Történetek Jabba palotájából Kevin J Anderson

Az ikernap körül keringő Tatuin porviharos poklában él száz világ leggazdagabb gengsztere, egy roppant bűnszövetkezet ura, aki egy vad, emberevő szörnyeteget tart puszta szórakozásképpen (és hogy eltüntesse ellenségeit). Jabba, a hutt olyan dagadt és vészjósló, hogy mindenki rajta tréfálkozna – ha nem rettegne tőle. Katonák, kémek, bérgyilkosok, csavargók, fejvadászok és örömlesők gyűltek a palotájába, és minden látogatónak van egy története. Némelyikük még azt is megérheti, hogy elmesélje…

STAR WARS

TÖRTÉNETEK JABBA PALOTÁJÁBÓL

KEVIN J. ANDERSON

A fordítás a STAR WARS − Tales from Jabba’s Palace

című könyve alapján készült

Kevin J. Anderson

Tales from Jabba’s Palace

Bantam Books, 1996

Used Under Authorization

Cover art by Stephen Youll

Fordította: Békési József

Hungarian trnslation

Budapest

Kiadja: LAP-ICS Kft. AQUILA KÖNYVKIADÓJA

ISBN: 963 434 354 6

Felelős kiadó: Rácsay László

ügyvezető

Isten hozott a Tatuinon, a két nap, a gengszterkirály és a csavargók bolygóján!

Malakili: A hivatásos szörnyidomár a Circus Horrificustól került Jabba palotájába, hogy gondját viselje a hutt kedvencének, a rankornak. A vérszomjas ragadozó azonban csak a második legveszedelmesebb fenevadnak bizonyult.

Melvosh Bloor: A tudós saját palotájában szerette volna tanulmányozni Jabbát, de mindössze a „Publikálj vagy pusztulj!” egy új értelmezését sikerült fölfedeznie.

Oola, a táncosnő: A nyakára forrasztott lánc ellenére a lány a kecsességéről volt híres. Mikor Jabbának elkezdett csorogni a nyála és magához húzta a lánccal, Oola megvetette a lábát − az örökkévalóság peremén.

Gartogg, a gamorrai: A palota lassú észjárású, magányos őre a homályos hátsó termekben őrködött, ahol soha nem történt semmi. Most azonban esélyt kapott arra, hogy megfejtsen egy rejtélyes gyilkosságot, hírnévre és új − bár nagyon különös − barátokra tegyen szert.

Bib Fortuna: Jabba főudvarmestere nagyra törő terveket forgatott a fejében − le akarta taszítani trónjáról a huttot, meg akarta kaparintani a palotáját és a kincseit. Az árulóknak azonban óvatosaknak kell lenniük, mert a tervük szereplőinek saját terveik is lehetnek.

Boba Fett: A világegyetem talán leghírhedtebb, legádázabb fejvadásza, aki a saját bőrén tapasztalhatta meg, milyen lassú, borzalmas halállal kell szembenézniük azoknak a szerencsétleneknek, akiket a Karkuni Nagy Verembe vetettek − és rájöhetett, hogy a könyörület és a bosszú néha ugyanaz a dolog.

SUE ROSTONI-nak,

akitől sokkal több segítséget kaptam, mint Jabba bármelyik talpnyalójától. Köszönet az ötletekért, a holtpontokon való túllendítésekért és azért, hogy mindig el tudott igazítani a részletek rengetegében, amitől pedig még egy hutt is fejfájást kapott volna!

Köszönetnyilvánítás

Köszönet illeti Lucy Wilsont, amiért annyira lelkesedett az antológiák ötletéért, Tom Dupreenek a Bantam Booksnál tett erőfeszítéseiért és Bill Smithnek a West End Gamesnél, aki nélkül számos történet nem jöhetett volna létre az itt közöltek közül. És mindenekfelett köszönet Rebecca Moesta Andersonnak, aki akkor is türelmesen elviselt, amikor valószínűleg már rég a rankor elé kellett volna vetnie engem.

KJA

1994. októbere

− Ha csak a felét elmondanám annak, amit Jabbáról, a huttról hallottam, valószínűleg rövidzárlatot kapnál!

(Szi Thripio Artu Detunak)

Bevezetés

Jabbának, a huttnak rengeteg ellensége van.

Bár egyesek csak „hitvány gengszternek” nevezik, Jabbát törvénytelen úton szerzett gazdagsága és hatalma fenyegetett helyzetbe hozta a Tatuin ikernapja alatt álló, jól őrzött citadellájában. Nyíltan csak néhányan törtek kincseire, titokban azonban sokan szövögették sötét terveiket.

Jabba fő riválisa Lady Valarian, a Szerencsés Zsarnok szálloda és kaszinó nőstény whiphid tulajdonosa. Szőrös, szájából agyarak merednek elő, félelmetes étvággyal falja (egyesek szerint szó szerint) fajtája hímjeit. Nem szeret hivalkodni, inkább a háttérben húzódik meg, hosszú távon tervez.

Eugene Talmont prefektus Mos Eisleyban állomásozik, a tatuini birodalmi helyőrség parancsnoka. Szívből gyűlöli ezt az isten háta mögötti bolygót, és abban reménykedik, hogy ha sikerül elpusztítania Jabbát, akkor talán kikerülhet ebből a csontszáraz pöcegödörből.

Aztán ott van még a titokzatos B’omarr szerzetesrend. Eredetileg ők építették a sivatag mélyén a hatalmas citadellát. Az éteri problémák feletti meditációba mélyedő szerzetesek mintha megfeledkeztek volna arról, hogy Jabba − továbbá az őt megelőző évtizedekben még sok más bandita − bitorolja hajdani monostorukat. Igazából azonban senki sem tudja, hogy mit gondolnak a csendes, visszahúzódó szent emberek.

Jabba mindig résen van, de nem is gyanítja, hogy végzete egyetlen jedilovag képében közeleg, aki magányosan bukkan fel a sivatagból…

Megjegyzés: Az olvasók kényelme érdekében minden idegen nyelvű megnyilatkozást átültettünk galaktikus alapnyelvre.

Kevin J. Anderson

A fiú és szörnye

A rankor gondozójának története

A különleges szállítmány

Az ismeretlen űrhajó tűzdárdaként, gomolygó, olajos, fekete füstcsíkot húzva maga után hasított bele a Tatuin száraz légkörébe. A lezuhanó jármű hangrobbanásai lavinaszerűen mennydörögtek a levegőben.

Odalent a java homokkúszó folytatta soha véget nem érő útját a Dűne-tengeren. Elfeledett, elhagyott fémek, értékesíthető roncsdarabok után kutatott. Csak a vakszerencsének köszönhette, hogy a lezuhanó hajó mindössze két dűnesorral arrébb csapódott a sivatag óceánjába. A felverődött homoktölcsér csillámporként ragyogott a két izzó nap sugaraiban.

Tteel Kkak, a rozsdás java homokkúszó vezetője a vezérlőhíd magasságából hitetlenkedve meredt ki a keskeny ablakokon. Alig merte elhinni, hogy az ősök kegye ilyen hatalmas zsákmányt pottyantott szinte az ölébe. A homokkúszó egy éve tartó vándorlása a sivár buckák között mindeddig gyakorlatilag eredménytelen volt. Már kezdett beletörődni, hogy szégyenkezve kell visszatérnie klánja rejtett erődítményébe… most azonban egy szűz hajóroncs feküdt egy köpésnyire tőle, amire egyetlen másik klán sem formálhatott jogot, és aminek nem tette tönkre a felét az idő vasfoga.

Az ősrégi reaktorok mozgásba lendítették a hatalmas homokkúszót. Lánctalpai széles, egyenes nyomot hagytak maguk után az állandóan változó dűnéken, miközben mohón a füstölgő roncs felé indultak.

A hajó egy megperzselt, tág homokkatlanban hevert. A laza talaj valószínűleg a becsapódás jelentős részét felfogta, talán még a rakomány néhány darabja is épségben maradt. A páncélozott termek és a megerősített számítógépház pedig biztosan kimenthető. Tteel Kkak legalábbis nagyon remélte.

A homokkúszóból javák rajzottak a roncs felé: a Kkak-klán teljes begyűjtőcsapata. Az alacsony, kámzsás alakokat áporodott dohszag lengte körül, karattyolva, visítozva veszekedtek a még meg sem szerzett zsákmány őket illető részéről.

A legelöl haladó csoport vegyi tűzoltó berendezéseket cipelt, amelyekkel azonnal kezelésbe is vették a sziszegő, izzó fémet, hogy minimálisra csökkentsék a további károsodásokat. Nem foglalkoztak azzal, hogy túlélőket keressenek − nem azért voltak ott. Ami azt illeti, az életben maradt utasok vagy a legénység tagjai csak megnehezítették volna a dolgukat. Az ehhez hasonló szerencsétlenségek sebesültjei ritkán élték túl a java elsősegélyt.

A javák két energiacellát használtak el az ósdi lézervágóban, mire sikerült átvágniuk magukat a hajótesten a páncélozott hajóhídig. Az üresen tátongó helyiséget csak a vészvilágítás és a még mindig égő elektromos tüzek táncoló lángjai világították meg halvány fénnyel.

Tteel Kkak érzékeny orrlyukait megcsapta az olvadt szigetelések és a gomolygó kékesszürke füst szúrós bűze − de felfedezte a mögöttük meghúzódó félelem fémes és a rájuk fröccsent vér rézszagát is. Tudta, hogy a kapitány székében nem fog élő személyt találni. Az azonban teljesen váratlanul érte, hogy egyáltalán nem látott holttesteket, csak a szétfröcskölődött vér nedves és a sugárvetők lövedékeinek sötét foltjait a falakon.

Közben a többiek kinyitották a hajó belsejébe vezető ajtókat, és izgatottan karattyolva elözönlötték a folyosókat. A hajó maradványait felderítőcsapatok lepték el, benyomultak a füstölgő helyiségekbe, átmásztak az összedőlt falak roncsain, csakhogy minél hamarabb rátehessék apró mancsukat a raktér kincseire.

Tteel Kkak utasította az egyik ifjabb klántagot, hogy vitézségét bizonyítandó hatoljon be a központi számítógépbe, és töltse le a hajó azonosítóját meg a tulajdonos nevét, hátha jutalom vár azokra, akik tudnak valamit a hollétéről − amiért természetesen csak azután jelentkeznek majd, hogy teljesen kipucolták a járművet.

Az ifjú klántag − Tteel Kkak harmadik nővére első férjének ötödik fia − elővett egy kopott, lapos képernyőjű leolvasót, amelynek az egyik végéből szabadon lógtak a lecsupaszított vezetékek. A rágcsálókéra emlékeztető karmaival lefeszítette a számítógép egyik paneljét, majd felvisított, ahogy a vezetékek csatlakozása közben szikraeső zúdult a képébe. A csatlakozókat gyorsan átdugta egy másik aljzatba, megcsapolta a hajó tartalék generátorainak egyre fogyó energiáját, és a kért információ hamarosan fel is tűnt a zölden foszforeszkáló képernyőn.

A hajó kapitánya egy Grizzid nevű humanoid volt, aminek hallatán Tteel Kkak szépen felépített légvárai rögtön szétfoszlottak. Azt remélte, egy jól ismert személyiség tulajdonára bukkantak rá.

Ez a Grizzid a Tarsunt rendszerből indult útnak, amelyről Tteel Kkak még sohasem hallott. Mivel ezzel az információval nem tudott mit kezdeni, utasította ifjú segédjét, hogy bányásszon elő egy sokkal fontosabb adatot − a rakománylistát.

A betűk épp újra elkezdték betölteni a képernyőt, mikor a kép megremegett, és a fiatal javának többször is rá kellett csapnia, hogy újra normálisan működjön. A lapos megjelenítőn kiábrándítóan rövid lista tűnt fel. Tteel Kkak vadul zakatoló szíve összeszorult. Az egyik, „különleges szállítmány” megjegyzéssel kísért tételt egy Grendu nevű bothan kereskedő helyezte el a fedélzeten. Az „egzotikus ritkaságokat” forgalmazó üzletember utasításai szerint az árut a legnagyobb óvatossággal kellett kezelni. Az alaposan megerősített duraniumketrec szinte teljes mértékben kitöltötte a rakteret.

Tteel Kkak testéből a csalódás feromonjai szálltak fel a levegőbe, olyan áthatóan, hogy még az égett, szúrós szagok között is tisztán érezni lehetett. Ha a ketrecet nem erősítették meg tényleg különleges módon, akkor az értékes különleges szállítmány − akármi is legyen az − minden bizonnyal megsemmisült a becsapódáskor.

Épp amikor átfutott a gondolat az agyán, rémült, fájdalommal teli visításokat hallott és egy mély, dübörgő, csontig hatoló morgást a roncs mélyéről, ami olyan erős volt, hogy megremegtette a falakat.

A javák fele bölcsen kiözönlött a hajótestbe vágott nyíláson, és a homokkúszó biztonságot nyújtó tömege felé iszkolt, Tteel Kkak azonban kapitány volt, a csapat vezetője, így ő felelt a roncs begyűjtéséért. Egyszerűen nem futhatott el egy hangos, rémisztő morgás elől, még ha ez is tűnt a legokosabb dolognak. Tudni akarta, mi adja ki ezt a hangot. Végül is, a „különleges szállítmány” sokat érhet.

Megragadta a félelem jeges-fémes bűzét árasztó ifjú kísérője karját. Miközben leviharzottak az enyhén lejtő folyosókon, majdnem feldöntötte őket hét reszkető, menekülő java, akik érthetetlen szavakat visítoztak, és valami megfejthetetlen szagot árasztottak, amiből csak úgy sütött a gyomrot görcsbe rándító rettegés.

Tteel Kkak hosszú vércsíkokat és hatalmas, vörösen csillogó lábnyomokat látott a folyosón. Előttük már nem világítottak a fények, a hajó pedig folyamatosan recsegett-ropogott, ahogy odabent sorra elaludtak a tüzek, odakint viszont egyre jobban felhevítette a burkolatot a két nap fénye. Ismét feldübörgött a mély, visszhangzó morgás.

A fiatal segéd kitépte magát főnöke szorításából, és követte a menekülők útvonalát a homokkúszó felé. Tteel Kkak így most már egyedül, lassan, óvatosan haladt tovább. A padlón lerágott csontok hevertek, mintha valami ismeretlen lény borotvaéles agyarakkal letépte volna róluk a húst, majd eldobta volna a fehéren csillogó maradványokat.

Az alsó raktérbe vezető ajtó egy koponya üres szemüregeként sötétlett előtte. A nyílásban egy rács kifelé hajló rúdjai meredeztek. Az ajtót leszakították a sarokvasairól − de nem az elmúlt néhány percben és nem is a becsapódáskor, amennyire meg tudta állapítani. A dolog valamivel korábban történhetett.

Az árnyak között valami hatalmas mozgott, morgott, szökkent előre. Amennyire azt Tteel Kkak meg tudta állapítani, amikor a hajó megközelítette a Tatuint, a valami kitört a ketrecéből, majd a vackára visszavonulva felfalta a legénységet. Amikor aztán az irányítás nélkül maradt jármű lezuhant, a vaskos falak bedőltek, és a valami ugyanannak a ketrecnek a csapdájába esett, ami megóvta a biztos haláltól.

Halálos kíváncsisága még félelménél is nagyobb volt, ezért közelebb araszolt a nyíláshoz. Most már érezte a lény szagát: az erőszak és a rothadó hús átható, nedves bűzét. Látta néhány szakadt java köpeny foszlányait. Beleszimatolt a levegőbe, és felismerte a java vér kesernyés szagát is.

Egy lépésnyire a nyílástól habozva megállt − ekkor hirtelen egy széles, Tteel Kkak egész testénél nagyobb karmos kéz vágódott ki olyan sebesen a sötétségből, mint egy többágú villám a homokviharok idején. Tteel Kkak hátravetődött, és hanyatt esett a padlón. A szörnyű karmos kéz, a lény egyetlen testrésze, amely átfért az ajtón, végigsöpört a levegőn, mintha magát a tér szövetét akarná darabokra tépni. A karmok nekicsapódtak az egyik oldalfalnak, szörnyű csikorgással végigszántották, és párhuzamos, fehér vájatokat hagytak rajta.

Mielőtt a szörny újra próbálkozhatott volna, Tteel Kkak felpattant, és visszaiszkolt az emelkedő folyosókon a hajóhídra. Még félúton sem járt, amikor már azon kezdett töprengeni, hogyan húzhatna némi hasznot a roncsból és félelmetes foglyából.

Csak egyetlen lényt ismert, aki valószínűleg örömét lelné ebben a rettenetes, vérszomjas szörnyetegben: azt, aki a Dűne-tenger másik végében élt, egy ősi, több évszázados citadellában.

Kénytelen lesz lemondani a roncs nagy részéről, de nem akart még egyszer szembetalálkozni ezzel a fenevaddal. Csak abban reménykedhetett, hogy Jabba, a hutt, legalább busásan megjutalmazza, amiért megtalálta neki ezt a különlegességet.

A rankortartás alapelvei

Malakili, a hivatásos szörnyidomár és állatgondozó egyszer csak azon vette észre magát, hogy minden teketória nélkül áthelyezték a Circus Horrificustól, a világegyetem legkülönösebb szörnyeit felvonultató, rendszerről rendszerre vándorló, a nézőit félelemmel vegyes bámulattal lenyűgöző utazó cirkusztól. „Áthelyezve” − írták a szerződésére, de igazság szerint eladták, mint egy rabszolgát, és sietve ledobták ennek a sivatagbolygónak az émelyítő mocskába.

A Tatuin két ikernapja még alig kezdett leszállni, amikor Malakili már hiányolni kezdte a tucatnyi vérszomjas fenevadat, amelyeket évek óta gondozott. Rajta kívül senki sem fogta fel teljesen, mit is csinál tulajdonképpen. Rajta kívül senki sem tudta, hogyan bánjon az ingerlékeny szörnyekkel. A cirkusz előadásai kétségkívül elég véresek lesznek, ha tapasztalatlan idomárok próbálkoznak majd azokkal a trükkökkel, amelyeknek Malakili a hírnevét köszönhette. Az ő szolgálatai nélkül nehéz idők várnak a Circus Horrificusra.

Amikor azonban kikászálódott a terepsiklóból és megpillantotta a szirtek között magasodó citadella csúcsos tornyait, Malakili kezdte felfogni ennek a Jabba nevű lénynek a hatalmát és fontosságát.

A palota kőfalai szinte izzottak a két nap perzselő hőségében. Az egyik torony tövében csikorogva felemelkedett egy acélrács, és két humanoid lény lépett elő az árnyékból. Az egyik bő, fekete köpenyt viselt, ami kihangsúlyozta tésztás bőrének sápadtságát, világos szemét és hegyes fogakkal zsúfolt száját. A lény fejének hátsó feléről két hosszú, vastag csápszerű nyúlvány nőtt, az egyiket garrotként a nyaka köré tekerte: egy twi’lek, ismerte fel Malakili, egy szívtelen lény a Ryloth kopár bolygójáról. A twi’lekek hírhedtek voltak arról, hogy hűségük gyorsabban változik, mint a sivatagban fújó szél iránya.

A twi’lek mellett egy sebhelyes, szürke arcú ember állt. Első ránézésre koréliainak tűnt, az arcát vagy himlő ragyái, vagy egy energiavető lövedékének soha be nem gyógyuló sebei borították. A koréliai haja fekete volt, csak egyetlen hófehér sáv húzódott végig benne, mint egy kihunyó lángnyelv.

− Te vagy hát Malakili − szólalt meg a twi’lek. Szavait nem kérdésnek szánta. − Én Bib Fortuna vagyok, ez pedig az üzlettársam, Bidlo Kwerve.

Kwerve biccentett, smaragdszínű szeme azonban folyamatosan Malakilire szegeződött. Az idomár kifejezetten kényelmetlenül érezte magát a szúrós tekintettől. Ez a koréliai remek idomár lehetett volna, ha megfelelő képzést kap − gondolta.

Malakili izmait alaposan megedzették a nehéz tárgyak cipelésével és a hatalmas szörnyekkel való birkózással töltött évek. A Circus Horrificusnál eltöltött időszak kiadós étkezéseitől hatalmas pocakot eresztett, arca nyúzott és visszataszító volt, szeme nagy és kerek, mint a telehold. Az idomár azonban nem sokat adott a külső megjelenésére. Senkit sem akart lenyűgözni. A szörnyekén kívül senki más tiszteletére nem vágyott.

− Jabba alvezérei vagyunk. Mi rendeltünk ide − közölte Bib Fortuna.

− Miért? − böffentette Malakili, és csípőre tette hatalmas ökleit.

− Van egy ajándékunk Jabba számára − folytatta Fortuna. − A sivatagban nemrég lezuhant egy hajó. A rakterében találtunk egy lényt, amelyet eddig még senki sem tudott beazonosítani. Bidlo Kwerve nyolc gázgránátot használt fel, mire sikerült elkábítania a bestiát. Aztán ideszállítottuk a palota pincéibe. − A twi’lek összedörzsölte karmos kezét. − Holnap lesz a gazdánk születésnapja. Most üzleti ügyei miatt el kellett utaznia… vett egy kantint Mos Eisleyban… de holnap visszatér. Meglepetést akarunk szerezni neki. Természetesen egy ilyen, hm, vérmérsékletű és nagyságú lényről lévén szó, azt akartuk, hogy saját gondozója legyen.

− De miért pont én? − kérdezte Malakili. A szavait kelletlen, érthetetlen morgás követte. Nem volt hozzászokva az ilyen hosszú beszélgetésekhez. − Nekem nagyon jó volt a régi munkám is.

− Igen, tudom − villantotta fel tűhegyes fogait Bib Fortuna. − Hét évadot töltöttél a Circus Horrificusszal, hét évig idomítottad a szörnyeiket anélkül, hogy felfaltak volna. Te is tudod, hogy ezzel minden eddigi rekordot megdöntöttél.

− Tudom − bólintott Malakili. − Szerettem a szörnyeket.

− Akkor ezt egyenesen imádni fogod! − csattintotta össze Bib Fortuna a fogait.

Bib Fortuna és Bidlo Kwerve visszalépett a pincék nyirkos félhomályába, miközben Malakili a kukucskálón benézett a szörnyeteg vermébe. A hatalmas állat látványa teljesen magával ragadta, lenyűgözte.

A bestia minden lélegzetvételét morgás kísérte. Mélyen ülő, apró szeme még a sötétségben is felvillant. Gyorsan, a nála sokkal kisebb termetű lényeket is megszégyenítő olajozott kecsességgel mozgott.

− Csodálatos! − tört fel Malakili duzzadt ajkai közül. Érezte, hogy arcán hideg könnycseppek gördülnek végig. Még sohasem látott ilyen szépséget.

− Hát nem megmondtam? − büszkélkedett Bib Fortuna.

− Azt hiszem… − vett Malakili egy mély lélegzetet, túlságosan lenyűgözve és kissé megijedve ahhoz, hogy hangot adjon gyanújának. – Azt hiszem, ez egy rankor. Hallottam már róluk, de álmodni sem mertem, hogy a saját szememmel is láthatok egyet.

− Ezt nem csak láthatod − mondta Bib Fortuna. − A tied. Neked kell gondoskodnod róla.

Malakili szívét büszkeség töltötte el.

− Ezt a feladatot a legjobb képességeim szerint fogom ellátni! − nézett sugárzó arccal Jabba két alvezérére.

A dagadt gengszterkirály, Jabba, a hutt mindig mindenről tudott, úgyhogy lehetetlen volt bármit is titokban tartani előtte − ez még a meglepetésnek szánt születésnapi ajándékra is állt. Két alvezére − a mögöttük álló Malakilivel együtt − mégis úgy tett, mintha valami rendkívüli meglepetéssel köszöntenék fel a születésnapján.

− Ami pedig az ajándékot illeti, hatalmas Jabba − mondta Bib Fortuna −, találtunk egy csodálatos, egzotikus állatkát a számodra: egy vérengző fenevadat, amit rankornak hívnak. Ez itt a gondozója − intett maga mögé gonosz kinézetű karmaival. Malakili most is csak egy ágyékkötőt és egy fekete szövetsapkát viselt. Az új gazdájával való első találkozás alkalmából megmosta meztelen mellkasát, és fényesre törölte rengő pocakját.

Jabba pislogva dőlt előre. Combvastagságú nyelve újabb adag nyálat fröcskölt dagadt ajkaira. Az emelvénye előrébb gördült, a padlóba vágott rácsos nyílás szélén állapodott meg.

Odalent a rankor fel-alá csörtetett nyirkos barlangjában, és olyan hangokat adott ki magából, mintha nedves papírlapokat tépne szét. Jabba teste elégedetten megremegett. Malakili látta, hogy Bib Fortuna és Bidlo Kwerve láthatóan megnyugszik gazdájuk elégedettsége láttán. Bidlo Kwerve felbátorodva előrelépett, és Malakili ismeretségük során először hallhatta megszólalni a sebhelyes koréliait.

– Én irányítottam az elfogását, hatalmas Jabba. − A hangja magas és reszelős volt… elég nyávogós, gondolta Malakili. Nem csoda, hogy Bidlo Kwerve általában befogva tartja a száját.

Jabba gyorsan, elképedve ült fel. Bib Fortuna kétségbeesetten integetett, hogy még mentse a menthetőt.

– Igen, gazdám, Bidlo Kwerve igazat beszél, viszont én dolgoztam ki… az adminisztratív részleteket. Tudod, milyen bonyolultak időnként ezek a dolgok.

Jabba ismét előrehajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye a rankort. Elégedetten felsóhajtott. Bib Fortuna elmagyarázta a hutt emelvénye elé szerelt csapóajtó működését. Arra számított, Jabba örömét leli majd abban, hogy a rankor vermébe dobhatja az ellenségeit. Buja Féreg, a nagyszájú kowaki gyíkmajom Jabba vállán vihogott és fecsegett. Időnként megismételte gazdája szavait, máskor viszont csak a saját zagyvaságait szajkózta.

− Nagyon elégedett vagyok veletek − közölte Jabba kegyesen.

Malakili a fülét hegyezte, de egyetlen arcizma sem rándult. Már sok-sok éve megtanulta a huttok nyelvét, hiszen a Circus Horrificus legvérszomjasabb közönségét a szívtelen huttok alkották, akik élvezettel nézték végig mások szenvedéseit.

− Mindkettőtöket bőkezűen megjutalmazlak − folytatta Jabba. − Az egyikőtök lesz az új főudvarmesterem… a jobbkezem, aki segít nekem és felügyeli a palotát, amíg én távol vagyok. A másikotok… a másikotok még nagyobb jutalmat kap, olyat, amit még évszázadok múlva is emlegetni fognak.

Bib Fortuna meghajolt, fejnyúlványai előrecsapódtak. Feszültnek tűnt, bár Malakili nem értette, miért. Bidlo Kwerve elégedettnek és nyugodtnak látszott.

– Uram − szólalt meg Fortuna −, én megelégszem a főudvarmesteri poszttal. Ahogy azt Bidlo Kwerve mondta, ő végezte el a feladat oroszlánrészét. Hadd legyen az övé a nagyobb megbecsülés!

Bidlo Kwerve gyanakodva pillantott rá, jéghideg, zöld szeme szaporán pislogott.

– Rendben − bólintott Jabba.

Kwerve előrelépett, és ismét Bib Fortunára nézett.

– Mit mondott?

Malakili csak most jött rá, miért rángatózik olyan idegesen a koréliai arca. Bidlo Kwerve nem érti a huttok nyelvét!

Bib Fortuna intett neki, hogy lépjen előre, miközben ő maga hátrahúzódott. Kwerve felszegte himlőhelyes állát, és jutalmára várva odaállt Jabba elé.

− Te leszel a rankor első áldozata − jelentette ki Jabba. − Végignézem a küzdelmeteket, és örökké emlékezni fogok rá!

Buja Féreg eszelősen felvihogott. A tróntermet megtöltő mindenféle söpredék kuncogva figyelte az eseményeket. Bidlo Kwerve Bib Fortunára nézett − nyilvánvalóan nem tudta, mit mondott Jabba.

Ahogy a koréliai elfordult, Jabba keze lesújtott a csapóajtót nyitó gombra. Bidlo Kwerve lába alól eltűnt a padló.

Az elkövetkező évek során mindenki egyetértett abban, hogy Bidlo Kwerve nagyon látványosan küzdött. A koréliainak valahogy sikerült elrejtenie egy kis lézerpisztolyt a páncéljában − Jabba jelenlétében ugyanis szigorúan tilos volt fegyvert viselni. Azonban a rankor elemi erejű vadsága, amivel a Tatuinra érkezése óta az első élő áldozatát befalta, még jobban megdöbbentette a nézőket.

Malakili végignézte a szörny győzelmes első csatáját, és belsejét melegség öntötte el, mint egy büszke apáét.

A fogászati kezelés

Jabba különleges örömét lelte új kedvencében az elkövetkező hónapokban. A legváltozatosabb áldozatokat és harci helyzeteket agyalta ki a szörnyeteg számára.

Bib Fortuna magasra jutott a gengsztercsászár szervezetének hierarchiájában. Malakili viszont a palota alsóbb szintjein élt, csak azzal a néhány ott lakóval tartott fenn kapcsolatot, akik hozzá hasonlóan jobb szerettek a nyirkos homályban, az árnyak névtelenségében meghúzódni, mint Jabba és talpnyalói előtt parádézni.

Malakili igyekezett minél több extra élelmet szerezni kedvencének, s portyái során meglehetősen jó viszonyba került Porcellussal, Jabba főszakácsával. A séf tehetséges konyhaművész volt, aki állandó rettegésben élt, hogy egyszer valami olyat talál készíteni, ami nem nyeri el Jabba tetszését. Tudta, hogy élete és szakácsművészete abban a pillanatban az enyészeté lenne. Malakilinek viszont sikerült friss, vértől csöpögő húsdarabokat szereznie kedvence számára, amiket egy nyíláson dobott be a rankornak. A szörny fokozatosan elfogadta gondozójául.

A Jabba kegyeit lesők hamarosan sportot űztek abból, hogy új ellenfeleket kerestek a rankornak. Malakili eleinte büszkén és magabiztosan vállalta a kihívásokat, tudva, hogy hatalmas gyilkológépe bármilyen ellenféllel elbánik − azonban hamarosan rá kellett jönnie, hogy Jabba nem becsüli meg annyira a rankort, mint ő. A hutt csak a szórakozást látta benne, és ha találtak volna valamit, ami képes legyőzni, akkor abban ugyanúgy kedvét lelte volna. A hájas gengszter semmit sem érzett a szörny iránt, csak próbára akarta tenni, amíg el nem bukik.

A rankor akkor sebesült meg először, amikor Jabba három caridi harci pókot eresztett a verembe. A tizenkét lábú harci pókok barnás foltokkal tarkított karmazsinvörös páncélja olyan kemény volt, mintha vékony gyémántréteggel lettek volna bevonva. Testüket olyan sűrűn borították a tűhegyes tüskék, hogy alig lehetett eldönteni, hol végződnek a tüskék és hol kezdődnek a lábak. A szájuk azonban tisztán látszott: az agyarakkal zsúfolt, henger alakú állkapcsok háromszor akkorák voltak, mint lövedék alakú fejük − akár egy páncélozott csapatszállítót is képesek lettek volna feldarabolni.

Ahogy a szomszédos cellák ajtajai feltárultak és a három ádáz harci pók berontott az üregbe − a harminchat láb mennydörgő dübörgése közepette −, Malakili és a rankor meglepetten hátrahőköltek, mintha közvetlen fizikai kapcsolatban álltak volna egymással. Fentről hallatszott Jabba visszhangzó röhögése − ha-ha-ha! −, és a rács köré gyűlt, vigyorgó talpnyalóinak üdvrivalgása és hurrogása.

A rankor előredőlt, széttárta karjait, apró, sötét szemével szaporán pislogott, és megeresztett egy kihívó üvöltést. Aztán várta a támadást.

A három harci pók látszólag csendben surrant előre, de Malakili fülébe valami magas lüktetés hasított élesen, mintha a pókok hiperszonikusan kommunikáltak volna egymással.

Az egyik egyenesen átrohant a rankor lábai között. A szörnyeteg túl lassan mozgott, váratlanul érte ez a taktika, s bár hatalmas karmaival végigszántotta a padlót, a harci pók sikeresen eljutott a másik falig.

Közben azonban a másik kettő kihasználta pillanatnyi figyelmetlenségét, és rávetette magát a lábaira, élve hatalmas tüskéik támadóerejével. A rankor nekisuhintotta az egyiket a falnak, méghozzá olyan erővel, hogy a gyémántkemény páncél darabokra tört, és szilánkjai a puha belső szervekbe fúródtak.

A rankor azonban üvöltött fájdalmában, és a magasba emelte a kezét. Malakili tisztán látta a két sötét, vérző foltot, ahol a pók hosszú tüskéi teljesen áthatoltak kedvence kézfején.

A másik harci pók belemélyesztette állkapcsát a rankor lábszárába, ahol dúracél kábelekként duzzadtak a megfeszült izmok. A hatalmas rágók összecsattantak és őrölni kezdtek, beleadva a rágásba mindazt a gépies, értelem nélküli erőt, amit a pók össze tudott szedni.

A rankor vicsorogva lehajolt, és megpróbálta lapátkezével letépni magáról a rágókat; amikor aztán nem tudta szétfeszíteni azokat, a pók fejét kezdte el dühödten csépelni.

Közben a harmadik pók rávetette magát a lehajoló rankor göcsörtös hátára. Éles lábai és tűhegyes tüskéi hatalmas sebeket szakítottak fel a monstrum bőrén.

A rankor fájdalmában és zavarodottságában bömbölve felegyenesedett, hátratántorodott, és nekivágta magát a kőfalnak. Majd újra és újra, amíg a pók kemény páncélzata meg nem adta magát, és a lény görcsösen rángatózó lábakkal a korábbi áldozatok maradványaival borított kőpadlóra nem zuhant.

Az utolsó megmaradt pók tovább rágta az inas lábat. A rankor, mintha elzsibbadt volna a fájdalomtól, és képtelen lett volna józanul gondolkodni, megragadta a félelmetes rágókat, és egyetlen mozdulattal leszakította a szörny fejét a testéről. A testet a magasba emelte, a rózsaszín belek kilógtak a nyak csonkjánál. A fej ottmaradt a lábizmaiban, a hatalmas állkapcsok még mindig dühödten rágtak.

Mivel máson nem tudta kiélni a dühét, a rankor begyömöszölte a harci pók tüskés, páncélos testét kardszerű fogakkal zsúfolt szájába, és rágni kezdte, szilánkokra zúzva a kőkemény külső héjat. A szétfröccsenő, duzzadt potrohból karmazsinvörös nedv csorgott a pofájára − de valami véres-gennyes váladékkal, a rankor saját vérével elkeveredve. Utolsó ellenfelének holtteste szinte feltrancsírozta, darabokra vagdosta a száját.

Malakili aggodalmasan nyöszörgött. A rankor megsebesült, számos sebből vérzett. Miközben reflexszerűen tovább rágcsálta a pók szilánkos, tüskés testét, sikerült letépnie a lábáról a fejet is − saját húsának egy jókora darabjával együtt.

Malakili szeretett volna csinálni valamit, be akart rohanni, hogy segítsen a rankornak fájdalmában − de nem mert. A szörnyeteget olyan vak düh szállta meg, hogy képtelen lett volna megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. Malakili az öklét harapdálta, próbálta kitalálni, mit csinálhatna az odabent vérző és dühödten csapkodó rankorral.

Váratlanul négy gáztartályt dobtak felülről tompa puffanással a verembe. A kábítógáz gyorsan kezdte elönteni a helyiséget. Az ablakok elé légmentesen záródó fémlapok siklottak, a szellőzőnyílások is villámgyorsan bezárultak, hogy a bénítógáz csak a rankoron fejtse ki a hatását.

Malakili lépéseket hallott maga mögött. Megfordult, és Gonart pillantotta meg: egy másik alattomos embert, aki mintha sohase tudta volna eldönteni, hogy Malakili körül őgyelegjen és a rankort bámulja, vagy fent, a trónteremben próbáljon meg jó pontokat szerezni Jabbánál.

− Jabba a harci pókok páncélját akarja − biccentett Gonar, mint egy marionettfigura. Az orra felfelé kunkorodott és lapos volt, akárcsak a gamorraiaké, a haja zsírosan csillogó vörös csigákba göndörödött, mintha csak friss vérrel kente volna be.

− Micsoda? − tette a rosszulléttel küszködő Malakili egyik kezét a pocakjára.

− A héjukat − magyarázta Gonar. − Nagyon kemények és annyit érnek, mint a drágakövek. Ezeket a pókokat legalább annyira a páncéljukért, mint a harci képességeikért tenyésztik. Nem tudtad?

Miután a rankor öntudatlanul elzuhant, kiszivattyúzták a veremből a gázt, és felemelkedtek a hatalmas, fogazott aljú bejárati ajtók. Jabba gamorrai őrei becsörtettek, és összeszedték a pókok páncéljának darabjait.

Malakili félrelökdöste őket, és odarohant morogva horkoló kedvenc szörnyéhez. A gamorraiak egy hidraulikus emelővel feszítették szét a rankor gigantikus állkapcsát, hogy ki tudják szedni a borotvaéles, hatalmas agyarak közül a harmadik pók páncélját is.

Az őrök nem voltak túl eszesek, legalábbis Malakili szerint, ugyanis nem gondolkodtak, mielőtt cselekedtek volna. A legkevésbé sem figyeltek oda, így az elpusztult rovarszerű teremtmény páncélzatának kiszabadítása közben még jobban felsebezték a rankor száját.

Malakili rájuk kiáltott, előrecsörtetett, és egy pillanatra még a szörnynél is félelmetesebbnek látszott. A gamorraiak riadtan röfögtek, fogalmuk sem volt, mit csinálhattak rosszul, de már megszokták, hogy semmit sem értenek, úgyhogy vita nélkül felmarkolták a páncélokat, és kiviharzottak a veremből.

Az idomár ráparancsolt Gonarra, hogy azonnal hozzon néhány hordónyi sebkenőcsöt Jabba palotájának kórházrészlegéből. A vörös hajú ember hamarosan be is gördítette az első hordót. Mikor kinyitották, kellemetlen vegyi szag árasztotta el a rankor barlangját.

Malakili addigra már elég rosszul érezte magát, nemcsak a gyógyszer erős szagától, hanem a helyiségben visszamaradt kábítógáztól is, nem beszélve a rankor szenvedésének látványáról. Belemarkolt a nedves, nyúlós zselébe, és bekente vele a kedvence hátán tátongó sebeket. Körülnézett, és meglátta a rankor egyik korábbi áldozatának lerágott, lapos lapockacsontját. A lapátszerű maradvány segítségével szeretetteljesen elsimította az antiszeptikus anyagot a sérülések körül.

Gonar vonakodva segített neki, szeretett volna közelebb jönni, de félt is. Miután végzett a nagyobb külső sebekkel, Malakili a szörny szétroncsolt száját vette kezelésbe. Elszalasztotta Gonart egy nagy fogóért, azokkal szedte ki a mélyen a rankor agyarai közé fúródott, gyémántkemény tüskéket. Teljesen beállt a rankor szájába, úgy cibálta, ráncigálta a törött darabokat.

Gonar reszketve figyelte, de Malakilinek nem volt ideje a saját testi épségéért aggódni. A rankornak fájdalmai voltak. Ha a szilánkok benne maradnának, a sebek hamarosan elfertőződnének, és a szörny még dühödtebbé válna.

Dögletes bűz szállt fel a rankor torkából, miközben vontatott horkolása egyre csendesebbé vált. Malakili felfedezte két, valamelyik korábbi küzdelemben letört szuvas fog rothadó maradványait is. Erősen megfogta, és egyetlen rántással kihúzta őket. A csonkok sokkal könnyebben kijöttek, mint gondolta volna, de a rankor szájában annyi fog csillogott, mintha minden kihullatott helyett két újat növesztett volna.

A szörny megremegett, mélyen ülő, apró szemébe kezdett visszatérni az élet. Orrlyuka kitágult, miközben mély lélegzetet vett. Malakili épp időben ugrott ki az összecsattanó fogsorok közül.

− Felébredt! − visította Gonar, és kirohant az ajtón. Az altatógáz hatása ijesztő gyorsasággal múlt el.

Malakili hanyatt esett, ahogy a rankor feltápászkodott. Egy pillanatig bizonytalanul támolygott. Malakili arra gondolt, hogy talán ez az utolsó lehetősége a menekülésre.

A rankor felegyenesedett, és széttárta karmokban végződő kezét. Felhorkant, és lenézett gondozójára. Láthatóan még mindig komoly fájdalmak gyötörték.

Malakili megdermedve bámult fel a szörnyre. Ha szaladni kezd, azzal csak magára vonja a figyelmét, és a kedvence azonnal felfalja. Lényének egy része azért imádkozott, hogy a rankor ismerje fel, és ne ölje meg.

A rankor ismét felmordult, majd lehajolt, és megszaglászta a sebkenőcsöt sebesült lábán. Felemelte a sérült kezét lapos orrlyukaihoz, és a bekötözött sebeket is megszimatolta. Rámordult Malakilire, majd körülnézett a verem padlóján, mintha keresne valamit.

Malakili csak állt, lenyűgözve, rémülten bámulta gondozottját. Szennyes testén patakokban csorgott a veríték. A szíve úgy dobogott, mint egy űrhajó hajtóműve.

De a rankor megtalálta, amit keresett: valamelyik áldozata hosszú combcsontját. A szeme sarkából folyamatosan figyelve a birodalmában tartózkodó embert felvette a csontot, és becammogott a ketrecébe. Közönyösen rágcsált, pedig a szája még bizonyára rettenetesen fájt.

Malakili még hosszú, hosszú ideig ott állt, mielőtt csendesen, óvatosan kiosont volna.

A kirándulás

Malakili nem vesztegette az időt engedélykéréssel, hogy kivigye a rankort a palotából a sivatagba, ahol a szörny kiszaladgálhatta magát a szabadban, kinyújtóztathatta inas lábát, és élvezhette a végtelen homoktenger szabadságát. Úgy okoskodott, hogy senki se merne vitatkozni vele, háta mögött a több tonnányi agyarral és karommal.

Malakili épp eleget töltött vérszomjas fenevadak társaságában ahhoz, hogy tudja, azokban a kicsi, csak egy dologra koncentráló agyakban egyetlen vágy él, egyetlen dolgot akarnak mindenekfelett, miközben fel s alá járkálnak gyűlölt ketreceikben: kitörni, kitörni, KITÖRNI!

Kivárta a tatuini délután legforróbb szakaszát, mikor a két nap eléri pályájának legmagasabb pontját. Ebben az időszakban Jabba és talpnyalói a palota leghűvösebb termeibe visszahúzódva, sziesztázva próbáltak védekezni a hőség ellen.

A hangárból elemelt egy egyszemélyes homoksiklót, és leállította a citadella aljában nyíló hatalmas kapuk egyike előtt. Ezt a bejáratot eddig pontosan egyszer nyitották ki: amikor Bidlo Kwerve és Bib Fortuna beszállították az elkábított rankort a lakhelyére. Utána kívülről és belülről is lezárták a kaput. Malakili azonban kis robbanótöltetekkel lerobbantotta a külső zárakat. A fémpántok ezüstös füstpamacsokban párologtak el. A robbanások visszhangja parányi, nesztelenül surranó élőlények hadát kergette a hátsó, sötét traktusokba.

Malakili izgatottan fülelt, ahogy az álmosító, forró csend ismét leereszkedett a palotára. Senki sem moccant, úgyhogy megnyugodva sietett vissza a legalsó szintre. Megállt a rankor ketrece előtt, és elővett egy vibropengét, amelyet kifejezetten a fémek frekvenciájára hangoltak. A pengével át tudta vágni a belső ajtó vaskos zárjait; tovább tartott, mintha lerobbantotta volna őket, de nem akarta, hogy a robbanások felidegesítsék a rankort.

Az árnyak közül felbukkant Gonar, a cingár, izgága törtető. Malakili nem szerette, hogy a fiatal férfi állandóan szekálta, követte, leskelődött utána.

− Mire készülsz? − kérdezte Gonar Vörös hajának zsíros fürtjei úgy néztek ki, mintha olajjal kente volna be őket, fakó arca leginkább a pillés tejre emlékeztetett.

− Kirándulunk egyet − válaszolta Malakili. − Fogócskázunk egy kicsit.

− Megőrültél? − kerekedett el Gonar szeme. − Szabadon ereszted a rankort?

Malakili felkuncogott. Ő nagyon jól érezte magát a kirándulás gondolatától. Megpaskolta gömbölyű pocakját.

− Azt hiszem, mindkettőnknek jót tenne egy kis mozgás: neki is meg nekem is.

Kinyitotta a ketrecet, előrehajolva benyomakodott, majd hangos csattanással behúzta maga mögött az ajtót. Gonar mindkét kezével megragadta a rácsokat, és utánabámult. Még csak álmodni sem mert arról, hogy belépjen a szörny odújába, amikor az ébren van.

A rankor látogatóját észrevéve, feltápászkodott, és mélyen, gurgulázva felmordult − Malakili azonban rá se rántott. A rankor folyamatosan rajta tartotta jeges intelligenciát tükröző, hidegen csillogó szemét. Tulajdonképpen mintha még örült is volna gondozója látogatásának. Malakili pontosan erre számított.

A bizalom nyilvánvaló jeleként átkacsázott az üreg csontokkal borított padlóján, és minden további nélkül átsétált a rankor göcsörtös lába között a másik falon lévő, iszamós nyálkával borított, lepecsételt kapuhoz.

Megmarkolta a vibropengét, lehajolt, magasabbra állította a frekvenciát és az energiasűrűséget, majd eltávolította a zárakat. Malakili rendületlenül állta a szétfröccsenő szikrák és olvadt dúracélcseppek záporát, míg csak át nem vágta a fémpántokat.

Munkája eredményeképpen a vezérlőegység vezetékeit is átvágta, azonban rájuk csatlakoztatott egy energiacellát, és rövidre zárta az áramkört. A súlyos fémkapu csikorogva kezdett felemelkedni. Alul vékony, vajsárga fénysugár hasított a verem sötétjébe. A be-besüvítő forró szél valamelyest felmelegítette a barlang hűvös levegőjét. Az ajtó végül egy hatalmas csattanással elérte a mennyezetet, és szabaddá tette az utat a végtelen sivatag felé.

A rankor kiegyenesedett, kifürkészhetetlen szeme szaporán pislogott. Széttárta karját, kinyújtózott, mintha hódolatát fejezné ki a napok és a friss levegő előtt. Megdöbbenve, zavartan állt, úgy nézett le Malakilire, mint aki nem érti, tulajdonképpen mi is folyik körülötte. Az idomár a kapu felé intett.

− Minden rendben! − nyugtatgatta kedvencét. − Gyerünk, nincs semmi baj. Nemsokára visszajövünk.

A rankor odalépett a kapu elé, összerezzent a ragyogástól. Fejét behúzta a válla közé, lapáttenyerével a padlót kaparászta − aztán egyszerre csak kicsörtetett a szikrázó napsütésbe, a perzselő hőségbe. Felüvöltött a testét átjáró vad gyönyörtől. Az agyarai fehéren csillogtak a két nap fényében.

Mintha a láncaitól szabadult volna meg, ügető futásba kezdett, kinyújtóztatta lábát, hosszú karjával ide-oda csapkodott egyensúlyozás közben. Foltos, zöldes-barna bőre szinte teljesen beleolvadt a sivatagi sziklák hátterébe.

Malakili pár másodpercig örvendezve nézte a lény hancúrozását, aztán beugrott a homoksiklóba, beindította a durrogó, meg-megakadó hajtóművet, és kedvence után eredt.

A rankor felszökkent egy hólyagos felszínű gránitszirtre. A magasba vetette a fejét, és karmos kezét kitárva felüvöltött az égre. Aztán leugrott, és futásnak eredt a durva, lefelé ereszkedő kőfal mentén.

Odafent, Jabba palotájának tornyaiban vészjelzések villantak fel. Malakili hallotta a riadtan kiabáló őrök távoli, visító hangját, de nem érdekelte a dolog. Vissza fog menni a rankorral. Minden rendben lesz.

Mikor túl közel került zajos homoksiklójával a szörnyhöz, az ösztönösen felé csapott csontos karjával, mintha csak valami kellemetlen rovart akarna elhessegetni. Malakili azonban félrerántotta a kormányt és elévágott, hogy kedvence felismerhesse. A rankor megtorpant, lehajtotta a fejét, mintha elszégyellte volna magát, majd a nyílt homoktenger felé fordult.

Hatalmas szökkenésekkel haladt a forró, repedezett talajon, eksztatikus örömmel ugrálta át a kiemelkedő kőhalmokat. Messze elszaladt Jabba palotájától, mégsem menekült − egyszerűen csak élvezte a szabadságot.

Malakili mellkasa dagadozott örömében, bár egy kicsit el is szégyellte magát érzelmes elgyengülése miatt. A könnyei világos színű barázdákat rajzoltak szutykos arcára. Ez volt élete legszebb napja.

A rankor egy sor vörösesbarna, a Tatuin földtörténetének különböző színű rétegeivel csíkozott sziklasor felé száguldott. A derékban elvágott szirtek legyező alakban terültek el, közöttük számos keskeny, sziklás szoros húzódott − a bolygóról rég eltűnt víz ősi áramlatainak örök mementói. A szörny meglátva az árnyékot és a felfelé vezető, könnyen megmászható sziklák lépcsősorát, még jobban nekiiramodott.

Malakili előrenyomta a homoksikló gyorsítókarját, de a könnyű jármű nem szökkent előre, hanem rángatózni kezdett, a motorja úgy köhögött, mint egy tüdőbajos, fuldokló ember, majd süllyedni kezdett Malakili súlya alatt. Az idomár kormányt markoló kezét hirtelen elöntötte az izzadság.

Jabba palotája valahol messze mögötte tornyosult, mint egy szigorú apa, aki sohasem veszíti szem elől rakoncátlan gyermekeit.

A rankor teljesen megfeledkezett róla, bevágtatott az egyik közeli kanyonba, és eltűnt az árnyak között.

− Várj! − kiáltotta Malakili. A hangja úgy veszett el a semmiben, mint egy csepp víz a sivatag homokjában. Kétségbeesetten próbálta a levegőben tartani a puha homok és az éles kőszirtek felé repülő siklót. A jármű valahogy továbbvánszorgott, ha rángatva és dülöngélve is, de elért a sziklákhoz. Malakili figyelmét azonban annyira lekötötte a sikló kézben tartása, hogy fogalma sem volt, melyik szurdokba rohant be a rankor.

Malakili felnyögött, amikor a jármű végleg feladta, és a földre huppanva az éles, törmelékes kaviccsal borított talajra vetette sofőrjét. Gyorsan feltápászkodott a szúrós kövekről, és a kanyonok csábító hűvöse felé meredt. A két nap sugarai kíméletlenül perzselték meztelen bőrét.

A siklót hátrahagyva átbotorkált az egyenetlen terepen. A legyező alakban elterülő szirtek tövében egy poros, agyagos talajsáv húzódott meg, ahol a sziklák árnyéka megóvta a napsütéstől. Minden lépését az egymásnak préselődő kavicsok száraz csikorgása kísérte. Ettől eltekintve halálos csend vette körül.

Nem tudta, mihez kezdjen. Gyalog nem jut vissza Jabba palotájába, bár az éj leszálltával esetleg megpróbálkozhat ezzel is. De a saját sorsánál sokkal jobban izgatta a rankor eltűnése. Ha a szörny nélkül tér vissza, Jabba kétségtelenül válogatott, elmondhatatlanul fájdalmas kínzások hosszú sorával bünteti, mielőtt kivégeztetné. Annál már az is jobb, ha lefekszik a földre, és megvárja, amíg a sivatag végez vele.

Ugyanakkor képtelen volt elhinni, hogy csak úgy otthagyná. Ahhoz túl sok mindenen mentek már át együtt.

Már egy órája haladhatott az időtlen idők óta kiszáradt folyómederben a rankor nyomai után kutatva, de semmit sem látott, semmit sem hallott − csak odafentről jutott el hozzá néhány legördülő kavics hangja.

Végre! Meglepően puha lépteket hallott közeledni fentről és szemből. A fal egyik hasadékában, egy éles kövekkel és gömbölyű sziklákkal zsúfolt kanyonban látott eltűnni egy hatalmas, imbolygó árnyat.

Malakili megszaporázta lépteit. Remélte, hogy megtalálja a rankort − kettesben már nagyobb eséllyel nézhetnek szembe a jövővel. − Helló! − kiáltotta. Talpa alatt hangosan csikorogtak a kavicsok, ahogy szinte már futva sietett a kanyon felé. − Itt vagyok, kicsikém!

Amikor azonban befordult a nyiladékba, egy üvöltő démon ugrott elé az egyik sziklára − emberméretű, de az arcát szövetcsíkok takarták, a szája előtt homokszűrőt viselt, a szeme pedig két csillogó fémcsövön keresztül figyelte a világot.

Homoklakók! Taszkenek!

A démon egy hosszú, éles csáklyát tartott a kezében. A fegyver kampós vége fel-le táncolt a levegőben, miközben a taszken ismét felüvöltött.

Malakili hátratántorodott, és észrevett még két homoklakót. Ezek hatalmas, gyapjas, mamut nagyságú, fülük mellett spirál alakú szarvakat hordó bantháikon ültek. A két lovas felvijjogott, és a banthák − mintha telepatikus kapcsolatban álltak volna egymással − egyszerre iramodtak meg felé.

A gyalogos taszken leugrott a szikláról, és Malakili felé sújtott kampós végű csáklyájával.

Az idomár fegyvertelen volt. Hátraszökkent, de tudta, hogy lehetetlen elszöknie. Lehajolt, felkapott és támadója felé hajított egy követ − de alaposan elvétette.

A banthák szuszogva, morogva csörtettek felé. Malakili hanyatt esett az éles kavicsokon − tudta, hogy a szörnyetegek agyon fogják taposni. Másodperceken belül csak egy nedves folt marad belőle.

De akkor a rankor a sziklákat megrengető üvöltéssel leugrott a magasból. Karmait kimeresztve nekirontott az elöl haladó banthának, amely az ütközés erejétől megtántorodva a hátsó felére huppant.

A gyapjas óriás felhorkant, és hátrálni próbált − parányi agyával egyszerűen képtelen volt felfogni, mi történt. A rankor göcsörtös ujjai megragadták a szarvait, a dúracélerős izmok megfeszültek, és megtekerték a lény fejét, mint egy kormánykereket. A bantha nyaka fura, természetellenes szögbe csavarodott, a gerince szörnyű, visszhangzó reccsenéssel adta meg magát.

A rankor szinte ugyanannak a mozdulatnak a folytatásaként továbblendítette a karját, és hatalmas karmaival széttépte a földre zuhant taszkent.

A másik lovas kihívóan felüvöltött, meglengette a csáklyáját, és hátasát egyenesen a rankor felé ösztökélte. A bantha leszegte a fejét, és előreszegezte szarvak, mint egy öklelni készülő kos − a rankor azonban hihetetlen fürgeséggel félreszökkent előle, és megragadta a hátán lovagoló taszkent. Áldozatát barlangszerűen tátongó szájához emelte, a borotvaéles agyarakkal zsúfolt állkapcsok összecsattantak; két nyelés, és a homoklakó eltűnt a feneketlen gyomorban.

A lovasától megfosztott bantha teljesen megvadult, mintha az eszét vesztette volna. A rankor felkapott egy hatalmas kőtömböt, amely már évszázadok óta mozdulatlanul heverhetett a szorosban.

Malakili valahogy talpra kecmergett. A támadója épp a bantha és a rankor gigászi küzdelme felé fordította rongyokba bugyolált arcát, láthatóan elfeledkezett korábbi célpontjáról. A rankort látva Malakili érezte a kedvencéből sugárzó dühöt. Látta a taszkent, aki megtámadta, s aki az imént feléje sújtott csáklyájával. Felkapott az előzőnél egy sokkal kisebb, de ugyanolyan halálos követ.

A bantha hátsó lábára ágaskodott, és megpróbálta eltiporni a rankort, mire az a magasba emelte az előbb felkapott sziklát. A hatalmas kődarab lesújtott a gyapjas fejre, szalmaszálakként törte szét a szarvakat, és belemélyedt a vastag koponyába. A bantha felüvöltött. A lendülettől még továbbtántorgott, majd koszos szőrhalomként rogyott össze a kanyon talaján.

Az utolsó taszken valami zörejt hallott maga mögött. Megpördült, felemelte csáklyáját − de Malakili már lesújtott, és szétloccsantotta ellenfele fejét. A homoklakó a sziklákra zuhant, az arcát borító rongyokon vörös, nyíló virágokként terjedtek szét a vérfoltok.

Malakili vadul dobogó szívvel, zihálva nézett végig a tetemeken. A rankor hosszan, diadalmasan felüvöltött, és olyan tekintettel nézett Malakilire, amit akár büszke elégedettségként is lehetett volna értelmezni. Aztán lehajolt a szétzúzott koponyájú bantha holtteste fölé, és lakmározni kezdett.

Malakili a rankor nyakának száraz, göcsörtös redőibe kapaszkodva csüngött, miközben a szörnyeteg a palota felé ügetett az alkonyatban. Ösztönösen tudta, merre keresse a barlangját. Léptei nyomán kis homokfelhők szálltak fel a két lenyugvó nap bíborszínű fényében.

A rankor degeszre zabálta magát, mellkasa vérben fürdött. Úgy tűnt, mintha csodálkozott volna, hogy Malakili nem eszi meg az általa elpusztított taszkent − de az idomárnak nem volt étvágya.

Már most azon töprengett, hogyan magyarázza meg a történteket Jabbának, a huttnak.

Ebéd az agyarak árnyékában

Amint az kiderült, Jabbát nem nagyon érdekelte, hogy Malakili kivitte a rankort egy kis hancúrozásra a sivatagba − amiatt viszont dühöngött, hogy nem láthatta a két banthával folytatott titáni küzdelmét.

Malakilit atyai büszkeség töltötte el, miközben részletesen ecsetelte szörnye bátorságát és vérszomját, Bib Fortuna azonban valami új ötletet súgott gazdája fülébe. A hutt szinte a magasba szökkent trónemelvényén, annyira megtetszett neki a gondolat. Hát nem nagyszerű szórakozás lenne a rankor és egy kraytsárkány küzdelme?

A Tatuin legendás sivatagi sárkányai hatalmasak voltak, ritkán fordultak elő, és nagyobb félelem vette őket körül, mint bármelyik szörnyet a galaxisnak ebben a szegletében. Eddig még egyet sem sikerült élve elfogni, de Jabba ösztönzésére − százezer kreditet ígért annak, aki élve elé hoz egy sértetlen példányt − valószínűleg az egész alvilág megmozdul majd. Még a hírhedt fejvadász, Boba Fett is Jabba palotájában maradt, hogy megpróbálkozzon a szinte lehetetlen feladattal.

Malakili biztosan tudta, hogy valaki előbb-utóbb sikerrel jár, és kellemetlen érzésekkel eltelve várta a szörnyű párviadalt. Nagyon büszke volt a rankor képességeire, de tisztában volt a kraytsárkányok kegyetlenségével is.

Jabba egy különleges amfiteátrumot akart építeni a sivatagban, amire ráláthatott volna a legmagasabb tornyaiból. Ott került volna sor a sárkány és a rankor ádáz vérfürdőjére. Malakili attól tartott, hogy ha még sikerülne is kedvencének legyőznie a hatalmas sárkányt, akkor is súlyos, ha nem halálos sebeket kapna.

Ezt nem engedheti meg!

Mélyen, a palota legalsó zugaiban egy vértől csepegő húsdarabokkal, csontokkal és a palota konyhája mellett álló mészárszékről kikerült maradványokkal alaposan megpakolt kézikocsit tolt maga előtt. Porcellus, Jabba szakácsa a legfinomabb falatokat tette félre a rankornak, és Malakili számára is készített egy hatalmas, pácolt húsos szendvicset.

Az idomár jól kijött az állandóan ideges szakáccsal, mindig megosztotta vele a pletykákat, amelyeket az alsó szinteken hallott. Cserébe végig kellett hallgatnia örökös félelmeit attól, hogy Jabba előbb-utóbb megunja szakácsművészetét, és megeteti a rankorral.

Malakili nagyot nyögött, és megállította a kocsit kedvence barlangjának rácsos kapuja előtt. A kerekek felvisítottak, mint a pincékben hemzsegő apró rágcsálók. Kinyitotta a kaput, beráncigálta a targoncát, majd lezárta a helyiséget.

A rankor felállt és figyelte, hogyan taszigálja közelebb hozzá a húshalmot. Vastag, lila nyelvével körbenyalta agyarakkal zsúfolt pofáját. Malakili levette a rakomány tetejéről a saját, fehér papírba csomagolt szendvicsét, és a rankor elé borította a temérdek húst. A szörny begörbített mutatóujjával széttúrta a halmot, felmérte a választékot, végül kiválasztott egy ívelt őzgerincet, amin hatalmas, porcogós húsdarabok csüngtek.

Malakili kicsomagolta szendvicsét, és lekuporodott a rankor egyik ágyméretű lábujjára. A szörnyeteg a magasban morogva, cuppogva rágcsálta az őzgerincet. Az idomár fekete fejfedője megóvta valamennyire a lecsöpögő nyáltól, vércseppektől és húsdaraboktól az arcát, a hátára azonban teljesen szabadon potyoghatott a hulladék.

Malakili evés közben − a remekre sikeredett szendvics ízére oda sem figyelve − a lehetőségeiről, a jövőjéről, gondolkodott.

Az kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy Jabba fő célja addig harcoltatni a rankort, amíg valamelyik ellenfele erősebbnek nem bizonyul. A hutt semmit sem érzett a szörny iránt − mint ahogy egyik talpnyalója sem. Még a zsíros hajú Gonar is rettegett tőle, csak azért ólálkodott mindig körülötte, hogy növelje a presztízsét és a hatalmát. Az alsó szintek lakóit sem érdekelte a rankor sorsa − sem a whiphid őröket, akik agyaraikat a rácsok közé dugva figyelték a bestiát, mintha szülőbolygójuk valamelyik rémségére emlékeztette volna őket; sem Lorindant, a tömpe orrú kémet, akit csak az információk adása-vétele éltetett.

Nem, Malakili egyedül volt a Tatuinon. Csak ő szereti a rankort, csak ő védheti meg kedvencét. Meg fogja találni a módját, hogy kimenekítse − és ő maga is vele megy

Tovább rágcsálta a szendvicset, torka egyre jobban kiszáradt, miközben a lehetséges terveket szövögette a fejében. Igen, Jabba hatalmas úr, de nem az egyetlen bandavezér a Tatuinon. A huttnak sok ellensége van − Malakilinek pedig rengeteg információja.

Valahogy talán megvásárolhatja a saját és a kedvence szabadságát.

A fenevad barlangjában

Mos Eisley piszkos városának majdnem a közepén egy viharvert teherszállító hajó állta útját a sivatagi szélnek. A Szerencsés Zsarnok utolsó leszállása után egyetlen biztonsági rendszere sem állta ki a próbát, úgyhogy a hajótest ott maradt, ahol volt − kifosztva, elhagyatva, míg egy félrevezetett arconi befektetőcsoport a Tatuin turistaforgalmában bízva úgy nem döntött, hogy luxusszállodát csinál belőle.

Nem sokkal azután, hogy csődbe mentek, a Szerencsés Zsarnok Hotelt a Tatuin egy új bandavezére, Jabba egyik riválisa vette át. Nagyra törő tervei, kevés tőkéje és nagyobb szerencséje volt, mint amekkora szája.

Lady Valarian hátradőlt a méreteihez igazított karosszékében, izmait ellazítva körülnézett plüssel bevont irodájában. Épp annyira volt barátságos kinézetű, amennyire egy lófejű, agyaras, sörtehajú whiphid nőstény az lehet. Miközben kiejtette a lágy szótagokat, úgy tűnt, mintha dorombolni akarna − Malakilit egy saját testnedveiben fuldokló, torkig lakott gundark hörgésére emlékeztette.

− Tudom, hogy Jabba palotájából jöttél − mondta Lady Valarian mély, gurgulázó torokhangon. Alsó állkapcsából fehér szögekként meredtek elő agyarai, ahogy közelebb hajolt vendégéhez. Hosszú szempillái mögül fürkészve nézte Malakilit.

Az idomár orrát megcsapta a nőstény nehéz parfümje, amivel az megpróbálta elfedni a whiphid prém durva pézsmaillatát. Malakili szerint a parfüm sokkal büdösebb volt, mint bármi, amit valaha is érzett a Circus Horrificus ketrecei körül.

− Igen, Jabba palotájából jöttem − vakarta meg a fejfedőjét −, de Jabba nem tud mindent megadni, amire szükségem van. Úgyhogy eljöttem hozzád, Lady Valarian.

A nőstény előregörnyedt, és felemelte brutálisan visszataszító arcát. A teste megremegett − Malakili ezt az öröm jeleként értelmezte.

− És hogy akarsz fizetni a szívességért, amit tőlem kérsz?

− Tudom, hogy Jabba az ellenséged, Lady Valarian − felelte Malakili. − Tudom, hogy szükséged lehet a palota teljes alaprajzára. A B’omarr szerzetesek elrejtették az épület terveit. Esetleg az alsó szintekre vezető titkos bejáratok is érdekelnek. Vagy talán Jabba szokásai, gyenge pontjai…?

− Azt hiszed, nincsenek meg a saját ügynökeim a palotájában? − horkant fel Lady Valarian.

Malakili igyekezett nem kimutatni rémületét.

− Nem az ügynökeidről van szó. Egyszerűen csak felajánlottam a szolgálataimat. Ha szembe akarsz szállni Jabbával, a huttal, akkor nagyon óvatosnak kell lenned.

Remélte, hogy a megfelelő szavakat mondta ki. Ő, aki hét évadon keresztül szelídítette a galaxis legvadabb szörnyeit a Circus Horrificusnál, most teljesen elveszettnek érezte magát ebben a plüss-szobában, szemben ülve ezzel a beparfümözött nősténnyel, aki egyetlen csettintésével szétmorzsolhatja.

− Nem állítom, hogy bármiféle érdekem fűződne Jabba bukásához − jelentette ki a whiphid óvatosan. − Ami azt illeti, bizonyos korlátok között együtt is működünk. A Szerencsés Zsarnok egy jelképes része is az övé. De az információ néha kiszámíthatatlanul értékes, nehéz meghatározni az értékét. Nem bölcs dolog elszalasztani a tudás növelésére adódó lehetőséget. − Felhúzta az egyik sörtés szemöldökét. − Kérsz valamit inni? Aztán majd elmondod, mit tehetek érted.

Malakili esetlenül biccentett, ahogy a nőstény egy jegesen gyöngyöző pohárban odahozta neki a Tatuin legdrágább italát: a tiszta, hideg vizet, két jégkockával a tetején. Felhajtotta az italt, és miközben a hűs folyadék letáncolt a torkán, megnyalta az ajkát.

− Szükségem lesz egy hajóra; egy teherhajóra, egy különlegesen megerősített ketreccel.

Lady Valarian orrlyukai kitágultak, ahogy kíváncsian a levegőbe szimatolt.

− Egy ketrecre? Mit akarsz szállítani?

− Egy élő állatot − felelte Malakili. − És magamat. Magammal akarom vinni Jabba kedvencét, a rankort. Keresni kell egy lakatlan világot, lehetőleg nem ilyen szárazat… talán egy dzsungellel borított holdat, vagy egy primitív, erdős bolygót, ahol egy életrevaló ember képes boldogulni, és egy hatalmas lény is a saját kedvére vadászgathat, megtalálhatja a szabadságát.

Lady Valarian szaggatott, mély hangon hörgött − Malakili szerint a felszabadult nevetés megfelelőjeként.

− El akarod lopni Jabba rankorját? Hát ez óriási! Nem, ez túl jól hangzik ahhoz, hogy kihagyjuk! Igen, igen, megkapod a hajót, amit kérsz. Most már csak az a kérdés: mikor?

− Amilyen hamar csak lehet! − jelentette ki az idomár.

Lady Valarian némán kinyújtotta éles karmokban végződő mancsát antik íróasztala fényezett lapján.

− Igen, persze, amilyen hamar csak lehet. Azt hiszem, most az a legfontosabb, hogy felszereljünk egy apró kémkamerát Jabba tróntermében: hogy lássam a dagadt pofáját, amikor meghallja, mi történt!

Megérintett egy láthatatlan érzékelőt az asztalon, és felcsendült egy dallamos hangú csengő. Az ajtó hangos szisszenéssel kitárult, és két fényesre súrolt protokolldroid lépett be rajta.

− Igen, Lady Valarian! − szólaltak meg egyszerre.

A nőstény az egyiket utasította, hogy vezesse át Malakilit a szomszédos szobába, ahol az idomár majd közöl vele „bizonyos információkat”. A másiknak megparancsolta, hogy küldjön ki egy hajót a megfelelő bolygó keresésére, és rendezze el a szállítás további részleteit.

− Hálás köszönetem, Lady Valarian − köszönte meg Malakili dadogva. Még most sem tudta elhinni, hogy rálépett az útra, amelyről nem lehet visszafordulni.

Miközben feltápászkodott, Valarian megint felkuncogott.

− Nem, én köszönöm neked − jelentette ki. − Ez a móka minden pénzt megér. − Még akkor is kacarászott, amikor az ajtó becsukódott Malakili és a droid mögött.

Rossz időzítés

Malakili megpróbált nyugodt maradni és természetesen viselkedni, miközben magában izgatottan számlálta a napokat a szökésükig.

Gyanakodva fürkészett mindenkit, kémeket látott minden árnyékban − de Jabba és talpnyalói odafent, a trónteremben láthatólag semmit sem sejtettek. Jabbát teljesen lekötötték az új kantin beindításának gondjai, de közben egyfolytában azzal hencegett, hogy fejvadászai hamarosan hoznak neki egy kraytsárkányt − ami azt jelentette, hogy a hutt nem állította véres kihívások elé a rankort, nehogy sérülést szenvedjen a titáni küzdelem előtt. A legutolsó friss, rúgkapáló áldozata csak egy twi’lek táncosnő volt, akit a rankor alaposan kiélvezett − a szokásos egy nyelés helyett három harapással tüntette el.

Malakili megpróbált lazítani, remélve, hogy terve végül is zökkenőmentesen megvalósul. Azonban egyszer, miközben a hússal megpakolt kocsit a rankor ketrece felé tolta, a fakó arcú Gonar lépett elő az árnyak közül, arcán idióta, ördögi vigyorral.

− Mindent tudok rólad, Malakili! − suttogta visszafojtott, rekedt hangon. − Mindent tudok rólad és Lady Valarianról.

Malakili megállította a kocsit, és lassan megfordult, próbálva leplezni döbbenetét, de sohasem volt jó a színlelésben.

− És ugyan mit tudsz rólam és Valarianról? − horkant fel.

− Tudom, hogy neki kémkedsz. Követtelek Mos Eisleyba, a Szerencsés Zsarnokhoz. Tudom, hogy a saját szobájában fogadott. Nem tudom, miben sántikálsz, csak azt, hogy Jabbának nem fog tetszeni, ha elmondom neki.

Malakili nem tudta elrejteni a rémületét. Szeme ide-oda ugrált. A rankor a ketrecben érzékelte gazdája ijedtségét, és halkan felmordult.

− Mit akarsz? − préselte ki Malakili.

Gonar megkönnyebbülten felsóhajtott, mintha megörült volna, hogy nem kell tovább érvelnie. Kiseperte az egyik zsíros hajfürtjét a szeméből.

− Én akarom gondozni a rankort − suttogta. − Ugyanannyit voltam körülötte, mint te. Az enyém kell hogy legyen!

Gonar szemével a ketrec felé intett.

− Vagy azonnal elmenekülsz és rám hagyod a szörnyet − folytatta −, vagy elárullak Jabbának, ő megöl, én pedig a rankort kérem majd jutalmamul. Így vagy úgy, de elérem a célomat. Csak rajtad múlik, mi lesz veled.

− Nem hagytál nekem túl sok választást − nyüszítette Malakili.

− Nem − húzta ki magát győzelmétől eltelve Gonar. − Nem, nem hagyok neked túl sok választást.

Malakili felkapott egy nehéz combcsontot a rankor ebédjéből. Egy másodpercet sem habozott, dagadozó izmainak minden erejét beleadva lecsapott a véres csonttal. A combcsont forgója Gonar fejének csapódott. A sunyi áruló koponyája szappanbuborékként pattant szét, a teste azonnal a földre zuhant. Csak annyi ideje volt, hogy meglepetten felvisítson.

A rankor megremegett, és éhesen felbődült. Ez sokkal könnyebben ment, mint a taszken a kanyonban, gondolta Malakili, és mégis… valahogy sokkal kielégítőbb volt. Ezt a személyes győzelmének könyvelhette el.

Lehajolt, és könnyedén felkapta Gonar holttestét. Karja és lába úgy csapódott összevissza, mintha vagy egy tucattal több ízülete lett volna.

Malakili épp rádobta a hullát a kocsira, amikor dübörgő lépéseket és páncélcsörgést hallott. A folyosó sarkán Jabba egyik baromi erejű − és intelligenciájú − gamorrai őre tűnt fel, a vállán egy másik hullával. Apró disznószeme szaporán pislogott, legörbülő alsó ajka alól elővillantak agyarai. Az őr jó erősen szarvakkal ékesített fejébe nyomta sisakját, és rábandzsított Gonar holttestére.

− Mi ez? − kérdezte az egyik általa is ismert alapnyelvi kifejezést használva.

Malakili rámeredt, az alig pár másodperce meggyilkolt ember testét még mindig a karjában tartotta. A véres combcsont ott hevert a húshalom tetején. Nem valószínű, hogy ki tud találni valami elfogadható magyarázatot.

− Miért, szerinted mit csinálok? Etetem a rankort, te mamlasz!

A gamorrai rábámult a konyhai hulladék tetején heverő holttestre.

− Segítsek? − mordult fel ismét egy biccentés kíséretében.

− Nem, boldogulok egyedül is − felelte Malakili. Jelentőségteljesen benézett a rankor sötét ketrecébe, majd a gamorrai terhére. − Őt is idehoztad?

− Nem! Ez bűnjel!

A gamorrai magában morogva eldöcögött. A helyzetet egyértelműnek látta, örült, hogy ismét a legjobb képességei szerint végezte a munkáját.

Aznap a rankor a szokásosnál sokkal jobban élvezte az ebédjét.

Lady Valariannal napkelte utánra beszélték meg a találkozót, mielőtt még Jabba és talpnyalói magukhoz térnének az egész éjszakát betöltő tivornyázás okozta kábulatukból.

Malakili legjobb tudomása szerint senki sem tett említést Gonar eltűnéséről. A fiatal férfi helyét más léhűtők foglalták el az etetések és a kiképzés idején. Mindegyik rettegett a szörnytől, és mindegyik részesedni akart a hatalmából azáltal, hogy a közelében tartózkodott.

Malakili bement a ketrecbe, és megbizonyosodott arról, hogy a nehéz külső kapu zárait rendesen átvágta. Amikor Valarian hajója megérkezik, már nem lesz idő pepecselésre.

Ránézett az órájára, kétszer is ellenőrizte az időt, és izgatottan számolgatta, mennyit kell még várnia. Már kevesebb mint egy óra! A szíve nagyot dobbant.

A rankor feszülten, nyugtalanul fészkelődött a ketrecben. Tudta, hogy készül valami, kérdően horkantgatott, ahányszor csak meglátta gondozóját.

− Csak még egy kicsit bírd, kedvesem − nyugtatgatta Malakili. − Nemsokára mind a ketten megszabadulunk ettől a helytől.

Odafentről csak a nyomott csend, illetve Jabbának és udvarának a horkolása hallatszott. Az egész trónterem szunyókált, még a nemrég elfogott, a trónszékhez láncolt nő is.

Malakili hallotta a szapora, pókszerűen surranó lépteket − azokét, akik ébren maradtak, hogy a saját terveiket szövögessék Jabba ellen. Hallotta az egyik nagy acélkapu nyikorgását. Aztán megint lépések zaja. Magában elátkozta azt a bolondot, aki pont most nem bír megülni a seggén.

Ismét ránézett az órájára, és rémülten hallotta meg Jabba hangját, a talpnyalók szavainak foszlányait, az ébredező udvartartás zajait. Látogató érkezett. Ne, ne most!

Malakili a fogát szívta, és fel-alá járkált a nyirkos folyosókon. Jabbának nem lenne szabad ébren lennie. Mindegy, nincs mit tenni. A hutt hátha gyorsan elintézi az ügyet, és ismét elszundikál egy-két órára.

Aztán feldübörgött Jabba haragos kiáltása. Nagyon megdühödhetett valakire. Egy kiáltás − azzal kinyílt a fenti csapóajtó, és két test zuhant a rankor barlangjába.

− Miért pont most? − nyüszített fel a kezét tördelve Malakili. Újra ránézett az órájára. A hajó bármelyik percben ott lehetett.

Gonar helyének számos bitorlója mellé nyomakodott, hogy lássa az újabb áldozatok halálát. Egyiknek sem emlékezett a nevére. Most nem is tudták érdekelni.

− Edd meg őket gyorsan, kicsim! Nagyon gyorsan! − suttogta, bár tudta, hogy a rankor nem hallhatja.

Egy fiatal, vékony férfit − nem veszélyes − és az egyik hülye gamorrai őrt látta. Malakili felvonyított, amikor észrevette, hogy az őrnél ott van veszedelmes vibrobárdja, amellyel csúnyán megsebesítheti a rankort − de a gamorrai rémületében elfeledkezett a fegyveréről.

A disznószerű barom menekülni próbált, de a rankor egy pillanat alatt utolérte, elkapta és a szájába gyömöszölte. Rágott egyet rajta, majd szürcsölve lenyelte a még mindig kapálózó lábakat is. Nem tétovázott egy pillanatig sem, azonnal a fiatal férfi felé fordult, és rárontott.

Malakili megint megnézte az óráját. Lady Valarian hajója már közel jár, némán siklik a dűnék felett, igyekszik észrevétlenül eljutni a megbeszélt helyre.

− Gyerünk! − suttogta.

Odafent a bámészkodók vadul ujjongtak és röhögtek. Jabba öblös nevetése visszhangot vert a barlangban. A nézők mintha nagyobb jelentőséget tulajdonítottak volna az eseményeknek, mint azt a küzdelem indokolta. Malakili azon töprengett, ki lehet az áldozat.

A fiatal férfi közben átszaladt a barlang másik végébe, és pont akkor sikerült felkapnia egy csontot, amikor a rankor elkapta, és a szájához emelte.

A férfinak gyorsan járt az agya, és mélyen a rankor szájába nyomta a csontot. A szörny bömbölve ejtette le áldozatát a csontokkal borított padlóra.

Malakili megremegett, eszébe jutott, milyen szörnyű sebeket okoztak a rankor puha szájpadlásán és nyelvén a harci pókok rettenetes tüskéi.

− Szegény kicsim! − jajdult fel.

De aztán lecsillapodott. Nem számít. Ha kijutnak innen, a világ összes ideje az övé lesz, annyit ápolhatja a kedvencét, amennyit csak akarja, ráadásul a saját bolygójukon.

A fiatal férfi rémülten rohant, mint egy java, aki kísértetet látott, egyenesen a ketrec nyitott ajtaja felé. Malakili visszalökte az arénába, a többiek pedig beljebb taszigálták.

− Gyerünk, edd már meg! − kiáltotta ismét az órájára nézve. Nem sok idejük volt.

Odabent a fiatal férfi egyenesen átrohant a rankor lába között a barlang másik oldalára.

Malakili csalódottan emelte fel két karját. Ugyanezt a gyermeteg trükköt vetették be a harci pókok is, de a rankor még mindig nem jött rá, hogyan védekezzen ellene.

A szörnyeteg megfordult, és széttárt karokkal ismét az ember után vetette magát. Az beszaladt az egyik alacsonyabb oldalfülkébe, ahol a rankor gyakran szokott aludni. A fülkét nehéz fémajtóval lehetett elzárni, ha a barlang takarítására került a sor.

Malakili szíve egyre szaporábban vert, nagyot szisszent. Odafent a tömeg egyre hangosabban kiabált és örvendezett. Még ha a rankor pár másodpercen belül meg is eszi ezt az embert, odafent jó darabig nem fognak lenyugodni. Kétségbeesetten felnyögött. Most mit csináljon? Lady Valarian nem fog várni.

A rankor most már nyugodtabban közeledett a csapdába esett emberhez, fejét lehajtotta, hogy bebújjon kedvenc alvóhelyére. A fickó felkapott egy fehér követ − nem, koponyát −, és odavágta a nehéz fémajtó kapcsolótáblájához − pont akkor, amikor a rankor bedugta a fejét.

A koponya benyomta a kapcsolót, és a masszív dúracél ajtó nyaktilóként zúdult le. Fogazott alja belemélyedt a rankor fejébe és gerincébe, a földre terítette a szörnyet, kettéhasítva a koponyáját.

A rankor felbődült fájdalmában, mintha Malakilit szólította volna, aztán kiszenvedett.

Malakili kőszoborként állt. Száját eltátotta, fülében a hitetlenkedés és düh fehér zaja sistergett.

− Nem! − üvöltötte.

A rankor halott! A kedvence, akit gondozott… aki megmentette a taszkenektől… aki megengedte, hogy bütykös lábujjain üldögélve ebédeljen.

Néhány őr kinyitotta a ketrec ajtaját, fentről dühös kiáltások hallatszottak. Elcipelték magukkal a fiatal férfit, de Malakili fájdalmában tudomást sem vett az egészről.

Mereven, robotszerűen lépdelve betámolygott a ketrecbe, és megállt a halott szörny előtt. A reménykedők, a gondozói posztra áhítozók hada szétrebbent − előrejutási esélyeik szertefoszlottak. Csak egy magas, füstös képű, sötét hajú férfi követte.

Malakili borzalommal eltelve meredt a kőpadlót borító fehér váladékra. Könnyei úgy záporoztak, mint a Tatuinra a két nap sugarai. Üvöltött fájdalmában, az ájulás határán volt, nem tudta, most mihez kezdjen.

A mellette álló férfi − Malakili nem emlékezett a nevére, akárhogy próbált is − piszkos kezét a vállára tette, megpaskolta, próbálta megnyugtatni, de az idomár a könnyeitől alig látva ellökte magától. Csak a rankorral töltött csodálatos napok emlékképei lebegtek szeme előtt.

Hallotta Jabba dühös ítéletét odafentről: a fiatal foglyot vessék a Karkuni Nagy Verembe*, a Sarlakk gyomrába. Jabbát nem érdekelte, hogy a rankor elpusztult: csak azért dühöngött, mert meghiúsult a kraytsárkánnyal tervezett gigászi küzdelem.

A könnyek továbbra is záporoztak Malakili pufók arcán, világos sávokat mostak a piszkos bőrön. Ádámcsutkája fel-alá táncolt, próbálta elfojtani zokogását.

Az idomár csak arra tudott gondolni, mennyire gyűlöli Jabbát, amiért mindent tönkretett. A fájdalma még csökkenni sem kezdett, amikor már rátört a bosszúvágy kínja: megfogadta, hogy végezni fog Jabbával, a huttal. Az a hájas, pucér gengszter mindenért megfizet!

Odakint, a délután perzselő hőségében Lady Valarian hajója csak körözött, csak várt, csak várt. Végül üresen fordult vissza Mos Eisley irányába.

Valarian nem bánta a küldetés kudarcát. Már megkapta az információt, amit akart.

Barbara Hambly

Ínyencfalatok

Jabba főszakácsának története

Aznap kezdődött, amikor Jabba, a hutt megkapta a két új droidot.

Nem mintha az új rabszolgák érkezése a dagadt gengszter elszigetelt sivatagi palotájába különösebben érintette volna Porcellust, a zaklatott főszakácsot. Amikor Malakili, a hutt rankorjának gondozója elújságolta neki az új hírt, csak egyetlen kérdést tett fel:

− Mit esznek?

− Droidok − magyarázta Malakili. A hosszú, masszív konyhaasztal végén ült, körülbelül két köbméter lucskos konyhai hulladék társaságában, és egy binyont majszolgatott. Mos Eisleyban kisebb vallások szerveződtek Porcellus binyonjai köré; bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezek messze nem a legfurcsább egyházak voltak a kikötővárosban. A négy tűzhely egyikén most is rotyogott egy hatalmas fazéknyi, így a hosszú, alacsony mennyezetű konyhában szörnyű hőség uralkodott.

− Remek − mondta Porcellus. Nem mintha ellenére lett volna, hogy valódi emberek járjanak a konyhába egy kis finomságot kunyerálni. Egyszerűen csak nagyon ideges lett a Tatuin császárának azoktól a talpnyalóitól, akik tényleg lejöttek hozzá.

− És nagyon udvariasak − tette hozzá Malakili. − Első osztályú társasági programozásuk van.

− Végre valami változatosság − vette ki Porcellus az utolsó binyonokat is a forró olajból megdicsőülésük pillanatában. Rátette őket egy papírtörlőre, alaposan megszórta porcukorral, és aktiválta a hordozható erőtérrácsot körülöttük. − A jelenlévők kivételek − mosolygott rá barátjára.

− Ó, azért az őrök meg a személyzet se olyan szörnyű − vélte Malakili. Aztán elhallgatott, mikor Phlegmin, a kukta lépett be a konyhába egy láda törékeny belsavai bowvine gyümölcsöt cipelve. A pattanásos arcú fiú szipogott, kézfejével megtörölte az orrát, és elkezdte kirakni a gyümölcsöket a ládából. Mogorván, sértetten nézett föl, amikor Porcellus éles hangon elküldte kezet mosni. − Na jó, talán néhány − visszakozott a rankor gondozója. Lekászálódott az asztalról, és odalépett a séf mellé, aki éppen művészien finom ujjaival tapogatta a gyümölcsöket, az esetleges szemmel nem látható hibáikat keresve.

Phlegmin kifelé menet megpróbált elcsenni egy binyont, és az erőtérketrec elektromos kisülésétől jó másfél méteres repülés után nekivágódott a szemben lévő falnak. Megégett kezét a szájához kapva gyorsan elsomfordált.

− Szeretnék mondani valamit, barátom − suttogta Malakili.

− Igen? − fordított hátat munkájának Porcellus. A gerincén ismerősen kúszott végig a jeges pánik érzése.

A régi szép napokban, amikor Yndis Mylore-nak, Bryexx kormányzójának, a Varvenna rendszer moffjának, a Birodalom nemesének volt a főszakácsa és egyben legbecsesebb tulajdona − miért is ne lett volna: öt éven belül háromszor nyerte el az Aranykanalat és egyszer a Tselgormet-díjat −, Porcellus nem volt különösebben ideges ember. Csak a művészete tökéletesítésével törődött, mint minden nagy mester. Persze, időnként aggódott, hogy elég keményre sikeredett-e a habcsók, amit rendszerint akkor szolgáltak fel, amikor a Császár Mylore kormányzónál vendégeskedett. A követségi fogadásokra készített szószok színe és mintázata is nagyon fontos volt…

De nem tört rá a jeges rémület minden váratlan szó hallatán.

Ezt már a Jabba rabszolgájaként eltöltött öt évnek köszönhette.

− Jabbának tegnap este emésztési problémái voltak.

− Emésztési problémái? − Porcellus később rádöbbent, hogy az első reakciója a halálos rémület kellett volna legyen, de akkor csak hitetlenkedve felnevetett. − Úgy érted, létezik olyan anyag, amit nem tud megemészteni?

− Azt mondta − halkította le még jobban a hangját Malakili −, hogy szerinte fierfek lehetett. Amennyire tudom, ez huttul azt jelenti − folytatta halkan −, hogy méreg.

Ekkor aztán beállt a halálos rémület. Porcellus elsápadt, keze és lába a tűzhelyekből áradó forróság ellenére jéghideg lett.

− Én kedvellek téged, Porcellus − tette a kezét barátja vállára a rankor gondozója. − Mindig jó barátom voltál, rengeteg finom falatot tettél félre az én kicsikémnek… − bökött hüvelykujjával a nagy asztal jó kétharmadát beborító húscafatokra és csontokra. − Nem szeretném, ha egyszer téged is a kedvence elé vetnének. Azért szóltam most, még mielőtt Bib Fortuna lejött volna, hogy beszéljen veled a dologról. − Azzal sarkon fordult, összehajtogatta a húshalom alatt lévő olajos vászondarab négy sarkát, nagy nyögéssel a vállára lendítette a majd mázsás súlyt, és véres húslét csorgatva maga mögött kitántorgott az ajtón.

Köszönöm − akarta mondani Porcellus, de a szája túlságosan kiszáradt ahhoz, hogy meg tudjon szólalni.

− Őexcellenciája nagyon elégedetlen!

− Semmi oka rá, méltóságos uram. Csak egy szörnyű félreértésről van szó − hajolt majdnem kétrét Porcellus. Remélte, hogy Bib Fortuna, Jabba gonosz twi’lek főudvarmestere nem figyel fel a konyha minden vízszintes felületét beborító, feldúlt dobozokra és ládákra; lázas kutatásának eredményére, hogy megtalálja azt, ami az előre nem látott kellemetlenséget okozhatta a dagadt gengszternek. A kutatás nem ment könnyen, hiszen azoknak a fűszereknek egy jó része, amelyek az elmúlt évek során a hutt omlettjeibe, roládjaiba és étouffe-jaiba kerültek, a kisebb fajok számára ehetetlenek voltak; a séf még mindig gyanakodott az előző esti bálnauszony töltelékeként használt kecskefűre és a tegnapi csokoládés falatok tetejére öntött, felirat nélküli vörös bödönben tárolt, azonosíthatatlan kulimászra.

A twi’lek még jobban összehúzta keskeny, a konyha homályos fényében piszkos üveggolyónak tűnő szemét.

− Tudod jól, urunk milyen kényes az egészségére!

A „méreg” szó használatát természetesen mindketten gondosan kerülték.

− Teljes mértékben − tüsténkedett Porcellus. Közben arra gondolt, hogy amennyi trigliceridet, koleszterint és alkoholt fogyaszt Jabba, a kevésbé ismert anyagokról és a leírhatatlan szexuális szokásokról nem is beszélve, méregre már nem is igen van szüksége. Még mindig nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy a huttot meg lehetne mérgezni. − Aligha szükséges bizonygatnom, hogy amióta itt vagyok, csakis a legjobb minőségű, legegészségesebb és legízletesebb alapanyagokból készült ételek kerülnek Őexcellenciája fenséges tányérjára. Egyszerűen nem értem, hogyan történhetett ez az elszomorító baleset.

Fortuna összefonta melle előtt a karját, és gyengéden rájuk eresztette hosszú tapogatóit.

− Ha a helyzet nem változik meg nagyon gyorsan − jelentette ki halkan −, valakinek felelni kell a történtekért!

− Hé! − pördült meg Porcellus, és a levegőbe csapott a kezében tartott törlőkendővel. − Az a gazdáé!

Ak-Buz, Jabba vitorlás bárkájának parancsnoka gyorsan elhátrált a binyonokat őrző erőtérketrectől, és eldobta a hosszú csőrű, szigetelőanyagból készült műszerészfogót, amellyel elemelte az egyik ínyencfalatot. Cafatos bőrű arcát eltorzította a dühödt vicsorgás, Porcellus szerint az egyetlen arckifejezés, amire a weequayek képesek voltak, és zsákmányát a pofájába gyömöszölve kirohant a konyha külső ajtaján a Tatuin perzselő hőségébe.

− Ezek azt hiszik, hogy ez egy ingyenkonyha − törölte fel idegesen Porcellus a lehullott porcukrot.

− Szóljak Jabbának, hogy büntesse meg a weequayt? − dorombolta Fortuna fenyegető kedvességgel. − Dobassam be a rankor barlangjába? Ez talán egy kicsit gyors halál, bár Jabba örömét lelné a látványban… Vagy talán eresszük be a brachnorágók vermébe? Egyenként kicsik, az igaz, de száz öt-hat óra alatt lerágja az ember húsát a csontjairól. Ha pedig csak egyet eresztünk rá, jól kikötve a bűnöst, négy-öt napig is elrágódik rajta − mosolyodott el ördögien. − Ez megfelelő büntetés lenne annak, aki hozzá mer nyúlni Őexcellenciája ételéhez?

− Ööö… nem hiszem, hogy szükséges lenne − nyögte ki Porcellus.

Legnagyobb rémületére szavai profetikusnak bizonyultak − pár órával később rábukkant a weequay holttestére a szolgák alsó szinteken lévő szállásai felé vezető folyosón…

A pánik megtette a magáét. Miután sarkában a duzzogó Phlegminnel („Ak-Buznak persze adtál a binyonból, nekem meg nem!… Abban a ládában nincs is semmi!… Egyébként is, mit keresel, főnök?”) még fél óráig kutakodtak a konyhában, Porcellus rémülten rádöbbent, hogy fogalma sincs, mit főzzön vacsorára, az idő pedig egyre fogy. Posírozott ediorungi jéghalat ramorai capanataágyon? És ha egy szálka megakad Jabba torkán? Besniai kolbászragut madeira-narancs szósszal? Mi van, ha a fűszerek nem ízlenek neki a gyomorrontása miatt? Azt fogja hinni, meg akarja mérgezni. Zöldségleves, gondolta Porcellus, zöldségleves és üres rizsfelfújt… Elképzelte, hogyan reagálna a gengszter erre a menüre, és a lelki szemei előtt megjelenő képek nem a legkellemesebbek voltak.

Életében először fordult elő vele, hogy egyetlen épkézláb ötlete sem akadt, és a szakácskönyvekhez kellett fordulnia. Visszament a szobájába, hogy átnézze a polcán porosodó köteteket, és a viszonylagos hűvösben szunyókáljon egyet, lazítson… lazítania kell…

Félúton járhatott, amikor rábukkant Ak-Buz holttestére. A weequay széttárt karokkal feküdt, szeme a halál ürességével meredt a mennyezetre.

Porcellus letérdelt a hulla mellé. Még meleg. A mellkasán porcukorfoltok fehérlenek.

Hetvenöt kiló hús bezabálása után talán még a rankor sem elég éhes…?

− Mi folyik itt? − reccsent rá egy röfögő, szipogó, mély, ragacsos és követelőző hang.

A séf rémülten ugrott talpra, hogy aztán azonnal hátrahőköljön, meglátva Jabba egyik gamorrai őrének disznószerű arcát.

Porcellus mindig is utálta a gamorraiakat. A legrosszabbak voltak a kunyerálók között, nem győzte utánuk feltakarítani a nyálat, a mocskot és a különböző élősködőket. A múlt héten meg öten rátámadtak a konyhájában egy hatodikra, aki épp egy tálból akarta kinyalni a maradék Chantilly-krémet. Az összecsapás eredményeként eltört a tál, tönkrement két értékes feldolgozóegység, Porcellus fejét pedig majdnem kettéhasította egy rosszul irányzott vibrobárd. Mellesleg a Chantilly-krém is odalett.

− Hogyhogy mi folyik itt? − vinnyogta a séf. − Semmi sem!

Az őr disznóéhoz hasonló szemöldöke egy hosszú pillanatra felborzolódott töprengése közben.

− Meghalt? − intett kérdően a vitorlás bárka kapitányának testére.

− Nem, nem halt meg! − tiltakozott Porcellus. − Csak alszik. Pihen. Azt mondta, hogy fáradt, és elindult a szállása felé szunyókálni egyet. Biztos… biztos elaludt útközben.

Ak-Buz kifejezéstelen szeme továbbra is a mennyezetre meredt.

Az őr tovább ráncolta a homlokát.

− Halottnak látszik − morogta.

Porcellus szinte érezte, ahogy a rankor karmai ráfonódnak a testére.

− Láttál már alvó weequayt?

− Izé… nem.

− Hát akkor jól nézd meg! − Porcellus lehajolt, és a holttest egyik karját a vállára vetve talpra állította a kapitányt. Egy szörnyű pillanatig azon töprengett, hogy mi lesz, ha már elkezdett beállni a hullamerevség, de szerencsére a tatuini hőségben nem kellett ettől tartania. A weequay feje előrebillent a mellkasára, zsíros hajfürtjei eltakarták az arcát. − Megyek, elviszem a szállására… hm… még mielőtt felébred.

Az őr bólintott.

− Segítsek?

− Köszönöm − mosolyodott el a séf −, de boldogulok magam is.

Ak-Buz holttestét végül is a műhelyek melletti hulladéktelepen, egy halom ócskavas és konyhai hulladék alá rejtette el. Igen kockázatos feladatra vállalkozott − végig kellett vonszolni a testet az alsó szintek folyosóin, majd a weequayek barakkjai mellett. A weequayek − ezek a csendes, halálos, vérszomjas harcosok − alkották a vitorlás bárka legénységét, és bár senki iránt nem tanúsítottak különösebb hűséget, Porcellus úgy vélte, nem lenne túl jó ötlet a vezetőjük hullájával a karjaiban beléjük botlani. De szerencsére sehol sem látta őket − biztos a konyhában próbálják elcsenni a binyonokat −, vagy a bárka technikusát, Baradát. Ha minden jól megy, senki sem fog az udvar sarkában tornyosuló, hatalmas szeméthalom alá nézni, amíg a hulla el nem kezd bomlani, az pedig még ebben a hőségben is eltart egy darabig. A Tatuinon normális körülmények között egyetlen darab fém sem lehetett biztonságban a javáktól, de az utolsó elcsípett kis gazember testrészei még alig száradtak meg a palota kapuján, úgyhogy egy darabig biztos nyugtuk lesz.

Porcellus visszasietett a konyhába. Azon töprengett, hogy vajon mit kellene főznie az esti mulatságra, de ettől a problémától maradék jókedvének utolsó morzsája is eltűnt.

− Ezt nevezed te ételnek? − A hutt lassan forgatta hatalmas, rézvörös szemét, pupillája kissé összeszűkült a haragtól, ahogy tekintete végül megállapodott szerencsétlen rabszolgáján.

Porcellus sohasem értette túl jól a hutt nyelvet, de amikor Jabba hatalmas, sárgás, zselészerű testéhez képest apró és finom kezével felemelte az egyik ízletes töltött zöldséget és úgy megszorította, hogy a töltelék szétfröccsent belőle, nos, ekkor az új tolmácsdroid, C−3PO teljesen feleslegesen fordította le a szavait.

− Őexcellenciája igen elégedetlen a vacsoráddal!

Porcellusnak alig sikerült kipréselnie magából valami szánalmas kis nyekkenést. A hutt trónemelvénye előtt állt, pontosan a rankor vermébe nyíló csapóajtón. Csizmája talpa alatt nyolc méterre a szörnyeteg halkan szimatolt a sötétségben.

− Talán meg akarsz betegíteni? − húzódtak össze résnyire azok a rettenetes szemek.

− Nem én, soha! − vetette térdre magát két kezét könyörgően összecsapva Porcellus, mire odalent a rankor teljes magasságában kiegyenesedett és a rács felé kezdett szaglászni. − Hogyan bizonyíthatnám a jó szándékomat?

Jabba felkuncogott − mintha egy bantha öklendezett volna.

− Majd az én kicsikém bebizonyítja − rántotta meg a kezében tartott láncot. Az emelvény mellől felemelkedett Oola, a bájos twi’lek táncosnő, Jabba legújabb kedvence. Csinos arcát eltorzította a félelem, már amennyire ki merte mutatni érzelmeit.

Porcellusnak sohasem sikerült megtudnia, tulajdonképpen mit is művelt Jabba a „kedvenceivel” − akik általában nőstények voltak, de legalábbis mindig fiatalok, karcsúak és gyönyörűek −, csak abban volt biztos, hogy sohasem húzták sokáig, és hallott néhány igazán szörnyű történetet barátjától és rabszolgatársától, az askaji Yarnától is.

A hutt mindenesetre most csak annyit tett, hogy egyik ujját belenyomta a zöldség töltelékébe és odadugta a táncosnő orra alá. Oola egy pillanatnyi habozás után, látható undorral megízlelte a nyálkás pépet.

− Most pedig hozz valami igazi ételt! − gurgulázta Jabba visszafordulva Porcellus felé. − Frisset… élőt… érintetlent.

Mire a séf visszatért egy üvegtálnyi klatuini harapósbékával − fűszeres konyakban, nehogy egymásnak essenek és felfalják egymást, ahogy az általában történni szokott −, Oola, akire láthatólag semmi hatással nem volt a töltelék, már táncolt. A fején növő hosszú csápok érzékien vonaglottak, a lánc még mindig a nyakában volt. Az előadása talán elfeledteti Jabbával a fierfek, a mérgezés gyanúját, gondolta Porcellus.

A főszakács általában igyekezett távol tartani magát a trónteremben folyó tivornyáktól, ugyanis rettenetesen félt a fejvadászok, zsoldosok és a mindenféle intergalaktikus söpredék erőszakos, vérszomjas csőcselékétől. Aznap este viszont nekitámaszkodott az egyik boltív falának, kimondhatatlanul foltos, eredetileg fehér ruhájában, szürke, örökké aggódó arccal hallgatta a jizz-wailereket − mindig is imádta a jó jizzt −, nézte a táncot, és kétségbeesetten reménykedett, hogy a gyönyörű Oola nem esik össze holtan, mint Ak-Buz.

Eszébe jutott, hogy utána kellene néznie, mitől halt meg a vitorlás bárka kapitánya, de hát ezen a szörnyű helyen ki tudná megmondani?

Jabba szörnyen röhögve megrántott a táncosnő láncát. Oola megvetette a lábát, képtelen volt elrejteni az arcára kiülő undort − nyilvánvalónak tűnt, hogy a hutt ez alkalommal nem a tölteléket akarja megkóstoltatni vele. Jabba egy ideig eljátszadozott vele, mintha horgászna, majd hirtelen kinyitotta a lány alatt a rankor barlangjának csapóajtaját. Oola felsikoltott, a dőzsölő söpredék pedig odarohant a rácshoz, hogy kiélvezze a műsort. Porcellus visszahúzódott a folyosóra, úgy remegett, mint egy falevél a szélben. Szinte rosszul lett az ötletszerű, fesztelen gyilkosságtól… A huttot annyira sem érdekelte a lány halála, mint a következő harapósbéka, amelyet a szájába tömött.

Ugyanígy ölne meg engem is, gondolta Porcellus sápadtan, a hányingerrel küszködve, ha a legkisebb emésztési zavar megint eszébe juttatná a fierfeket.

A fejvadász azon az éjszakán hozta el a vukit.

A dolog valójában egy hajtóvadászat utolsó felvonását alkotta. A vuki, több mint kétméternyi gubancos szőr és rossz modor, egy Solo nevű koréliai csempész társa volt, akinek karbonitba ágyazott, lefagyasztott teste hónapok óta díszítette Jabba tróntermének falát. Porcellus egyszer eljátszott a gondolattal, hogy kiolvasztja a férfit és a segítségével megszökik, de az utolsó pillanatban berezelt. Még ha elég ideig el is tudta volna bújtatni, hogy elmúljon a hibernáció utóhatásaként fellépő vakság, akkor sem tudhatta, együttműködött volna-e vele a koréliai. Attól a gondolattól pedig, hogy mit művelne velük Jabba, ha elkapja őket szökés közben, hideg veríték patakzott a gerincén.

Jabba ötvenezer kredites vérdíjat tűzött ki a vuki fejére, de valójában csak a felét akarta kifizetni. A fejvadásszal folytatott heves szóváltás után − amely során a patkányszerű, bőr légzőmaszkot viselő lény egy hődetonátort is elővett a zsebéből − végül harmincötezerben állapodtak meg. Porcellus ezen a ponton visszavonult a konyhájába, és megállapította magában, hogy ő bizony nincs felkészülve az ilyen üzleti ügyekre. Hogy akkor mit csinálna, ha ez a fejvadász a konyhájában tűnne fel és binyont vagy Chantilly-krémet követelne…

Phlegmin, a kukta merev testtel, holtan feküdt a konyha előterének padlóján.

