felemelkedik a gyomra magasságából a mellkasához.

– Pihenj! – mondta. – És le a sisakkal!

A sisakok levételével együtt járó kattanások és szisszenések csak árnyalatnyival voltak kevésbé egységesek, mint az iménti vigyázzállás zaja. Engedelmeskedtek, de a kevésbé összehangolt mozdulatból érezhető volt, hogy erre nem számítottak. A tábornok végignézett az egyforma arcokon, és akárcsak az omegások esetében, az Erőhöz folyamodva tudta megállapítani, hogy milyen gondolati és érzelmi közeggel van dolga. Bonyolult mintázat rajzolódott ki, és igen, félelmet is talált benne – ugyanúgy, mint az összetartozás erőteljes érzését, valamint összpontosított figyelmet. Ellenben nyomát sem lelte annak a zavarodott gyermeknek, aminek Darmant érezte, még mielőtt szemtől szemben találkozott volna vele.

A klónok gyorsan öregedtek, és még gyorsabban tanultak. Egy háborúban – igazi háborúban, és nem a végzetesen valószerű kiképzésen – töltött év sokkal bölcsebbé és kevésbé idealistává tette őket.

– Két zászlóalj került szorult helyzetbe a Dinlón – kezdte Etain. – Mindenki látta a műveleti utasításokat. Átvágunk a droidok vonalain, és menekülési útvonalat nyitunk nekik a kivonási pont felé. Lesz légi támogatás, de elsősorban a maguk harci képességeire számítok. – Rövid szünetet tartott. A katonák udvariasan hallgattak, ráirányuló figyelmük teljessége a klónok veleszületett tulajdonsága volt. A tábornok folytatta a beszédét: – Nem fogok dicsőségről szónokolni, mert ez a küldetés a túlélésről szól. Tudták, hogy Jediként számomra ez a legfontosabb? A túlélés. Maguknak is legyen ez az elsődleges céljuk! Nem akarok ostoba önfeláldozást. Azt akarom, hogy maguk közül és a Negyvenegyesek közül is a lehető legtöbben maradjanak életben. És nem azért, mert maguk hasznos eszközök, hanem mert nem akarom, hogy meghaljanak.

Érezte, hogy a csend megváltozik, de nem a minőségét, hanem a tartalmát tekintve. Az Erő alig érzékelhető borzongásként közvetítette a klónok megdöbbenését. Nem így szoktak tekinteni magukra.

– Nem mintha mi szeretnénk otthagyni a fogunkat, hölgyem! – jegyezte meg egy pilóta, s egyik lába már a hajójába vezető rámpán volt. Halk nevetés hulláma söpört végig a körülötte lévőkön, és Etain is elmosolyodott.

– Majd vigyázok, hogy hová célzok – válaszolta, és megpaskolta a fegyverét. Lepillantott Gett alkarjára; a parancsnok egy apró mozdulattal elfordította, hogy megmutassa az időkijelzőjét.

– Beszállás huszonnégy percen belül! Oszolj! – parancsolta Etain.

Az osztatlan figyelem megtört, a katonák visszavették a sisakjukat, szakaszokra és osztagokra oszlottak, hogy rendezetten beszálljanak a számukra kijelölt hajókba. A kis repülési magasságra is alkalmas teherhajókat átépítették, hogy a rakterűk alkalmas legyen a csapatszállításra. Gett két kézre fogta a sisakját, és a belsejét nézte.

– Nem kellett volna azt is mondania, hogy az Erő legyen velünk, tábornok? – kérdezte.

Etain kedvelte a parancsnokot. A férfi nem tekintett rá mindentudó katonai géniuszként, inkább mintha a bajtársának tartotta volna, akivel egy nehezen túlélhető helyen és helyzetben ragadt, igen kevés választási lehetőséggel. A lány meghallott egy halk hangot a sisak apró hangszórójából. Ha jobban odafigyelt, hallhatta, hogy valaki énekel. Kinyújtott kézzel elkérte a sisakot. Egyszer már felpróbált egyet, Atinét, és megdöbbentette, hogy mennyi adat rohanja meg egyszerre a sisak viselőjét. A füléhez emelte, és erőteljes férfihangokat hallott, egy egész kórust, amint egy részleteiben már hallott, de egészében számára még ismeretlen himnuszt énekel: – Vode An!

A katonák énekeltek a sisakrádió közös magányában, elvonultak a saját világukba, ahogyan időnként az omegások is. A sisakból szóló éneken kívül nem hallatszott semmilyen zaj, és Etain úgy érezte, mintha kihagyták volna valamiből. Azonban ezek az emberek nem voltak a testvérei, bármennyire is szeretett volna valami nála nagyobb dolog részévé válni – egy még a Jedi–rendnél is nagyobb dolog részévé. így készültek fel a csatára.

Bal kote, darasuum kote,

Jorso’ran kando a tome...

Nem annyira harciasnak érezte a himnuszt, mint inkább panaszosnak.

Arra gondolt, hogy kérnie kellene egy fordítást Jusik tábornoktól, aki az utóbbi időben meglehetősen sokat beszélt mando nyelven.

Etain visszaadta a sisakot Gettnek, és köszönetképpen odabiccentett.

– Ma nem lesz elég, ha csak az Erő van velünk – mondta. – Szükségünk lesz még megbízható felszerelésre és pontos információkra is.

– Azokra mindig szükség van – mondta a parancsnok.

A férfi felvette a sisakját, és rácsatolta a mellvért gallérjára.

Meg sem kellett kérdeznie, a tábornok tudta, hogy Gett is elkezdett énekelni. Nem hallotta ugyan, de a parancsnok sem különbözött a testvéreitől.

A Különleges Műveleti Csoport főparancsnoksága,

Coruscant, húsz perccel a Bravó Nyolcas raktár felrobbantása után,

367 nappal a Geonosisi Csata után

Ordo századosnak Bardan Jusik tábornokra lett volna szüksége, ráadásul minél előbb.

Azonban a tábornok nem válaszolt a rádióhívásokra. Bosszantó; egy magas rangú tisztnek mindig elérhetőnek kellene lennie, ráadásul épp az a fajta vészhelyzet állt elő, amely miatt a többség betartotta ezt a szabályt.

Ordo a főbejáratnál állította le a kétüléses Aratech robogót – a biztonsági előírások betartásával inkább mellette, mintsem előtte, hogy a gép ne legyen útban – és elindult a főfolyosón az eligazítótermek felé.

– Jusik tábornok tartózkodási helyét kérem! – mondta az adminisztrációs droidnak, amely a belső rádiórendszer közvetítőreléit kezelte az előtérben.

– A parancsnoki irodában tartózkodik Arligan Zey tábornokkal és Maze felderítő századossal, uram. A kialakult helyzetről tárgyalnak...

– Köszönöm! – válaszolta. Elég lett volna csak bombát mondania. – Én is emiatt jöttem.

– Nem...

– Tudom – szakította félbe a droidot. De igen, gondolta. Nem hagyta, hogy akadályozzák.

Az iroda ajtaja felett égő vörös lámpa jelezte, hogy a tábornok nem szeretné, ha zavarnák. Ordo arra számított, hogy Erő–érzékenységével a Jedi megérzi a közeledtét, és kinyitja neki az ajtót, de az zárva maradt, amikor odaért, így aztán a százados hasznát vette annak az ötezer biztonsági kódból álló listának, amelyet pont az ilyen esetekre memorizált. Sohasem bízott az adatolvasókban annyira, hogy csupán csak letárolja a kódokat egy ilyen szerkezeten – és Skirata is azt tanította, hogy néha csak az eszeddel harcolhatsz.

Az őrmester némi udvariasságra is megtanította, ezért Ordo levette a sisakját, mielőtt beütötte a megfelelő számokat az ajtó melletti kódpanelbe.

Az ajtószárnyak szétnyíltak, és a százados bement az egyetlen sötétkék kőtömbből készült, fényesre csiszolt tárgyalóasztalhoz, ahonnan Jusik, Zey és ez utóbbi tábornok igencsak meglepett felderítő századosa nézett fel rá.

Jusik keskeny és sápadt arcára ijedt zavar ült ki, amelyet zilált, szőke szakálla sem tudott elrejteni. Ordo azt hitte, minden Jedi megérzi a közeledtét, és nem lepődik meg, még ha hívatlanul is ront be valahová.

A tábornok túl lassan reagált. Ordo intett az ajtó felé.

– Nyitva volt.

– Százados! – szólalt meg Zey óvatosan. – Nem megszokott, hogy megszakítsák a vészhelyzetben összehívott tanácskozást. Jusik tábornok a hadianyag–specialistánk, és...

– Pontosan ezért van szükségem rá, uram. Skirata őrmester üdvözletét küldi és szeretné, ha a tábornok csatlakozna hozzá az incidens helyszínén, tekintve, hogy robbantási szakértőként gyakorlati ügyekben több hasznát vehetnénk a tudásának terepen, mint az asztal mellett ülve – válaszolta Ordo.

– Úgy vélem, az őrmesterének hagynia kellene, hogy a CBE foglalkozzon ezzel az üggyel – jegyezte meg Maze százados, aki nyilvánvalóan nem látta át a helyzetet teljes mélységében.

Tipikus, átlagos mélységi felderítő. Tipikus, mereven gondolkodó felderítő.

– Arra nincs lehetőség – felelte Ordo. – Ha sürgethetem egy kicsit, Jusik tábornok, a robogó odakint vár. És kérem, hogy a jövőben ne felejtse el bekapcsolni az adó–vevőjét! Folyamatosan elérhetőnek kell lennie.

Maze a parancsnokára nézett, aki diszkréten megrázta a fejét. Jusik felállt, mire Ordo karon fogta, és elindult vele kifelé az épületből.

– Elnézést, hogy Zey tábornok előtt kellett szólnom, uram! – mondta Ordo, miközben félretolta a folyosón elébe kerülő droidokat és katonákat. – Skirata őrmester igen dühös.

– Tudom, hogy bekapcsolva kellett volna hagynom...

– Vezet, uram? Tudom, hogy szereti.

– Igen, köszönöm...

A hátulról jövő lábdobogásra Ordo megtorpant, és pont akkor fordult meg, amikor Maze százados meg akarta kopogtatni a vállát. Elhúzódott az érintés elől, és két ujjal félretolta a felé nyúló kezet.

Maze izmai megfeszültek, ahogy ökölbe szorított kézzel alapállásba helyezkedett.

– Ide figyelj, nullás! – kezdte felindultan. – Nem tudom, kinek hiszi magát az őrmestered, de egy tábornok jelenlétében...

– Erre most nincs időnk – mondta Ordo, és figyelmeztetés nélkül állcsúcson ütötte a másik századost, de olyan erővel, hogy a férfi a falnak csapódott. Maze szitkozódott, de nem esett össze, ezért Ordo ismét ütött, ezúttal az orrot célozva meg – ami általában eléggé elbátortalanítja az ellenfelet ahhoz, hogy letegyen a terveiről, de nem okoz jelentős sérülést vagy hosszan tartó fájdalmat. Ha volt rá lehetősége, Ordo mindig elkerülte, hogy megüsse egy testvérét. – Egyedül Kal Skirata parancsait teljesítem.

Jusik és Ordo sietősebbre fogta a lépteit, hogy behozzák az elvesztegetett másodperceket.

– Ordo!

– Igen, uram?

– Leütött egy felderítőtisztet.

– Késleltetett.

– De megütötte! Kétszer!

– Nem okoztam neki maradandó sérülést – válaszolta a százados. Megemelte a kamáját, és elhelyezkedett az utasülésen Jusik mögött. A sisakját már ülve csatolta fel. – Az Alfa felderítőket nem lehet érvekkel meggyőzni. Fettől leginkább rugalmatlanságot és lobbanékonyságot örököltek. Nekem elhiheti, uram.

Jusik meghökkenten nézett maga elé, de beindította a hajtóművet, és felemelte a gépet, azután helyben megfordította. Varkocsba kötött haja ostorként csapódott rá Ordo sisakjának arclemezére. A felderítő idegesen félresöpörte, de nem szólt, pedig arra gondolt, hogy a fiúnak ideje lenne rövidre vágatnia a haját.

– Hová?

– A Manarai–bázisra.

– Felvilágosítana? – kérdezte Jusik.

– A biztonságiak küszködnek. Ha most rögtön odamegyünk, amíg még frissek a nyomok, és az Erő segítségével felméri a terepet, talán jutunk valamire.

Jobbra döntve a gépet a fiatal tábornok kikerült egy karcsú tornyot, és aggodalmasan beszívta az alsó ajkát. Úgy tűnt, már oda sem kellett figyelnie a vezetésre.

– Hatszor vagy hétszer is átolvastam az adatokat, de nem találtam összefüggéseket az esetek között – mondta. – Sem az alapanyagok, sem az összeállítás módja, semmi hasonlóság. Csak annyi, hogy mind igen összetett robbanószerkezet volt, amit még aktiválni sem lehetett egyszerű.

Ordo hunyorításokkal állította be a sisakja hangrendszerét, hogy kiszűrje a szél süvítését. Elhatározta, hogy legközelebb egy légisiklót foglal le. Annak legalább van teteje.

– Mindig robbantanak – mondta.

– Tessék?

Ordo felerősítette a hangszórót, és megismételte:

– Azt mondtam, hogy mindig robbantanak.

– A kémiai és biológiai szerek alkalmazhatósága igen korlátozott egy olyan bolygón, ahol több mint ezer különféle faj él. Nincs rá garancia, hogy mindenkire hatással lesznek.

– Feltéve, hogy véletlenszerűen helyezik el a tölteteket. Csakhogy nem véletlenszerűen robbantanak. Mindig a Nagy Hadsereg a célpont, ami csak embereket jelent.

– Biztos benne, hogy rám van szükségük? – kérdezte Jusik.

– Nem értek úgy az Erőhöz, mint mások.

– Inkább visszamenne, és tartana egy kellemes megbeszélést?

– Dehogy! – mondta a tábornok. Széles vigyorral pillantott hátra a válla felett. Ordo már tudta, nem kell rászólnia, hogy inkább előrenézzen, de még mindig nyugtalanította, ha egy Jedi csupán az Erő–érzékelésére hagyatkozva irányított egy járművet.

– Még soha senkit nem láttam így átsétálni Zeyen – jegyezte meg Jusik.

– Csak végzem a feladatom, uram. Nem szándékoztam megsérteni a tábornokot.

– Nem bánja, ha kérdezek valamit?

– Csak tessék!

– Engem miért tűrnek meg? Maguk a legkevésbé sem foglalkoznak Zeyjel vagy Camasszal. Vagy bárki mással, ha már itt tartunk.

– Skirata tiszteli magát. Megbízom az ítélőképességében.

– Ó! – Jusik nem számított erre a válaszra. – Én is... becsülöm az őrmesterünk érdemeit.

Ordo felfigyelt a többes számra. Ez különböztette meg a tábornokot a többiektől, legalábbis, amennyire Kal’buirt, Kal Papát érdekelték a felettesei: Jusik együtt emlegette magát az embereivel. De, ahogy Kal’buir egyszer négyszemközt megjegyezte, a klón hadsereg még egy weequay tiszttel is jól harcolna. Egy hárommilliós seregnek alig néhány Jedi–főtiszttel viszonylag önállónak kell lennie.

Az évek során Ordo is egészen hozzászokott az önállósághoz.

Jusik sohasem kérdezett rá, hogy Ordo a felettesének tekinti–e. Talán tudta, és nem kellett rá emlékeztetni, hogy Ordo csak és kizárólag annak az embernek engedelmeskedik, aki egyszer, kétszer, illetve megszámlálni sem lehet, hányszor állt mellé, esetenként az életét mentve meg: Kal Skiratának. Ordo is tudta, hogy a háborúkat az érzelmileg kevésbé kötődő tisztek nyerik meg, mi több, ők mentenek meg több életet. Ennek ellenére a szíve azt mondta, hogy az emberei védelmében akár meghalni is kész őrmester jobban megérdemel minden csepp vért és izzadságot, amelyet ráadásul szívesen áldoznak érte vagy a parancsára.

– Azt hiszem, még komoly gondjai adódhatnak Zeyjel – mondta Jusik.

– És ön szerint mit fog tenni?

– Nem tart semmitől?

– A Kamino óta nem.

Ha Jusik meg is értette a választ, ennek nem mutatta jelét.

– Igaz, hogy a testvére, Mereel eltérített egy teherhajót a Kamino felé? – kérdezte.

– A módszer a célpontok megerősítéseként ismert. Próbára tesszük a biztonsági intézkedéseket. Szoktunk ilyesmit csinálni.

Nem hazudott nagyot; a nullások próbálták nem kivonni a sereg eszközeit a csatatérről, csak ha feltétlenül szükséges volt. Ez esetben Kal’buir azt mondta, hogy feltétlenül szükséges. A Jedi–parancsnokok eltekintettek a szabálytalanságok megtorlásától, mert a nullások páratlan eredményeket értek el, és Zey sem fog megtorolni semmit. Ha pedig mégis olyan ostoba, hogy ilyesmivel próbálkozzon, majd megtanulja a leckét.

– Tábornok! Emlékszik rá, hogy elvitték a családjától?

Jusik balra pillantott, és alig két másodpercen belül a Coruscanti Biztonsági Erők egyik járőre bukkant fel mellettük. A légisikló szárnybillentéssel üdvözölte őket, azután lebukva eltűnt alattuk.

– Csak megnézték, hogy tényleg azok vagyunk–e, akiknek hisznek minket – mondta a Jedi kitérve a válaszadás elől. – Manapság már szinte semmi sem az, aminek látszik.

– Igaz.

– Remélem, a biztonságiak nem találják sértőnek, ha beavatkozunk.

Ordo érezhetően megfeszült a hátsó ülésen.

– Nem az ő hibájuk, ha nem tudják megoldani az ügyet –mondta.

– Véleményem szerint igen jól képzettek.

– A védelem terén igen – felelte Ordo. – Viszont nem szoktak támadni. Azonban mi tudunk az ellenség fejével gondolkodni.

– Maguk igen, de attól tartok, én sohasem leszek képes erre.

– Arra képeztek ki, hogy minden lehetséges módon öljek és pusztítsak. Úgy sejtem, önt inkább bizonyos szabályok követésére tanították.

– Igen.

– Mi igen? Szabályok követésére tanították?

– Nem. Az előző kérdésére válaszoltam, százados. Emlékszem, hogy elvittek. A családomra nem emlékszem.

– És hozzánk miért kötődik? – kérdezte Ordo. Gondosan megválogatta a szavait, mert tudta, mit jelent a kötődés egy Jedi számára. Mellékesen, már a választ is tudta. – Nem aggasztja ez a kötődés? – tette hozzá.

Néhány másodpercig Jusik nem válaszolt, azután ideges mosollyal pillantott hátra. A Jedik nem szoktak olyan erős érzelmeket érezni, mint a bosszúvágy, a szerelem vagy a gyűlölet. Ordo szinte naponta felfedezte ezt a belső vívódást a fiú tekintetében.

Jusik még csak fiú volt, nem érett férfi. Fizikailag egyidőseknek számítottak, huszonkét évesnek, de Ordo úgy érezte, mintha egy nemzedékkel idősebb lenne a tábornoknál – annak ellenére is, hogy csupán tizenegy éve született. És tudta, hogy a Jedi a legfájdalmasabb érzelmeiből merít erőt, akárcsak Kal Skirata.

Kal és Jusik számtalan tekintetben különbözött, mégis nagyon hasonlítottak egymásra.

– Szenvedélyesen vágynak arra, hogy tartozzanak valahová, valakihez – magyarázta a Jedi, amikor végül válaszolt. – Ráadásul, sohasem panaszkodnak amiatt, ahogy kihasználják magukat.

– Az együttérzését tartsa meg a gyalogosoknak! – mondta Ordo. – Minket senki sem használ ki. Nekünk a színtiszta céltudatosság ad erőt.

A logisztikai raktár déli oldalát letarolta a robbanás, szétroncsolt fém– és törmelékdarabok hevertek mindenfelé. A magasból úgy nézett ki, mint egy elhagyatott építési terület, amelyet rikító színű kerítéssel vettek körül. Jusik leereszkedett, és a kerítésből tömeg lett, amelyet a bolygóbiztonságiak, a CBE kordonja tartott vissza attól, hogy megszállják a területet. A sereg ellátó bázisa a civil terület határán állt, csupán droidok által kezelt raktárépületek és leszállóhelyek sorai választották el tőle.

Csak egy nagyobbfajta robbanószerkezet okozhatott ilyen pusztítást. Ha a szerkezetet a Coruscant civilek lakta szívében robbantják fel, az több ezres veszteséget okozott volna.

– Találtak bármit is, amire ránézhetek? – kérdezte Jusik. Nehezen talált leszállóhelyet, végül a biztonsági kordonon kívül tette le a robogót. Látszott rajta, hogy zavarják a katasztrófaturisták, és nem várta meg, amíg Ordo utat csinál a tömegben. Ahhoz képest, hogy milyen halkan szokott beszélni, ezúttal kifejezetten hangosnak tűnt. – Polgárok! – szólította meg a bámészkodókat.

– Ha nincs itt dolguk, javaslom, hogy hagyják el a területet! Arra az esetre, ha a támadók esetleg elrejtettek még egy bombát a közelben.

Ordót lenyűgözte a gyorsaság, amellyel az egyszerű polgárok többsége eltűnt a közelből. Akinek elég erős volt a kíváncsisága ahhoz, hogy ellenálljon a menekülés kényszerének, kis csoportokba verődve bámészkodott tovább.

– Talán meg akarják várni? – kérdezte tőlük Jusik.

Döbbenten rámeredtek, azután távoztak. A CBE egyik incidenskezelési járműve odasiklott Jusik mellé, és a pilóta kicsit kihajolt az ablakon.

– Még sohasem láttam elmebefolyásolást. Köszönjük, uram! –mondta.

– Nem használtam az Erőt – válaszolta Jusik.

Ordo naponta talált újabb okot, hogy kedvelje ezt a Jedit. A fiú ugyanúgy személyes ügynek tekintette a háborút, mint Kal’buir.

Egy zömök, szürke inges férfi intett oda nekik a belső kordon mellől, ahol egy csoport civil várakozott lebegő kamerákkal felszerelkezve. Jailer Obrim százados már nem a Szenátusi Őrség pompás egyenruháját viselte. Ordo jól ismerte; Obrim részt vett az űrkikötő ostromában az Omega–osztag mellett, és azóta az ideje javát a terrorizmusellenes feladatok emésztették fel. Átrendelték a CBE–hez, de nem tudták rávenni, hogy magára öltse a kék egyenruhát.

– A médiát is el tudja küldeni, tábornok? – kérdezte Ordo.

– Vagy esetleg rám bízza?

Amikor Ordo és Jusik elérte a kordont, a CBE helyszínelő csapata még mindig a Bravó 8–as bejáratának romjait vizsgálta át lassú alapossággal. Tíz méterre a belső kordontól CBE–jelvénnyel díszített, fehér műanyag lapok fala állt; a pusztítás rondább részét fedte el a kamerák és a kíváncsi tekintetek elől.

Komor munka volt ez a polgári rendfenntartóknak. Ordo tudta, hogy a helyi erőknek sem a kellő szakértelem, sem a megfelelő létszám nem áll rendelkezésükre a helyzet kezeléséhez. Ráadásul a látványt is el kell viselniük, pedig nem képezték ki őket erre kisgyermekkoruk óta, mint a nullásokat. Ordo őszintén szánta őket egy pillanatig.

Azonban dolga volt. Egy gyors szemmozdulattal bekapcsolta a sisakja külső hangszóróját.

– Utat kérünk! – szólalt meg.

A HoloHálózat csapata és még egy tucatnyi másik médiaszolgáltató híradósai – Skirata fogalmaival élőlények és bádogfickók vegyesen – kíváncsiskodtak a robbantás utóhatásait illetően. A mögöttük felharsanó hangra a csoport kettévált, és amikor a híradósok odapillantottak, még szélesebb ösvényt nyitottak. A mélységi felderítők eleve impozáns látványt nyújtottak, és a tudat alatt számos humanoid faj számára veszélyt jelző vörössel díszített századosi páncél még inkább lenyűgözte a civileket.

Obrim kikapcsolta a kordon egy szakaszát, hogy beengedje Jusikot és kísérőjét.

– Ő itt Bardan Jusik tábornok – mutatta be Ordo a parancsnokot. – Velünk van. Körbejárhat, hogy felmérje a helyszínt?

Obrim annak az embernek a tekintetével mérte végig Jusikot, mint aki jobban hisz kézzelfogható tényekben, mint az Erőben.

– Természetesen – felelte. – Kérem, vigyázzon a már megtalált nyomokra!

– Óvatos leszek – ígérte Jusik, és ujjait összeérintve meghajolt azzal a Jedi–tiszteletadással, amelyet Ordo mindig is lenyűgözőnek talált. Az egyik pillanatban Jusik még közéjük tartozott és akár a testvére is lehetett volna, a következőben máris átvedlett egy ősi, komoly és bölcs teremtménnyé, ahogy hozzátette: – Nem fogom tönkretenni a bizonyítékokat.

Obrim megvárta, amíg a Jedi eltávolodik, azután Ordóhoz fordult:

– Nem mintha számítana. A helyszínelők semmit sem találtak. Lehet, hogy tényleg a Varázslókra van szükségünk. Egyébként, veled mi van?

– Elég elszántnak érzem magam.

– A főnököd is elég elszántnak tűnik. Az a fickó úgy káromkodik, hogy attól még egy huttnak is kicsordulna a nyála.

– Attól tartok, nagyon a szívére vesz minden veszteséget.

– Értem én! Ha már itt tartunk, sajnálom a srácokat. A robbanás teljesen váratlanul érhette őket.

Valamivel arrébb Skirata komor vitába merült a CBE egyik tisztjével; a halántékuk szinte összeért, ahogy egymáshoz közel hajolva, halkan és izgatottan beszéltek. Obrim és Ordo közeledtére az őrmester feléjük fordult, arca szürke volt az elfojtott haragtól.

– Tizenöt halott! – mondta. A polgári veszteségekkel, a forgalmi rend megzavarásával és az anyagi károkkal egyértelműen nem törődött. Intett egy fehér lábvért nagy, leszakadt darabja felé, amely az egykori őrbódé maradványai között hevert. – Ezért még ki fogok belezni valami chakaart!

– Ha megtaláljuk őket, gondoskodom róla, hogy maga legyen az első, aki elbeszélget velük – mondta Obrim.

Egyelőre nem sokat tehettek azon kívül, hogy hagyták dolgozni a többnyire sullusti bűnügyi helyszínelőket. Skirata zsebre tett kézzel állt, és idegesen rágcsált egy darab keserédes ruikgyökeret – az utóbbi időben kedvelte meg –, miközben Jusikot figyelte. A Jedi óvatosan lépkedett a törmelékdarabok között, néha megállt, és lehunyt szemmel, teljesen mozdulatlanul összpontosított.

Az őrmester hangjában hűvös elismerés rejlett, amikor így szólt:

– Derék fiú!

Ordo bólintott egyet.

– Akarod, hogy vigyázzak rá? – kérdezte.

– Igen. De a saját biztonságod előbbre való.

Néhány perc múlva Jusik visszament a kordonhoz, és karba tett kézzel megállt.

– Nem talált semmit? – kérdezte Skirata olyan csalódott hangon, mintha arra számított volna, hogy a Jedi ugatni kezd, mint egy vadászó strill, amikor szagot fog.

– Dehogynem – felelte Jusik, és hosszan lehunyta a szemét, mielőtt folytatta: – Még mindig érzem a zavart az Erőben. Érzékelem a pusztítást, a fájdalmat és a félelmet. Olyan, mint egy csatatér.

– És?

– Valójában az zavar, amit nem érzek.

– Mi lenne az?

– Az ártó szándék. Hiányzik az ellenség. Soha nem is volt itt.

Köztársasági Flotta, Védelmi Csoport,

forgalmi elfogójármű (FEJ) Z590/I,

a Koréliai és Perlemi útvonalak kereszteződésénél,

367 nappal a Geonosis után

Fi nem igazán szerette a nulla g–n végrehajtott bevetéseket.

Lassú mozdulatokkal vette le a sisakját, és egyik kezével megfogta a hevedert – ez akadályozta meg, hogy elsodródjon a válaszfaltól a névtelen haszonjármű belső terében, amelyet jól láthatóan fegyveres csapatok számára alakítottak át. Fi már megtanulta, hogy ha a kelleténél gyorsabban mozog, könnyen elsodródhat.

A sodródástól mindig émelyegni kezdett.

Úgy tűnt, Darman, Niner és Atin nem küzd ilyen problémával. Ahogy a pilóta sem, akit – Fi előtt egyelőre ismeretlen okból – Sickónak becéztek. Eszelősnek.

Sicko leállította a hajtóműveket. A nem katonai jellegű, jelöletlen és minden tekintetben jellegtelen elfogóhajó – a pilóták „civilnek” becézték – mozdulatlanul lebegett a hiperűr–útvonal egyik kilépési pontja közelében, a pilótafülkében is csupán a tucatnyi fegyver irányítópaneljei hunyorogtak.

Kívülről legfeljebb ütött–kopott űrkompnak látszott, azonban a rozsda alatt teljes rohamfelszerelés rejlett, amely meg tudott csáklyázni bármilyen járművet. Az „elfogó hadművelet” kifejezés gyakorlatilag kedves kis szépítés volt a valósághoz képest, amelyhez a „nehézfegyveres katonai eltérítés” fogalma sokkal közelebb állt.

– A legjobb egy problémamentes átszállással kezdeni a napot – mondta Sicko. – Fi! Rendben vagy?

– Megvagyok – hazudta Fi.

– Ugye, nem fogsz hányni? Nemrég takarítottam ki.

– Ha a fejadagokat lent tudom tartani, akkor bármivel megbirkózom.

– Tudod, mit, haver? Vedd vissza a sisakod, és tartsd meg a cuccot magadnak!

– Pedig jól célzok.

Fi viszonylag későn tanult meg nullgravitációs térben manőverezni – nem sokkal nyolc–, illetve tizenhat éves kora előtt, nem sokkal a Geonosisi Csata előtt –, így nem tudott olyan természetesen mozogni ebben a környezetben, mint azok a gyalogosok, akiket kifejezetten mélyűri feladatokra képeztek ki. Néha el is tűnődött rajta, hogy ugyanazon a kiképzésen átesve a többiek hogyan fejleszthettek ki szélesebb tűréshatárokat?

Niner látszólag mindent képes volt elviselni, kivéve, ha valaki nem megfelelő öltözéket viselt. Amikor Fi ránézett, társa éppen lepillantott a kesztyűje tenyerére, mintha a csuklójára erősített holo–adó–vevőt szuggerálná, hogy kapcsoljon be, és közvetítsen egy üzenetet a főparancsnokságtól.

A Katarn páncél matt fekete lopakodó változatát viselték, amely még inkább megkülönböztette őket a Köztársasági Kommandó többi osztagától. Niner ésszerűnek nevezte a dolgot, még ha a hóval borított Festen nem is vették gyakorlati hasznát. Személy szerint Fi azért kedvelte jobban, mert sokkal baljósabb külsőt kölcsönzött, amellyel a droidok nem igazán törődtek, de az élő ellenfelek lélegzete elakadt egy pillanatra, amikor meglátták őket.

Persze csak akkor, ha meglátták őket. Erre általában nem adtak lehetőséget.

Niner fogai összekoccantak néha, ami nála nyugtalanságot jelentett. Skiratától vette át a szokást.

– Ordo nem szokott késni – mondta Fi, csak hogy elterelje a figyelmét háborgó gyomráról. – Ne izgulj, őrmester!

– A te haverod... – piszkálódott Darman.

– Inkább legyen a barátom, mintsem az ellenségem.

– A Veszett–osztag felderítőivel bratyizunk, mi?

– Jól megértjük egymást – válaszolta Fi. – Én nem röhögöm ki a szoknyáját, ő meg nem tépi le a fejem.

Igen, úgy tűnt, hogy Ordo rögtön megkedvelte őt. Fi értetlenül állt a dolog előtt, amíg Skirata egyszer félre nem húzta, hogy elmondja, mi történt a nullásokkal a Kaminón gyerekkorukban. Szóval, amikor Fi ráugrott egy gránátra egy antiterrorista művelet során, hogy lefojtsa a detonációt, Ordo azonnal besorolta azok közé, akik hajlandóak hatalmas kockázatot vállalni a bajtársaik megmentése érdekében. A nullás mélységi felderítők félig–meddig pszichopaták voltak – dilisek, ahogy maga Skirata mondta de ha valakit a bajtársuknak tekintettek, ahhoz rendíthetetlenül hűségesek maradtak.

Akit nem tekintettek a bajtársuknak, az jobban tette, ha félreállt az útjukból.

Fi úgy sejtette, hogy Ordo már halálra unhatta magát a coruscanti főparancsnokságon. A múlt év javát ott töltötte anélkül, hogy lett volna kire fegyvert fognia.

Úgyhogy Fi is várakozva nézte Niner kesztyűjét, miközben próbált uralkodni a rátörő émelygésen. Coruscanti idő szerint pontosan 09.00–kor Niner tenyere kékes szikrát vetett.

– Itt KK–egy–három–nulla–kilenc! Vétel, uram! – mondta az őrmester.

A kódolt vonal kristálytiszta volt. Ordo jelent meg kék holo–kép formájában, a környezetéből ítélve egy rendőrségi jármű pilótafülkéjében ült. A sisakját letette a mellette lévő ülésre, és egyáltalán nem tűnt unottnak. Az egyik ökle ütemesen összezárult és újra kinyílt.

– Su’cuy, Omega! Hogy állnak?

– Indulásra készen, uram!

– Őrmester! A legutóbbi információ szerint a gyanúsított jármű a Denon felé hagyta el a Cularint, és az önök pozíciója felé tart. A rossz hír az, hogy álcaképpen a célpont néhány legális jármű társaságában utazik. A kereskedők aggódnak a kalózok miatt, ezért többnyire konvojokba szerveződnek.

– Kigyomlálhatjuk közülük a célpontot – mondta Niner.

– A jelen helyzetben kínos lenne kiemelni egy civil teherhajót a többiek közül. A Gizer L–6–os lesz az.

– Értettem.

– És jó lenne, ha minden di’kut életben maradna. Ne öljék meg, ne tüntessék el őket! Még baleset sem érheti őket.

– Egy–két jóleső pofon? – kérdezte Fi.

– Használjanak pulzusenergia–lézereket, és ha lehet, ne okozzanak halálos sérüléseket! Valaki nagyon szeretne elbeszélgetni velük. – Ordo elhallgatott, egy másodpercre lehajtotta a fejét, mielőtt hozzátette: – Vau visszajött.

Fi akaratlanul is Atinre pillantott, közben észrevette, hogy Darman is ugyanígy tett. Atin maga elé bámult, állát bedugta a mellvért párnázott gallérja mögé, és tétován vakargatta a forradást, amely a jobb szeme alól indulva a száján keresztül az állkapcsa bal oldaláig húzódott. Az egykori sérülésből csak egy vékony, fehér csík maradt, halvány emlékeztetője a nyers, vörös sebnek, amely az első találkozásuk alkalmával még a férfi arcán díszelgett. Fi hirtelen rádöbbent valamire, amire korábban nem sikerült rájönnie.

„Azt hiszem, tudom, hogyan szerezte azt a sérülést!”

Atin nem a Skirata által kiképzett századból jött, hanem Walon Vau őrmester keze alól került ki. Ahogy teltek a hónapok, és a veszteségek miatt egyre több részleges osztagot vontak egybe, lassan megismerték egymás történeteit. A Vauval kapcsolatos sztorikon senki sem nevetett.

– Minden rendben, ner vod?

– Semmi gond – válaszolta Atin. Ahogy felnézett, látszott, hogy az állkapcsán megfeszültek az izmok. – Mennyi banditát nem ölünk meg, nem tüntetünk el, és még csak nem is kiabálunk velük, százados?

– A hírszerzés szerint öten vannak – válaszolta Ordo.

– Akkor számítsunk tízre! – javasolta Niner.

A százados ismét hallgatott; azon gondolkodott, hogy Niner vajon gúnyolódott–e. Fi látta ezt abból, ahogy a vállát tartotta. Ordo mindig olyan pontos volt, mint egy lézerszike, viszont Niner egyszerűen csak átváltott gyakorlatias üzemmódba, mint mindig, amikor a dolgok komolyodni kezdtek. Mindig túlzásba vitte az óvatosságot.

Ezt nyilvánvalóan Ordo is tudta.

– Egyébként – folytatta –, Tur–Mukan tábornok a Bothan–szektor környékén vezet hadműveletet, és Gett parancsnok szerint jól állnak. A tábornok még mindig a sokkolókarabélyt használja, úgyhogy a leckék nem voltak feleslegesek.

– Jobb, mint az a fényrúd – jegyezte meg Fi, közben Darman–re kacsintott. – Jó lenne ismét találkozni vele, nem, Dar?

Darman rejtélyesen elmosolyodott. Atin tűnődve szemlélte a válaszfalat, az állkapcsán még mindig túlságosan megfeszültek az izmok. Fi úgy vélte, nagyon eljött az ideje annak, hogy a rossz fiúk kilépjenek a hiperűrből, és eltereljék a figyelmüket az aggasztó egyéni problémáikról. Többek közt az ő figyelmét is elterelnék a gyomráról.

– Ordo vége – mondta a kék holokép, és eltűnt, Niner markában csak levegő' maradt.

Darman ellenőrizte a sisakját; egyik ujjával belebökve újraindította a belső kezelőfelületet.

– Szegény Ord’ika... – Ezt a szeretettel teli, gyerekkori becenevet Skirata használta négyszemközt, legfeljebb szűkebb körben. A nyilvánosság előtt ők is szigorúan csak őrmesternek és századosnak hívták egymást. Mandalori módra a kommandósok néha vod’ikának becézték, kicsi testvérüknek nevezték a bajtársaikat, de idegenek előtt senki sem használta ezeket a szavakat. – Ki tologatná az aktákat szívesen, miközben a többiek megmentik a Galaxist?

– Úgy hallottam, hogy Kom’rk kint van az Utapaunál, Jaing pedig teljes menetfelszerelésben túrázik a Bakura–szektorban –mondta Fi.

– Fierfek!

– Ahogy őt ismerem, még élvezi is. Ami Meredt illeti... Nos, fogalmam sincs, hogy Kal miért küldte el a Kaminóra.

Niner ismét idegesen összekoccantotta a fogát.

– Szeretnél még egyéb titkosított információkat is megosztani a világgal? – kérdezte.

– Bocs, őrmester! – válaszolta Fi.

Ismét csend telepedett a helyiségre. Fi felvette a sisakját, lezárta a gallért, és a belső képernyő által kínált mesterséges láthatárra összpontosítva próbálta meggyőzni a gyomrát, hogy minden irány a helyén van. Az émelygésen kívül nem sok veszélytől kellett tartania; a Katarn 3–as páncélt mindig egyre több fejlesztéssel látták el, és állítólag már a könnyű ágyú kategóriáig ellenállt az energialövedékeknek. Az Ellátószolgálat rendszeresen meglepte őket valami újdonsággal – Skirata a születésnapi ajándékokhoz hasonlította, bár a többiekhez hasonlóan Fi sem ünnepelte meg soha a születésnapját, és nem is kapott ajándékokat.

Legutóbb például nem halálos pulzusenergia–tárakat kaptak a DC–17–esekhez. Nem ölték meg a célpontot, de a működési elv alapján mindenki biztos volt benne, hogy ha valakit eltalálnak vele, annak sírás lesz a vége. A deutérium–fluorid lézert bolygóhatósági szervek használták tömegoszlatásra; egy vukit legfeljebb felingerelt volna, de a humanoidok többségét a helyére rakta.

Fi ráfókuszált a sisakképernyő keretén megjelenő ikonokra, és egy pislantással aktiválta az egyiket. Hűs levegő áramlott az arcára, és csillapította az émelygését. Fi elszigetelte a hangcsatornáját, és elindított egy pörgős glimmik számot.

– Mit hallgatsz? – jött Niner hangja a felülíró hullámsávon.

– Egy mon cal operát – felelte Fi. – Fejlesztem az elmém.

– Nem hiszek neked. Az előbb ütemre bólogattál.

– Nyugi, őrmester! Kérlek! Bele akartok hallgatni?

– Kösz, de így is elég ideges vagyok – hárította el az ajánlatot Niner.

Darman megrázta a fejét. Atin felpillantott.

– Később – válaszolta.

Sicko hátranézett a válla felett – az egymásra hangolt sisakrádiók zárt kommunikációs rendszere miatt kimaradt a beszélgetésből, de ő is értette a testbeszédet, és könnyen rájöhetett, hogy a többiek csevegnek valamiről. Fi a sisakja belső szenzorai felé pislogva átváltott a pilóta frekvenciájára.

– Nem unatkozol, ner vod? Mit szólnál egy kis zenéhez? – kérdezte.

– Kösz, nem! – Sicko általában azzal a semleges hangsúllyal beszélt, amely jellemző volt a gyalogos klón katonák többségére. Villámoktatással sajátították el a galaktikus közös nyelvet, és ritkán találkoztak kívülállókkal, hogy megtanuljanak egy–egy akcentust. – De azért rendes tőled, hogy felajánlottad – tette hozzá a pilóta.

– Szívesen!

A kommandósok szó szerint az életüket köszönhették a pilótáiknak – már számos alkalommal menekítették ki az Omega–osztagot halálos veszélyből –, és az elfogóhajók pilótáiról az a hír járta, hogy ők a legmerészebbek mind között. A háború viszontagságai már rég elmosták a különbséget az egyszerű gyalogosok, a specialisták és az elit kommandósok között, így kivétel nélkül an vode – mind testvérek – lettek. Fi örült, hogy közöttük lehet.

Kikapcsolta a zenét, és visszaváltott az osztag sávjára. A várakozás kezdte felemészteni a türelmét. Ha...

– Jelet fogtam – jelentette be Sicko. – Most már bármikor kiléphetnek a hiperűrből. Három jelforrás közeledik. – Kitette a vezérlőpult követőképernyőjének képét a holovetítőre, így mind láthatták a színes lüktetést, amely hajókat jelölt – semmi körvonal vagy alakzat, csak számkódok sorai várakoztak, hogy kiderüljön, miféle hajókat jelölnek. – Találkozás két percen belül. Szerintem legfeljebb egy perc múlva itt lesznek – tette hozzá a pilóta.

– Vigyél minket a jobb oldalra! – kérte Niner.

– Tessék! – jött a válasz. – Az L–6–os lesz az első. – Sicko megnyomott egy gombot a vezérlőpulton, és Fi hallotta, hogy a fogókarok kinyúlnak, azután visszahúzódnak, mint egy atléta karjai, amikor verseny előtt bemelegít. A képernyőn megjelent egy hajó, azután egy másik is. – A második is L–6–osnak tűnik... –mondta a pilóta meglepetten.

– A hírszerzés szerint...

– A hírszerzés általában nem száz százalékig pontos – csitította őket Niner. – Úgy tűnik...

Atin megvetően fújt egyet.

– Csak nem véded őket? – kérdezte. A sisakja rezdüléseiből látszott, hogy máris a hajók bejövő adatait ellenőrzi. Közben hozzátette: – Még jó, hogy nem szoktam meglepődni.

– Mi szeretjük a hírszerzést – jegyezte meg Fi. „Na ne, már megint? Reméljük, ezúttal jó lesz!” – Kal őrmester soha nem olvasott nekünk esti mesét, így a hírszerzés segített kiélni a hősies képzelgés utáni ösztönös, kisfiús vágyainkat.

– Ez mindig ennyit beszél? – kérdezte Sicko.

– Ma egészen hallgatag – válaszolta Darman, és a mellvértjéhez csapott egy mágneses ajtórobbantó töltetet, amit konzervnyitónak becézett. – Végigmegyünk rajtuk sorban, vagy mi legyen? – kérdezte.

– Szag után megyünk – mondta Niner, aki nyomás alatt mindig Skirata hangját utánozta. Lekapcsolta magáról a hevedert.

– Lássuk, hogy reagálnak, amikor megközelítjük őket! Sisakot fel, uraim, dolgunk van!

– Megközelítjük – jelentette be Sicko. – Ha nem sikerül leállítanom a hajtóműveit, akkor robbantsátok fel a navigációs rendszer energiaellátó áramkörét! A hozzáférési pontnak a hajtóműkamra falának külső oldalán kellene lennie, de néha a bal oldali válaszfalra teszik, az ajtótól három méterre. Üssétek ki azt a vacakot, oké? Ha megindulnak, átrángatnak tíz csillagrendszeren.

Ezután a pilóta kilencven fokkal elfordította az elfogójárművet, és Fi szeme előtt megmozdultak az addig látszólag szilárdan a helyükre rögzített csillagképek, amelyeket éppen szemlélt. Hirtelen megértette, miért nevezték a fickót Eszelősnek.

Fi ösztönösen belekapaszkodott a hevedereibe, és a hátizsákja a válaszfalnak ütődött.

– Ó, fierfek...!

– Héééé!

– Uh!

Fi belátott a pilótafülkébe és ki az ablakon, ahol egy dobozszerű Gizer L–6–os lebegett a feketeség mélyén.

– Elfogás indul! – utasította Niner a pilótát.

Fi a hátirakétája vezérléséhez nyúlt, és „egyenesbe” állította magát Darman mellett.

Sicko elindult a géppel, és lassan elfordult, hogy a teherhajó mellé kerülve az alsó zsilipet a Gizer bal oldalához illessze, még a leszállófényeket is bekapcsolta. A célpont is lelassított. Darman készenlétben állt, az ujjai a hátirakéta kezelőpanelje felett lebegtek, az övénél. Ő szokott elindulni elsőként, hogy kiiktassa az ajtó vezérlését, amikor a saját robbanásbiztos ajtajuk félrehúzódik, hogy utat engedjen az osztagnak. Ahogy kényelmesen a teherhajó mellé húzódtak, a leszállófények a Voshan Szállítmányozás nevezetű cég narancssárga egyenfestését fedték fel.

– Hoppá! – jegyezte meg Sicko. – Menetrend szerinti járatnak tűnik.

– Vissza! – parancsolta Niner. – Ha a többi hajó meglátja, mit csinálunk, akkor vége a műveletnek!

Fi villanást látott a szeme sarkából. A többiek is odapillantottak; újabb hajó lépett ki a hiperűrből.

– Még egy L–6–os – jelentette be Sicko. – Ugye, nem lesz ilyen mind a három?

Az első Gizer hajtóművei hirtelen felizzottak, és a jármű gyorsan irányt váltott. A pilótája valószínűleg kialakított magában valamilyen elképzelést a nyeszlett kis hajóról, amely gyanúsan megközelítette egy kalózoktól hemzsegő szektorban. A dobozszerű gép elfordult, és az egyik sarka ütközési pályára került a kis elfogó haj óval.

– Állj! Állj! Állj! – kiabálta Sicko. – Kapaszkodjatok! Kapasz...

Fémes sikoly szakította félbe a szót, ahogy a két hajó találkozott, és a csáklyázás előtti, feszült várakozás hirtelen átcsapott a túlélés iránti vággyal telt, kétségbeesett tehetetlenségbe. Az ütközés megforgatta a kis elfogóhajót, és akaratlan szaltózása közben Fi még látta, ahogy Sicko egyik kezével a botkormányt rángatva, a másikkal a stabilizáló rakéták gombjait csapkodva próbál kijönni a forgásból.

Az osztag semmit sem tehetett, minden a pilótán múlt. Fi minden ilyen alkalommal ugyanúgy gyűlölte a tehetetlenséget, mint magát a felismerést, hogy tehetetlen. Amikor keményen nekicsapódott a falnak – erősebben, mint azt gravitáció nélküli térben lehetségesnek hitte –, a sisakja belső képernyője úgy rázkódott, mintha egy olcsó, kézi kamerás holofilmet nézett volna.

– Befogtak! Visszalövök!

Fény villant; ragyogó, kékesfehér fény. Forró fémszilánkok záporoztak az ablakra és a hajótörzsre, ahogy Sicko semlegesített egy bejövő rakétát. A második L–6–os hajtóművei felizzottak, azután a jármű egy villanás kíséretében eltűnt a hiperűrben.

Sicko elfojtott egy szitkot, és öklével a vezérlőpultra csapott.

– Hab bevetve... a hajótest sérülése biztosítva – jelentette be.

– Mi van? – kérdezte Fi meglepetten. Émelygését hirtelen elsöpörte az adrenalin, és addig szétszórt figyelme jéghideg összpontosítássá változott.

– NPG.

– Mi?

– Nagy Piros Gomb. Vészmegoldás a hajótest sérülései esetén.

A teherhajó rakétájának maradványai elpörögtek a végtelen űrbe, csak izzó por maradt a nyomukban. Az utóbbi időben egyre több kereskedő érezte úgy, hogy önvédelmi okokból ilyen fegyverekkel kell felszerelnie a hajóját, és talán nem is alaptalanul, mert a háború számos lehetőséget teremtett a bűnözőknek.

Niner felsóhajtott:

– Ó, fierfek! Most már mindenki tudja, hogy itt vagyunk...

– Ez megőrült! Felírta valaki a rendszámot? – kérdezte Fi.

– És egyre több őrült jön – jelentette be Sicko. Odapillantva Fi látta, hogy a pilóta a szenzorok kijelzőjét fürkészi. – A következő hatvan másodpercen belül várható... és az utána következőt két perccel későbbre becsülöm. Remélem, nem hívnak segítséget, mert akkor nagyon gyorsan el kell söpörnünk innen!

– Mondd, hogy nem fognak felfigyelni az iménti kis perpatvarra!

– Nem fognak felfigyelni az iménti kis perpatvarra.

– Vor’e, testvérem!

– Szívesen! – felelte a pilóta, de nem vette le a tekintetét a szenzorkijelzőről. – Mindig örömmel tölt el, ha hazudhatok egy bajtársamnak, és ő jobban érzi magát ettől. Na, már itt is van...

Az elfogótól balra, alig ezerötszáz méterre egy teherhajó lépett ki a hiperűrből, és a pilótája egyértelműen tudta, mi történt az imént. Ez már csak abból is látszott, hogy azonnal egy lézerágyú fényes sugara nyalt végig az elfogóhajó orrán, amelyre válaszképpen Sicko megeresztett egy sorozatot a Gizer hajtóművei felé. Az L–6–os fara még mindig törmeléket szórt, amikor az Omega–osztag hajója odaért, és a teherhajót jobbról megközelítve egy hirtelen hurokkal átfordult rajta, végül „fejjel lefelé” alábújt úgy, hogy a két gép utasai akár integethettek is egymásnak a járművek alján lévő zsilipajtókból.

A megnyomorított ellenfél tehetetlenné vált; Sicko túl közel, a lézerágyú minimális tüzelési távolságán belülre került, és tovább közeledett, mint egy igencsak dühös ralltiiri tigris.

– Végállomás – jelentette be Sicko, a hangja épp csak egy kicsit reszketett kiszállás!

– Felkészülni! – parancsolta Niner. A fogókarok megragadták a teherhajót, közben az átszállófolyosó máris kinyúlt, hogy összekösse a két zsilipajtót. A nyomáskiegyenlítő rendszer vörös fénnyel jelzett, és az elfogóhajó belső zsilipajtaja felnyílt, majd alig néhány másodperc múlva a külső is kitárult. – Dar! A tiéd! – hangzott a következő parancs.

Darman rácsapta a teherhajó ajtajára a töltetet, azután a belső zsilipajtó ismét becsukódott, és elfojtott vibrálás futott végig az elfogóhajón.

Fi sohasem értette, hogyan volt képes Sicko ilyen közel jutni a célponthoz anélkül, hogy összeütköztek volna, de végeredményben a kommandósok pilótáinak ez volt a dolguk, és ezért minden tisztelet megillette őket. A belső zsilipajtó ismét kinyílt, és Darman behajított két kábítógránátot a szomszéd tárva–nyitva álló ajtaján – azután Niner már indult is kifelé.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk!

Fi még mindig az iménti adrenalinhullámon lovagolva, karabélyra szerelt DC–17–esével a kézben lendült az őrmestere után. Amikor az osztaggal együtt beúszott a célpont zsilipjén, és az L–6–os mesterséges gravitációja lerántotta, az elfogóhajó és Sicko egyformán törlődött a gondolatai közül. Talpra érkezett, mégis keményen csapódott be, néhány másodpercig még futott, mielőtt a teste magához tért, és emlékezni kezdett a gravitációban mozgás módjára.

Csakhogy egy L–6–os teherhajón nem sok hely van futni. Az egész gép csupán egy pilótafülkéből és néhány kabinból állt, amelyeket felszegecseltek a duracél dobozba csomagolt semmire. Fi előtt Atin haladt, tétovázás nélkül tüzet nyitott a DC új pulzus–energia–lézerével. Erős fény– és hanghatások kíséretében máris leterített két fickót, akik a jobb oldali kabinból törtek ki, és kézifegyverekkel próbálták elintézni a betolakodókat.

A villanásvédelem azonnal besötétítette Fi arclemezét. Még páncélban is érezte az elszabadult pulzusenergia lökéseit – mindannyian érezték.

Fi majdnem nekiment a társának, amikor Atin fél térdre ereszkedve gyorsan megmotozta és megbilincselte a két férfit – csuklót a bokához, ahogy kell –, akik nyüszítve fetrengtek a támadás erejétől. A pulzusenergia ereje nagyjából megegyezett egy villanógránát és a mellkasra célzott plasztoid lövedékek együttes hatásával.

Ez általában nem volt halálos. Általában.

Kettő megvolt, még – talán – három maradt.

A pilótafülke ajtaja nem nyílt ki, amikor Niner odaállt mellé, és rácsapott a nyitópanelre. Atin utolérte Fit, és mindketten megtorpantak az akadály előtt.

Az őrmester intett Darmannek, hogy álljon az ajtó másik oldalára.

– Kár, hogy a falon nem lehet átlőni vele – morogta. A pulzus–energiára gondolt.

– Hárman vannak bent – mondta Darman, miután végigsöpört az ajtón a kesztyűjébe épített infravörös letapogatóval. – A bal oldali kabin üres.

Ezúttal a hírszerzés pontosnak bizonyult: öt banditát találtak a hajón.

– Dar! Kopogjunk be! – adta ki a parancsot Niner, és ellenőrizte a DC–je beállításait. A tár energiaszintjét szokatlanul hosszan nézegette. – Ez az izé megijeszt! – jegyezte meg.

Darman letekert egy csík hőszalagot, és rányomkodta az ajtó gyenge pontjaira. Belenyomta a detonátortüskét a lágy anyagba, azután oldalra billentett fejjel szemlélte a művét, mintha számolgatna valamit.

– Mekkora felhajtást csaptunk, csak hogy bejussunk – jegyezte meg –, és most csak úgy átsétálunk rajtuk. Nem túl kielégítő. Talán van erre valamilyen egyszavas kifejezés...

Tompa, visszhangzó dobbanást követően fém sikolya remeg–tette meg a falakat. Fi először azt hitte, hogy a detonátor túl korán sült ki, azután ráfogta az egészet adrenalintól túlterhelt érzékelésére, végül arra gondolt, hogy talán már meg is halt.

Háromszorosan is tévedett.

Fi az őrmesterre pillantott, aki Atinre nézett, és a sisak belső képernyőjén, Darman sisakkamerájának képén látszott, hogy negyedik társuk egy elszálló műpapírdarabkát bámul, amely úgy repült el előtte, mintha szél fújta volna el.

Szél. Légáramlat. Elszökő légáramlat. Fi megérezte, hogy a hirtelen támadt huzat felkapja, és hirtelen mindenki ösztönösen kapaszkodó után nyúlt.

– Léket kaptunk! – kiáltott fel Fi, miközben átölelt egy támgerendát.

Automatikusan ellenőrizték a páncéljukat, ahogy azt már rég begyakorolták. A Katarn páncélok ellenállnak a vákuumnak is. Fi a kesztyűje szenzoraira pillantva megállapította, hogy felszerelése még mindig légmentesen zárt, és a társai feltartott hüvelykujjai azt mutatták, hogy senkit sem ért komoly sérülés. Az elszökő levegő szele máris gyengült.

– Sicko! Vétel! – hívta Niner a pilótát.

Fi azonnal megértette, miért gondolt Niner rögtön a pilótára. A rádióból jövő szisszenésekből ítélve a többiek is rájöttek, mi történt az imént. A huzat a nyitva hagyott bejáraton keresztül vitt ki minden mozdíthatót a hajóból, és ez azt jelentette, hogy az átszállóalagút által létrehozott, zárt kapcsolat megszakadt.

Válaszképpen csak gyenge statikus zörejt és a saját lélegzetvételük hangjait hallották.

– Fierfek! – káromkodott Atin.

Niner kézjelekkel mutatta Darmannek, hogy maradjon a pilótafülke ajtajánál, azután intett Finek, hogy kövesse.

– Nézzük meg, hogy meg lehet–e javítani! – mondta, azután hátraszólt a többieknek: – Ti maradjatok itt!

– Valószínűleg elveszítettük a két foglyot – jegyezte meg Darman. – A többit nem kellene.

Egyelőre nem tudhatták, hogy mitől szakadt meg a kapcsolat a tehergép és az elfogóhajó között, sőt akár arra is számíthattak, hogy a zsilipajtón keresztül támadók lépnek a fedélzetre. Niner és Fi a fegyverüket lövésre készen tartva visszamentek a folyosón, de nem látták jelét életnek. A két megbilincselt fogoly is eltűnt.

A sarkig kitárt zsilipajtó mögül a csillagpettyes űr ásított a kommandósokra.

Fi belekapaszkodott a korlátba az ajtó egyik oldalán, és kihajolt. Ez a legjobb módja, hogy az ember ellövesse a fejét, de úgy vélte, hogy a helyzet komolysága miatt megéri kockáztatni.

Nyomát sem látta az elfogóhajónak. Valójában semmi másnak sem látta nyomát. Visszahúzta a fejét, és az jutott eszébe, hogy legalább a mesterséges gravitáció megmaradt.

Niner megnézte a környezeti szenzoroktól jövő adatokat az alkarvértjébe szerelt kijelzőn.

– Az összes levegő kiment – mondta.

– Lehet, hogy ezekbe a gépekbe is beszereltek valamilyen habrendszert.

– Persze. De ha épp a hajódon szaladgálunk, akkor lezárnád a lyukat a törzsön, hogy megkönnyítsd a dolgunkat?

– A pilótafülke légmentesen záródik? – kérdezte Fi.

– Nem tudhatjuk biztosan, ameddig a bent lévők nem hűlnek ki annyira, hogy már nem tudjuk észlelni őket az infrával – felelte Niner, azután bekapcsolta a taktikai sisaklámpáját és a falakat fürkészve keresni kezdte a nyitópanelt. – Csakhogy addigra mi is jégkockává változunk – tette hozzá.

Levegőtartalék nélkül a Katarn páncél, még a hármas típusú is legfeljebb húsz percig tartotta életben a viselőjét. Márpedig nem készültek fel rá, hogy a művelet tovább is tarthat ennél.

Fi gondolatai valamiért főleg Sicko körül forogtak. Furcsa, hogy pont akkor jutott eszébe, amikor rohamosan fogyott a hátralévő idejük. A pilóta azt mondta, hogy az energiaellátó áramkört átvezetik egy panelen az ajtótól három méterre...

...itt!

Fi előugrasztotta a vibropengét a kesztyűje bütykei mögül, és lepattintotta a panel fedelét. Niner mögé állt, és a sisaklámpa fényét a kábelek, csövek és vezetékek tömegére irányította.

– Az lesz az, ott, a ZÁRÓ VÁLASZFAL felirattal – mondta az őrmester.

– Igen, de több is van belőle.

Szakaszoló ajtókat keresve végignéztek a folyosón, és három keretet is találtak azon a részen, amelyet a légzsilip közelében állva beláttak.

– Legyen biztonsági játék! – javasolta Niner. – Menjünk vissza ahhoz, amelyik a legközelebb van a pilótafülkéhez!

– Felrobbanthatjuk az egész panelt, és akkor mindent lezár –vetette fel Fi. „A mesterséges gravitációt is – gondolta. – Biztosan jólesne a gyomromnak...” – Ez általában aktiválja a vészhelyzeti protokollt.

Niner idegesen a sisakjához emelte az egyik kezét. Ez az egyik szokása volt, akárcsak az, hogy a stressz növekedésével együtt Fi is egyre jobban irritálta.

– Vetted, Dar?

– Már félúton vagyok – jött a válasz.

Fi időkijelzője azt mondta, hogy még tizenöt percük maradt elvégezni a dolgukat.

– Rendben. Ha Dar távirányítással felrobbantja, és a válaszfalak aktiválódnak, akkor ott ragadunk az utolsó szakaszban, a pilótafülke ajtaja előtt.

– És ha van bent atmoszféra, akkor kinyithatjuk, és összeszedhetjük a három másik hut’uunt.

– Vagy – szúrta közbe Fi – marad a vákuum, és akkor teljesen elakadtunk.

– Akkor is elakadunk, ha nem próbáljuk meg – válaszolta Darman. Már a kezében tartott egy darab hőszalagot, amikor felbukkant Fi vállánál. – Nyomás vissza, és várjatok, amíg beállítom az időzítőt!

– Azonnali kivonást kellene kérnünk.

– Előbb derítsük ki, hogy marad–e belőlünk bármi megmenteni való – felelte Niner, és elindult vissza a pilótafülkéhez. Fi nézte, ahogy távolodik, azután vállat vont Darman felé, és megpaskolta a fali panel nyitott tetejét.

– Kösz, Sicko! – mondta.

Harmadik fejezet

BDN. MÁR ELKEZDTÜK.

– BOCS, DE NEM – válasz a Fearless köztársasági csatahajóról a parancsnoki központnak arra az utasítására, mely szerint az osztagokat áthelyezik a Skuumaa–szektorba, ezért szakítsák meg a Sarlacc zászlóalj kivonásának műveletét.

Az óránkénti ötszáz kilométeres sebességgel száguldó csapat–szállító nyitott utastere kijózanítóan fagyosra hűlt. A szél üvöltése legalább annyira kellemetlennek tűnt, mint az ugráló és cikázó mozgás, amellyel a pilóta próbálta megakadályozni, hogy a lenti célzórendszerek befogják a gépet.

Etain ekkor jött rá, hogy miért jó ötlet védőöltözetet és teljesen zárt páncélt viselni. Ő csak a szokásos Jedi–köpenyben volt, illetve elővigyázatosságból magára húzott egy mellvértet is, amely nem igazán szigetelt. Az Erőhöz nyúlt, hogy segítsen elviselni a jeges hideget, és újra ellenőrizte a korláthoz rögzített biztonsági kötelét.

– Nagy trutyiban lesz, amikor visszamegy a főparancsnokságra, tábornok! – mondta a klón kommandósok őrmestere vigyorogva, azután felvette és lezárta a sisakját. A társai mind Clankynek szólították. Etain elhatározta, hogy egyszer rákérdez a becenév eredetére.

– Valójában nem láttam az utasításokat – válaszolta óvatosan.

– Vagy legalábbis, túl későn néztem meg.

A férfi hangját ezúttal a névtelen sisak külső hangszórója közvetítette:

– Pedig vicces volt BDN–t válaszolni.

– Vicces? Ó!

Fagyos csend telepedett az utastérre.

– Társasági jellegű meghívásokat szokás így visszautasítani. Az ÖT–t – magyarázta az őrmester. – Örülnék a társaságodnak. Bocs, de nem...

Nos, tényleg nagy trutyiba kerülhetett, ha már így fogalmazták meg. Képtelen volt megjegyezni azt a hatalmas mennyiségű rövidítést és szleng kifejezést, amelyet az elmúlt év során hallott. Nem bírt lépést tartani a klón katonák nyelvi találékonyságával; rendelkeztek azzal a kivételes képességgel, hogy nem csupán gyorsan elsajátították az új szavakat és szokásokat, de ráadásul át is formálták azokat a saját igényeik szerint, és ennek következtében rendszeresen újabb és újabb szubkultúrák jelentek meg a klón csapatokban. Etain néha úgy érezte, hogy szüksége lenne egy protokolldroidra.

Legalább már azt tudta, mit neveznek bádogfickónak. Darman elmondta, hogy Skirata így becézett minden droidot, és a többivel együtt ez a kifejezés is gyorsan elterjedt az általa kiképzett században.

„BDN. Hogy lehettem ilyen ostoba?” Emiatt a katonák azt hihették, hogy neki is úgy felvágták a nyelvét, mint Finek, és élvezetét leli némi szarkazmusban. Pedig egyszerűen csak nem ismerte elég jól és ezért rosszul használta a gyorsan fejlődő és sokszor egészen egyedi zsargont.

– Biztos vagyok benne, őrmester, hogy megbocsátanak majd. Feltéve, hogy segít kimagyarázni.

Hangját elnyomta a szél üvöltése és két elsuhanó V–19 Torrent hajtóműveinek süvítése. A vadászgépek máris eltűntek a távolban. Ezek a hajók képezték a légi támogatást; megpuhították a droidok állásait a sűrű erdőben rejtőzködő két Sarlacc zászlóalj körül. Az erdő mélyén keskeny folyóparti szakasz kínált leszállóhelyet a pilótáknak. Ahogy Darman mondta egyszer, erdőben a droidok annyit sem érnek, mint az anyag, amiből készítették őket.

A Jedi remélte, hogy valóban így van.

A csapatszállító hirtelen leereszkedett egészen a fákig, és a csíkokká változott lombok megpróbálták megmutatni Etainnek az óránkénti ötszáz kilométeres sebesség jelentését. Baloldalt felbukkant egy másik csapatszállító; összesen harmincnégy géppel indultak útnak tágasra széthúzott alakzatban, és mind a kivonási zóna felé tartottak.

– Három perc, tábornok – szólt hátra a pilóta rádión. Reccsenés hallatszott, és villanás követte, amikor valami felrobbant a közelben, tőlük jobbra. – A bádogfickók légvédelme felfigyelt ránk, úgyhogy ereszkedünk még egy kicsit. Mindenki kapaszkodjon! – jött a figyelmeztetés a pilótafülkéből.

Etain már össze sem rezzent az ezt követő manővertől. Elérte azt az adrenalinszintet, amelyen minden lehetséges veszély csupán fájdalommentesen hideg, automatikusan tudatosított adatként jelent meg az elméjében. Ahogy az egyik klón katona írta le egyszer: túl rémült volt ahhoz, hogy pánikba essen.

A három percet három olyan órának érezte, amely három másodpercként repült el.

A droidok lövedékei vörös ellenfénnyel színezték meg a fák sorait, amikor a csapatszállító az oldalára dőlt, és spirált leírva csökkentette a magasságot. A Jedi már nem gondolt és nem érzett semmit, az utolsó tíz méternél gépiesen kiugrott a gép nyitott ajtaján a négyfős osztag és a zöld jelzéssel megkülönböztetett őrmester után. Az Erővel megtámogatott képességek a legvalószínűtlenebb pillanatokban segítették meg a használójukat; a Jedi talpra érkezett a katonák elé, és máris célra tartotta a méretes karabélyt – egyik kéz a tuson, a másik a cső alá szerelt tartómarkolaton –, hogy végigpásztázza vele az előtte húzódó erdősávot.

Erezte, hogy a többi csapatszállító is sorban leereszkedik körülöttük, hajtóműveik leveleket és port csaptak fel, de ő csak a saját szakaszára figyelt és arra, ami előtte volt; a tisztás szélén közel két Sarlacc–szakasz küzdött csatadroidok ellen.

Tíz ügyesen elszórt EMP gránát és egy sorozat a sokkolókarabélyból megtorpanásra késztette a csatadroidok felét. Az ilyen pillanatokban Etain mélységes vágyat érzett a sisakba épített adóvevők kényelme után, de be kellett érnie azzal, amelyet az alkarjára rögzítve hordott, persze a lehető legrosszabb helyen. Az Erő nem sokat ért az olyan gépezetek ellen, mint az ütőerőben akár száz egységgel is felérő csatadroidok. Ráadásul az Erőt olyan káosz és annyi szenvedés korbácsolta fel, hogy nem tudott meríteni belőle az összpontosításhoz.

Így hát azt tette, amit négyéves kora óta egyfolytában gyakorolt: gondolkodás nélkül harcolt.

Futni kezdett, mögötte az osztag felvette a tempóját, és energia–lövedékek kék áradatát zúdította a droidok arcvonalára. Egészen addig különös, gépies csendben harcoltak, amíg Clanky be nem kapcsolta a sisakja hangsugárzóját.

– Kicsődülnek a partvonalra – mondta. – Elnézést, tábornok! Sikerült nagyobb lyukakat vágni a droidok vonalába.

– Nincs rádiókapcsolatom – válaszolta Etain. A felesleges szavakat mintha mindet elfelejtette volna, csak az maradt meg, amit ki is akart mondani. A sokkolókarabély egyre nehezebbnek tűnt, és kezdett kifogyni; a kijelző szerint az energiaszint közelített a nullához. Két újabb sorozattal a Jedi leterített három csatadroidot és egy kisebb fát. – Mennyien vannak még?

– A légi irányítás szerint kétszáz csatadroid és tank közeledik húsz foknál. Négy Torrent állt rájuk...

Újabb V–19–esek süvítettek el felettük alacsonyan repülve, és a következő pillanatban sárgás szélű, fehér tűzgolyó világította be az erdő egy részét; a fák és a rohanó emberalakok sziluettjei élesen elkülönültek egymástól. Úgy tűnt, a Fearless légi parancsnoka megértette a helyzet súlyosságát. Nem csoda, hogy mindenki kedvelte a pilótákat.

Clanky hasra vágta magát, és fekve tüzelt tovább a folyamként előhömpölygő csatadroidokra, amelyek a csapatszállítók leszálló–sávja felé fordultak. Etain gondolkodás nélkül követte az őrmester példáját. A sisak biccentő mozdulataiból látszott, hogy a kommandós a bejövő adatokat figyeli.

– Tábornok! A Sarlacc csapatok kitörnek a partvonalra, és a Fearless északra küldte a többi csapatszállítót – jelentette.

– Van valami hír Vaas Ga tábornokról?

Az őrmester egy ideig hallgatott, legalábbis Etainnek nem válaszolt, azután:

– Egy kilométerre északra van Gree parancsnokkal. Az imént kért légicsapást.

Két csapatszállító elég közel ereszkedett le ahhoz, hogy a Jedi lássa őket a szeme sarkából, közben katonák csoportjai törtek ki a fák közül, néhányan a sérült bajtársaikat cipelték. Etain remélte, hogy a gépenként egy IM–6–os orvosi droid megbirkózik a sérültek mennyiségével. A fák vonala közelében ismét leereszkedett egy csapatszállító, csukott jobb oldali ajtajáról szikrázva pattantak le az energialövedékek, miközben a pilóta kompozit lézersugarakkal szórta meg az ellenséget.

A gép jobb oldalán a lövész – ijesztően nyilvánvaló célpontként a szárnyon kialakított, páncélüveg buborékban – derékmagasságban küldött sorozatokat a droidok felé. Etain mozgást pillantott meg, és odanézve fehér páncélos alakokat látott a csapatszállító mögé rohanni, hogy a bal oldali ajtón beugorva kijussanak a csatatérről. A kompozit lézersugarak özöne fagyos, töretlen sávot húzott a gép és az ellenség arcvonala közé.

Egyetlen hosszúnak tűnő pillanatig a tábornok elgondolkodott a taktikán. Ebben a helyzetben az orrba szerelt ágyút használva és a nagy hatóerejű rakétákat bevetve komoly veszteségeket okoznának a saját csapataiknak is. Etain elcsodálkozott az adrenalin hatásán; a szája kiszáradt, és a szíve olyan gyorsan vert, hogy alig érzékelte a dobbanások közti szüneteket, mégis mintha megállt volna az idő, amíg végiggondolta az iméntieket.

Ismét tüzet nyitott. Addig szorította az elsütőbillentyűt, amíg a karabély el nem csendesedett a kezében.

– Hé! A bádogok erre jönnek! – kiáltott fel valaki a közelben.

A Jedi látótere beszűkült. A körülötte lévő katonákat fehér foltokként és az Erő nyers, háborgó örvényeiként érzékelte. A legelöl haladó droid megrohamozta a szakaszt, mire ő egyszerűen csak hozzávágta a hasznavehetetlen fegyvert. Az Erővel vezérelt ív végén a karabély a droid mellkasának csapódott, behorpasztotta a páncélt és leszakította a gépezet besüllyesztett fejét.

Etain csak ekkor vette észre a kékesfehér energiát a következő droid mögött, amely töretlen háttérelemnek tűnt, pedig DC–15–ösök szórványos tüzének kellett lennie. Nem maradt más fegyvere, ezért elővette a fénykardját.

A kék fényből megformázott penge előugrott, de később Etain nem emlékezett rá, hogy megérintette az aktiválógombot. Tiszta ívet húzott maga elé, amitől a hegynyi fémtömeg teste elveszítette a kapcsolatot a lábával, és fatörzsként dőlt a tábornok mellé. Rázuhant a saját fegyverkarjára, és megremegett, mielőtt a saját lefojtott lövedékei szétvetették.

Etaint felforrósodott repeszdarabok találták el és hatoltak a ruháján keresztül a bőréig, de nem érzett semmit. Máris ismét talpon volt, két marokra fogott fénykarddal egyenesen nekirontott a következő droidnak. Látta, hogy két osztaga a földön fekve veszi kereszttűzbe a droidok egy részét. Clanky fél térdre emelkedett, és gránáttal ajándékozott meg egy tucatnyi rohamozó csatadroidot.

A droidok egyre csak nyomultak előre. A klón katonák is. Etain Tur–Mukan tábornok is.

„Mind egyformák vagyunk. Egyikünk sem gondolkodik. Csak reagálunk...”

Kivédett egy vörös sorozatot, tudatos elhatározás nélkül pörgette a fénykardot. Nem tett különbséget a pengének csapódó lövedékek között, csak védett és támadott, újra meg újra, egyetlen végtelenül ismétlődő folyamatként. Szembetalálkozott a következő droiddal, és rávágott; kábelek és olvadt fémdarabok repültek szerteszét. Fehér kesztyűs kéz ragadta meg a vállát és rántotta vissza erőteljesen.

– Ennyi volt, tábornok! – kiáltott rá az őrmester. – Már csak ránk várnak! – A férfinak szinte ki kellett rángatnia a darabokra tépett gépezetek közül, hogy a csapatszállító felé lökdöshesse.

– Megtettük, amit lehetett, és a gép megtelt! Gyerünk, futás!

Egyenes vonalban rohant előre, így a visszaúton még a csőlátása ellenére is megtalálta a karabélyát. Felkapta a fegyvert, és legközelebb csak a csapatszállító mellett állt meg, hogy megszámolja az embereit, mielőtt maga is bemászik. Addigra az érzékelése is kitisztult; egy–kettő–három–négy–öt és az őrmester. Mind megvoltak. Etain felugrott, és megragadott egy odanyújtott, páncélos kezet, amely felsegítette a fedélzetre. Fogalma sem volt, hogy melyik katona segítette fel, de ez nem is számított igazán; már mind őhozzá tartoztak.

A gép olyan gyorsan emelkedett fel, hogy úgy érezte, mintha a gyomrát lent hagyta volna a földön.

Az erdő és a termékeny folyóparti sáv összement a hajó alatt, azután az ég kékjét sötétség váltotta fel. Időközben a hajó oldalajtói a helyükre csúsztak és bezárultak. Etain úgy érezte, mintha koszos, megpörkölődött páncélok raktárába került volna, ahol vér és megégett hús szaga tölti meg a levegőt. Teste reszketve dolgozta fel a túltengő adrenalint, és csak lassan tért vissza az alapállapotába.

Clanky levette a sisakját, és a tekintetük összetalálkozott – egy pillanatig Etain úgy érezte, mintha tükörbe nézett volna. Sokktól tágra nyílt szemmel bámultak egymásra, azután szinte ösztönösen nyúltak előre és ragadták meg egymás alkarját. A Jedi érezte, hogy a férfi is reszket.

Azután elengedték egymás karját, és egyszerre fordultak el.

„Igen – gondolta Etain, egyformák vagyunk. – Mind egyformák vagyunk...”

Ha az óránkénti 660 kilométeres sebességgel a Fearless felé száguldó gép hajtóműveinek zúgását kizárta a tudatából, csak mélységes csend vette körül.

És nem, az IM–6–os nem tudott mit kezdeni negyven emberrel, akik egy legfeljebb harminc fő számára tervezett utastérben nyomorogtak. Még akkor sem tudta volna ellátni őket, ha csak az egynegyedük sérül meg.

Azután, ahogy a vérében rohamosan csökkent az adrenalin mennyisége, és Etain jobban odafigyelt, rájött, hogy mégsem csak csend veszi körül. Szaggatott zihálás, fájdalmas nyögések és – ami a legrosszabbnak tűnt – kínlódó nyüszítés, amely átváltott egy elfojtott sikolyba, majd ismét elhalkult.

Elindult körbe az utastérben, kikerülte a térdelő és kuporgó katonákat, végül megállt az egyikük előtt, akit egy testvére tartott ülve a fal mellett. A sisakja és a mellvértje mellette hevert, és Etainnek nem volt szüksége orvosdroidra az ajkakat is vérrel megfestő mellkasi sérülés diagnosztizálásához.

– Orvos! – csattant fel. – Orvos! Azonnal lássa el ezt az embert!

A droid úgy bukkant fel mellette, mintha a semmiből termettvolna ott. Hátrapillantva Etain látta, hogy az imént valószínűleg egy közeli csoporton dolgozott. Páros fotóreceptorával a parancsnok felé fordult, úgy kérdezte:

– Tábornok?

– Miért nem látta el ezt az embert?

– Állapotfelmérés: x – válaszolta a droid, és elfordult, hogy folytassa a többi katona sürgősségi ellátását.

Etain tudhatta volna, de nem figyelt fel a vörös X–re a férfi vállán. Remélte, hogy a sérült katona nem hallotta a droid válaszát, de valószínűleg már amúgy is tisztában volt a helyzetével, mert ez a jelölési rendszer is a kaminóiak érzéketlenségéből eredt. Az „állapotfelmérés: x” kóddal jelzett sérülések halálosak. A túlélés esélye még az esetleges beavatkozás ellenére is nagyon alacsony marad. A rendelkezésre álló forrásokat a 3–as, azután az 5–ös kóddal jelzett sérültekre kell fordítani.

Etain mély lélegzetet vett. Jedinek lenni többet jelentett, mint fénykarddal hadonászni. Letérdelt, és megfogta a sérült férfi kezét. Ahhoz képest, hogy haldokolt, a katona meglepő erővel viszonozta a fogást.

– Nem lesz semmi baj – mondta Etain.

Megidézte az Erőt, hogy érzékelje a sebet, és megformálja azt a tudatában. Abban reménykedett, hogy sikerül lelassítania a vérzést és összefognia a szöveteket, amíg elérik a Fearlesst, és a sebészek átveszik a katonát. Azonban, amint felmérte a sérülés mértékét, tudta, hogy nem járhat sikerrel.

Megesküdött, hogy többé nem befolyásolja a klónok elméjét a beleegyezésük nélkül. Amikor szükségét látta, enyhítette Atin bánatát és önbizalmat adott Ninernek, de ezt senki sem kérte tőle, és azóta kerülte a módszert. Egyébként a klónok messze nem voltak gyengeelméjűek, bármit is gondoltak róluk. Azonban az előtte ülő férfi az utolsó perceit élte, és segítségre volt szüksége.

– Etain vagyok – mondta a lány. Összpontosított a katona tekintetére, mögé pillantott, és színtelen örvényt látott, azután elképzelte, hogy a háborgás lecsendesedik. Intett a sebesültet támogató klónnak, és ajkaival hangtalanul az „egészségügyi csomag” szavakat formálta. Tudta, hogy a katonák erős fájdalomcsillapítóval teli, egyszer használatos fecskendőket hordanak maguknál; látta, amikor Darman ilyet használt. – Nincs mitől tartania –nyugtatgatta tovább. – Mi a beceneve?

– Fi – válaszolta a férfi, és Etain meglepődött egy pillanatra, de azután arra gondolt, hogy egy több ezres, nevek helyett számokat használó seregben bármennyi Fivel találkozhat. A másik katona csak megrázta a fejét, és lemutatott maga mellé az elhasznált fecskendőkre. Már mindet belepumpálta sérült testvérébe.

– Köszönöm! – mondta a sebesült hálásan.

A Jedinek eszébe jutott, hogy ha képes befolyásolni a gondolatokat, akkor az endorfxnrendszerre is hatással lehet. Összeszedte minden akaratát, és összpontosított. – Csökken a fájdalom. Dolgozik a gyógyszer. Érzi? – Arra gondolt: a mesterek bocsássanak meg, de ha van bármi valóság az Erőben, akkor most segítenie kell! A férfi arcát fürkészte, és úgy tűnt, a megfeszült izmok ellazultak a katona állkapcsán. – Hogy van?

– Jobban. Köszönöm, tábornok!

– Tartson ki! Álmosnak érezheti magát.

A klón fogásának ereje nem csökkent, és Etain bátorítóan megszorította a kezét. Azon tűnődött, vajon a férfi tudja–e, hogy hazudik, és csak azért hisz neki, mert így legalább lel némi vigaszt? Nem mondott semmi mást, de legalább már nem is nyöszörgött, és az arcára béke ült ki.

Etain közelebb hajolt, és szabad kezével magához húzta, a vállához ölelte a férfi fejét. Közel tíz percig maradtak így, a Jedi mindvégig egyfajta hűs, fakó fátyol képére összpontosított. Azután a sebesült fuldokolva köhögni kezdett. Testvére megfogta a másik kezét.

– Jól vagyok – mondta Fi, aki fájdalmasan emlékeztetett egy hónapok óta és talán soha többé nem látott jó barátra, azután a keze elernyedt.

– Tábornok... – mondta a másik klón katona.

Később Etain emlékezett rá, hogy az ezután következő húsz percben bejárta a csapatszállító utasterét, és beszélt a többiekkel, egyenként rákérdezett a nevükre, a veszteségeikre, és elcsodálkozott, hogy miért bámulják meg előbb a mellkasát, azután az arcát, jól láthatóan némi zavarodottsággal a tekintetükben.

Egyik kezét az arcához emelte, és szúró fájdalmat érzett. Kitapintott egy kemény tárgyat: kis fémszilánk volt, amely élénkvörös vérrel borítva jött ki a bőréből. Egészen addig nem is érezte. Egy ismerős zöld folt felé fordult a koszos fehér páncélok erdejében.

– Clanky! – szólította meg az őrmestert tompa hangon. – Van valami, amit még soha senkitől nem kérdeztem meg. Hová temetjük az embereinket? Vagy elégetjük őket, mint a Jediket?

– Általában egyik sem – felelte a férfi. – Emiatt most ne aggódjon, tábornok!

Etain lepillantott bézs köpenyére, és úgy találta, hogy az több, mint koszos. Égésfoltok borították, mintha nem is fénykard, hanem hegesztőpisztoly lett volna a kezében korábban, és csipkés szélű, nagyjából ovális vérfolt húzódott a jobb vállától egészen az övéig. Már kezdett sötétbarnává száradni.

– Camas mester élve süt majd meg – jegyezte meg.

– Előbb minket kell megsütnie – mondta Clanky.

Etain elhatározta, hogy egyszer még behajtja az ügyesen elkerült választ az iménti kérdésére, de egyelőre más kötötte le a gondolatait. Darman jutott eszébe; megérezte, hogy a kommandós bajba került. Persze, a küldetést teljesítő kommandósok dolga az, hogy keressék a bajt, de legalább az Erő tisztán közvetítette, hogy Darman még életben van.

De a másik Fi, a katona a csapatszállítóban már meghalt, és a tábornok elszégyellte magát, amiért a személyes félelmeivel foglalkozik. Gyorsan folytatta útját az utastérben, hogy segítsen, ahol tud.

Bravó Nyolcas raktár, bűnügyi helyszín,

Manarai, Coruscant,

367 nappal a Geonosis után

Skirata személyes sértésnek vette minden egyes klón katona elvesztését. Csalódottságát nem öntötte rá Obrimra – Ordo is tudta, hogy a régóta szolgáló profik kölcsönös tiszteletével tekintettek egymásra. Remélhetőleg Obrim is tudta, hogy Kal’buir éles szavai mögött nem mindig áll rossz szándék.

– Szóval? – kérdezte Skirata. – Mikor fogják az embereid felemelni a shebsüket, és elmondani, hogyan került ide a robbanószerkezet?

– Hamarosan – felelte Obrim. – A robbanás elintézte a biztonsági holokamerát. Várjuk a tárolt felvételt a műholdról. Nem lesz olyan tiszta, mint az eredeti, de legalább mutat valamit.

– Bocs, Jailer! – mondta Kal. Folyamatosan rágcsált, tekintetével a törmeléket pásztázta. – Nem ellened szólt.

– Tudom, barátom. Nem vettem sértésnek.

Ez is csak olyan dolog volt, ami miatt Ordo csodálta az őrmestert. Minden megnyilvánulásában mandalori volt; szigorú, de szerető apa, tiszteletteljes és minden tapasztalatból tanuló fiú, és a folyton változó kormányok és zászlók helyett inkább a személyes elveihez hűséges harcos egy személyben.

Azt is tudta, mikor kell bocsánatot kérni.

Kimerültnek tűnt. Ordo eltűnődött rajta, Skirata vajon mikor érti meg, hogy senki sem várja el tőle, hogy lépést tartson a fiatal katonákkal.

– Átvehetem, ha akarja – mondta.

– Jó fiú vagy, Ord’ika, de ez az én dolgom.

Ordo az őrmester és Obrim hátára tette egy–egy kezét, hogy mindkét férfit elvezesse a pusztítás helyszínéről. Gondosan ügyelt rá, hogy az aruetiise – a nem mandaloriak, a kívülállók, esetenként az árulók – előtt ne tegye egyértelművé, mikor van szüksége Skiratának egy kis biztatásra. A várakozás sohasem tett jót Kal’buir hangulatának.

Obrim rádiója felcsipogott.

– Itt is van – mondta a férfi. – Küldik a felvételt. Ordo hoio–kapesolata megjelenítheti.

A képsorok kékes szellemekként jelentek meg Ordo előretartott tenyere felett. Többször is lejátszották a rövid felvételt, amelyen egy teherfutár érkezett a korláthoz, azután beintették, hogy szálljon le a bázishoz tartozó pályán. A következő pillanatban hatalmas villanás következett, végül füst és záporozó törmelék látszott.

A robbanás tizenötödször törte át a Bravó Nyolcas ellátmány–raktár páncélüveg és gránit falát, amikor Ordo úgy érezte, hogy eleget látott.

– Úgy tűnik, az a teherfutár hozta be a bombát – összegezte Obrim a látottakat. A törmelék néhány felismerhető darabja is azt támasztotta alá, hogy a robbanás elpusztított egy járművet.

– Senki sem futott el, úgyhogy a pilóta bent maradt, és... – A férfi elhallgatott, és lenézett a kézi számítógépre, amely folyamatosan töltötte le az adatokat. Elgondolkodva folytatta: – Megerősítették, hogy egy rendszeres járat érkezett, és a pilóta a szokásos civil sofőr volt. Semmi sem utal arra, hogy öngyilkos küldetést teljesített volna. Rutinfuvar egy plusz csomaggal, amiről valószínűleg nem is tudott.

– Átnézhetjük az elmúlt napok felvételeit? – kérdezte Ordo.

– Hátha valaki terepszemlét tartott, hogy felmérje a járműmozgásokat.

– Tíz napig őrzik meg a felvételeket. Egyik sem lesz jobb szögben vagy minőségben, mint ez.

– Attól még hasznos lehet.

A klón Skiratára nézett, aki látszólag csendben dühöngött, de valójában keményen gondolkodott. Ordo már jól ismerte ezt az egyszerre számító és fókuszálatlan tekintetet.

– Jelenleg a legjobb követhető nyom az ellátmányvonal. Le kell nyomoznunk a beazonosított robbanószereket – mondta végül Kal.

– Az omegások EHM–et végeznek, hogy ellenőrizzék az ellátó útvonalat – jegyezte meg Ordo. – Hamarosan hozhatnak néhány gyanúsítottat Vaunak.

– Erről nekem nem kellene tudnom, ugye? – kérdezte Obrim. Mindig is olyan embernek tűnt, aki sok mindent megtett volna azért, hogy mások felügyelete és irányítása helyett visszakerüljön a frontvonalra. – Csak azért kérdem, mert a gyanúsítottakkal nekem kellene foglalkoznom. Viszont az utóbbi időben van valami baj a szememmel. Néha elsiklik a tekintetem bizonyos dolgok felett.

– Maradandó? – kérdezte Skirata.

– Ez csak tőled függ.

– Akkor jó lenne, ha egy ideig nem találnál rá gyógymódot.

Skirata megfordult, és elindult a helyszínelők felé, akik még mindig holojelzőket helyeztek el a helyszínen. Pirosat a testrészekhez, kéket a szervetlen bizonyítékokhoz. Ordo röviden eltűnődött rajta, hogy a kordonnál a nyakukat nyújtogató civilek láthatnak–e majd ebből bármit is a IIoloHálózat híradásaiban?

Kal megállt, és átnézett egy sullusti technikus válla felett, aki négykézláb állva egy szenzoros letapogatóval vizsgálta át a törmeléket.

– Megkaphatom a dögcédulákat, ha megtalálják őket? – kérdezte az őrmester.

– A dögcédulákat? – kérdezett vissza a sullusti, miközben felegyenesedett. Vizenyős, fekete szemében meglepetés tükröződött.

– Megmagyarázná?

– A kis szenzorjelzők, amelyek azonosítják a katonákat. A mell–vérten helyezik el – felelte Skirata. Mutató– és hüvelykujját felemelve mutatta a méretet. – Tizenötöt kell találniuk szerteszét.

– Összeírjuk neked, Kal – szólt oda Obrim. – Emiatt ne aggódj!

– Nem számolgatni akarom. Kell egy darab a páncéljukból, hogy mando módra adjuk meg nekik a végtisztességet.

Ordo észrevette, hogy Obrim milyen meglepett képet vág.

– A testekkel nem foglalkozunk – magyarázta –, mert a dögcédulák ugyanúgy megteszik.

A férfi komoran bólintott, azután átvezette a két katonát egy másik plasztoid fal mögé, ahol helyszínelők gyűjtöttek össze és rendeztek el mindenféle fémdarabokat és más, alig beazonosítható anyagokat egy tábori asztalon. – Ebből bármit elvihetsz – mondta Skiratának.

Kal intett Ordo felé, úgy válaszolt:

– Ez az ő szakterülete, de azért örülök, hogy az embereid összeszedik és feldolgozzák. Hiszek a sullustiak gondosságában.

Ha Skirata csak meg akarta magának nyerni a helyi erőket, akkor a helyszínelőkkel jól működött a dolog.

Az egyikük felnézett a munkájából, és megjegyezte:

– Jó tudni, hogy a katonai hírszerzők így gondolnak a CBE–re.

– Még soha nem neveztek katonai hírszerzőnek – mondta Skirata, mintha még nem jött volna rá, hogy a Geonosis óta ezzel a munkával tölt szinte minden éber pillanatot.

Ordo rámutatott a legközelebbi helyszínelő adatolvasójára, és behajlított ujjal jelezte, hogy el szeretné kérni.

– Erre szükséged lesz – mondta, és összekapcsolta a saját adatolvasójával. – Átmásolom a legújabb adatainkat a rögtönzött robbanószerkezetről.

Az utóbbi év során a CBE terroristaelhárító csoportja és Skirata szűk körű társasága egészen közel került egymáshoz. A hivatalos engedélyezési csatornák csak rabolták volna az idejüket. Galaxis–szerte az hírlett a közszolgákról, hogy bármelyik pillanatban képesek voltak átvedleni idiótává és adatokat titkosítani a saját kis karrierjük érdekében. Ordo nem akart időt pazarolni rájuk.

Épp ellenőrizte, hogy minden adat átment, amikor a holokapcsolat hirtelen életre kelt az alkarvértje belső oldalán. Kékesfehér káosz jelent meg a tenyere felett.

Egy pillanatig azt hitte, a saját sisakképernyőjét látja, de valójában külső képet kapott az Omega–osztagtól.

– Itt az Omega! Vörös Zéró, Vörös Zéró, Vörös Zéró, vége! –hallatszott Niner hangja.

A képen a négy kommandós látszott egy fal mellett. Valami szemét lebegett be a kamera elé. Mindenesetre, még éltek.

Niner hangja és a rettegett kód – Vörös Zéró: azonnali kivonási kérelem – hallatán Skirata megpördült, és a holoképre meredt.

Ordo azonnal a gombok után nyúlt, és gondolkodás nélkül lekérte az üzenet forrásának koordinátáit. Skirata elé tartotta az adatolvasóját, hogy a Flottát hívó őrmester lássa a számokat. A két férfi szóhasználata megváltozott, hangjuk halk és monoton lett, amikor átváltottak a minimális és lényegre törő beszédre. A helyszínelők dermedten figyelték őket.

– Omega! Helyzetjelentést!

– Átszálltunk. Az atmoszféra megszűnt, az elfogó eltűnt, a pilótánkkal együtt. Nincs energiaellátás. Az osztag sértetlen.

– Flotta! Itt Skirata! Vörös Zéró kódol kaptunk! Küldöm a koordinátákat, kérem az osztag lehető leggyorsabb kivonását! A pilóta eltűnt, nincs szilárd helyszín!

– Omega! Hívtuk a Flottát, várjátok a segítséget! Hátralévő idő?

– Tíz perc, ha nem sikerül kinyitni ezt az ajtót itt, mellettünk. Talán három óra, ha sikerül.

Skirata elhallgatott, és ismét a holoképre meredt. Obrim is a kis, holografikus alakokat nézte olyan arckifejezéssel, mintha ebben a pillanatban döbbent volna rá valami borzasztóra.

Lehet, hogy végig kell nézniük a halálukat.

– Folytasd! – utasította Ordo az őrmestert.

– Az ajtó túloldalán három gyanúsított van, és most már akkor sem nyithatják ki, ha akarják. Dar kirobbantja.

– Szűk helyen?

– Páncélban vagyunk.

Nos, ebben volt valami. Korábban Fi túlélte egy gránát robbanását közvetlen közelről, Katarn 2–es páncélban.

– Nincs más lehetőségetek? – kérdezte Ordo.

– Volt már rosszabb napunk is – jegyezte meg Fi vidáman.

Ordo tudta, mire gondol. Erezte, hogy a lelke másik fele, Ord’ika legszívesebben sírna a testvéreiért, de ez csak távoli érzés volt, mintha egy másik életből származott volna – a tudatának helyet adó testben csak a parancsnok hideg és számító távolság–tartása maradt.

– Csináljátok! – engedélyezte a robbantást.

– A Vörös Zéró kódot elküldték a közelben tartózkodó hajóknak – mondta Skirata. Ordo nem akarta, hogy Kal lássa a holo–képet, ha a dolgok esetleg nem a tervek szerint alakulnak, ezért hátat fordított neki. Azonban Skirata odalépett, és a karjánál fogva visszafordította, sőt belépett a holokamera látóterébe, így az osztag őt is látta.

– Itt vagyok, fiúk! – szólt oda nekik. – Haza fogtok jönni, rendben? Csak várjátok meg a segítséget!

Skirata hangjában mindig bizonyosság csengett és ez erőt adott, függetlenül attól, hogy a rideg valóság mennyire próbálta ellehetetleníteni az ilyen távoli biztatást. Azonban Ordo hiába állt mellette, Skirata bénító tehetetlenséget érzett; az Omega–osztag fényévekre volt a Coruscant–rendszertől, túl messze ahhoz, hogy bármelyikük személyesen belépjen a tűzvonalba. A két katona automatikusan úgy fordult, hogy eltakarták, szinte védelmezték a holoképet.

Obrim felismerte a mozdulatot, és maga is közelebb lépett, hogy elfedje a kis kék alakokat a saját csapata elől.

– Az a társatok, Fi... – kezdte. – A fiúk még mindig fizetnének neki egy italt.

Fi megmentette őket attól a gránáttól. Jailer Obrim talán még soha nem fejezte ki az érzelmeit ennél nyíltabban, és talán soha nem is fogja.

– Öt – szólalt meg Darman. – Négy...

A jelenet egy holodrámára hasonlított, amelynek a költségvetése nem ütötte meg még az átlagos szintet sem. Az Ordo tenyere felett lebegő képen a kommandósok összehúzták magukat az ajtótól legtávolabb eső falrészen, és gravitáció hiányában az ott futó csövekbe kapaszkodtak, hogy rögzítsék magukat.

A képről eltűntek az alakok, amikor Niner – az ő holokapcsolatán keresztül kommunikáltak – is keresett magának egy helyet a többiek között.

– Három. Kettő. Most!

Kékes fény villant, és a hangtalan robbanás még inkább azt a hatást keltette, mintha a három férfi egy gyenge minőségű holo–filmet nézett volna, tönkrement hangsávval.

A holokép ismét elhalványult, de alig egy másodperc elteltével felbukkantak rajta az osztag tagjai. Hátirakétákkal navigáltak a zéró gravitációban, a fegyvereiket előreszegezve közelítették meg az ajtónyílást, azután a kép vad, csapkodó mozgást közvetített, aminek két újabb, gyors egymás utáni villanás vetett véget.

– Három bandita kiterítve. Egészben maradtak, élnek, és egyáltalán nem örülnek nekünk – jött Fi hangja. Érezni lehetett benne a megkönnyebbülést, amikor hozzátette: – Oxigén!

– Jól csináltátok! – dicsérte meg az osztagot Skirata. Néhány másodpercre le kellett hunynia a szemét. Túl erősen masszírozta meg az orrnyergét, és az ujjai fehér nyomot hagytak a bőrén.

– Most már tényleg nyugi, és várjátok meg a felmentő sereget!

Obrim hamuszürke arccal jegyezte meg:

– Bárcsak a nyilvánosság is tudná, mit csinálnak ezek a fiúk odakint! Néha nagyon utálom ezt a kriffing titkolózást!

– Shabu’droten... – mormolta Skirata, és elment. Egyáltalán nem érdekelte a nyilvánosság.

– Ez mit jelent? – kérdezte Obrim.

– Ne akarja tudni! – felelte Ordo, és gondolatban máris váltott. Jusik szavai jártak a fejében, amelyeket azután mondott, hogy az Erő segítségével átvizsgálta a helyszínt.

Az ellenség nem járt itt.

Akkor talán senki sem figyelte a bázist.

Senki sem várakozott a közelben, hogy a lehető legnagyobb kárt okozó ponton robbantsa fel a bombát.

Egy mozgó robbanószerkezet távirányítású felrobbantása esetén két lehetőség jöhet számításba: a támadónak nagyon jó rálátása van a célpontra, vagy láthatatlan célpont esetén pontos időrendet követ, amelynek alapján mindig tudhatja, hogy a robbanószerkezet hol jár egy adott pillanatban.

Ez utóbbi pedig vagy azt jelentette, hogy a terroristák nagyon jól ismerik a Nagy Hadsereg teherjárműinek mozgását, vagy –ha rá akartak látni a területre anélkül, hogy megközelítenék – hozzáfértek a biztonsági holohálózathoz.

Ordo a gyomrában érezte a jéghideg bizonyosságot, amely együtt járt az új és értékes információ okozta elégedettséggel.

– Uraim! – szólította meg a többieket. – Azt hiszem, van egy téglánk.

Fearless köztársasági csatahajó, hangár

Clanky a felkarjánál fogva tartotta a tábornokot, amíg meg nem érezte, hogy a hajó lassít, és egy a cipőtalpon is átvibráló dobbanással leszáll a hangárban.

Mire Etain az utastér ajtajához ért, valahogy sokkal jobban aggasztotta a kiszálláshoz szükséges egyméteres ugrás, mint korábban a tízméteres. Gett már ott várt rá semleges arckifejezéssel.

– A tábornoknak kedve támadt némi repeszgyártáshoz – jegyezte meg Clanky a szóhasználat ellenére elismerően. – Igazi droid–gyilkos lett belőle!

Ezután az őrmester levette a sisakját, és a parancsnokhoz hajolva halkan mondott valamit, amiből a lány csak a „kemény volt” szavakat hallotta.

– Jobb lesz, ha megpróbáljuk rendbe szedni, hölgyem – mondta Gett félig válaszképpen, félig a tábornokhoz szólva. – Attól tartok, kellemetlen elbeszélgetésre számíthatunk, amikor visszatérünk a Flottához.

– Nem hinném – szólt oda Vaas Ga. A tábornok és Gree parancsnok a közelben bicegett el, mindketten kimerültnek tűntek a sár– és koromréteg alatt. – Jó munkát végeztek – tette hozzá.

– Köszönjük, Fearless!

– Csak egy kis időt kérek, parancsnok – válaszolta Etain, és körülnézett a hangárban. A csapatszállítók embereket öntöttek a helyiségbe, közöttük orvoscsapatok siettek minden irányba. A levegőt égett festék és kenőolaj szagának kellemetlen egyvelege töltötte meg. – Megvannak már a számok? – kérdezte.

Gett lepillantott a kijelzőre az alkarján.

– Improcco század – olvasta fel az adatokat –, négy halott, tizenöt sebesült, száznegyvennégy főből száznegyvenen tértek vissza. Sarlacc A és B zászlóaljak: ezerötvennyolc fő kivonva. Kilencvennégy halott, kétszáztizenöt sebesült. Az ütközetben eltűntek száma zéró. Húsz Torrentet indítottunk el, és mind visszatért. Ez összesítve hét és fél százalékos veszteség, amelyet többnyire a dinlói ütközetben szenvedtünk el. Azt hiszem, tábornok, ezt nevezhetjük jó eredménynek.

Etainnek úgy tűnt, sokan meghaltak. Mert sokan meghaltak. De a többség túlélte. Ezzel kellett megelégednie.

– Akkor irány a Tripla Zéró – mondta. Eredetileg Zéró–Zéró–Zérónak nevezte a központi bolygót, ahogy az utcai szlengből átvette, de a katonák azt mondták, hogy összezavarhatja őket. Adóvevőn keresztül nem lehet eldönteni, hogy a központi bolygóra gondol, vagy csak a katonaságnál bevett szokás szerint háromszor elismétel egy fontos adatot. A tábornoknak egyébként is jobban tetszett a Tripla Zéró kifejezés, így hát átvette. Bár többnyire még mindig a Coruscant megnevezést használta, ettől úgy érezte, hogy részesül a katonái kultúrájából. – De ne siessünk nagyon! – tette hozzá.

– Rendben, tábornok – fogadta Gett az utasításokat. – Csak szóljon, ha pihenni szeretne, és hívok egy kísérőt!

Etain nem akart egyedül visszatérni a kabinjába, legalábbis még nem. Az apró mosdókagyló felett egy kis tükör volt a falon, és egyelőre nem érezte úgy, hogy képes a saját szemébe nézni. Inkább körbejárt a zsúfolt hangárban.

A látottakból leszűrte a következtetést: a bakta–tartályok tele lesznek.

A pihenőhelyet kereső elit Negyvenegyesek egészen másfajta katonáknak tűntek, mint az a négy majdnem csak serdülő fiú, akik túl gyorsan ismertették meg vele a parancsnoki szerepet a Qiilurán.

Ezek az emberek hatalmas változáson estek át. Bármilyen naiv és tiszta céltudatosság – kote: dicsőség – fűtötte őket, amikor utoljára maguk mögött hagyták a Kaminót, a keserű tapasztalatok felülírták azt. Borzalmakat láttak és éltek meg, testvéreket veszítettek el, tapasztalatokat gyűjtöttek és cseréltek. Mindeközben teljesen megváltoztak.

Viccelődtek, pletykáltak, kis szubkultúrákat fejlesztettek ki, és gyászoltak, mint bárki más a Galaxisban, de soha nem éltek olyan életet, amelyben nincs háború. És ez nem volt helyénvaló.

Etain a szívében és a bőrén érezte mindezt, amikor körbejárt a hangárban, és olyan katonák után kutatott, akiknek szüksége lehetett a segítségére. Ezekből a férfiakból már teljesen hiányzott az a belső, gyermeki lényeg, amely Darmannel először találkozva annyira félrevezette a Qiilurán. A jelenlétükben a létezésnek csupán kétféle árnyalata színezte meg az Erőt: beletörődés és mindent elárasztó, mindenkiben egyformán erőteljes közösségi érzés.

Etain jelentéktelennek érezte magát. A klón katonáknak nem volt szükségük rá. Bíztak a saját képességeikben, egész lényüket aköré építették fel, amilyen személyiségük kifejlődött – annak ellenére, hogy a kaminóiak kiszámítható, standardizált egységeket akartak létrehozni –, és megmásíthatatlanul kötődtek egymáshoz.

A tábornok belehallgatott a halk beszélgetésekbe. Néha elcsípett egy–egy mandalori szót, amelyet eredetileg viszonylag kevés katona tanult meg Skiratától, Vautól vagy hasonló forrásból, mégis gyorsan elterjedt a seregben, rangokat és fizikai határokat figyelmen kívül hagyva öntötte el a klónok sokaságát. Ők pedig belekapaszkodtak, és az identitásuk részévé tették ezeket a szavakat. Végeredményben mind mandaloriak voltak, és amennyit Etain erről a népről tudott, annak alapján a folyamat logikusnak és elkerülhetetlennek tűnt.

Mi több, ez volt az egyetlen értelmes dolog, amikor olyan célért küzdöttek, amihez nem volt semmi közük. Ez egyenlő volt a zsoldos önmaga iránt érzett tiszteletével; egyenlő egyfajta mélyen gyökerező, támadhatatlan, bajtársiasságon és egyéni képességeken alapuló tisztelettel.

Annyi különbséggel, hogy a zsoldosok fizetést kapnak és néha hazamennek, legyen bárhol az otthonuk.

Az egyik katona türelmesen ücsörögve várta, hogy ellássák a sérülését. A vállvértjén 5–ös állapotkód vöröslött, tehát járóképes volt. Páncélján vérpatak folyt le egy repesz okozta fejsérülésből, sisakját az ölében tartotta és egy rongydarabbal tisztogatta. Etain leguggolt mellé, és megpaskolta a férfi karját.

– Tábornok? – kérdezte a klón felnézve.

A lány már annyira nem figyelt a katonák egyformaságára, hogy beletelt néhány másodpercbe, mire felismerte Darman arcvonásait. Egyformák voltak, nagy vonalakban, azonban ezernyi apró részlet különböztette meg őket egymástól.

– Jól van?

– Igen, parancsnok.

– Hogy hívják? Nem a számot kérdem.

– Nye.

– Akkor hát Nye... Tessék! – mondta Etain, és odanyújtott egy vizespalackot. A két fénykard – az egyik a sajátja, a másik elhunyt mestere öröksége –, a sokkolókarabély és az adó–vevő mellett ez volt az egyetlen dolog, amit magánál tartott. – Mást nem tudok adni – folytatta. – Nem tudok fizetni, nem tudom előléptetni, nem adhatok néhány nap kimenőt, és még jelvényekkel sem díszíthetem ki a bátorságáért. Őszintén sajnálom, de nem tehetem. És azt is sajnálom, hogy így kihasználják magukat. Azt kívánom, bár véget vethetnék ennek az egésznek, és jobbá tehetném az életüket, de nincs rá lehetőségem. Csak annyit tehetek, hogy a bocsánatukat kérem.

Nye döbbenten nézett rá. Lepillantott a palackra, azután kinyitotta, és hosszan kortyolt belőle, közömbös arckifejezése helyét megkönnyebbült mosoly vette át.

– Köszönöm, tábornok! – válaszolta.

A Jedi hirtelen ráébredt, hogy a hangár elcsendesedett körülötte, ami nem kis teljesítmény volt, tekintve a hatalmas teret és a benne lévő emberek számát. Mindenki őt hallgatta.

Elvörösödött zavarában, és még inkább zavarba esett, amikor halk, visszafogott éljenzés futott végig a népes társaságon. Nem tudta eldönteni, hogy valóban őszintén örülnek–e a szavainak, vagy csak támogatni próbálnak egy tisztet, aki – már–már zavarba ejtő tisztasággal érzékelte önmagát és környezetét – úgy nézett ki, mint egy járkáló rémálom, és nyilvánvalóan nehezen küzdötte le a csata utóhatásait.

– Tábornok! – szólította meg Gett a semmiből előbukkanva.

– Egy bögre caf és egy váltás ruha, ha javasolhatom. Néhány óra alvás után biztosan jobban érezné magát.

Gett barátságos és jóindulatú parancsnok volt amellett, hogy kiváló szakértelemmel rendelkezett, mint hajózó tiszt. Ő irányította a hajót. Minden tekintetben ő volt a főparancsnok, és nem Etain. Ha a Coruscanton, a Korélián vagy az Alderaanon született volna, ragyogó karriert futott volna be, de mivel egy tartályban tenyésztették ki a Kaminón, mesterségesen megrövidített élete egészen máshogy alakult.

Etain elhatározta, hogy amikor visszaérnek a központi bolygóra, megkeresi Kal Skiratát, és ha kell, könyörögve kéri majd, hogy segítsen neki megérteni ezt az egészet. Még mielőtt túl késő lenne, megkeresi az Omegásokat, és személyesen mondja el nekik, mennyire törődik velük. A leginkább Darmannek akarta elmondani ezt. Róla sohasem feledkezett meg.

– Komolyan gondolta, amit mondott – jegyezte meg Gett, amikor már a kabinja felé vezette Etaint. Inkább kijelentés volt ez, mintsem kérdés.

– Igen. Komolyan.

– Ennek örülök. Bármilyen tehetetlennek is érzi magát, nekünk az együttérzés és az összetartás is sokat jelent.

Etain hirtelen vágyakozni kezdett arra, hogy egyszer lássa, amint Gett hazatér egy családtagokkal és barátokkal telt házba, és egy pillanatra eltűnődött rajta, hogy valójában a parancsnoknak vagy önmagának kívánja ezt?

– Egyszer megtanítottak bekötött szemmel is látni – mondta.