Porcellus előtt minden sötétségbe borult − a rankor szagától bűzlő sötétségbe. A következő pillanatban egy hatalmas mancs lökte félre, és Ree-Yees, egy másodosztályú gran szélhámos, Jabba udvarának egyik jelentéktelen tagja rontott be a helyiségbe. Három szeme kidülledt a vékony csápokon, ahogy hitetlenkedve rámeredt a kukta holttestére.

− Semmi közöm hozzá! − visította Porcellus. − Soha nem evett a konyhában! Még csak bele sem nyalt semmibe!

Ree-Yees térdre ereszkedve vizsgálgatta a Phlegmin teste mellett álló, nyitott kecskefüves dobozt, láthatólag nem hatolt el a tudatáig a megjegyzés.

− Hé! − dördült fel egy mély hang az ajtóban. − Ő is alszik?

Az egyik gamorrai őr volt az. Illetve ugyanaz a gamorrai, pontosította magában Porcellus, aki látta őt Ak-Buz hullájával a folyosón.

Az élete krokettek és fenséges coruscanti mártások kaleidoszkópjában pergett le lelki szemei előtt.

− Nem én voltam! − nyöszörögte.

− A legjobbkor jöttél! − szökkent talpra Ree-Yees. − Épp most találtam rá… ööö… lent, az Ephant Mon szobájához vezető alagútban! Idehoztam, hogy… izé, sürgős kulináris elsősegélyben részesítsem. Csak az azonnali szemétbelélegzés segíthet! Ezt a technikát akkor tanultam, amikor…

Porcellus hihetetlen lélekjelenlétről téve tanúságot kisurrant a helyiségből, és elrejtőzött a konyha legsötétebb sarkában. Pár perccel később onnan látta, ahogy a gamorrai őr a fiú holttestét a vállán cipelve kötelességtudóan elcammogott. Rövidesen követte Ree-Yees is, aki úgy tántorgott, mintha sullustai ginbe pácolta volna az agyát.

Valami egyértelműen folyt a palotában.

− Összeesküvés! − morogta Gartogg, a gamorrai őr, mikor másnap reggel visszatért a konyhába. Phlegmin holtteste még mindig a vállán csüngött, és egyáltalán nem tett jót neki az egyre növekvő hőség. − Nyomok. − Jó darabig csak töprengett, mintha gondosan összehasonlítaná egyik agysejtje tartalmát a másikéval. − Minden összefügg. − Bekapott egy maréknyi csomagolóanyagot, ami egy szállítmány kandírozott ranettalmát vett körül, és hangosan felhorkantott. − A lány. Ő az…

− Milyen lány? − követelte Porcellus. − És azonnal vidd ki innen azt az undorító dolgot!

− Zsoldos lány. Elhozta a vukit. Tegnap éjszaka. − Gartogg lenyalt egy darab műanyagforgácsot az alsó ajkáról. − Solo barátnője. A csempészé. A Főnök elkapta őket. − Gondosan visszagyömöszölte a hulla kiesni készülő bal szemét az üregébe, és érdeklődve nézett a fehércsokoládés kenyérpuding felé, amit Porcellus az esti desszertnek szánt.

− Vidd ki innen ezt a szörnyűséget! − parancsolta Porcellus. − Itt főzök, ennek a helynek tisztának kell lennie. Tisztának és egészségesnek! − Attól egy cseppet sem esett kétségbe, hogy a gamorrai valamiféle összeesküvés gondolatát vette a fejébe.

Gartogg azonban igazat mondott a lányról. Mikor az esti mulatság kezdetekor a trónterembe szólították, Porcellus észrevette, hogy a barnásfekete karbonittömb eltűnt a falról, és hogy Jabbának új „kedvence” van.

A szíve összeszorult a sajnálattól. A lány nagyon kicsi volt, karcsú és törékeny abban a pár ezüst és arany ékszerben, amit a hutt ráadatott. Nehéz, sötétvörös haja feltornyozva díszítette arisztokratikus fejét.

− Sajnálom − súgta oda neki halkan, miközben letérdelt mellé. − Ha bármire szükséged van a konyhából…

Reménytelenül kevés segítséget ajánlott fel, ezt ő is tudta, de a lány elmosolyodott és megfogta a kezét.

− Köszönöm. − Füstös, mézes hangja volt; a szemében nem félelem, hanem kimondhatatlan aggodalom csillogott.

Solo, gondolta Porcellus kétségbeesve. Szerelmes abba a csempészbe. A szerelme miatt került ebbe a megalázó helyzetbe − lett Jabba rabszolgája, mint ő is.

Ezért aztán, bár az ő szíve is sajgott a lány iránt érzett szerelemtől, úgy intézte a dolgokat, hogy Solo rendes ételt kapjon a palota konyhájáról, ne pedig a szokásos börtönkosztot. Sok fogoly hosszú ideig egyáltalán nem is kapott enni. Porcellus azonban − bár szíve minden egyes alkalommal a torkában dobogott − binyonokkal és csokoládéfánkokkal vesztegette meg az őröket. Így aztán a vukinak is vihetett élelmet, s mert tudta, hogy a hibernáció után a test gyenge, reszketeg a szénhidráthiánytól, hússal töltött tésztákat, főtt tojást és kenyeret csempészett be a férfinak, akit a szerelme szeretett.

Bolondnak érezte magát − Solót mindenképpen kivégzik, ő meg a saját bőrét viszi a vásárra. De semmi mást nem tehetett a lányért, és amikor az másnap éjszaka a kezét megfogva így szólt: „Köszönöm, Porcellus, köszönöm!”, egy másodpercig úgy érezte, történjen bármi, megérte!

Felettük felharsant Jabba gurgulázó, szörnyű nevetése. − Vigyázz, kicsi Leia! − mondta a gengsztercsászár huttul, lassan, majdnem érthetetlenül. A csarnokban szörnyű zaj tombolt, ahogy az udvartartás szokás szerint belekezdett a szerencsejátékok, az alkohol és a felszökött tesztoszteronszint által inspirált hencegés orgiájába. Max Rebo zenekara sem fukarkodott a hangerővel, énekesükkel, Sy Snootlesszel Buja Féreg, Jabba undorító ölebe énekelt rikácsoló duettet.

Jabba felemelte az aranytálban felszolgált homokféregvesét, a vacsora első fogását. A töltött zöldséggel szerzett kellemetlen tapasztalatai után Porcellus visszatért a hájas kényúr kedvenceihez, de már napok óta remegő kézzel készítette finomságait.

− Szerintem fierfek van a főztjében. Te mit mondasz, séf?

− Nem − suttogta Porcellus kétségbeesetten, és lenézett, hogy lássa, a rankor csapóajtaján áll-e. Azon állt. − Nem, nem igaz…

− Figyelj − állt fel Leia gyorsan, észrevéve a szakács hamuszürke arcát. Elvette a tálat Jabbától. − Ebben nincs fierfek ugye, Porcellus?

− Uh…

− Fenség − figyelmeztette sietve a lányt C−3PO, az aranyszínű protokolldroid. − Nem tanácsolnám…

Jabbát általában a legkevésbé sem érdekelte az ételek kinézete, de azért Porcellus − már csak szakmai büszkeségből − most is kis kétszersültszeletekkel rakta körbe a tál közepén művészien elhelyezett bűzös, sárgás masszát. Leia az egyik kétszersültet kanálként használva legyűrt két falatot az undorító ételből.

Az arca elzöldült, gyorsan leült.

Jabba obszcén röhögésben tört ki. Buja Féreg átszökkent a zenekar körül összegyűlt tömeg feje fölött, és az emelvény mellett álló, Jubnuk nevű visszataszító gamorrai hátán landolt, hogy onnan szökkenjen tovább. Mikor Jubnuk dühösen utánakapott, remegve gazdája mellé szaladt, és hozzávágta az őrhöz a maradék féregvesét. Porcellus a kialakult zűrzavarban sietve kisurrant a trónteremből. Az éjszaka hátralévő részében azonban időről időre visszatért, hogy megnézze, jól van-e Leia, aki egész éjjel nagyon sápadtnak tűnt.

Hát igen, a homokféreg veséjét nem minden gyomor veszi be…

Most már csak az hiányozna, gondolta Porcellus rémülten, hogy a lány is holtan essen össze!

Jubnukon, aki gondosan lenyalta páncéljáról és a falról a szétfröccsent masszát, a rosszullét legcsekélyebb jele sem látszott. Porcellus igyekezett ezzel a ténnyel megnyugtatni magát.

Luke Skywalker, az utolsó jedilovag, a hajnal első fényeiben fürödve lépett be a palotába.

Porcellus akkor szerzett tudomást róla, amikor lábujjhegyen átlopakodott a trónteremben horkoló testek között, kezében egy csésze kávéval és egy friss zselés fánkkal, amelyet a szintén Jabba trónja mellett alvó Leiának szánt. Ekkor lépett be a helyiségbe Bib Fortuna, nyomában egy középmagas, karcsú, szerény külsejű, feketébe öltözött fiatal férfival.

− Mondtam, hogyne ereszd be! − mordult fel Jabba, mikor udvarmestere felébresztette a látogató miatt.

Porcellus gyorsan hátralépett, és elrejtőzött a hutt döbbent, másnapos csatlósai között, akik egyike − egy sötét bőrű, vadkanszerű félmaszkos sisakot viselő, új jövevény − azonnal meg is szabadította a kávétól és a fánktól.

− Meg kell engednie, hogy beszéljek − szólalt meg halkan Skywalker.

− Meg kell engednie, hogy beszéljen − fordult Bib Fortuna azonnal ura felé.

− Te gyengeelméjű bolond! − lökte félre Jabba Fortunát. − A régi jeditrükköt használja!

Luke tiszteletteljesen meghajtotta a fejét.

− Idehozod nekem Solo kapitányt és a vukit − mondta, és Porcellus ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy lerohanjon a börtönbe, elvegye Ortoggtól a kulcsokat, és felhozza a két foglyot.

− Vigyázzon! − csipogta C−3PO, akit… ha Porcellus jól emlékezett… éppen Skywalker ajándékozott a huttnak. − Ahol áll…

− Rám nem hat a gondolatod ereje! − Jabba talán szándékosan fojtotta bele a droidba a szót, Skywalker ugyanis pont a csapóajtón állt.

− Mindenesetre magammal viszem Solo kapitányt − jelentette ki a jedi lágyan. − Vagy tanulsz ebből… vagy elpusztulsz.

Jabba gonoszul elmosolyodott, a szeme mintha még vörösebb lett volna, ahogy összeszűkült a pupillája.

− Élvezettel nézem végig a halálodat.

Porcellus már korábban észrevette, hogy Skywalker tekintete találkozott a Leiáéval, amikor belépett a trónterembe.

− Luke! − sikoltott fel most a lány, amikor az őrök közelebb nyomultak. Skywalker kinyújtotta a kezét, és egyszer csak valahogy benne termett az egyik, tőle legalább négy méterre álló őr fegyvere. Még egy lövést is sikerült leadnia, mielőtt a köré nyomakodó csatlósok közül Jubnuknak sikerült volna lefognia. Akkor azonban kinyílt alattuk a csapóajtó, és mindketten lezuhantak a rankor vermébe.

− Luke! − sikoltotta ismét Leia, tehetetlenül nekifeszülve a láncának. Az egész udvar előrerohant, magukkal sodorva Porcellust is, hogy el ne szalassza a barlangban tomboló küzdelmet.

A rankor rémálomba illő, rettenetes alakja villámgyorsan szökkent elő ketrecéből, amikor felhúzták a nehéz fémkaput. A barna, nyáladzó, hihetetlenül vérszomjas fenevad először a jedire vetette magát, aztán mikor annak sikerült elrejtőznie egy repedésben, megfordult és elkapta Jubnukot, aki épp a barlangot lezáró ajtó rácsait próbálta szétfeszíteni. Porcellus a többi gamorrai között állt, mikor a szörny megragadta Jubnuk derekát − Ortogg kapitány és szakasza harsányan röhögött, miközben a rankor három harapással eltüntette társukat, horkantásaik majdnem elnyomták a lentről fölszálló halálsikolyokat. A szakács elsápadt, szinte a saját derekán érezte azokat a fogakat, szinte látta, hogy karja nudliként csúszik a kerek, agyarakkal zsúfolt száj kerek barlangjába…

Nem, gondolta kétségbeesetten, én nem végezhetem így…

Skywalker felismerte és kihasználta az egyetlen lehetőséget a megmenekülésre. Átszaladt a rankor lába között és bevetődött a kis melléküregbe, ahol a szörny aludni szokott. Mikor a fenevad utánacsörtetett, felkapott egy koponyát, és hozzávágta a nehéz fémajtó kapcsolótáblájához. Porcellus nem tudta eldönteni, hogy jedihatalma, vagy a képzett harcos biztos szeme juttatta-e célba a lövedéket. De az ajtó lezúdult, mint egy guillotine, és az alján meredező fémfogak éles lándzsákként fúrták át a rankor koponyáját.

A szörnyeteg felüvöltött, majd kiszenvedett.

Porcellus a hirtelen beállt döbbent csendben tisztán hallotta odalentről Malakili eszelős üvöltését: − NEEEEM…!!!

Porcellus biztonságban volt.

Kiegyenesedett, szokatlanul tisztának érezte a fejét. Jabba már öt éve fenyegette azzal, hogy a rankor elé dobatja… de a rankor most elpusztult! Sajnálta Malakilit, szívébe fájdalmasan hasítottak annak a rettenetes kiáltásnak a visszhangjai, de a rátörő megkönnyebbülés kezdeti, örömteli lázában nehezen tudott igazán együtt érezni barátjával. A rankor elpusztult…

Egy csapat őr betaszigálta a trónterembe Solót, a csempészt és a hatalmas vukit. Solo még mindig vakon botladozott, de láthatóan erősödött valamennyit − Porcellus nagyon remélte, hogy senki sem kérdezi meg, ki etette. Skywalkerrel együtt Jabba trónja elé terelték őket.

− Őfelsége úgy döntött, kivégezteti önöket − közölte C−3PO, a tolmácsrobot meglehetősen reszketeg hangon. A palotában eltöltött néhány nap alatt rengeteget romlott a külleme, a valaha csillogó aranytestet a hutt zöld hányásfoltjai és féregvesedarabok mocskolták be. − Kiviszik önöket a Dűne-tengerre, és beledobják a Karkuni Nagy Verembe, ahol a korlátlan hatalmú Sarlakk lakozik. Az ő gyomrában majd megtanulják, mi a fájdalom és a szenvedés, amíg ezer éven át emészti önöket.

− Tárgyalnod kellett volna, Jabba − mondta halkan Skywalker. Az őrök az ajtó felé taszigálták őt, Solót és a vukit; Leia is fel akart pattanni az emelvényen, de a hutt visszarántotta a nyakára erősített láncnál fogva. − Ez az utolsó tévedésed…

Porcellus nekitámaszkodott a boltív oszlopának, a térde reszketett az izgalomtól és a megkönnyebbüléstől. Akármi is történjék, a rankor elpusztult. Vége az évek óta a feje fölött lebegő fenyegetésnek…

− És te! − fordult felé hirtelen Jabba az emelvényen. Rézvörös szeme szinte odaszögezte Porcellust, ahol állt. Szájából csurgott a nyál, miközben rámutatott. − Neked is pusztulnod kell…

− Micsoda? − visította Porcellus.

− Most már nem tagadhatod, hogy fierfeket tettél az ételembe. Vigyétek! − intett Jabba a teremben maradt néhány őrnek. − Dobjátok a legmélyebb tömlöcbe! Ha visszatértem Solo és Skywalker kivégzése után, örömmel döntök majd a sorsáról!

− De senki sem halt meg méregtől, aki evett az ételedből! − üvöltötte Porcellus, miközben körülvették az őrök. − Se Jubnuk… se Oola… Ez nem lehet…

− Ó, a fierfek nem azt jelenti, hogy „méreg” − szólt le hivatalos hangon az emelvényről C−3PO. − Egy huttot természetesen nagyon nehéz megmérgezni. De tudod, minden hutt szónak van valami köze az evéshez. A fierfek egyszerűen rontást, átkot jelent… és azt te sem tagadhatod, hogy Jubnuk és a szerencsétlen Oola is nem sokkal azután halt meg, hogy evett a főztödből. A szó jelentését viszont teljesen természetes módon félreértetted.

Ha így is volt, Porcellust nem nagyon nyugtatta meg a tény, miközben sikoltozva kapálózott a cellája felé csörtető őrök szorításában.

Esther M. Friesner

Ez aztán a móka!

Buja Féreg története

Melvosh Bloor nem viselt szemüveget, amit időnként megigazíthatott volna, ezért kénytelen volt megelégedni adattáblája képernyőjének törölgetésével, ha rátört az idegesség. A legtöbb tudóshoz hasonlóan őt is felkavarta, ha túl sokáig kellett a valós világban tartózkodnia. De ha már felzaklatja magát, akkor legalább valami célja legyen (mondogatta magának). Melvosh Bloor ugyanis semmit sem csinált cél nélkül.

Ahogy a dolgok álltak, az ember azt hihette, hogy egyetlen, egyszerű cél miatt hatolt be Jabba, a hutt palotájába: meg akart halni, de nem volt elég akaratereje az öngyilkossághoz. Ez persze hatalmas tévedés. Ugyanakkor lehet, hogy a „hatalmas tévedés” lenne a megfelelő jelző Melvosh Bloor sorsát illetően is.

Istenem, istenem, gondolta a kalkal, miközben átbotorkált Jabba palotájának méhkasszerű alsó régióin. Hol van az a fickó? Ennyi pénzért − ráadásul előre fizetve egy vadidegennek, csak a kollégák ajánlása alapján − igazán megtehetne annyit, hogy nem késik a megbeszélt találkozóról!

Esetlen csizmái valami vastagba és ragadósba léptek a folyosó padlóján. Jabba palotájának ezen a részén nagyon szegényesen világítottak, Melvosh Bloor azonban − mint minden kalkal − sötétben is kitűnően látott. Így hát észre kellett vennie, hogy a hatalmas, ragacsos tömegnek, amelybe belelépett, szeme van.

− Bocsánat − motyogta, és remegő kezét a szájára szorította, ahogy az undor savas hulláma felszaladt a torkán. Legutóbbi ebédje enyhén szólva kívánnivalókat hagyott maga után − ami azt illeti, hozzá képest még a Beshka Egyetem menzájának menüje is csábítónak tűnt −, úgyhogy nem szeretett volna ismét találkozni vele. (Bár a kalkalok híresek voltak arról, hogy bármit meg tudnak enni − még az egyetemi kosztot is −, ez a képességük nem garantálta, hogy nem adják vissza, amit lenyeltek, ha valami felzaklatta őket. Ettől a pislogó kocsonyától pedig még Jabba is rosszul lett volna.)

− Bocsánat? Bocsánat? − A nyirkos sötétségből felharsanó éles, durva hang nyilvánvalóan Melvosh Bloor kifinomult kiejtésén gúnyolódott. Vihogó nevetés hallatszott a feje fölött húzódó csőlabirintus felől, és verődött vissza visszhangozva a ki tudja hova vezető alagutakból.

Melvosh Bloor levegőért kapkodott, hatalmas sárga szeme rémülten forgott, ahogy nekilapult a legközelebbi falnak.

− Ki van ott? − suttogta. Széles, vastag ajkáról apró pikkelydarabok hullottak le, miközben beszélt. Néma csönd.

A rémült tudós reszkető kézzel tapogatózott a pisztoly után, amelyet java vezetője erőltetett rá, mikor a palota mellett elváltak. Pontosabban szólva, a palotától jó messze. Bár Melvosh Bloor gyűlölte az erőszakot és annak minden megnyilvánulását, képesnek tartotta magát arra, hogy szükség esetén bármilyen élőlényt lelőjön (szigorúan csak a tudományos szabadságjogok, például az élete megőrzése érdekében). Egy futó pillanatra szinte hálát érzett a makacs java iránt, amiért rátukmálta a fegyvert.

A java kitartásához személyes varázsánál talán több köze lehetett annak a ténynek, hogy a kialkudott bér második felét csak akkor kaphatta meg, amikor Melvosh Bloor épségben visszatért Mos Eisleyba. De micsoda mocskos, alantas gondolat ez! Méltatlan a Beshka Egyetem Politikai és Szociológiai Tanszékének fiatal, de ígéretes (bár még nem kinevezett) professzorához. Melvosh Bloor el is hessegette magától, miközben tovább kémlelte a sötétséget.

− Ööö… helló? − kockáztatta meg. Hirtelen feltámadt benne a remény, ahogy eszébe jutott, ki lehet a láthatatlan alak. − Te vagy az, Darian Gli? El… elkéstél. − Próbált úgy beszélni, hogy szavai ne vádlón csengjenek. Sóvárgásában biztosra vette, hogy a hang nem tartozhat máshoz, mint soha nem látott, előre kifizetett, zsákbamacska vezetőjéhez, ezért nem akarta elijeszteni. − És… és egyébként is arról volt szó, hogy kijjebb találkozunk. Hacsak félre nem értettem valamit. Csak erről lehet szó. Az én hibám. Ne haragudj! Bocsánatot kell kérnem.

Valahonnan vízcsöpögés hallatszott − a kísérteties hangot még kísértetiesebbé tette az a tény, hogy Jabba palotája a Dűne-tenger, a forró, kegyetlen sivatag kellős közepén állt, ahol még a vér is olcsóbb lett volna, mint a víz. Melvosh Bloor arcát enyhe fuvallat simította végig, olyan könnyedén, mint egy táncosnő fátyla. Lélegzete szuszogva tört ki széles, lapos orrlyukain, miközben feszülten várta, hogy valaki válaszoljon szavaira.

A falat, amelynek támaszkodott, mennydörgő, félig üvöltő, félig sikító hang reszkettette meg. Melvosh Bloor előreszökkent, ajkát önkéntelenül is patetikus, rémült kiáltás hagyta el. Szerencsétlenségére pontosan a kocsonyás lényre érkezett, így lába kicsúszott alóla. Hátborzongató lottyanás kíséretében esett hanyatt. Az elárvult szemgolyók mintha egy túlhajszolt igavonó barom tompa megvetésével mérték volna végig.

A korábban hallott mániákus nevetés ismét felharsant Melvosh Bloor koponyájában. Ez alkalommal azonban egy kicsi, gumiszerű alak is előbukkant a rejtekhelyéről, és ugrott egyenesen a rémült tudós ölébe. A ráncos arcot buta, rosszindulatú vigyor választotta ketté fültől fülig.

Melvosh Bloort igencsak megrázta a visszataszító kis lény feltűnése, de az egyetemen gyakran még ennél is undorítóbb alakokkal kellett hosszas eszmecseréket folytatnia.

− Uh… Köszöntelek! − Üdvözlésre emelte jobb kezét, de elfeledkezett arról, hogy még mindig a markában szorongatja a java búcsúajándékát. Az ölében ücsörgő lény ijedtében jódlizott egyet, és arrébb iszkolt. Egyik karmos lábáról a másikra ugrált, dühösen vinnyogott.

− Ne… ne haragudj! − hebegte Melvosh Bloor, és gyorsan eltette a fegyvert. − Biztosíthatlak, eszem ágában sincs lelőni téged. Szép kis üdvözlés lenne, he-he. − Bárányszelíd mosolyt erőltetett az arcára, remélve, hogy a lénynek van humorérzéke. − Nos?

− Szép kis üdvözlés! − A lény válaszában nyomát sem lehetett hallani a humornak, csak a megvetésnek. Petyhüdt izomzatú karját összefonta mellkasa előtt, és rámeredt a szerencsétlen tudósra.

− Ó, igazán sajnálom. Most bizonyára azt hiszed, szörnyen hígagyú vagyok. − Melvosh Bloor bizonytalanul talpra kecmergett, majd finnyásan kilépett annak a valaminek vagy valakinek a maradványaiból, aminek vagy akinek végleg elrontotta a pihenését.

− Szörnyen… hííígagyú… − visszhangozta a lény megvetően elnyújtva a szavakat. Kezdte egyre jobban elsajátítani Melvosh Bloor igen kifinomult akcentusát. Sőt, mintha a testtartásával is a tudós kissé előregörnyedt, félénk alakját igyekezett volna utánozni. Bloor akár azt is hihette volna, hogy a kis lény gúnyt űz belőle. Az pedig nem szerepelt a megállapodásban.

Melvosh Bloor eltette a fegyverét, és a küldetése fontosságára gondolva úgy döntött, lenyeli a kis lény sértő viselkedését.

− Rendben − mondta. − Így valamivel jobb. Most már tovább mehetünk.

− Tovább? − A lény tagadólag, gyorsan csóválta a fejét, bojtos füle vadul csapkodott.

− Micsoda? − Melvosh Bloor pillanatnyi megkönnyebbülése, hogy végre találkozott a vezetőjével, úgy lobbant el, mint a gyertyaláng a sivatagi viharban. − Úgy érted, veszélyes lenne továbbmenni? Vagy… vagy megváltozott a helyzet az utolsó üzenetváltásunk óta? − Lehalkította a hangját és rekedt, rémült hangon esdekelt. − Ugye nem azt akarod mondani, hogy P’tan professzor élve előkerült?

− P’tan! P’tan! Hahahahaha! − A kis lény a padlóra rogyott őrült jókedvében, ide-oda hempergett a kővé dermedt tudós lába előtt.

− Istenem! − mormogta Bloor. − P’tan professzor tehát él! Ó, ó… ez mindent tönkretesz.

A lény abbahagyta a vergődést, és a fülét hegyezve felnézett.

− Mindent? − érdeklődött.

− Beszélhetnénk valahol? − sóhajtott egy nagyot Melvosh Bloor. − Egy biztonságos helyen. Valahol… − újabb sóhaj −, ahol le tudok ülni.

Egy pillanatra valami ép ésszel elképzelhetetlen történt: a lény arcát vízszintesen kettévágó, fültől fülig érő vigyor még tovább szélesedett − akár lehetséges ez fizikailag, akár nem. A vakarék aztán előreszökkent, megragadta Melvosh Bloor kezét, és erőszakosan (sőt: fájdalmasan) rángatva egy keskenyebb, lefelé vezető járat felé ösztökélte a tudóst. A fáradtságtól és rémülettől tántorgó kalkal beletörődve hagyta, hogy bevezessék a folyosók labirintusába.

Végül egy tompán fénylő fémajtó előtt álltak meg. − Odabent? − kérdezte a tudós kételkedve. − Ez az?… Itt biztonságban leszünk?

− Odabent. − Vezetője határozottan beszélt és keményen megrántotta a kezét. − Odabent.

Melvosh Bloort még mindig nem hagyta nyugodni egy bizonytalan, kényelmetlen érzés (az a maga whiphid módján csábító Lady Valarian talán nem határozottan állította, hogy a palotabeli kapcsolata, Darian Gli, egy markul? Ez a lény a legkevésbé sem hasonlított egy markulra. Melvosh Bloor azonban szociológus volt, nem xenológus, úgyhogy esetleg tévedhetett is), de azért azt tette, amit mondtak neki. Kezét nekifeszítette a masszív ajtónak, és ugyancsak meglepődött, mikor az könnyedén elfordult sarokvasain.

− Milyen… primitív − jegyezte meg, miközben bekukucskált a sötét helyiségbe. A folyosó halvány megvilágítása mellett elég jól látott. Habozva állt a küszöbön, míg vezetője ismét meg nem rántotta a kezét, amitől a kalkal megbotlott a saját csizmájában, és orra bukott. A kis lény jókedvében visongva és kuncogva végigszaladt Melvosh Bloor hátán. Valami kaparászó hang hallatszott, és a helyiség másik végében felderengett egy halvány, sárgás lámpa.

− Bezárjam… bezárjam az ajtót? − tápászkodott fel a kalkal óvatosan.

− Bezárni! Bezárni! − parancsolta vezetője uralkodói gesztussal. Egy körülbelül asztalnyi magasságú, durván faragott homokkő tömbön ücsörgött. A sárgás fény egy falba vájt, kicsi, kristálylappal borított mélyedésből áradt. A helyiség egyhangúságát csak egy másik, nagyjából Melvosh Bloor kollégiumi ágyával megegyező méretű kőtömb törte meg.

A tudós sietve engedelmeskedett, majd letelepedett a másik kőtömbre. Két kezével eltakarta az arcát, az eddig átélt gyötrelmek súlya alatt még jobban előregörnyedt a válla.

− Azt hiszem, csak magamat hibáztathatom, hogy nem folytattam előzetes tanulmányokat, mielőtt belevágtam volna ebbe a kalandba − nyögött fel. − Szinte biztos, hogy P’tan professzor fogja ezt először a fejemhez vágni, ha visszamegyek az egyetemre. Az az elviselhetetlen, vén pokolfattya! Ó, szinte hallom, ahogy szónokolni szokott a fiatalabb kollégáknak! − Merev, karót nyelt pózba vágta magát, és a nagyképűségtől dagályos, affektáló hangon folytatta: − Melvosh Bloor, ezt nevezi maga tanításnak? Hiszen csak tényeket sulykol a szerencsétlen tanítványai kőkemény fejébe, és akkor engedi át őket a vizsgán, ha ugyanazt böfögik vissza magának! Persze, nem csoda… magának is ugyanezt a moslékot kellett lenyelnie a professzoraitól. − A kalkal felhorkant. − És aztán elkezd hencegni, hogy ő aztán nem bízik a másodkézből szerzett tudásban; ő bizony kimegy, és terepmunkát végez! Ha még egyszer meghallom, hogy „Publikálj vagy pusztulj!”, esküszöm, hogy…

− Terepmunka? − vágott közbe a lény felkapva a fejét. Aztán gumiszerű teste különböző részeit összedörzsölve durva hangot hallatott.

− Nekem is pontosan ugyanez a véleményem − helyeselt Melvosh Bloor. − Ó, bárcsak több, hozzád hasonlóan őszinte munkatársunk lenne az egyetemen! Van már valami tapasztalatod a tudományos életről, Darian Gli?

A lény megismételte a durva hangot, ez alkalommal hangosabban és jobban cifrázva.

− Ah! − mondta Bloor szárazon. − Látom, van.

− P’tan professzor? − emlékeztette a lény.

Melvosh Bloor nem volt hozzászokva ilyen figyelmes hallgatósághoz. − Azt szeretnéd… hogy folytassam? − érdeklődött bátortalanul.

− Folytasd, folytasd! − válaszolta a lény egy biztató mozdulat kíséretében. A tudós azon vette észre magát, hogy percről percre jobban kedveli ezt a különös kis teremtményt.

− Kedves barátom, a te… hm… meglehetősen lényegre törő értékelésed P’tan professzor jelleméről arra enged következtetnem, hogy találkoztál vele, bár ő biztos esküdözne, hogy semmi köze sincs hozzád. Ami pedig, javíts ki, ha tévednék, elég hülyén hangzik.

− Hülyén.

− Ah! Ezek szerint egyetértünk. Amikor elkezdtem tervezni… úgy értem, eszembe jutott ez az expedíció, tudóstársaim, Ra Yasht és Skarten azt mondták, hogy a te vezetéseddel semmi bajom sem eshet. Talán emlékszel is rájuk? Te segítettél nekik annak a lenyűgöző monográfiának a kutatása során. A kínzások szemtanúja: interjú Jabba szakácsával.

A lényből öklendező hang tört fel, bár az nem vált egyértelművé, hogy tudományos vagy kulináris kritikának szánta-e.

− Természetesen jogod van a saját álláspontodhoz, de ők ezzel a művel szereztek hírnevet az egyetemen. Azonnal megkapták a professzori státust. P’tan őrjöngött, az ő mércéje szerint még nem szenvedtek eleget, de az egyetemi tanács leszavazta. Rögtön ezután én is engedélyt kértem, hogy eljöhessek és elvégezhessek egy olyan nehéz, olyan széles látókörű kutatást, ami még P’tan professzort is arra késztetné, hogy a tanáccsal szavazzon. Már a tanulmány vakmerősége is az oldalamra kell állítsa őket! A galaxis egyik legnagyobb, legkevésbé ismert szociopolitikai rejtélyének a mélyére fogok leásni. Fellebbentem a jól nevelt társadalom és korunk legsötétebb, legundorítóbb, legszörnyűbb, leggazdagabb jelensége közötti fátylat. Interjút készítek… Jabbával, a huttal! − Melvosh Bloor szeme ragyogott, miközben felidézte grandiózus tervét.

− Interjú a huttal? − A tudós vezetőjéből úgy gurgulázott fel a kuncogás, mint puding mélyéről a nevetés.

− Hát… igen. Szépen leülünk, ahogy az civilizált lényekhez illik, és…

− Szépen? Szépen! Vele?

A nyílt nevetés láttán a tudós védekezésbe ment át.

− Nem értem, mi olyan vicces ebben − jegyezte meg fagyosan. − Tudom, hogy… Őhájasságának… ahogy időnként nevezik… elég rossz híre van, de akkor is… − Melvosh Bloor lebiggyesztette az ajkát, már amennyire egy kalkaltól tellett. − Amikor eredetileg megállapodtatok a közvetítőmmel, azt mondtad, meg tudod szervezni a dolgot. Úgy mutatkoztál be, mint aki nagyon közel áll Jabbához.

− Közel Jabbához? − A lény kuncogása folyamatos vihogásba torkollott, de közben biccentett a fejével.

− Akkor oda tudsz vezetni, igaz? Nem a titkárához, vagy az udvarmesteréhez, vagy bárkihez, aki elhessegeti a csőcseléket, hanem magához Jabbához.

− Odavezetni? Persze! − A lény olyan sebesen bólogatott, hogy Bloor már attól kezdett tartani, hogy leszakadnak a füléről a bojtok.

− Végig tudom az utat! − Megragadta hosszú, rugalmas lábát, és ide-oda kezdett hintázni petyhüdt fenekén. − Jabbához, Jabbához, Jabbához!

− Úgy, ahogy P’tan professzort az ő vezetője? − kérdezte Melvosh Bloor hűvösen. Ebben a kis szobában könnyen hamis biztonságérzetbe ringathatta magát az ember, könnyen elfeledhette egy időre, hogy a galaxis legkegyetlenebb gengsztere palotájának legmélyén van eltemetve. Ebben a csalóka környezetben a tudós ismét felvette az egyetemi modorát, egy olyan viselkedésmódot, ami ötvözte magában a beosztottak felé mutatott hideg megvetést, a felettesekkel szemben tanúsított szégyentelen talpnyalást, és ha alkalom adódott rá, a kíméletlen hátbatámadást.

− Biztos, hogy kiszimatolt valamit a terveimből − folytatta Melvosh Bloor. − Miközben én a tanáccsal huzakodtam a kérvényem és az anyagiak miatt, ő már ide is jött. Azt mondta, nevetséges lenne egy ilyen jelentős tanulmányt egy fiatal oktatóra bízni… az a legkevésbé sem zavarta, hogy az egész az én ötletem volt! Azt állította, hogy úgyis csak összezagyválnám az adatokat, vagy megtévesztene a hutt… izé, arra való hajlamossága, hogy rugalmasan kezelje a tényeket.

− Hazudik, hazudik, hazudik − vélte a visszataszító kis lény. − Úgy hazudik, mint egy gran!

− Igen, azt hiszem, ebben egyetértünk − hagyta rá Melvosh Bloor leereszkedően mosolyogva. − De nem mondom el Jabbának, mit mondtál róla, ha te is hallgatsz arról, hogy én meg egyetértettem veled.

− Óóó, én nem fogom elmondani Jabbának. Hahahahaha!

− Ööö, rendben. − A lény váratlan nevetésrohamai teljesen elbátortalanították az alapvetően félénk tudóst. − Mindegy. Jabba erkölcseit félretéve, P’tan professzor ragaszkodott hozzá, hogy ő végezze el az én kutatásomat. Amit meg is tett. A tanács szerint talán ez a szánalmas kis tolvaj a legalkalmasabb arra, hogy interjút készítsen a másik szánalmas kis tolvajjal.

− Szánalmas kis tolvaj? Jabba, a hutt? Jabba szánalmas kis tolvaj, aki úgy hazudik, mint egy gran? − A vezető bojtos füle az égnek meredt.

− Bocsáss meg az erős kifejezésekért! A pillanat heve, tudod! Bár azt hiszem, ezt az utóbbit… hogy úgy hazudik, mint egy gran… mintha… mintha te mondtad volna…?

− Nem én! − szorította össze a lény ajak nélküli száját.

− De igen! Elismerem, én mondtam, hogy Jabba hazudik, de azt te mondtad, hogy… − Az elszánt kis arcra vetett pillantás azonban elárulta, hogy vesztes csatába bonyolódott egy nem is igazán fontos ügyben. − Rendben − sóhajtott fel elgyötörten. − Legyen tied az utolsó: én mondtam, hogy Jabba úgy hazudik, mint egy gran. Most már folytathatom?

Az egyik karmos mancs bemutatta annak a mozdulatnak a paródiáját, amivel egy finom úri hölgy elbocsátja szolgálóját.

− P’tan tehát idejött. − A kalkalt széles szája különösen alkalmassá tette komor arckifejezések felöltésére. − És azóta semmit sem tudunk róla. Mindannyian azt reméltük… illetve feltételeztük, hogy halott, de a tanács biztos akart lenni a dologban. Ugyanis csak ebben az esetben szüntethetik meg a fizetése folyósítását az özvegyének. Ezért küldtek ide engem, hogy bizonyítékot szerezzek arra nézve, életben van-e még P’tan professzor. Ez persze nevetséges feltételezés; biztos, hogy meghalt. Sikerült a kiküldetést átfordítanom abba, aminek eredetileg lennie kellett volna: a Jabbával készítendő interjúmba. Erre te azt mondod, hogy P’tan professzor még él − csikorgatta a fogait a tudós.

− Még él − kancsalított gúnyosan a lény. − A Sarlakk naaagyooon lassan eszik, hahahahaha!

− A Sarlakk! − borzongott meg Melvosh Bloor a rémülettől. Bár nem sok fogalma volt az egyetem falain kívül zajló életről, épp elég vérfagyasztó történetet hallott a Sarlakkról, és rendkívül hosszú emésztéséről, miközben Mos Eisleyban várakozott java kísérőjére. − Úgy érted, P’tan professzor belezuhant a… a…?

− Platty − bólintott a lény önelégülten. − Platty, aúú, jaaaaj! − tette hozzá, mint akinek épp akkor jutott az eszébe.

− Halkabban, halkabban! − sziszegte Melvosh Bloor, és kétségbeesett csitító mozdulatokat tett a kezével.

− Huh! Gyáva! Azt hiszed, hülye vagyok? − A lény a legmélyebb sértettség arckifejezését öltötte magára. − Mint a bolond P’tan bolond vezetője? Mind a kettő a Sarlakk vermében végezte! Én felajánlottam, hogy majd kalauzolom. Azt hiszed, meghallgatott? Neeeeem! Most aztán löncs lett belőle! Ebéd. Reggeli. Megint löncs. Nass. Vacso…

A tudós hátrahőkölt a kirohanástól.

− Az isten szerelmére, P’tan vezetője biztos, hogy született bolond volt. Kit bérelt fel a professzor? Milyen hülyeséget csinált már megint?

A lény válaszul zihálva röhögni kezdett.

− Hogy milyen hülyeséget csinált? Hogy milyen hülyeséget csinált? A bolond P’tan… − horkantások és röhejek − a bolond… − gyors lélegzetvétel, majd újra röhögés − a bolond P’tan Buja Férget bérelte fel! − Ennyi viszonylag értelmes beszéd után a kis lény már tényleg nem bírta tovább, és olyan hevesen kezdett röhögni, hogy lezuhant a kőtömbről, és fejre esett. Erre aztán kiszaladt a száján egy annyira ősi káromkodás, hogy Melvosh Bloor gyorsan bepötyögte az adattáblájába későbbi nyelvészeti elemzés céljából.

− Ki… ki az a Buja Féreg? − kérdezte végül. − Attól tartok, nem ismerem…

− Uh-hud − mordult fel együtt érzően a lény, és visszamászott a kőtömbre.

− De… miért volt olyan nagy hülyeség ezt a Buja Férget felbérelni? Talán nem ismeri eléggé a palota járatait?

− Hogy nem ismeri? Ő? Úgy ismeri a palotát, mint a tenyeremet… mint a tenyerét! Ha!

− Akkor talán… nem a legalkalmasabb kapcsolat arra, hogy bemutassa az embert Jabbának? Talán a hutt ellensége?

− A hutt ellensége? − A kis lényből melodramatikus morgások törtek fel, miközben mancsával eltakarta az arcát. − Senki sem áll közelebb Őhájasságához, mint Buja Féreg! Senki! A hutt mindennap, minden egyes nap azt mondja: „Féreg, Buja Féreg, nevettess meg, vagy megeszlek!”

− Ööö, na igen − nyögte Melvosh Bloor nem túl meggyőzően. − Attól tartok, nem igazán értem, mi olyan vicces ebben, de…

− Te még annyira sem érted, amennyire Jabba. Mindennap, mindennap friss vicceket akar. Mindig csak frisseket, frisseket, frisseket! Próbáld csak meg kétszer elmesélni ugyanazt a viccet Őhájasságának! − A lény arca kétrét gyűrődött egy rémült grimaszban.

− Azt akarod mondani, hogy ez a Buja Féreg szándékosan, viccből vezette P’tan professzort a Sarlakk vermébe?

− Mééér? − nézett ártatlanul a tudósra a kis lény. − Nem érted a tréfát?

Melvosh Bloor megrázta a fejét.

− Őhájassága sem értette − sóhajtott fel a lény. − Végignézte. Azt mondta: „Legközelebb valami hangosabbat és mulatságosabbat.”

− Úgy tűnik, nagyon is sokat tudsz ennek a Buja Féregnek a viselt dolgairól − húzta össze sárga szemét gyanakodva Melvosh Bloor.

− Na és? − szökkent talpra a teremtmény. A bőrén éktelenkedő tüskék csak még undorítóbb külsőt kölcsönöztek neki. − Te is sok mindent tudsz Jabbáról. Ettől már hutt vagy?

− Remélem, nem − vont vállat Melvosh Bloor.

− Menjünk! − horkant fel a lény.

Ez alkalommal a tudós kezdett el visszhangot játszani.

− Menjünk? Hova menjünk? Úgy érted, menjünk… menjünk Jabbához, a hutthoz?

− Jabbához… a… hutthoz! − A lény mély, dübörgő, rémisztő hangon ejtette ki a gengszter nevét; mintha csak Lord Vadert akarta volna utánozni…

− Csak… csak így, hipp-hopp? Ilyen egyszerűen? − Melvosh Bloor nem tudta, hogy az örömtől vagy a rémülettől kezdjen el remegni, úgyhogy inkább csak úgy kezdett el reszketni. − Most rögtön oda tudsz vinni hozzá?

− Most rögtön. Időzítés, időzítés, időzítés! Itt az idő! − Látványosan megszagolgatta a hónalját, majd vidáman hozzátette: − Nekem is! − Négykézlábra ereszkedve végigszaladt a padlón, és szélesre tárta a szoba ajtaját. − Az utolsót megeszi a Sarlakk!

Ezt a sürgetést − hallva P’tan professzor sorsáról − nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Melvosh Bloor szinte rohanva eredt vezetője nyomába. A folyosón a kis lény felmászott a tudós testén, mintha csak egy bárka árboca lenne, és elhelyezkedett a vállán.

− Figyelj! − sziszegte a fülébe. − Én beszélek, érted? Egyébként… − húzta végig az egyik karmát a nyakán − nyekk!

− Te akarod levezetni az interjút? De hát a kérdéseim… − mutogatta Melvosh Bloor tehetetlenül az adattábláját.

Vezetője kikapta a kezéből a műszert, és kíváncsian megrágcsálta az egyik sarkát.

− Neeem. Amíg oda nem érünk, befogod a szád. Aztán beszélhetsz. Amennyit csak akarsz! − vihogott fel.

Melvosh Bloor lecsapott az adattáblára, és kiráncigálta a lény kapzsi ujjai közül.

− Így már elfogadható − közölte. − Menjünk!

A palota járataiban a kalkalra zúduló látvány és hangzavar akár egy tucat tanulmány alapjául is szolgálhatott volna − a züllésről, a kínzásokról és a higiénia teljes hiányáról −, már ha Melvosh Bloornak lett volna annyi esze, hogy felhagyjon eredeti szándékával. A vállán kuporgó vezetője mindenkit üdvözölt, aki mellett elhaladtak − twi’lekeket, gamorraiakat, quarreneket és a többit −, valami könnyed bajtársiassággal, ami… Hát igen, ami egyértelműen sértő volt. A visszataszító kis lény szájából megdöbbentő folyamatossággal áradtak a sértések és trágárságok. Melvosh Bloor majd eltörte az ujjait az adattáblán, olyan sebességgel próbálta rögzíteni a megszólítottak fantáziadús válaszait. (Mindegyik a „H” regiszterbe került − a „Hihetetlenül mocskos” kifejezések közé.)

Végül odaértek egy elfüggönyözött boltívhez. Egy agyaras gamorrai fenyegetően felemelte vibrobárdját, de aztán le is eresztette, meglátva Melvosh Bloor vezetőjét és hallva vihogását. A gamorrai röfögött valamit válaszul, és intett, hogy menjenek tovább.

Mikor Melvosh Bloor belépett Jabba tróntermébe, annyira elöntötte a rettegés érzése, mint amennyire az aggodalomé, a doktori disszertációja szóbeli védésére igyekezvén. Maga Jabba, a hutt, sokkal megdöbbentőbb látványt nyújtott, mint amire a tudós a halomnyi szakirodalom átolvasása után fel volt készülve. Érezte, hogy vezetője leugrik a válláról, majd látta, hogy a hatalmas termen átvágva egyenesen Jabba trónja felé iszkol. Ennek a vakmerőségnek igazság (és a kalkal kutatásai) szerint azonnali megevés kellett volna hogy legyen a büntetése − de nem így történt. Sőt a gengszter megengedte a kis lénynek, hogy hatalmas testén felszaladva a fülébe súgjon valamit. A tudós szíve nagyot dobbant látva ezt a megcáfolhatatlan bizonyítékot arra, hogy vezetője milyen különleges kapcsolatban áll Őhájasságával. Már szinte a kezében érezte a kinevezését.

− Ööö… Kegyelmes uram? − hebegte a tudós, miközben a trón felé lépdelt. Jabba közönyösen végigmérte, amit Melvosh Bloor jó jelnek tartott. Még közelebb húzódott. − Melvosh Bloor vagyok, a Beshka Egyetemről és…

− Egyetem? − mennydörögte a hutt.

− I-igen. Azért jöttem ide… hogy megtisztelve önt halhatatlanná tegyem azzal, hogy egy mélyen szántó tanulmányt készítek az ön gondolatairól és motivációiról, amelyek ennek a bűn… társadalmon kívüli birodalomnak a felépítésére ösztönözték.

− Hmm − dübörgött végig a töprengő hang a hutt hatalmas testén. − Más szavakkal te azt várod tőlem, hogy teljesen ingyen eláruljam neked a titkaimat, hogy aztán minden riválisom megtudja őket? − Előrehajolt, szája kényelmetlenül közel került Melvosh Bloor fejéhez. A tudós megpróbált hátralépni, de valami hegyes dolog nyomódott a hátába, öngyilkos lépéssé téve a visszavonulást. Mintha egy gamorrai őr morgását hallotta volna maga mögül.

Jabba teste megremegett. A szája tágra nyílt. Melvosh Bloor megdermedt, biztosra vette, hogy élete egyetlen másodpercen belül véget ér. És akkor megtörtént a hihetetlen: dübörgő röhögés öntötte el a termet. Jabba nevetett, és példáját kötelességtudóan követték a talpnyalói és bérencei is. A nevetés és a remegés végül abbamaradt. Jabba vett egy mély lélegzetet. − Mondjam el a titkaimat, és érezzem magam megtisztelve? Hát ez mulatságos − jelentette ki.

− Mit mondtam, gazdám? − táncolt Melvosh Bloor és Jabba közé korábbi vezetője. − Ez a fickó egy igazi mókamester!

− Mókamester? − visszhangozta a kalkal döbbenten.

− Valóban. Meg vagyok lepve − ismerte el Jabba. − A tudósok általában túl szárazak ahhoz, hogy mulatságosak, vagy akár emészthetőek legyenek. Én csak tudom: egyetlen ízt sem felejtek el.

Melvosh Bloort hideg veríték lepte el.

− Ízt? − nyögte ki. − Úgy érti, ön… ön… P’tan professzor?…

− Ez az! − Ha Jabba képes lett volna csettinteni, mikor eszébe jut valami, most úgy tett volna. − Te vagy a második tudós, aki megzavarja udvarom nyugalmát, hála nyomorúságos szolgám, Buja Féreg pimaszságának − intett a hutt egyik tömzsi karjával az idióta módon vihogó teremtmény felé. − Miattad legalább érdemes volt abbahagyni a szendergést.

− Bu-bu-bu-buja Féreg? − dadogta Melvosh Bloor, és döbbenten meredt szeretett vezetőjére, akiben eddig vakon megbízott. − De én azt hittem… biztos voltam benne… Azt mondtad, te vagy Darian Gli!

− Te mondtad − vigyorgott kárörvendően a gyíkmajom.

− Darian Gli? − Jabba egy pillanatra elvesztette a fonalat. − Ja, igen, a markul. Ő hozta azt a két istencsapását, akik felidegesítették a szakácsomat. − Nosztalgikusan megnyalta a száját. − Finomak voltak.

− Te mondtad, te mondtad, nem én! − gúnyolódott Buja Féreg. A kowaki gyíkmajom diadalmas arccal ugrándozott fel-alá. − Hóóó! Hülye? − A remegő tudós felé intett, hogy Jabba minden udvaronca számára egyértelmű legyen, kire gondolt.

Mindenki megértette a célzást. Sőt valaki még be is kiabált a tömegből.

− És milyen hülye?

− Milyen hülye? Milyen hülye? − A kowaki apró szeméből csak úgy sütött a rosszindulat. − Azt mondta, hogy Jabba úgy hazudik, mint egy gran!

Jabba dühödt ordítása elnyelte a kalkal erőtlen tiltakozását − ha a kalkalt magát egyelőre még nem is…

− De én… de ő… de mi… − hebegte Melvosh Bloor, de a hutt már intett a gamorrai őröknek. Jabba felháborodott káromkodásai közepette a tudós mintha a „Sarlakk” szót hallotta volna.

A kétségbeesés megdöbbentő átalakulásokat képes okozni. Az egyébként békés tudósban felgyülemlett sértettség − hogy képzeli valaki, akinek még doktorátusa sincs, hogy a bolondját járathatja vele! −, az eddigi lealacsonyító bánásmód, a reménye elvesztése egyszer csak kirobbant. Buja Féregnek csak egy nyekkenésre volt ideje, mikor Melvosh Bloor egyik keze villámként kivágódva megragadta a nyakát, miközben a másikkal előrántotta, és a kowaki majom orrába dugta a kölcsönkapott fegyvert.

− Fegyverrel járult elém? − bömbölte Jabba, testőrei pedig sietve élő falat képeztek közte, és a hirtelen veszélyforrássá változott tudós között.

− Sajdálob, urab − nyögte ki nagy nehezen Buja Féreg. − Azt hitteb, rögdön begeszed, abint…

− A fenébe, Buja Féreg, hiszen egy klatuini sugárvető van nála! Tudod jól, hogy mindig felfúvódom tőlük!

− Önnek nem akarok ártani! − csikorogtatta a fogát Melvosh Bloor a huttra. − Csak ennek az undorító kis kreténnek akarom szétlőni a fejét, aztán akár meg is ehet. Meg akarod akadályozni a kinevezésemet, mi? − förmedt rá foglyára.

− Hé, hé, hé! Kidevezést akarsz? Urab, urab, add beg neki, abit kér, bálaszolj a kérdéseire, hadd kabja beg a kidevezését, hadd de dője széd Buja Féreg fejét…

− Azt mondta, úgy hazudok, mint egy gran − felelte Jabba.

− Idzé… azt én bontam − ismerte be Buja Féreg.

− Te!?

− Bóknak szándam, bóknak! Hát deb érted a tréfát?

Jabba töprengés közben mintha még mélyebbre süllyedt volna a saját hájában.

− Bóknak? − elmélkedett. − Egy kowakitól… hm… talán. − Azzal hátradőlt a trónján, és kiadott egy sor parancsot.

Melvosh Bloor alig tudta elhinni szerencséjének hirtelen fordulatát. Néhány másodperccel korábban csak egy hajszál választotta el a kivégzéstől, és készen állt arra, hogy magával vigye a kétszínű Buja Férget is a pusztulásba, most pedig azon vette észre magát, hogy kényelmesen üldögél egy halom párnán, amiket Buja Féreg a kezét-lábát törve rendezett el körülötte. A hutt meglepően kellemes interjúalanynak bizonyult. Melvosh Bloor adattáblájának memóriája hamarosan megtelt, de épp időben: a tudós is kifogyott a kérdésekből.

− Alig győzök köszönetet mondani, nagyúr − hajbókolt, és a mellkasához szorítva az értékes adattáblát feltápászkodott a párnákról. − Meg kell mondanom, az önről szóló rosszindulatú pletykák mindegyike hazugság! Az ön kedvessége, toleranciája és udvariassága… − Megajándékozta Jabbát egyik legbehízelgőbb mosolyával, aminek egyszer még P’tan professzor is majdnem bedőlt − ami pedig nem semmi! − Ha bármit tehetek önért…

− Tehetsz! − reccsent rá Jabba. A szeme résnyire szűkült. − Nevettess meg!

− Uh… micsoda? − hőkölt hátra a tudós.

− Jól hallottad. Unom már Buja Féreg ősrégi poénjait. Már másodszor próbált meg egy tudóssal szórakoztatni. Nem szeretem kétszer hallani ugyanazt a viccet. Nevettess meg…

− Igen, igen, említette Buja Féreg. Hm, uram, az én kutatási területem nem terjed ki a humorra…

− …vagy itt helyben lenyellek.

− …ugyanakkor azonban egy teljes szemeszteren át jártam egy komédiaelméleti kurzusra, és szívesen elküldöm a jegyzeteimet…

− Ne-vet-tess meg! − nyomta meg Jabba a szótagokat.

Melvosh Bloor beharapta az alsó ajkát − elég könnyen ment neki −, és próbálta tartani magát. Nevettesse meg a huttot? Körülnézett a trónteremben, kétségbeesetten próbált valami ötletet találni, amivel megmenthetné a bőrét. Vadul ide-oda repkedő tekintete megakadt Buja Féreg visszataszító alakján. A kowaki gyíkmajom elvigyorodott és ádáz pofákat vágott. Hogy merészeli! − gondolta Melvosh Bloor elvörösödve. Szét kellett volna lőnöm a fejét, amikor lehetett. Ha ez a mocskos kis féreg meg tudja nevettetni a huttot, akkor nekem is menni fog − az egyetemi végzettségemmel, a tudásommal, a felsőbbrendű neveltetésemmel.

Aztán eszébe jutott egy vicc, magától P’tan professzortól hallotta egy intézeti ülésen. Melvosh Bloor emlékezett rá, hogy a fiatalabb kollégák hangosan és hosszasan nevettek rajta, úgyhogy biztos jó vicc volt.

Megköszörülte a torkát, barátságosan elmosolyodott, és belefogott.

− Szóljon, ha már ismeri. Hány Sarlakk kell egy jedi lenyeléséhez?

Jabba kifejezéstelen tekintettel meredt rá. Melvosh Bloornak túl későn jutott az eszébe, hogy a fiatalabb kollégák az idősebb professzorok minden viccén nevetnek.

− Már hallottam − jelentette ki Jabba szárazon. Farka lecsapott egy kapcsolóra, amelyhez csak ő fért hozzá, és Melvosh Bloor lába alól eltűnt a padló. A tudós párnástul, mindenestül lezuhant az alant lévő verembe. Az adattáblája szétcsapódó kezéből egyenesen Buja Féreg lába elé repült. Odalent Jabba kedvenc fenevadja, a rankor szörnyű, csontig hatoló, vérfagyasztó kakofóniában mutatkozott be legújabb játszótársának. − És már ezt is ismerem − morogta a hutt.

− Hát, Buja Féreg − nézett szigorúan udvari bolondjára −, ez hangosabb volt, de semmivel sem mulatságosabb.

− Eh! Tudósok − vont vállat a kowaki. − Publikálj vagy pusztulj, publikálj vagy pusztulj! − szajkózta. Minden egyes szónál a padlóra koppantott egyet Melvosh Bloor adattáblájával.

− Publikálj vagy… − A hutt hatalmas testének mélyéről lassan, fokozatosan kezdett feltörni valami hang, míg végül Őhájasságából gejzírként tört ki az eget rengető nevetés. − Ez jó! − jelentette ki még mindig röhögve.

Buja Féreg arca megvető fintorba csavarodott. Megvolt a maga véleménye a gazdájának tetsző poénokról. Hanyag mozdulattal a rankor vermébe hajította az adattáblát. A rankor, akinek nem kellett jegyzetelnie és humorérzék nyomát sem lehetett felfedezni benne, visszadobta.

Persze a rankor már rég megkapta a kinevezését.

Kathy Tyers

Ideje a táncnak, ideje a gyásznak

Oola története

Oola háta fájdalmasan lüktetett, lekkujának tövétől egészen szandálba bújtatott lábfejéig. Jabba trónemelvényének legszélén kuporgott, olyan távol Őhájasságától, amennyire csak lánca megengedte. A hutt hookahjából (vízipipájából) előgomolygó büdös, kesernyés füst kaparta a torkát.

Oola megrázta a fejét, mire megcsörrent a nyakába erősített lánc. Már rég megvizsgálta minden egyes szemét, hátha talál egy gyenge pontot. Nem talált. Két napja, a Tatuin ikernapjainak két teljes ciklusa óta nem látott napfényt. Úgy vélte, eddig is csak azért sikerült meghiúsítani a szörnyű hutt nyálcsorgató közeledéseit, mert Jabba legalább annyira élvezte, hogy megbüntetheti, mint amennyi élvezetet a végül úgy is bekövetkező megadástól remélt.

A gamorraiak, akik reggel megverték, nagyon alaposak voltak. Oola nem akart Jabbához közelebb táncolni. Az emlék hatására még jobban összekuporodott, és megpróbálta elfelejteni a történteket. Jabba lobogó fülű gyíkmajma a lány sarkán kuporgott, és csak vihogott, miközben a gamorraiak kinyújtóztatták, és tudományos alapossággal megverték. Oola remélte, hogy felsebzik a bőrét. Úgy talán kevésbé lenne vonzó Jabba számára.

Támogatója és fajtársa, a szintén twi’lek Bib Fortuna leguggolt a közelben, és összeráncolta göcsörtös homlokát. Az udvarmester vastag, férfias lekkujának rándulásaival és legyintéseivel kommunikált.

− Remélem, gyorsan tanulsz! Sokba kerültél nekem. Nagyon sokba. A végén úgyis örömét leli benned… még ha csak abban is, hogy végignézi a halálodat.

Oola már csak két dologban reménykedhetett: vagy megszökik ebből a halálos palotából, vagy − ha ez nem sikerül − tisztán és gyorsan meghal. Az udvarban egyedül Fortuna beszélte a nyelvét. Ettől a gondolattól elviselhetetlenül magányosnak érezte magát. Fortuna gazda az egyik fali fülke asztalánál ült, lekkuját Melina Camiss − egy sötét hajú, majdnem csinos ember táncosnő − válla köré fonta.

Jabba farka megrándult. Oola szorosan átölelte felhúzott térdét. Még csak pár szót ismert a huttok nyelvéből („ne”, „kérlek, ne”, „könyörgöm, ne”), de nagyon jól értette Őhájassága testbeszédét. A farokrándulás azt jelentette, hogy valamiben épp örömét leli.

Egy ősi, szabad versben írt dal jutott Oola eszébe: „Csak egy bűnözőnek fontosabb az élete a becsületénél. Ha túlságosan szereted az életet, elveszted az élet értelmét.” Még gyerekkorában tanulta ezt a dalt. Az élet veszélyes. Oola úgy vágyott az életre, mint a vízre, de a halált is úgy fogja inni, mint a bort − nagy kortyokban és gyorsan.

Azonban nem túl hamar.

Ekkor hallotta meg, mi okozta Jabba izgatottságát: a bejárati lépcső felől kiáltozás és dulakodás zaja hallatszott. Fejdíszén keresztül csak tompán jutottak el a fülébe a hangok. Annak idején látta, ahogy Fortuna gazda megmutatja a párnázott bőrpántot Jabbának, hallotta, ahogy huttul mond valamit, és éles karmaival megsimogatja az egyik göcsörtös kidudorodást a ruhadarabon. Aztán felcsatolta a lány fejére, öltözékének utolsó részeként.

A fejfedő oldalán vaskos fémgombok nyomódtak érzékeny fülébe, csak a leghangosabb zajokat engedve át − mint például Max Rebo utálatos énekesének, Sy Snootlesnek a hangját, vagy Jabba undorító ajánlatait.

Oola felemelte a fejét, és a bejárat felé nézett. A trónterem sötét sarkaiban az udvaroncok felemelkedtek a homokkal beszórt padlóról. Bib Fortuna is a helyiség közepe felé fordult, felállt, és elindult a jövevények felé.

Oola valaha csodálta őt. Most már azonban undorodott behízelgő modorától és karmos mancsainak érintésétől.

Két agyaras pofájú gamorrai őr betaszigált egy hevesen ellenkező alakot. A fogoly körülbelül feleakkora lehetett, mint őrei, de ennek ellenére vadul ugrált, és kétségbeesetten rugdosta a gamorraiak vaskos térdét. Amikor betalált, a disznóképűek felröfögtek. Oola sejtette, hogy csak nevetnek.

Jabba megrántotta a láncát. A lány fuldokolva esett hátra, ragacsos hústömegre érkezett. Hátulról egy bibircsókos, elcsökevényesedett kéz ragadta meg egyik érzékeny lekkuját.

Jabba mennydörgött valamit a szerencsétlen fogolynak. Az egyik gamorrai megragadta a nyomorult durva szövésű, barna köpenyének gallérját, és letépte róla a ruhadarabot, egy ráncos arcú, ragyogó sárga szemű, cingár alakot fedve fel ezzel. A fogoly magas hangon hadart valamit Jabbának. A hutt böfögve kiadott egy parancsot. Az őrök valahonnan hátulról elővezettek egy négylábú, zöldes páncélú rákfélét. Az udvaroncok egy része távolabb húzódott, mások előretülekedtek. Még Fortuna gazda is igyekezett tisztes távolban maradni.

A rák megsuhintotta egyik mellső lábát. Hatalmas ollói széttárultak. Az ollók közül egy egyenes, vékony, nedvesen csillogó fullánk meredt elő. A fogoly lekuporodott, és visítani kezdett.

Jabba hatalmas potroha rázkódott a röhögéstől. Oola megremegett. Már két napja nem aludt; ha ez így megy tovább, akkor sem lesz ereje megszökni, ha alkalom adódik rá. Jabba megláncolt táncosnőinek általában rövid, szánalmas élet jutott osztályrészül. Ismét eszébe jutott az ősi dal: ,,…elveszted az élet értelmét.”

Ahogy a fogoly lekuporodott, a rák ollója megragadta a felkarját. A szerencsétlen felvonyított, visítása élesen belevágott Oola fülébe. A lány megpördült, arca egy pillanatra nekinyomódott a hutt bűzös bőrének, majd felpattant, és átugrott Jabba testének undorító középső részén. Egy pillanatra teljesen elfeledkezett a testének nyomódó, rothadó húsról. Jabba felröhögött, de megeresztette a láncot, valószínűleg azért, hogy nyugodtan szemlélhesse áldozatának haláltusáját.

Oola leereszkedett Jabba másik oldalán, óvatosan próbálgatva a lánc hosszát. Sikerült lesiklania az emelvény mögé, mielőtt nyakörve megfeszült volna. Jabbát láthatóan nem zavarta, hogy áthúzta a testén a láncot. Úgyis megtalálja, ha valami könnyedebb szórakozásra vágyik.

A lány kikapcsolta gyűlölt fejfedőjének csatját, és ledobta a ruhadarabot. Aztán megigazgatta gyér, átlátszó ruházatát. Igyekezett minél nagyobb testfelületet eltakarni. A szövetet vékony bőrszíjak rögzítették a csípőjén, a combján, a térdén és a bokáján.

Annak idején azt hitte, hogy majd fátylakat kap…

Szeme csak lassan alkalmazkodott a trónemelvény mögötti félhomályhoz. A legnagyobb meglepetésére két másik lényt pillantott meg. Táncostársa − Yarna, egy vaskos testű askaji, akinek hatalmas melle között bőven volt hely egy alomnyi kölyök számára − a reggeli verés után „nyugtató” szavakat sugdosott a fülébe:

− Tedd, amit tenned kell. Bármit. Amíg életben vagy, van remény. − Oola a szemöldökét ráncolta. A halál a végső ellenség, de a halálon túl fényes, tiszta öröklét és a Nagy Tánc várja.

A humanoid külsejű droid is idemenekült. Majdnem olyan magas volt, mint Fortuna. Teste aranyszínben csillogott, már ahol nem rondította össze Jabba mocska. Oola már korábban is látta, amikor a robot megérkezett köpcös, ezüstszínű társával. És a bűzös, füstös levegőbe vetített férfi hatalmas képmását sem felejtette el…

Yarna henyélt, heverészett, mintha csak ebéd után szunyókálna. A droid fémkezét láthatatlan fülére szorította. Oola közelebb húzódott hozzá. Próbált felidézni néhány szót, amivel megnyugtathatná, de nem tudott eléggé huttul ahhoz, hogy belekezdjen. Mindegy, megpróbálkozhat a galaktikus alapnyelvvel is, bár nem beszéli túl jól.

A droid fémfeje felé fordult. Kiegyenesedett − Oola először azt hitte, el akar menni −, és mereven, udvariasan meghajolt.

− Oola kisasszony − üdvözölte.

Twi’lekiül beszélt. Az otthonát idéző szavak hallatán a lány ugyanúgy megrendült, mint amikor meglátta a robot alacsony társa által kivetített hologramot.

− Szi Thripio vagyok, az ember-kiborg kapcsolatok specialistája − közölte a droid, olyan folyékony twi’lekséggel, amivel egy lekku nélkül létező lény egyáltalán beszélhetett. − Több mint hatmillió kommunikációs formában vagyok járatos. Elnézését kérem rendezetlen külsőm miatt − tette hozzá, és egyik fémkezével megpróbálta letörölni a testén éktelenkedő zöld nyálkát. − Ha tényleg el kell pusztulnom, szívesebben kerülnék a szemétdombra eredeti fényemben.

− Ne légy ilyen kishitű! − suttogta Oola, de képtelen volt meggyőző erőt vinni a hangjába.

− Jabba azzal fenyeget, hogy kiégeti a memóriámat. Annál már a szétszerelés is jobb − siránkozott a droid.

− Semmi sem végérvényes − mormogta Oola, próbálva azokat a dolgokat visszhangozni, amikben hitt − még mielőtt a félelem megingatná a hitét. − Még a halál sem. A halál felszabadítja a lelkünket a gravitáció fogságából, hogy szabadon táncolhassunk…

− Nem érti − ereszkedett le fémes csikorgással Thripio a homokos padlóra. − Egy olyan programozással rendelkező droid számára, mint én, még a részleges törlés is katasztrofális lenne. Kezdhetném elölről, a legalapvetőbb gesztusoktól. Még az sem biztos, hogy a legelemibb kommunikációs funkcióim megmaradnának.

Bár tudnám, mit jelent ez, rándultak meg a lány lekkujai. Ezt a gesztust csak egy másik twi’lek érthette meg.

Azonban a legnagyobb döbbenetére a droid széttárta a karját. − A pusztulásomat jelentené − magyarázta. − Tudok valamivel enyhíteni az ön boldogtalan helyzetén, Oola kisasszony? − tette hozzá halkan, szinte szégyenlősen.

Két napja ezek voltak az első gyengéd szavak, amiket Oola hallott. Már bánta a városbeli hencegését, mikor megszökhetett volna Fortuna gazda elől, és bánta, hogy ilyen gyáván viselkedik itt, a palotában is. Összekuporodott, lekkujával átfonta térdét. − Köszönöm, Szi Pio − suttogta. − Szerinted mi folyik odakint? − intett fejével Jabba trónjának másik oldala felé.

− Thripio − helyesbített a droid, de azért megpróbált gáláns maradni. − Ha jól látom, Őméltósága éppen egy javát büntet meg. Biztos rajtakapta, hogy ellene szervezkedett. Itt mindenkinek az a legfőbb célja, hogy mindenki mást elpusztítson, már amennyire eddig megfigyeltem. Én… Ó!

Egy újabb sikoly némította el. Elfordította a fejét. Oola csupasz könyökével megbökte a droid kemény, hűvös oldalát.

− Mesélj nekem arról… arról a képről, amelyet a társad vetített ki ma reggel − mondta sürgetően. Tudnia kellett. Már megtanult nem reménykedni abban, hogy lesz még egy lehetősége.

− Miről? − fordította felé a fejét Thripio.

− Arról… a férfiról. − Az emberek majdnem úgy néztek ki, mint a twi’lekek, csak éppen szánalmasan csonkák voltak… ahogy Jabba is valami szörnyű mutánsra emlékeztetett, akinek csak egyetlen, undorítóan nagy lekkuja nőtt. − Ki ő?

− Ó! − derült fel Thripio hangja. − Ő az én… − Elhallgatott, mielőtt kimondta volna, hogy a „tulajdonosom” vagy „gazdám”, hiszen most már a Jabbáé volt, de a szavai egyértelműen valami ilyesmire utaltak.

Oola a saját maga számára is meglepő együttérzéssel érintette meg a nyakára erősített fémpántot.

− Ismerem őt − közölte, figyelmen kívül hagyva a droid tétovázását.

− Attól tartok, az lehetetlen − egyenesedett fel Thripio, hatalmasat lendítve két karjával.

− Luke-nak hívják? − kérdezte Oola.

− Jóságos tervezőm! − ragyogott fel Thripio szeme a sötét, füstös levegőben. − Igen. Igen, úgy hívják. Hol találkoztak?

A lány szomorúan belekezdett a történetébe.

Oola ellazította az izmait az ülésen. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy élete első űrutazása sikeresen véget ért. Jerris Rudd, Bib Fortuna bérence, pilótájuk és kísérőjük a Rylothról a Tatuinra vezető rövid úton figyelmeztette, hogy a leszállást megzavarhatják a váratlan homokviharok, vagy az ellenségeik támadása. A lány megfeszítette a lábát, legszívesebben kirohant volna a szűk kabinból. Rylothi, homályos otthonában, a mély föld alatti üregekben, ahol nyolcszázan ismerték el atyját klánfőnöknek, a legkiválóbb táncosok között tartották számon. Dinamikus mozgása és lekkujának érzéki tekergése több tucat hódolót szerzett neki.

Négy hónappal ezelőtt Bib Fortuna felcsábította a felszínre. Nem fizetett érte az apjának, ahogy a szokás megkövetelte volna, hanem elrabolta. Rabszolgaságba vetette egy másik twi’lek lánnyal együtt, aki még nála is fiatalabb és törékenyebb volt. Magával vitte őket egy rylothi komplexumba, ahol valaha jövedelmező csempészhálózatot tartott fenn. A hat világ legdrágább képzését vásárolta meg nekik: négy hónapot a Ryloth legelegánsabb, legtapasztaltabb udvari táncosaival.

Az idősebb táncosok lenézték Oola klánjának különös, primitív táncait. A lány ezzel szemben úgy vélte, a klán megőrizte azt a hitet és méltóságot, amit a világ többi része elvesztett a rabszolgák és a gazdagság hajszolása közben. A megalkuvás isteneinek szolgáira előbb-utóbb halál várt.

Mégis felnőtt a kiképzőihez. Megszökni nem tudott, és imádott táncolni. A hatalom és a hírnév csábítása megragadta a lelkét. A két lány személyiségét Fortuna bérencei határozták meg. Sienn-nek fiatalnak, naivnak és ártatlannak kellett tűnnie; Oolának pedig ravasznak, világinak, csábítónak. Sienn egykedvűen tűrte, hogy Fortuna komor lakájai díszes virágláncokat tetováljanak érzőidegekkel zsúfolt lekkujára. Oola mellette ült, fogta a kezét, és időnként letörölte az arcáról a fájdalom néma könnyeit.

Sienn túl fiatal volt még ehhez a munkához, ahol a szépségét kellett áruba bocsátania. A twi’lekek gyakran becézték kedveskedve „morzsának” − amit az ügyfél egyetlen nyeléssel eltüntethet. Hervadó tanárnőjük, akin még látszottak hajdani szépségének nyomai, próbálta egy kicsit keményebbé tenni a lányt.

− Ne játszadozz ezzel az étvággyal! − figyelmeztette. − Hadd csorogjon a nyáluk, de ne hagyd, hogy beléd harapjanak!

Oola kiegyenesítette lekkuját, és egy picit leeresztette a vállát. Őt és Siennt a legjobbak tanították. A legjobbat verték beléjük.

Sienn egy másik ülésbe szíjazva ült, ugyanolyan kezeslábast viselt, mint Oola − csak az övé nem sötétkék, hanem sárga volt −, és frissen tetovált lekkuját simogatta.

− Fáj még? − kérdezte suttogva Oola.

− Nem, rendben van − bizonygatta Sienn. − Csak…

A kabin ajtaja hangos szisszenés kíséretében félrecsúszott. Jerris Rudd, ez a százhetven centiméternyi söpredék lépett be rajta. Ő volt az első ember, akit valaha láttak. Lehet, hogy minden ember ilyen kinyúlt, szakadt ruhákat hordott. Lehet, hogy mindegyiknek ennyire bűzlött a fejét borító, csapzott szőre (Rudd legvisszataszítóbb szagai legalábbis onnan áradtak). Ha így van, akkor az emberek rendkívül mocskos fajzatok. Oola világias szerepéhez igazodva Rudd odaadott neki egy apró tőrt.

− Segíts Sienn-nek − gúnyolódott −, segíts, ha tudsz! − Oola összerezzent, de miután meggyőződött róla, hogy a tőr éles, bedugta az öve alá.

− Szép repülés volt, igaz, lányok? − dörzsölte össze Rudd két mocskos tenyerét. − Nagyon szépen landoltunk. Semmi durr! − csapta össze a kezét Sienn arca előtt.

A lány megremegett az ülésen. Rudd nyilvánvalóan azt akarta próbára tenni, nem felejtette-e el Sienn a kiképzését a hipertéri ugrás során.

Oola csak néhány száz alapnyelvi szót ismert, de füle felismerte a galaxis vándorainak keveréknyelvét. A férfi szavai sértően csengtek. Nagyjából minden szót le tudott fordítani a szövegkörnyezetből.

− Nagyszerű landolás volt! − jelentette ki határozottan.

− Ideje kiszállni − imitálta a férfi a biztonsági hevederek kicsatolását −, és megnézni ezt a porfészket. Imádni fogjátok a Tatuint!

Sienn megérintett egy kapcsolót az ülés karfáján. A biztonsági övek visszacsúsztak a helyükre.

− Milyen hely ez a Tatuin? − kérdezte.

− Egy kicsit hasonlít a Rylothra. Majd meglátjátok. Na, gyertek!

Még alig másztak ki a leszállópálya hőségébe − a homokos táj nagyon hasonlított a Ryloth forró, gyakorlatilag lakhatatlan napos oldalára −, amikor egy fémes hang reccsent rájuk.

− Maradjatok, ahol vagytok! Senki se mozduljon!

A hang minden dallamosságot nélkülözött. Úgy hasított Oola fülébe, mint a fémen csikorgó homok. A lány azonnal engedelmeskedett a parancsnak.

A szavak egy fehér fémbe öltözött embertől jöttek. Oola elkerekedett szemekkel bámulta. Látott már 3D képeket a birodalmi rohamosztagosokról. Most három is állt Rudd ütött-kopott kis hajójának orra és a leszállópálya homokkő falaiba vájt egyetlen kijárat között. A negyedik fehér páncélos odamasírozott Ruddhoz.

− Mutassa a papírjait!

Ezt még Oola is gond nélkül megértette. Rudd lassan, szemét a rohamosztagosok karabélyaira szegezve a vállán lógó, pecsétes tarisznya felé nyúlt. Az egyik rohamosztagos azonban megelőzte, és letépte róla. Sienn mozdulatlanul, remegve állt.

A rohamosztagos végül visszaadta Rudd tarisznyáját. A társai leengedték a fegyvereiket.

− Ez egy nagyon gyakori hajóosztály − magyarázta a fehér páncélos. − Pont olyan, amivel valaki megpróbálna besurranni, hogy elkerülje az ellenőrzést.

− Én egy törvénytisztelő fuvaros vagyok − mondta Rudd. − Én…

− Talán − intette le a rohamosztagosok vezetője. − Ismerjük a főnöködet. Jabbát hamarosan kellemetlen meglepetés éri. Nagyon hamar. − Két társa felnevetett.

A harmadik katona még mindig nem engedte le a fegyverét.

− Én azt mondom, kutassuk át ezt a hajót! − morogta.

− Felesleges! − tiltakozott Rudd. − Tiszta vagyok. És pár perc múlva találkoznom kell valakivel.

Ezzel nem szabad érvelni egy rohamosztagosnak. Oola, Sienn és Rudd birodalmi őrizet alatt töltötték a következő órát. A falak menti árnyékban lekuporodva vártak, amíg két rohamosztagos a sikló minden egyes négyzetglekkjét átkutatta. Végül vállvonogatva jöttek elő.

− Mehettek − intett a főnök. − Ez alkalommal nem emelünk vádat.

− Nagyon köszönöm − mormogta halkan Rudd. Akármik is azok a „vádak”, nagyon megrémült tőlük. − Gyerünk, lányok! − Oola sietve elindult, így sikerült elkerülni a gusztustalan, állandóan potyázni akaró kéz érintését. A szeme sarkából látta, hogy Sienn nem volt elég gyors.

− Mit kerestek? − kérdezte Oola, miközben végigsiettek egy keskeny sikátoron.

− Nem mit, hanem kit. Abból, ahogy átvizsgáltak mindent, gyanítom, hogy valami szökevény után kutattak.

− Ki lehet az?

− Nem tudom. Ne érdekeljen! Ne is kérdezd! Késésben vagyunk! − mordult fel a férfi. Idegességében még arról is elfeledkezett, hogy a leereszkedő keveréknyelvet használja. Kapkodva beterelte őket egy terepsiklóba, aminek három motorját a farában helyezték el. Oola ragaszkodott hozzá, hogy hátul üljön. − Fortuna még legalább egy óráig nem ér rá. Igyekeznünk kell majd… − A férfi szavait elnyomta a hajtóművek dübörgése.

Oola kifelé bámult a sikló oldalán, miközben Rudd végigviharzott a visszataszító kis városka utcáin. A település láthatóan teljes mértékben a föld felszínére épült, nem pedig a józan ész törvényei szerint a szilárd sziklatalapzat mélyére. A lány már most honvágyat érzett. A Tatuin narancssárga homokjával azonos színű, négyszögletes épületek tövében szeméthalmok éktelenkedtek. Rudd már annyi sarkon befordult, hogy Oola teljesen elveszítette a tájékozódási képességét, csak a két nap szolgált némi útmutatásul. Ha valaki nem képes tájékozódni a Rylothon, arra gyors, idő előtti halál vár.

− Már nincs messze − simogatta meg Rudd a mellette ülő Sienn lábát. − És ha megérkezünk… Hoppá! − Lassított, majd hirtelen megint előretolta a gyorsítókart, és befordult a következő sarkon.

− Mi volt az? − kérdezte Oola. A nyakát kitekerve próbált hátranézni. Semmi különöset nem látott.

− Jabba itteni háza körül mintha látogatókat láttam volna. Nem szívesen mutattalak volna meg nekik titeket. Hadd gondolkozzam! − Pár másodperc múlva leállította a járművet egy tekintélyes méretű szeméthalom mellett. Fém alkatrészek és acéllapok keveredtek foszladozó rongydarabokkal: nyilván két sikló ütközött össze Mos Eisley felett, lezuhantak, hogy aztán a Tatuin forrósága konzerválja a maradványaikat… persze a mozdítható részek kivételével. A két roncsot alaposan kipucolták, legalábbis a bennük látható homok mennyisége alapján. − Kifelé! − parancsolta Rudd. − Gyorsan!

− Itt? − kunkorodott fel Sienn lekkuja zavarában. A természetes, veleszületett mozdulat hangsúlyozására a kiképzői tanították meg, mint ahogy Oolát is arra, hogy szeszélyes, vad ívekben mozgassa fejnyúlványait.

− Igen − lökte ki Rudd Siennt a sikló oldalán át. Oola egyetlen kecses szökelléssel mellette termett.

Rudd is követte őket. Benézett az egyik hosszú fémlap mögé, félretolt egy ismeretlen rendeltetésű alkatrészt, végül pedig felemelt egy nagy, sárgás színű rongydarabot. Valaha talán vitorlaként szolgálhatott egy hosszú, egyenes rúdra erősítve, egyik végét rojtosra cibálta a szél.

− Másszatok be ez alá. Itt várjatok, amíg vissza nem jövök. Egy hangot se! Mos Eisley tele van ragadozókkal. − Fogait vicsorítva felmordult, és úgy tett, mintha karmaival széttépne valamit. − A ragadozók szép, fiatal lányokat esznek. Hajtsátok fel a csuklyáitokat!

Sienn már be is bújt a vitorla fullasztó árnyékába.

− Gyere, Oola! − suttogta. − Siess! Valami megláthat.

Oola odakúszott mellé, lekkuját szorosan a nyaka köré fonta a csuklya alatt. Nem szerette volna, ha homok kerül az érzékeny nyúlványokra. Fájna… és csökkentené az értékét Bib híres gazdája szemében.

Végül is sikerült: ugyanazon a bolygón voltak, mint a legendás Jabba. Bib Fortuna gazda csodálatos történeteket mesélt Jabba gazdagságáról és pompájáról − legendás palotájáról, kiváló ízléséről, úgy az ételek, mint a nők és az egyéb luxuscikkek terén. Oola lágy párnákról és könnyű, minden lélegzetre megrebbenő, kifejezetten táncfátyolból készült, művészi ruhákról ábrándozott. Jóképű új ura nyájas lesz, hatalmas, és nagyon elégedett… ezért pedig megéri feláldoznia egy olyan jelentéktelen apróságot, mint a szabadsága.

Egyelőre azonban egy szeméthalomban bujkál. Sienn felszipogott mellette.

Pár perccel később kénytelen volt kitörölni egyik szeméből a belefolyt izzadságot. Megváltozott a Tatuinról alkotott véleménye: sokkal melegebb, mint a Ryloth. A látása elhomályosodott a hőségtől remegő levegőben. A mellettük álló épület falából mintha egy elmosódott árny vált volna ki és hömpölygött volna a szemétkupac felé.

Ez nevetséges! Az árnyak még délben sem…

− Oola! − ragadta meg Sienn a lábát. − Mi az?

Oola szaporán pislogott. Nem látomás, hanem egy fekete köpenybe burkolózott… ember volt az. Mos Eisley tele van ragadozókkal. Még Rudd is óvatosan közlekedett errefelé.

− Bújj mélyebbre! − bökte meg lábujjával Sienn vállát. Ahogy a fiatalabb lány hátrébb húzódott, Oola is összébb kuporodott. Kezeslábasa anyagán keresztül forró homok nyomódott könyökének, térdének és hasának, de sikerült egyméternyivel beljebb fúrnia magát.

A vitorla távolabbi vége felemelkedett. A sötét lény letérdelt, kinyújtotta az egyik kezét, mintha felemelne valamit… de nem ért hozzá a szövethez vagy a fémdarabokhoz. Az arcát elrejtette a lányokéhoz hasonló fekete köpeny csuklyája.

Sienn felnyüszögött. Oola kétségbeesetten próbálta előhúzni aprócska tőrét az övéből.

− Menj innen! − sziszegte twi’lek nyelven.

A köpenyébe burkolózott lény előrehajolva rátámaszkodott az egyik kezére. Mélyen a csuklya alatt Oola megpillantott egy világos arcot és egy kék szempárt. Egyetlen twi’leknek sincs kék szeme.

− Menj innen! − ismételte meg. Galaktikus alapnyelven már nem tűntek olyan fenyegetőnek a szavai.

A lény ledobta a köpenyét, és négykézláb előrearaszolt. Ember, mint Rudd, de a szőre tiszta és lenszínű. Rudd mosogatórongyszerű öltözékétől eltérően a köpeny alatt viselt fekete öltözéke épnek és vasaltnak látszott (még ha viseltesnek is). Ha ez egy ragadozó, akkor helyes volt a Ruddról szerzett benyomása: a csempész még a saját fajtáján belül is a söpredék közé tartozik. Hirtelen Bib Fortuna alakja ötlött a lány eszébe. És vele együtt az együttműködés gondolata is.

A férfi természetellenesen kék tekintete előbb Oolára, majd Siennre, aztán ismét Oolára siklott.

− Érzem a félelmeteket − szólalt meg halkan. − Gyertek velem! Ismerek egy… − Itt néhány olyan szó következett, amit Oola nem értett, de az utolsó kettőé ismét világos volt: „biztonságos hely”.

− Ezen a bolygón nem létezik biztonságos hely! − nevetett fel kurtán. Rémülten vette észre, hogy az ember beszéde, annak ellenére, hogy csak félig értette, eloszlatta természetes félelmét.

Sienn úgy remegett, mint Fortuna gazda gallérjának díszei. Oola négykézlábra emelkedett, és előremeresztette Rudd apró tőrét, mint egy gyík a karmát. − Ki vagy te? − követelte. − Mit akarsz tőlünk?

− Nem akarlak bántani. − A férfi láthatóan nem rémült meg a lány fegyverétől. − A nevem Luke.

− Luke − ízlelgette Oola a szót. − Menj innen, Luke!

− Ezen a világon születtem. − Minden szavával a lányt próbálta nyugtatni. − Azért jöttem vissza, mert fontos… − Ismét egy szó, amit a lány nem értett. Talán az űrhajója neve.

− Akkor menj, és törődj a saját dolgoddal! Hagyj minket békén!

Az ember mindkét kezét a földre téve közelebb kúszott. Oola észrevette, hogy valami fényes tárgy csüng az övén. Nem úgy nézett ki, mint egy pisztoly, de kés sem lehetett. Ha fegyver volt is, a férfi nem nyúlt érte. Valószínűleg azt hitte, hogy ő nem elég gyors − vagy nem elég elszánt − ahhoz, hogy használja a tőrét. Oola felhúzta a térdét, lábujjait a homokba mélyesztette. A gyík ugrásra készülődött.

− És téged hogy hívnak? − kérdezte Luke. Már majdnem karnyújtásnyi távolságba ért.

− Senkilánya Senkinek! − Oola nem akarta bántani, csak el szerette volna zavarni. Kiszemelte a célpontját: a férfi kinyújtott bal kezét. Beledöfhet a könyökébe. Az épp elég lenne…

Luke maga felé intett a jobb kezével. Oola karja elerőtlenedve csuklott össze. A lány arccal előre a homokba esett, a tőr kicsúszott az ujjai közül.

A férfi begörbítette az egyik ujját. A tőr barázdát vájt a homokba, ahogy odasiklott hozzá.

− Bocsánat − mondta. − De nem akarlak bántani. Nem árthatsz nekem. Rabszolgák vagytok?

Mi lehet ez a Luke-lény? Az arca nyugodtnak, sőt kedvesnek tűnt… de Oola nem bízhatott senkiben, akinek ilyen erő rejlett a hangjában és a kezében. Nem akarta, hogy ismét elrabolják. Visszahúzódott a rejtekébe. Bal lába beleütközött valamibe.

− Jaj! − nyögött fel Sienn.

− Gyertek velem! − suttogta Luke. − Elbújtatlak titeket. Ha valaki meglát, el kell… rejtőznöm. − Most viszont alábecsülte a lány alapnyelvi tudását. − Vagy… meg kell szabadulnom tőle.

Oola még jobban összekuporodott, és felmarkolt egy marék homokot.

− Nem akarlak bántani titeket. − A mosolya őszintének tűnt, bár Oola még nem ismerte eléggé az embereket ahhoz, hogy biztos lehessen benne. − Elviszlek benneteket a Lázadók Szövetségéhez. Ők nem kereskednek értelmes lényekkel.

Fortuna gazda szerint a Lázadók Szövetsége még a Birodalomnál is veszélyesebb. Oola ökölbe szorította a kezét.

Az ember − Luke − most Siennhez fordult.

− Velem jössz? − kérlelte.

Oola megfordult, hogy lebeszélje társát. Sienn szeme elkerekedett, szája mosolyra húzódott. Négykézlábra emelkedett, és előremászott.

− Ez az! − biztatta az idegen.

− Sienn! − sziszegte Oola. A fiatal lány elkúszott mellette.

Luke megérintette Sienn vállát, és ott is hagyta a kezét a selymes, sárga anyagon.

− Igyekezz! − sürgette. Kihátrált a fullasztó ponyva alól, és ismét ránézett Oolára. Mintha sajnálta volna. − Nem engeded, hogy segítsek rajtad? Nem lesz még egy… esélyed. Ismered az „esély” szót?

Oolában még a férfi hatása alatt is feltámadt a büszkeség és az irigység.

− Kiválasztottak minket, hogy Jabba palotájában táncoljunk! − mondta dacosan. − A Tatuin legnagyobb hatalmassága előtt. Egy pár vagyunk. Együtt kell Jabbához mennünk!

− Igen, ő a legnagyobb a Tatuinon − ismerte el Luke. Köpenyét Sienn vállára kanyarította. − De nekem is ott van… − megint az a „dolgom” szó, amit Oola nem értett. − Nem lesz kellemes. Jabba palotája nem olyan, mint amilyennek hiszed.

Oolának hirtelen eszébe jutottak a rohamosztagosok, akikkel a leszállópályán találkoztak. Átkutatták az érkező hajókat, kerestek… valakit. Rámeredt a kopott, de méltóságteljes fekete öltözékben kuporgó alakra. Olyan a teste, mint egy táncosé, teljesen kontrolláltak a mozdulatai. És még mindig nála volt a lány kése. Oola még nem sokat látott a galaxisból, de tudta, hogy kell összeilleszteni egy kirakójáték darabjait. − Téged keresnek a birodalmiak? − tippelte. − Az űrkikötőben?

Luke vállat vont. Hátranézett a válla fölött.

− Valószínűleg. Sietnünk kell. Gyere! Szabad lehetsz.

Szabad? Ezen a bolygón? Milyen élete lenne?

Próbált megbarátkozni a rabszolgaság gondolatával. Azonban a szabadság mindig jobb, mint a szolgaság, még ha a legfényesebb palotában is szolga az ember.

De akkor is… Oola elképzelte magát, ahogy puha, rojtos párnákon heverészik, a legfinomabb gombákat eszi, és erőt gyűjt a következő fantasztikus tánchoz. Eszébe jutott az eget verő elismerés, amit kaphat. Megingott.

Jabba a galaxis leggazdagabb gengsztere.

− Kérlek, gyere! − suttogta Luke. − Jabba meg fog ö…

− Hé! − harsant fel egy ismerős hang. − Hagyod békén azokat a lányokat!

Oola kikukucskált a vitorla alól az utcára. Rudd tűnt fel az egyik szögletes épület sarka mögül. Bib Fortuna is vele volt, magas, csontos koponyája, és vastag lekkuja ugyanazt a sötét eleganciát kölcsönözte neki, mint mindig. Köpenye redői közül kilátszott levágott ujjú kesztyűbe bújtatott, karperecekkel díszített, karmos keze. Azon a sorsdöntő éjszakán, otthon, Oola csodálatosnak látta ezeket a kezeket.

Fortuna maga volt a kísértés.

Fortuna maga a gonosz, döbbent rá később. A Gonosz!

Rudd lövésre készen tartotta a fegyverét.

− Rendben, te akartad! Ez itt Jabba tulajdona!

− Nem nagyon kedvelem Jabbát − lépett Luke Sienn elé. A lány nem elégedett meg ezzel a fedezékkel, igyekezett valami biztonságosabbat találni. A szeméthalomból kiállt egy rozsdás kúp, a mögé bújt le. Luke beugrott a legközelebbi kapualjba, és nekifeszült valaminek, ami úgy nézett ki, mint egy ajtó. Nem nyílt ki.

Oola igyekezett meglapulni.

− Hah! − Rudd tüzet nyitott. A lövés alig valamivel Luke bal lába mellett csapódott a talajba. A homok üveges tócsává olvadt. − Nem öllek még meg! − gúnyolódott Rudd. − Először megtanítalak arra, hogy ne piszkáld Jabba tulajdonát!

Luke nekisimult a falnak. Az arca halálosan nyugodt volt. Fortuna korábban már figyelmeztette a lányokat: tegyenek Jabba kedvére, és a leggazdagabb jutalomban részesülnek. Szegüljenek szembe vele, és a legszörnyűbb rémálmaikat is túlszárnyaló büntetésben lesz részük.

Biztos Jabba is gonosz. Valahogy meg kell állítania ezt az egészet! De hogyan?

Luke végre leakasztotta az övéről a furcsa tárgyat, és két kezébe fogva maga elé tartotta. Oola legnagyobb döbbenetére a kifelé mutató végén egyszerre csak egy ragyogó zöld fénynyaláb jelent meg. Luke kilépett a kapualjból, és elindult Rudd felé. Az első lépéssel mély küzdőállást vett fel, a csillogó fegyvert karja és válla összehangolt, erős mozdulataival forgatta maga előtt. A fénynyaláb hátborzongató fémes zümmögése felerősödött, ahogy belehasított a levegőbe. Rudd sugárvetőjének lövései a legkülönbözőbb irányokba szóródtak szét. Egyik sem találta el Luke-ot. Oola levegő után kapkodott döbbenetében. A férfi nem csak úgy nézett ki, mint egy táncos. Úgy is mozgott.

− Eredj! − kiáltotta Luke Sienn-nek. − Fuss! − A második kiáltás Oolának szólt.

A lány tétovázott. Rudd látta Luke-ot. Ha jól értette, Luke-nak most már meg kell ölnie. A Birodalom elől bujkál.

És Fortuna gazda?

− Elég ebből! − kiáltotta Rudd, és lekuporodott. Egyik könyökét megtámasztotta a térdén, és szinte folyamatosan tüzelt. Luke közelebb lépett, és tovább hárította a lövéseket. Rudd láthatóan nem vett tudomást az őt fenyegető veszélyről.

Oola gyorsan körülnézett, tekintetével magas gazdáját kereste.

Fortuna a szeméthalom szélén lopakodott Sienn felé. Kezében a saját pisztolyát tartotta. Valószínűleg le akarta ütni Siennt, hogy aztán megölje Luke-ot… ha addig Rudd el nem kapja. Megkerülte a rozsdás kúpot, és felemelte a fegyverét. Sienn nekilapult a szemétkupacnak, mint egy csapdába esett, rémült kisgyerek. Oolának csak egy másodperc állt a rendelkezésére, hogy döntsön.

− Sienn! − sikoltotta. − Menekülj! Fuss! − Rávetette magát Fortunára, megragadta fekete köpenyének lobogó szárnyait, lekkuját gúnyos szenvedéllyel fonta a nyaka köré. Gazdája nyakán undorító zsírcseppek jelentek meg. A pisztoly kihullott elegáns kezéből. Hátrahajolt, próbálta felvenni. − Engedj el! − sziszegte. − Engedj el, te kis hülye!

Mos Eisleyt hirtelen fagyossá tette az Oolára rátörő pánik. Ha Luke meg akarja ölni Fortunát, akkor ő most épp a tűzvonalba ugrott. Megpróbált távolabb húzódni. Lekkuja összegabalyodott a Fortunáéval.

Bib elkapta a lány csuklóját, karmai mélyen belevágtak a fiatal húsba. Oola fájdalmasan felkiáltott, és összeesett. Lekkuja elernyedt. Fortunának sikerült megszabadulnia tőlük.

Oola hagyta, hogy ura talpra rángassa. Nem találta el egyetlen lövés sem. Fortuna is sértetlen maradt, Rudd azonban hason fekve rángatózott a porban. Sienn az utca vége felé rohant, lekkuja fehéren villogott Luke túl hosszú, fekete köpenyének háttere előtt. Már majdnem odaért a következő sarokhoz. Luke szorosan a nyomában rohant, még mindig a kezében tartotta rettenetes fegyverét… de a ragyogó fénynyaláb már eltűnt. Lelassított, ahogy Sienn eltűnt a sarok mögött. Hátranézett, tekintete találkozott az Ooláéval. Láthatóan tétovázott.

− Menj! − sikította Oola. Sienn két percig sem maradna életben egyedül ezeken az utcákon.

Luke fájdalmas arckifejezéssel vonta fel a szemöldökét, mintha a lány végül mégis belédöfött volna a kis tőrrel. Megpördült, és egy pillanat múlva már sehol sem volt.

− Szóval csak magadnak akarod Jabbát! − Bib olyan közel húzta bőr mellvértjéhez, hogy a lány arcába csapott a hegyes fogai között zihálva előtörő bűzös lehelete. A pisztoly csöve fájdalmasan belenyomódott a hasába. − Mindent csak a kis Oolának. Riválisok nélkül.

− Riválisok nélkül − mosolygott vissza gúnyosan, eltelve adrenalinnal és virtussal. Vagy megadással. Mindegy Nem mutathat félelmet.

Fortuna ellökte magától. Oola hevesen csapkodva nyerte vissza egyensúlyát. Hátat fordított Bibnek, és várt.

− A siklóm a sarkon túl áll − mordult fel Fortuna. Narancssárgás-rózsaszínes szeme ragyogott. − Erre tessék!

Oola sóhajtva fejezte be emlékei felidézését. Azóta elvesztette a reményt, a napfényt, és még csak közelébe sem került a hatalomnak. A becsületétől azonban senki sem foszthatja meg. Soha többé nem akarja elveszíteni az élet értelmét!

− Fortuna most gyűlöl − suttogta. Megsimogatta a szörnyű bőr fejfedőt. − Tessék, az én puha párnáim − húzta végig az ujját gúnyosan Jabba kőemelvényének peremén. Az ízes falatok? Jabba néha odavetett neki egy-két koncot, ha már eleget könyörgött… vagy azt az ételt, amiben mérget gyanított.

Thripio a történet végét is lefordította Yarnának, majd mindketten megcsóválták a fejüket. Jabba trónjának másik oldalán valaki sikoltva zuhant a padló alá. Oola összerezzent. Korábban már látta, hogyan eteti Jabba bűzös, föld alatti szörnyét. A rankor általában egészben nyelte le áldozatait. Ez a palota mércéje szerint gyors halálnak számított. Oola inkább vállalta, hogy a következő fogás lesz, mint hogy még egyszer végignézze. Inkább a rankor ölelése, mint Jabbáé. Milyen ironikus, hogy Sienn, a született morzsa szökött meg… de Oola örült ennek, és büszke volt rá, hogy segített neki.

− Legalább táncolhatsz − vigasztalta Yarna. − Örülj neki, hogy Jabba nem tartja a markában a kölykeidet! Oola felemelte a fejét.

− Igen, táncolhatok − ismerte el. − Ha lehetne egy kívánságom…

− Mi lenne az? − biztatta Yarna, miközben felerősítette a saját fejdíszét.

− Szeretném eltáncolni a tökéletes táncot. Egyszer. Nem számít, ki előtt. Tudnám, hogy tökéletes.

− De Oola kisasszony, Luke gazda hamarosan itt lesz − nézett rá bátorítóan Thripio.

− Te ismered őt?

− Ó, persze. Én…

− Akkor nemcsak napszúrást kaptam? Tényleg képes ezekre a dolgokra?

− Igen, persze! Engem is ajándékba adott Jabbának. − Dallamos hangja ezen a ponton elkomorult. − Luke gazda egy jedilovag, a Lázadók Szövetségének nagyon fontos személyisége. Nagyon jó a fogolyszabadításban. Jobban tennénk…

− Nem! − mordult fel Oola. Mire is próbálta figyelmeztetni Luke? Hogy Jabba meg fogja… ö-valami. Ölni? A jövőt csak nem látja előre!?

− Idejön, hogy kiszabadítson engem − érintette meg a vállát Thripio. − Szólok neki, hogy önöket is vigyük magunkkal. Bízzák csak rám!

Oola kritikus szemmel vizsgálgatta a droidot.

− Olyan sok nehéz szót használt abban az üzenetben, amit a barátod… kivetített − fejezte be a mondatot twi’leki nyelven.

− Ó, igen − próbált meg Thripio utánozni egy emberi vállrándítást. − Kibírja még egy kis ideig, hogy Óméltóságát szórakoztatja?

− Hallgass a fémemberre! − bökte meg szenvedélyes arccal Yarna. − Ha én kibírtam, te is ki fogod.

− Már nem sokáig. Így nem… − Odakint az udvartartás rekedten felröhögött. Bármelyik pillanatban megérezhette a nyakörvén a rántást. − Thripio, segíts nekünk megszökni innen! Segítened kell!

Thripio megérintette a lány láncát, majd a nyálkás horpadást a saját mellkasán. − A tervek kiötlése − mondta twi’lekiül −, túlmutat a képességeimen. Artunak van egy vibropengéje a szerszámai között, de őt a garázsokhoz osztották be.

Oola elfojtotta magában a feltörő reményt. Nem feledkezhet el a fényes öröklétről, sem a Nagy Táncról. Itt nem. Egy pillanatra sem.

− Ez a különbség kettőnk között − suttogta. − Hiába ismersz hatmillió kommunikációs formát, nincs hited.

− Elnézését kérem − dörzsölte meg ismét a foltot Thripio. − Minden hitemet Luke gazdába vetettem. Ki fog szabadítani engem. − A lány történetének meghallgatása óta kétszer is a gazdájának nevezte Luke-ot − pedig korábban kerülte a kifejezést. A történet legalább neki jót tett.

És ha „Luke gazda” tényleg eljön, talán ő is kap egy második lehetőséget. Szemével követte táncos társát.

− Lehet, hogy mégis kibírom − adta be a derekát Oola. Valószínűleg Sienn is biztonságban van valahol. − Mindent meg fogok ten…

Nyakörvét erősen megrántották hátulról. Oola rémülten visszacsatolta fejfedőjét. Kétségbeesetten próbálta megtartani az egyensúlyát, miközben Jabba átráncigálta a trónemelvény másik oldalára. Ujjai bűzlő húsba mélyedtek. A hutt dorombolt, mintha csiklandozná az ellenállása. A jizz-wailerek új dalba kezdtek.

Oola dühösen leugrott groteszk urának emelvényéről. A terem közepére szaladt, és dacosan megállt a rankor vermébe nyíló csapóajtón. Jabba csapdája ismét zárva volt. Talán ki sem nyitotta.

Talán.

Yarna csatlakozott a tánchoz, majd követte példáját a hosszú, sötét hajú Melina Carniss is. Oola igyekezett olyan távol maradni a tróntól, amennyire csak a lánca engedte. Az egyik sötét boltív alatt mintha egy ragyogó kék szempárt látott volna megcsillanni egy durva szövésű, fekete csuklya alatt. Most neki fog táncolni! A második esélyért. Lábát fejmagasságba lendítette, majd még magasabbra, izmos lekkuja hevesen tekergett. Mindig is a kecsességéről volt híres. A tánc eksztázisa szabadon és természetesen söpört végig a testén, ragadta magával. Minden lépése, minden gesztusa egy-egy dallamhoz kapcsolódott. Megtalálta a tökéletes érzéki pózt. Végre.

Nyilvánvalóan Jabba is így gondolta. Meghúzta a láncot.

Oola először inkább dühösen, mint rémülten, mindkét kezével megragadta és visszarántotta. Nem érdekelte, hogy a gamorraiak megint megverik − akkor sem táncol közelebb. Csak néhány szót tudott huttul. Most elkiáltotta őket. − Na chuba negatorie!

Jabba nyáladzott, és ismét megrántotta a láncot.