– Az a lecke sokkal fontosabb volt, mint gondoltam. Akkoriban úgy hittem, ezzel azt tanulom meg, hogyan harcoljak fénykarddal, csupán az Erőre hagyatkozva. Azonban most már tudom, mi az Erő létezésének célja. Már a tekintetek mögé látok a segítségével.

– Semmi sem változik attól, ha önmagát vádolja.

– Igaza van, parancsnok. De attól sem változik meg semmi, ha úgy teszek, mintha nem lennék felelős semmiért.

Ezen a ponton Etain teljes bizonyosságot érzett afelől, hogy az Erő kiragadta magából a létből, körbeforgatta, és egy egészen más ösvényre helyezte vissza. Rádöbbent, hogy képes megváltoztatni a dolgokat. Lehet, hogy nem azonnal és nem is azok számára, akik vele vannak ezen a hajón, de valahogy megváltoztathatja a katonák jövőjét.

– Ha ettől esetleg jobban érzi magát – mondta Gett én sem tudom, mivel foglalkozhatnánk a háború helyett. Valószínűleg hallani fog egy rakás jó viccet – tette még hozzá.

Tisztelgett, és otthagyta a tábornokot a kabinja előtt.

A klónok még fájdalommal és halállal körülvéve is találtak olyasmit, amin lehetett nevetni. Gett azzal az elbagatellizáló, találékony és tiszteletlen humorral rendelkezett, amely mintha az egyenruhát és páncélt viselő férfiak közös jellemzője lett volna –és aki nem érti a viccet, az ne szálljon be a játékba. Etain többször is hallotta Skiratának ezt a mondatát az Omegásoktól, és azt jelentette, hogy aki nem képes nevetni, azt a könnyei fogják csapdába csalni.

A ruhájára száradt vért nézte, és amíg az emlékek kínozták, nem tudta rávenni magát, hogy kimossa a foltot a szövetből. Végül begyűrte az egészet a matraca alá, lehunyta a szemét, és még csak arra sem emlékezett, hogy mikor dőlt végig a priccsén.

Riadtan ébredt fel.

Felébredt, és érezte, hogy a hajó elfordult, azután gyorsulni kezdett. Azonban nem ez ébresztette fel, hanem valamiféle zavar az Erőben.

Darman!

Megérezte azt a finom vibrálást, amely azt jelentette, hogy a Fearless hajtóművei teljes erőbedobással dolgoznak.

Etain felült, és letette a lábát az ágy mellé, de hirtelen mindkét vádlija görcsbe rándult. A kabinajtó mögött tiszta öltözék lógott egy fogason – fogalma sem volt róla, hogy a személyzet honnan szerezhette. Arcot mosott, és végül mégiscsak belenézett a mosdó feletti, kis tükörbe. Egy idegen sápadt, sérülésekkel teli és gyorsan öregedő arcát látta.

De legalább képes volt szembenézni önmagával.

Magára húzta a tiszta köpenyt, és eltette mindkét fénykardot. Kast Fulier mester fegyverét nem csak szentimentalizmusból, de gyakorlatias óvatosságból is magánál tartotta. Éppen készen állt az indulásra, amikor lépteket hallott a kabinja előtti folyosóról. Valaki kopogtatott, és Etain az Erő segítségével nyitott ajtót. Megnyugtatta a tudat, hogy nem veszítette el az irányítást.

– Tábornok? – kérdezte Gett, és odanyújtott egy bögre cafot. A mozdulataiból meglepő nyugalom áradt ahhoz képest, hogy a hajó egyértelműen egy új parancs miatt tartott új irányba. – Bocsásson meg, amiért ilyen hamar zavarom!

– Nagyon kedves magától, parancsnok! – köszönte meg Etain a figyelmességet, és elvette a bögrét. A férfiéval ellentétben az ő keze remegett. – Éreztem valamit. Mi történt?

– Vettem a bátorságot, és remélem, nem tekinti sértésnek, de figyelmen kívül hagytam az utasításait.

Etain el sem tudta képzelni, hogy ezt valaha is sértésnek tekintse. Egyszer ő maga adta parancsba Darmannek, hogy akármi történik, a kommandós köteles beavatkozni, ha ő olyasmit tesz vagy mond, amivel veszélyezteti a küldetést. Etain úgy vélte, a klónok jobban értettek a dolgukhoz, mint ahogy ő valaha is remélheti ezt saját magáról.

– Tudja, hogy feltétlenül megbízom a döntéseiben – válaszolta.

A parancsnok mosolya lefegyverző volt. Hasonlított Fi mosolyára, de nem keltette azt az érzést, hogy a férfi kétségbeesetten próbál mindenkit felvidítani maga körül. – Eltérítettem a hajót a Tynna–szektor felé – magyarázta Gett. – Vörös Zéró hívást kaptunk, és szerintem, ha hallotta volna, mindenképpen válaszol rá. A sérültek túlélése szempontjából nem sokat jelent ez a plusz idő.

Vörös Zéró. Súlyos katasztrófa esetén szétküldött vészhívás minden környékbeli hajónak. Még az sem számított Vörös Zérónak, hogy ki kellett vonniuk a Negyvenegyeseket a tarthatatlan harcállásokból.

– Természetesen én is mindig válaszolnék a Vörös Zéróra. Jól tette, parancsnok!

Gett megvárta, amíg a nő kiissza a cafot és visszaadja a bögrét, csak ezután tette hozzá:

– Már csak azért is, mert ez a hívás az Omega–osztagtól jött. Úgy tűnik, hogy igen mély trutyiba kerültek.

„Darman – gondolta. – Az Erő gondoskodott róla, hogy Etain mindig megkapja a legfontosabb információkat. Dar!”

Negyedik fejezet

DELTA–OSZTAG A FLOTTÁNAK, VÁLASZ VÖRÖS ZÉRÓ KÓDRA. POZÍCIÓ: CHAYKIN–SZEKTOR, ÉRKEZÉS: 1 ÓRA 40 PERC MÚLVA. SEGÍTSÉGNYÚJTÁS: ORVOSI ÉS OXIGÉN. MEGJEGYZÉSEK: A NEIMOIDIAI JÁRMŰ FEGYVERTELEN. A KÖZTÁRSASÁGI HAJÓKNAK HATÁROZOTTAN JAVASOLT ELLENŐRIZNI A JELADÁST MIELŐTT TÜZET NYITNAK. A FLOTTAMOZGÁSNAK KÖSZÖNHETŐEN A SZEPARATISTA FORGALOM MEGNÖVEKEDETT A SZEKTORBAN AZ UTÓBBI 20 PERCBEN. ELLENSÉGES TÁRSASÁG VÁRHATÓ

A Flottairányításhoz érkezett üzenet.

Továbbküldve KatHírsz N–ll Ordo századosnak,

beérkezése megerősítve. A műveletben részt vevő hajók:

Fearless, Majestic, lefoglalt ellenséges jármű.

Ellenséges jelenlét feltételezhető a kivonási művelet során.

367 nappal a Geonosis után

A pilótafülkében hideg volt és sötét, mint a legmélyebb veremben, de a helyzet határozottan kellemesebbnek tűnt, mintha bővíteni kellett volna miattuk a veszteséglistát.

Fi épp csak minimumon tartotta a páncélja belső hőmérsékletét, hogy takarékoskodjon az energiával. Felkapcsolta a sisakreflektorát, hogy röviden ránézzen a padlón fekvő, reszkető foglyokra; egy emberre és a két niktóra, akiktől zavarba jött. Niktót korábban csak olyan adatbázisokban látott, amelyek azt részletezték, hogy hova célozzon, ha le kell terítenie az ellenfelet. Ezek a teremtmények a hírszerzés szerint olyan szívósak voltak, hogy egy Jedivel is elbántak volna. A pletykák szerint kifejlesztettek egy fegyvert, amely képes eltéríteni és tönkretenni a fénykard energiapengéjét. Lehet, hogy a Jediknek is pulzusenergiát kellene használniuk.

A szenzoros vizsgálattal robbanóanyagok maradványait találták mindhárom foglyon. A hírszerzés információi és a foglyok számítógépein talált, erősen kódolt adatok alapján a három bandita egyértelműen bűnös volt, azonban hosszú út vezetett a megfelelő személyek elfogásától, a használható információk megszerzéséig.

Fi elővette termál műfólia túlélőtakaróját a hátizsákjából, és gondosan körbetekerte vele az embert, aki látszólag sokkal jobban fázott, mint a két nikto. Nem veszíthettek el egy gyanúsítottat a hideg miatt, miután annyi mindenen átmentek, hogy elfogják. Egy test becsomagolása nem a legkönnyebb feladat nulla gravitációban, de Fi legalább addig nem émelygett, amíg erre koncentrált.

Az ultrakönnyű műfólia mindig elkezdett letekeredni, amikor a test megborzongott alatta. Fi felsóhajtott, és elővette a majdnem minden probléma megoldására alkalmas eszközt, a széles ragasztószalagot. Lábát bedugta a falra erősített kapaszkodórúd mögé, hogy ne lebegjen el, és leszakított néhány csíkot, amelyekkel rögzítette a takarót a gyanúsítotton. A ragasztószalag csodálatosan hasznos szerszám tudott lenni.

– De ne várd, hogy ha már betakargattalak, akkor esti mesét is olvasok neked! – vetette oda Fi, de a fickó csak bámult rá vészjósló tekintettel. Darmantől kapott egy szép kis monoklit, amikor túl hevesen állt ellen a letartóztatásnak. – Olyat úgysem tudok, aminek jó a vége – tette hozzá a katona.

A személyazonosítója szerint a férfit Farr Orjulnak hívták, de ezt senki sem vette komolyan. Harminc körül járt, finom szálú, szőke haja éles vonásokat és nagyon fakó, kék szemet keretezett. A két nikto neve állítólag M’truli és Gysk volt, legalábbis a bányászengedélyükre ezt írták, és ők nem beszéltek.

A standard eljárás szerint meg kellett akadályozniuk, hogy a foglyok beszéljenek egymással. Csakhogy a standard eljárás nem vette figyelembe azt az apró bonyodalmat, hogy kifogyhattak a levegőből, még mielőtt a foglyok, vallatótiszt elé kerülnek.

Niner a bandita felé fordította a fejét, és megszólalt:

– Beszélhet nekünk, vagy megvárhatja, amíg Vau őrmester hoz magának egy nagy bögre cafot és megkéri, hogy mesélje el az élete történetét. Az őrmester jó hallgatóság. És tényleg nagyon el akar majd mondani neki mindent.

Nem kapott választ. A pilótafülke elfoglalása és a bűnözők megfékezése – Fi imádta a katonai szóhasználat szépítő kifejezéseit – közben felhangzó rövid szitkok és fájdalmas nyögések kivételével a három gyanúsított nem adott ki hangot; még nevet, rangot vagy kódot sem mondtak. És persze a két társuk, aki fagyottan lebegett valahol az űrben, már nem szolgálhatott információkkal.

– Megpróbáljak kiszedni valamit az úriemberekből? – kérdezte Fi. – Arra az esetre, ha a fuvar nem érne ide, mielőtt kifogyunk a levegőből.

– Nem képeztek ki a foglyok vallatására – felelte Niner.

Fi odalebegett az emberhez. Nem tudta, hogy egy nikto mitől félhet, bár úgy sejtette, hogy nem sok ilyen dolog van a Galaxisban. Ám a saját fajtáját jól ismerte.

– Rögtönözhetek is – mondta.

– Valószínűbb, hogy pattogni kezdesz a falak között, és túl sok oxigént használsz el, azután ki kell dobnunk őket, hogy legalább nekünk elég levegő maradjon. Én tudok várni. Vau nem megy sehova, és egyelőre ők sem.

Niner a pilótaülésben pihent, a biztonsági övvel rögzítette bele magát, és ismét maga elé nézett. Az arclemezének kékkel megvilágított T–je visszatükröződött a páncélüveg ablakról, és meglepően droidszerűvé tette az őrmestert. Fi nem tudta eldönteni, hogy Niner a foglyok megfélemlítése érdekében sorolta–e fel a nyilvánvaló tényeket, vagy sem. Fi sokszor abban sem volt teljesen biztos, hogy bajtársa mikor viccel és mikor beszél komolyan.

A háború nem személyes ügy, de Fi valahogy másként nézett mindenkire, aki nem fogott fegyvert és nem becsületes harcban gyilkolt. Az ilyeneket nevezték láthatatlan ellenségnek. Fierfek! Még a droidok is szemtől szemben harcolnak!

Erőt kellett vennie magán, hogy kitörölje a fejéből ezeket a gondolatokat, és nem csak azért, mert Ordo sértetlenül kérte a foglyokat. Fi tudta, hogyan kell ölni, és azt is tudta, hogyan küzdje le a fájdalmat, azonban arra nem képezték ki, hogyan okozzon kínokat szándékosan.

És biztos volt benne, hogy Vau ehhez is értett. Jobbnak tűnt ráhagyni ezt a munkát.

Darman a fal mellett helyezkedett el, nyújtott lábbal ült. Úgy nézett ki, mint aki alszik. Két karját egymásba fonta, fejét lehajtotta, és a sisakkamerája képén csak a két alkarja látszott. Dar bárhol és bármikor el tudott szundítani. Egyszer megmozdult, mintha valaki szólt volna hozzá, de a rádióból semmi sem hallatszott.

Atin bekötötte magát a másodpilóta ülésébe, és a gyanúsítottaktól elvett adatolvasók, adatrudak és műpapír lapok tartalmát olvasgatta. Közben szondákat dugdosott a csatlakozókba és azt csinálta, amit látszólag a legjobban szeretett: felszeletelte, összetörte és általában véve darabokra szedte a dolgokat. Niner néha kinyúlt, és elkapott egy–két feléje lebegő alkatrészt.

Egy óvatos lökéssel Fi odaúszott, és felajánlotta a ragasztószalagját. Atin elmosolyodott, és letépett egy csíkot, foglyul ejtette vele a szökevény alkatrészeket, azután Niner karpáncéljához ragasztotta az egyik végét.

– Fi! – szólította meg bajtársát Niner váratlanul. – Ugye, tudod, hogy nem gondolom komolyan? Amikor piszkállak valamiért. Csak kieresztem a gőzt.

Fi döbbenten pillantott rá, de a sisak elrejtette az arckifejezését.

– Őrmester! – mondta. – Ha jól emlékszem, az volt az első dolgod, hogy gyávasággal gyanúsítottál, és még mindig a testvérem vagy. Olyan vagy, mint Kal őrmester. Ő sem úgy gondolja.

– Láttad, milyen volt a holoképen?

– Nagyon fáradtnak tűnt.

– Szegény buir! Folyton csak aggódik.

Fi elhallgatott. Először hallotta, hogy Niner nyíltan használja a szót. Buir. Apa. Fi szívesebben hallgatta a félelem elfojtására szolgáló, ironikus megjegyzéseket. Ez az őszinteség túl nyersnek tűnt.

Két órán belül halottak lehetünk. Persze, már keveredtünk ilyen helyzetbe néhányszor...

Fi vállat vont, és kétségbeesetten keresgélt az agyában, hogy feloldja a helyzetet egy okoskodó mondattal.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, vode, de nekem még vissza kell mennem a bázisra, hogy behajtsam Obrimon a tartozását –mondta. – ígért egy italt.

– És ingyen warramogyorót – tette hozzá Darman. Szóval, mégsem szundított el. – Fierfek! Folyton olyan érzésem van, mintha valaki lenne mellettem!

– Az én vagyok, de ne akard, hogy fogjam a kezed!

– Di’kut! – vetette oda Darman. Lassan kibontakozott korábban felvett testhelyzetéből, és Atin felé fordult. – At’ika! – szólította meg társát. – Ha nem tudod kikódolni az adatokat, akkor miért nem küldöd el az egész anyagot holokapcsolaton keresztül?

– Pont ezt csinálom – válaszolta Atin fel sem pillantva. Az egész helyiség sötétbe borult, csupán a sisakjaik arclemezének kék izzása látszott. Atin valószínűleg bekapcsolta az éjszakai szűrőt, hogy lássa a csatlakozókat. – Itt tényleg nem tudom feltörni a kódot – folytatta. – De ha sikerül felülírnom a behatolásvédelmet, akkor átküldhetem az adatokat Ordónak, hadd játszadozzon el velük. Ha nem sikerül, akkor minden törlődik. Talán tíz perc, rendben? Nem hagyom, hogy ez a vacak kifogjon rajtam!

Niner felegyenesedett a pilótaülésben, és odanyúlva megpaskolta Atin vállát.

– Nyitva tartom a holokapcsolatot – mondta. – Úgyis ideje értesíteni a Flottát, hogy merre sodródunk.

A kapcsolat zabálta az energiát, és ezt még megbánhatták, ha a dolgok nem a reményeik szerint alakulnak – de ezt senki sem tette szóvá.

Fi is megértette. Kal Skirata beleőrülne, ha ilyenkor nem tarthatná rajtuk a szemét. Amikor a dolgok rosszra fordultak, mindig azt mondta: itt vagyok, fiúk. Úgy érezte, hogy mindig mellettük kell lennie, és mindig ott is volt.

Buir. A lehető legpontosabb leírás. Fi elképzelni sem tudta, hogy Kal hogyan képes folyamatosan fenntartani ezt a kapcsolatot több mint száz kommandóssal.

A kapcsolat kék fénye ismét felizzott. A képen Ordo jelent meg tetőtől talpig páncélban, de nem a kamerára nézett. Mivel feltette a sisakot, valószínűleg a Flotta főparancsnokságán dolgozott, és a holoegységet az íróasztalára tette.

– Itt az Omega! – jelentkezett be Niner. – Százados! Nyitva hagyhatjuk a kapcsolatot további utasításig?

Válasz helyett Ordo körülnézett, és a következő pillanatban Skirata hangja érkezett a kamera látómezején kívülről:

– Szét is rúgom a shebseteket, ha nem hagyjátok nyitva a kapcsolatot! Rendben vagytok?

– Csak unatkozunk – szólt bele Fi a beszélgetésbe.

– Hát, már nem sokáig fogtok unatkozni. A Majestic és a Fearless úton van felétek. Becsült érkezési idő két órán belül...

– Etain tábornok – jegyezte meg Niner.

– ...de valószínűleg már hamarabb segítséget kaptok a Deltaosztagtól.

– Ezt meg sem hallottuk...

– Ugyan már, fiam! Még nem is találkoztatok!

– Eleget hallottunk már róluk.

– Durva, kegyetlen fickók – mondta Fi. – És nagyon el vannak szállva maguktól.

– Az lehet, de tartalék oxigént hoznak egy működő hajóval és majd megőrülnek, hogy elsőként érjenek oda hozzátok. Legyetek rendesek velük! – kérte Skirata, miközben belépett a kamera látómezejébe, és sérült lábát lelógatva leült Ordo íróasztalának a sarkára. Ugyanúgy nézett ki, ahogy a kiképzés során mindig: komoran összpontosított és mindig rágcsált valamit. – Lehetőleg ne lőjetek rájuk! – folytatta. – Szeparatista hajóval érkeznek.

– Azt meg hogy szerezték? Nem mintha ezen a dobozon működne az ágyú...

– Hát, nem hiszem, hogy a szeparatista pilóta szívesen megvált tőle. Biztos megígérték neki, hogy visszaviszik, ha végeztek.

Ismét Fi szólt közbe:

– Sickót keresi valaki, őrmester? Az elfogónk pilótáját?

– Igen. Értesítünk, ha kapunk valami hírt – válaszolta Skirata, azután úgy pillantott Ordóra, mintha a százados mondott volna valamit. – Atin! Ugye, tudod, fiam, hogy Vau visszajött?

Atin arclemezének kéken izzó T–je a holokép felé fordult, azután a férfi tovább babrált egy szétszedett adatolvasó darabjaival.

– Igen őrmester, már hallottam hírét – mondta egy bólintás kíséretében.

– Ha kiszedtünk onnan, visszajössz a többiekkel a főparancsnokságra, de elkerülöd Vaut, rendben? Megértetted?

Fi feszülten figyelte bajtársát. Atin sohasem mondott többet Vau őrmesterről, mint hogy a fickó kemény kiképzőtiszt volt, de a reakciói beszédesebbnek bizonyultak minden szónál.

Nem nézett a holokép felé, úgy válaszolt:

– Megígérem, őrmester. Ne aggódjon emiatt!

– A közelben leszek, hogy tényleg így legyen.

Atin hangosan fújta ki a levegőt, ami nála azt jelentette, hogy elkeseredett vagy elfojtotta a haragját. Fi tudta, hogy felesleges rákérdeznie.

Niner lecsatolta a holo–adó–vevőt a karpáncéljáról, a kivetítő kis korongját a páncélja csuklórészéről, és letette a szerkezetet a keskeny polcra, amely végigfutott a teherhajó irányítópultjának teljes hosszán. Ordo és Skirata holoképe ugyanúgy hallgatott, mint az Omega–osztag a pilótafülke sötétjében. Nem volt mit megbeszélniük, és egymás látványa mindenkit megnyugtatott valamelyest.

Hosszú, csendes félóra következett. Darman talán elaludt, talán nem – Fi szerint csak gondolkodott. Atin valamivel túllépte a saját tízperces becslését, de csak folytatta a munkát töretlenül, lehajtott fejjel, teljesen a feladatra összpontosítva. Atin személyisége teljes mértékben kifejezte a nevét. Nem volt „konok”, ezt jelentette a szó a galaktikus közös nyelven, hanem az „atin” mandalori értelmében bátran előretörő, kitartó, és olyan harcos, aki sohasem adja fel.

Végül ismét fújt egyet.

– Kész! – jelentette be. Előrehajolt, és összekapcsolta az egyik adatcsatlakozót a holokapcsolati jeladóval. – Már tölti is át az adatokat. Csatoltam Dar jelentését a robbanóanyagokról és néhány képet a foglyokról – tette hozzá. – A halottakról sajnos nem készültek képek, de most már egyébként sem néznek ki olyan aranyosan, mint korábban. Mind a magáé, százados.

– Jól van, fiam! – dicsérte meg Skirata.

Kal befogadta Atint, aki így már nem Vauhoz tartozott. Mind nyugodtan vártak, a lehetőségek szerint tartalékolták az erejüket. Fi hallotta a sisak hangszórójából, hogy valamennyien lassan és egyszerre vettek levegőt.

Ordo eltűnt a holoképről, nyilvánvalóan a kapott adatokat vitte el, hogy a megfelelő programokkal feltörje a biztonsági kódokat. Skirata ott maradt, ahol addig volt, és néha megfordult, hogy vessen egy pillantást a mögötte lévő képernyőre.

Csak egy óra múlva szólalt meg újra:

– Omega! Aktuális pozícióadatokat kérek! A Fearless negyvenhárom percen belül várható, a Majestic ötvenkilenc percen belül... és a Delta–osztag harmincöt percen belül.

– Nagyon nagy bennük a versenyszellem, és még vagánykodnak is – jegyezte meg Fi. – Muszáj lesz megtanítanunk nekik, hogyan lazítsanak.

Darman felől rövid, elismerő hang érkezett, azután ismét csend telepedett a társaságra. Csak a három fogoly fészkelődött időnként; az ember egyfolytában reszketett, hiába volt becsomagolva már mind a négyük műfólia takarójába, mint egy sütésre kész nerfcomb. Fi mellett pára csapódott le a falon, és a férfi végighúzta rajta kesztyűs ujját, amitől a nedvesség cseppekké formálódott, és lefolyt.

Még jó, hogy a hajó elektromos rendszerei leálltak. Már úgyis rövidzárlatot kaptak volna.

És amikor már azt hitték, hogy a dolgok mennek a maguk útján – legalábbis a számba vett dolgok Skirata hirtelen felpattant az asztal sarkáról, és kirohant a kamera látóteréből. Alig néhány másodperc telt el, és visszatért, de az arckifejezésén látszott, hogy valami osik’la – nagyon rossz – történt, ahogy mondani szokta.

– Omega! Társaságot kaptok! – mondta. – Azonosítatlan szeparatista hajó tart felétek elfogópályán. Fel van fegyverezve és gyorsan közeledik! Maradt még bármennyi energiátok, amit átirányíthattok az ágyúhoz? Biztos, hogy minden bedöglött?

Niner nyelt egy nagyot. A közös hullámsáv fő problémája mindig is az volt, hogy a bajtársak minden reakciója jól hallatszott, még az is, amit nem a többiek fülének szántak. Egymás életjeleit is csak szükség esetén ellenőrizték, hogy így biztosítsanak egy kis magányt a kényszerű közösségben.

– A szakaszoló ajtók aktiválásához fel kellett robbantanunk az elosztópanelt – válaszolta az őrmester. – Döglött az egész hajó.

Skirata vészjóslóan hallgatott, azután:

– Ezzel a sebességgel harmincöt percen belül a nyakatokban lesznek. Sajnálom...

– Ne aggódjon! – mondta Niner halálosan nyugodt hangon.

– Csak szóljon a deltásoknak, hogy ne álljanak meg cafozni!

Az ereiben szétáradó adrenalintól Fi ismerős bizsergést érzett a szájában, és jeges áramlat futott végig a lábizmain.

Agyú ellen nem lehet DC–17–essel védekezni, főleg nem egy lassan sodródó, megnyomorított hajó egyik lezárt rekeszében ülve. Fi már régen érezte magát ennyire tehetetlennek. Tudta, hogy nem fogja jól kezelni a helyzetet.

Darman hirtelen felnézett. Egészen idáig nem reagált az iménti kellemetlen hírre. Fi felé fordult; csupán egy kísérteties, T–alakú fénysáv derengett a sötétbe borult pilótafülke túloldalán.

– Senkit sem akarok még jobban megijeszteni – kezdte Darman –, de végiggondolta bárki is a kivonás logikai menetét? Csak mert szerintem a deltás srácok végiggondolták...

Fearless köztársasági csatahajó, húsz percre a céltól

Gett parancsnok áthajolt az egyik ügyeletes gyalogos válla felett, akit Fetinek szólított.

Etainnek beletelt némi időbe, mire rájött, hogy Gett mindenkit Fetinek szólít, akinek az a feladata, hogy ezt a bizonyos irányítópultot figyelje és kezelje; a fegyvertiszteket illette ezzel a rövidítéssel. A férfit amúgy Tenn–nek hívták.

Tenn kifejezéstelen arccal összpontosított, az előtte lévő képernyők sárga fényben fürdették vonásait.

– Ott van! – mondta.

A szeparatista hajó – egy láthatóan a célpontjuk felé haladó, villogó vörös pont – a szenzorok hatótávolságán belülre került. Ugyanakkor az Omega–osztagot még nem látták, pedig Tenn hozzárendelt egy kék jelzőfényt az utoljára kapott koordinátákhoz, és kiszámította a sodródást is.

– Hány perccel vagyunk mögöttük? – kérdezte Etain.

Lehet, hogy Tenn nem szerette, ha a parancsnok és a tábornok a nyakába liheg, de ennek nem mutatta jelét. Etain csodálta azt a képességét, hogy így ki tudta zárni a figyelmét elterelő tényezőket. Nem kellett rásegítenie az Erővel; úgy tűnt, nincs szüksége rá.

– Négy vagy öt – válaszolta a fegyvertiszt. – Állandó sebességnél.

– És az ott mi? – kérdezte Gett.

Egy újabb, kisebb pont jelent meg a képernyőn, eleinte pirosán, azután kéken villant fel, végül ismét pirosra váltott, és megjelent mellette a felirat, hogy megerősítésre vár.

– Szeparatista hajó, de a Flotta jeladójával – válaszolta Tenn.

– Szerintem jó eséllyel megtippelhetjük, ki ül a pilóta helyén.

– A Delta–osztagot elküldték, hogy kutassa át a Prosecutort –jegyezte meg a parancsnok.

– Azt hallottam, váratlan látogatókat kaptak.

– Nem kellett volna teljes körű jelentést küldeniük? – szólt közbe Etain.

– Ügy tudom, nem kell az alapvetően szükségesnél részletesebb jelentést tenniük – válaszolta Gett. – Titkos műveletet végeztek.

Valószínűleg már leszoktak a reguláris erők szabályzatáról. De az is lehet, hogy Jusik tábornok beszélt velük.

Akárcsak az omegások, a deltások is Jusik zászlóaljához tartoztak, a Zéró Ötös kommandóhoz, amely az Arligan Zey által irányított Különleges Műveleti Csoport tíz kommandós csapatának egyike volt. Egy évvel korábban még két Különleges Műveleti Csoport állt hadra készen, de a veszteségek megfelezték az erejüket, és össze kellett vonni őket.

És akárcsak minden más kommandós osztag, a Delta nagy mértékben önállónak számított; parancsok nélkül tevékenykedett, többnyire csak a hírszerzésre támaszkodott, és a feladatait is csak nagy vonalakban vázolták fel. Az ilyen csapatok vezetése ideális pozíció volt egy okos, de tapasztalatlan tábornok számára. Ráadásul, nem is lehetett más módja annak, hogy egyetlen Jedi irányítsa a különleges erők ötszáz katonáját; a klónokat ott is klónok vezették, akárcsak a reguláris seregben. Összegezve: a Delta–osztag többé–kevésbé a saját feje után ment, és kedve szerint bármit megtehetett, amíg az illett a csatatervek nagy egészébe. Szerencsére úgy tűnt, az osztag tagjai örömüket lelték a rendkívüli hatékonyságban – akárcsak minden más klón katona –, és Etain őszintén tisztelte ezt a tulajdonságukat.

– Parancsnok! Hívja fel őket! – adta ki az utasítást. – Beszélnem kell velük, ahogy magának is. Fogalmam sincs, mire készülnek.

Gett csak felhúzta a szemöldökét, de nem válaszolt. Ehelyett a kommunikációs tiszthez fordult, és biztonságos sávot kért a Flottán keresztül. A kérés teljesítése harminc másodpercbe került, és tizennyolc percnyire voltak a célponttól. Kezdtek kifutni az időből. Tenn kicsivel arrébb húzta az ülését, így a parancsnok letehette a holo–adó–vevőt a pultja szélére, hogy egyszerre lássák a szenzorképernyőt és a vetítő képét.

– Delta–osztag! Itt Tur–Mukan tábornok a Fearlessről!

A képen egy klón guggolt ismerős Katarn páncélban és DC–17–essel az ölében. Valamennyi szín a kék különféle árnyalataiban ábrázolódott, de a páncél sötét foltjai vörös vagy narancssárga azonosító jelzések lehettek.

– Itt KK–egy–egy–három–nyolc, tábornok! Vétel!

Eljött a nevek ideje.

– Maga Boss, ugye? – kérdezte Etain.

– Igen, tábornok. Becsült hátralévő idő az érkezésig tizennégy vagy tizenöt perc.

– Ugye, nincs semmilyen fegyverzetük?

– Nincs, és tudunk a felfegyverzett szeparatista hajóról a shebsünkben – jött a válasz. Boss próbált uralkodni magán. – Elnézést a fogalmazásért, tábornok – folytatta –, de maguk hozzák az ágyúkat...

– Hogyan tervezik végrehajtani a kivonást?

– Odaérünk, gyorsan kihozzuk a többieket, és még gyorsabban eltűnünk a közelből. Ez általában működik.

– Pontosabban? – kérdezte Etain. Tudta, hogy nem igazságos a katonával, de a terv hevenyészettsége az idegeit borzolta.

– Melléjük repülünk, behatolunk a pilótafülkébe, lezárjuk a vákuum elől, azután kivonjuk a személyeket.

– A behatolás nagy bummot jelent?

– Nem. Scorch imádná, de ha élve akarják a foglyokat, akkor inkább vágni kell, mert a robbanás azonnali dekompresszióval járna. Ha nem élve kellenek, akkor persze ez lenne az egyszerűbb módszer. Az omegásoknak elég levegője van, a páncéljaikban még húsz percet kibírnának vákuumban is. Kirobbantanánk a pilótafülke ablakát, és kihúznánk őket.

Boss enyhén félrebillentette a sisakját, mintha parancsnoki döntést akart volna kérni. Etain biztos volt benne, hogy ezt közvetítette szavak nélkül.

Az Omega–osztag biztonsága és a küldetésének teljesítése közül kellett választania.

Végeredményben, parancsnoknak lenni ezt jelenti. Később visszagondolva Etain úgy érezte, egészen eddig a pontig csak eljátszotta a tábornokot.

Az omegások túlélése nem számított elsődleges célnak, ellentétben azzal, hogy meg kellett őrizniük néhány terrorista testi épségét, mert a tudásuk akár egy egész terrorhálózatot is leleplezhetett. Ugyanakkor, a pilótafülkét tovább tartott feltörni vágófelszereléssel, mint robbantással, és a közeledő szeparatista hajó miatt az idő egyértelműen a Delta–osztag ellen játszott.

Etain azonnal meghozta személyes döntését, de a katonai döntés jóval nehezebbnek bizonyult. Látta, hogy Gett rápillant, azután a férfi figyelmét valami borzasztóan érdekes dolog vonzotta a padlóra.

Boss jó diplomáciai érzékről tett tanúbizonyságot, pedig az osztaga híres volt a tapintatlanságáról. Nem lehetett vaknak nevezni; a holokapcsolaton keresztül látta, mi több, meg is értette Etain bizonytalanságát.

– Tábornok! – szólította meg. – Beszéltem Ninerrel. Tisztában van a helyzettel, akárcsak az egész osztaga. Hosszú ideje ez az első alkalom, hogy kulcsfigurákat foghatunk el. A művelet valószínűleg máris a pilótájuk életébe került. Továbbra is a foglyok elszállítását kell az elsődleges feladatunknak tekintenünk. Mind ismerjük a játékszabályokat. Ez nekünk is kockázatosabb.

– Tudom, hogy igaza van – felelte Etain –, de egyiküket sem tekintem feláldozhatónak. Azt is tudom, hogy mindent megtesznek, amit csak lehet, hogy élve hozzák ki őket.

– Ez parancs, tábornok? És ha igen, hogyan értelmezzem? Vonjuk ki az omegásokat, és hagyjuk a foglyokat, vagy mi legyen?

Etain gyomra görcsbe rándult. Ehhez képest még akkor is könnyebb volt parancsnoknak lenni, amikor egy haldokló katonának enyhített a kínjain. Ezúttal a barátait – Darmant – kellett halálra ítélnie azért, hogy három terrorista életben maradhasson.

„Skiratát megkérdezték már? Mit mondott?”

Gett megérintette a karját, és a szenzorképernyőre mutatott, azután feltartotta három ujját. Három perccel voltak lemaradva a szeparatista hajótól. Sikerült behozni valamennyit.

– Hozzák ki a foglyokat! – adta ki az utasítást a Jedi. A szavak szinte maguktól röppentek ki a száján. – Itt vagyunk maguk mögött.

Ismeretlen teherhajó, óránkénti háromezer kilométerrel

sodródva a perlemi csomóponttól a Mag felé;

6 perccel a Vörös Zéró kódra válaszoló hajók érkezése előtt

Fi az adatolvasóját tanulmányozta, és eltűnődött alig egy éve tartó, de annál mozgalmasabb pályafutásán az elit kommandósok között.

Harcolt a Geonosisi Csatában. Kiiktatott egy szeparatista kutatóbázist, majdnem megölte a mindenki által szeretett és tisztelt Kal őrmestert, véget vetett nyolcvanöt válogatott szeparatista életének, és a semlegesített droidokat már meg sem számolta. Mindemellett elképesztő mennyiségű erőforrástól fosztotta meg az FRSZ–t, az utánpótlásraktáraktól kezdve egy csatahajón keresztül egy rajnyi vadászgépig, amelyeknek esélye sem volt elindulni az első bevetésükre.

Egy része még szórakoztatta is, de a többsége inkább komor, nehéz munka volt, és az egész ijesztőnek tűnt. Ezúttal a vidám eufemizmus kora véget ért; valószínűleg mind ott vesznek egy névtelen hajó pilótafülkéjében. És Fi nem akarta, hogy Skirata végignézze ezt.

Felpillantott az adatolvasóján felsorolt, érvényét vesztett parancsok sokaságáról, és látta, hogy Skirata holoképe ugyanolyan, mint az elmúlt közel két óra során szinte minden pillanatban. Kal őrmester várakozott. Nem akarta magukra hagyni őket.

Niner csak bámult kifelé az ablakon.

Hirtelen felegyenesedett, a biztonsági öv tartotta vissza attól, hogy kirepüljön a pilótaülésből. Fi rápillantott a sisakkamerák képére, és látta, hogy az őrmester aktiválta a sisakba épített elektrotávcsövet.

– Látom őket – mondta Niner halkan. – Fierfek! Ez tényleg egy szeparatista láda. Neimoidi.

Az egész osztag odalebegett az ablakhoz, hogy megnézze az érkező hajót.

– Ideje volt – jegyezte meg Niner. A rádióba beszélve folytatta: – Delta, itt Niner! Bámészkodtok?

– Itt Boss, vétel! Bocs, de meg kellett állnunk, hogy megkérdezzük, merre vagytok – jött a válasz. A kommandós hangja Atinéhez hasonlított, de az akcentusa erősebb volt. – A fiúk mindjárt megmutatják, hogyan kell végrehajtani egy kivonási műveletet. Javaslom, hogy jegyzeteljetek, mert később még jól jöhet a tudás. Egyébként három perccel lemaradva egy szeparatista hajó jön mögöttünk rakétákkal.

– Hozhatjuk a haverjainkat?

– Minél többen vagyunk, annál jobb. Beállunk a fülkétek mellé, rácsatlakozunk az ablakra, és Scorch átvágja a páncélüveget. Gyorsan átmásztok, és már megyünk is a Fearless felé, ahol caffal, sütivel és hősöknek kijáró áhítattal fogadnak majd. Vettétek?

– Vettük.

– Imádom az ilyen szeretettel teli találkozásokat – mondta Fi.

– És persze a hősöknek kijáró áhítatot is.

– Boss! – szólalt meg egy újabb hang a rádióban, de Fi nem tudta beazonosítani. – Az a szeparatista hajó borzasztóan közel került. Meg kell döntenünk a galaktikus rekordot.

– Mennyire közel? Idegesítően közel?

– Két perc múlva kilőhetik az első rakétát, és a shebsünk alá pörkölhetnek vele.

– Szóval közel... Omega! Hallottátok! – Boss hangja teljesen nyugodt volt. – Ideje sminkelni, hamarosan kezdődik a buli!

„Fierfek!” – gondolta Fi. Odalebegett a reszkető emberhez, hogy lehámozza a padlóról, és felkészüljön vele a gyors, hátirakétával megsegített távozásra.

Orjul rábámult. Azután meg is szólalt:

– Gondolom, ezt nem sokat gyakorolták...

– Hirtelen milyen beszédes lett!

– Néhány perc múlva csak elszenesedett maradványok leszünk, és ez okoz némi elégedettséget.

– Ettől most felébredt bennem a vágy, hogy mégis bemutassam magát Vau őrmesternek.

– Hagyja abba, hé! – kiáltott fel Darman, amikor felemelte az egyik niktót, hogy a leendő kijárat felé lökje, és a lény megpróbálta felnyársalni az egyik szarvával. – Hálátlan di’kut! – Dar megragadta a fickót, és sisakjával keményen belefejelt a képébe; a pilótaülés állította meg őket, máskülönben pörögni kezdtek volna a lendülettől. A kommandós a másik nikto felé fordult. – Maga is akar egyet? – kérdezte.

– Udesii, fiúk, udesii! – csitította Niner, és megemelte a DC–jét. – Csak az egyikükre van szükségünk, úgyhogy amelyik biztonsági kockázatot jelent, az nem kell, hogy élve kijusson.

A kis neimoidi hajó részben a pilótafülke ablaka elé lebegett, és betöltötte a látóteret. Fi lenyűgözötten figyelte a felnyíló ajtót, amely mögül egy féreg szájára nyugtalanítóan hasonlító valami nyomakodott ki, hogy rátapadjon a páncélüvegre. Az alagút mélyén ismerős, kék fény derengett fel; Fi egy a sajátjához hasonlító sisakot látott és mellette egy eltúlzott mozdulattal felmutatott hüvelykujjat.

– Álljatok hátrébb, és hagyjátok dolgozni a szakértőt! – szólalt meg egy testetlen hang a sisakrádióból.

Fi először azt hitte, a másik kommandós keretrobbantó töltetet fog felrögzíteni, de azután rájött, hogy ez nem lenne jó ötlet. A gondosan az üvegre illesztett, nagy fémcső széle fehéren felizzott, aztán Scorch gyors kézmozdulatokkal jelzett, hogy mindenki húzódjon távolabb.

– Scorch! – szólalt meg Boss. – Inkább előbb, mint utóbb!

– Legfeljebb egy perc.

– Nincs egy perced...

– Mit akarsz, mit csináljak? Harapjam át?

A forró kör lassan átrágta magát az anyagon, és a páncélüveg ablak egyre jobban eltorzult. Niner ismét magához vette és felcsatolta az alkarjára a holokészülékét. Atin bepakolta az adatolvasókat és a szerszámait az övtáskáiba.

– Mi lenne, ha mi csak úgy lebegnénk és sikoltozva pánikolnánk idebent, amíg várakozunk? – kérdezte Fi.

– Jó ötlet – válaszolta Scorch közönyös hangon.

– Valóban jó ötlet, főleg a pánikba esés – jött Boss hangja ismét. – Találjátok ki, mit láttam az előbb a bal oldali ablakon túl!

Fearless köztársasági csatahajó, vezérlőterem,

becsült érkezési idő: két perc

A csatahajónak le kellett lassítania, hogy kiléphessen a hiper–űrből és tüzet nyithasson, de ezzel értékes időt veszítettek. Etain a szenzorképernyőt figyelte, amíg Tenn gyorsan elvégezte a számításokat, és megkereste azt az egyetlen kritikus pillanatot, amelyben a rakéták kilövésével nemcsak lelassulnak és értékes másodperceket veszítenek, de a szeparatista hajót is kiiktathatják, mielőtt az befogja az Omega–osztag hajóját.

A vezérlő zsúfolásig megtelt fehér páncélokkal, és mégis csend telepedett a helyiségre, ahogy a személyzet és a tisztek lélegzetvisszafojtva figyelték a fegyvertiszt előtti szenzorképernyő kivetített képét.

Az elmúlt három perc során Tenn mintha egyáltalán nem pislogott volna.

– Tábornok! – szólalt meg hirtelen. – Tüzelési pozíció! – Keze a tűzgombon pihent, tekintete rezzenéstelenül fürkészte a képernyőt. – Célpont bemérve. Ez a legjobb helyzet, amit felvehettünk, és tíz másodperces időkorlátunk van, azután a saját embereink is a lővonalba kerülnek. Mehet, tábornok?

Etain a mellette álló Gettre pillantott, közben fodrozódást észlelt az Erőben. Az Erőből áradó érzetek teljes mértékben igazolták a fegyvertiszt szavait.

– Szedje le!

– Igenis, asszonyom! – válaszolta Tenn, és a tűzgomb alig hallhatóan kattant az ujjai alatt. – Egyes: tűz! Kettes: tűz! A rakéták úton vannak...

Vad energiák két hosszú sávja indult el a folyamatosan lassító hajótól, és tűnt el az űr mélyén. Etain megérezte az Erőben a közelgő katasztrófát. Nem akarta látni. Az arca elé tette a kezét, és egy másodpercre lehunyta a szemét, azután kényszerítette magát, hogy ismét a képernyőre nézzen.

A rakéták fehér vonalakként jelentek meg a szenzorképen, és a következő pillanatban elérték, s mintha el is fedték volna a vörösen pulzáló fényponttal jelölt szeparatista vadászgépet. A három jelzés egyszerre tűnt el.

– Vizuális megerősítés – jelentette be egy katona egy másik állomás mellett. – Célpont megsemmisítve.

– És még ki más? – kérdezte Gett.

– Vááááá.J

Fi nem volt biztos benne, hogy ő maga kiáltott–e meglepetésében vagy Scorch hangját hallotta a sisak belső hangszórójából, mindenesetre azonnal ösztönösen lebukott, amikor meglátta a gyorsan terjeszkedő, fehér és aranyszínű tűzgömböt, amely fekete, a pajzsok miatt részben elmosódott sziluetté változtatta az előttük lebegő neimoidiai hajót.

Törmelék záporozott az ablak szabadon maradt felére, közben egy nagyobb tárgy csikorgott végig a teherhajó burkolatán tompa, fémes sikollyal. Fi csak akkor egyenesedett fel újra, amikor a dörömbölés elszórt kopogássá változott, mintha gyerekek dobálnának kavicsokkal egy tankot. Azután ez a zaj is elmaradt.

– Fierfek! – átkozódott Scorch. – Egy kis maraniummal a töltetben igazán szép lilás árnyalatban égett volna!

– Itt Fearless, Fearless hívja Deltát! Elmúlt a veszély? Megerősítést kérek, ismétlem, megerősítést kérek!

Forró, megolvadt szélű üveglap lebegett el lassan az ablakba vágott lyuktól – Scorch öklétől kapott némi plusz lendületet, azután lassan nekitáncolt a pilótaülés fej támaszának.

– Itt Delta! Megerősítve! Épp most vonjuk ki az Omegát és a szállítmányt!

Fi küszködve próbálta elhallgattatni zihálását és eltitkolni reszketését. Nem mutathatta gyengének az osztagát.

– Örülök, hogy a flotta is megérkezett – mondta. – Ha csak rajtad múlott volna, kedves Lassú Villám, már rég a közeli aszteroidaöv részévé váltunk volna.

Scorch átdugta a sisakját az ablakba vágott lyukon, azután egyik páncélos keze is követte, és a középső ujját feltartva a kommandós félreérthetetlenül jelét adta nemtetszésének.

Fi érezte, hogy az átélt rémület miatt a szája uralhatatlanná válik, és átveszi az irányítást.

– Én hősöm! – kiáltotta bele a miniatűr mikrofonba. – Végre!

– Sétálni szeretnél hazafelé?

Egyik kezével Niner a lyuk felé irányította a műfóliába tekert embert.

– Fi! – szólt rá társára. – Pihentesd a szádat, és segíts átvinni a szemetet!

– Ó, be is csomagoltátok az ajándékot? Nem kellett volna! –jegyezte meg Scorch, és félrehúzódott a lyuk mellé, onnan méregette a három megkötözött foglyot. – Lábbal előre kérem őket! – tette hozzá. – Ha valamelyik di’kut rugdosni próbál, akkor eltöröm a lábát. Nem szeretném, ha kiszakadna az átjáró fala.

A dolog nehezebbnek bizonyult, mint gondolták, de mire a második niktót is átröpítették az összekötő alagúton, mint egy torpedót, addigra a neimoidiai hajóból megérkezett a melegebb levegő, és Fi sokkal kényelmesebbnek érezte a helyzetet, mint korábban. Hátramaradt, hogy maga elé engedje Atint és Darmant.

Scorch a hordhámja vállrészénél fogva húzta be Darmant a fedélzetre. Fi megvárta, hogy a társa talpa eltűnjön, azután úgy fordult, hogy átlásson a nyíláson. Az alagút túlsó végén halvány fénykör várta.

– Kérem a következőt!

Fi eligazgatta a tagjait, és egyik lábával ellökte magát. Amint átsuhant a másik űrhajó zsilipjén, hirtelen megérezte a mesterséges gravitáció erejét, és a következő pillanatban páncélcsörömpölés közepette érkezett a padlóra. Beletelt néhány másodpercbe, mire ismét talpra tudott állni. Niner nekiütközött hátulról; a hajó egészen kicsi volt.

Boss – a páncélján pikkelyekben leváló, narancssárga jelzések díszelegtek – becsukta a zsilipet Niner mögött. Niner úgy nézett rá, mint aki nem biztos benne, hogy mi lesz a következő lépés, azután a két férfi kezet rázott és megpaskolta egymás vállát.

– Tetszik, ahogy kidekoráltuk a helyet? – kérdezte Boss, miután levette a sisakját. Az utastér úgy nézett ki, mintha szét akarták volna szedni; a panelek hiányoztak vagy félig letépve függtek, vezetékek lógtak ki a mennyezetből, és az egyik vezérlőpulton lyukak ásítoztak, mintha az irányítóegységek egy részét kivették vagy egyáltalán nem telepítették volna. – Talán kicsit minimalista, de mégiscsak az otthonunk – tette hozzá a kommandós.

– Ti csórtátok el?

– Nem, csak elvittük egy tesztkörre – válaszolta Boss, azután intett a világos színekkel kipingált Delta–osztag felé. – Fixer, Sev, és Scorch–ot már ismeritek – mutatta be őket. – Köszönjetek szépen az unalmas feketét viselő srácoknak!

– Köszi, vode! Sickóról van valami hír? – kérdezte Fi. Azon tűnődött, vajon Atin miért nem csatlakozik hozzájuk? Bajtársa elfordult, és látszólag nagyon elmélyülten tanulmányozott egy burkolat nélküli kábelköteget.

– A pilótátokról? A Majestic fogott egy jelet, de mi is csak ennyit tudunk – felelte Boss. Lenézett a három fogolyra, akiket sorban lefektettek a padlóra, mint a tetemeket. Egyenként megbökdöste őket a páncélcsizmája orrával. – Remélem, megérte, hogy ennyi erőfeszítést kellett tenni értetek! – jegyezte meg.

Fi levette a sisakját, és nagyot szippantott a majdnem friss levegőből. Scorch kivételével már mindenki a hóna alatt tartotta a sisakját. A Delta egyike volt annak a kevesebb mint tucatnyi osztagnak, amelyek sértetlenül átvészelték az eddigi bevetéseket, ezáltal megtestesítették a kaminóiak elképzelését a tökéletes klónokról. Mi több, maguk is úgy vélték, hogy a túlélés egyben az eliten belül is elitebbé tette őket. Együtt nőttek fel és teljesítették a kiképzést, és soha nem kellett mások mellett harcolniuk, csak a legközelebbi testvéreik mellett. Csak nagyon kevés osztag élvezhetett ilyen luxust.

– Korcs osztag létetekre egész jók vagytok – mondta Sev, és Fi úgy döntött, hogy erre inkább nem válaszol, mert érezte, hogy jobban teszi, ha befogja a száját. Niner sokatmondó pillantása is alátámasztotta ezt. – Ugye, jól gondolom, hogy nem kutattátok át a hajót?

– A gyors dekompresszió miatt nem volt rá lehetőségünk – felelte Niner. – Állítólag robbanóanyagokat szállított.

– Hamarosan elborítanak minket a szeparatisták, úgyhogy vigyük be ezt a ládát a Fearless hangárjába, és hadd robbantsák fel a teherhajót! Ha maradt rajta bármi használható, legalább a szeparatisták sem tehetik rá a kezüket.

Darman letelepedett az egyik fal tövébe, és Niner leült mellé. Már majdnem elérték a Fearlesst, és ez azt jelentette, hogy majdnem haza is értek – az Arca század barakkjait nevezhették otthonuknak, ahol végre kialhatják majd magukat kéthavi járőrözés után. Fi úgy érezte, még soha nem alhatott eleget. Valószínűleg mind így érezték, és még a kiképzésen beléjük verték, hogy a fáradtság előbb–utóbb veszélyesen gondatlanná tesz.

– Hé, Atin! – szólította meg Sev Atint, és mögé lépett, idegesítően közel állt meg. Atin nem fordult oda. – Vau őrmester kérte, hogy látogasd meg, vod’ika – folytatta a Delta–kommandós.

– Nem vagyok a kisöcséd – válaszolta Atin halkan. Továbbra is a hátát mutatta Sevnek. – Csak együtt dolgozunk.

„Szóval, ezek ketten már ismerik egymást” – gondolta Fi. Odasietett fogadott testvéréhez. Már rég rájött, hogy Vau emlegetése és a találkozás lehetősége olyan húrokat pendít meg, amelyektől Atin egészen megváltozik.

Sev nem hagyta ennyiben.

– Nem felejtek. Te is tudod – mondta.

Ezúttal Atin megfordult, és Sev szemébe nézett, de olyan közelről, hogy Fi azt hitte, mindig nyugodt testvére ezúttal mégis elveszti a fejét. Felkészült, hogy közbelépjen.

– Semmi közöd hozzá – mondta neki Atin. – Maradj ki belőle!

Sev állta Atin tekintetét, és ridegen kijelentette:

– És a viták a századon belül maradnak.

Atin beleakasztotta az egyik ujját a védőöltözéke nyakrészébe bal oldalon, lehúzta az anyagot, ameddig csak a mellvért gallérja engedte, és megmutatta a nyaka tövét. Számos fehér heg borította a bőrét. Korábban senki sem figyelt fel rájuk, mivel a kiképzés során és a harcban szerzett sérülések olyan gyakoriak voltak, hogy ritkán keltették fel a figyelmet.

– A tiéd ennél is rosszabb volt, nem? – kérdezte Atin. – Egy hetet is eltöltöttél baktában.

Atin úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban, és Fi már mozdult, hogy közbelépjen, de ekkor Niner három lépéssel átszelte az utasteret, és bevágódott a két férfi közé. Előbb a karját dugta be közéjük, azután a teljes testével odaállva választotta szét őket. Sev továbbra is mereven nézett Atin szemébe, mintha Niner ott sem lett volna.

– Eljött az ideje a bajtársi egyetértésnek – mondta az Omega–osztag őrmestere. – Majd otthon, a barakkokban folytatjátok, ha neked is megfelel, ner vod!

Sev gyilkos pillantásokat lőtt Atin felé.

– Amikor csak akarod, vod’ika!

– Na jó, ti ketten most rögtön abbahagyjátok ezt! Te is, Fi! Oszolj! Mindenkinek rossz napja volt, úgyhogy ideje visszavenni a tesztoszteronból és nyugton maradni!

A vonakodó engedelmesség jeleként Sev lassan elemelte a kezét az oldalától, azután elfordult, és bement a pilótafülkébe, hogy ott leüljön Scorch mellé. Boss nem szólt egy szót sem, de Niner vállon ragadta Fit és Atint, hogy félrevonja őket.

– Most pedig elmondod, mi ez az egész! – parancsolta.

– Nem, őrmester. Személyes ügy.

– Semmi sem személyes, ami érinti az osztagot. Később elmondod, rendben? Nem hagyom, hogy verekedjetek, mint két civil. Ha van valami bajotok egymással, azt együtt rendezzük el. Értve vagyok?

– Igen, őrmester.

Az őrmester Atin mellkasát bökdösve tette hangsúlyosabbá a szavait, és a beszélgetés végén leeresztette a kezét. Visszament Boss mellé. Időközben Scorch a Fearless mellé navigálta a hajót, és alkudozni kezdett a fedélzeti repülésirányítóval, hogy hogyan csináljanak nekik helyet a hangárban. Fi a bajtársa mellett maradt arra az esetre, ha Atin esetleg folytatná az iménti csevelyt Sevvel. Fi még soha, még a legnagyobb nyomás alatt sem látta ilyennek a testvérét, de ezúttal Atin kész volt bárkinek behúzni egyet. És még egy agyhalott weequay is látta volna, hogy a dolognak van valami köze Vau őrmesterhez.

– At’ika! – szólította meg Fi. – Egyszer elmondod?

– Nem valószínű – felelte a társa, és megpaskolta Fi vállát.

– Előbb vagy utóbb úgyis egyedül kell megoldanom.

Fi a másik félre pillantott, de Sevtől csak üres, bámész tekintetet kapott, amelyben már nem rejlett semmiféle ellenségesség, de ugyanúgy hiányzott belőle a bajtársiasság is. Nem sokat fognak nevetgélni, ha valaha is úgy adódik, hogy ismét össze kell dolgozniuk.

Finek eszébe jutott az első találkozása Ninerrel; róla is azt gondolta, hogy sohasem fognak jól kijönni egymással. Azonban Ninerben nem volt semmi, amitől legszívesebben állcsúcson vágta volna pusztán azért, hogy ne kelljen időt pocsékolni a beszédre.

Ezúttal a baj előbb vagy utóbb meg fog történni. Fi teljesen biztos volt ebben.

Még soha nem vitatkozott, főleg nem verekedett össze egy testvérével. Maga a lehetőség is nyugtalanította. Inkább elterelte a figyelmét azzal, hogy vágyakozni kezdett meleg zuhany, meleg étel és legalább ötórányi folyamatos alvás után.

Ötödik fejezet

A MAJESTIC PARANCSNOKÁTÓL, A KELAREA MELLŐL,

367 NAPPAL A GEONOSIS UTÁN

A KÜLÖNLEGES MŰVELETI CSOPORT PARANCSNOKÁNAK,

CORUSCANTI FŐPARANCSNOKSÁG, FLOTTAVÉDELMI CSOPORT

SAJNÁLATTAL KÖZLÖM, IIOGY MEGTALÁLTUK A Z590/1–ES ELFOGÓHAJÓ RONCSAIT ÉS A KGY–1127/549–ES PILÓTA TETEMÉT. A PERLEMI FORGALOMIRÁNYÍTÁS JELENTÉSE SZERINT A NOVA CRYSTAL KÖZTÁRSASÁGI POLGÁRI TEHERHAJÓ RÁLŐTT EG „KALÓZKÉNT” AZONOSÍTOTT JÁRMŰRE AMELY MEGTÁMADTA A KONVOJÁT, ÉS RÁCSATLAKOZOTT AZ EGYIK JÁRMŰ BURKOLATÁRA. SZINTÉN LEGNAGYOBB SAJNÁLATOMRA NEM KÖZÖLHETEM A PERLEMI FORGALOMIRÁNYÍTÁSSAL, HOGY A TEHERHAJÓ MEGÖLTE A KÜLÖNLEGES ERŐK EGYIK PILÓTÁJÁT SZOLGÁLATTELJESÍTÉS KÖZBEN, EZÉRT A PERLEMI FORGALOMIRÁNYÍTÁS HŐSKÉNT TEKINT A NOVA CRYSTALRA.

Flotta Főparancsnokság, Coruscant, 06.00 óra,

368 nappal a Geonosis után, a csata első évfordulóján

Skirata kisétált a Flottaparancsnokság épületének előteréből a hűvös, párás reggeli levegőre, amelynek általában nem szokott örülni.

Egyelőre véget ért a krízis. Az omegások túlélték, és hazafelé tartottak. Megérdemeltek egy kis szünetet azután, hogy egy ideje folyamatosan kiküldetésben jártak a „senki földjén”, és Skirata biztos volt benne, hogy szüksége lesz rájuk. A CBE nem tudott kezelni egy nagy terrorellenes műveletet a főrendszerben. Még Obrim vezetésével sem.

Csak az volt a kérdés, hogyan adja ezt be Arligan Zeynek? Mostanában a Jedi nem szívesen adott emberanyagot egy olyan munkára, amit a helyi biztonsági erők feladatának tekintett.

Viszont Ordo és a nullások voltak a legalkalmasabbak a feladatra – különösen, ha kapnak néhány kommandóst is.

Néhány percen keresztül Skirata csak állt a lépcsőn, és mélyeket szippantott a friss levegőből. Ujjaival beletúrt katonás sörtehajába. A szeme szúrt a fáradtságtól, de most már alhatott. Az Omega–osztag megmenekült, Ordo és öt testvére biztonságban volt.

Mereelt kirendelték a Kaminóra. Ha Zey esetleg hallott szóbeszédeket, és arra a következtetésre jutott, hogy a nullások Skirata magánhadseregét képezték, akkor nem tévedett nagyot.

A őrmester kilencven másik kisfiúból is katonákat képezett, és értük is aggódott, de az omegásokat ugyanúgy a családtagjainak tekintette, mint a nullásokat. Ha kellene, értük akár a Galaxist is kifordítaná a sarkából.

A tér közepén arany erezetű márványból faragott szökőkút állt hívogatóan. Skirata odament, és bedugta a fejét az egyik jeges vízsugár alá, majd néhány fájdalmasan frissítő pillanat múlva felegyenesedett, és lerázta magáról a vizet, mint egy mott.

Néhány kora reggeli gyalogos megbámulta, és Skirata visszabámult, amíg a civilek el nem fordították a tekintetüket. Ritkaságnak számított, hogy bárki is felfigyeljen rá; a szokásává vált, hogy jelentéktelennek mutatta magát. Ám aznap ez egyáltalán nem érdekelte. Van ezeknek bármi fogalmuk arról, mi zajlik körülöttük a Galaxis csatatereinek százain? Skirata erőt vett magán, és ellenállt a késztetésnek, hogy megragadjon valakit, jól megrázza, és elmondja neki, mit tesznek a köznép nevében.

Eljött a Geonosisi Csata első évfordulója, és úgy tűnt, hogy erről senki sem vesz tudomást.

Ordo lépett oda hozzá.

– Pihennie kellene, Kal’buir – mondta.

– Majd alszom, ha te is alszol.

– Újabb jó híreim vannak.

– Azok most jól jönnek.

– Darman jelentése a robbanóanyagokról. A foglyok ellenőrzésével nyert adatok megegyeznek az eddig felrobbantott szerkezetek legalább egynegyedének a gyártási jellemzőivel. Ez áttörést jelent.

– Szép munka! A jó öreg Dar... – jegyezte meg Skirata. Ordóra mosolygott, és élvezte, hogy ismét kiderült, milyen jól teljesítenek a fiai. – Megmondom, mi legyen, Ord’ika! Reggelizünk egy jót, amíg a rendszer kicsomagolja a kódolt adatokat! A Kragget–ben undorítóan zsíros sülteket készítenek. Messze nem olyan elit, mintha a Skysitterben rendelnénk, de egész napra jóllaksz vele.

Ordo vállat vont, azután lehajtotta a fejét, és vetett egy gyanúsan öntudatos pillantást a makulátlanul fehér páncéljára.

– Amúgy sem hiszem, hogy illenénk a Skysitter vendégei közé – válaszolta.

A sisak miatt Skirata nem látta a százados arckifejezését, de tudta, hogy Ordo jól szórakozik. Volt abban valami megnyugtató, ha egy rémálomszerű gyerekkor után valaki bármit is szórakoztatónak talált.

– Szalvétát is adnak – folytatta az őrmester. – Megígérem, hogy vigyázok, és megpróbállak nem lefröcskölni szafttal. Megegyeztünk? Ünnepeljük meg, hogy egy év elteltével még mindig itt vagyunk!

Elindultak.

– Mit csináltál egy évvel ezelőtt? – kérdezte Ordo.

– Azon tűnődtem, vajon hová lettek a fiúk hirtelenjében.

– Bocsáss meg, Kal’buir! Azonnali készenlét és kihajózás volt. Fel kellett volna ébresszelek.

– Semmi gond. Rá kellett volna jönnöm, hogy dolgotok van.

– Találtunk is egy rakás ellenséges állást – mondta Ordo.

– Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam elköszönni azoktól, akik nem tértek vissza. Kilenc srácot veszítettem el.

– Amikor utoljára találkoztál velük, önbizalmat, tiszteletet és szeretetet adtál nekik. Kevés buir érhet el ennél többet.

– Köszönöm, fiam! – felelte Kal. Azon gondolkodott, hogyan válhatott Ordóból ilyen normális felnőtt. – Javaslom, a változatosság kedvéért ma csak érezzük jól magunkat!

Néhány gyorsan elszálló órán át Skirata és Ordo úgy tett, mintha hétköznapi polgárok lettek volna, és leutaztak a város egyik alsóbb szintjére, hogy egyenek egy veszélyesen egészségtelen, de annál laktatóbb reggelit.

Skirata még sohasem utazott a coruscanti tömegközlekedéssel Ordo társaságában, és szórakoztatónak találta a többi utas reakcióit. Lopva, oldalvást pillantottak rájuk. Ordo egyedi fegyvertokja a két sugárvetővel mágnesként vonzotta a tekintetüket, és a mélységi felderítő páncél látványosságnak számított még egy olyan városban is, amelynek a lakói hozzászoktak ezer különböző faj mindennapos jelenlétéhez.

Skirata rendszeresen elfelejtette, hogy még ezen a bolygón is csak kevés polgár állt szemtől szemben klón katonával. Egy évvel korábban a Nagy Hadsereg jelentős nyilvánosságot engedett a csatahajóknak és a tömegesen kihajózó zászlóaljaknak, de ezen kívül a coruscantiak nagy többségének nem volt semmilyen kapcsolata a klónokkal.

És valószínűleg még soha nem látták őket sisak nélkül.

– Ord’ika! – suttogta az őrmester. – Tégy meg nekem egy szívességet! Levennéd a vödröt a fejedről?

Egy hosszúnak tűnő pillanatig Ordo nem mozdult, azután kipattintotta a zárat a gallérján, és leemelte a sisakját. Skirata lopva figyelte az utasok reakcióit. Igazi kinyilatkoztatásként érte őket a dolog; néhányan csak meglepetten bámultak, mások valamivel merészebbnek bizonyultak.

– Ember! – suttogta egy férfi. – És milyen fiatal!

Tudja egyáltalán bárki is, hogy valójában mennyi idős? Utálta magát, amiért így használja Ordót, de egyszer meg kellett tennie. A fáradt és egyre ingerlékenyebb Skirata majdnem letorkolta a fickót, de lenyelte haragját, és elővette diplomatikusabb arcát.

– Bizony, uram, a háborút nem droidok vívják droidok ellen –mondta a csodálkozó férfinak. – Bemutathatom Ordo századost?

Ordo udvariasan biccentett a férfinak a szemben lévő ülésen, és a kezét nyújtotta; Skirata megtanította a kis nullásainak, hogy mikor kell eljátszani a jó fiút. A fickó habozott, azután mégis elfogadta és megrázta a felkínált kezet, fakó ujjai szinte megadták magukat a fekete kesztyűnek. Az arckifejezése egyértelművé tette, hogy nem számított hús és vér lényre a droidszerű külső mögött – és arra sem számított, hogy egészben visszakapja a kezét.

– Részemről a megtiszteltetés, uram! – mondta Ordo.

Szokatlan csend telepedett a járműre. Legalább néhányan rádöbbentek a valóságra, gondolta Skirata. Oldalba bökte Ordót, hogy szálljanak le, mert elérték a Kragget szintjét, és a felderítő visszavette a sisakját.

– Szereted megdöbbenteni a körülötted lévőket – jegyezte meg, amikor ismét az utcán sétáltak.

– Tanítani szeretek – válaszolta Kal. – Bocsáss meg, fiam!

Coruscant utcáin egy páncélos mélységi felderítő társasága nem igazán felelt meg a beolvadás követelményeinek, de a Kraggetben rögtön a legjobb asztalt kapták, ami azt jelentette, hogy a felszolgálódroid tisztára törölte, mielőtt leültek. Néhány CBE egyenruhás alak biccentett oda nekik. A rendvédelmi és egyéb biztonsági szervek tagjai gyakran jártak ide, mivel a hely a „birtokuk” szélén állt, ahogy sokan nevezték a szolgálati körzetüket. A Kragget elég közel volt ahhoz, hogy gyorsan reagálhassanak egy vészhívásra, de elég távol ahhoz, hogy menedékként szolgáljon.

Ordo ismét levette a sisakját, hogy megegye a kikért füstöltsült nerfszeleteket. A tojások egy olyan lénytől származtak, amelyet Skirata nem tudott és nem is igazán akart beazonosítani. Inkább a meleg zsiradék és a sós tojássárgája által alkotott, kellemesen fűszeres ízre koncentrált, amelyet végül több csésze caffal mosott le.

– Azt, ugye, tudod, hogy már nem hagyhatjuk a dolgot a kékekre? – kérdezte Ordótól. Nyilvános helyen általában nem nevezték meg a fontos ügyeket és személyeket. – Kötelesek a szabályok szerint játszani, és az sem biztos, hogy a mi csapatunknak szereznek pontokat. Magunkra vagyunk utalva.

Megpróbálom elmagyarázni Zeynek. Ha mindenki visszatért, sokkal nehezebben mondhat majd nemet.

– És még nehezebben, ha a kódfejtő droid kicsákányoz valami értékeset a telérből, amit Atin talált.

– Erről most eszembe jutott, hogy még nem tettem tiszteletem Vaunál.

– Ígérd meg, hogy nem veszed elő a késed!

– Megpróbálok jól viselkedni.

A felszolgálódroidot leváltotta egy twi’lek pincérnő, aki már jóval túl lehetett a táncos koron, de azért még magára vonta Skirata figyelmét néhány másodpercre. A nő letett Ordo elé egy újabb tányér nerfcsíkot, mintha tudta volna, hogy a százados – mint minden klón katona – bármit és bármilyen mennyiségben megeszik, amit elébe tesznek.

A nő elmosolyodott, és nem hagyta magukra őket, mintha várt volna valamire. Ordo dermedten pillantott fel, kisfiús zavarral viszonozta a mosolyt, azután gyorsan belefeledkezett a reggeli folytatásába. A pincérnő végül távozott.

Skirata röviden eltűnődött a fiatalság és a külső hatalmán, és azon, hogy mi mindent felejthetett ki a társasági életről és a viselkedésről szóló leckékből. – Valahogy nem gondolom, hogy összetévesztett egy droiddal – jegyezte meg.

Rá egyáltalán nem jellemző módon Ordo látványosan elpirult egy pillanatra.

– Csak... azon gondolkodtam, mire lesz szükségünk – mondta, hogy elterelje a szót. Lenyelte az utolsó falatot, és Skirata áttette a maradék tojást a százados tányérjára, azután végignézte, ahogy az is eltűnik. – A jó felszerelés alapvető fontosságú – folytatta Ordo. – Ezt gondoljuk végig, mielőtt beszélsz Zeyjel! Komolyabb források kellenek. Járművek, búvóhelyek, különleges megfigyelési eszközök és hadianyagok.

Skirata majdnem ugyanolyan gyorsan számolt, mint a tanítványa.

Legalább két osztagra lesz szükségük a nullások mellett. Viszont két osztag a Köztársasági Kommandó fenegyerekes, nagydarab Katarn 3–asában és legalább két felderítő a maguk vörös és kék páncéljában, egyértelműen szokatlan aktivitásnak számítana.

Mert előbb vagy utóbb akkor is fel kell venniük a páncéljaikat, ha többnyire egyszerű polgároknak öltözve fognak dolgozni.

Skirata elrágcsálta a füstölt nerfje utolsó, túlsütött falatjait – a legropogósabb részeket meghagyta a végére és ahogy az lenni szokott, az állkapcsa öntudatlan mozgása újabb ötletet szült.

Rejtőszín!

Ebben jó volt. Annyira hétköznapivá tudott válni – fésületlen haj, elhanyagolt ruházat –, hogy szinte láthatatlanná vált az utcán. És meg tudta oldani, hogy a fiúk se keltsenek feltűnést, bár pont az ellenkező módon.

Csak annyit kell tenniük, hogy a Coruscant–szerte páncélban sétálgató klónok között járnak ők is. Ha néha leveszik a páncélt, és hétköznapi öltözékben lépnek ki az utcára, akkor sem fogja őket felismerni senki.

Az emberek többségének teljesen egyformának tűntek. Kivételt talán csak az a néhány Jedi jelentett, akik emberekként és esetenként a testvéreikként néztek a klón katonákra.

Skirata úgy vélte, igen eredményes munkareggelit tartottak.

Elővette az adó–vevőjét, és üzent Zey tábornoknak, hogy szeretne találkozni vele. Azután áthajolt az asztal felett, két kézzel megragadta Ordo két vállvértjét, és nyomott egy nagy és cuppanós atyai puszit a százados homlokára.

– Megvan! – mondta Ordónak. – Rejtőszín!

A twi’lek pincérnő meglepetten nézett rájuk.

– Lehetek én a következő? – kérdezte kacéran.

– Még kisfiú – válaszolta Skirata, és felállt, fizetett, bőkezű borravalót hagyott az asztalon. Ordo felpattant, hogy kövesse, csak előbb eltett még néhány szelet kenyeret későbbre. – Az én fiam... – tette hozzá Skirata halkan, csak úgy magának.

Fearless köztársasági csatahajó, hangár

– Remek! Megérkezett a páncélos hadosztály! – mondta Gett. Elindult a neimoidi hajó felé, közben a burkolatot borító égésnyomokat nézte. – Elvégre a kommandósok úgy néznek ki, mint a tankok, nem? – tette hozzá.

Való igaz, a kommandósok félelmetesen tagbaszakadtnak tűntek a többi klón katona mellett. A Kereskedelmi Szövetségtől lefoglalt hajóból először kimászó négy alak színek kavalkádját viselte, ütött–kopott páncéljukat zöld, sárga, vörös és narancssárga jelzések díszítették.

A második osztag matt feketét viselt, jellegtelen és ijesztően zord páncélokat. Azonban Etain így is meg tudta különböztetni őket egymástól. Nem volt szüksége fizikai jegyekre; az Erőbe kivetülő személyiségjegyek izzó fényjelzésekként mutatták meg a Jedinek, hogy ki kicsoda. Ráadásul már ismerte is őket, régi barátok voltak.

„Alig néhány napig voltunk együtt, és hónapok óta nem találkoztunk, nem is beszéltünk – gondolta. – Mégis, mintha egy percre sem váltunk volna el egymástól.”

Fi – Etain felismerte, mielőtt megmozdult volna – tisztelgett, levette a sisakját, és rákacsintott, miközben minden rossz szándéktól mentesen megjegyezte:

– Asszonyom, maga úgy néz ki, mint egy bantha hátsója. Vigyáznak itt magára rendesen?

– Fi! – kiáltott fel a tábornok. Tudta, hogy méltóságteljesnek és tartózkodónak kellett volna lennie, és az alárendelt klón katonákkal szemben is mély bajtársiasságot érzett, de annak idején az Omega–osztag mellett töltött idő örökre megváltoztatta. – Nagyon hiányoztak – mondta. – Hol van a szokásos, szürke páncél?

– Emlékszik, Dar mennyit nyavalygott, hogy túlságosan láthatóak voltunk a Qiilurán? Ha már szóba került, Dar ajándékot is hozott – válaszolta a férfi, miközben intett egyet a társa felé. Darman épp néhány katonának segített kiterelni a foglyokat a hajóból, amelyet Gett szokatlanul elmélyülten tanulmányozott.

– Mind egy darabban vannak – folytatta Fi. – Ezúttal jó fiúk voltunk.

Alig néhány másodperc telt el a kiszállásuk óta, de a Delta–osztag tagjai már el is tűntek. Körülnézve Etain látta, hogy a hangár egyik sarkában gyűltek össze, fenn hagyott sisakkal beszélgettek. Részben ismerte már a klónok testbeszédét. Az Erőben sem olyanok voltak, mint az omegások. Összesűrűsödött sötétséget érzett, mintha egy mély kútba nézett volna bele; zárt és szétszakíthatatlan rendszert képeztek. Mindezt a diadalittas jókedv lengte körül.

Niner és Atin lépett oda, hogy kezet fogjanak a tábornokkal. A közvetlen gesztus teljesen helyénvalónak tűnt. A két férfi fáradtnak és nyugtalannak látszott, és Etain nagyon szeretett volna javítani a kedvükön. Elvégre, a barátai voltak.

– Fogadok, hogy ennének valamit – mondta.

– Előbb egy jó fürdés és néhány óra alvás, ha kérhetem – válaszolta Niner bocsánatkérő tekintettel. Finoman hátrébb húzta Fit, és elébe állt. – Előbb én. Én vagyok a rangidős.

– Igazából nem is őrmester – mondta Fi. – Csak besegít az őrmestereknek, amikor nagyon elfoglaltak.

– Van valami hír a pilótánkról? – kérdezte Niner.

– Van. Sajnálom!

Ez sohasem lesz könnyebb. A tábornok elővette az adatolvasóját, előhívta a Majesticről küldött üzenetet, és odaadta a készüléket a kommandósoknak. Niner csak rápillantott, biccentett, és továbbadta Finek. A férfi elvette a számítógépet, és kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, azután összevonta a szemöldökét, és inkább csendben maradt. Egy pillanatra szomorúság ült ki a vonásaira, azután lehajtott fejjel visszaadta az adatolvasót.

– Nem az első és nem is az utolsó – mondta komoran. Etain még sohasem látta ilyennek.

Etain nézte, ahogy egy katona vezetésével kimennek a hangárból a hátsó falon lévő ajtón keresztül. A Fearless enyhén megremegett a talpa alatt – maximális sebességgel folytatták az utat a Coruscant felé. A tábornok megpróbálta kivárni, amíg Darman végtelennek tűnő idő alatt átadja a foglyokat, és közben azon tűnődött, vajon a férfi mennyire szeretné elkerülni a beszélgetést, miután úgy döntött, hogy nem marad ott vele a Qiilurán? Talán Dar csak meg akart bizonyosodni róla, hogy le tudják szállítani a foglyokat.

Végül Etain feladta, és várakozás helyett inkább odament, óvatosan lépkedett a hangárpadlón összegömbölyödött, aludni próbáló katonák között.

– Szép munka volt! – mondta félhangosan. Reménykedett benne, hogy néhányan még ébren vannak, és hallják.

Darman megváltozott, mióta utoljára látta.

A férfi lehajtott fejjel vette le a sisakját, azután megrázta a fejét, és kesztyűs kezével lesimította a haját. Bár mosolygott és a réginek tűnt, ez már nem az a kommandós volt, akivel a tábornok megjárta a poklot.

Idősebbnek tűnt.

A klónok gyorsabban öregedtek, mint a természetes úton született emberek. Dar alig tizenegy éves volt, de huszonkettőnek látszott, vagy bizonyos tekintetben inkább közel ötvennek. Amikor Etain először érzékelte őt az Erőben, még gyermeki bensőt talált, és Darman szögletes, magas arccsontú vonásai egyszerre voltak férfiasak és kisfiúsak. Akkor a Jedi úgy érezte, hogy ha uralhatná az időt, és visszaforgathatná Darman számára egy kicsit, akkor megláthatná azt a gyermeket, akit az Erőben érzékelt. Azonban azóta a kommandós érett férfivá vált, lényéből kiveszett a kisfiú.

Nem csak arról volt szó, hogy két évet öregedett egy alatt. A tekintete látszott jóval öregebbnek – olyan öregnek, mint maga a csatatér, vagy inkább öregnek, mint a háború. Etain látta már ugyanezt számos klón katona, kommandós és felderítő tekintetében, akiket csatába vezetett. Mi több, ő maga is osztozott velük ebben a vonásban.

Mindenesetre, Darman széles mosollyal fogadta, amely hamar vigyorrá változott, és Etain számára hirtelen jelentéktelenné vált a hajó többi része, mi több, az egész Galaxis.

– Mindig mindent csak gondosan, ugye, hölgyem? – kérdezte a kommandós.

– Jó újra látni magát, Dar! Mi lett az Etainnel?

– Kinevezték tábornoknak, és épp egy hangár közepén állunk.

– Igaz. Bocsásson meg!

– Igaz, hogy visszatérünk a bázisra?

– Azt hiszem, igaz, hacsak nem akar összeveszni a navigációs tiszttel.

– Az jó. Már kellene egy kis pihenés. Még ha csak egy vagy két nap is.

Darman sohasem kért sokat. Egyikük sem kért sokat, és Etain néha eltűnődött rajta, hogy vajon tudják–e, mennyi mindent adhat a világ – avagy tényleg csak alapvető szükségleteik vannak, és egyedül az számít, hogy elvégezzék a feladataikat?

A tábornok megpaskolta a férfi páncélos vállát, és ott hagyta a kezét néhány másodpercre. Dar úgy nézett ki, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, ami zavarba ejtőnek hatott, de mégis élvezte.

– Jó lehet az Erőn keresztül kinyúlni valaki felé – mondta.

Tehát érezte. Etain örült ennek.

– Irány a mosdó! – adta ki az utasítást. – Utána keressen meg, ha nem túl fáradt, és körbevezetem a hajón.

– Találkozott már Kal őrmesterrel, hölgyem?

– Még nem – felelte a lány. Skirata mindig ott volt Darmannek, még ebben a pillanatban is, amikor Etain oly sok mindent el akart mondani. – Bemutathatna minket egymásnak, miután kikötöttünk.

Darman arca sugárzott a boldogságtól.

– Kedvelni fogja őt, tábornok – ígérte. – Szerintem jól megértik majd egymást.

Etain reménykedett benne, hogy így lesz. És ha mégsem, Darman kedvéért akkor is megpróbálja megkedvelni az őrmestert.

Különleges Műveleti Csoport főparancsnokság, Coruscant,

369 nappal a Geonosisi Csata után

A szag már azelőtt megcsapta Ordo orrát, mielőtt elérte a tárgyalótermet. Nedves gyapjú, penész és szúrós–olajos pézsma szagának ismerős egyvelege terjengett a levegőben.

Skirata azonnal reagált: egy régi–régi szokása szerint kinyújtotta karját az oldala mellett, és kicsúsztatta kését az alkartokból. Hagyta lesiklani a pengét, amíg a markolat meg nem érintette a tenyerét, és akkor elkapta.

Ordo a karjára tette a kezét, hogy visszafogja az őrmestert.

– Jobb lenne, ha lelőném – javasolta. – Nem szívesen engedem a közelébe.

– Néha eltűnődöm rajta, hogy állsz a gondolatolvasással.

– Érzem a strill szagát, kés van a kezében, és épp Vau őrmesterhez tartunk. Ezt nem nehéz összerakni.

Ordo bármikor szívesen lelőtte volna a strillt csak azért, mert a jelenléte ingerelte Kal’buirt. Azonban nem lehetett az állatot hibáztatni a szagáért vagy azért, mert a gazdája kedvét lelte a kegyetlenkedésben, és ezért elvadította. A természet alkotta meg, de az emberek képezték ki arra, hogy élelemszerzés helyett az élvezetért vadásszon, ráadásul kinevelték belőle, hogy bármi más is megforduljon a fejében.

A százados érzett némi sajnálatot a lény iránt, de így is habozás nélkül megölte volna.

Az ajtó félrecsúszott. Ordo diszkréten az egyik sorozatlövő sugárvetőjére tette a kezét. Figyelme ösztönösen Vau felé fordult, azután az őrmester ölében pihenő strillre nézett, és nyugtázta, hogy mindkettejüket le tudná lőni. Egyetlen másodperc sem kellett, hogy feldolgozza az információt és leküzdje a késztetést.

Vau mögött Zey tábornok tárgyalótermének fala megnyugtató akvamarin árnyalatokban pompázott, azonban a pszichológiai hatás nem működött. Skirata egyáltalán nem volt nyugodt.

Maze százados is az asztalnál ült Zey mellett, karba tett kézzel, és szintén nem tűnt nyugodtnak. Állcsúcsát ronda, lilás zúzódás díszítette, a szeme körül hasonló színű monokli látszott, és az orrnyergén is volt egy csík.

„Azt hittem, nem ütöttem meg ennyire – gondolta Ordo. – Nem túl szerencsés kezdés...”

Zey intett Skiratának, hogy lépjen be, de elkésett vele. Kal egyszerűen csak besétált, és helyet foglalt csiszolt lapú asztal mellett. Jobbján Bardan Jusik ült látszólag békésen, két kezét az asztalon tartotta összefont ujjakkal.

– Nahát! – szólalt meg Skirata, és végigsimított az asztal tükörsima felszínén. – Ez nagyon szép! Remélem, ezek után már senki sem fog panaszkodni a sereg fegyver– és páncélköltségei miatt!

– Kal! Örülök, hogy újra látlak! – köszöntötte Vau udvariasan.

Az őrmester egy vastagon párnázott szőrmefotelben ült, strillje az ölében feküdt a hátán, hat lábával nevetségesen kalimpált, miközben gazdája a hasát vakargatta. Méretes agyarakkal telerakott szája elnyílt, nyelve kilógott, hosszú nyálcsík ereszkedett le róla majdnem a padlóig. A lény hossza egy méter lehetett, ehhez még hozzájött az ostorszerű farok, amelyen a bőre lazábban lógott.

A strill szebb volt a gazdájánál. Vau hosszú, szögletes arcot kapott a természettől, csupa csont és finom ránc. Sötét, de már őszülő haját rövid sörtére nyírva viselte. Az ábrázat ritkán hazudik a mögötte rejlő lélekről.

– Walon! – viszonozta a köszönést Skirata egy biccentés kíséretében.

Zey hellyel kínálta Ordót is, de a százados állva maradt, csak a sisakját vette le. Kivette belőle és a fülébe helyezte a gyöngy méretű adó–vevőt. Anélkül is tudatában volt Zey arckifejezésének, hogy odanézett volna.

Skirata felpillantott rá.

– Üljön le, százados! – mondta.

Ordo csupán egyetlenegy embernek engedelmeskedett: Kal’buirnak.

Zey láthatóan meglepődött ezen – már nem először. Kétségtelen, hogy a többi felderítő és kommandós azonnal ugrott minden szavára, de a tábornok már ismerhette volna Ordót. Maze biztosan ismerte. Úgy bámult felderítő testvérére, mintha csak a parancsra várna, hogy viszonozza a kapott ütéseket.

– Maze! – szólította meg századosát Zey. – Tartson egy kis szünetet, ha úgy gondolja! Unalmas adminisztrációs ügyekről lesz szó.

Egy szívdobbanásnyi ideig Maze nem reagált, rezdületlen tekintetét Ordóra szegezte.

– Igenis, uram! – mondta végül, és felállt, felkapta a sisakját az asztalról, és távozott.

Zey megvárta, amíg az ajtó becsukódott mögötte, azután így szólt:

– Halljuk a tervet, őrmester!

– Be szeretném vetni a Delta–osztagot és az Omega–osztagot a Coruscanton, hogy azonosítsuk és semlegesítsük a szeparatista hálózat itteni részét. Merthogy itt is van belőle – válaszolta Skirata. – Csak így lehetséges, hogy ilyen könnyen ránk támadhatnak, és a CBE nem rendelkezik sem a szükséges emberanyaggal, sem a szakértelemmel, amely az ügy felgöngyölítéséhez szükséges. Számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy esetleg valaki beépült a CBE–be, és információkat szolgáltat a terroristáknak.

Zey az őrmester tekintetét fürkészte.

– A kommandósok a katonaság erőforrásait képezik. Nem tartoznak a hírszerzéshez vagy a rendőrhatósághoz. Szerte a Galaxisban számos csatatéren...

– Nem akarok letartóztatni senkit. A helyben agyonlövés politikájára szavazok.

– Nem tudok róla, hogy lenne ilyen politikánk.

– Akkor ideje kialakítani.

– Nem kérhetjük a Szenátust, hogy felhatalmazást adjon a különleges erők bevetésére coruscanti polgárokkal szemben.

– Hát ne kérjük! – mondta Skirata. Az ilyen pillanatokban hűvösebb volt egy jégtömbnél. Ordo figyelt az őrmester minden rezdülésére; mohón próbálta eltanulni tőle a hadviselés minden olyan formáját is, amelyhez nem fegyverek, hanem kötélidegek kellettek. – Talán a Jedi Tanács is túl finnyás az ilyesmihez? – kérdezte Kal.

– Őrmester! Ne...

– Akkor őket se kérdezzük meg! Mi több, valójában ez a beszélgetés sem zajlott le. Idejöttünk, és ön megmondta, hogy nem kérheti a Szenátustól a Nagy Hadsereg hatáskörének kiterjesztését.

– Ettől még nem fogom kevésbé érteni a javaslatát – válaszolta Zey.

Skirata a késével babrált. Nem feltűnően, de Ordo látta, hogy az őrmester alkarján megfeszülnek az izmok a kabátujj alatt. A penge hegye a behajlított középső ujjnak feszült, és Kal újra meg újra visszanyomta a kést a tokba, majd ismét kiengedte azt. Bármikor elengedhette, hogy a markolat a tenyerébe csusszanjon.

– A Jedi Tanács egész ügyesen néz másfelé időnként – folytatta Skirata. – Egy olyan szervezetről beszélünk, amely nagyon jól tudja, milyen sereget vett magának, és közben egymásnak ellentmondó jelzéseket küld a hozzám hasonló egyszerű katonáknak.

Vau úgy figyelt, mintha egy közepesen élvezetes holofilmet nézett volna. Az ölében a strill magas hangú nyüszítéssel ásított egyet.

– A Szenátus szerint az a különbség – mondta Zey megfontoltan –, hogy ez itt a Coruscant.

– Tábornok! Már rég elmúltak azok a napok, amikor a férfiak elmentek háborúzni, a nők meg otthon őrizték a tüzet.

– Tudom. De vannak seregek és vannak... fejvadászok és orgyilkosok. És a galaktikus fővárosban a Szenátus biztosan nem szívesen lépné át a közöttük lévő határokat.

– Pedig ez könnyen megtörténhet, ha hagyják, hogy a seregüket egy rakás fejvadász és orgyilkos képezze ki.

– Egészen egy évvel ezelőttig nem tudtunk róla, hogy van egy hadseregünk.

– Az lehet, de mivel most tábornoki rangban ül itt és hoz döntéseket, értelemszerűen felelősséget vállalt érte. A Jedik ellenkezhettek volna egyénenként vagy együtt is. Feltehettek volna bizonyos kérdéseket, de ez nem történt meg. Találtak egy sugárvetőt, és gyorsan felkapták, hogy megvédjék vele magukat. Ennek a sietségnek még lesz ára a végén.

– Maga is tudja, mi volt a másik lehetőség.

– Nézze, tábornok, tisztázni szeretnék néhány dolgot, tekintve, hogy én is csak egy egyszerű orgyilkos vagyok, semmi több. Válaszolna a kérdéseimre?

Zey joggal dühödhetett volna fel azon, hogy egy egyszerű őrmester úgy bánik vele, mint egy idegesítően tudálékos hivatalnokkal ahelyett, hogy megadná neki a csatákban edződött tábornokot megillető tiszteletet. Ám úgy tűnt, ezúttal jobban érdekli a helyzet megoldása. Ordo elgondolkodott rajta, hogy a Jedi mikor válhatott ilyen gyakorlatiassá?

– Legyen! – válaszolta Zey.

– Szeretné, ha nem történne több támadás puha célpontok ellen, amelyeknek az elpusztítása nemcsak kezdi veszélyeztetni a Nagy Hadsereg bevethetőségét, de ráadásul erősen rombolja a köz bizalmát a Szenátus védekezési képességeivel kapcsolatban?

– Igen.

– Nem gondolja, hogy néhány folyamatosan nyomás alatt lévő kommandósnak a Különleges Erőknél jót tenne egy kis pihenőidő a Coruscanton, miután hónapokat töltöttek különböző bevetéseken?

Zey nem válaszolt azonnal, előbb vett egy mély lélegzetet.

– De igen – mondta végül.

– Szüksége van még valakire, hogy engedélyezzen egy ilyen tisztán adminisztratív dolgot?

– Nincs. A személyi ügyekben Jusik tábornok az illetékes.

Ordo nem hagyta, hogy az arckifejezése elárulja, mire gondol.

Eltáv? A Nagy Hadseregben soha nem volt eltáv, még a fronton küzdő Jediknek sem. A századosnak fogalma sem volt, mit kezdene a szabadidejével, ha eltávot kapna.

Úgy tűnt, Jusikot sikerült meggyőzni.

– Úgy vélem, nem árt egy kis pihenő – mondta. Skirata őszinte melegséggel mosolygott rá a fiatal parancsnokra. Jusikot kedvelte, szinte a fiai közé sorolta az elszánt bátorságával és a valahová tartozni akarásával. Ugyanakkor nehéz volt eldönteni, hogy csak játszik–e, vagy megpróbál rendes tiszt lenni. – Személyesen intézem a dolgot – ígérte meg.

– Még egy kérdésem van, uram – mondta Kal. – Ugye, mindig is tudta, hogy egy chakaar vagyok, aki nem informálja semmiről, és nem követi a parancsait, ráadásul úgy tekint az általa kiképzett osztagokra, mint a saját kis magánhadseregére, mert mindig is csak egy mandalori bűnöző volt, mint Jango és a többi korcs féreg?

Zey hátradőlt a székén, és masszírozni kezdte az orrnyergét, közben mereven bámulta a kék kőasztalt.

– Úgy vélem, valamikor a jövőben rá fogok döbbenni erre – felelte a tábornok. A szeme sarkában ráncok jelentek meg, és bár egy pillanat múlva el is tűntek, Ordo kiszúrta a változást. – Egy ideje már gyanítom ezt, csak nehéz bebizonyítani – mondta Zey.

Ő is rendben volt, akárcsak Jusik.

Vau csekély érdeklődéssel hallgatta a beszélgetést, és Ordo többnyire őt figyelte. Már túl jól ismerte a fickót.

– Vau őrmester! – szólította meg. – Van bármilyen meglátása a... kialakult helyzettel kapcsolatban?

– Dehogy! Csak civilként vagyok jelen – válaszolta Walon Vau. A strill felmordult az ölében. Vau megsimogatta az állat ijesztő, bűzlő fejét, közben enyhén vágott szemében olyan szeretet csillant, amilyet láthatólag még soha nem mutatott más élőlény iránt.

– Csak úgy erre jártam – folytatta. – Ha elengedik a foglyokat, majd szállást adok nekik, és beszélgetek velük egy kicsit. Semmi dolgom a sereggel vagy a Szenátussal. Csak egy egyszerű polgár vagyok, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy megfelelő módon üdvözölje a Coruscantra látogatókat.

Miközben az őrmester előadta monológját, Jusik arcára kiült az izgatottsága, de a tekintete elárulta, hogy tisztában van a megemelkedett tétekkel. Bizonyos értelemben arra készültek, hogy megvonják a foglyoktól a demokratikus jogaikat, közben megóvják a politikai feljebbvalóikat egy kényszerű, de fel nem vállalható döntéstől.

– Ez az egyik legrosszabb abban, hogy ilyen chakaarok vannak itt, mint mi – jegyezte meg Skirata. – Időnként csak úgy elkószálunk, keresünk egy helyet, ahol nem találnak ránk, azután bevackoljuk magunkat, és mindenféle bajba keveredünk, ami remélhetőleg nem derül ki egyhamar. Azután még a számlát is benyújtjuk. Igazán ijesztő...

– Ijesztő – ismételte meg a szót Zey. – Olyasmi is előfordulhat, amire a CBE felfigyelhet?

– Képzelem, ha egy kicsit elfajulnak a dolgok, akkor előfordulhat, hogy magas rangú CBE–s vezetőket kell majd megnyugtatni. Persze, ez nem az ön dolga, tábornok.

– Elméletben mindenképpen ijesztő ez a felvetés.

Milyen csodálatos dolog a nyelv, gondolta Ordo. Skirata épp az imént közölte a tábornokokkal, hogy hamarosan „átmegy banditába”, ahogy egyszer megfogalmazta, azaz felhatalmazás nélküli műveletbe kezd polgári helyszínen, azután elküldi Zeynek a számlát. A foglyokat Vau fogja kivallatni, és ha bármi rosszul alakulna, Kal beszél a CBE–s főtisztekkel, így Zeynek nem kell belefolynia az ügybe. Ráadásul Zey engedélyt adott minderre.

Ám a lényegről még mindig nem beszéltek.

– Azon gondolkodom, hogy észreveheti–e valaki, ha a kommandósok eltávot kapnak? – vetette fel Jusik. Úgy tűnt, ő is megértette, miről szólt az iménti beszélgetés.

– Van rá esély – felelte Skirata. – Ha már itt tartunk, szép gesztus lenne, ha mondjuk kirendelnénk a becsületes, egyszerű klón katonákat az utcákra. Szerintem jót tenne a morálnak.

– A polgárokat is megnyugtatná, ha páncélos katonákat látnának.

– Vajon hogy fogom meggyőzni a szenátusi hivatalnokokat arról, hogy ez valóban jó ötlet?

Zey eltűnődött, mielőtt újra megszólalt:

– Őrmester! Találkozott már Mar Rugeyannel, a Szenátus közügyi igazgatójával? Csak kérdem...

Skirata bólintott.

– Szerintem volt már vele kapcsolatom – válaszolta.

– Remek! – mondta a Jedi. – Azt hiszem, maguk ketten nagyon jól kijönnének egymással.

Ezzel a soha meg nem történt beszélgetés véget ért.

Skirata felállt, hogy távozzon, és Vau óvatosan letolta az öléből a strillt. Az állat karcos morgással ellenkezett, de leült a férfi lába mellett, és Skiratát nézte vörös szélű, arany íriszű szemével. Kal még mindig az oldala mellett tartotta a kezét, és az ujjai készenlétben álltak a kése fogadására. Ordo felismerte a harcot megelőző tartást.

– Úgy hallottam, Atin is visszajön – szólalt meg Vau.

Skirata elindult kifelé, Ordo és Jusik követte.

– Maradj távol tőle! – szólt hátra Kal a válla felett. – Amint a Fearless leszállt, én leszek az első, aki fogadja őket. A deltásokat is. Már nem hozzád tartoznak, emlékszel? Leülsz a barakkodban, és megvárod, amíg megadom a helyet!

Ordo átlátott Vau visszafogott udvariasságán. Hét évvel korábban Vau még tekintélyt parancsoló alakként tornyosult fölé fekete mandalori páncéljában és a strillel a lábánál. Mirdalan Nagyúr, így nevezte az állatot. Akárcsak a többi nullás, Ordo is tökéletes emlékezetnek örvendett, de néha azt kívánta, bárcsak tudna felejteni. Mindenesetre, az emlékezete segítségével legalább tisztán látott, ismerte a félelmei és nyugtalansága okát. Mirdalan Nagyúr – Mird – összecsattanó fogakkal vetette rá magát.

Skirata megengedte, hogy megtartsa a kis pisztolyt, és Ordo ezt rántotta elő. Lelőtte volna az állatot, ha Kal’buir nem kiált rá:

– Állj!

Ordo dermedten hagyta félbe a mozdulatot, a fegyver csöve a strill szeme közé mutatott. Vau felröhögött, és ge’verdnek – majdnem harcosnak – nevezte. Skirata egy rúgással megállította Mirdet, és közölte, hogy nem csak „majdnem”.

A tárgyalóteremből kifelé tartva a százados a strillt figyelte. A lény elébük kocogott, végigszaglászta a padlót, bűzfelhőt és nyálcsíkot hagyott maga mögött.

– Ha ez az izé mindig melletted lesz – jegyezte meg Skirata –, akkor tartsd rövid pórázon! Vagy találd ki, mire lehet használni az irháját!

Mielőtt Ordo lefoghatta volna, Kal karja és csuklója egyszerre mozdult, és a következő pillanatban háromélű tőre halk puffanással állt bele a csiszolt peekfa padlóba, alig egy lépéssel a lény előtt. A markolat még rezgett egy másodpercig.

Mird visítva ugrott félre, közben Ordo a két őrmester közé lépett, hogy szükség esetén megvédje Kal’buirt azzal a férfival szemben, akitől szinte rettegett.

Azonban Skirata megfordult, és olyan tekintettel nézett Vaura, amelyben egyértelműen ott ült az üzenet: nem viccelt. A másik őrmester állta a tekintetét, arcára gyilkos kifejezés ült ki.

– Nem a strill hibája – mondta Skirata, azzal tett néhány lépést előre, és kihúzta kését a folyosó padlójából. Az állat vicsorogva hátrált el tőle, hátrahúzott ajka mögül kivillantak hegyes fogai. – Én figyelmeztettelek – folytatta Kal. – Együtt kell dolgoznunk, és ez az egyetlen oka, hogy még nem beleztelek ki mindkettőtöket. Megértetted?

– Én már nem haragszom – válaszolta Vau. – Az élet megy tovább, és ideje lenne elfogadnod ezt, még mielőtt kénytelen leszek másképp véget vetni a vitánknak.

Ordónak nagyon nem tetszettek ezek a szavak. Előugrasztotta vibropengéjét a kesztyűjéből – ilyen szűk helyen használhatóbb, mint a sugárvetők.

Skirata lefelé fordított tenyérrel jelzett, hogy hagyja.

– Tedd magad hasznossá, Walon! – mondta, azután intett Ordónak és Jusiknak, hogy kövessék. – Remélem, Atin is túltette magát a dolgokon, mert ezúttal nem fogom visszafogni – szólt még hátra.

– Milyen messze van az, amikor valaki túl messzire megy? Tudod a választ, Kal? Te milyen messzire mész? – kiáltott utánuk Vau. – Én faragtam harcost abból a fiúból! Nélkülem már nem lenne életben!

„Majdnem belehalt, hogy veled volt” – gondolta Ordo.

– Miért nem mondta meg Zeynek, hogy valószínűleg van egy tégla a Nagy Hadseregben? – kérdezte, amikor eltávolodtak.

– Mert nem tudom, hogy kit zárhatunk ki teljes bizonyossággal – mondta Skirata. – Mi több, lehet, hogy még a tégla sem tudja magáról, hogy információkat szivárogtat ki. Amíg nem találjuk meg a beépített embert, addig csak a srácok fogják tudni, hogy egyáltalán keressük.

– És Obrim? Ő biztosan mellettünk áll.

– Remélem. De mindent egybevetve, kik azok, akikben kétségtelenül megbízhatunk?

– Mi magunk, Kal’buir.

– Akkor először biztosan tudnunk kell, ki az, aki vigyáz a hátsónkra. Kar’tayli ad meg hukaat’kama!

Hasznos tanács volt, életet menthetett. Ordo mindig tudta, ki áll mögötte.

Fearless köztársasági csatahajó, Coruscant–szektor,

369 nappal a Geonosis után

– Tényleg fel kellene venni – jegyezte meg Gett parancsnok. Benyúlt a páncéljára csatolt eszközöv egyik zsebébe, és kivett belőle egy kis felvevőgépet. – Nem gyakran történik ilyesmi.

Etain és a csatahajó parancsnoka a hangár falának felső részén körbefutó szervizjárdán állt, és az alattuk zajló, kivételes látványosságot nézték. A lány már hallott erről, de még sohasem látta. A katonák egy mandalori rituálét, a Dha Werda Verda harci énekszertartását végezték.

A hangárban a Negyvenegyes Elit Gyalogság és a hajó személyzetének egy része – úgy ötvenen – sisak nélkül tanulta a szertartást. A rituálét Fi és Scorch mutatta be – közben Sev, akit könnyen fel lehetett ismerni sisakjának vérvörös sávjairól, egy lőszeresládán ült a közelben, és úgy tisztítgatta karabélya mesterlövész–toldalékát, mintha egyáltalán nem érdekelné, mi zajlik körülötte.

Persze, hogy érdekelte. Etain érzékelte a felőle áradó, burkolt figyelmet, pedig még egyáltalán nem hangolódott rá megfelelően Sev személyiségének kivetülésére az Erőben.

A Dha Werda félelmetesnek tűnt. Bardan Jusik tábornok – a fiatal férfi alig ért egy klón kommandós válláig – mondta egyszer, hogy imádta nézni és annyi bátorságot tudott meríteni belőle, hogy megtanulta végrehajtani a rituálét az embereivel. Ez is része volt Kal Skirata örökségének; Jusik elmondása szerint a veterán őrmester meg akarta ismertetni a klónokkal mandalori örökségüket, ezért a katonai kiképzés mellett megtanította nekik a nyelvet és a kultúrát is.

Taung–sa–rang–bro–ka!

Je–tii–se–ka–’rta!

A kommandósok ritmust rétegeztek ritmusra, először a saját páncélzatukat verték az öklükkel, azután a mellettük lévő katona páncélján folytatták az egyre összetettebb ütemet. Ha pontosan időzítettek, akkor az előadás élményszámba ment – ha rosszul, akkor eltörhették a mellettük álló állkapcsát.

Dha– Wer–da–Ver–da–a’den–tratu!

Cor–u–scan–ta–kan–dosii–adu!

Duum–mo–tir–ca–’tra–nau–tracinya!

Gra–’tua–cuun–hett–su–dralshy’a!

Egyszerre volt ellenállhatatlan, ősi és hipnotikus erejű.

A kántálás egyetlen közös hangként zengte be a hangárt. Etain felismert néhány szót, mint például a Coruscanta és a jetiise: Coruscant, Jedik. Ezek valószínűleg nem voltak benne az eredeti mandalori szövegben. Még az örökségüket is újraformálták és az aktuális helyzetükre igazították. A lány úgy tudta, a szöveg árnyékharcosokról és árulók térdre kényszerítéséről szólt.

Kivételes képességű harcosok voltak, akik ezzel is a fegyelmüket és a reflexeik gyorsaságát mutatták be; így figyelmeztettek minden hús–vér ellenfelet, hogy miféle erő vár rájuk a csatatéren.

Csakhogy a droidok nem tudnak megijedni. Tényleg kár, gondolta Etain.

Az egyik ütemnél aprót grimaszolt. Az ütések egészen valóságosnak tűntek. Mintha a klónok egyre inkább belevitték volna a lendületüket.

Meglepő módon még a kezdők sem időzítették olyan rosszul a mozdulataikat, hogy kapjanak egy–egy ökölcsapást. Fi és Scorch újabb ütemsorba kezdett, és a páncéljaik összecsattantak. Sev hirtelen abbahagyta a színlelést, lekapta a sisakját, és csatlakozott társaihoz. Azután Darman bukkant fel valahonnan, és már négyen álltak a fősorban.

Különös volt látni, hogy Darman jól érzi magát és még a környezetéről is megfeledkezik. Etain nem tudta, hogy a férfinak ilyen erőteljes a hangja és még táncolni is tud – vagy legalábbis akar.

– Jusik mindig erről beszél – mondta a Jedi.

– Alig néhány osztagnál láttam – jegyezte meg Gett. – Úgy hallottam, ez is Skiratától jött.

– Igen – értett egyet Etain. Azon tűnődött, hogy képes lesz–e valaha is utolérni ezt a legendás alakot? Talán az is elég lesz, ha csak feleannyit elér a katonáknál, mint Kal Skirata. – Megtanította a kommandósoknak, hogyan felelhetnek meg a mandalori örökségüknek. Szokásokat, nyelvet, elveket tanított nekik. – A lányt lenyűgözte az az öntudatlan pontosság, amellyel a számtalan egyforma férfi mozgott. – Olyan, mintha valami kényszer hajtaná bele őket – mondta halkan.

– Igen, mindannyian így érezzük – jegyezte meg Gett. – Rendkívül felkavaró.

– Bocsásson meg! Ez tapintatlanság volt...

– Semmi gond, tábornok. A mi katonai kiképzésünknek ez nem volt része a Kaminón. Most adjuk át egymásnak – mondta a parancsnok. Nyugtalannak tűnt, gondolatai szinte kiíródtak az arcára. – Tábornok...

– Csak adja ide a felvevőt, és menjen! – utasította Etain egy mosoly kíséretében.

Gett tisztelgett, és lesietett a létrán, az utolsó három méteren már a korláton csúszott le. A különféle páncélok keveréke – parancsnokok és pilóták sárga csíkjai, közkatonák egyszínű fehérje, a kommandósok tarkabarka színei – egyszerre felemelő és lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy a klónok tömege egy akkordra végezte az ősi, mandalori rituálét.

Etain úgy érezte, hogy ismét kimaradt valamiből.

Soha nem érezte, hogy ilyen szoros kapocs kötné a Jedikhez. Létezett egy kapcsolat az Erőn keresztül, de... az előtte táncoló és énekelő harcosok közötti kötelék igazi erejét az egyforma elkötelezettség, szenvedély, identitástudat és háttér adta.

A tábornoknak Fulier mester jutott eszébe, az a férfi, aki kiállt érte, és kijárt neki egy második lehetőséget, így nem küldték el menekülttáborokat építeni az önkontroll hiánya miatt. Fulier szenvedélyes típus volt, hajlamos arra, hogy elvekért küzdjön. Azért halt meg, mert belső késztetést érzett, hogy szembeszálljon Ghez Hokan milíciájával a Qiilurán.

Etain mindig is úgy vélte, hogy így is lehet valaki jó Jedi. Nem pont ezt a viselkedést tanítják, de egyértelműen a fejlett igazságérzeten alapul. És a klón katonák megérdemelték az ilyen vezetőket.

Meglátta, hogy Darman őt nézi vigyorogva, és ha nem hozzá hasonló katonák között lett volna páncélban, akkor olyan lett volna, mint bármelyik fiatal férfi, aki meg akarja hódítani hölgyét. Etain visszamosolygott.

Még mindig irigyelte Darman fegyelmét és összpontosítási képességét, különösen, hogy a férfi még azután is megtartotta ezeket, hogy találkozott a Galaxissal, amely nem egészen felel meg a Kaminón megismert ideálnak.

Azonban a kiképzéséért Kal Skirata felelt, akivel Etain még nem találkozott ugyan, de egyvalamiben biztos volt az őrmesterrel kapcsolatban: Skirata ugyanolyan gyakorlatias ember lehetett, mint a Jedik.

A Dha Werda folytatódott, versszak ismétlődött versszak után, csak a kürtszó és a harsogó utasítások vetettek véget a szertartásnak:

– Kikötőszolgálatosok! Felsorakozni! Kárelhárítás és tűzvédelem! A kijelölt állomásokhoz! Dokkolásra felkészülni!

Gett hagyta abba a táncot először, és sietve felmászott a létrán. Amikor felért, letörölte az izzadságot a homlokáról egy szépen összehajtogatott kendővel.

– Tábornok! – szólította meg a lányt. – Feljön a hídra, hogy onnan nézze meg a dokkolást?

– Segíteni nem tudok, de szívesen.

Etainnek olyan érzése volt, mintha egy hosszú szolgálat végén járna, mintha a hajó nyugdíjba vonuló kapitánya lenne. Csak ideiglenesen rendelték a Fearlessre, de Gett úgy bánt vele, mintha a jelenlétének lett volna valamilyen jelentősége a személyzetre nézve. Etain meghatónak találta ezt. A parancsnoki pultnál állt és nézte, ahogy a dokkolócsáklyák és a platformok elhaladnak az ablak előtt, miközben a személyzet kézi vezérléssel irányította a hajót. Gett mindent kézben tartott.

– Reaktort leállítani! – adta ki az utasítást.

– Reaktor leállt! – jött a válasz alig néhány másodperc elteltével.

A Fearless másodlagos meghajtása reszketegen csendesedett el.

A hajó folyamatosan lassulva siklott be a dokkba, ahogy a vontatók a helyére igazították és a bal oldalával a bekötőfolyosó felé állították. Etain lassan a parancsnoki híd bal oldalára ment, hogy megnézze, amint a kikötőszolgálatosok összekapcsolják a hajó oldalát a landolóplatformmal. Tudta, hamarosan megkezdődik a nyüzsgés, ahogy az áthelyezett katonák és hajószemélyzet kiszáll, a karbantartó és ellátócsapatok pedig a fedélzetre lépnek.