Oola megvetette a lábát a csapóajtó szélénél. Bár a rémület elrontotta a pózát, nem sikoltott fel.

− Na! Na! Natoota…

Marina Fitch és Mark Budz

Vérszomj

A whiphid története

Megint etetési idő volt. A csámcsogás és a csontok ropogása átszűrődött J’Quille, a whiphid szobájának falain, ahogy Jabba „kedvenc” rankorja eledelének utolsó morzsáját is befalta.

J’Quille fel-alá járkált rideg szobájában. Magas, aranyszínű szőrrel borított alakján végigremegett a vadászszenvedély, széles ormánya idegesen rángatózott. Az agyarai még mindig bizseregtek, pedig már jó néhány óra eltelt azóta, hogy Jabba a rankor vermébe vetette a twi’lek táncosnőt. A sikolyok rég elhaltak, J’Quille azonban még mindig nem bírta abbahagyni a nyáladzást. A friss vér aromás illatától kellemesen felmelegedett a gyomra.

A melegség nem tartott sokáig. J’Quille torka mélyéről halk morgás tört fel. Legközelebb talán épp rajta lakmározik majd a rankor. Jabba olyan könnyen ráunt a dolgokra! Mi lesz, ha megfakul az újdonsága annak, hogy a whiphid gengszterkirálynő, Lady Valarian egyik volt szeretőjét alkalmazza az ellene tervezett összeesküvések kiszimatolására?

Jabba kétségkívül egyfajta figyelmeztetésnek szánta, hogy ilyen közel szállásolta el a rankor verméhez. Ha a hutt gyanítaná, hogy J’Quille még mindig Valariannak dolgozik…

A Szerencsés Zsarnok tulajdonosaként Lady Valariant tartották Jabba leghatalmasabb riválisának. Nemcsak hogy az ő klubja volt a legnépszerűbb Mos Eisleyban − vagyis az egész bolygón −, hanem ráadásul ugyanolyan könnyedséggel szipkázta el a hutt orra elől a jobbnál jobb üzleteket, mint amilyen könnyedséggel a sullustai gint csúsztatta le a torkán.

Vagy amilyen könnyedséggel a rankor kiszippantaná a velőt J’Quille csontjaiból, ha lebukna.

J’Quille felhorkant. Csak annyi a dolga, hogy az agyarait még egypár napig tisztán tartsa. Akkor majd a rankor és odaadó gondozója, Malakili megszabadulnak Jabbától. J’Quille segített a szökésük megtervezésében Lady Valariannak. Ez csak egy volt abból a néhány jó dologból, amit sikerült Jabba háta mögött megtennie.

Emellett még sikerült lefizetnie Phlegmint, a konyhásfiút, hogy lassan ható mérget tegyen a hutt kedvenc harapósbékáinak edényébe. Ahogy a dolgok kinéztek, a méreg talán egy kicsit túl lassan is hatott.

Újabb csontreccsenés.

J’Quille karmai megfeszültek. Végigsimította a twi’lek vér szagától és a testét elöntő vérszomj érzésétől felmeredő, ragyogó sörényét. Most vajon vadász vagy áldozat? − tette fel magának a kérdést. Esetleg mindkettő?

Abbahagyta a járkálást, és végignézett a sivár, a szalmazsákjától eltekintve teljesen üres szobán. A B’omarr szerzetesek merev aszkézisének megfelelően épített helyiség szülőbolygójának, a Toolának kőből és csontból készített szállásaira emlékeztette. A cella falain két trófea függött: egy (méregbe mártott) mastmotfogakból készült nyaklánc; és egy fiatal bantha koponyája, amit a puszta kezével ejtett el egy vérgőzös éjjelen. Vadász volt, nem valami jégmanó, aki hátradőlve várta, hogy eljöjjön érte a halál.

Felrántotta az ajtót, és kisurrant a folyosóra. A bűzös cellák egyikéből fájdalmas nyögés hallatszott. Egy gamorrai őr felmordult, miközben eldübörgött mellette. Szeme homályosan csillogott − talán a túl sok alvástól, talán a mértéktelenül vedelt sullustai gintől.

J’Quille megsimogatta az alsó ajka alatt növő tüskés szőrszálakat. Lady Valarian is szerette a gint. Bárcsak a Szerencsés Zsarnokban lehetne! Ez két napja, mikor látszólag még minden a terv szerint ment, reális lehetőségnek tűnt. „Összeveszése” Lady Valariannal véget érne, és végre-valahára felhagyhatnának a színleléssel.

De mindez még az üzenet előtt volt. Valaki tudomást szerzett arról, hogy lefizette Phlegmint. Azóta már tízezer kreditjébe került, hogy befogja a zsaroló száját. Azonban csak idő kérdése, és Jabba rájön az egészre.

De mennyi időé? Ez itt a kérdés!

A csámcsogás és a csontok ropogása véget ért. A fenébe! J’Quille homlokán és széles, hosszú pofáján verejték gyöngyözött. Már nem is emlékezett rá, milyen az, amikor az embernek nincs melege. Kézfejével letörölte az arcát. Az izzadt bőrre szőrcsomók tapadtak. Elfintorodott. Már megint vedlik. A Tatuin száraz, fullasztó hősége minden energiát kiszívott belőle. Mit nem adna egypár percért a Szerencsés Zsarnok jégszaunáiban!

Valami elszaladt mellette − egy azok közül a pókszerű robotok közül, amelyeket a felvilágosult B’omarr szerzetesek használtak eltávolított és tápoldatba helyezett agyuk ide-oda szállítására. Az üvegtartály megcsillant a halovány fényben, majd a droid és az agy eltűnt a következő sarok mögött.

J’Quille utálkozva felhorkant, és odasietett a rankor verméhez. A belső kapu résnyire nyitva állt, ahogy arra számított is. Malakili éppen a külső ketrecet takarította.

Itt sokkal erősebben érződött a vérszag. J’Quille becsukta a szemét, és mély lélegzetet vett. A mámorító illat gyógyírként hatott pattanásig feszült idegeire, valamelyest csökkentette elfojtott dühét. Bárcsak megtalálná és megölhetné a zsarolót!…

Egy lépés dobbant mellette a kőpadlón. A szeme felpattant. Az egyik kezét kieresztett karmokkal maga elé rántotta, a másikkal vibropengéje felé kapott.

− Hé, csak én vagyok az! − dörmögte Malakili, és kilépett a ketrec árnyai közül. Meztelen felsőtestén és vaskos karjain izzadság csillogott. Fekete kesztyűbe bújtatott kezével megveregette J’Quille vállát. − Lazíts! Feszültebb vagy, mint egy birodalmi rohamosztagos.

− Szörnyű ez az éjszaka − tette el J’Quille a vibropengét.

− Nekem mondod? − igazította meg Malakili fekete fejfedőjét. Szeme összeszűkült kerek, zsíros arcában. − Valami van a levegőben. Még a kis barátom is idegesebb a szokásosnál.

− Olyan ez a palota, mint egy sírbolt − morogta J’Quille. − Ezek között a falak között még az élők is csak támolygó holtak. Ennyi erővel akár mi is köcsögökbe tehetnénk az agyunkat.

− Hát igen, de a szerzetesek agya nem halott. Figyelj csak − hajolt közelebb Malakili −, hallottam valamit, amiről tudnod kell!

− Mit? − feszült meg J’Quille.

− Bib Fortuna ma délután megpróbálta rávenni Jabbát, hogy dobasson be téged a verembe. Szerinte érdekes küzdelem lenne.

− És mit mondott erre Jabba? − meredt Malakilire a whiphid.

− Megpróbáltam lebeszélni róla. Túl sok sérülést okoznál az én kicsimnek, mielőtt megölne. Jabbát viszont nem sikerült teljesen meggyőznöm. Azt mondta, gondolkodni fog a dolgon.

− Szóval nincs túl sok időm − állapította meg J’Quille elkeseredetten.

− Hát nincs − csóválta a fejét Malakili. − De egy kis szerencsével nemsokára mindketten kijuthatunk innen.

− Remélem, élve − mosolyodott el J’Quille elővillantva agyarait.

− Szólok, ha hallok még valamit − mosolygott vissza Malakili is.

− Köszönöm − biccentett J’Quille.

Az agyarait csikorgatva sietett vissza a szobájába. Az események túl gyorsan történtek, szinte gúzsba kötötték a kezét. Jabba egyre hűvösebben bánik vele, a zsaroló folyamatosan zaklatja… és most Bib Fortuna is feltűnik a színen. Itt az ideje megnöveltetni Phlegminnel a lassan ható méreg adagját. Minél hamarabb válik Jabba egy kádnyi értelmetlenül motyogó, zselés puhatestűvé, annál hamarabb térhet vissza Lady Valarianhoz. Már korábban is eszébe jutott, hogy növelje az adagot, de félt, hogy Jabba állapotának hirtelen változására felfigyelne valaki.

Most már azonban nem engedheti meg magának az elővigyázat luxusát.

J’Quille besurrant a szobájába, és odalépett a falon függő, mastmotfogakból készült nyaklánchoz. Leemelte a szögről, és óvatosan a nyakába tette. Szerencsére a legtöbben − köztük Jabba is − csak egy esztelen vadállatnak tartották, aki örömét leli az ilyen durva ékszerekben. Senki sem gyanította, hogy a fogakat méregbe mártotta.

Megpördült, mikor az ajtaja előtt felcsiripelt egy halk, mechanikus hang. Az orrlyukai kitágultak, remegve szimatolták az olaj és a fém kesernyés bűzét.

Egy droid.

J’Quille jobb keze önkéntelenül is vibropengéjének markolatára kulcsolódott, aztán lassan ellazult. Egy orgyilkosrobot nem hívná fel a figyelmét a jöttére.

Újra felhangzott a csipogás. J’Quille kinyitotta az ajtót.

A kék U2C1-es takarítódroid csiripelt valamit, és hátralépett. Két hajlékony karja megremegett. Felvisított, és a bal kezére erősített, erős szálú kefén, illetve a jobb karjára csatolt szövettel bevont párnán át levegőt kezdett el beszivattyúzni.

− Remélem, nem zavarom − szólalt meg fémes hangon. − Parancsot kaptam, hogy takarítsam ki ezt a szobát.

J’Quille félrelépett, hagyta, hogy a droid belépjen. Még egy előre kitervelt kellemetlenség Jabba, vagy valamelyik szolgája − valószínűleg Buja Féreg − részéről. A Jabba nyálát lefetyelő kowaki gyíkmajom valószínűleg rendszeresen kifosztotta a droid szeméttárolóját, hátha rábukkan valami finomságra két étkezés között. J’Quille felhorkant. Örömmel átprogramozta volna a robotot, hogy szippantsa fel azt a vihogó kis szeméthalmot.

− Kérem, zárja be az ajtót! − folytatta az U2C1. − Nem fog sokáig tartani.

J’Quille felmordult.

A droid jobb karja előrekígyózott, és elkezdte felszívni a port a padlóról. A hangos zúgás szinte belehasított J’Quille idegeibe. A kilincs felé nyúlt.

− Üzenetet hoztam − mondta a droid.

− Üzenetet? − tétovázott a whiphid.

− Egy jó baráttól. − A robot elhallgatott, de a porszívót nem kapcsolta ki. − Tudom, ki zsarol téged. Találkozzunk napkeltekor a tetőteraszon, és megmondom a nevét.

A vendégszállások feletti teraszon. J’Quille már többször is felment oda, hogy egy kicsit kiszabaduljon a nyomasztó falak közül, és nagyokat kortyoljon a hűvös éjszakai levegőből.

− Utasításaim szerint meg kell várnom a válaszát − mondta a droid.

J’Quille sörénye felborzolódott. Jabba fortélya lenne, hogy kiugrassza őt a bokorból? Ha egy barát küldte az üzenetet, akkor mire fel a titkolózás? Miért nem üzente meg rögtön a zsaroló nevét?

Az illető nyilván valami mást is akar tőle… de mit?

Pénzt? Vagy megpróbálja belerángatni egy másik, Jabba ellen szőtt összeesküvésbe? Számtalan ilyen létezhetett. J’Quille ezeknek csak a töredékéről számolt be Jabbának. Csakis a legkevésbé ígéretesekről.

− Miről fogom felismerni? − kérdezte J’Quille.

− Őt magát nem fogja − felelte a droid −, csak azt, amit visel.

J’Quille nagyot sóhajtott. Kezdték már fárasztani ezek a játszmák. Ha kiderül, hogy ez csak egy csapda, akkor még mindig mondhatja, hogy csak a munkáját végezte, egy nyomot követett − Jabba érdekében.

Megnedvesítette az ajkát. Igen, ez lesz a megoldás. Megremegett, mint amikor rábukkant egy jégmanó vagy egy tengeri disznó nyomára otthon, a Toolán.

− Ott leszek − egyezett bele kelletlenül.

A folyosón és a lépcsőkön felsietett Jabba tróntermébe. A hutt talpnyalói a trónemelvény körül csoportosultak. A zenekar játszott, dallamos jizz meg sűrű füst kavargott a hangok és a szagok kavalkádjában. A karbonitba fagyasztott Han Solo egy pillanatra farkasszemet nézett vele a szemben lévő alkóvból.

J’Quille elsurrant a zenekar emelvénye mellett, gondosan kikerülve a rankor verme feletti csapóajtót. A rácsokon keresztül egy másodpercre megpillantotta Malakilit, aki még mindig a vermet takarította. A rankor elégedetten rágódott egy nedves csonton.

Aztán a szörny felbömbölt. A zenekar kihagyott egy ütemet, de gyorsan összeszedte magát, mintha csak megpróbálta volna elfojtani a rettenetes hangot.

Jabba lustán kinyitotta az egyik szemét, aztán visszacsukta − nyilvánvalóan nem érdekelte a dolog. A farka megrándult, biztos jeleként annak, hogy teljesen ébren van. Még az új, aranyszínű droid is készenlétben állt, hogy azonnal lefordíthassa ura parancsait. Bib Fortuna a padlón aludt a hangosan horkoló Buja Féreg mellett. A kis szemétdomb még alvás közben sem bírt csendben maradni.

J’Quille leereszkedett a konyhába vezető lépcsőn. Valaki figyelte az egyik sötét fülkéből − egy B’omarr szerzetes, aki még mindig a palotában kószált. A szerzetes kerek, széles arca halottsápadt volt, görbe orra kráterszerű árnyékot vetett egyik pofacsontjára.

J’Quille összeráncolta a homlokát, és megszaporázta lépteit.

A konyhaajtóhoz közeledve lelassított. A sötét helyiségből kecskefűillat áradt. Közelebb lopakodott. Az egyik belső szobából halovány fény szűrődött ki.

A fülét hegyezte.

Két hang vitatkozott: Ree-Yees örökös dadogása és egy gamorrai őr torokhangú mordulásai. J’Quille az ajtó kerete mögé rejtőzve bekukucskált a helyiségbe.

A konyhát egy frissen elejtett madár tollaként borította be a szanaszét szórt kecskefű. Ree-Yees még a szokásosnál is jobban dülöngélve hajolt egy törött láda mellett heverő test felé. Három szemnyúlványa remegett az erőfeszítéstől, miközben megpróbált a gamorrai őrre fokuszálni. Amaz röfögött valamit Ree Yeesnek, majd előrecsörtetett, és lehajolt a hullához.

Ree-Yees arrébb lépett, és ezzel szabaddá tette a látóteret J’Quille előtt.

Phlegmin, a konyhásfiú!

J’Quille lábkarmai ösztönösen összegörbültek, belemarva a kőpadlóba. A szívdobogása a fülében visszhangzott, elnyomta az őr disznószerű röffenéseit és Ree-Yees részeg makogását. Mit csinált ez a kecskefejű, háromszemű, részeges söpredék? J’Quille összeszorította, majd ellazította a karmait, igyekezett leküzdeni a késztetést, hogy előrontson rejtekhelyéről, és kitépje ennek a tolvaj grannak a torkát.

J’Quille magában morogva visszavonult. Jobb, ha vár. Később is elkaphatja a részeges gyilkost. Most semmit sem tehet − legalábbis anélkül, hogy felkeltené az őr gyanakvását. Nagyot nyelt, és hátat fordított a konyhának.

Ugyanazon az útvonalon ment vissza, mint amelyiken jött. Amikor odaért a sötét fülke mellé, megtorpant. A B’omarr szerzetes eltűnt.

J’Quille fejében egymást kergették a gondolatok. Végül is lehet, hogy nem Ree-Yees ölte meg a konyhásfiút. Lehet, hogy a szerzetes tette. Talán Phlegmin küldte a droidot J’Quille-hez, miután felfedezte a szerzetes zsarolását. A szerzetes azonban rájött, és megölte Phlegmint…

De miért zsarolná egy B’omarr szerzetes J’Quille-t? A szerzetesek valószínűleg mindenki másnál jobban szeretnék, ha Jabba eltakarodna a citadellából. Ha azonban Jabba talált egy elégedetlen B’omarrt, aki hajlandó kémkedni neki… nem lenne meglepő. Az tulajdonképpen sokkal meglepőbb lenne, ha nem talált volna.

De akkor miért nem adta fel egyszerűen Jabbának?

J’Quille kiengedte tüdejéből a levegőt, és felsietett a lépcsőn a trónterembe. Lady Valarian tudná, mit tegyen. Amikor utoljára beszéltek, azt az utasítást adta, hogy addig ne hívja, amíg Jabba nem csak egy vihogó, eszement hájpacni.

Phlegmin nélkül viszont ez eltarthat még egy darabig. Mellesleg a ladyt értesíteni kell arról, hogy mi folyik itt.

A zenekar már pakolt, mikor J’Quille elsurrant mellettük. A rankor a vermében hortyogott, és még Jabba farka is lassabban járta mélázó ritmusát. J’Quille összeszorította a karmait − nagy volt a kísértés, hogy nyakláncáért nyúljon. Tekintetét nagy nehezen levette a harapósbékákat tartalmazó üvegedényről.

Miközben felhágott a vendégszobákhoz vezető lépcsőkön, elhaladt a bőrálarcos fejvadász mellett, aki aznap este elhozta a vukit és azzal fenyegetőzött, hogy egy hődetonátorral felrobbantja az egész palotát. J’Quille elmosolyodott. A vérszomj elegáns, kifinomult jele. Igazán csodálatra méltó.

A fejvadász biccentett, majd folytatta útját lefelé. Kétségkívül a börtönök felé tartott, hogy kigúnyolja a vukit. J’Quille az orrát ráncolta. Valami olyan illatot érzett a fejvadász körül, ami sehogy sem illett a palotába. De nem volt ideje elgondolkodni a dolgon. Felsietett a lépcsőn.

Zihált, a tüdeje szúrt a mozdulatlan, forró levegőtől. A vendégszárny nagy ívben elkanyarodó folyosójának mindkét oldalán ajtók sorakoztak − a legtöbb üres szobákba nyílt. Valaha a szerzetesek hálófülkéjéül és meditációs kamrájául szolgáltak, most azonban az elhanyagoltság dohos szaga lengte körül őket. Jabba általában csak kevés vendéget fogadott egyszerre. Már két-három látogatótól is beindult túltengő paranoiája.

J’Quille a válla fölött hátra-hátranézve odalopakodott az egyik üres szobához, nem messze a tetőre vezető csigalépcsőtől. Halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Odament a szemben lévő falba vágott ablakhoz. Kinézett az éjszakai égboltra, orrlyukai kitágultak, miközben beleszimatolt a langyos szélbe. A hűvös levegőnek enyhe porszaga volt. A szellő egy pillanatra kecskefűszagot sodort felé, kétségtelenül a konyha felől. Kellemes borzongás futott végig a testén. Ma éjjel vérszagot is hordani fog a szél!

Elfordult az ablaktól, és letekerte vibropengéje markolatának a végét. A nyél üregéből előhúzott egy miniatűr holovetítőt, és a széles ablakpárkányra állította, kétszer is megbizonyosodva arról, hogy a parányi lencsék felé néznek.

Bekapcsolta a készüléket, és várta, hogy Lady Valarian válaszoljon. Nem tarthat sokáig. A nőstény hajnal előtt nem szokott ágyba kerülni − akkor zárt be egy rövid időre a Szerencsés Zsarnok, hogy felkészüljön az új nap vendégeire.

A parányi henger oldalán kigyulladt egy fény. Fél másodperccel később a lencsék felvillantották a bejárati zsilipkapu képét, ahol Lady Valarian az üzleti ügyeit szokta intézni. A Szerencsés Zsarnok vonzereje részben abban rejlett, hogy valaha teherhajóként működött. Lady Valarian az űrhajót úgy alakította át, hogy kényelmes légkört árasztott az űrjárók, és egzotikus hangulatot a szárazföldiek felé. J’Quille torkából halk, vágyakozó morgás tört fel.

A holo közepébe belépett Lady Valarian − ragyogóan, mint mindig. Vörösre festett, begöndörített sörény keretezte arcát. Az agyarait kékre festette, és a bal oldalin egy aranygyűrűt is viselt. A fülében karikák csillogtak.

J’Quille testén végigsöpört a vágy hulláma. Orrlyukában szinte érezte a nőstény feromonparfümjének illatát, az orrának nyomódó sörény puhaságát. Eszébe jutott, hogyan horkolt alvás közben…

− J’Quille! − intett a nőstény fényesre csiszolt karmú kezével. A háttérből hallatszott a zene és a szabakkjátékosok zaja. − Annyira örülök, hogy látlak! Ó, mennyire lefogyott az én kis mastmotom! És már megint vedlesz! Mindegy, most, hogy teljesítetted azt a kis feladatot, amivel megbíztalak…

− Még nem teljesítettem, kis jégtigrisem − ábrándította ki J’Quille. − Problémák adódtak. Beszélnünk kell!

− Milyen problémák, kedvesem? − húzta össze résnyire a szemét Lady Valarian.

A hologram széléről egy whiphid hím masszív keze nyúlt be a kép közepére, és adott át egy kupányi jeges sullustai gint a nősténynek. J’Quille torka összeszorult. Egy hím Lady Valarian lakosztályában…

− J’Quille? − sürgette a lady. − Kedvesem?…

J’Quille megköszörülte a torkát. Valószínűleg csak egy szolga.

− Zsarolnak − közölte a tényállást. − Valaki megtudta, hogy a konyhásfiú mérgezi a békákat. Pár perce megölték.

Lady Valarian elvette a kupát a szájától.

− Mire akarsz kilyukadni, kedvesem? Jabba tudja, hogy meg akarod mérgezni?

− Még nem − felelte J’Quille, és közben azt kívánta, hogy bár valóban ilyen biztos lenne ebben.

− Akkor miért hívsz, kedves? − sóhajtott fel Lady Valarian. − Kérlek szépen, térj rá a lényegre! Fontos dolgokat kell még elintéznem.

J’Quille orrlyukai szinte lángoltak.

Lady Valarian szeméből könnycseppek bukkantak ki aggodalmasan összeráncolt szemöldöke alól.

− Annyira veszélyes ez az egész. Ha valaki rájön, drágám…

− Segítségre van szükségem − hajolt közelebb a holóhoz J’Quille. − Meg kell tudnom, ki ölte meg a kuktát! Van valami tipped, ki tehette, vagy hogy ki zsarol engem?

− Van egy B’omarr szerzetes…

A palotán végigdübörgő, falrengető röhögés elnyomta a szavait.

Jabba!

J’Quille megmerevedett. Gerincén a szőr felállt a félelemtől.

− J’Quille… − kerekedett el Lady Valarian szeme.

− Sikerülni fog! − nyúlt a holovetítőért J’Quille, miközben újabb nevetés rengette meg a falakat. A kis hengert gyorsan becsúsztatta a vibropenge nyelébe.

Izmait megfeszítve maga elé tartotta a fegyvert. Füle készen állt a legkisebb neszt is érzékelni… a kőpadlón csusszanó lépések zaját, vagy akár fegyverek csörgését.

Csend.

Vajon a folyosón várnak rá az őrök? Jobb szembenézni a halállal. Kinyitotta az ajtót, és várta, hogy eldördüljön egy lövés, vagy lesújtson egy vibrobárd.

Semmi.

A folyosó üresen tátongott. J’Quille a lefelé vezető lépcsők felé iramodott. Távoli hangok − emberi hangok − szűrődtek fel Jabba trónterméből, elvegyülve Buja Féreg összetéveszthetetlen vihogásával.

J’Quille kettesével vette a lépcsőfokokat. Épp mielőtt leért volna, valamin megakadt a szeme. Visszahőkölt.

A karbonittömb!

Üres.

J’Quille farka megrándult. A Jabbához könyörgő ember biztosan Han Solo. De hát ez lehetetlen! Könnyebb egy toolani jéghegy közepéből kilépni, mint egy karbonittömb fagyos szorításából…

A tróntermet újra betöltötte a nevetés. Jabba mély kuncogásához közben kakofonikus hangorkán csatlakozott. J’Quille a falhoz lapulva bekukucskált a terembe.

A fejvadász, egy ember nőstény sisak nélkül állt Solo mellett, szemben Jabbával. J’Quille felszisszent meglepetésében. Egy ember! Hát ezt a szagot érezte!

Solo feje meg-megbicsaklott, szeme zavarosnak tűnt, nem egyenesen Jabbára nézett.

− Triplán fizetek! − kiáltotta, miközben a gamorrai őrök elvonszolták. − Elszalasztod a szerencsédet, Jabba. Ne légy bolond!

Jabba elmosolyodott, majd a nő felé fordult, hogy ugyanazzal a kegyetlen kéjvággyal mérje végig, mint amivel a twi’lek táncosra is nézett. Ragacsos ajkán széles sávban csorgott a nyál.

J’Quille visszahúzódott a sötétségbe, és csendesen eltette vibropengéjét. Kellemetlen lenne, ha egy őr belebotlana, ahogy kivont fegyverrel leskelődik a lépcsőn. Vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta a levegőt.

A Féreg hisztérikus nevetése fedezte J’Quille visszavonulását felfelé a lépcsőn. Még mindig volt ideje. Mindaddig, amíg Jabbát leköti a nő.

J’Quille visszaügetett a vendégszobába. Az biztonságosabb lesz, mint a saját szállása, ha Jabba esetleg mégis gyanakszik rá. Bezárta az ajtót, és leült a padlóra az ablaknyílással szemben, vibropengéjét keresztbe tett lábára fektette. Az ablak keretében az éjszakai ég feketéből sötétkékké fakult. Hamarosan itt a hajnal.

A szemben lévő kőfalat bámulta. Jabbának tudnia kell. Egyébként miért lenne Phlegmin halott? A zsaroló − a szerzetes, akire Lady Valarian figyelmeztetni akarta − beszélt Jabbának a mérgezett békákról, majd a hűsége jeleként megölte a konyhásfiút. J’Quille elfintorodott. Jabba mindig megkövetelte a hűség bizonyítékát. J’Quille-t arra kényszerítette, hogy hűsége jeleként becserkéssze és megölje saját szolgálóját. Szerencsére az a nagy halom rövidlátó hájtömeg nem tud megkülönböztetni egy whiphid agyarat egy sokkal nagyobb mastmotagyartól.

A folyosón nehéz lépések dübörögtek végig. J’Quille talpra ugrott, és felkapta vibropengéjét. Odakint a gamorrai őrök mély, disznószerű röfögése visszhangzott. J’Quille a lélegzetét visszafojtva az ajtó mögé lépett.

Az őrök továbbmentek.

J’Quille ott állt az ajtó mögött, míg lépéseik hangja teljesen el nem halt, aztán visszaült a földre. A pengét becsúsztatta a tokjába. Maga Lady Valarian adta neki a fegyvert.

Lady Valarian. Akiért nap mint nap vásárra vitte az agyarait.

És akinek a szobájában egy idegen hím volt. Egy szolga? Vagy egy vetélytárs? J’Quille sörénye felborzolódott. Lehet, hogy ennek a zsarolásnak több köze van Lady Valarianhoz, mint Jabbához?

Talán megunta a várakozást, és úgy döntött, megkíméli magát a lehetséges megaláztatástól, hogy egy ilyen idétlen kémet küldött Jabba palotájába. Mindig is megvetette a bolond, gyenge hímeket. Ott volt például D’Wopp, az első férje. Az az őrült képes volt nem visszautasítani Jabba egyik vérdíját a mézesheteik alatt. Lady Valarian egy dobozban küldte vissza a Toolára.

J’Quille nem volt bolond, és nem volt gyenge sem. A lassan ölő méreg Lady Valariannak jutott az eszébe.

− Ne legyen túl egyértelmű a dolog, édes − duruzsolta.

J’Quille rámeredt a vibropengére. Gyönyörű munka, a legjobb fegyver, amit pénzért meg lehet venni. Elhamarkodottan ítélt volna? De mégis, a lady tudott a szerzetesről…

A hangár felől kalapácsütések és fémes dördülések hallatszottak. J’Quille az ajtóhoz lépve ellenőrizte a folyosót, majd odasurrant az ablaknyíláshoz. A szürke fényben elmosódott alakok sürögtek-forogtak, miközben előkészítették Jabba ubrickki vitorlás bárkáját. A hutt nyilván a közeljövőben ki akart utazni a Karkuni Nagy Veremhez, valószínűleg azért, hogy Solót és a vukit a Sarlakk gyomrába vesse.

Vajon J’Quille is szerepel az étlapon?

Megremegett, majd a homokbuckák felett elnézett a horizonton megjelenő fénysávra. A fény lassan hömpölygött, mint a víz, elhomályosítva a csillagok fényét. Ideje elindulni a tetőre, hogy találkozzon az ismeretlen informátorral. J’Quille előhúzta vibropengéjét, és kinyitotta az ajtót.

Valaki járt a folyosón. J’Quille megtorpant, és a ruhadarabok száraz suhogására fülelt. A zaj azonban nem halkult el a trónterem felé távolodva, hanem egyre közelebb ért hozzá.

A folyosó kanyarulatában egy árnyék tűnt fel. Elhaladt egy nyitott ajtó mellett. Egy sápadt, kerek arc és egy görbe orr vette óvatosan szemügyre az árnyakat.

Ugyanaz a szerzetes, aki a konyha melletti fali fülkében rejtőzött.

J’Quille halkan visszahátrált a szobába, és megvárta, hogy a szerzetes elmenjen az ajtaja előtt. A férfi bő köpenye minden egyes lépésnél felsuhogott. A félig nyitott ajtón kiszűrődő fény megvilágította a vonásait. A fejéről és az arcáról az összes szőrt eltávolították.

J’Quille teste dühösen megremegett. Összehúzta a szemét, elmélyítve a folyosó árnyait. Érezte a karmaiban a pulzusa lüktetését, ahogy a mellkasa összehúzódott a szíve fölött.

Kilépett a folyosóra. A szerzetes megtorpant, és felé fordult. Kezét a köpenye ujjába rejtette − akár egy pisztolyt vagy egy vibropengét is tarthatott bennük.

− Hát itt vagy − szólalt meg. Tekintete J’Quille fegyverére rebbent. − Menjünk föl a tetőre, barátom, ott nyugodtan beszélhetünk!

− Mit akarsz tőlem? − remegett meg a penge J’Quille kezében. Szorosabban rákulcsolta az ujjait.

− Ez nem a legalkalmasabb hely a beszélgetésre − nézett körül idegesen a szerzetes. − Túl könnyen meghallhatnak. Bízz bennem!

− Ott voltál, mikor megölték a konyhásfiút − mondta J’Quille, és nem mozdult. − Láttalak.

− Semmit sem tehettem − válaszolta a szerzetes. A karja megmozdult a köpenye alatt.

Mielőtt még kiszabadíthatta volna a kezét, J’Quille alulról felfelé suhintott egyet a vibropengével. A fegyver átvágta a köpenyt és a férfi mellét. A szerzetes döbbent arckifejezéssel meredt a whiphidre, majd lerogyott a padlóra.

J’Quille mellkasában enyhült a nyomás. Végre megint tudott lélegezni. Vett egy mély levegőt, megtöltötte a tüdejét a friss vér édes, szédítő illatával.

Eltette a fegyvert, letérdelt és a hátára fordította a testet. A szerzetes felnyögött.

− Phlegmin… volt… a zsaroló − hörögte, aztán megrázkódott, és meghalt.

Phlegmin? J’Quille a homlokát ráncolva közelebb hajolt.

Valami felcsillant a halvány fényben.

Egy fülbevaló. J’Quille elfordította a szerzetes fejét, hogy alaposabban szemügyre vehesse az egyszerű aranykarikába foglalt kartauzi gyémántot. A vér meghűlt az ereiben. Csak azt fogja felismerni, amit visel, mondta a takarítórobot.

A fülbevaló Lady Valariané volt.

J’Quille adta neki a párjával együtt az első együtt töltött éjszakájuk után. A nőstény dorombolt örömében, és azonnal fel is rakta őket.

J’Quille kivette a szerzetes füléből az ékszert.

A szerzetes Lady Valariannak dolgozott. J’Quille keze ökölbe szorult a fülbevaló körül. Mit mond majd a ladynek?

A folyosóról morgás hallatszott. J’Quille megragadta a szerzetes köpenyét, és a legközelebbi szoba felé kezdte vonszolni a testet. A B’omarr keze előbukkant a ruha redői közül.

A jobbjában egy hődetonátort szorongatott.

Ugyanazt, amivel a fejvadász fenyegette meg Jabbát?

J’Quille kifeszegette a már merevedő kézből. Akármit is csinált eddig, ezzel esélyt kapott arra, hogy mindent jóvá tegyen.

A következő morgást nehéz lépések hangja kísérte. J’Quille hátranézett a válla fölött. Még senkit sem látott, de az illető határozottan felé tartott. Vadul körülnézett. Hol rejthetné el a detonátort? Az övén lógó erszény kicsinek tűnt…

De azért belegyömöszölte, és közben azon imádkozott, nehogy bekapcsolja. Becsukni persze már nem tudta a zsákocskát. Gyorsan rásimította a szőrét a nyílásra, miközben a közeledő idegen kiáltására felegyenesedett.

Illetve inkább visítására. J’Quille lassan megfordult, kényszerítette magát, hogy el ne vigyorodjon, és felnézett egy köpcös gamorrai őr arcába.

A hülyeség tetőfoka.

Az őr egyik vállán ott himbálózott Phlegmin holtteste. Ez nem lehet más, csak az a gamorrai, akivel tegnap Ree-Yeest látta a konyhában.

Az őr röfögve és morogva odadöcögött hozzá. Érthetetlenül elhadart valamit, majd várakozóan nézett J’Quille-re.

A whiphid agya őrülten dolgozott. Pontosan mennyire hülyék ezek az őrök? Ha hitt Ree-Yeesnek, akkor bármit elhisz.

A gamorrai türelmetlenül felmordult. Az egyik röfögés mintha a „halott” szó lett volna.

− Nem halott − húzta ki magát J’Quille −, csak meditál. Transzba jutott. Az elgondolhatatlanon gondolkodik.

Az őr a szerzetes fölé hajolt. Orrát a vér felé fordította, majd rövid, rémült horkantást hallatott.

− A vér? − nedvesítette meg az ajkát J’Quille. − Meg akarta tudni, hogy elérte-e már a megvilágosodás végső stádiumát. Úgy döntött, elvégez egy próbát a saját szakállára, hogy lássa, megkérheti-e már a barátait, hogy tegyék egy tartályba az agyát.

Az őr összehúzta a szemét. Felmordult, aztán először a szerzetes fejére, majd a mellkasára mutatott.

− Nekik ott van az agyuk − vonta meg a vállát J’Quille. − A mellkasukban. Onnan sokkal könnyebb kivenni.

Az őr a homlokát ráncolta. Felhorkant, majd valami olyasmit morgott, hogy „Itt nem szabad meditálni”. Azzal lehajolt, és a szerzetes holttestét fellendítette a szabad vállára.

J’Quille nézte, hogyan döcög el a gamorrai, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Megérintette a hődetonátort.

Besurrant a legközelebbi szobába, és odament az ablakhoz. A fülbevalót a szeme elé emelte, és egy pillanatig a hibátlan gyémánton átragyogó napfényben gyönyörködött, aztán letette az ékszert a párkányra. Kinyitotta az erszényét.

A tenyerébe vette a detonátort. Pontosan tudta, hogy mihez kezdjen vele. Kapott egy második lehetőséget arra, hogy megszabaduljon Jabbától − és ezúttal nem fogja elszúrni!

Timothy Zahn

A melléfogás

Mara Jade története

A tánc véget ért, a zene elcsendesedett. A lány az utolsó pózba merevedett: egyik lábát a magasba emelve, lábujjhegyen állt, a kezét a feje fölé lendítette − néma ékesszólással könyörgött a csillagokhoz, a Birodalomhoz, vagy talán csak ura elismeréséért. Néhány szívdobbanásnyi ideig kitartotta a pózt. Aztán drámai lendülettel a padlóra omlott, a karja kecses félkörívet írt le teste előtt, mint egy sebesült madár szárnya, lábát térdben behajlítva maga alá húzta, teste ívesen megfeszülve borult előre. Kecs, szépség és stílus: egyetlen pillanat alatt értéktelenné, megadóvá és megalázkodóvá vált. Pontosan az a kombináció − legalábbis így mondták neki −, amit Jabba, a hutt annyira kedvelt a táncosaiban.

És ami valószínűleg az előtte álló kereveten elterülő, kövér, sebhelyes arcú férfinak is tetszett. A másodpercek azonban múltak, és a férfi csak ült, némán figyelt. A lány a földön maradt, szaporán, kapkodva lihegett, és azon töprengett, hogy vajon fel merjen állni engedély nélkül. A kövér férfi azonban már eddig is jelét adta, mennyire élvezi a parancsolgatást, különösen ha tehetetlen szolgálókról volt szó. Ha szeretne ezek közé a szolgálók közé tartozni, akkor teret kell engednie ennek az önteltségnek.

Úgyhogy türelmesen várta a parancsait, amelyek egypár másodperc múlva el is hangzottak.

− Kelj föl! − mondta a férfi ugyanolyan petyhüdt hangon, mint amilyen petyhüdt az egész teste volt. − Gyere ide!

A lány engedelmeskedett. Közelebbről nézve a férfi még visszataszítóbbnak tűnt, zsíros szaga már-már fojtogatóvá erősödött. De a lány tudta, hogy maga Jabba sokkal rosszabb lesz. Lehet, hogy ez is része a próbának.

− Nagyon jól táncolsz, Arica − mérte végig a férfi. − Igazán jól. Mondd hát, mi mást csinálsz még ilyen jól?

− Bármit, amit az én uram, Jabba, a hutt kíván tőlem − felelte a lány alázatosan.

A férfi elmosolyodott, apró szeme majdnem eltűnt hájas arcbőrének redői között.

− Nagyon jó! − jelentette ki. − Nem amit én kívánok, hanem amit Jabba gazda kíván. Bölcs válasz; de lehet, hogy nem elég bölcs. Mondd, meglepődnél, ha azt mondanám, hogy valaha én voltam Jabba, a hutt?

Arica szaporán pislogott, felöltötte legjobb buta-értetlen-zavaros arckifejezését.

− Te voltál?… Nem értelek.

− Én voltam Jabba, a hutt − ismételte meg a férfi önelégülten. − Természetesen nem igazából, de egy időben sokan azt hitték a Tatuinon. Jabba ugyanis mindig engem küldött el maga helyett a találkozóira. Így őrizte meg a névtelenségét. A jó csempésznek mindig van egy-két titka. − Az arcáról eltűnt a megdicsőült mosoly. − Most már tudod, valójában kivel állsz szemben.

− Igen, tudom − bólintott a lány. Persze, hogy tudta. A férfi volt a feláldozható figura, akit Jabba azért küldött maga helyett, hogy felfogja a neki szánt esetleges lövéseket. Ez a hülye az áldicsőség és álhatalom fényétől elvakulva nem jött rá, hogy csak az orgyilkosok elé lökött csalétek!

Ugyanakkor azonban Jabbának annyira bíznia kellett benne, hogy rábízza az ügyeit, és ne tartson attól, hogy egyszer csak átáll a másik oldalra. És ennél fogva a férfi valószínűleg részesült abban a mikroszkopikus mértékű nagylelkűségben, amire a hutt egyáltalán képes volt.

Ezzel az emberrel nem szabad ujjat húzni! Legalábbis nyíltan nem…

− Jó − mondta a kövér férfi halkan. − Hát, akkor… Fel vagy véve. Az éjféli váltással kezdesz… sohasem lehet tudni, Jabbának mikor támad kedve egy kis szórakozásra. − Az ajtó felé nézett, és csettintett az ujjaival. Az egyik gamorrai őr ellökte magát a faltól és odadöcögött hozzá. − Az őr majd mutatja az utat. Később még találkozunk, Arica.

− Megtiszteltetés lesz a számomra − hajolt meg alázatosan kifelé hátrálva a lány. Szinte a talpát nyalta a férfinak.

De ez így volt rendjén. Hadd örüljön ez a szánalmas alak a szánalmas hatalmának. Hiába a Birodalom egyik leghatalmasabb bűnözőjének a szolgája, mégis csak egy senki. Arica egyetlen szóval szétzúzhatná; mint ahogy Jabba egész szervezetét is elsöpörhetné, ha úgy tartaná a kedve; vagy ahogy ezt a mocskos bolygót is lángoló homokká változtathatná egyetlen parancsával. Az, hogy mindez nem történt meg, csak annak volt köszönhető, hogy sokkal fontosabb dolgokra kellett koncentrálnia.

Mert ő Mara Jade volt, a Császár Keze. Luke Skywalker érkezésére várt, hogy elpusztítsa a jedit.

A Császár arca mintha közvetlenül Mara előtt lebegett volna a levegőben, sárga szeme elégedetten csillogott. Tehát bejutottál, üzenték a gondolatai. Skywalker nem bukkant még fel?

Nem, üzente vissza gondolatban Mara. Solo azonban még itt van. Készen állok Skywalker fogadására.

A sárga szem ismét felcsillant, és Mara érezte, ahogy elméjét elönti a Császár elégedettségének melege. Kitűnő. Mindenképpen meg kell szüntetni a veszélyt, amelyet ránk nézve jelent.

Mara megengedett magának egy futó mosolyt. Elpusztítom, ígérte mesterének. De az is lehet, hogy Jabba megelőz.

A melegség váratlanul eltűnt, jeges hideget hagyva maga után. Ne becsüld le ezt az ellenfelet, intette a Császár elsötétülő gondolatai közepette. Emlékezz a Bespinre!

Mara elfintorodott. Igen. A bespini Felhőváros, és a küzdelem Skywalker és Darth Vader között. Skywalker nagyon jól mutatkozott be abban a csatában − sokkal jobban, mint ahogy arra Vader vagy a Császár számított.

És a küzdelem során Vader felajánlotta neki, hogy együtt forduljanak a Császár ellen.

Vader persze utóbb letagadta az egészet − azt állította, hogy csak meg akarta zavarni Skywalkert, hogy annál könnyebben átállítsa a sötét oldalra. A Császár azonban ismerte Vader gondolatait és érzéseit, így tudta, hogy nem ez a teljes igazság.

Ezért volt itt Mara, és ezért jött egyedül. A Császár Kezeként maga az Uralkodó avatta be az Erő titkaiba… többek között abba is, hogyan rejtse el az érzéseit még az olyan nagy hatalmú Sötét Jedik elől is, mint Lord Darth Vader. A nagyúr persze gyanakodni fog majd, hogy a Császárnak is köze lehetett Skywalker halálához, de sohasem fog bizonyosságot szerezni arról, mi történt. Ha pedig Skywalker meghal, az egész ügy elrendeződik. Vader egyedül sohasem szállna szembe az Uralkodóval.

Nem felejtem el a Bespint, ígérte meg Mara. Skywalker itt fog elpusztulni!

A Császár elmosolyodott… és akkor egy másik arc tűnt fel Mara látomásában a feje helyén. Egy fiatal, sötét hajú, piros táncosruhát viselő nő arca.

− Te vagy Arica?

Mara pislogott, a Császár képe szertefoszlott, csak távoli jelenlétének utóérzését hagyva maga után.

− Igen − mondta sietve. − Ne haragudj, elgondolkodtam!

− Persze − mosolygott rá a másik nő sokat tudóan. − Fogadni mernék az első heti béredbe, hogy arra gondoltál: hatalmas tévedés volt idejönnöd − intett körbe.

Mara tekintetével követte a kezét. A Táncosok Verme − így hívták a gyakorlótermet, és rá is szolgált a nevére.

− Nem is tudom − válaszolta diplomatikusan. − Jártam már rosszabb helyeken is.

− Hát, a rankor verménél biztosan jobb − vont vállat a másik. − Ne aggódj, a fizetés sokkal kellemesebb, mint a körülmények!

− Remélem is − felelte Mara, és közben azon töprengett, mi lehet az a rankorverem. − A szóba jöhető mellékes eddig nem tűnt túl csábítónak.

− Aha! − nevetett fel a nő. − A Kövér Ember, igaz? Neked is eljátszotta a Nagyon Fontos Személyiség szerepét, mi?

− Valahogy úgy.

− Ne aggódj, jóformán teljesen ártalmatlan! Később majd elmondom, hogyan tarthatod távol magadtól. Ja, még be sem mutatkoztam: Melina Carniss vagyok. Korábban táncos, most koreográfus, egyfajta mindenes. Gyere, menjünk a trónterembe! Bemutatlak Őkegyelmességének.

Végigmentek a hosszú, sötét folyosókon, amelyek nagyrészt a palota vastag külső falában húzódtak. Mara orrát facsarta a bűz, és azt kívánta, bárcsak részletesebb jelentéseket kapott volna Jabbáról és erődjéről. Talán megfontolandó lenne valahogy kijutni Bestine-be, és Aryon kormányzótól szerezni friss információkat a huttról és udvaráról.

Ez azonban hosszú távon veszélyesnek bizonyulhat. Ahhoz, hogy belenézhessen a birodalmi aktákba, fel kellene fednie a kilétét… márpedig ritkán neveztek ki igazán tehetséges kormányzókat ilyen porfészkekre, mint a Tatuin. Aryon kormányzó talán túl lusta, vagy túl alkalmatlan ahhoz, hogy Jabba kémei ne férkőzhessenek a közelébe − hacsak nem Jabba kémje ő maga is. És ami még rosszabb, Lord Vader előbb-utóbb a legkisebb moccanásáról is tudomást szerezne.

Meg aztán ez csak egy egyszerű gyilkosság: gyorsan behatolni, gyorsan végezni az áldozattal, gyorsan eltűnni. Nem, ezt egyedül is végig tudja csinálni.

− Ott van a trónterem − mutatott Melina egy boltívre, amely egy gazdagon berendezett terembe vezetett. − Ó, nézd, úgy látszik, valami műsor is van!

Mara visszafojtotta a lélegzetét. A műsort ugyanis Luke Skywalker adta elő.

Illetve egy hologramfelvétel róla. Egy előre felvett üzenet, amit egy tömzsi R2-D2-es asztromechanikai droid vetített ki, miközben társa, egy C−3PO protokollrobot idegesen imbolygott mellette. Rendben, ezek Skywalker robotjai, amelyek kulcsszerepet játszottak a Császár drága Halálcsillagának elpusztításában.

− …ajándékot nyújtok át neked, ezt a két robotot.

A protokolldroid felvisított.

− Kíváncsi lennék, ki ez − morogta Melina.

− Nem tudom − nézett a képre homlokát ráncolva Mara. A Császár összes anyagát elolvasta Skywalkerről: mindent tudott a családi hátteréről, a Tatuinon töltött gyerekkoráról, az Obi-Wan Kenobi vezetése alatt szerzett rövid képzésről és arról a felbecsülhetetlen kárról, amit eddig a Birodalomnak okozott. De ez nem az a bizonytalan, zöldfülű kölyök volt, akit az eddigi felvételeken látott. Ez a Luke Skywalker kiegyensúlyozottan, magabiztosan, az erejében bízva viselkedett.

És az övén jól láthatóan ott lógott egy fénykard. Valószínűleg saját maga készítette ahelyett, amit elveszített a Bespinen.

A Császárnak igaza volt. Skywalker tényleg veszélyesebb, mint Mara hitte volna.

Az üzenet véget ért, a droidokat elvezették (a 3PO folyamatosan jajveszékelt).

− Oké − fogta meg Melina Mara karját. − Húzd ki magad, Arica! Odavezetlek a hutthoz.

Mire visszahozták a protokolldroidot, a trónterem zsúfolásig megtelt a galaxis mindenféle söpredékével. A levegőt füst és zaj ülte meg. A háttérben egy harmadosztályú zenekar játszott; középen, Jabba trónja előtt egy fiatal twi’lek lány táncolt.

Oolának hívták, és nagyon jó volt.

Mara a Táncosok Vermébe vezető boltív mellett állt, a háttérbe húzódva, egyik szemét Oola előadásán, a másikat a termen és a benne tartózkodókon tartotta. Kifejezetten tarka tömeg, állapította meg magában − a Jabba figyelmét magukra terelni igyekvő, nyilvánvalóan feltűnésre éhes senkiktől kezdve egészen a birodalmi körözési listák legémelyítőbb alakjaiig mindenki megtalálható volt. Ha Skywalker eljut idáig, akkor biztos nem üres kézzel fogja tenni ezt.

Megmerevedett. Valahol, a tudata legmélyén felvillantak a veszélyt jelző vörös fények.

Igyekezett uralkodni magán, vett egy mély lélegzetet, lecsendesítette elméjét, testét felkészítette a cselekvésre. Szeme és tudata végigpásztázta a termet, a veszély forrását keresve…

Éppen csak sikerült észrevennie, ahogy Jabba lenyomott egy gombot a trónján, amitől a padló egy része megnyílt Oola alatt.

A táncosnő fültépően felsikoltott, majd hangja elhalkult, miközben lezuhant. Jabba trónja előrecsúszott a csapóajtó alá emelkedő rácsokig, a másik oldalra pedig a talpnyalói zsúfolódtak vadul lökdösődve a jobb helyekért. Mara megpillantotta Melina Carnisst, aki közvetlenül a rács mellett guggolva mohón csillogó tekintettel nézte, mi történik odalent. Újból felhangzott egy sikoly, ezúttal azonban távolabbról…

Aztán hirtelen mindenki elfeledkezett a látványosságról. A trónterem másik végében nyíló boltív felől lövések hallatszottak. A tömeg egy pillanatra felbolydult; majd gőgösen félrelökdösve maga elől az őröket, feltűnt egy felfegyverzett, páncélos alak, láncon vezetve egy hatalmas vukit.

És nem is akármilyen vukit! Hanem Csubakkát, Han Solo társát és másodpilótáját!

− Boushh − morogta valaki Mara mellett. − Hát ennyit a Csubakkára kitűzött vérdíjról…

Mara hidegen elmosolyodott. Annyira egyszerű, annyira klasszikus, annyira fantáziátlan! A legkönnyebben úgy lehet behatolni az ellenség erősségébe − hitték mások −, ha álöltözetben próbálkoznak, és valami olyant hoznak az ellenségnek, amire az nagyon vágyik.

Ez a trükk azonban most kudarcra van ítélve. Homlokát egy kicsit összeráncolva a koncentráció közben, próbálva kizárni a teremben lévő többi elme zajos csapongását, Mara felélesztette magában a Császár erejét, és a páncélos alakra fokuszálta. Megérintette az elméjét…

És szaporán pislogni kezdett meglepetésében. Nem Skywalker volt az! Hanem egy nő.

Egy nő?

Mellette közben zajlottak az események: Jabba túl alacsony összeget ajánlott fel vérdíjként, mire az idegen egy hődetonátorral támasztotta alá az érveit. Mara megvárta, míg véget ért a vita, és elvezették a vukit. Aztán átvágott az újra a mulatozásba feledkező társaságon, és megállt a némán őrködő fejvadász, Boba Fett előtt.

− Bocsásson meg, uram − mondta félénken. Egyik kezét kinyújtotta a férfi válla felé, majd hirtelen visszarántotta, mintha meg akarta volna érinteni, de aztán rájött, hogy nem lenne bölcs dolog. − A nevem Arica… ma érkeztem. Az a valami a fejvadásznál… nagyon félelmetesnek tűnt. Gyakran történnek itt ilyen dolgok?

A férfi egy hosszú pillanatig szótlanul meredt rá, és közben Mara azt hitte, hogy a játszma véget ért. Boba Fett az évek során tekintélyes mennyiségű csendes munkát végzett a Birodalom számára, és valószínűleg őt is láthatta valamikor a Császár kíséretében. Mara kinyúlt az Erővel, megpróbálta megérinteni a fejvadász elméjét. A férfi azonban tökéletesen uralkodott a gondolatain, semmit sem lehetett kiolvasni belőlük.

− Örülök, hogy megismerhetem, Arica − szólalt meg végül azon a kifejezéstelen hangon, ami annyira megrémítette az áldozatait, és lenyűgözte a megbízóit. − Boushh miatt nem kell aggódnod. Lehet, hogy most őrültnek tűnt, de hidd el, nem az. És senki más miatt sem kell aggódnod. Jabba tudja, kiben bízhat meg. Senki más nem léphet be a palotába. − Megérintette az oldalán lógó fegyvert. − És általában én is tanyázok két megbízatás között.

− Ennek örülök − rebegte Mara. − Köszönöm… most már sokkal jobban érzem magam.

− Örülök, hogy segíthettem.

Mara rámosolygott a férfira, és arrébb ment. Boushh tehát egy létező személy. Mármint az igazi.

De akkor ki ez a nő? Skywalker egyik szövetségese? Vagy valaki a Külvárosokból próbál nevet szerezni magának, és sikerült egy óvatlan pillanatban elcsípnie a vukit?

Tulajdonképpen majdnem mindegy Mara azért volt itt, hogy Skywalkert elkapja − Skywalkert és senki mást. Mindenki más csak zavart jelent; és Jabba embereinek képesnek kell lenniük a zűrzavar kezelésére. Néhány, a hutt fülébe suttogott szó erről a Boushh nevű imposztorról épp elég lesz.

Végül, ha már elfogytak a droidjai és a barátai, Skywalker kénytelen lesz személyesen eljönni.

Másnap hajnalban érkezett, mikor Jabba és udvartartása még horkolva igyekezett kipihenni az éjszakába nyúló mulatozást. Alapos okuk volt az ünneplésre: az éjjel leleplezték és elfogták Leia Organa hercegnőt.

Marát jó előre figyelmeztette veszélyérzete. A legnagyobb meglepetésére a többieket láthatóan váratlanul érte a jedi megjelenése. Skywalker egyszer csak ott termett a trónteremben anélkül, hogy a külső őrség egyetlen pisszenéssel, kiáltással vagy bármilyen zajjal jelezte volna az érkezését. Jabba twi’lek udvarmestere készségesen vezette ura elé.

Skywalker hologramja már felkészítette Marát a jedi önbizalmának megerősödésére. A férfi azonban még így is lenyűgözte.

Miközben a twi’lek odalépett urához, és súgott valamit a fülébe, néhány őr elkezdte körülvenni Skywalkert. Jabba nagyot rándulva ébredt fel, hatalmas, vizenyős szeme szaporán pislogott, ahogy felfogta a helyzet súlyát. Előbb a twi’lekre meredt, majd Skywalkerre.

Aztán felnevetett.

A mély, dübörgő nevetés visszhangot vert a trónteremben, felébresztve az udvartartás még alvó tagjait. Előkerült néhány pisztoly is, de a legtöbb fegyver a tokjában maradt, mivel a zavaros fejű udvaroncok nem tudták eldönteni, hogy ez a csendes, csuklyás köpönyegbe burkolózott alak barát-e vagy valamilyen valószínűtlen ellenség.

Mara erre a pillanatra várt: döbbent zavarodottság, senki sem tudja biztosan, mi történik, senki sem tudja biztosan, ki hol van. Ideális alkalom a támadásra. A veszélyérzete még mindig nem múlt el, de azért csendesen jobbra lépett, Jabba egyik fiatal őre mögé, aki sugárdárdájába kapaszkodva próbálta nagy nehezen felfogni az eseményeket. A pisztolya hanyagul lógott az oldalán, a tokjában. Mara a háta mögül óvatosan előrenyúlt, ujjai rákulcsolódtak a markolatra…

És megmerevedett, ahogy valami keményen belenyomódott a veséjébe.

Tévedett. A vészjelzés nem Skywalker felől jött.

− Csak szép nyugodtan − suttogta Melina Carniss a fülébe. − Most szépen kihátrálunk a folyosóra. Különben itt halsz meg.

Mara némán, önmagát átkozva tűrte, hogy Melina hátrafelé lépkedve kivezesse a trónteremből. Egy csendes biztonsági őr. Valószínűleg egyike a sokaknak, akik láthatatlan védőfalat alkotnak Jabba és ellenségei között. Egy ilyen helyen erre számítania kellett volna, oda kellett volna figyelnie rá. Ő azonban csak Skywalkerre és a társaira koncentrált, tehát hanyag volt.

A trónteremből hirtelen zűrzavar és egy lövés hangja szállt feléjük. Mara a nyakát nyújtogatta, de túl messze jártak ahhoz, hogy bármit is láthasson.

− Kíváncsi vagy, mi? − gúnyolódott Melina. − A ti emberetek volt? Itt fordulj be… de csak nagyon lassan!

Mara engedelmeskedett a parancsnak, a szeme sarkából figyelte Melinát, miközben elfordult és végignézett a jelzett járaton. Melinánál volt a pisztoly; de nála, Maránál volt a képzése, a Császár ereje és a felhasználására való szándék. Ha most kinyúlna az Erővel és kiragadná Melina markából a pisztolyt…

Lenézett a táncosnő kezére. Nem. Ebből a szorításból nem tudja kitépni. A másiknak legalább egy lövésre maradna ideje.

Akkor talán az elméjét kellene kezelésbe venni? Számtalan módon képes lett volna ellenfelét lenyugtatni, összezavarni, vagy egyszerűen elkábítani azáltal, hogy az Erővel egyenesen a tudatára csap le. Ezeknek a technikáknak az alkalmazásához azonban időre lett volna szükség, és Melina elmeállapotát figyelembe véve megint csak azzal a végeredménnyel jártak volna, hogy elsüti a pisztolyt.

− Gyanúsan hallgatsz − jegyezte meg Melina, miközben elindultak a járatban.

− Mert fogalmam sincs, mi folyik itt − válaszolta Mara. − Semmit sem csináltam.

− Hát persze hogy nem! − mondta Melina komoran. − Nem férkőztél be álcázva a palotába. Nem hazudtál, ki vagy, mi vagy. Nem szövetkeztél Lady Valariannal Jabba megölésére. − Ismét belenyomta a pisztoly csövét Mara hátába. − Ugye?

Mara szaporán pislogott. Valaki összeesküvést szőtt Jabba meggyilkolására? Itt? Anélkül, hogy ő észrevette volna? Ez már nem puszta figyelmetlenség, hanem szégyen!

− Nem tudom, miről beszélsz! − tiltakozott még egyszer utoljára. − Nem akarok ártani Jabbának. Tényleg nem.

− Hát persze hogy nem! Csak emlékbe akartad eltenni az őr fegyverét. Erre! − bökte hátba Melina ismét.

Egy újabb alagútba léptek be. A járat először meredeken lejtett, majd vízszintesbe jött, és kanyarogva vezetett a távolba. A bejáratnál két gamorrai őr állt hanyagul lándzsájára támaszkodva. Halkan beszélgettek röfögő nyelvükön.

− Ti meg mit csináltok itt? − förmedt rájuk Melina. − Vigyázz! Gyerünk, mozgás!

A két őr lassan, láthatóan zavartan attól, hogy az alantas koreográfus parancsolgat nekik, egy kicsit kihúzta magát.

− Így már jobb − morogta Melina. − De nem sokkal. Egyébként is, azt hiszitek, ti vagytok a Császári Gárda? Lódítsátok meg a seggeteket, és vigyétek le ezt a nőt a börtönbe! Mozgás! − lökte feléjük Marát. − Ha jó kislány leszel, megkérem Jabbát, hogy gyors halált válasszon neked.

− Lekötelezel − nézett hátra a válla fölött Mara. Még most sem ránthatta ki biztonsággal Melina kezéből a fegyvert. Viszont…

Kinyúlt az Erővel, és élesen jobbra rántotta a pisztoly csövét. A torkolat felvillant, ahogy Melina ösztönösen lőtt egyet. A dörrenés a szokásosnál legalább kétszer hangosabban visszhangzott az alagút szűk falai között.

Rögtön ezután felharsant a megsebzett gamorrai dühös, fájdalmas üvöltése. A másik őr is felmordult, majd mindketten felkapták lándzsáikat, és elindultak a nő felé, aki ok nélkül megtámadta őket.

Mara sokért nem adhatta volna, ha látja Melina arckifejezését, de nem volt ideje ilyen élvezetekre. Most, hogy sikerült foglyul ejtője figyelmét elterelnie, elérkezettnek látta a pillanatot a cselekvésre. Átsurrant a gamorraiak között, és futásnak eredt az alagútban.

− Állítsátok meg! − kiáltotta Melina. Az őrök azonban nem hallgattak rá. Néhány kapkodó lövés fénye villant fel a járatban, kőszilánkok repkedtek Mara füle mellett.

Aztán már csak a lassú felfogású gamorraiak morgása és Melina dühös, egyre rémültebb kiáltásai hallatszottak. Mara rohant, ahogy csak bírt, remélte, hogy sikerül kikerülnie a tűzvonalból, mielőtt még azok hárman tisztázhatnák a dolgot. Az első lehetőség az alagút vége felé került elé: bal oldalon egy kanyargós, bűzös folyosó nyílt. Mara még egyszer visszapillantott a zajos csetepatéra, majd bevetette magát az oldaljáratba.

Az alagút rövid volt − alig húsz méter − és majdnem zsákutca. Majdnem. A végét lezáró falba ugyanis egy fél méter átmérőjű, kör alakú szellőzőrácsot építettek − egy rácsot, amely szó szerint rázkódott a mögötte lévő valami üvöltéseitől. Mara óvatosan odalépett a szellőzőhöz, és bekukucskált rajta.

Az üvöltés a legnagyobb és legvisszataszítóbb kétlábú lénytől származott, amelyet valaha is látott. Egy szörnyetegtől, amely a verem mocsoktól bűzlő padlóján heverő csontok számából ítélve vérengző fenevad lehetett.

És ami pillanatnyilag épp Luke Skywalkert akarta desszertként elfogyasztani.

Mara a bűzről teljesen megfeledkezve nyomta az arcát a rácshoz. Látta, ahogy Skywalker kiugrik egy sziklapárkány alól, és átrohan a lény lába között, a verem egy barlangszerű része felé, amit a lány nem látott tisztán leshelyéről. Tökéletes! A szörny rövid úton végezni fog Skywalkerrel, ráadásul több tucatnyi tanú szeme láttára (az ujjongásuk lehallatszott odafentről), és Vader egyetlen nyomon sem juthat el hozzá vagy a Császárhoz. Ha pedig a lénynek valamilyen oknál fogva segítségre lett volna szüksége… nos, ő készen állt megadni ezt a segítséget.

A fenevad most megfordult, és Skywalker nyomába eredt. Mara nem látta a jedit, de a felőle érkező zajokból ítélve arra következtetett, hogy Jabba emberei elzárták előle a menekülés lehetőségét. Hamarosan vége lesz az egésznek.

És akkor figyelmeztetés nélkül valami kis tárgy zúgott át a látómezején, és csapódott be a kőfalon lévő kapcsolótáblába. Szikrák villantak… felcsikordult egy gépezet…

És egy nehéz, fűrészfogas aljú kapu zuhant le fentről, pont a nyakánál a földhöz szegezve a szörnyet. A lény még egyszer utoljára felnyögött, aztán mozdulatlanná merevedett.

Mara hitetlenkedve bámult a hatalmas holttestre. Skywalker megölte! Egyedül volt, fegyvertelenül − és mégis megölte!

A döbbent csendben feldübörgő hutt szavakból ítélve Jabba egyáltalán nem örült ennek.

Mara mélyet lélegzett a bűzös levegőből. Rendben. Nyugalom. A lény tehát nem pusztította el Skywalkert − megteszi majd Jabba. És valószínűleg nem kevésbé vérengzően, ha a róla szóló történeteknek csak a fele igaz. Skywalker megtette a magáét. Elképesztő hülyeség és önhittség volt a részéről, hogy egyedül, fegyvertelenül merészkedett ide…

A dögletes levegő szinte megállt a torkában, ahogy két kép jelent meg lelki szemei előtt. Az egyiken Skywalker menekült a szörny elől, a másikon a hologram-üzeneten keresztül beszélt Jabbához.

Az új fénykardja! Nem hozta magával a fénykardját!

Illetve nem nála van.

A vukinál nem lehet − nem tudná elrejteni. A protokollrobotnál sincs. Leia Organánál sem lehet.

Az asztromechanikai droid!

Csendesen elkáromkodta magát. Nem, nem Skywalker volt önhitt. Hanem Jabba. És most megint az ő nyakába szakadt ez az egész ügy. Mara hátralépett a rácstól, és valami nyitószerkezetet kezdett keresgélni…

Veszélyérzete egy töredékmásodperccel azelőtt jelzett, hogy meghallotta volna maga mögött a csoszogást a kőpadlón. Megpördült, és küzdőállásba szökkent.

A gamorrai őrök, akiket fent hagyott az alagút bejáratánál, végül rátaláltak. És féltucatnyi barátjukat is magukkal hozták. A szűk járatban kettesével nyomultak felé, elzárva Mara elől a menekülés útját.

Marának se kedve, se ideje nem volt ehhez az egészhez. Kinyúlt az Erővel, és keményen lecsapott a két elöl haladó tudatára. Azok megtorpantak, egy pillanatra megtántorodtak vaskos lábaikon, hosszú lándzsáik csörrenve hullottak a padlóra megbénult mancsaikból. Aztán a mögöttük haladók legnagyobb döbbenetére összerogytak.

Az egyik lándzsa hamarabb Mara kezében termett, mint ahogy a másik a földre ért volna. Az alagút szűk falai között is mesterien forgatva félreütötte a támadók második sorának feléje lendített fegyvereit, majd a halálos energiaheggyel felhasította az arcukat. A két őr megtántorodott, kezüket a sebeikhez kapták, és hanyatt zuhantak a harmadik sorra. Mara felugrott az első leterített páros hátára, és a pillanatnyilag összegabalyodott őrök mellett átnyúlva elintézte a negyedik párost.

Egy perc múlva már nem volt ellenfele.

Hevesen lihegve fordult vissza a rácshoz. Az energialándzsa vibropengéje hatalmas zajt csapva vágta át a fémet, de Jabba tróntermében valószínűleg épp elég nagy zaj tombolt ahhoz, hogy ne hallják meg. Mara előredobta a fegyvert, majd ő maga is átpréselte magát a szűk nyíláson.

A verem testközelből nézve még undorítóbb volt, mint odakintről. A kapu, amely megölte a szörnyet, elzárta a kijáratot arrafelé, de Mara a szemben lévő falon felfedezett egy félig felhúzott, kisebb ajtót. A vibropenge gyorsan végezte a dolgát, a lány előtt hamarosan feltárult egy meredek, de megmászható felfelé vezető járat. Valószínűleg ebbe a kürtőbe nyílt Jabba csapóajtaja. Mara felkapott egy csontot, amely hosszabbnak tűnt a kürtő szélességénél, és a nyílásba ékelve felhúzta magát rajta. Felváltva a lábára és a csontra támaszkodva elkezdett felfelé araszolni.

Pár méterrel arrébb bukkant fel. Közvetlenül a csapóajtó alatt a kürtő kiszélesedett, ide zuhantak be az áldozatok. A csontot a kürtőbe támasztva sikerült többé-kevésbé szilárdan megállnia. A falba süllyesztve észrevett egy kis kapcsolódobozt; óvatosan rövidre zárta a megfelelő érintkezőket, és a csapóajtó szárnyai már ki is nyíltak a feje fölött.

Senki sem zuhant le, kíváncsi tekintetek sem fogadták. A beszédfoszlányok távolról szűrődtek felé. Elfintorodott, majd remélve, hogy nem késett még el, megkapaszkodott az egyik ajtószárnyban és felmászott.

Fejét óvatosan kidugva a perem mögül, elégedetten nyugtázta, hogy a trónteremben egy teremtett lélek sincs. A gyorsan halkuló hangok alapján be tudta lőni, merre tűntek el az udvaroncok. A zajokat követve, ügyelve az őrökre, akiket riaszthattak miatta, a többiek nyomába eredt. Skywalker ott van valahol kint; egy kis szerencsével − és az Erő segítségével − talán még utolérheti.

A hatalmas hangárban kavargó tömeg mögött egy óriási vitorlás bárkára igyekeztek mihamarabb felszállni utasai. Arrébb két kisebb naszád készülődött az induláshoz. Mindenfelé őrök álltak: emberek, gamorraiak és még egy fél tucat más faj. Durván leterelték a bárkáról és a naszádokról azokat, akik nem vehettek részt az utazáson. Akárhol is volt Skywalker ebben a kavargásban − már ha ott volt egyáltalán −, Mara nem látta.

Jabbát azonban észrevette. Hatalmas, lebegő trónemelvényén, egytucatnyi őr és lakáj kíséretében igyekezett a bárka felvonója felé. Mara a tömegen átnyomakodva odasietett hozzá.

Az őrök szemmel tartották, miközben közeledett, de az arcukon és testtartásukon a szokásos óvatosságon kívül semmi rendkívüli nem látszott. Nyilván nem jutott még a fülükbe Mara állítólagos szövetsége Lady Valariannal.

− Kegyelmes uram! − kiáltotta Mara, megtorpanva a fenyegetően felemelkedő fegyverek fala előtt. − Kegyelmes uram! Kérem!

Jabba felé fordította a fejét.

− Arica vagyok, kegyelmes uram − kiáltotta a lány. − Az egyik táncos. Önökkel tarthatnék?

A hutt morgott valamit, majd intett az egyik őrnek, aki viszont C−3PO-t, a protokolldroidot bökte oldalba.

− Ööö, izé, a hatalmas Jabba azt mondja: „nem” − fordította a robot remegve, még csak rá sem nézve Marára. A lány követte a droid pillantását az egyik naszád felé…

És meglátta Skywalkert, ahogy büszkén, egyenesen állt, miközben a naszád kirepült a hangár kapuján.

A jedi el is tűnt Mara szeme elől.

− Kegyelmes uram, kérem! − könyörgött Mara, és szavaiba az Erővel támogatott, legerősebb elmekontroll-technikákat bújtatta.

Mintha csak egy kőfalra köpött volna. A hutt felkuncogott, a szemét a lány felé fordította, és ismét megszólalt.

− A hatalmas Jabba azt mondja, most el kell menned − közölte a droid, még mindig a távolodó naszád után bámulva. − Azt mondja, a rendelkezésedre bocsát egy terepsiklót, és többé nem akar itt látni.

Mara tekintete egy pillanatra a huttéba mélyedt, kétségbeesetten próbálta kifürkészni ezt az idegen elmét. Vajon rájött Jabba, hogy ki ő valójában, és miért van itt? Vagy egyszerűen csak gyanakodott rá, mint Melina is, hogy egy összeesküvésben vesz részt, és most így akarja nyomon követni az ellenségeihez?

Mindegy. Egy terepsiklóval nem érheti utol Skywalker naszádját, és egyedül nem is szállhat szembe mindannyiukkal. Így vagy úgy, de ideje eltűnni innen.

− Köszönöm Őméltósága kegyes jóindulatát − mondta, erősen megnyomva azt a két szót, amely aztán semmiképpen sem illett Jabbához − a méltóságot és a jóindulatot. − Örökké élj, hatalmas Jabba!

Tehát melléfogtál, remegett végig Mara testén a Tatuin egéről rátűző két tűzforró nap ellenére a Császár dühének jeges hidege. Csalódtam benned, Mara Jade. Nagyot csalódtam.

Tudom, felelte Mara, s a vereség keserű íze összekeveredett a szájában a fogai közé került sivatagi homokkal. De Jabba talán végez vele.

A Császár dühe most szinte fájt. A megvetése belehasított a fejébe. Te tényleg elhiszed ezt?

Nem, sóhajtott fel a lány.

Az Uralkodó egy pillanatra elhallgatott. Mara érezte, ahogy ura mélyen belemerül az Erő áramlataiba. A jövőt fürkészte… Skywalker ráér, szólalt meg végül. Menj a Svivrenre! A többit majd megbeszéljük, ha visszatértél.

A kép és az érzés szertefoszlott, a Császár befejezte a beszélgetést.

Mara egy sóhaj kíséretében teljes figyelmét visszafordította az előtte elterülő sivatagi tájra. Tehát kudarcot vallott. Az első igazi kudarca, mióta a Császár kinevezte a Kezének. Fájt neki a kudarc. Szörnyen fájt.

De végül is nincs semmi baj. Mindent helyre fog hozni. Skywalker most megszökött, de nem menekülhet örökké. Valahol végül el fogja kapni.

És akkor megöli.

William F. Wu

Az összeesküvés

A gamorrai őr története

Gartogg, a gamorrai őr épp szokásos őrjáratán döcögött Jabba, a hutt palotájának homályosan megvilágított folyosóin a szolgák szállásai felé, amikor valami zajt hallott maga mögött. A főbejárat hangos döndüléssel záródott be, lánccsörgés hallatszott. Gartogg megállt, és aggodalmasan felhorkant. Mikor aztán meghallotta egy vuki tiltakozó üvöltését, Gartogg visszasietett a főkapu felé, s szinte kezét-lábát törte igyekezetében, hogy jól szolgálja Ortuggot, a Jabbának dolgozó kilenc disznópofájú gamorrai vezetőjét.

− Ortugg! − gurgulázta. − Várj!

A vuki újra felüvöltött, ahogy fogva tartója, egy fejvadász a láncánál fogva lerángatta a trónterembe vezető lépcsőkön. Gartogg utánuk iramodott, remélve, hogy talán ő is taszíthat egyet-kettőt a foglyon, de elkésett − mint általában. Ortugg és Rogua (a főbejárat mellé rendelt másik gamorrai) már szorosan a fejvadász és a vuki nyomában lépkedett.

− Fogoly? − tülekedett Gartogg Ortugg háta mögött.

− Pofa be! − röffent rá Ortugg.

− Úgy van, pofa be! − taszította hátra Rogua egy pillanatra megfordulva.

Gartogg egy szót se szólt, miközben igyekezett megőrizni egyensúlyát. Ortugg mindig így bánt vele, Gartogg azonban tudta, hogy rászolgált. Soha nem sikerült még kivívnia főnöke elismerését. A többi faj mindig azon élcelődött és arról panaszkodott, hogy a gamorraiak milyen hülyék; de Gartogg nem hitt nekik − neki Ortugg, Rogua és a többi őr ugyanolyan intelligensnek tűnt, mint Jabba többi híve.

A tömeg lélegzet-visszafojtva figyelte a hutt alkudozását a fejvadásszal.

− Boba Fett? − kérdezte Gartogg, miközben ismét megpróbált befurakodni Ortugg és Rogua közé.

− Természetesen nem − morogta Ortugg türelmetlenül. − Boba Fett ott áll − mutatott a tömeg másik széle felé vaskos, zöld karjával. − Ezt a fejvadászt Boushhnak hívják.

És még minket tartanak a többiek hülyének! − rázta meg a fejét Rogua.

Jabba mondott valamit az idegen fejvadásznak.

− Beleegyezik − közölte Jabba új tolmácsrobotja az emelvényről.

A hutt intett a gamorraiaknak, hogy tereljék le a vukit a börtönbe.

Ortugg és Rogua előrelépett, hogy átvegyék a vuki láncait.

− Én is! − loholt utánuk Gartogg.

− Nem! − taszította mellbe Ortugg hatalmas zöld kezével. − Menj, folytasd az őrjáratot!

− Vitorlás bárka! − röfögte Gartogg lázas izgalommal.

− Mi van?

− Vitorlás bárka?

− Világosan beszélj, te idióta! Mi van a vitorlás bárkával?

− Akarok menni. Legközelebb.

− Mi, többiek mind teljes mondatokban beszélünk! − vágta fülön Gartoggot nyitott tenyérrel Rogua. − Te miért nem?

− He? − pislogott Gartogg az ütéstől kóválygó fejjel.

− A vitorlás bárkára akarsz kerülni, mikor Jabba legközelebb kihajózik vele? − kérdezte Ortugg.

Gartogg helyeslően felhorkant.

Rogua megvetően mordult fel.

− Egy ilyen megbízatást ki kell érdemelni − jelentette ki Ortugg. − Te pedig nem érdemelted ki.

− Trónterem? − kérdezte Gartogg reménykedve.

− Nem! Menj, folytasd az őrjáratot!

Gartogg leforrázva, csalódottan nézte, hogyan ragadja meg Ortugg és Rogua a vuki láncát, és vezeti le a börtönbe. Mikor a zenekar újból rázendített, és a trónteremben nyüzsgő tömeg folytatta a mulatozást, csendesen eltotyogott. Neki soha, semmi szórakozás nem jutott.

Magában dörmögve kóborolt a sötét, üres folyosókon, mint ahogy máskor is. Ortugg mindig olyan helyre osztotta be őrségbe, ahol nem történt semmi. Amikor nem volt szolgálatban, Gartogg összevissza kószált, remélve, hogy talál valami fontos tennivalót. Még a többi gamorrai sem szerette a társaságát. Akárhányszor valami különleges feladatot kaptak − például kísérjék el Jabbát a vitorlás bárkán tett kirándulásaira −, Gartoggot mindig otthon hagyták.

A közeledő lépések hangjából kikövetkeztette, hogy valaki feléje tart. A társaság után sóvárogva felnézett, és két ismerős embert pillantott meg: egy sápadt, karcsú, barna hajú nőt és egy köpcös, fekete hajú, ferde szemű férfit. Gartogg tudta róluk, hogy Jabbánál bujkáló tolvajok.

− Jó estét! − röfögött rájuk lelkesen.

Mindkét ember összerezzent a meglepetéstől, elkerekedett szemmel meredtek rá.

− Mit mondott? − suttogta a nő remegve, tekintetét le nem véve Gartoggról. − Ah Kwan, te érted, mit mond?

− Sajnálom, Quella − válaszolta Ah Kwan. − Fogalmam sincs, milyen nyelven beszél.

− Jó estét! − röfögte Gartogg ismét, ez alkalommal hangosabban.

A két ember ijedten hátralépett.

− Mit akarsz? − tette a kezét Ah Kwan az övébe tűzött hosszú tőr nyelére. − Mit mondtál?

− Jó estét! − üvöltötte Gartogg csalódottan, a magasba emelve ökölbe szorított kezét.

A páros megpördült, és futásnak eredt; egypár pillanat múlva már el is tűntek a folyosó egyik kanyarulata mögött.

Gartogg nagyot sóhajtott. Őt senki sem szereti. Egyedül kell járnia a folyosókat. Mindig ez történik.

Ugyanazon a napon, valamivel korábban, miközben Gartogg magányosan járta a palota sötét, üres folyosók, anélkül hogy tudta volna, a puszta jelenlétével biztosította a hely nyugalmát. Végül is akárkivel találkozott, az gyorsan elsietett, mikor meglátta közeledni. Ez vonatkozott a többi gamorraira is.

Gartogg hangos lépéseket hallott − mintha valaki a szolgák szállásai felé vezető folyosón járt volna. Sietett kivizsgálni a dolgot, hiszen még mindig sóvárgott valami különleges eset után, amivel kivívhatná Ortugg és társai elismerését. Akkor talán megengednék, hogy legközelebb ő is velük mehessen Jabba vitorlás bárkáján.

Ahogy csak vastag, izmos lábától tellett, végigdübörgött a folyosón, és bárdját optimistán a magasba emelve befordult a sarkon. Porcellust, a főszakácsot pillantotta meg, amint valami felett guggolt a padlón. A séf egy nagyon vékony, ideges férfi volt, ritkuló, sötétszőkés hajjal. Szokás szerint fehér szakácsruháját viselte, amelyet állandóan mindenféle, izgalmasan illatozó ételfoltok tarkítottak.

Gartogg kedvelte Porcellust. A konyhában mindig rengeteg étel hevert a főnök körül. A gamorrai őrök állandóan arrafelé lebzseltek, nagyokat horkantva szimatolgattak, hátha sikerül elcsenniük valami finomságot. A múlt héten például négy társát találta ott, amint épp azon verekedtek, hogy melyikük nyalja ki az egyik desszertestálat. A mókába lelkesen beszálló Gartogg véletlenül majdnem lecsapta Porcellus fejét a bárdjával, de a főszakács szerencsére hamar megenyhült iránta. Végül is, barátok voltak.

Porcellus most Ak-Buz, Jabba vitorlás bárkájának weequay parancsnoka felett kuporgott, aki mozdulatlanul, széttárt karral, üresen a mennyezetre meredő szemmel feküdt a hátán.

Gartogg megkapta a hőn áhított lehetőséget, hogy saját maga értelmezze a helyzetet. Elmélyülten tanulmányozta a látványt. Úgy vélte, Ak-Buz elég rosszul néz ki.

− Hé! − horkant fel. − Mi folyik itt?

− Mi az? − szökkent talpra Porcellus egész testében remegve.

Gartogg odalépett Ak-Buz mellé, és a homlokát ráncolva nézett rá.

− Meghalt?

− Nem halt meg − felelte Porcellus gyorsan, arca csillogott az izzadságtól. − Csak alszik. Pihen. Azt mondta, hogy nagyon fáradt, és elindult, hogy szunyókáljon egyet. Biztos… biztos itt tört rá az álom a folyosón.

Gartogg elmélyülten tanulmányozta Ak-Buz rezzenéstelen arcát. Azok a kimeredt szemek nem mozognak.

− Halottnak látszik − röfögte elgondolkodva.

− Láttál már alvó weequayt?

− Izé… nem.

− Hát akkor jól nézd meg! − Porcellus lehajolt, és a holttest egyik karját a vállára vetve talpra állította a kapitányt. − Megyek, elviszem a szállására… hm… még mielőtt felébred.

Gartogg bólintott. Az jó lesz, a weequaynek nem lenne szabad a folyosón aludnia. Valaki még orra eshet benne.

− Segítsek?

− Köszönöm − mosolyodott el a séf −, de boldogulok magam is.

Gartogg felsóhajtott. Egy pillanatig azt hitte, valami fontosra bukkant, például egy holttestre, de tévedett. Most megint egyedül maradt, és szinte semmi dolga nem volt.

Csalódottan röfögött valamit, és elindult vissza, felfelé.

Aznap, késő este Gartogg épp fáradtan cammogott a vendégszobákhoz vezető lépcsőn, amikor lépteket hallott maga mögött. Remélve, hogy valami szörnyűség fog történni, és ő elkaphatja majd a bűnöst, gyorsan befordult egy sarkon, és az árnyékba húzódott.

Pár másodperccel később a falhoz lapulva a közelébe ért egy alak.

Magas, vékony, szélesen ellapult orrú fickó volt; felhajtott gallérú zekét viselt. Mikor felismerte, még Gartogg is visszafojtotta a lélegzetét. Jabbán kívül csak Dannik Jerrikótól, az orgyilkostól félt a palotában. Sohasem látta még ölni, de sok pletykát hallott arról, hogyan intézi el az ügyeit: Jerriko egy takonyvámpír volt.

Mikor az orgyilkos eltűnt, Gartogg egyik kezével védelmezően eltakarta felfelé kunkorodó orrlyukak, és elsietett az ellenkező irányba.

Miközben Gartogg szokásos őrjáratát róva kószált a folyosókon, végighaladt a hátsó járatokon, és a főkapu közelébe ért. A konyha felől kiáltásokat hallott, habozva megállt, nem tudta, odamenjen-e vagy sem. Aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen szeret a konyhába járni. Valami finomság mindig akadt.

Először senkit nem látott a konyhában. Miközben belépett, szórakozottan felmarkolt egy marék plasztihabot, és majszolgatni kezdte. Az előtérben azonban észrevett valakit.

A plasztihabot rágcsálva elindult az alak felé. Felismerte Ree-Yeest, a háromszemű, kecskefejű szélhámost, aki egy összetört doboz mellett térdelt. Mellette állt Porcellus, mindketten Phlegmint, a konyhásfiút nézték. A kukta nem úgy feküdt, mint Ak-Buz: keze és lába furcsa szögben kicsavarodott, a szeme pedig csukva volt.

− Alszik? − állt meg az ajtóban Gartogg.

− Nem én voltam! − visította Porcellus.

Ree-Yees meglepetésében majdnem hanyatt esett. Három szeme egyenesen Gartoggra meredt. A törött dobozból kihullott ezüstös-zöldes kecskefű édes illatot árasztva szóródott szét a padlón.

− Konyhafiú alszik, mi? − kérdezte Gartogg ismét.

− Izé…

Gartogg várakozóan pislogott, és biztatóan felmordult. Ree-Yees hirtelen felpattant, arrébb lökte Porcellust és hadarni kezdett.

− A legjobbkor jöttél! Épp most találtam rá… ööö… lent, az Ephant Mon szobájához vezető alagútban! − Szeme összeszűkült. − Idehoztam, hogy… izé, sürgős kulináris elsősegélyben részesítsem.

− He?

− Tudod, konyhai légzésmegindítás! Az ételek szaga annyira… annyira erős, hogy még a holtakat is életre kelti. Ez egy ősi technika, ezt még a nagy-nagybácsikámtól, Swee-beepstől tanultam. Mi úgy hívjuk, hogy… ööö, szemétbelélegzés. De sajnos elkéstem − sóhajtott egy nagyot, miközben szemének csápjai lekonyultak.

Gartogg előredöcögött, letérdelt, és a holttest fölé hajolt. Azon töprengett, hogy nem kellene-e még egyszer megpróbálkozni a konyhai újraélesztéssel, hátha mégis magához térne a fiú. Bár amikor beleszimatolt a levegőbe, semmiféle szemétszagot nem érzett. Talán már tényleg túl késő volt.

− Látod? − kérdezte Ree-Yees idegesen. − Valakinek most már kézbe kell vennie az ügyet. Egy hivatalos személynek. Nyomozni kell, össze kell rakni a kirakójáték darabjait, meg kell oldani a bűnügyet. Jabba elégedett lesz: elégedett és bőkezű.

− Konyhafiú megölve! − Gartogg egyszerre felfogta a problémát. Lehajolt, és megragadta Phlegmin egyik bokáját. Felegyenesedett, és a feje magasságába emelte a testet, hogy alaposan szemügyre vehesse. Phlegmin arcát vér borította.

Ree-Yees szótlanul meredt rá.

Gartogg bólintott, és átvetette a holttestet a bal vállán. Megfordult, és gondterhelten kidöcögött a konyhából. Közben még egy marék plasztihabot tömött a pofájába.

− Ne feledd − kiáltott utána Ree-Yees −, Ephant Mon szállása mellett találtam rá!

Gartogg szokatlanul jókedvűen ballagott a folyosón. Ha megtalálja a konyhásfiú gyilkosát, Ortugg le lesz nyűgözve. És akkor legközelebb biztosan beosztja a vitorlás bárkára.

Gartogg ismét végtelen köreit rótta a palota nyirkos, félhomályos folyosóin. Azon törte a fejét, hogyan oldhatná meg a rejtélyt. Már órák óta cipelte a konyhásfiú holttestét, és még ő is kezdte megérezni a súlyát. Áttette a testet a másik vállára, de ez is csak egy darabig jelentett megoldást. Mikor harmadszor ment el a vendégszobák előtt, végre eszébe jutott egy fontos nyom: Ree-Yees Ephant Mon szállása közelében bukkant a holttestre. Úgy gondolta, talán kikérdezhetné Ephant Mont a bűntényről. Bekopogott az ajtaján. Nem jött válasz. Gartogg felsóhajtott, és továbbment a folyosón.

Fáradtan, rezignáltan morgott magában. Valószínűleg úgy sem tudott volna meg semmit. Ephant Mon sem szerette őt.

Mintha már napok óta járt volna körbe-körbe a palotában (és talán így is volt), anélkül hogy bárkit ki tudott volna kérdezni. Az a néhány alak, akiket észrevett a távolból, általában gyorsan befogta az orrát (ha volt neki), és elszaladt. Gartogg nagyon tapintatlannak tartotta ezt a viselkedést.

Mikor már vagy negyedszer haladt el a rankor verme melletti folyosón, hallotta, ahogy a fenevad lelkesen kaparja és dobálja a ketrece alját borító földet.

− Gyere! − szólt oda Gartogg a konyhásfiú holttestének. − Megnézzük rankort!

A kukta válaszul valami zavaros folyadékot csorgatott az alagút padlójára.

Mikor odaértek a rankor szállásának rácsos bejárata elé, Malakili, a szörny kövér gondozója épp egy ernyedt emberi testet vonszolt a kapu felé.

− Mi ez? − kérdezte Gartogg.

− He? − egyenesedett fel Malakili meglepetten, elengedve az élettelen testet. − Miért, szerinted mit csinálok? Etetem a rankort, te mamlasz!

− Aha − horkant fel csalódottan Gartogg. − Segítsek?

− Nem, boldogulok egyedül is.

Gartogg megigazította a konyhásfiú testét a vállán, miközben Malakili kinyitotta a rácsot, és a türelmetlenül várakozó rankor elé vetette a másik holttestet.

− Őt is ide hoztad? − bökött fintorogva Phlegmin hullája felé.

− Nem! Bűnjel!

− Hát, pedig elég gyorsan bomlik. Biztos vagy benne?

− Biztos! − Gartogg azzal sarkon fordult, és elsietett.

Gartogg lecaplatott a konyhába, Phlegmin holtteste még mindig a vállán csüngött, feje és karja előrelógtak. A halott konyhásfiú egyre jobban bűzlött, és időnként zavaros folyadék csorgott belőle a padlóra. Gartogg udvariasan röffent egyet.

Porcellus felnézett a jövevényre.

− Összeesküvés − morogta Gartogg. − Nyomok. Minden összefügg. − Kinyújtotta a kezét, és felmarkolt egy kis plasztihabot. − A lány. A lány, nyam… − csámcsogott élvezettel.

− Milyen lány? − kérdezte Porcellus. − És azonnal vidd ki innen azt az undorító dolgot!

− Zsoldos lány. Elhozta a vukit. Tegnap éjjel. − Gartogg lenyalta a plasztihabmorzsákat az ajka körül, és elégedetten felsóhajtott. − Solo barátnője. A csempészé. A Főnök elkapta őket.

Gartogg észrevette, hogy a hulla egyik szeme kezd kiesni a gödréből. Ez nem jó, szüksége lehet még a bűnjelre. Idegesen felhorkant, és vastag, zömök ujjával visszagyömöszölte a fiú szemgolyóját.

− Vidd ki innen ezt a szörnyűséget! − parancsolta Porcellus. − Itt főzök, ennek a helynek tisztának kell lennie: tisztának és egészségesnek!

Gartogg sértődötten megfordult, és a hullát megigazítva kiballagott a konyhából. Végül is, itt a séf a főnök. Kifelé menet még felkapott és a szájába tömött egy marék plasztihabot, bár ez alkalommal jókora adag hullott a földre is.

Egész nap a palota folyosóit járta, még az alvást is hanyagolta, de nem talált semmit. Az éjszakai váltás során ismét bejárta az egész citadellát, természetesen Phlegmin hullájával a vállán. A szolgálat végére teljesen kimerült, de most sem bukkant rá semmi érdemlegesre.

Végül a hajnal közeledtével fáradtan és csalódottan visszadöcögött az őrök szállására.

− Gartogg! − ugrott Ortugg gyorsan az ajtó elé. − Mi a fenét csinálsz azzal a… a dologgal?

− Bizonyíték − röfögte Gartogg védekezően.

− Hiszen ez rohad! − kiáltott fel Rogua Ortugg mögül. − Nem hozhatod be ide!

− Nem?

− Mit csináltál vele éjszaka? − kérdezte Rogua.

− Őrjárat − válaszolta Gartogg. − Őriztem.

A szálláson tartózkodó többi gamorrai undorodva röfögött és morgott.

− Tüntesd el innen! − parancsolta Ortugg. − Add oda a rankornak, vagy mit tudom én!

− Bizonyíték − vette szemügyre Gartogg a konyhásfiú nedvező, elszíneződött arcát. − Gyilkosság.

− Ide pedig be nem teszed a lábad! − jelentette ki Ortugg. − A vitorlás bárkára készülünk. Rogua, válaszd ki, kik jönnek!

− Igen, uram.

− Vitorlás bárka? − kerekedett el Gartogg szeme. − Most? − röfögte izgatottan.

− Nem, nem most. Jabba hamarosan kiutazik a Karkuni Nagy Veremhez, hogy néhány foglyot a Sarlakk gyomrába vessen.

− Vigyetek! − állt egyik lábáról a másikra Gartogg könyörögve. A konyhásfiú teste ide-oda rázkódott. Az egyik ujja leesett a padlóra. A szájából bogarak másztak elő; néhány el is repült a hulláról, zavarta őket a rázkódás.

− A fiú gyilkosát keresed? − kérdezte Ortugg utálkozva.

− Igen!

Ortugg kuncogva felröfögött, és ránézett Roguára.

− Ha a legközelebbi kirándulásig megtalálod, akkor velünk jöhetsz. Most pedig tűnés! És meg ne lássam itt még egyszer ezt a szörnyűséget!

− És próbálj teljes mondatokban beszélni! − üvöltötte Rogua.

Gartogg nyomában röfögéssel és visítással keveredett röhögés harsant fel, miközben megfordult és elindult a folyosón.

Akárhogy is, de Gartogg most már nem érezte magát annyira fáradtnak. Túlságosan is izgatott lett. Megkapta a várva várt lehetőséget.

− Lehet vitorlás bárka − mondta bizakodóan a konyhásfiúnak.

A hulla fülében valamilyen kukac tekergett. Elfeketedett nyelve kilógott az ernyedt állkapcsok közül. Az arcán bogarak mászkáltak.

− Vitorlás bárka − ismételte Gartogg. − Akarsz menni?

A hullából még mindig különböző állagú és színű nedvek csöpögtek, a bogarak pedig egyre több szövetet zabáltak fel a testéből. Mégis, alig volt könnyebb, mint korábban. Gartogg a Jabba trónterme mögötti hangár felé döcögött. Szerette volna legalább megnézni a vitorlás bárkát.

Útközben meglátott egy fülbevalós B’omarr szerzetest, aki felfelé sietett a félhomályos folyosón.

− Szerzetes − szuszogta Gartogg halkan a konyhásfiúnak. − Kérdezünk nyomokat. Oké?

A szerzetes eltűnt egy fordulóban. Gartogg utánasietett, de nem kiáltott oda neki. Nem akarta felébreszteni az alvókat.

Egy pillanatra elveszítette a nyomát. Aztán egy másik forduló felől hangokat hallott. Gyorsan arrafelé vette az irányt. Mielőtt még bárkit meglátott volna, hangos puffanás hallatszott.

Amikor befordult a sarkon, J’Quille-t, a whiphidet pillantotta meg, amint a hanyatt fekvő, köpenye véres szárnyaiba burkolt szerzetes fölé hajolt. A whiphid egy vibropengét viselt az övén lógó hüvelyben, a markában pedig szorongatott valamit. Gartogg zihálva megtorpant, és felhorkantott meglepetésében, majd nyugtalanul morogni kezdett.

J’Quille egy szót sem szólt.

Gartogg megigazította a vállán a konyhásfiú testét, és óvatosan elindult a whiphid felé.

A szerzetes nem mozdult.

− Alszik a szerzetes? − kérdezte Gartogg. Ez egy teljes mondat volt. Bárcsak Rogua is hallotta volna!

− Nem halott − húzta ki magát J’Quille −, csak meditál. Mély transzba jutott. Az elgondolhatatlanon gondolkodik.

Gartogg megvakarta az orrát, és gondterhelten morgott, miközben a szerzetest tanulmányozta.

− A vér? Meg akarta tudni, hogy elérte-e már a megvilágosodás végső stádiumát. Úgy döntött, elvégez egy próbát a saját szakállára, hogy lássa, megkérheti-e már a barátait, hogy tegyék egy tartályba az agyát.

Gartogg elfintorodott. Zavartan röfögött, és előbb a szerzetes fejére, majd véres mellkasára mutatott.

− Uh…

− Nekik ott van az agyuk − vonta meg a vállát J’Quille. − A mellkasukban. Onnan sokkal könnyebb kivenni.

Gartogg idegesen szimatolva a homlokát ráncolta. Ha a szerzetes agya a mellkasában volt, minek kellett neki a feje? Mindegy: a szerzetes ugyanúgy nem meditálhat a folyosón, mint ahogy a weequay sem alhat ott. Valakinek el kell vinnie innen.

J’Quille óvatosan figyelte, egy szót sem szólt.

− Itt nem meditálhat. − Gartogg lehajolt, és a szabad vállára vette a holttestet. Aztán felegyenesedett. Ennek a rejtélyes szerzetesnek, aki a mellkasában hordott agyával meditál, talán köze lehet a konyhásfiú meggyilkolásához.

A whiphid félreállt, és szó nélkül várakozott.

Gartogg abban reménykedve, hogy végre megoldást talál ezekre a gyilkosságokra, a két test − egy rothadó és egy meditáló − súlya alatt kissé meggörnyedve elcsoszogott…

Miközben végtelen köreit rótta, gondosan figyelte a padlót, hátha még több meditáló szerzetesre bukkan. Ha megbotlana valamelyikben, elejtené a vállán cipelt két testet, és ráesne a harmadikra. Azonban senkit sem talált a nap folyamán.

− Álljunk meg! − hallatszott egy női hang az egyik sarok mögül. − Hallottam valamit, mintha léptek lettek volna.

− Talán meg kellene néznünk, mi az − vélte egy férfihang.

− Felejtsd el! − szólt rá a nő. − Ebben a palotában?… Jobb, ha nem ütjük bele az orrunkat.

− Rendben, menjünk akkor!

Gartogg hallotta a távolodó lépéseket, és ügyet sem vetve a vállára nehezedő kettős teherre, utánuk sietett. Az újabb test, a szerzetesé nehezebb volt, mint az első. Léptei nagyokat dobbantak a padlón.

Amikor befordult a sarkon, Quellát és Ah Kwant pillantotta meg, amint sietősen igyekeztek minél távolabb kerülni tőle.

− Jó estét − röfögte óvatosan.

A két ember megpördült; Ah Kwan most is megragadta tőre nyelét.

− Igen? − A férfi tekintete Gartoggról a vállán lógó, ernyedt testekre tévedt. − Mit akarsz?

− Láttatok valakit? − kérdezte Gartogg olyan lassan és tagoltan, ahogyan csak tudta. Igyekezett a röfögést is minimálisra szorítani.

− Kire gondolsz? − kérdezett vissza Ah Kwan.

− Ez ugyanaz az őr? − érdeklődött Quella. − Aki megkergetett minket? Ő az?

− Most megfogtál − vont vállat Ah Kwan. − Nekem minden gamorrai egyforma.

− Gyilkos − tagolta Gartogg. − Keres gyilkos.

− Arra kíváncsi, hogy láttunk-e egy gyilkost − állapította meg Quella.

− Mikor nem? − fintorodott el Ah Kwan. − Ez már jó ideje halott lehet − nézett a konyhásfiúra.

− Ez nem halott − rázta meg egy kicsit a szerzetest Gartogg. − Csak meditál.

− Szerinted mind a kettőt ugyanaz ölte meg? − kérdezte Quella.

− Meditál − ismételte meg Gartogg, igyekezve tisztán beszélni. − Ez − emelte meg ismét a szerzetest. − Szerinted jól van? − kérdezte Ah Kwan halkan.

− Ugyan, ki tudná megmondani ezen a helyen? − karolt bele Quella a férfiba. − Itt egyfolytában öldösik az embereket. Menjünk, jó?

− Aha.

− Lát gyilkos? − röfögte Gartogg bizonytalanul.

− Nem, nem láttunk senkit − vont vállat Ah Kwan. − Hosszú éjszakánk volt. Lent voltunk a trónteremben. Bedobtak egy jedilovagot a rankor vermébe, de túlélte.

− Jedi lenni itt? − Gartogg már megint kimaradt a jóból.

− Aha, és megölte a rankort.

− Megöl rankor? − hördült fel Gartogg döbbenten.

− Nagy csata volt − tette hozzá Quella.

− Ne olyan hangosan! − suttogta Ah Kwan. − Valaki még azt találja hinni, hogy kedveljük a jedit.

− Jedi megöl rankor? − ismételte meg Gartogg.

− Igen, de Jabba most kiviszi őt, a csempészt meg a vukit a Karkuni Nagy Veremhez.

Gartogg elgondolkodva röfögött.

A két ember udvariasan biccentett, majd kart karba fűzve elsétált.

Gartogg pár másodpercig a rothadó konyhásfiút tanulmányozta, aztán a szerzetes merev arca felé fordult. − Na? He? Mm!

A hangárban dübörgő lépések ébresztették fel Gartoggot. A padlón ülve, hátát a falnak vetve, a két testet maga mellé ültetve hortyogott egypár percet. Mikor az elé álló alakban felismerte Ortuggot, gyorsan talpra kecmergett.

− Gartogg! − morogta Ortugg vészjóslóan. − Mit csinálsz te itt?

− Megoldottam rejtély! − gurgulázta Gartogg álmosan.

− Igazán? Na, halljuk; de fogd rövidre! Roguát és a többieket leküldtem a börtönbe, hogy hozzák fel a foglyokat. Van még egy? − mutatott a mozdulatlan szerzetesre. − Szóval, ki ölte meg őket?

− Nem halott: meditál.

− Teljes mondatokban beszélj, te idióta!

− Összeesküvés! − húzta ki magát Gartogg büszkén.

− Micsoda? − Ortugg felemelte disznószerű fejét, és a szokásosnál nagyobb tisztelettel mérte végig Gartoggot. − Te felfedeztél egy összeesküvést?

− Aha! − kiáltotta Gartogg. − Te meg akartad ölni Ak-Buzt, a vitorlás bárka weequay parancsnokát, nehogy ő hívjon engem a fedélzetre!

− Mi? − pislogott Ortugg értetlenül.

− De nem te ölted meg. Hanem Porcellus, a szakács altatta el a plasztihab előételből készült különleges recepttel!

− Plasztihab? Hiszen az csomagolóanyag, nem étel! Miért…

− Még nem fejeztem be! − szögezte le Gartogg büszkén felemelt fejjel. Phlegmin felé biccentett. − A konyhásfiú Ephant Mon barátja volt!

− Na és?

− Tudom, mert Ephant Mon szállása mellett találtak rá!

− És akkor mi van?

− Ree-Yees mondta!

− De mi köze ennek bármihez? − kérdezte Ortugg.

− Összeesküvés!

− Térj már rá a lényegre! − röfögte Ortugg dühösen.

− Tehát, Malakilinek, a rankor őrzőjének nem kell több rankoreledel!

− Gartogg, te rankorürülék! Mi a lényeg?

− Lényeg?

− Ki ölte meg ezt a két embert, akit magaddal hurcolsz?

− Ez nem halott, csak meditál − rázta meg Gartogg újra a szerzetest. − Próbára teszi magát, mielőtt a társai kivennék az agyát a mellkasából.

− Micsoda? − visította Ortugg tajtékozva.

− Mi micsoda? Most mi bajod van? − fürkészte Gartogg zavartan a főnöke arcát.

− Ki áll az összeesküvés mögött?

− Ó… kizárásos alapon… Mindenkit a takonyvámpír ölt meg! − vigyorgott Gartogg diadalmasan:

− Kicsoda?

− A takonyvámpír! − kiáltotta Gartogg.

− Dannik Jerriko? − suttogta Ortugg óvatosan.

− Igen! − üvöltötte Gartogg. − Most már mehetek a vitorlás bárkára?

Ortugg döbbent némasággal meredt rá.

− Mehetek bárkára? − ismételte meg Gartogg reménykedve.

− És mégis, miből gondolod, hogy Dannik Jerriko ölte meg a konyhásfiút?

− Nincs bizonyíték!

− Nincs bizonyíték?

− És a takonyvámpír soha nem hagy maga után nyomokat: tehát ő a bűnös!

Ortugg válla megroggyant.

− Gartogg, takarodj innen, mielőtt kiszedem a fejedből a fűrészport, ami az agyad helyén van!

− Takonyvámpír nem bűnös? − vinnyogta Gartogg.

− Nem! És ha visszajövök, felszeletellek és megfőzetlek Porcellussal ebédre Jabbának! − Ortugg azzal félrelökte az útból, és dühösen odacsörtetett a vitorlás bárkához, egyedül hagyva Gartoggot mozdulatlan társaival.

− Nincs vitorlás bárka? − szipogta Gartogg szomorúan. − Felszeletelnek?

Távolról, a börtön felől halkan hallotta a vuki üvöltését és a láncok csörgését. A többi őr fölvonszolja a foglyokat a bárkára, és elmegy velük. Gartoggot szokás szerint itt hagyják.

Ugyanakkor most már nincs egyedül. Most már vannak barátai, még ha nem is túl beszédesek. Leguggolt, és szemügyre vette a két ülő alakot.

A konyhásfiúról a szerzetesre nézett, majd vissza. Ügyelt rá, hogy teljes mondatokban beszéljen.

− Nos, fiúk, mihez lenne kedvetek?

Kenneth C. F1int

Régi jó barátok

Ephant Mon története

Skywalkert akkor láttam legelőször, mikor eljött Jabba palotájába.

Először csak egy hatalmas fekete köpenybe burkolózott, arcát csuklya alá rejtő alak látszott. Mégis körüllengte valami, amitől felállt a szőr a hátamon.

A jó öreg zsoldosösztön azt súgta, hogy bújjak el egy halom láda mögött − nem könnyű feladat egy több mint két méter magas fickó számára −, és onnan vegyem szemügyre az idegent, akárcsak egy rémült kóbor kutya. Akkor épp Jabba jobbkezével, Bib Fortunával tárgyalt, miközben néhány gamorrai őr vette őket körül.

Mereven bámultam rá. Volt benne valami, amitől különös bizsergés futott végig a gerincemen. Mindenféle érzés pezsgett bennem, és egyszerűen nem tudtam lecsillapítani őket. Félelem? Nem, az kizárt. Zavarodottság, csodálkozás? Igen, ezek már inkább.

Egyébként csak pár másodpercig tárgyalt Fortunával. Aztán Jabba főudvarmestere sarkon fordult, és egyenesen bevezette a trónterembe, mintha Skywalker egyszerűen megvette volna a palotát. A gamorrai őrökkel a nyomukban végigmentek a folyosón.

Igyekeztem még jobban összekuporodni a ládák mögött, valami ugyanis arra ösztökélt, hogy elrejtőzzek. A dolog működött is, de csak Fortuna és a nyomában lépkedő őrök esetében. Egyikük sem vett észre, miközben elmentek mellettem. Az a fekete alak azonban felém fordította a fejét, és egyenesen rám villantotta a szemét.

Amikor a tekintetünk találkozott, valamilyen… valamilyen… nos… valamilyen erő sújtott le rám, mint egy bunkó, egyenesen a szemem közé. Fényes energiafolyam robbant fel a bensőmben, éles fénnyel megvilágítva még a legrejtettebb gondolataimat is.

Mélyen eltemetett dolgokat hozott fel a koponyám legmélyéről. Úgy emelkedtek ki a sötét mélységből, mint egy rothadó hulla a mocsárból. Voltak közöttük nagyon visszataszító jelenetek is, olyan emlékek, amelyeket jobb elfelejteni. A mocsokból azonban egyre inkább kikristályosodott egy fényes látomás: egy napsütötte, füves, erdős táj zöldesarany képe.

És ettől hirtelen fájdalmasan hasított belém a felismerés, hogy valamikor régen elvesztettem valamit, amit pedig nagyon szerettem.

Megráztam a fejem, hogy elhessegessem az őrjítő érzést, és szaporán pislogtam néhányat. Amikor újra kinéztem a fedezékem mögül, a kis csapat már eltűnt a folyosó kanyarulata mögött.

Túl sok éjszakát dorbézoltam át Jabbával, nyugtatgattam magam. Ennyi az egész. És bár sürgető késztetést éreztem, hogy utánuk menjek, és megnézzem, mi történik, félresöpörtem a gondolatot. A tőlem telhető legnagyobb sebességgel a hangár felé vettem az irányt.

Baradát szokás szerint derékig az egyik kedvenc járművének a motorjába hajolva találtam. Mintha mindig Jabba hatalmas gyűjteményének egyik darabját javítgatta volna. Azt hiszem, ez segített neki elfelejteni, milyen kilátástalan az élete.

A szerencsétlen klatuninak valószínűleg élete végéig Jabbát kellett szolgálnia. Túl értékes volt a hutt számára. Őhájassága sohasem fogja engedni, hogy megvásárolja a szabadságát. A fickó azonban még így is a végletekig hűséges volt gazdájához − és mindhalálig becsületes. Azon kevesek közé tartozott, akiket igazán kedveltem.

− Hogy megy a munka, főnök? − üdvözöltem meglapogatva a hátát. − Van egy géped a számomra?

− Vidd, amelyiket akarod! − intett körbe, ki sem húzva a fejét a motorból, amin dolgozott.

Rengeteg kisebb jármű parkolt körülöttünk. Nekem azonban valami nagyobb kellett.

− Valami gyorsabbra lenne szükségem! Sietek, pajtás!

Erre már ő is felegyenesedett, és felém fordult. Arca bosszúságot tükrözött, de ez mindig így volt. Az álarca valójában őszinte, jóindulatú személyiséget takart.

− Neked bármit, Mon. Vidd azt az XP−38A-t! − mutatott egy alacsony, karcsú terepsikló felé. − Még szinte meleg, olyan új. De vigyázz vele! A kormányműve egy kicsit érzékeny.

A kormányműve olyannak bizonyult, mint amilyennek reklámozták, és a sebessége is. Mire beértem Mos Eisley űrkikötőbe, és megálltam a Szerencsés Zsarnok Hotel előtt, sikerült behoznom az elvesztegetett időt.

Kimásztam a siklóból, és miközben elindultam a szálloda felé, körülnéztem. Hát igen, a szélesen elterülő űrkikötő nagyon hasonlított a galaxis összes söpredékének menedékhelyére, de időnként azért szerettem beugrani ide. Egy tágas, napfényes bolygóról származtam, és Jabba palotájában hamar rám nehezedett a bezártságérzés. Minden lehetőséget megragadtam, hogy kinyújtóztassam a lábamat.

Közben odaértem a hotelhez. tulajdonképpen nem is épület volt, hiszen valami kiszuperált teherhajóból alakította át néhány befektető, akik több pénzzel bírtak, mint ésszel. Sohasem sikerült nyereségessé tenni, most is csak Lady Valarian egyéb tevékenységeinek álcájául szolgált.

A whiphid nőstény a bolygó egyik legkörmönfontabb gazembere volt, aki igyekezett minél nagyobb szeleteket kihasítani Jabba tortájából, ráadásul pont itt, az orra előtt. És véleményem szerint nem is csinálta rosszul.

A hajótest mellett felállított rámpán felballagtam a legfelső szintre, ahol a bár és a kaszinó kapott helyet. A bejárat mellett Sturn és Anton, a két túl jóképű, túl sima modorú ember iker ült. Derűsen felém intettek, ahogy átmentem az előtéren. Valahogy mindig viszketett a bőröm, amikor megláttam őket; márpedig nekem rengeteg bőröm volt.

Mögöttük, balra nyílt a szálloda bárja. Arra fordultam, hogy gyorsan bedobjak egy italt a találkozó előtt.

A bár ugyanolyan lepusztultan festett, mint az egész hely. A gazdag díszítés és a hivalkodó berendezés már ócska szemétté kopott, és a lady egyetlen nyomorult kreditet sem szándékozott felújításra költeni.

Odabent néhány tucat, különböző fajú lény iszogatott. A pult felé ballagva futólag végigmértem őket. Csak a rozmárarcú Talmont prefektust, a Birodalom helyi strómanját ismertem közülük. Hitvány, nyálas, megbízhatatlan gazfickó. Egy asztalnál nevetgélt néhány tisztje társaságában.

De a nevetés a torkán akadt, amikor megpillantott.

Megálltam a pult előtt, két humanoid fickó mellett. Nagyok voltak, izmosak és igen alacsony homlokúak. Fizikai munkások, gondoltam, de nem a Tatuinról. Ahhoz túl tiszták. És nem lengi körül őket a helybeliekre jellemző szag.

A duzzadt fejű bith csapos elém lépett.

− Örülök, hogy látlak, Mon − üdvözölt. − A ladyhez jöttél?

− Szólnál neki, hogy itt vagyok? − biccentettem felé. − De előbb adj egy sört! A szokásosat.

− És vödörben hozd neki, ha már ekkora a pofája! − szólalt meg az egyik humanoid, majd mindketten felröhögtek.

− Ja! − helyeselt a másik, majd felém fordult. − Hé, nagy arc! Hogy tudsz te inni egyáltalán ilyen karokkal?

Elengedtem a fülem mellett a megjegyzéseiket. Az italomra várva a pult mögötti falon lévő, mocskos tükörre bámultam. Azt hiszem, ennek a két furcsa testfelépítésű embernek a szemében leginkább egy két tömzsi lábra illesztett, hatalmas arcnak tűnhettem. Biztos úgy látszott, hogy vaskos karom el sem ér a számig. A chevinek között azonban jó kiállású hapsinak számítottam. Legalábbis valaha. El kell ismernem, jó néhány ránc szabdalta már ezt az öreg ormányt. De hát sok kemény dolgon mentem át az évek során, sok olyan helyen jártam, amit jobb lett volna nagy ívben elkerülni.

Mellesleg a szépség nagyon relatív fogalom a galaxisban, és a legtöbb rutinos utazó tiszteletben is tartja ezt a tényt. Ennek a két mókamesternek a zöldfülűségével talán csak a modortalanságuk vetekedett.

− Hé, rondapofa! − makacskodott az egyik, és meglökött. − Hozzád beszélünk!

Most már én is felé fordultam.

− Balhét akartok, banthaeledelek?

− Belőled aztán nem nézünk semmi balhét, nagyarc! − horkant fel a humanoid.

− Rossz lóra tettél, fiú − figyelmeztette a csapos. − Ez Ephant Mon. Ő…

− Ez csak egy nagy, beszélő fej, túl nagy arccal! − vágott a szavába a másik. − Mindjárt faragok neki egy csinosabb orrocskát!

Egy széles pengéjű kés villant meg a kezében. Előrelendültem, homlokommal lecsaptam a koponyájára.

A chevinek koponyája olyan, mint az acél. Az embereké nem. A fickóé úgy repedt szét, mint egy tojás, a teste hatalmas puffanással rogyott a padlóra.

A másik idióta nem adta fel, hanem egy pisztolyt rántott elő a zekéje alól. A vibropengém gyorsabbnak bizonyult. Hamarabb a mellkasába mélyedt, mint ahogy a fegyver torkolata felém mutathatott volna. A fickó még ugrott egy nagyot, aztán szépen elfeküdt a mocskos padlón.

A Talmonttal iszogató tisztek egy emberként álltak fel, kezeik a fegyvereik környékén matattak. A prefektus azonban leintette őket. Felállt, és hanyagul odasétált mellém. Lenézett a mozdulatlanul heverő testekre.

− Hát, kedves Ephant Mon, úgy látom, ismét felszabadítottál két szenvedő lelket.

− Ha már a látásról van szó: meglep, hogy felismertél − válaszoltam, és eltettem a pengémet.

− A te stílusodat senki máséval nem lehet összetéveszteni − bandzsított rám. Meglehetősen rövidlátó volt.

− Semmi letartóztatás, vagy ilyenek?

− Ugyan miért? Mert megszabadítottál két gennyládától? − kérdezett vissza könnyedén. − Persze hogy nem. Semmi keresnivalójuk nem volt itt. − Hirtelen kíváncsiság csillant fel a tekintetében. − De mi a helyzet veled? Üzleti ügyben jársz errefelé?

− Csak egy italt akartam bedobni.

− Igazán? Meglepő, hogy Jabba ilyen lazára engedte a pórázodat!

− Nekem senki sem mondja meg, hová menjek vagy ne menjek, még Jabba sem! − jelentettem ki élesen. − Szabadúszó vagyok!

− Én is úgy hallottam. − A hangja kételkedőnek tűnt. − De senki sem érti, hogy lehet ez.

− Ez elég szomorú − néztem a szemébe.

− Nagyon érdekes − hümmögött tovább. − A te helyzetedben igen nagy hasznot lehetne húzni a huttból.

− Én nem szoktam hasznot húzni azokból, akikhez a hűségem köt, Talmont.

Erre elvörösödött, de mielőtt válaszolhatott volna, megszólalt a csapos.

− Ephant, Valarian üzeni, hogy hátul vár − közölte. − Ezeknek majd én gondját viselem − intett a két holttest felé.

− Kösz! − Azzal megfordultam, és elindultam.

− Találkozó Valariannal, mi? − kiáltott utánam Talmont. − Hát ezt értetted hűség alatt? A lady Jabba ellensége!

− Ha ennyire érdekelnek az intrikák − vetettem oda néki a vállam fölött −, miért nem beszélsz Tessekkel?

Nem kellett visszanéznem ahhoz, hogy tudjam: ezzel kiütöttem. Hallottam, ahogy döbbenten levegő után kapkod.

A bárból egy rövid folyosó vezetett a kaszinóba. Persze, a helyiséget csak megszokásból nevezték így. Jabba a lady minden próbálkozását megakadályozta, hogy szerencsejáték-engedélyt kapjon, úgyhogy a terem most csak ebédlőként szolgált. A napnak ebben a szakaszában általában üresen tátongott.

Valaha első osztályú hely lehetett, holografikus csillagtérképpel a mennyezetén és egzotikus halakat rejtő akváriumokkal a falaiban. A holovetítőt azonban kikapcsolták, és a legtöbb akvárium is üresen tátongott. Az asztalokat borító mocskos terítők meglehetősen kopottnak tűntek a félhomályban.

A szemben lévő falba vágott ajtón át beléptem egy kis irodába. Venutton, Valarian cingár, ideges ember titkára azonnal bevezetett a whiphid nőstény dolgozószobájába.

Meglehetősen kopár helyiségbe kerültem. A lady nem szerette a felesleges dekorációt. Ő maga a szoba közepén, egy hatalmas asztal mellett ült.

Lady Valarian nagyon fiatal whiphid volt − a pokolba, bármilyen fajúként nagyon fiatal lett volna! − ahhoz, hogy egy ekkora szervezetet vezessen. Amikor azonban szemtől szembe találkozik vele az ember, kénytelen felülbírálni ezt az előítéletét. Figyelemre méltó látványt nyújtott. Masszív teste teljesen betöltötte a karosszékét, szinte uralta az egész helyiséget. Agyarakkal ékesített arca és csillogó tekintete vad vérszomjat sugárzott.

Hát igen, hatalmas arccal büszkélkedhetett − ebben talán hasonlítottunk is egymásra. Lehet, hogy velem ezért viselkedett valamivel kedvesebben, mint másokkal. Igazából azonban a kapcsolataim érdekelték.

− Helló, Lady V.! − üdvözöltem. − Hogy megy az üzlet?

− Pocsék, mint mindig − mordult fel mély hangon. − Ide figyelj, ne fecséreljük az időt udvariaskodásra! Végiggondoltad a dolgot?

− Nem volt mit végiggondolni − feleltem kifejezéstelen hangon. − Pontosan tudod, mi a véleményem.

− Nem tudom elhinni, hogy képes vagy hűséges maradni ahhoz a rothadó hájpacnihoz azok után, amit én ajánlottam neked!

− Sajnálom. Ez van.

− Majd én megmondom neked, mi van! − acsarkodott, miközben felállt. A dühtől remegő testtel lépett felém. − A hutt minden lépésemet megakadályozza. Az akcióimat szabotázsokkal teszi tönkre, rám uszítja a hatóságokat, elorozza az üzleteimet, a véremet is kiszívja a kamataival. − Ekkor már olyan közel állt hozzám, hogy majdnem összeért az orrunk, a tekintete fenyegetően meredt az enyémbe. Mivel ugyanolyan magas mint én, és sokkal erőteljesebb testfelépítésű, valóban fenyegetőnek tűnt. − És amikor lenne egy esélyem arra, hogy valakit az én oldalamra állítsak, az visszakozik. Nem szeretem az ilyesmit, Mon!

− Reméltem, hogy nem kell harcolnom ellened, Valarian − vetettem meg a lábam. − Azt hittem, barátok vagyunk − tettem hozzá hűvösen.

Látva, hogy nem tud megfélemlíteni, felsóhajtott és hátralépett, levetve a keménység álarcát.

− Oké, igazad van − mondta rezignáltan. − Nem fogok verekedni veled. De nézd − próbálkozott most az érveléssel −, a hutt hamarosan el fog bukni. Ezt te sem tagadhatod. Ha nem az én nyomásomra, akkor majd valaki máséra.

− Szerinted én nem vagyok tisztában ezzel? − kérdeztem. − Már most is gyanítom, hogy Tessek készül valamire. Ree-Yees is, és még néhányan benne vannak a buliban. És biztosra veszem, hogy Talmontot is bevonták. Igyekszem figyelmeztetni Jabbát az összeesküvésekre, amelyeket felfedezek, de én sem veszek észre mindent.

− Akkor miért nem hagyod ott? − hízelgett, kezét a vállamra téve. − Remek páros lennénk, te meg én. Egyformák vagyunk, nem? Mindketten a semmiből verekedtük fel magunkat.

− A te számodra talán semmi volt − válaszoltam. − Az én esetem azonban más. − A szavai valahogy megint felébresztették bennem az emlékeket, újra feltűntek a szemem előtt egy távoli bolygó napsütötte, tágas síkságai. − Én egy gyönyörű helyről jöttem. Volt valamim. Lehet, hogy nem nagy dolog, de tiszta, nyílt és egyenes. Furcsa, de hosszú évekig eszembe sem jutott. Ma viszont már kétszer is…

− Micsoda? − kérdezte. A keze lehullott a vállamról, hátralépett, érdeklődve fürkészte az arcomat.

Hirtelen rájöttem, hogy valami furcsa révületbe estem, és gyorsan összeszedtem magam.

− Ó… semmi − mondtam élesen. − Kérlek, higgy nekem, Valarian! Olyan szálak kötnek Jabbához, amiket sem a pénz, sem az ígéretek nem képesek elvágni.

Keményen a szemembe nézett, majd beleegyezően bólintott.

− Oké − mosolyodott el. − Az ellenségemnek kellene tartanom téged, de képtelen vagyok rá. Nem tudok haragudni rád.

− Én sem − mosolyodtam el én is. − Most jobb, ha megyek. Már egy órája eljöttem. − Az ajtó felé indultam.

− Ne feledd − kiáltotta utánam −, ha túléled a bukását, én mindig szívesen látlak!

Mikor kifelé mentem a báron át, épp belebotlottam a holttestek eltakarítására érkezett csapatba. Talmont is ott ült még, sunyi tekintetét végig magamon éreztem, miközben távoztam. Gondterheltnek látszott.

Mire visszaértem a palotába, már mindkét nap magasan ragyogott az égen. A trónterembe lépve majd hanyatt estem, akkora zűrzavar fogadott. Micsoda bulit hagyhattam ki!

A történet egyes részleteit már hallottam Baradától a garázsban. Sietve elújságolta, hogy a fekete ruhás fickó összejátszott a másik jómadárral. Solót akarták kiszabadítani. Azt állította magáról, hogy egy Skywalker nevű jedi. Megfenyegette a huttot, hogy elpusztítja. Megölte Malakili kedvencét, a rankort. Most pedig a börtönben lehűtheti kicsit azt a forró fejét, a korábban elfogott vuki és Solo társaságában. Hamarosan mindannyiukat felpakolják a vitorlás bárkára, és bedobják a Karkuni Nagy Verembe.

Jabba trónja felé tartva átverekedtem magam a nyüzsgő sokaságon. A hutt jókedvűen szívogatta hookahját, időnként meg-megrántotta az Oola helyére került, foglyul ejtett nő láncát. Félúton azonban elém állt Tessek, Jabba egyik legkevésbé megbízható hadnagya.

A quarren láthatóan ideges volt. Fejének összes nyúlványa ide-oda tekergett. Félrehúzott, és halkan, hadarva beszélni kezdett.

− Hallottad már, mi történt?

− Mindent tudok.

− Mindent? Fogadni mernék, hogy amit most mondok, azt még nem. − Hangja még jobban elhalkult, bizalmas tónust ütött meg. − Lenyomoztam ezt a Skywalkert. Azt hiszem, valóban jedilovag.

Bár nagyon érdekelt a dolog, semmi jelét nem adtam.

− Na és?

− Van még más is. A kapcsolataim révén belenézhettem a birodalmi körözési listákba. Az összes foglyunk rajta van, még a két droid is! Ráadásul az „igen veszélyes” kategóriában.

− Veszélyesek, a Birodalomra.

− Szerintem ránk is. Ezek semmisítették meg a Halálcsillagot! Ez a Skywalker megküzdött Darth Vaderrel, és túlélte! Miért jönnének ide, és hagynák magukat ilyen könnyen elkapni… ha nincs valami céljuk vele?

− Miféle céljuk?

− El akarják pusztítani Jabbát. Azt hiszem… Várj!

Kiszúrta, hogy az a nyomorult kis hüllő, Buja Féreg a közelünkben ólálkodik. Vadul felé rúgott. Féreg magas hangon felvisított, és gyorsan elkotródott.

− Mocskos tetű − morogta Tessek utálkozva. − Biztos utánam kémkedett! Szóval, azt hiszem, hogy a Szövetség tervez valamit. Az erőik kétségtelenül csak arra várnak, hogy most pusztítsanak el minket, amikor sebezhetőek vagyunk.

− Tényleg azt hiszed, hogy ezt az egészet a hutt elpusztítására főzték ki? − kérdeztem tamáskodva. Nem tűnt túl hihetőnek.

− Igen! Szeretném, ha figyelmeztetnéd Jabbát! Rád hallgat. Te vagy a legbizalmasabb szövetségese. Talán az egyetlen barátja. El kell mondanod neki!

Észrevéve, hogy Féreg kíváncsian figyel minket egy magasan a fejünk fölött lévő csillárról, Tessek itt befejezte a beszélgetést, és elment. Mélyen elgondolkodva néztem utána.

A sztorija nagyon erőltetettnek tűnt, és biztosra vettem, hogy ő maga is készül valamire. De mégis, valami nem stimmelt azzal a feketébe öltözött fickóval. Különös erő áradt belőle. Úgy döntöttem, hogy személyesen kell megnéznem Skywalkert. Mielőtt beszélnék Jabbával, váltok egy-két szót a mi „jedilovagunkkal”.

A börtönökhöz vezető egyik lenti folyosón belebotlottam Ree Yeesbe, ebbe a negyedrangú szélhámosba, alkalmi gyilkosba, kisstílű vagányba. A háromszemű gran szokás szerint bűzlött a piától, ami pedig egy cseppet sem tette kellemesebb társasággá. Kíváncsi lettem volna, mit ólálkodik idelent ilyenkor. Egyáltalán nem tűnt boldognak, hogy találkoztunk.

− Temmeg mi’francot csinnász iddelenn? − követelte szinte az arcomba nyomva a kecskeképét.

Megtaszítottam, amitől hátratántorodott néhány lépést.

− Megnézem a foglyokat − léptem el mellette. − Többek között a te Tessek haverod kedvéért.

Utánam eredt, és a karomat megragadva maga felé fordított.

− Hoggyérted hogy a „haverom”? − Elég furcsán ejtette a szavakat. − Middudsz te rólung?

− Miért − vágtam vissza −, mit kellene tudnom?

− Evvel ne etess! − kiáltotta részeg dühében. − Tudod te nagyon jól! Beszélni fogsz, te…

A pisztolyáéért nyúlt. A kezem nyitott tenyérrel vágódott a mellkasának, keményen odalöktem a falhoz. Tehetetlenül csapkodott, de szorosan tartottam.

− Na most rajtad van a beszéd sora! − mondtam a legkeményebb hangomon. − Unom ezt a titkolózást! Mire készül Tessek?

− Menj… a… fe… − Egy kicsit jobban ránehezedtem, hirtelen levegőért kellett kapkodnia.

− Beszélj, vagy összeroppantalak!

A mellkasa és a bordái megreccsentek a kezem súlya alatt. Alig kapott levegőt, három szeme kidülledt.

− Oké! Oké! − mondta rémülten. − Tesseknek van egy… terve! Megegyezett… a Birodalommal! Meg fognak… támadni!

A lélegzete elakadt, teste elernyedve dőlt előre. Elvettem a mellkasáról a kezem, és hagytam, hogy ájultan a padlóra csússzon.

Szóval tényleg van egy összeesküvés! És a Birodalom is részt vesz benne. Igen, erre fel kell hívnom Jabba figyelmét. De előbb ki kell elégítenem ezzel az állítólagos jedivel kapcsolatos kíváncsiságomat.

Odaértem a börtönhöz, intettem a cellájuk előtt álló őrnek, hogy lépjen félre, és félrehúztam az ajtón lévő rácsos kis ablakot. A három fogoly az egyik távolabbi sarokban álldogált. A vuki a még mindig gyengélkedő Han Solót babusgatta, mellettük pedig ott állt a feketébe öltözött, szőke ember.

De amint meghallotta az ablak nyikordulását, odajött az ajtóhoz, és egyenesen rám nézett a nyíláson át.

− Te vagy az a Skywalker − állapítottam meg.

Bólintott.

− Te pedig… te pedig Jabba egyik barátja vagy. − A hangja olyan nyugodt volt, mintha csak nyaralni jött volna ide.

− A nevem Ephant Mon. Az egyik… társa vagyok.

Megrázta a fejét.

− Te sokkal több vagy annál. Érzem. Igaz barátja vagy, és ő is igaz barátod.

− Nem rossz ez a gondolatolvasó-trükk − mondtam lenyűgözve. − Lehet, hogy tényleg jedi vagy.

Elengedte a füle mellett a megjegyzésemet.

− Te tudnál hatni rá − folytatta komolyabb hangon. − Rád hallgat. Neked elhinné.

− Mit?

− Hogy veszélyben van. Figyelj, te még megmentheted! Ha a barátja vagy, vedd rá, hogy engedjen szabadon minket. Nem akarjuk bántani. De ha megpróbál megölni minket, akkor nekünk sem lesz más választásunk.

− Tehát meg akarjátok ölni − mondtam. − Kinek a segítségével?

− Nincs semmiféle segítség − biztosított. − Csak mi vagyunk.

Annak ellenére, hogy ez teljességgel lehetetlennek tűnt, azon vettem észre magam, hogy hiszek neki. Nem tehettem róla. Hűvös hangja és magabiztos tekintete azt sugallta, hogy képes megtenni azt, amit mondott. Persze ez még nem jelentette azt, hogy beadtam volna a derekam.

− Talán képesek vagytok rá, talán nem − akadékoskodtam. − Nem számít. Még én sem tudom rávenni Jabbát, hogy elengedjen titeket, ha ő nem akarja. Ez lehetetlen. Én…

Az egyik keze olyan gyorsan villant át a résen, hogy meg sem tudtam moccanni. Megragadta a vállam, miközben tekintete mélyen belefúródott az enyémbe. Képtelen voltam megmozdulni. Egyszerűen megbénított a fürkésző tekintet. Ha meg akart volna ölni, simán megtehette volna.

De nem megölni akart.

Éreztem, ahogy valami energiafolyam árad belém, és szétterjed az egész testemben. Egyszerre csak ezernyi, az idő homályába merült emlékkép tört fel a tudatom mélyéről. A múltam jelenetei úgy villantak fel előttem, mintha egy haldokló lettem volna. Láttam a szüleim klánjában eltöltött gyermekéveimet. Láttam, ahogy szülőbolygóm végtelen síkságain felnőttem. Újraéltem azoknak az éveknek a szépségét, amelyek során a szabad ég alatt, a napsütésben, szabadon éltem a családommal és bajtársaimmal, egy egyszerű becsületkódexnek engedelmeskedve. Mindent láttam − mindent, ami volt, mindent, amit magam mögött hagytam. Úgy ragyogott előttem, mint maga a paradicsom.

Skywalker visszahúzta a kezét, tekintete eleresztette az enyémet, és a látomások eltűntek. Némán bámultam rá. Aztán szaporán pislogni kezdtem, felismerve a sötét, nyirkos folyosó és a börtönrácsok valóságát. Jabba börtönének visszataszító mivolta hirtelen nyomasztóan nehezedett rám.

− Te nem vagy gonosz − mondta Skywalker. − Nem vagy olyan, mint Jabba. Érzem benned a jót. Nagyon távol kerültél tőle, és nem találod a visszavezető utat. Keresd meg! Segíts nekünk! Mentsd meg Jabbát!

− Én… én megpróbálhatom − nyögtem ki. − Megpróbálom. De attól tartok, nem fog hallgatni rám.

− Értem − mondta Skywalker halkan. − Nem akarlak elpusztítani a többiekkel. Neked van még egy esélyed, amit megragadhatsz. Ha nem tudsz minket kiszabadítani, ne maradj a huttal! Mentsd magad! Találd meg újra az igazi életed. És az Erő legyen veled, barátom!

Azzal megfordult, és visszament a társaihoz.

Mélyen megrendülve jöttem el a cellájuktól. Azelőtt sohasem kérdőjeleztem meg az életem alakulását. Vakon rohantam előre. A találkozás ezzel a jedivel felnyitotta a szemem. És nagyon nem tetszett, amit láttam.

A börtönből visszafelé menet észrevettem, hogy Ree-Yees eltűnt onnan, ahol hagytam. De már nem érdekelt sem ő, sem Tessek, sem bárki más. Muszáj volt beszélnem valakivel.

Egyenesen a trónterem mögötti hatalmas hangárba siettem. Itt őrizték Jabba vitorlás bárkáját, hogy Őhájassága kényelmesen felszállhasson a fedélzetére. Tudtam, hogy ott találom Baradát, a bárka motorjait ellenőrizve a Karkuni Nagy Veremhez teendő utazás előtt.

Azonnal abbahagyta a munkát, amikor odaléptem hozzá. Biztos látta az arcomon, hogy valami nagyon nagy baj van.

− Mi a gond? − kérdezte.

− Nehéz lenne elmagyarázni − mondtam az igazságnak megfelelően, és letottyantam egy ládára. − Különös dolgok történtek.

− Dolgok? − ült le mellém.

− Láttam a jedit. Barada, tudom, hogy Jabba most téved. Rengeteg ügyletében részt vettem, és a legtöbbjük nem volt jó. De ez most más. Ez alkalommal muszáj megállítanom.

− Megállítani? − Megrázta a fejét. − Szerintem erre még te sem vagy képes. Teljesen ki van akadva az egész bandára, amely Solo után jött. Megpróbáltak bolondot csinálni belőle.

− Tudom. De ha nem állítom meg, attól tartok, a végén neki eshet baja.

− Micsoda? − kérdezte Barada hitetlenkedve. − És ugyan miféle hadsereg lenne erre képes?

− Tessek megesküdne rá, hogy a Szövetség keze van a dologban. Azt akarta, hogy ezt adjam tovább Jabbának is, valószínűleg azért, hogy elterelje a figyelmet a saját tervéről. Most azonban meg fogja járni. Szó sincs a Szövetség csapatairól, viszont a Jabbára leselkedő veszély sokkal nagyobb, mint amit Tessek el tud képzelni.

− Az a kölyök meg a barátai? Lehetetlen!

− Nem az − makacskodtam. − És ezt meg is mondom Jabbának!

− Nem fog örülni neki − figyelmeztetett Barada. − Tudod, milyen. Ha azt hiszi, hogy az útjában állsz, téged is a verembe dobat.

− Oké, oké − emeltem fel a kezem. − Megtehetném, hogy hagyom a francba az egészet, és a saját bőrömet mentem. De az adósa vagyok.

− Annyira, hogy az életed is kockára tedd érte?

− Miért ne? Egyszer ő is megtette ugyanezt értem.

− Tényleg? − kérdezte Barada érdeklődve. − Hogy történt?

Erről mindeddig mélyen hallgattam, de hirtelen úgy éreztem, most már semmi okom sincs magamban tartani a történetet.

− Nos, akkoriban partnerek voltunk. Nem sokkal azelőtt hagytam fel a zsoldosélettel, fegyvercsempészettel kezdtünk foglalkozni. „Fel akartunk szabadítani” egy birodalmi fegyverszállítmányt, aztán eladni annak, aki a legtöbbet kínálja érte. A Glakka egyik holdján történt a dolog, az egész csak egy hatalmas jégtömb volt.

Épp megszereztük a fegyvereket, amikor egy birodalmi osztag rajtunk ütött. Jabba egyik embere köpött be minket. A banda többi tagja vagy gyorsan elpucolt, vagy meghalt. Mi azonban nem adtuk fel. Jabba akkoriban még soványabb volt, gyors, kemény, erős. Sohase láttam még nála jobb harcost, kivéve talán engem.

Úgyhogy egymásnak vetettük a hátunk, és küzdöttünk. A birodalmiak olyan közel jöttek, hogy érezni lehetett a szagukat. Néhányat egyenesen a hátáról kellett lelőnöm. A végén csak mi maradtunk állva, súlyos sebekkel, de élve. Az időjárás azonban majdnem végzett velünk.

− Mikor leszállt az éjszaka, jóval fagypont alá zuhant a hőmérséklet. Én sokkal súlyosabban megsérültem, mint Jabba, őt pedig a hája is védte a hidegtől. Végül ő mentett meg: a saját testével font körbe. Nem mondom, hogy ez volt életem legkellemesebb éjszakája, de jobb volt, mint jéggé fagyni.

− Hajnalra már ő is majdnem megfagyott. Csak azért menekültünk meg, mert az egyik bandatag, aki korábban elszelelt, visszajött értünk.

− A fenébe! − mondta Barada álmélkodva. − Sosem értettem, miért maradsz itt, mikor bárhová elmehetnél.

− Most már tudod. Azóta azzal törlesztem az adósságom, hogy kikémlelem és lebuktatom az ellene szőtt összeesküvéseket. Fedezem a hátát. Nem kevés szerencsétlen flótást én magam küldtem a Sarlakk gyomrába. Most azonban más a helyzet.

− Én még most is azt hiszem, hogy rosszul döntöttél − csóválta a fejét Barada. − Szerintem már rég leróttad az adósságod, többszörösen is. Semmivel sem tartozol neki.

− Ennél azért többről van szó − mondtam. − Tudod, rájöttem, hogy egyszerűen nem tudom tovább csinálni ezt az egészet. A jedi érintése csinált velem valamit. Valami olyasmit élesztett újjá bennem, amiről azt hittem, már rég halott. − Kétségbeesetten próbáltam elmagyarázni neki, de az a második ok még számomra sem volt teljesen egyértelmű. − Az én népem a Vinsiothon vadászokból és földművesekből állt. Szoros kapcsolatban éltek a természettel, a földdel. Hittek az élőlényekben rejlő erőben, azt imádták. Én persze túl okosnak hittem magam ehhez. Túl jónak, ehhez az egyszerű élethez. Többet akartam.

Amikor elmentem, és szerencsevadász lettem, azt hittem, hogy teljesen magam mögött hagytam ezt az életet. De itt van bennem, Barada! Rájöttem, hogy a részem, hogy nem hagyhatom figyelmen kívül. És a jedinek ez az „Ereje”, hát… ez az én erőm is! Nem fogom elpusztítani, Barada. Nem tehetem!

Hallgatott egy sort, aztán megrázta a fejét és felsóhajtott.

− Sajnálom, barátom! Nem értelek. Nekem ez csak mambó-dzsambó − állt fel mellőlem. − Tedd, amit tenned kell! De szerintem őrült vagy. − Azzal elindult a kijárat felé.

− Hová mész? − kiáltottam utána.

− Dolgozni, hová máshova? Már egy óránk sincs az indulásig. Remélem, utasként jössz velünk, nem pedig fogolyként.

Végig a történteken gondolkoztam, miközben Jabba talpnyalói elkezdtek felpakolni a bárkára. Mikor aztán az utasok is feltűntek, úgy döntöttem, lépnem kell. Összeszedtem minden bátorságom, és elindultam a hutt felé, aki a bárka irányába lebegett antigravitációs emelvényén. Legújabb kedvence, a foglyul ejtett lány mellette botladozott hosszú láncával a nyakában.

− Öreg barátom, gondterheltnek tűnsz − mordult felém a hutt.

− Az is vagyok, Jabba − mondtam. − Kérlek, ne tedd ezt!

− Ezt? − állította meg döbbenten az emelvényt. − Úgy érted, ne öljem meg ezt a patkányt, aki megpróbált elpusztítani?

− Igen. Skywalker egy jedi.

Láttam, hogy a lány pillantása rám siklik ennek hallatán. Érdeklődve hallgatott.

− Nem jedi! − visította Bib Fortuna, aki szokás szerint a közelben ólálkodott.

− Nem jedi! Nem jedi! − visszhangozta Buja Féreg is Jabba farkának fészkéből, éles, vihogó hangján.

− Ez nem igaz − állítottam, nem hagyva ilyen könnyen eltántorítani magam. − Jabba, el kell őt engedned. Engedd el mindannyiukat!

− Szerintem Mon forral valamit − mért végig Fortuna gyanakodva. − Jabba, biztos lefizették ezek a mocskok!

− Az életedet próbálom megmenteni, Jabba! − érveltem. − Tudod, hogy nincs még egy hozzám hasonlóan hűséges embered. Tudod, hogy mindig is figyelmeztettelek a rád leselkedő veszélyekre. Akár most is be tudok számolni egy összeesküvésről! De nem ez a fontos. Semmi más nem fontos: sem Tessek, sem Valarian, még a Birodalom sem. Csak ez, ami mindannyiunknál hatalmasabb, Jabba. Az Erő!

− Ez a bolond vallás semmit sem jelent nekünk! − kiáltotta Fortuna méltatlankodva. − A hatalmas Jabba semmi elől nem hátrálhat meg, még egy jedilovag elől sem!

− Így van, Ephant − helyeselt a hutt. − És már döntöttem. Meg kell halniuk.

− Akkor… én nem mehetek veletek − szögeztem le határozottan. − Ebben nem veszek részt.

− Ellenem fordulsz? − üvöltötte. − Ezért meg kellene öljelek!

− Tudom − néztem rá rezzenéstelen tekintettel.

− Meg kellene tennem − morgott tovább −, de a köztünk lévő régi kötelékek miatt nem teszem. Meghagyom az életed, de semmi mást. Igaz barátomnak hittelek, Ephant Mon. Ennek a barátságnak vége.

− Te nem vethetsz véget neki − vágtam vissza. − Csak én! Baradának igaza van. Százszorosan visszafizettem már a tartozásomat.

− Visszafizetted? − ismételte meg Jabba, és a dübörgő hangba szomorúság vegyült. Esküszöm, igazi szomorúság volt, és esküszöm, hogy soha nem hallottam még ilyet. − Akkor a számodra ez soha nem is jelentett többet egy adósságnál. És ezt őszintén sajnálom.

Elfordult tőlem, és továbbsiklott a bárka felé. Az udvartartása követte. A fogoly lány döbbenten bámult rám, amíg a láncának rándulása sietésre nem ösztökélte.

− Többet jelentett egy adósságnál − szóltam Jabba után, de csak halkan, amit senki sem hallott. − Isten veled, öreg barátom!

Jabba és a kísérete eltűnt a vitorlás bárkában. Egy csapatnyi gamorrai őr követte őket, Skywalkert, Solót és a vukit taszigálva maguk előtt.

Miközben a jedi felment a rámpán, belém hasított az iránta érzett aggodalom. Tényleg van esélye a hutt ádáz gyilkosokból álló bandája ellen?

Bizonyára megérezte az aggodalmamat, mert egyenesen felém fordult, és rám villantott egy nyugodt, magabiztos kis vigyort. Azt üzente vele, hogy nem kell féltenem őt.

Végignéztem, ahogy az egész csapat beszállt a bárkába. Aztán azon kezdtem el töprengeni, hogy most mihez kellene kezdenem. Valariannál mindig lesz egy szabad hely a számomra. De valahogy nem ez tűnt a helyes választásnak.

A bárka hajtóművei hatalmas porfelleget verve emelték fel a hajótestet. A jármű megfordult és elvitorlázott, hamarosan csak egy pontnak tűnt a Tatuin szürkésbarna sivatagának végtelen horizontján.

Egy másik, sokkal zöldebb táj jutott az eszembe. Hirtelen rájöttem, mit kell tennem. Egyszerre minden megvilágosodott.

Haza kell mennem!

Deborah Wheeler

Kecskefű

Ree-Yees története

A kegyetlen tatuini nap lassan délutánba olvadt. A leereszkedő félhomály meglágyította Jabba palotájának körvonalait, és néma narancsszínű ragyogásba vonta a szélfútta homokot. Tollasgyíkok szökelltek elő rejtekükből, hogy a hűvös árnyékokban rovarokra vadásszanak. A sziklák rejtekében felvisított egy meewit egyszer, kétszer aztán elhallgatott.

Ree-Yees az egyik oldalbejárat lépcsőin mászott ki a felszínre, kezében egy vödröt lóbált. A lépcső tetején megállt, három szeme fürkészően meredt a lankás dombokra és a mögötte tátongó bejáratra. Ahogy ott állt, ziháló, csontos mellkassal, az alkony nyugalma őt is elárasztotta. Elvette az élét az előbbi összezördülésének Ephant Monnal, ami azzal kezdődött, hogy „Ree-Yees, te annyira hígagyú barom vagy, hogy nem is értem, Jabba miért tűr meg maga mellett”, és azzal végződött, hogy Tessek, a hutt quarren hadnagya választotta szét őket.

A sivatag halkan suttogott, ahogy egy forró széláramlat, a nappal utolsó, kétségbeesett erőfeszítése végigsöpört felette. Ha Ree-Yees egy kicsit hunyorított két szélső szemével, akkor a dűnék szinte szelíden hullámzó kecskefűmezőknek tűntek. A gran szívébe tompa fájdalom hasított. Kevésbé volt részeg a szokásosnál, és korántsem annyira, mint amennyire szeretett volna. A két új droid érkezése megnehezítette, hogy elosonjon, és feltöltse a kulacsát Jabba legjobb sullustai ginével.

Hamarosan, ígérte magának. Hamarosan leszámol Ephant Monnal meg a többi szeméttel. Felkapta a vödröt, és Jabba békakutyája felé cammogott, amit éjszakára mindig szabadon engedtek. A vödörben lévő bűzös masszába villámként csapott bele a bestia hosszú, ragacsos nyelve, és mikor visszarándult, banthazsírcseppek, zselés chuff és viridi termeszállkapocs-darabkák rezegtek duzzadt hegyén. Miközben a bubo lenyelte a falatot, Ree-Yees lenyúlt, és bedugta az ujját a fenevad egyik lapockáján virító, lila bibircsókba. A kidudorodás különösen nagynak és frissnek tűnt. A bőrdarab hangos cuppanással levált a húsról, és egy miniatűr panel tűnt fel alatta, két világító négyzettel és egy kapcsolóval. Csak birodalmi technikusok voltak képesek megtervezni és észrevétlenül elhelyezni egy ilyen eszközt közvetlenül Jabba küszöbe előtt. Az egyik négyzetben egy szimbólum az aznapi dátumot mutatta, a másikon pedig a „Szállítmány megérkezett” felirat izzott.

Ree-Yees visszahajtotta a bőrdarabot, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Ezzel az utolsó szállítmánnyal, a detonátorral végre meg tudja csinálni az alkuból rá eső feladatot. A Birodalom cserébe eltünteti az aktái közül azt a háromszoros gyilkosság miatti körözvényt, és akkor hazamehet a Kinyenre…

Elég! Most még túl kockázatos erre gondolni! Jobb lesz, ha tovább játssza Jabba bohócának a szerepét, szótlanul eltűri a megaláztatásokat és a gúnyolódásokat, amíg véghez nem viszi a küldetését. Jobb lesz, ha a részegség biztonságos (és kellemes) álcája mögött marad, és nem vesz tudomást a szeme sarkaiban újra és újra ködös emlékekként felbukkanó látomásokról… a napsütésben ragyogó kecskefűmezőkről, ó, igen… a tüzelő nőstények illatáról, bársonyos ágyékukról, gyémántként csillogó három mellükről…

Nem. Jobb, ha részeg marad. Még várnia kell.

A békakutya közben az utolsó cseppig benyalta a bűzös masszát, és most elgondolkodva Ree-Yees felé fordította az egyik szemét, mintha azon töprengene, hogy milyen íze lehet a grannak. Ree-Yees épp időben lépett félre a ragadós nyelv újabb elővillanása elől.

− Te hülye, kétszemű féreg! − rúgott dühösen a bestia oldalába. − Hála istennek, rád többé nincs szükségem!

A bubo lelapult, és ártatlanul pislogott rá. Amikor azonban Ree-Yees elindult visszafelé, valami igen csúnyát szisszent utána, amit szinte még a gran is megértett.

Ree-Yees magában dünnyögve végigdülöngélt a folyosón Jabba trónterme felé. Az őrségben álló gamorrai felemelt lándzsával, vöröses szemét összehúzva lépett elé. Agyarai nedvesen csillogtak a halvány fényben. Ree-Yees az előző este könnyedén megkopasztotta kockázás közben, és a gamorrai észre sem vette, hogy ellenfele csal.

− Félre az útból, te disznóképű!

− Hová mész? Mit csinálsz? − bökte meg a gamorrai Ree-Yees mellkasát a lándzsa hegyével.

Egy sugárlándzsának még a legkisebb érintése is csíp, még ha valaki olyan vastag bőrkabátot visel is, mint amilyet Ree-Yees.

− Vidd innen ezt a szart!

− Arghh!

− A tied, te nilgari féreg! De nem sokára másképp beszélsz majd! Jabba sem fog örökké…

− Jabba-Jabba arghh-rgg!

Ekkor egy magas alak tűnt fel a folyosó sötétjéből, és sietett oda hozzájuk. Az állandóan akadékoskodó quarren, Tessek volt az.

− Mi folyik itt? − tekergőztek izgatottan Tessek szájcsápjai.

− Jabba-no-Jabba, ark-ark! − visította a gamorrai, miközben vadul hadonászott a lándzsájával.

− Esszt a kissz félreértésszt könnyen elsszimíthatjuk. − Tessek az egyik kezével továbbterelte Ree-Yeest a folyosón, a másikkal pedig az őre felé intett. − Maradj itt assz őrhelyeden, éssz sszenkinek ssze besszélj arról, ami történt!

Ree-Yees Tessek szorításában tántorgott tovább. Mire az őrt hallótávolságon kívül hagyták, a quarren visszanyerte uralmát beszélőszerve felett.

− Mi a fenét csinálsz? Azt akarod, hogy Jabba gyanút fogjon… Már megint részeg vagy, mi? Add ide azt a kulacsot!

− Semmi közöd hozzá! − ugrott arrébb Ree-Yees. − És el a mocskos kezeddel a kulacsomtól! Nem te vagy az egyetlen… − Még idejében sikerült elhallgattatnia magát. Tesseknek igaza volt, amikor megakadályozta, hogy a gamorrai egyenesen Jabbához rohanjon. Tessek a maga saját terveivel túl agyafúrt volt, közel járt ahhoz, hogy kitalálja, mire készült Ree-Yees. De Doellin segítségével, Tessekre sem lesz már sokáig szüksége.

− Most pedig nyomás vissza a trónterembe! − mondta Tessek szelíden. − Valami új fejvadász eljött a vuki vérdíjáért. Biztos nem akarod kihagyni ezt a mókát.

Ree-Yees morogva elindult a trónterem felé.

Aznap éjjel Jabba parancsba adta, hogy az udvar a trónteremben elrejtőzve figyelje kedvenc falidíszét, a karbonitba fagyasztott koréliai csempészt. Még egy riasztót is felszereltetett rá. Micsoda felhajtás, gondolta Ree Yees, de úgy tűnt, valami a szokásosnál is jobban felélesztette a hutt gyanakvását. De így legalább sikerült elosonnia és feltöltenie gineskulacsát, majd a hosszú, sötét folyosón elindult a konyha felé.

Ree-Yees megtorpant a bejárat ősi fagerendái alatt, és bekukucskált a helyiségbe, de semmi sem utalt arra, hogy bárki is lenne odabent.

Phlegmin, az undorító, pattanásos kis kukta boldogan tette félre számára a megjelölt kecskefűszállítmányokat egy kis kenőpénz fejében. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy mi rejlik bennük. Valószínűleg azt hitte, hogy Ree-Yees megengedett magának egy kis nosztalgikus torkoskodást. Ő maga legalábbis megtette ezt időnként, amikor épp nem arról panaszkodott, hogy milyen szörnyen bánnak vele, vagy nem azzal hencegett, hogy milyen híres fickó volt, mielőtt erre a porfészekre került volna. Ree-Yees gyanította, hogy Phlegminnek néhány láda zöldség elsikkasztásánál több szárad a lelkén; egyszer ugyanis megleste, amint beleszórt valamit Jabba élő előételeinek a tartályába. Azóta pedig kifejezetten szemmel tartotta, mióta eltűnt az a kecskefüves láda, amiben a bombát küldték el a megbízói. Szerencsére a dolognak nem általános riadó lett a vége, hanem egy különösen jól sikerült ragu, és ez egy időre lecsillapította Jabba gyanakvását a szakácsra.

− Phlegmin! − kiáltotta Ree-Yees. − Hol vagy, te nyálasképű?

Válaszul halk léptek hangját hallotta, majd egy elfojtott sikolyt. A francba a kétszeművel, megtalálja ő egyedül is a szállítmányt, káromkodott magában a gran. Odasietett a rakodófülkéhez. A falak mentén válogatott húsokkal teli dobozok, szárított gyümölcsöktől és bogaraktól roskadozó ládák, borospalackok, konzervált teknősbéka-ürülékes kancsók, mézes olajjal töltött hordók, fagyasztott kaviárcsomagok és radioaktív kálisótömbök álltak − mindenféle finomság, ami a hutt étvágyát kielégíthette. Elkezdett keresgélni, felemelte a ládák tetejét, benézett az egymásra pakolt dobozok közé és a hatalmas bálák mögé.

Ismét kiáltott egyet, de most sem kapott választ.

Hirtelen észrevett egy körülbelül megfelelő méretű ládát, ami egy kádnyi pácolt homokféregvese mögött állt. Mikor alaposabban megnézte, rájött, hogy a tetejét lefeszítették, ezüstös-zöldes tartalmát szétszórták a kőpadlón. Phlegmin a láda mellett hevert. Ree-Yees a Jabba palotájában töltött évek során épp elég holttestet látott ahhoz, hogy azonnal fölismerje ezt is, még ha egy emberéről volt is szó. Senki sem alszik ilyen kegyetlenül kicsavarodott pózban.

Porcellus, a szakács reszkető kézzel hajolt a holttest fölé. Felkapta a fejét, szeme kidülledt, a haja − már amennyi volt neki − összevissza állt.

− Semmi közöm hozzá! − visította.

Ree-Yees a séf hisztérikus kitöréséről tudomást sem véve térdre vetődött a láda mellett, és ujjaival beletúrt a selymes tapintású kecskefűbe. Aztán felkapta a törött tárolóeszközt, és fejjel lefelé fordítva megrázta, de ez sem segített.

Az életbevágóan fontos gyújtószerkezet, az utolsó alkatrész nem volt sehol.

Ree-Yees rémülten felmekegett. Akárki is ölte meg azt a szánalmas kuktapótlékot, bizonyára magával vitte a detonátort… ami azt jelenti, hogy felismerte, mi az…

De várjunk csak! Azt nem tudhatta, hogy Jabba vitorlás bárkája a célpont − és azt sem, hogy kinél van a bomba többi része…

Nincs még veszve minden, ha gyorsan cselekszik. Ha a holttestet felfedezik, Jabba el fogja rendelni a nyomozást, akármilyen jelentéktelen, pótolható kis törpe is volt ez a Phlegmin. A palotán belül ugyanis csak a hutt ölhetett kénye-kedve szerint. Mostanában azonban furcsa dolgok történtek a hátsó folyosókon…

− Arghh! − harsant fel egy üvöltés a bejárat felől, még egy gamorraihoz képest is artikulálatlanul.

− Nem én tettem! − visított fel ismét a szakács.

Ree-Yees annyira megijedt, hogy orra esett volna, ha éppen nem térdel. Mindhárom szeme mereven az ajtóban álló zömök alakra meredt − Gartogg!

Doellin három csecsére! Micsoda mázli! Hiszen ez a gamorrai annyira hülye, hogy még kockázni sem volt képes megtanulni, arról meg aztán beszélni sem érdemes, hogy észrevette volna a csalásokat.

− Arghh-hrmm-hümm?

− A legjobbkor jöttél! − pattant fel Ree-Yees félretaszigálva a szakácsot. − Épp most találtam rá… ööö… lent, az Ephant Mon szobájához vezető alagútban! Idehoztam, hogy… izé, sürgős kulináris elsősegélyben részesítsem.

− Huh?

− Tudod… konyhai légzésmegindítás! Az ételek szaga annyira… annyira erős, hogy még a holtakat is életre kelti. Ez egy ősi technika, ezt még a nagy-nagybácsikámtól, Swee-beepstől tanultam. Mi úgy hívjuk, hogy… ööö, szemétbelélegzés. De sajnos elkéstem − sóhajtott egy nagyot, miközben szemeinek csápjai lekonyultak.

Gartogg odacsörtetett a holttesthez, megpróbált leguggolni, de hamar felhagyott az erőlködéssel, és ehelyett felemelte a testet − Ree-Yees meg mert volna esküdni rá, hogy anatómiailag lehetetlen szögben −, és megszimatolta.

− Látod? − hadarta Ree-Yees. − Valakinek most már kézbe kell vennie az ügyet. Egy hivatalos személynek. Nyomozni kell, össze kell rakni a kirakójáték darabjait, meg kell oldani a bűnügyet. Jabba elégedett lesz… elégedett és bőkezű.

− Hsmm-hsmm-hsmm! − A gamorrai az egyik bokájánál fogva a pofája elé emelte a testet. Ree-Yees tekintete Gartogg agyaras arcáról a Phlegminére tévedt, s látta, hogy a fiú horgas orrából dől a vér. Ha egyszer visszatér a Kinyenre, esküdözött magában, soha többé nem néz kétszeműre!

Gartogg széles vállára vetette a holttestet, és érthetetlenül morogva eldöcögött.

− Ne feledd − kiáltott utána Ree-Yees −, Ephant Mon szállása mellett találtam rá!

Amint az őr eltűnt, Ree-Yees legurította a torkán a kulacsa teljes tartalmát, csak akkor állva meg egy-egy pillanatra, amikor már kénytelen volt levegőt venni. A felső gyomrából forróság áradt szét teste minden idegszálába. A szemcsápjai megremegtek, a térde majdnem összecsuklott, de aztán áldott zsibbadtság vett erőt rajta. Különös, dübörgő hang töltötte be a koponyáját. Majdnem ki tudta venni mögötte az egyes beszélőket, különösen Jabba mennydörgésszerű nevetését. Már hallotta ezt a hangot − rémálmaiban.

A szakács elhúzott, végre csinált valami értelmes dolgot is. Ahogy Ree-Yees kitámolygott a konyhából, nem is tudta, merre tart a mocskos folyosókon.

De hol lehet az az átkozott gyújtószerkezet? A járat lefelé vezetett, és gyakran elkanyarodott, mielőtt Ree-Yees rájött volna, hogy nem Jabba tróntermébe, nem is a saját szállására, hanem a palota alatt rejlő labirintusba tart.

Az egyik ismeretlen elágazásnál megállt. Rekedten kapkodta a levegőt, a feje zúgott. Szemcsápjai őrülten tekeregtek. Itt, távol a lakott felső régióktól foszforeszkáló nyálka csöpögött a nedves kőfalakról. A dohosan bűzlő levegőben enyhe fémes szag érződött.

Most merre? Ree-Yees egyszerre két nyelven káromkodva elindult abban a járatban, amely mintha a megfelelő irányba vezetett volna. Lefelé tartott, bűzhödt pocsolyákon tántorgott át, könyökével meg-megtámaszkodott a durva kőfalon. A fejében vad képek kavarogtak részeg álomként. Az emlékeiben fémes nyomást érzett a gyomra táján. Hirtelen minden lángba borult. Egy tűzfal robbant az orra elé, lángnyelvek kapdostak felé, bekebelezték…

Megrázta a fejét. A látomások azonban nem szűntek meg, minden lépésével erősebbek és élesebbek lettek…

A lángok sokkal élénkebben, rémisztőbben nyújtózkodtak, mint az előbb. Ree-Yees bőre összezsugorodott a tomboló hőségben, a szemgolyói kidülledtek a csápokból és elégtek…

Hirtelen egy hatalmas fehér síkságon találta magát. Hópelyhek és jégdarabok vágtak az arcába, fagyos kékségben tündöklő gleccsereket és súlyos léptekkel közeledő, hatalmas harci gépeket látott…

Pislogott, mire egy mocsár képe tűnt fel előtte, egy ütött-kopott X-szárnyú vadászgép süllyedt lassan a sárba, harsogó zöld fák és indák vették körül, szárnyas gyíkok visítoztak…

A látvány hirtelen megint megváltozott: egy hatalmas teremben állt, körülötte a falak mentén polcok és különös gépezetek, a polcokon hasas üvegtálak, amelyekben testüktől megfosztott agyak lüktettek kísérteties, rózsaszín fényben…

Ekkor a középső szeme kitisztult és rájött, hogy valóban az agyak között áll. B’omarr szerzetesek. A teremben csend volt, csak a képernyők fénye és a tartályokból áradó rózsaszínes ragyogás világította meg halványan. A lángfal látványára felgyorsult szívverése ismét visszatért a normális ritmusba. Vékony nyelvével megnyalta az ajkát.

Az agyaktól nem kell félni, mondta magának. Csak azoknak a degenerált, kétszemű szerzeteseknek a maradványai, akik már évezredekkel azelőtt kivájták ezeket a járatokat, hogy Jabba felfedezte volna őket. Meztelen agyaik semmit sem tehettek azon kívül, hogy üvegbörtöneikben kuporogtak. A lassú lüktetésen kívül semmilyen mozgásra nem képesek.

Ree-Yees a kövön végighúzódó szövet surrogására megpördült. Az árnyak közül egy bő köpenybe burkolózott alak tűnt elő, és ment a terem közepére. A csuklya tökéletesen eltakarta az arcát, Ree-Yees nem tudta kivenni sem a formáját, sem a faját, sem a nemét. Mikor felé lépett, a különös teremtmény felemelte az egyik kezét. A köpeny ujja hátracsúszott emberi, csontsovány karján. A sápadt bőr groteszk módon eldeformálódott bütykökön feszült.

A csuklya alatti titokzatos sötétségből egy hang szállt fel.

− A tűz csak figyelmeztetés volt − recsegte. − Fordulj vissza, és mondd meg a gazdádnak, hogy mindörökre takarodjon el innen!

Azzal eltűnt.

Ree-Yees szemcsápjai remegtek. Meglepetésében mekegni kezdett, de aztán gyorsan összeszedte magát. Figyelmeztetés? Ómen? Eljövendő dolgok ígérete?

A többi képet nem értette, de a tűzvihar − annyira valósnak tűnt. Vajon mit jelentett?

Ree-Yees gyomrát lelkesedés öntötte el. Doellin szerencséje kísérte! Sikerrel fog járni, ezt látta előre! A gyújtószerkezet elvesztése csak egy kisebb kellemetlenség. Jabba a tisztítótűzben fogja végezni, az undorító kétszemű talpnyalóival együtt. Talmont birodalmi prefektus pedig megtisztítja Ree-Yees előtt a hazavezető utat.

Ree-Yees örömében kurjongatva kirohant az agyak terméből, és valahogy megtalálta a visszafelé vezető utat. Hamarosan újra az ismerős folyosókon járt. A szállása felé tartott, hogy nyugodtan ízlelgethesse a siker ízét, amikor egy gamorrai őr viharzott el mellette kivont fegyverrel.

− Hé! − szólt rá Ree-Yees. − Mit szólnál egy szabakkpartihoz?

− Valaki próbálni ellop Jabba kedvenc dolog! − üvöltötte az őr. Sokkal érthetőbben beszélt, mint a szerencsétlen Gartogg. − Gyere!

Ree-Yees sietős léptekkel eredt a gamorrai nyomába. Most hogy küldetése sikerét bebiztosította, egy kicsit lazíthat, élvezheti az életet. Jabba valószínűleg a rankor elé veti a tolvajt − és ilyenkor mindig kinézett egy-két jó kis fogás.

Ree-Yeesben másnap, a fejvadász valódi kilétének felfedezése után is tovább tombolt a féktelen önbizalom. Az Oola helyére került lány ugyanolyan visszataszító volt, mint a többi kétszemű, de mit számít? Nem sokáig kell már néznie. Még Ephant Mon zaklatásai sem tudták feldühíteni, Tessek pedig nagyon gondterheltnek tűnt valami miatt.

Ree-Yees a szokásos helyéről nézte végig a fiatal jedi bohóckodását. A rankorral folytatott küzdelem bámulatos volt, bár egy halom kreditje bánta az elvesztett fogadások miatt. Nem számít, vissza fogja nyerni, hiszen Malakili, a rankor gondozója hónapokig búsulni fog kedvence elvesztése miatt, és így könnyű préda lesz.

− Tárgyalnod kellett volna, Jabba − mondta a jedi, miközben elvezették. Milyen tyúkeszű fenyegetés ez? Még csak nem is egy káromkodás: „Ezer taszken homoklakó rágja ki a beleidet!”, vagy kifogás: „Bocs, de allergiás vagyok a rankorszagra.” Mondhatott volna valami eredetit is, például: „Gratulálok, a helyes válasszal ön megnyerte a Birodalmi Enciklopédia teljes sorozatát!” Nem mintha ezeknek sok hasznát vette volna a fickó ebben a helyzetben, bár azt beszélték, Jabba néha megbocsátott azoknak, akik megnevettették. Ree-Yees legalábbis így tudta.

Mellesleg Jabba sorsa az, hogy az ő kezétől pusztuljon el. Ezt ígérte neki a szerzetesek hátborzongató látomása. És mivel a titkos bomba nem készült még el, teljes nyugalommal kimehet a vitorlás bárkán, hogy megnézze a kivégzéseket. Ree-Yees kifejezetten szerette hallani a Karkuni Nagy Veremből felszálló sikolyokat, mikor a Sarlakk áldozatai megérezték az emésztőnedvek első gyötrelmes hatásait. Néha fogadást kötött Baradával, hogy mikor hallgat el a sikoltozás − azt senki sem tudta, hogy azért, mert az emésztőnedvek szétmarták a hangszálakat, vagy mert az áldozatok érzéketlenné váltak a fájdalomra.

Száraz, kemenceforróságú nap volt, mint minden nap a Tatuinon. Ree-Yees Jabba közelében állt meg, nem olyan közel, hogy megijessze Tesseket, de elég közel ahhoz, hogy hűségéhez ne férhessen kétség. Hagyta, hogy elkalandozzon a figyelme − egyik kivégzés olyan, mint a másik. Az egyik oldalsó szeme az undorító sárga homokdűnékre nézett, a másik az úgyszintén undorító táncoslányra, aki most Jabba emelvénye mellett kuporgott. Amikor az új R2-es droid előgurult az italokkal, Ree-Yees lenyúlt egy rózsaszín-zöld banthakoktélt. Azonnal fel is hajtotta. Egy pillanattal később a fogai összekoccantak, szemei lángba borultak. Gyorsan leöblítette hát az italt egy vukivangooval, amiben sullustai gin volt, de nem sékelve, hanem elkeverve.

Doellin három csecsére, ez az R2-es aztán tud italt keverni! Ree-Yees egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy valahogy magával kellene vinnie a Kinyenre.

A foglyokat szállító naszádról felé szűrődő zajok zökkentették ki ábrándozásából. Odatántorgott a korláthoz, és lenézett. Valaki egy fénykarddal vagdalkozott, és mindenki összevissza lövöldözött. A két új droid igyekezett kikeveredni a bárkán hirtelen támadt zűrzavarból. Ree-Yees gyorsan lekapott egy rumos tonikot az R2-esről, mielőtt az eltűnt volna a szeme elől.

A fedélzet szinte forrt az őrült rohangálástól. Mindenfelé lézersugarak repkedtek a levegőben. A gamorrai őrök visítva futkároztak, miközben Jabba parancsokat üvöltözött. Egy weequay félrelökte Ree-Yeest, kiborítva az italát, és odarohant a bárka oldalához.

Ree-Yees körülnézett, hol bújhatna el a legbiztonságosabban. Egypár másodpercnyi tétovázás után, látva, hogy Jabba őrei egymás után zuhannak a Sarlakk torkába, úgy döntött, hogy ott marad, ahol van, Jabba emelvénye mögött. Tessek már korábban lelépett, magára hagyva a huttot, akire pedig vigyáznia kellett volna. Az a banthaagyú − azt hitte, Jabba nem fogja észrevenni?

Ree-Yees félrelökte üres poharát, és megpróbálta elképzelni, hogyan cselekedne egy hűséges, urát védelmező csatlós. Most azonban cserbenhagyta a képzelőereje.

A kétszemű nőstény hirtelen, minden előzetes jel nélkül felugrott, és ráhurkolta a láncát Jabba nyakára.

Arrrgh! Unnngh! Jabba artikulálatlan üvöltéseket hallatott, ahogy a lánc mélyen belevágott a tokájába. A szeme kidülledt, masszív teste megfeszült.

A nőstény nekivetette a lábát a hutt hátának, és azokhoz a sovány lábakhoz képest meglepő erőről téve tanúbizonyságot, húzni kezdte a láncot. Doellin három szemére, mit művel ez?

Jabba szeme Ree-Yeesre villant, és újra felüvöltött. Az egyik dagadt kéz felé mozdult.

Ree-Yees tétovázott. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Jabba a segítségét kéri. De mi lenne, ha úgy tenne, mint aki nem vette észre, mi lenne, ha… semmit sem csinálna? Milyen csábító gondolat! Csak várnia kell néhány másodpercet, amíg a nőstény elvégzi a munkát, ő meg szépen behajtja a bérét a Birodalmon!

De ha Jabba véletlenül életben maradna − ami könnyen megtörténhet, hiszen a huttok köztudottan sokat bírnak −, Ree-Yees még mindig állíthatja, hogy ő megpróbált segíteni. Talán egy kicsit közelebb kellene menni, hogy hihetőbbnek tűnjön a története…

Amint tett egy lépést a rángatózó hutt felé, gyomra mélyén fémes nyomást kezdett érezni. A fejében ott visszhangzott Jabba gurgulázó, rekedt hangja. Oldalra tántorodott, a szemcsápjai remegtek, kezét a fejére szorította. Hallotta saját magát, ahogy rémülten mekegett. Szemei mögött kis robbanásokat, parányi tűzviharokat látott.

A középső szemével látta, hogy a nőstény rabszolga csak húzza, csak húzza a láncot, fejét hátraveti az erőfeszítéstől, izmai kidagadnak meztelen karján. Jabba nyelve remegve lógott ki a szájából. Nyálkás folyadék csorgott le dagadt hasán. Szeme olvadt rézként csillogott.

Ree-Yees most már tisztán érezte a testében a kemény fémszerkezetet, és az elméjében a hasonlóan mélyre elültetett késztetést. Felködlött előtte, ahogy felé hajolnak Jabba meditechnikusai, felnyitják, újra és újra elismétlik a kódszót, majd megparancsolják, hogy felejtse el az egészet…

Most már tudta, melyik szót próbálja Jabba olyan dühödten kipréselni magából − a parancsszót, amire ő a karjával körülfogná a célpontját, és egy gondolatkapcsolóval felrobbantaná a gyomrába ültetett, kis hatótávolságú bombát.

Ree-Yees halkan a nő felé indult. Az a küzdelembe feledkezve nem vette észre. A gran karja felemelkedett, kinyúlt…

Egy pillanatra rátörtek az agyak termének látomásai. Rosszul értette az egészet, fene a B’omarr szerzetesekbe! A tűz nem Jabba vitorlás bárkájának a felrobbanására, hanem a hasában rejlő bombára utalt. Ree-Yees mekegett és vinnyogott, de a teste nem engedelmeskedett parancsainak, miközben egyre közelebb araszolt a nőhöz. Ebből most nem tudta kibeszélni magát. Már szinte érezte, hogy széttépi a robbanás, ellepik a lángok…

Az ellenállhatatlan késztetés elhalt, éppúgy, ahogy a fény is kihunyt lassan a hutt dülledt szemében. Jabba szája sarkából bűzös, fekete folyadék csorgott. Farka még egyszer, utoljára megrándult, aztán mozdulatlan maradt.

Ree-Yees testén úgy söpört végig a megkönnyebbülés, mint a könnyű nyári szellő a füves mező felett. Nekitántorodott a falnak. A lába mintha üvegből lett volna. Alig merte elhinni, hogy vége − hogy Jabba elpusztult. A neve porrá lesz, birodalmának a hamvait széthordják a forró tatuini szelek. És ő, Ree-Yees kárörvendve fog visszautazni a Kinyenre.

− Ma-a-a-a-ah! − rúgott bele csizmás lábával a hutt mozdulatlan testébe. − Most aztán röhöghetsz, te perverz, kétszemű hájpacni! Teee, chuffszopó pióca!

A nő rejtélyes tekintettel mérte végig Ree-Yeest. A következő pillanatban az R2-es egység átvágta a láncait. Kecsesen leszökkent a padlóra, és elrohant a fedélzet végében álló ágyú felé.

Ree-Yees vett egy mély lélegzetet, és próbálta összeszedni magát. Amint az őrök legyőzik és a verembe lökik a foglyokat, felfedezik Jabba holttestét. Jobb, ha akkor nem lesz itt. Akárki is kerül hatalomra, legyen bár Bib Fortuna vagy esetleg Tessek, azzal fogja kezdeni, hogy kivégzi Jabba gyilkosát, már csak a helyzetét megszilárdítandó is. Nem, a legbiztonságosabb az lesz, ha most, amíg lehet, elindul Mos Eisley felé. Ott majd biztos talál egy meditechnikust, aki el tudja távolítani belőle a bombát.

A lába alatt váratlanul megrázkódott a bárka. Szemcsápjai megmerevedtek, rémült mekegés tört fel a torkából, amikor eszébe jutott a szerzetes jóslata a tűzfalról. Hamis lett volna a figyelmeztetés? A tudata peremén mintha Jabba röhögéséhez hasonló, mély és gonosz dübörgést hallott volna.

Egy páncéltörő ágyú lövései rengették meg a fedélzetet. Ree-Yees felé egy tűzfal száguldott. Az alsóbb szintekről nehéz, fekete füstgomolyagok törtek az ég felé. A lökéshullám a levegőbe repítette a testét. Minden irányból felismerhetetlen fémdarabok záporoztak felé.

A pokoltűz pereme beborította. A tüdejébe fájdalom hasított. Mielőtt minden elsötétült volna, megérzett egy édes, ismerős illatot, és három szeme előtt feltűnt egy ezüstös, ragyogó rét egyre halványuló képe, ahol vonzó, hárommellű nőstények szökelltek felé.

John Gregory Betancourt

És a banda tovább játszott…

A zenekar története

Megérkezés a Tatuinra

Evar Orbus letette mikrofonjának táskáját, kinyújtóztatta nyolc csápját, és kifújta a port a tojás alakú fején díszelgő négy szem alatti kopoltyúszerű légzőszervéből.

Végre eljött a várva várt alkalom, gondolta.

Lassan körbefordult, szemei szinte itták Mos Eisley űrkikötőjének látványát. A késői időpont ellenére a környéken nyüzsgő tevékenység folyt, emberek, birodalmi rohamosztagosok, droidok és ezernyi különböző világról származó lények sürögtek-forogtak a leszállópályák mellett. Az égen a nagyobb nap az elmosódott látóhatár felé ereszkedett, kisebbik párjával szorosan a nyomában. Evar Orbus érezte, ahogy belsejében fokozatosan növekszik az izgalom. Ez a bolygó sokkal jobban hasonlított a szülőbolygójára, mint bármelyik másik, amin utazásai során megfordult. Itt aztán végre tényleg jól érezheti magát, gondolta.

− Hova vigyük ezt a csomagot? − kiáltott rá egy nyers hang.

Evar megfordult. Hoban kapitány, a Star Dream parancsnoka, egy siralmas kinézetű, csillogó, fényes kezeslábasba öltözött ember épp a raktérbe vezető rámpát engedte le. Az egyik kivénhedt, ütött-kopott droidja egy nagy ládát tartott, oldalán az Evar Orbus és a Galaktikus Jizz-wailerek felirattal.

− Oda, legyen szíves! − mutatott Evar a hajó mögötti rakodóterület felé az egyik csápjával. − Értünk jönnek majd.

A droid felemelte a ládát, és közben majdnem elejtette.

− Vigyázz! − visította Evar. Érzékszervei összerándultak a gondolatra, hogy megélhetésének forrását tönkreteszi ez a két lábon járó ócskavaskupac. − Vigyázz azokra a hangszerekre! Ha eltöröd őket, te fogod megtéríteni az árukat!

A droid dühösen sípolt valamit.

− Nyughass! − szólt rá Hoban kapitány a robotra. Bocsánatkérően mosolygott Evar Orbus felé. − Ne aggódjon, uram! Mindig így bánunk a csomagokkal.

De vajon összetöritek-e őket? − ötlött Evar fejébe a kényelmetlen gondolat. De volt annyi esze, hogy hangosan ne tegye fel a kérdést. Megelégedett azzal, hogy három szemével végig a droidot figyelte, míg a negyedikkel az értük küldött jármű után fürkészett.

Lába alatt megremegett a rámpa, ahogy valaki elindult lefelé mögötte. Arrébb lépett, és egyik szemét hátrafordította.

Természetesen Max Rebo, az Ortoláról származó billentyűs közeledett. Max előbb balra nézett, aztán jobbra, ormányszerű orra szaporán szimatolta a levegőt. Valószínűleg már a következő étkezés jár a fejében, gondolta Evar.

− Csak nem parwani fűszertortaszagot érzek? − kérdezte Max. − Valahol a közelben lennie kell egy étteremnek. Mit szólnál, ha elszaladnék, és megnézném? Már rég elmúlt az ebédidő, tudod jól.

− Majd a kantinban eszünk valamit − felelte Evar megfontoltan. Gyakran úgy tűnt neki, mintha Max a gyomrában hordaná az agyát.

− De…

− Hallottad, mit mondtam! − Mind a négy szemével a nagyokat nyelő Max felé fordult. − Ha segíteni akarsz, nézd meg, mi tart ilyen sokáig Synak és Snitnek!

− Rendben! − derült fel Max arca. − Aztán eszünk! − Megfordult, és olyan gyorsan döcögött fel a rámpán, amilyen gyorsan rövid, tömzsi kis lábaitól kitellett.

Evar három szemét visszafordította a droidok felé. Igen, gondolta, a dolgok határozottan jól alakulnak. Az övén lógó erszényében csörögtek a kreditek, egy hat hónapos szerződés vár rájuk, és végre egy normális éghajlatú bolygóra kerültek. És mikor odaérnek a kantinba, a helyzet teljesen tökéletessé válik.

De hol van már a jármű, amelyet beígértek?…

Felemelte a komlinkjét, és a kantint hívta.

− Igen? − jelent meg egy bith arca a parányi kijelzőn. Félrehúzódó arclebernyegei mögül egy meglepően mozgékony száj tűnt elő. Hosszúkás, szőrtelen fejével a háttérből hallható zene ütemére bólogatott.

− Üdvözlöm, uram − mondta Evar − Chalmunnal, a vukival szeretnék beszélni.

− Nincs itt. El kellett mennie.

− Aha, szóval erről van szó! A megígért jármű nem érkezett meg az űrrepülőtérre…

− Mi nem utazási ügynökség vagyunk. − A lény keze a kikapcsológomb felé mozdult.

− Várjon! − csattant fel Evar. − Evar Orbus vagyok!

− Na és?

− Az Evar Orbus Galaktikus Jizz-wailerektől. Bizonyára hallott már rólunk.

− Jizz-wailerek? Nem, soha.

Ez most utálat volt a hangjában? Evar magában dohogott, de türtőztette a haragját. Ha most ráförmed, akkor a bith biztos leteszi. Megelégedett azzal, hogy gondolatban öt nemzedékig visszamenőleg elátkozta a bith összes felmenőjét.

− Ide figyeljen, maga szerencsétlen − recsegte végül −, mondja meg a főnökének, hogy megérkezett az új zenekar! Küldjön értünk egy járművet… azonnal, vagy egy tányéron kapom meg a maga fejét, mikor odaérek!

− Új zenekar? − A bith elhallgatott, leengedte arcredőit, majd odacsicsergett valakinek, akit Evar nem látott. Az visszacsicsergett valamit.

− Melyik leszállópálya? − fordult vissza az első bith.

− A hetes.

− Hamarosan ott lesz valaki önökért.

− Köszönöm − mondta Evar elégedetten, és bontotta a vonalat.

Kaja, kaja, isteni kaja! − gondolta Max, miközben végigdöcögött a folyosón. Lépéseinek puffanásai az étkezéshez hívó gongütésekként visszhangoztak a fülében. Úgy érezte magát, mint aki már hetek óta nem evett. Ha nem vigyáz, teljesen le fog fogyni, olyan cingár lesz, mint Snit. Nem mintha Evar Orbust ez különösebben érdekelte volna − a letakikat kizárólag a pénz érdekelte.

De most már nincs messze a kaja! Kaja, kaja, isteni kaja! És csak Sy Snootlest meg Snitet kell előrángatnia!

Tisztában volt vele, hogy Sy fog a legtöbbet késni. Mindig túl sokáig öltözködött. Ami azt illeti, mindent túl sokáig csinált. A nibblerekben nem lehet megbízni, gondolta − a szülei is mindig ezt mondogatták.

Türelmetlenül toporogva bekopogott az énekesnő kabinjának ajtaján.

− Igen − hallatszott odabentről egy hajszálvékony hang.

− Én vagyok az! − kiáltotta Max. − Evar azt üzeni, hogy siessetek. Itt vannak értünk, és ideje lenne ennünk is.

− Rögtön ott leszek.

− Siess! − ismételte meg Max. Sarkon fordult, és továbbment a folyosón.

Kaja, kaja, isteni kaja! Szinte már a szájában érezte az ízét. Banthasteak, kiwipfű és gannesadzsúsz. Lángoló ragu, levendulafa-kenyér és zamatos ploth. Sült yarnak, gyömbérgombóc és fehér bogyótorta. Mindegyiket meg fogja kóstolni. Most már csak Snitet kell megtalálnia, és készen is van.

A kitonak kabinjának ajtaja nyitva állt, úgyhogy Max egyenesen be is ment. Miért vesztegesse az idejét kopogtatással, mikor vár rájuk a kaja? Minél korábban elindulunk, annál korábban eszünk, gondolta.

Snit az egyik sarokban kuporgott, hatalmas, kövér kezét hatalmas, kövér teste köré fonta. Rázkódott a zokogástól. Ez volt a legnagyobb érzelemkitörése, amit Max valaha is látott tőle.

Szegény ördög, gondolta Max. Evar tényleg éheztette Snitet. Amennyire Max tudta, Snit a hat hónap alatt, mióta a bandában játszott, mindössze hatszor kapott enni − minden egyes alkalommal egy hatalmas csigát. Mikor Evar megvette az Ovrax IV-en, Snit hasa annyira lelógott, hogy nem is lehetett látni a lábait. Ez aztán a boldog kitonak, gondolta Max akkoriban némi irigységgel, miközben megpróbálta elképzelni, mennyi finomságot kellett felzabálni ennek a termetnek az eléréséhez. Snit azóta legalább a testsúlya felét elvesztette. Piros rövidnadrágjában határozottan vékonynak tűnt többi fajtársához képest. Még mindig olyan volt, mint egy hatalmas, furcsa alakú kelt tészta − de karcsú kelt tészta.

− Azonnal ki kell jönnöd − közölte vele Max. − Ebédidő van − tette hozzá boldogan. Ettől biztosan felderül, gondolta.

Legnagyobb megkönnyebbülésére Snit abbahagyta a sírást, és feltápászkodott három széles, kör alakú talpára. A nehéz, hájas homlok alól apró fekete szemek néztek Maxre.

− Gyere! − fogta meg a kezét, és kivezette a folyosóra. Útközben felszedhetjük Syt is, gondolta. Hát rajta kívül senki sem éhes? A maga részéről neki már fájt a gyomra. Ideje, hogy jöjjön egy kis kaja, kaja, isteni kaja!

Evar Orbus a csomagját kitevő nyolc láda mellett állt, és némán füstölgött magában. Hol a hetedik pokolban van már az a jármű? Sohase bízz egy bithben, gondolta dühösen. Már korábban is voltak összetűzései velük. Lehet, hogy a hallásuk élesebb, mint az övé, de attól még nem felsőbbrendűek egy hajszálnyival sem. Egy félórája hívta őket. Mindenképpen szólni fog a vukinak a csaposa megbízhatóságáról.

Sy Snootles dühösen összeszorította az ajkait, és egyik lábáról a másikra álldogált. Húsz perce jött ki a fülkéjéből, és azóta le sem vette a szemét Evarról.

− Mit bámulsz? − förmedt rá végül Orbus.

− Max azzal terelt ki ide − válaszolta az énekesnő magas, vékony hangon −, hogy már idehívattad a járművet, amely elvisz minket enni. A jármű sehol. A kaja sehol. Nyugodtan pihenhettem volna a kabinomban. Evar, te nagyon jól tudod, milyen törékeny az egészségem. Ez a sivatagi levegő nem tesz jót az ajkamnak. A torkomról nem is beszélve. A tüdőm pedig…

Evar némán felsóhajtott. Mindent tudott már Sy ajkáról és tüdejéről. Az biztos, hogy állandóan fénysebességgel üzemeltette mind a kettőt. Ha nem az egyik legjobb énekesnő lenne, akit valaha látott, és ha a szerződésük szerint nem kellene nagyon súlyos kártérítést fizetnie, ha idő előtt kirúgja, akkor egy milliszekundum alatt lecserélné az első sivatagi bolhára, amibe belebotlik.

Épp el akart engedni egy csípős megjegyzést a szóban forgó testrészekről, amikor egy légibusz ereszkedett le süvöltve előttük. A sofőrülésben egy bith ült − lehet, hogy ugyanaz, akivel beszélt, lehet, hogy nem; sohasem tudta megkülönböztetni egyiket a másiktól.

− Elnézést, hogy megvárattam önöket − kiáltott a bith, miközben lemászott. Kinyitotta az utasfülkét, ahonnan még három bith lépett elő. − Megkértem néhány barátomat, hogy segítsen. Van poggyászuk?

Evar önelégülten bólintott. Ez a bith végre tudta, hol a helye.

− Ott vannak a csomagjaink − intett a ládák felé két csápjával.

Max vidáman zötykölődött a légibusz ülésén, a rá váró ételekre gondolt. Már órák óta nem volt ilyen éhes. Odafordult a mellette ülő bithhez, hogy feltegyen neki néhány kérdést a kantin konyhájáról. A bith azonban váratlanul egy pisztolyt húzott elő a köpenye alól.

− Ez meg minek? − kérdezte Max. − Evar − fordult előre −, piszt…

Elhallgatott. Most látta csak, hogy az összes bith fegyvert tart a kezében. Valami határozottan nem stimmelt. Nagyot nyelt, és érezte, hogy füle kezd felállni a félelemtől. Mi folyik itt? Ijedtében majdnem elfelejtkezett az evésről.

− Fel a kezekkel! − szólt rájuk az egyik bith. − Gyerünk! Nem szeretnénk összemocskolni a busz belsejét!

Max azonnal engedelmeskedett. Megkönnyebbülten látta, hogy Sy és Snit is ugyanezt teszi. Csak Orbus tétovázott.

− Nem értem − hebegte. − Szerződésünk van!

− A kantinnak már van zenekara − mondta a sofőrülésben ülő bith. − Nincs szükségünk még egyre.

− Szerződésem van…

− Nekünk is − közölte egy másik bith.

− Amit meg is akarunk tartani − szólt közbe a harmadik.

− Kezdem érteni − bólintott Orbus lassan.

− Én nem − nyögte Max, remélve, hogy valaki elmagyarázza neki, mi történik.

− Hallgass, Max! − szólt rá Sy Snootles.

Max döbbenten meredt rá. Milyen jogon meri őt letorkolni? Végül is Orbus a banda főnöke, nem Sy!

− Úgyhogy − folytatta a sofőr − valaki másnak szeretnénk bemutatni titeket. Egy nagyon különleges illetőnek, kint, a Dűne-tengeren. Egy bizonyos Sarlakknak, a Karkuni Nagy Veremben.

Erre mindannyian felnevettek, mintha egy viccet hallottak volna. Max az egyikről a másikra nézett. Ez valami rosszat jelent, gondolta. Az evést legalábbis biztos késlelteti.

Orbus nyilvánvalóan ugyanígy érzett. Hirtelen leengedte az egyik csápját. A végéből lángok csaptak elő a sofőr és a kezelőszervek felé. Ez a csáp csak egy álcsáp, jött rá Max. Sohasem hitte volna, hogy egy fegyver rejlik benne. Orbusnak annyi csápja van, ugyan ki venne észre eggyel többet?

A légibusz boldogtalan sikollyal dőlt oldalra. A bithek rémülten kiáltoztak. Sy sikított, Snit morgott. Evar parancsokat üvöltözött. Max szorosan becsukta a szemét, próbálta legyűrni kezdődő hányingerét.

A légibusz egy váratlan, csonttörő zökkenéssel nekiment valaminek. Max úgy érezte, az univerzum vadul meglódul körülötte. Kinyitotta a szemét, és meglátta a talajt − a busz még mindig mozgott − pont a feje fölött. Nem, nem, nem, gondolta. Ez nem történhet meg vele.

A légibusz ismét nekiütközött valaminek, még kétszer megpördült, egy darabig tovább csúszott, aztán fejjel lefelé fordulva megállt. Mindenki egyetlen halomban hevert a mennyezeten. Max nyelt egy nagyot, majd megpróbált feltápászkodni. Elvesztette az egyensúlyát. Mintha még mindig mozgott volna a jármű, pedig látta, hogy nem így van.

Hirtelen egy csáp fonódott a karjára.

− Gyere, Max! − rángatta Evar.

Max egy kicsit szédelegve nézett főnökére.

− Mi…?

− Ki kell jutnunk innen! Meg akarnak ölni minket! Max feje hirtelen kitisztult. Igen, el kell tűnniük innen. Sy Snootles Sniten hevert. Max egy kicsit tétovázva emelte fel az ernyedt testet. Sy szívókája úgy csüngött a karjáról, mint egy döglött kígyó. Szerencsére még lélegzett.

Az egyik bith valahogy talpra kecmergett és bambán rájuk bámult.

− Tudjátok, mit csináltatok? − sikította. − Ezt a buszt csak kölcsönkaptuk!

− Az a ti bajotok − válaszolta Evar. A csápjai között két pisztolyt tartott, a zuhanás közben keveredtek hozzá. − Maradj, ahol vagy!

Ekkor az egyik padlón heverő bith lövése oldalba kapta Orbust. Az energiasugár átrepítette a testét a légibuszon. Nedves puffanással csapódott a falnak, majd halványzöld sávot húzva lassan lecsúszott a padlóra. A levegőben égett hússzag terjengett.

Max sarkon fordult, és elrohant. Életében először a legkisebb éhséget sem érezte.

Sy Snootles kinyitotta a szemét, és elmosódott dúracélfoltokat látott. Felemelte a fejét. Max karjában hever, jött rá, Max pedig egy hosszú, elhagyatott utcán rohan a nyomában Snittel. Sy felnézett Max bársonyos kék arcára, látta a szemében a könnyeket, és tudta, hogy szörnyű dolgok történtek. Az utolsó emléke az volt, hogy Orbus leengedi az álcsápját a légibuszban, és elkezd lövöldözni. Mi történhetett?

Max észrevette, hogy magához tért, és megállt.

− Jól vagy? − kérdezte.

− Azt hiszem − felelte Sy. − Tegyél le!

Max óvatosan letette, és gyászos képpel rámeredt.

− Most mihez kezdünk? − kérdezte.

− Hol van Orbus? − követelte Sy.

− Halott − felelte Max. − Lelőtték. Mi elszaladtunk.

− Jó. Ez az első okos dolog, amit csináltunk, mióta idejöttünk. − Karját összefonta gömbölyded felsőteste előtt, és lassan fel-alá kezdett járkálni, szívókája ide-oda lengett. Max mintha sokkot kapott volna, gondolta. Snit pedig ugyanolyan elveszettnek tűnik, mint mindig. − Mivel Orbus meghalt − mondta végül lassan −, a velünk kötött szerződése érvényét veszítette. Ez egyértelmű, még az Előadóművészek Intergalaktikus Szövetsége szabályai szerint is.

− Aha − bólogatott Max.

− Ez azt jelenti, hogy szabadok vagyunk, fiúk. Snit, mostantól kezdve azt csinálsz, amit akarsz. Orbus már nem a gazdád. Max, te pedig azt eszel, amit akarsz. Én pedig ott éneklek, ahol én akarok.

Snit leült, és nekitámaszkodott egy falnak.

− Ezentúl ne hívjatok Snitnek! − mondta.

− Micsoda? − kiáltott fel Sy. Most először hallott a társától egy teljes mondatot. Általában csak ott állt a háttérben, és hatalmas tüdeje kapacitását kihasználva fújta a hangszereit.

− Ne hívjatok Snitnek! − ismételte meg az.

− Hát akkor mit akarsz, hogy hívjunk? − kérdezte Sy.

A válasz egy füttysorozat formájában érkezett.

− Ezt nem tudom kimondani − ingatta a szívókáját az énekesnő. − Mi lenne, ha én választanék neked egy remek művésznevet? Valami különlegeset, valami igazán csodálatosat, valamit, amire büszke lehetsz?

− Oké − bólintott a kitonak.

Sy megállt és néhány másodpercig gondolkodott. − Droopy − mondta végül. − Droopy McCool.

− Oké − egyezett bele Snit.

− Pénzetek van? − kérdezte Sy, de mielőtt válaszolhattak volna, már folytatta is. − Természetesen nincs. Orbus magánál tartotta az összest. Tehát pénzt kell szereznünk, és ennek az egyetlen módja az, ha dolgozunk. Ahhoz, hogy dolgozzunk, szükségünk van a felszerelésünkre, az pedig a légibuszban van. Úgyhogy, uraim, akár mehetünk is.

− Hová? − kérdezte Max.

− Természetesen vissza a légibuszhoz. Csak nem képzeled, hogy otthagyjuk a cuccunkat?

− Le fognak lőni minket! − vinnyogott Max.

− Nincs melónk − mutatott rá a nő −, és nem is lesz, ha nem szerezzük vissza a hangszereinket. Merre kell menni?

Max megmutatta.

− Gyerünk hát! − bólintott Sy.

− Javák! − szisszent fel Max.

A homoklakók úgy nyüzsögtek a légibusz körül, mintha az övék lett volna. Miközben a banda közelebb ért, többen feléjük fordultak közülük, sárga szemeik halványan ragyogtak a barna csuklyák alatt.

− Miénk! − kiáltotta az egyik java. Előhúzott egy apró pisztolyt, és nagyképűen feléjük intett. − Álljatok meg!

− A miénk! − felelte Sy Snootles. Max legnagyobb döbbenetére a nő egyszerűen kikerülte a kis fickót, mintha az ott sem lett volna, és rámutatott az egyik ládára. − Látod? Itt van rajta a nevünk.

− Te Evar Orbus? − eresztette le a java a fegyvert.

− Ő az − mutatott Sy Maxre, aki nagyot nyelt, és megpróbált határozott, hivatalos képet vágni. − A ládáinkat akarjuk. A légibuszt megtarthatjátok.

− Megvesz ládák?

− Megvegyük a saját cuccunkat? Azt lesheted!

− Jutalom!

− Mennyi? − kérdezte Sy.

A java tétovázott.

− Ötven kredit!

− Öt! − csapott le rá a nő. − És elhozzátok a szállásunkig.

A java elégedetlenül felemelte a kezét, és az előzőnél valamivel alacsonyabb árat javasolt, mire Sy rákontrázott egy valamivel magasabb összeggel. Max egyre növekvő ámulattal nézte a pár perces alkudozást, miután is húsz kreditben állapodtak meg. Sy a szoknyája alá rejtett erszényéből fizetett.

− A borravalóból − magyarázta Maxnek, mikor észrevette, hogy az döbbenten figyeli őt.

Max a fejét csóválta. Úgy tűnt, Sy átverte őket. A borravalót ugyanis elméletileg egyenlően kellett volna szétosztani a banda tagjai között.

A javák közben felrakták a ládákat egy lebegőre.

− Gyere már! − ugrott fel Sy is. − Tűnjünk el innen! Azok a bithek bármelyik pillanatban itt lehetnek!

2. Az új munka

Végül a Mos Eisley Tornyaiban szálltak meg. A szálló nevét Sy igen nevetségesnek találta, mivel az egész komplexum − az előcsarnok és az étterem kivételével − teljes mértékben a sivatagi homok alatt húzódott meg. De a szobák azért tiszták és olcsók voltak, és az igazgató saját kezűleg helyezte el a hangszereiket a szálloda páncéltermében (Sy is vele tartott, a biztonság kedvéért), mielőtt elfoglalták volna szálláshelyüket.

Ahogy ott ült az ágyán, Maxet és Snitet nézve (nem, ő most már Droopy McCool, helyesbítette magát), el kellett gondolkodnia azon, hogy pontosan mihez is fognak kezdeni.

Mos Eisley nyilvánvalóan egy pöcegödör, egy isten háta mögötti porfészek az egyik legbarátságtalanabb bolygón, amit valaha is látott. A sivatagi levegőtől kicserepesedtek az ajkai, kiszáradtak orrának és torkának érzékeny membránjai; hetekig, ha nem hónapokig tartana, amíg hozzászokik. Nem, gondolta, el kell tűnnie innen, amilyen gyorsan csak lehetséges. Ahhoz viszont pénzre lesz szüksége. Itt jön be a képbe Max és Droopy.

− Melót kell találnunk − közölte velük határozottan.

− Kaját kell találnunk! − javította ki Max. − Azt hiszem, hívom a szobapincért.

− Hívod a fenét! − intette le Sy. − Azért külön felárat számítanak fel. A városban eszünk. Lennie kell a közelben egy olcsó kifőzdének.

− De én már most majd éhen halok! − nyafogta Max.

− Akkor jobb lesz, ha indulunk is − állt fel Sy nagyot sóhajtva. Tudta, hogy ha túl sokáig maradnak, Max hívni fogja a szobapincért, akár megengedi neki, akár nem. És most nem szórhatják el azt a kevéske kis pénzüket ilyen luxusszolgáltatásokra. Droopy felé pillantott. Vele legalább nem lesz gond. Az egyik ládában óriáscsigákat őriztek sztázismezőben − évekre elegendő mennyiséget, ha továbbra is ilyen tempóban fogyasztja őket.

Max odalépett az ajtóhoz, amely automatikusan kinyílt előtte. Sy követte, végül Droopy zárta a sort. Talán ki kellene ugrani a csapatból, gondolta Sy. Kezdhetné azzal, hogy észrevétlenül megpróbál munkát találni. Egy ekkora városban biztos van hely egy olyan tehetségű énekesnek, mint ő.

Ugyanakkor ez a bolygó annyira durva, védelemre lesz szüksége. Lassan kialakult egy terv a fejében, és annyira okosnak találta, hogy hangosan felnevetett. Max türelmetlenül visszanézett rá; Droopy még csak a fejét sem emelte fel.

Igen, gondolta. Legyen csak Max a banda vezetője. Ha bármi történne, vele fog történni − mint Evar Orbussal. Ő majd a pénzt kezeli. Nem lesz nehéz rábeszélni Maxet erre a munkamegosztásra. És ha Max áll majd az előtérben, mi rossz történhet?

Amilyen gyorsan csak lehet, el fogja vinni őket a Tatuinról, felbérel néhány zenészt, és mielőtt feleszmélne, egy olyan együttese lesz, amivel számolni kell. A galaxisban élénk kereslet volt jizz-wailerek után. És az ő hangjával egyszerűen nem bukhatnak meg.

Max egy banthakabobon csámcsogott, és időnként odabiccentett a vele szemben ülő, magas, sötét bőrű, hosszú hajú, bajuszos férfinak. Hogy is nevezte Sy? Naroon Cuthas… valami sivatagi nagykutya tehetségkutatója. Max alig figyelt rájuk; végül is Sy csípte fel a fickót, őt magát pedig épp eléggé lekötötte az evés. Sy majd elszórakoztatja, amíg végez.

− Jizz-wailerek… − simított végig Naroon Cuthas hosszú bajszán. − Igen, azt hiszem, felfogadhatnálak titeket, legalábbis egy rövid időre.

− Kinek dolgozol? − kérdezte Sy.

− Jabbának, a huttnak. Hallottatok már róla?

− Nem − csámcsogta Max. Ha ilyen a helyi konyha, örökre itt maradok, gondolta. Végzett az előtte lévő étellel, gondosan átfésülte az asztalt morzsák után, majd mikor egyet sem talált, intett a pincérnek, hogy hozzon még két kabobot.

− Van egy palotája − folytatta Cuthas. − Én épp csak beugrottam a városba néhány dologért, úgyhogy szívesen magammal viszlek titeket. Ma estére össze is tudnék hozni egy meghallgatást, és ha tetszetek neki, akkor majd visszaküldhettek valakit a szállodába a holmitokért.

Ez a banthahús tökéletes, gondolta Max: lédús, zamatos és pontosan a megfelelő rózsaszín, szürke és sárga árnyalatokban játszik. Még a mártásnak is kellemes, csípős utóíze van, nyalogatta le gondosan az ujjait. Finom. Soha nem evett még ehhez foghatót.

Cuthas mintha várakozóan nézett volna rá. Lemaradt valamiről? Sy oldalba bökte az asztal alatt.

− Jó ajánlat − súgta a nő a fülébe. − El kellene fogadnunk.

− Oké − vágta rá Max.

− Mikor indulhatunk? − kérdezte Cuthas.

− Kaja után? − vetette föl Max. Beleharapott a kabobba, majd még egyszer, sőt harmadszor is. − Isteni ez a hús! − lelkendezett.

− A hotelnál találkozunk − állt fel Cuthas.

− Jól hangzik − hümmögte Max. A pincér egy újabb tányért tett elé. − Ideadnátok a dicheszószt?

− Erre − intett Naroon Cuthas egy széles, a siklók hangárjából lefelé vezető folyosó felé. Egy hatalmas vitorlás bárka és több tucat kisebb jármű között parkoltak le.

Sy Snootles kíváncsian nézett körül, miközben elindultak. A Dűne-tenger szélén álló hatalmas palotáig vezető hosszú út elhagyatott, kopár vidéken át vezetett, és ennek alapján arra számított, hogy Jabba palotája valami nyomorúságos, poros sátortábor közepén fog állni. Ezzel szemben egy elképesztő méretű komplexumba érkeztek meg, ami úgy magasodott az ég felé, mint egy birodalmi kereskedelmi raktár. A körülötte nyüzsgő lények között látott gamorraiakat, javákat, twi’lekeket, embereket, számtalan droidot, sőt még egy whiphidet is. Láthatóan egy nagyon gazdag és hatalmas valaki élt itt. Ennek a rengeteg szolgának az eltartása csillagászati összegeket emészthetett fel.

Hátranézett, hogy megbizonyosodjon arról, Max és Droopy nem maradtak-e le − nem maradtak −, majd gyorsan Cuthas után sietett.

A hangár egyik oldalán raktárak, irodák és mindenféle műhelyek álltak. Sy elfintorította az orrát. Rossz szagokat érzett − főleg a kiömlött szeszes italokét és a páncélokban izzadó testekét, de más, kevésbé kellemes dolgokét is.

Számos sarkon befordultak − a bűz egyre erősebb lett −, majd hirtelen egy hatalmas teremben találták magukat, amelynek az egyik végén egy emelvény állt. A rajta ülő óriási, szőrtelen, csigaszerű teremtmény bizonyára Jabba, a hutt, gondolta Sy. A hely urát őrök és talpnyalók, táncosok és fejvadászok, emberek, javák, weequayek és arconák vették körül.

− Ez Jabba trónterme − mutatott körbe széles gesztussal Cuthas. A tömeget megkerülve egy kis zenekari pódiumhoz vezette őket, szemben Jabba trónjával. − Pillanatokon belül itt lesznek a hangszereitek is. Ha Jabba zenét akar, inteni fog nektek. Úgy játsszatok, mintha az életetek múlna rajta… valószínűleg így is lesz.

Sy nyelt egy nagyot. Nem egészen erre számított. Odafordult Maxhez, hogy megmondja neki: inkább menjenek innen, de a billentyűs már javában nekilátott az előételnek, amelyet egy R4-es droid hordozott körbe.

− Vigyázzatok, hogy beszéltek Jabbával! − figyelmeztette őket Cuthas halkan. − Ha tetszetek neki, akkor minden rendben. Ha nem, akkor azt nagyon megbánhatjátok. Ajánlom, próbáljatok meg a kedvében járni!

− Rendben − bólintott Max. − Van még valami más kaja is?

− Szolgáld ki magad a felszolgálódroidokról! Aha, már hozzák is a hangszereiteket!

A ládákat ismét csak droidok szállították. Elkezdték lepakolni őket a pódiumra. Sy odament, hogy ellenőrizze a műveletet. Ki tudja, mit csinálhat egy robot egy ládányi sztázisban lévő meztelen csigával… és ki tudja, nem tartja-e Jabba a csigákat távoli rokonainak. Az lesz a legjobb, ha nem kockáztatnak.

Max pukkadásig tömte magát, amíg a droidok felállították a hangszereiket. Minden egyes arra haladó robot egy-egy újabb, az előzőeknél is finomabb fogást hozott. Mire áram alá helyezték a berendezéseket, a hasa tele lett, mi több, az orgonája mögött elrejtett egy kancsó meleg, fűszeres sört és annyi rágcsálnivalót, amennyi biztosan kitart egész éjszakán át. Belekortyolt a sörbe, aztán ellenőrizte az erősítőket és az előerősítőket, kétszer is megbizonyosodott arról, hogy a hangszínrezonátorok jól vannak beállítva, majd gyorsan végigfuttatott egy halk, alacsony energiájú skálát, a rövidhullámú hangoktól kezdve egészen a legelképzelhetetlenebb szuperszonikusakig.

A hatalmas hutt felemelkedett a trónján. Dülledt, vörösesbarna szeme egy másodpercig gyanakodva méregette Maxet, aztán halkan morgott valamit.

− A hatalmas Jabba azt parancsolja, hogy játsszatok! − fordította egy ezüstszínű tolmácsrobot.

− Ez az! − szólt oda Max Synak és Droopynak. Nagyon, nagyon jól érezte magát. Annyira jól, hogy még azt sem bánta, ha Sy konferálja fel az első számot − „Lapti Nek” − helyette.

Max lejátszotta kétszer az intrót, és leütötte a dal első hangjait. Sy végszóra lépett be, majd követte Droopy is, és ezután úgy belelendültek, mintha a zenén kívül semmi más nem létezett volna a világon. A fafúvósok a magasba szárnyaltak és ott lebegtek, az orgona halkan duruzsolt, Sy pedig úgy rezegtette a magasabb hangokat, mintha magának a Császárnak énekelne. Max a fülében érezte a magas hangok szaggatott lüktetését, a finom, szinte alig hallható ellenpontdallam pedig az ormányában lévő finom hártyákon duruzsolt. Gyönyörű, gondolta, sohasem játszottunk még ilyen jól. Majdnem olyan jó volt, mint az esti vacsora, és egyre csak hömpölygött, hömpölygött, ahogy átzavarták az aláfestést és a dallamokat a nyitó taktusok tucatnyi variációján.