A hajó apró, alig érezhető rázkódással állt meg végleg, a kikötő hatalmas ütközői mellett. A Fearless biztonságban hazaért – legalábbis ezúttal.

Etain a parancsnok felé nyújtotta a kezét.

– Le a kesztyűvel, barátom! – mondta.

A férfi vállat vont, elmosolyodott, és lekapta a jobb páncélkesztyűjét az alkarvédővel együtt. Egyenlőként ráztak kezet. Azután a tábornok megnyomott egy gombot az irányítópulton, ezzel megnyitott egy belső hullámsávot, hogy hangja elérje az óriási csatahajó minden kabinját, folyosóját, gyűléstermét és hangárját.

– Uraim! – szólított meg mindenkit egyszerre. – Megtiszteltetés volt számomra, hogy önök között lehettem!

Hatodik fejezet

Öt évezreden keresztül a mandaloriak ezernyi sereg mellett és ellen harcoltak ezernyi különböző világon. Megtanultak beszélni ezeknek a nyelvén, emellett annyi fegyvertechnológiát és taktikát ismertek meg, amennyi háborúban részt vettek. Mégis, az idegen kultúrák e túláradó befolyása, az otthon és az egységes faji háttér hiánya ellenére a mandalori nyelv nem csupán túlélt mindent, de alig változott, a mandalori filozófia és életmód érintetlen maradt, mi több, e harcosok családközpontúsága, identitás– és nemzetiségtudata csak erősödött. Nem a páncél teszi a mandalorit. A páncél csupán jelképe a rendíthetetlen szívnek.

Mandaloriak: az identitás és a nyelv;

a Galaktikus Antropológiai Intézet kiadásában

Fearless köztársasági csatahajó, felső űrkikötő,

Flottaellátó Raktár, Coruscant,

370 nappal a Geonosisi Csata után

A rámpa leereszkedett, és Fit ezúttal nem ellenséges droidoktól nyüzsgő, vörös sugárnyaláboktól megvilágított csatatér látványa fogadta.

A Coruscant – a lehetetlenül magas tornyok és mély szurdokok világa – mégis ugyanolyan idegennek tűnt, mint a Geonosis. Fi még csak egyszer járt itt, akkor is túl rövid ideig maradt, amikor megtörtek egy ostromot az űrkikötőnél. Éjszaka a főbolygó egzotikus, izgalmas fénytérképpé változott, ám nappal egészen más módon vált lélegzetelállítóvá.

– Meg is feneklünk? – kérdezte Fi.

Niner összekulcsolt ujjakkal állt mögötte, DC–jét a hátára szíjazva hozta magával.

– Nem tudom. Most nem én vagyok a parancsnok – válaszolta.

Boss és a Delta–osztag rendezett vonalban sorakozott fel az omegások mögött. Sokkal rendezettebb vonalban. Közös rádió–sávot használtak, mert Niner szerint hálátlanság lett volna kizárni őket, miután megmentették az Omega–osztagot. Fi biztos volt benne, hogy még sokat fognak hallani az esetről.

Először a Negyvenegyes Elit Gyalogság szállt ki a hajóból.

Scorch közvetlenül Fi mögött állt, odahajolt hozzá. A Katarn sisak rádiójában az volt a legjobb, hogy minden külső jel nélkül beszélgethettél a többiekkel – vagy vitatkozhattál, ha arra került sor.

– Megfeneklenél? – kérdezte a deltás.

– Az mit jelent? – kérdezte Sev.

Fi nagyon élvezte Skirata sajátos, néha bizarr nyelvhasználatát. Egyetlen másik osztag sem beszélt úgy, ahogy Kal őrmester tanítványai.

– Egy szabad este a városban – magyarázta. – Vacsora egy jó étteremben, esetleg egy mon cal előadás...

– Ah, értem...

– Ne csináld, Fi! – szólt közbe Niner. – Kegyetlen vagy a weequay csapattal.

– Hát jó! Egy sör és némi warramogyoró egy kocsmában, operaelőadás nélkül.

– Vásárolgatás a fura cimborákkal? – jegyezte meg Scorch. – Esetleg egy új kama?

Szóval, elterjedt a híre, gondolta Fi.

– Örülj, hogy Ordo nem hallotta! – válaszolta. – Letépné a lábad, hogy azzal verjen agyon.

– O, igen? A mélységi felderítők mind csak nagyszájú piperkőcök.

– Milyen kemény fickó vagy!

– Találkoztam már nálatok keményebb twi’lek táncoslányokkal – mondta Scorch. – Hányszor kell még megmentenünk a shebseteket?

– Legalább annyiszor, ahányszor el kell takarítanunk utánatok az osikot – válaszolta Niner. – Nem tudnátok inkább bombákról beszélgetni?

– Hol van a tábornok? – kérdezte Fi hirtelen témát váltva.

Darman válaszolt:

– Elköszön Gettől. – Mióta a Fearless fedélzetére kerültek, kifejezetten nagy érdeklődést mutatott Etain holléte iránt. – Kal őrmestert látta már valaki? – kérdezte Dar. – A tábornok szerint kijön elénk.

– Nektek mindig egy vénember meg egy kislány szokott parancsolgatni?

– Scorch! Szereted a kórházi kaját? – kérdezte Darman. A hangja úgy recsegett, mint a jég.

– Hogy oda ne rohanjak...

Hirtelen halk kattanás hallatszott a sisakrádióból.

– Delta! Itt a vénember! Hasra, és ötven! Most azonnal!

– Fierfek! – sóhajtott fel Sev.

Az omegások két oldalra álltak, hogy helyet adjanak a másik osztagnak, amely egy emberként vetette hasra magát, és csinált ötven fekvőtámaszt teljes páncélban, hátizsákkal. Fi elismerően nézte a gyakorlatot. Egyáltalán nem érdekelte, hogy mi van Sevvel.

Közben odapillantgatott a leszállórámpára is. Kétségbeesetten látni akarta az igazi őrmesterét, már csak azért is, mert Skirata közelében Niner sem játszotta el a parancsnokot. Ráadásul még a tábornokok sem szóltak bele, hogy mit csinál. Kal Skiratának saját parancsnoki lánca volt.

– Ez csak negyven volt – szólalt meg az őrmester valahol mögöttük. – Ha valaki nem tud számolni, azt ugyanúgy utálom, mint a rólam szóló megjegyzéseket.

Skiratának szokása volt észrevétlenül járni. Fi néha még azt is lehetségesnek tartotta, hogy Kal Erő–használó; csak a Jediket tartották képesnek ilyesmire. Persze, Kal’buir váltig állította, hogy ő csak azért jó a maga területén, mert már hétéves kora óta ezt csinálja.

Klón standard szerint elég későn kezdte.

Hirtelen felbukkant egy csapat Negyvenegyes között, és odaballagott az omegásokhoz, ezúttal a szokásosnál jóval enyhébb bicegéssel, és rövid bőrdzsekijében szinte jól öltözötten. Egyszerű munkaruhában akár el is tűnhetett volna a személyzet tagjai között, de a dzseki valahogy megkülönböztette. Meghatározhatatlanul szokatlan volt tőle, de nem annyira, hogy ne maradjon meg az általános kisugárzása, amely nyugalmat és önbizalmat keltett a körülötte lévőkben. Fi máris úgy érezte, kész mindenre – ugyanúgy, mint amikor Skirata volt a legmagasabb rangú feljebbvalója a Kaminón.

Az őrmester megállt előtte egy pillanatra. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem érdekli, elvégeznek–e a deltások még tíz kinyomást. Fi karjára tette az egyik kezét, a másikkal megölelte Darmant, azután vállon paskolta Ninert, és kezet fogott Atinnel. Már nem zavartatta magát, ha ki akarta mutatni, mennyire törődik velük. Az évek során az érzelmeit elrejtő, jó szándékú noszogatás kérge lemállott róla, és idővel teljesen leszokott arról, hogy távolságtartást színleljen.

Amúgy sem sikerült átvernie vele senkit.

– Soha többé ne ijesszetek így rám! – mondta, és a deltásokhoz fordult, akik épp feltápászkodtak a padlóról. – És ti se, di’kutok! Lehet, hogy szorosabbra kellene fogni a gyeplőtöket? – kérdezte. Az ajtó felé fordulva nézte a csapatszállító siklókba beszálló utolsó Negyvenegyeseket, akik ezután valószínűleg visszatérnek a barakkjaikba. Elmosolyodott, mintha valami szórakoztatta volna. – Scorch! – szólította meg a kommandóst. – Ha nem leszel jó kisfiú, parancsba fogom adni, hogy kamát kell viselned!

– Bocs, őrmester! Igaz, hogy Vau őrmester visszajött?

– Igen, de nem őrmester. Most én vagyok az őrmesteretek.

– És Jusik tábornok?

– Ő sem őrmester – felelte Skirata. Elnézett Scorch mellett, és hirtelen meglepett képet vágott. Fi megfordult, hogy megnézze, mit bámul annyira; Etain Tur–Mukan sétált le a rámpán, és úgy vitte a nagydarab LJ–50–est, mint aki használni akarja. – Az ott Tur–Mukan tábornok? – kérdezte Kal.

– Ő az – felelte Darman. – Már nagyon találkozni akart magával.

Fi figyelmét elterelte valami mozgás a sisakja belső képernyőjén. Egy ütött–kopott polgári taxi emelkedett a leszállóplatform mellvédje fölé. Pedig nem lehetett volna itt.

A kommandós tudatában még meg sem formálódott teljesen a gondolat, hogy egy azonosítatlan polgári járműnek nem lenne szabad áthaladnia a Flottabázis kordonján, amikor ösztönei átvették az irányítást a teste felett. Máris fél térden állt, és célra tartotta a kibiztosított DC–t. Csak ekkor vette észre, hogy hozzá hasonlóan társai és a Delta–osztag tagjai is készen állnak a tűzharcra.

A taxi megállt a levegőben.

– Állj! – harsant Skirata hangja. Az őrmester elébük állt, és Fi azonnal ledermedt, de a deltások oldalra léptek, hogy fenntartsák a tűzvonalat. – Pihenj! – parancsolta ismét Kal egyik öklét felemelve, hogy így is jelezzen az osztagoknak. Másik kezével a taxi felé intett – vagy inkább nyitott tenyérrel mutatta, hogy a pilóta szálljon le.

A jármű lassan leereszkedett a leszállóplatformra.

Az első utasításra az Omega–osztag azonnal mozdulatlanná dermedt, de a Deltának kellett egy plusz másodperc. Lehet, hogy nem verték úgy beléjük, mint Skirata csapataiba. Mindenesetre, továbbra is mind a nyolcan tüzelésre készen tartották a fegyvereiket. Fi szíve hevesen vert. Mind fel voltak húzva, éberen figyeltek minden veszélyre, a sokat gyakorolt reakciók átvették az uralmat felettük. Eddig is ez tartotta őket életben; nem lehetett kikapcsolni. Az izmaik megtanulták, hogy egy cselekedet kellős közepén megmerevedjenek, és minden további mozdulathoz engedélyt kérjenek az agyuktól.

– Bocs, srácok! – kért elnézést Skirata odafordulva hozzájuk.

– Udesii, udesii! Nyugi, a miénk!

– Még épp időben szólt, őrmester – morogta Niner, és leeresztette a DC–jét. Fi követte a példáját, és Skirata mögé pillantott.

Etain hason feküdt, a sokkolókarabélyt ugyanúgy célra tartotta, mint ők a saját sugárvetőiket, ami nem könnyű egy ekkora fegyvernél. Látszott is, hogy a tűzvonala hagyott maga után némi kívánnivalót. Fi csak remélni tudta, hogy képességeivel a Jedi megérzi, mikor nem kell meghúzni a ravaszt és darabokra lőni két kommandós osztagot is a célponttal együtt.

Fi „pihenj”–t intett neki, még meg is ismételte, azután feladta, és csak megrázta a fejét. Etain megértette, egy intéssel megköszönte, és felállt. Fi nem volt biztos benne, hogy valaha is megtanították a lánynak az alapvető kézjeleket.

Skirata újra bocsánatot kért.

– Szólnom kellett volna – mondta. – Bocs, hanyag voltam!

A taxi ajtaja kinyílt, és egy vuki – egy nem túl nagy, csupán két méter magas példány – mászott elő. Fejét hátrahajtva felnyögött, a testbeszéde alapján panasznak szánta.

– Az én hibám – szólt oda Skirata a barna bundahegynek. Két kezét megadóan maga elé emelte. – A srácok csak egy kicsit túl vannak húzva, ennyi az egész. Mindjárt beszállunk.

– Mindenki? – kérdezte Niner. – Ebbe? A vuki mellé? – A taxi nem tűnt elég nagynak.

– Csak a foglyok – felelte az őrmester. – Préseljétek be őket!

– Hova mennek?

– Nem kell tudnotok.

Niner ledermedt egy pillanatra, azután vállat vont, és biccentett Bossnak, Fixernek és Atinnek, hogy tartsanak vele a Fearless belsejébe.

Etain odament Skiratához, fegyverét a hátára szíjazva hozta – kis termete miatt úgy nézett ki, mintha ő lett volna a karabély kiegészítője, és nem fordítva. Darman gyorsan előrébb lépett, hogy felhívja az őrmester figyelmét, de erre nem volt szükség. Kal már a tábornokot figyelte, közben fél szemét a rámpán tartotta, és még az ingerült vuki kiengesztelésére is maradt ereje. A tőle megszokott ügyességgel zsonglőrködött a helyzettel.

– Tábornok! – fogadta a Jedit. Formálisan meg is hajolt felé, ami – tekintve általános megvetését mindenkivel szemben, aki nem viselt páncélt – egészen biztató kezdetnek tűnt. – Van egy jó kis munka, amihez maga is kellene – mondta.

– Őrmester! – viszonozta Etain a köszönést, és szintén meghajolt. – Nem egészen olyan, amilyennek képzeltem.

Skirata megemelte az egyik szemöldökét.

– Maga sem, tábornok – válaszolta. Néhány méterrel arrébb húzta a vukit, láthatólag nem zavarta a tény, hogy a lény akár fel is törölhette volna vele a platformot. – Nem, bedugjuk őket a hátsó ülésre, te meg csak vezess! A többit bízd Vaura! – mondta neki.

Vau említése tisztán utalt mindarra, amit Fi nem tudott kihámozni a shyriiwook szavakból. Tehát a vuki Walon Vauhoz viszi a foglyokat. Ráadásul úgy tűnt, önként jelentkezett a feladatra, amit Skirata szívesen hagyott a Vén Pszichopatára. A vuki valószínűleg nem kérdezi meg a foglyoktól, hogy megálljanak–e valahol ebédelni.

– Miről van szó? – kérdezte Etain. – Mi lesz a foglyokkal?

– Ez polgári ügy, tábornok – mondta Skirata, azután oldalra lépett, hogy utat adjon Ninernek és Bossnak, akik három összetekert pokrócot hoztak egy lebegtető–hajtóművekkel ellátott hordágyon. Némi nyögés és szitkozódás kíséretében behalmozták a három nagy csomagot a taxi hátuljába, azután rájuk csapták az ajtót. – Ne foglalkozzon vele! – kérte az őrmester a Jedit.

– De foglalkozom!

A vuki ugatásszerű hangot hallatott, és behajtogatta magát a taxi vezetőülésére. A jármű hamarosan felemelkedett, és átrepült a mellvéd felett, azután eltűnt szem elől a látszólag a bolygó magjáig lenyúló mesterséges szakadékok egyikében. Fi megpróbálta leküzdeni a késztetést, hogy utána bámuljon, de veszített, és gyorsan a mellvédhez sietett.

Nagyon magasan voltak. A látvány már a puszta méreteivel és változatosságával is lenyűgözte: csiszolt kő, szikrázó üvegfelületek, a légi utakon száguldó járművek elmosódott színei, ködös napfény. „Idegen – gondolta Fi – borzasztóan idegen!”

Skirata hangosan fújta ki a levegőt, és úgy mozgatta meg a fejét, mintha elmerevedett nyakizmait akarta volna kilazítani.

– Tábornok! – szólította meg Etaint. – Beszélnünk kell! Omega! Delta! Érkezik egy csapatszállító, és elvisz titeket a barakkjaitokhoz. – Ránézett az időkijelzőjére, mielőtt folytatta: – Tizenöt–nulla–nulláig pihentek, azután jelentkeztek az eligazítóban a főparancsnokság adminisztrációs épületében!

– Igenis, őrmester! – mondta Niner és Boss teljesen egyszerre.

Ám Etain nem adta fel. Finek kifejezetten tetszett ez a kitartás, még ha a Jedi meg is utáltathatta magát ezzel. Közelebb lépett Skiratához.

– Őrmester! Nem szeretem, ha nem világosítanak fel.

– Magának a Galaxis örökös csalódás forrása lehet, tábornok – válaszolta Kal olyan éllel a hangjában, amitől Fi ledermedt. Amint a szavak célba találtak, Skirata hangja is elveszítette az élét. – Változnak a dolgok. Mondhat nemet, de örülnék, ha nem tenné. Ha mégis, hát én, az omegások, a deltások meg a nullásaim kénytelenek leszünk maga nélkül boldogulni.

A lány egészen elcsendesedett. Ha akarta, Skirata egy téglát is rábírt volna, hogy menjen arrébb. Mindenki tudta, hogy Etain az Omega–osztag mellett akart maradni.

A Jedi úgy nézett az őrmesterre, mintha a többiek számára érzékelhetetlen hangokat hallgatna.

– Ha az omegások nem mondhatnak nemet, akkor én sem – válaszolta végül.

– Jó – mondta Skirata bólintva. Felhajtotta a dzsekije gallérját, és belemormolt az anyagba tűzött kis adó–vevőbe. Jusik tábornok még mindig szívesen használt kevésbé hétköznapi felszerelést. – Készen vagyunk – mondta az őrmester.

Fi visszafordult a mellvédhez, belekapaszkodott a biztonsági korlátba, és az iméntinél is jobban kihajolt, hogy ismét lenézzen. A leggazdagabbak egész vagyonokat szoktak fizetni, hogy ilyen tájkép táruljon elébük, ha kinéznek az ablakon, de a Nagy Hadseregben ingyen is megkaphattad – csak azt kellett beleszámolni, hogy bármikor fejbe lőhettek valamelyik csatatéren.

Skirata odament a kommandóshoz, és kihajolt a mellvéd felett.

– Lecsúsznék kötélen – jegyezte meg Fi. Már a kiképzés alatt is szerette ezt a gyakorlatot; sok testvéréhez hasonlóan őt is jobban vonzotta a végtelen táj, mint a szűkös helyek. Állítólag azért, mert üvegtartályokban növekedtek; Ordo azt mondta, még emlékszik is rá. – Meddig leszünk itt, őrmester? – kérdezte a klón.

– Megnézhetjük legalább a város egy részét? Kérem!

– Ígértem egy görbe éjszakát, nem? Jó régen volt már.

– Nyolc hónappal ezelőtt – mondta Fi. Jól emlékezett az alkalomra; az űrkikötő ostroma után Obrim százados ígért egy italt a jól végzett munkáért, azután Ordo kirendelte őket egy újabb küldetésre. – Legalább egyszer az életben megnézném, mielőtt... – kezdte Fi, de hirtelen elharapta a mondatot. – Szóval, körülnéznék egy kicsit.

Skirata összevonta a szemöldökét egy pillanatra, azután a kommandós hátára tette a kezét, úgy mondta:

– Ne beszélj így, fiam! Megígérem, hogy körülnézhetsz!

– Most rögtön? – kérdezte Fi. Messze odalent egy madárszerű lény ugrott ki hirtelen az épületek között ásító szakadék fölé, azután behúzott szárnnyal zuhanórepülésbe kezdett, míg végül eltűnt a távolban. A kikötői platform legalább ötezer méteres magasságban volt. – Kellemes változatosság lenne.

– Szóval, tetszik az új csatatér?

Fi eltolta magát a korláttól, hogy elszakadjon a látszólag végtelen távolságoktól. – Egy kőfregatton fogunk időzni? – kérdezte.

– Tessék?

– A Fearless fedélzetén hallottam. Hajón kívüli, főleg városi munkát jelent – magyarázta Fi. Magában mosolyogva nyugtázta, hogy sikerült új szlenget tanítania Skiratának. Na, ez már valami! – Aktatologatás, távbeszélgetések. Sok kávészünettel.

– Adj hozzá némi elhárítást és elfogást!

– Ó!

– Üdvözöllek az eufemizmusok világában! Az eddigi legnehezebb terepen kell harcolnunk. Civilek milliárdjai között. Ki kell füstölni a rosszfiúkat a Coruscantról.

– Az jó – mondta Fi. – Úgyis utálom az ingázást.

Az Arca század barakkjai.

Különleges Műveleti Csoport főparancsnokság, Coruscant

Etain követte Skiratát az Arca barakkszárny főbejáratától induló, hosszú folyosón, és úgy érezte, mintha egy gdant követne.

Az omegások leírásai alapján úgy képzelte el a férfit, mint egy kedves, öreg nagybácsit, egy durva beszédű katonát, aki vért izzadt, hogy átadja bölcsességét egy egész nemzedéknyi ifjúnak. Ám ahogy Skirata külseje is eltért az ő fejében kialakult képtől, úgy az Erő is egészen mást sugallt.

Az egész férfi ellentmondások kiegyensúlyozott örvényeként jelent meg Etain előtt; hideg és fekete erőszakosság jellemezte, amelyet szenvedélyes, mélyvörös szeretet és gyűlölet itatott át. Bonyolult ember volt, aki elit harcosokat teremtett. Ha a Jedi máshogy nézett rá, Kal Skirata lénye a sötét oldalhoz tartozott – megvolt benne minden, amiről azt tanították, hogy el kell kerülni.

Etaint határozottan a gdanokra emlékeztette, azokra a kis termetű ragadozókra a Qiilurán, amelyek falkákban járva bármilyen zsákmányra lecsaptak, és kis termetüket vad agresszióval ellensúlyozták.

Skirata még csak olyan öreg sem volt, amilyennek a lány az elbeszélések alapján gondolta. Persze, a klónok szemében vénembernek tűnhetett, de csupán hatvan standard éves lehetett – középkorú és bár húzta a bal lábát, egyértelműen ereje teljében volt.

És olyan volt, mintha folyton páncélt hordott volna.

Hétköznapi dzsekit viselt cserzett és kifényesített banthabőrből, magas gallérral, alul egyszerű, barna nadrágot, mégis olyan érzés volt ránézni, mint egy kommandósra. Mindig készenlétben állt. Tekintve, hogy egy fejjel alacsonyabb volt a neveltjeinél, és a ráncai ellenére még mindig ijesztő ellenfélnek látszott, Etain úgy vélte, valaha hatékony katona lehetett. Azután rádöbbent, hogy nem csak valaha.

– Ide be, asszonyom! – szólalt meg a férfi. Úgy tudta kiejteni ezt a megszólítást, mintha kislánynak nevezte volna – a „tábornokot” is hasonlóan mondta a leszállóplatformon. Azonban Jediként Etain nem érezhette sértőnek a tiszteletadás hiányát. Rájött, hogy egyszerűen csak azt kívánja, bárcsak az őrmester kedvelné őt! – Lesz egy kis beszélgetés, azután keresse meg Jusik tábornokot! – mondta Skirata. – Ő majd elmondja a történteket.

Utasításokat adott.

Betessékelte a nőt egy kis helyiségbe, amelyről kiderült, hogy lakószoba kis asztallal, egy székkel, keskeny ággyal, rajta egy félig telerakott katonai hátizsákkal. A zsák mellett összehajtogatott ruhák halma hevert, azonosíthatatlan tárgyakat tartalmazó katonai szövettáskák és egy megviselt, homok–arany színű mandalori páncél társaságában.

Az Erő azt súgta Etainnek, hogy a rendben tartott szobát megtört életek káosza, fájdalom és bánat tölti meg. Elgondolkodott, hogy vajon mindez csak Skiratáé volt–e, vagy mástól is eredhetett, de inkább nem kezdett el kutakodni, mert valahogy attól tartott, hogy a férfi megérezheti. Az őrmester veszélyesen ébernek tűnt, még ha a lány nem is érzett felőle ellenségességet.

– Remek sisak – jegyezte meg a Jedi. Finom részletességgel rajzolt, bíborvörös és arany jelek díszítették, és a T alakú szemrést borító lencse szénfeketén tükröződött. Sokatmondó karcolások és vájatok borították, mintha egy nagy termetű lény karmolt volna végig rajta. – Hokan páncélja még mindig Finél van? – kérdezte Etain.

Skirata bólintott.

– Biztos vagyok benne – válaszolta. – Niner megengedte neki, hogy megtartsa, azóta a szekrényében tartja elzárva.

A lánynak eszébe jutott Ghez Hokan és az, hogy a hasonló sisak miatt először összetévesztette Darmant a kegyetlen rendfenntartóval. Az a sisak is Fihez került. Etain lefejezte Hokant a fénykardjával – mindez egy éve, de úgy érezte, egy egész élettel ezelőtt történt, amikor még nem szokott hozzá az öléshez.

Hokan páncélja vörös volt, jellegzetes, vörös díszítéssel. A tábornok élénken emlékezett rá.

Már feleannyira sem érzékelte félelmetesnek a mandalori sisakokat. A formájuk nemcsak ismerős volt, de szinte örült, ha meglátta. Arról viszont valahogy megfeledkezett, hogy Skirata és a Jango Fett által személyesen összeválogatott kiképző őrmesterek többsége maga is mandalori zsoldos volt.

Etain elgondolkodott, hogy miként tekintett volna Skiratára kilenc hónappal korábban, ha ő lett volna az ellenfele a Qiilurán?

– Becsomagol vagy kicsomagol? – kérdezte.

– Be – jött a válasz. A férfi óvatosan kézbe vette az egyik kis szövettáskát, a benne lévő tárgyak fémes hangon összekoccantak. Fegyverek. – Nem hajthatunk végre katonai műveleteket. Hivatalosan szolgálaton kívül vagyunk. Határozatlan idejű eltávot kaptunk – mondta. Betette a páncélja lemezeit a zsákba, az összehajtogatott ruhákat közéjük rétegelte, végül a szövettáskás fegyvereket tette a csomag tetejére. Úgy tűnt, ez volt minden, amit a magáénak mondhatott: egy nomád zsoldos tárgyai, aki mindig kész elindulni a következő csatába. – Mennyire finnyás, tábornok? – kérdezte az őrmester hirtelen. – Mármint etikailag.

– Jedi vagyok.

– Ez megválaszol egy rakás olyan kérdést, amit fel sem tettem.

– Kérdezzen egyértelműbben!

– Tudja, mit jelent a titkos bevetés?

– Persze...

– Gondolhattam volna. Nem tudtam, hogy a fiúkkal együtt fog visszajönni. Jól hallottam, hogy négy hónapot töltött a Qiilurán, és Zeyjel gerillákat csináltak a helyiekből? Korábban pedig túlélte azt is, amit Fulier mesternek nem sikerült, ugye? Úgy sejtem, jól jöhet, ha mellettünk van egy bunyóban.

– Ismerem a gyenge pontjaimat.

Skirata abbahagyta a pakolást, és oldalvást a nőre pillantott.

– A lehető leghasznosabb tudás – mondta.

– Csak mondja el, miről van szó!

– Érdekes kérés egy Jeditől – jegyezte meg az őrmester. Óvatosan benyúlt a katonai hátizsák egyik oldalzsebébe, és egy kis szövetcsomagot vett ki belőle. Amikor kibontotta és a tenyerén tartva odanyújtotta, Etain kis szenzorlapokat látott, fehér plasztoid ötvözet töredékeibe foglalva. – Nekem arról, hogy ne szedjek össze több ilyet – felelte. – A Köztársaságnak viszont arról, hogy megállítsuk a tevékenységet, amely miatt a Nagy Hadsereg lassan már nem lesz bevethető. Ami a Szenátust illeti, ők most megmutathatják a Szeparatistáknak, hogy nem csaphatnak le itt csak úgy kedvükre. Válasszon magának egy okot!

A nő hirtelen felismerte a tárgyakat: dögcédulák a klónok páncéljainak mellvértjéből. A katonák azonosító kódjait jelezték ki.

– Az első nekem is megfelel – mondta. A másik Fi jutott eszébe, aki nem élte túl a bevetést, és nem érezhetett olyan kisfiús örömet a Coruscant láttán, mint a névrokona. – Maga szerint hasznomat vennék?

– A városi bevetésekben egy nő mindig hasznos, akár Jedi, akár nem az illető. Segít láthatatlanná válni, akárcsak az olyan vén di’kutok, mint én.

Skirata elmosolyodott, és visszacsomagolta a dögcédulákat. Etain akaratlanul megérintette a saját zsákját, és rádöbbent, hogy kevesebb dolgot tudhat magáénak, mint a nomád őrmester.

– Jusik tábornok is részt vesz a műveletben? – kérdezte. – És Zey mester?

– Zey tábornok hivatalosan nem tud a dologról.

– És hol is lesz ez a mi bevetésünk?

– Ó, hát egy érdekes helyen! Néhány nap múlva költözhetünk. Nem mellékesen a fiúknak sem árt egy kis pihenés.

Szóval, nem akarta elmondani. Hát, jó.

– A Delta–osztag valahogy más, mint az Omega... De úgy látom, maga megbízik bennük – mondta Etain.

– Ó, jó fiúk ők is! – válaszolta Skirata. Kotorászni kezdett a kabátja zsebeiben, és amit elővett, azt felhalmozta a kis asztalra. Előkerültek kreditchipek, papírfecnik és egy ronda fémtárgy egy sor tüskével a gerincén, alattuk lyukakkal az ujjaknak. Etain meglepetten bámult, közben a férfi folytatta: – Ugyanaz a hormon készteti őket vetélkedésre, amelyiktől kiváló harcosok lesznek.

– A kabát zsebeinek tartalma egyre növekvő kupaccá vált az asztalon. Volt már ott egy tekercs vékony huzal, egy tizenöt centi–méteres kés elvékonyodó, háromélű pengével, egy egyedi készítésű, zömök kézifegyver, sőt még egy nehéz, éles szélű lánc is előkerült valahonnan. – Nem mintha a szegény ad’ikák valaha is kaptak volna szabadságot – mondta az őrmester. – Pedig bármikor szólunk nekik, máris ugranak. – Utolsó szavai közben egy ujjpattintással mutatta, hogy a kommandósok milyen gyorsan reagálnak, ha utasítják őket. Erről már Etainnek is volt tapasztalata.

Skirata levette a dzsekijét, alóla meglepően széles váll bukkant elő, és egy hónaljtok egy átalakított Verpine zúzópisztollyal. A férfi a szék háttámlájára akasztotta a ruhadarabot. A lány korábban úgy hitte, Kal Skirata csak másokat képes harcra tanítani, de újra meg újra felülvizsgálta ezt a nézetet és a szálkás, kidolgozott izomzat láttán el kellett ismernie, hogy a férfi kivételesen jó kondícióban van.

Etain még soha nem látott együtt ennyi károkozásra alkalmas eszközt egyetlen embernél – még egy kommandósnál sem. Biccentett a fegyverek felé, és várt, hátha kap valami magyarázatot arra, miért hord magánál Skirata ennyi mindent.

Az őrmester beletúrt rövid, ősz hajába.

– Mi van? – kérdezte értetlenül.

– A... felszerelés... – kezdte a tábornok. Skirata egy sétáló fegyverraktár volt.

– Amiatt ne aggódjon! – válaszolta a férfi. Jól láthatóan nem értette Etain meglepetését. – Ha civilek közé megyek, nem szoktam túl sok dolgot magammal vinni. Jobb elkerülni a feltűnést. A többit majd Ordo hozza, és mire elkezdődik az éles bevetés, addigra biztosan teljes lesz a felszerelés. Meglepetés is lesz. Sikerült szereznem hat Verpine mesterlövészpuskát. Egyedi darabokat, megerősítve EMP ellen. Kiváló minőség. Valójában nem is puskák, mert nem huzagolt a csövük, de... – Hirtelen elhallgatott, és elvigyorodott, mintha egy gondolat elterelte volna a figyelmét. Néhány pillanatra egészen megváltozott. – Találkozott már Ordóval? Még nem, ugye? – kérdezte. – Ő is remek kölyök. Úgy is mondhatom, hogy ő tesz engem büszkévé. Ő és a testvérei.

Ezzel az elfogultsággal teljesen lefegyverezte a lányt. Egyszerre tűnt oda nem illőnek és őszintének egy olyan embertől, aki a végletekig is elmegy, csak hogy biztosítsa védencei túlélését.

Etain tudta, hogy a férfi egy gyilkos. Sőt a fajtája ölt már Jediket, de harcolt a Sithek ellen is. Pontosan tudta, ki és mi Kal Skirata, és nem tehetett róla, de mégis megkedvelte. Mi több, azt is tudta, hogy az őrmester fontos lesz számára az élete hátralévő részében.

Ehhez a tudathoz az Erő kölcsönzött bizonyosságot. A tábornok azt is bizonyosan tudta, hogy az elkövetkező napokban és hónapokban túl kell lépnie a saját határain, és ami rá vár, az Jediként nem fog számára békét vagy megértést hozni. Csak az Erőre támaszkodhatott; csak az Erő mutathatta meg a végzetét.

Hetedik fejezet

Fontosnak vélem, hogy a mandaloriak által kiképzett kommandós osztagokban kisebb a veszteségi ráta, mint a más fajok tagjai által kiképzettekben. Valahogyan a mandaloriak céltudatosságot, önbizalmat és az összetartozás – klánhoz vagy családhoz tartozás – szinte mániákus érzését ébresztették a neveltjeikben, és mindez előnyt biztosított a túléléshez. Legyünk hálásak, hogy ezúttal mellettünk állnak!

Arligan Zey tábornok, a Különleges Erők igazgatója,

a Különleges Műveleti Csoport parancsnoka

e szavakat intézte a Jedi Tanácshoz

Különleges Műveleti Csoport főparancsnokság,

Coruscant, 8–as eligazító, 15.00 óra,

370 nappal a Geonosisi Csata után

– Arra gondoltam, hogy beszélgetnünk kellene – kezdte Skirata. Megfordított egy széket, és lovaglópózban ráült, két kezét a háttámlára tette, és rájuk fektette az állát. – Csak nekünk, mando fiúknak. Aruetiise nélkül.

A Delta–osztag tagjai az eligazítóterem egyik falánál ültek le négy székre, az omegások a szemben lévő fal mellett helyezkedtek el, az asztal közöttük állt. Atin és Sev között úgy összesűrűsödött a levegő, hogy Skirata átvághatta volna egy vibropengével; miből gondolták, hogy nem veszi észre? Már megtanult olvasni a gesztusaikban, akár egy könyvben, még ha ezt a kettőt pont nem is ismerte olyan bensőségesen. Persze, lassan már minden faj gesztusait értette. Szóval, vagy hülyének nézték, vagy annyira elengedték magukat a társaságában, hogy meg sem próbálták leplezni az érzéseiket.

Márpedig a deltások ugyanolyan hűségesek voltak az őrmesterükhöz, mint az omegások. Zavarba ejtően fiatalnak tűntek, ahogy ott ültek páncél és fegyver nélkül, sötétvörös zubbonyban.

– De, ugye, Tur–Mukant vagy Jusikot nem tekinti árulónak? –kérdezte Darman.

– Az aruetiise–t általánosságban értettem a nem mandaloriakra – felelte Skirata. Szóval, Darman megkedvelte Etaint? Az őrmester elhatározta, hogy rajtuk tartja a szemét. Folytatta a mondandóját: – Osztagügyről akarok beszélni, nem tartozik a tisztekre. – Kal felegyenesedett ültében, kiejtette kését az alkartokból, és babrálgatni kezdte a pengét, ujjai hegyével óvatosan végigsimította az éleket. – Remélem, ti is figyeltek, Delta! – mondta.

– Persze, őrmester – felelte Boss.

– Sev?

Sev alig egy másodperc töredékéig pillantott Atinre, de ez is elegendő volt, hogy igazolja vele Skirata megérzését. – Igen, őrmester – válaszolta a kommandós.

– Oké, akkor először is: a köztem és Vau közötti viszony nem tartozik rátok, csak ránk. Ha bármelyikőtök emiatt akar verekedni, akkor személyesen gondoskodom róla, hogy megbánja. Tartalékoljátok az erőtöket a rosszfiúkra!

A csend szinte megszilárdult a helyiségben. Atin mereven maga elé nézett, Sev összeszorította a száját, mintha az ellenkezését akarná visszanyelni, és Ninerre pillantott. Fi és Darman értetlenkedő képet vágott.

– Nem, Sev – mondta Skirata. – Niner egy szót sem szólt. Hátul is van szemem és jó az emlékezetem. Nincs semmilyen vitád Atinnel, megértetted? Ha van valami gondod azzal, hogy civódom Vauval, akkor azt velem beszéld meg!

– Értettem, őrmester.

– Az jó. Bizonyítsd be! Ti ketten! – mondta az őrmester Atinre és Sevre mutatva a kése hegyével. – Álljatok fel, és fogjatok kezet!

Egy szokatlanul hosszúnak tűnő másodpercig egyikük sem mozdult.

– Azt mondtam, hogy álljatok fel, és fogjatok kezet! Most azonnal!

Skirata már majdnem azt hitte, elvesztette őket, de Atin hirtelen felállt, alig egy szívdobbanásnyi idővel Sev előtt. Áthajoltak az asztal felett, és kezet ráztak.

– Akkor most ismételjétek meg, de úgy, hogy komolyan is gondoljátok! – mondta az őrmester halkan. – Egy csapatban kell dolgoznotok. Együtt egy nagy osztag lesztek, és ha elmondom, milyen bevetésre megyünk, meg fogjátok érteni, hogy miért van erre szükség. Boss! Elvárom, hogy kordában tartsd az embereidet!

Boss odahajolt Sevhez, és hátba veregette.

– Hallottad az őrmestert! – mondta barátságosan.

Atin ismét kinyújtotta a kezét. Sev vállat vont, és megfogta.

– Jól van – nyugtázta Skirata. – Mostantól nem vagyunk rajta a térképen. Amire készülünk, arra nincs hivatalos felhatalmazásunk sem a Szenátustól, sem a tábornokoktól, úgyhogy ha bármi félresikerül, akkor magunkra maradunk.

– Ah! – kiáltott fel Scorch meglepetten. – Akkor Jusik és Tur–Mukan sem tud erről?

– De igen.

– Akkor ki az a mi?

– Ti, az ifjú tábornokaink, Ordo, Vau és én.

Scorch felemelte a szemöldökét.

– Maga ismét aktív? – kérdezte.

Eljött az ideje egy kis színházasdinak.

– Persze – felelte Skirata, és azzal a kivételes pontossággal vágta bele kését Sev mögött a falat borító faburkolatba, amelyet azért fejlesztett ki, mert évtizedekig az élete függött az egyszerű fegyvertől. – Fogadni mernék, fiam, hogy ezt nem tudnád utánam csinálni egy vibropengével!

– Dehogynem! – mondta Fi. – Ha felkapom őt is, és eldobom a pengével együtt.

Mind felnevettek. Skirata úgy vélte, hadd nevessenek, néhány perc múlva úgysem lesz kedvük hozzá. Ordónak hamarosan vissza kellett érnie, és ha szerencséjük van, akkor Vauval együtt sikerült kiverniük valamit Orjulból. A két nikto valószínűleg még Vaunak is túl kemény dió lesz ahhoz, hogy ilyen rövid idő alatt megtörje őket.

Persze, a végén ez sem számít majd. Van egy csapata – neki, és nem a Köztársaságnak –, amelyet bevethet a Coruscanton, és olyan dolgokat tehetnek meg, amiket a CBF nem. Obrim kezét megköti a törvény és a szabályzat, ráadásul lehet, hogy a szeparatistáknak van egy beépített embere a Biztonsági Erőknél.

Azonban az ő csapatát nem kötik a törvények. Még csak nem is létezik.

Skirata nem kérdezte meg Zeytől, hogy mi történhet velük, ha elrontják. Költői kérdés lett volna. Lehet, hogy mind belehalnak.

Scorch felállt, kihúzta a falból, és vigyorogva visszaadta a kést az őrmesternek. Fixer tapsolt.

– Emlékeztek azokra a mocskos dolgokra, amiket a titkos bevetésekről tanítottunk nektek, vagy egyszerűen csak besoroltátok őket az unalmas vészeljárások közé? – kérdezte Skirata, miközben visszacsúsztatta a kést az alkartokba. Az apjától örökölte a fegyvert. Csak ennyi maradt utána. A testéből húzta ki.

– Szerintem emlékszünk rájuk, őrmester.

Ő is emlékezett rá, pedig legszívesebben elfelejtette volna. Majd megszakadt a szíve miatta, de tudta, hogy előbb vagy utóbb csak ezek az ismeretek állnak majd a fiai és a halál között. Képessé kellett tennie őket arra, hogy szembenézzenek az elképzelhetetlennel, és... igen, vannak rosszabb dolgok, mint megrohamozni a droidok arcvonalát a bajtársaiddal.

Vannak olyan dolgok, amelyekkel egyedül kell szembenézni, egy zárt helyiségben, a megmenekülés reménye nélkül.

Lehet, hogy Walon Vaunak volt igaza. Lehet, hogy kegyetlenül kell bánni az újoncokkal, túl kell lépni azon a ponton, ahol még elég a bátorság, és ki kell hozni belőlük az állatot, ami nem akar mást, csak túlélni. Vau majdnem megölte Atint, miközben kiképezte. Skirata emiatt ment Vau után, és emiatt ölte meg majdnem.

– Nem vagyok büszke arra, amit veletek tettem – mondta.

– Először maga mászott be a nerfbélbe, őrmester. Elég szórakoztatónak tűnt, hogy maga után menjünk – jegyezte meg Fi, és elnevette magát. – Azután maga kidobta a taccsot – tette hozzá vigyorogva.

Hánytatónak hívták, és arra szolgált, hogy teszteljék vele a katonák kitartását olyan körülmények között, amelyek megtörik és megölik a gyengébbeket. Végig kellett mászni egy rothadó nerfbelekkel teli árkon.

Azután jött a többi próba. Egy éjszaka a Festen lévő hőmérsékletben, három nap alvás nélkül, esetleg több is, vízhiány, hatvankilós menetfelszerelés, elviselhetetlen hőség és sok–sok fájdalom. Fájdalom és szóbeli megaláztatás. Egy elfogott kommandósnak kegyetlen vallatást kell kiállnia. Képesnek kell lennie rá, hogy túlélje, és közben ne törjön meg az akarata. Kellett némi képzelőerő, hogy elvigye a srácokat a határaikig.

„Milyen messze van az, amikor valaki túl messzire megy? Tudod a választ, Kal?”

Vau sokkal közönyösebben vitte végig a kiképzésnek ezt a részét, mint ahogy Skirata valaha is képes lesz. Nagyon nehéz volt bántania a saját fiait, még akkor is, ha ezzel segített nekik túlélni a túlélhetetlent.

– Hát – kezdte Skirata –, a nerfbél tényleg csak a szórakoztató rész volt. Csak rosszabbat ígérhetek. – Még az is gyötörte, hogy Fi ilyen jókedvűen reagált.

Sev is egészen felélénkült.

– Merényleteket is el kell követnünk? – kérdezte.

– Ha igen, akkor azok nem történtek meg. Csak képzeltétek őket.

– Hoppáré! Esküszöm, őrmester, csak megcsúszott az ujjam a ravaszon!

– Úgy tűnik, gyorsan kiismeritek a politikának azt a lenyűgöző kis világát, amelybe belecsöppentünk.

– Szabad olyat mondani, hogy minden politikus gerinctelen chakaar? – kérdezte Scorch.

– Annak hívod őket, fiam, aminek akarod. Úgysincs szavazati jogod – válaszolta Skirata. Megérezte a csizmatalpak dobbanását a folyosón; a rezgés átjutott az eligazító hangszigetelt falán, a zaj kint maradt. – A háború törvényes erőszak, srácok – mondta –, de minden más csak bűntett. Szerencsére mandaloriak vagyunk, és nem szoktunk nagy hangsúlyt fektetni az ilyen apró különbségekre.

– Csak mutasson rá a rosszfiúkra, és adja ki a parancsot!

– Az nem fog menni.

– Miért nem, őrmester? – kérdezte Scorch.

– Előbb meg kell találnotok őket.

– Hát, hármat már találtunk...

A Delta–osztag egy emberként nevetett fel, még Sev és az omegások is csatlakoztak. A kódolt beléptetőrendszer sípolt egyet, és az ajtószárnyak oldalra siklottak. Ordo masírozott be, talán kicsit túl színpadiasan.

A deltások még sohasem dolgoztak együtt a nullás mélységi felderítőkkel. Talán azt hitték, ez sem lesz más, mint amikor az alfásokkal dolgoztak, vagy mintha valamelyik Jango által kiképzett felderítővel kellett volna együttműködniük. Skirata érdeklődve figyelte őket. Arra gondolt, hogy Ordónak biztosan sikerül tovább törnie a jeget a két osztag között.

– Uram! – kiáltott a Delta–osztag ismét egyként. Niner és a többiek csak hanyagul tisztelegtek.

– Bocsásson meg, hogy késtem, őrmester! – mondta Ordo. Levette a sisakját, berakta a hóna alá, azután a másik kezével átnyújtott Skiratának egy adatolvasót és egy nehéznek tűnő, pisztolytáska–méretű, műpapírba csomagolt tárgyat. – Eddig nincs sok információnk, de Vau még dolgozik a problémán – jelentette. – És Jusik tábornok üdvözletét küldi.

– Köszönöm, százados! – válaszolta Kal. Kibontotta a kapott csomagot; nem fegyver volt benne, hanem egy doboz kandírozott vweliu–dió. Jusik ugyancsak figyelmes típus volt. Skirata kinyitotta az ajándékot, és felállt, hogy az asztalra tegye a dobozt, ahol mindkét osztag tagjai elérhették.

– Jó étvágyat, srácok! – kínálta az édességet.

Fi arcán megjelent a szokásos, lüke vigyor, és alig észrevehetően arra utalt, hogy valami tréfát tervez Ordo kárára.

– Milyen szép, új szoknya! – szólalt meg. – Ugye, nem csak miattunk öltöztél így ki? Mi lett a régi kamával? Csak nem összement a mosásban?

Felállt, és közelebb ment a felderítőhöz, egy–két lépésnyire előtte állt meg. Még mindig vigyorgott és nyilvánvalóan arra várt, hogy a találkozás örömére összeölelkeznek és hátba veregetik egymást.

– Elnézést, őrmester! – kérte Ordo, azután nem igazán játékos módon, teljes testtel nekiment Finek, és földre vitte. A kommandós zihálva kapkodott levegő után; páncélt viselő ellenféltől saját páncél nélkül kapni egy ilyen támadást igen fájdalmas lehetett.

Arckifejezésével Boss modellt állhatott volna a döbbenet tanulmányozásához. A deltások mereven ültek székeiken és úgy bámultak, mintha azon gondolkodnának, hogy közbeavatkozzanak–e. Ordo tekintetében a halál hidege ült; néha még Skirata sem volt biztos benne, hogy mi lesz a százados következő mozdulata.

– Egyszer még komoly bajba fog keverni az a nagy szád! – sziszegte a felderítő. Fi tekintete összekapcsolódott Ordóéval, a nyakizmai megfeszültek, készen állt a küzdelemre. – Reménykedj, hogy ott leszek, amikor ez megtörténik! – tette hozzá a százados, azután nevetésben tört ki, és egyetlen gyors mozdulattal felállt. A karjánál fogva talpra rántotta a kommandóst is, hogy lelkesen vállon veregesse. – Együtt a régi banda, mi? – kérdezte. – Épp ideje volt!

Skirata elkapta Boss pillantását, és rejtélyesen elmosolyodott, legalábbis remélte, hogy sikerült rejtélyesen mosolyognia. A nullások egyszerre lehettek a legjobb barátok és az elképzelhető legrosszabb ellenségek. Nagy szerencséjére Fi egy hű barátot szerzett Ordo személyében. Ettől függetlenül még mindig látszott rajta, hogy a váratlan támadás megrázta.

– Mára ennyi – jelentette be Skirata. – Leléphettek. Örülök, hogy mindenki így összebarátkozott. Holnap folytatjuk a kis tábornokaink társaságában, teljes hírszerzéssel és eligazítással nulla–nyolc–nulla–nullakor.

Ordo magához vett egy marék kandírozott diót, és Skirata társaságában távozott. Megálltak a folyosón, hagyták az osztagokat, hogy kibeszéljék magukat – ez most jó alkalomnak tűnt, miután némileg megpuhították a deltásokat. A kommandósok azt hihették, hogy Skirata már nem hallja őket, de fülsüketítő csatazajban töltött évtizedek ide vagy oda, az őrmester füle jobban működött, mint képzelték.

Ám nem azt hallotta, amire számított.

– Fierfek! Emlékszem, azt hittem, csak levegő után kapkod, azért görnyed össze, de közben egyszerre sírt és okádott. És nem a nerfbelektől, abban biztos vagyok.

– Sohasem bírta jól, ha keménynek kellett lennie velünk.

– Utána mindig bocsánatot kért és személyesen győződött meg róla, hogy mindenki rendben van.

– Ő a legjobb! – Ezt Niner mondta. – Jatne’buir!

A legjobb apának nevezte. Vicc! A saját gyerekei kitagadták és dar’buirnak – többé már nem apának – nevezték. A mandaloriak között ritka és szégyenteljes dolog volt, ha valakit kitagadtak a saját fiai.

Azonban a Kaminót nem hagyhatta el, és nem mondhatta el nekik, hogy ott van, és nem hagyta el őket. Arról még Ordo sem tudott, hogy dar’buir lett.

A klónok az elsők. Fontosabbak a saját vérednél.

– Jól van?

Skirata nem bánta meg. Egy pillanatra sem.

– Minden rendben, Ord’ika. Vau elpuhult, vagy mi van? Tényleg nem sikerült kiszednie valami használhatót a barátainkból?

– Lehet, hogy nincs is mit kiszedni belőlük. Mindenesetre, ez nem egy gyors folyamat. Tapasztalt gyanúsítottakat kell kivallatnia anélkül, hogy megölné őket.

– Mi lenne, ha az egyik jetii segítene neki? Elég meggyőzőek tudnak lenni.

– Túl kényesek. Ámbár, Jusik mindig nagyon meg akar felelni.

– Terepen nagyobb hasznát vesszük. Bátor kölyök, jó pilóta, és ért a technikai dolgokhoz. De a lányban van valami. Lássuk, képes–e az elvei elé helyezni a gyakorlatiasságot!

– Nem kedveli őket, Kal’buir?

– Nem kedvelés kérdése. Csak az számít, hogy mennyire megbízhatóak. Nézd, Zey feláldozna téged az összes klónnal és velem együtt, ha cserébe biztosan megnyerhetné a háborút és megmenthetné a civileket. Viszont Jusik hősként tekint rád. Nem tudom, hogy melyik véglet a veszélyesebb.

– Itt a lehetőség, hogy segítsen nekik is olyan katonákká válni, mint amilyeneket belőlünk faragott. Aú!

– Miért van folyton olyan érzésem, hogy négyévesen érettebb voltál, mint amilyen én valaha is lehetek? – kérdezte Skirata.

Ordo játékosan meglökte. Aznap jó kedvében volt.

– Majd én rábeszélem Tur–Mukan tábornokot a vallatásra. Ha szerinte ez morálisan elfogadhatatlan, akkor a maga nézetei a jövőben sem fogják beszennyezni őt.

Skirata beharapta az ajkát. Ordo gyakran felülmúlta őt együttérzés és diplomácia tekintetében.

– Igen, én is észrevettem, hogy jobban szeret a gyalogság élén hősködni, mint összepiszkolni a kezét mellettünk. Hagyd csak rám! – kérte a századost.

– Jól van – felelte Ordo. – Kitalálta már, hol rendezzük be a műveleti bázist?

– Vannak néhányan, akik tartoznak nekem némi szívességgel. Hol rejtenél el katonákat?

– Teljesen elrejteni vagy álcázva elrejteni?

– Nem túl feltűnő tevékenységhez.

– Olyan helyen, ahol bár is van. Olyan helyen, ahol gyakran látni szolgálaton kívül lévő hatósági személyeket.

– Nem is iszol. Egyik klón sem szokott alkoholt inni – tűnődött Skirata hangosan. Ordo elméjének fürgesége ismét lenyűgözte. Ahhoz képest, hogy a felderítő még nem sokat látott a háborún kívüli életből, mégis lélegzetelállító gyorsasággal tanult és következtetett, akár a legkisebb információmorzsákból is. – Ráadásul nem szoktak szolgálaton kívül lenni – tette hozzá az őrmester.

– Maga mondta, hogy úgy álcázhatnánk néhány nagydarab, páncélos alakot, ha még több lenne belőlük az utcákon. Meg akarta látogatni Mar Rugeyant ez ügyben.

– Emlékeztetnél?

– Mar Rugeyan. Képes a szája mindhárom sarkából egyszerre beszélni. Egyszer úgy megragadta...

Kalnak eszébe jutott, kiről van szó.

– Na, igen... Ha tudtam volna, hogy egyszer még szükségem lesz rá, óvatosabb lettem volna.

– Szerintem tudok neki olyan ajánlatot tenni, amit elég csábítónak talál.

– Szerezhet közben néhány zúzódást is?

– Nincs tervben. Csak rámutatnék, hogy ha a katonák nagy mennyiségben kapnának eltávot, az megnyugvást okozna a polgároknak. És persze, mi láthatatlanná válhatnánk – válaszolta Ordo. Elgondolkodott; egy apró ránc árulkodott erről a homlokán. Megdöbbentő intellektusa és tökéletes emlékezete néha egyáltalán nem segített feldolgozni a valóságot, legalábbis nem minden tekintetben. – Hadd próbáljam meg, Kal’buir! – kérte. – ígérem, diplomatikus leszek!

– Csak vicceltem, Ord’ika. Szerintem simán van annyi esélyed elbűvölni Rugeyant, mint nekem.

– Cserbenhagytam valaha is?

Nem költői kérdés volt, és ismét okot adott Skiratának a szégyenkezésre. Túl könnyű volt agresszív önbizalommal telve kisétálni az előbbi találkozóról, és közben megfeledkezni arról, hogy Ordo, a tökéletes katona egyedüli gyenge pontja: az őfeléje irányuló megfelelési vágya. Mintha még mindig az a kisfiú lenne, aki az első találkozásuk alkalmával úgy döntött, hogy egyetlen egy olyan ember létezik a Galaxisban, aki vigyázhat rá és akinek engedelmeskedik: egy peches zsoldos, aki nem igazán kedveli a kaminóiakat.

– Nem szó szerint értettem – mondta Skirata. Odanyúlt, és összeborzolta a százados haját, ugyanúgy, mint amikor Ordo még csak egy rémült kisgyerek volt, aki megijedt a villámoktól... persze, akkoriban még nem kellett ilyen magasra felnyúlnia egy kócoláshoz. – Ti vagytok az én büszkeségem és örömöm. Egyikőtöknek sem kell okosabbnak, bátrabbnak vagy bármiben jobbnak lennie, mint amilyenek most vagytok.

Ordo maga elé bámult egy pillanatig, azután elmosolyodott, de úgy, mint egy gyerek, akit épp megfenyegettek és próbál bátornak mutatkozni.

– Tudom, hogy még nem teljes a tudásom – mondta.

– Ó, fiam... Hát majd változtatunk ezen. Nálad és a többieknél is.

– Tudom, Kal’buir – válaszolta Ordo. A bizalma őszinte volt és feltétlen. – Maga a védelmezőnk, és mindig magát fogjuk szolgálni.

Skirata vágott egy grimaszt. A hit kellemetlen is lehet, ha az ember nem akar istent játszani.

„De nem bántam meg semmit – gondolta. – Egy pillanatra sem.”

A Köztársaság Nagy Hadseregének Logisztikai Központja,

Főparancsnokság, Coruscant,

370 nappal a Geonosisi Csata után

– Ön nincs a belépésre felhatalmazott személyek között – mondta a biztonsági droid a bejáratnál.

Ordo kinyújtotta a kezét, és a droid melletti kódtáblán beütött egy memorizált kódot. Az őr egy szilárd fém tömbnek látszott négy karral és egy fejjel. Alacsonyabb volt nála.

– Igaz – válaszolta a százados. – Akár le is lőhet.

– Uram...

Ordo kivett az övéből egy tűszondát. A droid gyors volt, de ahhoz nem elég gyors, hogy ilyen közelről elkerülje a mozdulatot, és a felderítő beszúrta a szondát a gépezet mellkasán lévő csatlakozóaljzatba. A meghajtók és az apró motorok akadozva felzúgtak, és néhány pillanat elteltével a droid ismét rendíthetetlen nyugalmat mutatott.

– Ön a belépésre felhatalmazott személyek között van – jelentette ki. – Helyszíni biztonsági ellenőrzés nélkül beléphet minden részlegbe, beleértve a csak a személyzeti tisztek számára nyitott területeket is.

– Remek! Amúgy is nagyon szeretek egyedül lenni – mondta Ordo, és besétált a csiszolt, fehér márvánnyal borított előtérbe.

Páncélban nem volt nehéz egyedül maradni. Nem sokan figyeltek fel egy klónra a sereg egyik létesítményében, még akkor sem, ha az illető éppenséggel a mélységi felderítők századosának jelzéseit viselte.

Egyszerűen csak úgy kellett tennie, mintha épp ott lenne dolga. Márpedig a nullás osztag esetében Kal Skirata határozta meg, hogy kinek mi a dolga. Jelen esetben ez azt jelentette, hogy Ordónak ki kellett találnia, hogyan lehet titokban megfigyelni a szállítmányok mozgását. Ehhez a logisztikai központ kínálta a legjobb helyet; valószínűleg itt dolgozott a beépített ember, és innen küldött pontos információkat a teherjárművekről a szeparatistáknak.

A felderítő elővette az adatolvasóját, és gyakran babrált vele, mintha rutinlátogatást tenne az épületben. A szemkontaktus lehetőségének hiánya miatt a polgári személyzet mintha észre sem vette volna a jelenlétét. Az itteni fehér páncélosok lehettek frontszolgálatra fizikailag alkalmatlan klón katonák, esetleg hadmérnökök vagy a tábornokok megbízásait teljesítő mélységi felderítők.

Miután besétált néhány irodába – meglepve a droidokat és furcsálló pillantásokat kiváltva a civil technikusokból –, Ordo bement a logisztikai szárnyban található műveletirányító helyiségbe, és aranyat talált.

A nagy, körkörös terem falát nagy, élő frissítésű holotérképek borították, amelyek a csapatok és az anyagok mozgását mutatták, tele élénk színű fénypontokkal. A látvány leginkább a sisak belső képernyőjére emlékeztetett, csak jóval nagyobb méretben. A helyiség közepén nagy irányítópult állt több munkaállomással és népes személyzettel. Két droid, négy ember, hat sullusti, három nimbani és...

...egy klón katona sisak nélkül.

– Remek! – mondta Ordo.

A klón talpra ugrott, és tisztelgett, még ha ez nem is volt túl szabályos, tekintve a sisak hiányát. Mindenesetre, Ordo viszonozta a tisztelgést.

– Gond van a sisakjával, katona? – kérdezte.

A férfi halkan válaszolt:

– Idegesítette a civileket, uram. Jobb szeretik látni a szemem.

Ordo idegei felborzolódtak. Ő soha nem alkalmazkodott volna a civilek szeszélyeihez. – Rutinfelmérést végzek Camas tábornok megbízásából – jelentette ki határozottan. Nem adta meg a kódját; az Alfa mélységi felderítők nem szokták azonosítani magukat az alacsonyabb rangúaknak. Végignézett a civileken; az egyik nimbani és egy ember nő felpillantott rá. A sápadt, hüllőszerű nimbani érdekes részletet jelentett, de az ember nő sokkal gyanúsabbnak tűnt. Rámosolygott a századosra. Ordo nem vette le a sisakját, a nő mégis rámosolygott, ráadásul megdöbbentően szép volt – mindkét tény aggodalomra adott okot egy hivatalnoki részlegben. A nő ismét az adatkonzolja felé fordult, és látszólag elmerült a munkában, mintegy öntudatlanul hátrasimította a válla elé esett, hosszú, szőke hajtincseit.

– Katona! – szólította meg a százados a másik klónt, és odaintette magához. – Tegyen jelentést az egység működéséről! – utasította.

Kimentek a teremből, és Ordo levette a sisakját, hogy testvére szemébe nézzen, ezáltal megadja neki az alapvető tiszteletet. A kesztyűjébe épített dögcédula–letapogató szerint a férfi kódja KK–5108/8843 volt, és tűzszerésznek képezték ki. Besült gránátok, aknák, csapdák hatástalanítására, azaz olyan munkára, amit a droidok képtelenek voltak elvégezni.

Ordo azonnal regisztrálta magában a robbanószerek jelentette kapcsolatot.

– Hogy hívják?

A katona habozott.

– Corr, uram – válaszolta halkan.

– És mi dolga itt?

Corr kelletlen képet vágott, azután levette a kesztyűjét.

Mindkét keze hiányzott.

Két egyszerű protézist kapott helyettük, de annyira sem becsülték, hogy szintetikus bőrborítást húzzanak a csupasz, duracél szerkezetekre. Ordónak meg sem kellett kérdeznie, hogyan kapta ezeket a művégtagokat. Mindkét kéz elvesztése sokkal szörnyűbb, mint egy kéz elvesztése. A kéz valahogy az emberi létet jelképezte.

– Alkatrészhiány van, uram. Túl sok sérültnek van szüksége protézisre – mondta Corr bocsánatkérő hangon. – És ezek nem elég jók, hogy a fronton használjam őket. De megígérték, hogy ha lesznek megfelelő alkatrészek, akkor visszamehetek.

Ordo tudta, mit mondott volna erre Kal’buir, és majdnem ki is mondta, de sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas rá, ezért visszafogta magát.

– Jól bánnak itt magával?

Corr vállat vont.

– Egész jól. A civilek nem sokat szólnak hozzám, kivéve Wennen munkavezetőt. A hölgy nagyon kedves velem.

Ordo könnyen összekapcsolta a látottakat.

– Wennen? Az a szőke nő, ugye?

Corr bólintott, arckifejezése láthatóan megenyhült.

– Besany Wennen – felelte. – Nem igazán helyesli a harcot, uram, de ez nem befolyásolja a munkájában, és mindig jól a gondomat viseli.

Szegény, naiv gyalogos, gondolta Ordo.

– Milyen jól?

– Együtt ebédelünk és elvisz a Galaktikus Múzeumba.

Lenyűgöző. Ordo már nagyon fiatalon megtanulta, hogy a bizalmatlanság bölcs dolog. Egy gyönyörű nő, egy robbantási szakértő, a logisztikai központ; a százados számára egyértelmű volt a kapcsolat. Sajnos egyelőre még nem sokat nyert volna azzal, ha közbelép.

– Hány váltás van egy nap?

– Névsor szerint három, uram.

– Lehet, hogy később kérnem kell magától valamit, Corr.

– Csak kérjen, uram!

– Ha sor kerül erre, akkor az hivatalosan is bizalmas lesz, és senkivel sem beszélheti meg. Még a munkavezetőjével sem. Rutin átvilágítást végzek, és ezért kell titokban tartania, amit tőlem hall – magyarázta a felderítő. Azon gondolkodott, mit számít, ha megmondja a nevét? Végeredményben, csak a Különleges Erők belső köreiben tudták, ki ő valójában. – Ordo vagyok. És ezt sem mondhatja el senkinek!

– Értettem, uram!

Ordo el akarta mondani a katonának, hogy megérti, milyen magányos lehet a testvérei nélkül, és mennyire vissza akar térni a frontra, hogy ismét igazi munkát végezzen. Azonban ezt nem mondhatta el. Csak visszaküldte Corrt a műveletirányítóba, közben megjegyezte magának Wennen látszólag őszintén kedves mosolyát, azután kifelé tartva még egyszer megállt, hogy feltörje az automatizált kommunikációs relék védelmi rendszerét és elhelyezzen egy megfigyelőszerkezetet.

Szegény Corr... A főbejárat előtt Ordo megpaskolta az őrdroid fejét, azután elindult a leparkolt robogója felé.

Nyolcadik fejezet

Igen, tudom, hogy csinálták a kaminóiak. A saját génjeinket használták ellenünk, azokat, amelyektől testvérekként kötődünk egymáshoz, amelyektől hűségesek vagyunk, tiszteljük atyáinkat és engedelmeskedünk nekik – ezt manipulálták, hogy engedelmesen teljesítsük a parancsokat. Ki kellett venniük mindazt, amitől Jango önző, magányos harcos lett, mert nem volt helye a gyalogosok között, és az Alfa mélységi felderítők a bizonyíték rá, hogy nem tévedtek. De van valami, amit még nem tudok. Azt, hogyan változtatták meg az öregedési folyamatot. Ez a kulcs. Ellopták az életünket, de nem hagyjuk, ner vod, hogy az idő legyőzzön.

N–7, Mereel mélységi felderítő hadnagy

kódolt üzenete N–11, Ordo századosnak

Köztársasági Kormány, a Közügyek Szenátusi Igazgatóságának épülete,

391. emelet, Ellátmány Szolgáltató Központ,

370 nappal a Geonosisi Csata után

Mar Rugeyan irodája nagyon közel volt a kormányzati épület legfelső emeletéhez, és olyan kilátás nyílt belőle, amiért a szenátorok egy része ölni tudott volna. Ordo eltűnődött rajta, hogy Rugeyan vajon hogyan ölt érte – képletesen értve –, merthogy a kisugárzása alapján úgy tűnt, a fickó gondolkodás nélkül félreállít bárkit, aki az útjába kerül.

Nagyon magasan voltak. Ordo a hóna alá vette a sisakját, és a siklók nyugodt áramlását csodálta az alattuk lévő légicsatornákban.

– Rég találkoztunk – jegyezte meg barátságosan Rugeyan. – Álmomban sem képzeltem, hogy egyszer még én lehetek a maguk segítségére.

Skirata érezte a szavak mögött rejlő fenyegetést, és a fickó pislogási sebessége is alátámasztotta ezt a megérzést.

– Értékelem, hogy segítségünkre volt az ostrom során – mondta az őrmester. – Emlékszik a századosomra? Ordo százados! Rugeyan úr megkínálhatja egy itallal, uram?

– Köszönöm, csak egy pohár gyümölcslét kérek – válaszolta Ordo. Bár Skirata valóban alacsonyabb rangú volt nála, a klónt mindig zavarta, ha Kal’buir uramozta. – Arra gondoltunk, hogy ön esetleg tanáccsal szolgálhatna – tért a tárgyra gyorsan.

Ha így is volt, Rugeyan nem árulta el, hogy nem szívesen beszél egy klónnal.

– Örülök, ha segíthetek, százados – mondta. Megnyomott egy gombot az asztalán. – Jayl! – szólt bele egy láthatatlan mikrofonba. – Hozzon be frissítőket! Gyümölcslevet és süteményt! – Ismét a vendégei felé fordult, és elmosolyodott. így folytatta: – De milyen tanáccsal szolgálhatnék? Nekem úgy tűnik, polgári körökben önök máris kiváló hírnévnek örvendenek. Intelligensnek, hatékonynak és nemesnek tartják magukat. Ennél jobb képet festetni sem lehetne.

– Úgy véljük, hogy a csapatainknak valamivel több kényelem is kijárna, és tudatában vagyunk annak, hogy az ön tanácsai bírnak bizonyos súllyal a Védelmi Minisztériumban – felelte Ordo.

– Ó! – jelezte Rugeyan, hogy érti a kérést. Kissé összébb húzta a szemét. – Igazuk van, de pontosan mivel szeretnék növelni a katonák kényelemérzetét?

– Szabadságolással.

– Bővebben?

– Bármennyivel. Még soha nem kaptak kimenőt. Minden pihenőidejüket a barakkokban és a gyakorlópályákon töltik.

– Ó!

– Nem tudta?

– Őszintén szólva, nem. Soha nem kérdeztem rá – válaszolta Rugeyan. A meglepetése őszintének látszott, vagy tökéletesen színlelte. – Hadd jegyezzem meg, hogy ez parancsnoki döntés, és a parancsnokok nem igazán hallgatnak a hozzám hasonló közszolgákra – magyarázta.

Rugeyan fiatal asszisztensnője lépett be, és élénk smaragdzöld levet nyújtott oda Ordónak, közben fürkészőn végigmérte. Kal’buirnak ebben is igaza volt; a civilek többsége még nem látta a klónok arcát.

A nőnek majdnem sikerült elterelnie a gondolatait.

– Néhány ezer katona visszahívása a frontvonalról stratégiai szempontból jelentéktelen lépés – magyarázta –, de gondolom, ön is tudja, hogy a háború nem csak a csatatereken zajlik. Van egy másik frontvonal is, épp itt. – Ordo a halántékára koppintva mutatta, mire gondol. – Ha láthatóvá tesszük csapatainkat a Coruscanton, az önbizalmat ad a polgároknak, amire szükségük van a terrorfenyegetés miatt. És a katonáknak is jót tenne.

Rugeyan egy szelet süteményt piszkált, amelyből vörös és lila gyümölcsdarabok álltak ki.

– Elismerem, hogy a Szenátus örülne a pozitív eredményeknek a terrortámadásokkal kapcsolatban – mondta óvatosan. – Jelenleg a kormányzat szinte tehetetlennek tűnik, és bármennyire is tisztelem a CBE szakértőit, egyelőre nem értek el semmiféle előrelépést, ha jól tudom.

– Pedig nagyon időszerű lenne már, ugye? – kérdezte Skirata.

– És biztos vagyok benne, hogy önt hamar értesítenék a fejleményekről.

Ez volt az egyik érdekes dolog Kal Skiratával kapcsolatban. Tárgyalás közben is megtalálta az ellenfél gyenge pontjait. Szókimondó volt és önerőből kiművelte magát, ami mindig meglepte a kívülállókat. Jusik rendszeresen bedőlt annak, hogy Kal’buir afféle csiszolatlan gyémántnak mutatta magát, de valójában nem Vau volt az egyetlen mando, aki borotvaéles elmével és kifinomult szónoki képességekkel rendelkezett. Hozzá hasonlóan Skirata is minden látható jel nélkül váltott át zsoldosból politikusba.

Ordo tanításként értékelt minden beszélgetést.

– Mindig nagyra értékelem, ha információkat kapok – helyeselt a hivatalnok. – Főleg, ha tudom, hogy valós célt szolgál.

– Szóval... – kezdte Ordo, de mielőtt folytatta, kiitta a poharát. Az asszisztens megjelent, és újratöltötte, mintha eddig az iroda ajtaja mögött leselkedett volna. – A Negyvenegyes Elit Gyalogság két zászlóalja tért vissza a barakkokba tegnap, és egy csatahajó teljes személyzete várja, hogy kijelöljék számukra a következő feladatot – mondta a felderítő. – Ha valakinek eszébe jutna ezeknek a katonáknak a szabadságolása, és mondjuk biztatnák is őket arra, hogy lépjenek ki a bázis területéről, az mindenkinek jót tenne. Kaphatnának egy kis költőpénzt is, mert a Sereg nem fizet nekik a szolgálatért. Jó kis sztori kerekedne belőle a médiában.

Rugeyan arcán meglepetés villant fel néhány pillanatra, azután tekintetébe visszatért a professzionális semlegesség.

– Tudják, erre még soha nem gondoltam – jegyezte meg. – Jól sejtem, hogy ez az intézkedés érintené a maguk embereit is? Mármint a KK–kat.

A férfi úgy hangsúlyozta a rövidítést, ahogy a katonák szokták. Ez belső használatú zsargon volt, és nem a külsősöknek szánták. Skirata meglepetését csak egy gyors pislogás mutatta, azután rögtön átváltott mandalori zsoldosba, ámbár ezúttal egy a szokásosnál jobb kedvű harcos válaszolt:

– Nem KK–k. A KK olyan, mintha droidokról beszélne. A fiaim emberek. Kérem, hogy köztársasági kommandósként említse őket, és ne csupán kommandósként! A többieket megnevezheti gyalogosnak vagy a rangjuk szerint. – Az őrmester lelkesen belekortyolt a kapott cafba, azután folytatta: – Az olyan szavak, mint a KK, ágyútöltelék, bokorugró, gyalogbéka, kopasz, húskonzerv, fehérmelós, de még a csilli–villi fiúk is rossz benyomást tesznek a polgárokra. Tapasztalataim szerint igen fontos a megfelelő szóhasználat.

Rugeyan jegyzetelt egy papírlapra. Nem sértődött meg a rendreutasításon, legalábbis látszólag nem.

– Nagyon hasznos tapasztalat – mondta de ezt hagyja csak rám!

– Biztos vagyok benne, hogy Obrim százados kapcsolati listájának legfelső részén a maga hívókódja található. Arra az esetre, ha jó hírekkel szolgálhat.

Skirata úgy mosolygott, mintha ezt komolyan mondta és gondolta volna. Ordo a poharát dédelgette, hagyott egy kis gyümölcslét az alján, hogy elkerülje az asszisztens újbóli felbukkanását.

– Az élet egyik kikerülhetetlen törvényszerűsége, hogy valakinek titokban kell elvégeznie a hálátlan, piszkos munkát, miközben mások címoldalra kerülnek – jegyezte meg a hivatalnok.

– A címoldalakat túlértékelik – mondta Kal. – A századosnak most indulnia kell egy másik találkozóra, de köszönjük, hogy időt szakított ránk!

Nagyon civilizáltan viselkedtek. Ismét kimondták mindent, amit muszáj volt kimondani, közben mégsem mondtak semmit.

Milyen messze állt ez az egész azoktól az idegesen vibráló, izzadságtól sikamlós óráktól, amelyeket néhány hónapja töltöttek együtt az űrkikötőben; akkor Rugeyan komolyan idegesítő volt, és Skirata fizikailag is kifejezte nemtetszését. Ezúttal a fickó tisztán megértette, mit kérnek tőle, és ha még voltak is kérdései, azokat megtartotta magának. Szinte katonaként viselkedett.

A turbólift száguldása a bevetés előtti leszállásra emlékeztetett, amikor száz emeletet zuhant velük.

Skirata halkan elnevette magát, és lehunyt szemmel masszírozni kezdte az orrnyergét.

– Bár korábban is tudtam volna, hogy Rugeyan képes normálisan válaszolni egy kérésre! – mondta. – Akkor nem... – intett egyet – tudod...

– Ha az ostrom alatt maga nem lépett volna fel olyan határozottan, akkor a fickó talán ma sem lett volna olyan készséges. Egy nap ez a férfi még hasznos tagja lehetne az egyik hírszerzési hivatalnak.

– Csak meg kellett mutatnom, hogy megértem az álláspontját. Néha az az érzésem, hogy a körülöttem lévők többet is akarnak tőlem, mint amennyit beismernek saját maguknak. Egyébként, hogy állunk?

Ordo az ujjain számolva sorolta:

– Az álcázás folyamatban, a csapat készenlétben, felosztva váltásokra. A megfigyelőpontok és lehetséges műveleti bázisok azonosítva és egyeztetve. Felszerelés a helyén. A robbanószerkezetek és a foglyok közti kapcsolat megerősítve.

– De?

– Mindenki beöltözött, de nincs hova mennünk. Még mindig van egy nagy lyuk a titkos információkban.

– Mit bontottak ki a droidok abból, amit Atin küldött? – kérdezte Skirata.

– Sok–sok adatot, amit kézzel kell majd átfésülni, ha lesz mit melléjük tenni. Vállalkozások listái. Minden szállítmányozási cég készít ilyen partnerlistákat, és semmi sem ugrik ki belőlük. Néha azt kívánom, bárcsak több weequay lenne a szeparatisták között, és megkönnyítenék a dolgunkat azzal, hogy rányomnak egy SZIGORÚAN BIZALMAS pecsétet erre vagy arra.

– Miért olyan nehéz bizonyítékokat szerezni? Fierfek, fiam! Kom’rk és Jaing megtalálna egy flitnatet a Galaxis túloldalán, de a saját házunk táján nem találunk meg egy egész bandát?

– Bocsásson meg, Kal’buir! – kérte Ordo. Képesnek kellett volna lennem rá, gondolta. Cserben hagytam. – Attól tartok, ez kétszeres megfigyelési folyamatot igényel. Egyrészt keressük a terrorhálózatot, másrészt azt, aki információkkal látja el. Ez utóbbi lehet a saját sorainkban, vagy akár a CBE emberei között is, és akkor sokkal nehezebb lesz azonosítani.

– Nem téged vádollak. Ez csak egy szólás.

– Ráadásul a testvéreim tudják, hogy melyik flitnatet kell keresnie.

– Akkor csak egy lehetőségünk maradt: be kell nézni minden utcába és ablakon, közben reménykedhetünk, hogy lesz valami áttörés, ami felgyorsítja a dolgot.

– Vau még kideríthet valamit.

– Azt hiszem, ideje előkapni a tartalék Jedit.

– Holnap nulla–nyolc–nulla–nullakor – felelte Ordo.

– Akkor még van időnk előkészületeket tenni. Látogassunk meg egy huttot, aki tartozik egy szívességgel! Illetve nem csak eggyel.

Útközben vegyük fel Sevet és Scorch–ot, hogy ők is lássák, hogy mennek itt a dolgok.

Volt olyan dolog, amit Skirata meg tudott tenni, de egy kommandós vagy egy mélységi felderítő nem. Például rendelkezett bizonyos kapcsolatokkal, és a hasznára tudta fordítani őket.

Ordo pedig mindent megfigyelt és megjegyzett. Az előttük álló éjszaka nagyon tanulságosnak ígérkezett.

Qibbu’s Hut, szórakoztató negyed, Coruscant;

a Delta–osztag tagjai terepszemlén

A bejárat felett villogó, narancssárga feliratot ízléstelenül rikító, zöld fény keretezte. Qibbu későn nyitott; már besötétedett, és Skirata úgy vélte, ideje új vendégeknek belépni az ivóba.

– Én csak egy egyszerű, képzett gyilkos vagyok – mondta Sev –, de valami azt súgja, hogy soha ne egyek olyan helyen, ahol egy gyenge szójátékot írtak az ajtó fölé.

– Még nem is próbáltad az ételt – válaszolta Skirata. – Nem is hagysz esélyt a kétségnek?

– Még desszertet sem – kontrázott rá Scorch. – Egyébként említettem már, hogy meztelennek érzem magam?

– Még csak egy tucatszor, mióta elhagytuk a főparancsnokságot. Szokj hozzá! Nem viselhetsz mindig páncélt.

Ordo elővette az egyik sugárvetőjét. Scorch szemöldöke kérdőn megemelkedett.

– Visszafogom magam – magyarázta a felderítő. – Máskor mindkettőt készenlétben szoktam tartani.

– Végül is, uram, egyáltalán nem feltűnő abban a csillogó, fehér burkolatban...

– Ide figyeljetek, srácok! – kezdte Skirata, közben baljával benyúlt a zsebébe, hogy erőt merítsen a méternyi hosszú duracél lánc érintéséből. A jobbját lelógatta maga mellé. Régen látta a huttot utoljára, még évekkel a Kamino előtt, és megvolt az esélye, hogy a vén óriáscsiga rosszul reagál a felbukkanására.

– Lehet, hogy Qibbu meglepődik majd, ha meglát, főleg, mert még mindig tartozik. Csak semmi hősködés! Elbánok vele –mondta az őrmester, és belépett az előtérbe. Intett a két kommandósnak, hogy maradjanak le. – Nézelődjetek, és olvasgassátok az étlapot! – utasította őket. – És lehetőleg ne hányjatok össze semmit!

A helyiségek bonyolult labirintusa egyformán megfelelt étteremnek, ivónak és szállodának is, de csak amíg a coruscanti egészségügyi felügyelet nem nézett be. Minden szempontból tökéletes helynek tűnt, ha valaki el akart tűnni egy kicsit. Az egész épületet belengte egyfajta névtelenség, és a szórakoztató negyed durvábbik szélén állt.

Pontosan olyan hely volt, ahol egy rakás klón katona kedve szerint járkálhatott anélkül, hogy bárki kérdéseket tett volna fel – legalábbis azután, hogy az újdonság varázsa elmúlt. Skirata odahajolt a belső kommunikációs rendszer mikrofonjához.

Qibbu, a hutt otthon volt. Skirata egyszerűen csak tudta. A belső ajtónál egy sovány duros állt elébük sugárvetővel az oldalán, és ez egyértelműen jelezte, hogy a főnök odabent tartózkodik.

– Zárva vagyunk – mondta a lény.

– Én meg Kal Skirata vagyok.

A duros szürke ujjai a fegyverére kulcsolódtak.

– Én meg azt mondtam, hogy zárva vagyunk – ismételte meg.

Ordo villámgyorsan közelebb lépett, és a lény lapos képébe dugta fegyvere csövét.

– Szerintem még nyitva van a hely – jegyezte meg nyugodtan. – És a mai specialitást kérjük.

A duros mozdulatlanná dermedt, hogy meglepetten tátogjon egy ideig, és valószínűleg ez mentette meg az életét. Ha előveszi a pisztolyát, Ordo biztosan lelövi. A biztonság kedvéért a felderítő megragadta a szürke alak csuklóját, és kicsavarta a fegyvert a kezéből; mintegy mellékhatásként halk, reccsenő hang hallatszott a lény csuklója felől. A duros felvisított.

– Ha jól hallottam, épp behívott minket – mondta Skirata a társainak, és automatikusan megtapogatta a saját pisztolyát az övében, a dzseki alatt. Ki tudja, talán Qibbu rászánt néhány kreditet, és felbérelt némi tehetséges segítséget. Besétált az elhagyatott étterembe, és rögtön felfedezte, hogy a szőnyeg nem ragad úgy a talpához, ahogy szokott. Besétált a bár mögé; részben ellenőrizni akarta, hogy rejtőzik–e ott valaki, aki nagyon el akarja rontani a napját, részben pedig a poharak tisztaságát ellenőrizte.

Ordo fegyvere halkan felsurrogott, ahogy a százados felemelte. Amikor Skirata felpillantott, Sevet és Scorch–ot egy–egy ajtó mellett találta. „Remek srácok! – gondolta. – Mind jól ellesznek majd idekint, a nagy, csúnya világban...”

– Ka–a–al... – szólalt meg egy kellemetlen hang. Qibbu mászott elő a konyhából, egzotikus fűszerek és égett zsiradék szaga követte. – Hát végül mégiscsak eljöttél a fejpénzért? Azt hittem, már sohasem jössz el érte. Ráadásul kísérettel és szépen kiöltözve. Jól megy az üzlet?

– Kollégák – mondta Skirata legyintve. – Csak keményvalutát fogadok el, de ha nincs annyid, akkor is megegyezhetünk.

Qibbu még hutt mércével mérve is ronda volt. Nyelve végigfutott vágásszerű szája szélén, miközben a bár mögé vergődött, hogy töltsön néhány pohár italt.

– A fiúk kérnek valamit? – kérdezte. Egy üveg savanyított gorg–ra mulatott. – Vagy egy kis rágcsálnivalót?

– Kösz, nem! – hárította el az ajánlatot Sev és Scorch kórusban, tekintetük a döglött kétéltűekre szegeződött az üvegben. – Már jóllaktunk otthon.

– Jól van. Akkor most te és én beszélgessünk, Ka–a–al!

– Gondolom, nincs nálad készpénz.

– Annyi nincs. Adj egy kis időt, és...

– Hadd könnyítsem meg mindkettőnknek! – vágott közbe Skirata. Arrébb húzott egy bárszéket, és felült rá, hogy szeme egy szintbe kerüljön a hutt szemével. – Csak egy turista vagyok. Megnézhetjük a szobáidat? Ha tetszik, amit látunk, akkor maradunk is egy ideig.

Skirata a turbólift felé mutatott, mire Sev és Scorch előhúzta a sugárvetőjét, és terepszemlére indult. Ordo bezárta a főbejáratot, és kényelmesen körbejárt a bárban, mintha az emlékezetébe akarná vésni a falak és a bútorok elhelyezkedését. Mint egy önjáró holofelvevő; a tökéletes emlékezet egyik hatalmas előnye.

– Szóval... dolgozol valamin, Ka–a–al?

– Meglehet.

– Előfordulhat, hogy közben... néhányan meghalnak?

– Ezúttal nem. Csak szükségem van egy helyre, ahol zavartalanul pihenhetünk egy kicsit a munkatársaimmal.

Qibbu tekintete Ordót követte. Skiratának mindig a kaminóiak jutottak eszébe, amikor sárga szemet látott.

– A munkatársaid katonák.

– Igen. És szeretnék a lehető legtöbbet kihozni az eltávukból. Nem szoktak túl sok szabadságolást kapni.

– És kisebb... munkákat is elvégeznek neked?

– Igen, de számodra ezek a munkák nem járnak kellemetlenséggel. A CBE nem fog idelátogatni, mert a srácok tudnak viselkedni.

– Szóval akkor... csak békét és nyugalmat akartok, hogy elvégezhessétek azokat a kis munkáitokat?

„Ó, te óriás meztelen csiga! Fogalmad sincs, hogy mennyire igazad van!” – gondolta Skirata, de csak annyit válaszolt:

– Lényegében igen.

– És cserébe jóváírod azt a kis összeget, amellyel tartozom neked?

– Meglehet – felelte a mandalori. Ötszázezer kreditről volt szó, plusz a kamatokról. Csakhogy Skiratának már nem volt rá szüksége. Valaha kockára tette volna a saját és mások életét is, hogy felvegyen egy ilyen fizetést. Egy időben mindig behajtotta a tartozásokat, de akkor még nem katonáskodott. – Lehet, hogy fellendítem az üzletet is egy kicsit – tette hozzá. – Egy csomó katona kap eltávot, és ők is szívesen találnának maguknak egy pihenésre alkalmas helyet.

– Többet kínálsz, mint amennyit kérsz. Talán van még valami?

Skirata nem szerette, ha átlátnak rajta, de a tárgyalás még nem csúszott ki a kezéből.

– Van – felelte. – Garantálod, hogy nem lesz baj. És a bajról elég határozott fogalmaim vannak.

– Nem akarod, hogy valaki felfigyeljen rátok.

– És nem szeretnénk, hogy az általában rossz életű vendégkörödből valaki ostobaságot műveljen. Emellett nem használhatod ki a katonáimat, ellátod őket friss és megfelelően elkészített étellel, tiszta szobákat adsz nekik. Nem piálnak, de nagyon szeretik a cafot és az édes frissítőket.

Qibbu lassan, megfontoltan pislogott. Még mindig Ordo kötötte le a figyelmét; a felderítő már a konyhaajtó felé tartott.

– Végezhetnék egy gyors élelmiszer–egészségügyi vizsgálatot? – kérdezte a százados, és választ nem várva eltűnt a konyhában.

A hutt tekintete mereven a konyhaajtóra szegeződött, azután ismét Skiratát vette célba.

– Sokat kérsz a csilli–villi fiúknak – jegyezte meg.

Az őrmester megmarkolta a lánc végét a zsebében. Ideje volt megtanítani az óriásférget, hogy ki szabja a feltételeket.

– Csak mert sokat érdemelnek – válaszolta és mert te sokkal tartozol. Jól tudod, hogy ha átversz, akkor azt jobban megbánod, mint képzelnéd...

Még folytatta volna, de egy fojtott sikoly félbeszakította. Fiatal twi’lek nő rontott ki a konyhából; Ordo meglephette. Talán a két méretes oldalfegyver ijeszthette meg a nőt.

– A bárban csak tisztességes nők lehetnek – tette hozzá gyorsan Skirata az eddigiekhez. Azonban a twi’lek félelmében volt valami, ami azt súgta, hogy a lány gyakran megrémül, és az őrmesternek ez nagyon nem tetszett. Túl jól ismerte Qibbut. – Nem úgy néz ki, mint... a szokásos konyhai személyzet – mondta.

A lány lekuporodott a távolabbi fal mellé, és reszketve figyelte Ordót, aki csak kényelmesen kisétált a konyhából, és egy eltúlzott mozdulattal eltette a pisztolyait. Általában nem volt túl jó mások megnyugtatásában, és fogalma sem volt róla, hogyan bánjon a nőkkel. Ideje lett volna kitanítani társasági etikettből is.

A hutt gurgulázva felröhögött.

– Nők! – mondta vigyorogva. – Tudod, hogy van ez...

Skiratának itt lett elege. Egyetlen mozdulattal előrántotta és Qibbu nyaka köré tekerte az acélláncot. Elkapta a lánc másik végét, csavart egyet rajta, és maga felé rántotta. Az eszköz belevágott a hutt lágy hájába, körülötte fehér sáv jelezte, hogy elszorította a vérkeringést.

– Jól figyelj, te shag! – mondta a mandalori, s dühében megfeszítette a nyakizmait. Nem volt durvább sértés annál, ha egy huttot rabszolgának neveztek. – Személy szerint én kedvelem a twi’lek nőket. A tisztességeseket, akik nem lopnak vagy tesznek ennél is rosszabbat. Szóval jobb, ha nem bánsz rosszul a személyzettel, különben megtudhatod, hogy milyen szakszervezeti aktivista lenne belőlem! Csak gondoskodj minden katonáról, aki erre jár! Eniki? Ha átléped a határt, kisütöm a zsírod, és eladom a piacon kilóra! –

Feszített egy kicsit a láncon, miközben hozzátette: – J’hagwa na yoka, dagadék! Nem akarok bajt!

Qibbu harmadik szemhéja egy ablaktörlő sebességével villant át a hüllőszerű szemen újra meg újra.

– A csinos kis fiúcskáid úgyis meghalnak – sziszegte. – Előbb vagy utóbb...

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Skirata felpattant a bárpultra, lerántotta a hutt fejét, és teljes erővel beletérdelt a képébe. Nem volt rá szüksége, hogy egy ilyen torzszülött emlékeztesse rá, milyen áldozatot hoztak a klónok a puszta létezésükért. A nedves puffanást követően a lény felnyögött, és ammóniaszagú nyálat köpött maga elé.

– Ugye, megfelelő kiszolgálásra számíthatunk ebben a létesítményben? – kérdezte Skirata. Úgy döntött, egyelőre nem foglalkozik a térdkalácsában lüktető fájdalommal. – De azt is megteheted, hogy itt és most kifizetsz félmillió kreditet kilencéves kamattal.

– Tagwa, lorda...

– Ezt már jobban szeretem – mondta az őrmester, és lazított egy kicsit a lánc szorításán. – A vendégközpontúság úgyis jót tesz az üzletnek.

Qibbu jól láthatóan csalódott volt.

– Profitot veszítek! – nyögte.

– Többet is veszíthetsz, ha ujjat húzol velem. Mindig is szerettem volna megtudni, hogy a huttoknak tényleg visszanőnek–e a levágott testrészeik – mondta Skirata, és ismét szorított a láncon. – Ke nu’jurkadir sha Mando’ade!

Ne szórakozz a mandaloriakkal! Hasznos tanács.

Qibbu nem volt nyelvész, de a hangsúly nagyon sokatmondó lehet még egy állatnak is. Talán egy huttnak is. A lény nyakának egyre rosszabb vérkeringése is segíthetett a fordításban.

– Tagwa... őrmester... – válaszolta Qibbu, és hosszan, hörögve vett lélegzetet, amikor Skirata elengedte a lánc egyik végét.

Sev és Scorch bukkant fel a turbólift ajtajában. Feltartott hüvelykujjal jelezték, hogy mindent megfelelőnek találtak.

– Ideális egy pihentető lazításhoz – mondta Scorch. – Kellemes kilátás, hat siklónak is elég nagy parkolóplatform, és jó sok szoba, ahol kinyújthatjuk egy kicsit a tagjainkat. Egy egész emeletnyi szoba.

Tehát a környék belátható védelmi szempontból, könnyen járható belépési és menekülési útvonalak, mindemellett elegendő hely a felszerelés tárolására. „Remek!” – gondolta Skirata.

– Ha a kollégáknak megfelel, akkor nekem is megfelel – mondta az őrmester, azután a felderítőhöz fordult: – Ordo? Te is meg akarod nézni? – kérdezte.

A százados megrázta a fejét. A figyelmét a twi’lek kötötte le.

– Elfogadom a többségi döntést – mondta.

– Szóval? – kérdezte Skirata ismét a hutt felé fordulva. – Hosszú távra szabott árakon?

– Ahogy... azt már megbeszéltük – zihálta a lény.

Skirata leugrott a bárpultról, és letörölgette a láncról Qibbu nyálkáját, mielőtt összetekerte és zsebre tette a fegyvert. Viszont még mindig aggódott a twi’lek sorsa miatt. A küldetést teljes mértékben a civilek sorsa elé helyezte, de az udvariasság nem került semmibe.

Odament a lányhoz. A twi’lek riadtan összébb húzta magát. Skirata szinte ösztönösen leguggolt előtte; hat kisfiúra emlékeztette, akik arra vártak, hogy újrakondicionálják őket.

– A nevem Kal – mondta. – Hogy hívnak?

A twi’lek nem nézett fel. Úgy pillantott oldalra, hogy az őrmester beleborzongott. Túl sokszor látta már ezt a gesztust.

– Laseema – mondta végül a lány.

– Nos, Laseema! Ha a főnököd nem bánik jól veled, csak szólj, és ismét elbeszélgetek vele – biztosította Skirata. Mosolyogva tette hozzá: – És a fiaim miatt ne aggódj! Ők nem fognak gondot okozni, rendben?

– Rendben – válaszolt a lány reszketegen. A lekkuja megmozdult, de Skirata nem értette a faj testbeszédét. Az is lehet, hogy csak a félelemtől rándult meg.

Az őrmester megajándékozta a lányt még egy biztató mosollyal, azután felállt, és elindult kifelé.

– Holnap jövünk, hogy bepakoljuk a dolgainkat – szólt hátra Qibbunak. – Előkészítenéd a legfelső emeletet? De szép, tiszta legyen!

– Friss virágokkal – tette hozzá Scorch.

Visszasétáltak a siklójukhoz, és elindultak az Arca barakkba; egy automatizált légicsatornát választva kényelmesen belemerültek a fényszórók és hátsó lámpák ragyogó áradatába. A Coruscant kivételes látványt nyújtott éjszaka, ahogy azt Fi is mondta. Korábban Skirata sohasem gondolt erre.

Megbökte Sevet.

– Akkor jó műveleti bázis lesz? – kérdezte.

– Ránk szabták. Egy egész napig is eltart, mire feltűnés nélkül berámoljuk a felszerelést, de éjjel akár a leszállóplatform felől is bemehetünk.

– A vendéglátónk nem nyugtalankodik majd a hadianyag miatt? – kérdezte Ordo.

– Qibbu egy hutt – felelte Skirata. – Tárolt már sokkal rosszabb dolgokat is. De amiről nem tud, amiatt nem aggódik.

Scorch–ot egészen lenyűgözte a végeredmény.

– Maga régebben igazi rosszfiú lehetett, őrmester! – mondta.

– Hogy érted azt, hogy régebben? – kérdezte Sev.

Ezen elnevették magukat. A Különleges Erők tökéletes katonái voltak, akik jogot kaptak arra, hogy kemény fiúk legyenek, de bűnözőkkel még nem volt dolguk – márpedig az alvilágot és a terrorizmust nem lehet elválasztani egymástól. Ez volt az egyik oka annak, hogy Skirata a megbánás halvány árnyékát sem érezte, amikor úgy viselkedett, mint a huttal a bárban.

Fierfek, gondolta. Sikerült lenyűgöznie a srácokat. A Deltaosztagból ketten már kiemelkedtek a saját kis zárt világukból, és részévé váltak egy nagyobb csapatnak. Egy probléma megoldva.

Persze, még ott volt maga a bevetés.

És az, hogy az őrmesternek szemmel kellett tartania Atint, Vaut és Sevet.

És be kellett vezetnie Etaint egy háború olyan részleteibe is, amelyeket távolról sem lehetett nemesnek nevezni.

És gondoskodnia kellett róla, hogy mindenki élve ússza meg.

Skirata hátranyúlt az ülés háttámlája felett, és játékosan odacsapott a két kommandósnak, azután oldalba bökte a mellette ülő Ordót.

– Ígértem nektek egy görbe estét – mondta. – Miután befejeztük, Zey jó nagy számlát fog kapni a tiszti klubtól.

– Lehet, hogy nem kellene addig várnunk – vetette fel Scorch.

– Sohasem tudhatjuk, mi vár ránk a következő sarkon.

Valóban nem. Sohasem tudhatod.

Kilencedik fejezet

Könnyű megölni egy droidot vagy egy fegyveres ellenfelet, de ebben a játékban itthon leszünk, civilek között. Az ellenség ott lehet akár a szomszédban is. Olyanok is lehetnek, akiket ismertek és kedveltek. De ettől még az ellenségeitek maradnak, és ugyanúgy el kell intéznetek őket, mint a többieket a csatatéren. A mandaloriaknak nincs szava a hősre, és ez most teljesen helyénvaló, mert bármennyi életet mentetek is meg titkos bevetés közben, sohasem lesztek tőle hősök. Barátkozzatok meg a gondolattal!

Kal Skirata őrmester a terrorelhárításról

a kaminói kiképzés során, három évvel a Geonosisi Csata előtt

Az Arca század barakkjai, gyakorlótér, 07.30 óra,

371 nappal a Geonosisi Csata után

A lövedéksebességgel haladó labda megérintette Etain fejét, azután lepattant az Erő–pajzsról, amelyet a Jedi ösztönösen teremtett, hogy megvédje az arcát.

Jusik rohant feléje, épp csak meg tudott torpanni előtte. Az egyik kezében lapos fémrudat tartott. Az orra hegyéről izzadság csepegett, az arca egyik oldalán vérfolt éktelenkedett, de Etain nem volt biztos benne, hogy az a fiú saját vére.

– Bocs! – szólt oda Jusik. Egészen fellelkesültnek tűnt. – Miért nem ülsz le amott? – kérdezte. – Biztonságosabb lenne.

A lány biccentett a vérfolt felé.

– Te meg miért nem használod az Erőt? – kérdezett vissza. – Ez veszélyes sport.

– Az csalás lenne – felelte Jusik, és a következő pillanatban visszaütötte a kis plasztoid golyót a kommandósoknak. Azok vadászó falkaként csaptak le, és vadul lökdösődve próbáltak ütéshelyzetbe kerülni, hogy az egyik barakk falának vághassák a labdát.

Etain nem tudta, hogy hívták a játékot, ha volt bármilyen neve egyáltalán. De úgy tűnt, szabályokban sem bővelkedik; a játékosok úgy ütötték, rúgták, dobták a kis labdát, ahogy kedvük tartotta.

Niner, Scorch, Fixer és Darman játszott Fi, Atin, Sev és Boss ellen. Skirata erőltette a vegyes csapatokat.

A gyakorlótéren áthaladó kommandósok közül többen is megálltak, hogy nézzék a játékot. A mérkőzés komor csendben folyt, kivéve a zihálást, az ütők csattanását és a labda puffanásait a falon. Néha felhangzott egy elismerő kiáltás:

– Nar dralshy’a! – Teljes erőből! Vagy:

– Kandosii! – Jusik magyarázata szerint ez utóbbival egy–egy jól sikerült ütést dicsértek meg.

A kommandósok sokkal vadabb mandaloriakká váltak, mióta Etain megismerte őket. A feladataik különleges jellegét tekintve ez egészen természetes jelenségnek tűnt, de ő úgy érezte, mintha ettől ismét idegenekké váltak volna. Azáltal, hogy közvetlenül Skirata mellett dolgoztak, jobban megnyíltak a mandalori létre, ami egyet jelentett a megkérdőjelezhetetlen szabadsággal is.

Még Darman is boldogan belevetette magát mindebbe. Felhőtlenül élvezte a játékot, az imént rohamozta meg Bosst a vállával, hogy félrelökje, közben sikerült leterítenie Jusikot. A labda kétméteres magasságban csapódott a falnak, és ismét felharsant egy „Kandosii!”

Azután Skirata jelent meg az ajtóban. Etainnek nem kellett az Erőhöz fordulnia, hogy felmérje a férfi hangulatát.

Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha a mérkőzés lenyűgözte volna.

– Páncél! – kiáltott oda a játékosoknak, hangja betöltötte a gyakorlóteret. A kommandósok egy emberként hagyták abba és fordultak oda. – Azt mondtam, hogy vegyétek fel a páncél egy részét! Ne legyen sérülés, hallottátok?!

Fájós bokája ellenére meglepő gyorsasággal ment oda Jusik–hoz, talpra állította, és úgy állt meg előtte, hogy az orruk majdnem összeért. Ezúttal halkabban szólalt meg, bár nem sokkal:

– Uram! Sajnálattal kell közölnöm, hogy maga egy di’kut.

– Bocsásson meg, őrmester! – kért elnézést a Jedi. Haja izzadtan tapadt a fejére, köpenye szakadt volt és porral keveredett vér maszatolta össze. – Az én hibám. Többé nem fog előfordulni –mondta.

– Ne legyen sérülés! Most ne! Rendben, uram?

– Értettem, őrmester.

Skirata bólintott, azután vigyorogva összekócolta Jusik haját, ahogy a kedvenc katonáinak szokta.

– Ori’atin – mondta. – Csak ne ölesse meg magát, Bard’ika!

Jusik arca sugárzott a boldogságtól. Skirata az imént közölte vele, hogy szerinte kivételesen szívós és kitartó harcos, ráadásul becézte is, ami azt jelentette, hogy befogadta a klánjába. Az ifjú Jedi elkocogott, és a kommandósokkal együtt eltűnt az épületben.

Skirata odament Etainhez, és leült mellé a padra.

– Bátor kis di’kut, nem? – kérdezte.

A lány ekkor értette meg, hogy ezt a fogalmat nem csak megvetően használják.

– Ha nem állnánk háborúban – felelte –, Zey mester már rég elbeszélgetett volna vele. Bardan nagyon ragaszkodóvá vált.

– A magány harcost nevelhet bárkiből, de senkit sem tehet katonává.

– Maga hol tanulta mindezt?

Skirata inkább maga elé nézett, nem a lányra, és a szeme sarkában a ráncok elmélyültek néhány másodpercre, mielőtt válaszolt:

– Az utcákon, a csatatereken és néhány nagyon okos kisfiútól.

Etain elmosolyodott.

– Nem akartam tapintatlan lenni. Csak kíváncsi voltam –mondta.

– Semmi gond. Nyolc éven keresztül ki kellett elemeznem és el kellett magyaráznom mindent, amit a nullásoknak tanítottam. Nem volt elég egyszerűen csak megmutatni, hogyan kell harcolni. Azt akarták, hogy legyen értelme. Majd széttéptek a kérdéseikkel. Azután visszakaptam az egészet átalakítva, ahogy még sohasem láttam korábban. Csodálatos volt.

– Mindegyikükkel találkozni fogunk? Mind olyanok, mint Ordo?

– Meglehet – felelte Skirata. – Különböző helyekre küldték őket bevetésre. – A válasz egyértelműen azt jelentette, hogy Etain ne kérdezze erről. – És igen – tette még hozzá mind egyformán tehetségesek.

– Szóval, a tizenkét tagú csapásmérő osztagból tizenegy igazi kemény legény, atin, ugye? És itt vagyok én, a tizenkettedik. Valamiért nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy nem fogják túl sok hasznomat venni.

Skirata elővett a zsebéből valami barna és fás dolgot, letört belőle egy darabot, és bedobta a szájába. Úgy rágott, ahogy egy gdan próbálna elcsócsálni egy kart vagy egy lábat. – Többes számban atin’ade – helyesbített. – Szerintem magának is hasznát fogjuk venni. Sőt gyanítom, hogy magának lesz a legnehezebb dolga.

– Megteszek bármit, amit kell.

– Tudom.

– Őrmester! Az eligazításon fog kiderülni, vagy...?

– Egyáltalán nem titok, csak szeretném, ha mindenki egyszerre látná meg a teljes képet. Azután elindulunk, és felszívódunk a városban.

– Úgy hallottam, maga már csinált ilyet korábban is.

– Cuy’val Dar. Igen, egy vagyok azok közül, akik „többé nem léteznek”. Idővel hozzászokik az ember. És persze, ennek is megvan a haszna.

Az őrmester felállt, és elindult a barakkok felé, Etain követte. Skirata láthatóan nem bicegett annyira, mint szokott.

– Hogy sérült meg a lába? – kérdezte a nő.

– Nem követtem a parancsot. A végén egy Verpine zúzófegyver eltalálta a bokámat. Néha kemény leckét kell venni az élettől.

– Nem műttette meg?

– Egy nap sort kerítek erre is. Jöjjön, reggelizzünk meg az eligazítás előtt! Vannak dolgok, amelyek jobban esnek teli hassal.

Mire az eligazítás elkezdődött 08.00–kor, Jusik lesikálta magát, és átöltözött, de a monokliját ez sem tüntethette el. Ennek ellenére egészen jókedvűnek tűnt. Etain irigyelte tőle a képességet, hogy akárcsak Darman, vidámságot talált még a legvalószínűtlenebb helyeken is. Az Omega és a Delta többé nem számított két külön osztagnak; fekete védőöltözetükben ülték körül az asztalt, de már nem két külön csoportként. Ugyan Sev és Atin még mindig tartott némi távolságot, de úgy tűnt, Skirata gyorstalpaló barátkozási tanfolyama egészen jól működött.

Furcsálló pillantásokat csak a vuki keltett, amikor kényelmesen besétált az eligazítóba. Ugyanaz a lény volt, aki a taxit vezette. Skirata intett neki egy nagyobb karosszék felé, hogy üljön le, azután bezárta az ajtót.

– Ordo! Körülnéztél?

– Igen, őrmester!

– Rendben, hölgyem és uraim! Amit elmondok, az szigorúan csak a jelenlévőknek szól! Ha valaki ki akar lépni, ez az utolsó lehetősége!

– Figyelje meg, őrmester, hogy micsoda mozdulatlanságba dermedtünk! – szólalt meg Scorch. – Ezt most senki sem akarja kihagyni.

– Gondoltam. Mostantól nincs tábornok, uram, őrmester, névkód vagy Jedi–köpeny. Nincsenek rangok. Rajtam kívül senki sem ad utasításokat. Ha nem vagyok elérhető vagy meghaltam, akkor mindenki Ordónak felel. Értve?

A vuki felvette a karosszéke mellől a táskát, amelyet magával hozott, és odadobta Skiratának. Az őrmester kivett belőle két öltözék ruhát, és továbbdobta őket a két tábornoknak. Etain elkapta a saját csomagját, és megbámulta a tartalmát.

– Civil ruházat, kölyök – vetette oda Kal. – A klónok szabadságolt katonák, de mi... nos, Etain elmegy a lányomnak, és Bard’ika a hasznos holtsúly, akit az utazásaim során szedtem össze valahol. Szolgaféle.

A vuki megeresztett egy hosszú, de elégedett morrantást.

– Ő itt Enacca – mutatta be Skirata egy kisebb, udvarias meghajlás kíséretében. – Raktáros és mobil egység egy személyben. Ellátmányt biztosít és fuvaroz. Dolgozott már közületek bárki is vukival?

A kommandósok elkerekedett szemmel rázták meg a fejüket.

– Nos, bármit is hallottatok eddig róluk, az mind igaz – mondta Kal. Ordóra mutatott, és a felderítő kesztyűjébe épített holo–vetítő fakó kék fénnyel árasztotta el az egyik falat. Egy térkép jelent meg nyilakkal és feliratokkal. Skirata röviden összefoglalta:

– Egyelőre ennyit tudunk. Megvan a robbanóanyagok forrása, emellett úgy véljük, hogy van valaki a sereg ellátó vagy logisztikai osztályán, esetleg a CBE körein belül, aki vagy információkat ad ki, vagy csak gondatlanul bánik az adatokkal. Ellenben nincsenek meg a láncszemek az anyagok eredetpontja és a bombakészítők között, a bombát készítő és az elhelyezésért felelős sejtek között, illetve az elhelyezők és a terepfelmérést végző és megfigyelő terrorista sejt között. Az utolsó az, aki megmondja, hogy hova kell tenni és mikor kell felrobbantani a bombát.

Ordo kikapcsolta a vetítőt, és leeresztette a karját.

– Vau még mindig próbál kicsikarni valamit a foglyokból – tette hozzá az eddigiekhez.

– Lehet, hogy nem ismernek kapcsolódási pontokat – mondta Skirata. – Megszokott, hogy nem létező címre küldik a csomagot. A foglyok ruháján és bőrén robbanóanyagok nyomait találtuk. Lehettek ők a készítők, de feltételezem, hogy a robbanószerkezet a Coruscanton készült, mert az anyagok szállítása egyszerűbb, mint a kész bombáké. Ha mondhatod, hogy a bombák bányászatra kellenek, akkor valamivel könnyebb behozni őket, de valójában sehogy sem könnyű. Egyelőre úgy sejtjük, hogy a beszerzőket sikerült elkapni, akik a nyersanyagokat veszik és szállítják.

Jusik oldalra billentett fejjel hallgatta.

– Van egy olyan sejtésem, hogy ha ennyi idő elteltével még nem tudtuk meg, amit szeretnénk, akkor a vallatás nem nevezhető sikeresnek – szólalt meg. – Jelentkezhetek, hogy segítsek neki? A Jediknek van némi meggyőzőerejük, és a titkok felderítésében sem az utolsók.

– Tudom – mondta Skirata. – Ezért akarom megkérni erre Etaint. Magára jelenleg odakint lesz szükségem.

Etain gyomra szaltózott egyet. Arra gondolt, hogy ez talán valamiféle próba akar lenni. Jusik éberen figyelte; nyilvánvalóan érzékelte, hogy a nő kényelmetlennek érzi a helyzetet.

„Lehet, hogy megpróbál lovagiasan felmenteni az effajta szolgálat alól?” – gondolta Etain. Vagy inkább csak elfogta a boldogság, hogy az őrmester a fiai közé sorolja, és mindenáron meg akar felelni neki? Vajon ezért akarta ő megtörni a foglyok hallgatását? Úgy tűnt, Jusiknak is megvan a maga óvatos kapcsolata a sötét oldallal.