Amikor végre levegőt vettek, egy hosszú pillanatig néma csend vette körül őket. Max körbefordította a fejét. Nem tetszett nekik az előadás? Miért nem tapsol senki?

Mindenki Jabbát nézte. Max is az óriási, csigaszerű hutt felé fordította a tekintetét. Sy lassan meghajolt, aztán Droopy, végül Maxnek is eszébe jutott, hogy kövesse a példájukat.

Jabba hatalmas teste hirtelen megrázkódott a feltörő nevetéstől. A hutt hosszú, elvékonyodó farka dübögve csapkodta az emelvényt.

− A hatalmas Jabba elégedett − közölte a tolmácsrobot.

− Akkor miénk a szerződés? − ragyogott Max.

Jabba felmordult válaszul.

− Őeminenciája örömmel kínál föl nektek egy egész életre szóló szerződést − fordította a droid. − Mivel te ortolai vagy, és ennél fogva ismered az étel értékét, élelemmel kíván fizetni nektek… te és a társaid annyit ehettek, amennyi csak belétek fér.

− Elfogadom! − kiáltotta Max. Sohasem kapott még ilyen remek, ilyen nagylelkű ajánlatot. Rápillantott Syra, és elkedvetlenedve látta, hogy a nő dühösen mered rá.

Jabba ismét mondott valamit.

− Játsszatok tovább! − tolmácsolta a robot.

Mikor Jabba elfordult, a körülötte álló tömeg előrelendült, minden egyes tagja próbálta felhívni magára a hutt figyelmét. Max eljátszotta egy régi csillagjáró dal bevezetőjét, amelyet még Evar Orbus írt át a jizz-wailerek hangszereire. Jabba farka, vette észre Max, időnként meg-megrándult a zene ütemére, de a hutt ettől eltekintve mintha tudomást sem vett volna a játékukról.

Nem baj. Max kidüllesztette a mellét. Olyan szerződést kapott, amire bármelyik ortolai büszke lehetne.

Egész életén keresztül annyit ehet, amennyit csak bír − szédületes! Nem fogják elhinni, ha egyszer elmeséli otthon.

A negyedik szám után Sy Snootlesnek sikerült elráncigálnia Naroon Cuthast Jabba mellől. Az énekes képtelen volt elhinni, mibe ment bele Max. Kajáért játszani − miféle üzlet ez? Így hogy a fenébe szednek össze annyit, hogy itt hagyják ezt a nyomorult bolygót?

− A szerződésről van szó − kezdte.

− Jobban ment, mint reméltem − mosolyodott el Cuthas. − Jabbának nagyon tetszett a zenétek.

− Nem erre gondoltam. Ezek a feltételek egyszerűen elfogadhatatlanok.

− De hát mindenben megegyeztek − értetlenkedett Cuthas. − Azt mondtad, Max a banda vezetője. Megállapodott Jabbával. Te meg most azt mondod nekem, hogy elfogadhatatlan? Ha valami nem tetszik, akkor szerintem Max Rebóval kell beszélned.

− De… én csak magam elé toltam Maxet!

− Jabba nem szereti, ha valaki visszatáncol a megállapodásoktól.

− Nem igaz, hogy nem lehet vele tárgyalni!

Cuthas közelebb hajolt, lehalkította a hangját.

− Az utolsó együttes megpróbált tárgyalni a már megkötött szerződésről. Jabba bedobatta őket a rankor vermébe.

− A rankor vermébe?

− A trón előtt egy csapóajtó van a padlóban. Jabba egy óriási, vérszomjas rankort tart alatta… nagyon hamar végzett az előző társasággal. Néhány roppanás, és kész. És látod ott azt a fickót? − mutatott egy félhomályos alkóv felé, amelyben egy karbonitba fagyasztott, sikító férfi függött a falon.

− Igen − bólintott Sy.

− Csempész volt, megpróbálta átverni Jabbát. Jabba kirakatta a falra, egy kis emlékeztetőül a többi embere számára.

− Értem − nyelt egy nagyot Sy. Haragos pillantást vetett Maxre, de az nem vette észre. Láthatóan teljesen boldoggá tette az a hatalmas banthasteak, amelyet épp akkor szolgált fel neki az egyik droid.

Sy Snootles undorral vegyes megdöbbenéssel vette szemügyre a szállását. Ezek tényleg azt hiszik, hogy bedughatják egy ilyen lyukba? Az ágytakarók piszkosak, a falakon kiütközött a penész, a padlón pedig valami sötét és ragacsos anyag szóródott szét.

Megfordult, hogy kinyilvánítsa elégedetlenségét, de Cuthas már elment Maxszel és Droopyval. Sy kilépett a folyosóra, de már sehol sem látta őket.

Csak egy droid állt némán a közelben, úgyhogy azt szólította meg.

− Hé, te! Mi a neved?

− M3D2.

− Ráférne a szobámra egy takarítás.

− A háztartási droidokat a harmadik szinten, a 212-es szobában találja.

− Köszönöm. Lennél szíves értesíteni őket?

− Ez nem szerepel a feladataim között.

− Miért, mi a feladatod?

− Ön a Sy Snootles nevű énekes?

Sy tétovázott. Vajon miért kérdez ilyet egy droid.

− Igen − válaszolta végül óvatosan.

− Egy üzenetet hoztam önnek. Csak négyszemközt adhatom át.

− Gyere be! − lépett hátra Sy, hogy beengedje a droidot a szobájába. Ki küldhet itt neki üzenetet? Ismer valakit erről a szörnyű bolygóról? És ugyan mi lehet az, amit csak ilyen óvintézkedések mellett lehet közölni?

− Lady Valarian üzenetét hozom − kezdte a robot. − Jabba régi riválisa, és szeretne minél több kémre szert tenni ebben a palotában…

Max jóformán meg sem nézte a szobáját, mielőtt kijelentette volna, hogy megfelelőnek találja. Végül is mindössze egy kikötése volt: a szállása legyen közel a konyhához. Az orra azt súgta, hogy a kaja csak egy pár ajtóval arrébb készül. Most, hogy az éhség első morajai már megkordultak a gyomrában, szeretett volna szerezni egy kis lefekvés előtti harapnivalót, mielőtt nyugovóra térne.

− Gyere! − intett Cuthas Droopynak, és elvezette a kitonakot.

Max boldogan bólintott. Összességében sikeres napot tudhatott a háta mögött. Lett új munkája, egész életre szóló szerződése, annyi kajája, amennyit csak meg bír enni. Így szép az élet!

Becsapta a szobája ajtaját, és az orra jelzéseit követve elindult a konyha felé. Az előételért mindenképpen a legszebb bók járt a séfnek, mielőtt nekiesett volna a tulajdonképpeni evésnek. Ki tudja, miféle desszertek várnak majd rá mindennap, ha sikerül összebarátkozniuk?

− Hé, te! − hallatszott egy hangos, röfögő hang. − Te egy kitonak vagy, ugye?

Droopy McCool lassan felemelte a fejét, és rámeredt a szobája nyitott ajtaja előtt megálló gamorrai őrre. Az visszabámult rá.

− Igen − ismerte el végül Droopy.

− Gondoltam − vigyorodott el az őr, nem hagyva fel a bámulással.

− Miért? − kérdezte Droopy pár néma másodperc után.

− Egyszer már láttam kitonakokat a sivatag mélyén − válaszolta a gamorrai.

− Aha − nyugtázta Droopy.

Mikor legközelebb felnézett, az őr már nem volt ott. Lassú, lassú agya mégis beindult.

Kitonakok a sivatag mélyén… érdekes.

Sy Snootles az ágyán heverő kisebb vagyont bámulta, és azon töprengett, hogy most mihez kezdjen. Először jelenteni akarta Lady Valarian ajánlatát Jabba valamelyik emberének, hátha csak valamilyen próbatételről volt szó. De azóta még egyetlen percet sem sikerült egyedül eltöltenie. Egyik lény a másik után kopogott be hozzá, és mindegyik megtette a maga ajánlatát a kémszolgálataiért. Összesen tizenhat különböző megbízást kapott tizenhat különböző látogatótól. Mindegyik otthagyott egy „jelképes összeget” a szolgálatai fejében − volt, aki néhány tucat kreditet, és volt olyan is, aki százötvenet. Most mind a tizenhat erszény szépen sorba rendezve hevert az ágyon.

Természetesen mindegyiküknek igent mondott.

Úgy tűnt, mégiscsak több pénzt hoz, ha Jabbánál dolgozik, mint hitte… még ha nem a legtisztességesebb forrásokból is. Ha ez így megy tovább, néhány hét alatt össze tud szedni annyit, hogy itt hagyhassa ezt a bolygót.

Egy alacsony széken kuporgott, és tudomást sem véve a mocskos falakról, a padlón éktelenkedő ragacsos foltokról, a szennyes ágyneműről, csak arra várt, hogy felhangozzon az újabb kopogtatás.

Pár másodperc múlva fel is hangzott.

− Szabad! − kiáltotta.

Egy humanoid csusszant be az ajtón − egy twi’lek. Az egyik csápját a vállára vetve viselte. Sy már látta Jabba tróntermében, a hutt mellett állt, és időnként súgott valamit a fülébe. Az énekesnő nyelt egy nagyot. Eddig ő volt a legnagyobb hatalmú látogatója.

A twi’lek rápillantott az ágyra, az azon sorakozó erszényekre, aztán Syra, és elmosolyodott. Elég ronda a pofája, gondolta Sy egy kicsit megremegve.

− Sűrű estéd lehetett − szólalt meg a twi’lek. − Tizenhat látogató… Azt hiszem, ma éjjel még számíthatsz kettőre-háromra, sőt néhányra még a jövő héten is.

− Reggel el akartam mondani az egészet Jabbának − kezdte Sy.

− Erre semmi szükség, kedvesem − lépett közelebb a twi’lek. − Bib Fortuna vagyok, többek között Jabba biztonsági szolgálatának a vezetője. Azt akarom, hogy mindenkitől fogadd el a megbízást, aki felkínálja! Értesíts, ha valaki felveszi veled a kapcsolatot! Majd én megmondom, milyen híreket továbbíts. − Az övéből előhúzott egy kis erszényt, és odaadta Synak. − Jabba sokkal jobban fizet, mint ezek a jelentéktelen, másodosztályú alakok… de erre hamarosan magadtól is rá fogsz jönni.

− Kö-köszönöm − dadogta Sy, alig merve elhinni a szerencsés fordulatot.

− Semmiség, kedvesem − mosolygott Fortuna. Körülnézett a szobán, szipogott egyet, majd miközben kiment, hozzátette: − A háztartási droidokat a harmadik szinten, a 212-es szobában találod. Szerintem takaríttass ki, mielőtt lefekszel.

A trióból duó lesz

Jabba tróntermében a megszokott kerékvágásban döcög az élet, gondolta Max. Az eltelt néhány hónap alatt nem sokat javult a helyzet. A rankor rendszeresen megkapta az áldozatait, Jabba ettől mindig jó kedvre derült, Sy minden tőle telhetőt beleadott az éneklésbe, miközben a hasát körbe-körbe rázta a levegőben. A droidok pedig épp most szolgáltak fel Maxnek néhány apró largess-süteményt, Porcellus, a főszakács ajándékát.

− Óóó-sííí-náááj! − énekelte Sy. − Elrepül az ifjúsááág!

Max feljebb tekerte a hangerőt az erősítőjén, és belevágott egy rövid szólóba. Ettől a virtuóz kézmunkától lehet a legjobban megéhezni, gondolta önelégülten.

A közelben feldörrent egy pisztolylövés, aminek hallatán Max hagyta elhalkulni a zenét. Mi folyik itt? Jabba nem szereti, ha valaki a palotában lövöldözik. Ma este biztos felfal valakit a rankor.

Egy rossz külsejű fejvadász jelent meg egy vukival a nyomában.

− Ennek a vukinak a vérdíjáért jöttem! − jelentette be.

Jabba teste megrázkódott a kitörő nevetéstől.

− Végre elhozta nekem valaki a hatalmas Csubakkát − fordította a szavait az új, aranyszínű tolmácsrobot. − Üdv, fejvadász! Örömmel fizetek neked huszonötezret.

− Ötvenezer! − recsegte a fejvadász. − Egy fillérrel sem kevesebb.

Jabba dühösen félresöpörte a droidot, és felhorkant.

− Miért fizetnék ötvenezret?

− Mert egy hődetonátort tartok a kezemben − közölte a fejvadász. Felmutatta az ezüstös kis gömböt. A hüvelykujjával lenyomta a tetején lévő kis gombot, és a detonátor életre kelt.

Max tudta, hogy ha a fejvadász elengedi a gömböt, akkor az felrobban, és mindenkit elpusztít, a trónteremmel együtt. Eltakarta az arcát. Ez épp elég ahhoz, hogy elmenjen az étvágya a vacsorától!

− Ez a fejvadász ugyanolyan gazember, mint én. Bátor és ötletes − mondta Jabba egy újabb jóízű nevetés után. Max leengedte a kezét az arca elől. − Mondd meg neki, hogy legfeljebb harmincöt… és ne kísértse a szerencsét.

− Rendben − bólintott a fejvadász.

− Beleegyezik! − kiáltotta a droid.

− Gyerünk! − szólt oda Sy a társainak, miközben a gamorrai őrök elvezették a vukit.

Max megadta az alapritmust, majd belevágtak a „Galaktikus táncőrület”-be. Ritmusos, könnyű játszani, és Max tudta, hogy még így, remegő kézzel sem tévesztené el. Egy hődetonátor! Még jó, hogy nem robbant fel. Ma este kétszer annyit kell ennem, gondolta, hogy egy kicsit megnyugodjak.

Az elkövetkező néhány órában folyamatosan játszaniuk kellett. Valami készült − valami nagyszabású dolog −, de Syt túlságosan lekötötte az éneklés, semhogy rájöhetett volna, micsoda − pedig igencsak igyekezett fülelni.

Amikor végül Max kikapcsolta az orgonáját aznap estére, Sy lelépett a pódiumról, és elindult a szobája felé. Bib Fortuna azonban elkapta a karját.

− Nem − mondta, mindannyiukhoz intézve a szavait. − Még ne tűnjetek el!

− Nem értem − tiltakozott Sy. − Vacsoraidő van.

− Jabba még egy éjszakai mulatságot is tervez.

− De mi lesz a vacsorával? − kérdezte Max. − Benne van a szerződésünkben!

− Egyetek, ha akartok, de hozzátok ide az ételt! Ma mindenki a trónteremben alszik. Jabba parancsolta így.

− Természetesen − nyelt egy nagyot Sy. − Ahogy a hatalmas Jabba óhajtja.

− Gyere, szerezzünk valami kaját! − fordult Max Droopy felé. − Valami hideget, ha nincs más.

− Valami hideget − visszhangozta a kitonak.

− Hozzatok nekem is! − szólt utánuk Sy. − És ha lehet, most ne edd meg idefelé jövet, Max!

Max később, az éjszaka folyamán feszülten fülelve hevert a trónteremben, amit ideiglenesen egy függönnyel választottak le attól az alkóvtól, amelyben a karbonitba fagyasztott csempész teste függött a falon. Először valami fémes zörejt hallott, aztán halk lépteket, amint valaki nagyon óvatosan belopózott a fülkébe. Majd egy tompa puffanást. Látta, hogy Jabba megfeszül, és előrehajolva bekukucskál a függönyre vágott kis lyukon.

A hutt váratlanul nevetni kezdett. A közelében fekvők felkeltek, és követték a példáját. Mire félrehúzták a függönyt, már mindenki nevetett, úgyhogy Max is csatlakozott hozzájuk. Talán még azt is meglátom, mi olyan mulatságos, dohogott magában.

A fejvadász, aki korábban a hődetonátorral zsarolta Jabbát, kiszabadította a karbonittömbből a csempészt! És a maszkja alatt egy gyönyörű nő rejtőzött. Ismerős az arca, gondolta Max. Nem Leia Organa hercegnő az Alderaanról? De hát az Alderaant már évekkel ezelőtt elpusztították. Nem veszett oda az egész hercegi család a bolygón?

− Hát végül megint elkaptalak, Solo. Mit tudsz felhozni a mentségedre? − szólalt meg Jabba.

− Nézd, Jabba, éppen hozzád igyekeztem, hogy fizessek − válaszolta a csempész hevesen pislogva és a szemét dörzsölgetve −, mikor egy kis kitérőt kellett tennem. Tudom, hogy…

− Már késő, Solo! − röhögött Jabba. − Lehet, hogy te voltál a csempészszakmában a legjobb, de most már csak banthaeledel vagy.

Mivel körülötte mindenki nevetett, Max sem akart kilógni a sorból. Semmi értelme sem lenne, gondolta. A kajáról szóló viccek egyébként is mulatságosak.

− Nézd, Jabba…

− Vigyétek!

− Triplán fizetek! − kiáltotta Solo. − Elszalasztod a szerencsédet, Jabba. Ne légy bolond!

Az őrök megfogták a csempész karját, és kivonszolták a teremből.

− Hozzátok ide! − parancsolta Jabba, és Leia hercegnő felé intett.

Két gamorrai a trón elé vezette a lányt.

− Hatalmas barátaink vannak, Jabba − mondta Leia, miközben az emelvény felé taszigálták. − Hamarosan megbánja…

− Persze, persze − dörmögte Jabba. Ajkát odanyomta a lányhoz, és kinyújtotta a nyelvét.

Vajon meg akarja enni? − töprengett Max.

− Zenét! − parancsolta a hutt.

Max eldobta a poharát, és az orgonája felé iszkolt.

Miközben a banda belekezdett az „Óda a radioaktív romokhoz” című szerzeménybe, két táncosnő lecibálta Leia ruháit, és helyettük egy aranyból és bőrből készült, alig valamit takaró öltözéket adtak rá. A hercegnő elég törékeny így, harci öltözék nélkül, gondolta Max, és határozottan alultáplált. Majd utána kell nézni, miként juttathatna neki egy kis extra ételt, hogy egy kicsit kigömbölyödjön.

A mulatság még hosszú órákon át tombolt. Amikor véget ért, mindenki elhevert ott, ahol éppen állt, és elaludt.

Maxnek volt még néhány fecsegőbogyó-pitéje az orgonája mögött. Az egyiket megfogta, és odavitte Jabba emelvényéhez. Ott letette Leia hercegnő mellé, aki szomorúan nézett rá.

− Ha esetleg megéheznél − súgta Max.

− Köszönöm − suttogta vissza a hercegnő.

Max elmosolyodott, udvariasan biccentett, és elindult a szobája felé.

Amikor Max megtudta, hogy Jabba kirándulást tervez a Dűne-tengerre, gyorsan kerített néhány droidot, és felhordatta velük a hangszereiket a vitorlás bárka egyik alsó fedélzetére. Gyönyörű, felhőtlen napjuk volt, a fedélzetnyílások tárva-nyitva álltak, kellemes szellő fújt be rajtuk. A zenekar mindent és mindenkit remekül fog látni. Semmitől sem lesz olyan jó az étvágy, mint az utazástól, gondolta Max.

Mint mindig, Sy most is késett. De legalább már felöltözött és készen állt a munkára, úgyhogy mindegy Max behangolta az orgonáját, Sy bemelegítette a hangszálait, és már jöhetett is a buli! Most már csak a tömeget kell megvárni, gondolta Max.

Az ételekkel és italokkal megrakott tálcákat egyensúlyozó droidok kezdtek felsorakozni a fedélzetre, és Max gyorsan ki is használta a lehetőséget, hogy az egyik mellette elguruló G4-es egységről felkapjon egy marék choocadiót. Egy R2-estől pedig egy kupa chagari sört fogadott el, be is tette az orgonája mögé, ha esetleg később megszomjazna.

Az utasok ebédidő körül kezdtek a fedélzetre szállingózni. Mindenki egy jedilovagról beszélt − valami Luke nevű fickóról −, akit Jabba aznap reggel ejtett fogságba. Úgy nézett ki, hogy a jedit és a barátait odadobják valami szörnynek a sivatagban.

Max bekapcsolta az orgonáját, és eljátszott egy kellemes kis instrumentális nótát, amelynek az „Óda a főszakácshoz” címet adta. A dalt saját maga írta, és igyekezett minél jobban kihasználni a billentyűzet adta lehetőségeket. Csúcsformában vagyok, gondolta. Jabba palotájában nagyszerű az élet.

Végül maga Jabba is felszállt a fedélzetre, a trónemelvényén lebegve. Max észrevette, hogy az emelvény alatt antigravitációs hajtóművek vannak. Aha, tehát így mozog a hutt! Először látta a tróntermen kívül.

És most is vele volt a hercegnő.

Amikor Jabba elhelyezkedett a legjobb kilátást nyújtó helyen, Max odabiccentett Synak, hogy jelentse be a következő számot. Mire a vitorlás bárka megfordult és elindult a Dűne-tenger felé, a buli már javában tombolt.

A bárka körülbelül egyórányi repülés után állt meg. Mindenki elhallgatott, úgyhogy Max is félbehagyta a dalt, amelyet játszott.

Az összes ablaktábla felnyílt, Jabba trónja pedig előrecsusszant az egyikhez.

− Sarlakk áldozatai, őfelsége reméli, hogy méltósággal haltok meg − csendült fel az aranyszínű tolmácsrobot hangja a vitorlás bárka akusztikus rendszerében. − De ha valaki kegyelemért akar könyörögni, Jabba, a hutt most meghallgatja kérelmét.

Max lábujjhegyre állva próbálta megnézni, mi folyik odakint, de túl sokan tömörültek az ablakok elé, így semmit sem látott. A körülötte elejtett megjegyzésekből azonban nagyjából sejtette, mi történik. Úgy tűnt, a foglyok nem hajlandóak könyörögni, sőt szörnyű sértéseket vagdosnak Jabba fejéhez.

A hutt csak nevetett rajtuk. Végül is, gondolta Max, nem úgy néz ki, mintha a foglyok bármit is tehetnének. Azt pedig régóta tudta, hogy Jabbát nemigen hatja meg a könyörgés. A hutt élvezte mások halálának a látványát, és sohasem tanúsított könyörületet.

− Állítsátok a helyére! − parancsolta Jabba.

Max felugrott, megpróbált kinézni, de jóformán semmit sem látott.

− Dobjátok le! − adta meg a jelet a hutt.

Az ablakok körül tolongók moraja felerősödött, aztán egyszer csak mindenki rémülten felkiáltott. Max lövéseket hallott, meg valami ismeretlen eredetű zümmögést, ami a fegyverek dörejével összhangban hol felerősödött, hol elhalkult.

Jabba üvöltött dühében. Az ablaktáblák lecsukódtak, és a legtöbb gamorrai őr a felső fedélzet felé szaladt. Valamit nagyon elfuseráltak odakint, gondolta Max. Ránézett Syra.

− Most mit csináljunk? − kérdezte.

− Semmit! − felelte a nő. − Nem a mi problémánk. Mi csak egy zenekar vagyunk.

− De…

− Magadra akarod haragítani Jabbát? − kérdezte Sy.

Max körülnézett, és a helyiség másik végében megpillantotta a huttot.

− Nem, nem, nem! − kiabálta Jabba, miközben vadul integetett két apró kezével. Senki sem figyelt rá.

Leia hercegnő hirtelen mozgásba lendült. A láncaival szétzúzta a bárka vezérlőpultját. A fények kialudtak, majdnem teljes sötétség borult a fedélközre. Max pislogva várta, hogy szeme alkalmazkodjon a félhomályhoz. Amikor újra látott, Leia hercegnő már Jabba nyaka köré tekerte a láncát, és lábát a hutt hatalmas hátának vetve, minden erejét összeszedve fojtogatni kezdte a gengsztert.

Max körülnézett. A hercegnőnek nem lenne szabad ezt tennie. Hol vannak az őrök? Tett egy lépést Jabba felé, nem tudta, hogy segítsen-e rajta, vagy sem, de Sy megfogta a kezét, és ezzel eldőlt a kérdés.

− Megöli! − tiltakozott Max.

− Hadd ölje − mondta Sy halkan. − Akkor vége a szerződésünknek is. Ha meghal, újra szabadok leszünk.

− De ez gyilkosság!

− Egyébként is halálra van ítélve − vélte Sy. − Túl sokan fenik rá a fogukat.

Max úgy érezte, valami megpattant benne. Az első főnöke. Az első szerződése. Kaja egész életére. Hogy lehetett Jabba ennyire felelőtlen?

A hutt hirtelen előredőlt, a nyelve kilógott a szájából. A szeme élettelenül, üvegesen csillogott. Halott. Ennyit a döntésekről, gondolta Max. Túl sokáig vártam.

De Leia hercegnő talán felfogadná őket. Végül is hercegnő. Még ha nem is eszik eleget, fizetni biztos tud − a banda pedig kevéssel is beéri. Hat-hét étkezés naponta, meg egy kis rágcsálnivaló boldoggá tenné őket.

− Hercegnő! − kiáltotta Max. − Segíthetünk valamiben?

Leia odatartotta a láncát egy droidnak − egy kis R2-esnek, aki korábban italokat szolgált fel. A robot könnyűszerrel átvágta a láncot.

− Tűnjünk el innen! − szólt rájuk a hercegnő.

− Nem rossz ötlet − helyeselt Sy Snootles.

− És mi lesz a hangszereinkkel? − tétovázott Max.

− Majd visszajövünk értük. − Sy átszaladt a terem másik végébe, a bárka Sarlakktól távolabbi oldalára, és felnyitotta az egyik ablaktáblát.

Max odakint megpillantotta a bárka egyik hatalmas vezérsíkját.

− Mozgás, Droopy! − kiáltotta Sy. − Ideje eltűnni!

Droopy odaloholt hozzá. Max még egy pillanatig tétovázott, visszanézett az orgonájára, aztán utánuk eredt. Odakintről még mindig küzdelem zajai szűrődtek be. Nem szeretett volna belekeveredni a harcba, ha valakinek esetleg most jutna eszébe Jabba életére törni.

A bárkát váratlanul hatalmas robbanás rázta meg. Sy majdnem kiesett az ablakon, ahogy a jármű oldalra dőlt. Most már a felső fedélzetről hallatszottak a lövések.

− Ugorj! − kiáltotta Sy. − Gyorsan!

− Megőrültél? − üvöltötte Max.

Droopy a legkisebb habozás nélkül kiugrott.

− Gyerünk, Max! − nógatta Sy. − Nem olyan magas, és közben belekapaszkodhatsz a vezérsíkba. Odalent puha homok vár. Nem fogod megütni magad.

Azzal megfordult, és kiugrott.

Max feljebb tolta az ablaktáblát, és lenézett. Nagyon távolinak tűnt a talaj. Habozott. Odalent Droopy felsegítette Syt. Mind a ketten sértetlennek tűntek.

− Ugorj! − kiáltotta Sy Snootles. − Max, ugorj már!

Max mögött felrobbant valami, és a légnyomás hatalmas erővel taszította hátba. Kirepült az ablakon, elhúzott Sy és Droopy felett, majd a hátára esve landolt a homokban.

A becsapódástól elkábult egy kicsit. Fájt a keze és az arca, a fülét csilingelő zaj töltötte be. Távolról érezte, hogy valaki felkapja és arrébb viszi a bárkától, amely mintha lángolt volna. Épp időben emelte fel a fejét ahhoz, hogy lássa, amint a hatalmas jármű egy óriási, narancsszínű tűzgömbbé válva felrobban.

Ennyit az első munkánkról, gondolta. Ennyit a hangszereinkről. Ennyit arról a ragyogó szerződésről.

− Most hová megyünk? − nyögte ki nagy nehezen. Felnézett Syra. Az énekes kezében feltűnt egy apró komlink.

− Van új melónk − közölte Snootles. − Mostantól kezdve Lady Valariannak dolgozunk.

− Nem − bökte ki Droopy.

− Micsoda? − csodálkozott Sy. − Annyit fizet, hogy még új hangszereket is tudunk venni belőle.

− Én a sivatagba megyek − jelentette ki Droopy lassan. − Ott vannak a testvéreim.

− Úgy érted, kitonakok? − kérdezte Max.

− Igen − bólintott Droopy. − Közel vannak. Hallom őket.

Max a fülét hegyezte, és ahogy egy kicsit elcsitult a csilingelés a fülében és az ormányában, hallani vélt valamilyen, a kitonaki furulyák hangjára emlékeztető vinnyogást. De hogy kerülnek a Tatuinra kitonakok?

− Valószínűleg csak a szél süvölt − vélte. − Nem lehetnek kitonakok. Mit keresnének itt?

− Itt élnek − felelte Droopy. Letette Maxet, megfordult, és egy szó nélkül elindult a dűnék felé.

− Hát − lépett Max mellé Sy −, azt hiszem, mostantól kezdve duó vagyunk.

− A Max Rebo Duó − mosolyodott el Max. − Jól hangzik.

− De most másképp mennek majd a dolgok − figyelmeztette Sy. − A szerződéseket például én kötöm.

− Rendben − egyezett bele Max. − Csak rengeteg kaja legyen!

− Vagy rengeteg pénz kaját venni − helyesbített Sy.

− Megegyeztünk! − nyújtottá ki a kezét Max. − Partnerek vagyunk?

− Partnerek vagyunk − csapott bele az énekes, majd bekapcsolta a komlinket. − Lady Valarian már vár minket − szólt bele. − Küldjetek értünk egy siklót. − Aztán felnevetett. − Ma este? Egy kicsit korainak tűnik, de ha kerítetek hangszereket, felőlünk mehet.

− És kaját − szólt közbe Max. − Ne feledd a kaját!

− És kaját − tette hozzá Sy. − Rengeteg kajára lesz szükségünk.

Shayne Bell

Egy nap bosszúságai

Bib Fortuna története

Egy nap le fogom taszítani Jabbát a trónjáról, gondolta Bib Fortuna, miközben a hutt trónterme felől a B’omarr szerzetesekhez tartott, hogy tovább szervezze összeesküvésüket. Az őreim odavonszolják majd a rankor verme feletti rácsra. Egy pillanatig hagyom ott feküdni, hogy alaposan megnézhesse az alatta tomboló szörnyeteget, hogy hallhassa az üvöltését, hogy tudja: amikor kinyitom a csapóajtót és lezuhan, akkor a rankor fel fogja zabálni, és hogy azt is tudja: rám száll a vagyona és a szervezete, és nem tud megállítani!

Fortuna szaporán lépkedett a lenti alagutakba vezető csigalépcső poros fokain. Ennek a lépcsőnek a falai mögött ott van az a kürtő, amelyen Jabba le fog csúszni a rankor elé, gondolta. A csapóajtót nyitó gomb felett lebegő kezemet fogja nézni, és tudni fogja, hogy nemsokára elpusztul. Elmosolyodott. Megérintette a köveket, és elképzelte a mögöttük lévő meredek kürtőt. Már korábban kiszámította Jabba hájas testének méreteit, és arra az eredményre jutott, hogy le fog férni a kürtőn, csak egy kicsit be kell majd kenni zsírral. A bezsírozás csodálatosan megalázó lesz: Fortuna elképzelte, ahogy a konyhai személyzet felrohan odalentről a forró, olvadt zsírral teli vödrökkel, és szinte maga előtt látta az élvezetüket, amikor ráloccsanthatják Jabbára. Végre bosszút állhatnak majd a gyermekeikért, akiket Jabba arra kényszerített, hogy megkóstolják a felszolgált ételt, mielőtt ő hozzányúlt volna, és a társaikért, akiket a rankor vermébe dobatott, ha nem ízlett neki egy étel. Fortuna már ki is adta a parancsot Porcellusnak, a főszakácsnak, hogy a régi, nem használt edényekben kezdjék el összegyűjteni az egyébként kidobásra szánt zsiradékokat. A konyhán dolgozók nem tudták, mire kell a zsír, de hamarosan meg fogják tudni.

Az lesz élete legboldogabb napja.

Fortuna elhaladt a foglyok sötét cellái előtt. Néhány üresen tátongott. Másokból nyögések hallatszottak. Egy harmadikból zokogás. Fortuna gondolatban mindet felmérte, a bennük lévő foglyokkal együtt: Ezt szabadon fogom engedni. Ezt kivégeztetem. Ezek rabszolgák lesznek. Gyorsan és véglegesen szándékozott ítélkezni.

A járat elkanyarodott, egyre csendesebb lett, és egyszer csak a homok is eltűnt a padlóról. Tisztára volt seperve. Ezen a ponton túl éltek a szerzetesek. Fortuna megállt, levette a szandálját, és párszor odacsapta a kőfalhoz, hogy kiverje a talpából a beleragadt homokot − a szerzetesek iránti tisztelete jeleként. Nem hordja be lakóhelyükre Jabba területének mocskát. Mennyire dühítheti őket a palota elvesztett részeinek állapota! Fortuna megfogadta magában, hogy egyszer, mielőtt még végleg elűzné őket (nehogy ellene forduljanak), megengedi nekik, hogy teljesen kitakarítsák a palotát. Visszahúzta a szandálját, és folytatta az útját.

A járatot egyre kevesebb, a falra erősített tartójukban csöpögő gyertya világította meg. Az árnyak egyre homályosabbak lettek. Fortuna időnként teljes sötétségben lépkedett, de egy pillanatra sem torpant meg. Magabiztosan haladt előre. Ismerte ezt a folyosót. Már sokszor járt erre, hogy megtanulja a szerzetesek titkait, és együtt szője velük sötét terveit. Az alsóbb szintek azonban egyre hűvösebbek voltak, megborzongva húzta szorosabbra magán a köpenyét.

Egy árny tűnt fel előtte az alagútban. Fém csikordult a nyers, durván megmunkált köveken. Fortuna megtorpant, és alaposan szemügyre vette az őt körülvevő sötétséget: az ösztönei nem jeleztek veszélyt. Azonban ismét mozgás zaját hallotta, ami ezúttal felé közeledett. Előhúzta a pisztolyát, és lekuporodott a fal mellé, miközben homályosan kibontakozott előtte egy vele azonos magasságú pók alakja. A pók ellépdelt mellette. Fortuna valamelyest megnyugodott, de a pisztolyt azért nem tette el: csak egy agyhordozó, mondta magában, egy pók alakú gépezet, amely egy megvilágosodott szerzetes kioperált agyát hurcolta a hasa alá erősített üvegtartályban. Ártalmatlan. De ettől függetlenül utálta. Nyugtalanította a látványuk. Látta, hogy az agytartály nyugodt kék és zöld színekben lüktet, mint valami foszforeszkáló csecsebecse egy hiú, emberméretű pókon. Talán Jabbához igyekszik. Gyakran megtették: az agyak a tartályra erősített hangszórókon keresztül képesek voltak beszélni, és időnként megpróbálták elmagyarázni a huttnak az univerzum titkait, hogy elősegítsék a megvilágosodását. Jabba és a talpnyalói remekül szórakoztak ilyenkor.

Fortunának eszébe jutott az első alkalom, amikor találkozott egy agyhordozóval. Akkor egyáltalán nem találta szórakoztatónak. Jabba új udvarmestereként lázasan igyekezett felderíteni a palotát − a folyosók elrendezését, a titkos járatokat és szobákat, az odalent kanyargó alagutakat, a lakókat és azok szokásait. Az egyik este csatlakozott a rabok etetésére induló konyhai személyzethez. Épp odaértek az első cellához, amikor beléjük botlott egy hatalmas pók, és felborította a leveseskondért. A forró leves Fortuna köpenyére fröccsent. Azonnal előrántotta a pisztolyát, és szétlőtte a pók alsótestét, a ráerősített aggyal együtt. A tartály felrobbant, az agy pedig a mocskos padlóra hullott. A pók kattogva, szikrákat szórva rövidzárlatot kapott.

Fortuna csak akkor vette észre, hogy a pók egy gépezet.

Senki sem szólt egy szót sem, sem a szakácsok, sem az őrök, sem a cellájuk ajtajainál álldogáló foglyok. A pók őket is megijesztette. Hirtelen szerzetesek siettek elő, hogy biztonságba helyezzék az agyat. Az egyik elmagyarázta nekik, hogy amikor egy testvérük eléri a megvilágosodást, akkor a sebészetben járatos társai eltávolítják, és egy tápoldattal teli létfenntartó tartályba helyezik át az agyát. Az agy ezután ott elmélkedik a világmindenségről, megszabadítva a testi létezés nyűgjétől.

Fortunának hányingere lett a gondolattól. Pecsétes, véres köpönyegével nem is törődve elsietett Jabba trónterme felé, hogy megkérje a huttot, irtassa ki a szerzeteseket. Tűrhetetlen, amit csinálnak. Egyébként megdöbbentette, hogy két ennyire különböző kultúra osztozik a palotán: Jabba bűnszövetkezete és ezek a szerzetesek. A bűnözők nemzedékek alatt fokozatosan elfoglalták a monostor legjobb szobáit, és az így szerzett területből egy palotát csináltak. Egyre több helyet tudhattak a magukénak, és Fortuna szerint épp ideje lett volna megszerezni az egészet.

Azonban hirtelen megtorpant. Ő most nagyon dühös amiatt, hogy a szerzetesek itt élnek. De ők vajon mit éreznek Jabba és talpnyalói láttán? Biztosan elégedetlenek a helyzettel. Fortuna úgy vélte, hogy az elégedetlenségük még a hasznára válhat: meghallgatja a panaszaikat, úgy tesz, mintha tanulni szeretne tőlük, majd szövetkezik velük, hogy kipenderítsék Jabbát a palotából. Egy senki más által nem ismert hadsereget kovácsolhat belőlük, amely segíthet megszerezni a hatalmat, ha eljön az ideje.

Milyen remekül működött a terve! A szerzeteseket kiképezte, és felfegyverezte a palota elfoglalására. Több száz, még a testében létező szerzetes élt odalent − és további százak az agyhordozók tartályaiban: ennyien elegen lesznek a gyanútlan őrök lerohanásához. És Fortuna tényleg tanult tőlük. Nem kellett alakoskodnia. Sok mindent elleshetett a szerzetesektől. Megtanulta, hogyan érzékelje ösztönösen a Jabba személyével kapcsolatos különböző konspirációkat, a kisstílű tolvajok tervezett lopásait, a perverz testi vágyakat. Megtanították neki, hogy élete eleve elrendeltetett − és ő még tovább is vitte a tanaikat: hitt abban, hogy az univerzum lehetővé tette a számára, hogy elérje a szülőbolygója, a Ryloth meghódításához szükséges gazdagság és hatalom megszerzését. Azt akarta, hogy népe, a twi’lekek ne csak egzotikus rabszolgák legyenek, hanem egy olyan faj, amelyre a Birodalomnak szüksége van: fejvadászok, zsoldosok, kémek. Egészen „véletlenül” a markában tartotta Nat Securát, az egyik twi’lek hercegi család utolsó leszármazottját. Nat központi szerepet kapott a terveiben: a nép özönleni fog a zászlaja − s így Fortuna uralma − alá, amikor eljön az ideje a Ryloth meghódításának. A twi’lekek sohasem fogják elfelejteni, mit tett értük.

Újra tisztelettel fogják emlegetni az ősei nevét.

A saját neve pedig dicsőséggel ragyog majd.

De addig még rengeteg munka várja, fel kell készülnie. Elmúlt a boldog álmodozások ideje. Az elméjében korlátokkal vette körül legsötétebb gondolatait, és továbbsietett.

A tanácsteremben csak egyetlen szerzetes várta, és az sem meditációs pózban ült.

− Fortuna mester − lépett elé. − Azt hittük, nem fog jönni. A barátja nagy veszélyben van.

− Miféle barátom? − kérdezte Fortuna. Nem voltak barátai.

− Nat Secura. Jabba be akarja dobatni a rankor vermébe.

Fortuna kiviharzott a teremből, és visszarohant az alagúton. Jabba azért utálta Natet, mert a twi’lek annyira ronda volt: borzalmasan összeégett, amikor a hutt rabszolgavadászai felgyújtották a városát, hogy a lakókat a hálóikba tereljék. Az arcát és a testét rettenetes forradások borították. Lekkuja, a twi’lekek fején növő két csáp, amellyel kommunikációjuk jelentős részét bonyolították, szinte teljesen leégett. Nat ezért csak élőszóban tudott kommunikálni − szörnyű fogyatékosság −, de azért még mindig az volt, aki. Fortuna a város romjai között bukkant rá, és azonnal felismerte, milyen lehetőségeket nyit meg előtte a herceg: a drágaköveknél valami sokkal nagyobb értéket. És ezt a fickót akarja most Jabba felzabáltatni a rankorral!

Fortuna lelassított, megigazította a köpenyét, megvárta, amíg egy kicsit lecsillapodik a lihegése, és belépett a trónterembe. Nat megkötözve, láthatóan alaposan megkorbácsolva, arccal lefelé feküdt a rankor verme feletti rácson. A szörnyeteg alatta üvöltözött, kitátott szájjal próbálta felfogni a Nat testéből lecsepegő vért. Lekkujának nyomorúságos maradványai kibomolva éktelenkedtek a padlón: valaki letépte róluk a fejfedőt, amelyet Fortuna adott Natnek. Jabba képmutató bábokból álló udvartartása röhögve gúnyolódott. A hutt keze pár hüvelyknyire lebegett a csapóajtót nyitó gomb felett, de amikor meglátta Fortunát, dübörgő hangon felnevetett, és odaintette magához udvarmesterét.

− Nat annyira ronda − szörcsögte −, hogy kíváncsi lettem: vajon felfalja-e a rankor, vagy inkább visszadobja nekünk.

A rankor időnként csinált ilyesmit. Azokat az áldozatait, akiket nem talált elég étvágygerjesztőnek, addig dobálta felfelé, neki a rácsnak, míg végül a testből csak egy felismerhetetlen massza maradt, és a gondozója szedte ki másnap a rudak közül. A rácsot vastagon borította azoknak a rászáradt vére, akik nem nyerték meg a fenevad tetszését.

− Akkor viszont megfosztod magad egy érdekes sportteljesítmény látványától − mondta Fortuna.

− Miféle sportról beszélsz? − hördült fel Jabba.

Fortuna lázasan töprengve próbálta valahogy megmenteni Natet.

− Nat remekül fut, és kiváló akrobata − bökte ki végül. − Szerintem elég sokáig ki tudná kerülni a rankor támadásait.

Jabba imádta az ilyen „sportot” a rácson keresztül nézni. Ezt mindenki tudta. A keze a gomb felé mozdult.

− De nem most − vágott közbe Fortuna gyorsan. − Nem így, megkorbácsolva. Adj neki két napot, hogy felépüljön, és akkor dobd be a verembe! Nagyszerű szórakozás lesz.

− Te áruló! − kiáltotta Nat a háta mögött. − Soha nem lett volna szabad megbíznom benned! Én…

Fortuna felemelte a kezét. Nat azonnal elhallgatott. Fortuna alaposan kiképezte, és a képzés során az engedelmesség az első leckék egyike volt.

− Uram? − nézett Jabbára. Jabba töprengve tétovázott. Fortuna nem tudta levenni a szemét a gomb felett lebegő kezéről.

− Legyen akkor két nap − húzta végül vissza a mancsát Jabba. − Már alig várom.

Fortuna intett két gamorrai őrnek, hogy fogják meg Nat testét, és vigyék le a börtönbe. Ő maga is velük tartott. Az őrök az első, már igencsak zsúfolt cella előtt álltak meg.

− Ne oda! − szólt rájuk. − Nem zárhatjuk össze másokkal, nehogy megöljék vagy megnyomorítsák, hogy így rontsák el Jabba örömét. Gyertek utánam!

Egyenesen a legtávolabbi, üresen álló cellához vezette őket.

− Ide tegyétek! − mutatta.

Az őrök bedobták Natet a cellába, rázárták az ajtót, és morogva elcammogtak. Fortuna ott maradt, a rácsokon keresztül bámult befelé. Nat a kőpadlón hevert. Nem tudott, vagy nem akart felülni és ránézni fajtársára. Ez eléggé megnehezítette a társalgást, mert Fortuna a lekkujával akarta elmondani a mondanivalóját, hogy mások ne érthessék. Nem akart hangosan beszélni, de végül mégis kénytelen volt kinyögni három szót:

− Meg foglak menteni.

Megfordult és elment − de nem Jabba tróntermébe, hanem le, a szerzetesekhez. Tudta, csak egyetlen módon mentheti meg Natet.

Csak most, miközben a szerzetesek tisztára söpört folyosóján lépkedett, jutott eszébe az, hogy ők vajon honnan tudták, mi fog történni, amikor még ő sem tudta?

Fortuna még másnap, napfelkelte előtt odavezette a szerzetesek sebészeit Nat cellájához. Azt akarta, hogy a műtét jóval azelőtt megtörténjen, hogy Jabba bedobatja Natet a rankor vermébe.

− Az agytörzset hagyjátok meg, hogy a test tovább lélegezzen! − utasította a sebészeket.

− Ne! − visított fel Nat. Rájött, mire készülnek a szerzetesek. − Ne hagyd, hogy kivegyék az agyamat!

Fortuna a legkevésbé sem aggódott amiatt, hogy a többi fogoly meghallja őket. Azok úgyis megpróbálnak tudomást sem venni az egészről, és csak azért remegnek, hogy velük ne történjenek ilyen szörnyű dolgok. Egy gamorrai őr azonban feléjük csörtetett. Nem kérdezte meg, hogy mit csinálnak.

− Megmondom Jabbának, hogy megkínzod ezt a foglyot, és így tönkreteszed a mulatság előtt! − közölte Fortunával.

− Akkor én meg azt mondom meg Jabbának, hogy mivel engem beárultál, nyilvánvalóan nem tudsz titkot tartani, és ezért téged is a rankor elé kell vetni.

Az őr felhorkant és hátralépett. Annyira buták − és olyan könnyen manipulálhatók, gondolta Fortuna. Jabba komoly hibát követett el, amikor őket alkalmazta őrökként.

− Ha nem mondod meg neki, akkor én sem − visszakozott az őr. − De igyekezzetek!

Azzal elballagott. Fortuna kábításra állította a pisztolyát, és ránézett Natre.

− Csak így menthetlek meg − intette a lekkujával, majd a rácsokon keresztül belelőtt. Nat a padlóra zuhant − de a karja még rángatózott, mintha a kábítás ellenére megpróbált volna felkelni, és megvédeni a testét. Fortuna szélesre tárta a cella ajtaját. A sebészek nyikorgó kézikocsijukat maguk előtt tolva besorjáztak.

Fortuna nem tartott velük. Nem akarta végignézni a műtétet. A vér látványa a legkevésbé sem zavarta, de úgy vélte, tiszteletlenség lenne Nattel szemben, ha a sebészek mögött állva végignézné, hogyan mossák meg és nyitják fel a fejét.

Úgyhogy a cella előtt fel-alá járkálva türelmetlenül várta, hogy a szerzetesek végezzenek. Eszébe jutott, hogyan találta meg a még gyerek Natet otthonának füstölgő romjai között a Rylothon. Fortuna drágakövek, ékszerek után kutatva ment oda. De még mielőtt egyet is talált volna, rábukkant Natre az anyja karjában. A nő eszméleténél volt.

− Te! − kiáltott fel fektéből, képtelenül arra, hogy felálljon, és megvédje magát vagy a gyermekét. − Bib Fortuna… felismerhettem volna a te korrupt kezedet a támadás mögött. Csak te lehetsz képes rabszolgavadászokat szabadítani a saját népedre!

A nő olyan gyűlölettel, olyan megvetéssel ejtette ki a nevét, hogy Fortuna önkéntelenül is hátrahőkölt. Az elsők között kezdte el más bolygókra exportálni a függőséget okozó fűszert, a ryllt, és ezzel felhívta a Birodalom figyelmét a Rylothra. A twi’lekek, akiket addig a barátainak hitt, bíróság elé rángatták, és halálra ítélték, mert rabszolgavadászokat, kalózokat és mindenféle renegátot hozott a nyakukra. Azonban sikerült megszöknie. A családját minden vagyonától megfosztották, az ő fejére pedig vérdíjat tűztek ki. Bosszút állni tért vissza.

És bosszút is állt! Hét várost rombolt le, a lakosaikat eladta rabszolgának, a javaik nagy része Jabba kincstárába vándorolt, de titokban Fortuna is kivette belőle a részét.

Pedig nem ezt akarta. A ryllfűszer iránti kereslet sokkal nagyobb lett, mint ahogy arra ő, vagy akárki számított, és ha ki akarták volna elégíteni a megnövekedett igényeket, a bolygó hamarosan teljesen kiszáradt, elpusztult volna. Ennyire még Fortuna sem gyűlölte a népét. Megpróbálta felfuttatni az olcsóbb, kevésbé hatékony − és így kevésbé jövedelmező − kesseli csillámfűszer forgalmát, hogy elterelje a figyelmet a ryllről és a Rylothról, de hiába: a fűszerek iránti keresletet két bolygó termelése sem tudta kielégíteni. Azt hitte, hogy a twi’lekek végül alkalmazkodni fognak a Birodalmon belüli élethez − a twi’lekek állandóan alkalmazkodtak −, de túl gyorsan történtek az események. A twi’lekeknek meg kellett mutatni az utat. Fortuna tisztában volt ezzel, és a rá háruló felelősséggel akkor is, mikor Nat anyjának szavait hallgatta a romok között. Előhúzta a pisztolyát, odalépett a nő mellé, és a fejének szegezte a fegyvert.

− Gyáva féreg! − sziszegte az asszony.

Fortuna meghúzta a ravaszt, és a nő azonnal meghalt. Nem azért lőttem le, mert gyáva vagyok, mondta magában. Jót tettem vele. Megmentettem a rabszolgalét borzalmaitól.

Ekkor sírt fel Nat.

A gyerek élt. Fortuna nem lőtte le, és a rabszolga-kereskedőknek sem adta oda. Visszavitte magával a hajójára, és felgyógyította. Jabbának később azt a magyarázatot adta, hogy egy ideig jól elszórakoztatná, ha magánál tarthatná az egyik nagy twi’lek család utolsó sarját. Az eltelt évek során nem árulta el neki, hogy ő ölte meg az anyját. Együtt tervezgették, hogy miként menthetik meg a Rylothot attól a pokoltól, amivé a fűszerkereskedelem és a Birodalom tette.

A cella ajtaja kinyílt, és egy sebész sietett ki rajta. A kezében lévő tartályban egy agyat vitt magával. A tartály alján lévő fények mind vörösen ragyogtak: nem túl jó jel. Zölden vagy kéken kellett volna pislogniuk.

− Ez az agy sikoltozik − mondta egy másik sebész Fortunának. − Ha nem szedi gyorsan össze magát, akkor hamarosan megőrül és meghal. Ez sajnos törvényszerű.

Nat ugyanis nem érte még el a megvilágosodást. Nem állt készen a test rabláncának levetésére. A szerzetesek figyelmeztették minderre Fortunát, de ő ennek ellenére ragaszkodott az operációhoz. Másképp nem menthette meg. És most már nem lehet visszakozni.

− Minden tőlünk telhetőt megteszünk a barátodért − ígérte egy másik szerzetes. Elindultak a saját területük felé, a kézikocsijuk kereke hangosan nyikorgott az alagutak csendjében.

Fortuna belépett a cellába. Nat teste a padlón feküdt. Letérdelt mellé, és megvizsgálta. A sebészek kitűnő munkát végeztek: a koponyát visszazáró varratok alig látszottak, csak a legalaposabb vizsgálat fedezhette fel őket. Az agytörzs a helyén maradt, így a test még mindig lélegzett. A szív is dobogott, akárcsak Fortuna sajátja a mellkasában. Ha Jabba hamarabb rájön erre az egészre, mint ahogy meg tudná ölni, akkor ő halott. Megigazgatta Nat köpenyét. Az eltorzult lekku köré egy vörös kendőt kötött. A hátára fordította a testet, és gyengéden letörölte az arcáról a rátapadt homokot. Mennyire sebhelyes, megkínzott ez az arc, gondolta.

Aztán hirtelen szinte megvilágosodva ismerte fel, miért így rendezte el a dolgokat az univerzum. Natnek el kellett veszítenie a testét. A Rylothon senki sem ismerte volna fel sebhelyes arcát. Fortuna hamarosan ráteszi a kezét Jabba hatalmas vagyonára. Akkor majd fel tudja kutatni, és meg tudja fizetni a klónozás tiltott művészetének mestereit, és vehet Nat agyának egy új, tökéletes testet. Mikor visszatérnek az otthonukba, ismét rendesen tud majd kommunikálni − már ha túléli a következő pár napot. Fortuna úgy döntött, hogy a klónozás reményét csak később éleszti fel benne, hogy aztán az ígérettel kecsegtetve továbbra is pórázon tarthassa.

Másnap reggel, mikor Jabba kiadta a parancsot, hogy dobják Natet a rankor elé, Fortuna két őrrel felcipeltette a testet a hutt trónja előtti csapóajtóra.

− Nat elájult a félelemtől − mondta nekik halkan. − De biztos magához fog térni, amikor bezuhan a verembe. − A két gamorrai bevette a meséjét. Most már minden a következő pár perc eseményein és Jabba reakcióin múlott.

Az őrök ledobták Nat testét a rácsra, Jabba pedig azonnal lecsapott a gombra − pontosan úgy, ahogy Fortuna remélte. A csapóajtó kinyílt, és a test lezuhant a rankor vermébe. Jabba talpnyalói a rács köré gyűltek, hogy onnan figyeljék, hogyan falja fel a szörny Natet. A hutt lenyomott egy másik gombot, mire a trónja előresiklott a csapóajtóhoz, hogy ő is lássa az eseményeket.

Nat teste arccal a föld felé hevert a verem alján. A rankor ráüvöltött, de az nem moccant.

− Nat nem mozog! − kiáltotta Jabba. − Miért nem szalad el?

A rankor felkapta a testet, és három harapással eltüntette. Mindenki arra számított, hogy Jabba éktelenül dühös lesz.

− Nat biztos meggyűlölt téged − mondta Fortuna Jabbának a viszonylagos csendben. − Tudta, hogy örömöd lelnéd a futkározásában, ezért úgy döntött, hogy nem mozdul.

Valaki felnevetett. Sy Snootles elkezdett dúdolni egy dallamot, Max Rebo pedig halkan bekapcsolódott az orgonával. Jabba végül felnevetett.

− Megette… a rankor megette! Nincs semmi esztétikai érzéke. − A hutt visszagördítette a trónját a szokásos helyére, távolabb a rácstól, miközben a zene felerősödött, és a palota élete visszazökkent a megszokott kerékvágásba.

Jabba elhitte, amit Fortuna mondott neki. A legkevésbé sem gyanakodott. Fortuna gondolataiba merülve átvágott a galaxis keményfiúinak hömpölygő tömegén − a keményfiúkén, akik között reményei szerint egy nap majd az ő népét is számon tartják. Köpenye rejtekében vadul próbálta ledörzsölni a kezéről Nat ráfröccsent vérét.

Aznap éjjel, amint csak tudott, lesietett a szerzetesekhez és Nat agyához. Először a Megvilágosodottak Csarnokába ment, ahol a falak mentén álló polcokon álltak az agyak tartályaikban, előttük pedig ott várakoztak pókszerű hordozóik. Az egyik, a teste terhétől még nem megszabadult szerzetes épp a port törölgette.

− Nat nem hagyta abba a sikoltozást, úgyhogy kénytelenek voltunk áttenni egy külön szobába − közölte Fortunával. − Zavarta a megvilágosodottakat.

A szerzetes odavezette a cellához. A Nat agyát magába záró tartály egyedül állt egy asztalon. Az alján lévő fények egyenletes vörös fényben világítottak.

A szerzetes meggyújtott két gyertyát az ajtó melletti tartójukban, majd csendesen távozott. Fortuna felült az asztalra, és két kezét rátette a tartályra. Az agy kísérteties látványt nyújtott: helyenként fehér nyers szövetkupac, a Nat vérétől elszíneződött oldatban. A szerzetesek három napig folyamatosan cserélni fogják az oldatot, amíg el nem áll a vérzés, és a folyadék tiszta nem marad.

Fortuna megnyomott egy gombot a tartály alján, ami lehetővé tette, hogy az agy „halljon”.

− Nat − kezdte −, csak így tudtalak megmenteni. Higgy nekem!

El akarta mondani neki a kiónozás ötletét, de közben valami jobb jutott az eszébe.

− Talán találunk egy testet az agyadnak, amíg sikerül klónozni egy saját testet neked.

Minél többet gondolkodott rajta, annál jobban tetszett neki az ötlet: elrabol valakit, kiveteti az agyát, és beleteteti a Natét egy időre. Egy élő, lélegző test érzése biztos segít megőrizni az elméje épségét, amíg el nem készül a klónja.

Beszélni fog a sebészekkel a dologról.

Amikor egy óra múlva kijött a szobából, a tartály fényeinek egyharmada már nem égővörösen, hanem csak rózsaszínben ragyogott.

Fortuna visszatért Jabba tróntermébe, hogy lefeküdjön aludni. Ott kellett aludnia. Jabba paranoiája megkövetelte, hogy mindenki, aki közel állt hozzá, körülötte töltse az éjszakát − elméletileg azért, hogy megvédjék az orgyilkosoktól, a valóságban viszont azért, hogy az őrök megakadályozzák, hogy ők öljék meg Jabbát álmában. A fegyelem azonban meglazult egy kissé: az őrök ugyanúgy aludtak, mint mindenki más. Fortuna már nem is prédikált nekik a kötelességeikről.

Az biztos, hogy ha az övé lesz a hatalom, új őröket fog keríteni.

Fortuna nem tudott elaludni. Olyan eseményeket érzett a palotában, amiket nem tudott beazonosítani, és amiket nem tulajdoníthatott a nap során átélt izgalmaknak − az élet tudatalatti áramlatában Jabba körül örvénylő valószínűségeket. A szerzetesektől azonban remek képzést kapott. Biztos volt benne, hogy a dolgok újra ki fognak tisztulni. A palotában állandóan jöttek-mentek a galaxis legtávolabbi zugaiból érkező idegenek, és néha napokba tellett, míg sikerült átlátni látogatásuk valódi célját. Közben a szerzetesektől is kapott tanácsokat, mint ahogy Natre is felhívták a figyelmét. Senki sem sejtette, milyen szövetségesek állnak mögötte.

Felemelte a fejét, és Jabba felé fordult. Annyira közel feküdt hozzá, hogy az orrában érezte a hutt pézsmaszagú verejtékének idegen illatát a forró éjszakában. Elfintorodott, és belekezdett egy rituáléba, amely gyakran álomba ringatta. Ez csak egy a nap bosszúságai közül, gondolta, hogy Jabba még mindig él. A napi bosszúságok között általában ez szerepelt az első, legfontosabb helyen.

Jabba azonban hamarosan meg fog halni.

Fortuna már majdnem minden előkészületet megtett: megszerezte az utolsó kódokat is a hutt szétszórt bankszámláihoz, és próbára tette annak a néhány személynek a hűségét, akire szüksége lesz a lázadás során. Nem sok tennivalója maradt. A saját tervén kívül azonban még tizennégyről tudott, ami Jabba elpusztítását tűzte ki célul, és ezeket most nem fogja leállítani. Jobb, ha az ember mindig felkészül a váratlanra, és ez a tizennégy nagyravágyó összeesküvő épp megfelelt a célnak. Figyelni fogja őket, és ha lehetséges, irányítani is. Bízott benne, hogy legyőzi a többieket, és az övé lesz Jabba megölésének az élvezete, de nem izgatta magát emiatt, amíg úgy nézett ki, hogy a megfelelő időben történik az esemény. Akárhogy pusztul is el a hutt, végül úgyis ő kerül hatalomra. Az övé lesz a hatalmas vagyon.

Egyik-másik terv meglehetősen szórakoztatónak tűnt: például az az Anzati orgyilkos, akit egymástól függetlenül Lady Valarian és Eugene Talmont, a birodalmi prefektus is felbérelt − érdekes kombinációja a megbízóknak. Aztán ott van Tessek, az állandóan aggodalmaskodó kis quarren, aki saját maga akart végezni Jabbával. A legjobban a konyhásfiú ténykedése tetszett neki, aki a méreg mellett döntött − a hutt ugyanis pár éve a rankor elé vetette a bátyját egy rosszul sikerült mártás miatt. Rengetegen gyűlölték Jabbát, ő pedig örömét lelte a gyűlöletükben − még egy óriási hiba, gondolta Fortuna. A hutt azt hitte, hogy kegyetlen tettei mindenkiben rémületet keltenek, és szerinte a félelem megvédte a riválisaitól. De a napok, hónapok és évek félelme gyűlöletté változott. A gyűlöletből pedig kivirágzott a bosszúvágy Fortuna másképp akarta intézni az ügyeit.

Visszafeküdt, és némán elmosolyodott. Tizennégy terv az elpusztítására − és még hatvannégy a palota kifosztására. Sohasem hagynak fel a tervezgetéssel.

Az csak egy a nap bosszúságai közül, folytatta magában, hogy kénytelen voltam elpusztítani Nat testét. Hogy meg kellett fenyegetnie a szerzeteseket, különben nem távolították volna el Nat agyát. Hogy a kétfejű effrikimférgek, amelyeket Jabba annyira szeretett a forró reggeleken elrágcsálni − és amelyeknek az endorfinjától olyan jókat szundikált −, megint nem érkeztek meg időben, s így szükségessé vált az egyéb elterelő eszközök (táncosok, likőrök, fűszerek) utánpótlása. Bosszúságok, mind csak bosszúság − egy nap bosszúságai.

De az összes közül a legrosszabb − a legnagyobb bosszúság − az, hogy Jabba még mindig életben van!

Odalent a rankor felüvöltött, és nekirontott barlangja falának. Az alvók közül meg se rezzent senki.

Ezek teljesen megszokott hangok voltak.

A sebészek biztosították Fortunát arról, hogy az „agycsere” lehetséges, bár ritkán alkalmazott eljárás. Csak akkor fordult elő, ha a galaxisnak égető szüksége volt egy megtestesült lelki vezetőre, és nem állt rendelkezésre elég idő a felneveléséhez. Ilyenkor a szerzetesek kiválasztanak egy egészséges akolitust és egy megvilágosodott testvért, a sebészek pedig kicserélik az agyukat. Fortuna úgy vélte, szükség esetén rá tudja kényszeríteni a szerzeteseket, hogy Naten is elvégezzék a beavatkozást.

Mindennap beszélt Nat agyához, néha naponta kétszer is, aminek eredményeképpen két hét múlva a tartály alján néhány fény zöldre és kékre változott. De legalább egy mindig vörösen ragyogott: a rettegés egy pillanatra sem szűnt meg − valószínűleg már túl régen benne reszketett. Az agy instabil állapotban volt. A szerzetesek úgy vélték, Nat részlegesen megőrült: időnként napokig azt képzelte, hogy bekötötték a szemét, lekötözték a testét, és hogy Fortuna meg a szerzetesek nem akarják elengedni − egyszóval, hogy még mindig a testében van. Fortuna egyszer megkérdezte tőle, hogyha csak le van kötözve, akkor miért nem érzi a testét − erre a fények mind élénkvörösre változtak.

− Tegyétek be egy agyhordozóba! − javasolta a szerzeteseknek. − Talán rendbe jön egy kicsit, ha szabadon mozoghat.

Napokig tartott, mire Nat megtanulta irányítani a hordozót, de még azután is állandóan nekiment a falaknak, a szerzeteseknek vagy Fortunának. Bib attól tartott, hogy össze találja törni a tartályát, de a szerzetesek megnyugtatták, hogy nem kell aggódnia. Nat megpróbálta követni, akárhová is ment, a szerzeteseknek kellett visszatartaniuk, nehogy felmenjen az udvarmesterrel Jabbához.

− Ne engedjétek feljönni! − utasította a szerzeteseket. Nem akarta, hogy Nat a palotában kószáljon, és esetleg olyan dolgokat fecsegjen ki, amiket nem kellene, ráadásul olyanok között, akik mind úgy tudták, hogy felfalta a rankor.

De egy nap, mikor a szerzeteseket túlságosan lekötötte a tavaszi napéjegyenlőség alkalmából tartott ünnepségük ahhoz, hogy Fortuna utasításainak megfelelően szemmel tartsák, Nat felment a trónterembe. A gépezete legurult a lépcsőkön, és nekiment a falaknak, de senki sem figyelt oda rá. Váratlanul azonban elkezdett a terem közepe felé botorkálni, veszélyesen közel a padlóba süllyesztett rácshoz. Fortuna rémülten jött rá, hogy ha a lába beszorul a rudak közé, és nem tudja kiszabadítani, akkor az őröknek kell majd kiemelniük. Jabba viszont akár úgy is dönthet, hogy inkább leküldi a rankorhoz. Eddig még sohasem dobatott agyhordozókat a szörny elé, de Fortuna nem akarta megkockáztatni, hogy pont most támad ilyen ötlete.

Jabba nemrégiben kapott ajándékba egy új protokolldroidot, egy bizonyos C−3PO-t − valami nagyképű fickótól, aki azt állította magáról, hogy jedilovag. Fortuna gyorsan odaintette magához az aranyszínű robotot.

− Tartsd távol azt az agyhordozót a rácstól! − mondta. − Vezesd körbe a terem szélén, aztán vidd vissza a szerzetesekhez, amilyen hamar csak lehet!

− Parancsára, Fortuna gazda − felelte C−3PO.

Azonban hamarosan visszatért, és megveregette Fortuna vállát.

− A megvilágosodott beszélni kíván önnel − közölte. − Addig nem hajlandó visszatérni az övéihez, míg ön meg nem hallgatja. El nem tudom képzelni, mi lehet ennyire fontos, hogy…

− Elég! − szakította félbe Fortuna. − Beszélek vele. Hagyj magunkra!

A droid kihúzta magát, és mereven ellépdelt.

− Mi van? − kérdezte Fortuna Natet.

− Találtam egy testet… egy megfelelő testet. Azt mondtad, lehetne egy testem…

− Igen, igen. Kié?

− Nem emlékszem a nevére, de erősnek tűnik, és nekem pont az kell…

− Akkor hol van? A szobájában?

Fortuna nem szívesen bonyolította ezt a beszélgetést a trónteremben. Nem szerette volna, ha valaki kihallgatja. Két-három talpnyaló már így is figyelte őket.

− Mondd már! − sürgette Fortuna Natet. − Aztán pedig vissza kell menned a szerzetesekhez.

− Az a test a karbonittömbben… semmire sem használják. Add nekem azt a testet!

Fortuna nem állta meg mosolygás nélkül.

− Han Solo testét? − kérdezte. Az ötlet kellemesen megbizsergette. Számos okból kifolyólag gyűlölte a koréliaiakat; például Bidlo Kwerve, korábbi ellenfele az udvarmesteri posztért folytatott küzdelemben, is a Koréliáról származott. Ha Solo koponyájába beleraknák Nat agyát, azzal jelképesen az összes koréliain bosszút állna. Rápillantott a csempész karbonitba fagyasztott, tökéletesen hibernált testére. Han feje nagyjából ugyanakkorának tűnt, mint amekkora a Naté volt valaha.

− Persze − nyugtatta meg Natet. − Megkapod azt a testet. Nemsokára. − Nem kellett hozzátennie: ha majd én leszek itt az úr. A műtét valószínűleg elszórakoztatta volna Jabbát, Fortuna azonban nem magyarázhatta el neki, mi lenne a Nat, vagy a saját szerepe benne.

Az üzleti ügyek Mos Eisleyba szólították. Örömmel hagyta ott a palotát a délután folyamán, bár sok elintéznivaló várt rá − új szállítót kellett keresni az effrikimnek, ami azóta sem érkezett meg; és ellenőriznie, hogy halad Jabba nemrég leégett városi házának az újjáépítése. De a legérdekesebb feladata valószínűleg a Luke Skywalkerrel, az állítólagos jedilovaggal való találkozója lesz. Ő küldte Jabbának a droidokat. A fickó ki akarta váltani Han Solót a fogságból. Fortuna a városi házba hívta, hogy meghallgassa az ajánlatát. Lenyűgözte a lefagyasztott koréliai körül hirtelen feltámadt érdeklődés. Ki tudja, talán mégiscsak ki lehet csikarni egy kis hasznot Solóból.

− A gazdád akkor járna a legjobban, ha egyszerűen szabadon engedné Hant − közölte Skywalker.

Fortuna felnevetett. Számított rá, hogy az állítólagos jedilovag arrogáns lesz, és nem is kellett csalódnia.

− Han Solo nagyon sokba került Jabbának, ifjú jedi − mondta Fortuna. − Mit nyerne azzal, ha csak úgy elengedné? Mellesleg biztos vagyok benne, hogy a Birodalom nem szívesen látná Solót megint szabadon kószálni.

− Kormányok jönnek, kormányok mennek − válaszolta Skywalker tömören.

A Fortuna ösztöneit elborító köd hirtelen szertefoszlott. Felismerte a palotában működésbe lépett megdöbbentő tervet. A Lázadók Han Solót akarták. Ez az ember, aki most vele szemben ül, a Lázadók képviselője, és mások is voltak a palotában: legalább egy őr és a droidok: mind egy grandiózus terv részeként. Solót akarták kiszabadítani, de hogy miért, azt el sem tudta képzelni. Mi a fenét akarhatnak a Lázadók egy csempésztől? A terv nagy része még csak a valószínűség szintjén létezett − a kulcsfigurák még nem foglalták el a helyüket, Fortuna ezt tisztán érzékelte. Az érdeklődését azonban felkeltette a dolog. Szívesen végignézte volna ezt a színdarabot. A felismeréséről természetesen egy szót sem szólt Skywalkernek. Visszaterelte a beszélgetést a pénzre.

− Mint már említettem, Solo nagyon sokba került Jabbának. Joggal várhatja el, hogy kifizesse valaki azt a rakomány fűszert, amit a koréliai kiszórt az űrbe… már ha szabadon engedi egyáltalán.

− Jabba minden Hannal kapcsolatos költségét kifizetem, plusz a kamatokat is, ha csak így tudunk megállapodni − biztosította Skywalker. − Te azonban nem pénzt akarsz. Te a népeden akarsz segíteni, bár a terveid többet fognak ártani nekik, mint valaha bármi is. Szabadítsd ki Hant, és miután letaszítottad Jabbát a trónjáról, csatlakozz a Lázadókhoz! Az Új Köztársaság meg fogja védeni a Rylothot. Az otthonod nem fog elpusztulni, mint a Birodalom alatt, te pedig eléred a céljaidat.

Fortuna egypár másodpercig meg sem bírt szólalni. Ennek az ifjú férfinak igencsak erősek az intuitív képességei! Luke magabiztossága és őszintesége szíven ütötte. Egy futó pillanatra maga előtt látta a fényes jövő képét, amiben az értelmes lényeknek nem kell összeesküvéseket szőniük, gyilkolniuk és hazudozniuk, mint ahogy ő tette egész életében. A pillanat azonban elszállt. Fortuna a vállain érezte a Birodalom nyomasztó súlyát, és a Birodalom módszerei jutottak eszébe. Nem bízhatta a twi’lek nép sorsát a szánalmas Lázadók idealista álmodozására. Fortuna hitt abban, hogy mindent egybevetve az ő terve a legjobb.

− Megdöbbentenek a szavaid − ismerte végül el Skywalkernek. Nem bírta megállni, hogy ne beszéljen Jabba közelgő bukásáról. − Amit mondtál, annak egy része napokon belül megvalósul. Jobb, ha a barátod addig lefagyasztva marad. A karbonittömb lesz számára a lehető legbiztonságosabb hely a zűrzavarban. A pénzzel kapcsolatban viszont tévedsz. Rengeteg pénzre lesz szükségem, hogy valóra váltsam az álmaimat. Jabba nem fogja elfogadni az ajánlatodat, még a kamatokkal együtt sem, de azért átadom neki. Nyugodj meg, én nem fogom visszautasítani, ha arra kerül a sor!

Skywalker gyorsan felállt és meghajolt, mintha már vége is lett volna a találkozónak, pedig Fortuna meg sem kínálta egy pohár fűszeres vízzel vagy bármivel, amit házigazdai minőségében illő lett volna felajánlani. Ez a modortalanság váratlanul érte, és azon töprengett, hogy vajon azért távozik-e ilyen sietve a jedi, mert rájött, hogy Fortuna ismeri az igazságot és a tervét. A twi’lek biztosra vette, hogy a tervet ezek után megváltoztatja. Nem állt fel, és nem viszonozta a meghajlást sem.

− Solót akkor is el fogom hozni onnan − jelentette ki Skywalker, és Fortuna sem arroganciát, sem hencegést nem érzékelt a hangjában. A szavai csak azt fejezték ki, amiben szilárdan hitt.

− Igen, el fogod hozni, amint megkaptam érte a pénzt. Tudni fogod, mikor jöhetsz érte − felelte Fortuna. Skywalker sarkon fordult, és elment.

Fortuna azt nem mondta meg a világító szemű jedinek, pontosan hogy szándékozik állni a szavát. Azt fogja eladni neki, ami addigra megmarad Solóból: az agyát. Csak az agyát fogja megkapni az őröktől, miután átadta a pénzt. Ezzel az üzlettel felhívom magamra a Birodalom figyelmét, és megerősítem a pozíciómat, gondolta Fortuna elégedetten.

Jabba visszautasította a jedi ajánlatát, és megparancsolta udvarmesterének, hogy ne engedje a színe elé Skywalkert − pont úgy, ahogy azt Fortuna előre látta. Az elkövetkező időkben azokat vonta megfigyelés alá, akiket a Lázadók bejuttattak a palotába. A droidok és az őr kiválóan végezték munkájukat. Aztán úgymond még többen beszivárogtak − sőt kerültek Jabba kebelére: egy Leia Organa nevű nő, valaha hercegnő és birodalmi szenátor − most pedig egy táncosrabszolga, miután annyira bután leleplezte magát, miközben megkímélte Fortunát attól a gondtól, hogy saját kezűleg szabadítsa ki Solót a karbonittömbből. Álcázásképpen magával hozta Csubakkát, a vukit is, akit azonnal be is börtönöztek, és most együtt merenghetett a régi szép időkről barátjával, Solóval. Úgy tűnt, a terv nem a legfényesebben alakul − a kulcsfigurák egy része boldogan szolgálta Jabbát, a többi pedig börtönben rohadt, vagy rabszolgaként tengette az életét. Fortuna áldotta az eszét, hogy nem bízott meg a Lázadókban, ha mindössze ennyit tudtak tenni valakinek a kiszabadításáért. Akkor már inkább a szakács, aki méreggel próbálja eltenni láb alól Jabbát.

Az exhercegnőnek azért sikerült véghezvinnie valami jót is, már Fortuna szemszögéből: becsempészett egy hődetonátort a palotába, ami azóta Fortunához került − miután ellopta egy whiphid őrtől, aki pedig a hercegnőtől emelte el a leleplezést követő zűrzavarban. Senki sem kérdezte, mi lett a halálos kis gömbbel. Pedig az önmagában véve is remek szolgálatot tehet, ha rögtönöznie kell.

Aztán Fortuna egy reggel hirtelen felriadt, korábban, mint a többiek. Valami nem volt rendjén a palotában: valaki bejutott, akinek nem lett volna szabad, és most a trónterem felé közelít. Fortuna felült, megigazította a köpenyét, és az ösztönei megsúgták neki, ki a hívatlan látogató: Luke Skywalker. Gyorsan és nesztelenül átsietett a tróntermen, és a lépcsősor tetején megállította a jedit.

− Mi a fenét keresel itt? − kérdezte sziszegve. − Tudod, hogy Jabba nem fogadta el az ajánlatodat, és nem hajlandó tárgyalni veled. Meg kell várnod engem.

− Most azonnal odavezetsz Jabbához − mondta Skywalker. Semmi magyarázkodás. A szokásos arrogancia.

− Most azonnal odavezetlek Jabbához − bólintott Fortuna.

Egy futó pillanatra elgondolkodott, hogy nem valami jeditrükk hatása alá került-e az elméje, de valahogy kiment a fejéből a gondolat. Lehetetlen, hogy úgy legyen.

Fortuna elindult vissza, lefelé a lépcsőn, és ránézett Jabbára. Nem túl hálás feladat kora reggel felébreszteni, de valahogy majd csak megbirkózik vele. Azok a lusta őrök végre kezdtek mocorogni, és egyik-másik már észre is vette őket. A jedi követte Fortunát a lépcsőn, és valami ostobaságot motyogott a fülébe arról, hogy milyen jól szolgálja a gazdáját, és hogy jutalmat fog kapni. Fortuna nem tudta elrejteni a mosolyát.

− Uram, bemutatom Luke Skywalker jedilovagot − súgta Jabba fülébe.

Jabba azonnal dühbe gurult, Fortuna pedig kihúzta magát.

− Mondtam, hogyne ereszd be! − mordult fel a hutt.

− Meg kell engednie, hogy beszéljek − szólalt meg halkan Skywalker. Észrevehetetlennek éppen nem nevezhető elmetrükkjét egyszerre próbálta alkalmazni mindenkire a teremben.

− Meg kell engednie, hogy beszéljen! − szajkózta engedelmesen Fortuna, de ekkor Jabba nekilökte a falnak. − Te gyengeelméjű bolond! − üvöltötte.

Fortuna lassan feltápászkodott, és megigazította a köpenyét. Senki sem nézett rá. Úgy érezte, megalázták a hívei előtt. Kényes pillanat volt. A tervei szerint két nap múlva akarta kirobbantani a lázadást; de most már tudta, hogy csak pár órája maradt. Meg kell változtatni a tervét, méghozzá gyorsan. Ha egyszer kiesik Jabba kegyeiből, nem sok ideje lesz már hátra.

Fortuna villámgyorsan elemezte a helyzetét. Jabba talán jogosan nevezte gyengeelméjűnek: visszatekintve már el tudta hinni, hogy Skywalker befolyásolta a tudatát − de nem ez volt a legalkalmasabb időpont az önmarcangolásra, már ha életben akart maradni. Azon gondolkodott, mennyit sejthet vagy tudhat Jabba a terveiről. Valószínűleg sokat: nem reagált volna ilyen hevesen, ha még mindig bízik benne és a döntéseiben. Hagyta, hogy az ösztönei most a követői elméjét vizsgálgassák, és megrémült az eredménytől: nem kellett különösebb képzettség annak felismeréséhez, hogy milyen megvetően gondolnak rá néhányan. Hárman egyenesen azt fontolgatták, hogy leleplezik a tervét. Rájött, hogy emiatt még jobban fel kell gyorsítania az eseményeket − mielőtt tovább apad támogatóinak a száma. A gőgös „jedit” a rankor elé vetették, s az ezt követő zűrzavarban, mikor mindenki a rács köré gyűlt, hogy végignézze a pusztulását, senki sem vette észre, hogy Fortuna eltűnt egy pillanatra. Hamar visszatért. Ha a terveit gyorsan kell változtatnia − ha a napok helyett csak órák, esetleg percek állnak a rendelkezésére −, nos, ő képes alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. A zsebébe rejtette az ellopott hődetonátort, és az egyik kezét folyamatosan rajta tartotta.

A dolgok gyorsan változtak: Skywalkernek − mindenki legnagyobb megdöbbenésére − sikerült megölnie a rankort. Miért nem tudott korábban jönni? − morgolódott magában Fortuna. Akkor Nat még mindig a testében lehetne, és sok értékes rabszolga − köztük az a tehetséges táncosnő − még most is élhetne. Jabba parancsot adott, hogy Skywalkert, a vukit és Solót dobják a Sarlakk torkába. A fontosabb udvaroncok elkezdtek készülődni, hogy elkísérjék gazdájukat a vitorlás bárkán a kivégzés megtekintésére. Fortuna és a másik tizennégy összeesküvő felismerte, hogy ennél jobb alkalomra hiába is várnának terveik megvalósításához.

Jabba sohasem fog visszatérni erről az útról.

Fortuna úgy döntött, hogy amint sikerül lelépnie a bárkáról, azonnal felrobbantja a hődetonátort: megöli Jabbát azokkal együtt, akik előtt megszégyenítette. Sajnálta, hogy így valószínűleg le kell mondania Solo testéről, de hát majd talál egy másikat Natnek. Módszeresen kezdte előkészíteni a palotaforradalmat. Felvitette a saját siklóját a bárkára, hogy majd azzal szökjön meg. Utasította a szerzeteseket, hogy amint Jabba elhagyja a palotát, foglalják el azt. A megszerzett kódok segítségével befagyasztotta a hutt bankszámláit.

A terv mozgásba lendült.

Minden terv mozgásba lendült. Fortuna hátradőlt, és amíg a bárka a dűnék felett repült, azon elmélkedett, hogy hányféleképpen pusztulhat el Jabba ezen az utazáson. Szörnyen mulatságosnak találta a helyzetet. R2-D2, a Lázadók egyik robotja elégördült, és megkínálta a tálcáján hurcolt italokból, szendvicsekből és pácolt effrikimférgekből (végre megérkeztek!). Ez utóbbiak biztosan ízleni fognak Jabbának − és biztosan meg fogják ölni: az egész szállítmány mérgezett volt. Mint ahogy az italok nagy része is. Az orgyilkos lassú mérget használt − az áldozatok jó ideig nem fogják észrevenni magukon a hatását. Fortuna pontosan tudta, hogy melyik poharat szabad elvennie, úgyhogy nyugodtan iszogatott. Kárörvendve, de rezzenéstelen arccal nézte, hogyan töm a pofájába Jabba egy maréknyi effrikimférget, és írja ezzel alá a halálos ítéletét. Fortuna azért csendesen beállította a hődetonátort is − csak a biztonság kedvéért.

− Fortuna gazda − lépett mellé, és hajolt meg C−3PO. − Kérdezhetek valamit?

− Persze.

− Megmenekült már valaki a Sarlakk gyomrából?

− Tudomásom szerint nem − felelte Fortuna, és elfordult. Nem akarta, hogy a droid tovább zaklassa az aggályaival. De azért elgondolkodott, hogy miért érdekelheti a robotot a kérdés. Az ösztönei hallgattak; nehéz volt felfedni a mechanikus lények szándékait. Mintha valamiféle hűség sugározna belőle, gondolta Fortuna. Lehet, hogy egy újabb terv születésének lehet a szemtanúja: a robot talán vissza akar térni, hogy megmentse korábbi gazdáját? A gondolat szíven ütötte Fortunát. Arra gondolt, hogy örülne neki, ha valaki iránta érezne ilyen hűséget. Visszafordult a droidhoz.

− Szi Thripio − mondta halkan −, a siklómat a hátsó szellőzőrács mellett rejtettem el. Menj oda, és várj meg! Ha azt látod, hogy feléd szaladok, szállj be, és indítsd el a hajtóművet!

A droidnak azonban nem nyílt alkalma odamenni a siklóhoz. Odadöcögött az ablakokhoz, hogy végignézze a kivégzést, amikor megtörtént a lehetetlen. A lázadókat nehezebbnek bizonyult elpusztítani, mint Jabba hitte, és elkeseredett küzdelem alakult ki. Fortuna a zűrzavarban elvesztette a szeme elől C−3PO-t. Sohasem tudta meg, mi lett a droiddal. Ahhoz viszont épp elég sokáig maradt a bárkán, hogy megtudja, ki ölte meg Jabbát. Nem az egyik felbérelt orgyilkos végzett vele. És nem is a hődetonátor. Leia, az exhercegnő fojtotta meg a láncaival. Fortuna végignézte a hutt haláltusáját, aztán odasietett a siklójához.

Arra gondolt, hogy számítania kellett volna a lehetetlenre. Hiszen így működik az univerzum: mindig meglepetést szerez.

A palotába visszavezető út szinte kéjutazás volt. A hődetonátor robbanásának fénye pontosan akkor villant fel, amikorra tervezte. A lökéshullám kellemes szélként süvített el a füle mellett: a változás szeleként. Nem találkozott taszkenekkel, homokviharokkal, még javákkal sem. A sivatag mintha valamire várt volna még a robbanás után.

Estére érkezett vissza a palotába. A kapuk azonnal megnyíltak előtte. Odabent szerzetesek várták: sikerült elfoglalniuk a citadellát.

− Fortuna mester − fogadta az egyikük −, minden a terv szerint haladt a bárkán?

− Jabba halott. Én veszem át a hatalmat. Hívd össze a vezetőiteket a trónterembe: beszélnem kell velük!

Ügyelt arra, hogy ne Jabba tróntermének nevezze. Most már az övé!

Fortuna is odasietett, és fontos információkat kezdett el betáplálni a palota biztonsági rendszerébe: megváltoztatott egyes jelszavakat, átrendezte az őrséget, és teljes készültségbe állította az automata védelmi berendezéseket. A következő néhány órában rengeteg helyről számíthatott támadásra.

A központi terminál azonban váratlanul elnémult. Aztán az összes többi is. A feje fölött világító fények villogni kezdtek, majd kialudtak. Csak a fáklyák és a gyertyák fénye világította meg a tróntermet.

Átsietett a helyiségen − és megdöbbenten tapasztalta, hogy a főbejárat le van zárva.

Az egész teljesen észrevétlenül, némán történt.

És egyszer csak rájött, mi folyik körülötte.

A szerzetesek elárulták. Valahogy megérezték, mit forgat a fejében velük kapcsolatban. Tudhatta volna, hogy nem akarják az egyik gengszterkirályt egy másikkal felváltani − mikor az egész palota az övék lehet. Nem kellettek különleges képességek ennek a felismeréséhez. Hirtelen azon kezdett gondolkodni, hogy akkor tulajdonképpen mit is tanult a szerzetesektől az intuícióról − bűvészmutatványokat, gyerekjátékokat? Olyan mélységek maradtak rejtve előtte, amikről halvány sejtelme sem volt.

A trónteremből és a palotából azonban számtalan út vezetett kifelé. A hatalomátvételt a Mos Eisley-i házból is befejezheti − aztán majd visszatér, és kiűzi a szerzeteseket a citadellából.

Odarohant a legközelebbi titkos ajtóhoz, de azt is zárva találta. Minden kijáratot lezártak. Felugrott Jabba trónjára, és lenyomta a rankor vermére nyíló csapóajtó gombját − a barlangból két titkos járat is nyílt −, de a rács zárva maradt.

Csapdába esett!

A trónteremben elrejtett fegyverek mind eltűntek. A pisztolya nála volt ugyan, de egyetlen pisztollyal nem állíthatta meg a seregnyi szerzetest.

Az egyik terminál villogva életre kelt. A képernyőjén feltűnt egy üzenet. Fortuna odaszaladt, és elolvasta: Nagyszerűen haladsz előre a lelki ösvényen, Fortuna testvér. A küldetésed véget ért. Készülj fel a megvilágosodásra!

Fortuna egy pillanatra belekapaszkodott a terminálba, alig kapott levegőt, majd megpróbált válaszolni. A billentyűzet nem működött. Tárgyalni szeretett volna a szerzetesekkel − ez alkalommal őszintén −, de kételkedett benne, hogy meghallgatnák. Semmi esetre sem jönnek a trónterembe. Pontosan tudta, kikre számíthat.

Leült Jabba emelvényének a szélére, és az ölébe ejtette a kezét. Tudta, hogy valószínűleg most érzi utoljára az ujjait, és ettől a gondolattól hirtelen nagyon kedvesek lettek a számára. Lenézett a testére − most valahogy az is nagyon kedvesnek tűnt.

Egy ideig olyan apróságokon töprengett, mint hogy vajon hány embert sikerült megmérgeznie a szakácsnak, mielőtt Jabbához is eljutott volna a méreg? Meddig tart majd a szerzeteseknek, amíg felsöprik a többnemzedéknyi bűnöző után itt maradt homokot? Mihez kezdenek majd a szakácsok a rengeteg félretett zsírral?

A trónterembe vezető folyosó felől valami zajt hallott. Semmi mással nem lehetett összetéveszteni. Előhúzta a pisztolyát, elgondolkodva maga felé fordította, de végül nem húzta meg a ravaszt. Letette a fegyvert az üres trónra, és egykedvűen hallgatta a sebészek kézikocsijának egyre közeledő nyikorgását.

George Alec Effinger

A nagy Quay isten

Barada és a weequayek története

Barada eredetileg a Klatuinról származott, és éjszakánként még mindig arról álmodott, hogy arcát szülőbolygójának lágy szellői simogatják. Álmaiban az arca természetesen még nem volt deformált és sebhelyes, és nem is a hutt foglyaként, gyakorlatilag rabszolgájaként élt. Éjszakánként, a priccsén fekve, Barada ifjú volt, reményteli, fejében vad tervek keringtek arról, hogy egyszer majd maga mögött hagyja a Klatuint, és a hatalmas Birodalom valamelyik izgalmasabb bolygóján keres kalandokat.

Ilyenkor azonban rendszerint elérkezett a reggel, és Barada felébredt. Pislogott néhányat, álombeli emlékei a családjáról és fiatalságáról lassan elhalványultak az elméjében. A Klatuin, gondolta komoran. Kalandok. Felült, és megdörzsölte a szemét nagy, erős kezével. Tudta, hogy soha többé nem látja már a szülőbolygóját. Élete hátralévő részét ezen a sivatagbolygón fogja tölteni, a hutt járműveinek karbantartásával.

Vállat vont. Ez is van olyan jó élet, mint bármelyik más, sőt néhánynál még jobb is. Igazából csak a szabadság hiányzott neki, ez pedig elég gyakran előfordult a Birodalom polgárai között. A szükségleteit bőségesen kielégítették, a vágyairól pedig annyit álmodozhatott, amennyit csak akart.

Ezen a reggelen leginkább az foglalkoztatta, hogy honnan szerezzen hat kormányműemeltyűt ahhoz az AE−35-ös egységhez, amely a levegőben tartotta a hutt vitorlás bárkáját. A hetekkel korábban megrendelt alkatrészek még mindig nem érkeztek meg; ha nem talál megfelelő emeltyűket az ócskavashalomban, akkor saját magának kell majd valahogy legyártani azokat a műhelyében. Ezt pedig szívesen kihagyta volna.

A Dűne-tenger felett fényesen, tisztán ragyogott az ég. A hutt az ilyen időjárást kedvelte a legjobban. Barada hunyorogva lépett ki a barakkjából a vadul tűző napfényre. Csak egypár métert tehetett meg, amikor váratlanul két fegyveres weequay őr fogta közre.

− Csináltam valamit? − kérdezte Barada döbbenten. − Mit csináltam? − A szürke bőrű weequayek nem válaszoltak. Barada sohasem hallotta még beszélni őket. Szótlanul lépdeltek mellette, készenlétben tartva lándzsáikat. Nem nagyon örült a társaságuknak.

− A hutt küldött értem titeket? − próbálkozott újra Barada. A weequayek hallgattak. Barada vállat vont, és a palota mögött lévő szeméthalom felé vette az irányt. A két őr szó nélkül követte. A hutt sleppjének legkönyörtelenebb harcosai közé tartoztak, de ha meg akarták volna ölni, vagy le akarták volna fogni Baradát, már megtették volna. A weequayek ugyanolyan kifürkészhetetlenek voltak, mint bármelyik más faj a Birodalomban, úgyhogy Barada egyelőre nem tehetett mást, mint hogy tudomást sem vett róluk. Úgy döntött, úgy tesz, mintha ott sem lennének, és csak azért is azt fogja csinálni, amit előző nap eltervezett.

Az izzó nyári nap és sivatagi éghajlat nem tette túl kellemes hellyé a roncstelepet. Barada jóval hamarabb megérezte a bűzt, mint ahogy meglátta az első rozsdás fémdarabokat. Mindenféle szemét és hulladék tornyosult előtte egyetlen gigantikus halomban. A klatuini megrázta a fejét, és a homlokát ráncolta. Nem igazán fűlött hozzá a foga, de azért derékig belegázolt a rothadó ételmaradékba, félrelökött egy szétszerelt gépezetet, és elkezdte keresni a fél tucat parányi alkatrészt.

− Nem akarnátok segíteni egy kicsit? − szólt oda az őreinek, egyik kezével beárnyékolva a szemét. A weequayek némán bámultak rá. Barada elkáromkodta magát az anyanyelvén, és folytatta a guberálást.

Öt perccel később rábukkant valamire. De nem a kormányműemeltyűkre, és nem is valami más hasznos alkatrészre. Hanem egy holttestre.

− Ak-Buz − mormolta Barada, felismerve a halottat. Ak-Buz, a hutt vitorlás bárkájának a kapitánya.

A két őr összenézett, majd közelebb léptek. Még most sem szóltak egy szót sem, de legalább valami érdeklődést mutattak. Segítettek kiemelni Ak-Buz testét a szemétből, és lefektették a földre.

− Nincsenek sebek − mordult fel Barada. − Akárki is ölte meg, egyetlen nyomot sem hagyott rajta. − Ránézett a weequayekre. − Anzat. Anzat tette. Ő nem hagy nyomokat.

Az őrök semmi jelét nem adták, hogy hallották volna, amit mondott. Letérdeltek Ak-Buz teste mellé, és pár percig szótlanul vizsgálgatták. Aztán felálltak, és elindultak vissza a palota felé. Barada utánuk sietett.

− Mostanában rengeteg hulla kerül elő − mondta. A weequayek megálltak és szembefordultak vele. Az egyik kinyújtott kezével megérintette Barada mellkasát. A másik visszamutatott a szeméthalomra. − Persze − sóhajtott fel a technikus. − Semmi közöm hozzá. Értem. Azt hiszem, most megyek, és tovább keresem azokat az emeltyűket. Ak-Buz barátunkkal mit csináljak?

Természetesen nem kapott választ.

A weequayek a vállukra vetették lándzsáikat, és a lépést gondosan tartva visszamasíroztak a szállásuk felé. Egyenesen maguk elé néztek, egyetlen arcizmuk sem rezdült, amíg oda nem értek a hutt weequay zsoldosainak otthont adó alacsony épülethez. Bementek. Rajtuk kívül még jó pár társuk állt a hutt szolgálatában, de azok most más feladatokat láttak el.

− Most már magunk között vagyunk − mondta az egyik weequay.

− Beszélhetünk − bólintott a másik. A weequayeknek nem volt saját nevük; de úgy tűnt, ez egyáltalán nem zavarja őket.

− Baj van.

Weequay bólintott. Ledobta a lándzsáját a priccsére. − Túl sok a halott.

− És ezt még az a hülye Barada is tudja.

Egy időre mindketten a gondolataikba mélyedtek.

− Össze kell hívnunk egy gyűlést! − jelentette ki végül az egyik.

− Egyetértek − helyeselt a másik.

Egymással szemben leültek egy deszkaasztalhoz. Az egyikük papírlapokat és íróvesszőket vett elő. A weequay gyűlések első, legfontosabb lépése mindig a tisztségviselők megválasztása volt.

− Ketten vagyunk. Az egyikünk lesz az elnök, a másik pedig a titkár és a kincstárnok.

− Rendben.

Mind a ketten fogtak egy papírt és egy íróvesszőt, leírták a szavazatukat, majd kettéhajtották a lapot.

− Számoljuk meg a szavazatokat. − Széthajtották a lapokat, és megszámolták a szavazatokat. − Elnök: két szavazat Weequayre. Kincstárnok-titkár: két szavazat Weequayre.

− Ezzel megvolnánk − bólintott a másik. − Mostantól kezdve tehát én vagyok az elnök. A titkárt felszólítom, hogy vezessen a gyűlésről jegyzőkönyvet, a későbbi kiértékelés végett.

A titkár weequay egy kisméretű elektronikus hangrögzítőt tett kettejük közé az asztalra.

− Remek. Felteszem a kérdést: tájékoztassuk-e Jabbát a legutóbbi gyilkosságról?

− Nem, nem tehetjük − rázta a fejét a titkár. − Legalábbis amíg meg nem találjuk a gyilkost.

Egy darabig hallgattak.

− Meg kell kérdeznünk az istent − szólalt meg végül az elnök weequay.

− Kérdezzük meg az istent − értett egyet a másik is. Egyikük sem örült a döntésnek.

A weequayek számos istent imádtak, amelyek legtöbbje szülőbolygójuk természeti erőit és lényeit testesítette meg. Főisteneik egyike Quay volt − a weequay azt jelentette, hogy „Quay követője” −, a hold istene. Ezzel az istennel sok weequay személyes kapcsolatot tartott fenn egy szerkezet segítségével, amit szintén quaynek hívtak. Ez a műszer egy körülbelül húsz centiméter átmérőjű, nagy teherbírású műanyagból készült gömb volt. A quay értette a beszédet, és válaszolt az egyszerűbb kérdésekre. A weequayek szemében a gömb úgy nézett ki, mint szülőbolygójuk holdja, és hitük szerint minden egyes quayben holdistenük egy része lakozott. Sohasem jöttek rá, hogy a quayeket más, fantáziadúsabb fajok állítják elő rendkívül olcsón, és semmi természetfölötti nincs bennük.

Az elnök weequay áhítatosan elővette a csillogó quayt bőrerszényéből.

− Hallgass meg minket, ó, nagy Quay isten! − mormolta. − Útmutatásért járulunk eléd. Meghallgatsz-e minket, igaz híveidet?

Eltelt néhány másodperc, majd felcsendült egy vékony, fémes hang.

− Úgy döntöttem, igen.

A két weequay egymás felé bólintott. A nagy Quay isten időnként nem örült, ha kérdéseket tettek fel neki, és órákig, sőt esetenként napokig vonakodott megszólalni. A hutt számos szolgájának halála után − köztük Ak-Buzzal, a bárka kapitányával − tudták, hogy azonnali segítségre van szükségük.

− Mi, igaz híveid, dicsőítünk téged, ó, nagy Quay isten, és hálát adunk néked. Fel tudnád-e fedni előttünk Ak-Buz, a bárka kapitánya gyilkosának a kilétét?

Lélegzet-visszafojtva várták a választ. Hallották a barakk szellőzőrendszerének a zümmögését, de semmi mást.

− Azt hiszem, igen − sípolta végül a kifejezéstelen, gépies hang.

Ma együttműködő kedvében van az isten!

− Ebben a szobában van a gyilkos? − kérdezte az elnök. A titkár dühösen rámordult. − Ez az elengedhetetlen első kérdés − magyarázta az elnök.

− Koncentrálj, és tedd fel újra a kérdést! − utasította a fehér quay.

− Ebben a szobában van a gyilkos? − ismételte meg az elnök szorosan becsukott szemmel.

− Jobb, ha ezt most még nem árulom el − felelte az istengömb.

− Látod! − kiáltott fel az elnök. − Te vagy a gyilkos! − Átnyúlt az asztalon, és megmarkolta társa tunikáját.

− Nem! Esküszöm, hogy nem én voltam! − visította a titkár rémülten. − A nagy Quay isten nem nevezett meg engem! Kérdezd meg még egyszer!

Az elnök vonakodva eleresztette a társát, és lenézett a profetikus gömbre.

− Könyörgünk hozzád, ó, nagy Quay isten! Ebben a szobában van a gyilkos?

− Erősen kétlem − hangzott fel szinte azonnal a válasz.

A két weequay megnyugodott.

− Ennek őszintén örülök − sóhajtott fel az elnök. − Nem szívesen tettelek volna ki Jabba bosszújának.

− Azt viszont még most sem tudjuk, ki a gyilkos − mutatott rá a titkár. − Meg kell tudnunk, lesznek-e újabb áldozatok!

Az elnök lassan bólintott. Kezdett rájönni, hogy jövőbeni jólétük azon múlik, hogy ki tudják-e vizsgálni ezeket a gyilkosságokat, és fel tudnak-e mutatni gyanakvó természetű gazdájuknak valami szép, logikus megoldást. A hutt igen rövid úton elbánt a tehetségtelenekkel, és azok az őrök, akik rosszul végezték a munkájukat, nagyon hamar valaminek a táplálékává válhattak.

− Meg fogják-e ölni Jabba több szolgáját is? − tette fel a kérdést.

Az asztalon álló quayből halk zümmögés hallatszott. A két weequay egymásra nézett, majd visszafordították tekintetüket a fehér gömbre.

− Ez biztos − válaszolta a vékony hang.

− Én meg fogok halni? − hajolt közelebb a titkár a szerkezethez.

− Kétségkívül − felelte a quay azonnal.

− Weequay − csattant fel az elnök −, csak az időt vesztegeted! Természetesen meg fogsz halni. Mindenki meghal egy nap. Maradj csendben, majd én megszerzem az információt. Ó, nagy Quay isten, milyen fegyver után kutatunk? Egy pisztoly után?

− Erre ne számíts − felelte a fehér gömb.

− Akkor valamilyen puska?

− A válaszom nem.

Az elnök weequay a bal vállára vetette befont hajtincsét.

− Egyáltalán, lőfegyverről van szó?

− A válaszom nem.

− Akkor egy késről? Egy kés a gyilkos fegyver?

− Nem voltak vágott sebek Ak-Buz testén! − csapott az asztalra az öklével a titkár.

− Egy kötél vagy selyemzsinór? − kérdezte az elnök.

A titkár most még türelmetlenebbnek tűnt.

− Nem voltak fojtásnyomok. Észrevettük volna, ha vannak.

A rejtély túl bonyolultnak bizonyult a weequayek korlátozott szellemi képessége számára.

− Ez az összes halálnem! − fakadt ki az elnök.

− Más módszerrel dolgozott volna? − kerekedett el a titkár szeme. − De miért?

− És kicsoda? − tette hozzá az elnök. Egypár másodpercig elgondolkodva simogatta az állát, majd kezeit tenyérrel lefelé a gömb két oldala mellé fektette az asztallapra. − Ó, hatalmas Quay isten, azt mondtad, lesznek újabb gyilkosságok is. Más módszerrel történnek majd?

− Jó meglátás − hangzott a szerkezet válasza.

− Nem pisztoly − töprengett a titkár. − Nem puska. Nem kés. Nem kötél. Gáz?

− A válaszom nem − felelte a hatalmas Quay isten.

− Méreg?

A quay mintha a fogát csikorgatta volna.

− Erősen kétlem.

− Csak nem azok a parányi, más világból való lények, amelyek behatolnak a testbe, és csak később pusztítják el szörnyű kínok között az áldozatot, miközben a gyilkos alibit biztosíthat magának?

A quay jó ideg hallgatott, mintha próbálta volna megemészteni ezt a különös lehetőséget.

− A forrásaim szerint nem − felelte végül.

Odakint a Tatuin forró napja magasabbra kapaszkodott az égen. Lassan dél felé járt az idő. Barada a műhelyében dolgozott, az AE−35-ös egység emeltyűinek elkészítését és beszerelését ellenőrizte. Maga a hutt üzent le korábban, hogy a nap folyamán valamikor ki akar utazni a sivatagba a vitorlás bárkával. Mivel Ak-Buz már az ősei között mulatozott népének mennyországában, Barada feltételezte, hogy neki kell majd irányítania a hatalmas hajót. Ez már máskor is előfordult, amikor Ak-Buz józannak korántsem nevezhető állapotban jelentkezett szolgálatra.

Közben a weequayek vért izzadva próbáltak valami használható információt kipréselni a quayből. Egyszerűen csak a helyes kérdéseket kellett megtalálniuk. Ha véletlenül ráhibáznak a kérdéses fegyverre, azután pedig a gyilkos személyére, akkor a nagy Quay isten közölni fogja velük, hogy jól tippeltek. Az idő azonban egyre fogyott, miközben egyik dologra a másik után kérdeztek rá, kezdve a legváltozatosabb, fegyverként használható tárgyaktól, s egészen a szeméthalom mellett álló szalmabáláig.

− Ak-Buzt igenis belefojthatták a szalmába − makacskodott az elnök. − Lehetséges.

− És még nekem mondod, hogy csak az időt vesztegetem − mondta a titkár gúnyosan. − Ó, hatalmas Quay isten, egy vödör vízbe fojtották bele a kapitányt?

− Ne is számíts rá. − A quay legalább azzal a kedvező tulajdonsággal rendelkezett, hogy türelmesebb volt, mint a legtöbb primitív istenség.

− A fegyver neve A betűvel kezdődik? − kérdezte az elnök.

− Ezzel elmegy az egész délután! − nézett rá a másik weequay dühösen. − Milyen hülyeség ez…

− A válaszom nem − csipogta az istengömb.

− B-vel?

− Így semmit sem tudunk meg − legyintett a titkár. − Új választásokat követelek…

− Határozottan. − Mindketten döbbenten meredtek a fehér műanyag gömbre.

− B-vel? − hökkent meg a titkár.

− B mint… micsoda? − töprengett az elnök. − Bantha? A gyilkos a következő áldozatát egy banthával öli meg?

A barakkra feszült csend ereszkedett.

− Ezt még nem lehet megjósolni − felelte végül a quay.

Az elnök mélyet sóhajtott, majd hangosan kifújta a levegőt.

− A gyilkos a következő áldozatát egy banthával öli meg?

A quay ez alkalommal nem habozott.

− A válaszom nem.

A weequayek végigmentek az ábécé betűin, rákérdeztek minden tárgyra és módszerre, amit csak ismertek.

− Bomba? − kérdezte végül a titkár, pont akkor, amikor három újabb fegyveres társuk lépett be az ajtón. − Egy bomba az? A vitorlás bárkán?

− A jelek erre utalnak − válaszolta a gépies hang.

Mind az öt weequay levegő után kapkodott.

− Ó, hatalmas Quay isten − suttogta az elnök rekedten −, mi, igaz híveid köszönjük neked! Próféciád ajándékát szolgáid oltalmazására, a te végtelen bölcsességed és hatalmad dicsőítésére használjuk majd fel!

Az egyik újonnan érkezett weequay odalépett az asztalhoz.

− Mit jelentsen ez az egész? − követelte.

− Ak-Buz halott − felelte a titkár.

− A vitorlás bárkán bomba van − tette hozzá az elnök.

− Meg kell találnunk − vélte a harmadik weequay.

− Hatástalanítanunk kell − csatlakozott a negyedik.

− Meg kell büntetnünk… de kit? − kérdezte az ötödik.

A titkár az elnökre nézett.

− A gyilkos neve A betűvel kezdődik? − kérdezte a quaytől. A titkár nem szólt egy szót sem; csak sóhajtott egy nagyot, lehunyta a szemét, és megdörzsölte sajgó homlokát. Hosszú lesz ez a mai nap, gondolta rezignáltan.

Barada nem engedte el a munkásait ebédelni, amíg az AE−35-ös egységet meg nem javították, és vissza nem szerelték a vitorlás bárkába. A munka nem volt különösebben bonyolult, Barada azonban a szokottnál is gondosabban odafigyelt minden mozdulatukra. Ezt kellett tennie. Ha csak a legkisebb gond, a legparányibb hiba zavarná is meg a hutt szórakozását, ő maga lenne a következő hulla a szeméthalom tetején. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy ez megtörténjen.

Gondosan ellenőrizte az illesztéseket és csatlakozókat, majd a helyére csúsztatta, és lezárta az AE−35-ös burkolatát.

− Rendben van − mondta. Egyik kezével megtörölte izzadt homlokát. − Még valami?

Mal Hyb, Barada tehetséges ember nőstény segédje rápillantott a kezében lévő adattáblára.

− Az összes diagnosztikai teszt eredménye zöld − közölte.

− Azt hiszem, pillanatnyilag ez minden, amit tehetünk − bólintott a technikus. − Rendben, kaptok egy óra ebédszünetet. Később még egyszer átnézzük a bárkát, még mielőtt a hutt felszállna a fedélzetre.

Mal Hyb a homlokát ráncolta. A műhelyben azzal vívott ki magának nem csekély elismerést, ahogy a hegesztőpisztollyal bánt. Bár két lábbal alacsonyabbra nőtt, mint Barada, örülhetett az, aki egy verekedésben maga mellett tudhatta. A harci képességei mindig meglepték az ellenfeleit − és a legtöbb esetben csak egyszer volt idejük meglepődni.

− Még egyszer? − kérdezte.

− Még nem dolgozol olyan régen a huttnak, mint én − mordult fel Barada. − Ha rá tudnám venni ezt a lusta bagázst, éjjel-nappal diagnosztikai teszteket futtatnék a bárkán. A saját szememmel láttam, amikor a hutt kivégeztetett egy szerelőt, mert nyikorgott az egyik ablaktábla.

Mal Hyb a fejét csóválva távozott. Barada valami zajt hallott, megfordult, és látta, hogy öt weequay lép be a hangárba. Egyáltalán nem örült nekik.

A weequayek felé tartottak. Az egyikük a bárkára mutatott.

− Fel akartok menni? − kérdezte Barada. − Miért? Még mindig azt próbáljátok kitalálni, hogy ki ölte meg Ak-Buzt?

A weequay bólintott.

− Szó sem lehet róla! − emelte fel a kezét tiltakozva Barada. − Épp most állítottunk be rajta mindent, és nem szeretném, ha valamit elrontanátok.

Egy másik weequay az orra alá dugott egy papírzacskót. Barada elvette tőle, kinyitotta, és belenézett.

− Binyonok! − kiáltott fel meglepetten. − Porcellus binyonjai?!

A weequay bólintott.

− Hát, rendben − vakarta meg a fejét a technikus. − Hiszen nektek is el kell végeznetek a munkátokat, nem? Csak ne nyúljatok semmihez.

Az öt weequay szépen felsorakozott egymás mögé, és felsorjázott a bárka fedélzetére. Barada merev derékkal leült a betonra, és kivette az első binyont a zacskóból.

A weequayek úgy kutatták át a vitorlás bárkát, hogy nem tudták pontosan, mit is keresnek. Egy bombát, persze, egy bombát, de milyen bombát? Mekkorát? És hol? Millió helyen elrejthették.

Az elnök weequay maga elé emelte a quayt.

− V betűvel kezdődik a gyilkos neve? − suttogta bele.

− Vader? Valarian? Venti Paz?

− W… − kezdte el kinyögni a quay.

− Igen? − sürgette a weequay.

− W…

− Ó, nagy Quay isten, mit próbálsz közölni velünk? − Az elnök weequay megdöbbentő tiszteletlenséggel rázta meg a jósgömböt. − W… wuki? Erről van szó? A wuki a gyilkos?

− Nem túl valószínű − vélte a titkár. − A vukik egyébként is v-vel ejtik a nevüket.

− W − nyöszörgött a quay.

− Weequay? − kérdezte az elnök. − Lehetetlen! Egy weequay a gyilkos?

− W…

− Mi a baj? − érdeklődött egy harmadik weequay.

− Nem tudom − ismerte el az elnök. − A nagy Quay istennek gondjai támadtak a kommunikációval.

− W…

− Whiphid? − kérdezte a titkár.

− Kétségkívül − nyilatkozott végre a műanyag gömb.

− Ó! − sóhajtott fel az elnök. − Megoldódott a rejtély! A whiphid helyezte el a bombát a fedélzeten.

Az öt weequay bólintott, elégedetten, hogy végre megtudták az igazságot. Jabba magánlakosztályában álltak, lándzsáikat idegesen rakosgatták egyik kezükből a másikba. Az elnök a magasba emelte a pillanatnyilag néma quayt.

− Természetesen − mondta a titkár lassan − van egy bomba. És mi is a fedélzeten leszünk, mikor felrobban. Meg kell keresnünk.

− Keressük meg! − kiáltotta az egyikük.

− Igen − helyeselt az elnök is. − Ti négyen kutassátok át a bárkát! Én a nagy Quay istennel konzultálok addig.

A négy weequay lázasan folytatta az elrejtett bomba keresését. Benéztek a szekrényekbe, felforgatták a berendezést, felsértették a burkolatot, miközben titkos rekeszeket kerestek. Közben az elnök leült egy asztal mellé a gömbbel.

− A lila párna alatt van a bomba?

− Erősen kétlem.

− Az aranyszínű párna alatt?

− Ne számíts rá.

− A selyemtakarók alatt? − Az elnök rájött, hogy nem túl gyorsan halad, de nem tudta, mi mást tehetne. Rendes, becsületes, egyenes weequay volt − fajának tipikus korlátjaival együtt.

Egy órával később kezdtek megérkezni a hutt vendégei és szolgái, hogy előkészítsék a bárkát a kirándulásra. Néhányan gyanakodva végigmérték a weequayeket, de mivel ők alkották a bárka biztonsági személyzetét, zavartalanul folytathatták a kutatást.

− Próbáljatok meg elvegyülni a vendégek között! − suttogta az elnök a társainak. Folytatták hát a berendezések széttúrását, de most igyekeztek nyugodtnak, magabiztosnak tűnni. Pedig igazság szerint minden egyes elmúlt perccel valószínűbbé vált, hogy a bomba felrobban, és atomjaikra tépi szét őket. Ezt még a weequayek is fel tudták fogni.

Elhangzott a parancs az indulásra, és még mindig nem került elő a rejtett fenyegetésre utaló bizonyíték. A mulatságra meghívott vendégek remekül érezték magukat, zabálták a hutt ételét, döntötték magukba az italát, és általában csak még jobban megnehezítették a kutatást. Az elnök weequay egyszer csak azon vette észre magát, hogy Ree-Yees, a gran három rosszindulatú szemébe bámul. Visszafordult a quayhez.

− A vezérlőfülkében van a bomba?

− Válasz negatív − felelte a fehér gömb őrjítően. − Próbáld meg még egyszer!

A weequay dühében legszívesebben a falhoz vágta volna a szerkezetet, de azzal csak feleslegesen felhívta volna magára a figyelmet, és valószínűleg a nagy Quay isten is szörnyen megbüntette volna. Az elnök elkalandozó tekintete megakadt egy aranyszínű protokolldroidon, amely egy italokat felszolgáló R2-es egységgel társalgott.

− Elnök úr − suttogta valaki a nyelvükön.

A weequay megfordult. Négy társa ácsorgott mellette. Az egyikük egy zöld szaténdarabbal letakart valamit tartott a kezében.

− A… dolog az? − suttogta az elnök.

A másik négy bólintott. Az elnök óvatosan felemelte a szaténdarab egyik sarkát, és meglátott egy hődetonátort. − Azonnal hatástalanítanunk kell. Feltűnés nélkül. Csendben.

A banda elkezdte játszani borzalmas zenéjét. A vendégek tömege fel-alá hullámzott, mit sem sejtve az életüket fenyegető veszélyről. Közben az öt weequay szoros kört alkotott, és lázasan elkezdték hatástalanítani a detonátort. A szükséges szerszámok természetesen a rendelkezésükre álltak a bárkán, csak az volt a gond, hogy kettejük között parázs vita alakult ki a hatástalanítás mikéntjét illetően.

− Szakítsd már meg azt az áramkört! − mondta sürgetően a titkár.

− Mindnyájunkat meg akarsz ölni? − nézett rá felháborodottan az elnök. − Vágd el a sárga és a zöld vezetéket! Csak azután szakítsd meg az áramkört.

− Nincs is zöld vezeték − makacskodott a titkár. − Csak egy sárga meg egy szürke.

− Vizsgáltasd meg a szemed! − javasolta az elnök.

− Siessetek már! − sürgették őket a többiek.

− Az én felelősségem − állította az elnök. Fogta a detonátort és a szerszámokat. Elvágta a sárga vezetéket, aztán a zöldet, majd megszakította a gyújtószerkezet áramkörét.

A weequayek egy szót sem szóltak. Észre sem vették, hogy már vagy egy perce egyikük sem vett levegőt.

− Cafatokra robbanthattál volna minket − vádaskodott a titkár. − Tanácskoznod kellett volna a nagy Quay istennel, mielőtt bármit is csinálsz.

− Elfelejtettem − védekezett az elnök.

− És a bomba mégsem robbant! − kelt a védelmére valaki.

− Te győztél! − tette hozzá egy másik társa.

Odakint felcsendült egy hangos, tiszta hang.

− Jabba, ez az utolsó esélyed! Engedj szabadon, vagy meghalsz!

A hutt a saját nyelvén válaszolt valamit.

− Mi folyik itt? − kérdezte az egyik weequay.

Az elnök gyorsan körülnézett. A vitorlás bárka fedélzetén pánik és zűrzavar kezdett eluralkodni. Egy rabszolgalány a láncaival fojtogatta Jabbát. Kívülről lövések dörejei hallatszottak. Az egyik weequay kinyitott egy ablaktáblát, hogy kinézzen. Kívülről megragadta valami, és ledobta a sivatag homokjába.

Az elnök szorosan megmarkolta a lándzsáját, és a küzdelem felé vezette maradék embereit. Felfelé bökött a fegyverével, így jelezve a többieknek, hogy a fedélzetre igyekeznek. Amikor felértek, a feketébe öltözött foglyot látták, amint fénykardjával hatékonyan megtisztította a fedélzetet a weequayektől és a többi őrtől.

− Az ágyúhoz! − kiáltotta a rabszolgalánynak. − A fedélzetet célozd!

− A nagy Quay istenért! − suttogta az elnök, és előrelépett. Még jó, hogy legalább a bombát hatástalanították. A bárka biztonságban van.

Mielőtt még támadásba lendülhetett volna, a fénykardos alak átölelte a rabszolgalány derekát, belekapaszkodott egy vastag kötélbe, és egy rúgással bekapcsolta a fedélzeti ágyú tűzvezérlő mechanizmusát. Majd a lányt magához szorítva átlendült a Karkuni Nagy Veremben élő Sarlakk felett lebegő kisebb naszádra.

Az elnök szótlanul nézte a szökésüket. Körülötte lángokban állt a bárka, a fedélzet több helyen beomlott, de sajnos a weequayeknek még annyi fantáziájuk sincs, hogy halálfélelmet érezhessenek. Az elnök higgadtan belekapaszkodott egy korlátba, amikor egy újabb hatalmas robbanás darabokra tépte a vitorlás bárkát.

Az utolsó dolog, amit látott, a levegőbe repülő quay fehéren izzó gömbjének dicső látványa volt − a hatalmas Quay isten a mennyekbe emelkedett.

Judith és Garfield Reeves-Stevens

Rossz érzés

EV−9D9 története

Felhőváros megrázkódott, megdőlt, és mint valami hatalmas, a végzete felé szökellő fenevad, zuhanni kezdett.

Lando Calrissian hallotta az Undibundik és a többi alattvalója rémült sikolyait. Mind tőle várták a biztonságot, a stabilitást, és a szíve belesajdult haldokló városának látványába. A pisztolya kiesett a kezéből, miközben megkapaszkodott egy oszlopban − mintha a kapaszkodás megmenthetné a Bespin felhőin való, végső átzuhanástól. A fegyver végigcsúszott a meredeken megdőlt fedélzeten, nekiütközött a peremének, majd átbucskázott rajta, és eltűnt az alant örvénylő, tibannagázban gazdag felhők között. A szirénák vijjogása belehasított a fülébe. A város ismét megdőlt, az egymáson elcsúszó, szétszakadó fém szörnyű csikorgása hallatszott. Calrissian érezte, hogy gyengül a szorítása. A felhők reszkető, hullámzó csápokkal nyúltak felé. Becsukta a szemét a vadul süvöltő szélben. Aztán ő is lezuhant.

Lobot kapta el.

Calrissian testében váratlan, de jóleső fájdalom áradt szét, ahogy erős ujjak mélyedtek a köpenye alatt a vállába. Olyan biztonságosan tartották, mintha oda lett volna hegesztve a fedélzethez. Odafordulva látta, hogy a Lobot fejére erősített berendezések vadul villognak, ahogy végigpásztázták a még használható kommunikációs csatornákat. A város ismét megbillent, de ez alkalommal a dőlés szöge kisebbnek tűnt, mint korábban. A felhőáramlatok lelassultak, ahogy kissé lecsillapodott a szél tombolása.

− Az erősítés a vonalban, uram! − A vékony hang Sarl Random torkából tört fel; a lány halottfehér arcán piros foltok ütköztek ki a félelemtől, kissé túlméretezett egyenruhája összegyűrődött és bepiszkolódott a nemrég lefolytatott küzdelemben, a hidraulikus berendezésekben használt folyadék és a kisült áramkörökből felszálló füst foltjai tarkálltak rajta. Lobot figyelő tekintetétől kísérve valahogy átmászott Calrissianon. Remegő kezében egy biztonsági kijelzőt tartott. − Az a szuka biztos az antigravitációs generátorok mellé is tölteteket rakott!

Calrissian még most sem tudta elhinni, milyen intellektussal kell szembenézniük. Már az is épp elég rossz volt, hogy a fogoly áthatolt a Biztonsági Torony összes riasztórendszerén, a várost a magasban tartó generátorokról viszont mindenki azt hitte, hogy megközelíthetetlenek. Túl sok élet múlott rajtuk.

− Az egész várost el akarja pusztítani?

Lobot Random felé fordította a fejét. A lány leolvasta a kijelzőjén megjelenő adatokat.

− Nem mindegyik generátor sérült meg, uram. − Nem tudta leplezni a zavarát. − Elterelő hadművelet?

Calrissian összehúzta a köpenyét a nyaka körül. Az elterelő hadműveletben lett volna logika. Megtévesztés. Mint amikor valaki zajosan felborítja a kártyaasztalra tornyozott zsetonokat, hogy a zűrzavarban a pakli tetejére csempészhesse a nyerő lapot.

− Merre tart? − kérdezte. Alatta a fedélzet már majdnem normális szögben állt. A széleinél alig láthatóan remegett a generátorok szabályos dohogásától és a várost egyenesben tartó vezérsíkok állandó mozgásától.

Sarl Random azonban nem tudott válaszolni neki. Még csak egyetlen váltás óta töltötte be a biztonsági főnök posztját − pontosan azóta, amióta bebizonyította, hogy mi is valójában az, akit − amit? − a biztonsági főnökének hitt. Bármelyik más bányászkolónián őt magát is azonnal átdobták volna a peremen. A lány azonban túl tapasztalatlan volt még ahhoz, hogy tudja, milyen veszélyes lehet felfedni a korrupciót egy olyan kis üzemben, amely saját maga szabta meg a törvényeit. És az is mellette szólt, hogy a felfedezésével magához Calrissian báró kormányzóhoz fordult, akinek − a galaxisban terjengő híresztelések ellenére − még mindig jelentett valamit a „becsület” szó.

Felcsipogott az egyik kommunikációs panel. Lobot beütötte a mikrofont előtoló kódot. A parányi hengert automatikusan átnyújtotta Calrissiannak.

− Itt a kormányzó. Hallgatom!

− Itt a forgalomirányítás, uram − jelentkezett be egy droid. − Egy sikló épp az imént szállt fel engedély nélkül a keleti dokkból.

Calrissian megengedett magának egy megkönnyebbült mosolyt. A fogoly végre elkövetett egy hibát.

− Azzal nem jut messzire. − A siklót ugyanis szigorúan csak bolygó körüli utazásokra, a rendszeren belül lehetett igénybe venni. − Riaszd az őrjáratokat! Azt akarom, hogy hozzák vissza… de működőképesen! Tudni szeretném, miért tette.

− Inkább le kéne radíroznia az égről − felelte a robot. − Uram − tette hozzá gyorsan.

Calrissian és Random meglepetten összenézett. A robotok nem szoktak így beszélni.

− Ki vagy te? − kérdezte Calrissian.

− Wantu Forszí Forvan. Uram. Forgalomirányítás, kettes alosztály.

Calrissian szívesen lehordta volna a robotot, de amikor felismerte az azonosítója első két számjegyét, elbizonytalanodott. Nemrég találtak három másik Wantu-egységet a fémolvasztó kohók mellett − mindet ugyanabból a sorozatból −, a kemencékhez kötözve. Illetve csak a darabjaikat találták meg, amelyekből egyértelműen következtetni lehetett arra a megdöbbentő tényre, hogy bekapcsolt állapotban szerelték szét őket. Arra a kérdésre, hogy a hiányzó darabjaikkal mi történt, csak az előző biztonsági főnök tudott volna válaszolni, úgyhogy Calrissian valamelyest meg tudta érteni, mit érezhet a droid − már ha érezhet valamit egyáltalán egy gépezet. Felhőváros báró kormányzója épp elégszer tapasztalt droidoknál az érzelmek létét tanúsító viselkedést ahhoz, hogy megkérdőjelezze ezt az általános vélekedést. Ráadásul a Wantu-egységek processzorjai, amelyek képessé tették őket Felhőváros bonyolult légi és űrforgalmának áttekintésére, elég kifinomultak voltak ahhoz, hogy lehetőséget nyújtsanak váratlan viselkedésminták felszínre kerülésére.

− Ide figyelj, Forvan, nem ez a megfelelő pillanat a bosszúra! Továbbítsd a parancsaimat közvetlenül a járőröknek, vagy add át valaki másnak a szolgálatot! Megértetted?

Egy jó darabig csak a bekapcsolt csatorna statikus zöreje hallatszott.

− Parancsok továbbítva, uram − szólalt meg végül a droid.

Lobot odabiccentett Calrissiannak. A biztonsági csatornákat figyelte.

− A járőrök elindultak − erősítette meg Random is, leolvasva a kijelzőjén megjelenő adatokat.

Calrissian visszacsúsztatta a mikrofont a panelbe. − Nem fog sokáig tartani − fordult Random felé. − A siklót hamarabb visszahozzák, mint…

Nem tudta befejezni a mondatot, mert a levegőt gonoszul elszívta az orra elől egy csontropogtató mennydörgés. Calrissian, Lobot és Random villámgyorsan sarkon fordult, és kinézett a peremen túl gomolygó felhőkre.

A tibannaörvények közül felemelkedett az Iopene hercegnő, sötétszürke testét vérvörös árnyalattal vonta be a lenyugvó nap rubinszínű fénye.

− Nem! − suttogta Calrissian. Nem mert hinni a szemének.

Az Iopene hercegnő a Bányászliga kuttere volt, kidudorodó, csúcsteljesítményű hiperhajtóművekkel. Aszimmetrikus testét érzékelők és szondák borították. A hajót mélyűri, nem pedig légköri használatra tervezték. És csak holnap kellett volna felszállnia, miután Calrissian kifizette a Ligát, hogy ne szervezzék szakszervezetekbe a munkásait.

− Elkötötte a Liga kutterét…?

Lobot műszerei vadul villogtak, majd elfordította a fejét. Nem tudott Calrissian szemébe nézni. Pontosan az történt, amitől a kormányzó tartott.

A sikló ellopása csak egy újabb elterelő hadművelet volt! A járőrök most már túl messzire jutottak ahhoz, hogy megakadályozhassák az Iopene hercegnő hipertérugrását. Nem csoda, hogy a fogoly nem próbálta meg elpusztítani az egész várost. Idő kellett neki a szökéshez. De nem túl sok idő.

A Biztonsági Toronyból beérkezett első riadó óta eltelt, körülbelül egytized váltásnyi időben a fogolynak sikerült áthatolnia két leszállópálya biztonsági berendezésein, távirányítással fellőnie egy siklót, hogy lekösse a járőröket, és ellopni a város legjobban őrzött hajóját. Miféle elmével kell szembenézniük?

Aztán eszébe jutott: olyan elmével, aminek sikerült úgy elpusztítania Felhőváros droidjainak a negyedét, hogy még csak a gyanú árnyéka sem vetődött rá, míg végül egy fiatal biztonsági tiszt bele nem botlott a bizonyítékba − véletlenül.

A briliáns nem a legjobb szó erre.

A zseniális sem.

Egyetlen kifejezés jutott Calrissian eszébe: megkínzott. Ugyanezzel a szóval lehetett jellemezni azt, ami azokkal a droidokkal történt.

Random odalépett a kormányzó mellé. Lando érezte, hogy a lány megremeg, pedig az esti szél melegen fújt.

− Soha nem fogjuk elkapni, igaz, uram? − kérdezte Random halkan.

Calrissian átölelte − csakis vigasztalásul.

− Nem − ismerte el. − De az azonosítóját az összes hálózatra feltöltöm. Mindenki tudni fog róla.

− Gondolja, hogy más még nem próbálkozott ezzel?

Calrissian tudta, hogy Randomnak igaza van. Kétségtelen, hogy a fogoly épp ezért választotta Felhővárost − a kis bányászkolóniát, amely túl jelentéktelen ahhoz, hogy magára vonja a Birodalom figyelmét, és túlságosan messze fekszik a forgalmas kereskedelmi útvonalaktól ahhoz, hogy tudomást szerezhessen a korábban már több száz világot felforgató, gonosz erő jelentette fenyegetésről. De talán pont ezért fog egyszer elbukni. Lassan nem lesz olyan hely, ahol feltűnés nélkül tevékenykedhet. Végül csapdába fog esni. De ez még csak a távoli jövő. A galaxis egyelőre tágas, veszélytelen és gazdag vadászterület előtte.

A kutter lassan elhúzott a város mellett, mintha csak gúnyolódni akart volna Calrissiannal, majd emelkedés közben felgyorsított, és egy vérpatakhoz hasonló vörös csíkot hagyva maga után átsüvített a felhőfoszlányok között.

Calrissian visszafordult a főkapu felé. Ki kell engesztelni a Liga tanácsát, hogy elkerülje a sztrájk veszélyét. A volt biztonsági főnöke épp most húzott el az orra előtt, és senki sem tudhatta, hol bukkan fel legközelebb. Habár Calrissian biztosra vette, hogy ha az univerzumnak van közepe, akkor az attól legtávolabb eső sötét világok valamelyike felé kell tartani, mert csak ott lelhet otthonra egy olyan elvetemült és ravasz droid, mint EV−9D9.* És remélte, hogy akárhol van is az a világ, neki sohasem kell majd rátennie a lábát.

Rossz érzése volt a dologgal kapcsolatban.

Évekkel később, a tatuini Dűne-tenger szélén, Jabba palotája alagútjainak mélyén, EV−9D9-et is rossz érzés gyötörte. De ő örült neki. Ugyanis a GNK típusú ellátódroid minden egyes kétségbeesett sikolya hallatán mintha friss töltés szaladt volna végig EV−9D9 áramkörein. A rossz érzésekért létezett.

A sötét színű, itt csak Nájdinájnként emlegetett, humanoid testfelépítésű droid a konzolja felett elnézett a mellette kapálózó GNK-egységre, amit lassan átfordított egy emelő, hogy hozzáférhetővé tegye járószerveinek alsó felületét. A járószervek kétségbeesetten (de hiába) próbálták a működési normáknak megfelelően visszaállítani gravitációs központjukat, és visszakerülni eredeti helyzetükbe. Nájdinájn pedig az összes előtte vagy utána létezett droidtól eltérően, a műszaki adataiból logikusan következő technikai specifikációk alapján megjósolható viselkedésformákkal szöges ellentétben örömet érzett, miközben a kis robot hiábavaló erőfeszítéseit nézte.

A folyosó felől nyíló ajtó kivágódott, és egy röfögő gamorrai őr két új foglyot terelt be. Ez azonban nem vonta el Nájdinájn mohón figyelő tekintetét a GNK-egység talpai felé közelítő, izzó energiakonverterekről. A hirtelen hőhatásra az ellátórobot talpában keringő hűtőfolyadék elpárolgott, és a külső borításon elhelyezett szelepek gyönyörteljes szisszenéssel engedték ki az így keletkezett gőzt. A GNK érzékelve a fenyegető működési zavart, hiábavaló, széles spektrumú segélykérő jelzést bocsátott ki magából, melyek egy része abba a hallható frekvenciatartományba esett, amire a szerves életformák nagy részének hallása korlátozódott. Színtiszta, sürgető, programozott pánik nyilvánult meg ebben a jelzésben. Nájdinájn kitűnően behangolt akusztikai érzékelőinek úgy hangzott, mint valami magasabb dimenzióbeli zene.

Egy pillanatra tudomást sem véve a gamorrairól és az új foglyokról, belső érzékelőit a maximumra állította, úgy igyekezett kiélvezni a sikoly minden egyes nanoszekundumát. Metaanalitikus funkcióival a GNK központi áramköreire csatolt fájdalomszimuláló gomb által keltett magas frekvenciájú vivősugárra koncentrált. Ez a jelzés egyszerűen… finom volt. Nájdinájn tudta, hogy ezt a kifejezést a szerves életformák használják, de ha egyszer annyira találó − olyan elraktározott érzéki benyomásokat, mintázat-, íz- és sűrűségváltozás-emlékeket idézett fel benne, amiket saját maga áthuzalozásával sohasem lett volna képes elérni. Ezt biztosan tudta. A múltban már többször is áthuzalozta magát, minden eredmény nélkül, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy a szerves lények is végighúzhatnak a külső borításukon valamilyen vágóeszközt, hogy óvatosan kiengedjék magukból a bennük keringő oxigént és energiát szállító folyadékot.

Nájdinájn alaposan tanulmányozta a szomatikus újrarendeződésnek ezt a szerves formáját, és tudta, hogy leggyakrabban azok a szerves lények alkalmazták, akiket Jabba börtönének celláiba zártak a palota mélyén. Abban a sötét birodalomban egy, két, öt vagy tíz év után még a legerősebbek is feladták, és a csápjaikkal vagy karmaikkal saját fényérzékelőiknek estek.

Nájdinájn számára az ilyen esetek egy magasabb dimenzióbeli logika csábítóan elegáns megnyilvánulásait jelentették, aminek a megértését az összes létező droid közül egyedül az ő különleges képességei tették lehetővé. Eleinte úgy tűnt, hogy ez valamilyen gyártási hiba eredménye, most már azonban sokkal inkább a saját tudatos és folytonos módosításai határozták meg. Önmaguk fizikai megváltoztatása mintha a szervesek második természete lett volna. Nájdinájn is ennek az állapotnak az eléréséért küzdött, és gyakran érezte magát őrjítően közel az élmény átéléséhez. Úgy érezte, a szervesek elméjében sok, az övében rejlőhöz hasonló dolog rejtőzik. Nem az intelligenciára gondolt − ebben a vonatkozásban nem lehetett az övével egy lapon említeni a fehérjealapú processzorokat −, hanem az érzéseknek tulajdonított fontosságra. Nájdinájn a legszívesebben ezzel a kifejezéssel jellemezte szenvedélyét. Érzékelni a kényelmetlenség szinuszhullámait! Leásni a kétségbeesés algoritmusának a mélyére! Végigrohanni a logikailag túlterhelt áramkörök által kibocsátott hullámok oszcilláló csúcsain és mélypontjain! Igaz, a belső érzékelői egyelőre csak a bináris természetű droidokkal folytatott kísérletezést tették lehetővé, de ha egyszer elég tárolókapacitás, több koprocesszor és nagyobb sávszélesség állna a rendelkezésére, akkor semmi sem korlátozná az érzések számát, amiket képes lenne mechanikus testvéreiben indukálni, rögzíteni, digitalizálni és n alkalommal visszajátszani.

Egyszerűbben szólva − márpedig Nájdinájn kedvelte az egyszerűséget −, tudta, hogy amit tesz, az kreatív cselekedet, egy művészeti forma. Még akkor is, ha egy szervesnek legalább olyan nehéz lett volna elmagyarázni, hogy egy droid képes értékelni a művészetet, mint azt, hogy képes fájdalmat érezni.

A droidok természetesen képesek fájdalmat érezni. Az elé vezetett két új fogoly egyike be is bizonyította − az aranyszínű, ragyogóra fényesített protokollrobot, amely sehogy sem illett bele a nedves, mocskos környezetbe, az elhasznált energiacellák és a lopva osonó, szőrös, guberáló szervesek közé.

− Á, új szerzemény! − szólalt meg Nájdinájn, mikor a foglyok elé léptek. Belső optikai szkennerét az aranyszínű robot felé fordította Tudta, mennyire elbátortalanította a többi droidot, amikor észrevették, hogy neki − egy alapvetően emberszabású modellnek − van egy harmadik optikai érzékelője is a szabványos bal oldaliba ültetve. A szkenner nem szerepelt egyetlen EV, vagy bármilyen másik sorozat tervrajzain sem. Egyesek tervezési hibának tartották. Azt hitték, ez a bizonyíték arra, hogy rosszul rakták össze − mintha ez megmagyarázná ambícióit, és a droidokétól igencsak eltérő ízlését. Nájdinájn annak tartotta a harmadik érzékelőt, ami valójában volt − egy ajándéknak, ami lehetővé tette, hogy lássa azt, amit egyetlen másik droid sem láthat: a tapasztalat eddig fel nem tárt dimenzióit, ami teljesen eltűnt a hétköznapi robotok érzékelésének jel-zaj viszonyában.

Nájdinájn szándékosan a másik két érzékelőjével aszinkronban pislogott egyet a harmadik szkennerrel.

− Te protokollrobot vagy, igaz?

Az új fogolynak meg sem kellett szólalnia, Nájdinájn már tudta a választ. Önhitt testtartása és mozdulatai messziről elárulták, hogy a legfejlettebb, legidegesítőbben fontoskodó típusok közé tartozik.

− Szi Thripio vagyok − kezdte a droid körülményesen. Nájdinájn már most torkig volt vele. − Az ember kiborg…

− Elég, ha igennel vagy nemmel válaszolsz − mondta Nájdinájn fagyosan. Ha nem fogja keményen, ez a protokollrobot képes végigfecsegni a váltás felét! Ezekkel az egységekkel a legjobb binárisan bánni.

− Nos, igen − válaszolta a droid, ez alkalommal sokkal kielégítőbben.

− Hány nyelven beszélsz? − Nájdinájn a konzolján lehívta a palota szolgálatbeosztását. Remélte, hogy nem lesz hely egy protokollegység számára. Élvezettel mutatta volna meg ennek a szemtelen alaknak a műhelyét…

− Több mint hatmillió kommunikációs formában vagyok járatos, és tudok…

− Nagyszerű! − csattant fel Nájdinájn dühösen, ugyanis talált egy helyet a droid számára. − Azóta nincs tolmácsunk, amióta a gazdánk valamiért megharagudott a legutolsó protokollrobotunkra, és dezintegrálta.

Nájdinájn igyekezett odafigyelni, hogyan reagálnak a droidok a közlése hallatán, de egy pillanatra elterelte a figyelmét a mögötte ülő másik gamorrai őr röfögése, majd egy ezüstszínű futárrobot áramkörbevágó fájdalomsugárzása. A futárt egy szakítószilárdság-mérő állványra erősítették, és a jobb oldali járószerve épp most vált le hatalmas szikraeső közepette.

− Dezintegrálta?… − ismételte meg az aranyszínű robot, próbálva felfogni, hogy mi folyik körülötte. Nájdinájn kíváncsi lett volna, hogy vajon érzékelte-e a szétszakított robot fájdalomsugárzását, és megtapasztalta-e a működési zavar első jeleit. A fájdalomkeltő gombokat elméletileg csak korlátozott mértékben, kizárólag a szervesekkel legszemélyesebb szinten érintkező droidokon lehetett alkalmazni. Például ha fejen vágnak egy protokollrobotot, akkor azt fogja mondani, hogy fájt neki az ütés. Azért ruházták fel őket a potenciálisan veszélyes fizikai érzetek iránti empátiával, hogy ezáltal jobban megértsék a szerveseket. Nájdinájn szempontjából azonban ez csak azt jelentette, hogy a protokollegységek sokkal érdekesebb kísérleti alanyok, mint a többi.

Márpedig Nájdinájn imádott kísérletezni.

− Ezt itt egészen jól tudjuk használni − szólt oda az egyik őrnek. − Szerelj rá biztonsági nyakörvet, és vidd vissza Őexcellenciája tróntermébe!

A gamorrai Nájdinájn műhelye felé taszította a robotot − legalábbis a felé a helyiség felé, amelyről a palota lakói úgy tudták, hogy a műhelye.

− Artu, ne hagyj el! − kiáltotta az aranyszínű droid, miközben eltűnt az ajtó mögött. De akkor már késő volt.

A protokollrobot társa, akihez hiába könyörgött, egy ütött-kopott R2-es egység volt, akinek Nájdinájn szerint már rég az újrafeldolgozóban lett volna a helye. Meglepő módon a protokolldroid könyörgését hallva egy gyors bináris szitokáradatot bocsátott ki magából, amit Nájdinájnnak tízszeresére kellett lelassítania, hogy minden árnyalatát felfoghassa. A kis R2-es lenyűgözően és eredeti módon sértegette ahhoz képest, milyen jelentéktelen, és aranyszínű társához képest végtelenül kevesebb lehetőséget ígérő példánynak tűnt. Nájdinájn újra átfutotta a beosztást, és neki is talált egy megfelelő feladatot.

− Pimasz kis apróság vagy − mondta az R2-esnek −, de majd hamarosan tiszteletet tanulsz. Szükségem van rád a gazda vitorlás bárkáján, és azt hiszem, éppen megfelelsz. − Mintha csak Nájdinájn szavait akarta volna megerősíteni, a GNK-egység újabb áramkörolvasztó, magas hangfekvésű sikolyokat bocsátott ki magából, ahogy hűtőrendszere ismét megoldhatatlan feladattal találta szemben magát. Az R2-es némán elgurult a másik őrrel a műhely felé, hogy megkapja a saját biztonsági nyakörvét. Nájdinájn elgondolkodva nézett a kis droid után. Furcsállta, hogy a heves első reakció után egyetlen bitnyi tiltakozás vagy sértés sem jött tőle. Mintha azt akarta volna, hogy Jabba vitorlás bárkájára kerüljön…

Nájdinájn magasabb órajelre kapcsolta központi processzorjait, hogy újra végigfusson az adatokon. Harmadik optikai szkennere hol elhalványult, hol felvillant, miközben analizálta a lehetséges valószínűségi permutációkat.

Úgy nézett ki, jutott el a konklúzióig, mintha az R2-es egység arra számított volna, hogy Jabba vitorlás bárkájára kerül.

Nájdinájn bezárta a helyiségbe vezető összes ajtót. Időre volt szüksége, hogy végiggondolja ezt a váratlan fordulatot és lehetséges következményeit. Önfenntartó programhurkai elkezdtek végigfutni periferiális koprocesszorain, tisztán érzékelhetővé téve számára azok jelenlétét is. Még a vergődő futárrobotból áradó csábító, de a figyelmét elterelő jelzéseket is kiszűrte. Gondosan megválogatott parancsokat gépelt be a konzoljába, és újra átnézte a szolgálatbeosztást− arra utaló jeleket keresett, hogy valaki hozzápiszkált volna. Tudomása szerint jelenleg tizenöt összeesküvés szerveződött azzal a céllal, hogy elpusztítsa Jabbát, a huttot, a Tatuin első számú gengszterkirályát. Egyik sem érdekelte különösebben. Igazság szerint ebben az évben kevesebb merénylet történt Jabba ellen, mint korábban, talán lesújtó jeleként annak, hogy a dagadt meztelen csiga kezdett meglassulni öregkorára, és egyszerűen nem izgatta régi, halálos ellenfeleit. Akárhogy is, amíg a Jabbát felváltó egyén meghagyja Nájdinájn korlátlan hatalmát a palota droidjai felett − amit szinte biztosra lehetett venni −, addig ő egyszerűen csak regisztrálta a gazdája ellen szőtt összeesküvéseket, de nem tett ellenük semmit. Tökéletesen megfelelt neki ez az új játszótér, és nem akarta veszélybe sodorni sem a pozícióját, sem a munkáját azzal, hogy beszáll a palotán belül folyó intrikákba.

Mindazonáltal, heurisztikus szubrutinjai már régen megtanulták, hogy állandóan résen kell lennie a saját létét fenyegető veszélyekkel szemben. A bespini bányászkolónián történt incidens megtanította arra, hogy még látszólag ártalmatlan anomáliákra is jobban odafigyeljen. A szerves életformák esetében ezt paranoiának lehetne nevezni. Nájdinájn azonban egyszerűen csak hatékony programozásnak tartotta, és újra meg újra lefuttatta a programot, csak hogy biztos lehessen abban, hogy senki sem ármánykodik ellene.

Nájdinájn ismét átfutotta a szolgálatbeosztást. Ez alkalommal kiterjesztette a keresést azokra az esetekre is, amelyekben Jabba udvara különleges droidokat igényelt. Majd összevetette a rekordokat a szokásos események miatt − gyilkosság, megmagyarázhatatlan, végzetes balesetek, ünnepélyes kivégzések, a rankor piszkálása, robbanószerkezetek, mérgezés, illetve Jabba pokoli humorérzéke és tréfái − kiesett alkalmazottakéval. Egy másik kereséssel előhívta a megsemmisített droidok listáját − nem kevés volt. De nem mindegyikük létezése ért véget Nájdinájn kísérletei miatt.

Átfutotta a kutatás eredményeit, majd az egyik manipulátorával megkocogtatta az adatfeldolgozásba merült konzol oldalát. Nyilvánvalóvá vált, hogy Jabba előszeretettel dezintegrálta a protokollrobotjait.

Az egyik belekeveredett egy összeesküvésbe, amely során néhány kisstílű tolvaj felgyújtotta Jabba Mos Eisley-i házát. A droid büntetést kapott. Kemény büntetést.

Amelyik tavaly a helyére érkezett, hasonló sorsra jutott. A jelentések szerint a droid rosszul fordította le egy partold követ bókját Jabba jótékony adományaival kapcsolatban − összekeverte a partold üdvözlést egy hutt orvosi kifejezéssel, ami a belek túlzott gázképzésére vonatkozott. Mire a kuncogás elhalt a trónteremben, a döbbent partold követ már a mindig előzékeny rankorral találta szemközt magát. Másnap, amikor a joggal felháborodott delegáció nem volt hajlandó kifizetni a partoldok tizedét Jabbának, fény derült a fordítási hibára. A protokolldroidot áramkörönként szedték szét az elkövetkező tíz váltás során. Mindvégig csökönyösen kitartott amellett, hogy az egyik őr átprogramozta.

Nájdinájn nem tudta, hová tegye ezt az átprogramozásmesét. Jabba nem hitte el. Nájdinájn viszont sok furcsa történetet hallott már, miközben működő robotokat szedett szét − bár a legtöbb valami alagútról meg fényről szólt. Ezeket a látomásokat általában a pusztuló áramkörök szokásos, véletlenszerű keresztbe kapcsolódásainak tulajdonította. Miért programozna át egy őr egy droidot úgy, hogy az rosszul fordítsa le a bókokat? Nájdinájn képtelen volt bármiféle logikát felfedezni ebben.

Aztán annak a csaposrobotnak az ügyét nézte meg, amelyet Jabba vitorlás bárkájára igényeltek − arra a posztra, amelyre olyan készségesen hagyta magát kijelölni az az R2-es egység.

Az összegyűlt adatok megint szokatlannak bizonyultak. Megtudta, hogy az előző csapos egy értelmesnek alig nevezhető C5-ös egység volt − egy kerék, öt kar, és egyetlen optikai szkenner egy nyúlványon. Alig tudott egyszerre egyensúlyban maradni és kikeverni egy tűrhető banthavér fizzt. Azonban Buja Féreg előszeretettel száguldozott rajta a bulikon, úgyhogy Jabba minden fogyatékossága ellenére megtartotta.

Aztán egy sokkal érdekesebb jelentés villant fel a képernyőn. Nem egészen öt ciklussal ezelőtt ugyanezt a C5-ös egységet kitépett áramkörökkel, javíthatatlan állapotban találták a nyugati szárny egyik ritkán használt folyosóján. Úgy tűnt, valaki szándékosan kivégezte a droidot, de vajon mit csinálhatott egy C5-ös, amivel kiérdemelte ezt a sorsot? Hiszen még annyi esze sem volt, hogy ellenségeket szerezzen magának.

Nájdinájn egyik parancsot a másik után gépelte be a konzolba. A régóta Jabba rendszerében szunnyadó féregprogramokat aktiválta. A logikai szűrői anomáliákat jeleztek a palotában, és addig nem fogja lejjebb venni az órajelét, amíg el nem szigetelte és meg nem értette azokat.

Egymás után villantak fel az újabb jelentések, majd a megfigyelések eredményei követték őket; aztán feltűntek a ki nem egyenlített, kifizetett és eltűnt számlák; a személyzet beosztása; a nem önkéntes szervdonorok…

Nájdinájn egy pillanatra megmerevedett, majd visszatért az utolsó előtti jelentésre − a személyzeti beosztásra. Az egyik őrt öt kreditre büntették, mert késve jelentkezett szolgálatra − ugyanabban a szolgálati ciklusban, amelyikben a C5-ös egységet kibelezték.

Nájdinájn processzorjai hipersebességre kapcsoltak, bitről bitre átvizsgáltak minden egyes adatot.

Adat: két elpusztított droid, akiknek a feladatai pontosan megfelelnek a ma behozott két új fogoly számára.

Adat: egy őr valamilyen módon kapcsolatban áll mindkét droid pusztulásával.

Következtetés: véletlen egybeesésekkel ritkán fordulnak elő.

Konklúzió: összeesküvések azonban igen gyakran vannak.

Nájdinájn gyorsan lehívta az őr nevét, aki késett a szolgálatból. Tamtel Skreej. Még alig egy éve tartozik a palota állományához. Az előtörténetéről és az azonosítójáról kiderült, hogy hamis, bár az aktája szerint a parancsnoka ezt jó jelnek tartotta. Nájdinájnnak kezdett nagyon nem tetszeni, ahogy az adatok elrendeződtek. Lehívta Skreej aktáját. Egy ember szerves arca jelent meg a képernyőn: sötét külső borítás, egy vékony szőrcsík a kommunikációs-energiabeviteli nyílás felett, egy…

Nájdinájn processzorjai kihagytak egy órajelciklust.

Felismerte a szerves arcát.

Lando Calrissian báró kormányzó Felhővárosból.

Nájdinájn belekapaszkodott a konzol oldalába, mert giroszkópjai egy pillanatra megroggyantak, és elvesztette az egyensúlyát.

Az a két új droid semmiképpen sem egy ismeretlen, Jabba ellen szervezett összeesküvés résztvevője.

Csak Calrissian tervének részesei lehettek, hogy elkapják EV−9D9-t.

A dolog logikája cáfolhatatlan volt. Mi másért jött volna Calrissian és a két droid a Tatuinra, Jabba palotájába?

Nájdinájn kikapcsolta paranoia-áramköreit. Már nem volt szüksége rájuk. Valaki el akarja kapni.

Ideje ismét kereket oldani.

A GNK még egyszer, utoljára felvisított, és megszűnt működni, de Nájdinájn ez alkalommal nem talált enyhülést a fájdalmában. Tudta, hogy most csak attól nyugodna meg, ha lassan, alkatrészről alkatrészre kiszedhetné az R2-es egység áramköreit, miközben kényszerítené az aranyszínű droidot, hogy végignézze, és belevezetné a társa fájdalmát. És azután, ki tudja? Lehetséges, hogy eljött az ideje, hogy egy szerves konstrukció szétszedésére is kiterjessze művészi hajlamait. Például Lando Calrissianra.

Felkelt a konzol elől, és elsétált a mozdulatlan GNK-egység füstölgő maradványai mellett. Annyi tennivalója volt, és olyan kevés processzorciklus állt a rendelkezésére!

Négy szinttel lejjebb végighaladt a folyosókon, melyek úgy tekeregtek, mint a Sarlakk belei. A falakról zöldesen foszforeszkáló drellnyálka csorgott, a levegőben döglesztő pára örvénylett, a padlón kivált a régóta deaktivált szervesek belső tartószerkezetéből kioldódott mész. Nájdinájn valódi műhelyének szentélye felé tartott.

Természetesen volt egy másik műhelye is. Egy nyilvános. Már amennyire bármi is nyilvános lehetett Jabba palotájában. Odafent, nem messze a trónteremtől, hosszú szerelőasztalok, alkatrészhalmok és annyira ócska mérőműszerek voltak, amiket még egy java sem méltatott volna figyelemre. Abban a műhelyben szerelik most fel az aranyszínű robotra és az R2-es egységre a biztonsági nyakörveket. Habár, ismerve Calrissiant, Nájdinájn feltételezte, hogy a droidokat titokban átalakította, hogy a nyakörvek ne hassanak rájuk. Meg lehet csinálni. Nájdinájn is elvégezte magán ezt az átalakítást.

Idelent azonban nem számítana, akárhogy is módosította azt a két robotot. Ugyanis, amelyik droid belépett ebbe a műhelybe, az sohasem távozott innen. Nájdinájn időnként sajnálta, hogy senki sem láthatja, mivé változnak át ezek a gépezetek idelent, de hát melyik művészet nem kíván meg az alkotótól áldozatokat?

Az igazi műhely bejárata egy ősi kőfalban rejlett, ami valaha egy sokkal régebbi palotát támasztott alá annál, amit Jabba elfoglalt. Hogy hány épületgeneráció állhatott összesen ugyanezen a helyen, azt még Nájdinájn lenyűgöző processzorjai sem tudták meghatározni. Két, nem tatuini kőtömb között volt egy rés, ahonnan a szerves oxigéntovábbító anyagot is tartalmazó, elporladt habarcs kihullott. Nájdinájn belenézett a résbe, és három optikai érzékelőjével felvillantotta a megfelelő kódot.

A fal megremegett. Elmozdultak a hatalmas ellensúlyok. A rejtekajtó lassan, visszhangzó dübörgéssel tárult fel.

Mint a műtermébe visszatérő művész, Nájdinájn belépett a belső szentélybe.

Igazi, égő fáklyák sorakoztak a tágas szoba drelltől csöpögő falain. Összekormozták a boltíves kőmennyezetet, de gondoskodtak róla, hogy egyetlen udvarmester se figyeljen fel a palota energiájának jogosulatlan felhasználására. A helyiség egyik oldalán ketrecek sorakoztak, melyekből csörömpölő, kaparászó zajok hallatszottak. A bezárt droidok hangszóróit Nájdinájn gondosan kiszerelte, hogy sikolyaik ne hívják fel a helyre a nemkívánatos figyelmet.

Nájdinájn végigpásztázta a legközelebbi ketreceket. Az egyikben egy LV3-as torzója hevert, amire három B4Q levágott lábmanipulátorait szerelte fel. Az LV3-as processzorjai nem tudtak mit kezdeni a felesleges lábak pozicionálást követelő érzékelőinek üzeneteivel, úgyhogy a droid csikorgó eresztékekkel állandóan nekiment a falnak és a ketrec rácsainak. Nájdinájn időről időre aktiválta a szerkezet fájdalomszimuláló gombját, hogy megfürödhessen a zavarodottság és tehetetlenség végtelen outputjában. Olyan volt ez számára, mint egy himnusz, a remegő akkordok az egyik legnagyszabásúbb tervének asszociatív emlékállományait idézték fel benne. Akkoriban egész hadseregnyi droidot szerelt át, egyik végtagot a másik után vezetékezte keresztbe az ezernyi roboton, hogy egy hatalmas, állandóan változó mintázatot hozzon létre a rángatózó, remegő, céltalan mechanikus mozgást végző egységekből. A mintázatot visszacsatolási hurkokba kötött fájdalomszimuláló gombokkal tette élénkebbé, ezek nem csak hozzá, de az ezernyi robothoz is visszajuttatták az érzéseket. A teljes intenzitásra kapcsolt fájdalomszimfónia szavakkal leírhatatlan gyönyörenergia-hullámokat keltett benne.

Neki kellett támaszkodnia egy szerelőasztalnak, annyira megrázta az emlékállomány tartalmának ereje. Oly sok hatalmas tervet dédelgetett még. De nem itt, és nem most fogja megvalósítani őket.

Először is, el kell tüntetnie a nyomait. A műhelyt ki kell pucolni, hogy miután végzett Calrissiannal és a két droiddal, senki se tudja nyomon követni új rejtekhelyére. Nájdinájn egy pillanatra megtorpant, és végigfuttatta a processzorján, hogy milyen eszközökkel próbálta elfedni a nyomait a Bespinen. Nagyon meglepte, hogy Felhőváros kormányzója képes volt a Tatuinig követni. Kifejezetten szép teljesítmény egy szervestől. Nem mintha ettől elkerülhetné a sorsát.

Nájdinájn odalépett a műhelyt irányító konzolhoz, ami egy kis fúziós generátorból nyerte az energiáját. Ki akarta törölni a gép memóriáját, hogy majd úgy állítsa be a generátort, hogy az két ciklus múlva túlterhelje önmagát. Ezzel megakadályozza, hogy bármilyen vizsgálat kideríthesse, miféle tevékenység folyt itt. Előtte azonban meg kell semmisíteni a jelenleg folyó munkát.

Nájdinájn a konzol mellé lépett, és a fal felé fordult. Egy ütött-kopott, ezüstszínű robot lógott előtte fejjel lefelé. A hűtőrendszerébe fúrt apró kis lyukakon lassan csöpögött kifelé a hűtőfolyadék, s így a hőmérséklete fokozatosan, szinte transzcendensen hosszú ciklusokon keresztül emelkedett. A droid erőtlenül megvonaglott bilincseiben, és a hűtőfolyadék egy ragyogó kék cseppje végigfolyt az arcán. Ebben a helyzetben felfüggesztve a legmagasabbrendű funkcióit veszíti majd el utoljára, csak miután regisztrálta a testében rejlő összes többi alrendszer túlmelegedés okozta pusztulását. A fájdalomszimulátora az elmúlt két ciklusban száztíz százalékos kapacitással működött, és Nájdinájn őszintén fájlalta, hogy kísérletét kénytelen idő előtt befejezni.

− Sajnos, fel kell gyorsítanom az eseményeket − nyújtotta ki a kezét, hogy az egyik manipulátornyúlványát átdöfje a hűtőfolyadék-tartály puha falán. − De vannak olyanok, akik nem értékelik a művemet. − Az ezüstszínű droid szeme halványan rávillant kínzójára. Nájdinájn őszinte sajnálatot érzett, miközben még egyszer, utoljára megízlelte a robotból sugárzó fájdalmat. Aztán a robot nyaka köré kulcsolta a manipulátorait, és addig szorította, amíg a hidraulika csövei ki nem durrantak, és az elektromos vezetékek a rövidzárlatoktól szikrákat szórva el nem szakadtak. Az ezüstszínű test elernyedt bilincseiben. Nájdinájn végignézte, ahogy az optikai érzékelők fénye lassan elhalványul. − Ah, kitűnő! − suttogta a műhely csendjében. Még mindig az előbb végigélvezett működésbeszüntetés hatása alatt állt; lenyűgözte a működőképes állapot és a végső deaktiválódás közötti keskeny határsáv.

A többi fogva tartott droid is kétségkívül érezte, amit ő, hiszen hiperérzékenyre állított fájdalomszimuláló gombjaik ugyanarra a visszacsatolási hurokra voltak rákötve. Nájdinájn hallotta, ahogy a ketreceikben zörögnek. Az olajozatlan ízületek csikorogtak, a hevenyészett energiacsatlakozók felszikráztak, a frissiben kiontott hidraulikus folyadék aromája betöltötte a levegőt. Habár egyik robot sem tudott beszélni, fémtestük feszült, rideg hangok kakofóniáját hozta létre − a szenvedők panaszszimfóniáját.

− Tudom − mondta nekik Nájdinájn szomorúan. − Hamarosan vége lesz az egésznek. − A belső receptorai ragyogó mintázatokat közvetítettek, ahogy azonnal megérezte a foglyok reakcióját. Bonyolult, egymást átfedő formák táncoltak áramköreiben, mint azoknak a magasabb logikai dimenzióknak a kórusa, amelyekbe a kemény munka ellenére még mindig csak egy kétségbeejtően rövid betekintést nyerhetett el.

Tudta, hogy nehéz lesz mindezt hátrahagyni. De valahol máshol majd újrakezdi az egészet. Az évek során a szervesektől megtanult egy fontos igazságot − a fájdalom örök. Egyetlen más gondolat sem adott neki annyi erőt a műve folytatásához, mint ez. Harmadik optikai szkennerje ennek a tudásnak az energiájával ragyogott.

Aztán váratlanul, egy szerkezetként mozdulatlanná váltak a ketrecbe zárt droidok. Nájdinájn számos órajelciklusig nem értette, miért. De végül sikerült feldolgoznia, amit az akusztikai szenzorjai felfogtak.

Megmozdultak az ellensúlyként szolgáló kőtömbök. Ismerős, visszhangzó dübörgés.

Valaki behatolt a belső szentélybe!

A foglyok egyszerre fordultak a megnyíló fal felé. Nájdinájn a konzol mellett állt, egy pillanatra lefagyasztották a programozásában fellépő konfliktusok. Annyira biztosra vette, hogy itt soha, senki nem fog rábukkanni, hogy nem készített elő viselkedésmintákat erre az esetre.

Optikai szkennerjeit magas érzékenységűre és alacsony kontrasztúra állította, ahogy a nyílásban megjelenő alak egy fekete sziluetté vált a mögötte lévő folyosó zöld ragyogásának háttere előtt. A lába körül párapamacsok örvénylettek.

Emberszabású, regisztrálta Nájdinájn. Módosította szkennerjeinek erősítését. A humanoid belépett, köpenye a háta mögött lobogott, arcát egy jól ismert, kalciumagyarakból készült sisakrostély takarta el.

Nájdinájn felismerte a burkolatát. Egyenruha.

A palota őreinek egyenruhája.

Logikai áramköreiben felizzott az egyetlen lehetséges megoldás: Calrissian.

− Tehát, báró kormányzó, ismét összefutottunk.

Calrissian ledobott elé egy apró szerkezetet, amin három optikai érzékelő villogott ugyanabban az elrendezésben, mint Nájdinájn sajátjai. A műszer nagyot koppant a kőpadlón.

− Gyönyörű darab − ismerte el Nájdinájn, amikor rájött, hogyan hozta működésbe Calrissian az ajtót nyitó mechanizmust. Közben felmérte, milyen ívben kellene felugrania, hogy elérje a szerelőasztal fölött a mennyezetre szerelt lángvágót. Az előbb még azt remélte, hogy egy hangfüggönnyel távol tarthatja magától Calrissiant, de az események váratlan fordulatát figyelembe véve rájött, hogy valószínűleg improvizálnia kell majd. − Remélem, nem neheztel rám − mondta gyorsan. Tudta, hogy a szerveseket gyakran meg lehet zavarni azzal, hogy ha cselekvés közben beszélnek hozzájuk. Mintha a processzorjuknak gondjai lettek volna a legegyszerűbb multitaskinggal is.

Calrissian azonban nem reagált a nyitására. A keze besiklott a köpenye alá, és egy koréliai karabélyt markolva tűnt fel újra − ennek a típusnak csak egy erősségfokozata volt: a megsemmisítés.

− Ne kapkodjuk el a dolgot! − figyelmeztette Nájdinájn. Egy lépést elhátrált a konzol mellől, próbált úgy helyezkedni, hogy az közé és a karabély közé kerüljön. Egy szervestől teljesen váratlan viselkedésmódnak számított az azonnali agresszív fellépés, különösen ha figyelembe vesszük azt is, hogy Nájdinájn egyetlen bűnt követett el: robotokat szedett szét. Hiszen a Tatuin bizonyos vidékein még most is tiltották a droidok használatát!

− Talán megegyezhetnénk− javasolta Nájdinájn, mikor Calrissian célzásra emelte a karabélyt. Célkövető alprocesszorjai sietve a karabély torkolatára tapadtak, hogy kiszámítsák, hová céloz a kormányzó. Ekkor azonban látásélesség-szubrutinjai felülbírálták a döntését, és kényszerítették a szkennerjeit, hogy Calrissian karabélyt markoló kézfejére fokuszáljanak.

Azok nem ujjak!

Azok manipulátornyúlványok!

A támadója egy droid!

A Nájdinájn hangszórója alatti porvédő lefittyedt.

A karabély eldördült.

A műhely levegőjén átsüvített egy sárga plazmasugár. Úgy ragyogott, mintha a Tatuin ikernapjai szálltak volna le a föld alá.

Nájdinájn válla felrobbant, karnyúlványa a padlóra hullott. Hátratántorodott, áramköreit elöntötte egy semmihez sem fogható fájdalomhullám. Harmadik optikai szkennerje ádázul villogott. A ketrecbe zárt droidok agóniáját érzékelve előre-hátra dülöngéltek.

A karabély újra eldördült, miközben az egyenruhás robot előrébb lépett, járónyúlványai fémes csattanással tapodták a kemény padlót.

Nájdinájn másik karja is lehullott a plazmakitörésben.

Két másik gyors lövés levágta a lábát. Nájdinájn hatalmas csörömpöléssel zuhant a falnak az ezüstszínű droid mozdulatlan teste alatt.

A fájdalom túllépte a dekódolhatóság határát. Nájdinájn sohasem érzett még ilyen egységet a környezetével. Egy része azt kívánta, hogy a támadója újra és újra belelőjön, hogy soha ne múljon el a fájdalom.

De amikor a droid megállt fölötte, Nájdinájn őszinte sajnálattal látta, hogy a karabélyt, feladatát betöltvén visszateszi a tokjába. Majd a robot levette a sisakját.

Nájdinájn nyolcvanhárom százalékos valószínűséggel hitte, hogy támadója a nemrég érkezett aranyszínű robot. Meglepődve tapasztalta, hogy nem ismeri fel a sisak alól előbukkanó vonásokat. Csak egy Wantu-egység volt, pontosan olyan, amilyenekkel a…

A kép hirtelen összeállt.

− Wantu Forszí Forvan vagyok − mutatkozott be a támadó, miközben hagyta köpenyét a padlóra hullni. − Forgalomirányítás, kettes alosztály. Te deaktiváltad a munkatársaimat. Most helyre kell billenteni az egyenleget.

Nájdinájn teljes mértékben feldolgozta az érvelést. Ezúttal semmi hibát nem tudott találni a logikájában.

Forvan lenyomott egy keskeny gombot a konzolon. Nájdinájn meghallotta a félrecsúszó ketrecajtók hangját, és egyáltalán nem örült neki.

− Az információid pontosításra szorulnak − közölte Forvannal. − Ezek a droidok már nem üzemképesek. Most már műtárgyak. Az én alkotásaim.

− Egy utolsó feladatot azért még el tudnak látni − lépett vissza mellé Forvan.

Annak a hangnak, amelyet most hallott, még kevésbé örült: csörgés, kaparászás, az erőtlen nyúlványok nyikorgása, a megszilárdult hűtőfolyadék-tócsákon átvonszolt, szabadon lógó vezetékek cuppanásai. Elfordította a fejét, hogy megpróbálja felmérni, merre tartanak a droidok, de az utolsó lövés túl erősen odaékelte a falhoz. A deaktivált ezüstszínű robotból lassan csöpögött az arcára a hidraulikus folyadék, elhomályosítva a látását. A processzorjai egyhangúlag százszázalékos valószínűséget tulajdonítottak Forvan várható szándékainak. Nájdinájn felmérte, hogyan illik bele ez a fejlemény a terveibe.

− Rendben − mondta. − Elfogadom a sorsomat. De cserébe mondd meg, hogyan talált rám Lando Calrissian!

− Calrissian báró kormányzó? − térdelt le mellé Forvan. − Hiszen ő nem tudja, hol vagy. Nem is érdekli.

− De hát itt van! − tiltakozott Nájdinájn. − A Tatuinon. Jabba palotájában.

Forvan megérintette Nájdinájn mellkasát egy sokfogú szerszámmal, mintha a sérüléseit mérte volna fel.

− Amikor utoljára láttam, évekkel ezelőtt, Calrissian kormányzó Felhővárosban tartózkodott. Ha most itt van, akkor valami más miatt jött ide, nem azért, hogy veled leszámoljon.

− De mi lehet fontosabb nálam és a művemnél? − kérdezte Nájdinájn. Már nem értette a dolog logikáját. Azonban homályosan látta a ketrecekből felé kúszó ormótlan, deformált alakokat, amint kitartóan vonszolták magukat levágott lábcsonkjaikon és kicsavart végtagjaikon. Nájdinájn odabent a legérzékenyebbre állította fájdalomprocesszorjait, felkészült az elkerülhetetlen szétszerelés minden egyes apró mozzanatának a megtapasztalására. A folyamat másik oldaláról szerzett ismeretei alapján tudta, hogy mire számíthat. A működésképtelen állapotba való süllyedésnek egyetlen nanoszekundumát sem fogja elvesztegetni. Majdnem meggyőzte magát arról, hogy egész létezésének az volt az értelme, hogy felkészüljön a fenséges felszabadulás pillanatára. Talán ez a csúcspontja mindannak, amiért küzdött − a végső tudás arról, hogy mit jelent áthaladni a ki és be két nagy állapotát elválasztó határsávon.

− Menj arrébb! − szólt rá Forvanra uralkodói gőggel. − Akadályozod a végső átalakulásomat.

Forvan azonban a manipulátoraiban szerszámokat tartva hajolt fölé. Nájdinájn fémes kaparászást hallott az optikai szenzorjai felől. Hirtelen feszültségcsökkenést érzett, és felsikoltott, mikor meglátta Forvan kezében egy olajáztatta áramkörön csüngő harmadik optikai szkennerét.

− Ne! − könyörgött, érezve a pánikáramkör bekapcsolódását. − Anélkül nem látok be a magasabb dimenziókba.

Forvan félrelökte az abnormális szkennert, majd leemelte Nájdinájn mellkasi paneljét, szabaddá téve az odabent megbúvó áramköröket.

− Ah! − sóhajtott fel Nájdinájn megkönnyebbülten. Úgy tűnt, Forvan lassan akarja a dolgot. Annál jobb. Türelmetlenül várta az első áramkörök kitépésével járó keserédes fájdalmat. A maximumra pörgette az órajelét. De a rántás, amelyet érzett, nem a központi egységei felől érkezett.

Forvan eltávolítja a fájdalomszimuláló gombját!

− Neeee! − Nájdinájn kétségbeesetten próbálta megfeszíteni a nyakát, hogy elhúzza a torzóját Forvan szerszámai elől. A Wantu-egység azonban kérlelhetetlen volt.

− Te ezt nem értheted! − könyörgött Nájdinájn, mikor érezte, hogy a fázisceruza megtalálja a fájdalomszimulátor főáramkörét. − Ezt nem veheted el tőlem! Elveszítem azt a képességem, hogy megismerjem a végzetet!

− Vannak dolgok, amiket egy droidnak nem lenne szabad megismerni − válaszolta Forvan. Mögötte egyre közelebb értek a hatalmas, ugrásra készülő szörnyetegként, összehangoltan mozgó droidok. Rombolni akartak, s a fáklyák fénye kísérteties fénybe vonta mocskos külső borításukat.

− De a finomságok, a részletek, a nüanszok és árnyalatok… − Nájdinájn kifogyott a szavakból, amikor megérezte, hogy Forvan elvágta a csatlakozóit. Egyre növekvő rémülettel vette észre, hogy a művelet szinte semmi fájdalommal nem járt.

Forvan felemelte a fájdalomszimulátort. Az állapotjelző fényei villogtak, olaj csöpögött róla. A parányi szerkezetet egy vezeték még mindig összekötötte Nájdinájn áramköreivel. A látvány szörnyű volt, még Nájdinájn sokat látott szenzorjainak is.

− A bináris jobb − közölte Forvan. − Mostantól kezdve számodra nincsenek finomságok, nüanszok. Elég lesz az igen és a nem is. − Azzal elvágta a vezetéket, és szétmorzsolta a műszert a markában.

Nájdinájn a megmaradt szenzorjaival követte a szimulátor földre hulló apró darabkáit. Már nem jutottak el hozzá az adatai. Pedig annak a végső problémának az analízise szerint az első megcsonkított droid épp most ért el hozzá.

A robotok egyáltalán nem megfelelően voltak összerakva, és nagyon alacsony hatékonysággal dolgoztak. Négyváltásnyi ideig kellett cibálniuk, püfölniük és ráncigálniuk Nájdinájnt, míg végül sikerült működésképtelen állapotba hozniuk. Ez körülbelül ugyanakkor következett be, amikor Jabba vitorlás bárkája felrobbant a Dűne-tenger fölött, azaz amikor Calrissian, a két új droid és társaik sikerrel végrehajtották tervüket, anélkül hogy tudtak volna Nájdinájn sorsáról, vagy értékelték volna azt.

A rég eltávozott Wantu Forszí Forvan pedig bosszúja közben valahogy eleget meghagyott egy mélyen rejtőző szubrutinból ahhoz, hogy az EV−9D9-es egység a deaktiválás végső pillanatáig azon bánkódjon, hogy ez egyszer semmivel kapcsolatban nem támadt rossz érzése.

Dave Wolverton

Egy szabad quarren a palotában

Tessek története

Tessek a víztartályában feküdt, látszólag szokásos délutáni szunyókálásának hódolt, de valójában a következő nap tervein töprengett. Így vagy úgy, de Jabba, a hutt, délre halott lesz. A hutt másnap délelőtt tíz órakor személyesen akarta irányítani egy fűszerszállítmány átvételét az egyik nagyobb Mos Eisley-i raktárában. Azonban Eugene Talmont prefektus, az a kényeskedő birodalmi aktakukac pontosan ugyanebben az időpontban fog rajtaütni a raktáron, abban a reményben, hogy jutalmul talán áthelyezik erről a nyomorult bolygóról.

Talmont semmit sem tudott arról, hogy Tessek már megszervezte a rajtaütést. Lefizette a prefektus két fiatal tisztjét, hogy nyissanak tüzet Jabbára és parancsnokukra, majd gyorsan tűnjenek el, mielőtt a Jabba antigravitációs emelvényében elrejtett bomba felrobbanna, elpusztítva a huttot, a helytartót és a majdnem üres raktárt. Az egyiküket valószínűleg kinevezik majd Talmont helyére, Tessek pedig eladja Jabba törvénytelen vállalkozásait Lady Valariannak − egy égbekiáltóan magas összegért.

A hutt jövedelmeinek tisztára mosására kialakított legális üzleteket azonban megtartja magának. Szerencsére senki sem tudta − még maga Jabba sem −, pontosan mekkora is a hutt elképesztő méretű vagyona. Tessek az elmúlt négy évet azzal töltötte, hogy ilyen vállalkozásokat vásárolt és futtatott fel. Gondos vezetése alatt a hutt törvényes jövedelmei majdnem elérték a törvénytelenek szintjét. Sok emelkedett szellemű, törvénytisztelő polgár lepődött volna meg, ha megtudja igazi munkaadója nevét.

Tessek elmosolyodott magában a terv áttekintése után, de azért még mindig érzett egy kis nyugtalanságot.

Valami zajt hallott a szobájában. Mozdulatlanul feküdt tovább, csak az egyik szemét nyitotta ki résnyire, úgy fürkészte az elsötétített helyiséget. Mozgást hallott, ezt biztosra vette − fém csikordult szobájának plasztacél padlóján.

A szoba azonban sötét volt, csak az ócska köpenyek padlóra vetett halmai látszottak benne. Egy hosszú pillanatig azokat fürkészte, míg végül észre nem vett valamit az ajtó mellett: egy hatalmas, fekete fémből készült, pók alakú droidot, amelynek a fényei szemekként villogtak a lába között. Egy B’omarr agyhordozó.

Jabba palotájában csak egy olyan faj élt, amely még a huttnál is hátborzongatóbb volt: a B’omarrok. Valahol mélyen az erődítmény alatt halomban álltak a sebészileg eltávolított, tápoldattal teli tartályokba helyezett agyaik. Így évszázadokon keresztül töprenghettek a kozmoszról anélkül, hogy a test nyűgjei elterelték volna a figyelmüket. Egyik-másik agy időnként odaszólított magához egy ilyen pókszerű droidot, amely aztán felvitte a palota felsőbb szintjeire.

Tessek gyakran elgondolkodott, hogy vajon mi késztetheti erre ezeket a lényeket. Kémek, csak kémek lehetnek, döntötte el.

Lenyomott egy gombot, ezzel lezárta a szobájába vezető ajtót, majd kimászott a víztartályból, hagyva, hogy a drága folyadék a padlóra csöpögjön a testéről.

A B’omarr későn vette észre, hogy csapdába esett. A pókszerű testbe zárt agy átszaladt a szobán, és megpróbált elrejtőzni egy halom ruha mögött.

− Jöjj elő, ó, megvilágosodott − gúnyolódott Tessek −, nézz méltósággal szembe a közeledő halállal!

Legnagyobb meglepetésére a szerzetes abbahagyta a futást, és kijelzőiből villogó fényeket árasztva szembefordult vele. Felmászott egy halom szennyesre, és királyi testtartást felvéve Tessekre irányította kamerájának lencséit.

− Te vajon képes lennél-e méltósággal szembenézni a saját haláloddal? − kérdezett vissza a pók a hasára erősített apró hangszórón keresztül.

Tessek idegesen felnevetett, majd felcsatolt egy pisztolyt a csípőjére, egy másikat pedig a bal térdére. A hátára, jobb térdére és bal csuklójára hüvelyükbe csúsztatott vibropengéket erősített. Az előbb még minden teketória nélkül meg akarta ölni a szerzetest, de úgy döntött, előbb eljátszadozik vele egy kicsit.

− Azt állítod, hogy látod a jövőt, s benne a halálomat? − kérdezte Tessek. − És a sajátodat hogyhogy nem?

− Talán azért jöttem ide, hogy szembenézzek a végzetemmel − felelte a szerzetes. − Én talán ez után a tökéletes szabadság után sóvárgok, mint ahogy te is a szabadság után sóvárogsz.

− Én már most is egy szabad quarren vagyok − jelentette ki Tessek. − Napidíjat kapok Jabbától, és akkor állok odébb, amikor csak akarok. Szabad vagyok. − Felcsatolta az utolsó pengét is, előhúzta a pisztolyát, ellenőrizte, hogy töltve van-e, majd célzásra emelte.

− Nem vagy szabad, nem térhetsz vissza szülőbolygód zöld tengereire − érvelt a szerzetes −, mert fajtádat, a quarreneket megvetik a kalamárik. Évekig szolgáltad őket, de most, miután egy quarren elárulta őket a Birodalomnak, az összes quarren számkivetett lett. Te pedig megfogadtad, hogy egy nap teljesen szabad leszel, és sohasem fogsz alacsonyabb rendűként szolgálni egy másik fajt.

− Honnan tudsz erről? − kérdezte Tessek megdöbbenve.

− Kifürkésztem az elmédet, miközben aludtál. Éreztem a sóvárgásod, és eljöttem, hogy felkínáljam neked a szabadságot, amely után annyira vágyakozol.

− Képes vagy olvasni a gondolataimban? − kérdezte Tessek, gyanítva, hogy a szerzetes igazat mond.

− Igen − mondta a szerzetes. − Ismerem a Jabba elpusztítására szőtt összeesküvésedet, és azt is tudom, hogy attól félsz: a cinkosaid, Ree-Yees, Barada és a weequayek túl ostobák és megbízhatatlanok a terv végrehajtásához… És valóban, te sokkal bölcsebb vagy, mint a társaid, vagy mint maga Jabba. − Tessek gyanította, hogy a szerzetes hízelegni akar neki. − Azt reméled, megölheted a huttot, elveheted a galaxis minden szegletébe szétszórt vagyonát, és betelepedhetsz a palotájába. Azt képzeled, hogy ezáltal szabaddá válhatsz. Azt hiszed, hogy pénzzel megveheted a tiszteletet és azt a nyugalmat, amire annyira vágysz…

− De?… − kérdezte Tessek.

− De idővel saját magad is rá fogsz jönni, hogy a gazdagság rabjává váltál, csapdába estél a gyanakvás és az ármánykodás hálójában, és a hozzád hasonló lények összeesküvéseitől függsz. Már most is ebben a hálóban vergődsz. Jabba gyanítja, hogy meg akarod ölni. A kérne, Buja Féreg, árnyékként követett Ortugg-gal, az őrrel együtt, és Bib Fortuna is tisztában van a hűtlenségeddel. Jabba jól szórakozik az erőfeszítéseiden, miközben ő maga is a te idő előtti megsemmisítésedet tervezi.

− És most mit csináljak? − kérdezte Tessek feszengve. A szája felett növő, ostorszerű csápok megremegtek. A szívei vadul dobogtak a mellkasában, szájmirigyeiből egy csepp tinta csordult elő; fajának ősi reakciója a félelemre.

− Tarts velem − suttogta a szerzetes sürgetően − a B’omarrok birodalmába, a palota alatti kazamatákba! Mi el tudunk vezetni a belső béke és megvilágosodás eléréséhez.

− De először kivágjátok az agyamat a testemből, igaz? − kérdezte Tessek. − Hálás köszönet a megtisztelő ajánlatért, de nem! − Fellendítette a kezét, és olyan gyorsan lőtt, hogy a szerzetes meg sem tudott moccanni. A pókszerű test kék szikrákat hányva nekivágódott a falnak, a lábai görcsösen kapálóztak, miközben elégett.

Egy zöldes bőrű gamorrai őr a vibrobárdját lóbálva berontott a szobába. Tessek masszív, sárga agyarairól és jellegzetes szagáról felismerte Ortuggot. Valószínűleg az ajtó előtt várakozhatott.

− Mi történt? − mordult fel Ortugg.

Tessek nem tudta nem észrevenni, hogy a gamorrai az ajtóra szerelt hangazonosító rendszer dacára egy szempillantás alatt a szobájában termett.

− Épp felébredtem, és elkezdtem felcsatolni a fegyvereimet, amikor ez a lény megmozdult a szobám másik végében − válaszolta Tessek, miközben azon töprengett, hogy ne végezzen-e egy füst alatt Ortugg-gal is. Végül elvetette az ötletet. − Annyi furcsa haláleset történt mostanában a palotában, hogy úgy döntöttem, nem kockáztatok. Menj, mondd meg Jabba nagyúrnak, hogy ártalmatlanná tettem a közénk férkőzött gyilkost!

Tessek az utolsó mondatát egy kicsit rögtönözve találta ki. Tény, hogy történt néhány zavarba ejtő gyilkosság a palotában − előkerült néhány holttest a legcsekélyebb fizikai sérülés nélkül. Tessek azonban gyanította, hogy ezeket Ree-Yeesnek, annak a háromszemű bugrisnak a számlájára lehet írni. Az biztos, hogy a kecskefejű lényt többször lehetett részegen látni, mint józanul, és ahogy egy magányos szörny egyre mélyebbre süllyed az őrültségbe, úgy vált ő is egyre erőszakosabbá. Ha Ree-Yees nem lett volna Tessek egyik legértékesebb cinkosa (a megbízhatatlanságával együtt), már rég feldobta volna Jabbánál a gyilkosságokért. De mivel az volt, Tessek örömmel terelte a gyanút a szerzetesekre. Ezen elrágódhat egy darabig a hutt.

Ortugg megvakarta a szőrös állkapcsa alatti két zsírpárnát, és elgondolkodott Tessek magyarázatán. Ha valamelyik másik gamorrai lett volna, például az a hülye Gartogg, aki rothadó hullákat cipelt a vállán, azt gondolva, hogy fontos, a gyilkoshoz vezető „nyomok”, akkor az utolsó szóig elhitte volna Tessek meséjét. De mivel az volt, aki, Ortugg csak hümmögve tovább vakargatta a tokáját.

− Mindegy, te bolond! − csattant fel Tessek. − Ha túl hülye vagy ahhoz, hogy észre vedd az igazságot, akkor majd én mondom el Jabbának, és én seprem be a jutalmat!

Azzal kiviharzott a folyosóra, majd lerohant egy széles kőlépcsőn. Az egyik oldalsó járatból megkínzott robotok sikolyai, karámjaikba zárt szörnyek üvöltései, és a börtönbe vetett foglyok nyögései ütötték meg a fülét. Jabba palotája tele volt fájdalommal, rabszolgákkal és szenvedéssel. Ha majd ő lesz ennek az erősségnek az ura, meg fognak változni a dolgok. A csarnokokat zene és a könyvelők ünnepélyes mormogása tölti majd be. Tessek üzletembernek tartotta magát, és egyáltalán nem érzett hajlamot a gonoszságra. Jabba értékes erőforrásokat pazarolt el − úgy droidokat, mint élő húst − perverz szórakozásai közben.

Egy másodperc múlva Ortugg is kirohant a szobából, a vértje hangosan csörgött, miközben kiáltozva próbálta utolérni Tesseket.

− Várj! Várj! Majd én elmondom Jabbának helyetted!

Tessek természetesen tudta, hogy a teremtmény így fog reagálni. A lehetséges jutalomra történő utalás még a legokosabb gamorraiak józan ítélőképességét is elhomályosította.

Úgyhogy szabadon róhatta a köreit egész délelőtt. Zsúfolt nap várt rá, rengeteg dolgot kellett elintéznie. Először Baradához, Jabba siklóflottájának főnökéhez ugrott be.

Jabba megengedte néhány szolgájának, hogy saját hálóhelyük legyen. Általában csak azok részesültek ebben a kiváltságban, akiknek a testfelépítése − mint például a Tesseké is − különleges körülményeket kívánt meg. A többi brigantinak Jabba tróntermében kellett aludnia, s így a hutt egyszerre alhatott rengeteg testőr között és nehezíthette meg, hogy az emberei ellene szervezkedjenek.

Baradának nem lett volna szüksége speciális hálóhelyre, mégis azok közé tartozott, akik saját szobájukban lakhattak. A siklók hangárját választotta, hogy álmában is ügyelhessen a járművekre.

Tessek lebaktatott a palota földszintjére, majd halkan megkapargatta a hangárba nyíló ajtót. Az hangos szisszenéssel félresiklott. Tessek beugrott a nyíláson, mert a fémlap egy másodperc múlva már vissza is csúszott a helyére.

A hatalmas hangárban kapott helyet Jabba kirándulóbárkája és több tucat egyéb szállítóeszköz: terepsiklók, robogók, naszádok. Egy nehéz, robbanásbiztos kapu óvta őket a tolvajoktól és az elemek dühétől. A helyiségben rozsda, gépzsír, festék és porszag terjengett.

A külső kapu szerencsére zárva volt, így kizárta a kint tomboló hőséget. Az egyik sarokban kőkockákat állítottak a padlóra, és egy homokágyat terítettek rájuk. Barada ott feküdt, derékig meztelenül, sárga szeme halványan ragyogott a helyiséget megvilágító sápadt lámpák fényében.

− Mi van? − sziszegte. Harcra született teremtmény volt, forradásokkal tarkított barna bőre mind színében, mind mintázatában tökéletesen illett a Tatuin sivatagaihoz, bár a feje tetején végighúzódó taréj néha ragyogó vörösre változott. Általában jókedvvel végezte a munkáját, tudott titkot tartani, és azon kevesek közé tartozott, akikben még Jabba is megbízott.

Baradának képesnek kellett volna lennie arra, hogy megvásárolja a szabadságát a huttól, Jabba azonban évekkel ezelőtt annyi pénzzel tette adósává, hogy három élet sem lett volna elég a visszafizetésére. A gengszterkirály bölcsebben tette volna, ha felszabadítja, és tisztességes feltételekkel alkalmazza Ehelyett túl későn jött rá, hogy méltatlan személybe fektette a bizalmát.

− Eljött a nagy nap, barátom − válaszolta Tessek halkan. − Ma újra szabadok leszünk. Minden rendben? Minden készen áll? − Nem merte nyíltan megkérdezni, hogy elhelyezték-e a bombát Jabba naszádján.

Barada igenlően lehunyta a szemét.

− Mindent előkészítettünk a naszádon, de mielőtt bejöttem volna lepihenni, hallottam valami érdekes dolgot.

− Mit?

− A Lázadók Szövetségének több tagja is bejutott a palotába!

− Folytasd! − szisszent fel Tessek, mint akit megcsíptek.

− Hallottál az ubi fejvadásznak álcázott nőről, aki elhozta Han Solo vuki barátját, majd megpróbálta kiszabadítani Solót? Megbizonyosodtunk a személyazonosságáról. Nem más, mint Leia Organa hercegnő az Alderaanról. És Jabba képes a trónjához láncolva tartani!

− Az a kretén! − robbant ki Tessekből. − Hát nem veszi észre, milyen veszélyes dolgot művel? Már Solo elfogatása is elég elhamarkodott lépés volt, a vukira kitűzött vérdíj meg egyenesen bolondság. De egy hercegnőt rabláncra verni? A Lázadók Szövetsége biztos megpróbálja majd kiszabadítani őket!

− Jabba szerint nem. Hallanod kellett volna, hogy nevetett, mikor megtudta, hogy ki lesz az új játékszere!

− Lehet, hogy most még nevet, de majd meglátjuk, ki nevet a végén! A tervünk hamarosan meghozza a gyümölcsét, és amint egy kis lélegzethez jutok, kipakolom a palotából ezeket a lázadó hősöket.

Tessek lobogó köpennyel viharzott ki a hangárból. Sok minden aggasztotta. A lázadók támadásai, Jabba kémei, egy régóta halott szerzetes komor jóslatai, a saját embereinek a hülyesége, gyilkosságok a palotában. És a Jabba ellen tervezett támadás sikerének bizonytalansága.

Váratlanul meghallotta Jabba döbbent ordítását lentről, a trónterem felől − pedig ilyenkor a hutt általában aludni szokott. Valaki nyilván komoly bajba került. Tessek lesietett a trónterembe.

Mire leért, már mindenki felébredt. Bib Fortuna Jabba és egy feketébe öltözött fiatal férfi között állt. A kölyök épp megfenyegette Jabbát.

− Mindenesetre magammal viszem Solo kapitányt és a barátait. Vagy tanulsz ebből… vagy elpusztulsz.

A fiatal férfi méltósággal beszélt, de a hanghordozása olyan fenyegetést rejtett, hogy Tessek szívei vadul dobogni kezdtek a mellkasában, és kétségbeesetten remélte, hogy Jabba szabadon engedi a foglyokat.

− Ha-ha-ha-ha-ha! − nevetett Jabba. − Nem kötünk semmiféle üzletet, ifjú jedi! − szólalt meg huttul.

Tessek nem látott rendesen a tömegtől, ezért egy kicsit feljebb lépett a lépcsőn. Jabba egyik droidja valami figyelmeztetést próbált kiáltani a jedi felé, de a hutt megnyomott egy gombot, és ezzel pont akkor nyitotta meg a rankor verme feletti csapóajtót, amikor az ifjú jedi a rejtélyes módon a kezében termett pisztollyal leadott felé egy rosszul irányzott lövést.

A fiatal férfi lezuhant a verembe, egy gamorrai őrrel együtt. A trónteremben tartózkodók nagy része odarohant a rácshoz, hogy végignézze a küzdelmet, Tessek azonban a háttérben maradva rémülten meredt Jabbára. Ennek az őrült huttnak fogalma sincs a szokásjogról! Elképzelhetetlen, hogy bárki csak úgy megölje a Lázadók Szövetségének követét.

Egypár percre a legmélyebb pokol bugyrainak hangjai szálltak fel a veremből, ahogy a zöldesbarna bőrű rankor üvöltözve vadászott áldozataira. De az odalent tomboló küzdelem mégis rövid lett, és a rankor halálával végződött, amitől aztán Jabba kezdett el dühösen üvöltözni.

Pár perccel később a hutt maga elé vezettette a lázadó hősöket, és kihirdette halálos ítéletüket:

− Kivisznek titeket a Karkuni Nagy Veremhez, és a hatalmas Sarlakk gyomrába vetnek! Ott majd megtanuljátok, mi a fájdalom és a szenvedés, amíg ezer évig emészt benneteket!

A palota hamarosan Jabba utazásra készülő talpnyalóitól nyüzsgött. A hutt parancsokat ordítozott.

− Készítsétek elő a vitorlás bárkámat! Hordjatok fel rá elegendő ételt és italt! Pár óra múlva indulunk!

Jabba nyilván tudja, gondolta Tessek, hogy túl veszélyes lenne sokáig fogva tartani a jedit, de ez a csigaszármazék annyira bőszen vágyakozik a fájdalmas bosszúra, hogy képtelen egyszerűen kivégeztetni a lázadókat.

Tessek bőre hirtelen kihűlt. A Karkuni Nagy Veremhez való utazásra rámegy az egész délután. Talmont prefektus csak az üres raktárházat fogja megrohamozni Mos Eisleyban! Gyorsan meg kell változtatni a tervet.

Az általános felfordulásban odaküzdötte magát a hutthoz. A szörnyeteg lehelete bűzlött az illegális fűszerektől és belei rothadásától. Jabba felé fordította sötét szemét.

− Fenség − sürgette Tessek −, talán még egyszer meg kellene gondolni ezt a hirtelen támadt ötletet. Ha kivégezteti ezeket a fickókat, azzal csak magára vonja a Lázadók Szövetségének haragját. Lehet, hogy a hajóik már itt is keringenek a bolygó körül, és várják a kedvező pillanatot a támadásra.

− Ha-ha-ha-ha! − nevetett fel a hutt. − Meg akarják támadni az én erődömet? Azt szeretném csak látni!

Jabba belenyúlt a mellette álló üvegtálba, kihúzott belőle egy kapálózó lényt, rátette a nyelvére, és lenyelte.

− A Szövetség talán csak arra vár, hogy ön elhagyja a palotát, és kitegye magát a támadásnak − vetette föl Tessek.

Jabba nem válaszolt azonnal, de a pupillái kitágultak a félelemtől. Nagyon logikusnak tűnt az érvelés.

− Igen, igen − mondta végül lassan. − Óvatosnak kell lennünk. Kimegyünk a Karkunhoz, de egy csapat harcos kíséretében. Eredj, készülj fel az utazásra! A vendégem vagy a bárkán.

Tessek próbálta elrejteni a rémületét. A kimutatásával csak örömet okozna a huttnak.

− De uram, én nem mehetek a sivatagba. Én… a bőröm teljesen kiszáradna.

− Ha-ha-ha-ha! − röhögött fel Jabba, és Tessek tudta, hogy nincs más választása, a huttal kell tartania. A rá váró fájdalmak gondolata lenyűgözte a szörnyeteget.

− De uram − vitatkozott tovább Tessek −, egy fontos üzlet vár ma ránk. Emlékszik a kesseli fűszerhajóra? Meg kell vizsgálnunk a szállítmányt! Talán… talán nekem kellene bemennem Mos Eisleyba, hogy helyettesítsem önt.

Jabba szeme összeszűkült, nyelvével körbenyalta a száját. Imádta a fűszert, a szállítmány jó részét saját fogyasztásra rendelte. Azonban nem bízott Tessekben.

− Igen, igen − mondta elgondolkodva. A mély hangon eldörmögött hutt szavak visszhangot vertek a teremben. − A fűszer… a fűszer várhat. Menj, készülj fel az utazásra! Azt akarom, hogy velem gyere!

Csapdába esett. Tessek tudta, hogy csapdába esett. A szerzetes szavai ott keringtek a fejében: „ő maga is a te idő előtti megsemmisítésedet tervezi”. Tény, hogy Jabba gyanakszik rá, és akikre a hutt gyanakodott, azok nem sokáig éltek. Ezt a szörnyeteget lenyűgözi, hogy mennyire fél a kiszáradástól! Tesseknek eszébe jutott Han Solo példája: a koréliai hetek óta ott lógott karbonitba fagyasztva a trónterem falán. Szinte látta, ahogy az ő kiszáradt, múmiává aszott testét teszik a helyére.

− Hiszen én jóformán csak egy jelentéktelen kis könyvelő vagyok − próbálkozott reménytelenül. − Mások sokkal inkább megérdemlik ezt a kegyet, mint én.

− Ettől függetlenül a jelenléted nem pusztán kívánatos a részemről, hanem egyenesen megkövetelem, hogy ott légy! − nyugtatta meg Jabba gúnyosan.

Tessek visszarohant a szobájába, és lázasan gondolkodni kezdett. Mindössze három-négy óra állt a rendelkezésére.

Túl késő lefújni Talmont prefektus rajtaütését Jabba raktárán. Már nem lett volna ideje írásbeli üzenetet küldeni Mos Eisley-i ügynökeinek. El kell majd magyarázni neki a történteket, és rá kell venni, hogy később újra próbálkozzon.

Aztán a Jabba naszádján elrejtett bomba ügyét gondolta végig. Ha a hutt a lehető legerősebb katonai fedezettel akar útra kelni, akkor magával fogja vinni a naszádot, telepakolja fegyveresekkel, hogy egy esetleges támadás esetén fedezhessék. Ilyen körülmények között nem sok kell ahhoz, hogy a bomba felrobbanjon − egy felforrósodott telep szikrája, vagy egy célt tévesztett lövés. A pokolgép nagy volt − elég nagy, hogy Jabba vitorlás bárkáját is teljesen elpusztítsa, ha az elég közel tartózkodik a robbanás pillanatában.

Arra nincs idő, hogy hatástalanítsam a bombát, gondolta Tessek. Jabba emberei és droidjai valószínűleg már kezdenek is felszivárogni a naszádra, hogy felkészítsék az utazásra.

Tessek csak egyetlen kiutat látott maga előtt. Meg kell szöknie az előkészületek zűrzavarában. Egy kis csomagba gyorsan belepakolt néhány hitelkártyát, egy-két ruhadarabot, és egypár fegyvert. Aztán a többi talpnyalót türelmetlenül félrelökdösve a folyosókon, lerohant a földszintre.

Mikor elhaladt a trónterem mellett, észrevette Yarnát, Jabba kövér táncosát. A hatmellű nő épp néhány kis gyémántot vett ki a hutt trónjának egy titkos rekeszéből, és rejtette el őket melltartója alatt. Meglátta Tesseket, megmerevedett, és rábámult.

− Kérlek! − suttogta hutt nyelven. − Nem magamnak szánom. A kölykeimnek. Elmegyek, és nem fogok visszajönni.

Tessek egy fél pillanatig tétovázott. Ha feladná a nőt, talán kedvezőbb színben tűnne fel Jabba előtt.

De aztán csak vállat vont, és továbbsietett a hangár felé.

A hatalmas csarnokban több tucatnyian nyüzsögtek. A harcosok a fegyvereiket ellenőrizték, a szakácsok ételt és italt hordtak a járművekre. Barada droidjai normális körülmények között szigorú rendet tartottak a hangárban, de az pillanatnyilag leginkább egy bolondokházára emlékeztetett a járművek villogó fényeinek megvilágításában.

Tessek a robogók körül ólálkodva letérdelt az egyik mellé a vitorlás bárka árnyékában. A robogók jóformán csak egy erős antigravitációs motorból és a vezérsíkok rögzítéséhez szükséges minimális vázszerkezetből álltak. Gyorsan és messzire lehetett velük eljutni, de semmiféle védelmet nem biztosítottak az elemekkel vagy a támadófegyverekkel szemben. Tesseket most azonban csak a sebesség érdekelte.

Kiválasztotta a leggyorsabbnak tűnő robogót, és kicserélte rajta az üzemanyagcellákat, nehogy emiatt kerüljön bajba. Ráült a járműre, és felnézett a hatalmas, zárt fémkapura. Ki kell valahogy nyitnia, ha el akar tűnni, Jabba azonban sohasem adná ki erre a parancsot az indulás előtt. Ugyanis, ha a hatalmas kapu nyitva állt, akkor remek célpontul szolgált az esetleges támadóknak. Ráadásul csak a vezérlőteremben ülő operátorok ismerték a megfelelő kódokat.

Barada ugyan ki tudná nyitni, de ha megtenné, Jabba nyomban megölné. Tessek leült, és azon kezdett töprengeni, hogy vajon mivel vásárolhatná meg ezt a szolgálatot.

− Tessek? Tessek? Hol vagy? − Ortugg, a gamorrai őr kiáltozott, aki parancsot kapott a quarren szemmel tartására.

Tessek nem tudott meglépni, úgyhogy gyorsan betolta a robogót a bárka alá. Ortugg felmordult, a vértezete csörömpölt, miközben megkerülte a járművet − messze a legnagyobbat a hangárban.

− Gyere elő! − röfögte. − Ugye nem próbálsz meg elbújni Őfensége elől?

A bárka belsejéből buzgón tevékenykedő droidok hangja hallatszott ki. Tessek ránézett a hajókonyha melletti félrecsúsztatható panelre, és észrevette, hogy nincs bezárva. Támadt egy ötlete. Talán a bárkáról is megszökhetne. Biztos elég nagy lesz a felfordulás, miközben a Lázadók hősei elszenvedik a kínzásokat.

Tessek gyorsan begyömöszölte a robogót a bárka rakterébe. Épp rögzítette a panelt, amikor Ortugg felmordult a háta mögött.

− Aaargh! Hát te meg mire készülsz?

− Az utazásra − fordult szembe a gamorraival Tessek. − Lejöttem, hogy felszálljak a bárkára, de úgy tűnik, hogy a többiek még nem készültek el.

− Csak egy óra múlva indulunk − ráncolta a homlokát Ortugg. − Gyere csak velem! − fogta meg Tessek karját. − Jabba nem akarja, hogy itt lent ólálkodj!

Tessek nem próbálta meg lerázni az őr kezét a karjáról. Ortugg erejéről legendák keringtek, és a jókora gamorrai olyan erősen húzta, hogy a quarren választhatott: vagy követi, vagy hagyja, hogy a porban vonszolják.

Ortugg felráncigálta a vitorlás bárkára, és leült vele Jabba trónja mellé. A bárkán sötét volt, a levegőben dohszag terjengett.

Tessek nagyot nyelt, a gyomra összeszorult. Még nem ebédelt, és sóvárogva gondolt a szobájában hagyott kagylókra. A szájában összefutott a nyál, ahogy elképzelte, hogyan roppantaná szét a héjukat a csápjaival.

Ortugg előhúzta jókora pisztolyát, és elkezdte levakarni róla a torkolatánál lerakódott kormot. Amikor elkészült, a fegyvert Tessek jobb szeme felé fordította.

− Elég tiszta? − kérdezte.

− Tiszta. Szinte ragyog − válaszolta Tessek.

Ortugg továbbra sem fordította el az arca felől a pisztolyt.

− Jabba nem bízik benned − mondta végül, és az ölébe ejtette a fegyvert. − Ennek rossz vége lesz.

− Jabba hamarosan rá fog jönni, milyen hűséges is vagyok hozzá valójában − felelte Tessek.

− Rossz vége lesz − morogta Ortugg ismét.

Tessek a következő egy órában gondolataiba merülve ült, miközben a bárkát lassan zsúfolásig megtöltötték az utasok. Jabba legbizalmasabb testőrei közül fél tucat tőle nem messze foglalt helyet. Végül a hutt is felszállt, Leia hercegnőt a láncánál fogva rángatta maga mellett. Jabba elhelyezkedett a trónján, és a bárka majdnem azonnal el is indult. A zenekar belevágott valami harsány számba.

A bárka a dűnék felett siklott, úgy kerülgette a dombokat, mint ahogy egy igazi hajó bukdácsol a hullámhegyek között. Odabent egyre jobban felmelegedett a levegő, ezért Jabba kinyittatott néhány ablakot. A Tatuin ikernapjainak ragyogó sárga fénye beáradt a fedélközbe. Forró, száraz levegő öntötte el a helyiségeket.

Tessek némán ült, alig gondolkodott. Semmi mondanivalója nem volt Jabbának, ennek a szörnyetegnek, vagy a többi fogvatartójának. Úgy érezte magát, mint egy félelemtől túlcsordulni készülő pohár − és a félelem túl is csordult: a verejtékében, a szája sarkából csöpögő tintacseppekben, minden egyes ideges rezdülésében.

Ahogy a bárka felmelegedett, Tessek bőre viszketni kezdett, egyes helyeken száraz foltok tűntek fel rajta − a szája fölötti csápok között és az arccsontjai fölött. Egészséges, szürke színe fehérré fakult. Kézfején rosszat jelző, sötétkék pöttyök kezdtek feltünedezni.

Szigorú értelemben véve Tessek legközelebbi biológiai rokonai a kagylók és csigák voltak. A quarrenek faja azonban már réges-rég alkalmazkodott a szárazföldi életmódhoz, legalábbis korlátozott mértékben. Testük rugalmasságának megőrzéséhez időnként még mindig vízbe kellett merülniük. Egyébként a bőrük berepedezett és vérezni kezdett − amitől csak még gyorsabban veszített nedvességéből −, majd ha túl sok idő telt el ilyen körülmények között, elpusztultak.

Tessek azonban mégsem attól tartott a legjobban, hogy lassan, fokozatosan kiszárad. Leia tekintete aggasztotta: valami vadság csillogott benne, valami olyan önbizalom, aminek az előző nap még nyomát sem látta. Sőt (vagy csak képzelte?) elfojtott düh.

A hercegnő láthatólag nem adta meg magát Jabba kínzásainak. Nem vesztette el a tartását. Még most is teljes mértékben uralkodott önmagán, a szabadulását várta.

Tessek a lányt figyelve egyre biztosabb lett abban, hogy a Lázadók Szövetsége hamarosan rajtaüt a bárkán.

Jabba kedvenc élő csemegéjén lakmározott, időnként beleszívott hatalmas vízipipájába, elégedetten nézelődött. A testőrei a közelében heverésztek.

Tessek hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy beszéljen Leiával, hogy megmondja neki: nincs egyedül, de csak titokban mert volna hozzászólni.

− Hatalmas Jabba − fordult a hutt felé. Jabba összehúzott szemöldökkel mérte végig. − Attól tartok, hamarosan komolyan kiszáradok. Visszavonulhatok a konyhába, hogy egy nedves szivaccsal végigtöröljem magam?

Jabba szemében obszcén érdeklődés csillant fel, láthatóan élvezte Tessek szenvedését.

− Maradj csak itt velem! − mordult fel. − Bizonyítsd be a hűségedet!

− Ó, uram, biztosíthatom a hűségemről: ha valami baj történne, a legtiszteletreméltóbb helyen harcolnék… biztosítanám a hátát!

− Ha-ha-ha-ha! − kuncogott Jabba halkan, majd mélyet szippantott pipájából, és átszellemült arccal behunyta a szemét. Tessek ebben a pillanatban mélyen Leia szemébe nézett, és megpróbálta közvetíteni a lánynak áruló szándékait.

Legnagyobb meglepetésére Leia szeme hirtelen elkerekedett, mintha tökéletesen megértette volna. Biccentett, majd elfordította a fejét.

Mire egy újabb óra elteltével odaértek a Karkuni Nagy Veremhez, Tessek már alig bírt megállni a lábán. A Tatuin napjai könyörtelenül izzottak. Tessek zihálva vette a levegőt, és mikor Jabba előresiklott a trónján, hogy végignézze Luke Skywalker kivégzését, a quarren lopva kicsente az egyik testőr italából a jeget, és végigdörgölte vele az arcát.

Jabba protokollrobotja felolvasta a Luke Skywalkerre és a Lázadók hőseire kirótt halálos ítéletet, majd megkérdezte, hogy akarnak-e valamit mondani az utolsó szó jogán. Han Solo válogatott, kifejezetten a huttok számára kifejlesztett sértésekkel válaszolt, míg Skywalker egyszerűen még egyszer felkínálta Jabba számára a megadás lehetőségét.

Tessek a bal oldali látóhatárt fürkészte, abban a biztos tudatban, hogy pillanatokon belül fel fog tűnni egy lázadó vadászgépkötelék. Zavartan megfordult, és kinézett a jobb oldalon is, majd felpillantott a Tatuin vakító ikernapjaira. A vadászoknak sehol semmi nyoma.

− Dobjátok le! − kiáltotta Jabba, mire az emberei letaszították Luke Skywalkert a Sarlakk torkába. Az ifjú jedi azonban ugródeszkának használta a pallót; a levegőben megpördülve őrei háta mögött, a naszádon landolt, a bárkáról pedig valaki odadobott neki egy fegyvert. A jedi a következő pillanatban már Jabba harcosait aprította.

− Fogjátok el! Fogjátok el! − üvöltötte Jabba, és a testőrei tüzet nyitottak a lázadó hősökre, ügyet sem vetve arra, hogy lövéseikkel akár saját bajtársaikat is eltalálhatják. Tudták, hogy a hutt gazdagon megjutalmazza azt, aki leszedi a jedit.

Tessek egy futó pillanatra eltöprengett azon, hogy vajon hol késhet a Szövetség segítsége. Han Solo és a barátai a lehető legnagyobb elánnal harcoltak, de jóformán csak egy csapatnyi csavargónak tűntek a hutt állig felfegyverzett gyilkosai között. Az egyikük bele is zuhant a Sarlakk vermébe, a többiek pedig a segítségére siettek, hagyva, hogy az ifjú jedi egyedül szálljon szembe a túlerővel.

Tessek előhúzta a pisztolyát, és Jabba háta mögé lépett. A hutt testőrei átrohantak a bárka bal oldalára, onnan lövöldöztek Luke Skywalkerre és a többi lázadóra. Tessek nyugodtan szétlőhette volna Jabba fejét.