– Rendben – mondta a lány, közben arra gondolt, hogy már ölt is. Ölt közelharcban és ölt lövedékekkel. A Qiilurán a helyiek közé beépülve szúrt, zúzott és vágott, még tanította is ugyanezt a gerilláknak. „Tényleg az elmebefolyásolás miatt aggodalmaskodom?” – Megteszem, ami tőlem telik – tette hozzá.

– Jó – válaszolta Skirata bólintva, és úgy folytatta, mintha csak a konyhaszolgálatost jelölte volna ki az imént: – Az Atin által szerzett adatok csak egy listát tartalmaznak harmincötezer cégről, amely használja a teherfuvarozói szolgáltatást, amire Vau vendégei is beneveztek. Ez nagyon sok fizikai ellenőrzést jelent, amit nem végezhetünk mi magunk. Obrim átfuttatja a listát a személyes különleges kis adatbázisán, hátha talál valamelyiknél szabálytalan vámolást, rejtélyes ügyleteket, vagy akár csak egy büntetést gyorshajtásért. Jusik! Enacca átváltoztatja a Galaxis legkoszvadtabb taxipilótájává, a többiek meg felveszik az extrákat. Úgy értem, diszkrét testpáncélba és civil ruhába öltöznek, civileknek engedélyezett fegyvereket hoznak.

– Ne már, őrmester!

– Fi, te külön imádni fogod! Akár még Hokan sisakját is felveheted.

– Azt csak a maga kedvéért, őrmester.

– Jó fiú vagy. Jól van, akkor itt találkozunk huszonegy–nulla–nullakor, amikor már szépen besötétedett odakint! – mondta Skirata. Intett Ordónak és biccentett Etainnek, így adta ki az utasítást:

– Tábornok! Ordo! Utánam!

Kimentek az eligazítóteremből, de ahelyett, hogy behúzódtak volna egy csendes helyre megbeszélni a dolgot, Skirata végigvezette őket a folyosón, és kiléptek a gyakorlótérre, ahol egy ütött–kopott sikló várta őket, elsötétített páncélüveg ablakokkal.

– Használtsikló–kereskedést nyitottak Enaccával? – kérdezte Etain az őrmestertől. Fit mindig felvidították a saját viccei, de a lány úgy érezte, rajta nem segítenek. – Bár el kell ismernem, hogy legalább nem nagyon vonják magukra a figyelmet.

– Csak szálljon be! Ideje munkába indulni!

Akárcsak a klónok, a Jedi is megtanult parancsot teljesíteni. Ordo kényelmes tempóban vezetett, a fő légicsatornákat választotta, azután délnek fordultak.

– Etain! – szólította meg a lányt Skirata. – Ez az a pont, ahol a dolog nehezebbé válik.

A Jedi valahogy már tudta ezt.

– Igen – válaszolta.

– Nehezebbé, mint megrohamozni a harci droidok menetoszlopát és hőst játszani – mondta Skirata. Még mindig a ruikot rágcsálta. Etain érezte az édes virágillatot a férfi leheletében. Az őrmester így folytatta:

– Őszinte leszek: szeretném, ha megkínozna egy embert. Hosszú hónapok alatt ez az első áttörés, amit elértünk, és a lehető legtöbbet kell kihoznunk belőle. Emberek haltak meg azért, hogy biztosan elfoghassuk ezeket a terroristákat.

A lány még mindig nem volt biztos benne, hogy az őrmester nem a hűsegét teszi próbára. Nyilvánvalóan olyasmiről volt szó, amiről Skirata is tudta, hogy egy Jedi számára a határok átlépését jelenti – csakhogy mindig is voltak olyan Jedik, akik átlépték a határokat, és valójában egészen addig nem is volt ezzel nagy baj, amíg nem haragból követtek el erőszakot, és amíg nem mertek szeretni.

Etain egyre nehezebben követte a saját ösvényét, miközben már sokkal inkább tisztában volt a meggyőződésével, mint korábban bármikor az élete során.

Ordo jelenlétét is érzékelte.

Tökéletesen nyugodtnak tűnt, ahogy ott ült a vezetőülésben, de az Erőben kis örvények és sötét foltok vettek körül. Ezek olyan emberről árulkodtak, aki nincs megbékélve önmagával vagy a világgal. Félelem és fájdalom csúcsosodott ki benne magatehetetlen bizalommal és elhagyatottsággal kísérve... és... és az érzelmek összetettsége a puszta gyorsasággal párosulva elborította a Jedit, mintha vízesés alá állt volna. Hirtelen olyan idegennek érezte magát, mint egy hutt vagy egy weequay. Vagy mint egy twi’lek.

Ordo gyakran vergődött kínok között. Elméje teljes sebességgel dolgozott, sohasem pihent meg.

– Jól van, hölgyem? – kérdezte a százados még mindig nyugalomba burkolózva. Etain rádöbbent, hogy mereven bámulta a férfit.

– Jól – válaszolta, és nyelt egy nagyot. – Mit tehetek én, amire Walon Vau nem volt képes?

– Készen áll, hogy kellemetlen dolgokról beszéljünk? – kérdezett vissza Skirata.

– Igen. Muszáj készen állnom.

Az őrmester lassan megdörgölte a homlokát.

– Ki lehet képezni az embereket, hogy ellenálljanak a vallatásnak – kezdte. – Persze, ez csak egy szépítő kifejezés a kínzásra, és nem is használom szívesen. Mivel ezzel is foglalkoztam, tudom, hogy a keményvonalas terroristákat úgy képzik ki, mint a katonákat. Viszont arra nem jó a kiképzésük, hogy ellenálljanak egy Jedinek. Az alapvető előny mellett ez pszichológiailag is a maga malmára hajtja a vizet.

– A niktók állítólag nagyon szívósak.

– Az emberek is lehetnek nagyon szívósak.

Skirata gyötrődött. Eléggé gyötrődött ahhoz, hogy az Erő ismét sötét örvénnyé változzon körülötte.

– Kal! – szólította meg a lány. – Melyikünknek nehezebb? Magának vagy nekem?

– Nekem.

– Gondoltam.

– Ilyenkor mindig nyomasztanak az emlékek.

– Ki képezte ki az omegásokat? – kérdezte hirtelen Etain. Érezte, hogy Ordo nyugalmának máza megreped.

– Én – válaszolta az őrmester.

– Ó!

– Megbízott volna vele bárki mást a helyemben?

– Nem – felelte a lány. Teljes bizonyossággal tudta a választ, nem kellett gondolkodnia rajta. Ha másra bízza őket, az olyan lett volna, mintha elhagyta volna a fiúkat. Mintha másra bízta volna a piszkos munkát, hogy így enyhítse a saját lelkifurdalását.

– Nos... – mondta Skirata. Lehunyta a szemét néhány másodpercre, mielőtt folytatta: – Ha én ki tudom képezni a fiúkat, akkor magának sem lehet gond megtenni mindazt, amire Vau nem képes.

– Mi forog kockán?

– Kinek? A Köztársaságnak? – kérdezte Kal. – Hogy őszinte legyek, szerintem ez egészen lényegtelen. Mindent egybevetve a terrorizmus csupán a felszínt karcolgatja. Valójában a terrorizmustól való félelem okoz nagy károkat.

– Akkor mitől hat magára így az ügy?

– Ki kapja a legnagyobb pofonokat? A klón katonák.

– A csatatereken ezrével halnak meg naponta. A számok...

– Igen, tudom. A háborúval nem tudok mit kezdeni. Kiképeztem jó néhány embert a túlélésre. Most már csak annyi dolgom maradt, hogy megtegyem, amit lehet, ahol lehet.

– Magánháborút folytat? – kérdezte Etain.

– Úgy véli? Nem érdekel, hogy megbukik–e a Köztársaság vagy sem. Zsoldos vagyok. Mindenki potenciális munkaadónak számít.

– Akkor honnan jön ez a düh? Ismerem a haragot, tudja? A Jediknek folyamatosan óvakodniuk kell tőle.

– Nem tetszene a válasz.

– Az utóbbi időben sok minden nem tetszik, de valahogy meg kell birkóznom velük.

– Rendben. Napról napra egyre jobban elkeseredem, amikor azt látom, hogy mandaloriakat, merthogy azok, akár tetszik, akár nem, használnak ki és dobnak el egy olyan háborúban, amihez nincs semmi közük – felelte Skirata. Egyik kezét az előtte ülő Ordo páncélos vállára tette. – Próbálom megakadályozni ezt, amennyire lehet.

Etain nem tudta, mit mondhatna. Soha nem nézte a helyzetet faji szempontból, és a mandaloriak nem is képeztek egységes fajt. Ám amióta elköszönt az Omega–osztagtól a Qiilurán, azóta nem telt el úgy nap, hogy ne gyötrődött volna a klón katonák kizsákmányolása miatt. Ezek az emberek az életüket adták egy olyan Köztársaságért, amelyben nekik nem volt szavuk, bármihez joguk vagy akár jövőjük.

Nem helyes.

Volt egy pont, amelyen túl a cél már nem szentesítette az eszközt, mindegy, hogy mit mondtak a számok. Akárcsak ez a szenvedélyes, erőszakos ember mellette, Etain sem tagadhatta meg a szerepét ebben az elvtelen háborúban, mert akkor nem tehetett volna többet, mint hogy becsukja a szemét.

Az emberek továbbra is a halálba meneteltek.

Ha a Jedi Tanács elfogadta, hogy ezt az áldozatot szükséges meghozni a Köztársaságért, akkor ő bármilyen mélyre lesüllyedhetett az emberekként megismert katonák megmentése érdekében.

– Megpróbálom nem cserben hagyni.

– Mármint engem? – kérdezte Skirata.

„Magát sem” – gondolta Etain.

Búvóhely, Brewery zóna a Coruscant

I–47–es kvadránsában, 10.00 óra,

371 nappal a Geonosisi Csata után

Skirata azt hitte, hogy a rejtekhely a város egy másik elhanyagolt negyedében van, ahol a szokatlan mozgás a hétköznapok részének számított, de ezúttal Enacca felülmúlta önmagát.

A kis bérház egy nemrég felújított negyedben várt rájuk; a munkadroidok még mindig dolgoztak az épületek egy részén, ízléses mintákba kovácsolt duracél díszeket rögzítettek fel. „Zey szívrohamot fog kapni, ha meglátja a számlát” – gondolta az őrmester.

– Azt hiszem, erre szokták a testvéreink azt mondani, hogy kandosii – szólalt meg Ordo, miközben leereszkedett a siklóval a leszállóplatformra. A parkolót kis vászontető fedte le, bár a Coruscantnak ezen a részén olyan sűrű volt a forgalom, hogy a környező magas épületekből történő megfigyelés – Skirata egyik állandó réme – szinte lehetetlennek tűnt. – Később visszajövök –mondta a felderítő Skiratának. – Van egy kis dolgom.

Amikor az előtér ajtaja becsukódott mögöttük, teljesen kizárta a Coruscant állandó zúgását és dübörgését. „Élvonalbeli hangszigetelés!” – gondolta Etain. A vuki okos segítőnek bizonyult. Vau munkája járt bizonyos zajokkal, és nem lett volna értelme, hogy felkeltsék a szomszédok érdeklődését. Egy olcsóbb helyen értelemszerűen rosszabb lett volna a hangszigetelés is.

Ráadásul, az sem volt valószínű, hogy Orjul kollégái egy ilyen helyen keresik eltűnt társaikat.

Etain szorosan összefonta két karját a mellkasa előtt, de ez mit sem segített a külsején. Világosbarna, hullámos haját hátul fonatba fogta, de a rövidebb szálak kiszabadultak, és kis spirálokba ugrottak össze, új öltözéke pedig máris úgy nézett ki, mintha abban aludt volna. Az arcán lévő szeplők tömegétől és az esetlen járásától úgy érezte, mintha csak egy iskolás lány lenne fénykarddal.

– Felkészült, ad’ika? – kérdezte Kal. Kicsinek nevezte; véletlenül átváltott megnyugtató apafigurává. Nem ítélkezett. Akárcsak az őrmester, Etain is fontosnak tartotta, hogy kevésbé látsszon veszélyesnek, mint amilyen valójában. – Ha nem, most még elmehet – tette hozzá Skirata. Mi lett volna, ha a lány tényleg otthagyja? Máris veszélyesen sok résztvevőt és helyet ismert.

– Nem hátrálok meg.

Skirata valahol legbelül arra várt, hogy Etain hirtelen mutat valami karizmát, kedvességet vagy más különleges tulajdonságot, ami megmagyarázza, hogy Darman mit kedvel annyira ezen a halom csonton, húson, véren és kócos hajon. De a lány csak egy tétova kölyök maradt; egy Jedi–kölyök annyi rászakadt felelősséggel, hogy az máris megmutatkozott fiatal arcán és koravén tekintetében.

Az őrmester megnyomta a csengőt, és az ajtó hamarosan feltárult. A kiáramló szag és párás levegő rémült állatokkal telt pajtára emlékeztette. Annyira erősen, hogy alig érezte benne a strill bűzét. Azonban sehol sem látta Mirdet.

Vau az asztal mellett ült, és fáradtnak látszott. Megint tanárra hasonlított, aki nem igazán elégedett az osztályával. Fizikai erőfeszítés merítette ki; jól látszott ez az orra és a szája között elmélyült ráncokból, és érezni lehetett abból, ahogy az asztalon dobolt az ujjaival. Így szokta ébren tartani magát.

Vele szemben egy férfi ült az asztalra borulva, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ébren lenne. Vau előrehajolt, és a hajánál fogva felemelte a fejét, az arcába bámult, azután óvatosan visszafektette.

– Maga lesz a váltás, Jedi? – kérdezte, és recsegő ízületekkel, túlzó mozdulatokkal felállt, hogy mesterkélten a megüresedett székre mutasson. – A magáé!

Etain meglepetten nézett rá. Skirata feltételezte, hogy megborzong majd, ha meglátja az egyébként krémszínű falakat borító vérnyomokat, de a lány úgy szegezte a tekintetét Vaura, mintha valaki mást várt volna.

– Hol van a másik kettő? – kérdezte Kal.

– Az egyes számú nikto neve M’truli, és a kis hálóban szállásoltam el – válaszolta Vau udvarias hangon. Végül is, ez csak üzlet volt, és Skiratát is túlságosan lefoglalta a munka ahhoz, hogy felelevenítse a vitájukat. – A kettes számú nikto Gysk. Odaát van a dolgozószobában.

– A ruhádnak már elkelne egy mosás...

– A kis szarvak miatt van. Egy niktót nem lehet csak úgy megütni. Kénytelen voltam valami mást használni.

Etain leült Vau helyére, és mindkét tenyerét az asztalra tette, a tekintetében még mindig meglepetés ült. Skirata nekidőlt a falnak az ajtó mellett. Vau kiment a mosdóba, s hamarosan vízcsobogás hallatszott.

– El akarja mondani, amit tud – mondta Etain megnyugtató hangon. – Meg akarja adni mindazoknak a nevét, akikkel együttműködött.

Orjul összerezzent. Nehézkesen felemelte a fejét, és egy másodpercig Etainre bámult.

Azután leköpte.

A lány hátrahőkölt, láthatóan megdöbbent, és automatikusan letörölte a rózsaszínes nyálat az arcáról, mielőtt ismét az iménti pózba helyezkedett.

– Tartsd meg magadnak a büdös Jedi–trükkjeidet! – sziszegte Orjul.

Skirata nyilvánvalóan nem gondolta róla, hogy az első próbálkozás után megtörik, és Etain sem akarta feladni; csak ült ott, még ha ez nem is volt más, mint a cselekvés puszta hiánya. Akárcsak a klónokat, őt is gyermekkorában kezdték oktatni, azzal a kivétellel, hogy az első fegyvere az Erő feletti uralma volt, és az a képessége, hogy úgy olvasott benne, mint egy kódolatlan adatolvasón.

Darman egyszer azt mondta Skiratának, hogy Etain a gondolataik és az érzelemviláguk alapján különbözteti meg őket egymástól.

– Sokszor jól jönne egy ilyen trükk, nem, őrmester? – kérdezte.

– Láthatom a niktókat is? – vetette fel a lány hirtelen.

Vau ekkor jött ki a mosdóból egy bolyhos, fehér törülközővel szárítgatva arcáról a vizet.

– Szolgálja ki magát! – válaszolta. Dobott Skirata felé egy „te tudod” pillantást, azután kinyitotta a Jedinek a kulcsra zárt ajtókat. – Biztonságosan lekötöttem őket – tette hozzá. – Azt, ugye, tudja, hogy nem beszélhetnek egymással?

– Sikerült rájönnöm – felelte Etain.

Egy percre eltűnt az egyik helyiségben, azután kijött, és bement a másikba. Amikor ismét felbukkant, egyenesen a két őrmesterhez ment, és lehajtott fejjel megállt előttük.

– Biztos vagyok benne, hogy a két niktónak nincsenek információi a számunkra, és ezt tudják is – mondta halkan.

– Sokaknak fogalmuk sincs, mi mindent tudnak valójában –válaszolta Skirata. – Egymáshoz illesztjük a látszólag használhatatlan információkat, és megkeressük a kapcsolódási pontokat.

– Úgy értem, hogy mindkettő körül ott leng a haláltól való félelem.

Vau vállat vont.

– Ennyit a niktók elszántságáról – jegyezte meg közönyösen.

– Minden lény kerüli a halált. Az a különbség, hogy Orjul mástól fél. Attól, hogy megtörjük. Elég ránéznem, és mást érzek felőle, mint a niktók felől. Ez nem ösztönös félelem. Az Erőben érzékelem, hogy nem olyan mélyről ered – mondta Etain, közben amolyan Jedi–módra összekulcsolta az ujjait, amitől úgy tűnt, mintha a kezét tördelné. – Őrá kell összpontosítanom. Fél felfedni a tudását.

A két férfi végig követte a tekintetével, amíg a Jedi visszament a nappaliba, és ismét leült a fogollyal szemben.

Vau ismét vállat vont.

– Legalább szundíthatok egyet, amíg viszi a boltot – jegyezte meg. – Azután kitalálom, hogyan dolgozzam tovább.

Orjul felől éles zihálás hallatszott, és Vau gyanakodva körülnézett. Nehezen ment a fejébe, hogy Etain bármit is tesz, kívülről csak annyi látszott, hogy ül, és az előtte lévő fickót bámulja.

– Kal! – szólalt meg halkan. – Ezek engem jobban megijesztenek, mint az ilyen Orjul–félék. Megyek, leteszem a fejem pár órára. Ébressz fel, ha a lány jutott valamire! Akkor is, ha kinyírta!

Délelőtt 10.30 körül járt az idő; a hétköznapi emberek ekkor indulnak a dolgukra. Etain valahogy furcsának vélte, hogy pont ilyenkor kezd bele egy vallatásba. Skirata társaságában folyton úgy érezte, mintha magukkal hordoznák az éjszaka egy darabját.

És lerítt róla, hogy elszánta magát. Végre akarta hajtani a rábízott feladatot.

Időről időre lehajtotta a fejét, mintha Orjul arckifejezését vizsgálgatná, de a férfi folyamatosan az asztalra hajolva ült, homlokát a hűvös lapra tette és két kezével a fejét fogta, mintha őrjítő fejfájása lenne. Skirata szívesen megkérdezte volna, hogy mit művel éppen, de attól tartott, hogy ezzel megtörné a Jedi összpontosítását.

A lány teljes mértékben a dolgára koncentrált; úgy nézett ki, mintha odafagyott volna a székre. Szinte egyáltalán nem pislogott, csak a nyaki ütőerének lüktetése mutatta, hogy még életben van. Orjul néha megvonaglott és felnyögött, úgy nyomta le a saját fejét, mintha legszívesebben egybeolvadt volna az asztallappal.

Skirata inkább bement a kis hálószobába, és a niktót bámulta egy ideig. Amikor visszatért a nappaliba, Orjul halkan zokogott, és Etain közelebb hajolva beszélt hozzá:

– Érted, Orjul? Érted, mi történik veled?

Skirata csendben figyelt.

– Orjul?

A férfi úgy nyüszített fel, mint egy strill. Vékony, állati hangot adott ki.

– Ne...

– A kétség rosszabb, mint a fájdalom. Felzabál, és nem tehetsz ellene semmit. Nektek van igazatok? Helyesen cselekedtek, vagy ugyanolyan rosszak vagytok, mint a Köztársaság, amit annyira gyűlöltök? Ki az ellenség? Mi vagy ti? Gondolj a tehetetlen gyalogokra, akiket megöltetek!

Skirata eredetileg azt hitte, a lány majd az Erő segítségével okoz fájdalmat, de Etain lerövidítette az utat, és azt alkotta meg Orjulban, amit a kín is létrehozott volna előbb vagy utóbb: az állapotot, amikor a fogoly jobban félti a józan eszét, mint az életét.

Az őrmester elismeréssel figyelte a Jedit. A módszer nem volt halálos, és alig lépte túl a szokásos elmetrükköt. Lehet, hogy Etain a saját etikai határait feszegette. Talán ez volt a legrosszabb rémálma, az elképzelhető legszörnyűbb dolog a számára.

Egy óráig is eltartott. Skirata azt találgatta, hogy a tábornok vajon elképzeléseket és szörnyű következményeket sugárzott–e Orjul tudatába, vagy csak folyamatosan elárasztotta adrenalinnal a szervezetét? Bármit tett is, mindketten kimerültek tőle. Végül a férfi zokogásban tört ki, Etain pedig megborzongott, és zavartan nézett körül, mint aki révületből tért vissza.

Skirata megragadta Vau vállát, és felrázta a másik őrmestert.

– Befelé! – szólt rá. – Tur–Mukan eléggé megtörte már a fickót, hogy be tudd fejezni a melót.

Vau rápillantott az időkijelzőjére.

– Nem rossz – mondta elismerően. – Mi van? Nem akarod, hogy lássa a végét?

– Csak csináld!

Vau letette a lábát az ágyról, felállt, és kiment a nappaliba, hogy felállítsa Etaint a székről, és Skiratával együtt az ajtó felé terelje.

– Menjen, Jedi, igyon valami frissítőt! – mondta. Orjul elkerekedett szemmel bámult a nő után. – Csak kimegy egy kicsit levegőzni – szólt oda neki Vau. – Hamarosan visszajön.

Skirata karon fogta a lányt. Nem szokott hozzá, hogy nála kisebb termetűeket ragadjon meg; a fiai mind nagyobbak és erősebbek voltak Etainnél, kőkemény izomzattal. Úgy érezte, mintha egy gyerek karját fogta volna meg. Leültette a kis padra a leszállóplatform szélén, és elővette az adó–vevőjét, hogy járművet hívjon.

– Ne! – mondta a Jedi. – Visszamegyek.

– Csak ha Vau visszahív minket!

– Kal...!

– Csak ha tényleg szüksége van magára!

Még mindig Ordóra vártak, hogy felvegye őket, amikor Etain hirtelen megérezte, hogy valaki közeledik. Az ajtóra nézett.

A következő pillanatban az ajtószárnyak szétváltak, és Vau jött ki az épületből a szemét dörgölgetve. Ózonszag lengte körbe, mint egy elsült sugárvetőt.

– Kereskedelmi zóna – vetette oda. – B–nyolcvanötös kvadráns. – Odamutatta az adatolvasóját a koordinátákkal. – Időpontot nem kaptam – folytatta –, de nem is biztos, hogy a fickó tud ilyesmit. Le kellett raknia az anyagokat a raktárban, és valaki jött, hogy elvigye. Ő akkor már nem volt ott, úgyhogy nem találkozott az átvevővel.

Skirata fmtorgott az ózonszagtól, és bár biztos volt benne, hogy Etain is kikövetkeztette, mi történt odabent, inkább mandaloriul szólalt meg:

– Gar ru kyramu kaysh, di’kut: tion’meh kaysh ru jehaati? –Megölted, te barom! Mi van, ha hazudott?

Vau ingerülten fújt egyet.

– Ni ru kyramu Niktose. Méh Orjul jehaati, kaysh kar’tayli me’ni ven kyramu kaysh. – válaszolta. „A niktót öltem meg. Orjul tudja, hogy őt is megölöm, ha hazudott.” Előbb–utóbb Orjul úgyis halott lesz. Ezúttal nem ejtettek foglyokat. Érdekes tény, hogy milyen sokan elfelejtik az elkerülhetetlent, ha azt hiszik, még van számukra kiút.

Etain nem szólt egy szót sem. Alig bírta visszafogni magát, hogy ne fusson oda a siklóhoz, amikor Ordo letette a járművet a platformra. Skirata beült mellé. A tábornok úgy nézett ki, mint aki vereséget szenvedett.

– Eredmény? – kérdezte Ordo nyugodtan. A sisakját az utasülésre tette, tekintete előreszegezve.

– Van egy lehetséges átadási pontunk – válaszolta Skirata. – Valaki felveszi a robbanóanyagokat, úgyhogy össze kellene raknunk egy ládányi cuccot, amit begyűjthetnek.

– A hírszerzés szerint még nem valószínű, hogy hiányolják a küldeményt.

– Piát, ha biztonsági okokból a sejtek tényleg annyira elkülönülnek, amennyire gondoljuk, akkor egyelőre még senki sincs, aki észrevehette volna.

– Van egy kis probléma a ládányi robbanóanyag beszerzésével, de végeredményben kezdhetünk valamit az információval.

– Hallom, hogy már dolgoznak a fogaskerekek a fejedben, fiam! – mondta Skirata, és megpaskolta Etain kezét. – Jól csinálta, ad’ika! – tette hozzá. – Sohasem könnyű. – Ordo értetlenül hátrapillantott, és rájött, hogy a dicséret ezúttal a Jedinek szólt, és nem neki. A mando’a nem különböztette meg a nemeket.

A lány válasz nélkül fogadta az érintést, de azután hirtelen olyan szorosan megfogta az őrmester kezét, hogy Skirata azt hitte, mindjárt ellenkezni kezd vagy sírva fakad. Azonban Etain fenntartotta a nyugalom álarcát, bár a szorítása nem enyhült. Skiratát mindig is érzékenyen érintette, ha egy gyerek kétségbeesetten belekapaszkodott.

– A kétség magvait elszórni nagyon romboló, ha elvhű, céltudatos emberekről van szó – mondta végül a tábornok.

Skirata ekkor döntött úgy, hogy az sem okozna gondot, ha a lányaként tekintene a Jedire. Túl gyakran megfeledkezett az igazi, elidegenedett lányáról. Szerette, ha hazaérve a kicsi Ruusaan izgatottan fogadta, de minden alkalommal, amikor hazatért egy háborúból – lett légyen bárhol is az otthona épp akkor –, a lánya egyre idősebb volt és egyre kisebb örömmel fogadta, mintha egyre kevésbé ismerték volna egymást.

„De újra vannak fiaim...”

– Ezért szoktam csak olyan elvekhez ragaszkodni, amelyeket nem vehetnek el tőlem – válaszolta.

A mandalori identitás – a mandalori lélek – csak a belső szilárdságra támaszkodott. Skirata csak és kizárólag a harcostestvéreinek, azaz a fiainak élt.

Tizedik fejezet

A klón katonák fegyelmezettek. Még az Alfa mélységi felderítők is – bár kétségtelenül nehéz velük – kiszámíthatóak olyan értelemben, hogy Fett pontos utasításokkal látta el őket, amelyeket azóta is folyamatosan követnek. Azonban a kommandósok majdnem olyan kiszámíthatatlanok, mint a nullások, és a nullások egyértelműen Skirata magánhadseregét képezik. Ez a gond azzal, hogy néhány szedett–vedett, fegyelmezetlen pribék képezte ki az intelligens klónokat; túlságosan egyénivé válnak, és a legrosszabb esetben engedetlenek is lesznek. Ugyanakkor, megnyerhetik nekünk a háborút, úgyhogy javaslom, viseljük el őket!

A Különleges Erők igazgatója, Arligan Zey tábornok

értékelése a Köztársasági Kommandóról

Iri Camas tábornok számára,

a raktárkészlet és a raktári nyilvántartás közti

ellentmondások magyarázatához csatolva

Műveleti bázis, Qibbu’s Hut, szórakoztató negyed, kora este,

371 nappal a Geonosis után

– Ez egyszerűen természetellenes! – mondta Boss a tükör előtt állva. – Nem tudom nem észrevenni, hogy mit nem fed el a testpáncél!

– Fedi a felsőtestet és a hasat, tehát azokat a testrészeket, ahol a fő véredények és szervek találhatóak – mondta Atin a zubbonyát igazgatva. Mind a seregben rendszeresített gyakorló egyenruhát viselték: vörös felsőt és nadrágot. A barakkon kívül Fi meztelennek érezte magát a páncélja nélkül. – Csak ennyi kell, érted? – folytatta Atin.

– Kar nélkül még életben maradhatsz – tette hozzá Fi. – Bármikor felszögelhetnek a helyére egy újat.

– És mi lesz a fejemmel?

– Mint mondtam, a kevésbé fontos testrészeket könnyen helyettesítik.

Boss tovább vizsgálgatta a ruháját.

– Bírom ezt a srácot – jegyezte meg. – Kiváló céltábla lesz belőle.

Egyébként igaza volt; sisak nélkül indultak harcba, és ez keménynek ígérkezett. Minden klón, még a legutolsó katona is ragaszkodott a sisakjához. A buy’ce önmagában véve is egy kis parancsnoki központ volt.

Fi kézbe vett egy tekercs borotvaéles drótot, és kinyújtotta. Skirata ezt is megtanította használni; a fojtóhurkot az ellenfél nyaka köré kell tekerni és jól megszorítani, hogy elvágd a torkát vagy megfojtsd vele – feltéve, hogy az ellenfélnek van nyaka. Az őrmester számos érdekes eszközt és technikát javasolt; minden kiképzőnek megvoltak a maga kedvencei, és ezek alapján Skirata a közelharc rajongójának bizonyult. Mit is szokott mondani? „Akkor is képesnek kell lenned a harcra, fiam, ha alsónadrágban sarokba szorítanak. A természet fogakat és öklöket adott...”

Kal őrmester úgy tudta ezt mondani, mint aki személyes tapasztalat alapján beszél. Jól ismerte a technikákat, amelyeket megtanított nekik.

Az elhanyagolt szálloda legfelső emeletének társalgója – a falakat és az ablakokat gyorsan ellátták hangszigetelő bevonattal – tele volt lökdösődő emberekkel. Jusik tolakodott be közéjük, láthatóan elégedetten önmagával, hogy letegyen a fekete, karcos műanyag asztalra egy halom kis golyót és más eszközt. Atin odament hozzá, és nézegetni kezdte a dolgokat.

– Ezeket meg honnan szerezte? – kérdezte.

Jusik felvette az egyik golyócskát és Atin elé tartotta. Fi közelebb ment. Bármi volt is az, ő is akart belőle.

– A mélységi felderítők önálló fül–adó–vevője – mondta a Jedi.

– Mindenkinek jut egy. Így nem kell a buy’ce vagy bármi hasonlóan feltűnő felszerelés, csak bedugják ezt a fülükbe. Na, meg... – a Jedi elhallgatott, amíg felmutatott egy kis, átlátszó zacskót, tele üvegpornak kinéző anyaggal – ez itt a nyomjelző.

– Ilyet még sohasem láttam.

– Új. Egyenesen a laborból jött. Pornak becézik, szét kell szórni a területen, és láthatatlan megfigyelést tesz lehetővé. Ki tudja, mikor lesz szükségünk rá...

– Melyik boltban árulnak ilyeneket? – kérdezte Fi.

– A Beszerzési és Fejlesztési Osztályon. Valahogy beleestek a zsebembe.

– Maze százados nagyon dühös lesz!

– Nem gond. Majd Ordo elmagyarázza neki később. Rá úgyis jobban hallgat, mint rám.

– És hol van Skirata? – kérdezte Sev. – Lehet, hogy nem sikerült feltörni a diót?

– Vaunak nem lehet gond – válaszolta Fixer. Eltett egy adó–vevő–golyócskát.

– Akkor miért vitték magukkal Etaint?

– Lehet, hogy csak megmutatják neki, hogy kell ezt csinálni.

Fi látta, hogy Darman mennyire nyugtalan. Várta, hogy a testvére visszavág, de Dar lenyelte a dühét, bármit is akart mondani, és inkább igazgatni kezdte a testpáncél lemezeit a ruhája alatt. Már nem igazán volt titok, hogy Etain a gyengéje, de nem szokták ezzel piszkálni. Ez az életnek egy olyan oldala volt, amiről Skirata is beszélt a kiképzés során, de nem igazán reménykedtek, hogy valaha is részük lehet benne.

Könnyű volt a Kaminón, ahova a való világ sohasem tört be – legfeljebb néhányan belehaltak a kiképzésbe. Azonban az utóbbi kilenc hónapot olyan emberek között töltötték, akik kívül álltak a klónok szűk testvériségein, és a hétköznapi élet hirtelen veszélyesebbnek tűnt, mint a harc.

Főleg azért, mert mások élete egyáltalán nem úgy volt hétköznapi, ahogy ők megszokták.

Fi a vékony megfigyelésgátló rétegtől behomályosodott ablakhoz lépett, és kinézett a turisták és helyiek tömegére a szálloda előtti járdákon. Egyáltalán nem irigyelte őket és azt, ahogy napról napra éltek. Skirata elmondta, milyen nehéz munkából megélni, és mennyivel tisztább dolog, hogy az ő létezésüknek van egy meghatározott célja.

Azonban arról nem beszélt, hogy milyen érzés mindenféle fajú párokat és családokat látni. Az alapoknál maradt. Elmondása szerint már annyi nő kirúgta élete során, hogy emiatt nem tud hasznos tanácsot adni; csak kerüljék el a másik nemet, ha lehet. Végül ez is úgy jött le a csapatnak, mint amit nem gondolt komolyan – mint például amikor húsdroidoknak nevezte őket, és közölte, hogy harcolni jöttek, nem szocializálódni. Mindez azt jelentette, hogy nem szívesen beszélt erről a témáról.

Régebben Halottaknak is nevezte őket, de többé már nem voltak Halottak. Megtanulták, hogyan legyenek mandaloriak, és Kal szerint ez azt jelentette, hogy van lelkűk és helyük a mandalori örökkévalóságban. Fi úgy vélte, hogy ezt talán valóban érdemes birtokolni.

Kinyílt az ajtó, és mind a nyolc kommandós egyszerre fordult oda, hogy az érkezőre fogják módosított civil sugárvetőik vegyes gyűjteményét. Biztonsági kód ide vagy oda, az ember soha nem lehet elég óvatos. Skirata lépett be Ordóval és Etainnel a sarkában, és a katonák leeresztették a fegyvereiket.

– Voltunk boltban – jelentette be az őrmester vidáman, és ezúttal komolyan gondolta. Fi először azt hitte, ismét csak szépít valamilyen illegális fegyver – vagy más tiltott dolog – beszerzésére utalva, de valóban vásárolni volt. Az asztalhoz lépve egy kis zsákból gyümölcsöket, magvakat, édességeket és más, nem feltétlenül ismerős finomságokat borított Jusik eszközei mellé. – Jó étvágyat, srácok! – mondta.

A deltások nem mozdultak, ellenben az omegások azonnal rávetették magukat az ajándékra. Végül valahogy a Delta–osztag tagjai is rájöttek, hogy szabad a vásár. Fi lehámozta a világoszöld csomagolást valamiről, ami savanykás gyümölcsillatot árasztott, s kiderült, hogy az édességet lefagyasztották és ínycsiklandóan ropogós mázzal borították be.

Etain nagyon fáradtnak tűnt. Jusik úgy nézett rá, mintha éppen szavak nélkül beszélgettek volna. A Jedik tudtak ilyesmit is: a külvilág számára érzékelhetetlenül kommunikáltak egymással, mint a katonák a sisakrádión keresztül. Azután Etain mormolt valamit arról, hogy akar venni egy forró fürdőt, és eltűnt a szomszédos helyiségben.

– Van egy átadási pontunk – mondta Skirata. – És köszönhetően a teljesen váratlanul a barátunkká vált Mar Rugeyannek, lesz néhány ezer klón katona, akik eltávot kapnak pár hétre.

– Hm, tört mogyoró! – nyögött fel Fi, amikor felismerte a mázban rejlő, apró magdarabkákat. – Igen segítőkész lehetett! – mondta hangosan.

Hirtelen mindenki ledermedt rágás közben. Fi észrevette, hogy Jusik nem evett semmit, ehelyett egyfolytában csak az őrmestert nézte elbűvölt arckifejezéssel. Az ifjú tábornok túladagolást kapott Skiratából, de ha már el kellett kapni valami betegséget, akkor inkább ezt, mint bármelyik másikat.

– És elkapjuk őket, vagy az unalmasabb megoldást választjuk, és hagyjuk őket elsétálni? – kérdezte Boss. Niner oldalvást rápillantott, olyasféle nézéssel, ami csendes tűnődésre int. A két őrmester nem egyformán vette azt, hogy átmenetileg elvesztették a vezető szerepüket. Niner úgy szeretett irányítani, hogy biztos volt a dolgában, míg Boss mindig az elsők között akart lenni.

– Végül is, ez nyomkövetési munka, nem? – tette hozzá a deltás.

– Vau alatt nagyon türelmetlenné váltatok, srácok – feddte meg Skirata de igen, ez az a pont, ahol a dolog unalmassá válik. De tudod, mit? Ha elbaltázzuk, akkor nem leszel kevésbé halott, mint máskor. – Felkapott néhány shuuragyümölcsöt az asztalról, és a Delta minden tagjának odadobott egyet. Közben folytatta: – Remélem, Vau azért jól kitanított, mert ha valakinek nagyon viszketni kezd az ujja a ravaszon, és tönkreteszi nekem a bevetést, akkor engem fognak elővenni.

Boss egészen megsértődött. Fi nem is sejtette, hogy a deltások–nak ilyen kifinomult érzelmeik vannak.

– Profik vagyunk, őrmester – mondta Boss. – Tudjuk, hogyan kell végezni a dolgunkat.

– Mit mondtam?

– Bocs, Kal! Csak zavar, hogy még nem is láttuk az ellenséget.

– Üdvözöllek a terrorelhárításban, fiacskám! Ezek nem droidok. Nem sorakoznak fel és menetelnek felétek. Megjegyeztetek bármit is abból, amit eddig tanítottam?

– Hát...

– Úgy is meg tudnak ölni, hogy már rég nincsenek a bolygó közelében, amikor darabokra szednek. Viszont ha megtaláljuk őket, akkor mi is ugyanígy kinyírhatjuk őket. Ez türelemjáték, és közben figyelni kell minden részletre.

– Úgy hallottam, hogy a deltások mindig nagyon figyelnek a részletekre – jegyezte meg Fi. Kapott egy fagyos pillantást Sev–től, de ez csak folytatásra ingerelte: – Ezért rajzolják fel a műveleti tervet ujjfestékkel.

Skirata felkapott egy papírtekercset az asztalról, és keményen hozzávágta Fi fejéhez, pont a fülét találta el.

– Jól van – mondta. – Az elkövetkező napok során Ordo beszerez valami hasznavehető robbanóanyagot, mert még jól jöhet, ha fel akarjuk deríteni a sejteket. Emellett megkezdjük az átadási pont megfigyelését, mert nem tudjuk, hogy mikor érkezik valaki a robbanószerekért. Négy váltásban leszünk. Fi és Sev a Vörös Őrség, őket Dar és Boss váltja Kék Őrségként, utánuk Niner és Scorch jön, mint Zöld Őrség.

Atin úgy nézett ki, mint akit hideg vízzel öntöttek le. Megviselte, ha kimaradt valamiből. Fi úgy sejtette, hogy testvére Sev–vel akart párban lenni, bármilyen okból is.

– Így te leszel a Fehér Őrség Fixerrel – közölte Atinre bökve az őrmester barátságosan. Ő is észrevette a klón iménti arckifejezését. De hát Skirata mindent észrevett. – Egy őrség megfigyel, egy összeveti a hírszerzéstől kapott információkat, és kettő pihen – osztotta ki Kal a feladatokat.

– És a többiek?

– Ordo eltűnik, hogy megkeresse a beépített embert. Etain és Bardan csatlakozik az őrséghez a következő fázisig. Ha kell, Vau és Enacca is beszállhat segítségnek.

Jusik meggyőzően ízléstelenül nézett ki civil öltözékében és kiengedett hajjal. Ellenőrizte a csinos S–5–ös nehéz sugárvetőjét. Drága jószág volt, Zey tényleg bele fog őrülni a számlába.

– Kal! Használhatjuk az Erőt?

– Persze, hogy használhatod, Bard’ika! Feltéve, hogy senki sem veszi észre. Vagy ha nem hagysz szemtanúkat. Ugyanez igaz a fénykardra is. Ne legyenek szemtanúk! Túl nyilvánvaló, hogy ki használja.

– Mikor kezdjük? – kérdezte Boss.

Skirata lepillantott az időkijelzőjére.

– Három óra múlva – válaszolta. – Ideje enni valamit.

Sev oldalba bökte Fit a könyökével, nem elég gyengén ahhoz, hogy a gesztus barátságos legyen, de nem is elég erősen, hogy társa kihívásként értelmezze.

– Szóval, te meg én, mi? – kérdezte. – Az agy meg a száj együtt? Lehetőleg ne öless meg!

– Megpróbálok vigyázni rád – felelte Fi. – Általában felderítő századosokkal szoktam együtt dolgozni, de háborúban áldozatot kell hozni. – Közben egyre azon járt az agya, hogy hétköznapi embereket fognak figyelni, ahogy élik a hétköznapi életüket. Szívesebben megrohamozott volna egy droid arcvonalat.

„Mi lett az önbizalmammal? Vagy a többiek is ezt érzik?”

– El tudod játszani az elmeroggyant katonát?

– Mert te most nem azt játszod?

– Remélem, ner vod, lőni is tudsz úgy, mint szájalni!

– Arra mérget vehetsz – válaszolta Fi. – Néha egyáltalán nem vagyok vicces.

Beszéd közben észrevette, hogy Darman kiballag arra, amerre Etain tűnt el korábban.

Etain úgy érezte, hogy mindent egybevetve egész jól tartotta magát.

Addig visszafogta hányingerét, amíg magára nem csukta a mosdó ajtaját. Hagyta, hogy az öklendezéstől eleredjenek a könnyei, és lecsorogjanak az arcán. Megnyitotta a vizet, hogy a zúgás elnyomja a többi zajt, és próbálta visszafogni a zokogását.

Meg volt győződve róla, hogy ki fogja bírni. Nem bírta ki.

Orjul lelkébe nehezebb volt beletépni, mintha fizikai erőszakot akart volna alkalmazni. Elvette a férfi meggyőződését, ami önmagában véve nem lett volna nagyon gonosz dolog, de Etain jól tudta, hogy a férfi hamarosan meg fog halni, és már nem találhatott vigaszt a hitében sem, mert ő megfosztotta tőle. A férfi megtörve, egyedül és elhagyatottan végzi.

„Miért csinálom én ezt? – gondolta, de mindig is tudta a választ: Mert az emberek meghalnak.”

„Mikor nem fogja a cél szentesíteni az eszközt?”

Addig hányt, míg végül már csak görcsösen reszketett és vonaglott. Azután megtöltötte a mosdókagylót hideg vízzel, és belenyomta a fejét. Mire ismét felegyenesedett, a látása kitisztult, és egy olyan arc nézett szembe vele, amelyet felismert. Walon Vau szívós, kemény vonásait látta maga előtt.

„Minden téves, amit tanultam...”

Vau lénye egyenlő volt a kegyetlen célszerűséggel; egy Jedi számára elképzelni sem lehet jobb példát a sötét oldalra. Ugyanakkor, a tudatos rosszakarat teljes mértékben hiányzott belőle. Etain először még azt várta, hogy haragot és gyilkos szándékot fog érzékelni, de Vauban... csak a semmi volt. Illetve, nem csak a semmi. Valójában a férfi nyugodt volt és még jóindulatú is. Úgy vélte, a jó cél érdekében cselekszik. Megtestesítette a feltételezett Jedi–ideált; nem harag vagy félelem vezérelte, hanem az, hogy helyesnek vélte a cselekedeteit. Vau személye láttán Etain megkérdőjelezett mindent, amit tanítottak neki.

A sötét és a fény csak a befogadó felfogásától függ. Hogyan lehetne ez igaz?

Hogyan lehetséges, hogy Vau szenvtelen céltudatossága morálisan magasabb szinten áll, mint Skirata dühe és haragja?

Etain éveken át küszködött a haragjával és neheztelésével. Választhatott, hogy jó Jedi lesz belőle, vagy bukott Jedi – azzal a hol kimondott, hol elhallgatott feltételezéssel, hogy a bukás egyenlő a sötét oldal ölelésével.

A harmadik ösvényt csak későn ismerte fel: el is hagyhatja a Rendet.

Miközben döbbenten tűnődött ezen az új felismerésen, megtörölte az arcát egy törülközővel. Csak azért lett Jedi, mert nem ismert más életet. Nem azért sajnálta meg Orjult, mert meg kellett kínoznia, hanem mert elvette tőle az egyetlen dolgot, amely egyben tartotta a férfi világát: a meggyőződését, amely irányt mutatott neki. Valójában Etain saját magát szánta, mert nem volt semmi az életében, ami irányt mutasson neki, és ezt az érzést – tagadva önmaga előtt – vetítette ki az áldozatába.

Amikor cselekedetei nem akörül forogtak, hogy jó, szenvedélytelen és a világtól eltávolodott Jedi legyen, önzetlensége egyedül abban merült ki, hogy törődött a klónokkal, és megkérdezte tőlük, hogyan élik meg mindazt, amit velük tesznek.

Ez mutatott számára irányt.

Hirtelen tisztán látta maga előtt az utat – de belül még mindig tele volt fájó, nyílt sebekkel. A kinyilatkoztatás nem gyógyította meg. Leült a kád szélére, és a térdére hajtotta a fejét.

– Mi a baj, asszonyom? – jött Darman hangja az ajtó túloldaláról. Ugyanolyannak kellett volna lennie, mint minden más klónnak, mégsem volt ugyanolyan. Mindegyiküknek, még ha néha csak elenyésző mértékben is, eltért a hangja, a kiejtése, a beszédmódja. Az ajtó előtt Dar állt.

Etain már csillagrendszerek távolságából is megérezte volna a jelenlétét. Számtalanszor ki akart nyúlni Darman felé az Erőn keresztül, de attól tartott, hogy elterelné a férfi figyelmét arról, amit éppen csinál, és ezzel az életét veszélyeztetné. Vagy a másik lehetőség: ha Dar nem örült volna a kapcsolatfelvételnek, akkor akár magára is haragíthatta volna.

Annak idején ott maradhattak volna a Qiilurán, de a kommandós az osztagát választotta. Amit a lány érzett iránta, az a különválásuk óta kifejlődött, folyamatos vágyakozás, talán nem is volt kölcsönös.

Darman ismét bekiáltott:

– Minden rendben?

Etain kinyitotta az ajtót, és a férfi elé állt.

– Most nem akarok „asszonyom” lenni – mondta.

– Elnézést, nem akartam...

– Ne menjen el!

Dar már eltávolodott néhány lépésnyire, de úgy mozgott, mintha a társalgóba vezető folyosó be lett volna csapdázva. Etain már látta ezt tőle, amikor az életét kockáztatta, és a férfi tudására kellett hagyatkoznia. Darman akkor annyira összeszedettnek, mindenre képesnek és rátermettnek tűnt, hogy a puszta jelenlétével elsöpörte a Jedi kételyeit.

– Még mindig nem könnyebb, ugye? – kérdezte a kommandós. – Mi?

– Megadni magát a haragnak. Tudja: az erőszak.

– Ó, bármelyik Jedi–mester büszke lenne rám! Harag nélkül csináltam mindent. A harag a sötét oldal felé visz. Ellenben a nyugalom segít elkerülni a sötét oldalt.

– Tudom, hogy nehéz volt. Tudom, hogy Kal őrmester hogyan reagált, amikor neki kellett...

– Ez nem ugyanaz. Egy idegennek kellett ártanom. Nincs személyes dilemma.

– De ettől még nem lett rosszabb ember. Meg kellett tennie. Ez zaklatta így fel?

– Talán. És a kételyeim.

Etain nem akart egyedül maradni a gondolataival. Meditálhatott volna. Rendelkezett az akaraterővel és mindazzal az ősi tudással, amely átsegíthette ezen a nehéz helyzeten, és megtehette volna, amit a Jedik általában tettek: hogy eltávolodik a pillanattól. Csakhogy nem ezt akarta.

Meg akarta kockáztatni, hogy együtt él ezekkel a szörnyű érzésekkel. Úgy érezte, a veszély abban rejlik, ha megtagadja őket – azt sem sikerült letagadnia maga előtt, amit Darman iránt érzett.

– Dar! Kételkedett valaha is? Mindig azt mondta, hogy biztosan tudja, mi a szerepe. Én is mindig úgy éreztem, hogy ez igaz.

– Tényleg tudni akarja?

– Igen.

– Mindig vannak kételyeim.

– Mifélék?

– Mielőtt magunk mögött hagytuk a Kaminót, biztos voltam benne, hogy tudom, mit kell tennem. Azóta... nos, minél többet látok a Galaxisból... és minél többet látok más emberekből, annál inkább felmerül bennem a kérdés, hogy miért pont én? Hogyan lehet az, hogy kerültem én ide ahelyett, hogy azoknak a hétköznapi embereknek az egyike lennék, akiket itt látok a Coruscanton? Mi lesz velem és a testvéreimmel, amikor megnyerjük a háborút?

A klónok nem voltak ostobák, mi több, magas intelligenciával rendelkeztek. így tenyésztették ki őket. Márpedig az intelligens, találékony és agresszív mesterséges lények előbb–utóbb észreveszik, hogy a világ nem igazságos velük. Adott, hogy ezt nehezményezni is fogják.

– Én is ezt kérdem – mondta Etain.

– Ettől hűtlennek érzem magam.

– Megkérdőjelezni a dolgokat még nem hűtlenség.

– De veszélyes – mondta Darman.

– Mire veszélyes? A kérdések előtti állapotra?

– Nem lehet mindennel vitatkozni. Például a parancsokkal sem lehet. Nem látod át az egész csatateret, és egy figyelmen kívül hagyott parancs akár pont az is lehet, amelyik megmentette volna az életed.

– Nos, én örülök, hogy vannak kételyei. És örülök, hogy nekem is vannak.

Darman a falnak támaszkodott a hátával, arcára kiült az aggodalom.

– Nem kér valamit enni? – kérdezte. – Kipróbáljuk Qibbu glockaw–szószos nerfjét. Scorch szerint lehet, hogy csak egyszerű páncélos patkányból készül.

– Most nem érzem úgy, hogy képes lennék elvegyülni a tömegben.

– Túlbecsüli Qibbu konyhájának népszerűségét – mondta a férfi egy vállvonás kíséretében. – Talán rá tudom venni a szakácsot, hogy kábítsa el a dögöt egy DC–vel, és küldje fel szobaszervizzel.

Ez volt Darman: a kérlelhetetlenül pozitív természet megtestesülése. Etain dolga lett volna ösztönözni az alárendelteket, de annak idején a Qiilurán az előtte álló kommandós adott neki erőt, hogy újra és újra felálljon és harcoljon. A férfi örökre megváltoztatta őt. Azon gondolkodott, hogy vajon Darmannek van–e bármi fogalma arról, mekkora hatással van rá még mindig?

– Rendben – mondta de csak ha mellettem marad.

– Hát igen, páncélos patkányt enni felér egy kihívással a sors ellen. Szükség lehet az elsősegélycsomagra – válaszolta Darman vigyorogva, és Etain máris jobban érezte magát.

Niner szólt be a folyosóról:

– Jössz, Dar? Fi és Sev van beosztva.

– Nem, inkább küldjetek fel valamit! Fi és Sev is mehet veletek, majd mi átvesszük a műszakot – mondta Darman. Oldalra billentette a fejét, mint aki dorgálást vár.

Skirata válaszolt:

– Két rostonsült?

– Az jó lenne!

– Nem kértek inkább valami biztonságosabbat? Mondjuk, tojást?

– Jöhet a rostonsült. Nem félünk semmitől.

Etain hirtelen kényszert érzett, hogy felnevessen. Fi volt a csapat bohóca, de Darman valóban felvidította őt. Valószínűleg azért, mert meg sem próbálta elfojtani a kínjait.

Ráadásul a tábornok nyugtalanítóan jóképűnek találta a férfit. Barátokként tekintett az omegásokra, de úgy érezte, mintha Darman egészen más lenne, és másképp is nézne ki. Tudta, hogy soha senki nem lesz ennyire értékes a számára, mint Dar.

– Nos, mihez kezdjünk magunkkal? – kérdezte Dar.

– Hát, a fénykardvívást most hagyjuk...

– A múltkor komolyan megcsapott azzal az ággal.

– Maga mondta, hogy tegyem meg.

– Szóval, már a klónok parancsait is teljesíti, tábornok?

– Életben tartott.

– Ugyan! Szépen elboldogult volna nélkülem is...

– Valójában nem – ellenkezett Etain. – Valójában maga nélkül sehogy sem boldogultam volna.

Néhány pillanatig a kommandós szemébe nézett, remélve, hogy az férfiként fog reagálni, de Darman csak zavart kisfiúként bámult vissza rá.

– Tudta, hogy még soha nem voltam ilyen közel egy ember nőhöz? – kérdezte.

– Sejtettem.

– Még abban sem voltam biztos, hogy a Jedik... igazi, hús–vér lények.

– Ezen néha én is elcsodálkozom.

– Nem ijesztett meg a lehetőség, hogy meghalhatok – mondta a férfi. Először csak a nő fejére tette a kezét, azután befejezte a mozdulatot, és ujjaival belefésült rövid hajába. A gesztust Skiratától vette át. – Csak azért féltem, mert nem tudtam, mit érzek, és...

A felszolgálódroid csengetett, hogy engedjék be.

– Fierfek! – szűrte át a káromkodást Darman a fogai között, és a válla egy kicsit megereszkedett. Ellökte magát a faltól, és kiment, hogy elvegye a tálcát a droidtól, s közben végig bosszúsan összevonta a szemöldökét. Levette a fedőt, és úgy nézte az ételt, mintha az valamiféle robbanóanyag lenne. Etain érezte, hogy az iménti pillanat már örökre elveszett.

– Halott? – kérdezte.

– Ha nem, akkor sem fog felkelni egy ideig.

A lány közelebb ment, óvatosan harapott egyet, és próbaképpen hosszan rágcsálta a falatot.

– Lehetne rosszabb is – jegyezte meg.

– Mint például a tápkocka–fejadag?

– Szép emlékek...

– Legalább tudja, miért vagyunk képesek bármit megenni.

– Még a kenyérre is emlékszem – tette hozzá a nő.

Villával a kézben Darman megbökdösött valamit a tányérján, azután aggódva pillantott fel.

– Kinyúlt felém az Erővel? Nemcsak képzeltem, ugye?

– Nem képzelte.

– Miért?

– Nem nyilvánvaló?

– Honnan tudhatnám? Nem vagyok biztos benne, hogy ilyen sokat tudnék magáról.

– Dar! Szerintem eleget tud.

Darman hirtelen kitüntetett figyelemben részesítette a sültje maradékát. Végül is, tényleg lehetett nerfhús...

– Szerintem arra senki sem gondolt, hogy a nők jelenthetnek majd valamit a számunkra, főleg ha figyelembe vesszük a várható élettartamunkat – jegyezte meg a férfi. – A harci képességek szempontjából ez nem volt fontos.

Ez késszúrásként hatott, váratlan kínt okozott. A klónokat megfosztották minden választási lehetőségtől, és a velük szemben elkövetett igazságtalanságok közül ez volt a legrosszabb: figyelmen kívül hagyták, hogy lehet személyes jövőjük, és ezzel megtagadták tőlük a jobb élet reményét. Még ha túl is élték a csaták sorát, az idő ellen automatikusan háborút veszítettek. Harminc éven belül Darman biztosan halott lesz, és Etain még csak az élete felénél sem jár majd.

– Fogadni mernék, hogy Kal fontosnak tartotta.

Darman beharapta az alsó ajkát, és elfordította a tekintetét. A lány nem tudta eldönteni, hogy zavarban van–e, vagy csak nem tudja, mit szeretne tőle.

– A tábornokokat nem említette – mondta végül a kommandós halkan.

– Az én mesterem sem tért ki külön a klón katonákra.

– Egyébként is úgy hallottam, hogy maga nem mindig teljesíti a kapott parancsokat.

– Tartottam tőle, hogy soha többé nem találkozunk. De most itt van, Dar, és csak ez számít.

Etain kinyújtotta a kezét az asztal felett. Darman habozott, azután megfogta.

– Lehet, hogy holnap már mindketten halottak leszünk – mondta a lány. – Vagy holnapután, vagy a jövő héten. Ilyen a háború.

– A másik Fi jutott eszébe, akinek az élete homokként pergett ki az ujjai közül. – Nem akarok úgy meghalni, hogy nem mondtam el, mennyire hiányoztál minden egyes nap, mióta elmentél – folytatta. – Azt is el akarom mondani, hogy szeretlek, és többé nem hiszek mindabban, amit a ragaszkodásról tanultam. Neked sem kell elhinned, hogy meg kell halnod a Köztársaságért...

Megszegett minden szabályt.

De a háború már úgyis megszegte a békefenntartó Jedi–rend és a civilizált Köztársaság minden szabályát. Nem fog zavart okozni az Ereiben, ha egy középszerű Jedi és egy klónozott katona megszeg még egy–két szabályt.

– Én sem felejtettelek el soha – válaszolta Darman. – Egyetlen pillanatra sem.

– Meddig tart, amíg két osztag teleeszi magát a bárban?

– Azt hiszem, elég sokáig – válaszolta Darman.

Tizenegyedik fejezet

Szívesebben dolgozom a kis Jedikkel, Bardannal és Etainnel, mint a Zey–félékkel. Erősek, de nincsenek előítéleteik vagy minden és mindenki más fölé helyezett céljaik. Emellett a sötét oldalról szóló filozófiai osik helyett jobban érdekli őket az, hogy hasznot hajtsanak a csapatnak. Lehet, hogy Zey sokkal tapasztaltabb, de úgy tesz, mintha azért is tisztelnem kellene, mert képes kinyitni egy cajbabos dobozt az elméje erejével.

Kal Skirata őrmester mondta Jailer Obrim századosnak

csendes iszogatás közben, távol a fürkész tekintetektől

Kereskedelmi zóna, B–85–ös kvadráns,

kilenc nappal később, megfigyelőjármű a kívánt pozícióban,

jó rálátással a kérdéses raktárra, 11.45 óra,

380 nappal a Geonosis után

Jusik jól szórakozott.

– Szóval – kezdte, miközben a divatos, sötét napszemüveg lecsúszott az orrán, és ő kipillantott a keret felett –, tényleg úgy nézek ki, mint egy semmirekellő taxipilóta?

– Elég meggyőző – válaszolta Fi. Azon tűnődött, vajon Jusik ismeri–e a félelem érzését. – És én eléggé utasnak nézek ki? – kérdezte.

Sev a Jedi mellett ült, és az ölében egy kézi számítógépet tartott, amelyet vékony, sárga vezetékek kötöttek össze az előtte a műszerfalon egyensúlyozó távcsővel. A szerkezetet egy DC–17–es–ről csatolták le. A Delta–kommandós épp adatokat küldött, ahogy Skirata utasította őket; azonnal jelenteniük kellett, ha egy teherszállító vagy bármilyen más jármű suhant el alattuk a kereskedelmi szinten elterülő raktárépületek zsákutcaszerű szurdokjában. Sev ellenőrizte a jármű regisztrációját a CBE adatbázisában, és a távcső szenzoros letapogatója segítségével belenézett a rakományba.

Fit lenyűgözte az a könnyedség, amellyel Atin és Fixer megteremtette a távolsági kapcsolatot, és a CBE még csak észre sem vette őket. Nem kellett hívniuk Ordót, hogy simítsa el az ügyet, mert nem lett belőle ügy. Ordo is eltűnt a városban két nappal ezelőtt, ami még egy mélységi felderítőtől sem kis teljesítmény.

Fi próbált nem is gondolni rá, hová tűnhetett a százados. Sicko eltűnése épp elég volt neki.

– Rutinfuvar. Ruhaszállítmány – mondta Sev, azután morgott, majdnem mint egy állat. – Hogy nézhetünk ki kívülről? – vetette fel.

– E pillanatban egy rodiai taxipilóta parkolt itt le, holomagazint olvas és fuvarra vár.

Ők kiláttak, de senki sem látott be – illetve olyasmit láthattak, ami valójában nem volt a taxiban, köszönhetően a fotoaktív mikrovetítők rétegének, amelyekkel bevonták az üveget belülről.

– Okos dolog ez a fátyol – jegyezte meg Fi.

– Köszi! – válaszolta Jusik. – Jó sokáig tartott, mire kitaláltam, hogyan lehet mozgóképet beleprogramozni.

– Unatkozol? – kérdezte Sev hátranézve Fire. Még mindig úgy tűnt, hogy megpróbálja nem a Jedinek címezni a megjegyzéseit, hiába tették félre a rangokat. – Csak mert én nem, és a folyamatos karattyolásod kezd az idegeimre menni, ner vod!

Jusik válaszolt Fi helyett:

– Bocsásson meg, Sev, az én hibám...

Sev zavartan nézett rá. Egy pillanat alatt összeszedte magát, és vállat vonva megjegyezte:

– Ha érdekel, az eddigi hetven ládából ötvenegy szerepelt kiemelt helyen a CBE adatbázisában. Úgy látszik, a lopás jobban megy errefelé, mint a törvényes üzletkötés.

Jusik felhúzta az egyik szemöldökét.

– Ez nem olyasmi, amit Obrim emberei is szívesen megtudnának? – kérdezte.

– Ez nem olyasmi, amitől a kék ruhás srácok megszállják a terepet, és tönkreteszik a bevetést?

– Értem.

– Nem akartam megbántani vele... Bardan.

A Delta–osztag nem sokat dolgozott Jedikkel, legalábbis a fiatalabbakkal nem. Fi még mindig ízlelgette a káröröm iménti pillanatát, amikor Sev színlelt kőkeménysége zavarodott tisztelet–adássá változott. A Jediket alázatosnak feltételezték, de Jusik valóban az is volt. Semmi különlegeset nem látott önmagában, csak egy egyszerű ember volt, aki véletlenül rendelkezett bizonyos képességekkel, amelyektől egy cseppet sem lett fontosabb vagy más, mint mások.

Csendben várakoztak.

És ez sokkal nehezebb volt, mint gondolták.

Sev szólalt meg először:

– Húha! Hát ez meg mi? A CBE adatbázisában korlátozott hozzáférésűnek címkézték. – Fi és Jusik odanézett, amerre a távcső állt.

– Akkor vagy a miénk, vagy szervezett bűnözésre utal – tűnődött Fi félhangosan.

Jusik szemüvege ismét lecsúszott az orra hegyére.

– Vagy mindkettő – tette hozzá a Jedi.

Közepes méretű teherszállító jármű volt fakózöld festéssel és a tetején sok porral. Egyértelműen hamis azonosító jelet sugárzott, mert amikor konténerét az 58–as raktárépülethez tolta és feltárult az ajtaja, alig néhány kis doboz rejlett a rakterében. A raktár ajtaja épp csak annyira nyílt ki, hogy egy lebegtetőművel ellátott kézikocsi kiférjen a résen, és két droid máris pakolni kezdte rá a kis dobozokat.

– A kinézete alapján kisméretű, de nehéz szállítmány lehet –mondta Fi.

– És társaságot is kaptak – jegyezte meg Sev. Új irányba állította a távcsövet, és felvételre kapcsolta az adatolvasót. – Egy második teherszállító – magyarázta a kommandós.

A másik jármű lebegve megállt, azután ereszkedni és tolatni kezdett, amíg kis konténerével el nem érte a rakodóplatform szélét. A dobozokat egyenesen átvitték a második teherszállítóba; egy pillanatra sem kerültek be a raktárba.

– Ez elég szokatlan – mondta Sev. – És, ugye, mi nem szeretjük a szokatlan dolgokat... Az azonosító szerint ezt legálisan bérelték.

Egy overallos ember nő lépett ki a poros, zöld járműből a rakodóplatformra, fehér bőre volt és hullámos, vöröses szőke haja. A bérelt kocsiból egy falleen férfi ugrott le, hogy találkozzon a nővel. A falleen fiatal lehetett, legalábbis amennyire Fi meg tudta mondani a világoszöld bőre alapján és abból, hogy a nadrágját alul felhajtotta, mert túl hosszú volt a szára. Minden részlet számított.

Mindketten hátat fordítottak a felettük húzódó légicsatornának, és beszélgetni kezdtek.

– Ritka látvány. Fogadni mernék, hogy a fickó nincs benne a CBE adatbázisában – mondta Sev, és már kereste is a portrék között. Az arcképek szemmel követhetetlen gyorsasággal villantak át az adatolvasó képernyőjén, ahogy a rendszer összehasonlította a távcsővel elkapott képet az adatbázis tartalmával. Alig néhány másodpercet kellett várniuk az eredményre: nincs egyezés.

– A falleenek ritkán dugják ki az orrukat a bolygójukról, és ez sem turistáskodni jött – gondolkodott hangosan Sev. – Próbáljuk megtalálni a nőt!

Fi meglepődött, hogy a rendszer milyen gyorsan megtalálta a nő adatait.

– Fierfek! – szitkozódott Sev halkan. – Vinna Jiss! Kormányalkalmazott...

– Ez csúnya lesz, ugye?

– Igen. A Nagy Hadsereg logisztikai részlegénél dolgozik.

– Chakaar! – mondta Fi. – El tudom képzelni, hogy nem illegális ügyben van itt. Persze, én ilyen bizakodó típus vagyok.

– Egy falleen férfi és egy hivatalnok a seregtől? Hahó? Rajzoljak egy folyamatábrát? – kérdezte Sev, azután felsóhajtott, mielőtt folytatta: – Valószínűleg bevetették a falleen feromonokat is, és a nő bármit megtenne, amit kérnek tőle. Könnyedén kiszedhették belőle a biztonsági információkat.

A két teherszállító becsukta az ajtaját, és felröppent, otthagyta a két alakot a platformon. Az egész esemény csak egy szállítmány beérkezésének tűnhetett volna, ha a szállítmány nem cserélt volna gazdát azonnal, és ez szokatlannak számított. A platformon várakozó két alakból csak úgy sütött, hogy nem egyenes úton járnak.

A két célpont úgy nézett az adatolvasójára, mintha a raktár–épület alkalmazottai lettek volna, akik a szállítmányt ellenőrzik. Azután a falleen elindult egy gyalogosrámpán felfelé, az üzletek szintjére, és Vinna Jiss követte.

– Alapvetően kíváncsi természet vagyok – jegyezte meg Sev, azután hirtelen a társához fordulva így szólt:

– Fi! Mit szólnál egy kis diszkrét követéshez?

Fi szíve elkezdett hevesebben verni. Az ösztönök és a kiképzés átvették az irányítást. Eszébe jutott, amikor a Kaminón fegyveres célpontot kellett követnie szimulált városi környezetben. Csak a környezetet szimulálták; a fegyver és a lőszer igazi volt, halálosan igazi.

– Csináljuk! – válaszolta az omegás.

– Bardan! Behúzódna a mögé az oszlop mögé?

– Nem hagyhatjuk el ezt a pozíciót az őrségváltásig. Hadd hívjak erősítést! Mi van, ha kiszúrtak, és ez csak az elterelés?

– Rendben, akkor megyünk gyalog, és beszólunk, hogy Niner és Scorch váltsa le magát. Maradjon készenlétben, rádión keresztül kommunikálunk.

– Ez nem éppen standard műveleti eljárás...

– Ez pedig nem standard műveleti környezet – válaszolta Sev. Majdnem kimondta, hogy „uram”. Fi hallotta a végén a majdnem néma u betűt. A Delta–osztag önjelölt nehézfiúja keményen belebökött a jobb fülébe, mint aki attól tart, hogy az apró adóvevő kicsik belőle. – Ott megy Jiss! – mondta hirtelen kimutatva a nőre. – Gyerünk, Fi, mozgás!

Kiszálltak a taxi ikerajtaján, és aktiválták Fi holotérképét a szektorról, hogy megnézzék, hová vezet a rámpa és hol lehet letérni róla. Először csak bámulták a vörös és kék vonalak szerteágazó sokaságát; a térképet a tűzoltóság adatbázisából másolták ki. Fi reménykedett benne, hogy rendszeresen frissítették.

– Egyenesen felmennek a kiskereskedők terére.

Civilek sokasága és akadályozott tűzvonalak merültek fel Fi lelki szemei előtt, ráadásul a sisak nélkül csak a saját gyenge érzékelésükre hagyatkozhattak. Viszont Kal őrmester mindig azt mondta, hogy a katona nem csak páncélból áll.

Fi a fal mellé húzódott, hogy minél kevésbé legyen szem előtt. Nem használhatott távolsági nyomkövetőt, nyilvánosan nem.

– Lehet, hogy én is benézek egy–két boltba – jegyezte meg.

– Csak tartsd ott azt a híg agyú katona kifejezést a képeden, te nyomorult! Úgyis illik hozzád.

Sev elővette az adatolvasóját, és átkapcsolta a képernyőt tükröző módba, azután kicsit kitartotta a szerkezetet jobbra.

– A nő most ért fel a rámpa tetejére – mondta. – Úgy néz ki, az első szinten maradnak. A nő még mindig azt a gyíkot követi. Gyerünk, kerüljük meg a hidat! Ott majd újra meg kell keresnünk őket.

– Ugyanolyan rossz véleménnyel vagy az etnikai sokszínűségről, mint a reguláris seregről – jegyezte meg Fi halkan. Megpróbálta ellazítani az izmait, hogy ne látsszon másnak, mint egy szabadságolt katonának sötét zubbonyban – a sugárvető az övében nem különböztette meg az értelmesebb coruscanti polgároktól.

Az elkövetkező egy órát nem tervezték meg, nem is számítottak rá, hogy így alakul, de legalább a kiképzésük erre is felkészítette őket.

Fi nagyon remélte, hogy sikerül élve megúszniuk.

Coruscanti Biztonsági Erők, Személyzeti és Társasági Klub,

tiszti bár, privát fülke, 13.00 óra

Kal Skirata fél szemmel a bár közönségét figyelte, és fél füllel a helyiséget belengő alapzajt hallgatta. Kellemetlen érzést keltett, hogy ennyire óvatosan kellett járnia a biztonsági tisztek között; ők is ugyanolyan hálátlan munkát végeztek, mint a fiai, viszont lehet, hogy pont köztük volt a tégla. Az őrmester nem hagyhatta, hogy a bajtársiasság befolyásolja az ítélőképességét.

Remélte, hogy Obrimot nem zavarja a torzítómező, amellyel körülvette a fülkét. A jeladó az asztalon hevert a poharak között, és bár csak egy összegyűrt papírgalacsinra hasonlított, készen állt megzavarni minden lehallgató vagy megfigyelő készüléket.

– Ha az enyéim között van, akkor személyesen lövöm keresztül az illetőt – mondta Obrim.

Skirata nem kételkedett benne, hogy a százados be is váltja az ígéretét.

– Bedobhatnál egy hamis csalit a rendszerbe, hogy megnézzük, ki ugrik rá – javasolta.

– Ha közöttünk van, akkor is szükség lesz adatokra a seregtől. A holokamerás felvételek a katonai célpontokról és mozgásokról egy dolog, de tudni, hogy pontosan hol is lesznek, az már más lapra tartozik.

– Jól van, akkor be kell vinnem valakit a logisztikai központba – válaszolta Skirata. Az egyetlen lehetőség Ordo volt. – Ha találunk kapcsolatot az embereidhez, akkor szabad kezet kapsz – tette hozzá.

– Úgy általában véve nem vagyok mindenbe beavatva, ugye?

– Ha megmondom, merre járnak a fiúk, és valami bajba keverednek, akkor vissza kellene hívnod a kiszálló embereidet, és hirtelen mindenki megtudná, hogy egy akciócsoport dolgozik a városban.

– Tudom, csak aggódom, hogy néhány túlbuzgó kolléga esetleg felfigyel az embereidre, és valamelyikük elkezd füstjeleket küldeni a fejeseknek.

– A srácaimnak nincsenek fejesei. Csak én.

– Kal...!

– Nem. Még nem. Ezt most muszáj titokban tartanom – felelte. Kedvelte Obrimot. Rokon léleknek tartotta, gyakorlatias embernek, aki nem osztogatja a bizalmat alaptalanul. – Ha úgy látszik, hogy valami kicsúszik a kezünkből, akkor te leszel az első, akit figyelmeztetek – ígérte Skirata.

Obrim körbelötyögtette az itala maradékát a pohara alján.

– Jól van, úgy legyen! Biztos, hogy nem kérsz egyet? – kérdezte.

– Csak este iszom egyet, hogy könnyebben elaludjak. A Kaminón vettem fel ezt a szokást. Nehezen alszom el.

– Egy nap majd mindent el kell mesélned. Fogadni mernék, hogy Tipocavárosban nem nagyon van bűnözés.

– De van – válaszolta Skirata. A legrosszabb fajta, gondolta közben. Már rég elhatározta, hogy ha még egyszer meglát egy kaminóit, puszta kézzel fogja darabokra tépni. – Persze, nem olyan, amiért letartóztathatnál valakit – tette hozzá.

– És Fi mikor ugrik be egy italra? Az ostrom óta tartozunk neki. Bátor kölyök.

– Az. Ösztönösen ráveti magát egy gránátra, és máris hős lesz belőle. Persze, ha ösztönösen lövöldözne, és elkapna egy civilt, máris szörnynek neveznék.

– Mintha velünk nem ugyanez lenne, cimbora...

– Mindegy. Fi most épp járőrszolgálatot teljesít – mondta Skirata az időkijelzőjére pillantva. A Zöld Őrségnek csak két óra múlva kellett leváltania a Vöröset. – De ne aggódj, egyszer lehozom ide – folytatta. – Most úgyis biztosan halálra unja magát. A terrorelhárítási műveletek borzasztóan unalmasak tudnak lenni.

– Ücsörgés, egy kis ücsörgés, és még egy kis ücsörgés. Azután meg jöhet a küszködés, a pánik és a bumm...

– Jól összefoglaltad – értett egyet Skirata. Felhajtotta a maradék gyümölcslevét, és hozzátette:

– Remélem, időben eljutunk a bummig!

Üzletsor a negyedik szinten, B–85–ös kvadráns, Coruscant, 13.10 óra,

a Vörös Őrség gyalogosan követi a gyanúsítottakat

Be kellett volna szólniuk, hogy a másik csapat csinálja, de néha muszáj önállónak lenni.

Fi gondolkodás nélkül cselekedett, a kiképzés vezette, amelyről nem is képzelte, hogy ilyen mértékben elsajátította. Sev lépésről lépésre követte.

A kisebbfajta bevásárlóközpontot színek kavalkádja borította, mindenféle fajok, hangok és szagok töltötték meg. Ilyen volt az élet a terepen sisak nélkül, és Fi nehezen viselte el. Nem sokkal előtte Vinna Jiss sétálgatott, átlósan átment egyik üzlet kirakatától a másikhoz, azután megállt az egyiknél, hogy megbámulja a ruhadarabokat, amelyekről Fi sohasem gondolta volna, hogy bárki is megvenné – vagy viselné – őket.

Sev rápillantott. Meg sem kellett szólalnia.

A nő túl sok kirakatot nézett meg. És nem követett egyenes útvonalat, mert nem akart irányt mutatni. Azt hitte, le tudja rázni a követőit, de valószínűleg holovideókból tanult mindent. Amatőr volt, gyenge láncszem.

– Bardan... – szólalt meg Sev halkan.

A Jedi hangja suttogva szólalt meg Fi fülében:

– Tudom, hol vannak. Ne aggódjanak!

– Nem aggódom – válaszolta Sev. Elfordult a célponttól, erre Fi odafordult, és elnézett a nő mellett, látása perifériáján tartotta a célpontot.

– Nem látom a falleent – mondta Sev.

– Továbbindult – jelentette Fi.

Megvárták, amíg Jiss szinte belevész a tömegbe, csak ezután indultak el. Egy jól megtervezett megfigyelési akcióhoz mobil és fix egységeket kellett volna elhelyezni a területen, hogy átadhassák egymásnak a célpontot, azonban ezúttal csak magukra számíthattak. Úgy, hogy a gyanúsítottak követése eredetileg nem volt benne a tervben.

– Ez az, amire Kal azt mondta, hogy soha ne csináljuk – jegyezte meg Fi.

– Van jobb ötleted?

– Szerinted meglátott már minket?

– Ha igen, akkor nem adta jelét.

– Miért tenné? Ha tényleg az, aminek gondoljuk, akkor mi vagyunk az ő célpontjai.

A tér zsúfolásig megtelt. Baloldalt étterem várta a vendégeit nyitott terasszal; Jiss itt ült le az egyik asztal mellé. Sev és Fi elment mellette, és ha Fi csak egy összezavarodott klónnak látszott, aki katonai barakkokba zárva és csatatereken töltötte az eddigi életét, akkor nem színlelt. Ennél még Qibbu szállodája is jóval ismerősebb környezetnek tűnt.

Nem csak a város tette. A civilek felmérhetetlen tömege is közrejátszott.

Nem volt más lehetőségük, mint továbbmenni.

– Fierfek! – szűrte a fogai között Sev. – Mire megfordulunk, akár el is tűnhet!

Fi egyenesen előrenézett. Sötétvörös foltokat pillantott meg a többtucatnyi faj által viselt százféle szín tengerében.

– Itt jönnek a Negyvenegyesek – mondta. – A gyalogságra mindig lehet számítani...

Maroknyi testvérük poroszkált a tömegben tétován, bámészkodtak, és megbámulták őket; a polgárok még biztosan nem láttak klónt élőben, legalábbis nem ennyit egy rakáson. Mindegy, hányszor látta a reakciójukat, Fi mindig eltűnődött rajta, hogy vajon mit találnak olyan különösnek a klónokon? Azután megpróbálta úgy nézni a saját világát, ahogy a Galaxis többi része látja.

Egy vonalba kerültek a Negyvenegyesekkel.

Fi testvériesen elmosolyodott, válaszképpen néhány zavarodott pillantást és biccentést kapott. „Nem ismernek fel” – gondolta. Furcsa érzés volt: a kommandós testvérei mind ismerték. És ő már a járásuk alapján meg tudta különböztetni a hajók személyzetét a gyalogosoktól. Sevvel együtt besétáltak a többi klón közé, elvegyültek, azután megfordultak, és elindultak vissza, a célpont felé.

A nő még mindig az étterem teraszán ült, de pont az ellenkező irányba nézett.

Egy másik csapat klón katona tartott arrafelé.

– Szeretem, ha felismerik az arcom – mondta Fi. Nyugtalanságát éberség váltotta fel, amikor a vadászat izgalma adrenalinnal árasztotta el. A nő kiegyenesítette a hátát, mintha a következő pillanatban fel akarna állni, de csak feszülten várt, amíg a klónok elmentek mellette, és szembetalálkoztak a másik csoporttal. A két csapat megállt beszélgetni, Fi és Sev teljesen elveszett a többi katona között.

– Körben átmegyek a tér túloldalára – jelentkezett Jusik. – Ninerék megfigyelőállásban vannak, úgyhogy jöttem segíteni légi felderítéssel.

– Ez jó hír – válaszolta Fi halkan.

A személyes biztonság szempontjából az volt a lehető legrosszabb, hogy ilyen csoportokba verődtek, de akkor és ott ez a szempont nem számított. Jissen nagyon látszott, hogy izgul: próbálta nem a klónokat nézni, és szánalmasan rosszul teljesített. Testvéreihez hasonlóan Fi is érzékeny volt az apró gesztusokra, és a nő egyáltalán nem apró gesztusokat tett. Végül felállt, és merev mozdulatokkal bement a legközelebbi üzletbe.

– Lehet, hogy tartozott Jangónak – jegyezte meg Fi egy vállvonás kíséretében. Szomorúan konstatálta, hogy a kirakat alapján csak nők jártak ebbe a boltba. A kiállított ruhák egészen bizarrnak tűntek. – Vagy csak nem vagyunk az esete – tette hozzá a kommandós.

– És oda is utána akarsz menni, okoska?

– Éppen lehetne...

– És mit mondanál? Ajándékot akarsz venni a barátnődnek?

– Inkább ne erőlködj! Szerinted van hátsó kijárat?

Sev az ajtó elé lépett, és takarta társát, amíg Fi gyorsan megnézte a holotérképet.

– Van hátul egy rakodóplatform a beérkező áruknak – mondta Fi.

– Bardan! – szólította a Jedit Sev suttogva. – Itt van még?

Jusik majdnem elnevette magát.

– Hát, ez jó – mondta. – Pont a platform közelében vagyok, és biztosan szüksége lesz egy taxira. – Sev és Fi egymásra pillantott. Hallották, mit mondott Jusik, de nem látták a taxit még akkor sem, amikor arrébb mentek, és óvatosan felnéztek a tetők vonalára. Azután ismét meghallották a Jedi hangját: nyugodt volt, szinte már egykedvű:

– Igen? Persze, hölgyem! Hova? Lesz egy fuvarom, de...

– Sev! – sziszegte Fi. – Mondd, hogy nem arra készül, amire gondolok!

– Pedig igen.

– Begolyózott.

Sev ismét suttogva szólt bele az adó–vevőbe:

– Bardan! Ha elviszi, azzal leleplezheti az egész műveletet! Ne játssza túl a szerepét!

– Rendben, hölgyem, de az űrkikötő kívül esik a szokásos területemen. Többe fog kerülni.

Valaki beszállt a taxiba, azután női hang hallatszott:

– Nem számít. Csak tegyen ki, kérem, a helyi járatok termináljánál!

Fi egy pillanatra eltűnődött rajta, hogy vajon azok is szoktak–e egyszerre ugyanarra gondolni, akiket nem klónoztak? Őket arra képezték ki, hogy hasonlóan gondolkodjanak: katonamódra. Vajon miért csinálta ezt Jusik? Ha eljátssza, hogy hétköznapi taxis, akkor kiteszi a nőt a terminálnál, és mindenképpen nyomát veszti. Nem követheti és nézheti meg, hogy Jiss merre tart, mert azzal tönkretenné az álcáját. Ha nem teszi ki, akkor...

Sev elnézett Fi válla felett.

– Gyík hat óránál – mondta halkan.

Fi nagyon lassan fordult meg, és amint megpillantotta a falleent a látótere szélén, azonnal meg is torpant. A hüllőszerű humanoid egy spirális rámpa közelében állt, amely levezetett egy alsóbb szintre. Keresett valakit; a nőnek valószínűleg találkoznia kellett volna vele. Ez azt jelentette, hogy Jissnél nem volt adóvevő, amivel szólhatott volna neki, hogy taxiba ült.

– Figyelnünk kell rá – mondta Fi. – Egy kisebb ágyút tart magánál. Nézd meg a kabátja vonalát!

Jusik hangja úgy lüktetett a fülében, mintha versenyre akart volna kelni a szívverésével:

– Ó, fierfek! Hát ez nagyszerű! Átirányítottak egy másik légicsatornába. Muszáj kitérőt tennünk, hölgyem. Ez sokba fog kerülni...

– Túl magabiztos – súgta Sev, és elkeseredetten Fire pillantott. – Bardan! Azt csinálja, amire gondolok? Visszafelé tart?

– Túl sokat fizettem a taxiengedélyért ahhoz, hogy automata útvonalakat használjak! – bosszankodott Jusik. Egyáltalán nem hangzott úgy, mintha egy Jedi beszélne. – Erre folyton elterelnek! Minek fizetünk adót egyáltalán?

– Ezt igennek vettem – mondta Sev.

A falleen továbbment, néha megállt, hogy körülnézzen, végül lassan lesétált a rámpán. Fi és Sev kihajolt a tér korlátja felett, mint a turisták, akik a látképet csodálják.

– Hív valakit – mondta Fi halkan. A falleen a szájához emelte az egyik kézfejét. Fi még mindig a sisakja adó–vevőjét hiányolta, amellyel ráállhatott bármilyen sávra. – A nőt vagy támogatást? – találgatta.

– Még mindig beszólhatunk, és átadhatjuk Nineréknek!

– És akkor még egy csapatot ki kell rendelni a bázisról. Most már csináljuk végig!

Sev leült az egyik padra, és a többi klónhoz hasonlóan úgy nézett maga elé, mint aki elveszítette a tájékozódási képességeit.

– Bardan! Merre van? – kérdezte suttogva.

– Itt levágjuk az utat... Kit hív, hölgyem? Máris panaszt akar benyújtani a viteldíj miatt?

– Szerintem a gyíkkal beszél. Remek!

– Igen, és a gyík talán már ki is találta, hogy mit akarunk tenni a barátnőjével.

– Csak azt, amit Orjullal és a két niktóval – mondta Sev. Felállt, és odament a taxis parkolóhoz a tér végénél. Amikor Jusik felbukkan, és kinyitja az ajtót, nagyon gyorsan be kell majd szállniuk. Fi nagyon is valószínűnek találta a lehetőséget, hogy az utas rekedtre sikítja a torkát, amikor a taxi ajtaja ugyanazon a téren nyílik ki, amelyikről elindult.

– Kilencven fokban szálljon le! – mondta. – Sev hátul száll be, én oldalról, és közrefogjuk.

– Fi biztosan el tud bánni egy civillel – jegyezte meg Sev.

– Később emlékeztess, ner vod, hogy megmutassam, milyen az, amikor nem viccelek!

– Skirata mindkettőnket meg fog nyúzni ezért...

– Akkor csináljuk jól! – mondta Fi.

– Már jön is...

– Nyugalom, Bardan!

– Túl gyors...

– Jedi. Neki semmi sem túl gyors.

A megfigyelésgátló réteg az ütött–kopott taxi ablakán egy ember pilótát mutatott, de nem Jusikot. A jármű port és apró kavicsokat vert fel, ahogy sebesen leereszkedett. A két kommandós futva állt pozícióba.

Jusik hangja betöltötte a hallójárataikat:

– Ajtók, három, kettő, egy!

Bevetették magukat a taxiba, és az ajtók olyan gyorsan becsukódtak mögöttük, hogy az oldalsó becsípte Fi nadrágja szárát. A kommandós érezte, de nem tudott foglalkozni a dologgal, mert a visítozó, csapkodó nőt próbálta lefogni. Azután Sev elhallgattatta: hátulról befogta a száját.

– Borravalóra vár? – kérdezte Fi.

Jusik egyenes vonalban szállt fel, és majdnem lehorzsolta a festéket egy másik taxiról, amely utasokat hozott a térre. Még jó, hogy Enacca megpiszkálta az azonosító kódot sugárzó jeladót.

– Gondolom, nincs maguknál kötél – mondta a Jedi.

– Nincs, de általában ez is megteszi – felelte Fi, és a sugárvetőjét Jiss fejéhez tartotta. – Hallgasson, hölgyem, és ne küzdjön! – mondta. – Nem okoz gondot lelőni egy nőt!

Valóban nem okozott gondot. Az ellenség az csak ellenség volt. A nők is lehettek katonák.

Jusik magasra felszállt a taxival, egy ingázósávot választott, azután bonyolult kanyarokkal eltávolodott a búvóhely viszonylagos biztonságától. Végül leereszkedett két légicsatorna közé, ahol a felettük elsuhanó forgalom valamennyire megakadályozta a megfigyelést.

– Ránk szálltak – mondta a Jedi. Lehunyta a szemét, túl hosszan ahhoz, hogy Fi jól érezze magát. Életében először látott valakit csukott szemmel vezetni, és hiába ment jól, a férfi ösztönei továbbra is azt súgták, hogy ez lehetetlen. – Igen, követnek – jelentette be Jusik.

Fi szívesen megkérdezte volna, hogy honnan tudja, de Jiss előtt utalni sem akart rá, hogy a pilótájuk egy Jedi. Minél kevesebbet tudott a nő, annál könnyebb lesz neki feldolgozni – ahogy Skirata mondta.

– Le tudjuk rázni őket?

– Csak ahogy bárki más is le tudná.

– Kik lehetnek?

– Nem tudom, de nagyon kitartóak. Ha a CBE, akkor jelöletlen siklóval jöttek.

– Honnan tud ennyi mindent?

– Látom őket a tükörben – válaszolta Jusik immár ismét nyitott szemmel.

Sev a másik kommandósra nézett, és ajkaival hangtalanul számolni kezdett egytől háromig. Háromra elengedte a nőt, és Fi átkarolta Jiss nyakát, magához rántotta, s olyan erősen nyomta a pisztolyát a fehér halántékhoz, hogy a cső vége kis, kerek nyomot hagyott a vértelen bőrön. Még a testpáncélon keresztül is érezte a fogoly heves szívverését; egy pillanatra azt hitte, hogy a sajátját érzi.

Sev benyúlt a hátsó ülés alá a DC–17–eseért, és levette róla a gránátvetőt.

– Na jó, ez most nem lesz valami kifinomult megoldás, de már úgyis lekéstük az ebédet – jegyezte meg. – És ha lekövetnek, akkor itt a vége.

– Itt akarod használni azt? Fényes nappal a forgalom kellős közepén?

– Még nem – felelte Sev. Próbálta célra tartani a fegyvert, azután mégis visszacsatolta a gránátvetőt. – Nyissa ki a hátsó ablakot résnyire, és próbálja meg egyenesben tartani a gépet!

– Nem azt akarták, hogy rázzam le őket?

– Nem fog sikerülni. Muszáj lesz lekapni őket.

Jusik belenezett a visszapillantó tükörbe.

– Egy légicsatornában? – kérdezte. – Nem lesz tiszta lővonal, és a törmelék...

– Én lenni mesterlövész, maga lenni pilóta. Érthető a különbség?

Jusik keze megfeszült a kormányon.

– Túl sok a jármű és túl sok lesz a törmelék. Menjünk egy kevésbé zsúfolt helyre!

– Talán a Qiilurára? – kérdezte Fi.

– Kapaszkodjanak!

A taxi zuhanni kezdett, mint egy kődarab, és előbb tíz, tizenöt, majd húsz szintet is maguk mögött hagytak, mire elértek egy ritkásabb légicsatornát, és behúzódtak két tehersikló közé. Még átváltottak néhány párhuzamos csatornára, mielőtt Sev bejelentette:

– Még mindig ott vannak. Három siklóval mögöttünk.

– Riasztottak bárkit is? – kérdezte Fi.

– Nem érzékeltem – felelte Jusik megrázva a fejét. Azután még tovább rázta a fejét, mintha a reggeli kábulatot akarná kirázni belőle. – Lehet, hogy nem akarják megkockáztatni az adó–vevőt –tette hozzá.

– Ki a fierfek állhatott így ránk?

– Nem tudom! Nem vagyok gondolatolvasó, és jobb lenne, ha elhallgatnának, mert próbálok a vezetésre figyelni, és... – Hirtelen elhallgatott, majd csak annyit mondott: – Csak célozzon!

Fi keményen a nő halántékához nyomta a sugárvetőjét. Jiss vágott egy fájdalmas grimaszt, és szorosan becsukta a szemét. A kommandós nem érzett iránta semmit, csak az egyértelmű egyenletet látta maga előtt: a nő élete állt szemben az övével és a társai életével.

– Ha csak megmoccan, hölgyem, akkor keresztüllövöm a koponyáját! – mondta. Persze, hasonló helyzetben még ő maga sem tudta volna, hogyan kerüljön ki élve egy nagy sebességű siklóból, amely összevissza kanyarog, és akkor a magasságról még nem esett szó. – Kezdjen el gondolkodni azon, miféle hasznos információkkal szolgálhat!

Jusik kitért az automata légicsatornából, és ismét kődarabként zuhantak öt szintet. A különféle járművek pilótái dudálva tiltakoztak, amikor túl közel haladtak el mellettük vagy előttük. Azonban a másik sikló alig néhány másodperccel maradt le, továbbra is követte őket. Azután Jusik bevágódott egy szervizalagútba, és Fi nem tudta, merre járnak. Zárt térbe kerültek, és ez nem tűnt jónak. Fi nem volt pilóta, de nagy sebességgel haladni egy alag–útban leginkább öngyilkossági kísérletre emlékeztetett.

– Tudom, mit csinálok – mondta a Jedi, mintha olvasott volna a gondolataiban. Fi arra gondolt, talán Jusik maga sem tudta, hogy képes a telepátiára. A tábornok így folytatta: – És innen, lent nem tudnak szólni senkinek.

Azután hallgatásba burkolózott. Ez volt az a pillanat, amikor Fi kezdte nagyon–nagyon ijesztőnek érezni egy Jedi társaságát. Jusik olyan képességeket használt, amelyek túlléptek az érthetőség határán.

Alig egy méterrel siklottak egy kábelköteg felett, amelyet egyforma közönként zöld fény világított meg. Sev azon küszködött, hogy megtámassza fegyverét a hátsó ablak keskeny résében. Fi csak annyit tehetett, hogy az egyik vagy a másik őrültet figyelte, és tartotta a nőt. Nem élvezte, hogy nem uralhatja a környezetét. Ismét Sicko jutott eszébe, és az a pillanat, amikor az Omega–osztag magatehetetlenül, a pilóta képességeire hagyatkozva várakozott az elfogóhajóban. „Szegény Sicko!” – gondolta.

– Húsz méterrel van mögöttünk, ugye? – kérdezte Jusik a mesterlövésztől.

– Pontosan.

– Felkészült a tüzelésre?

– Persze.

– Csak ha jelzek.

– Csak rajta, uram!

Fi bal karja lassan zsibbadni kezdett a nő nyakán, és a kacsázó járműben alig bírta Jiss fejénél tartani a pisztolyát.

– Remélem, nem CBE–sek – jegyezte meg.

– Nem a mieink, és üldöznek – válaszolta Sev tehát célpontok.

Fi nekinyomta a sugárvető csövét a nő bőrének.

– A maga ismerősei, hölgyem? – kérdezte.

– Nem tudom... Nem tudom!

– Ha igen, akkor az rég rossz – mondta Sev. – Nem vezethetjük el őket a többiekhez.

Jusik felgyorsított, és így szólt:

– Felkészülni!

Fi észrevette, hogy a Jedi ismét csukott szemmel vezet.

– Fierfek!

– Tűz! – adta ki a parancsot Jusik. A következő pillanatban a taxi felemelte az orrát, és kilencven fokban felfelé indult. Fi felkészült rá, hogy nekicsapódnak az alagút tetejének.

„Már meg is haltunk?”

A taxi csak repült tovább felfelé.

Függőleges csőben szálltak, és egy kékesfehér tűzgolyó száguldott utánuk. Fi rázuhant Sevre, de mivel a nőt sem engedte el, mindhárman nekizuhantak a résnyire nyitott hátsó ablaknak. A szervizalagút falairól visszapattanó törmelék zaja hamar elhalt mögöttük.

Hirtelen a fény is eltűnt, amikor Jusik ismét vízszintesbe állította a járművet, és egy másik alagútban folytatták az utat.

– Célpont megsemmisítve – jelentette be Sev lehunyt szemmel.

– Reméljük, hogy tényleg nem a CBE küldte ránk az embereit – mondta Fi. – Az nagy zűr lenne.

Hirtelen ismét ködös napfényben fürödtek, és előbb tömegközlekedési járművek közé kerültek, azután Jusik váltott egy magánsiklóknak fenntartott, automata légicsatornára.

– Most hogy nézünk ki kívülről? – kérdezte Sev.

Jusik megtörölte homlokát a kézfejével, és hirtelen legalább olyan fáradtnak és megviseltnek tűnt, mintha előadta volna a Dha Werdát. Fi fogadni mert volna, hogy ő maga sem néz ki sokkal jobban.

– Garqii család turistáskodik gran sofőrrel – válaszolta a Jedi, azután így folytatta: – Szerintem találjuk ki, hogyan magyarázzuk el mindezt a tudják kinek anélkül, hogy letépné a fejünket!

– Füléhez emelte az adó–vevőjét, és beleszólt:

– Kal! Visszafelé tartunk egy fogollyal!

Sev felmordult:

– Nem használunk neveket!

– Ez most a legkisebb problémánk – mondta Fi.

Egyre csak az járt a fejében, hogy Jusik is tart Skiratától. Elméletileg titokban kellene tevékenykedniük, és az volt a dolguk, hogy megfigyeljék a célpontot. Ehelyett sikerült végrehajtaniuk egy emberrablást, hosszas üldözésben vettek részt, és felrobbantottak egy azonosítatlan járművet.

„Minden okunk megvan tartani az őrmestertől. Skirata csalódott lesz. Cserben hagytuk...”

Akárcsak mindenki más, aki bekerült az őrmester köreibe, Fi is kétségbeesetten vágyott rá, hogy Kal’buir büszke legyen rá. Ez sokkal erősebben motiválta, mintha félt volna Skiratától.

– Ne feledjétek, hogy láttuk, amikor arrébb taszigált egy vukit – mondta. Kicsit igazított a karján, hogy enyhítse a bizsergést.

Mindenki hallgatott, a hajtómű halk morgásán kívül csak Jiss zokogó nyelései hallatszottak. Végül Jusik beletaposott a fékbe, és megálltak a Qibbu’s Hut tetején kialakított parkolóban. Sev beszólt adó–vevőn, hogy valaki segítsen bevinni a nőt, és néhány másodperc múlva Atin sietett ki az ajtón Fixerrel.

– Ti meg mi a fenét műveltek? Skirata már dühöng! – mondta Atin, miközben beszállt, és megbilincselte a foglyot. – Ti szálljatok ki! – utasította őket. – Majd átvisszük a nőt a másik biztonságos helyre. Ti meg elmondhatjátok az őrmesternek, hogy mi történt.

„Biztonságos helyre – gondolta Fi. – Nekünk talán az, de neki aligha. De végül is, nem mi kényszerítettük, hogy álljon a terroristák oldalára! Nem épp egy ártatlan áldozat...”

„Ennyit a nyavalygásról, hogy nem látjuk az ellenséget!”

A taxi elindult, otthagyta az adrenalintól kimerült két kommandóst és Jusikot a leszállóplatformon.

– Köszönjük, hogy igénybe vették a Jeditaxi szolgáltatásait! – mondta Jusik szélesen elvigyorodva. – Legyen jó napjuk!

– Itt mindenki megőrült! – morogta Sev, és elindult befelé.

Tizenkettedik fejezet

Nem a mi siklónk volt. Nézd, Kal, én megértem, ha nem akarod elmondani, mivel foglalkoztok, de valaki biztosan észre fogja venni a robbanásokat és az eltűnéseket. Akkor pedig a CBE is ott kell, hogy legyen. Mit akarsz, mit mondjak nekik?

Jailer Obrim százados mondta Kal Skiratának

Műveleti bázis, Qibbu’s Hut, 16.00 óra,

380 nappal a Geonosisi Csata után

– Biztos, hogy senki sem követett? – kérdezte Skirata halkan.

Ordo kivételével az egész akciócsoport a társalgóban gyülekezett, mindenki ott ült le, ahol helyet talált magának. Skirata egy pillanatra meglepődött azon, ahogy Darman és Etain elhelyezkedett; sokatmondónak találta, de volt elég dolga ahhoz, hogy ne foglalkozzon a dologgal ennél hosszabban.

Már megnyugodott. A Vörös Őrség biztonságban visszatért. Jusik férfiasan állta a lehordást.

– Biztos, Kal. Éreztem volna.

– Nekem itt ne varázsoljon! Végigmentek az eljáráson? Érthető fogalmakkal beszéljen!

– Nem egyenes útvonalon jöttünk vissza. Több alkalommal is körbejártunk, de senki sem követett.

Felesleges lett volna rájuk kiabálni. Skirata úgy sejtette, hogy ő is hasonlóképpen tett volna. Nagyon jól el lehet beszélgetni az óvatos megfigyelésről és a gondos tervezésről, de amikor egy célpont tálcán kínálja magát – igen, én is elhoztam volna a nőt.

Az pedig külön megkönnyebbülést okozott, hogy a fiúk egy darabban tértek vissza.

– Rendben, akkor mára vége a megfigyelésnek. Leváltjuk a siklót, és őrséget állítunk a védelem érdekében arra az esetre, ha az Erő esetleg nem informálta volna jól Bard’ikát, és a rosszfiúk épp készülnének a nyakunkba ugrani!

Enacca már keresi a következő helyet, ahova behúzódhatunk, ha ezt esetleg sikerült kiadni az ellenségnek.

Jusik egészen összetörtnek tűnt.

– Bocsásson meg, Kal! – kérte.

– Nem uralta a helyzetet. Ilyesmire is fel kellett volna készítenem – mondta az őrmester. Sev és Fi felé fordult; az utóbbi levertnek tűnt, az előbbi pedig szemtelen közönybe vonult vissza.

– Nektek van valami mentségetek? – kérdezte Skirata.

– Még egyszer nem fog megtörténni – válaszolta Fi. Jusikra pillantott. – Én és Sev döntöttünk úgy, hogy megkockáztatjuk az elfogást. Ha Bardan nem repült volna olyan jól, már mind halottak lennénk.

– Sev?

A kommandós megfontolt lassúsággal fordult oda.

– Csatlakozom az előttem szólóhoz – felelte.

– Fiam! Tudom, hogy keménynek hiszed magad, csak mert túlélted Walon Vaut, és talán tényleg kemény legény vagy. Viszont a terrorelhárításhoz több kell ennél – mondta Kal, miközben odament Sevhez, azután olyan keményen a fejére koppintott bütykeivel, hogy az a szoba minden szegletében hallatszott. A kommandós meglepetten pislogott, de nem mozdult. Skirata így folytatta:

– Ha rászántatok volna két percet a gondolkodásra, és elkülditek a felvételt a helyzetleírással együtt, akkor kitalálhattunk volna egy gyors, de értelmes megfigyelési tervet. Most van egy újabb foglyunk és egy rakás halottunk. Ráadásul azt is meg kell magyaráznunk, hogy a sereg egyik alkalmazottja miért nem ment vissza az irodájába. Ha nem teljesen egyedül dolgozott és élt, akkor akármelyik di’kut felfedezheti az eltűnését. Kihagytam bármit is?

Niner keresztbe tett karral nézett fel rá.

– Igen – mondta. – Azt, hogy ki fog segíteni Vaunak. Az új fogollyal együtt már lehet, hogy túl van terhelve.

– Enacca. A vukik akár egy egész tömeget is el tudnak játszani egymagukban.

Boss szokatlanul csendes volt az elmúlt tíz nap során. Panasz nélkül végezte a megfigyelést, és semmit sem mutatott abból a hencegő önbizalomból, amit mindenki jellemzőnek tartott a deltásokra. Ám ezúttal lassú, megfontolt lépésekkel járkált fel és alá az ablakok előtt, néha Ninerre nézett. Skirata feltételezése szerint azért lett ilyen, mert megfosztotta a parancsnoki pozíciójától.

Ideje volt kiugrasztani a nyulat a bokorból.

– Akarsz mondani valamit, Boss? – kérdezte.

– Minden tiszteletem a magáé, Kal, de máshogy látjuk a dolgokat.

– Hallgatlak.

– Hozzászoktunk a gyors semlegesítéshez. Az omegások a több megfontolást igénylő munkákat végezték. Eszerint is fel lehetne osztani a feladatokat.

Kivételesen az egyébként sziklaszilárd Niner is ráharapott a csalira.

– Ezért van az, hogy amíg mi gondolkodunk, addig ti mindent lebombáztok anélkül, hogy egyszer is körülnéznétek! – mondta.

– Teljes mértékben egyetértek, ner vod.

– Megjegyzem, csak sikeres bevetéseink voltak.

– Nekünk is.

– Nem ezt hallottam.

Skirata nem reagált elég gyorsan, és mire odaért hozzájuk, Niner minden figyelmeztetés nélkül falhoz vágta Bosst. Ha nem állítja le egy kiáltással, Niner belecsapott volna hátrahúzott öklével a másik kommandós arcába. A két férfi mozdulatlanná dermedve nézett farkasszemet.

– Ennek itt és most vége! – ordította Skirata. – Hallottátok! Szét!

Még sohasem látta Ninert így reagálni. A katonák állandóan feszegetik egymás tűrőképességét; ez elkerülhetetlen olyan embereknél, akiktől elvárják, hogy harcoljanak. Néha elcsattant egy–egy pofon, de az ellentétek ritkán voltak komolyak, legfeljebb egy kis hencegésből indultak ki. Ám Kal őrmester fiai nem szoktak hencegni, és ha Ninerről volt szó, akkor csak komoly dolog lehetett a háttérben.

Mindenkiben van egy kapcsoló, mindegy, milyen mélyen elrejtve, amit nem érdemes piszkálni.

– Soha nem veszítetted el egy testvéred sem – mondta Niner, miközben vonakodva hátrébb lépett. – Fogalmad sincs róla, milyen az!

– Gondolkodtál már azon, hogy miért van ez? – kérdezte Boss.

– Elég! – csattant fel Skirata, és közéjük állt. – Én húzok be annak, aki még egyszer kinyitja a száját!

Ez volt az a néhány pillanat, amely alatt eldőlt, hogy lesz–e verekedés. Titokban Skirata bizonytalanul gondolt arra, hogy talán nem is lenne képes szétválasztani két férfit, aki nagyobb, fiatalabb és erősebb nála. Azonban végül Niner törte meg a fagyos csendet:

– Igenis, őrmester! – mormolta, és haragtól sápadtan leült egy székre a helyiség távolabbi fala mellett. Boss egy másodpercig csak nézte, azután odament, és a kezét nyújtotta.

– Sajnálom, ner vod! – kért bocsánatot.

Niner mereven felnézett rá, azután mégis elfogadta a kezet, de látszott, hogy gondolatban egészen máshol jár – és Skirata nagyon jól tudta, hogy hol. Bizonyos sebeket az idő sem gyógyíthat be. A Geonosisi Csatában Niner elveszített egy másik Sevet, DD–t és O–Négyet. Még korábban, a kiképzés során elveszítette Kettő–Nyolcat. A Köztársaság kommandósai sohasem felejtették el azokat a testvéreiket, akikkel együtt nőttek fel abban a kicsiny csoportban, amellyel együtt kikerültek a keltetőkből.

Azonban a deltásoknak ez a csoportja még sértetlen volt. Ők máshogy látták a világot. Sebezhetetlennek hitték magukat; csak mások halhattak meg.

– Most kiderült, hogy átugrottunk egy lépést – mondta Skirata, közben a szíve majd megszakadt Ninerért. Azt hitte, hogy sikerült összekovácsolnia az osztagát, de még mindig nem tudták túltenni magukat a veszteségeiken. – Delta! – szólította meg a csapat egyik felét az őrmester. – Menjetek le enni, és tizenkilenc–nulla–nullára gyertek vissza! Omega! Ti a második körben mentek majd le! Tele hassal mindenki jobban fogja érezni magát.

Nem lett volna értelme versenyeztetni az osztagokat, de az sem segített, hogy vegyes párokat állított össze. Skirata nézte, ahogy a deltások eltűnnek a turbólift ajtaja mögött. Az étel nem lesz elég, hogy elterelje a figyelmüket a történtekről, de általában sokat segített.

– Mindenki rendben van?

Atin felnézett az adatolvasójáról, amit percek óta gyilkolt. Az ő hangulatát azok a dolgok befolyásolták fenn, amelyekben elmerülhetett.

– Semmi gond, őrmester... Bocs! Egyszerűen nem esik jól Kalnak szólítani. A nyilvánosság előtt majd jobban odafigyelek.

– Semmi baj ezzel, fiam.

Skirata olyan helyre ült le, ahonnan jól rálátott Darmanre, és titokban felmérte a fiút. Volt abban valami, ahogy enyhén Etain felé fordulva ült, és sokkal többször néztek egymásra a lánnyal, mint korábban. Az őrmester azon tűnődött, hogy miért nem vette ezt észre előbb, és hogy mióta lehetnek azok ketten ilyen közel egymáshoz?

Mert ha jól sejtette...

Egy tiszt és egy közkatona kapcsolata nem tett jót a fegyelemnek. Viszont ezen a bevetésen Etain nem tisztként vett részt, és Darman sohasem dönthette el, hogy akar–e katona lenni. A kockázatot sokkal inkább az jelentette, hogy Darman hogyan kezeli a dolgot, és milyen érzéseket kelt vele a testvéreiben, akik hirtelen kikerültek a nagyvilágba, és a szerelem ugyanúgy lecsaphatott rájuk, mint az ellenség.

Skirata hirtelen felállt, és odabicegett Etainhez.

– Jöjjön ki, és magyarázzon meg nekem valami Jedi–dolgot! – kérte halkan. – Megkérdezném Bard’ikától, de ő most épp kegyvesztett lett – tette hozzá, és Jusikra kacsintva jelezte, hogy csak viccelt. A kölyök néha túl komolyan vette, amit mondott.

Nem intézte a dolgot túl körmönfont módon, de úgy látszott, Darman nem hiszi, hogy bárki is észrevette, mi folyik közöttük. Még azt is gondolhatta, hogy Skirata a vallatással kapcsolatban akar beszélni a lánnyal.

Leültek a rozoga padra a leszállóplatform fala mellett. Késő délután volt, a levegőben forró üzemanyagszag keveredett a beton réseiben gyökeret vert, magányos maylainda édeskés illatával. Etain egymásba fonta két karját az ölében. A fakó, barna köpeny nélkül egyáltalán nem látszott Jedinek.

– Maga és Darman – kezdte Skirata óvatosan.

A lány lehunyta a szemét egy másodpercre.

– Elmondta? – kérdezte. – Gondolom, mindent el szokott mondani.

– Egy szót sem szólt. Csak nem vagyok ostoba – válaszolta Kal. Különös, hogy milyen könnyen meg lehet tudni dolgokat akár kérdés nélkül is, gondolta. Lehet, hogy a lány azt akarta, hogy mindenki megtudja? Viszont Darman nem akarta nyilvánosságra hozni a kapcsolatukat, és megvolt a joga hozzá, hogy legyen egy kis magánélete. – Hallottam az osztag megjegyzéseit a Qiilura után – magyarázta Skirata.