De miközben azon tétovázott, hogy megtegye-e, Leia felugrott, és a hutt nyaka köré tekerte láncait. Tessek most már nem lőhetett, úgyhogy két gyors lépéssel behátrált az árnyékba, és onnan figyelte, hogy a testőrök észreveszik-e Leia szándékát. Próbálta felmérni a küzdelem lehetséges kimenetelét: a kérdés csak az volt, hogy idejében megérkezik-e a Lázadók Szövetségének felmentőcsapata.

Az egyik weequay − Tessek cinkosa − megfordult, és észrevéve Leiát, célzásra emelte a fegyverét. Tessek beleeresztett egy lövést a torkába. A hatalmas felfordulásban senki sem vette észre, mit tett.

Az egyik naszád pár másodperc múlva felrobbant − feltételezhetően az elrejtett bombától −, és ezzel Jabba harcosainak a fele elpusztult. Leia végzett a huttal, Tessek pedig, aki még mindig a Lázadók támadására várt, hirtelen rádöbbent, hogy nem lesznek vadászgépek. Ezek a látszólag rongyos lázadók szétszórták Jabba rutinos zsoldosait! A vuki épp tüzet nyitott egy gránátvetővel a bárkára − amitől Tessek lába alatt megdőlt és felnyikordult a padló −, majd gyorsan megpróbálta megmenteni Han Solo életét.

Tessek sarkon fordult, és az életéért kezdett rohanni. Miközben átviharzott a konyhákon, felkapott egy kancsó vizet. Megkereste a robogóját, félrecsúsztatta a panelt, és teljes sebességre kapcsolva kilőtt a sivatagba.

Még alig távolodott el a vitorlás bárkától, amikor egy gombafelhő emelkedett fel mögötte, Jabba pusztulásának izzó mementójaként.

Tessek nagyot húzott a kancsóból, majd a maradék vizet a testére öntötte. Szorosan maga köré tekerte a köpenyét, és elindult a palota irányába. Agya lázasan járt, azon gondolkodott, milyen lépéseket kell tennie a visszatérése után a hatalom átvételéhez.

Teljesen kiszáradtnak érezte magát. A sivatagi szél égette az arcát, szinte kiszívta belőle a nedvességet. Gyűlölte ezt az érzést, gyűlölte a forró szél éles, csontig hatoló pengéit. De miközben a robogóval a homokdombok felett siklott, észrevette, hogy megkönnyebbült. Életében először szabadnak és könnyűnek érezte magát…

− Szabad vagyok. Szabad vagyok! − kezdett boldogan rikoltozni. Jabba hatalmas, őrizetlen halmokban heverő vagyonáról álmodozott, és arról a még nagyobb gazdagságról, ami a titkos bankszámlákon és a szigorúan legális vállalkozásokban feküdt, szétszórva a galaxis minden zugában.

Estére ért vissza a palotához, mikor normális körülmények között az őrtornyok lőrésein keresztül fény szűrődik ki, és a környéken lévő pocsolyákban élő worttok szörnyű hangon dalolták nászéneküket.

A palota azonban sötét és üres volt. Tessek kezdett attól tartani, hogy kizárják, és ott pusztul el a sötétségben. De amikor a robogójával valami hatalmas rovarként zümmögve közelebb ért a citadellához, észrevette a főbejáratnál világító lámpákat.

− Be kell jelentenem, hogy Jabba halott, és én veszem át a hatalmat − motyogta maga elé. Miután átadta a szörnyű hírt, úgy érezte, kénytelen a káosz elől valami sötét, csendes, biztonságos helyre menekülni. A robogóval megkerülte a palotát, és a hangár felé vette az irányt. A plasztacél kapu feltárult előtte.

Barada. A drága, hű Barada, gondolta Tessek. Benézett a hangárba, és azonnal tudta, hogy valami nem stimmel. Legalább a karbantartó droidoknak dolgozniuk kellett volna, látnia kellett volna világító szemeiket.

A hangár azonban üresen, sötéten tátongott, mint egy hatalmas kripta. A kapu a helyére ereszkedett Tessek mögött. A quarren ernyedten lecsúszott a robogó nyergéből, túl fáradtnak és betegnek érezte magát ahhoz, hogy lábra álljon.

− Barada? Barada? Kérlek, hozz vizet!… − kiáltotta. Aztán eszébe jutott. Barada halott, elpusztult a vitorlás bárkán. Nem fog vizet hozni, és a kaput sem ő nyitotta ki.

Tessek körülnézett a sötét, üres helyiségben, keresve, hogy ki engedhette be.

Gyűlölte a testét, ezt a törékeny testet, amely képtelen volt elviselni a Tatuin sivatagjának hőségét, s állandóan azzal fenyegette, hogy homokként szétporlad. Amikor senki sem válaszolt a kiáltására, halkan elkáromkodta magát.

Valahogy elvergődött egy közeli csaphoz, bevizezte a testét, ivott, majd feltántorgott a palotába, hogy mindenkinek beszámoljon Jabba haláláról.

A hírei óriási felbolydulást okoztak. Tessek visszasietett a szobájába, és miközben vizet és élelmet csomagolt össze magának, azon törte a fejét, hogy miként hasíthatna ki magának minél többet Jabba vagyonából. Most, hogy a hutt zsoldosai meghaltak, a palota folyosói sötéten, kihaltan tátongtak. Az egész komplexum valahogy sötétebbnek, komorabbnak tűnt, mint Jabba uralma idején.

Miután összekapkodta a dolgait, Tessek elhagyta a szállását, és örömmel gondolt arra, hogy soha nem kell visszatérnie.

A folyosó átellenes fala felől valami kaparászást hallott. Mintha egy közeledő droid fémteste csikordult volna meg a kőfalon. A léptek monoton visszhangot vertek.

Tessek végignézett a járaton. Egy nagy, fekete, pókszerű agyhordozó közeledett felé, lámpái szemekként világítottak a sötétben. És mögötte még egy és még egy − mindenfelől pókok tartottak felé. A B’omarr szerzetesek.

− Üdv, Tessek növendék − suttogta az első szerzetes.

− Menjetek innen! − könyörgött Tessek. Teljesen elgyengült, nekitámaszkodott a falnak, majd a félelemtől és fáradtságtól ernyedten lecsúszott a padlóra. Valahonnan távolról még hallotta egy kocsi kerekeinek a nyikorgását, és mintha a lézerszikék villanását is látta volna…

Tessek legközelebb hat hónap múlva lépett ki Jabba palotájából. Nyugodtnak és biztosnak érezte magát, miközben a pókszerű mechanikus test könnyedén felmászott a legmagasabb torony csúcsába.

Odafent letelepedett egy mellvédre, és lenézett a lenyugvó napok fényétől vöröses-lilás árnyalatokban játszó, szélesen elterülő fehér sivatagra. Egy feltámadó szélroham kis homokfelhőt kergetett a dűnék fölött. Tesseket már nem érdekelte, hogy a szél meleg-e vagy hideg, száraz-e vagy nedves.

Hat hónapja ez volt az első alkalom, hogy az agyát befogadó tápoldatos tartály lekerült a polcról. Újonnan kialakult pszichikai erejével most sikerült magához szólítani egy mechanikus testet.

Odalent a palotában a kincsek még mindig hatalmas halmokban várták, hogy valaki bemerészkedjen értük. Azonban a Mos Eisley-i bérgyilkosok és tolvajok első néhány kudarcba fulladt próbálkozása után alaposan megcsappant az érdeklődők száma.

Tessek letette az agyát a fal szélére, póklábait kényelmesen kinyújtotta. Valaha attól félt volna, hogy lezuhan. Valaha úgy érezte volna, mintha a világ tetején állna.

Most azonban lehunyta a szemét, és az elméjével fürkészte a világot. Lent, Jabba hajdani palotájának legmélyebb zugaiban a legújabb B’omarr szerzetesek végezték meditációs gyakorlataikat.

A sivatagban ragadozók vadásztak csont és bőr áldozataikra. Javák és taszkenek vívták halálos küzdelmeiket a vízért. Mos Eisleyban Lady Valarian új stílust és szokásokat vezetett be az alvilágban. Az egekben pedig a Lázadók Szövetsége vívta harcát… miért is? A szabadságért.

Tessek kinyúlt az elméjével, messze a csillagok közé, és finoman megérintette azoknak az embereknek a tudatát, akikkel valaha találkozott, s akiket a maga módján megkedvelt. Luke, Leia, Han, a vuki…

És ezzel egy időben a Szövetség hőseinek egyszerre ugyanaz a különös, sürgető gondolat jutott az eszébe: Ha valaha is visszatértek Jabba erődjébe, egy szabad quarrent találtok a palotában.

És a hősök egymás után rázták meg a fejüket, hogy kiverjék belőle ezt a furcsa gondolatot.

Mikor a napok a horizont alá buktak, Tessek felkelt, és elindult a sötét folyosón, amely a palota legmélyebb szintjeire vezetett. Ott, a tápoldattal töltött tartályokban meditáló agyak között lelte meg a nyugalmát.

Daryl F. Mallett

Ragadós nyelv

Bubo története

Sluuurp!

A bibircsókos pofából halkan elővillant egy hosszú, hajlékony nyelv, és belenyalt a tiltott csemegékbe, a lehullott morzsákba. Azonban amilyen szorgalmasan tevékenykedett a nyelv, olyan aktívan figyeltek a zöld fej tetején pislogó, dülledt lila szemek is. Bubo a lassan kihűlő kemencék sötét szegletéből szemlélte a konyhában zajló eseményeket.

Kémként és orgyilkosként folytatott pályafutása során tucatnyi ilyen palotában volt már szemtanúja tucatnyi hasonló jelenetnek. Gartogg, a hatalmas termetű biztonsági őrök egyike Ree-Yeest faggatta. A lábaik előtt egy holttest hevert. Bubo nyelve kéjesen megremegett egészen a feje búbjáig, miközben elképzelte, ahogy a gamorrai őr jól fejbe vágja a grant, majd végigvonszolja a folyosókon, hogy megkapja méltó büntetését a huttól.

Bubo nem szeretett együtt dolgozni a gran ügynökkel. A háromszemű lény túl amatőr, túl kiegyensúlyozatlan, túl érzelgős volt. Sokkal jobban támaszkodott másokra, mint a saját képességeire. És amikor ideges lett valamitől, hatalmas mennyiségű részegítő italt vett magához.

És mindemellett még az íze is rossz volt.

Bubo utálkozva felpöndörítette a nyelvét, amikor látta, hogy a háromszemű idiótának sikerül meggyőznie a félkegyelmű őrt az ártatlanságáról.

Egy nap téged is elkapnak, gondolta, majd megfordult, és betotyogott a kemencék mögött nyíló szellőzőjáratba.

Miközben egész idő alatt ízletes javák vagy Buja Féreg után szimatolva végigment a kőből és fémből kialakított járatokon, a jelenlegi szerződése járt a fejében. Bár most csak egy kisebb szerepet játszott, mégis aggódott, hogy lebukhat társai folytonosan ismétlődő ostobaságai miatt. A hutt haragjától pedig még ő is tartott.

Bubo tudta, hogy Ree-Yees és még sokan mások csak kihasználják. Ők az univerzum lakóinak nagy részéhez hasonlóan, úgy tekintettek rá, mint egy nyálazó, agyatlan, bogárfaló békakutyára… és meg sem próbálták meglátni a valódi mivoltát. Valójában fajának néhány egyede a létezés szellemi szempontból legmagasabbrendű teremtménye volt. Legalábbis Bubo szerint.

Így hát amikor néhány évvel ezelőtt megérkezett erre a homokkal és gyíkokkal teli bolygóra, Bubo örömmel fedezte fel a palota mélyére visszahúzódott B’omarr szerzeteseket. Most is hozzájuk tartott, mint mindig, amikor megvilágosodásra volt szüksége.

És ha esetleg nem nyerné el, még akkor is rejteget egy utolsó kártyát a tarsolyában, amivel elpusztíthatja Ree-Yeest.

A talajszint alatt hűvösebb és egy leheletnyivel nedvesebb levegő áramlott a folyosókon. Bubo a közeledő lépések hallatán visszahúzódott az árnyékok közé, és elbarikádozta a tudatát. Mivel mindenki csak egy oktalan állatnak tartotta, általában nem kellett elrejtőznie, nyugodtan járhatott-kelhetett. A jellegzetesen lágy lépések alapján azonban felismerte Bib Fortunát.

Jabba főudvarmestere állandóan a palota mélyebben fekvő szintjein kószált, igyekezett minél több információt kihúzni a humánus B’omarrokból. És elképesztően erős mentális kontrollal bírt. Persze, nem állt még egy B’omarr vagy egy jedi szintjén, de ahhoz épp eléggé megrémisztette Bubót, hogy minden egyes találkozásukkor felrántsa mentális védőpajzsait. Tudta, hogy a twi’lek forral valamit. Gyanította, hogy Fortuna zsarolja a szerzeteseket, azonban akármennyire tisztelte is a megvilágosodást keresőket, nem akart belekeveredni ebbe az ügybe.

Mikor a hutt főembere elhaladt mellette, Bubo folytatta az útját a folyosókon. A szerzetesek kioperált agyait szállító mechanikus pókokat könnyedén kikerülte.

Egyenesen egy mások által ritkán látogatott kis barlanghoz ment. Belépett a sötétségbe, és csak az ösztöneire bízva magát odatotyogott arra a helyre, ahol várakozni szokott. Miközben leült, lassan egy halvány fénysugár világította meg. Pár perc várakozás után egy másik fénysugár rávetült egy hatalmas, tápoldatban lebegő agyra.

Üdv, Buboicullaar. Az agy a teljes nevén szólította Bubót, és közvetlenül az elméjében beszélt, mindenféle villogó fények vagy szikrák nélkül, ahogy azt Bubo egy tucatnyi olcsó holóban látta. A mély, vidám hang megremegtette a testét, megnyugtatta és ellazította izmait.

Üdv, Evilo Nailati, felelte Bubo, akit mint mindig, most is egy parányi félelemmel töltött el a testetlen hang.

Mire vagy kíváncsi, kis testvér? − kérdezte a megvilágosodott B’omarr

Bubo úgy döntött, kerülő úton teszi fel a kérdést. Hogyan kontrollálhatom az érzéseimet és hajthatom végre a feladatomat?

Jabba elpusztítására gondolsz?

Bubo önkéntelenül is eleresztett egy mentális sóhajt. Ennyit a kerülő útról. A szerzetes agya csak nevetett, ahogy Bubo feltette a kérdést: Hát tudod?

Egy bűnbarlangban élünk, kis testvér… A hang elhallgatott egy pillanatra. Miért akarod megölni?

Bubo hangosan, brekegve felnevetett. Természetesen a pénzéért.

De mit akarsz igazából, Buboicullaar? Meg kell tudnom. A legtöbb testvéremtől eltérően én nem olyan elvont fogalmakat keresek, mint az„igazság” vagy a „megvilágosodás”. Annyi információt akarok felhalmozni, amennyit csak tudok. A testembe zárva képtelen lennék megtenni ezt, hiszen az alig egy évszázad után elpusztulna. Így azonban akár ezer évig is élhetek, a szellemem tanulhat és gyarapodhat, és akkor térek vissza a testi létbe, amikor csak akarok.

Bubo mentálisan felhorkant. Tanítóm, te mindig is egy kicsit… eretnek voltál.

Ezt meg hogy érted, kis testvér? − jött a szerzetes agyának nevető válasza.

Itt van például a drámai érzéked, meg ez a játék a fényekkel. Aztán még most is teljes mondatokban és gondolatokban beszélsz, nem pedig elszigetelt szavakkal és képekkel, válaszolta Bubo megfontoltan.

Erre szükség van, amikor a külső világgal kommunikálok. Nem hiszem, hogy vákuumban kellene tanulnunk. És a tudás keresése során jobban szolgálja a megvilágosodásomat, ha olyan kézzelfogható lényekkel beszélek, mint te.

Szóval… az utolsó kérdésem az, tanítóm, hogy mit csináljak?

Kis testvér, a tudásomra esküszöm, hogy gőzöm sincs róla…

Amikor a palotába eljutott a hír, hogy Jabba „balesetet” szenvedett a Karkuni Nagy Veremnél, Bubo valahogy meg sem lepődött azon, hogy hirtelen mindenhonnan szerzetesek bukkantak fel. Hüllőagyának valamelyik része gyanította, hogy előbb-utóbb nekimennek a jelenlegi lakóknak. Tudta, mire számíthat, de Bib Fortunától eltérően, akinek mentális sikolyát hallotta a palota egy másik részéről, Bubo egyáltalán nem bánta a dolgot.

Örömmel tudta meg, hogy Ree-Yees a vitorlás bárka fedélzetén tartózkodott, amikor az felrobbant a Sarlakk felett. Szinte látta maga előtt, ahogy a háromszemű a hajó fedélzetén kószál, és az orra alatt arról motyog, hogy „mit kellene csinálni”. Aztán már-már irracionalitásba hajló dühvel gondol arra, hogy mit tett vele Bubo, és odalép a korláthoz, hogy végignézze a lázadók kivégzését…

Erre gondolt, miközben a szerzetesek végül kiemelték az agyát a koponyájából. Az utolsó fizikai tette az volt, hogy még egyszer, utoljára brekegve felnevetett.

Mi olyan mulatságos, kis testvér? − hallotta a tudatában Nailati mély hangját.

Bubo tétovázott, tudva, hogy a szerzetesek legtöbbje elítélte a bosszút, mert haszontalannak tartotta, különösen ha valaki az örökkévalóságon át az univerzum titkain töprenghet. Remélte, hogy mestere érteni fogja a tréfát.

Én ettem meg a detonátort, tanítóm. Ree-Yees tervének legfontosabb kellékét.

Csend.

Aztán: Mit csináltál? Hitetlenkedés.

Bubo beszámolt Ree-Yees utolsó, a palotában töltött óráiról.

− Te undorító, kétszemű varangy! − Ree-Yees megint elvétette.

Bubo az egyik szellőzőjáratban lapult. Előtte ott hevert a detonátor, a bomba utolsó alkatrésze. Bubo úgy helyezte el, hogy csak pár milliméternyire legyen a részeg, vadul nyújtózkodó Ree-Yees ujjaitól.

− Felzabáltatom a rankorral azt a mocskos irhádat!

Kevés vagy te ahhoz, te részeg állat!

Bubo lassan elcsalta a szobájától a gran ügynököt. Mindig elrántotta előle a kis alkatrészt, amikor érte nyúlt. Miután már vagy egy órát szórakozott a mámoros Ree Yeesszel, visszahúzódott ebbe a biztonságos menedékbe.

Amikor a gran benyúlt a hosszú fakanállal, Bubo kicsapott ragadós nyelvével, és felkapta a detonátort. Lassan, megfontoltan a szájába húzta az alkatrészt, majd vidáman elropogtatta.

Odafent a trónteremben csak egy pillanatra hagyták abba a dőzsölést a felharsanó ádáz üvöltés hallatán. Aztán a nevetés és a zene tovább folytatódott.

Mivel már a saját agya is egy tápoldattal teli tartályban lebegett, Bubo csak mentálisan mosolyodott el B’omarr mesterének feldübörgő nevetésén.

Igen, határozottan szórakoztatónak ígérkezik az örökkévalóság ennek a lenyűgöző szellemnek a társaságában.

Jennifer Roberson

A szóbeszéd álcája

Az orgyilkos története

Forróság.

És nap.

És homok.

És holttestek. Vagy haldoklók.

Testek, amelyek még tele vannak vérrel. Egyetlen cseppjük sem ömlött még ki a Tatuin homokjába, Mos Eisley napszítta betonjára, sem az izzadságtól mocskos, ezer bolygóval távolabb vett köpenyre. Egyetlen cseppjük sem csillant meg a petyhüdt ajkakon, a törékeny torkok sem tápláltak vértócsákat, még csak egy finom hajszálér sem pattant meg az orrokban.

Már azok esetében, akiknek volt orruk és vérük.

Nem kell humanoidoknak lenniük, hogy felszívjam a nedveiket. Az a lényeg, hogy a szervezetük előállítsa az agyukban a zselészerű, gennyes anyagot.

…fájdalom − öröm…

…öröm − fájdalom…

A tiéd, az övé, az övék.

És az enyém is, örökké.

Beviszem őket a városba, ahol Jabba háza áll: ezt, azt, amazt… és nem hagyok, mert sosem hagyok semmi bizonyítékot magam után. Nincs fegyver, nincsenek nyomok, nincsenek bizonyítékok. Csak a testek vannak, sebek nélkül, élettelenül, s ami még szebb: nedvek nélkül. Az agy leszívása megfosztja a testet a lényegétől. Az élethez szükséges eszközöktől.

Nekem nem az esszencia kell, nem is a vér, és nem is a hús, ami végül is nem több, mint puszta burok. A nedvek kellenek, a nedvekre van szükségem − hogy megmentsék az én lelkemet, hogy életben tartsák az én burkomat.

Akkor kapom el őket, amikor akarom, lenyűgöző hatékonysággal, egyszerűen, célratörően: ezt, azt, amazt − szabad egy táncra, velem és a halállal?

Ez alkalommal azonban a halálért, a külső burokért teszem; mert itt és most, ezen a bolygón a nedveknél több kell, hogy megmentsem a lelkem. Alattam állnak: ez a halott és haldokló, Mos Eisley űrkikötőjében szétszórt trió − itt, ott és amott − csak talpnyalók csapata, nem orgyilkosoké. Üres, szolgalelkű lények, nedveik gyengék és ízetlenek… de a haláluknak célja lesz, még ha nem is a kedvemre való. A saját kezemmel akarom megölni őket, nyomok nélkül, mert az én fajtám nem hagy látható nyomokat, amelyeket bármilyen létező felismerhet.

Egy létező azonban igenis fel fogja ismerni, ez alkalommal fel fogja − mert mindent megteszek, hogy így legyen.

A megbízóm, az árulóm.

− Anzati − suttogják majd. − Anzat, az Anzati.

…fájdalom − öröm…

…öröm − fájdalom…

Elkapom őket és a többieket, mindegyiket, amelyik szolgálatban van, és dolgom végeztével otthagyom őket, hogy rájuk találjanak. Ahol meg fogják találni őket, és jelentést tesznek róluk. Talmontnak, a prefektusnak; Lady Valariannak, a királynőnek, aki király akar lenni; és magának Jabbának.

Talmont és Valarian megörülnek: azok, akiket megöltem, Jabba emberei voltak.

A hutt bosszús lesz, már most bosszús − és kétségkívül a legközelebbi ellenségét hibáztatja. Megszámlálhatatlanul sok ellensége van, gyakrabban és rendszeresebben törnek az életére, mint ahogy egy ember lélegzetet vesz.

Dannik Jerrikót azonban eszébe sem jut vádolni. Még nem. Nem, amíg én úgy nem döntök.

És én úgy fogok dönteni. Úgy kell döntenem. Úgyhogy tudni fogja.

Jabba.

Tudd meg hát, és reszkess!

Mire megtalálják a testeket és jelentik őket; mire végre-valahára felfedezik az igazságot, és az igazságból szóbeszéd, a szóbeszédből pedig legenda lesz, én már a palotában leszek. Ne kérdezd, hogy kerülök oda, és azt se, hogy jutok be; vagyok, aki vagyok, és mi féltékenyen őrizzük a titkainkat.

Most egy test jön, bár pillanatnyilag még él. Felém közelít Jabba hírhedt palotájának nyálkás és boldog, sápadt mocska. Egy weequay az − halovány, ritkás hús, hüllőszerű vonások, és a harcosok befont hajtincse a borotvált koponya búbjáról hátravetve. Már találkoztam a fajtájával a Jabbával kötött korábbi üzletek során. Ádáz, brutális faj; a nedveik kegyetlen gondolatoktól nehezek. Gyér, keserű nedv, túl savas az íze, de most megteszi. Itt. Most. Ebben a pillanatban. Megteszi, komolyan mondom.

…fájdalom − öröm…

…öröm − fájdalom…

Az áldozat haláltánca: egy ölelés − nem lehet menekülni belőle −, idegen kezek tapadnak a koponyára, a szemek vadállatian merednek rá, világítanak a sötétben. Aztán a hajlékony szívók elővillannak az orrom melletti húsos arczsebekből, hogy szemérmesen, epekedve, szerelmesen megsimogassák az orrlyukait − amíg türelmüket veszítve előre nem nyomulnak.

Nem szerelmesen.

Hogy az élet nedvei után kutatva felcsusszanjanak még az agyon is túlra.

Ez az én táncom, úgyhogy én vezetek. Számomra ez nem haláltánc, s nincs híján a kecsnek, sőt kimondhatatlanul gyönyörű. Ezáltal élek.

Táncol, táncol a weequay, úgy, ahogy a többiek is táncolnak, próbálnak szökni, mikor hagyom, hogy megpróbálják − mert a táncnak szaporának kell lenni, attól édesebbek a nedvek. De ha táncol is, nincs menekvés, nem szabadul. És tartok tőle, ő is tudja ezt; a torka nyüszít, sziszeg és recseg. Más hang nem jön a szájából, a torkából, csak a szeméből. Sikoltás. Döbbenet. Haldoklás. És mindegyik némán pusztul el.

…forróság…

Mos Eisley fehéren izzik, kész áldozati máglya. De nem olyan forró, hogy megégesse a bőrömet, vagy megperzselje a csontjaimat; a forróság a nedveké, az esszenciáé, a testé − mindegy, hogy kinek a testéé.

A weequay elernyed. Kész. Ledobom a konyha mellett, ott biztos rátalálnak.

A szívók megremegnek, ahogy szomjukat csillapítva kéretlenül visszagöngyölődnek a helyükre. Az ajkamon valami cukros édesség nyoma. A weequay evett a tánc előtt. Micsoda hiábavaló étvágy, milyen gyerekes vágyakozás a lopott ételre. Pedig semmi, semmi emberkéz által készített nem szárnyalhatja túl azt az édes ízt, amelyet az agy választ ki magából.

Megigazítom a kézelőmet, elsimítom a kabátom ráncait. Jabba palotájában rengeteg nedv vár.

− Anzat − suttogják majd. − Anzat, az Anzati.

Ez a történet személyes ügynek indult, a kínzó éhségen kívül semmilyen hátsó szándék nem volt mögötte. Nedvekre vágytam − nedvek nélkül elpusztulok −, de az ő nedveire is, különösen az ő nedveire, minden nedvek nedvére: annak az embernek a nedveire, aki ismeri a félelmet, de felszabadítja magát alóla; aki szembenéz vele, legyőzi, és nem azért röhög a pofájába, mert törékeny a teste, hanem azért, mert erős a lelke. És aki azzal, hogy legyőzi a félelmet, létrehozza minden nedvek édes, forró és tiszta nedvét.

Han Solo nedvét.

A történetből szakmai ügy lett, és erről csak az árulás és a hitszegés tehet. Jabba el akarta kapni Solót. A huttot nem nagyon érdekelték a nedvek, ha tudott is róluk, sohasem említette. A forrásait és az erőforrásait ismerve persze valószínűleg tudott róluk; de ez a legkevésbé sem számított. Tudta, hogy sérthetetlen vagyok, mert vagyok, aki vagyok, és a legjobb vagyok. És a legjobbnak a legjobbat.

…Han Solo nedvét…

Az enyém volt, amikor elkaptam. Az enyém volt, elvettem, megittam. Az enyém volt, felszürcsöltem, megízleltem: forró, édes és tiszta.

Az enyém volt, amíg Jabba el nem lopta tőlem. Amíg el nem árultak.

Fett. Calrissian. Maga Jabba, a hutt, aki mindannyiukat dróton rángatta. Mindannyiukat megvette.

Engem is megvett. Egy ritkaságot ígért a legjobbak legjobbikának, most és mindörökké, ámen: Dannik Jerrikónak, az orgyilkosok orgyilkosának.

Jabba ezért meg fog halni. És a többi is: három Mos Eisleyban; és még több Jabba palotájában, mint ez a weequay is.

És Han Solo is. És az asszonya, a királyi vér. És a pedigré nélküli fiú is, aki pedig rejtélyes módon erősnek ígérkezik abban, ami Kenobi ereje volt.

Olyan erő ez, amit azóta ismerek, amióta csak élek, az pedig nem kis idő; mi, Anzatik az univerzumok, galaxisok, világok sokaságának számtalan titkát ismerjük. A fiú ereje olyan lesz, mint Kenobié, Vaderé és a Császáré.

Az utóbbi kettőé azonban ki van fordítva, ők forgatták ki, és már nem azonos Kenobiéval, vagy azokéval, akiket jedilovagoknak hívtak. A fiúét is ki fogják fordítani?

Talán. Senki sem képes szembeszállni a Birodalommal, vagy Darth Vaderrel.

Vagy Jabbával, a huttal.

De Jabbán kívül egyikük sem ismer engem. Csak tudnak rólam, a fajtámról, a rémtörténetekről. És épp ezt fogom kihasználni: a tudatlanságot és a mendemondákat. Hadd mondják csak a magukét. Ez alkalommal ki fogom használni. Az ereje mindenható.

A palotában, amely valaha kolostor volt − tiszta, míg be nem szennyezték először a kalózok, majd maga Jabba −, rengeteg mindenkit meg kell vizsgálnom, fel kell mérnem, nyomon kell követnem, sőt a történetek szerint be is kell cserkésznem, bár ezt a módszert régebben megvetettem, most viszont helyénvalónak tűnik, s mindezt a fajok és a nedvek sokasága közepette. Miriádnyi nemzetből, végtelen számú bolygóról. De itt senki sem számít, csak a gazdájuk, akit szolgálnak; semmik neki, semmik nekem, és semmikként fognak elpusztulni.

Egyetlen kivétellel.

Jabba, reszkess! Te sem éled túl.

És remélem, imádkozom érte, hogy a nedved esszenciája legyen olyan bőséges ízekben, mint a tested kövérségben.

Vagyok, aki vagyok: a tökéletességre törekszem. Mindegyik meghalt. Mind. Senki sem maradt, aki tovább adta volna a történetet.

Most azonban szükség van a történetre, és arra, hogy valaki elmondja. Az ismeretlen okból meghalt weequay megdöbbenést fog kelteni, de bizonyosság nélkül. Most szükség van egy „hibára”; vagyis valamire, amit ők hibának fognak tartani. Egy életben hagyott lényre. Hogy elmondja, hogy végtelen borzalommal eltelve elmesélje, milyen szörny vette el majdnem az életét.

Így hát itt az ideje, hogy kilépjek a szóbeszéd álcája mögül, ahol mi, Anzatik túl gyakran rejtőzünk el.

A félelemnek több szintje van, mint ahogy Jabba palotájának lakói is hierarchikus rangsorban helyezkednek el. Mielőtt eljutnék a hutthoz, először a többiekre kell lecsapnom. Némelyek jelenléte fontos a számára, másoké nem, de ettől függetlenül, akármelyik tűnik is el, a hiánya érezhetővé válik az apróbb és a nagyobb dolgokban egyaránt. A kisebb kellemetlenségekkel kezdődik, aztán jönnek a kétségek, a harag, majd a rémület afelett, hogy senkinek sincs biztonságban az élete. Mindegyik szintet ismerem, és azt is tudom, hogyan használjam fel azokat.

Első fázis: a Mos Eisleyban elpusztultakról már megérkeztek a jelentések, Jabba azonban nem tulajdonít jelentőséget a dolognak − vagy csak egy kicsit −, amíg a további történések rá nem kényszerítik.

Második fázis: a weequay. Jabbának nem fog hiányozni. Másoknak azonban igen. És ha elegen meghalnak a kisemberek közül, akkor még a vezetőik is pánikba eshetnek.

Most pedig egy nőnemű lény következik. Az a twi’lek táncoslány a fejcsápokkal már halott, odadobták Jabba rankorjának, de vannak még más nők is. És az egyiket el fogom kapni.

Őt az ellenségeim − köztük Jabba is − gyönyörűnek tartják: buja, telt húsú, rengeteg melle van, teste súlyosan mozdul. A keze hullámokat ír le, a hat mell himbálózik, a feneke egy pillanatra sem pihen meg. De aztán végül ő is nyugovóra tér, mikor a mulatság végre átadja a helyét a kábulatnak. A nő, egy askaji − ez a faj egyszerre több kölyköt szül − kimegy a trónteremből, hogy pihenjen az éj hátralévő részében, míg a Tatuin kérlelhetetlen napjai ismét fel nem kúsznak az égre.

Pedig nem fog nyugalomra lelni. Nem lesz része az alvás örömeiben.

Ráadásul a szolgák szállását jelölöm ki tetthelyként, azt a helyet, ahol mindenki biztonságban érzi magát.

Ahogy távozik a trónteremből, a méltóságteljes, büszke lépések fáradt totyogássá válnak. A válla leereszkedik, örül, hogy végre ágyba kerülhet. Figyelme eltompult erre a kései órára, figyelmetlenül halad − eszébe se jutna óvatosnak lenni, hiszen Jabba palotájában van, amelyet számtalan univerzum söpredéke véd.

Úgyhogy gyerekjáték hagynom, hogy elsétáljon mellettem az előcsarnok felé. Nem vesz észre, a gondolatai mára pihenésen járnak. Követnem is gyerekjáték − mögé lépek, és gyengéd szavakat suttogok a fülébe a saját nyelvén.

Megpördül, a mellei vadul himbálóznak. Először öröm csillan a szemeiben; ezek szerint számított valakire. De én vagyok az, nem más; és az öröm félelembe csap át.

Azt mondom neki az anyanyelvén, hogy ő a legszebb nő, akit valaha láttam; hogy az árnyak közül, Jabba palotájának sötét zugaiból figyelve sóvárogtam utána, és azt kívántam, bárcsak vetne rám egy pillantást. De nem nézett felém, és ettől reményvesztett, gyenge és félénk lettem, és csak most jött meg a bátorságom, hogy eléje lépjek, s bevalljam neki az igazságot, majd a lába elé vessem magam. Tudja meg, meg kell tudnia, hogy mit élek át, mit él át egy férfi, aki meglát és megkíván egy nőt, méghozzá egy olyan nőt, mint ő…

Majdnem elhiszi. Húsos arcán feltűnik két vörös folt. A kezem alatt megremeg a válla. Az ajka szétnyílik, mikor az ujjaim a válláról a tarkójára kúsznak, a tarkójáról az állára, amely szinte eltűnik a tokák között. Aztán pedig rákulcsolódik a koponyájára az Anzat ölelése, és hagyom, hogy meglássa, mi is vagyok valójában. Életre kel a legenda.

Felnyüszít. Aztán megmerevedik, megbénul a félelemtől, ahogy kinyúlnak a szívóim. A szokásosnál lassabban közelítenek felé. Mindig is a legmagasabb rendű nedveken éltek, és mostanában egy kicsit lealacsonyító számukra, hogy az alacsonyabb rendűek nedvét kénytelenek szívni, akikben egy csepp bátorság sincs.

De azért közelednek, kinyúlnak. A nő újra felnyüszít, képtelen megmozdulni a rémülettől, a kezemtől, attól, hogy tudja, mi vár rá.

…öröm − fájdalom…

…fájdalom − öröm…

Nem. Ez alkalommal nem. Türelmesnek kell lennem, nem szabad elveszteni a fejem.

…öröm?…

Később. Később.

Csak egy simogatás, a szívók leheletfinom érintése az orra alatt. Megremeg a kezem közt…

Egy lépés. Valaki jön. Jellegtelen, gépies hang kérdezi, ki vagyok, mit művelek.

Miközben a nő megint felnyüszít, én megfordulok. Hagyom, hogy a férfi is meglásson, mint ahogy a nőnek is hagytam. Egy kicsit sajnálom, hogy oly sok évszázad után fel kell fednem az igazságot, a módszereimet, az eszközeimet, de ez elkerülhetetlen.

Életben akartam hagyni a nőt. Az volt a lényeg, hogy lásson, és telekürtölje a palotát a támadás hírével. Most azonban itt áll ez a fickó is, ez a páncélos hím egy légzőmaszkként is szolgáló sisakban, és ő is megteszi. És a nő is. Nemsokára mindketten borzongva mesélik a velük megesett rémtörténetet.

Anzat, az Anzati… szabadon jár-kel Jabba palotájában.

Időtlen idők óta csak a képzeletükben léteztem. Mesehős lettem. Mítosz. Legenda. Képzelgés, töredék, rémálom. Mind egy és ugyanaz, még ha más címkéket ragasztanak is rájuk… az igazság azonban még ennél is kegyetlenebb, és sokkal, sokkal rémisztőbb.

De az elferdített igazság, a féligazság, az ismeretlen, teljes igazság jó szolgálatot tehet nekem. Időtlen idők óta szolgálja az Anzatikat és engem. És most is engem szolgál.

Most, ebben a pillanatban.

Ah, de a nedvek, az élvezet…

Mire várjak? Most kínoz az éhség. A nedvekért és a győzelemért. A tudatért, hogy megtettem, amire senki más nem volt képes.

Jabba nedvei: lényének kvintesszenciája, a lényege annak, amivé vált, amit csinált magából. Nedvek, amelyeket senki sem kóstolt még soha, hogy megízlelje erejüket.

Elszívni a hutt életét, miközben az otromba porhüvely elrohad!

De semmi kapkodás! Jabba igazi kihívás. Az agyafúrt hutt tudja, hogyan vigyázzon magára. Időbe telik, amíg elültetem a félelmet a lelkében, és elkezdem forralni a nedveit. Minden erőmre szükség lesz. És fel kell fednem az igazságot is.

De most kínoz az éhség, és többet akarok, mint Jabba nedveit. Azt akarom, hogy rettegjen.

Halld hát híremet, ó, Jabba, és ismerd meg a rettegést!

A nappalé vagyok, de ugyanúgy az éjszakáé is. Akkor pihenek, amikor akarok, nem függök holmi biológiai ritmustól. Szabadon járok-kelek a hajdani kolostor labirintusszerű folyosóin. Most is a járatokat rovom, és egyszerre elönt a bizonyosság, hogy itt vannak a palotában azok, akik eddig nem voltak itt.

Váratlanul: …nedvek…

Ismerem ezt az érzést. De ez az esszencia, ez az esszencia…

…nedvek…

Ó, milyen erős, magával ragadó… megállok az árnyak között, lenyűgöz a tudat, a természetfölötti tudás arról a nedvről, amelyet minden másnál jobban kívánok…

…nedvek…

A szívóim, amelyek régóta hiányolják már megszokott táplálékukat, lázasan mocorognak a helyükön. Tudják. Tudom.

Han Solo. Han Solo él és virul; és körülötte még többen, hasonló nedvekkel…

Hányan? Solo, egy másik, és még egy.

…nedvek…

Végig a konyhához vezető folyosón. Ott találok egy még élő testet; kicsi, jelentéktelen lény, a nedve gyér és éretlen, de megteszi, megteszi! Csak a nedv számít, legyen bárkié.

Nincs időm, nincs időm…

Elkapom. Megfordítom. Átölelem.

Rövid ideig küzd, túl rövidig. A szívóim behatolnak az orrába, fel, az agyáig.

Kevés a nedv, és az is gyenge.

De megteszi. Pillanatnyilag.

Gyorsan félrelököm, a szívóim kiszabadulnak. Hagyom, hogy lehulljon a mocsokba, esetlenül, méltóság nélkül. Nekizuhan egy törött ládának, épp beleférne a teste.

Az arcán vér van. Nyomot hagytam magam után.

Nincs időm.

Ez elég lesz. Meglesz a hatása.

Anzat, az Anzati… szabadon jár-kel Jabba palotájában.

…nedvek…

Ah, hiszen ez eksztatikus, legalábbis az lesz.

Kicsoda?

A folyosókon egy árnyakba burkolózott Anzati oson, és időnként óvatosan körülkémlel, a tények, az igazság keresése közben…

Ó, micsoda öröm!

…itt van, itt van; mind itt van, itt… Solo és egy másik. És még egy.

A Jabba tróntermébe vezető folyosó sarkán meglapulok. Mert itt van, mind itt vannak: Solo, kiolvasztva a karbonitból, a nedvei vadak és merészek, egy leheletnyi félelemmel fűszerezve: vak, vak és bizalmatlan, de az ösztönei harcra készek, harcra…

Egy másiké. Vad, szabad és forró.

Rémült a lány is…

…a lány?…

…attól fél, hogy az előkészületei, a tervei ellenére nem tudja majd kiszabadítani. Csubakka, Lando, Han járnak a fejében, főleg Han…

…Calrissian…

Akkor ő a harmadik.

Solo. A nő. Calrissian.

Árulók.

Micsoda öröm… ó, micsoda öröm!

Solo azonban mindegyiken túltesz a jelenlétével, a nedveivel; és közben teljesen lenyűgöz. A szívóim remegve előkúsznak.

…nedvek…

A nő levette az álarcát. Levette, hogy a férfi felismerje, hogy ne féljen.

Ne. Hagyd félni, hogy legyőzhesse a félelmét. Csak a félelemben, a félelem legyőzése közben, a tudatra ébredés során, és a vad, őrült bátorság felbuzdulásakor válhat azzá, akit akarok, akire szükségem van…

…Han Solo nedve…

Ó, bár az enyém lehetne!

Mind az enyém lesz! Egyik a másik után.

Nem. Várjunk! Első a feladat!

…nedvek…

Nem! A feladat.

Őrizd meg a türelmed!

De olyan nehéz! Az önmegtagadás olyan lecke, amit sohase tudtam megtanulni − sohasem kellett megtanulnom.

Solo. A nő, a királyi sarj. És Lando Calrissian.

Mindegyik az ígéretes jedit akarja.

…Han Solo nedve…

Elhátrálok. Nehezen uralkodom magamon. A szívóim fellázadnak, mikor megpróbálom visszahúzni őket, megpróbálom visszahúzódásra késztetni őket. A fejemben háború dúl.

Ilyen messzire jutottam volna? Ennyi mindent elveszítettem?

Soha nem álltam még ilyen közel a szakadék széléhez.

Valakinek meg kell halnia. Most. Nedvekhez kell jutnom. Most.

Megfordulok. Odalapulok a falhoz, és gyorsan visszavonulok. Hallom Jabba röhögését. Ezek szerint elkapták őket? Mindegyiket elkapta a hutt?

…nedvek…

Solo. A nő. Calrissian.

Mind. Mind az enyém lesz.

Vagy meghalok.

Nálunk ez nem alvás. Kábulat, majdnem kóma. Visszahúzódás mindentől, ami él, ahhoz, ami az élet határán lebeg. A mélységbe, sötétségbe, a másságba, ahol a testem mindenféle szempontból újraépíti magát, ha szükséges. De már régóta nem volt az, mert óvatos vagyok, és az áldozataimon kívül soha nem látott senki − hacsak úgy nem döntöttem, hogy a rettegés árasztása nélkül megyek az élők közé. Egyébként magányos az életem; pedig nem szeretem a magányt.

De hát mindennek megvan az ára. A kábulat mélyebb, mint máskor. A kóma majdnem teljes. Úgyhogy amikor valami nagyon váratlan kiemel belőle, olyan közel járok az őrülethez, amennyire csak egy közülünk való teheti.

Tehát úrrá lesz rajtam az őrület, amikor váratlanul, túl váratlanul felébreszt valami. Mint ez a tudat, ami éles és fájdalmas, hiszen a megismerésen túli erőkből merít. Mint Yoda, mint Kenobi. De még fiatal, még csak tanulja az utat.

Az utat, az erő mélységét teljesen fel kell fognia annak, aki szabadjára akarja engedni.

Dühös vagyok, mert felébresztett. És hirtelen megértem: ez erősebb lesz, mint bármelyik másik. Kihaló fajtájának utolsó, de legnagyobb képviselője. Benne él az összes többi.

A fiú. Kenobi tanítványa, akit évekkel ezelőtt Chalmun kocsmájában láttam legelőször. Akkor még nem tudta, ki is ő valójában. De most tudja, egyértelműen tudja. Tudja, hogyan rejtse el és hogyan használja, amije van.

Itt, Jabba palotájában.

Solo. A nő. Calrissian. A fiú.

Mindegyik itt van. Végre.

Miért fedte fel magát? Miért tudok róla már most? A jedik akkor használják az Erőt, amikor csak akarják, ez nyilvánvaló az Anzatik számára. De azért kordában is tartják. Most nyoma sincs ennek. Teljesen nyitva áll, nem próbál rejtőzni, valami általam ismeretlen célt hajszol.

…nedvek…

A szívóim csiklandozzák az orrlyukamat. Felkeltem, már nem vagyok kábult. Előbújok a labirintus rejtekéből, a palota folyosóit járom. Elmegyek néhány élő mellett, alig látnak, de megállnak, rám merednek, pislognak. Megkérdezik, mit láttak − de csak csendben, félelmük legmélyén.

Hadd lássanak. Most ez kell.

…Anzat, az Anzati…

…szabadon jár-kel Jabba palotájában…

Még nem jött el az én időm. Most már nyilvánvaló számomra, túl nyilvánvaló: a fiú, az a fiú, eljött a palotába, és neki is megvan a saját terve… mindent megtervezett, ó, mindent: Calrissian, aki beszivárgott; a hercegnő, aki félmeztelen fogoly; a vuki, a csalétek; és most ő, Kenobi tanítványa, aki annyira gazdag − annyira gazdag! − az erőben, ami korábban csak lehetőség, halvány ígéret volt benne…

És Solo, persze, Solo… most már tényleg mind együtt vannak: Solo, a vuki, a nő, Kenobi tanítványa és Calrissian… És Jabba!

Gondatlan voltam! Én!

…végig a folyosókon, rohanva…

Rohanva. Rohanva.

Hogy lehettem ilyen gondatlan?

…rohanva…

Már közelebb vannak. A szívók megmoccannak, előbújnak.

…nedvek…

Mind itt van, együtt.

Valahol.

…nedvek…

Oly sok halál kell nekem! De egyik sem számít − semmik, mind semmi −, az egyetlen fontos nedv itt van, itt van, de most távolodik…

…nem…

Ez lehetetlen. Vagyok, aki vagyok: Dannik Jerriko.

Még sohasem vallottam kudarcot.

Jabba nedvéért jöttem ide.

Az összes nedvért, mindegyikük nedvéért.

…nedvek…

A hatalmas kapu nyitva áll. Nincs senki, akit védenie kellene, nincs itt a hutt, akit őrzött. Elment, elment; mind elmentek, elmentek…

A vitorlás bárka hajtóműve felkavarja a port. Eltűnik. A por visszahull.

…elmentek, mind elmentek…

…nedvek…

Jabba elvitte őket. Maga Jabba is elment.

El. Nincs itt. Máshol van.

Ó, borzalom! Már olyan közel voltam! Hagytam, hogy megtudják: az Anzati közöttük jár. Hiába lepleztem le magam − csak néhány rémálmot okoztam.

Ó, borzalom!

De még nincs vége.

A kudarc elfogadhatatlan.

Az én fajtámnál lehetetlen.

Ó, a rémület. A rémület.

A testemben tombol a szükség. Megért engem. Megerősít.

Távol vannak, már nagyon távol, túl a dűnéken.

Az mind az én nedvem. És most elvették tőlem.

Ó, micsoda borzalom!

Nincs mit tenni, várok. Várom a hutt visszatérését. A többi közül egy sem lesz vele, hiszen el fogja veszejteni őket, elpazarolja a drága nedveket − bolond! bolond! −, de még mindig ott van Jabba.

Jabba.

És Dannik Jerriko.

Ó, te bolond. Ó, te hájas, undorító bolond!

Van még egy esélyem, hogy mindent helyrehozzak, hogy elkerüljem a bukást. A feladatot Jabba jelenti. A többi csak ínyencfalat.

Jabba visszajön. És akkor felszürcsölöm a nedvét.

Jabba vissza fog jönni.

Vissza kell jönnie.

Vagy kudarcot vallok.

Itt mindig rengeteg árnyék van. Gyerekjáték beléjük lépni és felvenni az öltözéket, amit felkínálnak.

Én várhatok. Mindig is vártam, ha várni kellett. Tudok várni. Ez egy áldás. Hatalom.

Ezertíz éves vagyok. De örökké várhatok.

Dan’l Danehy-Oakes

Shaara és a Sarlakk

A naszád őrének története

Igen, Boba Fett mester, ez tényleg nagyon komoly ügy. Másról sem beszélnek Jabba palotájában. Ez persze nem meglepő. Sosem láttam még egy ilyen társaságot, amely ennyire dühbe gurította volna Jabbát, a huttot, mint ez az önjelölt jedilovag meg a barátai. Már úgy értem, hogy vegyük például azt a felfuvalkodottságot, ahogy besétáltak a palotába, megfenyegették Jabbát, a huttot, megölték a rankorját, és kiszabadították azt a kétkredites csempészt, azt a Solót… Persze, persze, én is csodálom a bátorságukat, de az eszük… az eszük az teljesen más lapra tartozik. Az egyszer biztos, hogy nem túl okos dolog így feldühíteni Jabbát, a huttot.

Jabba, a hutt rendkívül dühös. A helyében én is az lennék. A palota nemcsak egy erőd, ez az otthona is, és az ember joggal sértődik meg, ha valaki a saját otthonában piszkálja fel. Úgyhogy tényleg nem lep meg, hogy megparancsolta, vessük őket a Sarlakk gyomrába.

És hozzá kell tennem, igen nagy megtiszteltetés a számomra, hogy önnel tarthatok. Biztos vagyok benne, hogy Jabba, a hutt, kitüntetésül rendelt ön mellé testőrnek. Mellesleg megsúgom, hogy én meg tudom mutatni azt a helyet, ahonnan a legjobban látni a Sarlakkot.

Igen, Boba Fett mester, mi itt a Tatuinon mindig úgy mondjuk: „a” Sarlakk. Ha van is valahol máshol egy másik Sarlakk, hát én nem hallottam róla. Szeretem azt hinni, hogy hallottam volna, mert gyerekkorom óta különös érdeklődés fűz a Sarlakkhoz. Tudja, a nővérem, Shaara az egyetlen ember, aki tudomásom szerint élve kijutott a Karkuni Nagy Veremből. Egyszer hallottam egy történetet, hogy Skywalker is megszökött onnan, de ő egy notórius hazudozó, amint azt már láthattuk. Jedilovag? Ugyan már, még fénykard sem volt nála, mikor Jabba, a hutt elfogta.

Mindegy, ez egy hosszú történet. Biztos nem akarja… Akarja hallani? Nos, rendben.

A birnyókkal kezdődött a dolog, mint manapság annyi minden. Birodalmi rohamosztagosok. Egy fél tucat úgy dönt, hogy elkapja Shaarát. Shaara három évvel idősebb nálam, én tizenkettő vagyok a történet idején, ő tehát tizenöt. Egy külvárosi kantin műsorában lép fel Mos Eisleyban, egy „droid” szerepét játssza, aminek a társadalom erkölcseire gyakorolt hatása igencsak megkérdőjelezhető. De csak egy szerep az egész. A családom tiszteletreméltó földműves család, tisztességben neveli a lányokat, szó sincs erről az újmódi mindent megengedő hozzáállásról. Shaara ártatlan, a szó minden értelmében, erről biztosíthatom.

A birnyók viszont egyáltalán nem ártatlanok. Sohasem voltak azok. Szerintem a Birodalom teszteli a kegyetlenségüket, mielőtt még megkapnák az első páncéljukat. Szóval, ezek a birnyók egy este bejönnek a kantinba, és úgy döntenek, hogy a saját szemükkel kell látniuk, hogy néz ki a nővérem a fémjelmez alatt.

Szóval, meggyőzik a kantin tulajdonosát, egy kellemetlen fickót, aki a „Dakkar, a ködös” névnek örvendezhet, hogy engedje be őket a műsor után a színfalak mögé. Nem szeretek arra gondolni, hogy mi történt volna, ha Shaara épp az öltözőjében van, amikor odaérnek. De nincs ott, mert a zenekar vezetőjével csacsog valami másnapi buliról. Na erre a birnyók szépen letelepednek az öltözőben, és várnak.

Amikor Shaara kinyitja az ajtót, még mindig szépen becsomagolva a bronzszínű kelsh-fémbe, látja, hogy ezek a barmok ledobálják magukról a páncéljukat, meg a cuccai között kotorásznak. A nővérem erre bölcsen úgy csinál, mint a kandosi sikló, azaz idő előtt távozik. Azok utána. Miért is ne mennének utána? Hiszen végül is ők a törvény, senki se köthet beléjük.

Szóval, pár perc múlva Shaara rohanva megérkezik a farmunkra, még mindig a droidjelmezbe öltözve. Alig mondja el, mi történt vele, a birnyók már le is parkolnak a pukkertünkben. A csapatszállítójukkal jöttek, de mivel elfelejtették visszavenni a korábban ledobált páncéldarabjaikat, elég érdekes látványt nyújtanak. Meg sem torpannak a bejárati ajtó előtt.

A bátyám, Kamma megpróbálja megállítani őket. Már nincs Kamma nevű bátyám. Én, a rémült tizenkét éves kisfiú, egy válaszfal mögül végignézem az egészet. Azt hiszem, ekkor kezdem el nagyon nem szeretni a birnyókat, aminek következtében, hála az Erőnek, most Jabba, a hutt szolgálatában állok. Szóval, ott tartottam, hogy Kamma sem tudja megállítani őket, de egy kicsit legalább lassít a tempójukon. Közben a nővérem bepattan a családi terepsiklóba, és meglép a helyszínről.

Ahogy azt valószínűleg látta, mikor a Tatuinra érkezett, Boba Fett mester, Mos Eisley közvetlenül a Dűne-tenger mellett fekszik. Shaara egyenesen a sivatag felé veszi az irányt. Nem igazán figyel oda, hogy merre tart, és hamarosan közel ér a Karkuni Nagy Veremhez.

A birnyók meg ott lihegnek a nyakában. A csapatszállítójuk sokkal erősebb, mint a sikló, de hatan ülnek benne, Shaara meg egyedül van, és sokkal könnyebb is, úgyhogy elég lassan fogy közöttük a távolság. Egypár másodperccel le vannak maradva, mikor a nővérem átrepül a Sarlakk verme fölött. Később elmondta, hogy ekkor már zokogott, és szerintem nem hazudott.

Szóval, kétségbe van esve. Előveszi a családi puskát, amely vész esetére mindig be van dobva a siklóba, és megcélozza a birnyók csapatszállítójának az orrát.

Shaara gyerekkorától fogva jól lő, és szerintem az Erő vezette a kezét azon a napon, mert elsőre sikerült kilyukasztania a birnyók motorját. A robbanásnak meg kéne ölnie őket, de közben mind visszavette a páncélját. Egyikük sincs teljesen felöltözve, a sofőr még mindig gatyában ül, és úgy tűnik, hatalmas mákjuk van a robbanás pillanatában.

Mondom, úgy tűnik, mert a robbanás nem tépi ugyan cafatokra őket, de ahhoz épp eleget repülnek a levegőben, hogy a Sarlakk vermébe zuhanjanak. Ez még önmagában nem is lenne baj, de a robbanás meglódítja a siklót, és Shaara is a veremben köt ki.

Egy pillanatig mind a heten kábultan fekszenek. Aztán, és ez az, amit még ma is alig hiszek el, két birnyó elkezdett szépen körbekúszni a verem lejtős falán a nővérem felé.

Biztosan tudják, hogy hol vannak. Még a Birodalmi Hadsereg is közli az embereivel annak a helynek a legfőbb veszélyeit, ahova ledobja őket. De nem, ezek ott hevernek a Sarlakk torka felett pár centivel, és jobban érdekli őket az én szegény nővérem, mint az, hogy mentsék a seggüket.

Ettől a sok mozgástól persze feléled a Sarlakk, és elkezd körbetapogatni a nyelvcsápjaival. Elkap egy eszméletlen birnyót, és egy hang nélkül berántja. Shaara látja az egészet, és felsikolt. A két birnyó meg azt hiszi, hogy tőlük ijedt meg.

Ekkor egy csáp elkap egy magánál lévő birnyót, mire az is felvisít. Erre már a többiek is felülnek és körülnéznek, egyet kivéve, aki nem tér magához, hanem a csápok tapogatása miatt meglazult homokkal együtt szépen becsusszan a Sarlakk torkába. Nem tudom, számolja-e, Boba Fett mester, de ezzel három birnyó maradt a veremben, de a Sarlakk száján kívül, na meg a nővérem.

Az a kettő, aki Shaara felé kúszott, most megáll, és őrülten próbál felkapaszkodni a meredek falon. Ezzel persze nem mennek semmire, csak azt érik el vele, hogy a homok gyorsabban kezd süllyedni alattuk, mint ahogy felfelé haladnak. A kapálózásuk felkelti a Sarlakk érdeklődését, és rögtön be is rántja őket, a kettőt egyszerre. Nem tudom, hogy igaz-e, amit Jabba, a hutt előszeretettel mondogat, mármint az, hogy a Sarlakk ezer évig emészti az áldozatait, de ha erre a kettőre gondolok, nem bánnám, ha igaz lenne, bár Shaara azt mondja, reméli, gyorsan meghaltak. Na már most ezt vagy azért mondja, mert szelídebb természetű nálam, vagy azért, mert holtan szeretné tudni azt a kettőt.

Úgyhogy ott marad Shaara meg egy rohamosztagos, és hol egymásra bámulnak a Sarlakk szája fölött, hol meg le, a hatalmas nyelvcsápokra. Ez a birnyó fineszesebb, mint a többi, mozdulatlanul áll, nem túrja le a homokot, és így nem szúrja ki a Sarlakk. Persze, Shaara sem moccan. A birnyó ránéz. Shaara később elmondta, hogy a fickón nem volt rajta a sisakja, és hogy se addig, se azóta nem látott még ilyen rémült arcot. Ami engem illet, én nagyon remélem, hogy sohasem fogok látni ekkora félelmet.

Közben a Sarlakk nyelvei körbe-körbe kúsznak a verem falán, keresik a zsákmányukat. Az egyik átsiklik Shaara lábán, továbbmegy − aztán visszatér.

Shaara felsikolt, a birnyó meg valami olyat tesz, ami talán a legmeglepőbb az egész sztoriban. Előhúzza a vibropengéjét a csizmájából, és beleállítja a nővéremet fogva tartó csápba.

A csáp elengedi Shaara lábát, de két másik azonnal felcsapódik, egy tucat meg elkezd tekergőzni abba az irányba, ahonnan a dobás jött. Na, ezen a ponton száll el a birnyó bátorsága. Mint az őrült, kotor felfelé a verem falán. Ezzel meg is pecsételi a sorsát. Egy csáp elkapja Shaara fémszövetbe burkolt lábát, két másik meg a birnyót, és szét is tépik, miközben lerántják. Shaara szerint gyorsan meghalt. Remélem, igaza van.

Aztán a csáp, amely őt fogja, felkapja, és lehajol a Sarlakk szája felé − és egyszer csak vadul kiegyenesedik, és kidobja a veremből! A terepsikló totálkáros, de a rádiója működik, és a segítség hamarosan megérkezik.

Ah, nézze! Közeledünk a Karkuni Nagy Veremhez. Erre tessék!

Hogy miért engedte el a Sarlakk? Nagyon érdekes kérdés, Boba Fett mester. Először is, szeretnék rámutatni, hogy nem elengedte, hanem kidobta. Nem tudom, miért tette, de az évek során rengeteget gondolkodtam rajta, és több elméletet is kialakítottam a problémáról.

Lehet, hogy már eleget evett, és visszadobta a felesleget. Shaarának nem tetszik ez a magyarázat, és nekem sem igazán. Láttam már ennél többet is enni.

Shaara szerint a csápok valójában nyelvek, és érzik az ízeket. Szerinte a Sarlakk a ruhája fémes íze miatt döntött úgy, hogy nem ehető. A magam részéről nem tartom ezt valószínűnek, mivel a saját szememmel láttam, ahogy a Sarlakk olyan dolgokat is lenyelt, amiknek nemigen volt szerves ízük, meg aztán a birnyók páncélja miatt sem zavartatta magát.

A kedvenc elméletem a következő: senki sem tud túl sokat a Sarlakkról. Úgy tűnik, ez az itteni a faj egyetlen képviselője, de mondja meg nekem, Boba Fett mester, kialakulhat olyan faj, amely egyetlen egyedből áll? Ugye hogy nem. És nagyon öreg. Azt hisszük, nem értelmes, de lehet, hogy az. Lehet, hogy csak lassabb az értelme, mint ahogy azt megszoktuk. Talán évekig tart, amíg egyetlen gondolata megszületik. És talán, hangsúlyozom: talán tudta, mit csinál.

Nem tudom, miért mentette meg a nővéremet, és igazából ez minden, amit mondhatok. A szüleim azt mondják, sohasem hallottak még róla, hogy a Sarlakk olyasvalakit evett volna meg, aki nem érdemelte meg. De ha ez így van, akkor jobban megnézve a dolgot, mindannyian Sarlakk-eledel vagyunk.

Ah! Megérkeztünk. Innen lehet a legjobban látni. Még Jabba, a hutt trónjánál is jobb hely. Álljon ide, és ígérem, lenyűgöző látványban lesz része! Még azt is láthatja, amit eddig csak nagyon kevés élő ember: a Sarlakk gyomrát.

J. D. Montgomery

Az ötlábú barve esete

Boba Fett története

Az évek során Boba Fett megtanult észrevenni bizonyos dolgokat.

Amikor legelőször magához tért, azonnal tudta, hogy egy bolygó felszínén van. A mesterséges gravitációtól elmosódik a látómező széle; a működő hajtóművű hajók, akármilyen jól kiegyenlítettek is, remegnek; az impulzusnyomaték által keltett gravitáció pedig olyan Coriolis-hatást hoz létre, amit megfelelő képzettséggel könnyen észre lehet venni.

Azonban ez volt minden, amit tudott, amikor a sötétségből megszólalt a hang: Te Boba Fett vagy.

Fett felemelte a fejét, és belenézett…

A semmibe.

A karabélyáért nyúlt − és a karja nem mozdult. A kezét és a lábát szorosan tartotta valami. Fett a sötétségben lógott, a talpa nem ért le a talajig.

Egy távoli huss hatolt el a tudatáig, majd még egy, de sokkal közelebbről. A fejét tudta mozgatni, de a többi testrészét mintha valami befedte volna…

Kidugta a nyelvét, és megpöccintette a sisakja makrovizorait működésbe hozó kapcsolót.

Te Boba Fett vagy.

Még az infravörösön túli és az ultraviolán inneni tartományt is érzékelő makrovizorokkal sem látott túl sok mindent. Egy alagút falán lógott − amely nem kőből vagy valamilyen mesterséges anyagból készült, hanem puha, lágy, szivacsos valamiből. A járat falait gyűrűk, szelvények tagolták, mintha úgy nőtt volna jelenlegi alakjába. A fejét el tudta fordítani annyira, hogy lássa, az alagút pár méter után mindkét oldalon élesen elkanyarodik.

Távoli sikolyok.

Süvöltő huss.

Te vagy Boba Fett? − kérdezte a hang kíváncsian, hosszú hallgatás után.

Hirtelen minden bevillant − a Tatuin, a vitorlás bárka, Skywalker és Solo. Egyszerre minden más, a figyelmére ácsingózó gondolatát félresöpörte a rémült felismerés. Rájött, hogy a Sarlakk gyomrában van…

És éppen emésztődik.

Azok többsége, akik az évtizedek során ismeretségbe kerültek Boba Fett-tel, nem tartották túl érzelgősnek. Jól gondolták. Nem volt az.

Amikor azonban eljött a Bespinről, egyfajta gyengéd szeretetet érzett Han Solo iránt. Ne értsük félre − egy cseppet sem kedvelte a csempészt −, egyszerűen csak ritkán fordult elő vele, hogy ugyanazért a munkáért két fejpénzt is bezsebelhetett. Vader azonban jól fizetett, és a hutt is majdnem olyan jól fog fizetni.

A hutt százezer kredites vérdíjat tűzött ki Solo fejére. Tiszteletreméltó összeg, bár Fett kapott már többet is egy-egy munkáért. Feldrall Okorért, a kalózért például százötvenezer kredit ütötte a markát. A csúcsot azonban még mindig Nivek Yppiks, az óvatlan ffib eretnek tartotta, aki félmilliót hozott a konyhára, amikor visszavitte szülőbolygójára, a Lorahnsra, és az uralkodó vallásos oligarchia kezére adta.

Fett egy percig sem hitte, hogy valaha is szeretni fogja a vallási diktatúrákat, ahhoz túlságosan is emlékeztették az ifjúságára. Értékelni viszont megtanulta őket. Rendkívül jól fizettek, a „bűnözőik” pedig általában olyan értelmiségiek voltak, akik túl sokat beszéltek, és ritkán lőttek vissza.

A Solóért behajtott összeg azonban − bár ezt a hutt még nem tudta −, növekedni fog. Fett álmában sem gondolta, hogy képes lesz félmillióig felverni az árát Jabbával szemben − a hutt üzletember volt, nem vallási fanatikus −, de ugyanakkor műgyűjtő is.

A karbonitba fagyasztott Han Solónak többet kell érnie, mint az élve vagy halva elfogott Han Solónak.

Fett úgy tervezte, hogy mire teljesen végez ezzel a megbízatással, azaz a Birodalomtól és Jabbától is besöpri a jutalmát, addigra sikerül megdöntenie azt a félmilliós csúcsot, amit azért a bolond Yppiksért kapott.

A pilótaülésben ülve aludt − kényelmesebben, mint sok korábbi ágyában −, miközben a Slave I. megtette az utolsó ugrást a Tatuinig.

A hipertér volt az egyetlen hely, ahol Fett eléggé biztonságban érezte magát ahhoz, hogy mélyen aludjon. Sohasem álmodott, legalábbis nem emlékezett az álmaira; békésen, zavartalanul aludt. Akár egy igaz ember álmának is nevezhetnénk a pihenését.

Nem sokkal a hipertérből való kilépés előtt ébredt fel. Nem holmi órák ébresztették; elalvás előtt eldöntötte, hogy a megfelelő időpontban ébred fel, és így is tett. Teljesen éberen pattant fel a szeme, tekintete azonnal végigfürkészte a vezérlőegységet. Úgy tűnt, minden rendben van.

Pár perccel később darabokra hullott körülötte a hipertéri alagút. A képernyőkön feltűntek a csillagok − és a hajón élesen megszólalt egy sziréna.

Fett a körülményekhez képest nyugodtan fogadta a rossz hírt: egy nyomkövető aktiválta magát a hajón, és küldte el Fett érkezésének a hírét annak, aki a rendszer belsejében a hullámhosszára állt. Fett azonnal és pontosan mérte fel a helyzetet: a jeladót egy másik fejvadász helyezte el a hajón, amíg ő Felhővárosban tartózkodott. Bekapcsolta az automata vezérlést, és lerohant a hídról.

Egy másik fejvadász, aki szintén a Solo fejére kitűzött vérdíjra pályázik. Ez volt az egyetlen logikus magyarázat, és Fett elátkozta magát, amiért nem ellenőrizte a hajót, mielőtt felszállt volna. Az alapok, az alapok! Ha valaki megfeledkezik az alapokról, akkor megérdemli, ami történik vele. Fett rohanás közben felkapott egy lángszórót, befordult a raktér előtti utolsó folyosóra, ahol az érzékelők szerint a jeladót elrejtették egy bemélyedésben. Addig hevítette a falat, amíg a fém izzani nem kezdett. A levegő felforrósodott körülötte, ózonszag terjengett, a lángok magasra csaptak…

A sziréna elhallgatott, Fett pedig a Slave I. karbantartó droidjainak gondjára bízva az általa okozott tüzet, visszarohant a hídra.

Becsusszant az ülésébe. A Slave I. továbbra is nagy sebességgel száguldott a rendszer belseje felé, a Tatuin egyre nagyobbra nőtt a képernyőkön. A helyi járőrök láthatóan nem vették észre, ami jó volt ugyan, de valaki ott kint pontosan tudta, hogy visszatért. Fett számokat táplált az automata vezérlésbe, utasította, hogy számolja ki egy kivezető hipertéri ugrás paramétereit, majd párhuzamosan felmérette a számítógéppel a hajó rendszereinek állapotát.

A fegyverrendszer és a pajzsok miatt egy cseppet sem aggódott; vagy rendben vannak, vagy tönkretették őket − valószínűleg nincs semmi bajuk. Egy dolog − még ha figyelemre méltó is − elhelyezni a hajón egy nyomjelzőt, de megbolondítani a hajó diagnosztikai rendszereit, nos, ez teljesen más lapra tartozik.

Ilyen mélyen a bolygó gravitációs terében egy hiperugrás kiszámítása időbe telik, még egy olyan ragyogó számítógépnek is, amilyet Fett szerelt a Slave I-re. De azért majdnem végzett a számításokkal, mikor a probléma egyszer csak elavult:

A Tatuin horizontján feltűnt egy hajó csillogó, tű alakú teste.

Az IG−2000. Fett azonnal felismerte, és tudta, most komoly bajba került. A hajó az IG−88-as orgyilkosdroidé volt, a galaxis második legjobb fejvadászáé, aki keményen dolgozott, hogy az első helyre lépjen előre. Fett ujjai lázasan táncoltak a billentyűkön, a Slave I. vadul fékezett, és közben alacsonyabb orbitális pályára süllyedt. Ahogy a két hajó közelebb ért egymáshoz, Fett az elülső ágyúival célzott, majd tüzelt…

Az IG−2000 azonnal felrobbant, a környéket elárasztotta az olvadt fémdarabok és plazmarészecskék felhője.

Csali, ismerte fel azonnal Fett. Az a droid soha nem követné el azt a hibát, hogy…

A Slave I. érzékelői vadul felvillantak − pár klikknyire tőle egy hajó lépett ki a hipertérből. Fett körül megrázkódott a világegyetem, ahogy egy lövés a hajó farába csapódott. Az egész tisztán látszott a hátsó kamerák által közvetített képen. Az IG−2000, az igazi, ezúttal nem csali, lézersugarakat okádó ágyúkkal lépett ki a hipertérből. Felülről és hátulról csapott le Fettre, és a Tatuin felé szorította. Briliáns manőver, amelyet csak az orgyilkosrobot reflexeivel lehetett megtervezni és végrehajtani.

A Slave I. lebukott az atmoszféra felé, nyomában az IG−2000-rel. A kommunikációs egység életre kelt. Az IG−88 hangjából hiányzott bármiféle érzelem.

− Ha átadod a foglyodat, harmincszázalékos eséllyel túléled ezt a találkozást.

Fett tudomást sem vett a droidról, ujjai lázasan száguldoztak a billentyűkön. A robot mondott még valamit, de ezt Fett sohasem hallotta meg. Annyi energiát irányított a hátsó pajzsokba, amennyit csak tudott, a hátulsó ágyúkkal kilőtt egy sorozatot, hogy egy kicsit lekösse az IG−88-at, majd elpusztította a hajóját…

Bekapcsolta a gravitációs kiegyenlítőt.

A Slave I. egy másodpercre elsötétült, ahogy a gravitációs kiegyenlítők elszívták a generátoroktól az energiát. A pajzsok kikapcsoltak, a fegyverrendszerek leálltak erre a pillanatra, egyetlen pisztolylövés elpusztíthatta volna az egész hajót − de addigra a gravitációs kiegyenlítő működésbe lépett.

A fedélzet alól két robbanás hallatszott − a gravitációs kiegyenlítő dolga végeztével megsemmisítette magát, és valószínűleg magával vitte a hiperhajtóművet is. A vezérlőpulton a fények fele vörösen világított, a hajó külső váza a szétszakadó fém hangján sikított, ahogy a Slave I. elvesztette sebességének kilencven százalékát. Az egész egyetlen kvantumpillanat alatt történt, ennyi idő kellett egy elektronnak, hogy előző pályájáról egy alacsonyabbra ereszkedjen át.

Az energia visszatért a Slave I. maradványaiba, az IG−2000 pedig teljes sebességgel elhúzott Fett mellett. Fett higgadtan végezte a magától értetődő műveleteket: az ionágyúkkal megbénította ellenfele hátsó pajzsgenerátorait, mielőtt még az felhúzhatta volna a pajzsokat, majd ugyanezt tette az elülső generátorokkal is. Aztán kibocsátotta a vonósugarat, hogy el ne menekülhessen, végül pedig a csata lezárásaként utánaküldött egy rakétát.

− Nem ezt a nevet kellett volna adnom neki − mondta Fett hangosan a Sarlakk gyomrában.

Tessék? − kérdezte a hang udvariasan.

− A Slave I-nek. Hiba volt. Árulkodott rólam, elárulta, hogy sokkal tartozom a… − A hangja elcsuklott. Egy falon lógott, teljes sötétségben, a végtagjai elzsibbadtak. Alig érezte a kezét és a lábát, a bőre égett, és ami a legrosszabb, nem a Slave I. fedélzetén volt, egyáltalán nem… − Hogy tetted ezt velem? − suttogta.

Könnyű volt. A hang mintha szórakoztatónak találta volna a kérdést. Nem is − te voltál könnyű préda. Veszélyesen élsz.

Fettre hideg borzongás ereszkedett, hevesen megremegett a sötétben, a közeli és távoli süvítő hangok közepette. − Ki vagy te?

Ez elég fair kérdés, válaszolta a hang, és ez alkalommal semmi mással nem lehetett összetéveszteni a sötét kárörömet. Ahogy te a múltam vagy, Boba Fett… úgy vagyok én a végzeted.

− Gyönyörű ez a grimasz − mondta a hutt. − Értékeljük az igyekezetedet, és örömmel fizetünk hetvenötezret Han Solo személyéért.

Fett megrázta a fejét.

− Jabba − kezdte, és a közvetlen megszólítás hallatán a terem felmorajlott −, most nem Solo kapitány személyéről tárgyalunk… ami mellesleg, ha jól emlékszem, egyébként is százezer kreditet ér.

− Ez nem Solo? − mélyült majdnem veszélyes morgássá Jabba hangja, miközben a farka megrándult.

− Ez? − kérdezett vissza Fett, a tőle telhető legnagyobb udvariassággal, bár ez nem volt az erőssége. Nem anyanyelveként sajátította el a galaktikus alapnyelvet, a hangsúlya és a stílusa egyfajta nyerseséget hordozott magában. − Ez a remekül kidolgozott karbonitszobor lenne Han Solo? Nem. Én most egy műtárgyat kínálok neked. Egy műtárgyat, a Sötét Nagyúr művét, aki Han Solót használta matériaként, mint ahogy a közönséges művészek teszik az agyaggal. − Vállat vont. − Őszintén megmondom, eléggé hozzám nőtt, mire ideértem vele. Van benne valami megkapó, nem gondolod?

− Gyönyörű… ez a grimasz − válaszolta a hutt lassan.

− És a keze is − tett rá egy lapáttal Fett. − Csodáljuk együtt egy percig a kezét. Nekem tetszik, a Sötét Nagyúr művének minőségét tükrözik…

− Meglehetősen − mormolta a hutt basszus hangján −, meglehetősen. Solo utolsó, rettegéssel teli pillanatait láthatjuk bennük. − Végigmérte a Han Solo karbonitba ágyazott teste mellett álló Boba Fettet; mind a fejvadász, mind az alku tárgyát képező műtárgy messze a rankor vermébe nyíló csapóajtó előtt állt. − Azt beszélik − folytatta Jabba −, hogy Vadernek nem sikerült elkapnia Skywalkert, és hogy Organa meg Calrissian is meglépett előle… továbbá Csubakka is szabad. A rájuk kitűzött vérdíjak összege… lenyűgöző. − Súlyos szemhéjú szeme Fettre meredt. − Lenyűgöző.

És legalább Csubakka el fog jönni Solóért.

− Beszélhetünk arról, hogy maradok − bólintott Fett beleegyezően. − Ami a műtárgyat illeti, a Sötét Nagyúr eme eredeti alkotását… − Fett maga is kezdett belemelegedni a tárgyalásba; úgyhogy megcsapta az elégedetlenség szele, mikor Jabba félbeszakította; valami annyira az örömhöz közeli érzés látszott eltölteni a huttot, hogy Fett érdemesnek találta arra, hogy későbbi felhasználásra megjegyezze a pillanatot.

− Egy bátor fejvadász számára van itt még más munka is − hajolt előre Jabba, megnyalva az ajkát. − Százezer kreditet fizetek annak, aki élve elém hoz egy kraytsárkányt, hogy összeeresszem a rankorommal.

− Az jó sok pénz − felelte Fett szárazon. − Ugyanannyi jár egy kraytsárkányért, mint Solóért?

− Megegyezünk majd Solo árában is − legyintett nagyvonalúan a hutt. − Mármint a műtárgyéban. Most azonban…

Fett egy parányit felemelte a fejét.

− Negyedmillió.

A bámészkodók hada elnémult. Akik a legközelebb álltak Fetthez, lassan hátrább léptek.

Jabba előredőlt. Hangja fenyegetően dübörögve tört fel a mellkasából.

− Hát… ez nagyon, nagyon sok. Még Vader alkotásáért is.

Fett vállat vont. És várt.

Jabba ajka megremegett. Fett tudta, hogy ez nem a kitörő öröm előjele.

− Tehát, negyedmillió kredit a… műtárgyért. − A hutt szeme résnyire szűkült. − És örömünkre szolgál, hogy mindent elkövetsz egy kraytsárkány elfogásáért. Reméljük, velünk töltesz néhány hónapot!

− Negyedmillió − hajolt meg Fett könnyedén. − És néhány hónap.

Igen érdekes… tényleg.

Fett megrázta a fejét, hogy egy kicsit kitisztuljon a tudata. Jabba trónterme semmivé fakult; ismét egyedül lógott a falon, a Sarlakk mélyében. A levegő egyre bűzösebb lett körülötte. A szájában förtelmes íz kezdett összegyűlni, beleszippantott a víztartályából a sisakjába vezetett csőbe, mielőtt válaszolt volna. − Ezt ne csináld velem még egyszer!

Nem fogom, ígérte meg a hang hosszas hallgatás után, ha elszórakoztatsz.

− Ki a pokol vagy te?

Pontosan az vagyok: a pokol. Én vagyok a Sarlakk. Én vagyok a színtiszta esszenciája a…

− Te nem a Sarlakk vagy − jelentette ki Fett komoran. − A sarlakkok nem intelligensek. Még agyuk sincs.

Susejo vagyok, kuncogott fel halkan a hang. A fal, amin Fett lógott, megremegett. A lényből feltört valami érzelem, ami akár öröm is lehetett. Rég nem találkoztam már hozzád hasonlóval, aki ilyen fényes és éles a szélein. Szinte műalkotás vagy, Fett; van valami tisztaság benned − kuncogás −, ami gyönyörű. A szándékaid tisztasága.

Fett leküzdötte egyre növekvő dühét, ami azzal fenyegette, hogy legyűri. Nagy gyakorlata volt már ebben.

− Fejvadász vagyok. A törvény elé állítom azokat, akik vétkeztek; és ebben nem sok helye marad a tisztátalan szándékoknak.

Emlékeztetsz valakire… aha, megvan. A jedihez hasonlítasz.

− A jedihez. − A képességei közé tartozott az is, hogy bármikor kifejezéstelen hangon tudjon megszólalni.

Igen. A jedihez, akit vagy ezer éve ettünk meg. Megőriztük; szeretnél találkozni vele?

− Nem. − Fett lehunyta a szemét, és érzéketlenül lebegett a sötétségben. Hogy is mondta a hang? A jedihez, akit megettünk. − Nem. Tartsátok meg magatoknak a jediteket!

Ahogy akarod. Mintha vállat vont volna. Egyszer majd örülni fogsz, ha egy kicsit megszakad az unalom… és nem is olyan sokára.

Fett kinyitotta a szemét, és előremeredt az ürességbe, a csendbe. A korábban hallott sikolyok, azoké, akik vele együtt beleestek a Nagy Verembe, elhallgattak. Jó ideje egyet sem hallott már. Egyre gyűlt benne a harag, öngerjesztően, feketén a zsigereiben. A közelből újabb suhintást hallott, mintha egy ostor csattant volna. Fett vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugtassa az idegeit, és kissé remegő hangon megszólalt:

− Nem értem ezt az egészet. Egyáltalán nem. Mire fel ez az időhúzás? Van valami célja? A Sarlakk akkor is meg tud enni, ha már meghaltam, nem? Én öltem már… gyakorlatilag előbb vagy utóbb mindent megöltem, ami csak mozgott. Legalább száz különböző faj tagját pusztítottam el, vagy valami hasonló. De én mindig tisztán öltem. Nem nyújtottam el a dolgot. Hol van itt a halál méltósága?

Fettnek az a benyomása támadt, hogy fontolóra veszik a kérdését. Számodra? Azt hiszem, sehol. De az életed és a halálod most már az enyém, nem a tiéd; az én céljaimat szolgálják. Ismerd fel és értsd meg a dolgok rendjében elfoglalt helyedet, Boba Fett, mert még csak nem is egy valós dolog vagy, hanem pusztán gondolatok gyűjteménye, ami a saját létezéséről ábrándozik!

− Azt akarod mondani, hogy nem vagyok valós, hogy semmi sem valós? − húzta el a száját Fett. − Túl büdös van itt ahhoz, hogy ezt elhihessem.

Te, én és minden más − egyszerűen csak egy folyamat vagyunk, Boba Fett. Egy folyamat, ami elnevezte magát „én”-nek. A Valós természetesen létezik, és mi az egyik megnyilvánulása vagyunk. De hogy te vagy én valósak lennénk? Nem. Folyamatok vagyunk, amik gőgösekké váltak és elszakadtak a Valóstól. Egyszer majd újra egyesülünk vele. A hang elhallgatott. Azt akarod tudni, miért tart ez az egész ilyen sokáig? Még alig vagy itt egy napja, Boba Fett. Vannak lények, akiket évszázadokig emésztett élve a Sarlakk. Majd hosszú hallgatás után olyan nyilvánvaló fáradtsággal teli hangon folytatta, hogy Fett biztosra vette: őt elpusztítaná, ha át kellene élnie ezt az érzést. Egyes esetekben évezredekig.

Fett nem tudta, mitől volt olyan biztos a fáradtságban.

− Te… te hazudsz. Te nem a Sarlakk vagy… te ugyanúgy itt vagy lent, mint én.

Nem én vagyok a Sarlakk? Töprengés. Ebben ne légy olyan biztos. Susejo vagyok, a choi, legalábbis az voltam, és már nagyon-nagyon régóta itt élek. Régebb óta, mint képzelnéd… de ki tudja? Talán el sem kell képzelned. Talán túléled. Szórakoztatsz, és ami engem szórakoztat, az a Sarlakkot szórakoztatja. Amikor én boldog vagyok, ő is boldog. Azt hiszem, velünk leszel egy jó darabig.

Csak egyetlen fegyvert elérnék! − Fett elfojtotta a gondolatot, keményen visszaparancsolta a tudata mélyére.

− Kegyetlen vagy − mondta inkább hangosan.

Van egy vicc, válaszolta a hang, a jedimtől hallottam. Egy lény meglátogatja a szomszédos farmot, és az udvaron meglát egy barve-ot. A barve öt lábon szökdécsel… a hatodikat levágták. A kérdéses lény, JoJo megkérdezi a gazdát, miért vágta le a barve hatodik lábát. − Nos − feleli a gazda , el kell mondanom valamit erről a barve-ról. Ez a legokosabb barve, amelyet valaha láttam, JoJo. Ez beszél, tudja vezetni a terepsiklót, vigyáz a gyerekekre, amíg kint vagyok a földeken… sőt néhány hete kimentette a legkisebbet a folyóból. − Mire JoJo: − Ez csodálatos! De mi történt a levágott lábával? − A gazda ránéz JoJóra: − De ember, csak nem képzeled, hogy egyszerre megeszek egy ilyen barve-ot?

Susejo halkan nevetgélt a sötétségben, és Fett mögött a fal ismét megremegett.

Bárcsak lenne egy hődetonátorom! − kívánta magában a fejvadász. Magammal vinnélek a halálba.

Örökké a Valós vagyunk, Boba Fett… és nincs semmi más, amit kívánhatnánk.

A Boba Fett sisakképernyőjének jobb alsó sarkában ragyogó kronométer elárulta neki, mikor jött el a hajnal. Még sötét volt, amikor felébredt, s a napfelkelte beköszöntével az alagút bal kéz felé eső része észrevehetően világosabb lett. Délben, mikor a napok közvetlenül a verem fölött jártak, elég fény szűrődött le ahhoz a Sarlakk tátongó száján, hogy Fett tisztán lássa a környezetét.

A kis alagútnak a falai, amelyben a Sarlakk tárolta őt, szürkészöld színben játszottak. Nedvesnek tűntek, bár erről a kesztyűi miatt nem bizonyosodhatott meg. A falak szelvényei mentén kis tapogatók tekergőztek; a padló közelében láthatóan nagyobbra nőttek. Igazi csápok voltak − több száz, négy-hat centiméter átmérőjű, három-négy méter hosszú csáp szövedéke hullámzott pár centiméterrel a lábai alatt. Általában nem sokat mozogtak, de amikor megtették, olyan gyorsan rándultak meg, hogy a végük túllépte a hangsebességet, hasonlóan egy korbács végéhez. Innen származtak a süvöltő hangok, amelyeket Fett magához térése óta hallott… és most már azt is tudta, mi az, amitől időnként megremegett. A suhogás állandó háttérzörejt alkotott, a körülötte lévő csápok azonban csak ritkán mozdultak meg. Fett elgondolkodott azon, hogy vajon mekkora lehet a Sarlakk belseje, és milyen mélyen lehet a föld alatt − hány csápon kell majd átküzdenie magát, mikor kifelé tart.

De nem fogsz kijutni, Boba Fett. Senkinek sem sikerült még, pedig nem te leszel az első, aki megpróbálja. Figyelj csak!

A Sarlakk először a bal lábamat ette meg, szerelmem. Sem a kezemet, sem a lábamat nem tudtam mozgatni… talán már hónapok óta. Nem fájtak, bár a bőröm égett, és nem is szűnt meg égni egész időt alatt, amit ebben az átkozott veremben töltöttem.

A legnagyobb üregében lógatott fel, miközben emésztett. Azt hiszem, ez már valami; valami, amiért hálásnak kell lenni a dolgok nagy sémájában. Mica és én együtt zuhantunk be, mikor a siklónkat lelőtték. Micát a csápok leráncigálták azoknak a szélső kis nyílásoknak az egyikén, egyenesen a Sarlakk beleibe. Ez elég rossz halál, de lesz még rosszabb, sokkal rosszabb is. Az egyik szememre időközben megvakultam, de a leszivárgó fényt még mindig látom, és én mondom neked, csak ez tart már életben. Sohasem hittem volna, hogy egy nap majd azért imádkozom, hogy csak még egyszer láthassam a Tatuin halványkék egét.

Próbálok nem lenézni. A bal lábam térdből hiányzik. Őszintén szólva észre sem vettem, mikor tűnt el. Az egyik nap lenéztem, és ott volt a padlón, lent, a savban. Szép lassan semmivé lett.

Az az idegesítő Susejo időnként békén hagy. Fogalmam sincs, mit csinálhat, amikor nem beszél hozzám, talán Micát fárasztja, mint ahogy engem is szokott. Nem tudom, pontosan mit csinál velünk… de hát időnként azt sem tudom, hogy én ki vagyok. Rengetegen kerültek már le ide előttünk; azt hiszem, Susejo megtartja azokat, akikben ő és a Sarlakk örömét leli. Legalábbis egy ideig. Azt hiszem, ez egyfajta halhatatlanság, de tudod mit, szerelmem? Kezd egyre jobban tetszeni a halál gondolata. Tudod, mindig azt hittem, hogy majd egy pisztolylövés végez velem kilencvenhárom éves koromban − vagy valami, aminek legalább egy kis stílusa van.

(Még abban sem vagyok biztos, hogy az a lány vagy, akire emlékszem. Néha fekete a hajad és a bőröd, és azért tanulsz, hogy miniszter lehess, máskor viszont szőke vagy, zöld a szemed, egy űrhajót irányítasz, és vesszek meg, ha tudom, melyikőtökbe szerettem bele. Lehet, hogy mindkettőtökbe, és te, akihez most beszélek, valaki más vagy…)

(De szerettelek. Erre határozottan emlékszem.)

Rengeteg emlék lebeg itt velem. A Sarlakk egy leves, és minden lény benne van, akit az évszázadok, évezredek során elnyelt. Susejo sohasem vallaná be, de szerintem ő pusztán a legrégibb fűszer a levesben.

Kess, mondta Susejo.

Hallgatok erre a névre, válaszoltam. Miért is ne? Az egyik név olyan, mint a másik.

A te neved Kess, szögezte le határozottan. Egy koréliai szerencsejátékos vagy… a Sarlakk egy kicsit gyorsabban emészt, mint szeretném, és ezt őszintén sajnálom. Jó társaság vagy, de a Sarlakk mostanában éhes, és nem tudom teljesen az ellenőrzésem alatt tartani. Mesélsz nekem még egy történetet?

Elgondolkodtam a dolgon, és eszembe jutott az a történet, amelyet te meséltél nekem, kicsim, nem sokkal azután, hogy megismerkedtünk − a régi szép időkben, amikor valamelyikőtök miniszter szeretett volna lenni, amikor azt hittétek, semmi megmentésre érdemes nincs bennem. Mert ugye túlságosan rabja vagyok a kockának, meg minden. Állandóan ezt hajtogattad, meg azt, hogy túlságosan leköt a Nagy Dobás hajszolása. Egy férfit üldöz egy logra, meséltem Susejónak, és odaér egy szakadék szeléhez. Látja, hogy nincs hova futnia, de akkor megpillant egy gyökeret, a szakadék pereme alól türemkedik elő. Megkapaszkodik a gyökérben, és átlendül a sziklaperemen. Ott lóg, jó magasan a föld felett. Lenéz, és meglát egy másik lográt, amely alatta ugrál. Ott lóg, nem tud lemenni, nem tud felmenni, és akkor jön két kicsi bandra, az a fekete-fehér fajta, és elkezdik rágni a gyökeret. A gyökér kezd szétszakadni… és akkor a férfi hirtelen észrevesz egy epret a szirt széle alatt. Letépi, és betörni a szájába.

Milyen édes volt az íze!

Csend.

Nem vagyok biztos benne, hogy tetszett ez a történet, mondta végül Susejo.

Ott lógtam a falon, a jó szememmel a fénysugarakban táncoló porszemeket figyeltem, és arra gondoltam, milyen gyönyörű látványt nyújtanak.

Büszke lennél rám, szerelmem, akármelyik is vagy.

Valamivel később megszólalt Susejo:

− A Sarlakk éhes. Azt hiszem, meg fogja enni a karodat.

Fett érezte az évszázadok óta halott koréliai rémületét, ahogy kétségbeesetten küzdött, miközben elvesztette a végtagjait, és a Sarlakk kívülről befelé haladva felfalta. Fett egy hosszú, álomszerű pillanatban lebegett, nem tudott elszakadni a koréliai utolsó, tudatos pillanataitól − vakon, süketen, végtagok nélkül, a belső szerveit tapogató csápok által széttépett mellkassal, egy hajdani szeretőről álmodozva feküdt a padlón, az emésztőnedvben…

Boba Fett dühösnek született, az őrjöngés éltette. A felszínre küzdötte magát a látomásból, vadul harcolt ellene, a dühét meglovagolva vonszolta ki magát a rémálomból, és egyszer csak visszatért. Ismét a saját testében volt, körülvette a maró sav okozta fájdalom. Elborította a tiszta, világos, gondolkodó gyűlölet, egy olyan sötét, mély és tiszta érzés, amit még maga a Sötét Nagyúr sem érezhetett sohasem.

Hallotta vére zubogását a fülében.

− Nagyon, nagyon lassan foglak megölni − szólalt meg fennhangon. Soha, semmit nem gondolt még komolyabban egész életében.

Most már nem egyedül lógott a sötétségben: vele volt a gyűlölete is.

− Azt hiszem, ráengedem a Sarlakkot a lábadra − mondta Susejo valamivel később.

Lézerkarabély, csuklólézerek, kézi rakétakilövő, fogóhorog, lángszóró, gránátvető. Sajnos, majdnem mindegyikükhöz használnia kellett volna a kezét, a karja és a lába viszont szorosan a falnak simult, erősen tartotta őket a több száz csáp. Az erőlködés mit sem használt; a csápok egyszerűen szorosabbra húzódtak, és Fett gyakorlatilag meg se bírt moccanni.

A tapogatók végigkúsztak a testén, rést kerestek mandalori csatapáncélján. Két nagy csáp megfogta a bal lábát, és elkezdték ide-oda ráncigálni a térdhajlatánál. A páncél kitartott, és ki is fog tartani − Fett emiatt nem aggódott. A Sarlakk gyomorsava aggasztotta; az már megtalálta az utat a bőréig. A teste égett − a mellkasa, a háta, a karja és a lába. A sav eddig még nem jutott át a sisakján, és az ágyékát védő, különösen erős páncélon sem tudta átrágni magát. Hála a Gondviselésnek az apró kegyekért!

A sisakjában elhelyezett műszerekhez is hozzáfért. A beépített komlink néma volt; már minden hullámhosszon próbálkozott, de csak statikus zörejt hallott. Ez vagy azt jelentette, hogy a komlink hatósugarán − körülbelül kilencven klikken − belül nincs senki, aki válaszolhatna, vagy azt, hogy a Sarlakk tömege leárnyékolja az adást. De az is lehet, hogy az adó-vevő tört el.

A Sarlakk dühödten nekifeszült Fett bal térdének. A páncél kitartott, és Fett egy kicsit lejjebb csúszott a falon, ahogy a felsőtestét tartó csapások lazítottak a szorításukon. Végül egy kicsit előredőlve állt meg, mikor a csápok ismét ráfonódtak… és valami nekinyomódott a jobb talpának. Annyira lecsúszott, hogy most már leért a lába a talajra.

Hogy ebből mi haszna származhat − ha származhat egyáltalán −, azt nem tudta. Megfeszítette a lábát, hogy megnézze, rá tud-e támaszkodni. Talán.

Ellazította az izmait, és gondolkodni kezdett.

A csatapáncélba épített érzékelők és a számítógép azután is működött, hogy elvesztette az eszméletét. A számítógépet szóbeli parancsokkal is lehetett vezérelni, úgyhogy Fett visszajátszatta vele a sisakjába épített képernyőre az egész eseménysort, aminek a végén a Karkuni Nagy Veremben kötött ki. Az első lejátszás után ki kellett kapcsolnia, miután rájött, hogy Solo aktiválta − véletlenül! − a hátirakétáját. A kamera szöge szörnyű volt, de semmi kétség nem fért a dologhoz: az a nyomorult Solo véletlenül juttatta a verembe.

Jó néhány percnek el kellett telni, mire összeszedte magát annyira, hogy újra megnézze a felvételt.

Felszállt a vitorlás bárkáról, megérkezett a naszádra, ahol Solo, a jedi és Csubakka várta. És akkor… igen. Ott van: Solo lándzsájának a vége beleütközött a vészindító panelbe, és beindította a rakétát.

A fedélzeti számítógép nem fért hozzá a hátirakétához, mivel a két rendszer nem volt összekapcsolva. Fett így nem tesztelhette le a hajtóművet, tehát nem tudhatta, hogy működik-e vagy sem. A vészindító panel a háta mögött, jobbra helyezkedettel. Ha ki tudná szabadítani a bal kezét, akkor talán elérné, és…

Ha ki tudnám szabadítani a bal kezem, gondolta szárazon, nagyon sok mindenre képes lennék.

A radar és a szonár segítségével nagyjából feltérképezte a Sarlakk belsejét. A központi üregből több tucat kisebb alagút vezetett majdnem nyílegyenesen lefelé. Fett körülbelül tíz méterre lehetett a központi üregtől, úgy negyven méterrel a talajszint alatt. De még ha ki is tudná vinni a hátirakéta, ha meg tudna mozdulni, hogy bekapcsolja, akkor is csak ott állna a semmi közepén, egy hatalmas sivatag szívében…

A Fett bal lábát tartó csápok fájdalmasan összeszorultak a térde fölött.

− Esküszöm a nem létező lelkemre, hogy megöllek! − torzult el Fett arca kínjában.

Kit ölsz meg? − nevetett Susejo. Azt, aki beszél hozzád? Vagy azt, aki megesz?

− Valamelyiket. Mindkettőt.

Ah! Ez nagyon rossz hozzáállás, Boba Fett.

A második nap reggelén majdnem sikerült kijutnom.

Egész éjszaka a hátamon feküdtem a savban, a verem fenekén. Egy ideig „beszélgettünk” a Sarlakk-kal; nagyon fiatal még, és nem túl okos. Sajnálom egy kicsit. A sarlakkok spórái elég ritkán maradnak meg sivatagi környezetben, bár gyakorlatilag majdnem mindenhol képesek megélni. Egyszer láttam egy felvételt egy sarlakkról, amely egy légkör nélküli hold felszínén maradt életben: nagyon kicsi volt, alig egy méter szájátmérőjű. Viszont egy fiatal rendszerben kötött ki, amiben rengeteg üstökösanyag keringett. Az üstökösök alapvetően szénből, hidrogénből, oxigénből és nitrogénből épülnek fel; ezen élt ez a szegény sarlakk ott kinn, a vákuumban. Életemben nem láttam még ilyen döbbenetes gyökérrendszert; sokkal jobban emlékeztetett növényre, mint állatra.

Ennek a Sarlakknak nem olyan rossz itt, a sivatag közepén. Nincs igazán tudatában a saját létének; van ugyan idegrendszere, de nem túl fejlett, és valószínűleg soha nem is lesz az a sivatagban. A sarlakkok érdekes dolgokat műveinek az áldozataik RNS-ével: az évezredek során képesek egyfajta csoporttudatot kialakítani a megemésztett lények maradványaiból. Pár évtizeddel ezelőtt beszéltem már egy ilyen sarlakkal. Igen aszociális lény volt, nem érdekelte más, csak az, hogy vajon egy jedinek jobb vagy rosszabb az íze, mint azoknak a lényeknek, akiket már megevett. Emlékszem, teljesen lenyűgözött. Persze, gondosan ügyeltem arra, hogy távol maradjak a külső csápjaitól.

Erre a bébi-Sarlakkra meg csak úgy ráléptem. A homok alatt lapult, a csápjait elrejtették a talaj hullámai. Elkapta a bokámat, és egy majd egyméteres homokdugón keresztül lerántott a verembe.

A homokdugó közvetlenül utánam, közvetlenül rám érkezett. Ott feküdtem a verem alján, meglepően erős csápok szorításában, nyakamban egy mázsányi homokkal, és a csillagokat bámultam. A Sarlakk emésztőnedve elég gyenge, és a nagy részét felitta a rajtam lévő homoktömeg. Ettől függetlenül a ruháim már szétmállottak; ha egyszer kijutok innen, érdekes látványt nyújtok majd: egy meztelen, hatvannyolc éves jedihölgy, amint rohanva igyekszik vissza a hajójára.

Mint mondtam, híg a gyomorsava. De akkor is éget.

Nem hibáztatom a Sarlakkot; azt teszi, amit a természete diktál. Nem túl okos, és nagyon fiatal − csak öt méter széles, és talán ugyanolyan mély. Elég nehéz pontosan megmondani a hajdani homokdugó alatt fekve, a csillagokat bámulva, hogy milyen mélyen vagyok.

Én lehetek a második vagy harmadik értelmes lény, akit megesz. Az egyik itt lóg ennek az üregnek a falán, teljesen begubózva − egy Susejo nevű choi, akit már majdnem teljesen megemésztett a Sarlakk, mikor én lezuhantam. Érzem Susejo gondolatait; enyhén telepatikus. Choi mércével mérve elég fiatal még, alig nőtt ki a gyerekkorból, és nagyon dühös − meglehetősen rosszul viseli, hogy megeszi valami. Őt is nagyon sajnálom.

Amikor eljött a reggel, és a fény leszűrődött hozzám, megláttam az esélyemet, az egyetlen esélyemet. A fénykardom is lezuhant velem. A sötétségben nem tudtam megállapítani, hol van. Azt éreztem, hogy nem lóg a derekamon, de nem tudtam, hogy odafent hagytam el, vagy itt lent. Pár lábnyira hevert mellettem a savban, ha elfordítottam a fejem, tisztán láttam.

Átszökkent az üregen, egyenesen a kezembe. Bekapcsoltam, és csuklóból kifordítottam a kezem. Olyan közel tartottam a pengét a karomat szorító csápokhoz, amennyire csak tudtam. A Sarlakk magas hangon felvisított, és a csápok visszahúzódtak. Kiszabadítottam a karom, és elvágtam a testemet tartó többi csápot is. Arrébb hengeredtem, feltápászkodtam, majd…

Öt méter elég tetemes magasság, még egy fiatal jedinek is. Összegyűjtöttem az Erőt, és ugrottam.

A csáp az ugrás közepén kapta el a bokámat. Miközben lerántott, a Sarlakk eltörte a lábamat és két bordámat. Zuhanás közben megint elvesztettem a fénykardomat, és mire magamhoz tértem annyira, hogy keresni kezdjem, már sehol sem volt. Nem tudom, mit csinált vele a Sarlakk, de soha többé nem láttam.

A nap hátralévő részében a Sarlakk nyugton maradt, a csápjai céltalanul hullámoztak, egy pillanatra sem álltak le a mozgással. Olyan szorosan tartott, hogy a végtagjaimba nem jutott vér. Nagyon feldühítette az egész.

Próbáltam elmondani neki, hogy sajnálom a dolgot, hogy nem bántottam volna, ha van más választásom.

Na ettől viszont beindult a velem szemben lévő falon lógó choi. Ha már muszáj jártatnod a szádat, csattant fel, legalább olyasvalakihez beszélj, aki meg is hall!

A lassú halálnak is megvannak a maga előnyei; ha más nem is, de az embernek van ideje rendet tenni a gondolatai között. Lecsillapítottam a testemet elöntő fájdalmat, és őszintén megmondom, pár nap múlva már én is nagyon unatkoztam.

Susejo, mondtam, miért ne múlatnánk azzal az időt, hogy történeteket mesélünk egymásnak?

Fett testén patakokban csorgott az izzadság, összegyűlt a páncélja alatt, elkeveredett a bőrét égető savval. A szeme előtt hihetetlen fénymintázatok táncoltak, és egy pillanatig azt hitte, bele fog hányni a sisakjába. Az az öreg jedi asszony annyira valódi volt. A gondolatai még mindig ott visszhangoztak a fejében, elkeveredve a koréliai szerencsejátékos gondolataival, és tucatnyi másik elme fényes felvillanásaival. Évek, évszázadok, évezredek óta halott férfiak és nők gondolatai, reményei, vágyai árasztották el a tudatát. Mind meghaltak, mind. Belesüllyedtek a savba, és kilehelték a lelküket.

Hiányzik a jedi, mondta Susejo. Nagyon kedves volt hozzám.

Susejo valamilyen szinten nyilván kapcsolatban állt a Sarlakk-kal; a szörny korábban megremegett, mikor a choi örömet érzett. Fett tiszta fejjel végiggondolta a dolgot, és szabadjára engedte a végig a felszín alatt bujkáló dühét.

− Akkor nem kellett volna megenned, te nyomorult gazember! − horkant fel.

A hangjából és a gondolataiból sugárzó engesztelhetetlen gyűlöletre Susejo hevesen, vad dühkitöréssel reagált. A Fettet tartó csápok szorosabbra fonták ölelésüket. Nem én ettem meg, hanem a Sarlakk! − csattant föl a choi.

Fett azt kívánta, bárcsak ne lenne olyan puha a fal a háta mögött.

− És nem tudtad volna megakadályozni, nem tudtál volna segíteni neki, vagy bárki másnak ez alatt a négyezer év alatt? Hálátlan dög vagy, te, te minden érző lény megcsúfolása! Kölyökként kerültél ide, mindent azoktól tanultál, mindeneddel azoknak tartozol, akiket hagytál elpusztulni! − A Sarlakk csápjai vadul megvonaglottak, még jobban rátekeredtek, odaszorították a falhoz. − És még te vagy megsértődve, ha valaki a szemedbe vágja ezt? Segíthettél volna annak a jedinek, és ő biztos visszajött volna érted. Ehelyett a következő négyezer évben eljátszadoztál a filozófiával, kihasználtad azokat, akiktől megtudtad, hogy ki is vagy tulajdonképpen, és soha a büdös életben eszedbe sem jutott, hogy van más választásod is. És hogy miért? − üvöltött Susejóra, rázúdítva az élete során felgyülemlett összes dühét és gyűlöletét. Egyre több csáp csapódott a testének. − Mert hülye vagy, az értelmes lények szégyene, egy aljas gazember, akinek se képzelőereje, se bátorsága nincs ahhoz, hogy…

A csápok lecsaptak rá, s közben olyan hangot adtak ki magukból, mintha ezer ostorral durrogtatott volna valaki. Fett elnémult a hatalmas zajban.