– Azt akarja, hogy szakítsunk?

– Nem. Csak érdekel, hová vezethet ez.

– Azt fogja mondani Darmannek, hogy szakítson velem?

– Ha ez boldoggá teszi, akkor nem – válaszolta az őrmester. Próbált óvatos lenni, de tudta, hol a határ, és kinek az érdekeit kell előtérbe helyeznie, háború ide vagy oda. – Nézze, ennyit még én is tudok a Jedikről – mondta. – Maga nem lehet szerelmes.

– Ez az elvárás. De néha előfordul. Most éppen velem.

– Akkor komolyan gondolja?

– A Qiilura óta nem tudom őt kiverni a fejemből.

– Végiggondolta már ezt az egészet?

– Azt, hogy ő hamarabb meghal? Általában a nők élnek tovább. Vagy azt, hogy kiraknak a Jedi–rendből? Ha ez az ára, akkor megéri.

– Darman sokkal érzékenyebb, mint gondolná. Felnőtt ember és gondolkodás nélkül öl, de belül csak egy éretlen kölyök. A szerelem komolyan elvonhatja a figyelmét a feladatairól, és veszélyeztetheti az egész csapatot.

– Tudom.

– Utálnám azt látni, hogy valaki kihasználja. Ha maga folytatni akarja, akkor jobb, ha komolyan gondolja – mondta Skirata. Hatásszünetet tartott, mielőtt hozzátette: – Tudja, hogy bármi áron megvédem Darmant.

Etain kinyitotta a száját, mintha valamit mondani akart volna, de arcát elfutotta a pír. Végül mégis kimondta:

– Boldoggá akarom tenni. Sohasem használnám ki.

– Örülök, hogy ebben egyetértünk – nyugtázta a férfi.

Ha valaki szóban megfenyegetett egy Jedi–tábornokot, akkor a beszélgetés a hadbíróságon szokott folytatódni, de Skiratát ez nem érdekelte. A fiai mindenkinél fontosabbak voltak számára; fontosabbak egy fiatal Jedinél, sőt a saját életénél is fontosabbak. És egyértelműen fontosabbak voltak a köztársasági politikánál.

Ez becsület és szeretet kérdése volt.

Viszont Etain vigaszt nyújthatott Darmannek, és gyengédséget adhatott neki, ami minden bizonnyal átsegítheti a fiút az elkerülhetetlenül közelgő, sötét napokon. Darman és a testvérei számára minden nap ajándék volt.

Skirata eldöntötte, hogy rajta kell tartania a szemét a párocskán.

– Legyetek boldogok együtt, ad’ika! – kívánta őszintén.

Qibbu’s Hut, 21.00 óra

A mosdó feletti felirat arra kérte a vendégeket, hogy ne viseljenek fegyvert. Vagy legalábbis ne használják, ha már úgysem fognak belépni nélküle. Mi több, a galaktikus közösön kívül még öt másik nyelven is felírták, de úgy tűnt, hogy a vendégek többsége egyiket sem értette.

Ordo áthaladt az iszogató szerencsejátékosok tarka tengerén, amelyben a sereg sötétvörös zubbonyba öltözött katonái úsztak. A százados remélte, hogy az egybegyűlt fajok közül egyik sem tud szagnyomot követni. Ez volt a legnagyobb gond a robbanóanyagokkal: bűzlöttek. Lesikálta magát, és vörös gyakorlót húzott, de így is csak reménykedhetett benne, hogy megszabadult a szagtól.

Laseema, a konyhából korábban kimentett twi’lek nő idegesen rámosolygott a bárpult mögül. Mire Ordo odaért, a lány már ki is töltötte neki a kedvenc mudzsalevét, pedig nem is viselt páncélt.

– Honnan tudta, hogy én vagyok az? – kérdezte meglepetten.

– Bármelyik klón lehetnék.

– A tartásából – felelte a twi’lek. Nagyon halk hangja volt, és a felderítőnek figyelnie kellett minden egyes szóra, hogy hallja a bárt betöltő zsivajban. – Most is úgy áll itt, mintha még mindig azt a szoknyát viselné.

– Kama – mondta a férfi türelmesen. – A hagyományos mandalori vadászkama mintájára készült, és úgy tervezték, hogy védje a combokat. Persze, a csatatéren kívül csak a látvány kedvéért viseli az ember. – Abban teljes mértékig igaza volt a lánynak, hogy a vállvért és a kama miatt Ordo úgy nézett ki, mintha mindig nagyon egyenes lenne a háta, pedig valójában enyhén begörbítette. Elhatározta, hogy ezután jobban figyel a tartására, amikor hétköznapi klón katonának akarja kiadni magát.

– Ó! – szólt a lány. – Biztosan nagyon látványos ruhadarab!

Ordo kezdett hozzászokni a twi’lek nők kitüntetett figyelméhez, és be kellett vallania magának, hogy nincs ellenére a dolog.

– Qibbu jól bánik önnel? – kérdezte.

– Igen, köszönöm! – felelte Laseema, és igazán hálásnak hangzott. Kicsit előredőlt. Ordót még mindig megdöbbentette az élénk kék bőrszín, de egyre inkább azon volt, hogy hozzászokjon. A lány allán volt egy apró sebhely, egy türkizkék forradás, ami a színévei inkább volt dekoratív, mintsem elcsúfította volna a szép vonásokat. – A barátja is százados? – kérdezte a twi’lek.

Oldalra pillantott, és Ordo követte a tekintetét. Az Omega–osztag és Skirata ült ott az egyik asztalnál, azonosíthatatlan ételek társaságában – az őrmester időnként felszúrt egy falatot a villájára, és a homlokát ráncolva nézegette, mielőtt bekapta. – Az a sebhelyes. Ő aranyos – mondta a lány.

– Atin – felelte a felderítő, némileg összetört szívvel. – De nem százados. Közlegény. – A sereg javát közlegények tették ki, úgyhogy ez nem számított bizalmas információnak. Atin felpillantott; ugyanaz az ösztönös megérzés vezette a tekintetét, amely miatt a katonák tudták, ha becélozták őket. Sikerült szerényen elmosolyodnia. – Megbízható társ – tette hozzá Ordo az eddigiekhez.

– Sok forradása van. Sok csatában járt már?

Ó, szóval már sokat nézegette Atint! Eltekintve az arcán átlósan áthúzódó, vékony sebhelytől, Atin forradásai egyáltalán nem voltak feltűnőek. Akadt néhány a kezén, és volt egy sokatmondó vonal a nyakán, közvetlenül a vörös gallér felett.

– Igen – válaszolta Ordo. – Mind megjártak már néhány csatateret.

– Szegény Atin! – sajnálkozott a lány, azután ismét a századosnak címezte szavait:

– Mindjárt hozom az ételét.

A felderítő elmosolyodott, ahogy Kal’buir tanította, azután felkapta a poharát, és csatlakozott az omegásokhoz.

– Ordo! – fogadta Darman. Feltartott valamit a villáján, úgy kérdezte:

– Ezt minek neveznéd?

– Valami gumicsőszerű izé lehet.

– Mi is ettől tartunk.

– Tele van proteinnel – vetette oda a százados, azután Atinhez fordult: – Felkeltetted Laseema érdeklődését, ner vod!

Senki sem kezdett tréfálkozni vagy füttyögni, ahogy azt Ordo más férfiaknál tapasztalta a nők legapróbb említésére is. Épp ellenkezőleg: az osztag elcsendesedett néhány hosszúnak tűnő pillanatra, azután folytatta a vitát Qibbu aznapi menüjének anatómiai összetevőiről. Skirata felállt, és Ordo mellé ült le újra.

– Sikerült bevásárolni? – kérdezte.

– Minden megvan, ami szerepel a listán. Elnézést a késésért, de sikerült hozzájutnom néhány extrához is.

– Mennyire extrák?

– Meglepően extrák. És nagyon zajosak is.

Laseema lejtett oda az asztalhoz, hogy letegyen egy tányér ételt Ordo elé. Mielőtt visszafordult a bár felé, még rámosolygott Atin–re. A százados fogta a villáját, és a kommandósok tekintetének kereszttüzében nekilátott az evésnek.

– De hát ez mind zöldség! – mondta Niner vádlón.

– Persze, hogy az – válaszolta Ordo. – Az intelligenciahányadosom legalább harmincöt százalékkal magasabb a tiéteknél.

Történetesen, ez igaz volt. Skirata felnevetett. A felderítő gyorsan letakarította a tányérját, és intett a turbólift felé. Azután az őrmesterrel együtt felmentek az emeletre, ahol a Delta–osztag a fegyvereit tisztogatta.

– Csak leporoljuk a DC–ket – mondta Fixer olyan óvatosan, ahogy egy bantha fut.

– Csak csináljátok! – válaszolta Skirata. – Hamarosan szükség lehet rájuk. Szóval? – fordult ismét Ordóhoz. – Mit szereztél?

– Száz kiló hőplasztoidot és ötezer detonátort.

Erre még Scorch is felpillantott szétszedett fegyvere alkatrészeiről.

– Ez túl sok ahhoz, hogy észrevétlenül eltűnjön – jegyezte meg.

– És akkor a tárolásról ne is beszéljünk...

– Kisebb mennyiségekben szereztem be, több különböző forrásból.

Skirata megpaskolta a vállát.

– Jól van – mondta. – Inkább azt magyarázd meg, hogy mit értesz extrák alatt!

– Azért késlekedtem, mert dúsítottam az egészet. Kivéve egykét csomagot.

– Hogyan?

– Egy kis vegyi finomítás, amitől az anyag instabillá válik, ha robbanószerkezetekben próbálják használni.

– Pontosan mennyire instabillá? – kérdezte az őrmester.

– Ha nem gyúrnak bele a plasztoidba egy stabilizáló komponenst, akkor abban a pillanatban orbitális pályára állítja az egész műhelyt, amint csatlakoztatnak hozzá egy detonátort.

Scorch elismerően kuncogott.

– Csak egy kis elővigyázatosság – folytatta Ordo. – Ha rosszul sül el a dolog, és megkaparintanak belőle valamennyit, akkor legalább néhány hut’uunnal kevesebb lesz.

– És velük együtt a fél város is eltűnik – morogta Sev, és a távcsövén keresztül kinézett ablakon, hogy bekalibrálja a szerkezetet. – Ti, furcsa fiúk néha kicsit túlbuzgóak vagytok – tette hozzá.

Skirata ismét vállon veregette Ordót.

– Jól csináltad, fiam! És hol raktároztad el?

– Az egyik felét a menedékházban, a másikat Fixer ágya alatt.

Scorch felröhögött.

– Egy szobában vagyok Fixerrel, te di’kut! – mondta Boss, és lekevert neki egy fülest, de a társa így sem bírta abbahagyni a nevetést.

– Fel sem riadnál, ha felrobbanna!

Ordo is elismerte, hogy ez kockázatos volt, de a kockázat mindig viszonylagos. Mi több, tartogatott még egy meglepetést: mivel Skirata nem mutatott érdeklődést a kiváló tűzszerészeti tudása iránt, a százados még titokban tartotta Mereel visszatérésének hírét.

Az őrmester annak is örülni fog, amit Mereel mond majd Ko Sai–ról.

– Akkor ideje kitalálnunk, hogyan fogják bekapni a horgot –mondta Kal. – Remélem, Vau jut valamire a mi kis munkatársunkkal a seregből.

Boss felnézett.

– Mire használjuk a cuccot? – kérdezte? – Elintézzük őket, lekövetjük őket, vagy csak elhitetjük velük, hogy a terrorfronton minden rendben van?

– Mindhármat szeretném.

– Mindig ilyen sokáig tart bármire jutni?

Skirata felnevetett.

– Sokáig? – kérdezett vissza. – Fiam! Általában évekig is eltart, mire sikerül felszámolni egy hálózatot! Máris fénysebességgel haladunk. Még így is évekig tarthat, és nem valószínű, hogy komoly károkat okozunk nekik.

– Felmerül a gondolat, hogy vajon miért foglalkozunk ezzel egyáltalán?

– Mert nem tehetjük meg, hogy ne foglalkozzunk vele – válaszolta az őrmester. – És mert ez a dolgunk. – Leült egy székre a sarokban, és feltette a lábát az előtte lévő, alacsony asztalra, két karját összefonta maga előtt. – Vau hamarosan jelentkezik – tette hozzá lehunyt szemmel. – Ha nem hallanám meg az adó–vevőt, akkor ébresszetek fel!

Ordo ritkán látta Skiratát az emberei előtt aludni, és még ritkábban látta az őrmestert ágyban heverni. Ha választhatott, legszívesebben egy karosszékben pihent, és bár lehet, hogy zsoldosként mindig készen kellett állnia a harcra, Ordo úgy sejtette, hogy ennek lehet valami köze ahhoz az első közös éjszakához a Kaminón. Skirata életében a normalitás megszűnt létezni, ő maga függesztette fel egészen addig, amíg a csapatainak nem biztosította legalább a normalitás látszatát. Úgy tett, mintha a kaminóiak bármelyik pillanatban beléphetnének az ajtón.

Légzése hamarosan felvette azt a lassú, egyenletes ritmust, ami az alvó embert jellemzi.

Scorch annyira elmerült a fegyvere tisztogatásában, hogy fütyörészni kezdett. Ordo mögéje lépett, és egyik kezét a szájára tapasztotta. Csend! Kal’buir alszik!

Nem kellett kimondania, a kommandós megértette.

Ordo ott maradt, elfoglalta magát Mereel jelentésével. Elég volt egy–egy pillantást vetnie az adatolvasója képernyőjén futó információkra, és mindent megjegyzett.

Azután a Skirata csuklóján lévő adó–vevő felcsipogott, az őrmester kinyitotta a szemét, és a szájához emelte a kis szerkezetet.

– Walon?

– Jailer – válaszolta egy hang.

Skirata azonnal felugrott, és a Delta–osztag dermedten nézett rá.

– Hol vagy? – kérdezte Kal.

– Egy rakás hulla mellett a Szervezett Bűnözéssel foglalkozó kollégáim társaságában.

– Ezt meg hogy érted?

– Szerintem a fiaid kirobbantottak egy bandaháborút. Kölcsönadod az egyik Jedidet?

Tizenharmadik fejezet

Egy bűnbanda tíz tagját találták holtan a város egyik alsó szintjén, feltehetően bandák közti viszályban vesztették életüket. Egy a Coruscanti Biztonsági Erőkhöz közeli forrás szerint területviták vezettek a bandák közti háború kirobbanásához.

HoloHálózat, késő esti hírek

CBE csoport–főparancsnokság, törvényszéki orvosi épület,

halottasház, A–89–es kvadráns, 23.45 óra,

380 nappal a Geonosisi Csata után

– Itt van a gyíkotok – mondta Obrim, és visszahajtotta a leplet. – Paxaz Izhiq.

Fi és Skirata a zöld pikkelyekkel borított, elegáns arcot nézte, legalábbis a sértetlen felét. A sugárvető tisztább nyomot hagyott, mint a szilárd lövedékek, de egyiket sem lehetett szép látványnak nevezni.

– Már nem ragadnak rá úgy a nők – mondta Fi.

A hullaház hideg volt és csendes. Fi még sohasem járt itt. A hely egyszerre nyugtalanította és lenyűgözte, és nem a halottak közelsége miatt, hanem mert elgondolkodtatta, hogy mi lesz az ő testével, miután egyszer életét veszíti?

Tudta a választ: otthagyják majd a csatatéren. Nem igazán számított. A mandaloriak nem törődtek a maradványokkal. „Csak a lélek fontos – gondolta a kommandós. – Elég, ha a páncélom egy darabja meglesz.”

A halványzöldre festett helyiség és a fényesre csiszolt acélajtók fertőtlenítőszagot árasztottak, a Kaminóra emlékeztették a klónt. Nem érezte jól magát ebben a környezetben.

– Jól vagy? – kérdezte Obrim.

– Csak nézelődöm – válaszolta Fi. – Igen, ő az, de össze is hasonlíthatjuk a képét Sev felvételeivel. Fontos valaki lehetett?

– Nincs benne a nyilvántartásunkban, de a falleenek nem is azért szoktak a Coruscantra jönni, hogy hivatalnoki munkát végezzenek. A Fekete Napra tippelünk, vagy az egyik ágára.

– Tisztán csak elméletileg – kezdte Skirata ha sikerülne elfogni Paxaz egyik nőismerősét, aki hozzáfér a Nagy Hadsereg fegyverszállítmányaihoz...

– Tisztán csak elméletileg, mivel ti most úgysem léteztek... Tegyük fel, hogy az a bizonyos nő eltérít néhány fegyvert, amire ennek itt szüksége volt, de ti elkaptátok a nőt, és ezért a gyík nem köt üzletet, mert azt hiszi, hogy a vevő próbálja megzsarolni a nővel – tűnődött hangosan Obrim. Fi meglepetten hallgatta a mentális gyakorlattal is felérő következtetéseket:

– Viszont a vevő azt hiszi, hogy a falleen csak kifogást keresett, hogy kihátrálhasson az üzletből. Ezért aztán utánatok vetették magukat, és valószínűleg azt hitték, hogy ti a gyík kiskatonái vagytok. De ti lelőttétek őket, ezért a haverjaik elindultak, és leszámoltak az ifjú pikkelyes arcúval és a kollégáival... – Obrim elhallgatott egy másodpercre, azután ismét letakarta a falként, mielőtt folytatta: – Ha ezek mind azt a szállítmány robbanóanyagot várták, akkor számítsatok rá, hogy a helyi rosszfiúk nagyon idegesek lettek!

– Esetleg betűzd, hogy megértsem, miért olyan jó ez nekünk! – kérte Skirata.

– Máris megszabadultunk a söpredék egy részétől, ráadásul többet találtunk belőle, mint amennyiről eddig tudtunk. Emellett lesz néhány új információ is. A helyszínelők megszállták a terepet, mint csótányok a szeméttelepet.

– És?

– A szervezett bűnözési részlegnek aranyat ér a fogás.

– Jó nekik, de akkor most a falleen foglalkozott robbanóanyagokkal vagy sem? – kérdezte Skirata. Kezdett ingerültté válni, és egyre erőszakosabban rágta a ruikgyökeret. – Nem érdekel, ha a bűnözők köztársasági fegyvereket lopnak maguknak, csak az, ha robbanóanyagot adtak el valakinek.

– Igen, mindenhol megtaláltuk a nyomait. Úgy tűnik, a Jedi munkatársaid hasznosnak találták a zavart az Erőben, jelentsen ez bármit is.

– Ez egyben azt is jelenti, hogy a szervezett bűnözési osztály útban lesz?

– Több információval megoldható, hogy ne legyenek útban.

– Ismered a játékszabályokat.

– Kal! A srácaiddal nagyon közel jártok ahhoz, hogy a CBE érdeklődni kezdjen irántatok. Könnyen előfordulhat, hogy a végén egymásra fogunk lövöldözni. El szeretném kerülni ezt a végkifejletet, ha lehet.

Fi nézte, ahogy Skirata állkapcsa megdolgozza a ruikgyökeret. Obrim és Kal nem nyílt háborút vívott, hanem fegyveres politikai vitába bonyolódtak. Úgy viselkedtek, mintha valamiféle magánpárbajt vívtak volna a saját szabályaik szerint, és Fi egyáltalán nem irigyelte őket.

– Tudod, hogy nem ejtünk foglyokat – mondta az őrmester.

– Nem hiszem, hogy az embereid békén hagynának, ha megtudnák, mire készülünk.

– Viszont nálam van valami, amire szükséged lehet – dobta be Obrim.

A kedves zsoldos Skirata egyetlen pillanat alatt változott át jégszoborrá. Recsegve figyelmeztette barátját:

– Ebben az ügyben soha ne próbálj meg alkudozni!

– Ugyanazon az oldalon állunk?

Skirata tekintete már lángolt.

– Magadra is maradhatsz! – morogta. Fi még sohasem látta ilyen dühösnek; elsápadt, és halk hangjában fenyegető él rezgett.

– Gyere, fiam, dolgunk van! – szólt oda neki az őrmester.

Karon ragadta Fit, és elindult vele az ajtó felé. A kommandós hátrapillantott a válla felett; a Skiratához hasonlóan sápadt és feszült Obrim megrázta a fejét, és utánuk szólt:

– Jól van, Kal, úgyis odaadnám. De az Erő mentse meg a nyomorult hátsódat, ha ez az egész rosszul sül el!

Skirata meglepetten fordult meg; az imént egyáltalán nem blöffölt. Ki akarta hagyni Obrimot minden további akcióból.

– Miért, Jailer? – kérdezte. – Mi lesz, ha ez az egész rosszul sül el? Neked legfeljebb a főnökeiddel gyűlik meg a bajod, de az én fiaim belehalnak.

– És ha véletlenül útban lesznek, akkor az én embereim is otthagyják a fogukat.

– Akkor ne legyenek útban!

– Mikor kaptátok el azt a nőt? – kérdezte Obrim.

– A délután közepén.

– Nos, egy órával azelőtt, hogy a CBE csapata ellátogatott a lakására, valaki megpróbálta elérni a mi kis ellenállhatatlan barátunkat, aki, ugye, már nem nagyon beszélget senkivel. Kormányzati sávon hívta.

– Úgy érted, van még valaki a seregnél, aki neki dolgozott?

– És ha sikerül visszanyomoznunk a hívás forrását, akkor megkapod, hogy ki volt az.

Skirata izmai elernyedtek, válla bűnbánóan előreesett.

– Köszönöm, barátom! – mondta.

– Hagyjuk! Csak próbálj meg szólni, mielőtt csatatérré válik a város!

– Remélem, arra nem kerül sor. Bár a főcímek máris jó álcát kínálnak egy kiterjedt lövöldözéshez. Bandaháború?

– Majdnem igaz, de ne nekem köszönd, hanem annak a sikamlós kis barátodnak, annak a Mar Rugeyannek! Jössz neki eggyel!

Skirata a szemét forgatta. Fi azon tűnődött, vajon miféle politikai manipulációkra derülhet még fény perceken belül. Nem először adott hálát az életnek, hogy neki legtöbbször csak le kellett lőnie a célpontot, és legfeljebb az nehezítette meg a munkáját, hogy közben el kellett kerülnie a lelövetést. Nem nagyon kellett aggódnia vagy terveznie; ha eljött az a bizonyos pillanat, akkor vagy gyorsabb és jobb volt, vagy halottabb lett az ellenfélnél.

– Rugeyan jó híreket akar – mondta az őrmester. – Megpróbálok találni neki valami jó hírt.

Obrim szomorúan Fire mosolygott, azután a kezével olyan mozdulatot tett, mintha inna egy pohárból.

– Ne felejtsd el, hogy megígértük! – szólt oda a kommandósnak.

Obrimot a halottasházban hagyták, és a szolgálati turbólifttel mentek fel az utcaszintre, hogy elvegyüljenek a késő éjszakai tömegben, amely a CBE épületegyüttese körül áramlott. Egy taxiplatformnál megálltak, és megvárták Jusikot, hogy szedje fel őket. Skirata csak ránézett három ott ácsorgó helyi polgárra, és azoknak rögtön máshol adódott sürgős elintéznivalójuk. Kal’buir aktuális érzelmei gyakran tükröződtek a vonásain.

Fi felhajtotta a gallérját; még mindig nagyon védtelennek érezte magát a páncélja nélkül. Skirata végigtapogatta a zsebeit, az egyikből kivett egy cukormázas gyümölcsszeletet, és kettétörte. Finek adta a nagyobbik darabot.

– Hogyan tovább? – kérdezte a kommandós.

– Ez az egy nyomunk van – válaszolta Skirata. – Ebből sem tudunk sokat kihozni, de nem szívesen kezdeném elölről az egészet.

– Lefogadom, hogy a szeparatisták máris másik ellátmányforrást keresnek. Ha a Qiilurán vagy bármelyik más bányabolygón lennénk, akkor könnyen megoldanák a feladatot. Egy ilyen városbolygón... nos, néhány sugárvetőt még könnyű beszerezni, de a robbanóanyagok felkeltik a figyelmet. Lehet, hogy most kellene felhasználnunk Ordo durranós kincseit.

Skirata hirtelen abbahagyta a rágást.

– Sosem tudom eldönteni, hogy azért jut mindig ugyanaz az eszünkbe, mert ezek a logikus ötletek, vagy mert én képeztelek ki, és ugyanolyan őrült lettél, mint amilyen én vagyok.

– Hát, azt már valószínűleg tudják, hogy az eredeti szállítmány nem fog megérkezni. Itt az alkalom, hogy csalinak használjuk a cuccot.

– És ott van Qibbu.

– Az veszélyes.

– Nem annyira. A huttok is jók valamire. Olyanok ők, mint egy nagy, mocskos kereskedőhálózat. Már így is azt hiszi, hogy valami magánügyletet bonyolítunk, amiből ki akarjuk hagyni a sereget. Miért okoznánk neki csalódást? Könnyen elterjesztheti a hírt, hogy Kalnak van valami eladó cucca.

– És egy nagy holonyíllal rámutattunk a saját műveleti bázisunkra.

– Szerinted Qibbu világgá kürtöli, hogy katonák vették be magukat az értékes kis intézményébe? Úgy, hogy következményként esetleg elveszíthet egy–két emeletet? Nem hiszem, hogy a helyet is nyilvánossá tenné. Egyelőre még nincsenek öngyilkos hajlamai.

– De Obrimnak azért elmondjuk, nem?

– Csak a helyszínt, amikor már letárgyaltuk az átadási pontot az új vevőkkel. Akkor is csak azért, hogy a CBE ne bukkanjon fel véletlenül.

Skirata hallgatásba merült. Körülöttük a különféle fajú polgárok és turisták – némi távolságot tartva, mert az őrmester alapvetően veszélyesnek látszott – ki–be jártak a fényesen megvilágított éttermekbe, klubokba és üzletekbe. Egzotikus, színes öltözékeket viseltek, beszélgetésük állandó alapzajjal töltötte meg a levegőt, és láthatóan jól érezték magukat: barátok karoltak egymásba, szerelmesek fogták egymás kezét, és szülők vették körbe magukat tátott szájjal ámuló gyerekekkel, akik talán még soha nem láttak városbolygót.

Fi tudta, hogy érezhetik magukat a gyerekek: a Coruscant még mindig ugyanolyan lenyűgöző volt, mint amikor először megpillantotta egy rendőrségi járőrhajóból. Ugyanakkor, a város egyben idegennek is tűnt számára; volt benne valami, aminek Fi nem lehetett része, és ezért nem is értette meg teljesen.

A körülöttük járó civileknek fogalma sem volt róla, hogy mi zajlott a háttérben, az ő kis biztonságos, mindennapi életük kellős közepén. Tőlük alig néhány méterre egy zsoldos és egy katona épp azt tervezte, hogy hivatalos jóváhagyás nélkül nagy mennyiségű robbanóanyagot adjon el a helyi feketepiacon. Eleget ahhoz, hogy akár egész kvadránsokat pusztítsanak el vele.

És ez így volt jól. Kölcsönösnek hatott a dolog, mert Finek sem volt fogalma róla, hogy miről szól a körülötte lévők élete.

„Párhuzamos világokban élünk. Látjuk egymást, de sohasem találkozunk igazán...”

Legalább Darman talált egy hidat, amely a hétköznapi életbe vezetett. Feltéve, hogy hétköznapinak nevezhetjük egy Jedi társaságát. Fi azon tűnődött, vajon a testvére észrevette–e már, hogy mindenki rájött, mi folyik közte és a tábornok között.

„Mindegy. Darman helyében engem egyáltalán nem érdekelne.”

Műveleti bázis, Qibbu’s Hut, 00.56 óra, 381 nappal a Geonosisi Csata után Ordo letette az asztalra a szorosan becsomagolt, katonai osztályú hőplasztoid robbanóanyagot, és elkezdett tízadagos halmokat kiszámolni belőle. Darman felkapott egy adagot, és egy ínyenc lelkesedésével nézegette.

Etain arra gondolt, hogy milyen érdekes megfigyelni, mitől lesz a férfi nyugodt és magabiztos. A Jedi szerint ötven kiló ultraerős robbanóanyag társasága egyáltalán nem volt megnyugtató.

– Tedd azt le, Dar! – kérte Niner. – Szeretnénk, ha a szálloda még itt lenne, amikor Vau megérkezik. Ugye, felfogod, hogy nem kellene felrobbantani a helyet?

– Ez az anyag tökéletesen biztonságos, amíg nem dugsz bele fémet, és nem indítasz el benne elektrolízist – válaszolta Darman. Rámosolygott Etainre, azután odadobta a maroknyi csomagot Ninernek. – Udesii, ner vod! – mondta.

Niner szitkozódva elkapta, azután visszadobta.

Etain hallotta, hogy valaki zuhanyozik a fürdőszobában. Atin üres tekintettel a koszos szőnyeget bámulva járkált a társalgóban, körülötte olyan zavar kelt az Erőben, ami leginkább egy csata utóhatásaira emlékeztette a Jedit. Már a Qiilurán is érezte a férfi nyers bánatát, a Geonosison elveszített testvérek miatt érzett kínt és a mélységes sötétséget.

Úgy tűnt, Fi még az Erő nélkül is képes volt érzékelni mindezt. Hirtelen felpattant, odalépett testvéréhez, és a karját megragadva megállította. Halkan és hevesen mondott valamit Atinnek.

Mandaloriul beszélt, és Etain nem értette, de egy szót tolmácsolás nélkül is felismert:

– Vau...

Boss, Jusik és Scorch lement a bárba. Sev és Fixer kint őrködött a leszállóplatformon, amely teljesen hétköznapi szállodatetőnek látszott: ezúttal robogók, légisiklók és taxik álltak rajta, álcát biztosítottak arra az esetre, ha valaki már keresné az akciócsoportot. A többség látszólag elfoglalta magát, a várakozás feszültsége mégis mindent betöltött, és még valami terjengett a levegőben... nagyon rejtve, nagyon elfojtva, de a félelem belopózott a szívekbe.

– Ha Vau hozza a többi plasztoidot, akkor addig ki foglalkozik a foglyokkal? – kérdezte hirtelen Darman.

– Nem hinném, hogy még sokat kell foglalkozni velük – felelte Ordo. – Egyébként, Enacca is ott van.

– Akkor ki segít Vaunak elcipelni ötven kiló holtsúlyt?

Ordo egészen ingerültnek tűnt. Etain még mindig úgy érezte, hogy a férfi lénye egymástól független érzelmi viharokból áll össze, és a dühödt örvényeket csak az elképesztően magas intelligencia tartja a helyén. A lány anélkül is a kivételesen veszélyes kategóriába sorolta a felderítőt, hogy egyáltalán tudta volna, miért gondolja ezt róla.

– Vau – mondta a százados magyarázó hangon – még mindig jól tartja magát. Gyerekkora óta katona, akárcsak mi és Kal’buir. Egyedül ugyanúgy el tud vinni ötven kilót, mint ti. Ha Enaccának nem kell őriznie a foglyokat, akkor majd segít neki cipekedni. Mindegy, hogy lesz, a lényeg az, hogy nektek nem kell aggódnotok emiatt. – Beszéd közben gondosan elrendezte a robbanóanyagok csomagjait, mintha a rend nagyon fontos lenne a számára.

– Pedig nekem pont ez a dolgom – jegyezte meg Niner.

Etain sejtette, mit jelenthet az, ha már nem kell őrizni a foglyokat. Ha már nem hasznosak a bevetés szempontjából, akkor veszélyt és terhet jelentenek, tehát lelövik őket.

Darman is megölte a szeparatistákat, ha nem tudta foglyul ejteni őket. Etain látta: gyorsan, tisztán, szenvtelenül gyilkolt. És a Jedi tudta, hogy még ha habozott is volna, mielőtt megteszi, ő sem érezne közben semmit – vajon ez már a sötét oldal szakadéka?

Darman ismét ránézett, és szélesen elmosolyodott. Etain a sötétség árnyékát sem érezte a férfiban.

– Tökéletesen biztonságos – ismételte meg Dar. A lány rádöbbent, hogy összevont szemöldökkel néz szerelmére, és Darman félreérthette a gesztust. – Nem bízik bennem? – kérdezte a kommandós.

Etain ösztönösen visszamosolygott.

– Persze, hogy bízom magában – felelte. „Igen, bízom benned, barátom. Szerelmem...”

Skirata bukkant fel a mosdóból, még törölgette a haját. Átöltözött, és ruháját a Verpine világosszürke tokjával egészítette ki. Niner fölé hajolva belepillantott a holomagazinba, amit a kommandós olvasott.

– Soha nem nézed a híreket? – kérdezte a falra szerelt, sötét képernyő felé biccentve.

– Túl sok információt ad egyszerre – válaszolta Niner, és folytatta az olvasást. – Mások bonyolult életét mutatja.

Aton leült az egyik sarokba, DC–17–esét az ölébe fektette. Mindegyikük közel tartotta magához a fegyverét, amikor nem nyilvánosság előtt voltak. Az utcán a kommandós DC túlságosan felismerhető lett volna, ezért odakint lecserélték sokkal hétköznapibbnak számító oldalfegyverekre. Azonban a műveleti bázis társas magányában nyíltan dédelgethették a szokásos lőfegyverüket. Ezzel nőttek fel, és terepen ez mentette meg az életüket.

Fi a vállára akasztotta a DC–jét, így nézett ki az ablakon az épülettel szemközt lévő járdára, amelyről egy másik elhanyagolt bár nyílt. A páncélüveg elrejtette a kommandóst a külvilág elől, és látszott rajta, hogy ez a rejtőzködés kínokat okoz neki. Etain érezte a vágyakozását.

A Qiilura óta Fi megváltozott. Akkoriban a lány jó természetű és nyugodt férfinak érzékelte az Erőben. Közel egy évvel később még mindig a szokásos vidámságot mutatta, de a megtévesztő külső mögött sötétebb, szinte kétségbeesett lélek rejlett. Túl sokat látott a háborúból, ráadásul meglátott valamit, ami még a háborúnál is kínzóbb fájdalmat okozott: a Coruscant hétköznapjait és azt a békés polgári életet, amilyen neki sohasem lehet.

Etainnek nem volt szüksége az Erőre, hogy tisztán érzékelje mindezt. Látta a Fi tekintetében ülő kérdést, amikor a férfi párokat vagy családokat pillantott meg. „Miért nem én vagyok ott? Miért nem nekem ilyen az életem?”

Darman is ezt kérdezte.

A család és a klán – a család és az apaság – mindennél fontosabbnak tűnt a mandalori férfiaknak. Skiratát biztosan ilyen érzelmek vezették.

Ekkor Etain hirtelen megértette, hogy pontosan mit tartogat számára az Erő, és az nem esett egybe a Jedik útjaival. Ehelyett biztosítania kellett, hogy lesz legalább egy olyan klónozott férfi, aki visszakapja a jövőjét, amelyet már születésekor elveszített –avagy a rideg és érzelemmentes folyamat közben, amivel a születést helyettesítették a kaminói laboratóriumokban.

Etainnek kellett őt apává tennie egy nap. Fiúval kellett megajándékoznia Darmant.

Azonban a háborúban egyiküknek sem adatott meg a hétköznapi élet luxusa. Ezt az álmot el kellett titkolnia – egyelőre még a férfi elől is.

A lány elzárta ezeket a gondolatokat a tudata egyik hátsó zugába, és lehunyt szemmel meditálni kezdett. Nem aggódott a biztonsága miatt, mert igaz barátok között volt.

Formátlan nyugalom tengerén lebegett, hallgatta saját, lelassult szívverését, amelybe élesen vágott bele az ajtócsengő berregése.

Éberen nézett fel, akárcsak Skirata és az Omega–osztag.

Etain már mindenkit egyénként érzékelt az osztagban, és nem csak azért, mert az Erő kiemelte számára az egyéni jellegzetességeket. Az együtt töltött idő után jószerével nem is figyelte az egyforma arcokat és páncélokat, csak a különböző szokásokat és gesztusokat látta.

Mégis, amikor így együtt mozdultak meg, amikor egyik pillanatról a másikra katonává változtak, akkor összeolvadtak egyetlen tökéletes ragadozóvá.

Az omegások egyszerre pillantottak az ajtóra, de nem azzal a tétova kábulattal, amellyel a hétköznapi ember figyel fel a csengetésre, hanem összehangoltan, egyként, egyforma mozdulattal és egyformán éber tekintettel. A következő pillanatban ugyanígy, együtt mozdulva felpattantak, és védekező pozíciókat vettek fel a helyiségben, fegyvereiket az ajtóra fogták.

Egy szót sem szóltak, még kézjelekkel sem kommunikáltak. Bármi is mondta meg nekik, hogy hova álljanak és mire figyeljenek, az mélyen belevésődött a lényük magvába, és ösztönné változott.

Sötét bőrű, magas arccsontú, egzotikus arcuk kifejezéstelen maradt, egyedül a felgyorsult pislogás árulkodott a vérükben buzgó adrenalinról, ettől eltekintve tökéletesen mozdulatlanná dermedtek. Etain ismét meglátta bennük a meghatározhatatlan, de rémisztő csúcsragadozót.

A DC–17–esek egyszerre jelezték, hogy feltöltődtek és készen állnak a tüzelésre.

– Etain! – szólította meg Skirata, miközben Verpine zúzópisztolyával ő is az ajtóra célzott. – Vau még nem érhetett ide, és a deltások kint vannak. Érez bármit?

– Semmit – válaszolta a Jedi. Ha veszélyben lennének, azt már megérezte volna – hirtelen rádöbbent, hogy kivont fénykarddal ő is készenlétben áll. Észre sem vette, hogy megmozdult.

– Rendben, akkor háromra! Egy... kettő...

Az ajtó kinyílt, és Etain akaratlanul is összerándult, két kézre fogta fénykardját. Orrát megütötte a bűzös és nyirkos pézsmaszag.

– Fierfek! – mordult fel Skirata. – Di’kut! Lelőhettünk volna!

Niner, Ordo, Darman és Fi ingerült sóhajok és fogcsikorgatás kíséretében leeresztette fegyverét. Atin nem.

Vau lépett be, a vállán két nagy hátizsákot hozott, amelyeknek a szíjai pattanásig feszültek. Hatlábú, laza bőrű, fakó arany színű szőrtömeg kísérte. Etain először látott strillt. És a rosszindulat hiánya nem mást jelzett, mint magát a szenvtelen, jéghideg és nyugodt Walon Vaut.

– At’ika! Ereszd le a fegyvert! – mondta Skirata halkan.

– Ha maga mondja, őrmester... – válaszolta Atin, és bár engedelmeskedett, gyilkosán izzó tekintetével egy pillanatra sem eresztette el az érkezőt.

– Jöjjön csak be! – mondta Fi. – Nincs itt más, csak mi, klónok.

– Ide kellett volna szólnod! – morgolódott Skirata.

– Csak teszteltem a biztonsági intézkedéseket. Kell, nem? –mondta Vau, és letette a zsákokat a padlóra. Ordo rögtön odament értük.

– Akkor vagy Jusik és az egész Delta–osztag egyszerre aludt el, vagy egyszerűen csak átengedték azt, akit ismernek, úgyhogy nincs mire felvágnod. Van valami híred?

– Bezártam a másik búvóhelyet. Enacca feltakarított.

Etain feszülten figyelt, próbálta értelmezni a megszokásból használt szépítéseket, amelyek együtt egyfajta kódnyelvvé változtak. A feltakarítás biztosan magába foglalta, hogy a vuki eltüntette a nyomokat, például a vérnyomokat, de valószínűleg ennél többet is jelentett.

– Akkor már nem kötünk több üzletet a barátainkkal? – kérdezte Skirata.

– Ilyen ez a Coruscant... A magas erkélyek nem biztonságosak. Ellenben legalább kiderült, hogy egyik vendégünk sem volt Jedi – válaszolta Vau. Talált magának egy széket, és amint leült, a strill az ölébe ugrott. Etainnek kellett néhány másodperc, hogy rájöjjön, mit jelentettek ezek a szavak, és a felismerés megdöbbentette. – Egyébként elbeszélgettem kicsit Vinna Jiss munkavezetőjével a Nagy Hadsereg logisztikai osztályán – folytatta az őrmester.

– Elmondtam neki, hogy én vagyok a hölgy főbérlője, és panaszkodtam kicsit az elmaradt bérleti díj miatt. A munkavezető egészen szimpatikus alaknak tűnik. Azt mondta, hogy Vinna nem számított megbízható alkalmazottnak.

– És? – kérdezte Skirata türelmetlenül. Időközben a kommandósok eltűntek a szobáikban, kivéve Atint és Ordót. Az előbbi a gyűlölet fekete tömbjeként várakozott, az utóbbi a robbanóanyagokat pakolta halmokba.

– És legalább amiatt nem kell aggódnunk, hogy nagyon hiányolnák – felelte Vau. Atinre pillantott, majdnem olyan arckifejezéssel, mintha üdvözlésre várna. – Mielőtt elköszöntünk egymástól, a leányzó még igazolta, hogy van még valaki a logisztikai osztályon, akinek információkat kellett hagynia egy megbeszélt helyen a sereg irodakomplexumában. Az egyik női mosdóban, egy öltözőszekrényben.

– Most viccelsz?

– Én is meglepődtem. Milliókat költünk a legújabb hajókra, közben olyan biztonsági réseken fognak meg minket, amelyeket a sarki kitonak kisboltos is kiszúrna.

Etain érezte, hogy Skiratában megjelenik a harag sötét örvénye. A férfi arcszíne elsötétedett.

– Ezeknek apró, shabla fogalmuk sincs, hogy mi folyik körülöttük – jegyezte meg.

– Nyilván, mert hivatalnokok, és nem jártak még a fronton. Amúgy olyan forgalmi információkról van szó, amelyeket más úton is elő lehet ásni. Egyetlen adatkártyán elfér az egész. Időt takarítottak meg velük, így nem kellett több személyt is ráállítaniuk az adatbányászatra. Szerintem kicsi és ugrásra kész hálózattal van dolgunk.

Skirata az arcát dörgölte mindkét kezével, hirtelen fáradtnak és elkeseredetten dühösnek tűnt.

– Gondolom, Vinna nem tudta megmondani, hogy ki vette át az adatokat. Akkor csak annyi információnk van, hogy az illető feltűnés nélkül használhatja a női mosdót – mondta. – Volt valami menetrend?

– Ha tudta volna, megmondta volna. Ezt garantálhatom.

– Nem kell bizonygatnod.

– Szükség lesz valakire odabent, aki kimoshatja nekünk az aranyat.

– Megoldom – szólt közbe Ordo, és oda sem pillantva folytatta a plasztoid tízes halmokba rakását. Etain kétszáz kis, szögletes csomagot számolt össze. –

Csak annyit kell tennem, hogy felváltom a katonát, aki a szállítmányozási osztályon dolgozik.

– És vele mi lesz? – kérdezte Vau.

– Itt marad, amíg befejezem a munkát – válaszolta a felderítő.

– Kal’buir akár kommandóst is faraghat belőle.

– O, nagyon családias lesz! – jegyezte meg Vau, és megsimogatta az ölében fekvő állatot, amely láthatóan megborzongott örömében. – Én is beköltözöm.

– A strill kint alszik a leszállóplatformon – mondta Skirata.

– Akkor én is ott alszom.

Fi bukkant fel az Atinnel közös szobája ajtajában, és a vadállatra meredt.

– Lent hagyhatjuk a bárban légfrissítőnek – vetette fel.

– Egy nap még örülni fogsz Mird képességeinek, KK–nyolc–nulla–egy–öt – mondta Vau nyugtalanítóan nagy bizonyosságot sugárzó mosollyal.

Etain úgy sejtette, hogy az állat nem sokban különbözött a gazdájától.

Qibbu különszobája, Qibbu’s Hut, 11.50 óra,

381 nappal a Geonosisi Csata után

– Szóval, akkor ezért írod jóvá a tartozásomat – mondta Qibbu mindent tudóan. Bekapott egy savanyított gorgot, és felsóhajtott.

– Azért van szükséged az én kifinomult szolgáltatásokat nyújtó intézményemre, hogy ne otthon keverd a bajt.

„El sem tudod képzelni, hogy mennyire igazad van!” – gondolta Skirata.

– A kislányom saját boltot akar nyitni – magyarázta, közben meggyőzően Etainre vigyorgott hogy tudjon majd gondoskodni az elaggott, vén apjáról.

A Jedi épp eléggé morcosnak látszott. Ismét meglepte Skiratát azzal, ahogy teljesítette a kéréseit. El tudta játszani, hogy bátor, máskor eljátszotta, hogy nyugodt, és ezúttal eljátszotta a túlgondoskodó zsoldos elkényeztetett és akaratos lányát.

– Túl vézna ahhoz, hogy fejvadásznak álljon – jegyezte meg Qibbu, és hájas teste rázkódni kezdett a nevetéstől. – Nem úgy volt, hogy a mando nők nagyok és erősek?

– Az anyja, az a chakaar, egy koréliai volt, és rám hagyta a lányt, hogy neveljem fel. Szerencsére, amit testileg nem örökölt, azt kompenzálja az üzleti érzékével.

– O, hát gondolhattam volna, hogy a köztársasági hadsereg iránti érdeklődésed főként pénzügyi jellegű! Mit érdekelnek téged ezek a... fiúk!

Kal megharapta a szája belsejét.

– Persze, hogy nem érdekelnek – válaszolta. – Láttál már mandalorit, aki törődik a Köztársasággal?

– Nem igazán. Szóval? Mi az áru?

– Olyasvalami, amiből sok van a hadseregnek.

– Ó... Gondolom, nézitek a híreket.

Gondolatban Skirata megfogadta, hogy a jövőben nagyon–nagyon kedves lesz Mar Rugeyannel.

– Hát igen, úgy tűnik, mintha üresedés lenne a fegyverpiacon – felelte. A bandaháborús fedősztori túlságosan is jól működött.

– Benne volt a kezed, mi?

Kal úgy érezte, mintha a gyomra bukfencet vetett volna. Sikerült elvigyorodnia.

– Annyira nagy játékos azért nem vagyok... – mondta.

Qibbu úgy nyelte be a horgot, mint az imént a savanyított gorgot.

– Szóval? Mid van? – kérdezte ismét.

– Sugárvetők, rohamfegyverek, hőplasztoid, lőszer. Ha ennél komolyabb igény adódik, azt különleges megrendelésnek tekintem, így valamivel több időbe kerül leszállítani. Hadihajókat lehetőleg ne kérjenek.

Qibbu ismét elröhögte magát.

– Szólok ennek–annak, és meglátjuk, lesz–e vevő – ígérte meg.

– Bízom benne, hogy diszkréten intézed ezt az ügyet. Ugye, szereted ezt a helyet?

– Nem áll szándékomban megmutatni az idevezető utat a bajkeverőknek, emiatt ne aggódj! Ellenben elvárok némi jutalékot. Mondjuk, húsz százalékot.

– Annyi rajta a hasznom – mondta Etain savanyú képpel. – Papa! Ugye, nem hagyod, hogy ez a chakaar mindet elvegye!

„Fierfek! A kölyök jól játszik!”

– Persze, hogy nem, ad’ika – válaszolta Skirata. Közelebb hajolt a hutthoz, és emlékeztetőül megcsörgette a láncot a zsebében, így folytatta:

– Öt százalék, és én is vigyázok, hogy a szép kis létesítményed egészben maradjon. Egyikünk sem szeretné, hogy a csőcselék ideszokjon.

Qibbu szinte hörgött:

– Ha ez a társulás sikeres lesz, akkor szeretném később újratárgyalni a feltételeket.

– Elindítjuk az üzletet, és meglátjuk.

Skirata olyan nyugodtan állt fel, ahogy csak tudott, és kivezette Etaint a helyiségből. Állott alkoholos italok és a strill szaga keveredett a levegőben.

– A chakaar szép húzás volt – mondta az őrmester.

– Már nem tudom, hol csíptem el a szót.

– Minden rendben?

– Kemény menet volt. Irigylem az idegeit.

– Gondolja? – kérdezte Skirata, és széttárt ujjakkal megmutatta a kezét. Remegett. Muszáj volt megmutatnia; nem hagyhatta, hogy a kis Jedi sebezhetetlennek higgye, és e miatt a tévedés miatt egyszer megölesse magát. – Csak egy katona vagyok. Kommandós, ha úgy tetszik. Én sem vagyok biztos a sikerben.

– Qibbu eléggé fél magától.

– Nem esik nehezemre ölni, és ő félti az életét. Ennyi az egész – válaszolta Skirata. A helyzet valósága egyre tisztábbnak tűnt előtte. Zúgó folyó felett egyensúlyozott egy faágon, mint oly sokszor életében, és csupán hajszálvékony vonal választotta el a biztonságtól ugyanúgy, mint a halálos veszélytől. A folyópartra már nem mehetett vissza. – Tudnom kell, hogy valaki vigyáz a fiúkra, ha velem történne valami – mondta.

– Ez most kérés volt?

– Csak magát és Bard’ikát kérhetem meg.

– Semmi sem fog történni magával.

– Ezt az Erő mondja, ugye?

– Igen.

– Mit mond még az Erő?

– Megmondja, mit kell tennem.

– Felkészült arra is, hogy egyszer szemtől szemben állunk majd ezzel a söpredékkel? Ezt nem kérdezhetem meg a fiúk előtt.

– És Bardan?

– Őt nem kell megkérdeznem, biztosan ott akar majd lenni. Magát kérdem.

– Úgy teszek, ahogy parancsolja. Most maga a felettesem. Skirata inkább bizalmat remélt, nem engedelmességet.

De egyelőre ez is elegendő volt.

Tizennegyedik fejezet

A beépített ügynökeink és az informátoraik szerint valaki fegyvereket és robbanóanyagokat kínál a feketepiacon. Lenyűgöző, hogy a csőcselék milyen gyorsan betömi a kialakult réseket. Ideje akcióba lépni. És csak egy figyelmeztetést adunk, mielőtt lövünk, mindenki megértette? Lássuk, mennyit tudunk eltakarítani a szemétből!

Szervezett Bűnözési Egység, eligazítás, CBE főparancsnokság,

383 nappal a Geonosisi Csata után

A Köztársaság Nagy Hadseregének Logisztikai Központja,

Coruscanti főparancsnokság, 10.00 óra,

383 nappal a Geonosisi Csata után

Ordót ezúttal senki sem állította meg a központnál, ő mégis megtorpant.

– Jó reggelt, uram! – üdvözölte az őrdroid.

A felderítő ismét beledugta a tűszondát a droid mellkasán levő csatlakozóaljzatba, és letöltötte a legutóbb felismert személyzet felsorolását.

– Csak így tovább! – mondta, és bement.

Mielőtt elérte a műveleti helyiséget, bement a férfi mosdóba, és betöltötte az imént szerzett adatokat a sisakja rendszerébe, hogy az igazolványokat kivetítve a belső képernyőre, memorizálja az arcokat. A legutóbbi látogatása óta alig ötszázaléknyi változás történt. A polgári személyzet egy részét lecserélték, de Wennen munkavezető még mindig ott dolgozott.

Ezután a sisakjában tárolt adatokat előbb átmásolta az adatolvasójába, majd tisztára söpörte a sisakrendszer memóriáját. A páncélja így teljesen letisztult; nem maradt nyoma annak, hogy ki ő valójában, a dögcédulája pedig eleve titkosítva volt. A Különleges Erőkhöz egyedül a fülében lévő, apró kommunikációs gyöngyöcske kötötte. A mellékhelyiségben elvégzendő dolgai közül már csak egy maradt hátra: becsúsztatott egy nagy látószögű mikrokamerát a férfi és a női mosdó közös szellőztetőrácsa mögé.

Mindezeket elvégezve visszavette a sisakját, és bement a műveleti helyiségbe. Besany Wennennek nyomát sem látta; a harmadik műszak nimbani munkavezetője volt szolgálatban.

– ‘Reggelt, uram! – köszöntötte Corr.

– Ma csak megfigyelek, katona – válaszolta Ordo köszönés helyett. Arrébb ment, mintha a forgalom élő közvetítését nézné a körkörös falon, amely leginkább egy kívülről megvilágított dob belsejére emlékeztetett. Valójában Corr mozgását és munkáját figyelte; látszólag rendszertelenül mozogva lemásolta a katona által leírt pályákat, hogy képes legyen utánozni. Már a hangját is felmérte és elsajátította, átvette Corr akcentusát.

A civilek mindig azt hitték, hogy arra néz, amerre a sisakja szemrése áll. A logisztikai osztályon dolgozók mindegyike hozzáfért volna a sisak adataihoz, de úgy tűnt, mégsem ismerték a látószöget. Végül is, kit érdekelt, hogy mit láthat egy katona és mit nem?

Ilyenek ezek a civilek. Túl sok információt hagynak figyelmen kívül.

– Corr! – szólította meg a katonát Ordo. – Jöjjön velem, és mutasson meg nekem valamit! – Úgy tűnt, a civileket a klónok beszélgetése sem érdekelte.

A férfi felkapta a sisakját, a dögcédula–azonosítója segítségével lezárta a munkaállomását – jó katonaként követte az előírásokat azután a százados társaságában kiment. A folyosón Ordo a mosdó felé vezette, és odabent intett a hátsó falnál lévő öltöző–szekrények felé.

– Ez az a perc, amikor teljesítenie kell a parancsaimat – mondta.

Corr óvatosan körülnézett, mielőtt válaszolt:

– Igen, uram!

– Le a páncélt! Cserélünk!

– Uram?

– Vegye le a páncélját! Szükségem van rá.

A katona nem vitatkozott, csak elkezdte kicsatolni a páncél szorítókapcsait, és a vértlemezeket felhalmozta a padlón. Közben Ordo is vetkőzni kezdett, míg végül mindketten a fekete védőöltözékükben álltak az öltözőszekrények előtt, látható rangjelzések nélkül. A felderítő ismét látta, miért küldték Corrt hivatalnoki osztályra.

– Nagyon fájt? – kérdezte a műkezekre nézve. Ő még soha nem sérült meg komolyabban.

– Nem emlékszem rá, uram. Csak arra, hogy fájt, amikor felébredtem a bakta–tartályban – válaszolta a katona. Felhúzta a ruhája ujját: könyök felett veszítette el a két karját. – De már hozzászoktam – tette hozzá.

Ordónak fogalma sem volt, mit mondhatna.

– Le kellett volna szerelniük magát. így nem mehet vissza a frontra – szólt némi hezitálás után.

– Mi lesz a testvéreimmel? Mi vagyok nélkülük?

Erre a százados már végképp nem tudott válaszolni. Elkezdte felvenni Corr páncélját. A lemezek szorosan illeszkedtek; a kaminói minőség–ellenőrzésnek oly nagy csalódást okozó kísérleti genotípus miatt a nullások valamivel nagyobbak voltak a többi klónnál.

– Eljátszhatja a századost – mondta Ordo. – Élvezze, amíg lehet!

Corr felcsatolta a lemezeket, és küszködni kezdett a kamával. A felderítő segített neki, azután a vállvértet is feladta a katonára, végül odanyújtotta a sisakját.

– Egészen más érzés – jegyezte meg Corr végignézve magán. A felderítőpáncélt magasabb standardok szerint készítették. – Nehezebb is, mint gondoltam.

– Egy kicsit húzza hátrébb a vállát! – tanácsolta a százados.

– A kama és a fegyvertokok lógjanak lazábban! – Ezután ráhúzta a sisakot Corr fejére, és egy pillanatra úgy érezte, mintha saját magát látná. Még soha nem gondolkodott el azon, hogyan nézhet ki kívülről. Lerázta magáról a meglepetés béklyóját, és folytatta:

– Fogja az adatolvasómat, és sétáljon ki a főbejáraton! Áll ott egy taxi, vuki pilótával. Ne álljon meg, és ne beszéljen senkivel, csak menjen ki, mintha én távoznék az épületből! A vuki elviszi egy helyre, ahol testvérek között lehet.

– Köszönöm, uram! Meddig tart mindez?

Ordo felpróbálta a férfi sisakját. Idegennek érezte, idegen szaga is volt; Corr másféle ételeket evett, másféle szappant használt.

– Nem tudom – válaszolta. – Csak élvezze a pihenést, és később találkozunk! Hogyan szólítja a civileket?

– A családnevükön, kivéve a munkavezetőket, akiket hölgyemnek és uramnak szólítok.

– Wennent is?

Egy másodpercig Corr nem válaszolt.

– A központon kívül a keresztnevén szólítom – felelte végül.

Ordo levette a sisakot, és a hóna alá kapta.

– Rendben – mondta. – Most menjen!

Néhány másodperc eltéréssel hagyták el a mosdót, és Ordo még épp látta Corrt eltűnni a folyosó végén. A két sugárvető és a kama egészen autentikusan lengett. Mielőtt elérzékenyült volna, a felderítő gyorsan a műveleti terem felé fordult, és próbált egyszerű húskonzervvé változni, klón katonává, akit az ellenségen kívül senki sem vett számításba.

Legalább egy műszaknyi ideje volt arra, hogy tökéletesítse álcáját, mielőtt találkozik a lebukás legnagyobb kockázatával. Úgy tűnt, egyedül Besany Wennen érdeklődött Corr iránt, azonban ő túlságosan is nagy figyelmet fordított a klón katonára. Ordo sejtette, hogy a nő figyelő tekintete elől nehéz lesz elrejtőznie, de még maradt néhány órája a gyakorlásra.

Feloldotta a munkaállomás zárolását, ezzel a mozdulattal mintegy át is változott a szolgálatkész és lelkiismeretesen dolgozó KK–5108/8843 kódjelű klónná, aki láthatatlan volt a világ számára. Munkája egyszerűnek bizonyult: csak ellenőriznie kellett, hogy a szállítmányok elérték a kijelölt zászlóaljakat, és a fuvarozók betartották az előírt határidőket – Ordo azzal foglalta el magát, hogy elgondolkodott a rendszer hatékonyságának növelésén. Ellenállt a késztetésnek, hogy rögtön feljavítsa a használt programrutinokat.

Mindeközben a körülötte lévőket figyelte.

– Elnézést a késésért! – szólalt meg mögötte egy női hang. Nyugodt, gazdag hang volt olyasféle meleg színekkel, amelyek azt az érzést keltették, hogy a gazdája folyton mosolyog. A magas rezgés átlagosnál rövidebb hangjáratra utalt. – Holnap ledolgozok egy órát helyetted – tette hozzá a nő. – Köszönöm, hogy tartottad a frontot!

Ordónak nem volt elég ideje, hogy tökéletesítse az egyszerű katona szerepét. Hátrapillantott a válla felett, ahogy szerinte Corr tette volna, és odabiccentett Besany Wennennek. Úgy érezte, hogy egészen könnyen jött ez a barátságos gesztus.

A nő rámosolygott. Ordo úgy sejtette, hogy Wennen is tökéletes színész, a látvány mégis nagyon jó érzéseket ébresztett benne.

Műveleti bázis, Qibbu’s Hut, 20.15 óra,

383 nappal a Geonosis után

– Jelölje ki az időt, amikor beszélhetünk az áruról – jött az idegen hang az adó–vevőből –, és mi megmondjuk, hol bonyolítjuk le az üzletet!

Skiratának nem tetszett a terv. Jól láthatóan Vaunak sem. Kihangosították a beszélgetést, így mindketten hallották az utasítást; Vau lassan ingatta a fejét, azután egy mintát rajzolt a levegőbe az egyik mutatóujjával. Azt jelezte, hogy nem sikerült lenyomoznia a hívást. A hívó többszöri jelátvitelt alkalmazott, akárcsak ők.

Ordo felkapta a kesztyűjét az asztalról, és bekapcsolta a benne lévő holovetítőt. A város térképe jelent meg a kesztyű felett; a százados úgy tartotta, hogy a két őrmester is lássa. Az egész akciócsoport a beszélgetés eredményét várta, köztük a Corr nevű gyalogos is, akinek aznap fenekestől felfordult az élete.

– Ennél valamivel több biztosítékra van szükségem – mondta Skirata.

– Én csak egy közvetítő vagyok – válaszolta a hang helyi akcentussal. – Ez nem segített. – Miféle biztosítékot akar?

– Legyen egy nagyon nyilvános hely! Ha mindkettőnknek tetszik, amit látunk, és már eléggé megbízunk egymásban, akkor találkozhatunk egy magányosabb helyen, hogy lebonyolítsuk az üzletet.

– Hozzon mintát!

– Rohamkarabélyt? Nyilvános helyre? – kérdezte Skirata. Ez volt a tesztkérdés, amely elkülönítette a szeparatistákat a gengszterektől. A bűnözőknek fegyverek kellettek, a nyers robbanóanyagokat nem tudták azonnal felhasználni. Csak akkor vették meg, ha rögtön tovább is tudták adni. – Nálunk ez takis, di’kut! Apám fia nem ennyire ostoba!

– Az ügyfelem szerint ön katonai osztályú robbanóanyagot is be tud szerezni.

– Valóban így van. Ebből szeretne mintát?

Csend. Vau oldalra billentett fejjel várt a válaszra.

– Igen. Pontosan mit kínál?

– Katonai felhasználású, ötszázas osztályú hőplasztoidot.

Újabb szünet, majd:

– Azt hiszem, így már érthető a megszabott ár.

A néma társalgóban hirtelen egész erdőnyi, lelkesen felemelt hüvelykujj jelent meg. Skirata azon kapta magát, hogy Corr nyugtalan arcát nézi; a gyalogos egy szék szélén ült, műkezében Dar egyik átalakított detonátorának alkatrészeit tartotta.

– Holnap délben – jelölte meg az időpontot Skirata. Jusikra kacsintott, miközben hozzátette:

– És a biztonság kedvéért magammal hozom az unokaöcsémet is.

– A Központi Bank tér déli részén.

– Könnyen felismerhető leszek. Hozok magammal egy strillt.

Vau döbbenten nézett a másik őrmesterre, de profi lévén, egy szót sem szólt.

– Mi az a strill? – kérdezte a testetlen hang.

– Egy undorítóan ronda és büdös mandalori ragadozó. Lehetetlen összetéveszteni más lényekkel, főleg a város kellős közepén.

– Akkor délben...

A túloldalon bontották a kapcsolatot.

– A szeparatistákon kívül senki sem akar ötszázas plasztoidot – mondta Vau. – Ez az anyag túl egzotikus az egyszerű bűnözőknek. Ellenben aggasztóan gyorsan ráharaptak a csalira.

– Elveszítették a beszállítójukat, és ez még jobb is, mint amivel eddig dolgoztak – magyarázta Skirata. Nézte, ahogy Ordo előhívja a holotérképen a megbeszélt helyet, és elgondolkodott a mesterlövészek pozícióin. – Ez pusztán megfigyelési feladat egészen addig, amíg ők el nem kezdenek lövöldözni – mondta a kommandósoknak. – Ha megöljük őket, az nem segít megtalálni a fészküket, és a legkevésbé lesz a hasznunkra fényes nappal.

– Értjük, őrmester!

Sev elmosolyodott.

– Remélem, később használhatunk halálos lőszert – jegyezte meg. – Szeretjük a halottakat. Ez a hivatásunk.

– Beledolgoztam némi Port a módosítatlan csomagok egy részébe – szólalt meg Jusik. – Esetleg a Verpine lövedékeihez is lehet adni belőle, így nyomon lehetne követni bárkit, akit meglő vele. – Jusik okos fiatalember volt, és Skirata nagyra értékelte az intelligenciáját. Legalább annyira nagyra, mint a hűségét és a bátorságát. A Jedi gyorsan meg is magyarázta: – Arra gondoltam, hogy kellene valamilyen könnyebb módszer a gyanúsítottak követésére. Ezzel talán semlegesíthetem a múltkorit is...

– Bard’ika! – szólította meg az őrmester. – Ha egyszer szüksége lesz egy apára, szívesen jelentkezem az állásra.

Ez volt a lehető legnagyobb dicséret: elfogadná a fiának. Lehet, hogy Jusik még nem látta át teljesen a mandalori kultúrát, de ha lesütött tekintete és zavart vigyora jelentett bármit is, akkor valószínűleg arra utalt, hogy megértette a kijelentésben rejlő érzelmeket.

Boss gyanakodó tekintettel nézett Skiratára.

– Ez azt jelenti, hogy a Verpeket használjuk? – kérdezte.

– Nagyon oda vagy a divatos felszerelésekért! – kapta válasz helyett.

– Jó szerszámok, őrmester! Kandosii...

– De ha valamelyiket elrontod, akkor letöröm a derekad! Egy vagyonba kerültek és nincs rájuk garancia.

– Bardan! – szólította meg Sev a Jedit. – A nyomjelző lövedékeknél hogyan állítjuk be a megfelelő kalibert?

– A tárak és a csövek állíthatóak. A Verpeket akár kövekkel is megtölthetjük – magyarázta Skirata. – Ezért kerültek olyan sokba. Na, meg a teljes spektrumú szűrők miatt, a változtatható lövedéksebesség miatt, és a tükröződésmentesítés miatt.

– Kandosii! – mondta Sev szinte csak sóhajtva. – Kár, hogy nem toldotta meg néhány kredittel és csináltatta őket nagyobbra, őrmester.

– Okoska! – vágta rá Skirata legyintve. – Rendben, szerintem elég jók vagytok hozzájuk, úgyhogy megnézhetitek őket.

Odament a szekrényhez, és kivette belőle az egyik értékes mesterlövészpuskát. Harminc centiméteres csővel, matt zöld színben, rémisztően csendes és pontos eszköz. Jaing kedvenc fegyvere volt, és szélsőséges elfogultsággal használta – legalábbis ő maga így emlegette. Ballisztikus gyönyörűség, mesterek kezébe való, igazi műremek.

Skirata hónapok óta nem találkozott Jainggel. Hiányolta, akárcsak az összes többi nullást, akik valahol a Galaxis távoli pontjain teljesítettek szolgálatot.

Boss és Sev ragyogó tekintettel méregette a puskát. Még Fixer is megcsodálta. Skirata megjegyezte magának, hogy a deltások nem igazán reagáltak az édességre és a játékos bökdösésre, ellenben szerették és tisztelték a különleges játékszereket.

– Pontos távolságokra van szükségem a terepszemléről – mondta Jusik. – Közvetítőanyagba kell csomagolnom a Port, hogy egyben maradjon, amíg eléri a célpontot, máskülönben szétszóródna útközben. Vagy az arcukba kell csapódnia, hogy belélegezzék, vagy rá kell ragadnia a ruháikra. Ha kidobják a kabátjukat egy szemeteskonténerbe, akkor elveszítjük a nyomukat.

– Pont ez benne a móka – jegyezte meg Sev, és nagyon úgy tűnt, hogy komolyan gondolja.

Vau felállt, és elindult a leszállóplatformhoz vezető ajtó felé, kétségtelenül azért, hogy becézgesse egy kicsit Mirdalan Nagyurat, mielőtt a vadállat végre hasznossá teszi majd magát, legalább egyszer a nyomorult életében. Amint a férfi hallótávolságon kívülre került, Boss odafordult Skiratához, és így szólt:

– Vau őrmester nagyon szereti azt az állatot. Kérem, ne hagyja, hogy történjen vele valami!

– Nem hagyom. És a strill is tudja, hogy mindig van nálam egy kés.

Corr, aki sok hűhó és felesleges figyelem tárgyává vált, mióta Enacca elhozta a logisztikai központból, feszülten figyelt. Skirata odalépett hozzá, és összeborzolta a haját. A katona hátrahőkölt a gesztustól.

– Bocsáss meg e miatt az egész miatt, fiam! – kérte az őrmester. – Legalább tanultál valamit?

– Igen, őrmester.

– Szeretnéd hasznossá tenni magad? Úgy értem, hasznosabbá, mint amennyire már most hasznodat vesszük.

– Igen. Kérni akartam.

„Szegény kis di’kut!” – gondolta Skirata. Küzdött a kényszer ellen, hogy befogadjon még egy sérült kisfiút, még egy kóbor farkaskölyköt, aki elveszett a vadonban, és kétségbeesetten tartozni akar egy falkához. Ő is ilyen árva volt, és egy katona mentette meg.

– Dar! Megmutatnád neki, hogyan kell használni a DC–t?

Sev és Boss ellenőrizték a testpáncéljukat és az oldalfegyvereiket.

– Kimegyünk a helyszínre terepszemlét tartani – jelentette be az őrmester. – Két óra múlva itt vagyunk, azután minél előbb vegyük fel a kijelölt pozíciókat, hogy megelőzzük a rosszfiúkat.

– Miből gondolják, hogy a szeparatisták nem pont ugyanezt teszik most? – kérdezte Etain.

– Mert kivételesen összetett helyszínről és nagyon kevés időről van szó, ráadásul mi profik vagyunk, ők meg nem – válaszolta Boss. – Ezért valószínű, hogy ők csak a találkozó időpontja előtt nem sokkal fognak szétszóródni a területen.

Skirata mindig úgy állt, hogy a csapata lehető legtöbb tagját lássa, így látta a két Jedi reakcióját is. Mindketten kiváló harcosok voltak, de az orgyilkosság – megölni valakit, aki épp akkor nem próbál az életedre törni – egészen más hozzáállást igényelt, mint fénykarddal és sugárvetővel küzdeni egy csatatéren.

A társalgót belengő, csendes izgatottság szinte tapinthatóvá vált.

– Uraim! Hölgyem! – szólította meg a társaságot az őrmester.

– Ez itt egy olyan bevetés, amelynek során nem ejtünk foglyokat. Nincs letartóztatás. Szeretnénk a lehető legtöbb hut’uunt azonosítani és kiiktatni a küldetés végére. Ez az egyetlen célunk. Egyetlen mozdulattal a lehető legnagyobb darabot szeretnénk kivágni ebből a hálózatból. Mindenki megértette?

– Igen, őrmester!

A válasz egyetlen, erőteljes hangon szólt. Jusik és Etain is része volt ennek az egységnek.

„Jó – gondolta Skirata. – Aki habozik, az könnyen megöletheti a társait. Vagy még rosszabb is történhet...”

– Rendben! – nyugtázta az őrmester. – Boss és Sev! Menjetek, és nehogy leejtsétek a Verpeket!

Tizenötödik fejezet

Meglepő módon a mandalonaknál nem fontos a biológiai leszármazás. A szülő és a gyermek fogalma sokkal inkább csak magát a kapcsolatot fejezi ki, mintsem a biológiai rokonságot. Az örökbefogadás náluk kivételesen elterjedt gyakorlat, a katonák sokszor magukhoz veszik a háborús árvákat, fiaikként és lányaikként tekintenek rájuk, ha azok agresszívnak és állhatatosnak mutatkoznak. Hosszas távoliét esetén bocsánatosnak tekintik a házasságtörést, és ha ebből gyermek születik, azt ugyancsak felnevelik. A mandaloriak a kultúrájukkal és a viselkedésükkel határozzák meg magukat. Ez valójában a kultúra legfőbb megnyilvánulásaival – a hűséggel, az erős identitástudattal, a fizikai képességekkel és a fegyelemmel – való egyetértést jelenti, így lehetséges, hogy bizonyos etnikai csoportok, mint például a Concord Dazon telepes közössége is a mandalon nemzetség felé húzott, ezáltal erősítve meg a széles skálán mozgó népességek közössé váló génkészletét.

Különösképp domináns jellegzetesség, hogy a szülők mindig védelmezik a gyermekeiket. Egy családközpontú harcos nemzetről van szó, amely folyamatosan erősödik azáltal, hogy hasonló gondolkodású egyéneket és csoportokat olvaszt magába.

Mandaloriak: az identitás és a genomra gyakorolt hatása;

a Galaktikus Antropológiai Intézet kiadásában

A Köztársaság Nagy Hadseregének Logisztikai Központja,

Coruscanti főparancsnokság, 08.15 óra,

384 nappal a Geonosisi Csata után

Egy harcosnak egyszerűen nem itt volt a helye, miközben a testvérei a csatatereken küzdenek. Ordo azzal biztatta magát, hogy minél gyorsabban azonosítja és semlegesíti az informátort, annál hamarabb maga mögött hagyhatja a hivatalnoki munkát.

– Klón! – szólította meg a nimbani. Aznap a fickó teljesen rászállt. Ez rossz ötlet volt – legalábbis általában. – Klón! Betáplálta már az éjszakai adatokat?

Legalább tízféleképpen meg tudlak ölni fegyver nélkül is! Legszívesebben mindet kipróbálnám rajtad, te gyík!

– Igen, Guris – válaszolta Ordo a kedves, engedelmes Corrá változva –, betápláltam.

– Azonnal szólnia kellett volna.

A felderítő szinte hallotta Skirata szavait, és inkább lenyelte haragját. „Udesii, udesii, ad’ika! Nyugalom, fiam! Ez a hivatalnok még arra sem volt méltó, hogy kifényesítse Corr bakancsát. Az övét pedig végképp meg sem érinthetné...”

– Elnézést! – felelte Ordo eljátszva a nyugodt embert, miközben szinte felforrt a vére, olyan haragra gerjedt. – Többé nem fog előfordulni.

Besany Wennen lassan felnézett az előtte lévő képernyőről. Ordo nyugtalanítóan szépnek találta; eltöltötte az a kellemetlen érzés, hogy meg akarja bámulni a szimmetrikus arcot. Férfiösztönei szerint legszívesebben elcsábította volna Wennent, miközben tudatosan gyanúsítottként tekintett rá.

– Guris! – szólította meg a nő a nimbanit. – Ha van valami problémája az adatkezeléssel, akkor azt előbb velem kellene megbeszélnie, nem gondolja? – Hangjából eltűnt minden melegség, és az arcáról is elillant az élénk mosoly. Tekintetével felfedte azt az énjét, amely engedelmességet követel az alárendeltektől. – Corr katona azt teszi, amire utasítottam – mondta.

Ordo nem volt biztos benne, hogy ezt komolyan gondolja vagy csak őt akarja kimenteni egy megalázó helyzetből. Mindenesetre, sikerült szerényen elmosolyodnia. Az előző délutánon tovább figyelte Corr gesztusait, és tökéletesítette az álcáját.

Dolgozott tovább, írta a hajók azonosító kódjait és a szállítási útvonalakat a programba, amely a fali képernyőket táplálta adatokkal, és közben az egyetlen rendelkezésére álló biztos információn tűnődött. Az emberi és anyagmozgások menetrendjét részekre bontották, hogy visszaigazolást kérjenek. Adatfolyamot küldtek a sereg zászlóaljainak és a Flottának, illetve kiküldtek egy másik adatfolyamot annak a több ezer polgári fuvarozó és ellátócégnek, amely szerződésben állt a Nagy Hadsereggel. A két adatfolyam különbözött egymástól.

Tehát ennek az adattömegnek kellett azokon a kártyákon lennie, amelyeket Vinna Jiss rendszeresen az átadási ponton hagyott – amelyről beszélt Vaunak, akár akarta, akár nem. A bombatámadások megtervezéséhez hozzá kellett férni mind a szerződéses, mind a katonai hálózatokhoz, tehát a támadók mindkét adatfolyamot megkapták.

Az adatok lemásolása és fizikai átadása nem hagyott maga után ellenőrizhető nyomot. A kiküldés hagyott volna, és a rutinellenőrzések során alapvetően ezt figyelték. A hagyományos módszerek rendszeresen felülmúlták a legszorosabb adatvédelmet is.

Ordónak már csak annyit kellett tennie, hogy figyelemmel követte a mosdóban elrejtett mikrokamera felvételeit. Egyelőre semmi sem történt. A felderítőnek fogalma sem volt, hogy a szeparatisták belső kapcsolata milyen gyakran ellenőrizte az öltözőszekrényt, de egyelőre még senki sem bukkant fel. Azt is csak remélte, hogy még nem hiányolják Jisst.

Majdnem dél volt, amikor Wennen munkavezető egyszer felállt, és elhagyta a műveleti helyiséget. Mintha csak szeszélyből tenné, Ordo félrefordította az asztalra tett sisakját úgy, hogy lássa a belső képernyőt, amelyre előzőleg kivetítette a mikrokamerától jövő képet.

Wennen nem az a fajta nő volt, aki egy hivatalban éli le az életét. Ezt az ösztönei súgták Ordónak, és ő mindig hallgatott az ösztöneire. Kal’buir azt tanította, hogy az erős előérzet tudat alatti megfigyeléseken alapul, és ezért az effajta sugallatot mindig számításba kell venni.

A szemcsés, kék árnyalatokban játszó képen Wennen belépett a női mosdóba. Nem nézett körül. Megállt az öltözőnél, és a feje mozgásából látszott, hogy végignéz a szekrényeken. Ezután hátrasimított egy szőke hajtincset az egyik füle mögé, és nyitogatni kezdte a lezáratlan szekrényeket, míg végül ráunt a dologra, és kiment. Hamarosan ismét belépett a műveleti helyiségbe, és egy egészen őszintének tűnő mosollyal kért elnézést munkatársaitól.

Ordo látta rajta, hogy valami felbosszantotta.

Nyilvánvalóan csalódott volt.

Ordo elgondolkodott rajta, hogy ő miért érez szintén csalódottságot? Hamarosan rájött, hogy olyan benyomások miatt, amelyek nem kapcsolódnak a feladatához. Merthogy a feladata épp az imént került közelebb a megoldáshoz.

Corr és a nő műszakjának ugyanakkor volt vége.

Az elkövetkező néhány óra során kigondolhatta, hogyan fogja eltávolítani Wennent anélkül, hogy ezzel riasztaná a sejtjében lévő többi szeparatistát. Mindegyiküket el akarta kapni.

Kereskedelmi zóna, N–09–es kvadráns,

megbeszélt találkozási pont, 11.00 óra,

384 nappal a Geonosis után

– Lusta chakaar mind! – mondta Fi az időkijelzőjére pillantva. – Ezeknek talán még hajnal van?

– Hát, ha előttünk ideértek, és nem látjuk őket, akkor lehet, hogy nekünk már lőttek...

Darman valahol a tér túloldalán helyezkedett el, három szinttel a gyalogos terület felett egy raktárhelyiségben, amelybe korábban behatolt. Fi nem látta testvérét, de hallotta a hangját – az adó–vevő–gyöngy olyan érzékeny volt, hogy még a hangtalan beszédet is érzékelte a hallójárat rezgésein keresztül.

Már az előző este elfoglalták a stratégiai pontokat, 23.30 órakor indították az akciót. Megfigyeltek minden egyes takarítódroidot, automatizált járdasöprő gépet, éjszakai műszakban dolgozó és kora reggel ingázó polgárt, esti részeget és reggeli vásárlót, gyalogos járőrt, kiszállítót, engedély nélkül működő cafárust és iskolakerülő kölyköt, aki áthaladt a téren az elmúlt tizenkét órában. Végignézték a környező irodák falait, és megállapították, hogy – Fi nem kis érdeklődésére – bizonyos alkalmazottak, főként az ellenkező nem társaságában nem igazán a munkával foglalkoznak, ha túlóráznak.

Néhány óránként Etain Tur–Mukan átsétált a téren, mintha dolga lenne valahol a közelben. Közben átfésülte a terepet, Jedi érzékeivel rejtőzködőket keresett. Állítólag jól értett ehhez. Ha mégsem, azzal akár az osztag vesztét is okozhatta. Minden alkalommal, ha felbukkant, Fi hallotta, hogy Darman nagyot nyel, felsóhajt vagy fészkelődni kezd. Fi azon tűnődött, hogy vajon Dar már attól izgatottá vált, ha csak meglátta a nőt, vagy kommunikáltak is az Erő segítségével?

Hirtelen erős vágyat érzett, hogy visszatérjen a kaminói, bonyodalmaktól mentes és teljes mértékben katonai életmódhoz.

Azután erőt vett magán, és ismét a feladatára összpontosított. Nem hagyhatta, hogy a gondolatai eltereljék a figyelmét. Remélte, hogy legalább az adó–vevőt megtarthatja majd, ha egyszer véget ér ez a bevetés. A főparancsnokságnak fel sem tűnik, ha néhány ilyen apróság nem kerül vissza a helyére.

– Vissza akarom kapni a sisakomat! – mondta Darman. – Képernyőt akarok szűrőkkel és sávokkal! Képelemzőt akarok!

– Van egy maszk az arcod előtt. Sokkal vadabbnak és veszélyesebbnek érezheted magad tőle.

– Én eleve vad vagyok és veszélyes, úgyhogy pofa be! – szólt közbe Sev. Ő az egyik tetőn helyezkedett el, a korlát mögött és egy halom tönkrement plasztoidburkolat alatt.

– Vettem! – válaszolta Fi vidáman, és kétszer összekoccintotta a hátsó fogait, hogy kikapcsolja Sev hullámsávját. A környezet egyébként is túl zajos volt ahhoz, hogy bárki meghallja, ha halkan beszélgettek. – Szánalmas di’kut... – tette hozzá.

– Ne is törődj vele! – mondta Scorch a járdaszinten, alig ötven méterre nyugatra a találkozási ponttól. Hason feküdt egy használaton kívüli, vízszintesen futó aknában. – Lenyugszik, amint megölt valakit.

Darman és Sev éles lőszert kapott a Verpine mesterlövészpuskákhoz. Fi és Scorch kapta a nyomkövető lövedékeket, fejenként húsz töltényt. A Verpek a lőszertől függetlenül is csodálatos eszközök voltak. Fi újra meg újra elcsodálkozott azon, hogy Kal őrmester mennyit kereshetett az évek során. Drága, egzotikus fegyvereinek gyűjteménye egyre csak növekedett, közben egyedül a banthabőr kabát visszafogott extravaganciája utalt arra, hogy igazán megszedhette magát.

– Dar...!

– Lehetséges kapcsolat az első járdaszinten. Tőlem balra, a bank bejáratánál.

Fi állított a távcsövén, és megkereste a célpontot. Egy magas, vékony fiú volt, akit már korábban is látott; ember, röviden is összevissza álló hajjal. Egy ideje a téren lézengett, és ha a szeparatisták közé tartozott, akkor igencsak amatőrnek számított. Figyelték néhány percig, amikor hirtelen egy fiatal lány futott oda élénk sárga kabátban, és hevesen átölelte a fiút. Buzgón megcsókolták egymást, egyáltalán nem törődtek az elhaladó gyalogosok rosszalló pillantásaival.

– Szerintem ismerik egymást – viccelődött Fi, hogy palástolja zavarát. Érezte, hogy ég az arca. Annyira zavarta az a csók, hogy inkább nem nézte tovább a párocskát.

– Na, akkor már csak te és Niner maradtatok a polcon – mondta Scorch.

Rövid hallgatás után Darman hangja hallatszott:

– Mit akarsz ezzel mondani, ner vod?

– Szerintem jót tesz a morálnak – felelte Scorch kuncogva.

– Atin kapott egy aranyos twi’lek lányt, Darmannek meg ott van a saját, különbejáratú tábornoka...

– Scorch pedig cipóra dagadt fülekkel fog ülni egy kórházi ágyon, ha nem fogja be a száját azonnal.

A rádió elhallgatott, csak néha hallatszott egy–egy visszafogott nyelés vagy hangosabb sóhaj. Ha Etainről volt szó, Darman rögtön elveszítette a humorérzékét. Már annak idején a Qiilurán sem találta szórakoztatónak a témát, pedig akkor még semmi sem volt közöttük.

„Miért olyan fájdalmas ez az egész? És ÉN miért érzem magam úgy, mintha megcsaltak volna?”

Fi képtelen volt a feladatára koncentrálni. „Kal’buir! Erre miért nem készítettél fel?”

Néhány másodpercre becsukta a szemét, és belefogott a gyakorlatba, amely mindig megnyugtatta válsághelyzetben. Ahogy tanulta: a légzés ellenőrzése, a figyelem a következő belégzésre összpontosul, a tudat mindent kizár, ami nem a jelen pillanathoz tartozik. Beletelt némi időbe, mire sikerült lecsillapítania háborgó érzelmeit.

Hirtelen azon kapta magát, hogy ismét nyitva van a szeme, és fegyvere lélegzetelállítóan pontos távcsövén keresztül a teret pásztázza.

– A miénk a legjobb cucc a világon – mondta olyan magabiztosan, amilyen mindig is szeretett volna lenni. – Mondjatok nekem még egy hadsereget, amelyikben kézzel készült Verpekkel játszadozhatnánk!

– A Verpine–hadsereg – felelte Scorch.

– Van seregük?

– Szerinted szükségük van rá?

Ismét csend töltötte be a rádiósávokat. 11.50–kor Sev hangja szólalt meg:

– Felkészülni! Kal megérkezett!

Skirata a Szenátus felőli oldalról sétált be a térre Jusikkal az egyik oldalán és az izgatott, pórázon vezetett Mirdalan Nagyúrral a másikon. Az őrmester egész hihetően eljátszotta, hogy ő a strill gazdája. Sőt az állat is jól viselkedett; az évek során megtanulta, hogy Skiratával nem érdemes ujjat húznia. De az is lehet, hogy az idegen szagok rohama foglalta le annyira, hogy elterelte a figyelmét a pórázát tartó ellenségről. Fi nézte, ahogy a hármas odamegy a bankhoz, és megáll az ajtó közelében. Kal és Jusik leült egy díszes, duracél padra.

– Hogy vagytok, srácok? – kérdezte Skirata adó–vevőn keresztül.

– Kicsit szűkösen – válaszolta Darman. – És Fi az előbb csorgatta rá a nyálát a puskára.

– Majd letörölgeti. Felkészültetek?

– Kész – jött a válasz sorban mindenkitől.

11.59–kor egy negyven körüli ember férfi – zöld utcai felsőruházat, barna nadrág, félhosszú, barna haj és rövid szakáll, magas és vékony alkat – tartott céltudatosan egyenes vonalban Skirata és Jusik felé. Fi követte a célkereszttel.

– Rajta vagyok – mondta Darman. Ha bármi rosszul alakulna, a következő pillanatban a férfi holtan rogyna össze a hátába fúródó, csendes és nagy sebességű lövedéktől.

– Kísérettel érkezett – jelentette be Sev. – Három... nem, négy fő. Három férfi és egy nő, mind emberek. Az egyik férfi húsz méterre délre van Darmantől. Szétszóródtak, de mind a találkozási pont felé tartanak.

– Befogtam – mondta Darman.

– Enyém a nő – szólalt meg Scorch.

– Biztos, hogy a szakállassal vannak?

– Biztos, Fi, csak nézd meg a szemüket! A szakállast figyelik, senki mást. Nagyon nyugodtak, de biztos, hogy nem profik. Még odapillantaniuk sem volna szabad.

Etain hangja csatlakozott a beszélgetéshez:

– A pad Szenátus felőli oldalán egy másik nő is közelít lassan. Mögé lépek, hogy megmutassam, melyik az.

– Vannak még valahol? – kérdezte Sev.

– Csak az eddigi ötöt érzékelem és azt a férfit, aki Kal felé tart.

– Oda nézzetek! Úgy helyezkedtek el, hogy elzárják a térről kivezető gyalogos útvonalakat. Valaki köszönje meg nekik! Imádom, ha a célpontok azonosítják magukat.

– Remélem, nem lesz belőle lövészet – jegyezte meg Scorch. –Túl sok a civil.

– Nekem tiszta lővonalam van – mondta Sev. – Sőt innen le tudok szedni legalább hármat, úgyhogy nyugalom! Ti csak foglalkozzatok a nyomkövetéssel!

„Meg kell jelölnünk őket – gondolta Fi. – Vajon megérezhetik?”

Fi megérintett egy gombot a távcső tetején, és az optikára em–szűrő került. Végigmérte vele a nőt, aki majdnem Darman pozíciója alatt állt, az N–10–es kvadráns felé vezető járdán: vállig érő, vörös haj, kék kosztüm, cserzett bőr aktatáska. A rózsaszínes–barnás árnyalatú szűrő megmutatta az elektromágneses sugárzást, ami nem csak arra volt jó, hogy lássák, ha valaki adó–vevőt használ, de arra is, hogy igazolja a Por jelenlétét a célponton.

Fi ellenőrizte a szélsebességet. Lágy szellő lengette meg a nő haját, egy közeli cafárus mellett arrébb gurult a kuka mellé ejtett papírpohár. Fi állított a távcsövön, azután ellenőrizte a hőmérsékletet, amely alig változott az elmúlt húsz perc során. Ismét igazított a Verpine beállításain, azután lehunyta a szemét, és összpontosított.

„Nyugalom!” Az energiatekercset közepes erősségre állította; nem akarta, hogy a nő megérezze, amikor eltalálja. És természetesen nem akarta szétszórni a Port a téren.

A célkereszt befogta a szeparatistát.

– Szóval, ilyen a strill? – kérdezte egy férfihang kicsit távolian, de még érzékelhető árnyalatokkal. Fi nem ismerte fel az akcentust. – Elbűvölő kis állatka! Szólítson Perrive–nek!

– Kal! – mutatkozott be Skirata.

Fi ismét lehunyta a szemét, és lelassította a légzését. Amikor ismét a távcsőbe pillantott, a célkereszt még mindig a nő mellkasának közepére mutatott.

– Lássuk az árut!

Fi lassan kifújta a beszívott levegőt, és mozdulatlanná dermedt.

– Tessék! Fogja, és tesztelje le!

Fi ujja megfeszült az elsütőbillentyűn. A Verpine kifinomult mechanikája következtében a kommandós csak annyit érzett, hogy hirtelen megszűnt az ellenállás az ujjánál, és a fegyver elsült – hangtalanul és visszarúgás nélkül.

– Összesen mennyi van belőle?

– Száz kiló, de lehet még szerezni, ha nem elég.

Füstszerű, fehér felhő jelent meg Fi előtt a távcsőben. Becsapódásakor a lövedék elporlott, és beterítette a nőt nyomkövető–porral, amelynek minden szemcséje képes volt sugározni a saját helyzetét, így a műveleti bázisról, de akár egy Katarn páncél sisakjának segítségével is pontosan követni lehetett a célpont további mozgását. A nő lepillantott a ruhájára, és egy ingerült mozdulattal letörölte, mintha rovar szállt volna oda, azután megdörgölte az orrát, mint aki virágport lélegzett be.

– És ez ötszázas?

– Az egész az – felelte Kal.

– Detonátorok?

– Mennyi kellene?

– Három–négyezer darab.

– Az ötszázas mind megvan, de a detonátorok diszkrét beszerzéséhez még kell egy kis idő. Egy nap.

– Nő kék kosztümben megjelölve – jelentette Fi, azután kilencven fokkal balra fordult, és így folytatta: – Célba veszem a Kaltól legtávolabb lévő férfit. Amelyik fekete kabátot visel.

„Csak lélegezz könnyedén! Nyugalom!” Beállította a távcsövet, és célzott. Mély lélegzetet vett, kifújta a levegőt, és várt, egyetlen másodperc múlva ismét tüzelt. A férfi hasonlóan reagált, mint a nő, lepillantott a mellkasára, azután tovább figyelte Skiratát, mintha semmi sem történt volna.

– Férfi fekete kabátban megjelölve. Érzik, amikor becsapódik a töltet.

– Ne szedd le mindet! – kérte Scorch. – Én is akarok néhányat.

– Amennyit csak akarsz, ner vod!

– Férfi Skiratától jobbra, szürke köpenyben...

Fi megnézte társa célpontját az elektromágneses szűrővel. Scorch lélegzetvétele elhallgatott, azután Fi megpillantotta a kis, fehér füstfelhőt a szürke öltözéken. A férfi egyáltalán nem reagált.

– Férfi vörös mellényben, Skiratától balra, a cafárus mellett... Ne, di’kut! Maradj már nyugton... Na, így már jó... – méltatlankodott Scorch, azután ismét elhallgatott. Fi figyelte a célpontot; a lövedék ezúttal a váll magasságában csapódott be, és a férfi csak az orrát dörgölte meg egy kicsit. Lehet, hogy csak azért nem tűnt fel nekik semmi gyanús, mert egyrészt nem látták az elporladó lövedéket, másrészt felpöröghettek a küldetéssel együtt járó adrenalintól. A szeparatisták valószínűleg általában a helyzet ellenkeződét szokták meg: ők láttak, de őket nem látták.

– Rendben. Kié lesz a szakállas fickó? Perrive.

– Enyém – válaszolta Fi. – Ha meglesz a háromból három, akkor megtarthatom? Kitömve szeretném a szobámba.

– Jó állvány lenne Hokan páncéljának.

Perrive – a szakállas – nem nyújtott tökéletes célpontot, és egy kicsit mozgott is, miközben Skiratával beszélt. Az egyik kezében kis csomag robbanóanyagot tartott, és a csomagolást nézegetve kicsit megszorongatta az ujjaival. Úgy nézett ki az egész, mint egy drogügylet, és Fi egy pillanatra meglepődött, hogy mennyire nem gondoltak erre.

„Később majd ráérünk foglalkozni vele...”

– Fordulj már meg, chakaar! Nem akarlak hátba lőni!

Fi mozdulatai felvettek egyfajta ritmust, ahogy ellenőrizte a szelet és a hőmérsékletet, beállította a távcsövet, és egyenletessé tette a légzését. Perrive zsebre tette a legfeljebb tíz dekagrammos csomagot, azután a sarkán hintázva állt meg Skirata előtt, egyik hüvelykujját az övébe akasztotta. A háta nagy részét és az egyik vállát mutatta Fi felé.

A kommandós nyugodt kézzel célba vette a férfi vállát. Kivárt.

Puff.

A lövedék célba talált, és a becsapódás nem váltott ki semmilyen reakciót.

– Jól van – mondta Perrive. – Megnézzük a mintát, és holnap délben hívjuk magukat. Ha tetszik, amit adtak, akkor találkozhatunk egy kevésbé nyilvános helyen. Ha nem felel meg az áru, akkor nem hívjuk magukat és soha többé nem találkozunk.

– Részemről rendben – egyezett bele Skirata.

– Mi van a második nővel? – kérdezte Fi. – Etain?

– Három méterre balra vagyok tőle.

– Túl sok ott a civil...

– Rajta vagyok!

Mindezt Skirata is hallotta a saját adó–vevőjén keresztül, de megvolt hozzá a gyakorlata, hogy ne zavarja az öt másik hang, miközben az előtte álló férfival beszélgetett.

– Elnézést! – hallatszott ismét Etain hangja. – Reménytelenül eltévedtem. Meg tudná mutatni, merre kell mennem az N–tízes kvadráns felé?

Fi a távcsövön keresztül nézte, ahogy a nő meglepetten Etainre néz, azután mutogatni kezd a kérdéses járda felé. Etain elindult, de értetlenkedni kezdett, mire a nő odalépett hozzá, és ismét a járdára mutatott.

– Köszönöm! – mondta Etain, és elindult a mutatott irányba.

Puff! A lövedék porfelhővé változott a nő vállán. A terrorista megdörgölte az orrát.

– Mind a hatot megjelöltük – jelentette Fi. Őrlőfogainak kissé eltúlzott összekoccintásával sávot váltott. – Niner, jelentkezz!

– Mind megvan – felelte Niner több kvadráns távolságból, Qibbu kétes kis szállójának emeletéről. – Szép, élénk vonalakat húznak a holotérképen.

– Az jó – mondta Fi, és lehajtotta a fejét. Csak ekkor vette észre, hogy a merev tartástól megfájdultak a nyakizmai. – Befejezheti, őrmester.

– A vén di’kut jól csinálja, mi? – mondta Scorch. Hallatszott a hangján, hogy vigyorog. Skirata mindent hallott, és ezt Scorch is tudta. – Egyszer igazán elmondhatná, hol tanulta ezt! – tette hozzá.

Az őrmesternek egy arcizma sem rándult, Jusiknak sem; a Jedi csak nézelődött éber, de nem túl okos tekintettel, ahogy az elvárható egy bandavezér kifutófiújától.

– A közvetítőm szerint magának sok barátja van a seregben –mondta Perrive.

– Kapcsolataim vannak, nem barátaim – válaszolta Skirata.

– Talán nem kedveli a katonákat?

– Hasznosnak tartom őket, de csak klónok.

– Nem is érdekli, mi történik velük?

– Ugye, maga nem valami di’kutla szabadságharcos, aki megpróbál besorozni? Ha tudni akarja, annyira sem érdekelnek a klónok, mint egy mott hátsó fele. Csak magamért és a családomért csinálom.

– Csak kíváncsi természet vagyok. Holnap hívom, ha tetszik az áru.

Skirata csak ült tovább zsebre tett kézzel, látszólag a strillt figyelte, amely idomtalan bundahalomként nyújtózkodott, és amerre járt, mindenhol nyálcsíkot hagyott maga után. Jusik tétován rágcsált valamit és nézelődött tovább. Fi és a többi mesterlövész távcsövön keresztül figyelte a terroristákat, akik lassan elhagyták a teret.

Vártak.

– Csak én hallottam a jabiimi akcentust? – kérdezte Jusik.

Skirata előrehajolt, mintha meg akarná simogatni Mirdet.

– Valószínűleg igen – válaszolta. Fi már azt várta, hogy az állat a felé tartó kézbe mélyeszti a fogait, de az őrmester végül nem ért hozzá, és a strill oldalra húzódva, egyszerre kíváncsi és baljós tekintettel nézett fel rá.

Fi is még a Kaminóról emlékezett Vau kis kedvencére. így, felnőttként valahogy kisebbnek látta, mint akkoriban. Valaha majdnem nagyobb volt nála és a testvéreinél.

Hosszú, megkönnyebbült sóhaj hallatszott.

– Mind elmentek – jelentette be Jusik. – Már nem érzékelem a jelenlétüket. Niner! Jól érzem, hogy már nincsenek a téren?

– Megerősítve – mordult Niner hangja az adó–vevőből. – Elindulhatnak.

– Pihenj, fiúk! – adta ki az utasítást Skirata. – Szép munka!

– Szép volt, Etain! – szólt Darman.

– Igen, persze, a varázslóknak is kijár a dicséret – mondta Skirata, és felállva megrángatta Mird pórázát. A szőrhalom is feltápászkodott, azután megrázta magát. – Óvatosan távozunk, és ne felejtsétek el levenni a maszkot, mielőtt kiléptek az utcára! – parancsolta az őrmester. – Tizenhárom–tizenötre várok vissza mindenkit Qibbuhoz. Ideje pihenni egy kicsit.

– Jó ötlet – jegyezte meg Fi. A feszültség elmúlt, sajgó ízületeket és izmokat hagyott maga után. Össze sem tudta számolni, mennyi tagja fájt tizenkét órányi hason fekvés után, amelyet csak a kabátja vékony tömése enyhített valamennyire. – Forró fürdő, meleg étel és puha ágy. Csak ennyi kell.

– Ugye, tudjátok, hogy nem gondoltam komolyan? – kérdezte Skirata.

– Mit, őrmester?

– Amit a klónokról mondtam. Qibbu valószínűleg megemlített titeket a kapcsolatainak.

– Persze, hogy tudjuk, őrmester! – Scorch válaszolt. – Azt mondta, a családjáért csinálja, nem?

A Köztársaság Nagy Hadseregének Logisztikai Központja,

Főparancsnokság, Coruscant, 16.15 óra,

384 nappal a Geonosis után

Ordo a közöny sokat gyakorolt álarca mögé rejtőzve hallgatta a fülébe rejtett adó–vevőt, miközben forgalmi adatokat táplált be a rendszerbe. A fal minden egyes négyzetcentiméterét beborító holotérkép folyamatosan lüktetett és változott, ahogy a szállítmányok jelzői vörösről zöldre váltottak – felpakolták, ellenőrizték és útnak indították őket. A fuvarozók rakodási kérelmei kék, vízszintes sávokban halmozódtak egymásra.

A holotérkép nem mutatta a csapatok létszámát, de egy kis józan ésszel bárki kitalálhatta, aki rászánta az időt és logikusan végiggondolta, hogy a sereg mennyire meggyengült. Ordo ismerte a számokat: legalább egymillió katona szóródott szét több mint száz bolygón; némelyiken csak kis csapatok, máshol több zászlóalj is jelen volt. Ez hosszú, tehát alapvetően sérülékeny ellátmányvonalakat jelentett. A szeparatista terrorhálózatok mégsem útközben csaptak le rájuk, hanem meg akarták félemlíteni a galaktikus kormányzatot.

Skirata tanítása szerint a motiváció fontos. Azt mondta, a motiváció ismeretében képes vagy az ellenség fejével gondolkodni, és rájönni, hogy mit akar, azután elvenni tőle a lehetőséget, hogy megszerezze.

A klón katonák megölése – főleg a klón katonáké, a civilek legfeljebb véletlenül útban voltak – azt az érzést kelti, hogy a szeparatisták kedvük szerint jönnek–mennek a Coruscanton.

Ordo személyesnek tekintette az ügyet. Belekapaszkodott az éles, kemény félelem és az összpontosuló gyűlölet érzésébe, amelyet a Kaminón tanult meg még azelőtt, hogy egy idegen megmentette volna az életét.

Senkiben sem bízhattak meg, csak egymásban és Kal’buirban.

Az adó–vevőből Niner elégedett kiáltása jött. A Fi és Scorch által megjelölt férfiak és nők bejárták a galaktikus várost, közben Niner és Boss megjelölt a holotérképen minden érintett légicsatornát, kvadránst és épületet a Coruscanton. Abból ítélve, ahogy néha hosszasan ecsetelték véleményüket, a Kal’buir mellett töltött idő alatt sok trágár mandalori kifejezést megtanultak.

– Skirata szerint ez is fontos részét képezte a nevelésnek.

Ordóra várt, hogy visszatérve kiértékelje a kapott adatokat. A feljegyzett helyszínek száma már húsz körül járt; az ügy kezdett nagyobbra növekedni, mint amekkorát egy tizennégy fős csapat felgöngyölíthetett.

A felderítő szívesen mondta volna a többieknek, hogy összpontosítsanak a csomópontokra, ahol a legsűrűbb a forgalom, de egyelőre nem szólhatott. A mikrokamera nem vett fel semmi mást azon kívül, hogy a központ alkalmazásában álló nők láthatóan igen sok időt töltöttek a külsejükkel foglalkozva a mosdóban. Bárki is gyűjtötte be az adatokat, már valószínűleg tudott Vinna Jiss eltűnéséről, és kétségtelen, hogy megpróbált kialakítani egy új útvonalat. Ordo külön szemmel tartotta Wennent, mert úgy tűnt, a munkavezető az idő múlásával arányosan vált egyre ingerültebbé. Hallatszott a hangján. Gurist nem kedvelte, ez egyértelműen kiderült. A munkaállomásán ellenőrzött valamit; Ordo is kiment a mosdóba, és amíg visszatért, a Wennen előtti képernyőn nem változott semmi. A nő egy készletlistát nézett, fel–le futtatta a felsorolást.

Sugárvetők szállítmányait ellenőrizte, két–három hónapra visszamenőleg. Ordo azon gondolkodott, hogy ha Wennen a tégla, akkor mi lehet a motivációja?

Nem kellett elolvasnia a képernyőre kiírt sorokat, csak rápillantott a nő válla felett, visszament a munkaállomásához, és lehunyt szemmel felidézte, amit látott.

Bármilyen hibákat követtek is el a kaminóiak, mialatt továbbfejlesztették Jango génjeit, az erőfeszítéseik nem vesztek kárba.

Wennen az ajtó felé pillantott. Esztétikailag élvezetes látványt nyújtó, finom vonásai a düh fagyos álarcává változtak.

– Jiss! – mondta megvetően. – Javaslom, hogy ezúttal jó kifogása legyen!

Ordo leküzdötte a kényszert, hogy azonnal megpördüljön. Próbálta nyugodtan felemelni a tekintetét, hogy csak egy tőle jobbra fekvő irathalomra nézzen, és periférikusán meglátta: Vinna Jiss állt az ajtóban.

„De hát halott!”

– Nem éreztem jól magam – felelte a nő.

„Ki ez?”

– Kommunikációs eszközökről hallott már? Még a főbérlője is felhívott. Panaszt tett, hogy nem fizeti rendesen a lakbért.

„Halott! Több száz métert zuhant egy erkélyről, miután Wa–lon Vau elbeszélgetett vele!”

– Elnézését kérem, asszonyom!

Wennen mérhetetlenül dühös volt, állkapcsán megfeszültek az izmok.

– Reggel elbeszélgetünk! – vetette oda. – Ma már lejárt a műszakom.

Lezárta a munkaállomását, felkapta a székről a kabátját, és elindult az ajtó felé. Hirtelen megtorpant, és Ordóra nézve így szólt:

– Már tizenhat–harminc van. Jöjjön, menjünk! Senki sem fogja megköszönni, ha marad a következő műszakra is. Kitegyem a barakkoknál?

„De kit ölt meg Vau?”

– Köszönöm! – válaszolta Ordo. Kijelentkezett, és felvette a sisakját. Örült a lehetőségnek, hogy végre elrejtőzhet a névtelen, fehér plasztoid és a szemrés tükröző üvege mögé, s elborzadva megbámulhatta az imént érkezett nőt, aki kivételesen jól tartotta magát ahhoz képest, hogy már meghalt. – Találkozóm van néhány bajtársammal a Negyvenegyesek közül. Ki tudna tenni az első útba eső taxiplatformnál, kérem?

– Örülök, Corr, hogy néha pihen is egy kicsit – mondta Wennen, és őszintének tűnt az öröme. – Igazán megérdemli...

Ordo vetett egy utolsó pillantást a Jissnek kinéző másik nőre, memorizálta az arca minden pórusát és vonalát, azután követte a munkavezetőt a személyzeti siklóparkolóba. Elhelyezkedett az utasülésen, a fejében száz kérdés kergette egymást körbe–körbe, és életében először nem talált válaszokat.

Wennen beindította a járművet, de néhány másodpercig csak bámulta a műszerfalat.

– Őszintén mondom – csattant fel hirtelen, a hangjában tehetetlen harag izzott –, néha legszívesebben megfojtanám azt a nőt! Soha életemben nem láttam ennyire megbízhatatlan alkalmazottat!

Műveleti bázis, Qibbu’s Hut, 16.30 óra,

384 nappal a Geonosis után

– Tessék, mind ott van! – mondta Niner a holotérképre mutatva.

Vörös fénypontok lüktettek a kékes vonalak hálózatában, amely egyméteres magasságban és két méter hosszan töltötte be a helyiség egy részét. A Por folyamatosan közvetítette a hat megjelölt ember helyét a városban.

Etain körbejárta a térbeli térképet, helyenként megállt, és a hozzáadott jelölésektől gyöngysoroknak tetsző útvonalakat tanulmányozta. Az asztal fölé is kivetítették a város térképének egy szeletét, amelyről Niner és Boss adatokat írt le a helyszínek felsorolásához. Vau és Jusik csendben figyelte a munkát.

– Sokat jönnek–mennek – jegyezte meg Vau, azután a mellette ülő Jedihez fordult:

– Jusik, fiam! Mondta már valaki, hogy maga egy zseni?

Jusik vállat vont.

– És a barátaim nagyon jó lövészek. Jó kis csapat ez, nem?

A „barát” szó meglehetősen szokatlanul hangzott, amikor egy Jedi a klónokról beszélt, akik hivatalosan az alárendeltjei voltak, és ő kedve szerint parancsolhatott nekik. Azonban Jusik egyáltalán nem ilyen szemmel nézte a világot, és Etain megindítónak találta ezt.

– Igen, valóban remek csapat – értett egyet Vau. Boss felnézett a munkájából, láthatóan hálás volt a kijelentésért. – Jó látni, amikor egy munka jól van elvégezve – tette hozzá az őrmester.

Ez nem éppen az a Walon Vau volt, akit Etain érzékelt korábban; nem az, aki közönyös kegyetlenséggel végzi a rábízott feladatokat. Valójában Vau sem volt kevésbé összetett és ellentmondásos személyiség, mint Skirata. Egyedül az adatolvasójával babráló Atin hagyta figyelmen kívül a volt kiképzője jelenlétét és szavait. Vau néha odapillantott, de a kommandós nem nézett fel rá.

A Jedi érezte, hogy Atin retteg Vautól. Emellett valamiféle bosszúra vágyott. Etain nehezen egyeztette ezt össze azzal a módszeres és megfontolt személyiséggel, amilyennek Atint ismerte; azzal a férfival, aki a testvérei halálakor úgy érezte, hogy nincs joga túlélni a Geonosisi Csatát.

Amíg egyeztették a helyszíneket, a tétlenség pihenésre kényszerítette a két osztagot. Ehhez nem szoktak hozzá, igényelték a harcot, főleg a Delta tagjai. Etain érezte a türelmetlenségüket. Lehet, hogy csak a fiatal koruk miatt, de lehet, hogy azért, mert nem élvezték, ha időt kaptak a gondolkodásra.

Fi, Sev, Fixer és Scorch lekísérte Corrt a bárba, hogy egyenek valamit, Darman a szobájában aludt. Etain bement hozzá, és nézte egy ideig. A férfi hason feküdt, oldalra fordított fejét összefont karjain pihentette, álmában néha grimaszolt.

Próbáltak megragadni minden lehetőséget az együttlétre, még akkor is, ha ez csak néhány másodpercet jelentett. Nem volt idejük egymásra. Etain óvatosan megcsókolta Darman halántékát, azután hagyta aludni. Amikor kilépett a szoba ajtaján, a tétlenül zsebre tett kézzel járkáló Skirata az összeesküvők mosolyával és kacsintásával fogadta.

– Úgy tűnik, három csomópontunk van a lakónegyedekben –szólalt meg Boss hosszas hallgatás után. – Ezek mellett huszonöt másik helyen, köztük néhány boltban is megálltak hosszabb–rövidebb időre.

Skirata megállt a fényszálakból szőtt alakzat előtt.

– Nem tudjuk mindet ellenőrizni – mondta tűnődve. – A csomópontok a legfontosabbak.

– Búvóhelyek vagy bombagyárak is lehetnek – vetette fel Boss. Egy piros pontra mutatott, amely már egy órája nem mozdult el a helyéről, és így folytatta: – Szerintem az ott a megjelölt csomag robbanóanyagot jelzi.

– Meglehet. Sikerült összeállítani a listát?

– Óránként egyre hosszabb lesz. A Por mennyi ideig sugározza a jelet?

Jusik oldalra billentette a fejét, mintha számolna valamit.

– Négy vagy öt hétig – válaszolta.

– Szerintem egy–két napig figyeljük a csomópontokat, hogy megerősítést kapjon az aktivitás – javasolta Niner. – Azután határozzuk meg a főbb célpontokat, és a többit hagyjuk a CBE–re.

– A térképre mutatott, amelyen az egyik gyanúsított útvonala egyre csak növekedett. – Ez a célpont a többiek nyomában jár –folytatta a kommandós. – Fogalmunk sincs, hogy miért. Talán csak ellenőrzi, hogy követi–e őket valaki.

– Rendben, akkor állítsatok fel egy megfigyelési beosztást az elkövetkező huszonnégy órára, de készüljetek fel arra is, hogy ha Perrive vagy akárhogy hívják, valóban felhív, akkor mindenkit mozgósítunk!

– Rendben, őrmester.

Skirata megengedett magának egy elégedett vigyort, ami miatt még inkább egy gdanra emlékeztette Etaint. Az őrmester hevesen hátba veregette Bosst és Ninert; az előbbi döbbenten bámult rá, míg az utóbbi csak elmosolyodott. – Szép munka volt, fiúk! – dicsérte meg őket Kal. – Menjetek, egyetek valamit!

Etain ellenállt a késztetésnek, hogy odamenjen és megölelje Skiratát. Végre megértette, mi történik körülötte. Az Omega–osztag és Ordo nyilvánvalóan már hozzászokott az őrmester őszinte szeretetének megnyilvánulásaihoz, a bökdösésektől kezdve, a hátba és vállon veregetésen keresztül a hajkócolásig és a bordarepesztő ölelésekig, azonban a deltások számára mindez idegennek hatott. Számukra kényelmetlenséget okozott. A kapcsolatuk Vauval sokkal távolságtartóbb volt: versenyezniük kellett, és küldetésként élték meg az őrmester elismeréséért folyó küzdelmet. Skirata apaként fordult feléjük, kedves volt velük, és nem szégyellte, ha büszkévé tették az eredményeikkel. Vau inkább a szolgák uraként viselkedett, akinél ritkaságszámba ment, hogy bárkit is elég jónak tartson.

Atin sehogy sem fért bele ebbe a képbe. Etaint annyira nyugtalanították a kérdései, hogy félre akarta hívni a férfit egy alapos kikérdezésre, de Fi és Sev érkezése áthúzta a tervet. Fi egyenesen odament Atinhez, és kivette a kezéből az adatolvasót.

– Keresett egy fura, kék bőrű és rossz ízlésű lány – mondta. –Menj le! Laseema panaszkodott, hogy ma még nem találkoztatok.

Fi gyakran a sértés határáig ment a tréfálkozásával, és közben jól színlelte, hogy Atin szerencséje a lánnyal egy cseppet sem zavarja. Az Erő másképp mutatta: sajgó kis űr keletkezett a férfi szívében.

Jusik elkapta Etain tekintetét. Ő is érzékelte a dolgot. Azután az ifjú Jedi az ajtó felé pillantott, és már Etain is érezte az onnan áradó nyugtalanságot, olyan erőteljesen, hogy az csak Ordo jelenlétére utalhatott.

A felderítő feszült tekintettel, összeszorított szájjal masírozott be a helyiségbe, és kezdte lecsatolni magáról az idegen páncélt. Skirata nem szólt, csak várt.

– Milyen volt a napod az irodában, drágám? – kérdezte Fi.

– Nem halt meg – mondta Ordo halkan. – Vinna Jiss életben van.

– Az elejéről, fiam! – kérte Skirata.

– Tizenhat–tizenötkor bejött a logisztikai központba egy nő, akit a munkavezetőm Vinna Jissnek nevezett – válaszolta a felderítő. Egymásra halmozta a lemezeket, és leült az egyik fotel karfájára. Teljes mértékben nyugodtan mozgott, de az egyik kezét ökölbe szorítva a térdén tartotta. Vaura nézett, úgy folytatta:

– Tényleg ő volt az, vagy legalábbis úgy nézett ki, mint az a nő, akit Jusikék elfogtak. Épen és egészségesen. Biztos, hogy meghalt?

Vau érdeklődve megemelte az egyik szemöldökét.

– Persze, hogy meghalt – válaszolta. – Az emberek nem szoktak visszapattanni. Szerintem azt láttam volna.

– Akkor ki jött be ma a műveleti központba?

– Nem lehetett más?

Ordo még csak nem is pislogott arra a feltételezésre, hogy esetleg tévedett.

– Mindenre emlékszem, amit egyszer is látok. Az utolsó apró részletig – felelte. – Tökéletes vizuális memóriám van. Akit ma láttam, az külsőre teljes mértékben ugyanaz a nő volt, mint akit elfogtunk és elküldtünk kihallgatásra. Ebben biztos vagyok.

– Fierfek! – szitkozódott Skirata. – Lehetőségek?

– Egy: iker vagy klón – mondta Ordo az ujjain számolva. – Kettő: droid, amit arra terveztek, hogy eljátssza a nő szerepét. Három: clawdite. Az alakváltás hasznos képesség egy terroristának. De miért utánoznák egy halott társukat?

– És mi van azzal a munkavezetővel?

– Felvettem, amikor kiment a mosdóba, és átkutatta az öltöző–szekrényeket, de nem vagyok biztos benne, hogy egyedül dolgozik, vagy ezzel a Jiss–szel. Őszintén dühös volt rá, amikor a nő megérkezett.

– Valószínűleg már a másik Jiss miatt is idegeskedett.

– Figyeltetnünk kellene ezt a feléledt Jisst. Ma az éjszakai műszakba van beosztva, úgyhogy még éjfél előtt visszamegyek a központba, és követem, amikor végez.

Jusik már nyitotta a száját, de Etain megelőzte:

– Én is jövök – mondta. – Legalább azt meg tudom mondani, ha droid.

– Azt a szenzorok is megmondják.

– Akkor is jövök.

A felderítő Skiratára nézett.

– Nem szeretem a rejtélyeket – mondta. Láthatóan zavarban volt. – Bocsásson meg, Kal’buir, hogy nem sikerült gyorsabban megoldanom ezt!

– Nem gyorsaságra játszunk, fiam! Ne aggódj, így is jól haladunk.

Azonban Ordo nem az a típus volt, aki könnyedén veszi a dolgokat. Megnézte a holotérképet, azután magához vette Niner adatolvasóját.

– Elvinnék egy tárral azokból a Porral dúsított lövedékekből – mondta Jusiknak. – Hátha szükség lesz rá.

– Akkor vidd el ezt! – javasolta Skirata, és előhúzta zömök Verpine kézifegyverét. – Kisebb, mint a puskák.

– Köszönöm, Kal’buir!

Vau mellett állva Etain a térképen mozgó, piros pontokat nézte. Nehéz döntés várt rájuk: mikor vonhatják be a CBE–t? Mikor osztja meg velük Skirata az információkat? A lány megértette az őrmester álláspontját, de egyszerű matematikai alapon előbb vagy utóbb muszáj lesz szólni a hatóságoknak.

Ordo újabb helyszíneket táplált be az adatolvasóba. Közben látszott, hogy csukott szájjal a fogait csikorgatja. Etain arra gondolt, hogy ilyen magas intelligenciával nehéz lehetett megbirkózni a hétköznapi világ ostobaságaival.

– Ó! – szólalt meg Vau hirtelen.

– Mi történt?

– Mi ez az épület?

Jusik belenézett a holotérképhez tartozó adatbázisba.

– A CBE körzeti főparancsnoksága – felelte.

– Milyen érdekes! – mondta Vau. – Vajon miért ment pont oda az egyik rosszfiú?

Tizenhatodik fejezet

Mhi solus tome

Mhi solus dar’tome

Mhi me’dinui an

Mhi ba’juri verde

Együtt egyek vagyunk.

Külön egyek vagyunk.

Mindent megosztunk.

Harcosokat nevelünk.

A hagyományos mandalori házassági szerződés

és ceremónia teljes szövege

A Köztársaság Nagy Hadseregének Logisztikai Központja,

Coruscanti főparancsnokság, 23.40 óra,

384 nappal a Geonosisi Csata után

A matt fekete, katonai védőöltözet fontos és hasznos ruhadarab.

Viszonylag jó védelmet biztosított a sugárvetőkkel és a szilárd lövedékekkel szemben, emellett éjjel sokkal jobban csökkentette a láthatóságot, mint a katonák páncélja. Ordo belenyúlt a térdig érő, sötétszürke kabát zsebeibe. Ezt Vau adta kölcsön az idegen szagegyveleggel együtt – fertőtlenítőszappan, fegyverolaj és egy másik férfi szaga keveredett az anyagban –, de a dolgát elvégezte, elrejtette a testre feszülő védőöltözéket.

A Verpine zúzópisztolyt is elrejtette, tokostól.

– Miből gondolja, hogy a nő követi a beosztását? – kérdezte Etain elnézve a férfi mellett. A fejük majdnem összeért, nem kellett hangosan beszélniük. Zárt siklóban ültek, a logisztikai központtól alig száz méterre parkoltak le, ahonnan ráláttak a főbejáratra. A külső szemlélő számára csak egy ifjú pár húzódott félre késő éjszaka – egyáltalán nem szokatlan látvány a nagyvárosban.

– Abból, hogy visszajött a munkahelyére. Ez azt jelenti, hogy szeretné, ha az életvitele teljesen hétköznapinak tűnne.

Etain csak bólintott. Nehéz volt beszélgetni. Ordo megérezte rajta Darman szagát, és ez szinte megigézte. Úgy tűnt, Darman képes volt felülemelkedni a testvérei közösségén anélkül, hogy elsodródott volna a magány tengerén, de Ordo ezt nyugtalanítónak találta. Fi szintén.

Ordo abban sem volt biztos, hogy egyáltalán megbízhat–e egy nőben. Életében először akkor találkozott nővel, amikor Ko Sai, a kaminói tudós szürkén, hidegen és közönyösen fölébe tornyosult. Néha felmerült benne a kérdés, hogy vajon könnyebb lett volna–e egy élő anya mellett?

Etain lehunyta a szemét. Megborzongott.

– Nincs hideg – jegyezte meg Ordo.

– Dolgoznak itt Jedik?

– Persze. A Jedik kiváló hivatalnokok.

– Ezt nemnek veszem.

– Határozottan nem. Miért kérdezte?

– Éreztem valakit az Erőben, de csak nagyon gyengén.

„Fierfek! – gondolta a felderítő. – Zey? Vagy Jusik is megpróbál segíteni?”

– Közel lehet? – kérdezte.

– Már elment.

A lány csendes elmélkedésbe süppedt. Olyasmin gondolkodott, amit nem fejthetett meg.

– A pulzusenergia–lézere fel van töltve? – kérdezte egyszer Ordo.

– Igen.

– Túl zajos és látható. Csak végső esetben használja!

– A Verpine sem a leghalkabb...

– Kettő az egyhez töltöttem meg a tárat.

– Az mit jelent?

– Két jelzőlövedék kerül egy éles mellé, és van egy éles lövedék a csőrében is, ahogy Kal’buir szokta nevezni.

– És akkor...

– Tudok–e számolni? Szerintem igen.

– Úgy érzem, mintha megbántottam volna valamivel. Tudom, hogy nagyon magas az intelligenciája, nem akartam megsérteni.

Ordo nem gondolta, hogy az ő elméje különlegesebb és említésre méltóbb lenne, mint másoké. Ellenben azt átlátta, hogy meg kell magyaráznia.

– Vészhelyzetben jobb – kezdte ha rögtön le tudok adni egy halálos lövést ahelyett, hogy előtte el kellene lőnöm két jelzőlövedéket. – A lány szemébe nézett. Az írisze egészen világoszöld volt, borostyánszín pontokkal. Utoljára nem emberi lényen látott ilyen szemet, és nem sokkal korábban meg kellett ölnie az illetőt. – Egyébként – tette hozzá – a Verpine alkalmas hármas lövésre is, így az egész kérdés elméleti marad.

– Hármas? Dar egyszer említette a kettőst...

– Három töltény gyors egymásutánban ugyanarra a pontra célozva. Bizonyos lényeknek határozottabban kell megálljt parancsolni.

– Ó!

– De a pulzusenergia kiüti a humanoidok többségét.

– És ha nem?

Válasz helyett Ordo megpaskolta a kabátját ott, ahol a Verpine rejlett alatta.

Várakoztak. Etain remélte, hogy tényleg úgy néznek ki, mint egy egymás társaságát élvező pár.

A személyzet egyesével, kettesével és kisebb csoportokban érkezett meg a harmadik műszakra.

Hamarosan...

Etain mozgásra figyelt fel a páncélüveg ajtószárnyak mögött, és megnézte az időkijelzőjét. 11.55. Az előző műszakban dolgozók lassan szivárogni kezdtek kifelé.

– Készenlétbe! – figyelmeztette Ordo halkan.

Etain csak félig fordult el a férfitól, annyira, hogy a kezével elérje a kilincset. Felkészült rá, hogy bármelyik pillanatban kinyissa az ajtót, és kicsusszanjon az ülésről.

Tíz vagy tizenegy alkalmazott bukkant fel egyszerre. Ordo és Etain egyszerre szállt ki a járműből, és úgy tettek, mint akik beszélgetésbe merülve sétálni indulnak. A központ épülete körül még ilyen későn is megszokott volt a gyalogosforgalom.

00.05–re lelassult a hivatalnokok ki–be áramló folyama, de Vinna Jissnek nyomát sem látták.

– Ezen az ajtón kell kijönnie – mondta Ordo.

– Biztos? Ó! Elnézést!

Tovább várakoztak, és közben mindkettejüknek az járt a fejében, hogy vajon mennyi ideig nem keltenek gyanakvást?

Azután Ordo megpillantotta a hullámos, vörös hajat és a korábban látott, bézs felsőruházatot. Jiss végigment az épület előtti bekötőúton, és elindult lefelé a rámpán, amely a komplexumot a környező üzleti negyeddel összekötő járdákhoz vezetett. Követték.

Etain fürgén gyalogolt a felderítő mellett, még a kezét is megfogta.

– Fierfek, Ordo! – suttogta. – Legalább próbáljunk meg párnak látszani!

A férfinak ez egyáltalán nem volt kedvére való, de első a küldetés.

Húsz méterrel maradtak le Jiss mögött, a gyérülő gyalogosforgalomban nem mertek közelebb menni. Lehet, hogy mégis meg kellett volna várniuk a nappalt, de az akciócsoportból senki sem tudta, mennyi idejük lesz cselekedni, ezért semmit sem halogathattak.

Etain összevonta a szemöldökét, és úgy mozgatta a fejét, mint aki hallgatózik.

– Vannak mögöttünk, de úgy tűnik, nem velünk foglalkoznak... – mondta halkan.

– Ezt meg honnan tudja?

– Nem érzek ránk összpontosuló figyelmet vagy érzelmet.

– Hasznos érzék – jegyezte meg Ordo, de azért hátrahúzta a kabátja szárnyát, és egyik ujját beleakasztotta az övébe, hogy a keze minél közelebb legyen a Verpine markolatához.

Nagyjából fél kilométeren át követték Jisst a bokrokkal szegélyezett gyalogúton, közben a gyér forgalom is megszűnt, és nem maradt fedezékük. Jiss jobbra fordult, és bement egy sikátorba. Ordo megszaporázta a lépteit, közben előhúzta és a mellkasához szorítva tartotta a pisztolyt, hogy eltakarja, amennyire csak lehet.

– Hová tűnt?

– A sikátorba! – sziszegte Ordo. – Talán megvakult?

– Teljesen eltűnt – magyarázta Etain. – Nem érzem, hogy bárki is lenne ott.

A felderítő előkapta a Verpine–t, és egy gyors pillantással ellenőrizte az állapotjelzőt. Arra gondolt, hogy a végén még szüksége lesz arra az éles lövedékre. A saroknál lelassított, és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, mielőtt két kézre kapva a fegyvert, belépett a sikátorba.

Egy férfi hátát látta ötven méterrel maga előtt. Jiss nyom nélkül eltűnt. Vagy tényleg egy clawdite volt.

Etain majdnem felkiáltott meglepetésében.

Ordo már majdnem beleeresztette az éles töltényt a környező bokrok egyikének fás szárába, hogy a következő lövedékkel megjelölje a férfit, amikor az hirtelen összehúzta magát, és futni kezdett. Egy másodperc töredékéig valami fémesen csillant a kezében: fegyver.

A felderítő ösztönösen célzott, és lőtt.

A hangtalan lövést tompa puffanás követte, és bárkit vagy bármit talált el, az felbukott, előregurult, de a következő pillanatban máris talpra ugrott, és balra fordulva berohant egy másik utcába. Ordo azonnal rohanni kezdett, Etain próbált lépést tartani vele. Elérték a becsapódás helyét, és sötét, olajos nedvességet találtak – a felderítő kiürítette a két jelölőlövedéket az egyik falra, és tétovázás nélkül a célpont után rohant. Tudta, hogy rosszul is elsülhet a dolog. Tévedett, de már nem hátrálhatott ki, meg kellett oldania a helyzetet. Nem messze előtte valaki vonaglott a járdán. Ordo célra tartotta a fegyvert...

– Állj! – kiáltott rá Etain. – Állj!

A Skirata által betanított parancs hatására a klón mozdulatlanná vált egy pillanatra. Ez is elég volt, hogy elektromosság és hő hulláma csapjon el mellette, és találja el a fekvő alakot vakító fénnyel és fülsüketítő zajjal. A sisak szűrője nélkül Ordo is elkábult egy másodpercre, de máris megrázta magát, fél térdre ereszkedett a test mellett, és a Verpine–t eltartva megragadta az egyik ernyedt kart.

A végtag elfolyósodott a markában.

A másodperc túl hosszúnak tűnt. Mintha többrétegű holoképpé dermedt volna.

„Megfojtom azt a Jedit! Mi a fierfek volt ez? Egy clawdite!”

Ordo felpillantott a társára, de a lány hátat fordított neki, és ismét tüzelt a pulzusenergia–lézerrel. Fülsüketítő reccsenés hallatszott, és hatalmas villanás világította meg az utca egy részét.

A férfi ismét lenézett; szorosan markolt egy nehéz és fekete végtagot, amelyet fényes bunda borított. Mozdulatlan volt, ami egy clawdite – az eredeti formájában lévő humanoid alakváltó – esetében egészen szokatlannak számított.

Etaintől néhány méterre egy ember nő esett össze a járdán, levegőért vonaglott görcsösen. Wennen munkavezető volt az, nem Jiss. Ordo úgy döntött, visszatér a kiképzésen tanult alapokhoz, és azonnal bekapcsolta az adó–vevőjét.

– Bard’ika! – szólt bele. – Sürgős kivonásra van szükségünk! Két fogoly, mindkettő megsérült!

Az ösztönei azt súgták, hogy keressen fedezéket minél gyorsabban. A kábítólövések odacsődíthették az elesettek társait, ha azok a környéken jártak. Dühösen intett a Jedinek, hogy hozza Wennent, és berángatta az eszméletlen lényt egy közeli sikátorba. Etain hamar utolérte; meglepő volt, hogy mekkora súlyt képes könnyedén megmozgatni ilyen törékeny alkattal.

Azonban Ordo legszívesebben ott helyben összetörte volna. Minden egyes csontját.

– Di’kut! – sziszegett rá a nőre. – Meg is ölhettek volna! Soha ne használja ezt a parancsot! Hallotta? Soha! Ha még egyszer megpróbálja, magát fogom lelőni!

Etain elkerekedett szemmel bámult rá, tekintetében a döbbenet és a harag viaskodott egymással. Ordót nem érdekelte, hogy melyik győz.

– Azt hittem, le akarja lőni! – mondta végül a lány. Letérdelt a fekete bundás lény mellé, és egyik kezét a mellkasára tette. – Él – állapította meg. – Életben kell tartanom. Nem kellett volna rálőnie...

– Ez volt a legjobb döntés az adott helyzetben.

– Lelőtt egy gurlanint!

Zey szerint egyetlen gurlanin sem tartózkodott a Coruscanton.

– Tartsa meg magának az utólagos bölcsességeit! – mondta Ordo. – Gurlanin, gondolta. Alakváltó a Qiiluráról. Kém. A férfi még soha nem látott ilyen lényt. – Jusik, vétel! – szólt az adó–vevőnek. – Vau el tudja látni egy alakváltó lőtt sebét?

Jusiknak elakadt a szava, azután mégis sikerült válaszolnia:

– Tíz perc, és ott vagyok! Tartsanak ki! Hol van a siklójuk?

– Ott kellett hagynunk. Csak jöjjön értünk, kérem!

Etain még mindig a lény mellkasán tartotta a kezét, széttárta az ujjait és lehunyta a szemét.

– Az Erő segítségével lelassíthatom a vérzést – mondta.

– Csak csinálja, Jedi! – vetette oda Ordo még mindig dühösen. Odament Wennenhez, és leguggolt mellé. A fejéhez tartva a pisztolyt ellenőrizte a légzését. – Szóval, munkavezető? Halljuk, miért követett? – kérdezte.

A nő rosszul nézett ki. A szeméből patakzottak a könnyek és összegömbölyödve a mellkasát szorongatta. Etain közelről találta el a lézerrel.

– Köztársasági... belső vizsgálat... – nyögte ki nehézkesen. – Rám lőttek, barmok... Nagy bajban vannak...

– Ezt meg hogy érti?

– Kincstári tiszt...

– Igazolja magát, vagy maga lesz nagy bajban!

Wennen dühösen fújt egyet, de már összeszedte magát annyira, hogy tudjon kotorászni a zsebében. Ordo úgy döntött, hogy inkább nem kockáztat meg egy rejtett fegyvert, és gyorsan megmotozta a nőt. Megtalálta az azonosítólapot is: Köztársasági Kincstár, Könyvvizsgálati Osztály.

– Majdnem sikerült tönkretennie egy bevetést – mondta a felderítő.

– Jisst követtem.

– Miért?

– Készletek tűntek el. Azután ő is. Maguk kik? – kérdezte Wennen. Hátrébb húzta a fejét, hogy szeme ráfókuszálhasson Ordo csupasz kezére, amelyben a Verpine–t tartotta. – Azt látom, hogy nem Corr – jegyezte meg a nő.

– Ez elég egyértelmű.

– Akkor maga az a százados, aki bejött a múltkor? Ha igen, akkor biztosan felismer...

„Ennyit arról, hogy tagadni kell...” – gondolta Ordo. Ha hagyja felállni és elmenni Wennent, akkor egy órán belül az egész Kincstár tudni fog róluk. Nem mintha a nő képesnek látszott volna arra, hogy a saját lábán távozzon.

– Azt hiszem, ideje elbeszélgetnünk egy kicsit – mondta a felderítő.

– És az ott mi? – kérdezte Wennen, miután félrefordított fejjel a gurlaninra nézett, aki még mindig ernyedten feküdt. Etain még mindig azért küzdött, hogy stabilizálja az állapotát.

A Jedi kinyitotta a szemét, úgy válaszolt:

– Ez itt az egyik állítólagos szövetségesünk.

Műveleti bázis, Qibbu’s Hut, 00.45 óra,

385 nappal a Geonosis után

Skirata összetákolt egy taktikai táblát. Egymáshoz ragasztott három nagyobb műpapír lapot, és az egészet felrögzítette a falra.

Régi technológia. Igazi szavak papíron. Nem fények és kódok halmazai. Most, hogy a dolgok egy része eléggé osik’la lett, Kalnak szüksége volt a szilárdság nyújtotta biztonságra.

Corr – az őrmester már őt is bevette a csapatba – kötelességtudóan jegyzetelte fel a megjelölt gyanúsítottakat és a célpontnak tekintett helyszíneket az egyik lapra. Ez utóbbiak mellé odaírta a látogatások számát is. Skirata arról készített listát, hogy melyik kommandóst hova küldik, illetve ki hol lesz az elkövetkező tizenkét standard órában. Páncélja és védőöltözéke nélkül Corr csak egy fiatal férfi volt duracél gépezettel a két keze helyén, és a látvány majd összetörte Skirata szívét.

„Droid. Azzá tettek, aminek mindig is tartottak, fiam...”

Az őrmester megrázta magát, és inkább a papírra figyelt. Utálta a holotáblázatokat, ellenben kedvelte a szilárd, kézzelfogható dolgokat, még ha ezeknek meg is voltak a maguk korlátai. És legalább lefoglalta a kezét, amikor elérte az önbizalma határait. Szilárdnak kellett mutatnia magát. Az embereinek azt kellett látnia, hogy még mindig irányít, és tudja, mit csinál.

Ő is bízott a fiúkban. Csak saját magában kételkedett. A válla felett hátrapillantva kérdezte meg:

– Az az izé meghalt már?

– Bocsásson meg, Kal’buir! – mondta Ordo. Mindegy, hogy biztatta Skirata, valahol mélyen még mindig attól tartott, hogy ha nem elég jó, azzal aláírja a saját halálos ítéletét. Skirata gyűlölete a kaminóiak iránt újra fellángolt. – Tudnom kellett volna, miféle lénnyel van dolgunk. Tudok a létezésükről – magyarázta a felderítő.

– Ugyan, fiam! Senki sem tudta, hogy találkozhatunk vele a Coruscanton.

És mégis megtörtént. És ez mindent megváltoztatott.

Etain és Jusik a gurlanin mellett térdelt kétoldalt, a kezüket a lény oldalára tették, és valamiféle Jedi–gyógyítást műveltek. Vau érdeklődve figyelte őket. Jól ismerte a különféle lények anatómiáját, bár a testrészek leválasztásában jóval gyakorlottabb volt, mint a szövetek helyreállításában. Darman és Niner láthatólag nem akart visszamenni aludni, és csatlakoztak a csendes közönséghez.

A Qiilurán közelebbről is megismerték a gurlaninokat. Nehéz lehetett megbirkózni a gondolattal, hogy akár ellenségként is tekinthetnek a lényre.

A gurlanin egy fekete bundás, ragadozó faj, nagyjából egyméteres vállmagassággal, hosszú végtagokkal, kéthegyű agyarakkal és narancssárga szemmel, amely valahogy soha meg nem bocsátó tekintetet kölcsönzött gazdájának. Eredeti alakjában pontosan annak látszott, ami volt: alakváltó ragadozónak.

– Fel fog épülni – felelte Jusik.

– Az jó – mondta Vau –, merthogy szeretnénk elcsevegni vele.

Etain rosszallóan nézett fel rá. Akkor szokott ilyen arcot vágni, amikor nemcsak dühös volt, de igazoltnak is látta haragját.

– Közöttük éltem – mondta. – Megígértük nekik, hogy visszakapják a bolygójukat, de eddig csak annyi történt, hogy beköltöztettünk egy helyőrséget és önvédelemre tanítottuk az ember telepeseket.

Vau a lány felé fordította tekintetét, de nem rá nézett, hanem el mellette.

– Gondolom, személyesen maga tett ígéretet, tábornok – mondta közönyösen. – Maga és Zey. És maguk is csak parancsot követtek. Ugye, így történt? Követték a kapott parancsokat.

– Ebből elég! – szólt közbe Skirata. Közbe kellett lépnie, mielőtt Darman megpróbálja megvédeni Etaint. Mindenki ideges volt, a fáradt és feszült emberek pedig veszélyesek egymásra. Nekik az ellenségeikre kellett veszélyesnek lenniük. – Wennennel mi legyen? – kérdezte az őrmester Ordótól.

Besany Wennen az egyik karosszékben ült, két karját összefonta a mellkasa előtt, ott, ahol valószínűleg egy nagy kiterjedésű és meglehetősen fájdalmas zúzódás lehetett a ruhája alatt. Szerencséje volt, hogy a közelről érkező pulzusenergia–nyaláb nem ölte meg, viszont élve csak újabb komplikációkat okozott. Ordo úgy mérte végig, mintha a nő egy általa ismeretlen fajhoz tartozott volna.

Valóban annak látta. Volt a nőkben egyfajta kényelmes vonzás, de egy bizonyos ponton túl ez kellemetlenül erőssé vált. Maga a szépség és a kisugárzás kettős hatása volt egyszerre meggyőző és kényelmetlen. Wennen lénye ennek a határnak a túloldalán létezett, és Skirata meglepődött azon, hogy még ő maga is milyen ellenséges érzülettel viszonyul a nőhöz.

– Talán már ki is találta, mivel foglalkozunk – szólította meg Ordo.

– Terrorelhárítással?

– Pontosan.

– Bocsássanak meg, de nem is sejtettem! – kért elnézést a nő. Nem kezdett el visítozva dühöngeni, ahogy a hivatalnokok szoktak, hogy akkor most az ő főnökei majd jól átharapják a kommandósok főnökének a torkát. Reszketeg kézzel intett az eszméletlen gurlanin felé. – És ő hogy kerül ebbe az egészbe? – kérdezte.

– Azon kívül, hogy Jissnek adta ki magát, fogalmunk sincs.

Wennen azzal terelte el a figyelmét a fájdalmairól, hogy elkezdett az üggyel foglalkozni – folytatta a munkáját, holott valószínűleg felfogta, milyen helyzetbe került. Skirata elkezdte tisztelni.

– Szóval, ha maguk ketten Jedik, akkor miért nem sikerült kiszúrniuk a lényt? – kérdezte.

– A gurlaninok az Erőben is el tudnak rejtőzködni – válaszolt Etain készségesen. – Amikor először találkoztam velük, azt hittem, hogy mind Jedik. Telepátiával kommunikálnak, nem tudjuk érzékelni őket, és nem tudjuk, hogy mennyien lehetnek. Mindemellett úgy tűnik, a magasabb humanoidok méretéig bármelyik fajt képesek utánozni.

– Tökéletes kémek – tette hozzá Jusik. – És tökéletes ragadozók is egyben.

– Mivel nem tartottuk be a nekik tett ígéretünket, gondolom, elfogyott a türelmük.

– Ide hallgassatok, fiúk és lányok! Nem akarok tiszteletlen lenni a Kincstárral szemben, de lehetne, hogy ne beszéljünk titkos információkról Wennen ügynök jelenlétében? – kérte Skirata.

– Beszélnem kell a CBE–vel. Corr! Hívd fel a terepszemlézőket, és kérdezd meg, hogy mire jutottak a fő helyszínekkel!

Az őrmester kiment a leszállóplatformra, és mélyet sóhajtott a hűs éjszakai levegőből. A strill összegömbölyödve szunyókált egy pad alatt, amelyen – ígéretéhez híven – Vau szokott aludni. Lehet, hogy azt hitte, ettől majd mindenki kemény fickónak tartja, de valójában csak arról volt szó, hogy betegesen imádta azt a büdös állatot.

„Ha végeztünk, Atin meg fogja késelni, tudom...” – gondolta Skirata. Ám egyelőre félretette az emiatt érzett aggodalmát.

Beütötte a hívókódot a csuklóján viselt adó–vevőbe, és a szájához emelte a szerkezetet.

– Jailer? – szólt bele.

Először nem kapott választ, azután néhány másodperc múlva szövetek súrlódása és egy nő ingerült morgása hallatszott. Obrimnak felesége és gyerekei is voltak. Skirata gyakran elfelejtette, hogy mások magánéletet élnek a munka mellett.

– Tudod te, mennyi az idő? – kérdezte a százados.

– Másodpercre pontosan. Te figyelj! Melyik embered végzett megfigyelést a Központi Bank téren?

Hosszú, álmatag, idegesítő csend következett, mielőtt Obrim kicsit jobban magához tért.

– Mikor? Ma? – kérdezte. – Én senkit sem küldtem oda, az biztos.

– És a Szervezett Bűnözési Osztály?

– Megkérdezhetem, de az ilyesmit szeretik megtartani maguknak. Ez a titkolózás kezd fertőzővé válni.

– Megmondom, mi legyen. Látogasd meg a Szervezett Bűnözési Osztályt, és közöld velük, hogy ha valakit meglátunk gyanúsan viselkedni egy célkeresztben, aki nem közénk tartozik, akkor az illetőt ott helyben eltesszük láb alól! Szerinted meg fogják érteni?

– Én is csak próbálkozhatok.

– Akkor próbálkozz erősebben! Nem akarom, hogy di’kut módon belénk fussanak! A Kincstárnak ma már sikerült.

– Tényleg?

– Igen, küldtek egy vizsgálót, hogy ellenőrizze a sereg személyzetét, hogy kiderüljön, hol szivárognak el a készletek. Ráadásul még csak nem is ez most a legnagyobb gondom – válaszolta Skirata. Még nem akarta megemlíteni az alakváltót. így folytatta: – Van egy ajánlatom. Van negyvenhárom különböző helyszínem, amit szerintem a Szeparatisták használnak, vagy legalábbis egy részüket csak meglátogatják valamilyen okból... Nekünk a fontosabb célpontokra kell koncentrálnunk az erőnket, és most tényleg ne akard tudni, hogy mit művelünk ott, de mi lenne, ha megadnám neked a többi helyszínt, és azt tennél velük, amit akarsz?

– Mikor?

– Ha már megnéztük a számunkra fontosakat, és felállítottunk egy műveleti tervet. Tudod, időzítés, meg minden. így legalább biztos, hogy nem botlunk egymásba.

Obrim nagyon elhallgatott.

– Ez megoldható. De a Szervezett Bűnözési Osztály felett nincs hatalmam.

– Akkor találj valakit, akinek van! Komolyan gondoltam, amit mondtam. Most nem bizonyítékokat keresgélünk.

– Tényleg átmentél banditába?

– Tényleg akarod hallani a választ?

– Fierfek! Úgy tűnik, a szemproblémám átterjedt a fülemre is.

– Ideje volt. Jelenleg egy találkozóra várok, azután adok egy megbízható listát. Elég annyit tudnod, hogy ha a CBE berkeiben valaki robbanószerek adásvételéről kezd beszélni, akkor valahogy tereld el az illetőt! A saját érdekében.

– Majd azt mondom, hogy katonai hírszerzés, és hagyom őket rágódni rajta.

– Úgy jó lesz.

– Légy óvatos, barátom! És azok a kapkodós fiaid is vigyázzanak magukra! Főleg Fi!

Skirata bontotta a kapcsolatot, és visszament a társalgóba. A gurlanin lélegzete nyugodtabbá vált, de a szeme még csukva volt, és a két Jedi is fölé hajolva kuporgott mellette. Legalább a vérzést sikerült elállítaniuk. Az egész Coruscanton nem találtak volna olyan orvost, aki ismerte volna egy ilyen alakváltó fiziológiáját.

Wennen gyanakodva figyelte a jelenetet. Szóval, van egy kincstári azonosítója, gondolta Skirata a nőre pillantva. Senkiben sem tudott megbízni. Az információk kiszivárogtatása beépített ügynökre vallott. Amennyire ő tudta, a rendelkezésére álló klón katonákon és a két Jedin kívül mindenki potenciális veszélyforrásnak számított, és a civilek néha különös dolgokat tettek a béke nevében.

– Hölgyem! – szólította meg Skirata az ügynököt. – Úgy hallottam, nem ért egyet a háborúval. Mennyire nem ért egyet vele és miért?

A nő láthatóan jól megrágta a kérdést, közben Etain és Jusik egyformán grimaszolt valamitől, arait Skirata nem érzékelt. Végül Wennen arckifejezése elkínzottá vált. Nehézkesen felállt, és az őrmester látta, hogy Ordo a sugárvetőjére teszi a kezét.

– Ezért nem értek egyet vele – válaszolta az ügynök halkan, és odament Corrhoz, aki mindeközben lelkiismeretesen egyeztette az adatokat, és elmélyülten bővítgette a felsorolást a falra ragasztott papíron. – Corr! – szólította meg a nő. – Mutassa a kezét, kérem!

A gyalogos letette a tollat, és szó nélkül odanyújtotta mindkét fémes tenyerét. Wennen alányúlt a két kéznek, és a férfi szemébe nézett. Már egy végtag hiányát sem volt könnyű feldolgozni, de kettő elvesztése borzalmas lehetett.

– Ez nincs rendben – folytatta a nő. – Nincs rendben, hogy Corrnak és a hozzá hasonlóknak így kell végezniük. Ez elgondolkodtat, hogy miféle kormánynak dolgozom. Ez a kormány rabszolgákból állította ki a hadseregét. Tudja, hogy érzem ettől magam? Elárulva. Dühös vagyok, és undorít ez az egész.

Skirata maga is nagyon jól ismerte ezeket az érzéseket. Nem számított rá, hogy olyasvalakitől hallja vissza a saját gondolatait, aki hivatalnoki munkát végez, és bármikor kikapcsolhatja a holohíradót, ha nem tetszik, amit hall. Jusik elkapta a tekintetét, és aprót bólintott: a nő valóban dühös volt, és komolyan gondolta, amit mondott.

Az őrmester egy kacsintással jelezte a Jedinek, hogy értette az üzenetet.

– Ahogy mondja, hölgyem – szólt oda a nőnek. Úgy vélte, Wennen egyszer még hasznos lehet, ha a szövetségesükké válik.

– Higgye el, mi itt pont azon dolgozunk, hogy minél kevesebbszer történhessen meg az, ami Corr–ral is történt.

A nő elégedettnek tűnt a válasszal, feltéve, hogy ilyen ingerülten bárki is elérheti az elégedettség valamely fokát. Odament Skiratához, és átnyújtotta az adatolvasóját.

– Vigye! – mondta.

– Miért?

– Nem tudom, hogy milyen adatok lehetnek hasznosak maguknak, és mivel valószínűleg nem akarnak beavatni a részletekbe, csak fogja, és másolja át, amit akar!

– Nagyon bízik bennünk. Biztos benne, hogy azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat?

Wennen felnevetett, de hirtelen abbahagyta. Még fájhattak a bordái.

– Nézze, össze tudom rakni a képet – mondta. – Viszont, ha negyvennyolc órán túl nem vagyok elérhető, arra a Kincstár felfigyel, úgyhogy ideje elgondolkodniuk, hogy mit csináljanak velem!

Skirata a kis szerkezetet méregette a tenyerén. Kincstári adatok voltak benne, kódokkal és titkosítási algoritmusokkal. A nullás srácok imádnák szeletelgetni.

– Ki fogja még észrevenni, ha maga eltűnik? – kérdezte.

– Senki más.

Skirata az eszméletlen gurlanint nézte, és a lehetőségeken gondolkodott. Jusik és Etain úgy guggolt mellette, mint akik egy nagyon fárasztó versenyen vettek részt.

– Hamarosan magához tér – mondta Etain. – Viszont arra még mindig nincs ötletem, hogy mivel fogjuk itt tartani.

Ordo magához vette az egyik Verpine mesterlövészpuskát, a fekete test elé állt, és így szólt:

– Ez alkalmas eszköznek tűnik.

Megfigyelőállás, lakóterület, 6–os üzleti zóna, 01.10 óra,

385 nappal a Geonosisi Csata után

– Bár ne ettem volna meg azt a csípős szószt! – mondta Sev felsóhajtva.

– Mondtam, hogy ne edd meg – válaszolta Fi, és az infravörös távcsőért nyúlt. – Én jövök.

A zsákutca végén álló bérház két legfelső emeleti lakása között találtak olyan rejtekhelyet, ahonnan ráláttak a célépületre: egy hatemeletes toronyházra, amelynek minden ablakát leengedett redőny takarta. A légkondicionálás szellőzőnyílása pont megfelelő kilátást biztosított néhány nagyon csendes lakás közelében, nem túl közel a légicsatornákhoz.

A legfelső emeletek túlnyúló homlokzata olyan hatást keltett, mintha az épületek barátságosan összehajoltak volna az utca felett, közöttük alig hatméteres rés maradt. Lévén zsákutca, itt nem létezett áthaladó forgalom; az iménti kis zöld sikló is csak a tető felől tudott leszállni. Jó terep volt: jól be lehetett rendezni a védekezéshez, vagy épp ellenkezőleg, jól csapdába lehetett itt esni. Fi az utóbbi ötletet kedvelte jobban.

A szellőzőnyílásban feküdni olyan érzés volt, mintha egy asztalitokba csukták volna be őket, annyi különbséggel, hogy ha akartak, bemászhattak bármelyik lakásba az épületben. A hely szűkösségével együtt járó kényelmetlenségekből Fi úgy következtetett, hogy valószínűleg nem érezné jól magát egy harckocsiegységnél.

– Fordulj a hátadra egy kicsit! – kérte a társát.

Sev habozott, azután morgolódva engedett a kérésnek.

– Mennyien vannak? – kérdezte.

Fi jobbról balra pásztázott a távcsővel.

– A szenzorkép alapján tízen lehetnek bent már vagy egy órája, és nem sokat járkálnak – felelte. – Műveleti bázisnak tűnik. Szerinted?

– Lehet. Állítsunk ide egy holokamerát, és tűnjünk el!

– A hely belső elrendezéséből ítélve nem lesz könnyű mindet leszedni, amikor bemegyünk.

– Szeretem, ha nem könnyű – mondta Sev.

– Scorch és Fixer bejelentkezett már?

Sev a szeme elé emelte az adatolvasóját.

– Na, ez vicces – jegyezte meg.

– Mi?

– Scorch kisebbfajta kereskedelmi űrkikötőként azonosította a harmadik csomópontot. CoruFresh zöldség– és gyümölcsszállítás. Mindenféle űrjármű megfordul ott.

– Hogy halálra ne röhögjem magam!

– Ha rá tudnánk venni őket, hogy mind összejöjjenek egy sétarepülésre...

– Álmodozz csak! Viszont minden bizonnyal meg tudjuk állítani őket, ha sietősen távoznak a bolygóról.

Fi hátrébb kúszott a szellőzőben, a könyökével tolta magát, miközben a könyökhajlataiban tartotta a DC–jét. Még több por és rovartetem tapadt a védőöltözetére. Oldalra fordult egy karbantartóhelyiség felé, bal lábát kidugva támaszt keresett, azután a nyílás peremébe kapaszkodva leereszkedett a padlóra. Sev egyszerűen csak kigurult, és tompa dobbantással érkezett le mellette.

– Hogyan tovább?

Fi megvakargatta a tarkóját.

– Nem akarsz körbesétálni és megnézni közelebbről? – kérdezte. – Mondjuk, a tetőt. Hátha találunk egy behatolási pontot.

– Úgy látszik, tudod, hogyan lehet felkelteni az érdeklődésem.

Fi előhívta az épület tűzbiztonsági holo–alaprajzát, ami eddig Ordo egyik leghasznosabb titkos adatszerzeményének bizonyult. Értelmetlen dolog ilyesmit kérni a tűzoltóságtól; csak kellemetlen kérdésekhez vezetett volna arról, hogy miért van szüksége a fehér páncélos srácoknak részletes alaprajzokra a város épületeinek nagy többségéhez.

– Remélem, rendszeresen frissítik ezeket az adatokat – jegyezte meg Fi. – Menj balra és végig az átjárón! A tetőre vezető ajtó a folyosó végén van.

– Imádom a tűzoltókat!

– Nagyon segítőkészek. És szép az egyenruhájuk.

A légkondicionáló berendezések gépháza mellett végiglopakodtak a lapos tetőn, azután a vízszigetelés fölé fektetett, gyorsszerelt duracél létrákon másztak végig, amelyek rövidebb utat biztosítottak a karbantartó helyiségek felé. Néhány épületen még megtalálhatóak voltak ezek a régi építészeti megoldások. Útközben még egy grillparti maradványait is megtalálták, mire végül egy tető szélén hasalva lenézhettek a szemben lévő épület tetejére.

– Ó, egy Flash sikló! – suttogta Fi.

– Eszedbe se jusson!

– Nem akarom elkötni. Csak egy kis meglepetésen gondolkodtam.

– Szerinted a terepszemle szó mit jelent, ner vod?

– Hangzásra hasonlít a tönkreteszemre...

– Kezdesz megijeszteni – mondta Sev. – És az már valami.

– Ilyen lehetőségünk nem lesz még egyszer.

– Ugye, nem akarsz valami ostobaságot művelni?

– Az a te bajod, hogy nincs stílusod – mondta Fi. Nagyon szeretett volna elrejteni egy hődetonátort a járművön. Távolról is felrobbanthatót, ami plusz egy lehetőséget adna arra, hogy lecsapjanak a szeparatistákra, ha akcióra kerülne sor. Emellett szívesen megleckéztette volna egy kicsit Sevet. Társa azt hitte magáról, hogy ő a Galaxis legnagyobb kalandora. Ha kalandot akart, hát Fit nem kellett noszogatni, hogy kalandot mutasson neki. Omegás stílusban.

Ráadásul megtalálta a legbiztonságosabb módot a két tető közti hatméteres rés áthidalására. Mindenképpen biztonságosabbat, mintha megkérdeznék a szeparatistákat, hogy nem bánják–e, ha két kommandós vet egy pillantást a tetőjükre?

Elhátrált a tető szélétől, és elkezdte leakasztani, majd egymáshoz illeszteni a gyorsszerelt létrákat. Tökéletesen illeszkedtek. Visszakúszott a mellvédhez, és méregetni kezdte a távolságokat.

Átnézett a túloldalra, azután le a hatemeletnyi mélységbe.

– Szerintem eléri – ítélte meg végül.

Sev is kinézett mellette. – Szerintem is – mondta. – Át akarsz mászni?

Fi megfogta a létrát, és elkezdte csúsztatni, de csak óvatosan, hogy ne csikorogjon hangosan a betonon. Sev segített neki, mígnem sikerült hosszában kifektetni az eszközt a tető szélére.

– Inkább futnék...

– Te Fi! Mondták már nekem, hogy valaki furcsa dolgokat önthetett a keltetőtartályomba. Szerintem a tiedbe is került valami.

– Nem mered?

– Di’kut!

– Ha hősiesen a vesztembe rohanok, te átmászhatsz. Megegyeztünk?

– Utálom, amikor azt akarod, hogy megmutassam, hogy kell ezt csinálni.

– Így? – kérdezte Fi.

Csak másodperceik voltak: át kellett jutniuk, mielőtt valaki felfigyel rájuk. Fi ránehézkedett a létra egyik végére, egyetlen lendülettel kihajtotta a másik végét a szakadék fölé, majd amennyire óvatosan lehetett, letette a szemben lévő tető szélére.

Harminc méterrel lentebb a halál várt rájuk. Vagy ha nem a halál, akkor a maradandó bénulás és fájdalom.

Fi fellépett a tető alacsony peremére, egyik lábával próbaképpen ránehézkedett az első létrafokra, azután figyelmét a túloldalra összpontosította.

Rohanni kezdett.

Fogalma sem volt róla, hogy a teste hogyan számította ki a létrafokok közötti távolságokat, de egyszer sem lépett mellé, és hirtelen a túloldalon találta magát. Hasra vágódott, és intett a társának, hogy kövesse.

Sev is átrohant. Fi figyelte, ahogy leugrik a létra végéről, és elégedetten nyugtázta, hogy társa összeszorított fogakkal csinálta utána a mutatványt.

– Látod, milyen könnyen ment! – mondta halkan.

Sev egy kézjellel fejezte ki ellenérzéseit. Amit mutatott, azzal általában durván meg lehet sérteni másokat.

A tetőről néhány lépcsőfok vezetett le az ajtókig, amelyek a térkép szerint a legfelső emeletre vezettek, és közel voltak a turbólift aknájához. Bár felújítások után a lakók nem mindig szokták bejelenteni a változásokat, ezúttal a tűzoltóság adatai helyesnek bizonyultak. Fi felmérte a lehetőségeket: némi hőszalag segítségével gyorsan bejuthatnak, és ha néhány gránáttal megpuhítják a bernieket, nem fognak komoly ellenállásba ütközni.

Sev intett, hogy ideje indulni, mire Fi felemelte az egyik hüvelykujját, és kivett az övtáskájából egy mágneses detonátort. A szerkezet halk koccanással tapadt fel a sikló légbeszívó nyílásának belső falára.

Fi intett, hogy mehetnek.

Ismét egyensúlyozott a tető peremén néhány pillanatig, azután végigfutott a létrán. Érezte, ahogy a fém megremeg, meghajlik és visszarúg alatta. Átért, és hátranézett – Sev máris a létra végénél állt, felkészült a futásra. Fi bátorítóan intett, mire a társa elindult.

A visszaút kétharmadánál csúszott meg. Kinyúlt, és elkapott egy létrafokot, így egyik kezével tartva magát, a hatemeletnyi mélység felett függeszkedett. Fi úgy érezte, mintha a gyomra a torkába ugrott volna.

Ha valaki felnéz...

A többség felsikolt, ha zuhanni kezd. Sev becsületére legyen mondva, ő csendben maradt, de a szeme elkerekedett, és a tekintetében rémület ült. Próbált felnyúlni a bal kezével is, de valamely okból képtelen volt rá. Fi hason fekve kúszott közelebb hozzá a létrán, és lenyúlt, hogy megragadja a társa karját és felsegítse. Egy ilyen keskeny felületen ez halálos manővernek számított, de ahogy Sev is próbálta feljebb küzdeni magát, Finek sikerült elkapnia az övét.

Sev csak a jobbját használta. Fi megfogta a bal vállát, hogy segítsen neki biztonságosan elhelyezkedni, de a másik kommandós élesen felszisszent. A balja megsérült.

– Udesii...! – nyugtatta Fi. – Csak nyugi!

Óvatosan, fokonként haladva behúzta Sevet a tetőre, azután a létrát is visszaigazította. Mire ismét hasra vetette magát, és hátranézett, társa már fél térdre emelkedett, de görnyedten markolászta a bal vállát.

„Az én hibám, mert rávettem – gondolta Fi. – Fierfek!”

– Tudsz járni? – kérdezte suttogva.

– Persze, hogy tudok, di’kut! A karom sérült meg!

– Hálátlan chakaar! – morogta Fi. – Legközelebb inkább hagylak leesni. – Segített a társának felállni, és úgy döntött, hogy lefelé megkockáztatják a turbóliftet. Mire leértek a földszintre, Fi meg tudta nézni annyira a sérült kart, hogy kiderüljön: Sev válla kiugrott a helyéről. A kommandós csak úgy bírta enyhíteni a fájdalmat, ha másik kezével tartotta a balját, de még így is könnybe lábadt tőle a szeme. Fi néha mondott olyat, hogy elbőgi magát a fájdalomtól, de élőben látva, a kifejezés egyáltalán nem tűnt viccesnek.

– Ha emiatt ki kell hagynom a bevetést, akkor mutatok neked néhány igazán érdekes vibropengés trükköt!

– Nyugi! – mondta Fi válasz helyett. Mindig magánál tartotta az elsősegélycsomagját. Előkotorta belőle az egyszer használatos fájdalomcsillapítót, és belenyomta az adagot Sev tricepszébe.

– Majd a bázison rányomunk egy kis baktát – mondta.

– A fejedet is azzal kell majd visszaragasztani, miután letéptem!

– Baleset volt.

– Ostoba mutatvány volt! A Deltával soha nem ért baleset.

– Mert mind Vau tökéletes kis katonácskái vagytok, mi? Mi viszont szoktunk hibázni. Azután felállunk, és megyünk tovább.

– Teljesítenem kell a küldetést!

– Ha veszélyezteted a sikert, akkor nem. Nézd, néha megsérül az ember. Maradj a bázison, és közvetíts, koordinálj!

– Te ezt nem értheted!

– Tényleg? – kérdezte Fi gúnyosan, miközben próbálta feleleveníteni az elsősegélyről tanultakat. – Ez vicces. Azt hittem, ugyanazt a munkát végezzük. Inkább menjünk be ide, és hadd nézzem meg a vállad!

Behúzódtak egy irodatömb árkádja alá, és elbújtak egy oszlop mögé. Fi lecsatolta Sev védőöltözékének az ujját, és a lámpák halvány fényénél közelebbről is megnézte a sérült testrészt.

A váll vonala természetellenesen szögletes volt, mert az ízületi fej kifordult a vápából, és kinyomta a deltaizmot.

– Ez fájni fog – mondta Fi. – Négyig számolok... – Jobb kezével megfogta Sev csuklóját, kinyújtotta a kart, és bal kezével megtámaszkodott a társa mellkasán. Próbált biztatónak tűnni, amikor afféle „tudom, mit csinálok” tekintettel a férfi szemébe nézett. – A kiugrott ízülettel azt kell tenni, amit úgy hívnak, hogy... négy!

Sev felkiáltott. A válla csikorgással vegyes cuppanás kíséretében ugrott vissza a helyére.

– Bocs, ner vod! – mondta Fi, és visszatette Sev karját a mellkasához, azután babrálni kezdett a védőöltözet ujjának visszacsatolásával. Szinte hallotta a megkínzott ínszalagok és izmok sikoltozását. Sev egészen elsápadt, de összeszorított fogakkal tűrt. – Nem szabad sokáig úgy hagyni – magyarázta.

– Egész jól csináltad, ahhoz képest, hogy mekkora idióta vagy.

– Kal mindig azt mondta, hogy egy test szétszedéséhez valamennyit arról is meg kell tanulnunk, hogyan lehet összerakni.

– Rendbe kell jönnöm, hogy harcolhassak.

– Jól van, jól van! Bakta és jeges borogatás. Semmi perc alatt újra jó lesz.

– Vau ki fog nyírni.

– Te, figyelj! Mi ez a dolog Vauval? – kérdezte Fi, miközben kiléptek az árkád alól, és kocogva elindultak a siklójuk felé, amelyet egy háztömbbel arrébb parkoltak le. – Hallottam róla, hogy kiverte az eredményeket mindenkiből, akit ő képezett ki, de Atin torkát miért akarod elvágni?

– Atin megesküdött, hogy megöli Vaut.

Fi majdnem megtorpant.

– Atin? – kérdezte. – Az az Atin, akit nem lehet megzavarni, miközben egy áramkörrel babrál? A mi At’ikánk?

– Ez most komoly?

– Igen, néha még én is komolyan beszélek. Megesik az ilyesmi.

– Rendben. Atin az egyetlen, akinek a testvérei odavesztek.

– A Geonosison. Gondolom, ezzel rontotta Vau szép, tiszta statisztikáját.

– Ez nem ilyen egyszerű. Amikor visszajött, Atin beleélte magát abba az ostobaságba, hogy a többiek halála az egyetlen túlélő hibája. Vau segített neki ismét értelmesen gondolkodni.

Skirata nem volt ott, amikor Fi visszatért a Geonosisi Csatából, de a kommandós úgy döntött, hogy ezzel a gondolattal majd később foglalkozik.

– Ez megmagyarázza azt a sebhelyet az arcán – mondta halkan.

– Akkor már érted.

– Azt nem magyarázza meg, hogy veled miért ilyen ellenséges.

– Erről őt kell megkérdezned.

Sev olyan ijedten beszélt az őrmesteréről, hogy Fi azt el sem tudta volna képzelni róla. Azt sem tudta elképzelni, hogy bármi miatt félnie kelljen Skiratától. Ha feldühödött, falakat tört át a szitkaival, de aki vele volt, annak sohasem kellett félnie tőle. Kal’buir elhalmozta törődésével a kommandósait.

De Seven látszott, hogy fél beismerni Vaunak a gondatlanságát. Bármi volt is ennek az oka, Fi tartozott a testvérének némi támogatással.

– Nem muszáj megemlítenünk a vállad – mondta. Beültek, és Fi beindította a siklót. – Elintézzük magunk között. Ha a bakta nem gyógyítja meg, akkor Bard’ika megpróbálhatja az Erővel. Vaunak nem kell tudnia róla.

Amióta a Delta–osztag megmentette az omegásokat, ez volt az első olyan pillanat, amikor Sev láthatóan megenyhült.

– Köszönöm, ner vod! – mondta. – Jövök eggyel.

Tizenhetedik fejezet

Szóval, akar egy kést? Egy jó éles kést? Kiélezheti, amennyire csak lehet, akár a követ is átvághatja vele. A kés megmenti az életét. Aztán meg majd dühöng, ha véletlenül megvágja magát vele. Mert, tudja, a kések nem szoktak kikapcsolni. Ahogy az emberek sem, ha egyszer kiélezi őket.

Kal Skirata őrmester mondta

Arligan Zey tábornoknak

a kiképzés természetéről

Műveleti bázis, Qibbu’s Hut, 01.15 óra,

385 nappal a Geonosis után

A gurlanin zihálva tért magához.

Etain nem tudta megkülönböztetni egymástól a gurlaninokat, csak ha azok megengedték neki. Könnyedén el tudtak zárkózni az Erő–érzékei elől, így semmit sem tudott meg a lényről. Nem érzékelt egyéniséget, érzelmeket vagy egyáltalán valamiféle cél–tudatosságot.

Azután a levegő hirtelen életre kelt körülötte. A teremtmény felől remegő, múltbeli képek, régi emlékek és árulás érzése áradt.

– Te lány! – szólította meg egy ismerős hang. – Hát semmit sem tudsz jól csinálni?

– Ismerlek! – mondta Etain meglepetten.

– Közületek többen is ismernek – válaszolta a lény. Felemelte a fejét, és megpróbált felkelni, de még túl gyenge volt, és vissza kellett feküdnie. Onnan szólította meg az egyik kommandóst:

– Darman! Atin jól van?

„Fierfek!” – szitkozódott Darman, és odasietett, letérdelt a lény mellé, aki létfontosságú információkkal látta el az osztagát a Qiilurán. Etain látta a fájdalmat a férfi tekintetében. Niner egyszerűen csak lemondónak tűnt, mint aki eleve azt várja, hogy végül mindenki el fogja árulni a gurlaninokat.

– Jinart? – kérdezte Dar.

– Igen. Gondolom, mind egyformának látszunk.

Darman majdnem elvigyorodott, de végül visszafogta magát.

– Atin jól van – mondta.

– Csak azt magyarázza meg, hogy a testvéreim megölése hogyan segít a Qiilura lakóin! – vágott közbe Ordo.

A gurlanin Etain felé fordította narancssárga tekintetét, és ülő helyzetbe küzdötte magát, még ha így nehezebben is vette a levegőt. A Jedi ezúttal teljes mértékben érzékelte a lény jelenlétét; keserű és elszánt kiáltás áramlott ki az űrbe felőle, talán a párját, Valaqilt próbálta elérni telepatikusán, aki valaha Zey tábornok ügynöke volt a Coruscanton és a Qiilurán.

Skirata a mellkasa előtt tartotta a jobb karját, fogta a bal vállát, mintha csak úgy pihentetné a kezét. Valójában így az ujjai közelebb voltak a hónaljtokba tett Verpine zúzópisztolyához.

– Azt hiszi, hogy információkat adok ki a szeparatistáknak?

Ordo közelebb lépett, és Darman felállt, hogy ne legyen az útjában.

– Hajlamos vagyok azt hinni, hogy főleg emiatt akarja bárki is megszemélyesíteni Vinna Jisst – mondta a felderítő.

– Eltűnt, ahogy korábban is gyakran tette. Csak azért használtam fel az alakját, hogy észrevétlen maradjak.

– Én észrevettem. Mi végeztük ki Jisst.

– Tehát tévedtem és hibáztam, amikor felvettem az alakját.

– Pontosan. És mi a problémája a Nagy Hadsereggel? Miért nem a politikusokat veszi célba? Bárhova besétálhatna. Még a Szenátus tanácstermébe is.

– Túl sokat feltételezel, fiú. Te is azok közé a félőrült klónok közé tartozol, akiktől Zey annyira tart?

– Igen – felelte Ordo.

– Nem én szivárogtatok ki információkat a szeparatistáknak. És nem vettem célba senkit.

– Még mindig Zey tábornoknak dolgozol? – kérdezte Etain.

– Nem. A népem már nem szolgálja a Köztársaságot. Ha szolgálta egyáltalán valaha is. Megegyeztünk. Ti megszegtétek a szavatokat.

– De...

– Egyezséget kötöttünk, Jedi! Azt mondtátok, hogy visszakapjuk a világunkat, és megakadályozzátok, hogy a farmerek elpusztítsanak minket.

– Egy háború kellős közepén?

– Mi egy háború kellős közepén szolgáltunk titeket! A népemből egyre többen halnak éhhalált, mert a telepesek elüldözik a zsákmányainkat, és mi mégis betartottuk az alku ránk eső részét. Közben ti csak annyit tettetek – te, Jedi, és Zey –, hogy megtanítottátok őket jobban harcolni!

Etain nem akart felpillantani Darmanre. Nem akarta, hogy a férfi úgy érezze, meg kell védenie – vagy inkább nem akarta látni a kommandós tekintetében, hogy egyetért a gurlaninnal.

Ő úgy gondolt az egész bevetésre, hogy segítettek a telepeseknek védekezni a Szeparatisták ellen. Azonban az őslakosok nem így értelmezték a történteket.

– Előbb–utóbb kigyomláljuk az összes informátort – mondta Ordo. – Dönthet, hogy együttműködik vagy sem, de figyelmeztetem, felhatalmazásom van arra is, hogy itt helyben kivégezzem, ha nem bizonyul hasznosnak számunkra. Nincs lehetőségünk arra, hogy fogva tartsuk.

Ordo színjátékát mindig nehezen lehetett megkülönböztetni a valós szándékaitól. Skirata gyorsan megpróbálta kiolvasni a választ a tekintetéből, és arra következett, hogy ezúttal a felderítő komolyan gondolta, amit mondott. Intett Etainnek, hogy menjen arrébb, és kibiztosította a Verpine–t.

– Azonosíthatom nektek az informátorokat – mondta Jinart nyugodtan.

Ordo nem válaszolt, csak a gurlanin fejéhez tartotta a fegyver csövét. Etain tekintete előbb Jusikon állapodott meg, azután Darmanen, majd Ninerre, végül Vaura nézett, de mindannyian szenvtelenül figyelték a jelenetet. Corr teljesen elmerült a holotérkép adatainak feldolgozásában. Wennen időközben visszaült a karosszékbe, és a kezét úgy emelte a szemöldökéhez, mintha árnyékolni akarná a szemét. Senki sem akart közbelépni. Etain ösztönei azt súgták, hogy ez az egész valahogy nem helyes.

De ő sem tett semmit.

– Csak alkudozik – szólalt meg Ordo. – Mindenképpen megölöm.

– Nektek van szükségetek az alkura. Ez nem az én életemről szól.

– Itt a vége – mondta a százados, és rezzenéstelenül a lény homlokára szegezte a fegyvert. Etain várakozott, kétségek között vívódott. Egy pillanat töredékéig meg tudta volna állítani a férfit...

– Vonjátok ki az erőiteket és a telepeseket a világomról, és azonosítom nektek a szeparatistákat.

Ordo és a méretes mesterlövészpuska még mindig érzelemmentes mozdulatlansággal meredt a gurlanin fejére.

– Még mindig nem mondta meg, hogy miért vette fel Jiss alakját – mondta. – Jelenleg ez érdekel a leginkább.

– Ordo! – szólt oda Skirata. – Elintézem, hagyd!

A felderítő habozás nélkül hátrébb lépett, és a vállához támasztotta a fegyvert. Etain az imént még azt hitte, rá kell majd beszélniük a férfit a visszavonulásra; mindvégig érezte, hogy a klónban sötét örvényként kavarog az erőszakos szándék. Ordo mégis ellenvetés nélkül engedelmeskedett Skiratának.

Az őrmester megbökte a teremtményt a bakancsa orrával.

– Akkor nekem mondja el, alakváltó!

– Megfigyelek – felelte Jinart. – Figyelem, hogy a sereg mikor küld csapatokat a Qiilurára, vagy mikor vonja ki őket. Figyelem, hogy mennyi segítséget kapnak a telepesek, hogy hűségesek maradjanak a Köztársasághoz. Figyelem azokat a dolgokat, amiket senki sem mondott el nekünk, de megmutatják a Köztársaság igazi szándékait. Kémkedek.

– Hadd magyarázzak el valamit – kezdte Skirata nyugodt hangon. – Én nem a Köztársaság vagyok. A munkát, amit nekik végzek, azt sokkal inkább az enyéim érdekében végzem. Ezekért a fiatalemberekért itt. Szóval, ha nem segít életben tartani az enyéimet, még azt is elintézem magának, hogy a Qiilurából csak egy olvadt kődarab maradjon. Ezt veheti ígéretnek, de jó, ha tudja, hogy nem vagyok sem Jedi, sem politikus, és általában azt teszem, amihez kedvem van. Számomra a maga egész faja feláldozható. Megértette?

Jinartnak sikerült nehézkesen felállnia, vagy legalábbis feltámaszkodott a mellső lábára.

– Segítek. De a Köztársaságnak bele kell egyeznie, hogy kivonul a Qiiluráról, és egy éven belül eltávolítja onnan a telepeseket is.

– Erről Zeyt kell meggyőznie – válaszolta Skirata. – Ha ő nem egyezik bele, akkor továbblépünk, de magát nem hagyom újra elvegyülni a város lakói között.

– Tudja, mennyien vagyunk a bolygón és hol lehetünk?

– Ez engem nem érdekel. Zeynek mondja!

– Itt vagyunk a Coruscanton, és sokkal nagyobb kárt tudunk okozni, mint a bombák.

– Nézze, az informátor a logisztikán csak mellékszál. Megtarthatja Zeynek – mondta Skirata. Maga elé emelte az adó–vevőjét, és beütötte a hívókódot. Úgy döntött, nem vár: ha a tábornok épp alszik, akkor majd valaki megy, és felébreszti. A háború nem tartja be az ügyfélfogadási időt. – Wennen! – szólította meg a nőt, mielőtt elindította a hívást. – Készítene nekünk egy bögre cafot?

Ellenkezést várt, de az ügynök csak felállt, és még mindig a bordáit fogva, bizonytalan léptekkel elindult az emeleti szobákhoz tartozó közös konyha felé.

– Szólítson Besanynek, őrmester! – szólt hátra a válla felett.

„Úgy tűnik, mellettünk áll” – gondolta Skirata, és így szólt:

– Rendben. Hívhat Kalnak.

– Ki szereti édesen?

– Mindenki – felelte Skirata. – Két nagy kanállal minden bögrébe! Hosszú éjszaka lesz.

Műveleti bázis, Qibbu’s Hut, 02.00 óra,

385 nappal a Geonosisi Csata után

Darman keresztbe tett lábbal ült Jinart mellett, két kezét összekulcsolva az ölében tartotta, és a gurlanin nőt figyelte. A lény pedig őt nézte, maga alá húzott lábbal ült, és narancssárga szeme néha lecsukódott.

Etain időnként odanézett, hogy Darman csak gondolkodik, vagy már el is aludt, mert a férfi kisugárzása az Erőben ezt nem árulta el egyértelműen. Amikor letérdelt mellé, Dar szeme csukva volt. Etain eltűnődött, hogy vajon Jinart altatta–e el telepatikusán?

A kommandós kinyitotta a szemét, a lány mögé pillantott, azután hozzáérintette ajkát az arcához.

– Zey még nem válaszolt? – kérdezte.

Etain megrázta a fejét. Már felesleges volt titkolózniuk. Darman vállára fektette a fejét, és nem érdekelte, hogy mit gondolnak a körülöttük lévők. A kommandósok nem csak állandóan egymás társaságában tartózkodtak, de képesek voltak értelmezni a legapróbb akaratlan gesztusokat is, így a kapcsolatuk eltitkolása lehetetlenné vált.

– Ezt meg kell tárgyalnia másokkal is. Vannak döntések, amelyeket még Zey sem hozhat meg egyedül.

– Gyógyítónak kellett volna tanulnod. Jól csinálod, tudod?

– Bizonyos népek sérelmeit nem sikerül olyan jól kezelni – válaszolta Etain. – Beszélnem kell Kallal.

– Valami gond van?

– Semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kellene.

Etain egyetlen mozdulattal előbb térdelésből guggolásba váltott, majd felállt. Skirata Ordóval és Ninerrel beszélgetett a falra ragasztott műpapír lapok előtt, miközben nagy gonddal tisztogatta szeretett zúzópisztolyát. Arról beszéltek, hogy az adatok alapján a város melyik részét látogatják sűrűbben a szeparatisták.

A Jedi elkapta Skirata tekintetét, és intett neki, hogy kövesse. A férfi biccentett, és letette a félig szétszedett fegyver darabjait maga mellé, a kis asztalra. A holotérkép fénye eltorzította az alkatrészek körvonalait, ahogy körbefogta őket kék vonalaival.

Kimentek a leszállópadra. A strill hason fekve aludt, mind a hat lábát kinyújtotta oldalra, és ettől úgy nézett ki, mint egy furcsa alakú, szőrmebundás bogár.

– Csináltam valami ostobaságot – kezdte Etain.

– Megint?

– Ordóról van szó.

Skirata tekintetében előbb döbbenet látszott, azután harag, de visszafogta magát.

– Ordóról? – kérdezte.

– Nem, semmi olyasmi... Csak használtam egy parancsot, amit magától hallottam. Feldühítettem vele. Azt hittem, meg akarja ölni Jinartet, és rákiáltottam, hogy állj. Elmondta, miért ne használjam ezt a parancsot.

Az őrmester hosszan fújta ki a benntartott levegőt.

– És megértette? – kérdezte.

– Igen, és nagyon sajnálom. Ordo... azt mondta, lelő, ha még egyszer használom ezt a parancsot.

– Meg is teszi. Ebben nem kételkedem.

– Elhiszem.

– Soha nem tanítottam meg a nullásoknak, hogy a Jedik a feljebbvalóik, és arra sem tanítottam meg őket, hogy engedelmeskedjenek a Köztársaságnak. Ráadásul a kaminóiaknak nem sikerült együttműködőbbé tenni őket, mint amilyen Jango. Nekem valamiért engedelmeskednek, de még én is arra biztatom őket, hogy mindenben kételkedjenek.

– Ordo programozva van?

Skirata arcára undor ült ki, azután figyelmeztetés nélkül előrelépett, és meglendítette az öklét. Vad ütés volt, egy utcai verekedő ütése. Etain hátraugrott, és még le sem érkezett, máris előrántotta a fénykardját. Azonban az ököl elsuhant a füle mellett: kiszámított ütés volt, Skirata nem akarta bántani. Etain visszatartott lélegzettel várta a következő támadást.

– Maga programozva van? – kérdezte a férfi dühösen.

A kék energiapenge búgva égette a levegőt, ahogy gazdája leeresztette. A lány kikapcsolta a fegyvert. Ostobának érezte és szégyellte magát.

Emellett megdöbbent azon, hogy Skirata milyen gyors. Ha akarta volna, könnyedén bevihette volna azt az ütést, és jól láthatóan nem aggódott a fénykard miatt. Etain rájött, hogy nem szabad a férfit a kora alapján megítélnie.

– Nem. Sajnálom!

– Mindenki másnál jobban kellene tudnia a választ. Ugyanolyan fiatalon adtak fegyvert a kezébe, mint azoknak a fiúknak odabent. Nos? Vagy olyan jól képzett, hogy a teste már magától reagál? így? – Ujjaival csettintve jelezte a pillanat gyorsaságát.

Igen, Etain így reagált. Az izmai maguktól mozdultak, a fénykardvívás évtizedes gyakorlatát követték. A mesterei arra tanították, hogy harc közben hallgasson az ösztöneire és támaszkodjon az Erőre, de ne gondolkodjon.

– Mondtam, hogy sajnálom!

– Jobb is! Ez volt az első parancs, amit megtanítottam nekik, és addig gyakoroltuk, mígnem megtanultak azonnal és feltétel nélkül engedelmeskedni neki. Azért van rá szükség, mert néha meg kell őket menteni attól, hogy ostobaságot tegyenek.

– Esküszöm, hogy nem használom többet!

– Eljátszotta Ordo bizalmát.

– De hát alig egy pillanatra...

– Alig egy pillanatra állította meg. Az pont elég, hogy megöljék valamelyiküket. Ezzel csak használta, mint egy gépet. Mint ahogy a többi aruetii teszi.

Skirata dühöngött, Etain még a halvány fényben is látta, ahogy az arca és a nyaka elvörösödött. Az elmúlt napok során a Jedi néha úgy érezte, hogy az őrmester a Köztársaság megszemélyesítőjeként tekint rá, aki kedve szerint használja a kommandósokat, és ezért Kalnak kapóra jött a jelenléte, mert legalább le tudta rajta vezetni a feszültségét. Jusikhoz egészen másként viszonyult.

A kizsákmányolás mindig érzékenyen érintette a férfit. Etain kétségbeesetten szerette volna, ha Skirata megkedveli és ugyanúgy a családtagjának tekinti, mint a többieket.

– Bocsánatot fogok kérni Ordótól.

– Hát igen, vele nagyon is érdemes békét kötnie.

A nő arra gondolt, hogy kezdhette volna ezzel is. „Egyáltalán emberekként tekintek rájuk? Valóban sajnálom, hogy feldühítettem Ordót, vagy csak Skirata kislánya akarok lenni?” Sarkon fordult, és elindult befelé; elhatározta, hogy szembenéz a problémával.

Ordo épp feszült beszélgetésbe bonyolódott a fülébe rejtett adóvevő–gyöngyön keresztül. Jusik valami áramkörfélével babrált, közben néha felpillantott a felderítőre. Amennyit Etain hallott belőle, annak alapján a beszélgetés arról szólt, hogy Zey segítői közül valaki nem mozgott elég gyorsan.

Jusik némán formálta a szavakat:

– Maze százados...

A nő várt, míg végül Ordo felmordult:

– Várok! – Azután megrázta a fejét, és Etainhez fordulva azt kérdezte: – Valami gond van?

– Tartozom egy bocsánatkéréssel. Hibáztam, amikor használtam azt a parancsot, és jogosan dühös rám.

A felderítő csak bólintott. A lányt még mindig meglepte, hogy az egymásra megszólalásig hasonlító emberek személyisége ennyire különbözhet.

– Ordo! Rájöttem, hogy nem alakultak jól a dolgai...

– A Kaminón?

– Még itt sem.

Ordo először csak pislogott, mintha a Jedi szavai értelmetlenek lettek volna. Etain nem is sejtette, mi járhat a fejében, de az Erőn keresztül tisztán érezte, hogy a százados tudata nagy fordulatszámon dolgozik.

– Nem volt anyám vagy apám, de egy idegen a fiává fogadott – szólalt meg végül a férfi. – Magának volt anyja és apja, de hagyták, hogy egy idegen elvigye tőlük. Nem kell sajnálnia, tábornok. Magának rosszabb.

Ez megdöbbentő volt és igaz. A kijelentés kivételes tisztasága mellbevágóan hatott, Etainnek majdnem elakadt a lélegzete. Tartalmazta mindazt, amit nem akart tudni magáról, de ez még nem változtatta meg a szándékait. Csak jobban megismerte a saját motivációit, lehettek azok bármilyen kellemetlenek.

Eszébe jutott, hogy az igazi szülei talán már nem is gondolnak rá.

És hogy ezt már soha nem fogja megtudni.

Tizennyolcadik fejezet

Vonuljunk ki a Qiiluráról? Ez az ára, hogy a gurlaninok ne forduljanak ellenünk? Ez mindenképpen megtörtént volna. Így is túl sokba kerül fenntartani a helyőrséget, és a Szenátusnak sem áll érdekében tovább támogatni alig kétszázezer telepest egy eldugott bolygón. Hadd beszéljek Jinarttel és nyugtassam meg!

Borzalmas károkat okozhatnak. Ez messze túlmutat a terrorelhárítás jelenlegi erején. A mi oldalunkon kell tartanunk őket.

Arligan Zey tábornok szavai Iri Camas tábornokhoz

és a Szenátus Menekültügyi Bizottságához

Kragget éjjel–nappali étkezde

a Coruscant egyik alacsonyan fekvő szintjén, 07.55 óra,

385 nappal a Geonosisi Csata után

Jinart, a gurlanin nő megtartotta az ígéretét, és információkkal szolgált – de ennél többel nem. Úgy tűnt, ezúttal Zey is állta a szavát. Végül a kecses, fekete ragadozó eltűnt a coruscanti éjszakában.

Azonban Skirata úgy érezte, mintha a lény a közelében maradt volna, különféle felvett alakokban. A természetfeletti képességek, főleg a gondolatolvasás, mindig is gyanakvóvá tették Kalt.

Persze, azt mondták, hogy Jinart csak a saját fajtája gondolatait tudja olvasni. Nem mintha ez bármennyire is megnyugtatta volna az őrmestert.

Skirata megette a tojásokat, azután fáradtan megdörzsölte az állát, és rádöbbent, hogy ideje lenne megborotválkoznia. Korábban ez eszébe sem jutott, amikor hajnalban még minden lehetetlennek tűnt. Ám a tele has és a napfény önbizalmat adott.

– Elszabadultak a gurlaninok? – kérdezte Jailer Obrim, a hangja alig volt több morgásnál. – Már csak ez kellett...

– Tudom. A fejemet tenném rá, hogy ez lesz az egyik legjobban őrzött háborús titok.

– Elhiszed?

– Hogy bárhol ott lehetnek? Muszáj elhinned. És nem fogok nyugtalanul aludni néhány qiilurai szántóvető miatt.

Egymás mellett ülve néztek kifelé a Kragget koszos páncélüveg falán. Egyikük sem szokott az ajtónak háttal ülni. Obrim kicsit Skirata felé hajolt.

– Összeszedjük a gyanúsítottakat, akiket a gurlanin azonosított?

– Kösz, de nem kell.

– Ez megint olyasmi, amit nem látok vagy hallok jól?

– Valójában még én sem vagyok itt. Nem láthattál, és nem beszélgettünk ma reggel.

– Jól van. A Szervezett Bűnözési Osztályon nem örültek nekem, de a felfegyverzett különleges erők kifejezést elég jól megértették.

– Akkor a téren is ők voltak?

– Úgy tudom, igen.

– Hogy kerültek oda?

– A barátod, Qibbu elég régi kommunikációs csatornákat használ, hogy üzenjen a társadalom aljának. A fiúk a Szervezett Bűnözésin nem hülyék vagy süketek.

– Értem – mondta Skirata. Az információra nincs monopólium, és erre a gondolatra Kal boldogan teli gyomra kihűlt egy kicsit. Obrim nem mutatta jelét, hogy kiadta volna, de biztosan tudta, hogy megtévesztő akciót tervez robbanószerekkel. – Tehát tudták, hogy kik a szeparatisták, és annyira sem zavartatták magukat, hogy...

– Nem egészen így áll a dolog.

– Akkor hogyan?

– Egy ismert bűnözőt figyeltek, aki történetesen az általatok figyelt csoport egyik tagjával találkozott. Kifutófiú. Egyszeri lehetőség – válaszolta Obrim. Felvett egy szelet füstölt nerfet Skirata tányérjáról, és megfontoltan rágcsálni kezdte. Két falat között tette hozzá: – Csak legyetek óvatosak! Nem szívesen látom a barátaimat a halottkém asztalán.

Jusik mellett Obrim is azok közé tartozott, akikre Skirata úgy gondolt, hogy egy nap talán feltétlenül bízni fog bennük. Etain–nel kapcsolatban még nem tudta eldönteni, hogy merre billen a mérleg. Az őszinteségében nem kételkedett ugyan, de a lány érzelmi alapon és túl ösztönösen cselekedett, amivel egyszer még meg is ölethet valakit.

„Nem mintha nekem lenne jogom elítélni emiatt” – gondolta Kal.

– A fiúk jól vannak?

– Fáradtak és idegesek, de azért mindent beleadnak. Az egyikük megesküdött, hogy kibelezi Vaut, egy másiknak kapcsolata van egy olyan nővel, akire rá sem kellene néznie, majdnem megöltük a Kincstár egyik ügynökét, és úgy gyűjtögetem a magányos alakokat, mint valami menedékhely. De ha azt is elmondanám, ami tényleg aggaszt, akkor azt hinnéd, hogy gondjaim is vannak.

Obrim rekedten felnevetett.

– És az emberek még mindig azt hiszik, hogy a klónok csak jó kis droidok! – mondta.

– Fegyelmezettek, de attól még csak fiatal kölykök.

Felbukkant a twi’lek pincérnő, teletöltötte caffal a csészéjüket,és csábosán elmosolyodott.

– Hol hagyta a fiát? – kérdezte Skiratától.

– Az irodában. Én nem vagyok jó helyette?

A nő lekkuja láthatóan megmozdult, de Kalnak fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelenthetett. A felszolgáló válasz nélkül hagyta a kérdést és elment, de néhány lépés után hátramosolygott a válla felett.

Obrim elvigyorodott, és megjegyezte:

– Látom, Ordónak is van egy rajongója.

– Bizonyos szempontból még naiv kisfiú mindegyik, és úgy látszik, ennek megvan a maga kis bája. Fiatalok, izmosak, komoly fegyvereket használnak, és bizalom ül a tekintetükben. Lehet, hogy nekem is ki kellene próbálnom.

– Ezzel már késtél legalább negyven évet.

– Valahogy úgy...

Skirata adó–vevője felcsipogott. A férfi olyan közel emelte a csuklóján lévő készüléket a szájához, amennyire csak lehetett. Még egy hatósági tisztekkel telt helyiségben is próbálta minimálisra csökkenteni a kockázatot.

– Tetszik, amit kaptunk – közölte egy jabiimi akcentussal beszélő férfi.

Különös, hogy a jellegzetes hangsúlyozást jobban lehetett hallani adó–vevőn keresztül. Skirata az étkezde előtti járdán haladókat figyelte, és amennyire a látótere engedte, körülnézett anélkül, hogy a fejét megmozdította volna. Biztos volt benne, hogy nem követték, de ha mégis, akkor nem lett volna jó, ha pont itt látják meg.

– Még nincs dél – mondta.

– Tudom, Kal. Csak túlbuzgó vagyok.

– Hogyan tovább?

– Ki tud jönni a Bank térre fél órán belül? Nem tudom bemérni az adó–vevője jelét, de természetesen megértem, hogy miért ilyen óvatos.

„Ha tudnád, te chakaar!” – gondolta Skirata. Jusik sokáig bütykölte az adó–vevőt, hogy láthatatlanná tegye. Kal tíz percre volt a tértől.

– Ha sietek, még épp odaérek – válaszolta.

– Csak beszélgetni szeretnék. Egyedül jöjjön!

Az adó–vevő elhallgatott. Obrim szótlanul rágcsált, de a tekintete épp elég beszédes volt.

Skirata benyúlt a zsebébe, és kitett az asztalra néhány kreditet.

– Süket vagy és vak, emlékszel?

Obrim visszatolta a pénzt az őrmester elé.

– Majd legközelebb te fizetsz – mondta.

Ez volt a százados szerencsehozó rítusa; mintha a következő alkalom emlegetése biztosítaná, hogy valóban lesz is következő alkalom.

Skirata mindent meg akart tenni azért, hogy legyen.

A Coruscant egyik alacsonyan fekvő szintje,

348–as légicsatorna, 08.20 óra,

385 nappal a Geonosisi Csata után

Skirata nyugodt tempóban vezetett, és többször is visszakanyarodott a siklóval, mielőtt elérte célját. Nem volt oka feltételezni, hogy bárki is követte, de úgy döntött, a feltételezés jobb, mint az óvatlanság. A kitérőkkel együtt a tízperces út is közel félórássá vált.

Kal nem látta értelmét, hogy a megbeszéltnél korábban érkezzen.

Aznap nagyon sajgott a bokája.

– Bard’ika! Mi a helyzet?

Jusik hangja azonnal válaszolt az adó–vevőből:

– A nyomkövető szerint az egyik célpont a tér felé tart. Abból az épületből indult, amelyiket Fi és Sev nézte meg. Gondolom, ez megerősíti, hogy Perrive lesz az.

– Nem hiszem, hogy egyedül jön.

– Akkor olyan társai lehetnek a közelben, akiket még nem jelöltünk meg.

– Hát ez nagyszerű!

– Vau már úton van – folytatta Jusik. – Őt nem ismerhetik fel.

– És maga?

– Én már ott vagyok.

– Fierfek! Perrive látta magát! Várjon, amíg utasítást adok...

– Nem fog meglátni.

– Akkor is jöjjön el onnan!

– Rendben.

– Komolyan mondtam! És nem szólok bele az adó–vevőbe. Csak akkor használom, ha komolyabb gondom adódik.

Komoran szakította meg az adást. A saját hibájának tartotta Jusik viselkedését. Nem lett volna szabad ilyen terhet raknia egy kölyök vállára, azután elvárni tőle, hogy kitalálja a gondolatait vagy magától rájöjjön, mikor kell nyugton maradnia és várni a parancsokra.

Egyébként is, egy Jediről van szó, aki szükség esetén meg tudta védeni magát.

Skirata berakta a fülébe az adó–vevő–gyöngyöt, azután letette a siklót egy nyilvános parkolóban. Enacca közölte, hogy elege van az elhagyatott siklók begyűjtéséből, és szerette volna tudni, hogy miért nem tudják magukkal vinni a járműveiket is, amikor visszamennek a bázisra? Az ilyen bevetések hátterének biztosításához valakinek az unalmas munkákat is el kellett végeznie. Kal elhatározta, hogy ha egyszer véget ér ez az egész, akkor valahogy kárpótolja ezért a vukit.

Perrive a pad mellett állt, ahol az előző napon találkoztak.

Azzal foglalta el magát, hogy megpróbált a munkatársát váró üzletembernek kinézni, ehhez öltönyt és kifényesített cipőt húzott, aktatáskát hozott magával. Skirata fürgén odasietett hozzá, már amennyire a sajgó bokája engedte, hogy fürgén mozogjon.

– Mi a helyzet? – kérdezte a fickótól. Próbált csak Perrive–re figyelni, és nem keresni lehetséges veszélyeket vagy – csak a pontosság kedvéért – Walon Vaut a háta mögött. – Huszonnégy órán belül le tudom szállítani a detonátorokat.

– Ezt inkább egy kevésbé zsúfolt helyen beszéljük meg, ha lehet.

Ilyenkor általában ezek is a lehető legrosszabb szavaknak számítottak.

– Hol? – kérdezte Kal.

– Kövessen!

Fierfek! Skirata remélte, hogy Vau figyeli őket, vagy Jusik lehallgatja a beszélgetést. Ha Perrive kívül kerül az adó–vevő mikrofonjának hatókörén, akkor Kalnak ostoba megjegyzésekkel kell majd segítenie a hallgatóságnak. Ehhez viszont Perrive nem tűnt elég hiszékenynek, még ha a múltkori társai nem is voltak túl nagy szakértők a megfigyelés és álcázás terén.

Ha Vau ott is volt a téren, Skirata nem látta.

De hát pont ez volt a lényeg. Nem véletlenül tartották Vaut is olyan jónak, mint őt.

Követte a férfit a téren át a parkolóba, és ez azok közé a ritka pillanatok közé tartozott, amikor örült a bicegésének. Remélhetőleg Vaunak így egy kicsivel több ideje volt kitalálni, mi történik éppen. Perrive megállt, és körülnézett, mire egy zárt tetejű, csillogó kis zöld sikló emelkedett fel az alsó parkolószintről, hogy a közelben ereszkedjen le újra.

Hát igen, gondolta Skirata. Ő is hasonlóképpen intézte volna az ügyet. Csakhogy Perrive tüdejében ott rejtőzött némi Por, és a srácok követni tudták őket, bárhová is mentek.

– Szálljon be! – mondta a fickó.

– Maga nem jön? – kérdezte Skirata. „Na nem, ez így nem lesz jó! Miért nem kentem be magam azzal a di’kutla Porral?!” – Elnézést, de lehet, hogy kissé ideges leszek attól, ahogy a kollégája vezet.

– Ne aggódjon, csak bekötik a szemét. Biztos vagyok benne, hogy hozott magával fegyvereket, de magánál maradhatnak. Találkozunk a végállomáson!

Skiratának nem maradt más lehetősége, be kellett szállnia. Két harmincas ember férfi ült a két első ülésen. Az egyik kopaszra borotváltatta a fejét, a másiknak pedig vékony szálú, szőke haja volt, amit hátul összefogott – egyikük sem volt ott a téren az előző napon, tehát nem voltak megjelölve. A kopasz hátranyúlt, és szó nélkül egy fekete szövetzsákot húzott Skirata fejére, aki tűrt és keresztbe tett karral ült, hogy legalább érezze a fegyverek megnyugtató közelségét a kabátja zsebében, az övébe tűzve és a hónaljtokban.

– Hát ez nagyon vicces... – mondta abban reménykedve, hogy ha beszélgetnek, akkor tud mondani valamit, aminek alapján Jusik megtalálhatja.

Azonban egyik férfi sem válaszolt. Skirata nem is várta, hogy válaszolni fognak.

„Figyelj a mozgásra! Találd ki az irányokat!”

Megpróbálta megszámolni, hányszor lendültek jobbra és balra, hogy legyen valami elképzelése az útvonalról. Az egyik automatizált légicsatornában haladtak, így a másodperceket számolva kiszámíthatta a hozzávetőleges távolságot a kanyarok között, azonban a feladat túl nagynak bizonyult. Ordo a tökéletes memóriájával biztos betanulta már a légicsatornák hálózatának térképét, és fejben le tudná képezni a megtett utat. Ám Skirata nem volt nullás mélységi felderítő, csak egy okos és tapasztalt katona, akinek csak attól fejlődött az intelligenciája, hogy fel kellett nevelnie hat hiperintelligens kölyköt.

Elképzelni sem tudta, hogy merre viszik. A sikló csak ment tovább, és Kalnak fogalma sem volt, hogy a magányos halál felé tart–e, vagy egy idegfeszítő üzletet fog megkötni, amely egy lépéssel közelebb viszi a csapatot ahhoz, hogy felszámolja a helyi szeparatista hálózatot.

A 348–as légicsatorna alatti szervizalagút, 08.55 óra,

385 nappal a Geonosisi Csata után

– Bard’ika! Ha Kal elkapja, soha többé nem lesz gondja a borotválkozásra! – mondta Fi.

– Komolyan azt hitte bárki is, hogy nem fogom követni? –kérdezte Jusik, miközben Ordo százados Aratech robogójával száguldottak a szervizalagútban, amely párhuzamosan futott a tér déli széléhez vezető légicsatornával. Fi úgy vélte, Ordónak valószínűleg egyáltalán nincs veszélyérzete, ha vidáman hagyta, hogy a Jedi ötszáz kilométer per órás sebességgel száguldozzon vele. De hát a nullások eleve dilisek...

A kommandós a Jusik mögötti kapaszkodót markolta, nehogy lezuhanjon a járműről.

– Vau! Hall még? – kérdezte az adó–vevőtől.

A vonal recsegett, de azért még érthető volt a válasz:

– Néhány járművel Perrive mögött vagyok! Jelez, mint a Flotta irányfényei!

– Merre tart?

– Szerintem az N–nulla–kilences kvadráns felé!

– Van ott bármi más is irodákon és lakótömbökön kívül?

– Erről van szó! Maradjanak vonalban!

Jusik ingerült mordulást hallatott, amit valószínűleg Sevtől tanult el, és még jobban felgyorsított. Ha ilyen élményben volt része, Fi gyorsan túljutott az első adrenalinrohamon, és átkerült egy hideg és racionális világba, amelyben a teste számára minden értelmet nyert, még ha a tudata nem is bírta mindig követni. Ösztönösen egyensúlyozott, miközben Jusik elhagyott helyekre vezette a robogót, és alig hajszálnyival kerülte el az átlós duracél támasztékokat. A gyorsaság már nem tűnt olyan szórakoztatónak, mint annak idején a kiképzésen, de a kommandós már túl volt azon a ponton, amikor még érezte a félelmet.

Csak Kal őrmesterre tudott gondolni.

– Tud vigyázni magára – mondta Jusik. – Több fegyvert hord magánál, mint a galaktikus flottagyalogosok.

– Maga gondolatolvasó? – kérdezte Fi. Nyugtalanította a lehetőség, mert mindig is úgy gondolt az elméjére, mint az egyetlen magányos helyre a világon. – Pont most...

– Ha nem aggódik érte ugyanúgy, mint én, barátom, akkor teljesen félreismertem.

– Bard’ika...!

– Igen? Túl gyors? Tudja...

– Még ha nem lenne magával az Erő, akkor is ijesztő katona lenne. És jó ember.

Fi nem láthatta a Jedi arckifejezését. Ezúttal Jusik nem rémítette halálra azzal, hogy hátravigyorog a válla felett, miközben teljes sebességgel száguldanak egy fal felé, azután az utolsó pillanatban elkanyarodnak valamerre. Ehelyett a fiatal tábornok csak kissé lehajtotta a fejét, de egy másodperc múlva már ismét előre és a vezetésre figyelt. Örvénylő haja az utasa arcába csapott.

– Próbálok megfelelni ennek a képnek.

– Azért azt a shabla haját még nem ártana levágatni!

Jusik nem nevetett. Fi nem tudta, hogy azért, mert elérzékenyült, vagy azért, mert megsértődött. Bár úgy tűnt, mintha a Jedit soha semmivel sem lehetne megsérteni.

– Kapaszkodjon!

Bármit is tett az Erő Jusik vezetési tudásával, a Jedi teljesen ösztönössé vált. Fi elhitte, hogy képesek lesznek megtalálni Skiratát.

A robogó élesen balra fordult, és Fi aggódott, hogy a Verpine kieshet a kabátja alól. A három darabra szedett fegyvert a hóna alá szorította. Már kezdett hozzászokni a kopottas civil ruhákhoz, amelyeket Enacca küldött Vauval. Az utóbbi napokban már azon is eltűnődött, hogy milyen szokatlan lesz majd a Katarn páncél, miután legalább két hétig nem viselte.

Jusik úgy rándult össze, mintha valaki rákiáltott volna.

– A hatos üzleti zóna felé tart – mondta.

– A múlt éjjel pont ott kellett megnéznünk egy épületet. Beállítottunk egy vezeték nélküli holokamerát is a szemben lévő tetőn.

– Lehet, hogy az Erő végre megsegít.

– Az lesz a központjuk.

– Próbáljuk meg! – mondta Jusik, és felrántotta a robogót egy függőleges elágazásba. Fi úgy érezte, hogy ennél még a nulla gravitáció is jobb volt. – Legalább látjuk, ha tényleg oda viszik Kalt. Megnyugtató lenne – tette hozzá.

– Lehet.

– De?

– De ha azt a siklót használják, ami éjjel a tetőn parkolt, akkor van egy távirányítású hődetonátor a légbeszívó nyílásában.

– Távirányítású? Nem időzített?

– Nem.

– Akkor semmi gond.

Fi elhatározta, hogy ha... amikor visszakapják Skiratát, elmondja neki. Az őrmesternek van humorérzéke.

– Valaki követi őket – jelentette be hirtelen Jusik.

– Igen. Mi és Vau.

– Rajtunk kívül.

– Kísérik a siklót?

– Nem, ez nem olyan. Valaki más. Nem érzek ártó szándékot, de ez nem az akciócsoport.

– Milyen érzés?

– Mintha valaki állna mögöttem – felelte a Jedi. Egyik kezével hátranyúlt, és megérintette a tarkóját. – Mintha magamon érezném a tekintetét – mondta. A robogó vészesen inogni kezdett.

– Két kézzel, hé!

– Bocs... Szóval, bárki is az, Kalra figyel.

– Kell aggódnunk?

– Nem.

Jusik megcsavarta a tolóerő–szabályzót, és a robogó úgy száguldott, mintha Verpine–ból lőtték volna ki. Fi összeszorította a száját, és nem tudta megállni, hogy térdével ne szorítsa erősebben a jármű törzsét.

Közben arra gondolt, hogy Skiratának megszakadna a szíve, ha elejtené az értékes mesterlövészpuskát.

– Jól van – nyögte ki nagy nehezen. – Akkor nem aggódom.

Lakóterület, 6–os üzleti zóna, 09.30 óra,

385 nappal a Geonosisi Csata után

A légisikló leereszkedett, a forró fémötvözet pattogni kezdett, ahogy a hajtómű lehűtötte magát. Valaki lehúzta a zsákot Skirata fejéről.

– Erre! – mondta a kopaszra borotvált férfi. – Vigyázzon, lépcső!

A tetőn lévő parkolóból az őrmester egy ízlésesen díszített helyiségbe jutott, amelyben egy nagy, simára csiszolt, világos faasztal állt a vastag, szürke szőnyegen. Látszott, hogy aki itt lakik, az nem szenved pénzhiányban. A terrorizmus egy része a szegények háborúja volt, míg a másik része azoktól a gazdagoktól jött, akik másoktól kölcsönözték a haragjukat. Viszont mindenképpen drága mulatságnak számított.

Zsoldosként Skirata jól ismerte a dolgok árát.

Leült a felkínált székre, két könyökével az előtte lévő asztalra támaszkodott, és próbált a lehető legtöbb hasznos részletet megjegyezni a környezetéről. Két nyilvánvaló menekülési útvonalat látott: az egyiket a sikló jelentette a tetőn, a másikat a lefelé vivő turbólift. Tíz perc elteltével egy középkorú ember férfi lépett be egy hasonló korú nővel, mindketten egészen jellegtelenek voltak. Köszönésképpen csak biccentettek, és leültek Skiratával szemben. Hamarosan még négy férfi lépett be, akik közül az egyik hasonló korú lehetett, mint Jusik. Az őrmester hirtelen azon kapta magát, hogy már hatan veszik körül.

Ekkor érkezett meg Perrive.

– Elnézést, hogy nem mutatkoztunk be! – kezdte. – Mi már ismerjük egymást, és elég ennyit tudnia.

– Meg az átutaláshoz kellő adatokat...

Perrive odaállt a Skiratával szemben lévő szék mellé, és sokatmondó tekintettel pillantott az ott ülő férfira, aki rögtön átült egy másik helyre. „Szóval, te vagy itt a főnök...” – nyugtázta Kal gondolatban. Az asztal körül ülő többi ember sem tűnt újoncnak. Vagy a terroristák vezetőit találta meg, vagy a sejtek vezetőinek ritka találkozójára hozták el. Perrive előhalászta az előző nap kapott mintát a zsebéből, és odaadta a mellette ülő férfinak, aki alaposan megnézte magának a robbanóanyagot, mielőtt továbbadta.

Nagyon úgy tűnt, hogy Skirata a vezetők közé került. Akár helyben elintézhette volna az egész társaságot. „Értelmetlen lenne, de legalább jól esne” – gondolta.

– Megvesszük a száz kilót és mellé négyezer detonátort.

Skirata gyors fejszámolást végzett. Nagyjából huszonöt gramm ötszázas jut egy detonátorra, és kettő ilyen adag elég lett volna egy a Bravó Nyolcas raktárral megegyező méretű épülethez. Ennyi robbanóanyaggal öt éven keresztül akár mindennap a levegőbe repíthetnek valamit. Vagy tíz éven át, ha kisebb veszteséget akarnak okozni, és inkább csak megfélemlítenek vele. Egészen gazdaságos hadviselésnek tűnt.

– Mennyi?

– Kétmillió kredit.

Skirata gondolkodás nélkül rávágta:

– Öt.

– Kettő.

– Öt.

– Három.

– Öt, vagy megyek, és elbeszélgetek a többi potenciális vásárlóval.

– Nincs senki más, akinek kellene ez a fajta robbanóanyag.

– Ha ezt elhiszi, akkor még nem sokat járt ebben a Galaxisban, fiam.

– Hárommillió kredit. Kell vagy nem?

Skirata felállt, és tényleg ki akart menni. El kellett hitetnie, hogy ha akar, bármikor kisétálhat. Megkerülte az asztalt, és el kellett mennie Perrive mellett, mire a férfi a karjára tette a kezét. Az őrmester elrántotta a karját, és nem kellett megjátszania az ideges zsoldost: az a késes keze volt. Perrive észrevette, de csak azzal árulta el, hogy a szemöldöke megemelkedett egy pillanatra.

– Négymillió – mondta.

Skirata megtorpant, és elgondolkodva rágcsálta a szája szélét.

– Legyen négy – mondta –, de biztosítékként szeretném a számlámon látni a bank által visszaigazolva, mielőtt átadom az árut. És negyvennyolc órán belül bonyolítsuk le az üzletet.

– Ehhez bíznunk kell egymásban.

– Maga szerint szívesen tartok száz kiló katonai robbanóanyagot az ágyam alatt, amíg a Mustafar befagy? Vegye ezt is számításba, miközben azt hajtogatja, hogy nincs másik vevőm!

Úgy tűnt, Perrive elgondolkodott egy pillanatra, végül majdnem elmosolyodott.

– Megegyeztünk – mondta.

Skirata benyúlt a zsebébe, és odanyújtott egy adatkártyát a férfinak. Nem volt rajta semmi más, csak egy bankszámlaszám, amely aznap déltől kezdve alig negyvennyolc órán át létezett. Már sok ilyen számlát nyitott az élete során. A nullások mindegyike profi kódtörőnek számított, de Jaing már–már művészi szintre emelte az adatcsalást. „Az én okos fiam!”

– Mondjanak időt és helyet!

– Egyben szállítsa le az egészet!

– Rendben, de negyedkilós csomagokban, tízes pakkokban marad, mert nem fogok kicsomagolni minden egyes di’kutla tömböt, hogy elborítsanak a maradványok! Ha bármi gond adódna, szeretném a lehető legkevesebb nyomot hagyni a helyszínelőknek – mondta Skirata. Elhallgatott, mintha más indokon is kellene még gondolkodnia, azután így folytatta: – Az két és fél kiló egy zsákban. Maguknak is könnyebb mozgatni.

– Miért gondolja, hogy mozgatni akarjuk?

„Milyen kis cseles!”

– Mert elképesztően ostobák lennének, ha mindet egy helyen tartanák – válaszolta. – Én évtizedek óta foglalkozom ilyen cuccokkal, de még mindig nyugtalanít, ha ekkora mennyiség van a közelemben. Tudja maga, mire képes az ötszázas hőplasztoid?

– Természetesen tudom. Én is ezzel foglalkozom. Legyen holnap éjfél, és itt.

– Mintha tudnám, hol van az az itt...

– Kifelé menet körülnézhet.

– Gondolom, le lehet szállni a tetőn.

– Metrókocsi méretig bármivel.

– Két kis siklóról lenne szó. Fél órával előtte hívom.

– Nem adtam meg a számom.

– Akkor épp ideje, különben nem kapja meg az árut. Egészen addig a percig nem szeretném felvenni a kapcsolatot senkivel. És ne kövessenek, miután kimentem innen! Rendben?

Perrive bólintott.

– Megegyeztünk – felelte.

Ilyen egyszerű volt. Skirata nem győzött csodálkozni, hogy mennyivel egyszerűbb halállal kereskedni, mint befizetni az adót.

– Merre van az ajtó? – kérdezte.

Borotvált fejű levitte a fényesre csiszolt, fém turbólifttel, amely a kaminói környezet kérlelhetetlen sterilitására emlékeztette az őrmestert. A földszint egyetlen négyszögletű helyiségből állt hátsó kijárat nélkül, csupán a főbejáraton keresztül lehetett be– vagy kijutni.

Végül is, gondolta Skirata, könnyebben védhető. És ha az itteniek elég magabiztosak, akkor baj esetén megpróbálhatnak a tetőn át menekülni.

Az ajtó két szárnya hangtalanul szétvált, Kal Skirata kilépett a járdára, és hirtelen egy gazdag, coruscanti külvárosban találta magát. Megnézte, hogy áll a nap, és elindult a főbb légicsatornák felé. Úgy vélte, ha keletnek tart, előbb vagy utóbb átjut a közeli hivatali szektorba. Nem mellékesen felismerte a helyet, és tudta, hogy a Fi és Sev által az éjjel telepített holokamera látta, amikor kilépett az épületből.

Skirata viszonylag sok gyalogossal találkozott.

Összekoccintotta a hátsó fogait, és ezzel bekapcsolta a fülébe rejtett adó–vevő–gyöngyöt. Nem szerette a szerkezetet. Olyan érzése volt, mintha hallókészüléke lenne.

– Ad’ike! Jól figyeljen mindenki! – mondta olyan halkan, ahogy csak tudta. – Kezdődik a játék!

A Köztársaság Nagy Hadseregének Logisztikai Központja,

Főparancsnokság, Coruscant, 09.40 óra,

385 nappal a Geonosisi Csata után

– Úgy nézek ki, mint akit leterített egy olyan pulzus–izé? – kérdezte Besany Wennen.

– Pulzusenergia–lézer – segítette ki Ordo. Ismét Corr helyett ment be a logisztikai központba. Hóna alatt vitte a sisakját, és hagyta, hogy a nő előtte lépjen be az épületbe, ahogy Kal’buir tanította. Ez udvariasságnak számított. – És nem. Csak fáradtnak tűnik – tette hozzá.

– Nem mondhatnám, hogy tegnap tipikus munkanapom volt.

– Tiszteletre méltó, hogy nem tesz panaszt a feljebbvalóinál.

– Gondolom, az nem lenne jó hatással a küldetésükre.

– Valószínűleg így van.

– Akkor csak csúnyán megütöttem magam, amikor az este érdekesen alakult. Nem történt semmi több.

Ugyanolyan magas volt, mint Ordo, és a tekintetük találkozott. A nő sötét szemszíne a szőke hajjal együtt kontrasztos, egészen egzotikus hatást keltett. Wennen valahogy más volt, mint a többi nő. Különlegesnek tűnt. Ordónak erőfeszítést kellett tennie, hogy a feladatára összpontosítson.

– Gondoskodom róla, hogy a főnökeinek beadandó jelentése kedvező legyen, és a nyomozása sikerrel záruljon – mondta.

– Ami a gyanúsítottakat illeti... mondjuk, megtudtam, hogy a katonai hírszerzés figyelmének középpontjába kerültek, ezért nem avatkoztam bele.

– Nos, garantálom, hogy nem fogják folytatni a tevékenységüket.

Ordo még mindig azt várta, hogy a nő egyszer csak megkérdezi, mit tett Vau az igazi Vinna Jiss–szel, és ő mit fog tenni az információkat kiszivárogtató alkalmazottakkal – Jinart kettőt azonosított. És még vagy ezer másik kérdést feltehetett volna. Wennen helyében ő mindent tudni szeretett volna, de az ügynök megelégedett annyival, amennyit elmondtak neki, és úgy tűnt, a maga részéről lezárta az ügyet. A felderítő nem értette ezt a reakciót.

– Mi a következő lépés? – kérdezte.

– Holnap reggel visszamegyek a saját ügyosztályomra, és előveszem a következő aktát. Valószínűleg egy vállalati adócsalás lesz az – válaszolta Wennen. Finoman a férfi karjára tette a kezét, hogy megállítsa. Ordo megborzongott az érintéstől. Még mindig nyugtalanította a nőhöz való vonzódása, de már kezdett hozzászokni.

– És magával mi lesz? – kérdezte az ügynök.

– Csökkentem a kifizetendő bérek mennyiségét. Fi javasolta, hogy a katonai nyelvi szépítések szellemében nevezzük személyzeti tőkekivonásnak.

Beletelt néhány másodpercbe, mire Wennen rájött, hogy ez mit jelent. Tűnődve összehúzta a szemöldökét.

– Akinek jelentenek, az nem fog felfigyelni az eltűnésükre? –kérdezte.

– Jinart szerint csak négy–öt naponta jelentkeznek. Ez ad némi időt.

– Maga sohasem fél?

– Szinte mindig, amikor elkezdődik a lövöldözés – felelte Ordo. Eszébe jutott, hogy a nő talán nem tartja elfogadhatónak a bűnözők azonnali kivégzését, de ha így is volt, nem tette szóvá. – Még jobban félnék, ha fegyver nélkül kellene végeznem a munkám – folytatta a felderítő. – A feljebbvalói igazán megengedhetnék, hogy hordjon magánál fegyvert.

Ismét elindultak, és elérték a műveleti helyiség ajtaját. A nő megtorpant.

– Tudom, hogy nincs közöm ehhez az egészhez, de megtenne nekem valamit?

– Persze, ha van rá lehetőségem.

– Szeretném tudni, ha végeztek – kérte Wennen. Úgy tűnt, mintha hirtelen veszített volna addigi higgadtságából. – Úgy értem, amikor maga és a testvérei végrehajtották a feladataikat. Amikor az a heves kis őrmesterük szól, hogy vége. Egészen kedvelhető fickó. Szóval, akkor felhívna? Nem akarom kikérdezni a részletekről, csak annyit szeretnék tudni, hogy jól ment–e?

– Azt hiszem, ennyit még megtehetek – felelte Ordo.

Ekkor a százados balra fordult, hogy a könyvelés felé vegye az irányt, és megtalálja Ilela Madiryt, a nyugdíj közeli korú női alkalmazottat, akinek történetesen távoli rokonai éltek a Jabiimon. Azután még látogatást kellett tennie a Szállítmányozási Karbantartási Osztályon, ahol egy fiatal férfit keresett. Az illetőnek nem volt semmiféle családi vagy ideológiai motivációja a háborút illetően, azonban nagyon tetszett neki, hogy a szeparatisták busásan megfizették a fáradozásait.

– Legyen óvatos... Corr! – szólt utána Besany.

– Maga is, hölgyem!

6–os üzleti zóna, a 10–es járda és a

348–as légicsatorna kereszteződése, 09.50 óra,

385 nappal a Geonosis után

Fi már akkor felkészült a szidásra, amikor Jusik megállt a robogóval a járda végénél, és letette a gépet a taxis leszállóplatformra. Skirata kifejezéstelen arccal ment oda a szállingózó gyalogosok között, és kezét a bőrkabátja zsebében tartva megállt mellettük.

– Beleviszi Fit a rosszba, Bard’ika!

– Bocsásson meg! Maga mondta, hogy ha lehet, soha ne menjünk be az ellenséges erődbe erősítés nélkül.

– Utálom, ha az emberek figyelnek rám. Mi a baj, Fi?

A kommandós még mindig a környéket nézte, próbált megtalálni minden olyan pontot, amely rejtekhelyet nyújthatott az ellenségnek. Jusik azt mondta, hogy bárki is követte Skiratát, annak nem voltak ellenséges szándékai, de Fi úgy vélte, a gyilkossághoz nem kell feltétlenül rosszindulattal viseltetni a másik személy iránt. Ó maga is sokszor ölt már minden ellenségeskedés nélkül. Ugyan az Erővel lenyűgöző dolgokat lehetett tenni, de Fi szívesebben érzékelte a dolgokat a DC–je távcsövén keresztül, egy piros célazonosító ikon társaságában.

Egyik kezével benyúlt a kabátja alá, hogy kicsúsztassa a puskát a hónalja alá rögzített tokból. Ilyenkor jött jól a szokatlanul rövid cső és a behajtható tus: a fegyver így rövid távon is használhatóvá vált.