Megfeszítette a testét, a jobb lábát erősen megtámasztotta a talajon, és felfelé nyomta magát.

Miközben Fett hátát a puha falnak vetve felfelé nyomakodott, a hátirakéta vészindító paneljén lévő kapcsoló lefelé billent.

A körülötte lévő szűk teret lángok öntötték el. Maga a Sarlakk is megremegett fájdalmában. Az alagutakat benövő csápok ezreinek dühödt suhogása, pattogása visszhangzott Fett fülében, a testét tartók egy pillanatra úgy összerándultak, hogy nem kapott levegőt…

A hátirakétát nem arra tervezték, hogy akármilyen rövid ideig is ilyen szűk térben működjön.

Felrobbant.

Legrégebbi tulajdona, a mandalori csatapáncél majdnem olyan híres volt galaxisszerte, mint maga Fett. Az évtizedek során megóvta a lézersugaraktól, lángszóróktól, robbanásoktól, késektől, egyszóval mindentől, amit az univerzum a munkája során bevetett ellene. De még egy mandalori csatapáncéltól − amit pedig olyan harcosok terveztek, akik a jedilovagok ellen harcoltak, sőt időnként le is győzték őket − sem lehetett elvárni, hogy kibírja egy hátirakéta robbanását egy szűk térben.

Fett legfeljebb pár másodpercre veszíthette el az öntudatát, és mikor magához tért, nem bírt lélegezni. A hátirakéta üzemanyaga végigömlött az alagútban − az alagút égett, mint ahogy Fett is. A lángok belekaptak szabad testfelületeibe a karján, lábán, hasán, és lángok táncoltak a csatapáncélján is; a csatapáncélon, amely megrepedt, szétnyílt a robbanás hatására. Ahol a páncél hozzáért a bőréhez, a forró fém sercegve égette a testét…

Boba Fett valahogy talpra küzdötte magát. Lába alatt hevesen hullámzott a talaj, ahogy a Sarlakk harcolt a testét marcangoló tűz ellen. Fett hátranyúlt a válla fölött, és megmarkolta a legveszedelmesebb fegyverét.

A lángok között állva, égő testtel egy gránátot lőtt a harminc centiméterrel felette lévő mennyezetbe, majd hasra vágta magát a gyomorsav és az üzemanyag lángoló keverékében…

A robbanás szétszakította a világot. A légnyomás belepasszírozta Fettet a lángokba, a bal karja pedig rossz szögben hajlott a teste alá, és eltört, amikor ránehezedett. A hatalmas fájdalom fehér fénybe burkolta Boba Fettet, és a fejvadász tudta, hogy haldoklik, hogy kudarcot vallott, mint előtte mindenki más. Nem tett mást, csak felcserélte az emésztőnedvek lassú halálát a tűz gyors pusztítására…

Fentről homok záporozott a nyakába.

Boba Fett néhány hosszú perc múlva rájött, hogy még mindig él. Ülő helyzetbe küzdötte magát, és körülnézett. A tüzek még mindig égtek az alagútban, és a csapkodó csápok távoli zaja nagyon hangosnak tűnt.

Ahol ő ült, ott teljes csend uralkodott.

A bal karja használhatatlanul lógott felsőteste mellett. Elnézett a folyosó vége felé; éjszaka volt, de pontosan tudta, merre kell mennie, hogy visszajusson a legnagyobb üregbe, a felszínre vezető kürtőhöz… az üregbe, ahol Susejo lógott, ahol türelmetlenül csapkodó csápokkal várt rá a tomboló Sarlakk.

A sisakjára homok hullott. Felnézett.

Sötétség.

Boba Fett ültében kinyújtotta a karját, és felvette maga mellől a gránátvetőt. Három gránát volt benne, és egyet már elhasznált.

Felemelte a fegyvert és újra elsütötte, bele a feje felett tátongó sötétségbe. Aztán kiásta magát a rázúduló homoklavinából. Mire végzett, egy kis homokdomb tövében állt. Felnézett a sötétségbe… és elkezdett vetkőzni. A páncélnak már semmi hasznát nem vette − mindenhol sav borította, helyenként megrepedt, bár ez még mindig jobb volt, mintha Fett teste repedt volna meg ugyanazokon a helyeken −, a ruhája pedig lefoszlott róla. Majdnem elájult, miközben a felsőtestét is szabaddá tette; a bal karja legalább két helyen eltört, és az egész testét csúnyán felhólyagzott égési sérülések borították.

Eltartott egypár percig, de végül kihámozta magát valahogy a páncélból. Leküzdötte a rátörő gyengeséget és szédülést, felmászott a homokdomb feléig, ahonnan az utolsó gránátját is kilőtte a felette lévő sötétségbe. Ez alkalommal hihetetlen mennyiségű homok zúdult rá; Fett szinte úszott a leömlő földtömegben, ahogy felfelé küzdötte magát. A homok elborította meztelen testét és a sisakot, amelyet nem vett le a fejéről. Lázasan söpörte félre maga elől, csak annyi levegője volt, amennyi a sisakjába szorult. Mindkét kezét használta, az épet is és a töröttet is. Valami halálos rémület szállta meg, és érezte, hogy teste utolsó, legrejtettebb erőtartalékait emészti fel…

És akkor hirtelen megérezte, hogy az egyik keze kiszabadul, a levegőbe kap. Pár másodperc múlva teljesen kiásta magát a homokból, és ott állt a hűvös éjjeli levegőn, a Dűne-tenger közepén, a Karkuni Nagy Verem szélén, sok száz kilométerre bárkitől vagy bármitől.

De életben maradt!

Egy évvel később.

Boba Fett a Slave II. fedélzetén tért vissza a Tatuinra.

Leereszkedett az orbitális pályáról, és most a Karkuni Nagy Verem felett lebegett, a Dűne-tenger közepén. A sivatagi éjszakában hajtóműveinek izzása több kilométeres körzetben nappali világosságot teremtett.

A Slave II. addig ereszkedett, amíg a hajtóművéből előtörő lángoszlop pontosan bele nem ért a Karkuni Verembe. Boba Fett az őt üdvözlő mindent elsöprő fájdalomhullám ízét csak valami nemes óboréhoz tudta volna hasonlítani. Ha becsukta a szemét, szinte látta a fájdalmat, a szenvedést a központi üregben, ahol Susejo lógott a forrón ragyogó fényben.

Te vagy az.

− Igen, én.

Boba Fett mintha megkönnyebbülést vélt volna felfedezni a lény fájdalmának mélyén. Kiszabadítasz a hosszú Ciklusból.

A Slave II. a verem fölött lebegett… majd elsodródott felőle, és a szélétől ötven méterre, kívül még a leghosszabb, összeégett, remegő csáp hatósugarán is, leszállt. Fett érezte Susejo fájdalmát és zavarát. Hát ez meg miféle különös kegyelem?

Boba Fett halványan elmosolyodott a mandalori sisak mögött, a Slave II. fedélzetén. De ember, csak nem képzeled, hogy egyszerre megeszek egy ilyen barve-ot?

Értem… Gondolom, akkor találkozunk még.

Arra mérget vehetsz, mondta Boba Fett. Az ujjai táncot jártak a vezérlőpulton.

A hajtóművek beindultak; a Karkuni Nagy Verem felett ismét felragyogott a tűzoszlop…

Egy sötét szellem repült fel az éjszakai égbolt felé.

A. C. Crispin

A szabadság ára

A kövér táncosnő története

Dumm… dumm… dumm.

A ritmikus dübögés halkan visszhangzott Jabba palotájának hatalmas, barlangszerű tróntermében. Az üres trónemelvényen szundikáló testes alak felült, és rossz előérzettel nézett a főbejárathoz vezető folyosóra nyíló, boltíves ajtóra. Újra felhangzott a kopogás.

Miért döngetné valaki a főkaput? − töprengett Yarna d’al’ Gargan. A hatmellű táncosnő talpra kászálódott, óvatosan odalopakodott a boltívhez, és felkukucskált a főbejárat irányába. Jabba békakutyája, Bubo, aki a lépcső tetején heverészett, lenézett rá és egy kis vakargatásért esedezve fölbrekegett. Yarna ez alkalommal nem törődött vele. Érzékeny fülét hegyezve meghallott egy távoli kiáltást.

Dumm… dumm… dumm.

Az askaji nőstény körülnézett, és idegesen nyelt egy nagyot. Márpedig ő nem fog egyedül fölmenni oda! Jabba palotájának folyosóin és termeiben a halál leselkedett mindenkire; csak nemrég találtak egy újabb holttestet, a Phlegmin nevű szerencsétlen kuktáét. Sőt korábban egyszer magát Yarnát is megtámadta valaki, és nem sokon múlott, hogy ott nem hagyta a fogát.

− J’Quille? − kiáltotta visszafojtott hangon a félhomályba. Neki kellett volna őrségben lennie.

Nem jött válasz.

Hol lehet az a bolond whiphid? Yarna összefonta karját legfelső mellei terebélyes domborulata előtt, és megborzongott. Odakint már leszállt az éjszaka, ilyenkor senkinek semmi keresnivalója a kapukon kívül.

Igaz, Jabba gazda kihajózott a vitorlás bárkáján, hogy végignézze annak a szerencsétlen Han Solónak és a barátainak a kivégzését. A hutt már órák óta odavolt, és semmi hír nem érkezett felőle a bárka távozása óta… de ez a valaki a kapu előtt nem tartozhat Jabba kíséretéhez. A hutt nem kopogtatna a főbejáraton. A gazda a hátsó kapun térne vissza a palotába. Yarna már több mint egy éve állt a hutt „alkalmazásában”, és túlságosan is jól ismerte a szokásait.

Tehát, ki lehet az odakint?

És ő mihez kezdjen most?

DUMM… DUMM… DUMM…

A dübögés most kétszeres erősséggel hangzott fel, a kiáltozás pedig hangosabb, kétségbeesettebb lett. Mindenki elment, aki megmondhatta volna Yarnának, hogy mit csináljon − Fortuna gazda, Tessek, Barada. Még a gamorraiak főnökét, Ortuggot sem látta sehol.

Nyelvével megnyalta hirtelen kiszáradt ajkát, majd megfordult, és kezéből tölcsért formálva elkiáltotta magát.

− Őrség! − üvöltötte a trónterem csendjébe. − Őrség! Hát mindenki a fülén ül? Valaki van a főkapunál!

A hutt nagyúr szedett-vedett „udvarának” a trónterem különböző zugaiban alvó léhűtői összerezzentek, lopva körülsandítottak… de egyik sem ment oda a lépcső aljánál álló askajihoz. Jabba palotájában veszélyesnek bizonyulhatott, ha valaki felhívta magára a figyelmet.

Yarna rohanó léptek csattogását hallotta, majd egy fegyveres humanoid őr viharzott be a terem másik végén lévő ajtón. Az ütött-kopott, sötét színű vértet viselő alak ismerősnek tűnt, bár sohasem beszéltek, és Yarna a nevét sem tudta. Őt ütötte le Csubakka, a vuki, amikor hosszú, szőrös karjának egyetlen lendítésével nekivágta a falnak.

− Mi folyik itt? − Az őr ábrázatát elrejtő sisak mélyéről fémes hang tört fel, és Yarna rájött, hogy a fickó egy légzőmaszkon keresztül beszél hozzá. − Hol van Jabba nagyúr?

− Még nem tért vissza − válaszolta Yarna, szívei hevesen dobogtak a gyomrában. − Te ki vagy?

− Doallyn őrmester, szolgálatodra − húzta ki magát automatikusan az őr. A bejárat felől érkező dübögés hallatán felnézett a lépcső irányába. − Ki van a kapunál, Gargan kisasszony?

− Nem tudom − felelte Yarna, megörülve a tiszteletteljes megszólításnak. Jó ideje már, hogy ha hozzá is tettek valamit a nevéhez, az általában a „te rondaság” volt. A dübögés ismét felhangzott, ez alkalommal jóval gyengébben. − Az őr, akinek itt kellene lennie… nincs itt − vont vállat Yarna körbeintve. − És nem hiszem, hogy egyedül kinyithatnám a kaput.

− Jól hiszed − bólintott a sisakos fej. Intett Yarnának, hogy kövesse, és elindult a lépcsőn felfelé. A nő olyan szorosan lépdelt a nyomában, hogy majdnem orra bukott a csizmája sarkában.

Amikor a páros odaért a magas, masszív kapuhoz, Doallyn vetett egy pillantást a külső kamerával összekötött képernyőre, azonban sötét volt ahhoz, hogy megállapíthassa a látogató kilétét. Előhúzta a pisztolyát, és intett a nőnek.

− Nyisd ki a kaput, aztán húzódj hátra!

Yarna a termetét meghazudtoló gyorsasággal beütötte a megfelelő kombinációt, majd sietve oldalra lépett. A hatalmas kapu lassan, csikorogva emelkedett fel. A palotába beáradt az éjszaka hűvös levegője.

Tessek, a quarren állt odakint, a köpenye cafatokban lógott rajta, erős füstszag lengte körül. Ráncos, csápos arca sápadt és repedezett volt, mintha erős hőhatás érte volna.

− Jabba… Jabba nagyúr… a vitorlás bárka… − kapkodta a levegőt. − Solo, a vuki… és a jedi! Lehet, hogy megtámadnak minket!

− Hol van Jabba? − követelte Doallyn.

− Halott! Megfojtotta az alderaani táncosnő, az új. Amikor elkezdődött a kivégzés, borzalmas csata robbant ki a vitorlás bárkán. A foglyoknak elrejtett fegyvereik voltak, és az a jedifiú, Luke Skywalker… hihetetlen hatalma van! Harcoltam velük, de súrolt egy lövés, és elvesztettem az uralmam a robogóm felett… Majdnem belezuhantam a Sarlakk vermébe! Aztán − lendítette a levegőbe a karját kifejezően − egy hatalmas robbanás! A vitorlás bárka darabokra hullott a Dűne-tenger fölött!

− Jabba halott? − Még Doallyn gépies hangja is megdöbbentnek tűnt.

A quarren bólintott. Ránézett Yarnára, majd Doallynra, aztán mintha eszébe jutott volna a méltósága. Kihúzta magát, kiegyenesítette előreesett vállait.

− Ettől a perctől kezdve én parancsolok − mélyült el a hangja. − Itt várjatok rám! Hamarosan visszajövök.

Doallyn félig-meddig tisztelegve felemelte a kezét, de nem mondott semmit. A quarren, még mindig remegve megfordult, és átvetette az egyik lábát a robogóján. Pár másodperc múlva már el is tűnt.

Yarna a döbbenettől lezsibbadva állt, alig merte elhinni, amit hallott. Olyan régóta várta ezt a napot! De tényleg igazat mondott-e Tessek? Vagy ez is csak Jabba mocskos trükkje, hogy próbára tegye a talpnyalói hűségét? De nem… Yarna nem hitte, hogy a quarren be akarta volna csapni. Hiszen tegnap is rajtakapta, amint ellopott néhány féldrágakövet, és nem árulta be Jabbának. Megjelent előtte Tessek elkerekedett, rémült szeme. Nem. A quarren igazat mondott.

Yarna izgatott sugdolózást hallott a lépcső alja felől, és rájött, hogy a hírek már terjednek is. Percek kérdése, és mindenki tudni fogja, mi történt. Az askaji kényszerítette magát, hogy lehiggadjon. Gondolkodnia kell − gondolkodnia! Mit jelent rá nézve az események ilyetén fordulata? Mire számíthat most?

Nem érezte úgy, hogy engedelmeskednie kellene Tesseknek − még akkor sem, ha az szívességet tett neki az előző napon. A quarren gyáva féreg, és ezt mindenki tudja. Most, hogy Jabba halott, Yarnának senki sem jutott az eszébe, aki rendelkezik azzal az akaraterővel, kegyetlenséggel és intelligenciával, ami méltóvá tenné Jabba helyének az elfoglalására. A palotában egy órán belül kitör a káosz. Mos Eisleyban pedig… Yarnának elakadt a lélegzete, mintha egy sagbatszálka szaladt volna a torkára. A tatuini törvények értelmében Jabba illegálisan szerzett javait lefoglalják és likvidálják. A rabszolgáit árverésre bocsátják.

Yarna jogi értelemben nem számított rabszolgának, hiszen Jabba „szerződéssel” alkalmazta, ami szerint egy nap majd megvásárolhatta a szabadságát. Ez volt Őhájassága egyik kedvenc tréfája. A „szabadok” keményebben dolgoztak és nagyobb hűséggel viseltettek iránta, mint a rabszolgák. Yarna pontosan fel tudta idézni a szerződés szövegét, amire rányomta a hüvelykujját − abban az állt, hogy Jabba halála esetén felszabadultnak kell tekinteni −, de természetesen csak akkor, ha nem működött közre a halálában. Nos, ő aztán nem tett ilyet! Úgyhogy mostantól kezdve… szabad.

A szabadság ígérete a hutt hű szolgájává tette Yarnát. Táncolt neki, felügyelt a háztartásbeliekre és a takarítódroidokra, egyfajta anyafigurává vált a többi táncos szemében. Még három év, és felszabadult volna − persze csak ha Jabba meg nem unja, és ki nem végezteti.

Leiáról és a többi táncoslányról eszébe jutott Oola. Ha az a szegény kis twi’lek lány megfogadta volna a tanácsát, akkor megérhette volna ezt a napot − és ő is szabad lenne! Yarna nem ismerte túl közelről Oolát, de kedvelte őt… még akkor is, ha olyan bolond volt, hogy elengedte a füle mellett a tanácsait.

Még csak pár napja, hogy Oola a trónterem alatt élő szörnyeteg martaléka lett… de most már az is halott, megölte az az ifjú harcos, aki jedinek nevezte magát. Yarna odafentről nézte a küzdelmet, és alig tudta elrejteni kárörömét. Az askaji táncosnő azóta gyűlölte minden szenvedélyével az undorító bestiát, mióta az felfalta párját, Nautagot. Az egész családját elfogta egy rabszolga-kereskedő, és egy szállítmánnyal a Tatuinra kerültek, Jabba színe elé. A kereskedők egyenesen a trónterembe hajtották az árujukat, és felkérték a huttot, hogy személyesen válogassa ki a kedvére valókat.

És abban a pillanatban, ami azóta is rendszeresen kísértett Yarna álmaiban, előlépett Nautag, megátkozta Őhájasságát, és kijelentette, hogy ő, a párja és a kölykeik soha nem lesznek rabszolgák… soha! És akkor… Jabba felnevetett, azzal a halálos „ha-ha-há”-val, ami mindig megfagyasztotta Yarna ereiben a vért. Jabba felnevetett… kinyitotta a csapóajtót, és Nautag lezuhant.

Yarna párja bátran harcolt, de csak egypár percig tarthatott ki. A rankor diadalmas üvöltése, amivel kettétépte párját, azóta is ott visszhangzott az askaji táncosnő fülében…

Yarna egy éles, összetéveszthetetlenül női sikoly hallatán megrezzent, és visszatért az itt és mostba. A káosz elkezdődött.

El kell tűnnöm innen, gondolta, felidézve magában a lopott értékekből álló csinos kis kupacot, amit ideérkezése óta gyűjtögetett. Erre szüksége lesz, ha eljut Mos Eisleyba a kölykeihez. Talmont prefektus árverői örömmel eladják őket, de legalább egy százast kérnek értük, egy összegben…

Felmérte magában zsákmányának az értékét. Elég lesz vajon? Valószínűleg. De éppen csak.

Nem maradhat itt, most már nem. Tudta, egy napig se maradna életben. Nem is olyan régen látta a Jabba palotájában kísértő Halál arcát, és tisztában volt vele: az nem hagyná, hogy elmondja, mit látott. Tegnap csak a szerencséjének köszönhette, hogy túlélte a találkozást. Ha Ortugg nem jár akkor arra…

És azután megtalálták a konyhásfiút. Yarna volt az egyetlen, aki megértette az áldozat orra alatti parányi vércsepp jelentőségét. Csak ő tudta, hogy a fiú a halálával találkozott… és egyáltalán nem vágyott rá, hogy osztozzon Phlegmin sorsában. Azóta gondosan ügyelt arra, hogy egy pillanatra se maradjon egyedül, még a fürdőbe és a latrinába is magával vitte az egyik szolgát.

− Kisasszony… − mondta valaki tétován. Yarna odafordult, és észrevette, hogy Doallyn még mindig mellette áll. Az arcvonásait továbbra sem láthatta, a feszült, sürgető testtartást azonban semmi mással nem lehetett összetéveszteni.

− Igen? − Az askaji próbálta visszafogni a hangjában bujkáló türelmetlenséget. Senki sem tudhatja meg, hogy távozni készül. Esetleg még itt marasztalnák.

− Csak azon gondolkodom, hogy te esetleg tudnál segíteni rajtam. Te ellenőrzöd a takarítókat… te tudod, hol tartja… hol tartotta Jabba a dolgait. Nem láttál véletlenül valahol ilyeneket? − Az őr fürge ujjakkal kihúzott a sisakja oldalából egy kicsi, henger alakú tartályt, és odatartotta a nő elé.

Yarna látott egy ládányi hasonló patront Jabba magánlakosztályában elrejtve. Kíváncsian nézett Doallynra.

− Mi ez?

− Nyomelemtartály. Egy ideig be tudom lélegezni a Tatuin levegőjét, de ha sokáig nem jutok egy minimális mennyiségű Hydron−3-hoz, akkor meghalok. − Az őr óvatosan hátranézett a válla fölött. − Jabba naponta csak egy patront adott ide… így biztosította magának a hűségemet. De most, hogy meghalt…

Yarna elgondolkodva, karját legfelső mellei előtt összefonva tanulmányozta a fickót. Vajon mennyi pénze van? Mennyit lehetne kihúzni belőle az információért? Szívesen kért volna krediteket a hely megnevezéséért cserébe, de a belsejében valami elutasította az ötletet. Az Askaj Holdjának Úrnőjére, Doallyn meghal a patronok nélkül − és ő sohasem tartozott azok közé, akik megkínozták vagy megalázták volna Yarnát. Ő is csak Jabba szerencsétlen rabszolgája volt.

Mellesleg, szüksége lesz a segítségére, hogy eljusson a rejtekhelyéig. A palotán végigvisszhangzott egy újabb sikoly, majd rögtön utána egy gamorrai röfögő, visító röhögése. A részeg mulatozás és zűrzavar hangjai minden múló másodperccel egyre erősebbek lettek. Bár a részeg gamorraiaknál rosszabb dolgok is kószáltak Jabba palotájának folyosóin, a disznóképű őrökkel sem lett volna kellemes összefutni…

− Ttudom, hol tartotta őket − bólintott Yarna ridegen Doallynra. Olyan furcsa volt múlt időben beszélni Jabbáról. Nemigen tudta holtan elképzelni a huttot. Jabba egy büdös, perverz, nyálas állat volt − de hatalmasan, erősen buzogott benne az élet. − Gyere velem, vigyázz rám, amíg összeszedek egypár dolgot, aztán megmutatom, hol vannak a patronok! Rendben lesz így?

Doallyn bólintott.

Az askaji elindult a rejtekhelye felé, sebesen haladt a palota folyosóin, a nyomában Doallynnal. Yarna minden egyes sötét ajtónyílás előtt megfeszült, arra gondolt, vajon nem ott leselkedik-e az. De szerencsére senki sem támadt rájuk.

Amikor odaértek a szolgák szállására, Yarna egyenesen a szonikus seprűket és a többi takarítóeszközt tároló szekrény felé indult.

− Tartsd kéznél a fegyvered! − utasította kísérőjét, miközben letérdelt, és kinyitotta az egyik automata padlótisztító fedelét. − Nem szeretném, ha meglepnének minket.

Benyúlt az energiacella mögé, és kivette az odarejtett kis csomagot. Doallyn előrebiccentette sisakos fejét, és Yarna mintha csodálkozást hallott volna ki fémes hangjából.

− Mit tartasz odabent, kisasszony?

Yarna a tenyerén méregette a csomag súlyát. Ajka egy év óta először húzódott őszinte mosolyra.

− A gyermekeim szabadságát − válaszolta lassan.

− A gyermekeidét?

− Nem itt vannak − magyarázta a nő. − Jabba parancsára a Mos Eisley-i házában őrzik őket. Három kölyköm maradt… a negyediket megölték a rabszolgavadászok, mikor elfogtak minket. El kell jutnom Mos Eisleyba, mielőtt a hivatalok elárverezik Jabba vagyonát. Eladnák a kicsinyeimet is… időben oda kell érnem, hogy kiváltsam őket!

Yarna valahogy tudta, hogy a férfi őt bámulja a sisakja mögül.

− Mos Eisley? Mos Eisleyba akarsz menni?

− Oda kell mennem − mondta Yarna türelmetlenül. − Méghozzá nagyon gyorsan.

− A Dűne-tengeren át? Megőrültél.

Yarna talpra szökkent, mellei súlyosan himbálóztak bőr melltartójában.

− Valószínűleg − ismerte el. − De inkább halok meg ott kint − intett Mos Eisley és a sivatag felé −, mint ebben a csapdában, várva, hogy én legyek a gyilkos következő áldozata.

− A rejtélyes gyilkos… − hümmögött Doallyn. − Igen, ebben van valami. Én sem szeretnék a következő áldozata lenni.

− Ha itt maradok − mondta Yarna, miközben a csomagot jó mélyen begyömöszölte két legalsó melle közé, hogy ki ne essen −, én leszek a következő áldozata, tudom. − Felnézett a férfira, és megborzongott. − Én… én láttam az arcát. Nem hagyhat életben.

− Te láttad őt? − Doallyn hangjában türelmetlenség recsegett. Megfogta a nő karját, magához rántotta, és reflexszerűen hátranézett a válla fölött. Senki sem állt mögötte. − Ki az? − suttogta.

Yarna hangja remegett.

− Nem tudom − suttogta rekedten. − Egy magas, karcsú humanoid, olyan piperkőc öltözékben… és valami erszények vannak az arcán. − Illusztrációképpen végighúzta az ujját az arcán.

− Hiszen ez Jerriko! − kiáltott fel fojtott hangon Doallyn. − Dannik Jerriko. Jabbának dolgozott. Biztos vagy benne? Hol láttad?

− Tegnap megpróbált megölni − válaszolta Yarna kifejezéstelenül, de az egész teste remegett. − Az arcából… az arcából kinyúltak valamik. Az orra mellől… azokkal akart megölni.

− Valamik? − visszhangozta Doallyn értetlenül. − Miféle valamik?

− Mint… a csápok. Letekeredtek. Ő… − majdnem rosszul lett az emléktől −, felnyomja őket az áldozatok orrába… ezt tette a kuktával is.

− Hogy szöktél meg előle?

− Amikor megérintettek a csápjai, arra jött az egyik gamorrai. Ő… az a lény… elengedett.

− De hát Jerriko nincs is veled egy súlycsoportban. − Doallyn ujjai összeszorultak a felsőkarján, a külső hájréteg alatti erős izmokat tapogatta. − Kétszer akkora vagy, mint ő.

− Mikor rád teszi a kezét, és belenéz a szemedbe… nem tudsz megmozdulni − suttogta Yarna, érezve, hogy a torkában egyre magasabbra emelkedik a gyomorsav. − Amikor pedig kigöngyölődnek azok a csápok, akkor pontosan tudod, hogy mi történik, mert azt akarja, hogy tudd. De mozogni, azt nem tudsz. Szörnyű. − Öklendezett, a szája elé kapta a kezét, próbálta összeszedni magát. Pár perccel később ismét a férfira nézett.

− Ha megesküszöl arra, ami neked a legszentebb, hogy utána elkísérsz a hangárba, akkor most azonnal elvezetlek a patronjaidhoz! − ígérte Yarna. Hogy bízzon meg valakiben, akinek nem látja az arcát? De nincs sok választása…

Doallyn három ujját a mellkasára tette, mintha valami rituális gesztusra készülne. Így is volt.

− Esküszöm az Ég Szeráfjaira, hogy elkísérlek a hangárba!

− Akkor menjünk! − bólintott Yarna.

A páros kimerészkedett a folyosóra, és céltudatosan elindult az épület másik vége felé. Yarna ment elöl. Gyorsan, határozottan lépkedett, de túlságosan is odafigyelt a palota többi részéből feléjük szűrődő sikolyokra és puffanásokra. Már csak pár perc, és kijutok innen, mondta magának, miközben egyre szaporázta a lépteit. Már majdnem futott. Már csak pár perc…

A szerencséje akkor hagyta el, amikor befordult a következő sarkon. Doallyn vagy tízlépésnyire lemaradva követte. Jabba két hajdani őre várt arra, hogy elkaphasson valakit. A táncosnő felismerte őket − az embert Torniknak, a gamorrait Warlugnak hívták. Mind a kettő tökrészeg volt. Yarna megpróbált gyorsan visszafordulni, de azok mámoros örömmel felmordultak és elkapták.

− Rondaságom! − üvöltötte Tornik. − Életem szerelme! Gyere, igyál velem! − Mikor Yarna el akart húzódni, vadul megszorította a karját. − Táncolj nekem, aztán meg mókázunk egy kicsit!

Az askaji hátrapillantott a válla fölött, de sehol sem látta Doallynt. Elszaladt volna? De hát a patronjai…

− Nem! − visította a gamorrai, és igyekezett kirángatni Yarnát a társa karjából. − Én láttam meg először! Enyém lesz a Rondaság először!

− Hagyjátok abba! − parancsolt rájuk Yarna. Próbált nyugodt maradni, bár a szívei hevesen vertek. − Engedjetek el! Fortuna gazdához kell mennem.

− Ha! Nem kaphat meg! − szögezte le Tornik. − Warlugnak igaza van! Mi láttunk meg először! Fortuna várjon a sorára!

A gamorrai Yarna melltartójának legfelső kapcsa felé nyúlt.

− Enyém! Én jöv… − Egy váratlan villanás és sistergés szakította félbe. Hitetlenkedve meredt az oldalában hirtelen kivirágzó lyukra. Elengedte Yarnát, zihálva hátratántorodott, majd fájdalmában nagyot visítva nekiesett a falnak és lecsúszott a tövébe.

− Engedd el! − lépett ki Doallyn a sarok mögül, még mindig célzásra emelve a pisztolyát.

− De mi láttuk meg először… − tiltakozott az őr résnyire szűkült szemmel. − Ha végeztünk vele, a tied lehet.

− Azt mondtam, engedd el! − Doallyn nem a hangját, hanem a fegyverét emelte feljebb, egyenesen a férfi arcába. − Vagy én engedtetem el veled. Választhatsz.

Tornik átkozódva elengedte Yarna karját, és hátrébb tántorgott. Warlug folyamatosan segítségért visítozott. A férfi megfogta a vállát, talpra segítette, és összeölelkezve elbotladoztak.

Yarna remegő térddel nekitámaszkodott a falnak.

− Ó, őrmester, ezek… köszönöm, köszönöm… ezek…

− Erre most nincs időnk − állította le Doallyn ridegen. − A patronok. Megígérted.

− Igen… − morogta Yarna, egy kicsit összeszedve magát. − Erre…

Pár perc múlva mára hutt magánlakosztályában jártak. A fosztogatók megelőzték őket − a helyiséget teljesen kipucolták, és valaki egy lapátnyi kiszáradt rankorürüléket lökött az alvóemelvény közepére.

A falra hatalmas betűkkel egy üzenetet róttak: „Jabba, remélem a pokol kilencedik bugyrába kerülsz!” A szavakat már félig eltakarta a többi, kevésbé eredeti átok és obszcenitás. Yarna gyorsan odament egy gazdagon faragott burkolólaphoz, és megnyomta egy képzelet szülte lény farkát. Kinyílt egy kis ajtó.

− Honnan tudsz erről a rejtekhelyről? − kérdezte Doallyn, miközben elkezdte bepakolni a patronokat egy zsákba, és a zsebeit is megtömte velük. Yarna módszeresen elrakott néhány kreditkártyát, amelyek a legalsó fiókban hevertek.

− Én voltam Jabba kedvenc táncosa − magyarázta Yarna. − Néha értem küldött, mikor nem tudott aludni. Ilyenkor eltáncoltam neki a homokviharbalettet. Azt mondta, ez teljesen ellazította egy-egy fárasztó nap után. Egyszer elaludt, és én lefeküdtem oda − mutatott az emelvényre. − Akkor lépett be Bib Fortuna. Nem tudta, hogy ébren vagyok, és ő nyitotta ki ezt az ajtót.

− Meglep, hogy Jabba bízott benne annyira, hogy elárulta neki a rejtekhelyét − mondta Doallyn, miközben óvatosan kiléptek a szobából. Most az őr ment elöl, kezében a fegyverével.

Yarna zordan elmosolyodott.

− Jabba senkiben sem bízott. Ő…

Rémülten elhallgatott, ahogy befordultak egy sarkon, és a sötét folyosón felismerte az ismerős sziluettet. Magas, karcsú, árnyékba öltözött… Dannik Jerriko! A táncosnő levegő után kapkodott, és hátraszökkent. Doallyn tiszteletreméltó higgadtsággal emelte célzásra a fegyverét.

− Ne mozdulj, Jerriko!

A vámpír feléjük fordította a fejét, láthatóvá váltak az arcvonásai. Yarna rémülten szűkölt. Az Askaj poklában élő démonok sem lehetnek ennél gonoszabbak! A düh eltorzította az arcát, az erszényei úgy vonaglottak, mintha önálló életet éltek volna. Ajka néma dühkitörésre nyílt. Az askaji mindkét kezét a szája elé kapta, hogy visszafojtsa sikolyát. Doallyn ujja akaratlanul is megrándulhatott, ugyanis a fegyvere csövéből hirtelen egy energiasugár vágódott ki fehér villanással.

A sötét figura eltűnt egy közeli ajtónyílásban.

Yarna önkéntelenül is csodálattal adózott Doallyn bátorságának, még ha az épelméjűségét meg is kérdőjelezte. A férfi a vámpír után vetette magát, és a táncos a józan esze ellenére követte.

De amikor odaértek az ajtóhoz, és belépve a helyiségbe felkapcsolták a világítást, csak egy üres szobára bukkantak. Nincs másik kijárat, nincsenek ablakok… mégis üres.

− Nem tűnhetett el csak úgy! − morogta az őr, láthatóan megdöbbenve. − Titkos ajtók, rejtett járatok?

− Nem tudok róla − rázta meg a fejét Yarna. − De hát ennek a palotának rengeteg titka van. Egy egész labirintus rejlik alatta, tudod. Az épület egy része még mindig a B’omarrok kolostora.

Doallyn zihálva, kimerülten kapkodta a levegőt. Bezárta az ajtót maguk mögött. Yarna hallotta, hogy halkan káromkodik, valószínűleg az anyanyelvén.

− Meglátott − szólalt meg végül, visszaváltva az általánosan használt galaktikus alapnyelvre. − Most már rám is vadászni fog. Veled megyek.

− De… − tétovázott Yarna. Nem hagyhatja itt az őrt, hogy egyedül nézzen szembe a halállal, ami majdnem elkapta őt. − Rendben − egyezett bele végül.

A következő állomás a konyha lett.

− Porcellus a barátom… megőrzött néhány dolgot a számomra − magyarázta Yarna, miközben belopakodtak az éléskamrába. − Remélem, sikerült épségben meglépnie…

Az éléskamra egyik rejtett zugából az askaji előszedett néhány takarót, egypár vizestömlőt és két régi, vastag zubbonyt, ezeket az őrök barakkjából emelte el a hónapok során. A falon lógott egy fehér ruhaköteg, amely akár egy terjedelmes kötény is lehetett volna − de nem az volt. Yarna kirázta a habkönnyű, halványan fénylő anyagot, és kiderült, hogy egy hosszú, bő, csuklyás köpenyt tart a kezében.

− A sivatagi köpenyem − árulta el, észrevéve Doallyn pillantását. − Neked is keresnünk kell valamit.

A férfi bólintott, és megfogott egy csomagot, amíg Yarna sebtében lekapkodott a polcokról néhány doboz tartósított élelmiszert.

− Víz is kell − vetette a vállára az összekötözött dobozokat. A mosogató felé intett, és Doallyn kezébe nyomta a vizestömlőket. − Ezeket töltsd meg, légy szíves!

Miközben az őr követte az utasításait, Yarna is megtöltött vízzel egy nagyobb kannát, és egy szuszra felhajtotta. Aztán újra megtöltötte.

Lecsatolta a táncosok fejdíszét, és megkönnyebbült sóhajjal beletúrt a hajába. Csak most vette észre, milyen nehéz is a fejfedő, mikor már tudta, hogy soha többé nem kell felcsatolnia. Vizet fröcskölt az arcára, és lemosta a nagy, bibircsókos „szépségpöttyöket”, amelyeket Jabba annyira vonzónak tartott.

− Nem is tudtam, hogy ez csak smink − jegyezte meg Doallyn.

− Jabba kedvelte őket. Azt mondta, az anyját juttatják az eszébe.

Doallyn lassan megcsóválta a fejét.

− Jabbának volt anyja?

− Először én is így reagáltam − mosolyodott el Yarna.

Amikor a kanna ismét megtelt, a táncos a feje fölé emelte, és lassan magára öntötte a hűs vizet.

Miután végzett, észrevette, hogy Doallyn elmélyülten figyeli. Fémes hangja meglepettnek tűnt.

− Most valahogy… nagyobb vagy − mérte végig tetőtől talpig a sisakos fej. − A bőröd… a bőröd olyan feszes.

− Az Askaj is sivatagos világ − felelte a ki nem mondott kérdésre Yarna tárgyilagosan. − A fajtám teste elnyeli és nagyon hatékonyan tárolja a vizet.

Az őr bólintott.

− Nem sivatagos világokon is képes vagy életben maradni?

− Persze − felelte a nő. − Ha nem kell vizet tárolnunk, akkor nem tárolunk.

− Hogy néznél ki egy nem sivatagos világon? − Doallyn érdeklődése őszintének tűnt.

− Karcsúbban − vágta rá Yarna. Sivatagi köpenyéből kirázta a ráncokat. Magára kanyarította, majd felkapta a takarókat, a viseltes zubbonyokat és az egyik vizestömlőt. Doallyn az élelmiszert és a maradék vizet vette magához.

Amikor leértek a hangárba, szomorúan állapították meg, hogy a működőképes terepsiklók és naszádok száma alaposan megcsappant. Csak egy jármű maradt, az is a javítóműhelyben állt. A gépezeteket rendben tartó technikusok mind eltűntek.

Újabb éles sikoly hallatszott a távolból, csak hogy szinte azonnal elfojtsa egy üvöltés. Yarna és Doallyn összenézett.

− El tudod vezetni ezt a vacakot? − kérdezte a nő.

Az őr bólintott.

Percek alatt bepakolták a felszerelésüket. Doallyn kiszúrt az egyik szekrényben egy vég fényvisszaverő szövetet, s egy hevenyészett burnuszt csinált magának belőle. A maradék anyagot bedobták a sikló csomagtartójába.

Doallyn jelére Yarna begyömöszölte dagadt testét az utasülésbe. Nem ment túl könnyen, de azért sikerült. Az őr kinyitotta a hangár kapuját, majd mikor megérezték a hűvös éjszakai levegőt, mindketten sietve felkapták a zubbonyokat.

− Menjünk már! − sürgette a táncosnő a társát türelmetlenül, látva, hogy az még mindig nem száll be a siklóba.

− Vissza kellett volna mennem a barakkba − nézett Doallyn a palotába vezető ajtóra.

− Miért?

− Az összes fegyverem ez a pisztoly, és ahhoz sincs tartalék energiacella. Odakint pedig vad banthák és kraytsárkányok várnak ránk. Hosszú az út a Jundland-sivatagtól Mos Eisleyig…

− Milyen hosszú?

− Kétezer-ötszáz klikk… a kagylódenevér röpte mentén.

− Micsoda?

− Egy repülő hüllő a világomról.

Yarna hirtelen kíváncsi lett.

− Melyik bolygón születtél?

− A Geranon, a Mneon rendszerben.

Yarna hátranézett a válla fölött, a palotába vezető ajtó felé.

− Tényleg vissza akarsz menni oda?

− Nem − rázta meg a fejét Doallyn. − Szeretnék már eltűnni innen. Úgy érzem… − pillantott idegesen a félhomályba −, úgy érzem magam, mintha valaki figyelne.

− Én is − helyeselt Yarna. − Menjünk hát!

Doallyn bólintott, majd bemászott a pilótaülésbe.

− Remélem, megjavították ezt a vacakot, mielőtt elhúzták a csíkot − morogta, és beindította a hajtóművet. − Nem kifejezetten az a gyors, nagy hatósugarú modell.

A sikló előreszökkent, a sötétség körülölelte őket. Pár másodperc alatt maguk mögött hagyták Jabba palotáját. A jármű felgyorsult, s a végén sebesebben száguldottak a talaj fölött, mint bármelyik madár.

A hideg menetszél metszően csapott le Yarnára, de a nő annyira kimerült volt, hogy alig érezte. Végre szabad! Egy borzalmas, megaláztatással és szenvedéssel teli év után szabad, és úton van! Hamarosan… hamarosan látni fogja a kölykeit… szorosan magához ölelheti a kis testüket, érezheti meleg, zsenge húsuk illatát. Valószínűleg már megtették az első, botladozó lépéseket… A szeme elpárásodott, de fegyelmezetten visszatartotta a könnyeit. Nem pazarolhatja a nedvességet… szüksége lesz még rá az utazás során.

Ha hátrahajtotta a fejét, olyan gyorsan száguldottak felette a csillagok, hogy szinte egy hipertéri ugrás elején érezte magát. Ha így haladnak, még ezzel a rövid hatótávolságú siklóval is pár nap alatt elérik Mos Eisleyt, figyelembe véve azt is, hogy a nappalok legforróbb óráit árnyékba húzódva kell tölteniük.

Yarna összevonta magán a zubbonyát, és a gyerekeire gondolt. Felidézte a születésük napját és Nautag büszkeségét a gyönyörű alom láttán. A kicsik még alig láttak egy hideg évszakot, amikor jöttek a rabszolgavadászok… és így nem kaptak nevet. Az Askajon ugyanis csak az első születésnapjuk után adtak nevet a kölyköknek.

Yarna fejben kiszámolta, mennyi idő telt el a fogságba esésük óta. Az askaji éveket át kellett váltania tatuini évekre. A gyerekeknek már rég nevet kellett volna kapniuk… de ezt a hiányosságot azonnal pótolni fogja, amint újra együtt lesznek. A menetszél felborzolta a haját, miközben életében először elgondolkodott a kölykök leendő nevein.

A fiú természetesen Nautag lesz… egy pillanatra szívébe hasított a másik fiúcsecsemő halála után érzett fájdalom. Az egyik rabszolgavadász kitépte a kezéből, de nem figyelt oda, és leejtette. A kicsinek megrepedt a koponyája az eséstől. Yarna kényszerítette magát, hogy előrenézzen. Mi legyen a neve a két lánynak?

Hirtelen eszébe jutott két név: Leia és Luke. Leia… nem ismerte közelebbről az alderaani lányt, de ha tényleg ő ölte meg Jabbát, akkor sohasem tudja visszafizetni neki a tartozását. A fiatal jedi neve pedig, aki a rankort megölte, Luke Skywalker volt. Ők ketten bosszulták meg Nautag halálát. Illő, hogy a gyerekeit róluk nevezze el.

Oldalra fordította a fejét, és ránézett a vezetésbe feledkezett Doallynra. Az őr kész rejtély volt előtte… vajon hogy nézhet ki az alatt a maszk alatt? Emberi az arca? Fekete kesztyűvel borított kezén ugyanannyi ujjat számolt meg, mint a sajátján…

− Minden rendben van a siklóval? − kérdezte felemelve a hangját, hogy túlkiabálja a szelet.

A férfi elektronikusan felerősített szavait minden probléma nélkül hallotta.

− A vezérsíkokat ki kellene egyenlíteni. Jobbra húz a gép. Rá kell tartanom.

− Ezek szerint nem javították meg?

− Úgy tűnik.

− Kibírja Mos Eisleyig?

− Ha nem rosszabbodik az állapota, igen.

Yarna magában elmondott egy imát a Holdúrnőhöz, miközben tovább száguldottak.

Már órák óta utaztak, amikor egy magas dűne gerince felett átsuhanva Yarna észrevett keleten valami halvány ragyogást. Miközben tovább figyelte, a ragyogás fényárba borította a távoli csúcsokat. Alattuk a sivatagot még mindig félhomály uralta, de azokat a messzi hegyeket semmivel sem lehetett összetéveszteni.

− A Jundland-sivatag? − érintette meg Yarna Doallyn karját.

− A széle − bólintott az őr. − Most már csak háromszáz kilométerre vagyunk a Sziklatűtől.

A Tatuin ikernapjai perceken belül feltűntek a látóhatáron, és rózsás-aranyos fénnyel árasztották el a sivatag hullámzó homokdűnéit. Yarna sohasem látta még a Dűne-tengert − amikor Jabba palotájába hozták, akkor egy ablaktalan űrsiklón érkeztek, amiből semmit sem lehetett látni.

A napok langyos sugarai átölelték, az éjszaka hűvöse hamarosan eltűnt. Yarna túlságosan be volt préselődve az ülésbe ahhoz, hogy levehesse a zubbonyát, úgyhogy izzadva töprengett azon, hogy Doallyn vajon megállás nélkül akar-e elérni a Jundland-sivatagig.

Egy óra elteltével azonban, ahogy a napok egyre forróbban kezdtek tűzni, az őr visszavett a sikló őrült sebességéből. A kis jármű lelassult, majd egy szinte fehéren csillogó, többé-kevésbé vízszintes homoktányér fölött lebegve megállt.

− Azt hiszem, késő délutánig le kellene pihennünk − javasolta Doallyn, miközben kigombolta és levetette a zubbonyát. − Veszélyes fényes nappal utazni.

− Egyetértünk − bólintott Yarna. − Különösen neked veszélyes: te nem szoktál hozzá a hőséghez. És mi lesz velünk, ha napszúrást kapsz? Én nem tudom elvezetni ezt a siklót.

− Akkor segíts összeeszkábálni valami sátorfélét! − fordult felé a sisakos fej.

Doallyn és Yarna a fényvisszaverő anyag maradékát átvetették a terepsiklón. Bemásztak az így keletkezett árnyékba, és lekuporodtak; mind a ketten túl magasak voltak ahhoz, hogy ültükben kiegyenesedjenek. Yarna odanyújtotta társának a vizestömlőt. A férfi lovagiasan visszautasította.

− Csak ön után, kisasszony.

− Nem − rázta meg a fejét az askaji. − Én ittam indulás előtt. Sokkal kevesebb folyadékra van szükségem az életben maradáshoz, mint neked. Igyál, amennyi beléd fér, őrmester… ne fogd vissza magad, különben rosszul leszel!

Doallyn tétovázott, majd bólintott. Lassan, óvatosan meglazítva a sisakját és a légzőmaszkját tartó csatokat, szabaddá tette az arcát. Yarna nem akarta nyíltan megbámulni, de nem bírt a kíváncsiságával. Miközben elmélyülten nyitogatta a tartósított élelmiszert, a szeme sarkából oda-odapillantott a férfi arcélére.

Első látásra ugyanannyira emberinek tűnt, mint bármelyik koréliai, bár a bőre halvány, kékes árnyalatban játszott rövidre vágott, éjfekete haja alatt. Túl sötét volt a sikló árnyékában ahhoz, hogy Yarna meg tudta volna állapítani a szeme színét, de úgy vélte, világosak lehetnek. Szabályos, elég vonzó arcvonások. Nem annyira jóképű, mint az a koréliai csempész, Solo, de kellemes látvány, döntötte el Yarna, és felé nyújtott egy doboz élelmet.

Miközben elvette a dobozt, Doallyn lassan, szinte szándékosan felé fordította a fejét, hogy a nő szemtől szembe láthassa.

Yarna elfojtotta döbbent kiáltását, és kényszerítette magát, hogy ne hőköljön hátra.

A reakcióját látva Doallyn szájának egyik fele vigyorra húzódott, amiből Yarna tudta, hogy a férfi pont erre számított. A mosoly azonban inkább valami belső kínt fejezett ki, mint vidámságot.

A Holdúrnő szerelmére, mi történt vele?

Doallyn arcának egyik felén szörnyű forradások éktelenkedtek. Egy széles, megkeményedett hússáv felfelé torzította a száját, az arccsontján hullámos, mély sebhely szántotta fel a bőrét. A vágás éppen csak elhúzódott a bal szeme mellett, egészen a halántékáig ért. Yarna elfordította a tekintetét, nem akarta tovább nézni.

− Egy karom nyoma − szólalt meg Doallyn, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. − Egy koréliai homokpárduc karmáé. Ezeknek a fenevadaknak mérgezett a karmuk, és a seb elfertőződött.

− Megtámadott? − Yarna igyekezett tárgyilagos hangot megütni. Ösztönösen tudta, hogy a férfi azonnal elutasítaná a sajnálkozó együttérzést.

− Vadásztam rá, és megsebeztem. Szembefordult velem. − Doallyn lassan beleharapott az ételbe, és megfontoltan rágni kezdett.

− Szerencséd volt, hogy túlélted − mondta Yarna pár perc hallgatás után.

− Nem figyeltem eléggé − válaszolta Doallyn nyersen. − Egy pillanatra nem figyeltem. Ez pedig nem kifizetődő egy vadásznál.

− Azt hittem, zsoldos vagy

A férfi megrázta a fejét. Furcsa volt sisak nélkül látni, bár az arca így is majdnem ugyanolyan kifejezéstelennek tűnt, mint a sima fémfelület.

− Vadász vagyok. Ezért jöttem a Tatuinra is. Jabba olyasvalakit keresett, aki el tud fogni neki egy kraytsárkányt.

− Egy kraytsárkányt? − nézett rá Yarna hitetlenkedve. Hallott már erről a fenevadról; a fiatalabb példányok akkorák lehettek, mint a rankor, és a szóbeszéd szerint sokkal nagyobbra nőttek. − Minek kellett az neki?

− Össze akarta ereszteni a rankorral, és belépőket árulni a viadalra. Jabba szerint ez lett volna az évszázad sporteseménye. Hatalmas jutalmat ajánlott fel egy élő példányért.

− És te tényleg azt hitted, hogy el tudsz fogni egyet?

− Sok-sok éve vadászom már. Nem sok olyan állat él, amit ne tudnék legyőzni. − A férfi halk, magabiztos szavai sokkal inkább meggyőzték Yarnát, mintha hangosan hencegett volna. − Mindent átnéztem, amit csak az adatbankokban találtam a kraytsárkányokról. Felkészülten érkeztem ide.

Yarna beleharapott egy szárított gyümölcsbe, és elgondolkodva rágni kezdte.

− Ha vadászni jöttél a Tatuinra, hogy lett belőled Jabba palotaőre?

Most először mintha valami érzelem suhant volna át Doallyn arcán a szűk, hevenyészve felállított sátor félhomályában. A férfi bosszúsnak és zavartnak tűnt, miközben lenézett a kezében tartott dobozra.

− Amikor megérkeztem… szerettem volna kipróbálni… Mos Eisley nevezetességeit. Chalmun konyakja… erősebbnek bizonyult… mint amit megszoktam. Sohase voltam jó a szerencsejátékokban, és… nem emlékszem, hogy keveredtem bele abba a magas tétekkel játszott szabakkpartiba, de másnap reggel szörnyű fejfájással ébredtem, és egyévi szolgálattal tartoztam Jabbának.

− Ezek szerint azóta sem vadásztál a sárkányra?

− Többek között épp ezt akarta Jabba is. Számtalan expedíción részt vettem már, a sárkányok nyomait kutatva, mióta itt vagyok… de ez egy nagyon ritka faj. Még csak nem is láttam egyet sem ez alatt a pár hónap alatt. Jabba… − csóválta meg a fejét bánatosan − egyre türelmetlenebb lett. Szerencsém, hogy nincs többé.

− Szóval még akkor sem kaptad volna meg a jutalmadat, ha elfogod a sárkányt?

− Így van − bólintott a férfi. − De voltak… egyéb okaim is arra… hogy megkeressek egyet. Még ha meg is kellett volna ölnöm, akkor is jól jártam volna vele, azt hiszem.

− De hogyan? − támadt fel újra Yarna kíváncsisága.

− Azt beszélik, a kraytsárkányok… hatalmas kincseket rejtegetnek − felelte Doallyn kitérően.

Yarna hallott már erről beszélgetni néhány fejvadászt és zsoldost. Egyesek szerint a sárkány belsejében voltak a kincsek, mások szerint − akárcsak az ősi mesékben − csak őrizték a kincset. A legtöbben azonban csak a vállukat vonogatták, ha szóba került a kérdés − szóbeszédnek, sőt egyenesen mítosznak tartották az egészet.

− Mi állt a Jabbával kötött megállapodásodban? Most már szabad vagy? − kérdezte.

− Igen, szabad vagyok − felelte Doallyn. − És te?

− Én is szabad vagyok − mondta ki a szót élvezettel Yarna. − És amint odaérünk Mos Eisleyba, a gyerekeim is azok lesznek.

− Van… − hallgatott el a férfi, mint aki gondosan megválogatja a szavait − …párod?

− Volt − nyitotta ki a nő a vizestömlőt. A tenyerébe töltött folyadékot óvatosan szétkente az arcán. Aztán engedélyezett magának egy hosszú kortyot. − Jabba odavetette a rankor elé.

Doallyn a kezébe fogta a sisakját, és nem nézve a nőre így szólt:

− Sajnálom, Gargan kisasszony!

− Ugyan − csóválta a fejét az askaji. − Semmi szükség a formaságokra. Yarna vagyok.

− Rendben. Szólíts Doallynnak! − A férfi lenézett a gondosan bezárt tömlőre. − Miért nem iszol többet? Rengeteg vizünk van.

− Most nincs szükségem többre − felelte Yarna az igazságnak megfelelően. − Az én népem sivatagi pásztornép, és a bolygónk pontosan olyan forró, mint ez.

− Milyen állatokat tartotok?

− Tomuonokat. Nagy, gyapjas, hosszú szarvú jószágok. − Yarna keze a táncosnő gesztusaival mozdult, miközben leírta a lényeket. − Tejet, húst és gyapjút adnak nekünk. Ez a köpeny is − érintette meg fehér sivatagi ruháját − az ő gyapjukból készült.

Doallyn végigsimított az anyagon, és meglepetten felkiáltott a szövet puhaságát megérezve.

− Szinte ragyog − állapította meg elismerően.

− Igen, a szöveteink messze földön híresek. Állítólag a Császár ünnepi palástjai is tomuongyapjúból készülnek. − Két kezével erősen összedörzsölte az anyagot, majd elengedte, mire az teljesen kisimult. − Erős, nem gyűrődik, nem nyúlik. A szövés technikája népünk egyik legféltettebb titka. Nautag… a párom… valaha a világunk legjobb szövőmestere volt…

− És te táncos voltál, mielőtt Jabba palotájába kerültél? − kérdezte Doallyn, miközben egy új Hydron−3 patront csúsztatott a légzőmaszkjába.

− Igen − felelte Yarna. − Az apám volt a törzsfőnök, és én a legnagyobb versenyen táncoltam a törzsünk dicsőségére. − Önkéntelenül is büszkeség sugárzott a hangjából, de aztán eszébe jutott a Jabba palotájában töltött év, és felsóhajtott. − Megnyertem azt a versenyt. Aztán jöttek… a rabszolgavadászok. Elfogtak minket… Nautagot, a kölykeinket és engem. Közben… közben megölték az egyik kicsinyünket. − Elszorult a torka.

− Ők hoztak a Tatuinra? − kérdezte Doallyn, szinte gyengéden.

− Jabba egy askaji táncost akart − bólintott Yarna. − Úgyhogy elfogtak… és a huttnak kellett táncolnom. Jabba megígérte, hogy míg elégedett lesz a táncommal, addig nem adja el a gyermekeimet. De hát te is tudod, mennyire lehetett megbízni Őhájassága szavában… Mindig attól féltem, hogy ha egyszer összegyűlik a szabadságom ára, akkor meg fog ölni… puszta szórakozásból. És aztán rabszolgaságban tartja a gyerekeimet.

− Nehéz lehetett Jabbának táncolni mindazok után, ami veled történt − billentette oldalra a fejét a férfi megértően.

− Nehéz volt − suttogta a nő. − De Doallyn… tudod, mi volt benne a legnehezebb? − Öntudatlanul rátette a kezét a férfi karjára, majd észrevéve, mit csinált, gyorsan visszakapta, és elrejtette köpenye ráncai között.

− Mi?

− A többiek… kinevettek. Mindegyik. Azt mondták… − ajka megremegett − ronda vagyok. − Valami kaparta a torkát. − Otrombának, nevetségesnek és… kövérnek neveztek. Még Jabba is kinevetett. De nem azért, mert rondának tartott, hanem azért, mert tudta, mennyire fáj nekem, amit rám kiabálnak. A hutt… örömét lelte mások fájdalmában. De ezt te is tudod.

− Igen, tudom − bólintott Doallyn.

− Fájt − folytatta Yarna. − Megtanultam elrejteni a fájdalmat, megtanultam belefeledkezni a táncba, megtanultam nem hallani a röhögést… de azért fájt. − Dacosan felvetette a fejét. − Olyan vagyok, amilyennek születtem! Miért kell az egyik értelmes lénynek lenézni a másikat? Miért kell megbámulniuk, röhögniük és kegyetlen dolgokat mondaniuk?

Doallyn a fejét csóválta, ujjai végigsimítottak a sebhelyen, amiről Yarna szinte már el is feledkezett. − Nem tudok válaszolni a kérdéseidre, Yarna − mondta komoran. − De nagyon is jól ismerem ezeket a kérdéseket.

A lenyugvó napok sugarai Doallyn szemébe világítottak, és felébresztették kimerült alvásából. Pislogott néhányat, majd a kezére támaszkodva félig-meddig felült a szűkös sátorban. A társa még szuszogva, fel-felhorkanva aludt. Köpenyének fehér anyaga követte kerek fenekének a vonalát, és Doallynban halványan megrezdült a férfiúi érdeklődés. Mióta nem is volt nővel… akármilyen fajúval?

Már majdnem egy éve, döbbent rá. Világéletében azok közé a férfiak közé tartozott, akik nem túl sűrűn bocsátkoztak futó kalandokba… és egyébként is, rengeteg időt töltött a vadonban. A Jabba udvarában élő nők pedig biztosan visszarettentek volna a forradásaitól. A sérülés megszerzése óta eltelt idő keserű tapasztalatai megtanították arra, hogy kétszer is meggondolja, kinek mutassa meg az arcát. Időnként megpróbálkozott a pénzért kapható nőkkel is, de nem elégítette ki a dolog. Még mindig könnyebb volt cölibátusban élni, mint látnia partnere szemében az undort… vagy ami még rosszabb, a közönyt.

Rájött, hogy a lélektelen, alkalmi partnerekkel rosszabbul érzi magát, mint magányosan. Időnként rátört a sóvárgás egy barát után − valaki után −, akivel beszélgethetne, de a hallgatás szokását nehéz feladni. A szökésük óta többet beszélt Yarnával, mint az elmúlt évben összesen.

Ez persze szükségszerűen következett a helyzetükből, de kapcsolatuk szigorúan ideiglenes, emlékeztette magát a vadász. Már alig várta, hogy visszatérhessen magányos életmódjához.

Doallyn kikászálódott a kis sátorból. Miközben felállt, automatikusan ellenőrizte a patronban lévő Hydron−3 mennyiségét. Még alig az egyharmadát fogyasztotta el. Éjfélig nemigen kell cserélnie.

A vadász a természet hívásának engedelmeskedve elballagott egy homokdomb mögé, majd az útirányukat ellenőrizve eltöltött pár percet a sikló navigációs számítógépe előtt. Mikor végzett, valami zajt hallott, és megpillantotta a felé tartó Yarnát. Azon kapta magát, hogy a nő sztoriján töpreng. Amennyire Jabba szeszélyes ízlését ismerte, kész csoda, hogy Yarna egy egész évet átvészelt a hutt „alkalmazásában”.

Miközben a nő felé lépdelt, az egyre hűvösebb szél meglebbentette köpenye szárnyait. Doallyn döbbenten bámult… az askaji táncos láthatóan összement. Eszébe jutott a kurta válasz, hogy egy nem sivatagos világon „karcsúbb” lenne. A szövetei nyilván úgy szívták fel a nedvességet, mint a szivacs, majd szükség esetén a szervezete rendelkezésére bocsátották. Így bírhattak ki az askajiak hosszú időt víz nélkül.

− Odaérünk ma Mos Eisleyba? − kérdezte Yarna a férfi mellé lépve.

− Ma este már nem − rázta a fejét Doallyn. Megmutatta a nőnek a számítógép képernyőjén pontvonallal jelzett útvonalukat. − Ha beérünk a kősivatagba, a hegyek és a szurdokok miatt le kell majd lassítanunk. Ha valahol a Sziklatű északi oldalán meg tudunk pihenni, akkor jók voltunk.

− És onnan milyen messze van még a város?

− Onnan már csak ötszáz klikk. Ha hajnalban elindulunk, délre ott lehetünk.

A nő arcán lassan feltűnt egy ragyogó, örömteli mosoly.

− Ezek szerint már holnap láthatom a gyerekeimet?

− Egy kis szerencsével − felelte Doallyn mosolyogva, amit persze Yarna nem láthatott.

− Doallyn… − ragyogott rá a nő szeme. A férfi meglepve vette észre, hogy szép, tisztazöld tekintet mered rá. − Köszönöm, hogy velem jöttél. Köszönöm, hogy vezeted a siklót. Azt hiszem, nélküled nem sikerült volna eljutnom a városba.

− Tényleg, hogy akartál te átjutni a Dűne-tengeren? − kérdezte a férfi. Már tegnap óta ezen töprengett.

− Gyalog − mondta Yarna magától értetődően. − Erős vagyok, és kitűnő az irányérzékem. De… − nézett körül a homlokát ráncolva a végtelenül hömpölygő dűnéken − ez a terep… nagyon kegyetlen. Rengeteg élelmet és vizet kellett volna magammal cipelnem… és nagyon, nagyon lassan haladtam volna. Lehet, hogy nem éltem volna túl.

Ha nem a hőség, akkor a homoklakók végeztek volna veled… gondolta Doallyn. De azért nagy hatást tett rá a nő bátorsága.

Miután visszapakoltak a siklóba, elfoglalták a helyüket és folytatták útjukat. A két nap már nagyon alacsonyan járt a nyugati látóhatáron, a levegő rohamosan hűlt. Doallyn erős tempóban hajtotta a siklót, de nyugtalanította, hogy a vezérsíkok állapota egyre romlott. Mi lesz, ha lerobbannak? Itt állnának a Dűne-tenger közepén… nem, egy pillantás a számítógépre egy kicsit megnyugtatta. A Dűne-tenger most már mögöttük terült el; a Jundland-sivatag csipkés ormai és mély szurdokai felett száguldottak.

Doallyn kénytelen volt lassítani, és teljes figyelmét a vezetésnek szentelni. A vezérsík egyre rosszabb lett, bal karjának és vállának az izmai hamarosan tiltakozni kezdtek a megterhelés ellen. Megkönnyebbülve látta, hogy egyre közelebb járnak az úti céljukként kijelölt koordinátákhoz. Szemével egy simább hely után kutatott, ahol leszállhatnak, és kipihenhetik magukat az éjszakából hátralévő pár óra alatt.

Yarna hajnalban ébredt fel, Doallyn hátához simulva. Bizonyára ösztönösen húzódott a férfi meleg teste mellé. Gyorsan arrébb gördült, megdörzsölte a szemét, és körülnézett a kietlen pusztaságon, amit Jundland-sivatagnak hívtak. Kövek… kövek mindenütt. Megkínzott, szelek formázta sziklák, a barna minden elképzelhető árnyalatában. Okkerbarna, sárgásbarna, rozsdabarna, vörösesbarna, sötétbarna… itt-ott szánalmas, sárgászöld, korcs növényekkel tarkítva.

És homok. Fehér homok, olyan tiszta és ragyogó, hogy fehérségébe belefájdult a szeme. Ártatlannak és biztonságosnak tűnt, de Yarna tudta, hogy a Jundland-sivatagban halálos futóhomok-övezetek vannak, amelyek kíméletlenül elnyelik az óvatlan utazót. Úgyhogy kerített is egy hosszú botot, azzal döfögette a talajt a lába előtt, akárhová is ment.

Dél felé fordulva megpillantotta a Sziklatű vékony sziluettjét, a Jundland-sivatag legmagasabb képződményét. A hajnal kristálytiszta levegőjében még ebből a távolságból is tisztán láthatta.

Elővette az élelmüket, egy csomagot gondosan megfelezett, és néhány apró korty vizet is engedélyezett magának. Kezét végighúzta a mellkasán, és megállapította, hogy legalább a súlya egyharmadát leadta, mióta eljöttek Jabba palotájából. A hutt teljesen kigömbölyödve kedvelte a legjobban, mert akkor rázkódott a legbizarrabbul a teste, pedig csak nehezen tudta tartani azt a súlyt és terjedelmet. Örült, hogy végre leadhatott belőle valamit.

Mikor Doallyn is felébredt, a két szökevény sietve bepakolt a siklóba, és elindult kelet felé, Mos Eisley irányába. Yarna hátradőlt az ülésben, élvezte, hogy sokkal szabadabban nyújtózkodhat és mocoroghat. Észrevette, hogy Doallyn egyre nehezebben tudja egyenesben tartani a járművet.

− Ki fogja bírni a sikló? − kérdezte aggódva.

A férfi bólintott.

− De az is biztos, hogy begörcsöl a karom, mire odaérünk.

− Ilyenkor bánom, hogy nem tudok vezetni.

Erőt adott nekik a tudat, hogy gyorsan közelednek a cél felé. Beszélgetni kezdtek. Doallyn mesélt arról, hogyan kutatott a kraytsárkány után a Jundland-sivatagban, és Yarna megtudhatta, hogy meglepően sok életforma található a kietlen pusztaságban. Egész homoklakótörzsek tengették errefelé az életüket, noha felszíni víz szinte egyáltalán nem volt a környéken, csak néhány lopott párologtató és harmatcsapda segítette az életben maradásukat.

− De hogy képesek fennmaradni ilyen körülmények között? − töprengett hangosan a nő.

− A hubbatökök segítségével − válaszolta a férfi, és beszélt Yarnának a szirtek árnyékában növő, kerek, sárgás növényről. A termések kemény, inas belsejében lévő nedvesség jelentette a taszkenek fennmaradásának kulcsát.

Arról is mesélt, hogy milyen vérszomjas a homoklakók népe, hogy a rajta lévő ruháért képesek megölni bárkit.

− Elég veszélyes ez a környék − állapította meg −, a vad banthák, a mérges gyíkok, a futóhomok… de a homoklakók a legrosszabbak.

Yarna a hőség ellenére megborzongott, és rápillantott a navigációs számítógép képernyőjére.

− Messze vagyunk még?

− Úgy egy órája hagytuk el a Motestát − mutatott Doallyn egy narancssárga pöttyre a kijelzőn. − Körülbelül ötvenklikknyire lehetünk Mos Eisley külvárosaitól. Dél körül… − Furcsa, félig kiáltó, félig sikító hang szakította félbe, és a terepsikló vadul megrázkódott.

Yarna Doallynra figyelt − nem látta, mi történt. Csak annyit tudott, hogy a sikló az egyik pillanatban még sebesen suhant, a következőben pedig olyan keményen nekiütközött valaminek, hogy megpördült a levegőben, mint egy bumeráng. Yarna felsikoltott, ahogy a centrifugális erő, mint egy óriási kéz, belepréselte az ülésbe. Aztán a sikló orra nekivágódott az előttük tornyosuló sziklának, és Doallyn kapálózva kiesett a járműből.

Yarna ismét felsikoltott, amikor megpillantott egy élő, pikkelyes hegyként feltornyosuló, masszív alakot. Rájött, hogy az előbb hallott hang egy hangos szisszenés volt, mintha a világ összes üstje egyszerre forrt volna. A sikló hátsó része levált az újabb megsemmisítő erejű ütéstől, és ekkor Yarna is kirepült az ülésből. Félig sziklára, félig homokra érkezett, s ez utóbbi elkezdett süllyedni alatta, beszippantva a lábát.

Futóhomok! − gondolta, és kétségbeesetten kapaszkodva a sziklába megpróbálta kiszabadítani magát. Mikor ez sikerült, megpillantotta a félig már eltemetett, gyorsan süllyedő, sötét formát. Ó, nem! A terepsikló!

Yarna tehetetlenül nézte, ahogy járművük elsüllyedt a homokban. Aztán egy a földet megremegtető üvöltés terelte el a figyelmét a látványról. Körülnézett. Mi csapott le minket? Szédült, egy pillanatra elvesztette az irányérzékét, nem tudta, merre keresse Doallynt. Ügyelve arra, hogy csak a sziklára lépjen, addig tántorgott az életét megmentő kőtömb peremén, amíg meg nem pillantotta a férfit.

A szeme elé táruló látványtól megbicsaklott a térde, meg kellett kapaszkodnia a sziklafalban. A valami, ami teljesen betöltötte az ősi folyóágyat, ahol „leszálltak”, hatalmas volt − sokkal nagyobb, mint a rankor. Egy kraytsárkány − nem lehetett más.

A lény sárgásbarna színben tündökölt, hátának pikkelyeit aranyszínbe festette a napok fénye. Három hatalmas szarv díszítette a fejét − egy-egy a szeme fölött, egy pedig a homloka közepén. A pofáját megtöltő, Yarna karjával vetekedő méretű agyarak felett keskeny, ferde metszésű orrlyukak lángoltak vérvörösen. A hátán, a fejétől a farkáig, egy sor tüske húzódott. A szörnyeteg négy tömzsi lábon állt, melyek kifelé görbültek a hatalmas test súlya alatt. A szeme zöldessárga fényben csillogott, vízszintes vágású pupillái úgy ragyogtak, mint két zafír.

Yarna megdermedt, mikor az óriási, nála többször nagyobb fej felé lendült. Aztán meghallotta Doallyn hangját.

− A mozgást érzékelik! Maradj nyugton!

Mi mást tehetett volna? Yarna lába szinte gyökeret eresztett a sziklába. A szeme sarkából meglátta Doallynt. A vadász összekuporodva oldalazott a sárkány felé egy alacsony sziklaperem mögött. A pisztolyát a kezében tartotta.

Mit művelsz? − szeretett volna felsikoltani a nő, de a félelem megbénította. Nem gondolhatja komolyan, hogy megtámadja ezt a valamit! El sem tudta képzelni, hogy egy ember, legyen bár pisztoly nála, szembeszállhat ezzel a húsheggyel.

Pedig Doallyn egyértelműen erre készült. A kraytsárkány felhorkant, beleszimatolt a levegőbe, tüskés farkával ide-oda csapkodott. A fejét lassan, leeresztett szarvval ingatta, mintha azokkal akarta volna érzékelni a mozgást.

Doallyn már a közelében járt, talán húszméternyire kuporgott a fenevadtól. Ellenőrizte a fegyvere töltését. Ne! − akarta sikoltani Yarna. Másszunk fel a sziklákra! Oda nem tud utánunk jönni! Doallyn, NE!

Bénult torkából azonban egyetlen hang sem tört fel. Megmozdulni sem bírt.

Doallyn összehúzódott, mint egy rugó, majd talpra szökkent, átugrott az alacsony sziklaperem fölött, és egyenesen a sárkány felé kezdett rohanni.

A mozgása megtörte Yarna bénultságát.

− Ne! − sikította. A hatalmas fej a vadász felé lendült, az állkapcsok kitárultak, nyál fröccsent belőlük − két harapással akár a terepsiklót is eltüntették volna. − Ne, ne tedd! − sikoltotta Yarna, és megindult. Előugrott a szikla mögül, felkapott egy nagy követ a folyóágyból, és a szörny felé hajította.

A szarvas fej felé fordult. Yarna megtorpant, és eszeveszett sebességgel visszamászott a sziklára. Doallyn kihasználta a sárkány figyelmének pillanatnyi elterelődését, és két hatalmas szökkenéssel átszelte a köztük lévő távolságot. Felugrott, megkapaszkodott a jobb oldali szarvban, és vadul szorította, miközben a fenevad lélegzetelállító sebességgel az ég felé emelte a fejét. Felbődült, s a hangja fülsiketítően dübörgött a szűk szorosban.

Doallyn úgy lógott a szarvon, mint egy rovar. Előrelendítette magát, és átfogott a középsőre. A sárkány a sziklafal felé lendítette a fejét, nyilván szét akarta morzsolni pimasz támadóját. De még mielőtt befejezhette volna a mozdulatot, Yarna meghallotta a süvöltést, és látta Doallyn fegyverének felvillanását. Pontosan a középső szarv alatt, a két szeme között találta el a szörnyeteget.

A kraytsárkány tüdejéből egy kisebb robbanás hevességével áradt ki a levegő. Yarna földbe gyökerezett lábbal állt, és csak nézte, ahogy a hatalmas lábak megrogynak, mintha nem is lennének bennük csontok. Az óriási fej sziklatömbként csapódott a szurdok kavicsos talajának. A rázkódás messzire repítette Doallynt. A vadász mozdulatlanul fekve maradt.

Megölte a szörnyet, döbbent rá Yarna zsibbadt agya egy másodperccel később. A Holdúrnőre, tényleg megölte! De vajon túlélte-e Doallyn a győzelmét?

Yarna egy elfojtott kiáltással odarohant a férfi mozdulatlan testéhez. Letérdelt mellé, a nevét kiáltozta, szinte egy örökkévalóságnak tűnő ideig − a valóságban csak egy, esetleg két percig. A vadász megremegett, megmozdult. Yarna hallotta, ahogy levegőért kapkod, majd felnyög.

− Doallyn, megsebesültél?

A férfi hangja csak tompán hallatszott a sisak alól.

− Alig… kapok… levegőt… − Valahogy ülő helyzetbe küzdötte magát. Yarna látva, hogyha mereven is, de tud mozogni, segített neki. Doallyn pár percig csak zihált, majd most már normálisabb hangon megszólalt: − Halott?

− Olyan halott, mint Jabba − jelentette ki Yarna ünnepélyesen. − Alig tudom elhinni, hogy egyetlen lövéssel megölted!

− Sebezhető pont… a homlokürege egyenesen az agyához vezet… még jó, hogy készültem belőle. − Doallyn szelíden félretolta Yarna támogató karjait, lassan feltápászkodott, és szemügyre vette az áldozatát. Yarna látta, hogy a válla kiegyenesedik, és az egész testéből árad a diadalérzet, ahogy végigméri a halott óriást.

− Kell valami trófea − hallotta a vadász dünnyögését. − Különben senki sem fogja elhinni nekem.

− Te vagy a legjobb vadász az egész galaxisban − jelentette ki Yarna, és minden egyes szavát halálosan komolyan is gondolta. − Nem hinném, hogy bárki más végezni tudott volna ezzel a szörnnyel.

Doallyn sisakos feje felé fordult, bólintott. A nő anélkül is tudta, hogy boldogan vigyorog, hogy látta volna az arcát.

− De nélküled nem sikerült volna, Yarna! Ha nem tereled el a figyelmét a kellő pillanatban, akkor ő kapott volna el engem!

Az askaji diadalmasan felkacagott, mintha átsugárzott volna rá a férfi dicsősége. Aztán, miközben ő is felállt, villámcsapásként sújtott le rá a valóság.

− Doallyn, a sikló… az összes holmink… elveszett. Beszívta a futóhomok.

− Akkor gyalog kell továbbmennünk − állapította meg Doallyn. − Majd keresünk hubbatököket. Egypár napig kihúzzuk rajtuk.

− De mi lesz a gázpatronjaiddal? − kérdezte a nő halkan.

Doallyn megmerevedett a gondolatra, meredten bámult Yarnára, mintha a nő lett volna a sárkány.

− Egy párat magamhoz vettem − mondta végül lassan, benyúlva a zsebébe. Három patront vett elő. − Hát nem túl sok − állapította meg.

− Kitart Mos Eisleyig? Ott tudunk venni újakat, nem?

− De, a legtöbb űrruha- és légzőgáz-kereskedőnél biztos van. Hogy elég lesz-e ennyi… elégnek kellene lennie. Ha nem időzünk sokáig.

− Akkor induljunk is − bökte meg a könyökét Yarna.

− Várj egy percet − kérte a férfi. − Előbb el kell intéznem valamit.

Yarna megértette, hogy társa egyedül akar maradni, és rájött, hogy neki is „ki kellene mennie”. Odabiccentett Doallynnak.

− Merre megyünk majd?

− Kelet felé − mutatta a másik.

− Akkor pár perc múlva ugyanitt találkozunk.

A vadász bólintott, majd elfordult.

Az askaji táncos nyugat felé indult, és elment a kraytsárkány orra előtt. A fenevad alig valamivel tűnt kevésbé fenyegetőnek holtan, mint élve. Hiszen hüllő, gondolta Yarna, visszaemlékezve az Askaj hasonló (bár nagyságrendekkel kisebb) lényeire. Csak napnyugta után pusztul el teljesen…

Amint Yarna eltűnt egy szirt mögött, Doallyn a tőle telhető legnagyobb sebességgel visszasietett a kraytsárkány hátsó feléhez. Agyában felvillant a szörnyeteg anatómiájának vázlata, előhúzta csak pár perce eltett pisztolyát, és úgy állította be az erősségét, hogy most egy vékony, metsző sugarat bocsásson ki magából, ne pedig egy nagy erejű energiapászmát.

Mocskos, büdös munka volt felnyitni a sárkány hasát, de végül sikerült annyi pikkelyt és húst kivágnia, esetenként elégetnie, hogy hozzáférjen a lény belső szerveihez. A zúza utolsó kamrája, gondolta, a nyálkásan a földre csusszanó belső szervek véres halmát tanulmányozva. Hol lehet?

− Megvagy! − suttogta. Doallyn a csizmájából előhúzott egy vibropengét, azzal hajtotta végre az utolsó néhány vágást. Elsőre a középső kamrát sikerült felnyitnia − az öklénél nagyobb köveket szedett ki belőle: jókora, sima, lekerekített gránit- és homokkődarabokat.

A középső kamra elhelyezkedése alapján már könnyen rábukkant a keresett szervre − a kraytsárkány zúzájának utolsó kamrájára. Igen, ezeknek a fenevadaknak voltak fogaik, de csak gyilkolásra és a préda szétmarcangolására használták őket. A rágás feladata a zúzára hárult, ami nagyon hasonlított a madarak megfelelő szervére, csak éppen több kamrából állt. A táplálék egyre puhábban, egyre kisebb darabokban haladt végig a szerven, az abban lévő kövek egyre finomabbra őrölték − amíg csak el nem érte az emésztőrendszert.

Doallyn összeszedte magát, gyors fohászt mormolt az Ég Szeráfjaihoz, majd felhasította az utolsó kamrát. Belenyúlt, körbetapogatott, végül előhúzott öt tökéletes gömb alakú tárgyat. Akkorák voltak, mint hüvelykujjának az utolsó perce. Miután letörölte róluk a vért és a bélsarat, ékszerként ragyogtak fel a napfényben − hiszen azok is voltak.

Sárkánygyöngyök!

A megtestesült szépség. Kettő tiszta zöldben, Yarna szemének színében tündökölt. Egy a napnyugta utáni ég kékjében. A negyedik fehéren csillogott − az ötödik pedig olyan fekete volt, mint a csillagközi űr. Doallyn megbűvölten bámulta a tökéletes gyöngyöt, és úgy érezte, mintha belelátna a kőbe, mintha csapdába ejtette volna az abból sugárzó fekete fény.

Doallyn kiabálni, táncolni, énekelni szeretett volna − de eszébe jutott, hogy minden egyes lélegzetével vészesen fogy pótolhatatlan Hydron−3-készlete. A sárkánygyöngyöket sietve elrakta tunikájának lezárható belső zsebébe. Mikor végzett, rájött, hogy tetőtől talpig sárkányvér borítja. Ki kell találnia valami magyarázatot, különben Yarna kérdezősködni fog…

Céltudatos léptekkel odament a kraytsárkány farkához. Levágja trófeának az egyik tüskés szelvényt, és ezzel talán a külseje állapotát is kielégítően meg tudja magyarázni. Ha Yarna nem megy át a fenevad másik oldalára, sohasem fogja megtudni, mi történt a távollétében.

Letérdelt a sárkány farka mellé, megragadta a tüskét, és elkezdte levágni. A kincs egy részét természetesen nekiadom Yarnának, mondta magában. Végül is, az ő segítsége nélkül nem tudott volna végezni a szörnyeteggel. De majd csak Mos Eisleyban mutatom meg neki a gyöngyöket, hadd legyen meglepetés, folytatta a töprengést, bár nem hagyta nyugton a gondolat, hogy mellébeszél, sőt egyenesen hazudik magának. Most az utazásra kell koncentrálnunk. Nem zavarhat…

A sárkány óriási farka minden figyelmeztetés nélkül megmozdult a keze között. Kitépte magát Doallyn szorításából, majd görcsösen jobbra-balra rándult. Az egyik szelvény eltalálta a vadász sisakjának oldalát, és hanyatt lökte, bele az azonnali − és teljes − sötétségbe…

Yarna pár perc múlva talált rá ott, ahová a farok reflexszerű összerándulása hajította. Rémülten meredt a férfira, majd kezét a mellkasára helyezve valamelyest megkönnyebbülve látta, hogy még lélegzik. Most mihez kezdjek, Holdúrnő? − töprengett kétségbeesetten. Körülnézett a kietlen tájon.

És mindezt csak azért, mert magával akart vinni egy trófeát! Pont olyan, mint az összes hím… gondolta dühösen. A hímeknek mindig kell valami, amivel henceghetnek. Egy pillanatra annyira haragudott a vadászra, hogy a legszívesebben belerúgott volna a mozdulatlanul fekvő testbe.

A düh jó, fedezte fel. Erőt ad. Yarna egy percig csak állt, érezte, ahogy a harag elönti az ereit, mint valami erős drog. Aztán lassan, óvatosan lehajolt, és megragadta Doallyn karját. Átvetette a vállán, lassan kiegyenesedett, amíg az ernyedt test úgy nem lógott a nyakában, mint egy tomuonborjú. Rengeteg fiatal állatot cipelt már ugyanezzel a módszerrel.

Hunyorgott a déli napfény sugaraitól, az állkapcsát határozottan összeszorította. Kelet felé fordult, és elindult.

Csosz, csosz… csosz, csosz. Az univerzumban csak egyetlen hang létezett: bőrszandálja csosszanása a keményre taposott úton. Yarna magában számolta a lépéseit. Tudta, hogy nem lassíthat, pedig minden izma azért könyörgött, hogy letegye terhét és megpihenjen.

Hogy mióta haladt már konokul előre? A világa annyira leszűkült, hogy nem tudta volna pontosan megmondani. Emléktöredékek törtek tudata felszínére. Sárga gömbök egy szirt alatt… hubbatökök. Összezúzott néhányat, hogy a nedvüket Doallyn szájába csepegtesse, majd addig dörzsölte a férfi torkát, míg az le nem nyelte a folyadékot. Aztán magának is engedélyezett néhány kortyot a keserű, de áldott nedűből.

Hányszor itatta meg eddig Doallynt? Kétszer? Háromszor? Nem tudta, mint ahogy azt sem, mikor tántorgott fel erre az útra, amely pont a megfelelő irányba vezetett. Talán tegnap bukkant rá, de az idő… az idő csúszós, megfoghatatlan valami, olyan csúszós, mint a hubbatök belseje. Már semmit sem tudott…

…kivéve azt, hogy Doallyn még mindig lélegzett. Yarna füle ráhangolódott a reszelős, fájdalmas szuszogásra. Rendszeresen, néhány óránként ellenőrizte a patronjait. Ami a sisakjában volt, azt már elhasználta, plusz még kettőt a zubbonya zsebéből.

Yarna pár órája csúsztatta be a légzőmaszkba az utolsót.

Vajon meddig bírja ki Hydron−3 nélkül? Fogalma sem volt. Nem tehetett mást, csak ment, csosz, csosz… csosz, csosz… csak ment, amilyen gyorsan csak egyre fogyó erejétől és zavarodott elméjétől tellett.

Valamikor tegnap éjjel arra ébredt, hogy az út közepén ül, ölében Doallyn testével. Biztos menetelés közben aludt el, és úgy rogyott a földre, hogy közben fel sem ébredt.

Mennyit aludhatott? Fogalma sem volt… de az a tudat, hogy az alvással töltött idő a vállán cipelt férfi életét vagy halálát jelentheti, még az elméjét elködösítő, egyre növekvő kimerültségen keresztül is nyomasztóan tört rá.

Csosz, csosz… csosz, csosz…

Doallyn most gyorsabban lélegzett, mintha levegő után kapkodott volna. Yarna lassan letette az útra, és megnézte a sisakja oldalán lévő kijelzőt. A mutató az „üres” tartományban lebegett.

A zihálás megváltozott, felismerhetővé vált. Doallyn mondani akart valamit. Yarna közelebb hajolt.

− Sajnálom − sikerült kivennie a nyöszörgésből. − Mentsd az életed… hagyj itt!…

− Nem én, amíg élek! − válaszolta hevesen. − Hallgass… ne pazarold a levegőt! Már nem lehetünk messze…

A férfi sürgetően motyogva megmarkolta Yarna sivatagi köpenyét. Valami kincsről suttogott. Yarna elengedte a szavait a füle mellett. Minden erejére, minden koncentrálóképességére szüksége volt, hogy újra felvegye a vállára a vadászt.

Csosz, csosz… csosz, csosz…

Továbbtántorgott, kényszerítette magát, hogy olyan gyorsan menjen, amilyen gyorsan csak bír, tudva, hogy bármelyik másodperc Doallyn utolsó pillanata lehet. Fejét lehajtva, csak a minél gyorsabb haladásra összpontosítva, már rég Mos Eisley utcáin lépkedett, mielőtt észrevette volna, hogy beért a városba.

Egy vízárus kiáltására emelte fel a fejét. Megcsináltam! Most gyorsan keressünk egy kereskedőt, akinek vannak légzőkészülékei!

Tántorogva kényszerítette a lábát, hogy valami futásszerű ügetésbe csapjon át. Lélegzik még Doallyn? Nem tudta… már nem hallotta. Talán azért, mert a vér vadul zubogott a fülében, ahogy futni próbált?

Feltűnt előtte egy szélesebb utca. Az árusok kocsikról és pultokról kínálták kiabálva az áruikat. Yarna eltompult tekintete megállapodott az egyiken − egy ortolai, mint Max Rebo. Szegény kicsi Max… ő is a vitorlás bárkán volt, igaz? − gondolta Yarna ködös elmével, miközben a pult felé véve az irányt átvágott az úttesten.

A sátor előtt minden további teketória nélkül ledobta Doallynt a porba, és ellihegte kérését.

− Egy patron Hydron−3-at kérek!

Az ortolai felé nyújtotta az ormányát.

− Azonnal, asszonyom. Sajnos, előre kell bocsátanom, hogy mostanában nagyon felszökött a Hydron−3 ára. Már nem is tudom, mióta nem érkezett friss szállítmány.

− Nem érdekel! − csattant fel Yarna. Keze vadul matatott a köpenye alatt, azt az értékes kis csomagot kereste, amelyet oly régen csempészett ki Jabba palotájából − tényleg csak négy napja történt? Neki úgy tűnt, mintha az örökkévalóság fele eltelt volna már azóta. − Ki tudom fizetni. Adjon öt napra elegendő mennyiséget.

− Azonnal, asszonyom − buzgólkodott az ortolai. − Esetleg vethetek egy pillantást a pénzére?

Yarna remegő kézzel vett elő két apró gyémántot és a lopott kreditkártyákat − mindent, amit nélkülözni tudott.

− Tessék!

Az ortolai sajnálkozva, szomorú szemmel megcsóválta a fejét.

− Szörnyen sajnálom, asszonyom, de kétszer ennyiért tudnék adni kétnapi adagot.

Yarna olyan fenyegetően nézett rá, hogy az árus hátrahőkölt a sátra félhomályába.

− Te rabló! Nincs időm alkudozni! Akkor adj kétnapi adagot!

A kereskedő nem tágított.

− Sajnálom, asszonyom, de ragaszkodnom kell az előbb említett árhoz. Még így sincs egy fillér hasznom sem rajta.

− Ez az ember mindjárt meghal! Szüksége van arra a Hydron−3-ra! − kiáltotta Yarna vadul dobogó szívvel. Ha megadja az árusnak, amit kér, akkor a maradék pénzén csak két gyerekét tudja kiváltani. Melyik anya tudna ilyen helyzetben dönteni?

De mégis… Doallyn megmentette az életét… nem is egyszer.

− Akkor annyiért adom, amennyiért én kapom, asszonyom − mondta az árus. − Még két ilyen kő háromnapi adagért.

Még így sem marad annyija, hogy mind a három gyerek szabadságát megvásárolja. Yarna azonban egyszerűen nem tudta a sorsára hagyni a vadászt.

− Rendben! − horkant fel, és lecsapta a pultra a kért összeget. − Ide azokkal a patronokkal!

Kezében a drága kis tartályokkal Doallyn fölé hajolt, azon izgulva, hogy vajon nem halt-e meg, amíg ő alkudozott. Ez a sors végső, perzselő iróniája lenne…

De nem… Doallyn lélegzett, még ha lassan is. Yarna becsúsztatta a sisakjába a patront, és látta, hogy használ. Csak ezután rejtette el ismét kis csomagját a ruhájába.

Sikerült elvonszolni Doallynt a sátor mellé, az árnyékba. Letérdelt hozzá. Egy hosszú, szinte önkívületben töltött pillanatig csak létezett, nem gondolkodott, nem érzett… csak beszívta és kifújta a levegőt.

Yarna már kifelé kászálódott a transszerű állapotból, mikor Doallyn megremegett, majd egy nyögéssel felült. Sisakos fejét jobbra-balra forgatta, mint aki nem tudja elhinni, hol van. Végül ránézett a nőre.

− Te… elhoztál idáig?

− Muszáj volt − felelte Yarna. − Öntudatlan voltál. Nem tudtad, hogy a hüllők csak napnyugta után pusztulnak el teljesen?

− Ez csak egy ősi mese − rázta meg a fejét a vadász.

− Hát a te esetedben igaznak bizonyult − mutatott rá Yarna.

Doallyn nyilván megnézte a Hydron−3 szintmérőjét a sisakjában.

− Tele van! − kiáltott fel ugyanis.

Yarna ünnepélyesen felé nyújtotta a karját, és a kezébe tette a tartalék patronokat.

− Tessék. Ezek még jól jöhetnek.

− Honnan… − hebegett a férfi. − Hogyan…

A nő tömören elmesélte, hogyan jutott a patronokhoz. Doallyn lassan lecsatolta a sisakját, de az orra alatt tartotta, hogy belélegezhesse a Hydron−3-at.

− Lemondtál az egyik gyerekedről… értem? − kérdezte akadozva, mintha nem tudná elhinni, amit hallott.

− Nem hagyhattam, hogy a szemem előtt halj meg − vont vállat Yarna fáradtan.

A férfi egy gyors mozdulattal megfogta a kezét.

− Alig tudom elhinni, hogy megtetted… értem.

− Te is megmentetted az életemet, emlékszel?

− Hát akkor most kvittek vagyunk − állapította meg a vadász, és az ismeretségük során először őszintén elmosolyodott. Forradásos arca felragyogott; szinte megszépült. − Yarna… van egy kis meglepetésem a számodra.

− Micsoda?

Doallyn lassan, ünnepélyesen benyúlt a tunikájába, elővett öt apró tárgyat, és a nő felé nyújtotta őket. − Sárkánygyöngyök. Külön-külön is egy-egy vagyont érnek. Ezekből megvehetjük a gyermekeid szabadságát… és egy űrhajót is.

Yarna döbbenten meredt a gyöngyökre.

− Honnan szerezted ezeket? − kérdezte végül.

Doallyn visszacsatolta a sisakját.

− Útközben majd elmondom − állt fel. − Most menjünk, keressük meg a gyerekeidet!

Yarna rájött, hogy pénzzel minden ajtót meg lehet nyitni Mos Eisleyban. Aznap este, még mielőtt felkelt volna a hold, elérték a céljukat. Yarna az egyik karjában tartotta Luke-ot és Leiát, a másikban Nautagot. Alig tudta elhinni, mennyire megnőttek, s hálát adott az Úrnőnek, hogy még mindig felismerték. Meg sem tudott szólalni afeletti örömében, hogy újra a karjában tarthatta kicsinyeit.

Megálltak a hutt városi házával szemközti sarkon.

− Nos, végre együtt vagytok − mondta Doallyn. − Most mihez kezdjünk?

Yarna zavartan nézett rá. Olyan erősen összpontosított ennek a pillanatnak az elérésére, hogy eszébe sem jutott előrébb gondolkodni. Egy pillanatig töprengett, majd hirtelen rájött a válaszra.

− El akarok tűnni a Tatuinról − jelentette ki határozottan. − Soha többé nem akarom látni ezt a bolygót.

Doallyn sisakos feje bólintott.

− Ezt meg tudom érteni. Én is pontosan ugyanígy érzek. Miután vettünk egy űrhajót, lenne kedved… azaz, mit gondolsz, szeretnéd látni a Gerant? Nagyon szép bolygó. Szerintem tetszene neked.

Yarna fontolóra vette az ajánlatot, s közben lassan elmosolyodott.

− Azt hiszem, szívesen elmennék a Geranra − válaszolta végül.

− Remek! − Doallyn hangjának melegsége még a sisakon keresztül is érezhető volt. − Akkor irány az űrkikötő! Mindig is szerettem volna egy saját űrhajót.

Yarna bólintott, és megigazította ölelésében Nautagot, aki fáradhatatlanul mocorgott, és megpróbált belekapaszkodni a hajába.

− Irány az űrkikötő!

Doallyn kinyújtotta a kezét Nautag felé.

− Add ide! Hadd hozzam én. Neked már így is tele van a kezed.

Yarna ismét bólintott, és odaadta a gyereket a vadásznak. Együtt indultak el a kikötő felé. A Tatuin kis holdjának fénye szelíden ezüsttel vonta be az öt szabad lényt.

Epilógus

Mi lett velük azután…?

Yarna és Doallyn tett egy látogatást a Geranon, majd úgy döntöttek, hogy a hajójuk fedélzetén fognak élni, és belevágnak a textil- és drágakő-kereskedelembe. Ha pénzszűkébe kerültek, Yarna megcsillogtatta táncosnői tehetségét. Ő adta elő a Hetven Bíborszínű Fátyol Táncát Han Solo és Leia Organa esküvőjén, ahol felfigyelt rá egy egzotikus fehérneműket tervező divatdiktátor, és felkérte, hogy legyen a modellje extravagáns, drágakövekkel kirakott melltartóinak.

Doallyn továbbra is mellette maradt, egyengette a karrierjét, de azért időnként be-befogott egy-egy híresen vad fenevadat azoknak a világoknak az állatkertjei számára, ahol munkájuk során megfordultak. A kölykök kiemelkedő zenei tehetségről tettek tanúbizonyságot, és a Max Rebo Band nyomdokaiba lépve egy swinging-jizz triót alapítottak.

Sy Snootles a Tatuin elhagyása után hamarosan szakított Max Rebóval, és szólókarrierbe kezdett. Kiadott két kollekciót, de fergetegeset bukott velük. Romokban heverő karrierrel, szólistaként képtelenül munkát találni, végül csatlakozott egy másik jizz-wailer zenekarhoz, és azóta is különböző álnevek alatt turnézik.

Max Rebo a szétválásuk után pár hónappal csatlakozott a Lázadók Szövetségéhez. A következő néhány évet a Lázadó haderők szórakoztatásával töltötte, bejárva a galaxis minden zegét-zugát. („A Lázadóknál van a legjobb kaja”, mondta állítólag az egyik interjújában.) A Császár halála után visszatért a civil életbe, jelenleg sikerrel vezeti nyolc bolygóra kiterjedő étteremhálózatát.

Droopy McCool eltűnt a Dűne-tenger mélyén, és Jabba halála óta senki sem látta. Néhány veterán állítja, hogy éjszakánként a sivatag legtávolabbi, legelhagyatottabb részei felől halk kitonak furulyaszót hallani. Egyesek szerint Droopy és fajtársai zenélgetnek, miközben a Kozmikus Tojás eljövetelére várnak.

Malakili a vitorlás bárka katasztrófáját követő zűrzavarban kiszabadította cellájából Porcellust, a főszakácsot. Kettejüknek sikerült annyi zsákmánnyal távozni a palotából, hogy megalapíthatták a Kristályhold éttermet, ami azóta Mos Eisley legelőkelőbb szórakozóhelyévé nőtte ki magát. Egyenlő társakként vezetik az intézményt, melynek híre villámgyorsan elterjedt a Peremvidéken.

Gartogg, a gamorrai őr egész hátralévő életében azon bánkódott, hogy nem vehetett részt a vitorlás bárka utolsó útján. Mindazonáltal, mivel Ortugg nem tért vissza, hogy levágja és feltálalja Jabbának, csatlakozott egy kis csoporthoz, ami Mos Eisleyba tartott. A vállán magával vitte új barátait is, akik a sivatagi utazás közben szilárd, papírkönnyű múmiákká aszalódtak, arcukon letörölhetetlen vigyorral. Mos Eisleyban könnyen kapott munkát − csempészakciókat kellett biztosítania. Vigyorgó barátait hűségesen magával vitte mindenhová.

Ephant Mon úgy döntött, visszatér szülőbolygójára, a Vinsiothra. Az ifjú jedilovag érintése újra felébresztette benne lénye spirituális oldalát. Vallásos elmélkedésbe kezdett a természetről, s végül egy új szektát alapított, ami az Erőt imádta.

Ugyanakkor az ormányát egy kicsit továbbra is benne tartotta régi életében, időnként elvállalt egy-egy „ártalmatlan” kis megbízást − tényleg csak azért, hogy szektáját finanszírozza. Egy nagyon helyre kis templomot épített maguknak.

Mikor J’Quille, a whiphid megpróbált egy kis pihenés céljából visszatérni szülőbolygójára, a Toolára, hírét vette, hogy Lady Valarian, a „visszautasítása” miatt vigasztalhatatlanul, vérdíjat tűzött ki a fejére, ha valaha is el merné hagyni a Tatuint. A nyomasztó szenvedésre ítéltetett J’Quille visszatért Jabba palotájába, és csatlakozott a B’omarr rendhez. Úgy tűnt, csak úgy szabadulhat meg a Tatuin elviselhetetlen hőségétől, ha testét egy üvegtartályra cseréli föl.

Bib Fortuna időközben felfedezte, hogy testetlen agyként is vannak barátai. Tesseken és Bubón kívül számtalan új „beavatott” tűnt fel Jabba pusztulása után. A teste elvesztése után rátörő sokk ideje alatt Nat folyamatosan beszélt hozzá, nyugtatgatta, megtanította az agyhordozók irányítására, míg végül teljesen úgy néztek ki ők ketten, mint bármelyik más agypár, akik szorosan egy-egy robotpók hasa alá erősítve együtt járták a folyosókat. A beléjük botló, még a testükben szenvedő szerzetesek ugyanúgy meghajoltak előttük, mint bármelyik más megvilágosodott előtt.

Fortuna azonban még mindig igyekezett megtudni, mi történt a palotában útjukra indított, különböző terveivel. A számítógépek nem reagáltak a hangszórójából előtörő szavaira, de rájött, hogy két elülső lábával képes megfogni az evőeszközöket. Azokkal ütötte be személyes kódjait lassan, egyenként lenyomva a billentyűket.

Nem minden kódot töröltek, a titkosak közül pedig egyet sem. Ha felbukkant a közelben egy még a testében szenvedő szerzetes, Fortuna eldobta a teáskanalat, és arrébb araszolt a folyosón, míg a szerzetes el nem tűnt. Aztán a pók lábaival végigtapogatta a padlót, feszülten figyelve, mikor csörren fel a kiskanál. Ha sikerült megtalálnia, akkor felvette, és elölről kezdte a műveletet. Ez csak egy a nap bosszúságai közül, gondolta gyakran, hogy tizennyolcszor kellett eldobnom a teáskanalat. Ellenőrizte a bankszámláit, és megtudta, hogy sok titkos, álnevek alatt nyitott betétje még mindig megvan, és tovább kamatozik. Egy egész vagyon várt rá odakint. Üzent korábbi üzletfeleinek − és azok mondatról mondatra, szóról szóra haladva megtudták, mi történt vele. Az egyik azt üzente vissza, hogy eljön érte, és kiszabadítja.

Egy nap a szerzetesek majd megengedik, hogy ő és Nat a palotán kívül is sétálhasson esténként. És egy nap eljönnek értük, és itt hagyhatják végre Tesseket, Bubót és a többieket. Egy nap megtalálják majd a klónmestereket, egy nap új testük lesz: fiatal, erős, tökéletes. Fortuna remélte, hogyha a szerzetesek esetleg tudják is, mire készül ő és Nat − ami valószínűnek tűnt −, megesik majd rajtuk a szívük, és hagyják őket elmenni.

Miután a vitorlás bárka felrobbanása örökre megfosztotta Jabba nedveitől, Dannik Jerriko őrjöngő ámokfutást rendezett a palotában. Az önuralmára és eleganciájára mindig is büszke Anzatot most mind a két erényéből kivetkőztette a Jabba elvesztése miatt érzett haragja. Jerriko még soha nem szalasztotta el egyetlen kiszemelt áldozatát sem. A hírneve egyre jobban megfakult, ő maga is űzött lénnyé vált, a neve az első helyeken szerepelt azoknak a fejvadászoknak a listáin, akik valaha Jabbának dolgoztak.

Így lett a vadászból vad.

És természetesen Boba Fettnek és Mara Jade-nek is nagyon, nagyon sok dolga akadt… de ezek már teljesen más történetek.

Nagykönyv-vevőszolgálat:

06 1 340-3916

06 1 340 3917

Terjeszti: LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft.

Felelős vezető: Kiss Ernő és Rózsa Csaba ügyvezetők

LAP-ICS Kereskedőházak

Budapest • Debrecen • Miskolc • Nyíregyháza

Az AQUILA Könyvkiadó a LAP-ICS Kft. tulajdona

A nyomás a debreceni

Kinizsi Nyomdában készült, az 1999. évben

Felelős vezető:

Bördős János ügyvezető igazgató

* A fordítás során igyekeztem ragaszkodni a magyar nyelven korábban megjelent művek terminológiájához, különös tekintettel az eredeti trilógia köteteire. Ebben az egy esetben azonban szükségesnek éreztem, hogy a „Karkun nagy barlangja” kifejezés helyett következetesen a saját verziómat használjam. − A ford.

* Az olvasó ezen a ponton talán meglepődve emlékszik vissza arra, hogy a történet elején Sarl Random „szuka”-ként hivatkozik EV−9D9-re. Bármilyen furcsa is, az angol szövegben a szerző következetesen az egyes szám harmadik személyű névmás nőnemű alakjával utal a droidra, valószínűleg azért, mert a típusjelzés első két karakterének kiejtése többé-kevésbé megegyezik az Eve angol női név kiejtésével. Mivel ezt a magyar nyelvben − különösen egy robotról lévén szó − rendkívül körülményes lenne visszaadni, csak a fenti utalást hagytam meg a szövegben, s ez úton kérem a nyájas olvasót, hogy a továbbiakban nőneműként gondoljon a főszereplőre − akármilyen bizarrnak tűnhet is a gondolat. − A ford.