– Bard’ika szerint kísérete van – válaszolta.

– Általában észreveszem.

– De most süket.

– Csak félig, te szemtelen di’kut! – mondta Skirata. Kinyújtotta a karját, hogy ha kell, előugrassza a kését. – Talán ideje elindulnunk, mielőtt az illető utolér.

– Nincsenek rossz szándékai – jegyezte meg Jusik, de azután hirtelen benyúlt a kabátja alá, meglehetősen idegesen. Fi azonnal lepattant a robogóról, és megállt az őrmester előtt. – Nagyon közel van – tette hozzá a Jedi.

– Nyugalom, fiam! Nyilvános hely, tele szemtanúval. A kardot ne, rendben?

– Túl közel – mondta Jusik, és elnézett Skirata mellett.

Egy fiatal férfi tartott feléjük. Rövid, platinaszőke haja szinte világított a járókelők között, az egyik vállán nagy táskát vitt, és a két kezét kissé eltartotta az oldalától. Térdig érő, sötétkék kabátját elöl nyitva hagyta, de ez még nem jelentette azt, hogy nem lehetett alatta fegyver. Fi megragadta a Verpet a saját kabátja alatt, és felkészült, hogy ha kell, előrántsa a puskát.

A férfi mindkét kezét felemelte a válla magasságába, és elvigyorodott.

– Fierfek! – mondta Skirata halkan. – Udesii, fiúk! Minden rendben van!

A szőke fickó – Finél kicsivel magasabb és atletikusabb volt – odalépett Skiratához, és bordarepesztő öleléssel köszöntötték egymást.

– Su’cuy, Buir! – mondta az idegen.

Apának szólította. Fi valahonnan ismerte a hangját.

– Suc’uy, ad’ika! Tion vaii gar ru’cuyi?

– N’oya’kari gihaal, Buir. – A férfi fakókék szeme elhomályosodott, mintha mindjárt könnyezni kezdene. A keze fejével megtörölte, és így szólt:

– Ha nem vigyázok, még a végén kimosom az íriszfestéket.

– A haj sem illik hozzád.

– Meg tudom változtatni. Sokféle színű lehet. Tetszett, amit az ötszázassal műveltem?

– Persze. Csodálkoztam is rajta.

– Még mindig jobb vegyész vagyok, mint Ord’ika.

Fi végre meglátta az igazi arcot a hamis mögött, odaképzelte a sötét hajat és szemet. Hirtelen rádöbbent, miért érezte annyira ismerősnek a férfit. Klón volt, mint ő maga. Vagy inkább, mint Ordo. Meglepő, hogy a színek mennyire megváltoztathatják egy személy külsejét. Alkalmi és egyszerű, de kétségtelenül hatásos álca.

Skirata arca ragyogott a büszkeségtől. Odafordult Jusikhoz és Fihez.

– Fiúk! Ő itt N–7 hadnagy, mélységi felderítő – mondta. – Az én Mereel fiam!

Tehát ő Mereel, gondolta Fi. Bár a mando nyelvismerete nem volt tökéletes, mégis értette, amikor Skirata azt kérdezte a felderítőtől, hogy merre járt? Mereel azt válaszolta, hogy hallisztnek való alapanyagra vadászott.

Fi egyre csak csodálkozott, de ezt megtartotta magának.

Tizenkilencedik fejezet

Nincs anyám, se apám. Négyéves voltam, amikor először fegyvert adtak a kezembe. Megtanítottak elnyomni az érzésemet és tisztelni a mestereimet, akiknek engedelmeskednem kellett. Arra biztattak, hogy a tökéletesség legyen a szenvedélyem. Ezt az életet nem én választottam, hanem a génjeim tették lehetővé. Ebből a szempontból ugyanolyan vagyok, mint azok az emberek, akiknek parancsolnom kell. Azonban most van valamim, amit én választottam. Valami csodálatos, amit nem vehetnek el tőlem. Nem fogom hagyni, hogy elragadják tőlem a gyermekemet.

Etain Tur–Mukan tábornok személyes naplója

A Köztársaság Nagy Hadseregének Logisztikai Központja, 12.30 óra,

385 nappal a Geonosisi Csata után

Elérkezett az ebédidő.

Ebben az időpontban a logisztikai központban dolgozók többsége számára az a legfontosabb kérdés, hogy az étkezdébe menjenek vagy keressenek egy helyet maguknak a közeli téren, ahol a nyílt ég alatt élvezhetik az ebédjüket?

Ordo másféle döntéshelyzetbe került: használhatta a Verpet, vagy valahogyan beterelhette az áruló Hela Madiryt egy árnyas sarokba, hogy ott fojtóhurokkal intézze el vagy elvágja a torkát.

Verpine. A legjobb döntés. Gyors és halk. Legalábbis addig, amíg a lövedék nem lép ki a test túloldalán, és talál el valamit, amivel a kelleténél nagyobb zajt csap.

Madiry élénksárga bokrok árnyékában ült, kenyérrudat evett és holomagazint olvasott. Nyilvánvalóan biztos volt benne, hogy még sokáig eléldegélhet így. Ordo leült egy gondosan ápolt fa árnyékába, ölébe vette az adatolvasóját, és számolni kezdte a nő hátralévő perceit.

Senki sem volt a nő tízméteres körzetében, de a teret biztonsági holokamera figyelte.

Egy férfi ült le Ordo mellé a padra.

– Ifjú karbantartó barátunkat sajnálatos baleset érte egy lebegtetőműves rakodóplatformmal, köszönhetően a biztonsági kódjaidnak – mondta.

– Remélem, nem változott át gurlaninná...

Mereel végtelenül idegennek tűnt a világos hajával és szemével. Még a bőre is legalább két árnyalattal világosabb volt, mint régen. Ezek a színek egyáltalán nem illettek hozzá.

– Nem, vod’ika, csak halott emberré változott – felelte a másik felderítő. – Hidd el, a fejek és a lebegtetőművek nem igazán illenek egymáshoz...

– Csak kérdeztem...

– Ko Sai–t, ugye, még nem említetted meg Kal’buirnak? – kérdezte Mereel.

– Úgy gondoltam, hogy nem érdemes elterelni ezzel a figyelmét, amíg tart a mostani bevetés.

– Ő egy igazi verd. Kiváló harcos. Amikor a lövöldözés kezdődik, semmi sem terelheti el a figyelmét.

– Nem sietünk – mondta Ordo.

Mereel vállat vont. A páncél és a kama nélkül egészen meggyőzően civilnek tűnt.

– Akkor csak ballagjak el? – kérdezte.

Ordo a biztonsági holokamerát figyelte, amelynek látóterében a nő ugyanúgy benne volt, mint a nyilvános mosdók ajtaja húsz méterrel hátrébb.

– Meg tudnád szakítani annak a kamerának az áramkörét, amikor jelzek? – kérdezte a százados.

Mereel benyúlt a kabátja alá, és elővett egy karcsú szerkezetet, egy elektromágneses megszakítót.

– Fel sem kell állnom hozzá, ner vod – válaszolta.

– Rendben, de emlékeztetőül azért majd jelzek, amikor öt méterre leszek a nőtől.

Mereel megérintette a fülét.

– Adó–vevő bekapcsolva – jelentette.

Ordo vett néhány lassú lélegzetet. Korábban levette a behajtható tust a Verpine puskáról, így a fegyver elég rövid lett ahhoz, hogy akár egy irattartó alatt is elférjen. Kívülről a felderítő nem különbözött bármelyik névtelen, sisakot viselő klóntól, aki a lábadozása ideje alatt hivatalnokot játszik, és műpapírra nyomtatott iratokat küldenek vele egyik helyről a másikra.

– Megyek – mondta, és felállt a padról.

Elindult a mosdók felé, természetesen Madiry pont útba esett.

– Most!

Alig néhány másodperce lehetett, amíg a biztonsági konzol kiszúrja a meghibásodást, és megpróbálja megjavítani. Öt gyors lépéssel a padnál termett, és Madiry fölé hajolt, mintha kérdezni akart volna valamit.

A nő úgy nézett fel, mintha egy régi ismerőse lepte volna meg.

– Üdv, katona! – köszönt.

– Üdv, aruetii! – köszönt vissza Ordo. Előkapta a Verpine–t, és két lövedéket küldött Hela Madiry homlokába közvetlen közelről, azután egy harmadikat a szívébe. Az egyik lövedék a pad mögött puffant a bokorágyás alatti talajban. A századosnak fogalma sem volt, hova mehetett a másik kettő, mindenesetre az informátor halott volt – a tetem lehajtott fejjel ült a pádon, mintha még mindig olvasna. Élénkpiros vére apró patakokban csordogált le az arcán a mellkasára.

Ordo visszacsúsztatta a fegyvert az irattartó alá, és elsétált. A jelzéstől a továbbhaladásig az egész csupán tíz másodpercet vett igénybe.

Az alkalmazottak még csak rá sem néztek, miközben kényelmesen elsétált a logisztikai központ épülete felé. Nem ment be; továbbhaladt, és a siklóparkoló túloldalán találkozott Mereellel. Felültek az Aratech robogóra, és pillanatokon belül beleolvadtak a legközelebbi járműfolyamba, azután hamarosan elindultak vissza, a bázis felé.

Kal’buir mindig azt mondta a nullásokról, hogy mindegyikük két lábon járó halál. Ordo mindig megpróbált megfelelni ennek a képnek, de ezúttal valami elterelte a figyelmét. Miközben elhajtottak, a gondolatai Besany Wennen körül forogtak, és nagy szerencsének érezte, hogy nem kellett megölnie az ügynököt.

Műveleti bázis, Qibbu’s Hut, 13.30 óra,

385 nappal a Geonosisi Csata után

Minél több megjelölt célpont járt a Coruscanton, annál nyilvánvalóbbá vált az akciócsoport feladata.

Fi megcsodálta a holotérképet.

– Ez egyre jobb lesz minden alkalommal, amikor ránézek –mondta.

A dicséret Jusiknak szólt. A Jedi elvigyorodott, szinte ragyogott a boldogságtól. A terroristák útvonalait jelölő vörös vonalak már mintázatot alkottak – ezt a megfigyelés elején még kínszenvedés lett volna felépíteni.

– Szerintem egészen nyilvánvaló dolog volt – hárította el a dicséretet Jusik. – Előbb–utóbb maguknak is eszükbe jutott volna.

Vau egy tál tejet tett a strill elé. Az állat zajosan lefetyelt, kövér cseppekben szétfröcsögtette a folyadékot a szőnyegen.

– Arra szavazok, hogy ez a Porral megjelölés legyen általános megfigyelési gyakorlat – mondta Vau. – Persze, ezt a beadványt a ti őrmestereteknek kell megírnia.

A rendőrségi megfigyelő jelölését és nyomát törölték a többi közül. Jailer Obrim fájdalommentes és észrevétlen EMP–kezelésben részesítette a nőt, és ez leállította az apró jeladókat. Már csak öt piros célpont mozgott a kék rácshálón, kirajzolták a képet arról, hogy hova szoktak menni és hol szoktak hosszabban időzni. A kettő közti különbség már sokkal jobban látszott, mint az első napokban. Egyértelműen négy helyet látogattak meg a leggyakrabban; az épületet a 6–os üzleti zónában, a friss terményeket szállító cég kikötőjét és két bérházat a kereskedelmi zónában.

– Viszont lehet, hogy csak Perrive bérelt segítségét jelöltük meg – vetette fel Fi. – A nagyobb halakra kellene lecsapnunk.

– A nagyobb halaknak – magyarázta Vau kioktató hangon – szükségük van a bérencekre, akik többnyire a közelükben vannak. Ez az egész nyüzsgés annak köszönhető, hogy a terveik szerint hamarosan megkaphatják mindazt a robbanóanyagot, amire olyan nagy szükségük van. Azt már tudjuk, hogyan továbbították az üzeneteiket és kerülték el a közvetlen kapcsolatot a sejtek között. Ezzel biztosították, hogy képtelenek legyenek elárulni egymást, de ez mit mond nektek? – kérdezte a holotérkép felé intve.

Fi tanulmányozni kezdte a hipnotikus kék és piros fényeket.

– Oda–vissza mozognak a helyszínek között – válaszolta.

– Tehát?

– Tehát... vagy egyazon sejthez tartoznak... vagy több különböző sejthez, és a biztonsági intézkedéseket félretéve közvetlenül kapcsolatba lépnek egymással.

– Szép munka!

Fit nem érdekelte Vau dicsérete, de azért egy kicsit örült neki. Kiélvezte a pillanatot.

– Maga szerint mit találtunk, őrmester? – kérdezte.

– Tekintve, hogy ez a robbanóanyagon alapul, szerintem az előállító sejt lehet, amelyik a bombákat készíti. Nagyon valószínű, hogy egyben ők is helyezik el a szerkezeteket. Egy–egy bonyolult szerkezet elhelyezése a helyszínen vagy a járműben babramunka, és szerintem ezek itt maguk csinálják az egészet. Szükségük van a mobilitásra, hogy könnyen mozoghassanak a különböző célpontok között, és erre egy forgalmas kikötő a legalkalmasabb, ahol senki sem fog felfigyelni az időnkénti plusz egy hajóra. Azt kell mondjam, hogy pont ezeket a terroristákat érdemes kiiktatni. Nehéz őket helyettesíteni.

Jusik játékosan Fi vállába bokszolt. Láthatóan büszke volt magára.

– Ez már eredmény! – mondta vidáman. Úgy tűnt, inkább tekinti az ügyet egy nagy kirakós játéknak, mintsem komoly feladatnak. Ha még nem látta volna fénykardot használni, Fi könnyen azt hitte volna, hogy Jusik csak egy éretlen kölyök, aki szeret bonyolult szerkezetekkel játszadozni. – Ideje megríkatni őket, mi, Fi?! – tette hozzá a Jedi.

– Ahogy mondod!

– A deltások felmérték a kikötőt. Ti megnéztétek azt a házat az üzleti zónában. Már csak a két bérház maradt, de Ordo és Mereel már elindult, hogy körülnézzenek.

A strill befejezte az evést, a tej többsége a szőnyegen végezte. Vau – az az őrmester, aki hitt benne, hogy a bátorságot veréssel lehet kihozni az emberből, és aki emiatt durván megsebezte Atint – behozott egy rongyot a konyhából, és megpróbálta felszárítani a nedves foltokat. Ezután hozott még egy száraz rongyot, és megtörölte vele az állat száját, közben úgy gügyögött, mintha egy kisbabát ápolgatna. A strill boldogan morgott.

Fi nem volt biztos benne, hogy valaha is meg fogja érteni, mi zajlik azoknak a fejében, akik nem klónoknak születtek.

A két osztag a társalgóban gyűlt össze, mindenki oda ült le, ahol talált elég helyet magának. Az elkövetkező három órát azzal töltötték, hogy ostromot terveztek három épület és egy teherkikötő ellen. Olyan alapvető manővereket vettek sorra, amelyeket újra meg újra gyakoroltak a kaminói kiképzés során, és azóta többször is végrehajtottak éles bevetéseken. Az épületekről a legfrissebb alaprajzokkal rendelkeztek – bár nem tervezték, hogy csak ezekre támaszkodnak és mindegyiket megfigyelték holo–kamerákkal. Eltekintve attól, hogy mindkét osztag hozzászokott az önállósághoz, amennyire csak lehetett, közös munkának tervezték a bevetést.

Tervezés. A legfontosabb a gondos tervezés.

Ám mindig érhette őket meglepetés. Mindig volt legalább egy olyan tényező, amivel nem számítottak.

Fi ezt is betervezte. Valahol mélyen mind betervezték.

Műveleti bázis, Qibbu’s Hut, 15.30 óra,

385 nappal a Geonosis után

Etain tudta.

Tudta, hogy egyszer meg fog történni, de az egyszer már el is múlt valamikor az utóbbi két rövid, csodálatos hét során. Az Erő lassanként megváltozott körülötte, és egyszer csak megérezte önmagában a céltudatosságot. Egy idegen lélek céltudatosságát.

Állítólag az Erő–érzékeny nők megérzik a pillanatot, amikor teherbe esnek. Ez igaznak bizonyult.

Etain kiment a leszállóplatformra, és egy ideig keresgélte magában azt a félelmet, amiről mindig úgy képzelte, hogy együtt jár majd azzal, hogy a következmények ismerete nélkül teszi meg ezt a visszavonhatatlan lépést.

Azonban nem talált félelmet, csak a bizonyosság kellemes érzését. Majdnem olyan volt, mint egy megnyugtató érintés.

Mindehhez színtiszta látomás társult, amely befoglalta az egész univerzumot, és új ösvényt mutatott a lehetőségek által felrajzolt, színpompás utak hálózatában. Egyfajta prózai módon a látomás holotérképre emlékeztetett, de még kevésbé volt szilárd, a fényszálak folyton mozogtak, változtak.

Az új ösvény fakó, ezüst szalagként kötötte át az univerzumot, vékony gyökereket eresztett a színek kavalkádjába. Etain ebből tudta, hogy az általa hordozott élet jelentős lesz és sokakat érint majd meg. Az Erő mindig tisztán üzent, ha valaki elég figyelmesen hallgatta, és ezúttal azt mondta neki, hogy ami történt vele, az jó.

A Qiilurán irigyelte Jinartet a bizonyosságáért. Emiatt irigyelte Fulier mestert is. Ám végül ő is megtapasztalhatta ezt az érzést.

Mindez majdnem egyenlő volt a boldogsággal. Néhány másodpercig lehunyt szemmel élvezte a meleg napsugarak érintését a bőrén, mielőtt visszament a társalgóba. A helyiség furcsán üresnek tűnt; a kommandósok pihenni tértek, csukott ajtók mögött próbáltak aludni valamennyit. Ordo és Mereel eltűnt, Corr pedig elment enni. Addig egy kézi számítógép rögzítette helyette a gyanúsítottak mozgását.

Vau az egyik karosszékben nyújtózott ki a strillel az ölében, Skirata vele szemben ült egy másikban, bakancsos lábát feltette az alacsony asztalra, szemét lehunyta, és a két karját összefonta a mellkasa előtt. Etain azon gondolkodott, hogy talán előbb neki kellene elmondania, és nem Darmannek. Lehet, hogy szüksége lesz Skirata segítségére. A kapcsolataira és a rejtekhelyeire.

Jobb, ha Darman nem is tudott róla, még elterelte volna a figyelmét a harcról. Ám Skirata nem jött zavarba a világ dolgaitól, megértené, hogy mit ad ő ezzel Darmannek, és hogy segítségre lesz szüksége.

Bár talán mégsem most kellene...

Miközben a lány Skiratát nézte, Niner lépett ki a szobájából vörös zubbonyban, mindkét kezével a fejét vakargatva. Kiment a konyhába, és öntött magának egy pohár vizet, azután visszajött, és elgondolkodó tekintettel megállt az őrmestere mellett. Ezután visszament a szobájába, kihozott egy takarót, és óvatosan ráterítette Skiratára. A férfi meg sem rezzent.

Niner még állt felette egy ideig, és töprengve nézte az őrmestert.

– Nincs semmi gond... – súgta oda Etain.

– Csak megnéztem – válaszolta Niner, és visszament a szobájába.

A Jedi befelé figyelve Darmant kereste az Erőben; a férfi még alvás közben is a nyugalom és a bizonyosság gyűjtőmedencéjének látszott. Újra felnézve Etain látta, hogy Skirata kinyitotta a szemét.

– Jól van, ad’ika? – kérdezte az őrmester. – Az előbb Niner volt itt?

– Jól vagyok – válaszolta a lány. Skirata ezúttal sokkal jobb hangulatban volt. Valószínűleg lezártnak tekintette az ügyet közte és Ordo között. – Igen, Niner.

– Jó fiú, de jobban tenné, ha aludna – mondta Skirata. Ujjaival beletúrt a hajába, és elnyomott egy ásítást. – A fáradtság kihat az ítélőképességre.

– A tiedre nem – bökte oda Vau halkan.

Skirata azonnal éberebbé vált, és lába egy pillanat alatt lekerült az asztalról a padlóra. Vau úgy fel tudta húzni, mint egy mechanikus játékot. – Ha nem mozgok elég gyorsan, amikor lövöldözni kezdünk, az az én bajom lesz. Már hozzászoktam – válaszolta.

– Persze, tudjuk – mondta a másik őrmester. – Általában ilyenkor kezd el kioktatni a rettenetes gyerekkoráról, amikor éhező háborús árvaként élt a lebombázott vadonban. Meg arról, hogy én csak unalmamban álltam zsoldosnak, mert elegem volt a gazdag családomból.

– Legalább most megspóroltál nekem egy kis időt – vetette oda Skirata ingerülten.

– Magának családja is van? – kérdezte Etain. Hirtelen kíváncsivá vált azokra az emberekre, akiknek voltak szülei. – Tartja velük a kapcsolatot?

– Nem. Megtagadtak, amikor nem akartam azt a pályát választani, amit ők szántak nekem.

– Feleség? Gyerekek?

– Kedves kislány, én is Cuy’val Dar vagyok – válaszolta Vau. –Tudja, akik legalább nyolc évre eltűnnek, azok nem épp családapa típusok. Kal persze kivétel. De a maga családja sem vár önre, ugye? Gondolom, túltette magát a dolgon. Most sokkal több fia van.

Ha Etain semmit sem tudott volna a két férfiról, akkor is érzékelte volna, hogy ezek a szavak bármikor gyilkossághoz vezethettek. Skirata végtelenül elsápadt haragjában, a mandaloriak számára a család becsületbeli ügynek számított. Odament Vauhoz, mire a strill felébredt, és vinnyogva nyújtózkodott.

A bőrkabát a halálos eszköztárral a karosszék támláján függött.

Skirata lassan megrázta a fejét. Vau magasabb és néhány kilóval nehezebb volt nála, de Kalt még senki sem látta aggódni az ilyen részletek miatt.

– De ez a jó abban, ha mando az ember – mondta. – Ha nem kaphatod meg azt a családot, amelyiket akarod, akkor választhatsz magadnak másikat. – Hirtelen sokkal öregebbnek látszott, mintha az idő meggyötörte volna. így folytatta: – Elmondod neki? Elmondom én. A fiaim megtagadtak. A mandalori törvények szerint a gyerekek megtagadhatják a szüleiket, ha szégyenlik őket, de ez nagyon ritka. A fiaim az anyjukkal maradtak, amikor elváltunk, azután a Kamino miatt eltűntem, és nem találtak rám. Dar’buirnak nyilvánítottak. Aki többé nem az apjuk.

– Sajnálom – suttogta Etain. Tudta, hogy ez mit jelenthet egy mandalorinak. – Akkor tudta meg, amikor eljött a Kaminóról?

– Nem. Jango hozta a hírt, hogy keresnek, amikor már... három éve a Kaminón voltam. Vagy négy éve? Nem emlékszem. Két fiú és egy lány. Tor, Ijaat és Ruusaan.

– Miért keresték?

– A volt feleségem meghalt. Csak azt akarták, hogy tudjak róla.

– Ó...

– Igen.

– Megüzenhette volna nekik, hogy hol van. Jango beszélhetett volna velük.

– És?

– Megbékélhetett volna velük.

– És?

– Kal! Valahogy biztosan el tudta volna magyarázni nekik.

– Elmondhattam volna, hogy egy sereget képezünk ki? Veszélyeztethettem volna a fiúk biztonságát? Ezt nem tehettem meg. És azt sem szeretném, ha a fiúk tudnának erről. Ezt az egyetlen dolgot titkoltam el előlük.

Etain döbbenten hallgatta. Skirata feláldozta a jó hírét és a szerető család lehetőségét azokért az emberekért, akiket ki kellett képeznie.

– Maga is a fiaiként tekint azokra, akiket kiképzett? – kérdezte a lány Vautól.

– Természetesen. Ezért tanítottam meg őket a túlélésre. Ne higgye, hogy nem szeretem mindannyiukat, csak mert nem kényeztetem őket, mint a gyerekeket.

– Erről van szó – mondta Skirata megvetően. – Most el fogja mondani, hogy az apja kiverte belőle az osikot is, és ettől vált igazi férfivá. Nem vált a kárára.

– Az enyéim közül csak hárman vesztek oda. Ez elmond valamit a módszereimről, Kal.

– Én tizennégyet veszítettem el. Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, hogy puhák lettek. Hiányzik belőlük az igazi keménység.

– Csak nem bánok velük olyan kegyetlenül, mint te, te hut’uun!

A régebben hallott beszélgetések részletei fájdalmas tisztasággal kerültek a helyükre. Etain feltartott kézzel lépett a két férfi közé. A strill morogni kezdett, és leugrott Vau elé, hogy megvédje a gazdáját, ha kell.

Még jó, hogy a hálószobák ajtói csukva voltak.

– Hagyják ezt abba! Ugye, nem akarják, hogy a többiek meghallják a veszekedésüket? Tartsák meg az erejüket az ellenségnek, ahogy Niner szokta mondani.

Skirata figyelme olyan hirtelen és erőteljesen fordult feléje, hogy hullámot vetett az Erőben. Azonban nem annak az embernek a dühe áradt felőle, akit a nem kívánatos hallgatóság szólított meg, hanem őszinte gyötrelem. Úgy nézett le Mirdre, mintha bele akarna rúgni, azután bicegve elindult a leszállóplatformra vezető ajtó felé.

– Ne csinálja ezt vele! – szólt oda a lány Vaunak. – Kérem...

A másik őrmester csak vállat vont, és ölébe vette túlméretezett kedvencét. A strill szeretettel nyalogatni kezdte a férfi arcát. – Az ember harcolhat jéghidegen vagy tűzforrón – szólt Vau. – Kal tűzforrón harcol. Ez a gyenge pontja.

– Úgy beszél, mint az egyik öreg mesterem – mondta Etain, és kiment Skirata után a parkolóba.

A Coruscant felettük és alattuk haladó légicsatornái a végtelenség érzetét kölcsönözték a városképnek. Skirata a biztonsági korlátra hajolva bámult lefelé. A lány odament hozzá, kihajolt mellette, és az arcát fürkészte.

– Kal! – szólította meg. – Ha szeretné, hogy tegyek valamit Vauval...

A férfi megrázta a fejét.

– Köszönöm, ad’ika, de az a fickó csak egy halom osik. Megoldom a dolgot.

– Ne menjen bele a játékaiba!

Skirata némán meg–megmozgatta az állkapcsát, majd válaszolt:

– Én vagyok a hibás.

– Miben?

– A halálba küldöm a fiúkat.

– Ne tegye ezt magával!

– Csak vállalom a felelősséget a tetteimért. Jango füttyentett, és én ugrottam. Kisfiú koruktól kezdve én képeztem őket. Nyolc vagy kilenc éven keresztül mást sem tettek, mint gyakoroltak és harcoltak. Nincs múltjuk. Nem volt gyerekkoruk, és jövőjük sincs.

– Kal...

– Nem szórakoznak, nem isznak, nem hajtják a nőket. Kiképezzük, begyógyszerezzük, és csatatérről csatatérre küldjük őket egyetlen szabadnap nélkül. Nincs pihenésük, nincs nyugalmuk. Összekaparjuk, ami a csatatéren marad belőlük, és visszaküldjük a frontra.

– És maga is velük tart. Maga örökséget és családot adott nekik.

– Ugyanolyan rossz vagyok, mint Vau.

– Ha nem vállalja el, akkor olyasvalaki is kerülhetett volna a helyére, mint Vau. Maga legalább megtanította őket a tiszteletre és a ragaszkodásra.

Skirata hosszan fújta ki a levegőt. Könyökével a korláton támaszkodva összekulcsolta az ujjait. Valahol alattuk egy sikló dudált.

– Szerintem ezt még nem hallotta – mondta Etainre pillantva.

– Éles gyakorlat. A kiképzés ötödik évében kezdik. Azt jelenti, hogy tízéves kisfiúkat küldtem a halálba. És tizenegy meg tizenkét éveseket is. És így tovább egészen addig, amíg fel nem nőttek. Négyet veszítettem el a kiképzés alatt, és ezek között olyanok is voltak, akiket én magam öltem meg. Az én fegyveremtől haltak meg. Én végeztem velük. Erre mit mond, tábornok?

– Úgy hallottam, hogy minden hadseregben megtörténik az ilyesmi.

– Akkor tegye fel azt a bizonyos kérdést! Miért nem mondtam soha, hogy elég? Magukról sem gondoltam szépeket. A maga fajtája miért nem utasította el egy rabszolgasereg vezetését? Azután az jutott eszembe, hogy hut’uun vagyok, ha különbnek hiszem magam. Én sem szólaltam fel soha ez ellen az egész ellen, és maguk sem.

– A katonái szeretik magát.

Skirata lehunyta a szemét, és sokáig szorosan csukva tartotta.

– És ettől jobban kellene éreznem magara? – kérdezte. – Az a büdös strill is szereti Vaut. Bármilyen őrültségnek tűnik, néha még a szörnyetegek is kapnak szemetet.

Etain azon tűnődött, hogyan csillapíthatná a férfi kínjait és bűntudatát elmebefolyásolással. Azonban Skirata nemcsak a maga ura volt, de elég tapasztalt is ahhoz, hogy észrevegye, ha befolyásolni próbálják. Talán még le is tudná rázni magáról a hatást. Kérésre talán engedné... de a Jedi tudta jól, hogy Skirata soha nem választaná a könnyebbik utat önszántából. Etain nem tudott felajánlani olyan vigaszt, ami nem tette volna rosszabbá a dolgokat.

Ez is része volt az őrmester kivételes jellemének. Első látásra úgy tűnhetett, hogy a külső megjelenés és a modor csupán színlelt vagányság, amely az összekuszálódott érzelemvilág leplezésére szolgál – ámde Skirata teljesen tisztában volt az érzelmeivel. Volt mersze nem rejtegetni őket. Talán az ölésben is ez tette hatékonyabbá, hogy ugyanolyan erőfeszítést tett a szeretetért, mint az ellenfél legyőzéséért.

„Erő, nem kell mindig emlékeztetned... Kettősség. Tudom. Sötétség nélkül nincs fény.”

Etain saját szellemi küzdelmei jelentéktelennek tűntek. Darman gyermekét hordozta a szíve alatt. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy elmondja, de még várnia kellett a megfelelő időpontra.

– Szereti őket, és a szeretet sohasem lehet rossz.

– Igen, szeretem őket – válaszolta Skirata. Éles ráncokkal vésett arca maga volt a szenvedélyes őszinteség szobra. – Mindegyiküket. Száznégy fiúval kezdtem, plusz a nullásokkal, és már csak kilencvenen maradtak. Azt mondják, a szülőknek sohasem volna szabad túlélniük a gyerekeiket, de én mindegyiküket túlélem, és gondolom, ez megfelelő büntetés lesz. Pocsék egy apa vagyok!

– De...

– Ne! – mondta az őrmester feltartott kézzel, és Etain elhallgatott. Már a férfi parancsoló fellépése is elég volt, hogy belefojtsa a szót. – Nem fogom ezeket a fiúkat a lelkiismeretem megnyugtatására használni. Ennél jobbat érdemelnek. Inkább azzal próbálok boldogulni, amit ők tanítottak nekem.

– Ha szereti őket, akkor számít ez?

– Igen, számít. Azért törődöm velük, mert valakik, és nem csak tárgyakként tekintek rájuk. Mandaloriak vagyunk, és a mandalori nem csak harcos. Apa és fiú is egy személyben, akinek számít a családja. Ezek a fiúk megérdemlik, hogy legyen egy apjuk. Gyermekeket is érdemelnek, de ez nem fog megtörténni. De azért ők maguk lehetnek fiai valakinek, és egy apa két dolgot köteles megtanítani a fiainak: az önbizalmat és azt, hogy bármikor az életét adná értük. – Skirata elhallgatott, és keresztbe tett karral ismét lebámult a korláton kívüli, ködös mélységbe. Néhány másodperc múlva hozzátette: – Az életemet adnám értük. Bárcsak akkor is meglett volna ez a meggyőződésem, amikor a Kaminón belevágtam ebbe az egészbe!

– Kilépett volna? Magukra hagyta volna őket? A klónprogramon ez árnyalatnyit sem változtatott volna, csak maga érezné úgy, hogy kiállt az elveiért.

– Maga így érzi, tábornok?

– Ha kilépnék és nem vezetném tovább őket, az inkább az én kényelmemet szolgálná.

A férfi lehajtotta fejét a karjára, és hosszan hallgatott.

– Ez választ ad minden kérdésemre – mondta végül.

Etainnek ugyanúgy nem volt igazi apja, mint a klónoknak, de ebben a pillanatban érezte, hogy milyen apát látott volna szívesen maga mellett gyermekkorában. Odafordult Skiratához, kezét és homlokát a férfi vállára tette. Kal szemének ráncos sarkába könnycsepp gyűlt, és végigfolyt az arcán. A lány a ruhája ujjával törölte le. Az őrmester elmosolyodott, de a tekintete még mindig a beláthatatlan mélységet kutatta.

– Maga jó ember és jó apa, Kal – mondta Etain. – Ebben egy pillanatra sem kellene kételkednie. A fiai nem kételkednek benne, ahogy én sem.

– Nem voltam jó apa, amíg ők nem tettek azzá.

És jó nagyapa lesz. Etain tudta, hogy Skirata örülni fog a hírnek, és annak, hogy ő jövőt adott Darmannek. A Jedi lehunyta a szemét, és erőt merített a benne növekvő élet kivételes csodájából.

Qibbu’s Hut, bár, 18.00 óra,

385 nappal a Geonosisi Csata után

Ordo befurakodott Niner és Boss közé, azután kiszolgálta magát az asztalon lévő gyümölcsleveses kancsóból.

Corr mutatott Scorch–nak egy vibropengés trükköt, amelyhez villámgyors reflexek kellettek, hogy elrántsa a kezét, mielőtt a penge koppanva az asztallapba fúródott. Scorch nagyon óvatos volt.

– Csaló di’kut! – mondta. – A te kezed vasból van, de én vérzek, ha eltalálsz!

– Csak irigykedsz! – csúfolódott Corr. A penge épp csak érintette Scorch ujját, amikor ismét beleállt a műanyagba. Jusik és Darman éljenezve dicsérte a mutatványt. – Ti, csilli–villi fiúk mindig is irigykedtetek ránk, húskonzervekre – tette hozzá a gyalogos.

A két osztag jókedvűnek tűnt – ahhoz is elég jókedvűek voltak, hogy hosszú és összetett vicceken nevessenek. Még Sev sem morgott Fi nagy szája miatt. Harminc órájuk volt a feladatuk elvégzésére, és úgy tűnt, a feszültség levezetése mellett már teljesen felkészültek. Eltörölték a két osztag közötti különbségeket és határokat. Ordo erre számított; a kommandósok profik voltak, és a profiknak a munka elvégzése a legfontosabb. Ebben a szakmában könnyen bele lehetett halni, ha valaki ennél alább adta.

Jól szórakoztak. Ordo úgy sejtette, életükben először engedik el így magukat – neki bizonyosan ez volt az első alkalom. Skirata is boldognak tűnt. Boldogabbnak, mint valaha. És Jusik is közöttük ült, mandalori mellvértet viselt a kabátja alatt.

– Ajándékba adtuk Bard’ikának – mondta Skirata, és az egyik ujjával megkopogtatta a kemény anyagot. – Ahelyett a flancos vacsora helyett, ha nem sikerülne összehozni.

Ha valaki nem élné túl az elkövetkező harminc órát...

Mindenki tisztában volt vele, hogy a szavak ezt jelentették. Ezzel együtt kellett élniük. Eddig is együtt éltek vele, de ezúttal fájóbban hangzott a ritka kötelék miatt, amely két – a kötődéssel bevallottan küszködő – Jedi és mindenféle rendű–rangú klónők között alakult ki, akik egy senkinek sem felelő őrmesternek engedelmeskedtek.

Fi rejtélyes módon ismét megérezte az általános hangulatot. Felemelte a poharát, és így szólt:

– Sickóra!

A pilóta nevének hallatán a zajos társaság tiszteletteljesen elcsendesedett, azután egyként kiáltottak fel:

– Sickóra!

Nem volt értelme szomorkodni, bosszút állni a szeparatistákon sokkal hasznosabbnak tűnt. Jusik a századosra kacsintott, tekintetéből sokkal nagyobb boldogság sütött, mint amit a hangos nevetés okozhat egy zajos bárban.

Bármilyen komolysággal és tartózkodással teli árok vette körül a Zey–féléket, az Jusiknál teljesen eltűnt. Merte egy szorosan összetartó csoport részének tekinteni magát. Bármilyen testvériesség kötötte is össze a Jediket, az igencsak különbözhetett a kommandósokétól.

Mereel, immár ismét fekete hajjal, vitte a szót, és meglepően bőséges felsorolást tartott negyven különböző nyelv obszcenitásaiból. Hosszú idő alatt egyszer sem kellett ismételnie. Fi az asztalra bukva röhögött.

Még Niner is élvezte az előadást, próbált megtanulni egy hutt szót.

– Jó tudni, hogy a fejlett nyelvérzékedet a hasznodra tudod fordítani – ékelődött.

– Urpghurit – válaszolta Mereel fapofával.

– Undorító – mondta Fi.

– Baay shfat.

– Az mit jelent?

Mereel belesúgta Fi fülébe a fordítást, és a kommandós elképedve nézett rá. Mereel felhúzta a szemöldökét.

– Tényleg sohasem hallottad? – kérdezte.

– Minket udvarias kisfiúknak neveltek – válaszolta Fi őszinte döbbenettel a hangjában. – A huttok tényleg ezt csinálják?

– Jobb, ha elhiszed!

– Nem biztos, hogy szeretem a civil világot – jegyezte meg Fi.

– Lassan úgy érzem, tűz alatt lenni biztonságosabb.

Fi szájából ez általában véve tréfa lett volna, de mint minden viccben, ebben is ott rejlett a keserű igazság magva. Finek nem sikerült alkalmazkodnia a seregen kívüli világhoz. Egy pillanatra mindenki elhallgatott, ahogy a valóság nyomasztóan rátelepedett a társaságra.

– Lelőlek, azután felvidítalak – jelentette ki Sev.

Ismét nevetés harsant. Darman kiitta a poharát, és felállt, hogy induljon. Lenyűgöző pontossággal Scorch Dar homlokára pöckölt egy szem warramogyorót.

– Hová, hová? – kérdezte.

– Bekalibrálom a DC–met.

Ezúttal a nevetés érdesebben hangzott, és Darman nem találta szórakoztatónak a helyzetet. Vállat vont, és elindult a turbólift felé a negyvenegyesek között, akik már tudták, hogy néhány nap múlva lejár a szabadságolásuk és kihajózzák őket. Legalább ők kaptak valamit, amiben kevés katona részesülhetett: két hetet harc nélkül. Ám nem úgy tűnt, mintha élveznék a szabadidejüket. Skirata azt mondta, hogy olyanok, mint akiket hosszas börtön–büntetés után engedtek ki. Nem tudnak beilleszkedni, nem találják a helyüket és nem tudják, milyen az élet a celláikon kívül.

„Én már tudom – gondolta Darman. – És Fi is tudni szeretné.”

– Ne piszkáljátok Etain miatt! – kérte a többieket Skirata.

Scorch elgondolkodva kérdezte:

– De, ugye, nem szeg meg semmilyen szabályt?

– Szerintem ő nem. Etain valószínűbb, hogy igen.

„A legjobb lenne nem is gondolni erre” – gondolta az őrmester.

– Mi lesz velünk, ha vége a háborúnak? – kérdezte hirtelen Corr.

Mereel elmosolyodott.

– A hálás Köztársaság jól megköszöni majd – mondta, azután rögtön el is terelte a témát: – Ki tudja kitalálni, mit jelent ez az ubese szó?

Ordo az őrmesterére pillantott, aki csak megemelte a poharát. Atin érkezett Laseemával az oldalán, hogy elfoglalja Darman helyét. A kommandós láthatóan nem volt olyan szégyenlős, mint amilyennek korábban gondolták. Vau és Etain kivételével az egész akciócsoport lement a bárba, és végre érezhető kötelék alakult ki a csapat tagjai között. Érezhető és végleges.

– Te és Mereel készültök valamire – mondta Skirata a századosnak. – Megérzem az ilyesmit.

– Hírei vannak – mondta Ordo, miközben poharával a kézben a testvérére mutatott.

– Valóban?

Ordo azon gondolkodott, hogy elmondja–e? Korábban azért nem jött elő a dologgal, mert úgy vélte, túlságosan elvonná az őrmester figyelmét a bevetéstől. Ám ha nem bonyolódnak bele a részletekbe, a hír akár még erőt is adhat Kal’buirnak.

– Sikerült kiderítenie, hogy a közös barátunk hová menekült a csata után.

Nem kellett megneveznie a kaminói tudóst, a klónprogram vezetőjét, vagy kimondania, hogy a Kaminói Csata után nyoma veszett. A vadászat magánügy volt – nem köztársasági utasításra cselekedtek, bár a számlát a sereg állta és többnyire két szóban megbeszélték:

– Hírek?

– Semmi.

Ha bármelyik nullás talált valamit, arról értesítették Skiratát. Hírszerzői munkát végeztek a Köztársaságnak, de közben folyamatosan keresték a klónozó technológia elemeit, amelyekhez csak Ko Sai jutott hozzá.

Skirata tekintete felragyogott. Mintha egy pillanatra eltűntek volna a ráncai és a sebhelyei.

– Pont ezt akartam hallani – mondta halkan. – Lesz jövőtök. Mindegyikőtöknek lesz, ezt megígérem!

Jusik érdeklődve hallgatta a rövid beszélgetést. Nem volt értelme megpróbálni elrejteni az érzelmeiket az Erőt érzékelő Jedi elől, de valószínűtlennek tűnt, hogy Skirata megosztotta volna ezt a titkát Bardannal. Még a kommandósoknak sem mondta el soha. Ez a küldetés túl bizonytalan volt, biztonságosabbnak tűnt titokban tartani, amíg nem jön el az ideje, hogy nyilvánosságra kerüljön.

Jusik belekortyolt a gyümölcslébe. Akinek van egy kis esze, az nem iszik alkoholt bevetés előtt. Nem mintha a kommandósok meg akarták volna kóstolni, és a híresztelésekkel ellentétben Skirata is csak egy pohár színtelen, tüzes tihaart ivott esténként, hogy könnyebben elaludjon. Ahogy haladtak előre a kiképzéssel a Kaminón, az őrmester egyre nehezebben aludt el. A lelkiismerete majd széttépte.

Ordo remélte, hogy aznap este könnyebben elalszik majd, még ha ismét csak egy karosszékben tér is nyugovóra.

– Ez nagyon–nagyon jó hír! – mondta Kal, akit mintha kicseréltek volna. – Még azt is megkockáztatom, hogy jó előjel.

Ezután tovább iszogattak, viccelődtek, és hutt szitokszavakon vitatkoztak. Egyszer csak Skirata adó–vevője felcsipogott, és az őrmester halkan, lehajtott fejjel beszélt a hívóval. Ordo csak annyit hallott az egészből:

– Most? Komolyan mondod?

– Mi történt? – kérdezte a százados. Mereel elhallgatott egy káromkodás kellős közepén, és az egész asztaltársaság elcsendesedett.

– A vásárlónk – felelte Skirata. Az állkapcsán ismét megfeszültek az izmok. – Kisebb problémájuk adódott, és még ma éjjel elköltöznek. Nincs felkészülési időnk, ad’ike! Három órán belül indulunk!

Huszadik fejezet

Hallottál már róla, hogy az őrmesterek állítólag kiabálni szoktak az újoncokkal? Azt üvöltik, hogy „én vagyok az anyád, én vagyok az apád. ” Mi lenne, ha ez tényleg igaz lenne? Ezeknek a fiúknak tényleg nem volt más apja, csak Kal Skirata. És a gyalogosoknak még ennyi sem jutott. Hogyan is várhatták el tőlük, hogy normális felnőtté váljanak?

Jailer Obrim százados mondta

a feleségének vacsora közben

Műveleti bázis, Qibbu’s Hut, 19.35 óra,

385 nappal a Geonosisi Csata után;

az akciócsoport felkészült a bevetésre

– Szóval, Perrive? Mi a shabla baja van? – kérdezte Skirata. Az asztalra tette és kihangosította az adó–vevőjét, hogy a keze szabad legyen és felcsatolhassa a mandalori páncélját. Ordo csendben állt a közelben, és a saját adó–vevőjén vonalban tartotta Jailer Obrimot, hogy ő is hallja a beszélgetést. – Megijedtek? Nem tudják időben összeszedni a pénzt? Vagy mi van?

Skiratának nem kellett eljátszania, hogy dühös. Valóban mérges volt. A csapatban mindenki hozzászokott már a váratlan változásokhoz, de kárba mehetett a sok gondos tervezés és pozicionálás, amellyel lerövidíthették volna a bevetés időtartamát és maximalizálhatták volna az ellenségnek okozott veszteségeket.

A társalgó megtelt kommandósokkal, a két osztag már majdnem készen állt az indulásra. A Katarn páncél utolsó darabjait csatolták fel, ellenőrizték a DC–17–cseiket és a felszerelésüket. Mászó–kötelek, robbanóanyagok gyors behatoláshoz, és osztagonként egy–egy Plex rakétavető is tartozott az arzenálhoz.

Skirata mozdulatai egy pillanatra megakadtak, amikor az őrmester meglátta, hogy az Omega–osztag és Vau is fekete páncélt visel. „Ettől még az én osztagom marad – gondolta. – Az én fiaim.” Ismét Perrive–re és a beszélgetésre fordította figyelmét.

– Az egyik társunkat elfogta a rendőrség – válaszolta Perrive. Jabiimi akcentusa ezúttal jól hallatszott. Nyugtalan lehetett, idegeskedett, és nem figyelt a hangképzésére. A kommandósok számára ez biztató jel volt, mert azt közölte velük, hogy a célpont fél. Skirata hevesen intett Ordónak, de a felderítő lehajtott fejjel állt, álla szinte a mellkasát érte, egyik kezét kissé előrenyújtva továbbította a beszélgetést Obrimnak. – Át kell helyeznünk a bázisunkat – mondta Perrive.

– És azt akarja, hogy csak úgy ugorjak be a sok gyurmával, miközben a CBE a nyakukra mászik? Hét bérgyilkosságért köröznek városszerte!

Ordo a készenlét jelét mutatta vállmagasságba emelt kézzel.

Perrive olyan hangosan nyelt, hogy mindenki hallotta a társalgóban.

– Nem másztak a nyakunkra, ahogy maga fogalmazott – magyarázta –, csak elfogták az egyik munkatársunkat. Jelen pillanatban kénytelenek vagyunk őt gyenge láncszemnek tekinteni.

Ezt egyeztetniük kellett Obrimmal.

– Hol? Remélem, nem a közelemben! – mondta Skirata.

– Az ipari zónában állították meg a siklóját, mert a szenzorok kimutattak rajta egy illegális fedélzeti fegyvert.

Ordo bólintott, és feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy Obrim megerősítette a hírt. Skirata azonnal nyugodtabb lett, görcsösen felhúzott válla leereszkedett. így szólt az adó–vevőbe:

– Lehet, hogy nagyon gyanakvónak tart, de legutóbb, amikor egy vásárló költözködni kezdett, hamar kiderült, hogy nem akart fizetni. Maga is felborította a megbeszélt időpontokat.

– Attól tartok, ez most a jó öreg „közbejött valami” helyzet.

– Huszonkettő–nulla–nullakor ott leszek maguknál. Remélem, nem bánja, ha hozom néhány kollégámat. Csak a biztonság kedvéért.

– Ne ide jöjjön! Szállítási problémáink vannak.

– Mit ért ezalatt?

– Azt, hogy biztonságos helyre kell vinnünk a járműveinket. Vigye az árut a kikötőnkbe, és rögtön rakodja is be!

Scorch olyan kisfiús vigyorral lépett Skirata elé, amilyet még soha életében nem sikerült produkálnia. Ajkával a CoruFresh szót formálta. Minden jó zsoldos tud szájról olvasni, mert csatazajban az sem hallja a parancsokat, aki még nem süketült meg.

– Mondjon egy helyet!

– A kereskedelmi zónában, az F–hetvenhatos kvadránsban van néhány járművünk elfekvőben.

Scorch mindkét kezét ökölbe zárta, és könyökét a csípőjéhez rántva mutatta, mennyire örül, hogy eltalálták a helyet. Legalább az egyik bevetési helyszínt már teljesen felmérték.

– Koordinátákra van szükségem és szeretném tudni, hogy mit kell látnom, amikor megérkezem. El akarok kerülni minden lehetséges CBE–s fogadóbizottságot.

– Maga tényleg ennyire tart a hatóságoktól? – kérdezte Perrive.

– Pont ezért üzletel velem és nem mással.

– Rendben. Hat tehersikló CoruFresh–logóval és négy légisikló áll ott. Az utóbbiak két Koro és két átalakított J–tizenkettes.

– Száz kiló gyurmának, chakaar? Ennyit az unokaöcsémmel is el tudunk vinni néhány bevásárlótáskában.

– Nem maga az egyetlen beszállítónk, mandalori. Emellett a személyi állományt is költöztetnem kell. Tudom, hogy maga köp az ilyesmire, de mi katonák vagyunk, és mindig szem előtt tartjuk az elveinket. A megbeszélt áron kérjük az árut. Semmi trükk!

Skirata hatásszünetet tartott, mielőtt válaszolt:

– Ott találkozunk.

– A helyettesem várja magukat. A nő, akivel a gyűlésen találkozott. Én más útvonalon költözködöm.

– Küldje át a koordinátákat, és máris csomagoljuk az ajándékot!

– A kreditjeit a megadott számlaszámon találja huszonegy–ötvenkor.

– Részemről az öröm, de amint meglátok egy a hatóságoknál rendszeresített fegyvert vagy egy kék egyenruha árnyékát, azonnal eltűnünk a közelből.

Skirata megszakította az adást, és az óvatos csend kitartott néhány másodpercig, mielőtt a nyugtalan torkok hangot adtak gazdájuk elégedettségének. Még Etain is csatlakozott, pedig az őrmester őt tényleg nem úgy ismerte, mint aki vadul kinyilvánítja lelkesedését.

– Tehát még nem veszítettünk el mindent, vode – mondta Vau. A körülötte lévő emberek izgatottsága Mirdalan Nagyúrra is átragadt, az állat felugrált a két mellső lábával, miközben a többi néggyel megtámasztotta magát a kopott szőnyegen. Látszott, hogy az adrenalin őt is vadászatra ösztönzi. – B terv – folytatta Vau.

– Semlegesítjük a járműveket, és kiiktatjuk, akit találunk.

– Semlegesíteni... – kezdte Scorch, de Skirata közbevágott:

– A lehető legkisebb tűzerőt vetjük be. Még mindig egy városban vagyunk.

– Holotérkép! – szólalt meg Ordo. – Obrim még vonalban van, gyors helyzetjelentést kér.

Összegyűltek Corr körül, aki még mindig töretlen lelkesedéssel gyűjtötte az adatokat a mozgó, piros pontokról. Módszeres, nyugodt katona volt, ami kifejezetten előnyös egy bombaszakértőnél.

– Teljesen felbolydult a méhkas – mondta, és kinagyítva a képet két csomópontra mutatott, amelyek szétbomlott cérnagombolyagokra emlékeztettek. Mindkettő a B–85–ös kvadráns kereskedelmi zónájában helyezkedett el, ahol Fi és Sev elfogta Vinna Jisst. Ez azt jelentette, hogy a megjelölt célpontok nagyon sokat forgolódtak ugyanazokon a helyeken. – Valószínűleg kézben viszik minden cókmókjukat – magyarázta Corr és sok cuccuk van. Ellenben az Ordo századosék által ellenőrzött két bérház órák óta kihalt. Onnan már elköltöztek.

Skirata tudta, hogy ő mit tenne a szeparatisták helyében. Összeszedné, amije csak van, feltűnés nélkül egy központi helyre vinné az egészet, azután hajóra ülne. Nem küldene nagy, feltűnő tehersiklókat tucatnyi különböző helyre.

– Mindent a kikötőbe visznek ládákban – gondolkodott hangosan.

– Szerintem is – mondta Ordo. Mereel bólintott.

Scorch csak vigyorgott.

Hirtelen az egyik vörös pont útnak indult az üzleti zónában megfigyelt háztól. Figyelték, ahogy gyorsan távolodik: valaki légisiklóval utazott.

– Kamera! – adta ki az utasítást Skirata.

Ordo a kesztyűjébe épített holovetítővel játszotta le a távoli kameraképet. Visszament arra a pontra, amikor egy sikló szállt fel a tetőről.

– Fogadni mernék, hogy az ott Perrive – mondta Vau.

Skirata sejtette, hogy elveszíthetnek néhány nagyobb játékost, de a legfőbb céljuk az volt, hogy minél nagyobb károkat okozzanak a helyi hálózatnak.

– Kár – mondta. – Később még sikerülhet elkapni.

Fi felmutatott egy detonátort.

– Ha azzal a zöld siklóval repül... – kezdte.

– Amelyikkel engem is odavittek?

– Igen.

– Fi...?

– Bármikor felrobbanthatja, őrmester – válaszolta a kommandós vigyorogva. Már mindenki visszatért az „őrmester” megszólításhoz, a páncéllal együtt valahogy ezt is felcsatolták. – Hagytam egy kis meglepetést a légbeszívó nyílásban.

– Még azelőtt, hogy én beleültem volna?

– Igen. De végül jól jött ki, nem?

Skirata ezt válasz nélkül hagyta, csak elvette a detonátort, és mielőtt zsebre tette, ellenőrizte, hogy be van biztosítva.

– Ord’ika! Hadd beszéljek Jallerrel! – kérte, és kinyújtotta a kezét az adó–vevőért. – Az embereid le tudják fedni a korábban megadott helyeket? – szólt bele.

Obrim feszült hangon válaszolt:

– Már elkezdtük visszahívni a szolgálaton kívülieket is. Huszonkettő–nulla–nullakor egyeztetünk, rendben?

– Rendben. Végig vonalban leszünk, de csak akkor szólj hozzám, ha életbevágóan fontos! Elküldjük azokat a koordinátákat, amelyektől távol kell maradnotok, és lehetőleg tégy úgy, mintha nem is léteznénk!

– Sajnálom a letartóztatást! Nem az én csapatom volt. A járőrök szúrták ki rutin fegyverellenőrzés közben.

– Legalább kiugrasztotta őket a bokorból. Ilyenkor sebezhetőbbek.

– Akkor, ha minden simán megy, tizenkét óra múlva hívlak. Egyébként is te fizeted a következő közös reggelit.

– Te is vigyázz magadra, barátom!

Skirata már kristálytisztán látta maga előtt a lehetőségeket és azok kockázatát. A bevetés két kulcsfontosságú része már ki lett jelölve: a Coruscanti Biztonsági Erők ugyanakkor rohanják le a kevésbé fontos helyszíneket, amikor ők kiiktatják a kulcsszereplőket a járműveikkel együtt a kikötőben.

– Vode! – szólított meg mindenkit a helyiségben. – Nem ejtünk foglyokat! – Elővette az elsősegélycsomagját, és előkészített egy egyszer használatos fájdalomcsillapító injekciót, azután lehajolt, és a bakancsa merev szárát lehajtva benyomta a gyógyszert a bokája fölé. Az izmai összerándultak a fájdalomtól, de összeszorított foggal tűrte. Ezen az éjjelen nem lassíthatta le a bicegése.

Tizennégy férfi és egy nő készült arra, hogy megöljön nagyjából húsz terroristát. A droidok elleni harcokkal összehasonlítva ez meglehetősen költséges felhasználása volt az emberanyagnak, de megérte.

Járt a városban néhány olyan célpont, akit nem jelöltek meg, de ha kiiktatták egy szervezet egyik fontos részét, mint amilyen ez a terrorista sejt volt, azzal jelentős csapást mérhettek az egész szervezetre. Lelassították. Meghátrálásra kényszerítették vele az ellenséget legalább addig, amíg új tagokat toboroz és képez ki, amíg újraszervezi a hálózatát.

Ha csak néhány hónapot nyernek, az is döntő fontosságú lehet a háborúban.

– Walon! – szólította meg Skirata a másik őrmestert. – Vidd magaddal az egyik Verpine puskát! Jól jöhet!

– Örök hálám érte, Kal!

– Rendben, vode! Ettől a pillanattól kezdve Ordo százados a parancsnok, még ha egyébként nincsenek is köztünk rangok.

Skirata megmozgatta a karját, a lábát és a derekát, hogy ellenőrizze a befogadó apjától, Munintól örökölt, aranyszínű páncél illeszkedését. A tőrét – amelyet vér szerinti apja holttestéből húzott ki – markolattal előre beillesztette a ruhaujj alatt tartott, rugós szerkezetbe. Már nehezen idézte fel a szüleit vagy a tőlük kapott nevét, de Munin Skirata még olyan élénken élt az emlékezetében, mintha mindennap találkoztak volna. Azok közé tartozott, akiket elveszített, de a szívében örökre megőrzött.

Kesztyűs kezével a mellkasára csapott, hogy kirántsa magát az emlékek bűvöletéből. A társalgóban mindenki felfigyelt a csattanásra.

Mirdalan Nagyúr hátravetette lecsüngő pofalebernyeges fejét, és megeresztett egy hosszú, mély hangú, nyögésre hasonlító vonyítást. Az előkészületek azzá az őrjöngő vadásszá változtatták az állatot, mint amilyenek a vadonban élő társai voltak. Gazdáját mandalori páncélban látta, megérezte a tucatnyi harcra készülő férfi szagát, és az ösztönei azt súgták, hogy vadászni fog.

Vau kinyújtotta kesztyűs kezét Atin felé, és mindenki meglepetésére a kommandós elfogadta. Ilyenkor mindent félretettek, és csak a harcra összpontosítottak, haragjukat megtartották az ellenségnek.

Skirata érezte, ahogy a zsigeri izgatottság elszorítja a torkát, és a gyomrába markol. Már évek óta nem vette fel így a páncélját, hogy harcba induljon benne.

– Buy’cese! – adta ki a parancsot. Sisakot fel!

Keveseknek volt része olyan látványban, mint neki. Walon Vau és egy Jedi–lovag teljes páncélban, mellettük a Köztársaság nyolc kommandósa és két mélységi felderítője egy klón gyalogos társaságában sorakozott fel a harcra – ráadásul a vértezetüket a mandalori páncélról mintázták, így majdnem egységes csapatnak tűntek. Skirata gyorsan felvette a sisakját, mielőtt a többiek megláthatták volna a könnycseppet a szeme sarkában.

– Erről kellene készíteni egy holoképet – vetette fel Corr.

Etain is ott állt, törékeny alkata egyáltalán nem illett a páncélos férfiak közé.

– Kölcsön kellett volna adnom Hokan páncélját, tábornok –szólt oda neki Fi. – Amúgy sem vagyok valami jó gazdája.

Etain felemelte az ujjasa szélét, hogy megmutassa alatta a testpáncélt.

– Én sem vagyok ostoba – mondta, és elővett két fénykardot. Skirata összevonta a szemöldökét a sisak alatt. – Hozom Fulier mesterét is – magyarázta a lány. – A mester szívesen részt vett volna egy ilyen bevetésben.

Úgy érezte, hogy nem önmaga aznap éjjel – feltéve, hogy a szokásos önmaga az az aggodalmaskodó és esetlen, de legalább állhatatos alak, aki olyan nehéznek találta a Jedik útjait. Végre élőnek érezte magát. Úgy tűnt, Darman felélesztette benne a tüzet, és Skirata reménykedett benne, hogy ez visszavonhatatlanul kölcsönös.

Vau intett a strillnek, hogy előrefuthat.

– Oya! Oya! – kiáltotta. Indulunk vadászni! – Oya, Mird!

Az állat ugató hangot adott, és kirontott a nyitott ajtón a leszállóplatform felé vezető kis közfolyosóra.

Ordo felemelt ököllel ismételte meg a kiáltást:

– Oya! Oya, vode!

Hangja áramütésként rázott fel mindenkit. Ilyesmi még sohasem történt, és talán soha többé nem is fog történni.

Vadászni indultak.

Huszonegyedik fejezet

Buy’ce gal, buy’ce tal

Vebor’ad ures alit

Mhi draar baat’i meg’parjii’se

Kote lo’shebs’ul narit

Egy pint sör, egy pint vér

Névteleneket is megvehet

Kit érdekel, ki nyeri a háborút

Amíg megőrződ a hírneved

Mandalori zsoldosok népszerű kocsmadala,

hozzávetőleges fordítás a

trágár nyelvezet kiszerkesztésével

F–76–os kvadráns, a CoruFresh Termények

elosztókikötője, leszállózóna, 20.35 óra,

385 nappal a Geonosis után

Az áruelosztó raktár már ugyanolyan ismerős volt, mint az Arca barakkok. A holotérkép és a holokamerás képek alapján sikerült pontosan lemodellezni, bár néhány jármű elmozdult az utóbbi egy óra során. Ordo vállalta a kockázatot, és bár óvatosan a magasban maradt, egyszer átrepült a kikötő felett. A raktár éles, fehér fénytóban fürdött, rakodódroidok, tehergépjárművek és légisiklók vették körül. Több jármű parkolt odalent, mint amennyit Perrive mondott. Lehet, hogy csak legális szállítók voltak, és nem vettek fel néhány láda gyümölcsnél halálosabb rakományt.

– A CoruFresh vezetői sírva fakadnak majd, ha reggel felmérik a flottájukat ért károkat – mondta Ordo.

– Az az ő problémájuk, ha nem túl válogatósak a szerződéses társcégek tekintetében – válaszolta Sev. Ellenőrizte, hogy a Verpine mesterlövészpuska szilárdan rögzítve van a hevederében. Úgy tűnt, komolyan vette Skirata fenyegetését, hogy letöri a derekát annak, aki akár egy kicsit is meghajlítja az értékes fegyvereit. – Valószínűleg őket is bűnbandák fizetik – tette hozzá.

– Akkor legalább teszünk egy szívességet a CBE–nek is.

Mindig is kihívásnak számított, ha egy csapatnak forgalmas helyen kellett felfejlődnie. A légiforgalmi adatok szerint a kikötőben átlagosan 120 tehergépjármű fordult meg huszonnégy óra alatt, de 20.00 és 23.00 óra között szinte teljesen kihalttá vált. A szeparatisták valószínűleg ezért jelölték ki a 22.00 órát a robbanóanyagok átadására. Úgy tervezték, hogy mire az éjszakai szállítmányok sorjázni kezdenek 23.00–kor, ők már rég berakodtak és eltűntek.

Ha a kommandósok túl korán értek volna oda, akkor borzasztóan sok droidot, embert és idegen teremtményt kellett volna elkerülniük.

– Máskor is kellett már támadást levezényelned városi célpont ellen? – kérdezte Sev a századostól.

– Igen, a N’dianon. Hallottál már róla?

Sev gyorsan utánanézett az adatbázisban. Ordo látta az ikonok felvillanását a saját belső képernyőjén, azután hallotta, hogy a kommandós nagyot nyel.

– Úgy értettem, hogy voltál már olyan városi bevetésen, ahol a helyet többnyire sértetlenül kellett hagyni?

– Ez esetben a válasz nem. Ez lesz az első.

– Nekem is.

– Akkor örülök, hogy együtt lehetünk ebben a pillanatban.

Ordo leparkolt a légisiklóval egy kis mellékállomás mellett, ahonnan a kisegítő járműveket indították el az ipari zóna felé, a CoruFresh raktáraihoz. A mellékállomástól egy méter széles cső futott húsz méteren át egy fél kilométer mély szakadék felett, a főállomástól jövő kábeleket védte, és járható utat kínált a kommandósoknak.

– Mindenki felkészült? – kérdezte Ordo. Két Plex rakétavetőt emelt a két vállára.

– Igen, uram!

– A vállad rendben van?

– Finek eljárt a szája.

– Fi tudja, hogy minden apró sérülés számít, ha harcba indulunk, és nekem tudnom kell róla.

– Jól vagyok.

Ordo barátságosan megbökte.

– Oya, ner vod! – mondta.

Ordo indult előre, közben ellenőrizte Sev adatait a belső képernyőjén. Ha valaki majdnem a halálba zuhant, akkor elfogadható, ha ilyen magasság felett legalább egy kicsit idegeskedik, de Sev úgy haladt előre a cső tetején, mintha szilárd talajon járna. Hamarosan mind a felhalmozott ládák fedezékében kuporogtak a raktárépület hátuljánál.

– Omega! Pozíció?

Niner hangja némi recsegés kíséretében válaszolt:

– Százötven méterre vagyunk a körzettől, uram. Délkeletre a leszállózónától, a hulladék–feldolgozónál.

– Aktivitás a kikötő keleti szélén?

– Minden csendes, csak karbantartódroidokat látunk. Dar felküldött egy távirányítású kamerát. Az élők ládákat rakodnak a raktárház bejáratánál. Két tehersiklóval odatolattak a rakodórámpákhoz.

– Akkor mi a tetőn helyezkedünk el.

Az egyszintes raktárházat lapos tetővel látták el, amelyen bárkit könnyen megláthattak a kikötő túloldaláról, de ez volt az egyetlen olyan magaslati pont a fénnyel elárasztott leszállóterület felett, ahonnan irányítani lehetett a harcot, és néhány célpontot még Ordo és Sev is leszedhetett. A százados úgy döntött, hogy csak megnehezítenék a dolgukat, ha a legközelebbi lakótornyokban vennének fel állásokat nagyjából ezer méterre a raktártól; ha a terroristák visszalőnek, akkor nagyon sok civil áldozatot kellene kimagyarázniuk.

– Indulás! – adta ki az utasítást Ordo.

Sev fellőtt egy csáklyát a tetőre, és megrángatta a hozzácsatolt kötelet, hogy ellenőrizze, biztonságosan tart–e. Az övére rögzített csörlő elég erős volt, hogy felvigye, de a kommandós rásegített, és majdnem úgy nézett ki, mint aki ugrálva halad felfelé a falon. Ordo megvárta, amíg Sev hasra vetette magát a tetőn, és a Verpine–nal a jobbjában körülnézett.

– A tető tiszta, uram!

Ordo fellőtte a maga csáklyáját, és hagyta, hogy a csörlője felhúzza, amíg el nem érte a tető szélét. Feladta Sevnek a két rakétavetőt, azután felhúzta magát, és előrekúszott a tető bejárat felőli pereméig.

Mindketten egyszerre állították nagyításra a sisakjuk lencséit, így Ordo ugyanazt látta a belső képernyője sarkában Sev kameraképén, amit ő maga is nézett.

– Egy ideális világban hagyhattunk volna egy időzített robbanótöltetet az egyik kiszolgáló alagútban, hogy lebénítsuk a zónának ezt a részét, mielőtt bejövünk – mondta Sev.

– És ezzel nagydobra vertük volna a sereg jelenlétét a helyszínen. Mi most nem létezünk, emlékszel? Átmentünk banditába.

– Csak fantáziáltam.

A példás megközelítés az lett volna, ha kiiktatják a világítást, és utána hatolnak be a célterületre, de az időzítés ezúttal kritikus fontosságot kapott. Skiratának és Jusiknak le kellett szállítaniuk az árut, azután el kellett tűnniük a közelből, mielőtt elkezdődött a buli.

– Omega! A helyünkön vagyunk!

– Vettem! – válaszolta Mereel.

– Ha jelzek, kiiktatjuk a két legközelebbi lámpát, és fedezünk, amíg behatoltok a körzetbe délről. Delta! Pozíció?

– Itt Boss! Két percen belül a raktárépület mögött leszünk. Atin és Fixer szemből érkezik, én és Scorch lefedjük a leszállózóna északi részét.

Úgy tűnt, Atin problémamentesen átvette Sev helyét az osztagban; a deltások hangjában nyoma sem volt annak, hogy nem fogadnák szívesen korábbi testvérüket. Ordo feltételezte, hogy mivel mind Vau alatt tanultak, és az elvégzendő munkát fontosabbnak tartották a személyes ellentéteknél, valójában az lett volna idegen tőlük, ha megjegyzéseket tesznek az osztagok újraelosztása miatt.

– Rendben, vode! Figyelünk és várunk!

Mereel, Fi, Niner, Darman és Corr egy futószalag mellett guggolt a hulladékraktár oldalánál, ahol a droidok összegyűjtötték és összepréselték a szemetet.

Fi kétkedően szaglászott. A levegőt rothadó gyümölcsök és zöldségek erjedésének savanyú szaga töltötte meg, és bár ez ártalmatlan lett volna, de émelyítő volta miatt inkább kizárták a sisak szűrői segítségével. Niner jelére mind felpattantak, és egy oszlophoz futottak a járda végénél, amely a CoruFresh raktárépületéhez vezetett.

– Ti aztán nagyon csillogtok! – mondta Niner a felderítőre és a katonára mutatva. A páncéljuk szinte izzani látszott, ahogy visszaverte a közeli cafmérés vörösen villogó holofeliratának fényét. – Miért nem írjátok ki arra a di’kutla fehér mellkasotokra, hogy ide lőjetek?

– Túl sokat vársz a feketétől – válaszolta Mereel. – A lopakodás többet ér, mint a rejtőzködés. – Lehajtotta zömök, négycsövű Merr–Sonn nehéz sugárvetőjét a hátáról maga elé, és beindította az alatta lévő, mini lebegtetőművet, hogy az tartsa a súly egy részét. Nyolcvan centiméteres hosszával a négy vaskos, kettéosztott végű cső fenyegetően meredt előre, és az egész inkább hasonlított egy cirkáló elhárító lövegére, mint bármilyen gyalogos fegyverre. – A lopakodás, és persze egy szép, nagy kézi ágyú – tette hozzá a felderítő.

Fi megpaskolta Corr feltűnően fehér vállát.

– Ninert bárhová követnék az emberei – mondta. – Csak kíváncsiskodott.

– Rendben, kíváncsiskodjon csak, ha akar – válaszolta Mereel, és a leszállótér felé mutatott. – Elmozdítottak néhány járművet, úgyhogy valamivel több nyílt teret kell lefednünk. De legalább a pilótafülkék többsége egy irányba néz, így kihasználhatjuk a vakfoltot a járművek mögött.

Darman a hátára rögzítve hozta magával az egyik Verpine mesterlövészpuskát. A beszélgetés kínálta pillanatokat kihasználva megcsodálta Corr kezében a Merr–Sonn gyár másik kivételes remekművét, a Z–6–os forgócsöves sugárágyút. A fegyver majdnem akkora volt, mint a négycsövű Merr–Sonn. – Akkor most tényleg nem ejtünk foglyokat? – kérdezte.

– Tudom, hogy nem épp egy finom fegyver.

– Etainnek tetszene – szólt közbe Fi. – Stílusosabb, mint az a nagymamás LJ–50–es.

Mereel méltatlankodva felhorkant:

– A tábornok szerezzen egyet magának! Ez az enyém!

– Akár virág helyett is jó lenne, Dar...

– Egyébként jelentkezett már?

– Vau társaságában követte Perrive nyomát egy bérlakásba az A–négyes kvadráns hármas zónájába. Azóta megfigyelés alatt tartják! – vágott közbe Ordo. Ezen a sávon nem lehetett magánbeszélgetést folytatni.

– Az nem a diplomatanegyed? – kérdezte Mereel, akinek emlékezőtehetsége a testvéréével vetekedett.

– Attól tartok, de – felelte Ordo. – Ez érdekesnek ígérkezik. Ha oda is be kell mennünk, akkor a művelet titokban tartása egészen új magaslatokba kell, hogy emelkedjen.

Fi látta, hogy Darman lehajtja a fejét egy másodpercre, de nem hallatszott felőle sem egy hangosabb lélegzetvétel, sem a fogak összekoccintása. A következő másodpercben már ismét éberen figyelt. Nem lehetett tudni, hogy Etain biztonságáért vagy a lány tettei miatt aggódik–e, de Fi nem akart rákérdezni. – Vaunak még a strill sem kell, ha van mellette egy Jedi – mondta inkább.

– Mindenhova magával viszi Mirdet – mondta Mereel. – Olyan, mint a mandalori apa, aki magával viszi a fiát a csatába.

– Ha nem tudnám, hogy a vén pszichopatának baj van a fejével, még aranyosnak is tartanám a dolgot. Mit csinál ott az az állat?

– Gondolom, még nem láttad, hogyan vadászik egy strill...

Mereel nem magyarázta meg, mire utal ez a kérdés. Egy intéssel jelezte Ninernek, hogy folytassák az akciót, és az osztag futva közelítette meg a következő búvóhelyet a leszállótér szélén.

A–4–es kvadráns, diplomatazóna, 21.45 óra,

385 nappal a Geonosis után

Etain egy magas irodatorony egyik párkányán állt, és a szemben lévő, elegáns lakóházat nézte. Csak ekkor döbbent rá arra, hogy mit jelent a fogalom: titkos bevetés.

Vau mellette állt a nagyjából másfél méter széles párkányon. Ebben a magasságban még a coruscanti időjárás szabályozottsága ellenére is érezhető volt a szél.

– Mi a gond? – kérdezte Vau, erőteljes hangját eltompította a sisak. – Talán nem hitte, hogy a politika is lehet mocskos, és a diplomaták nem mind becsületes és jótékony figurák? Vagy hogy néha kellemetlen alakokkal veszik körül magukat?

– Azt hiszem, erre már magamtól is rájöttem – válaszolta Etain. Érezte, hogy a strill elmegy a lába mellett, miközben türelmetlenül járkál a párkányon. Úgy tűnt, egyáltalán nem tart a szédítő magasságtól. – Más zavar – folytatta a lány. – Ha bemegyünk abba az épületbe, annak sokkal súlyosabb következményei lehetnek, mint a merényletnek egy terrorista ellen.

– Akkor rá kell vennünk, hogy jöjjön ki.

– Itt hetekig elrejtőzhet.

– Feltéve, hogy rejtőzködni akar.

– Néha nehezen követem a gondolatmenetét, Vau.

– Lehet, hogy csak beugrott valamiért vagy valakiért. Őrülten elrohant a bázisukról.

– Érzem, hogy egyedül van. Senkit sem visz magával.

Vau a szeme elé emelte a Verpine távcsövét, és nagyjából harmincfokos szögben lefelé nézett vele. A strill a párkány szélén egyensúlyozott.

– Látom. Igen, egyedül van. Az erkélyajtó előtt áll. Nagy mértékű arroganciára vall, hogy mennyire nem törődik a biztonságával. Megnézi, tábornok?

Vau odanyújtotta, és Etain nyugtalanul vette kézbe a fegyvert. Szinte hallotta, ahogy Skirata figyelmezteti és óvatosságra inti. Meglepte, hogy a Verpine mennyire könnyű volt, szinte ártalmatlannak tűnt. Belenézett a távcsőbe, azután érezte, hogy Vau odanyúl, és valamit állít az optikán. Az iménti, tiszta kép rózsaszín árnyalatúvá vált, de a lány így is tisztán látta, ahogy a bárlakásban Perrive egy íróasztal fiókjaiban turkál, és adatkártyákat próbálgat az olvasójába. Beletette, ránézett, kivette, eldobta. A mellkasán halvány fény izzott, és ahogy a férfi megfordult, a fényfolt a hátán is látszott.

– Mit lát?

– Adatokat tölt le – válaszolta Etain.

– Iratokat gyűjt be. Én megmondtam...

– Mi az a fehér fény? A Por elektromágneses kisugárzása?

– Pontosan.

A Jedi felemelte a fejét, és ismét megcsodálta a kezében tartott fegyvert.

– Azon az adatolvasón lesz néhány érdekesség – mondta. – Hogyan szerezzük meg?

– Hagyományos módszerrel – válaszolta Vau olyan hangon, mintha elmosolyodott volna a sisak alatt. – Csaljuk ki az erkélyre!

– Nem biztos, hogy ilyen messziről is tudom befolyásolni... ha sikerül egyáltalán.

– Nem is kell, drága tábornokom – mondta Vau. Visszavette a mesterlövészpuskát, egyik kezével összehajtogatott egy szövetdarabot, és oda tette, ahol a tus nekinyomódott a páncélja vállrészének. – Utálom, ha állva kell lőni és nincs minek nekitámaszkodni – jegyezte meg. – Viszont nem olyan jó az egyensúlyom, mint Mirdnek, úgyhogy inkább nem térdelek le. – Enyhén hátrahajolt, hátát nekitámasztotta a falnak. – Csodálatos ez a Verp! Majdnem olyan, mint egy kézifegyver – tette hozzá, miközben a két kezét igazgatva a lehetőségek szerint kényelmes testhelyzetet vett fel a lövéshez.

– Csak mondja meg, mire készül!

– Zajt keltek az erkélyen, hogy Perrive kijöjjön.

– És ha nem jön ki?

– Akkor be kell mennünk, és a nehezebbik módon kell elkapnunk.

– De ha...

– Előbb próbáljuk meg kicsalogatni! – Vau mozdulatlanná dermedt, amíg egy légisikló haladt el a közelben. A közeli légicsatorna majdnem teljesen kihalt volt. Az őrmester folytatta: – Úgy alakult, hogy azokban a hadseregekben, ahol én szolgáltam, többnyire nem nagyon terveztek előre. Idővel hozzászoktam a kevésbé hagyományos megoldásokhoz.

Etain nem tehetett róla, de miközben a férfit hallgatta, az Erőben kialakult mintázatokat is érzékelte. Úgy tűnt, mintha a várandósság kiélezte volna az élő Erőre való fogékonyságát. Vau végtelen, hűvös nyugalmat árasztott, majdnem mint egy Jedi–mester. A strill megfoghatatlanul izzó intelligenciájának és vad vágyakkal telt szívének kettőssége leginkább idegennek hatott. Ha csak az Erő közvetítésére hagyatkozik, Etain könnyen arra a következtetésre juthatott volna, hogy egy békés férfi és egy boldog gyermek párosával találkozott.

Azonban már mást is érzett. Érezte a gyermeke lelkének élettel telt, bonyolult mintázatát is.

Fiú.

Egy alig másfél méter széles párkányon állt, alatta több ezer méteres mélység tátongott, és Etain mégsem félt.

Majdnem kinyúlt az Erővel Darman felé, de megállította magát. Nem akarta elterelni a férfi figyelmét. Elégedetten nyugtázta, hogy épségben van és magabiztos.

– Meg tudja fojtani az Erővel? – kérdezte Vau halkan.

– Tessék?

– Csak érdekelt. Jól jönne.

– Erre nem képeztek ki.

– Kárba vesznek azok a jó kis harci képességek...

Vau hangosan fújta ki a levegőt, és nem vett másik lélegzetet. A ravasz meghúzása alig érzékelhető mozdulat volt Etain periférikus látásában, és apró reccsenés hallatszott, amelyet porrá morzsolódott beton apró füstje kísért a bérház falának sarkánál.

– Hm... – mormolta Vau elgondolkodva. A puska távcsövét a sisakja szemrésénél tartotta. Meg lehetett volna mintázni róla a halál szobrát. Bármennyire hozzászokott Etain a mandalori páncélhoz, ettől nem érezte kevésbé félelmetesnek az őrmestert. – Azt kijelenthetjük, hogy nem tudja, hogyan lehet elkerülni a professzionális merénylőket – mondta a férfi. – Figyelje, és mondja meg, mit érez!

Perrive megállt a páncélüveg erkélyajtónál, és zsebre tette az adatolvasóját. Ezután elővette a sugárvetőjét, széthúzta az ajtó két szárnyát egy méterre, de nem többre. Körülnézett, és felemelt fegyverrel kitette az egyik lábát az erkélyre.

Etain hallotta, ahogy Vau kifújja a levegőt, azután a végtelen csendben Perrive feje hátrabicsaklott, mintha láthatatlan ököl ütötte volna homlokon, előtte apró cseppekből álló vérpermet szóródott szét. A férfi eldőlt, mint egy zsák.

Meghalt. Bármilyen is volt Perrive, eltűnt az Erőből. Fájdalommentesen, még meglepődni sem volt ideje, egyszerűen csak nem volt ott többé az Erőben.

A strill pislogás nélkül bámult fel a gazdájára, farka lelkesen söprögette a párkányt. Az állat halk, nyüszítő hangot adott ki.

– Be kell szereznem egy ilyen puskát – mondta Vau. Még mindig a nyugalom és az elégedettség példaképe volt. – Hihetetlenül ügyes iparosok azok a kis bogarak!

– Meghalt.

– Gondoltam. A Verpine szilárd lövedéke hidrosztatikus sokkot okoz, kyr’am, de a pontos fejlövés sem elhanyagolható tényező.

– De még mindig nála van az adatolvasó.

– Remek! – mondta Vau. A strillhez fordult, és felemelt ujjal rászólt: – Udesii, Mird! Csend! K’uur!

Az állat úgy nézett fel rá, mintha látná a férfi szemét a sisak mögött. Fejét kicsit behúzta a nyakán összegyűrődött bőrrétegek közé, és abbahagyta a nyüszítést. Vau leguggolt mellé, és előretartotta az egyik kezét, mintha mutatna valamit, azután ökölbe zárta az ujjait. – Oya! – mondta halkan. – Keresd meg az aruetiit! Keresd meg az árulót!

Mird megfordult, és belevájta karmait a betonba. Etain döbbenten nézte, ahogy az állat felmászik a következő párkányra felettük. Úgy tett, mintha megértette volna gazdája szavait és kézjeleit, de a Jedinek fogalma sem volt, hogy az állat mire készül.

– Oya, Mird!

A strill a négy hátsó lábán egyensúlyozott, azután kiugrott az iszonytató mélység fölé.

Etain elakadt lélegzettel figyelte, és hirtelen rádöbbent, miért néz ki a strill olyan bizarrul. Mind a hat lábát széttárta a levegőben, és laza bőre kifeszült közöttük. Az állat kihasználta a légáramlatokat, és könnyedén átsiklott a szemben lévő épület erkélyére.

Vau levette a sisakját, és megtörölte a szemöldökét. Tekintetében mélységes csodálat és szeretet ült.

– Okos kis Mird! – mormolta maga elé. – Te kis ügyes!

– Átsiklott!

– Különleges állatok ezek a strillek!

– Elhozza az adatolvasót?

Vau ránézett. Etain látta, hogy halvány mosoly formálódik az ajkán.

– Igen – válaszolta a férfi.

– Fiú vagy lány?

– Mindkettő – mondta Vau. Sóhajtva folytatta: – Azóta velem van, mióta mandalori lettem. Csakhogy a strillek jóval tovább élnek, mint az emberek. Ki fog gondoskodni róla, ha én már nem leszek?

– Biztos vagyok benne, hogy valaki nagyra fogja értékelni...

– Azt szeretném, ha gondoskodna róla valaki, nem azt, hogy értékeljék.

Vau visszavette a sisakját. Várakoztak. Etain elképzelte, ahogy az állat majd felbukkan, és a fogai közt hozza az adatolvasót. Vagy lehet, hogy tartogat még meglepetést, és mondjuk, erszénye is van, mint a gurlaninoknak?

Rémülten figyelte, ahogy Mird kihúzza a tetemet az erkélyre. Azt hitte, hogy az állat csak úgy kitépi az adatolvasót a ruha egy foszlányával együtt, és valamiképpen áthozza nekik. Ehelyett a strill mélyen belevájta fogait a férfi vállába, és felrángatta a halottat az erkélykorlátra.

– Mit művel?

Vau felnevetett. Néhány másodpercig Mird a korláton egyensúlyozta a testet, mint egy zsák követ, azután hirtelen a levegőbe lendült. Etain meglepetten nézte, ahogy az állat vitte a nagyjából nyolcvan kiló holtsúlyt, és még jobban meglepődött, amikor a szabadesés ismét repüléssé változott, majd a lény hamarosan már felfelé rohant a falon, hogy egy magaslati pontról ugorhasson vissza hozzájuk, siklószárnyként használva bőrlebernyegeit.

Mird ragadozó madárként repült, és képes volt magával vinni a zsákmányát is.

– Fierfek! – mondta Etain halkan. Erre nem talált jobb szót.

– Vigyázzon a nyelvére, tábornok! – szólt rá Vau, és ismét felnevetett. Fél perc sem telt bele, és Mird fent volt a párkányon, magával rángatta Perrive holttestét is. Az őrmester leguggolt a keskeny helyen, és kutatni kezdett a férfi zsebeiben, amíg meg nem találta az adatolvasót. – Megvan! – mondta. – Mehetünk. Jó Mird! Okos Mird! Mirdala Mird’ika! – Ezután bekapcsolta az adó–vevőjét, és beleszólt: – Kal! A Perrive nevű problémát megoldottuk, és gazdagabbak lettünk egy hasznos adatolvasóval. Hamarosan találkozunk!

Mird szinte eksztázisba esve dorombolt és nyüszített, és a hasát mutatta Vaunak, hogy gazdája ott is vakargassa meg kesztyűs kezével. Megérdemelte a dicséretet.

– Mi lesz a tetemmel? – kérdezte Etain még mindig kábultan a látottaktól. – Csak úgy itt hagyjuk? Egy iroda ablaka alatt?

– Komoly feladványt ad majd a CBE helyszínelőinek – válaszolta Vau. – És nem kell diplomáciai ügyekbe bonyolódnunk.

A lány már hozzászokott annyira a gyilkosságokhoz, hogy megelégedjen a válasszal. Ami őt magát is meglepte, az az volt, hogy akaratlanul is megsimogatta Mird fejét. Az állat bűzlött és valószínűleg egyetlen harapással meg tudta volna ölni, mégis különlegesnek látta.

– Okos vagy, Mird! – dicsérte meg.

F–76–os kvadráns, a CoruFresh Termények

elosztókikötőjének közelében, 21.50 óra,

385 nappal a Geonosis után

– Jól áll magának ez a páncél, Bard’ika!

Skirata a robogó utasülésén ült, készenlétbe helyezte adatolvasóját és időkijelzőjét. Elkezdődött. Perrive meghalt, és ideje volt ellenőrizni azt a bizonyos számlaszámot.

A képernyőre kiíródtak az egy napon belül nyom nélkül eltűnő bankszámla adatai.

– Nem hiszem, hogy a Jedi Tanács is így gondolná – válaszolta Jusik, miközben megigazgatta a járműre szíjazott zsákokat.

– Pedig Kenobi mester is visel páncélt.

– Emiatt ne nagyon aggódjon!

– Nem gondoltam bele túlságosan.

– Manapság egy mando zsoldosnak is gondolnia kell a jövőjére, fiam, még ha úgy is alakul, hogy nem lesz jövője. Magának sem ártana.

Jusik elmosolyodott.

– Azt hittem, a mandaloriak a pillanatnak élnek – mondta.

– Még a mando nyelv is alig ismer mást, mint jelen időt.

Skirata egy pillanatra sem emelte fel a tekintetét az adatolvasóról. Frissítette a képernyőn lévő oldalt, és azon hirtelen megjelent egy számsor, valamint egy névtelen bankszámla. Az Aar–gaun vastagabb lett négymillió kredittel. Skirata leigazolta, és az összeg realizálódott a számláján.

Valóban megkapta a pénzt.

Erezte, ahogy feszültségének egyik oka semmivé foszlott, és egy másik – kellemes, ismerős – érzés vette át a helyét. Készen állt a harcra. Hullámsávot nyitott az adó–vevőn az akciócsoport egésze felé.

– Nyugalom, vode! Megkaptuk a krediteket! Indulunk átadni az árut!

– Ordo, vettem!

– Delta, vettem!

– Mereel, vettem!

– Kapunk tíz százalékot? – kérdezte Fi.

Jusik beindította a hajtóművet.

– Le leszel nyűgözve, Fi, amikor megtudod, hogy mit kapsz ezért – mondta Skirata, azután a robogó felugrott a levegőbe, és Jusik kilencven fokban megfordította, mielőtt megcélozta a CoruFresh raktárépületét. – Remélhetőleg nem nyaktörést – mormolta az őrmester a fiatal Jedinek.

– Bocs! – szólt hátra Jusik.

Skirata ránézett az időkijelzőjére: 21.55.

Egy jó kis Dha Werda valószínűleg jobban beindította volna, de ez itt egy másfajta csatatér volt.

– Ugye, ezek a csomagok jól oda lettek kötve?

– Alaposan. A súly kihat a robogó irányítására is.

– Van még néhány percünk. Csak nyugodtan!

– Udesii! – mondta Jusik, és elvigyorodott. – Ha a dolgok rosszra fordulnának, akkor használhatom az Erőt?

– Ha nem marad szemtanú. Menjünk!

Jusik magasan a leszállótér felett fékezte le a robogót, s ereszkedés közben Skirata látta Ordót és Sevet a raktár tetején hasalni. Mindketten mozdulatlanul feküdtek. A két osztagot még ő sem látta, és ez önbizalmat adott. Jó érzés volt, hogy a fiai jobbak lettek nála.

Ennek ellenére biztos volt benne, hogy ez az éjszaka még próbára fog tenni mindenkit. Elég robbanóanyagot hoztak magukkal, hogy az egész kvadránst vagy akár a város még nagyobb részét eltüntessék vele a bolygó felszínéről. Egy csatatéren még örült is volna ennek, de egy városban voltak, ahol a tény inkább aggodalmat keltett.

„Csak legyünk óvatosak!”

A robogó leereszkedett, és a lebegtetőművek a talaj felett tartották néhány centiméterrel. Öt férfi és a gyűlésen látott, középkorú nő várta őket – mindegyikük látható helyen tartotta a sugárvetőjét, az övükbe tűzték vagy tokban lógatták le a csípőjükről. Beirányították Jusikot két tehersikló közé, ahol rejtve voltak az idegen szemek elől.

Skirata és Jusik leszállt a járműről, nyugodtan megálltak mellette. Nagyon úgy néztek ki, mint akik le akartak zárni egy már megkötött üzletet. Az őrmester levette a sisakját, de társa fennhagyta a magáét.

– A kreditek rendben megérkeztek – mondta Skirata köszönés helyett.

A nő alaposan megnézte magának a tatuini banthákhoz hasonlóan megrakott robogót.

– Ez itt az összes? – kérdezte.

– Négyszáz darab negyedkilós csomag, tízesével kötegelve. Javaslom, hogy a biztonság kedvéért osszák el több jármű között.

A nő vállvonás kíséretében válaszolt:

– Tudjuk, hogyan kell bánni a robbanóanyagokkal. – Kikötötte az egyik zsákot, és leguggolt, hogy kivegyen belőle egy tízes köteget. Összevont szemöldökkel nézegette a vastag csomagolást, és előkapott egy rugós kést.

Skiratának nem kellett látnia Jusik arcát, hogy tudja, mennyire elsápadt a Jedi.

„Ne érintkezzen fémmel, mert az beindítja az elektrolízist!”

Mereel a kis vegyészkedésével azt akarta megakadályozni, hogy a terroristák felhasználják a robbanóanyagot, de végül mindenki vesztét okozhatta vele.

– Hé–hé! – kiáltott fel Skirata ingerülten, és reményei szerint nem hallatszott a hangján, hogy mennyire megrémült. – Nehogy belenyomjon egy kést! Csomagolja ki rendesen! Adja ide, majd én megcsinálom! Francokat tudja, hogy kell bánni vele!

A fülébe nyomott adó–vevő–gyöngyből nagyon visszafogott, nagyon sok hangból álló, de nagyon egységes sóhaj hallatszott. Ordo mormolásából csak az „osik” szót lehetett érteni.

– Szemtelen kis mandalori mitugrász! – sziszegett rá a nő, de azért elrakta a kést, és hagyta, hogy a férfi kibontsa neki a csomagolást. Azután előkapta a sugárvetőjét, és Skiratára fogta.

Az őrmester idegesen bontotta ki a köteget, hogy kivegyen egy csomagot. Ennek a csomagolását foggal tépte fel, hogy megmutassa a lágy, barnás színű anyagot alatta. Furcsán édes volt.

– Tessék! Most már elhiszi?

A nő dühösen nézett, kikapta a férfi kezéből a téglát, és gyúrogatni kezdte.

– Meg kell néznem, hogy nem csak szárított detonitot akar ránk sózni – mondta.

– Tudja, mit? – kérdezte Skirata azon tűnődve, hogy Jusiknak talán érdemes lenne bevetnie némi elmebefolyásolást. – Válasszon ki véletlenszerűen annyi köteget, amennyit csak akar, kicsomagolom őket, és akkor látni fogja, hogy a tiszta üzlet híve vagyok.

– Megijeszt, Kal’buir! – jött Ordo hangja az adó–vevőből.

– Jól van – mondta a nő, és rámutatott egy másik csomagra.

– Legyen az! Bontsa ki!

Skirata engedelmeskedett. Kibontotta a köteget, és odanyújtotta, hogy a nő kiválasszon belőle egy csomagot. Feltépte neki, és a szeparatista megvizsgálta a csomag tartalmát. Még háromszor ismételték meg a műveletet.

Skirata színpadiasan felegyenesedett, és csípőre tett kézzel felsóhajtott.

– Én ráérek egész éjjel, drágám – mondta. – Maga nem siet sehova?

A nő már eltette a sugárvetőjét, de úgy nézett rá, mintha mégis inkább meg akarná ölni.

– Rakják össze, és húzzanak el innen! – parancsolta.

Skirata lepillantott az időkijelzőjére: 22.20. Obrim valószínűleg már a harmadik cafját itta idegességében. A CBE különféle tisztjei hasonlóképpen nyugtalanul várhatták az indulási parancsot a megadott helyszínek körül, szerte a városban.

– Hallottad a hölgyet! – szólt oda Jusiknak. – Csináld!

Mindig a sietős távozás előtti utolsó másodpercek a legijesztőbbek. Egy hajszál választja el a győzelmet a vereségtől, az életet a haláltól. Jusik gyorsan visszapakolta a kötegeket a zsákokba, leoldotta és egymás mellé rakta azokat, a két tehergépjármű között.

– Most pedig tűnjenek el! – parancsolta a nő.

– Gondolom, ne számítsak rá, hogy visszatérő ügyfelek lesznek...

A nő sokatmondóan előkapta a sugárvetőjét, és ráfogta Skiratára. A mandalori felvette a sisakját, és felült a robogóra Jusik mögé. Felpattantak a levegőbe, és néhány másodpercen belül elrepültek a raktárépület felett.

– Fierfek! – jött Darman hangja. – Utálom, amikor rögtönöz, őrmester!

– Mintha te nem szoktál volna...

– Készenlét!

Ordo hangja vágott közbe:

– Egyetlen köteg kivételével a nő az összes robbanóanyagot felrakatta egyetlen tehersiklóra. A zölddel borított járműre a rakodórámpa mellett. Ismétlem: negatív a zöld gépre. Ne célozzátok meg a zöld tehergépet, különben búcsút mondhatunk a fél Coruscantnak!

– Szerencsére a nők sohasem hallgatnak rám – jegyezte meg Skirata. Valamiképpen sejtette, hogy így lesz. – Szóval, akkor csak egy olyan jármű van, amit nem szabad felrobbantani – mondta.

– Elsődleges cél a zöld tehergépjármű elszigetelése és semlegesítése.

– Vettem, uram! – jött az egységes válasz több szólamban.

Háromszáz méterrel a raktár mögött Jusik letette a robogót néhány nagybani kereskedőház szomszédságában. Skirata még egy kicsit ülve maradt, és megnyugtatta magát, mielőtt megnyitott egy másik sávot, és ismét megszólalt:

– Obrim! Itt Skirata!

– Hallgatlak!

– Indulhattok, barátom! Később beszélünk!

– Vettem! – igazolta vissza Obrim, és megszakította az adást.

– Omega, Delta, minden egységnek! Itt Kal! Tiszta a terep! Tiéd az irányítás, százados!

– Vettem, őrmester! – válaszolta Ordo, azután elkezdett visszaszámolni:

– Öt, négy, három, kettő... Gyerünk, emberek! Oya!

Szörnyű következményekkel járó, de mégiscsak titkos kis háború tört ki Coruscant külvárosában.

Huszonkettedik fejezet

Figyelni fogjuk, ezt megígérhetem. Nem fog látni vagy hallani minket, még azt sem veszi majd észre, ha valamelyikünk maga mellett áll. Ez milyen érzés, Jedi? Milyen érzés olyan lények könyörületére szorulni, akiknek a hatalma nagyobb a magáénál? Legalább megtudja, hogy mások hogyan néznek magára. Tartsa meg az adott szavát, tábornok, különben megtapasztalhatja, hogyan harcol egy kicsi, de láthatatlan hadsereg!

Jinart, a gurlanin mondta Arligan Zey tábornoknak,

amikor ő megígérte, hogy tizennyolc hónapon belül

eltávolíttatja az ember telepeseket a Qiiluráról

A CoruFresh raktárépülete, 22.25 óra –

a támadás időpontja

Coruscanti idő szerint 22.25–kor Fi és Mereel kirontott a leszállóterület déli szélén álló, alacsony fal mögül, és készenléti pozíciót vettek fel a raktárépület felé néző, parkoló tehergépjárművek között.

Fi átkapcsolta DC–17–ese távcsövét infravörösre, és befogta vele a zöld tehersiklót. Hőfoltra lett figyelmes a jármű elejében, és felpillantva látta, hogy a vezetőfülkében már ott ül a pilóta az indulásra várva.

– Célpont a zöld jármű pilótafülkéjében. Az infrakép szerint már bemelegítette a hajtóművet. Berakodták a robbanóanyagokat? Megerősítést kérek!

– Látom a jármű hátulját. Becsukták az ajtót, két célpont utazik az áruval – válaszolta Ordo. – Berakodás megerősítve. Itt kell tartanunk azt a járművet, vode, de nem robbanthatjuk fel!

– Dar! Be tudod fogni a pilótát?

Futó léptek zaja, hevesebb lélegzetvétel jött, de ezúttal kívülről. Fi odapillantott, és Darmant látta a közelben, amint fél térdre ereszkedve és bal könyökét a térdére támasztva célra emeli a Verpine–t. A Verpine lövedéke garantáltan átütné a szélvédőt, és megölné a pilótát anélkül, hogy kárt tenne a felhalmozott robbanóanyagban. – Célba vettem – jelentette Darman. – Tűzparancsra várok!

Fi elfordult, és a DC–je távcsövével megkereste Ordót a raktár–épület tetején. Sevet nem látta, és a százados sisakjának is csak egy részét pillantotta meg, amikor a felderítő elfordította a fejét.

– Delta! – szólította meg az osztagot a parancsnok. – Készüljetek fel a zöld jármű rakterének elfoglalására, amikor kiiktatjuk a világítást! Omega! Vegyetek célba minden gyalogos célpontot a leszálló területen!

Skirata is bejelentkezett:

– Ord’ika! A raktár mögött vagyunk, tűz alatt tudjuk tartani a hátsó ajtókat. Az Erő szerint összesen huszonnégy élő célpontunk van.

Fi megnézte a raktárépületet a távcsővel, és legalább kilenc férfit és nőt látott bent sürögni–forogni. Infrára váltva még két alak jelent meg, amint ládákat bontanak ki, kis dobozokat és fegyvereket tesznek át belőlük táskákba.

– Ebből legalább tizenegyet látok az épületen kívül és belül. Magukkal hoztak egy kisebb arzenált is – jelentette a kommandós. – A jó hír az, hogy a belső tér szinte teljesen üres, az iroda–helyiségeket az egyik fal mellett alakították ki.

– Amint kimegy a világítás, le fogják...

Sev hangja vágott közbe:

– Látok két ládát, ami nagyon hasonlít a DC–15–ösök ládáira. A kis piros légisiklóban vannak a terület északi szélén lévő kerítés mellett.

– Hat tehersiklónak vörös a hajtóműve az infraképen – mondta Mereel. – A többi járműnél nem látok aktivitást. Legalább négy már készen áll az indulásra.

– Biztosra megyünk – válaszolta Ordo. – A zöld kivételével mindre lövünk.

– Átkapcsoltam éjjellátóra – jelentette Darman. – Készen állok, százados!

Corr is odafutott, hogy elhelyezkedjen Fitől jobbra az egyik tehersikló mögött. Szorosan markolta a forgócsöves ágyút, és a testtartásából ítélve erősen bízott a túlélésben. Nem kapott kommandós kiképzést, de megpróbált megfelelni a kihívásnak.

Fi megkedvelte a gyalogost és remélte, hogy Skirata képes lesz áthelyeztetni az Arca századhoz. Elhessegette a gondolatot, és ő is éjjellátóra állította a távcsövét. A célkeresztet nagyjából egy férfi és egy nő közé helyezte, akik együtt vittek egy lapos ládát az egyik tehersikló felé.

Fi ujja megpihent az elsütőbillentyűn.

– Fény! – kurjantott Ordo.

A százados és Sev egyszerre lőtte ki a rakétát a Plexből, és a két legközelebb lévő ipari reflektort sárga tűzgolyó falta fel.

A robbanás lehetetlenné tette, hogy bárki meghallja az átütött páncélüveg reccsenését, de alig egy másodperc múlva mindenki hallhatta Darman jelentését:

– Teherpilóta kiiktatva!

– Elveszítjük az egyiket! – jött Jusik hangja.

– Hogyan?

– Az egyik célpont futni kezdett a terület északkeleti sarka felé. Érzékeltem, amikor elindult.

A következő pillanatban kék sugárnyalábok indultak útnak Fi felől, és a két ládacipelő összeesett. Két tehersikló tüzes gömbökké változva felrobbant, ezáltal tovább csökkent a célpontok száma. A leszállóteret füst borította be, fényt csak a két tönkretett jármű egyre kisebb lángjai és az elszórtan érkező sugárnyalábok biztosítottak. A raktár másik oldalán felvillantak a forgócsöves ágyú szaggatott, kék sorozatai, amelyeket újabb járművek tüzes halála követett. Corr sikeresen beilleszkedett. Ordótól balra futott, közben folyamatosan tüzelt, és darabokra tépte az utolsó légisiklót is.

– Jusik! – kiáltotta Ordo. Azon gondolkodott, hogy hagyják–e megszökni a menekülőt. Végül gyorsan eldöntötte. – Jusik! Küldje Vaut és Etaint a szökevény után!

Ordo alatt Boss, Fixer és Scorch rohant oda a zöld tehersikló hátuljához, Atin az ellenkező oldalról érkezett. Boss megeresztett egy alacsony sorozatot, amellyel félig lebontotta a jármű lebegtető–hajtóműveinek burkolatát. Hangos, fémes recsegéssel az egész gépezet leült a betonra. Már biztos volt, hogy nem megy sehova.

Scorch a raktárépületre összpontosította a tüzet. Ordo átlendült a tető peremén, és kötélen ereszkedett le, hogy csatlakozzon a kommandósokhoz, és amint földet ért, azonnal tüzet nyitott az egyik sugárvetőjével. A lövések egy része záródó ajtókon vetett szikrát. Kilenc vagy tíz terrorista zárkózott be jelentős mennyiségű fegyverrel, de egyelőre nem ők okozták a legfőbb gondot.

Sev érkezett le a százados mellé, a csörlője halk zúgással tekerte fel a mászókötelet.

– Kettőt leszedtem a Verppel – jelentette.

– A kettő a tehersiklóban még él – mondta Boss. – Ti mit tennétek száz kiló robbanóanyag és több ezer detonátor társaságában, menekülési lehetőség nélkül?

– Annyi ellenséget vinnék magammal, amennyit csak lehet –válaszolta Ordo. – Rohanjátok le azt a di’kutla gépet, mielőtt mindenkit kilőnek orbitális pályára!

Két perce tartott az ütközet, de ez alig két másodpercnek tűnt. Fi és Mereel szinte egymás mellett rohant a tehersikló felé, Darman és Niner a nyomukban. Corr szintén közeledett a másik irányból.

– Tíz halott a leszállózónában! – jelentette Niner.

– Egy halott és két élő célpont a zöld siklóban! – mondta Ordo, és máris intett Ninernek és Scorch–nak, hogy álljanak a jármű elé. Kiadta a parancsot:

– Vonjátok magatokra a figyelmüket, amíg Fixer és Boss hátramegy!

Fixer és Boss a gép rakterének hátsó sarkainál állt meg. Ordo hátrébb lépett, és előhúzta a másik sugárvetőjét is, azután egyszerre lőtte szét az ajtó zsanérjait. Fém szikrázott, majd a két ajtólap együtt dőlt ki a keretéből. Mindeközben a jármű elejénél felhangzott a sugárkarabélyok sivítása és a vékony fémbe csapódó energiasugarak zaja. Az ajtók hatalmasat csattantak a betonon. Fixer és Boss előugrasztott vibropengékkel rontott be a raktérbe.

Fehér fények villantak fel odabent: kézi sugárvetőkből lőttek. Ordo egy pillanatig azt hitte, itt a vége, és az egész ipari zóna fel fog robbanni, azután hirtelen csend telepedett rájuk. A csaták mindig is ilyeneknek tűntek számára: a fülsüketítő zajt néha megtörte a holtak némasága.

– Fierfek! Micsoda amatőrök! – szólalt meg Scorch. – Csak úgy ledobálták a detonátorokat. – A kommandós előmászott a megnyomorított járműből, fehér páncélján sötét koromfolt éktelenkedett, ahol eltalálta egy energiasugár. Boss ugrott ki másodikként, a vért rázogatta le a vibropengéjéről.

Ordo mély lélegzetet vett.

– Kal’buir? – szólította az őrmestert.

– Még mindig a hátsó ajtónál vagyunk, de nagyon nagy a csend. Bard’ika szerint tizenegyen vannak bent.

– Az infrakép is tizenegyet mutat – mondta Niner. Mindig szüksége volt megerősítésre.

– Bezárkóztak. Egyelőre takarítsuk ki a robbanóanyagot a tehergépből! – adta ki az utasítást a százados. Intett Corrnak, Ni–nernek és Bossnak, hogy csinálják. – Mereel és én a rakodóbejáraton át megyünk be. Dar és Fi! Üssetek lyukat a déli falba!

– Bemenjünk hátul, fiam? – kérdezte Skirata. – Dugig vagyok adrenalinnal, és hiányzik egy kis akció. Csak a régi idők kedvéért.

– Magán nem Katarn páncél van – válaszolta Ordo. Hirtelen jobban aggódott az őrmesterért, mint bárki másért.

– Rajtad meg nem mandalori vas! – horkant fel Skirata.

Ordo intett a másik felderítőnek. Testvére lesöpört némi port kék hadnagyi vállvértjéről, azután hátranyúlva ismét maga elé hajtotta a méretes nehézfegyvert.

– Háromra... – kezdte Ordo.

– Miért nem inkább ötre?

– Mert elfogyott a türelmem.

Skirata bal kézbe vette Verpine zúzópisztolyát, és a jobbjába ugrasztotta háromélű tőrét. Hallotta, hogy Jusik aktiválta a fénykardját. Jedi–lovag mandalori sisakban.

„Ezt a képet magammal viszem a sírba, Bard’ika!”

Ellenőrizte az infravörös célsugarat, bár inkább megszokásból, mintsem szükségből. Remélte, hogy a hut’uun terroristáknak nincs éjjellátója.

A rövid ideig tartó csendet Mereel fegyverének kettős dörrenése tépte szét. A raktár elejéről jövő, fülsüketítő zajt a hátsó ajtó kirobbanása követte, és az épület oldala felől is robbanás hallatszott, füst és törmelék vette körül a raktárat. Skirata először azt hitte, a hátsó ajtó belülről robbant ki, de azután látta, hogy Jusik a levegőbe üt, mint akit épp az imént ért valamilyen sikerélmény.

„Fierfek! Szóval az Erő ilyet is tud?”

A raktár belsejéből nem áradt ki fény. Valaki megmozdult odabent, az éjjellátó szemcsésen mutatta az ajtó felé futó alakot.

Skirata gondolkodás nélkül reagált, és megrohamozta a menekülő férfit. Páncélos könyökével keményen arcul ütötte, és a bordái alá döfött a késével, még mielőtt ellenfele hátraeshetett volna. A következő pillanatban célra tartotta a Verpine–t, és felismerte a nőt, aki mandalori mitugrásznak nevezte. Nem gondolkodott illő visszavágáson, csak meghúzta az elsütőbillentyűt. Ilyen a háború: sokszor csak napokkal később jut az ember eszébe egy jó beszólás – ha akar még egyáltalán mondani valamit.

– Az infra szerint még tíz – mondta Niner.

Az infravörös csak a meleg testek számát mutatta meg, az életben lévő ellenfelek számára nem utalt. Skirata mindig is szívesebben hagyatkozott a mozgásra.

– Gránát! – kiáltott fel Atin. – Fedezékbe!

A lökéshullám felkapta az őrmestert, aki csengő füllel állapította meg, hogy hirtelen az ajtón belülre került. Jusik egy kézzel talpra segítette. Skirata nem hallotta jól az adó–vevőt.

Ismét megszólalt a forgócsöves ágyú, azután hirtelen elhallgatott. Corr, a bombasemlegesítés kifinomult pontosságához szokott katona nem kevés lelkesedéssel kezelte a hat vaskos csövet.

– Gránát...!

Újabb robbanás rázta meg a raktárépületet, azután kiáltás hallatszott:

– Valaki megsérült!

Valaki, Scorch vagy Sev szitkozódott, és Ordo belekiáltott az adó–vevőbe:

– Vissza! Kifelé!

Skirata úgy futott Jusik után, hogy a fénykard zöld izzását követte. Épp csak kiértek az ajtón, amikor újabb robbanás vágta hátba az őrmestert, és majdnem leverte a lábáról.

Ismét csend ereszkedett a raktárra és környékére. Skirata feszülten hallgatózott.

– Az infraképen sok a vörös folt szanaszét – jelentette Niner.

– Nem tudom, melyik él és melyik... csak meleg.

– Scorch! Jól vagy?

– Igen, persze. De tényleg! Csak arrébb dobott.

– Ennyi – mondta Jusik. – Ordo! Visszamegyek! – Válaszra sem várva megpördült, és futva elindult vissza a raktárba. Skirata követte, közben a Jedi megmagyarázta:

– Meg tudom találni az élőket.

A raktárépület belseje csendbe és sötétségbe burkolózott, csak a hűlő fém és a törmeléket nyaldosó, utolsó lángnyelvek roppanásai hallatszottak, fényt is csak ez utóbbiak adtak. A levegőben sugárvetők ózonszaga terjengett, elkeveredett a megtört testek égett bűzével. Semmi sem mozdult.

Skirata úgy érezte, mintha órák teltek volna el, de tudta, hogy csupán percek alatt történt minden. Agya már átkapcsolt a nem valós harci időszámításba.

Jusik zöld fénykardja szellemszerű nyomot hagyott a füstben. Úgy tűnt, a fiút egyáltalán nem zavarta, hogy magára vonhatja az ellenséges tüzet; azzal az izzó rúddal bármikor félrecsapott néhány lövedéket vagy sugarat, mint holmi idegesítő rovarokat.

– Három élőlényt érzek! – jelentette Bardan.

A terroristák már biztosan rájöttek, hogy legalább a támadók egyike Jedi.

Skirata egy pillanatra elképzelte, milyen lehet a káoszban a földön feküdni süketen, talán sérülten, és figyelni az ellenfelek mozgását. A kommandósok kikapcsolták a sisakjuk szemrésének világítását, így Fi, Atin és Darman szinte láthatatlanná vált fekete páncéljában.

A terroristákat valószínűleg jeges borzalom töltötte el. Skirata is rejtőzött a katonák elől, még hatévesen, és eléggé beijedt ahhoz, hogy a nadrágjába vizeljen.

„Most legalább megtudtátok, milyen az! Hut’uune!”

Hang hallatszott, alig egy fél szó, de könyörgésnek tűnt. Skirata rögtön irányba fordult a pisztolyával; a közelben egy férfi térdelt magasba emelt kézzel. „Fierfek!” Nem akartak foglyokat ejteni. Ez kellett a legkevésbé. Skirata hallotta, ahogy Jusik nagyot nyelt.

– Menjen a falhoz! – sziszegte a Jedi a férfinak, közben intett. Az sem volt biztos, hogy a terrorista látta a füsttel telt sötétben.

– Menjen már oda a falhoz!

Azután Darman hangja harsant:

– Feküdj, őrmester!

Skirata és Jusik gondolkodás nélkül engedelmeskedett; Kal megpördült, és fél térdre ereszkedett, miközben a Jedi lebukott egy fehéren izzó lángcsóva elől, amely bevilágította az épület belsejét, és néhány másodpercre mindenkit megvakított, aki éjjel–látóval nézett bele. A lángcsóva ismét megjelent, és telibe találta Darmant. A többi kommandós hátraugrott. Skirata még a jól bélelt mandalori vas mögött is megérezte az iszonyú hőt, de Darman csak állt a lángoló folyadékkal borítva, fekete szoborként, és nyugodtan felemelte a fegyverét.

– Dar! – kiáltott fel Skirata, és anélkül, hogy az agya utasítást adott volna a testének, elkezdett szilárd lövedékeket pumpálni a Verpine–ból arrafelé, ahol a lángszóróst sejtette. Valaki felkiáltott, és a lángcsóva nem ugrott előre újra. Valahol energiacella kattant a helyére egy sugárvetőben, és ez elterelte az őrmester figyelmét a lángoló kommandósról. Valaki, Fi vagy Niner rohant oda, hogy segítsen eloltani a tüzet a testvérén. A szeme sarkából Skirata egy töltéskijelző halvány fényét pillantotta meg, és azonnal odafordult. Célt keresett a zúzópisztollyal, de Jusik közbeavatkozott, és fénykardját meglendítve levágta a térdelő férfit, aki az imént még megadta magát, azonban most fegyverrel a kézben esett el. Valamiért a színlelt megadás jobban feldühítette Kal Skiratát, mint bármi más aznap éjjel.

– Tiszta a terep! – kiáltott fel Jusik. Azután: – Dar! Tarts ki!

A Katarn páncél ugyanúgy elviselte a magas hőmérsékletet, ahogyan az űr hidege ellen is védett egy ideig, de a lángoló folyadék elborította Darmant, és ellenállt Niner és Sev együttes oltási próbálkozásainak is. Skirata odarohant, hogy rádobja a kabátját és lefojtsa a tüzet. Hirtelen ragacsos eső kezdett hullani rájuk. Beindult a raktárépületekben kötelezően felszerelt tűzvédelmi berendezés.

– Jó, hogy ez még működik – mormolta Jusik.

Darman fekvő alakja fehér, sziszegő ködfelhőbe burkolózott, azután ismét sötétség borult az épületre. A tűz kialudt, de az oltóanyag még mindig záporozott az épen maradt szórófejekből.

Skirata letérdelt Darman mellé, amihez el kellett hessegetnie Ninert és Ordót az útból. A kommandós páncélja még mindig forróságot sugárzott.

– Fiam! Élsz még?

– Őrmester...!

– Megsérültél?

– Nem igazán... Csak elvakított és megijesztett... Az a folyadék mocskos egy dolog... – válaszolta Dar. A páncéllemezei hallhatóan sziszegve és pattogva hűltek. A férfi hangja még remegett, amikor köszönetét mondott.

– Ezt maga csinálta, Bard’ika? – kérdezte Skirata, miközben talpra segítette Darmant. A kommandóst még mindig alig lehetett megérinteni. – Maga indította be az oltórendszert?

– Nem csak robbantgatni tudok – válaszolta a Jedi. Hallatszott, ahogy járkál a hatalmas helyiségben, talpa alatt ropogott a törmelék. Egyszer csak megállt. – Ennyi – mondta. – Egyikük sem maradt életben.

A kölyök feltűnően nyugodtan beszélt, vagy legalábbis tökéletesen uralta a hangját. Darman kényszert érzett, hogy leporolja magát, és Ordo odanyújtotta neki a fegyverét. Nyolc sisakreflektor gyulladt fel sorban, hogy fényük végigsöpörjön a belső téren, megvilágítsa a füstölgő falmaradványokat és minden olyan dolgot, amelyből Skirata már éppen eleget, talán túl sokat is látott a különböző csatatereken. Az egyik fénycsóva a mennyezet felé fordult.

– Lerobbantottuk ennek a shabla tetőnek a felét – jegyezte meg Boss.

– Utoljára hagyatkoztam az infrára...

– Kandosii, Bard’ika! Jobb, mint egy távcső!

– Ennyi volt? – kérdezte Fixer. – Ez a sok várakozás meg felhajtás, és a végén nem is láttuk őket? A droidokat legalább látjuk. Szembejönnek. Ez a söpredék...

– Meg akarod nézni őket, ner vod?

– Annyira... hétköznapiak!

– Most már annyira halottak is – mondta Sev.

– Itt végeztünk, vode! Ideje indulnunk! – szólt közbe Ordo. Kesztyűs kezét Skirata vállára tette, úgy mondta: – Kilenc perc, Kal’buir. Lehetett volna gyorsabb, de az a lényeg, hogy megcsináltuk. Menjünk!

Az őrmester karon fogta Darmant, és követte Jusikot. Még mindig tudok harcolni, gondolta, és nem is olyan rosszul. Azonban tudta, hogy nem olyan jó, mint a képességeik csúcsán lévő fiatalemberek, és ezzel sürgősen kezdenie kellett valamit, ha nem akarta, hogy egyszer az ő gyengesége veszélyeztesse a csapatát.

Félretette a gondolatot. Úgy döntött, majd később aggódik emiatt. Akárcsak a bokája miatt. Már csak Vaut és Etaint kellett megvárniuk. Ők még vadásztak.

F–76–os kvadráns, valahol a CoruFresh

raktárépületétől északra, 23.05 óra,

385 nappal a Geonosisi Csata után

A strill a színtiszta boldogság apró, fényes lámpásaként világított az Erőben, ahogy Etain és Vau előtt futott a járdán. Találkoztak néhány járókelővel, akik későn hagyták ott a munkát a gyárakban és műhelyekben. Az őrmester levette a sisakját; önmagában véve a fekete páncél nem vonta úgy magára a figyelmet, mint a kevésbé bizalomgerjesztő mandalori sisak.

Mird szagot fogott. A férfi jóval előttük járt, de az állatot nem lehetett ilyen könnyen lerázni, és Etain majdnem ugyanúgy érzékelte a félelem nyomát, mint a strill a szagnyomot. Az Erőben talált lenyomatok alapján behatárolta a területet, és Mirdalan Nagyúr úgy vetette magát a zsákmány után, mintha látta volna, hogy a férfi merre menekült.

Etain egy pillanatra furcsának találta, hogy egy várandós nő embervadászatot tart éjnek idején. Reménykedett benne, hogy a fia semmit sem érzékel abból, ami körülötte történik.

Vau közvetlenül mögötte haladt, a sietős léptek miatt a szokásosnál valamivel gyorsabban vette a levegőt.

– Lenyűgöző, tábornok! – mondta. – Maga és Mird nagyon jól össze tudnak dolgozni. Bárcsak Kal is látná ezt!

Etain úgy képzelte, hogy Vau máskor is így vadászott az állattal. Csendben és kitartóan falták a métereket, akár órákon keresztül, amíg végül kifárasztották vagy sarokba szorították a prédát. A leszállóterületről kimenekült férfi lerobbant lakónegyedbe, romos bérházak útvesztőjébe vezette üldözőit. Az ipari zóna szélén jártak.

Egyszer csak Etain utolérte az állatot. Mird türelmetlenül kuporgott egy düledező lakóépület ajtaja előtt. A sarkon rossz külsejű fiatalok ácsorogtak. A lányt nézve elindultak feléjük, de Mirdalan Nagyúr megmutatta nekik veszélyes agyarait, és megeresztett feléjük egy mély hangú morgást, azután Vau is befutott a Verpine–nal a kezében.

Az ifjak megfordultak, és sietősen eltűntek a sarok mögött.

– És még azt mondják, hogy a mai fiataloknak nincs meg a magukhoz való esze – jegyezte meg az őrmester. Előhúzott az övéből egy kézi megszakítót, azután a szerkezet végét bedöfte a nyitópanelbe. Alig egy másodperc múlva a két ajtószárny elvált egymástól. – Mehetsz! – mondta Vau.

Mird berontott, de a turbólift előtt megtorpant, és hátrafordulva könyörgő tekintettel nézett a gazdájára. Vau a szájára tette az egyik ujját, azután felfelé mutatott. Beszálltak a felvonóba, és emelkedés közben az állat végig az ajtórésnél tartotta az orrát. A 134. és a 135. emelet között hirtelen megfeszült, és a farka a padlót verdeste, de nem adott ki más hangot. Vau megállította a liftet a 136.–on és mind kiszálltak. A vészlépcsőn mentek le, miután Etain az Erő segítségével leszakította a plombát az ajtóról.

– Oya, Mird! Oya!

Az állat ismét előrefutott, és Etain érezte az Erőben támadt örvényeket. Más–más módon jutottak ugyanarra a következtetésre, de mindketten a 134. emelet mellett döntöttek. A strill végigszaglászta a folyosót, végül megállt egy ajtó előtt, leült, és feszülten rámeredt az ajtólapra.

Amikor utolérték, Vau nyugtatólag Mirdalan fejére tette a kezét.

– Ugyan mi, mandaloriak velünk egyenlőnek tekintjük a harcos nőket, de úgy érzem, ezúttal fel kell ajánlanom, hogy elvégzem a munkát – mondta.

– Nem szükséges, megcsinálom – válaszolta a Jedi.

Vau ismét kiiktatta a zárat. A strill lapos kúszásban sietett be az előszobába, és Etain a két fénykarddal a kézben követte.

Eszébe jutott, hogy akár egy családot is találhatnak a lakásban, ami egyértelműen dilemmához vezethet: egy terroristát üldözve egy fénykardot forgató Jedi belép egy olyan helyre, amely tele van szemtanúkkal. A gondolatai egymást kergették. „Mit tennék? Mit kellene tennem?” Szerencsére az Erőben nem érzékelt más jelenlétet, csak a menekülő férfiét. Ettől még megmaradt az aggodalma amiatt, hogy vajon mennyire van felkészülve, meddig lenne képes elmenni?

Az Erővel nyitotta ki maga előtt az ajtókat, lekuporodva pillantott be a helyiségekbe.

Az egyik ajtó mögül sugárnyalábok csaptak ki, az egyik eltalálta Mird farát. Etain hallotta, hogy Vau visszafojtja a lélegzetét. Az állat felvisított, és gyorsan megfordult, egyik lábára sántítva kiiszkolt a szobából. Ám ahelyett, hogy elmenekült volna, inkább visszafordult, és máris ismét be akart lopakodni. Etain elébe tartotta az egyik karját.

– Mird! – suttogta. – Menj ki!

Etain mély lélegzetet vett, és belépett a szobába. Újabb sorozat fogadta, de a két fénykarddal könnyedén félrecsapta az energiasugarakat. Valójában nem tudott róla, hogy erre is képes. Ösztönösen cselekedett, a hosszú évek alatt a vérévé vált vívás és az Erő átvette az irányítást a mozdulatai felett.

A lány előrelendült. Szokás szerint nem érzékelt semmilyen ellenállást a lecsapó penge előtt, csak az Erőben változott meg valami. Egy apró fénypont fellángolt, és kialudt.

Kikapcsolta és eltette Fulier mester fénykardját, de a sajátját készenlétben tartotta. Nem érzékelt más jelenlétet a közelben, csak Vaut és a strillt. Mird besántikált a szobába, és a lány tudta, hogy őt nézi, pedig a helyiség sötétségbe borult, az ablakon át alig szűrődött be egy kis fény a sohasem alvó városból.

– Oya! – suttogta Etain anélkül, hogy tudta volna, mit jelenthet ebben a helyzetben ez a parancs.

Mirdalan Nagyúr halkan, de elégedetten felmordult, azután odament a férfi teteméhez. Etain kikapcsolta a fénykardját, és kiment a folyosóra, hamarosan az állat is követte vidáman ropogtatva valamit. A Jedi inkább nem nézte meg, hogy a strill mit rág és nyeldes olyan hangosan.

– Szegénykém! – szólította meg Vau a lényt. – Gyere ide, kicsikém! – A karjába vette Mirdet, és így mentek a turbólifthez. A folyosó lámpájának fényében már látszott, hogy a sugárnyaláb csúnyán megégette az állat egyik hátsó lábát.

Etain bekapcsolta az adó–vevőjét.

– Kal! – szólt bele. – Teljes a létszám!

– Rendben – válaszolta Skirata. A hangja egészen fáradtnak tűnt. – Találkozunk a megbeszélt helyen!

A liftben Mird megengedte, hogy Etain a lábára tegye a kezét és gyógyítsa. Vau végig vitte a strillt, amíg visszaértek a légisiklóhoz. Nagy, nehéz állat volt, de a férfi nem hagyta, hogy a saját lábán menjen. Úgy tűnt, bármit megtenne érte.

Miután beültek, Mirdalan a Jedi ölébe került, aki tőle telhetően csillapította a lény fájdalmát. Vau beindította a siklót, és elindullak a találkozási pont felé.

Találkozási pont, két kilométerre a

CoruFresh raktárépületétől, 23.20 óra,

385 nappal a Geonosis után

Az akciócsoport egy droidmunkásokkal teli építkezésen gyülekezett a raktárépülettől északra. A droidoknak nem kellett fény a munkájuk elvégzéséhez, és néhány különös öltözékű ember nem keltett figyelmet a sötétben.

Skirata számolta az érkező járműveket és addig nem tudott megnyugodni, amíg Mereel és Corr is be nem futott a hatodik járművel. Corr úgy szorongatta a forgócsöves ágyút, mint egy rég elveszett barátot.

„Jó fiú – gondolta Skirata. – Ha kell, kiforgatom a sarkából a Coruscantot, hogy megtarthassam.” Az őrmester úgy vélte, hogy a katonákat át lehet képezni kommandósokká.

– Az összes robbanóanyag megvan?

– Igen, őrmester – válaszolta Boss az egyik sikló oldalának támaszkodva. – Meg akarja számolni?

– Bízom bennetek. Holnap, a semlegesítés után Ordo visszalopja a helyére.

– Mennyi lett a vége? – kérdezte Fi.

Niner lecsatolta a sisakját. Még a belső hőmérséklet szabályozása ellenére is úgy nézett ki, mint aki kiizzadt magából egy egész óceánt. Kesztyűs kezével óvatosan megdörgölte az arcát. – Hát, ha minden igaz, azt hiszem, huszonhat rosszfiútól szabadítottuk meg a Galaxist.

– Huszonnégy volt a helyszínen – mondta Mereel. – Megszámoltuk őket, mielőtt eljöttünk. Nem mindenkit lehetett számba venni, de az elektromágneses nyomok segítségével meg tudtuk állapítani, hogy mennyi sugárvetőt használtak. Szerintem huszonnégyen voltak.

– Plusz Perrive és a menekülő a bérlakásban – tette hozzá Etain.

– Huszonhat – erősítette meg Jusik is. – Huszonötöt érzékeltem a helyszínen.

– Csilli–villi fiúk huszonhat, hut’uune semmi – mondta Corr. Gyorsan tanulta a mandalori nyelvet. – Azt hiszem, egyértelműen a hazai csapat nyert.

Jusik kezében tartotta a sisakját, és belebámult.

– Nem maradt szemtanú – tette hozzá. – Elfajult egy vita a helyi bűnbandák között.

– Ezért senki sem fog dicséretet kapni nyilvánosan – mondta Skirata. – De hadd mondjam el, hogy engem mindegyikőtök büszkévé tett. – Lenézett a strillre, ami egyik lábára sántítva járkált Vau körül, közben halkan dorombolt. – Még te is, Mird – szólította meg az őrmester –, te büdös, nyáltócsában fetrengő szőrkupac!

Az állat felnézett Etainre, és dallamos hangot adott ki. A nő Darman derekát átkarolva állt, fejét a férfi mellkasára hajtotta. Amikor Mird figyelme feléje fordult, kinyitotta lehunyt szemét, és a lényre nézett.

– Mird kedveli magát – jegyezte meg Vau lemondóan. – Vigyázzon rá, és hagyja, hogy vadásszon!

Fi fáradtan hátba vágta Darmant, és így élcelődött:

– A hölgynek van érzéke az ostoba állatokhoz, ner vod!

Kimerült csend telepedett a társaságra. A droidok rendületlenül dolgoztak körülöttük, épületelemeket szállítottak, duraplaszt lapokat hegesztettek egymáshoz. Az ilyesfajta bevetéseket nem követte vad ünneplés. Meglehetősen rövid életű volt az a lelkesedés, amelyet a felrobbanó járművek és a pontos lövésektől elzuhanó ellenfelek látványa okozott. Az adrenalintól egy ideig még mindenki éber maradt, azután a fáradtság és... és az üresség érzete felemésztette a kommandósok maradék erejét. Amíg nem kapták meg a következő feladatukat, addig létezésük céltalanná vált.

Az adrenalinnak ki kellett ürülnie a szervezetükből. Sejtették, hogy némi pihenőt követően hamarosan visszatérnek a régi életükhöz. Legalábbis Skirata eltökélte, hogy legalább néhány nap pihenőt kijár a fiúknak.

– Menjünk vissza a bázisra! – javasolta. – Holnap költözünk.

Nem kapott választ.

– Nem éhes valaki? Leöblítjük valamivel a torkunkat?

– Mosdó – válaszolta Ordo. – És zuhany.

– Ki az őrszolgálatos?

– Én – mondta Vau, mielőtt Skirata kinyitotta volna a száját.

– Bardan és Etain menjen együtt! – javasolta. – Vigyék Mirdet is! Én elviszem Kalt.

Skirata szó nélkül beült Vau siklójának hátsó ülésére. A fájdalomcsillapító hatása már elmúlt, és a sajgás kezdett visszatérni a bokájába. Elővette az adó–vevőjét, és felhívta Obrimot.

– Itt Kal! Mi a helyzet?

Olyan zajok hallatszottak, mintha a százados egy felkelés kellős közepén lenne. A háttérben sokan kiabáltak, azután hangos, mégis lefojtott dörrenés jött. Nem csak a kommandósok használtak robbanótölteteket a gyors behatoláshoz.

– Elég elfoglalt vagyok – válaszolt végül Obrim. – Eddig hatvan gyanúsítottat vittünk be. Eléggé hátul kullognak a táplálék–láncban, de elvezetnek számos olyan figurához, akik iránt a CBE már régebb óta érdeklődik, de egy ideje eltűntek az utcáról. – Elhallgatott, amíg újabb dörrenés hallatszott, azután folytatta: – Fogalmam sincs, hova tegyük őket. A zárkák nagyon gyorsan megtelnek.

– Nem szokott ilyen problémám lenni. A mi célpontjaink nem nagyon panaszkodnak a bánásmód miatt.

– Fogadni mertem volna. Mindenki egészben van?

– Nem történt komoly sérülés, és mindenki a lábán jött el. Viszont buli közben elég sokat szemeteltünk.

– Részemről az öröm. A hétvégén a srácoknak találkozója van az egész csapatoddal a Klubban. A nemleges válasz elképzelhetetlen. Legyetek ott!

– Számíthatsz ránk.

Skirata bontotta a vonalat, és lehajtotta a fejét, álla majdnem a páncél mellvértjét érte.

Vau benyomakodott az előtte lévő ülésre, és beindította a siklót. Indulás előtt hátranyúlt, és egy adatolvasót adott a másik őrmesternek.

– Perrive zsebében volt – mondta. – Jó olvasgatást és szívesen, ner vod! Egyébként mi legyen? Iszunk vagy verekszünk?

– Nagy szerencséd, hogy már túl fáradt vagyok – válaszolta Skirata, miközben eltette az adatolvasót, a nullás felderítők újabb kis játékszerét. – Simán felpofoználak.

– Valahogy békét kellene kötnöm Atinnel. – Még mindig könnyen meglehet, hogy neked ugrik, ha kialudta magát.

– Rövid tűzszünet, amíg megnyerünk egy csatát, azután ismét ellenségekké válunk. Mindig így megy. A háború egészét nézve az egyes győzelmek jelentéktelennek tűnnek.

– Ez még nem jelenti azt, hogy próbálkoznunk sem kellene –felelte Skirata. – Egyesek így tudnak részévé válni a történelem nagy egészének.

– Mi már megírtuk a saját oldalainkat.

Ez is egy olyan ritka pillanat volt, amikor Skirata úgy tudott ránézni a másik őrmesterre, hogy közben a tenyere nem viszketett a kése markolatáért.

– Tudod, mit? – mondta, miközben a zsebébe nyúlt, hogy megtapogassa a bebiztosított detonátort. – Miért nem teszünk egy kitérőt a diplomatazóna felé, hogy felszedjük azt a zöld siklót? Perrive már nem nagyon fogja használni. El tudsz még kötni egy siklót, nem?

– Arra mérget vehetsz... – felelte Vau.

Huszonharmadik fejezet

Amikor már nem tudod, hogy a néped vagy a kormányod mi mellett foglal állást, vagy egyáltalán van–e néped vagy kormányod, akkor egy hitrendszerre van szükséged, hogy magaddal hordozd és időnként belekapaszkodj. Szükséged van egy megváltoztathatatlan magra a szíved mélyén. Azt hiszem, ezért érzem jobban otthon magam a barakkokban, mint a Jedi templomban.

Bardan Jusik, Jedi–lovag

Műveleti bázis, Qibbu’s Hut, 00.15 óra,

386 nappal a Geonosisi Csata után

A legfelső emeleten található szobák úgy néztek ki, mint a sereg felszerelésraktárai leltárnapon.

Fi páncélok halmain és ötszázas osztályú plasztoid robbanóanyag kötegein lépett át, hogy letegye magát az első üresen talált karosszékbe.

– Vödörrel a fejeden alszol? – kérdezte Mereel.

Válasz helyett Fi lecsatolta a sisakját, és mélyet szippantott a társalgó levegőjéből, amelyben izzadság, caf és a strill szaga keveredett. Néha a buy’ce azzá a kényelmes és csendes menedékké vált, amely elszigetelt a világtól. Valamiért Fi úgy érezte, hogy erre a menedékre van szüksége – és nemcsak nem tudott, de nem is akart belegondolni, hogy miért.

Mereel az ütött–kopott és összekarcolt asztal mellett ült, a robbanóanyag tégláit csomagolta ki, hogy beléjük dolgozzon egy színtelen folyadékot. Fi fejében megfordult, hogy feláll, és megnézi, mi az, de túl fáradt volt hozzá. A székben ülve is látta, ahogy Mereel kis mélyedést nyom a barna anyagba a hüvelykujjával, belecseppent némi folyadékot a kis üvegből, azután nyugodt mozdulatokkal összegyúrja a plasztoidot.

– Ah! – mondta Fi halkan, amikor eszébe jutott, miért kell ezt elvégezni.

– Stabilizáló vegyületet kell hozzáadnom, mielőtt visszavisszük a raktárakba, vagy több vod hal meg miattunk, mint amennyit a rosszfiúk elintéztek volna.

– Segítsek?

– Ne! Aludj egyet!

– Hol van Kal őrmester? – kérdezte a kommandós. Élvezte, hogy Kal’buirnak szólíthatta, de a páncéllal együtt a csatatéri szokásokat is felcsatolta. – Remélem, nem késelte meg Vaut!

– Lefoglalnak egy siklót a Skirata Nyugdíjalap részére.

– Ne már! Az őrmester soha nem fog nyugdíjba menni!

– Attól még kell nekik az a sikló valamire. A szokásokat nehéz levetkőzni.

Fi nehezen képzelte el, hogy Skiratát érdekelheti bármilyen élet a seregen kívül. Egy ideig azon tűnődött, vajon mit akarhat egy férfi az élettől, és rájött, hogy a gondoskodó feleségtől eltekintve fogalma sincs a lehetséges válaszokról. Ugyanez a problémája adódott a saját vágyaival is: nyugtalanítóak voltak és folyton betolakodtak a gondolatai közé, de nagyon korlátozottnak érzékelte őket. Tudta, hogy valami hiányzik, ráadásul Darmant és Etaint látva arra is rájött, hogy mit hiányol, de folyton azon gondolkodott, hogyan működne ez az egész, ha ő is kapna egy társat. Nem volt ostoba. Bármilyen helyzetben ki tudta számítani a túlélési esélyeket.

Felállt a karosszékből.

– Jó éjt, ner vod! – köszönt el Mereeltől, és elindult a szobája felé. A páncélját már menet közben elkezdte lecsatolni, és a darabokat felhalmozta a hálószoba ajtaja előtt. Minden fogast és rudat száradó védőöltözékek foglaltak el; bármilyen fáradtak is voltak, majdnem mindenki kiöblítette a kezeslábasát.

Fi benézett néhány szobába, hátha talál valakit, aki ébren van és hajlandó beszélgetni egy kicsit, de a deltások már kiterültek, olyan mozdulatlanul hevertek, mintha nem is aludnának, hanem meghaltak volna. Niner és Corr a társalgó egyik sarkában ült egy fél tálca süteménnyel a karosszékek közé tett kis asztalon, míg Darman elnyúlt az ágyán a közös hálószobájukban. Ordo a szomszédos szobában feküdt összegömbölyödve, a takarót a fejére húzva. Mindig így pihent, mintha teljes sötétségre lett volna szüksége az alváshoz.

Jusiknak és Etainnek nyomát sem lelte, de valamivel arrébb Fi szerencsével járt. Atin a szobájában ült, és a páncélját tisztogatta.

– Őrködöm, amíg Skirata visszatér – magyarázta, meg sem várva, hogy Fi mit akar.

– Valami baj van?

– Nem, nincs.

– Biztos vagyok benne, hogy Laseema várni fog rád.

– Nem Laseemáról van szó.

– Akkor valamiről mégiscsak szó van.

– Sohasem adod fel, mi? – kérdezte Atin. Mindig is magának való típus volt, még ha egészen másféle osztagkultúrába került is, mint amilyenben felnőtt. Mindig volt mit megtudni egy olyan testvérről, aki más keze alatt nevelkedett.

– Jól van – mondta Atin felnézve. – Most, hogy elvégeztük a munkát, még van egy kis elintéznivalóm Vau őrmesterrel.

– Már nem őrmester.

– Attól még meg fogom ölni.

Csak duma volt. Az emberek szoktak ilyeneket mondani. Fi becsukta az ajtót, és leült az ágyra a testvérével szemben.

– Elméletileg őrködöm – ellenkezett Atin.

– Kihúztam Sevből, hogyan szerezted azt a sebhelyet az arcodon.

– Akkor most már tudod. Nyavalyogtam, hogy a testvéreim odavesztek a Geonosison, én meg életben maradtam, és Vau rendesen megruházott emiatt.

– Szerintem többről van szó. Nem te vagy az első kommandós, aki ökölre megy az őrmesterével.

– Tudod, jobban kedvellek, amikor úgy teszel, mintha nem gondolkodnál, és néha még vicces is vagy.

– Ez mindenkire tartozik az osztagban.

– Usen’ye! – válaszolta Atin. Ez volt a legcsúnyább szó a mandalori nyelvben, amellyel el lehetett küldeni valakit melegebb éghajlatra. – Semmi közötök hozzá!

– Ha ölre mentek Vauval, és elintéz, akkor van hozzá közünk.

Atin letette a kezében lévő páncéldarabot a padlóra, és mindkét kezével megdörzsölte az arcát.

– Tényleg tudni akarod? – kérdezte. – Akkor ide nézz!

Beakasztotta az ujját a védőöltözéke gallérjába, és széthúzta a rugalmas anyagot. A nyúlékony szövet lependeredett, megmutatta a férfi nyakát és vállát. Nem volt ott semmi olyasmi, amit Fi ne látott volna a közös zuhanyzóban: hosszú, fehér sebhelyek éktelenkedtek a sötét bőrön. Megszokott dolog volt a seregben, hogy páncél ide vagy oda, sérüléseket szereztek a kiképzés közben és a terepen is. Csakhogy... Atin sérülései látványosabbnak tűntek másokénál.

Ilyen hegesedés főleg akkor alakult ki, ha későn került bakta a sebre.

– Azokat is Vau csinálta?

– Vau majdnem megölt, ezért amikor kijöttem a bakta–tartályból, megfogadtam, hogy egy nap megölöm. így igazságos, nem?

Corr egyszer azt mondta, hogy szerinte a kommandósok kicsit „el vannak eresztve”. Nem csoda: egy kaminói villámtanfolyamokkal és szimulációkkal kiképzett klón katona szemében veszélyesen kaotikusnak tűnhettek.

– Az ölés kicsit túlzásnak tűnik – mondta Fi. – Törd el az orrát!

– Azt már Skirata megtette. Nézd, ha Vau úgy látja, hogy hiányzik belőled a gyilkos ösztön, akkor beléd veri azt. Megparancsolja, hogy harcolj a testvéred ellen. Két választási lehetőségünk volt: egymással verekszünk addig, amíg az egyikünk már nem bír tovább talpon maradni, vagy vele harcolunk.

Fi arra gondolt, hogy bármilyen kérlelhetetlennek és kegyetlennek ismerte Skiratát, ő mindig gondoskodott róla, hogy mindenki eleget egyen és pihenjen, édességeket hozott nekik, tanította és biztatta őket, és őszintén büszke volt rájuk. Ez a módszer teljesen működőképesnek bizonyult.

– És?

– Vaut választottam. Van egy igazi mandalori vaskardja, de nekem fegyvertelenül kellett harcolnom. így is nekimentem. Még soha életemben nem akartam ennyire ölni, és ő egyszerűen csak felszabdalt. Amikor Skirata rájött, kiverte az osikot is Vauból. Soha nem jöttek ki jól egymással.

– És az a dolog Sevvel... Elmondtad Skiratának?

– Nem. Skirata kitalálta valahogyan. Nem is tudtam, hogy Sev ismer, amíg nem találkoztunk az űrkikötő ostrománál – válaszolta Atin. Ismét kézbe vett egy páncéldarabot, és tisztogatni kezdte.

– Most már tudod – mondta fel sem pillantva.

Fi arra gondolt, hogy talán egy gyors ütés is elég lehet Atin haragjának levezetéséhez. Azután rádöbbent, hogy testvére szó szerint értette, amit mondott.

– At’ika! Gondoltál már arra, mi lesz veled, ha megölöd Vaut?

– Ma éjjel a törvényes keretekből kilépve öltem. Egy ide vagy oda semmit sem jelent. És amúgy is hamar meg fogok halni.

– Addig is ott van neked Laseema.

Atin kezében megállt a törlőrongy egy pillanatra.

– Addig ott van – válaszolta halkan, és folytatta a páncélja tisztogatását.

– Egyébként, hogyan akarod megölni?

– Pengével – felelte Atin. Felhúzta a jobb kesztyűjét, és előugrasztotta belőle a vibropengét. – Mando módra.

Fi már biztos volt benne, hogy testvére nem csak szájhősködik. Elbizonytalanodva tűnődött, hogy mit kellene tennie. Atin teljesen komolyan gondolta a dolgot.

Végül Fi úgy döntött, hogy a leszállóplatform ajtaja közelében várja meg a pillanatot, amikor Vau belép az ajtón.

Etain nem bírt elaludni. Kiült Jusikkal a leszállóplatformra, és együtt meditáltak. Az erőszak megtapasztalása után a két Jedinek le kellett csillapítania magát, találnia kellett egy nyugodt középpontot önmagában. Korábban Etainnek ez sohasem sikerült, hiába tanult és küszködött hosszú éveken keresztül.

Ezúttal sikerrel járt. Rádöbbent, hogy mire volt szüksége. A sajátja helyett egy másik életre, amelyet védelmeznie kellett. Úgy tűnt, ez az anyagi világtól való igazi elszakadás, amit minden Jedinek keresnie kellett; minden szempontból önmaga fölé helyezett egy másik életet. Nem érzelmi kérdés volt. Az önmagunkhoz való kérlelhetetlen ragaszkodás a sötét oldal felé vezetett.

Gyermekének bonyolult ezüstfonalai az Erődben összetettebb mintát alkottak, mint korábban. Újabb kapcsolatok jöttek létre, de a tisztaság, a szenvedély és a céltudatosság érzése nem veszített erejéből. Etain már biztos volt benne, hogy a fia kivételes személyiség lesz. Alig várta, hogy megismerhesse.

És ha eljön az ideje, majd elmagyarázza Darmannek, hogy mit érzett az első pillanattól fogva. Elképzelte, hogy fog örülni ennek a férfi.

Kilépett a meditatív állapotból. Jusik néhány méterrel arrébb, a korlát mellett állt, bámulta a toronyházak hegyvonulathoz hasonló látképét. A Szenátus épülete felé nézett.

– Bardan! Van egy kérdésem, amelyet nem tehetek fel másnak.

A társa odafordult, és rámosolygott.

– Válaszolok, ha tudok – felelte.

– Hogyan mondjam el Darmannek mandalori nyelven, hogy szeretem?

Azt hitte, Jusik majd meglepődik vagy helyteleníti a dolgot, de az ifjú Jedi csak elrévedt és tanácstalanul pislogott, mintha tűnődne valamin.

– Szerintem Dar sem beszéli folyékonyan a mandót – mondta végül. – Ez inkább csak a nullásokra igaz.

– Köszönöm, de Ordónak nem akarok szerelmet vallani.

– Rendben, akkor próbáld meg azt, hogy... ni kar’tayli gar da–rasuum.

A lány halkan elismételte néhányszor.

– Azt hiszem, megjegyeztem – mondta.

– A „szívben őrizni” kifejezés ugyanaz, mint az „ismerni”. Kar’taylir. De ha hozzátesszük, hogy darasuum, azaz „mindörökké”, akkor megváltozik a jelentés.

– Ez sokat elmond arról, hogy a mandaloriak hogyan képzelik el a szerelmi viszonyt.

– Úgy vélik, hogy a másik teljes ismerete a szeretet kulcsa. Nem igazán kedvelik a meglepetéseket és a rejtélyeket. Legalábbis a harcosok hajlamosak nem kedvelni az ilyesmit.

– Meglehetősen gyakorlatias népség.

– Kár, hogy mi, Jedik nem barátkoztunk össze velük szorosabban. Együtt is lehetnénk gyakorlatiasak.

– Köszönöm, hogy nem oktattál ki a kötődés veszélyeiről!

Jusik olyasféle széles mosollyal válaszolt, amilyet csak az képes mutatni, aki teljesen megbékélt önmagával. Végigmutatott magán: még mindig a zöld mandalori páncélt viselte, a lába mellett ott hevert az ugyanolyan színű sisak, azzal a fenyegető, T alakú szemrésével.

– Szerinted ebben fogok visszamenni a Jedi Templomba? –kérdezte. – Szerinted ez nem kötődés?

Tényleg szórakoztatónak találta a dolgot, még el is kacagta magát. Ők ketten megtestesítették mindazt, amihez a Jedi–rend soha nem adta volna a hozzájárulását.

– Zeynek sem ártana egy ilyen öltözék – jegyezte meg Etain.

– Kenobi is páncélt visel.

– Kenobi tábornok nem beszéli a mandalorit. És persze, a katonái sem nevezik Kicsi Obi–Wannak – válaszolta a lány. Ragadósnak találta Jusik jókedvét, még ha abban ott is rejlett a fáradtság és az ijedt megkönnyebbülés egyfajta árnya, amelyet eddig főként Fiben érzett.

Jusik ismét megkomolyodott, úgy mondta:

– A törvényeinket akkor írták, amikor a Jedik békefenntartók voltak. Azelőtt nem vívtunk háborút, legalábbis nem ilyet, amelyben másokat használunk. Ez mindent megváltoztat. Inkább ragaszkodom ezekhez a katonákhoz, mert a szívem azt súgja, hogy így helyes. Ha ez nem összeegyeztethető a Jedik útjaival, és választanom kell, akkor már tudom, hogyan fogok dönteni.

– Már döntöttél.

– Ahogyan te is – vágta rá Jusik. Bizonytalanul intett a lány hasa felé. – Én is érzem. Már túl jól ismerlek.

– Kérlek, ne!

– Ez mindkettőtöknek nehéz lesz.

– Darman még nem tudja. ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek!

– Nem mondom el. Sokkal tartozom Darmannek. Mindenkinek, ha már itt tartunk.

– Ha megpróbálsz olyanná válni, mint amilyenek ők, az felér egy öngyilkossággal.

– Nekem jó így.

Jusik nem akart a béke őrzője lenni. Ha nem lett volna tehetsége az Erőhöz, akkor tudós vagy mérnök is lehetett volna belőle, csodálatos dolgok megalkotója. Ám ő csak katona akart lenni.

És akarta vagy sem, Etainnek is katonává kellett válnia, mert a csapatainak katonai vezetőre volt szüksége. Elhatározta, hogy amint véget ér a háború, elhagyja a Jedi–rendet, és a nehezebb, de örömtelibb ösvényt választja.

Skirata érzett némi elégedettséget, amikor letette a zöld siklót a leszállóplatformra. Enacca el tudta tüntetni a nyilvántartásból, és persze át is festhették; mindez csak rutinmunka volt. A vukit dühítette, hogy mindig neki kellett összeszednie a kényszerből hátrahagyott járműveket, de némi extra kredittel meg lehetett nyugtatni.

Vau kinyitotta az utasülés felőli ajtót, mire Mird kiugrott az öléből, s vidáman csaholva szökdécselni kezdett a sikló körül.

– Azt hiszem, jöhet egy pohár tihaar – mondta Skirata. Pillanatnyi tűnődés után hozzátette: – A strill bent is alhat, ha akar.

– Csatlakoznék – jegyezte meg Vau. Ismét az ölébe vette az állatot. – Ugyan a bevetés nem a tankönyv szerint zajlott, de sikerült rövid idő alatt komoly sérülést okozni az ellenségnek.

Már majdnem úgy tűnt, mintha civilizált viszonyt alakítottak volna ki egymással. Skiratát egészen addig átitatta ez a bizonytalan érzés, amíg ki nem nyitották az ajtót. Fi állt mögötte, és mindkét karját előretartva elállta az útjukat.

– Őrmester! Atin nagyon rossz hangulatban van – kezdte. Vauhoz fordult, aki közben letette Mirdet a szőnyegre, és levette a sisakját. – Nem hiszem, hogy a közelébe kellene mennie – mondta a kommandós.

Vau lehajtott fejjel állt, mint aki beletörődött a helyzetbe.

– Legyünk túl rajta! – szólt halkan.

– Nem!

– Fi! Ez csak rám és őrá tartozik.

Skirata ösztönei azt súgták, hogy közbe kellene lépnie, de úgy sejtette, hogy ezúttal Vau húzza a rövidebbet, és ebben volt valamiféle igazságosság. Tisztelte ugyan a férfi képességeit és feddhetetlenségét, de a kegyetlenségét zsigerből gyűlölte és megvetette. Ez utóbbi semlegesítette Vau minden erényét.

Walon Vau mindig azt állította, hogy mindig csak a kommandósok érdekeit nézte. Szerinte ezáltal megerősítette bennük a mandalori identitást, megmentette az életüket és a lelkűket. A fiai többsége még hitt is ebben, de Skirata képtelen volt elfogadni a magyarázatot.

– Várok, őrmester – hallatszott Atin hangja a folyosóról.

Skirata félrehúzta Fit. A társalgó nyitott ajtaján keresztül látta, hogy Ordo és Mereel a hőplasztoid kötegekkel foglalatoskodni. Atin szavaira felnéztek, és Skirata jelére vártak, hogy közbeavatkozzanak–e. Az őrmester apró fejrázással válaszolt kérdő tekintetükre: „Még ne!”

Atin a védőöltözékét viselte, és felvette a páncélja jobb kesztyűjét. Előugrasztotta a kesztyűbe rejtett vibropengét, ökölbe szorított kezét a vállához emelte, azután ismét elrejtette a fegyvert.

– Ha a strill nekem ugrik, felhasítom!

Skirata még sohasem látta Atinnek ezt az oldalát, amelyet minden bizonnyal Vau hozott létre. Jango határozottan érezhető volt benne. Ő is felállt és küzdött, nem menekült el soha; ezt a genetikai eredetű hajlamot is lehetett táplálni és fejleszteni, hogy túlnövekedjen önmagán.

Vau az oldala mellett tartotta a kezét, és őszintén csalódottnak tűnt. Atin sohasem fogadta el a módszereire adott magyarázatát. „Ahogy én sem – gondolta Skirata. – Úgy menthetsz meg valakit attól, hogy dar’manda legyen, ha megtanítod az örökségére. Nem úgy, hogy vadállattá teszed...”

Vau hangja egészen elhalkult.

– Mandóvá kellett válnod, Atin – mondta. – Ha nem tudtalak azzá tenni, akkor akár halott is lehetnél, mert bátorság és lelkierő nélkül még mando’ad sem lehet belőled. – Majdnem sajnálkozva folytatta: – Át kellett lépned a határt és képesnek kellett lenned arra, hogy bármit megtegyél a győzelem érdekében. Fierfek! Ha az ostoba Jedik nem használtak volna gyalogosnak a Geonosison, akkor még élne minden kommandósom. Azért tettelek keményebbé, mert törődöm veled.

Skirata örült, hogy Vau nem a szeretni szót használta. Ezért ott helyben leszúrta volna. Arrébb állt, a karjánál fogva visszatartotta Fit, miközben Atin előrelendült, és a vállvértjénél fogva megragadta az őrmestert, azután az arcába fejelt. Vau orrából ömleni kezdett a vér, az őrmester hátratántorodott néhány lépést, de nem esett el. Mird őrjöngve felvisított, és meg akarta védeni a gazdáját, de az egy kézjellel visszaparancsolta.

– Udesii, Mird! – szólt rá. – Megoldom!

– Ezt oldd meg! – mondta Atin, és meglendítette az öklét.

Nehéz ökölharcot vívni egy mandalori páncélt viselő ellenféllel, de a nevéhez híven Atin kitartott. Az ütés a szeme alatt találta el Vaut, és ahogy a lendület továbbvitte a kommandóst, a következő mozdulatával máris megragadta volt kiképzőtisztjét, hogy keményen a falhoz vágja, és a könyökhajlatába szorítsa a torkát. Ám ellenfele harci ösztönei beindultak, és felrántott térdével keményen hasba rúgta Atint, aki elég messzire eltávolodott tőle ahhoz, hogy az őrmester az arcába könyököljön.

Skirata felkészült a beavatkozásra, de nem tudta eldönteni, hogy egyáltalán megtehetné–e.

Az ütéstől Atin megtorpant egy másodpercre, azután egyenesen megrohamozta, leterítette, és leszorította Vaut a földre. Inkább erőből, mintsem módszeresen öklözte, így a páncélt is eltalálta legalább annyiszor, mint az arcot. A verekedés zaja és a strill visítozása időközben felébresztette a többieket. Jusik akkor toppant be a leszállóplatformra vezető, rövid folyosóra, amikor Atin ismét előugrasztotta a vibropengéjét; a riasztó fémsikolyt néma csend követte, és a kommandós felemelte jobbját, hogy ellenfele nyakába mélyessze a csupasz fémet.

A két férfi úgy repült el két irányba, mintha maga a levegő robbant volna fel közöttük hangtalanul. Atin a társalgóban kötött ki az asztal mellett, míg Vau a falnak csapódott. Kábult csend telepedett a szálloda legfelső emeletére.

– Abbahagyni! – kiáltott fel Jusik. – Ez parancs! Tábornokként nem tűröm a verekedést semmilyen okból! Mindenki megértette? Maguk ketten! Álljanak fel!

Vau egy újonc alázatosságával engedelmeskedett. Mindketten felálltak, és Atin vigyázzba vágta magát, bár pusztán csak megszokásból. A Jedi kócos hajjal, gyűrött ingben és sietve felkapott nadrágban nézett fel a nála nagyobb termetű férfiakra.

Skirata életében először látta, hogy valaki az Erővel választja szét a verekedőket. Ez talán még lenyűgözőbb volt, mint amikor Jusik feltépte a raktárépület ajtaját.

– Legyen vége ennek az ellenségeskedésnek! – folytatta a tábornok, s hangja suttogássá halkult. – Elvárok ennyi fegyelmet, és nem hagyom, hogy megöljék egymást! Egy csapatban vagyunk, megértették?

– Igen, uram! – válaszolta Atin egykedvűen. Az arca véres volt. – Hadbíróság elé állít, tábornok? – kérdezte.

– Nem. Csak annyit kérek, hogy hagyja abba! Mindannyiunk kedvéért.

Atin ismét azzá a megfontolt kommandóssá vált, akinek mindenki ismerte. Az iménti verekedés annyira sem terhelte meg, hogy szaporábban vegye a levegőt.

– Köszönöm, uram! – felelte.

Vau úgy nézett ki, mint akit súlyos megrázkódtatás ért, mármint tekintetbe véve, hogy ki volt ő és hogyan szokott kinézni.

– Én ugyan civil vagyok, tábornok – mondta –, és azt csinálok, amit akarok, de szeretnék bocsánatot kérni korábbi újoncomtól minden fájdalomért, amit neki okoztam!

Skirata arcán rángatózni kezdett egy izom. E miatt a mondat miatt Atin ismét nekiugorhatott volna Vaunak, de végeredményben elegendő engedmény volt egy olyan embertől, aki szilárdan hitte, hogy szívességet tett a kegyetlenkedéseivel.

– Az én hibám, uram – szólt közbe Skirata. Csak azt tette, amit egy jó őrmesternek tennie kellett. – Nem tartottam elég szigorú fegyelmet.

Jusik arckifejezésén látszott, hogy ezt nem hiszi el neki, de bírálat helyett elfogadás rejlett a pillantásában. Skirata remélte, hogy soha nem kell megtagadnia a fiú parancsát, de gyanította, hogy e tekintetben Bard’ika nem is tenné próbára szándékosan.

Jusik hátrapillantott a mögötte összegyűlt, csendes közönségre.

– Szerintem ideje visszafeküdni és még pihenni, ameddig lehet – mondta. A kommandósok szó nélkül visszaszállingóztak a szobáikba, legfeljebb néhányan vállat vontak válaszképpen. Corr sem szólt, de az arcára látványosan kiült a döbbenet. Darmannek nyoma sem volt. – Ez magára is vonatkozik, Fi! – tette hozzá a tábornok. – Hosszú napunk volt.

A Jedi kihalászott egy baktaspray–t az egyik készlethalomból, és fáradt kétségbeeséssel az arcán leültette Atint egy karosszékbe, hogy kitisztítsa a sebet az arcán. Vaut meg sem próbálta ellátni, és a volt őrmester kiment a mosdóba. Mird vinnyogva követte. Ordo és Mereel összeszedte az újracsomagolt robbanóanyagokat, és eltűnt a leszállóplatformra vezető ajtó mögött.

Skirata megvárta, amíg Jusik befejezte a sérült ellátását, és Atin visszament a szobájába.

– Nem a páncél és nem a fénykard – mondta. Jusik alacsonyabb volt nála, és szinte mókásan hatott, ahogy az őrmester egy ujjal megbökdöste a fiú mellkasát. Közben így folytatta: – Mindig mondtam, hogy az a fontos, ami a páncél alatt van. Néhány ezer ilyen Jedivel a Köztársaság nem ülne akkora osikban, mint most. Maga igazi katona lett, uram, és jó tiszt is egyben. Ilyet talán még soha életemben nem mondtam senkinek.

Skirata komolyan beszélt. Az iménti jelenettől még nem kezdte el kedvelni a Jediket, de az addiginál is jobban megkedvelte Bardant, akit már korábban a fiai közé fogadott. Jusik lesütötte a szemét, egyszerre volt zavarban és úszott a boldogságban.

– Csak jót akarok az embereimnek.

Skirata megvárta, amíg a fiú visszamegy aludni, azután keresni kezdte az üveg tihaart és Qibbu intézményének legritkább kincsét, egy tiszta poharat. Kicsavarta a dugót az üvegből, és kiöntött egy kicsit egy csorba peremű talpas pohárba.

Nem tudta azonosítani a gyümölcsöt, amelyből az italt lepárolták, és a tihaar nem is ízlett úgy, mint máskor. Valójában soha nem ízlett igazán, de majdnem mindig segített elaludni. Mielőtt lenyelte a kortyot, hagyta, hogy az alkohol égesse egy kicsit a szája belsejét. Az üveget dédelgetve letelepedett az egyik karosszékbe.

Remélem, ettől Atin megbékélt valamennyire...

Mintha ékkőgyümölcs halvány nyomát fedezte volna fel a tihaar utóízében.

Négymillió kredit.

Ez elégedettséggel töltötte el, sokkal inkább, mint bármelyik fejpénz vagy díj, amit befektetett az évek során az Aargaun. Senki sem hozakodott elő a pénz dolgával. Pedig Ordo és Mereel biztosan elgondolkodott rajta, hiszen ismerték a terveit. Vau zsoldos volt ugyan, de nem szólt bele, mert már ki lett fizetve. Etain talán rákérdez majd, de a kommandósoknak nem voltak gazdasági érdekeltségeik. A klónok sohasem kaptak fizetést. Nem volt bennük birtoklásvágy, mert úgy nőttek fel, hogy semmit sem nevezhettek a magukénak. Még Fi vágyakozása Hokan páncélja után és a többieké a Verpine mesterlövészpuskák iránt is inkább eredt általános gyakorlatiasságból, mintsem szerzésvágyból. A mandalori kultúra ébresztette bennük, nem a kapzsiság.

Volt egy másolatuk a Kincstár egyik titkosított információkat tartalmazó adatolvasójáról.

És persze ott volt Perrive adatolvasója is. „Mereel majd lemásolja, mielőtt odaadjuk Zeynek – gondolta Skirata. – Legalábbis a nagy részét odaadjuk.”

Érzékelte, hogy valaki van a közelében, ezért felpillantott: Ordót és Mereelt látta türelmetlenül és izgatottan állni mellette. A páncéljuk nélkül inkább tűntek hétköznapi fiatalembereknek, mintsem végtelenül fegyelmezett és halálos katonáknak.

Mereel elvigyorodott, képtelen volt visszafogni az örömét.

– Kal’buir! Akar hallani Ko Sai–ról? Ismét felbukkant.

Skirata kiitta a poharában maradt cseppeket. Ezt akarta hallani a leginkább.

– Csupa fül vagyok – válaszolta.

Huszonnegyedik fejezet

Ma reggelre a Coruscanti Biztonsági Erők egy egész terroristahálózatot számoltak fel egyetlen éjszaka alatt, egy széles körű razzia során. Összesen kilencvenhét gyanúsított került lakat alá vagy vesztette életét, és hivatalos források szerint úgymond „jelentős mennyiségű” robbanóanyagot foglaltak le.

Ihu Niopa szenátor rendkívüli rendőri

erőfeszítésként írta le az esetet és

dicséretben részesítette a hatósági tiszteket.

HHK esti hírek, 387 nappal a Geonosisi Csata után

Coruscanti Biztonsági Erők, Személyzeti és Társasági Klub, 20.00 óra, 388 nappal a Geonosis után; a Terrorelhárítási Egység és a Szervezett Bűnözési Egység fogadást tart az Arca századbeli Különleges Műveleti Csoport tagjainak és vendégeiknek

A CBE tisztjei és közrendőrei nem is tudták, milyen bátrak voltak, amíg nem hallották a holohírekből.

Fi úgy döntött, hogy inkább szórakoztatónak tekinti a dolgot, mintsem belegondoljon, hogy ő és a testvérei mennyire nem kapnak elismerést az erőfeszítéseikért. Skirata szólt előre, hogy akár klónokról van szó, akár sem, a különleges egységeknél mindig ez lesz. Szóval, nem személyes ügy, gondolta a kommandós.

Mindegy, nem számít. Fi a bárpultra támaszkodott – ezúttal egy tiszta bárpultra, amely nem áztatta át gyanús folyadékokkal a ruhát a könyökén –, és nem bűnözők vették körül. Persze, Kal őrmestert nem számolta bele, mert ő kivételes eset volt, és az extrém fejvadászat egyébként sem számított bűnnek. Ráadásul rendőrtisztek hívták meg italokra és rázták meg a kezét. Hálásan köszöngették, hogy nem lett darált hús a barátaikból, mert ő rávetette magát egy gránátra az űrkikötő ostromakor. Csodálatos érzés volt, hogy még mindig emlékeznek rá.

Finek nem volt szíve elmondani, hogy csupán az évekig tartó kiképzés alatt felszedett gyakorlat mozgatta, és el sem tudná képzelni, hogy bármi mást is tehetett volna. Inkább csak vigyorgott és élvezte az elismerést. Tetszett neki ez a bajtársiasság.

Némelyik rendőrtiszt nő volt, és lenyűgözve csodálta a páncélját. Fi szívesen elmagyarázta nekik az egyes részek funkcióját, és elcsodálkozott rajta, hogy miért kacagnak, amikor arról beszél, hogy milyen könnyű levenni.

Ordo lépett be Obrimmal, és leültek mellé a bárpulthoz. A rendőr százados világos színű italt rendelt mindkettejüknek, és egyenruhás testvérré változott, aki értett a kommandósok dolgaihoz.

– Látom, ismét feljavították a páncélotokat – mondta, miközben a mutatóujja hegyével megkopogtatta Fi mellvértjét. – Más a kidolgozottsága. Nagyon csinos!

– Hát, valakin ki kell próbálni az új cuccokat, és mi vagyunk a legstílusosabbak.

Obrim hirtelen átváltott a revizorok kegyelmére bízott ember cinizmusára:

– Gondolom, már van rá keret, hogy megint kevesebb főnek kell felszerelést biztosítani. A hullazsákok sokkal olcsóbbak.

– A zsákokat meg sem kell venni.

– Tényleg?

– A mandaloriaknak nem kellenek. De a Köztársaság sem utal ki egyet sem.

– Kriffing zsugori banda! – mondta Obrim egy ingerült sóhaj kíséretében. Mereelre mutatott, akit hangosan nevető rendőrtisztek és Delta–osztagosok vettek körül. – Jól hallom, hogy a testvéretek néhány csúnyább mando szóra tanítja a srácaimat? Ha már itt tartunk, tényleg nincs szavatok a hősre?

– Viszont a szúrásra van vagy egy tucatnyi.

Obrim majdnem felkacagott.

– És mennyi szó van arra, hogy megsütni valakit sugárvetővel? – kérdezte.

– Tonnányi – felelte Fi. – A művészethez ugyan nem értünk, de ez nem befolyásolja az ízlésünket.

Ordo enyhén összevont szemöldökkel fürkészte a bár közönségét. Fi követte a tekintetét; talán Etaint és Jusikot kereste, mert a Jedik valahogy nem illettek a rendőrklub durva légkörébe. Ám Jusik ott volt, és szélesen mosolyogva beszélgetett két sullusti helyszínelővel. Darman beszélgetésbe merült Corr–ral és néhány rendőrrel, akikben Fi a bombaszakértőkre ismert rá, még az űrkikötő ostromakor találkozott velük. Niner és Boss egy különös játékot játszott néhány helyi zsaru társaságában, és meglehetősen felingerelték a felszolgálódroidokat azzal, hogy késeket dobáltak a bárpult feletti, kifinomult fafaragványokba.

Atin mellett ott ült Laseema, és csodálattal nézte a férfit, pedig a kommandósnak még mindig ott éktelenkedett a szeme körül a monokli, amit azon a rossz emlékű éjjelen kapott a volt kiképzőtisztjétől.

Csak Etain és Vau hiányzott. Vau elment, mert újabb munkát kapott, de Darman ott ült az egyik asztal mellett, és ennek azt kellett volna jelentenie, hogy Etain sem lehet messze.

Ordo egyre többször pillantott az ajtó felé.

– Mi a gond, ner vod?

– Wennen ügynök megígérte, hogy eljön – felelte a felderítő. Rá egyáltalán nem jellemző módon valahogy esetlennek tűnt, ahogy ezt mondta. Vagy inkább tétovának, mint aki nem tudja, mihez kezdjen magával. – Azt hiszem, körülnézek – tette hozzá.

– Nagy ez a helyiség.

Obrim nézte, ahogy a százados otthagyja őket, azután Fihez fordult, és így szólt:

– Te, Fi! Nem baj, ha lenne egy személyes jellegű kérdésem?

– Mindig próbálok a legjobb tudásom szerint válaszolni a rendőrök kérdéseire.

– De most komolyan, fiam! Kal sokat beszél rólatok. Azt viszont soha nem mondta el, hogy ti... szóval, hogy erre tenyésztettek ki titeket. Bocs, de nem találok jobb szót. Viszont valahogy mintha ti nem nehezményeznétek ezt, finoman szólva. Azt tudom, hogy engem megőrjítene. Egy kicsit sem vagytok dühösek emiatt?

Fi azt kívánta, bárcsak Obrim ne gondolkodtatta volna el. Bizonyos szempontból a Kaminón sokkal, de sokkal egyszerűbb volt az élet. Az is egyszerűbb volt, amikor az ember egyedül maradt az osztagával valamelyik osik’la bolygón, ahol droidokat kellett felrobbantania. Az egyértelmű volt. A Coruscant valóban a legnehezebb hadszíntérnek bizonyult, ahogy Kal őrmester is figyelmeztette őket. Csakhogy nem annak veszélye miatt, hogy azt sem tudhatták, ha az ellenség közvetlenül mellettük állt, hanem azért, mert a város megmutatta, hogy mi az, amit sohasem kaphattak meg.

– Az elmúlt év során nagyon sokat gondolkodtam – válaszolta Fi. – Igen, sok minden rossz ebben az egészben. Tudom, hogy többet érdemelnék. Én is szeretnék saját életet, egy szép lányt magam mellé, és nem akarok meghalni. És azt is tudom, hogy csak tárgyként használnak, köszi, nem kell felhívni rá a figyelmem. De katona vagyok és mandalori is, és abból merítek erőt, amit magamban hordozok, akinek látom magam. Még ha a Galaxis el is süllyed a saját mocskában, én úgy fogok meghalni, hogy tiszta marad a becsületem. – Kiitta a poharát, és már nyúlt is a következőért, amelyet odatettek neki a bárpultra. Az ital nem igazán ízlett, de Fi udvarias akart lenni. – Ez visz előre. Ezért és a testvéreimért érdemes élni. Meg a sörért, amit maguk ígértek.

– Bocsáss meg, de meg kellett kérdeznem – kért elnézést Obrim, azután egy pillanatra meglepetten nézett, és megkérdezte: –Tényleg érdemes élni ezért a pohár piáért?

Finek eszébe jutott a behatolási akció a Festen.

– Igen, százados. Néha érdemes.

A kommandós félve várta, hogy hová fog vezetni ez a beszélgetés, de hirtelen hangos örömrivalgás hallatszott a bárpult másik végéről. Skirata érkezett meg, és rögtön be is mutatta tudását a késdobáló játékban. Háromélű pengéje újra meg újra kiütötte a többiek késeit a faburkolatból. A felszolgálódroid kitartóan ellenkezett.

– Túl jó ebben – jegyezte meg Obrim, csak úgy magának, azután ismét Fihez fordult, hogy folytassa a beszélgetést: – Szóval...

Azonban a kommandós nem akarta folytatni. Hirtelen támadt egy ötlete, felállt, és odakiáltott Skiratának:

– Hé, őrmester! Nem mutatjuk meg a helyi erőknek a Dha Werdát?

– Kandosii! – jött az elismerés a két osztag különböző tagjaitól. – Igen, őrmester, csináljuk! Mutassuk meg nekik!

– Túl öreg vagyok én már ahhoz – válaszolta Kal, és felnyúlva újra magához vette a kését.

– Ugyan már! – mondta Fi megragadva az alkalmat, hogy sikerült felkeltenie az őrmester figyelmét. – Magától tanultuk.

Skirata végül mégis elfogadta a meghívást, és bicegve csatlakozott a két osztaghoz, amelyek gyorsan helyet csináltak a bár közepén. Ordo, Mereel és Jusik gondolkodás nélkül beállt közéjük, de Corr bizonytalanul hátrébb húzódott. A gyalogosok ritkán látták a rituálét, és szinte soha nem volt lehetőségük megtanulni azt.

– Még nem ittam eleget – mondta Skirata –, de azért csináljuk!

A páncélja nélkül még kisebbnek tűnt a termetes kommandósok között, de ez egyáltalán nem akadályozta a Dha Werda során. Elkezdődött a kántálás:

Taung–sa–rang–bro–ka!

Je–tii–se–ka–’rta!

Dha– Wer–da–Ver–da–a’den–tratu!

Kal azonnal felvette és tökéletesen tartotta a ritmust, s meg sem ingatták a bőrkabátján csattanó ütések, amelyek eredetileg páncélt szoktak eltalálni. Ugyanolyan harcedzett katona volt, mint a fiai, csak jóval idősebb.

Fi rákacsintott, és vigyázott, hogy mindig számításba vegye a magasságbeli különbséget közöttük.

Cor–u–scan–ta–kan–dosii–adu!

Duum–mo–tir–ca–’tra–nau–tracinya!

Skirata tartotta a kérlelhetetlen tempót sorról sorra. A szeme sarkából Fi látta, ahogy egy fehér páncél megvillan, amikor Maze felderítő százados lépett ki a tátott szájjal bámuló CBE–s tisztek mögül.

– Csatlakozhatok? – kérdezte Maze.

Finek esze ágában sem volt bármiben megakadályozni egy felderítőt. Maze beállt az egyik sorba Ordo mellé, és olyan mosollyal nézett a másik századosra, ami Finek egyáltalán nem tetszett.

Ahogy Skirata mondta, a Dha Werda állóképességet, jó időzítést és a bajtársakba vetett teljes bizalmat igényel. A bonyolult ritmusok élesítették az elmét és segítettek megbonthatatlan egységként gondolni a részt vevők összességére. Ha valaki túl gyorsan vagy túl lassan fordult, kaphatott egy kellemetlen ütést a képére. A rituálét mindig buy’ce nélkül végezték.

Tőle szokatlan módon Ordo nem összpontosított eléggé. Talán még mindig a kedves kis Besany Wennen hollétén tűnődött. Amikor Fi ökölbe szorított és vállmagasságba emelt kézzel jobbra fordult, hogy Ordo hátán verje a következő ritmust, hallotta Maze öklét Ordo állán csattanni.

Ordo rendületlenül folytatta, az ajkai közül vér szivárgott, de nem törte meg a ritmust. Skirata arra tanította, hogy ne álljon meg egy találattól. Hogy fejezze be, amit elkezdett.

Gra– ’tua–cuun–hett–su–dralshy ’a!

Kom–’rk–tsad–drot–en–t–roch–nyn–ures–adenn!

A kommandósok sora kilencven fokban balra fordult, tovább verték a ritmust, azután jobbra fordultak, és Maze ismét megütötte Ordót. Finek el kellett ismernie, hogy elegánsan behúzott a másik századosnak; egyetlen századmásodpercre sem esett ki a ritmusból. Vér fröccsent Ordo szép, fehér páncéljára, és Fi már arra számított, hogy kitör a verekedés, de hamarosan befejezték a kántálást, és nem történt több baleset. Kesztyűs kezével Ordo megtörölte a száját.

– Bocs, ner vod! – kért elnézést Maze nem túl őszintén. – Tudod, hogy mi, egyszerű felderítők sokkal ügyetlenebbek vagyunk nálatok. Elég vacakul táncolunk.

Fi visszatartotta a lélegzetét. Készen állt Ordo mellé állni az alfással szemben, elvégre Ordo a barátja volt. Persze, Fi jól tudta, hogy Ordo teljesen kiszámíthatatlan és nem retten vissza az erőszaktól.

Ám Ordo csak vállat vont, és előrenyújtotta a karját. A két százados kezet rázott, és együtt ment oda a bárpulthoz. Az imént Skirata is feszülten figyelte őket, végül elmosolyodott.

Minden felderítő őrült volt. Néha Fi kifejezetten örült, hogy belőle kiszedték Jango legkiállhatatlanabb génjeit.

Skirata letelepedett egy bárszékre, és egyik tenyerével letörölte az izzadságot ráncos homlokáról.

– Hát, nem fiatalodom, az biztos! – mondta enyhén zihálva, és felnevetett. – Reggelre tele leszek kék–zöld foltokkal. Ezt nem kellett volna páncél nélkül csinálni.

– Ki is készíthettük volna – mondta Fi. Valahonnan kerített az őrmesternek egy zsebkendőt. – Erre nem gondoltunk.

– Én igen. De tudod, soha nem kérhetek senkitől sem olyasmit, amit magam nem tennék meg.

– Soha nem is kellett ilyet kérnie – mondta Fi. Észrevette, hogy kisebb csend támadt az ajtó környékén – Besany Wennen okozta. Besétált, körülnézett, kiszúrta Ordót, és egyenesen odament hozzá.

– Azt hiszem, levegőzöm egyet az erkélyen – mondta Skirata.

Obrim elvezette Fit, hogy bemutassa néhány tisztnek, akik lelkesen vették neki az újabb italokat. Az utolsó, amit a kommandós még látott Besany Wennenből, az volt, hogy a nő a vért szárítgatja a zsebkendőjével Ordo szájáról, és csúnyán odaszólogat a meglepetten bámuló Maze századosnak.

– Hahó! – kurjantotta Skirata. – Nem tudtam, hogy itt van, ad’ika!

Etain felpillantott rá az egymást fedő, át– meg átszövő légicsatornák színes kavalkádjáról. A coruscanti éjszaka látképe olyan szórakoztató volt, mint egy holovideó.

– Túl nagy a zaj odabent. Úgy tűnt, mindenki jól szórakozik nélkülem is.

Skirata odaállt mellé, könyökével a korlátra támaszkodott, úgy válaszolt:

– Csak megmutattuk a CBE–nek a Dha Werdát...

– Fájdalmas élmény lehetett – válaszolta a lány. Alapvetően jó embernek tartotta az őrmestert, és csodálta, még ha Skirata néha meg is ijesztette. – Jó látni, hogy lazítanak. Kemény menet volt – tette hozzá Etain.

– De végigcsináltuk. Mindenki. Maga is, ad’ika. Jár a dicséret!

Etain boldog bizonyosságot érzett. Jó érzés töltötte el, és biztos volt benne, hogy Skirata olyan ember, aki megérti a szeretetét, és tudja, hogy a szeretteink boldogságáért bármilyen kockázat vállalható. Tábornokokkal és bárki mással is szembeszállt, hogy a katonái – a fiai, mert vitathatatlanul azok voltak – megkapják, ami jogosan járt nekik.

A lánynak nem volt rá oka, hogy tovább titkolja a csodálatos hírt. Lehet, hogy előbb Darmannek kellett volna elmondania, de nem tudta, hogyan. Ráadásul Skirata nem más volt, mint Kal’buir, mindenki apja.

– Köszönöm, hogy ilyen megértő velem és Darmannel kapcsolatban!

Kal megvakarta a fejét.

– Bocsásson meg, hogy kioktattam! – mondta. – Nagyon szívemre veszem, ha úgy érzem, hogy meg kell védenem őket. De úgy látom, hogy mindketten boldogok, és ennek örülök.

– Akkor remélem annak is örül, hogy gyermeket várok.

Döbbent csend telepedett rájuk.

– Mi van? – kérdezte Skirata meglepetten.

– Várandós vagyok.

Etain látta, hogy a férfi vonásai megkeményednek.

– Tényleg? – kérdezte az őrmester.

A lány egyáltalán nem számított erre a reakcióra. Úgy érezte, mintha kellemetlen hideg indulna el a gyomrából és kúszna fel a torkáig.

– Ki az apja? – kérdezte Kal. Halkan beszélt, végletesen uralta a hangját, és ez a zsoldos hangja volt, nem az apáé.

Fájdalmas hang volt.

– Természetesen Darman – felelte Etain.

– Akkor még nem tudja. Elmondta volna.

– Még nem mondtam meg neki.

– Miért?

– Nem tudom, hogy venné a hírt. Az ilyesmi épp elég nehéz még annak is, aki normálisan...

– Ő is normális. Legfeljebb annyira más, amennyire a maguk fajtája mássá tette.

– Úgy értettem... – próbálta megmagyarázni Etain a szavakkal küszködve. – Úgy gondoltam, hogy nincs meg az a tapasztalata, ami megkönnyítené számára az apává válás terhét ezekben az időkben.

– Senki sem születik ilyen tapasztalattal.

– Azt akartam, hogy legyen valamilyen jövője.

Skirata arckifejezése megváltozott.

– Belegondolt már? – kérdezte. – Hogyan lehetne Darmannek jövője, ha nem is tud róla, hogy van egy gyereke? Nem csak a gének számítanak!

– Ha bárki rájön, hogy gyermeket várok, akkor kidobnak a Jedi–rendből, és nem szolgálhatok tovább. Folytatnom kell. Nem hagyhatom magukra az embereket.

Etain érezte, hogy Skirata megharagudott rá. Látta a dühöt az őrmester tekintetében. Nem tudta eldönteni, hogy Kal haragja vagy a Jedi–rend lehetséges reakciója a rosszabb. Nem lesz többé tábornok, többé nem töltheti be a szerepét a háborúban.

De hát mindezt már tudta.

Már alaposan átgondolta az egészet.

Csakhogy a valóság egészen más volt, mint amikor elképzelte, hogyan alakulnak majd a dolgok. Ugyanakkor, mégsem érzett megbánást. Valójában nem is érdekelte a Jedi Tanács reakciója. Tudta, hogy helyesen cselekedett. Az Erő vezette el eddig a pontig.

– És hogy akarja eltitkolni? – kérdezte Skirata még mindig jeges nyugalommal a hangjában. – Hamarosan eléggé látható lesz.

– Gyógyító transzban fel tudom gyorsítani a folyamatokat. Öt hónap alatt kihordhatom – válaszolta a nő. A hasára tette a kezét, úgy tette hozzá: – Fiú.

Talán ez volt a legrosszabb, amit mondhatott. Már eléggé ismerte a mandaloriakat, hogy tudja, mennyire fontos az apa és a fiú közti kapcsolat. Skirata tekintetéből kiveszett minden maradék melegség, és ez végtelenül lesújtotta a lányt. Már ő is az apjaként tekintett az őrmesterre.

És a jó mandalori apa mindig a fiait részesíti előnyben.

– És ebben a nagy tervében, hogy jövőt biztosít Darnak, ebben mi lesz a fiúból? Jedi?

– Nem. Csak egy ember. Egy ember, aki normális életet élhet.

– Téved, ad’ika! – vágta rá Skirata. Zsebre tette a kezét, és láthatóan erőfeszítést kellett tennie, hogy elfojtsa a dühét. Az Erőben kis, fekete örvény támadt körülötte. – Darman fia mandalori lesz – folytatta a férfi –, vagy inkább ne is legyen fia! Hát nem érti? A gyereknek háttér kell, kultúra és minden, ami mandalorivá teszi, mert enélkül... enélkül nem lesz lelke! Nekik is ezért kellett mindent megtanítanom. Mindent, amitől mandaloriakká válhattak. Enélkül már halottak lennének.

– Tudom, hogy milyen fontos ez.

– Ne higgye, hogy tudja! Nomádok vagyunk. Nincs országunk, nincs otthonunk. Csak az tart minket össze, amik vagyunk, amit teszünk, és ami nélkül csak... dar’manda lehetne belőlünk. Nem is tudom, hogyan magyarázhatnám ezt el... A dar’manda számára nincs lélek vagy túlvilág. Nincs önazonossága. Halottabb a halottaknál.

Etain felfigyelt a szóra.

– Innen kapta a nevét is? – kérdezte.

– Igen.

Etain ekkor értette meg, hogy Skirata és Vau miért tartotta olyan fontosnak megtanítani a kommandósoknak a mandalori hagyományokat. Nem csak kulturális identitással ruházták fel őket, hanem egyben megmentették az életüket és a lelkűket is.

– Fogékony lesz az Erőre. Ettől...

– Megőrült? Tudja, hogy ez milyen értékessé teszi őt az olyanok számára, mint a Kaminóiak? Felfogja, mennyire érdekli majd őket a génkészlete? Máris veszélyben van, maga di’kut!

Etain erre nem gondolt. Megdöbbent és megrémült ettől a tudattól. Egyre több veszély bukkant fel ezen az új ösvényén, és küszködve próbált szembeszállni velük.

– De hát Dar hogyan nevelhetné fel? – kérdezte.

– Ezt a kérdést jóval előbb kellett volna feltennie. Igazán szereti Darmant?

– Igen! Igen, szeretem, és ezt maga is tudja, Kal! Ha nincs ez a gyermek, és ő meghal...

– Mert meghal. Úgy alkották meg, hogy fiatalon haljon meg. Én is túl fogom élni, és maga még tovább él majd, mint bármelyikünk.

– Maga mondta, Kal, hogy ők csak egyetlen nemzedékre születtek meg. Hogy nincs semmi, amit a klónok örökségül hagyhatnának, és semmi sem utal majd arra, hogy valaha is léteztek. Mindegyikük többet érdemelne ennél!

– De Darman így sem kapott választási lehetőséget – mondta Kal. – Nem ő döntött a katonaság mellett, és nem ő akart apává válni.

Skirata elhallgatott. Elment az erkély távolabbi végébe és kihajolt a korlát felett, ugyanúgy, mint amikor Etain rátalált a leszállóplatformon, és azzal a gondolattal gyötörte magát, hogy szörnyetegként kisgyermekekből nevelt katonát, és elküldte őket megvívni mások háborúját.

Nem volt értelme tovább vitatkozni. Az őrmesternek igaza volt: ő is Darman helyett döntött, ahogy a Jedi–tábornokok mindig is tették.

– Kal! – szólította meg Etain.

A férfi nem nézett rá.

A lány odalépett hozzá, és óvatosan a hátára tette a kezét. Érezte, hogy az izmok megfeszülnek a kabát alatt.

– Mit tehetnék, hogy jóvá tegyem ezt? – kérdezte. – Hát nem azt szeretné, hogy maradjon utánuk valami? És valaki, aki emlékszik és emlékeztet rájuk?

– Csak arra emlékezhet, amiről tud.

– Meg tudom védeni a fiút...

– Már a neve is megvan. Tudom, hogy megvan. Mivel tudja, hogy fiút vár, már kitalálta a nevét is, mert az anyák mindig így szokták – mondta Skirata.

– Igen, de...

– Nem akarom hallani. Ha azt akarja, hogy segítsek, annak feltételei vannak.

Etain számított erre. Tudta, hogy Skirata mindent szenvedéllyel tett és mondott, aminek köze volt a szülői szerepéhez. És az őrmester kemény ember volt, egy zsoldos, aki kisfiú kora óta harcban edződött és a túlélést gyakorolta. Feltételek és eredmények között élt.

– Szükségem van a segítségére, Kal’buir!

– Ne szólítson így!

– Bocsásson meg! – kérte a nő, megadva magát a helyzetnek.

– Akarja, hogy segítsek? Akkor legyen úgy, hogy Darman csak akkor tudja meg, amikor már biztonságos, hogy megtudja. És nem akkor, amikor magának jó. Ha ez nem a kölyök születésekor történik meg, akkor majd én elnevezem a fiút. Az apák dolga nevet adni a fiaiknak, és ha Dar még képes lesz erre, akkor gondoskodom róla, hogy meg is tegye.

– Nincs beleszólásom?

– Ha akar, eltűnhet a több ezer bolygó bármelyikén.

– Úgyis megtalálna.

– Persze. Mindenkit meg szoktam találni. Ez a munkám.

– És elmondja a Jedi–rendnek. Meggyűlölt.

– Tévedés. Magát kedvelem, csak a Jediket utálom. Maguk, Erőhasználók sohasem kérdőjelezik meg, hogy van–e joguk mások sorsának alakítására. A Galaxis egyszerűbb lakói maguk miatt nem tudják, hogy ők is képesek erre.

– Azt hiszem... jó lenne, ha Darman fia megismerné az örökségét.

– Ha Darman nem nevelheti fel, akkor én fogom megtanítani a mando hagyományokra. Már van benne némi gyakorlatom. Talán több is, mint kellene.

Etain tehetetlennek érezte magát. Az egyetlen lehetősége a menekülés volt, de tudta, hogy legkevésbé a gyermekével szemben lenne igazságos. Az azt jelentené, hogy csak egy gyermeket akart, akibe belekapaszkodhat. Akit szerethet és aki viszontszereti, de mindegy, hogy kitől és hogyan jutott hozzá.

Ezt rá kellett hagynia Darmanre. Az ő fia nem nőhetett fel hétköznapi emberként, és Etainnek fogalma sem volt róla, hogyan kell felnevelni egy mando fiút. Ellenben Skirata vitathatatlanul nagy gyakorlatra tett szert ebben. A lány tudta, hogy ha elutasítja a feltételeket, az őrmester minden követ megmozgat majd, hogy megtalálja.

– Hogyan bír majd egy Erőhasználó gyermekkel? – kérdezte.

– Szeretettel és türelemmel, mint azzal a hat különleges intellektussal rendelkező kisfiúval, akiket már totyogó korukban éles tűz alatt tettek próbára, és ettől zavarodottak és sérültek lettek.

– Komolyan akarja, ugye?

– Igen. Jobban, mint bármi mást. És mandaloriként ez a kötelességem is.

Tehát ez volt az ára.

– El tudom titkolni a terhességet... – kezdte Etain.

– Nem kell. Eltölt néhány nyugodt hónapot a Qiilurán, ahol Jinart vagy valamelyik társa magán tarthatja a szemét. Majd gondoskodom mindenről. Azután visszatér a gyermekkel együtt, és itt neveli fel. Az unokámmá fogadom. A családtörténetemet tekintve senkinek sem kelti majd fel a figyelmét.

– Mi lesz a neve?

– Ha Darman abban a helyzetben lesz, hogy megtudja, hogy született egy fia, akkor majd ő ad neki nevet. Addig megtartom magamnak az ötleteimet.

– Abban egyetértünk, hogy Darman még ne tudja meg?

– Ha elmondjuk neki, akkor hogyan harcolhatna úgy, hogy közben csak a saját vagy a társai biztonságára gondol? Néhány nap múlva behajózzák, ahogy magát is. Ez nem olyan, mint amikor egy hétköznapi fiú megtudja, hogy a barátnője teherbe esett.

Ő egy klón. Nincsenek jogai, és fogalma sincs a harci zónákon kívül elterülő világról. És teherbe ejtette a tábornokát. Rajzoljak talán folyamatábrát?

Etain még soha senkit nem haragított magára úgy igazán. A Jedik, akik felnevelték és kiképezték, mind túlléptek már ezen az érzelmen. Néha megengedték maguknak, hogy kicsit türelmetlenek vagy ingerültek legyenek, de a harag nem érinthette őket. A Qiilurán a lány négy kommandósért volt felelős egy veszélyes küldetés során, és Jinart feldühödött a tapasztalatlansága miatt, de abban sem volt igazi harag.

Azonban Skirata szinte fuldoklott a haragtól. Etain érezte benne a kordában tartott, vak őrjöngést. Látta is a férfi arcának hamuszürke árnyalatából, és hallotta a feszült hangsúlyokból.

– Kal! A Galaxis összes teremtménye közül a leginkább magának kellene tudnia, hogy mi mindent jelent ez. Magát kitagadták a saját fiai azért, mert elébük helyezte a klón katonákat. Magának tudnia kell, milyen megkockáztatni, hogy csak megvetést és haragot kap azért, mert helyesen cselekszik a szeretteiért. Akkor miért teszi velem ugyanezt?

– Ha maga Laseema lenne Atin gyerekével a hasában, akkor minden más lenne! – sziszegte a férfi.

Mozgást éreztek maguk mögött.

– Kal’buir?

Etain odafordult, Ordo állt az ajtóban. Nem érezte, hogy a katona közeledik, mert a Skiratában háborgó indulatok mellett a százados zavaros jelenléte szinte láthatatlanná vált az Erőben.

– Semmi gond, fiam! – mondta Skirata. Látszott, hogy zavarban van, ahogy bizonytalanul intett a felderítő felé, és színlelt valami mosolyfélét is. – Látom, Maze kiegyenlítette a számlát, mi? – kérdezte.

Ordo mindig is érzékeny volt Skirata hangulataira, és gyanakodva méregette Etaint. Az Erőben olyan volt, mint a strill, noha hiányzott belőle az állat vad és szertelen játékossága, csak vérszomj maradt benne.

– Elégtételt vett a becsületéért – válaszolta. – Csak azt akartam kérdezni, hogy nem csatlakozna–e hozzánk egy italra? Besany szívesen találkozna magával.

– A „hozzánk” úgy hangzik, mintha jól kijönnétek egymással – jegyezte meg Skirata, és ezúttal őszintén elmosolyodott. Besany Wennen nem jetii, tehát elfogadható volt az őrmester szemében. – Szívesen, Ord’ika, épp befejeztük a beszélgetést Etainnel.

Skirata úgy hagyta ott, mintha mi sem történt volna. Etain a korlátra hajolt, homlokát összekulcsolt ujjaira fektette, és úgy érezte, minden reményét összetörték. Csakhogy Kalnak igaza volt mindenben, amit mondott. És a nő biztos volt abban, hogy Skirata betartja a segítségre tett ígéretét. Csak az ára volt túl nagy, de ezt meg kellett fizetnie.

A Jedi befelé figyelt, arra az örömre összpontosított, amely körülvette gyermekét az Erőben. Bármilyen nehéz is lesz az út, ezt az egy dolgot senki sem vehette el tőle. Még Kal’buir sem.

Huszonötödik fejezet

Persze, hogy vannak terveim. Hétéves korom óta zsoldos vagyok. Mindig kitalálok valamit arra az esetre, ha az aktuális háború véget érne. Ezt kilépési stratégiának hívják, és én már nagyon–nagyon régóta tervezem az enyémet.

Kal Skirata mondta Jailer Obrimnak,

amikor a Galaxisban elképzelhető

bizonytalan jövőjükről beszélgettek

Coruscanti Biztonsági Erők,

Személyzeti és Társasági Klub, 00.15 óra,

389 nappal a Geonosisi Csata után

– Hát, ez jó volt! – mondta Jailer Obrim az egyik bárszéken ülve a majdnem üres klubhelyiségben. – A srácaid nem isznak valami sokat, mi?

– Evéssel helyettesítik – felelte Skirata. Agya azon dolgozott, hogyan oldja meg a kialakult válsághelyzetet. Jinart, a gurlanin úgy eltűnt, ahogy csak az alakváltó gurlaninok tudnak eltűnni. Adó–vevője sem volt, amelyen felhívhatta volna, és valószínűleg nem fog összefutni vele reggelinél a Kraggetben. Módot kellett találnia rá, hogy előcsalogassa, és beszéljen vele. – Hatalmas étvágyuk van – tette hozzá. – A felgyorsult öregedés felgyorsította az anyagcseréjüket is.

Obrim megvakargatta az állát. Úgy tűnt, mintha zavarban lenne.

– Tudom, barátom – mondta. – Mi nem éltük át azt, amin te keresztülmentél velük, de a térfelünkön mindenki sejti, hogyan érzel.

– Az jó – felelte Skirata, oda sem figyelve igazán. Darmannek van egy fia, gondolta. Haragudott Etainre, mert nem kérdezte meg a fiút, mielőtt hagyta ezt megtörténni, de a tény ettől még tény maradt. „Még ha nem sikerül elkapnom azt az aiwha–csali Ko Sai–t, Darmannek akkor is van valamilyen jövője...” – Bocsáss meg, ha néha rajtad töltöttem ki a haragomat! – kérte az őrmester.

– Emiatt soha ne aggódj!

– Köszönöm...

– Mit tennél, ha te uralnád az egész Galaxist? Úgy értem, ha bármit megtehetnél?

Skiratának nem kellett gondolkodnia a válaszon:

– Azonnal leállítanám a háborút, azután visszamennék a Kaminóra, és megszorongatnám azt a vézna nyakát azoknak a szürke rohadékoknak, hogy gyártsanak normális élettartamot a fiúknak. Azután elvinném az egész klón hadsereget a Mandalore–ra, és azzal tölteném az életemből hátralévő időt, hogy minden fiúnak szerzek egy jó feleséget, és találok nekik egy célt, amiért harcolhatnak. Ha már máshoz nem értenek, legalább ne egy auretii vitában küzdjenek az egyik oldalért.

– Gondoltam, hogy valami ilyesmit mondasz. Erről eszembe jut, hogy már otthon kellene lennem. Az utóbbi napokban kicsit összezörrentünk a feleségemmel. Tudod, sohasem voltam otthon. Mi lenne, ha egyszer eljönnél hozzánk vacsorázni?

– Az jó lenne.

– Kitegyelek valahol?

– Ordót várom. Besanyvel beszélget.

– Láttam őket. Okos fiú – mondta Obrim mosolyogva.

Skirata magára maradt a gondolataival. A jövő valójában nem volt bonyolultabb, mint néhány órával korábban, csak időközben fenekestől felfordult. Kal felállt, és tűnődve dobálni kezdte a kését a fafaragványokba. Eszébe jutott a bankszámlája az Aargaun és az, hogy Mereel milyen közel járt Ko Sai megtalálásához. Kal úgy érezte, karnyújtásnyi távolságba került attól, hogy jobbá tegye legalább egy maroknyi klón életet. A sereg egészéhez képest csak egy elenyészően kis csoportról tudott gondoskodni, de nem tehetett többet. Ezzel kellett beérnie.

Ami történt, az megerősítette az elhatározását. Darmannek lesz egy fia, és ő gondoskodni akart arról, hogy Dar lássa a fiát felnőni.

– Bocsássa meg, hogy megvárakoztattam! – mondta Ordo, amint belépett a bárba. Megpróbált mosolyogni, de a felhasadt ajka miatt grimasz lett belőle. – Indulhatunk.

– Minden jól alakul Besanyvel?

– Jól.

– Ennyi?

– Azt hiszem, ennyi.

– Jól van – mondta Skirata. Leküzdötte a kényszert, hogy beleszóljon a dologba. – Lenne egy kérdésem – terelte el a szót. – Meg kellene találnom Jinartet. Szerinted hogyan?

– Könnyen. Jinart kém, aki megfigyelés alatt tartja a sereg csapatmozgásait a Qiilurán. Bejuttathatok egy üzenetet a logisztikai rendszerbe, amelyre felfigyel. Valami kódolt üzenetet. Adjon meg egy helyet és egy időpontot, és a többit bízza rám!

Skiratának mosolyognia kellett. Ordónak majdnem minden könnyen ment.

– Akkor menjünk vissza a barakkokba! – mondta az őrmester.

– Nekem is lenne egy kérdésem, Kal’buir.

– Mondd csak!

– Igaz, amit Etain mondott? Hogy a fiai kitagadták, mert velünk maradt a Kaminón?

Ordo nem volt sem ostoba, sem süket. Skirata családi szégyene az egyetlen olyan dolog volt, amit el akart titkolni a fogadott fiai elől, és nem csak azért, hogy ne legyen bűntudatuk emiatt. Nem akarta, hogy attól tartsanak, egyszer őket is hasonlóképpen elhagyja.

– Igaz, Ord’ika.

– Hogyan fordulhatott meg a fejében a gondolat, hogy ilyen szörnyű árat fizessen értünk?

– Szükségetek volt rám. Egyébként egy pillanatra sem bántam meg. A kapcsolatom az előző családommal már azelőtt döglött volt, hogy ti egyáltalán felmerültetek volna ötletként valamelyik szenátusi tag fejében. Gondolni is felesleges rá, mert bármikor újra megtenném, pillanatnyi tétovázás nélkül. Ez nem kérdéses.

– Bár tudtunk volna róla!

„Van még jogom titkot tartani?”

– Bocsáss meg! – kérte Skirata.

– Van még valami, amit nem mond el? Mármint Darman fián kívül.

Tehát Ordo hallotta a vitájukat. Kal gyötrelmesebb szégyent érzett, mint bármikor az eddigi élete során. Az egész létezése a klónokkal kialakított bizalmon alapult. Nem viselte volna el, ha ezt is elveszíti.

– Legalább tudod, miért van szükségem Jinartre. Én is ugyanakkor hallottam a híreket, amikor te, Ord’ika. És nem, nincs semmi más. Esküszöm, hogy soha nem hazudnék nektek, és soha nem is hazudtam – válaszolta Skirata. Rámutatott a felderítő sugárvetőjére. – Ha bármikor úgy érzed, hogy becsaplak, akkor jobb, ha rögtön lelősz, mert az egész életemben csak egyetlen jó dolog van. Az, hogy megbíztok bennem.

Ordo csak nézett rá kiismerhetetlen tekintettel. Kal a százados vállára tette mindkét kezét, és egy ideig csak csendben álltak.

– Jól van, fiam! Akkor mondd meg, hogy szerinted mit kellene tennem Darmannel, és én megteszem!

Ordo még mindig kiismerhetetlen arckifejezéssel fürkészte az őrmester tekintetét. Akkor szokott így nézni, amikor új és nehezen megoldható feladattal találkozott.

– Én sem gondolom, hogy ez a megfelelő pillanat – válaszolta lassan. – Azt kell tennünk, ami a legjobb a testvéreinknek.

Ez volt a gyakorlatias megoldás. Skirata összehúzta magán a kabátját, és ellenőrizte, hogy a kése a helyén van, ahogy azt mindig megtette, mielőtt elhagyott egy épületet és kiment az ismeretlen éjszakába.

– Ebben egyetértünk, Ord’ika – mondta. – El kell beszélgetnem egy kicsit Zey tábornokkal.

Az Arca század barakkjai, Különleges Erők

főparancsnokság, Coruscant,

395 nappal a Geonosisi Csata után

Ugyanolyan műveleti parancs volt, mint sok másik, amit az évek során kaptak. Niner csak rápillantott az adatolvasóra, és vállat vont.

– Érdekesnek tűnik – mondta. – Még nem dolgoztunk a Galaktikus Flottával.

Skirata az asztalon ült az eligazítóteremben, lógatta a lábát. A Delta–osztag aznap reggel indult el, hogy előkészítse a csatateret – katonai szépítés arra, hogy stratégiai célpontokat szabotáltak a fősereg támadása előtt – a Skuumaán. Az Omega–osztag valamivel hosszabb szalmaszálat húzott, és hasonló feladatot kellett végeznie a Flottának.

– Mindenki rendben van? – kérdezte az őrmester. A kérdés mindenkinek szólt, még ha közben Darmanre is nézett. – Van kérdés?

– Nincs, őrmester – válaszolt Fi kissé letörten. Még Atin is vidámabbnak tűnt nála, ami meglehetősen szokatlan hangulatcserének tűnt. – Jó lesz újra találkozni Gett parancsnokkal.

– Gett azt üzeni, hogy holnap reggel nulla–hét–nulla–nullára legyetek a Fearless fedélzetén. Ha van még bármi dolgotok, akkor azt ma kell elintéznetek – zárta le a beszélgetést Skirata. Benyúlt a zsebébe, elővett négy nagy címletű kreditlapot, és kiosztotta őket a kommandósok között. – Menjetek! – mondta. – Már tudjátok, hol találtok érdekességeket a Coruscanton. Beletelik néhány hónapba, mire visszajöttök.

– Köszönjük, őrmester! – mondta Atin, és felállt, hogy távozzon. – Itt lesz még, amikor ma visszajövünk?

– Mindig megvárlak, nem?

– De, őrmester. Mindig megvár.

Fi fogta a kreditlapot, és visszaadta Skiratának.

– Köszönöm – mondta de be kell állítanom a sisakom rendszereit. Ma a barakkunkban maradok.

– Egészen józan lett – jegyezte meg Niner. – Nem tudom, mi jött rá.

– Én vagyok az ismeretlen hős – válaszolta Fi. – Meg kell őriznem az arculatomat.

Az omegások ugyanúgy rá voltak hangolódva egymás hangulataira, mint bármelyik másik klón osztag tagjai. Tudták, hogy Skirata el akar beszélgetni Darmannel. Niner kitessékelte Atint és Fit.

– Később találkozunk, őrmester! – szólt hátra.

Nem volt kérdéses, hogy Darman is csatlakozik majd hozzájuk az utolsó szabadnapon. Mind tudták, hol töltötte volna el az idejét a legszívesebben. Skirata megvárta, amíg az ajtó becsukódik a többiek mögött, azután leszállt az asztalról, és odament Darmanhez.

– Van valami gond, fiam? – kérdezte.

– Nincs, őrmester.

– Etaint a Qiilurára rendelték néhány hónapra, hogy elkezdje leszerelni az ottani helyőrséget.

Darman elmosolyodott.

– Örülök neki – mondta. – Ez legalább biztonságos, ahhoz képest, amilyen munkákat az utóbbi időben kapott.

– A barakkoknál vár rád.

A fiú megkönnyebbültnek tűnt. Mély levegőt vett, és mosolya kiszélesedett, de ez az a fajta mosoly volt, amelyet Skirata sok másik zsoldos arcán is látott már, mielőtt elindultak egy újabb csatatér felé.

Az őrmester erősen elgondolkodott rajta, hogy megosztja a nagy titkot a fogadott fiával.

„Elmondjam neki, hogy gyereke lesz? Mi lesz, ha valami történik vele, mielőtt megtudná?”

Végül hirtelen és minden megfontolás nélkül úgy döntött, hogy mégis vállalja a kockázatot.

– Ha akarod, elmehetsz vele a Qiilurára – ajánlotta fel. Majd később elrendezi Zey tábornokkal, akárcsak a terrorelhárítási művelet számláját. Bocsánatot kérni mindig jobb, mint engedélyt.

Darman lehunyta a szemét. Az arcára kiült a fájdalom.

– Egyszer már el kellett ezt döntenem.

– Szereted, nem?

– De igen.

– Meg tudom oldani – biztosította Kal. Lehet, hogy nem lesz jó, fiam, de legalább a te döntésed lesz. – Csak szólj, és Corr átveszi a helyed az osztagban! Már felkészült valamennyire. Zey megengedte, hogy képezzem.

Darman sóhajtott egy nagyot, és megmasszírozta az orrnyergét. A szeme még mindig csukva volt. Amikor újra kinyitotta, könnyek ültek a sarkában.

– A Qiilura biztonságos. Az osztagom a frontra indul. Hogyan tehetném meg, hogy nem tartok velük? Maga is elsétálhatott volna a Kaminóról a vagyonával, és soha többé nem kellett volna gondolnia ránk, de nem tette meg.

– Az más volt. Di’kutla módon sodródtam...

– Nem. Csak hűséges volt.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Skirata. „Persze, hogy biztos vagy benne – gondolta. – A te hűséged is rendíthetetlen. Ezért tud úgy kihasználni ez a büdös Köztársaság...” – Nem foglak kevesebbre tartani, ha Etain mellett döntesz – mondta.

– De én kevesebbre fogom tartani magam.

– Rendben. Neki meg sem kell említened. Az én ötletem volt, nem az övé. Ordo gondoskodik róla, hogy bármikor fel tudjátok venni a kapcsolatot.

Darman ismét megmasszírozta az orrát, azután hangosan szipogott.

– Mindig csak velünk foglalkozik, őrmester – mondta.

– Mindig is így lesz.

– Tudjuk.

„Igen, és tényleg mindig így lesz” – gondolta Skirata, és magyarázni kezdett:

– Fiam! Háborús időkben kétféleképpen lehet gondolni egy nőre. Ha hagyod, hogy a szenvedélyeddé váljon és elterelje a figyelmed a munkádról, abba belehalhatsz. A másik megoldás az, hogy őérte küzdesz, és erőt merítesz abból, hogy ott lesz neked, amikor visszatérsz a csatatérről. – A tenyerével megveregette Darman arcát, határozott, mégis atyai módon. – Dar! Ugye, te is tudod, melyiket választod?

– Igen, őrmester.

– Jó fiú vagy.

Skirata tudta, hogy Darman talán sohasem fog hazatérni, ledobni a katonazsákját az előszobában, és örömében zokogva a felesége nyakába borulni, közben megkönnyebbülten esküdözni égre–földre, hogy ez volt az utolsó útja. Azonban ő olyan közel akarta vinni a fiút ehhez, amennyire csak lehetett egy klón esetében.

Legalább Etain megértette, min megy keresztül egy katona. Skirata tudta, ő maga csak annyit tehet, hogy gondoskodik a gyermek biztonságáról és a megfelelő nevelésről. Biztos volt benne, hogy Jinart tartja a szavát, és odafigyel Etainre a Qiilurán. Az alakváltó teljes mértékben megértette és átérezte Skirata szenvedélyességét, amellyel a klánjára vigyázott. Ő is ugyanezt tette. Mindketten sarokba szorított harcosok voltak, akik nem kedvelték a Köztársaságot, csak kelletlenül elviselték.

– Menj, fiam! – engedte el Skirata a kommandóst az ajtó felé biccentve. – Keresd meg Etaint! Töltsétek együtt a napot! Néhány órára váljatok egyszerű párocskává, és felejtsétek el az egész sereget! Csak annyit kérek, hogy legyetek óvatosak!

Darman elmosolyodott, a tekintete felragyogott. Rugalmas típus volt.

– De őrmester! – kezdte. – Hogy felejthetném el, hogy katona vagyok? Nem tudom, hogyan kell másnak lenni!

Skirata nézte, ahogy Dar kimegy, és azon tűnődött, mikor bukik ki belőle a titok és mondja el egy hirtelen ötlettől vezérelve? Lehet, hogy Etain is túl nehéznek találja majd a titoktartást. Kár, hogy a hétköznapi emberek boldogsága ennek a párnak csak újabb veszélyek forrása lehetett.

A háború rohadt dolog, vonta le a következtetést az őrmester. Azután leszidta magát, amiért még nem tudott hozzászokni mindehhez. Persze, kétséges, hogy hozzá lehet–e szokni egyáltalán.

Volt mivel elfoglalnia magát az Omega–osztag távollétében. Át kellett néznie két adatolvasó tartalmát, és persze utána kellett mennie a bennük foglaltaknak. Sóhajtott egyet, és elővette az adóvevőjét.

– Ordo! Mereel! Vadásszuk le azt a kaminói aiwha–csalit! Tervezgetnünk kell, fiúk! Oya!

Tapasztalt fejvadász volt, akinek a Galaxis legjobb hírszerzői álltak a rendelkezésére.

Nem létezett olyan hely a Galaxisban, ahol Ko Sai biztonságban elrejtőzhetett volna előlük.

Szójegyzék

A

a (a) (mandalori): de

a’den (aden) (mandalori): harag, düh

ad (ad); ade (ade, tsz.) (mandalori): gyermek, fia vagy lánya vkinek

ad’ika (adika); ad’ike (adike, tsz.) (mandalori): gyermek, fia vagy lánya vkinek (kedveskedve)

adenn (adenn) (mandalori): kegyetlen, könyörtelen

aliit (alít) (mandalori): család, klán

an (an) (mandalori): mind, mindenki, az egész

aruetii (aruetí); aruetiise (aruetísze, tsz.) (mandalori): idegen, kívülálló, áruló atin (atin) (mandalori): konok, kitartó

B

baatir (bátir) (mandalori): gondoskodni valakiről, aggódni valaki miatt

baay shfat (béj sfat) (hutt): ismeretlen eredetű trágár kifejezés

bal (bal) (mandalori): és

Bal kote, darasuum kote, / Jorso’ran kando a tome. / Sa kyr’am Nau tracyn kad, Vode an. (Bal kote, daraszum kote, dzsorszo-ran, kando a tome, szakiram nau traszin kad vode an) (mandalori): Es dicsőség, örök dicsőség, / együtt hordozzuk a súlyát. / Akár az egy tűzben edzett szablyák, testvérek vagyunk mind. (ősi mandalori hadi ének)

BDN (szl.): Bocs, de nem!

buir (buir) (mandalori): apa

buy’ce (bujsze); buy’cese (bujszesze) (mandalori): sisak

buy’ce gal (bujsze gal) (mandalori): egy pint sör (szó szerinti fordításban annyi, amennyi egy sisakba belefér)

Buy’ce gal, buy’ce tál / Vcbor’ad üres aliit / Mhi draar baat’i meg’parjii’se / Kote lo’shebs’ul narit (bujsze gal,bujsze tál, ve-borad urísz alít, mi drar bati megpardzsiszi, kote losebzul narit) (mandalori): Egy pint sör, egy pint vér / Névteleneket is megvehet / Kit érdekel, ki nyeri a háborút / Amíg megőrződ a hírneved. (.Mandalori zsoldosok bordala)

C

ca (ka) (mandalori): éjszaka CBE: Coruscanti Biztonsági Erők

chakaar (csakar); chakaarc (csakare, tsz.) (mandalori): tolvaj, sírrabló (általánosan használt megvető kifejezés)

Coruscanta (Koruszanta) (mandalori): Coruscant

cuir (kuir) (mandalori): négy (szám)

cuun (kún) (mandalori): miénk

Cuy’val Dar (kujval dar) (mandalori): Azok, akik többé nem léteznek (a Jango Fett által személyesen összeválogatott kiképzőkre használt fogalom)

cuyir (kujir) (mandalori): létezni, lenni

CS

csilli-villi fiú (szl.): köztársasági kommandós

D

dar (dar) (mandalori): többé nem

dar’buir (darbuir) (mandalori): gyermekei által megtagadott apa

dar’manda (darmanda) (mandalori): nem mandalori, aki nem kívülálló, de elveszítette az örökségét, így az identitását és a lelkét is

darasuum (daraszúm) (mandalori): örök, örökké

dha (da) (mandalori): sötét

di’kut (dikut); di’kute (dikute, tsz.); di’kutla (dikutla, mn.) (mandalori): ostoba, buta (udvariatlan)

dinuir (dinuir) (mandalori): adni

draar (drár) (mandalori): soha

dralshy’a (dralsija) (mandalori): erősebb, hatalmasabb

drótén (drótén) (mandalori): nép, köz, nyilvánosság

E

e’tad (etad) (mandalori): hét (szám)

ehn (en) (mandalori): három (szám)

EHM: elfogási hadművelet

EM: elektromágneses

EMP: elektromágneses pulzus

eniki (hutt): megértem

F

fehérmelós (szl.): klón katona

Feti: fegyvertiszt

FRSZ: Független Rendszerek Szövetsége

G

gar (gar) (mandalori): te

Gar ru kyramu kaysh, di’kut: tion’meh kaysh ru jehaati? (Gar ru kiramu kajs, dikut: tion me kajs ru dzsehati) (mandalori): Megölted, te ostoba! Mi van, ha hazudott?

e’verd (geverd) (mandalori): majdnem-harcos

gihaal (gihal) (mandalori): halliszt

gra’tua (gratua) (mandalori): bosszú

GY

gyurma (szl.): gyúrható plasztoid robbanóanyag

H

HHK: HoloIIálózat Központ

hukaat’kama (hukat kama) (mandalori): fedezz hátulról

húskonzerv (szl.): katona

hut’uun (hutún); hut’uune (hutúne, tsz.); hut’uunla (hutúnla, mn.) (mandalori): gyáva

I

-ika (ika); -ike (ike, tsz.) (mandalori): becéző toldalék

J

j’hagwa na yoka (dzsagva na joka) (hutt): nem gond

jatne (dzsatne) (mandalori): legjobb

jatne’buir (dzsatne buir) (mandalori): legjobb apa

jetii (dzsetí); jetiise (dzsetísze, tsz.) (mandalori): Jedi

jorso’ran (dzsorszoran) (mandalori): viselni, hordozni (archaikus)

jurkadir (dzsurkadir) (mandalori): megtámadni, megfenyegetni

K

k’uur (kúr) (mandalori): hallgass!, maradj csendben!

kad (kad) (mandalori): szablya, kard

kama (kama); kamas (kamasz, tsz.) vagy kamase (kamaszé, tsz.) (mandalori): derék- és combvédő ruhadarab

kando (kando) (mandalori): fontos, súllyal bíró

kandosii (kandoszí) (mandalori): szép, nagyszerű, stílusos, kivételes, rendkívüli (felkiáltás)

kar’tayli ad meg hukaat’kama (kar tajli ad meg hukát kama) (mandalori): hozzávetőleges fordításban „Tudd, ki vigyáz a hátsódra!”

kar’taylir (kartajlir) (mandalori): tudni, szívben őrizni

kaysh (kajs) (mandalori): őt, övé

ke nu’jurkadir sha mandaloride (ke nu jurkadir sa mandaloride) (mandalori): Ne szórakozz a mandaloriakkal!

KK: Köztársasági Kommandó

kom’rk (komrok) (mandalori): kesztyű

kote (kote, koté, tsz.) (mandalori): dicsőség

kyr’am (kiram) (mandalori): halál

L

lo (io) (mandalori): be, bele

M

mando (mando); mando’ad (mandoad); mando’ade, (mandoade, tsz.): a Mandalore fia/lánya, mandalori harcos meg (meg) (mandalori): amely, ami

meh (me) (mandalori): ha

mhi (mi) (mandalori): mi (személyes névmás)

Mirdala Mird’ika! (mandalori): Okos Mird!

N

nar dralshy’a (nar dralsija) (mandalori): dobd be magad!, próbálkozz keményebben!

narir (narir) (mandalori): megtenni, cselekedni

naritir (naritir) (mandalori): letenni, elhelyezni

nau’ur (nau’ur) (mandalori): megvilágítani

ner (ner) (mandalori): enyém

ni (ni) (mandalori): én, engem

ni dinui (ni dinui) (mandalori): adok

ni kar’tayl gar darasuum (ni kartajl gar daraszúm) (mandalori): Szeretlek az örökkévalóságig.

Niktose (niktosze, tsz.) (mandalori): nikto nynir (ninir) (mandalori): eltalálni, megütni

O

ori (ori) (mandalori): nagyon, kivételesen, rendkívül

osik (oszik) (mandalori): ürülék (udvariatlan)

osik’la (oszikla) (mandalori): nagyon rossz, borzalmas, elrontott, undorító

oya (oja) (mandalori): induljunk/menjünk vadászni!

P

parjir (pardzsir) (mandalori): győzni, diadalmaskodni R

rayshc’a (rajsia) (mandalori): öt (számnév)

resol (reszol) (mandalori): hat (számnév)

S

sa (sza) (mandalori): mint, akárcsak (összehasonlító)

sh’chn (sen) (mandalori): nyolc (számnév)

shabiir (sabír) (mandalori): elrontani (udvariatlan)

shabla (sabla) (mandalori): trágár melléknév

shag (hutt): rabszolga

she’cu (seku) (mandalori): kilenc (számnév)

shebs (sebsz); shebse (sebszc, tsz.) (mandalori): hátsó fertály, fenék

solus (szolusz) (mandalori): egy (számnév)

su’cuy (szukuj) (mandalori): szia (köszönés)

SZ

SZBO: Szervezett Bűnözési Osztály

T

t’ad (tad) (mandalori): kettő (számnév)

ta’raysh (tarajs) (mandalori): tíz (számnév)

Tagwa, lorda (tagva, lorda) (hutt): Igen, uram!

takisir (takiszir) (mandalori): megsérteni

tal (tal) (mandalori): vér

te (te) (mandalori): a, az (névelő, ritkán használatos)

tihaar (tihar) (mandalori): alkoholos ital, gyümölcsökből készült víztiszta szesz

tion (tion) (mandalori): kérdést jelölő előtag

tion’meh (tion me) (mandalori): mi lenne, ha?

tome (tome, tsz.) (mandalori): együtt

tracyn (traszin) (mandalori): tűz

Tripla Zéró (kat.): Coruscant

troch (troh) (mandalori): biztosan

tsad (csad) (mandalori): szövetség, csoport

U

udesii (udészi) (mandalori): Nyugodj meg, vedd könnyedén!

ures (urísz) (mandalori): valami nélkülihiányában

urpghurit: trágár kifejezés egy ismeretlen nyelven

usenye (uszenyje) (mandalori): Tűnj el innen! Takarodj!

V

vaii (vaí) (mandalori): Hol?

vaiigar ru’cuyi (vaigar rukuji) (mandalori): Hol voltál?

verborir (verborir) (mandalori): venni, felbérelni, leszerződtetni

verd (verd); verda (verda, tsz.) (mandalori): harcos (archaikus)

vod (vod); vode (vode, tsz.); vod’ika (vodika, becéző) (mandalori): fivér, nővér, társ, bajtárs, élettárs

vor’e (vore) (mandalori): Köszönöm!

Vörös Zéró (kat.): azonnali kivonási kérelem

W

werda (verda, tsz.) (mandalori): árnyak (lopakodni értelemben, archaikus)

Tartalomjegyzék

Köszönetnyilvánítás

Szereplők

Prológus

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszadik fejezet

Huszonegyedik fejezet

Huszonkettedik fejezet

Huszonharmadik fejezet

Huszonnegyedik fejezet

Huszonötödik fejezet

Szójegyzék