A Gonosz Dinasztia Karpyshyn- Drew

Húsz év telt el, mióta Darth Bane, a Sötét Nagyúr átformálta a Sith-rendet. Azóta csak egyetlen mester létezik, hogy gyakorolja a hatalmat, és csupán egyetlen tanítvány, hogy tanuljon, majd egy napon halálig tartó párbaj során kiérdemelje a mesteri címet. Ám Bane tanítványa, Darth Zannah egyelőre nem bizonyította be, hogy méltó és rátermett örökös. Bane attól tart, hogy a Sith-ek uralmáról szőtt álmai vele együtt a sírba szállnak, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy megszerezze egy elfeledett Sötét Nagyúr titkát, ami biztosíthatja, hogy a Rend - és maga Bane is – halhatatlanná váljon. Zannah rádöbben, hogy könyörtelen mestere immáron kételkedik benne, és fel kell készüszlnie kettejük végső összecsapására. Követi Bane-t egy elpusztult világ sivatagának mélyére, ahol a Sith-rend jövőjét valamelyikük fénykardjának végső, halálos csapása fogja eldönteni…

Drew Karpyshyn

A Gonosz Dinasztia

A sorozatban kiadónknál megjelent:

Darth Bane

Drew Karpyshyn: Pusztítás útja

Drew Karpyshyn: A Kettő Szabálya

Drew Karpyshyn: A Gonosz Dinasztia

James Luceno: A gonosz útvesztője

James Luceno: Sötét nagyúr

Thrawn-trilógia

Timothy Zahn: A birodalom örökösei

Timothy Zahn: Sötét erők ébredése

Timothy Zahn: Az utolsó parancs

Timothy Zahn: A túlélők keresése

Timothy Zahn: Kirajzás

Jedi Akadémia-trilógia

Kevin J. Anderson: Új rend

Kevin J. Anderson: Sötét oldal

Kevin J. Anderson: Az erő bajnokai

DREW KARPYSHIN

A GONOSZ DINASZTIA

SZUKITS KÖNYVKIADÓ

ALAPÍTVA 1929

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR WARS: DARTH BANE: DYNASTY OF EVIL

by Drew Karpyshyn

Del Rey® Books, an imprint of The Random House Publishing Group, a division of Random House,

INC., 2010

where indicated.

Used Under Authorization.

Fordította

Szente Mihály

ISBN 978-963-497-076-7

Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2011

Lektor: Barna Ildikó

Tördelés: KARAKTERTAX Bt., Szvoboda Gabriella

Színre bontás, tipográfia: EzDESIGN. KREATÍV STÚDIÓ

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

Prológus

Darth Bane, a Sith Sötét Nagyura lerúgta magáról a takarót, átlendítette lábát az ágy széle felett, és a hideg márványpadlóra csapta a talpát. Néhány percen keresztül a fejét egyik oldalról a másikra billentve megmozgatta a nyaka és válla izmait, hogy kioldja belőlük a görcsös csomókat.

Végül hangosan felnyögve felállt, vett egy mély lélegzetet, és mialatt lassan kifújta a levegőt – mindkét kezét a feje fölé emelve teljes, kétméteres magasságában kihúzta magát. Addig nyújtózott, amíg ujjai elérték a mennyezetet, közben mindvégig hallotta és érezte csigolyáinak sorozatos pattogását.

Az eredménnyel elégedetten leengedte a karját, és felkapta fénykardját az ágya mellett álló, díszes éjjeliszekrényről. Mint már oly sokszor, ezúttal is megnyugtatónak találta az íves markolat régtől ismerős súlyát, formáját és tapintását. Ennek ellenére attól, hogy a markában tartotta a fegyvert, bal kezének mégoly finom remegése nem múlt el. A homlokát ráncolva ökölbe szorította kezét, és a tenyerébe vájta ujjait, hogy ezzel a durva, de hatékony módszerrel úrrá legyen a reszketésen.

Nesztelen léptekkel kiment a hálószobájából, és elindult, hogy átszelje az udvarházat, ami egy ideje az otthonaként szolgált. Folyosókon és termeken sietett át, közben végigjáratta tekintetét a fényes, színes tapétákon, a kőpadlókon sorakozó, kézzel szőtt és csomózott szőnyegeken, az egyéni ízlés szerint készített bútorokon, a ritka és értékes művészeti alkotásokon, valamint a gazdagság további, eltéveszthetetlen ismertetőjegyein. Majdnem egy teljes percébe került, hogy átvágjon a kastélynak is beillő építményen, és elérje a hátsó, négy oldalról zárt udvarra nyíló ajtót.

Miután nem húzta fel a csizmáját, és derékon felül semmit sem viselt, dideregve pillantott le az udvar elvont ábrákkal díszített kövezetére, amely most a Ciutric IV ikerholdjainak fényében fürdött. Újra és újra megborzongott, de a hajnali hideggel nem törődve aktiválta fénykardját, és nekilátott gyakorolni a Djem So stílus agresszív támadásait.

Izmai csikorogva tiltakoztak a megterhelés ellen, az ízületei ropogtak és pattogtak, mialatt gondosan végigvette a különféle mozdulatsorokat: csapás… hárítás… lépés oldalra… szökkenés vissza… döfés. Meztelen talpa halkan csattogott a mozaikon, a képzeletbeli ellenséggel szembeni előrenyomulások és visszavonulások lelassuló, meg-megszakadó vagy éppen hirtelen felgyorsuló ütemében.

Az álom és a fáradtság utolsó foszlányai makacsul megmaradtak a testében, és az elméje mélyén megszólaltattak egy vékonyka hangot, amely arra biztatta őt, hogy fejezze be a gyakorlatozást és térjen vissza kényelmes, meleg ágyába. Azzal hallgattatta el a hangot, hogy felidézte gondolatban a Sith-alaptörvény első sorát: a lelki béke hazugság, csak a szenvedély létezik.

Tíz standard év telt el azóta, hogy elvesztette orbalisk-páncélját. Tíz év, amióta testét szinte a felismerhetetlenségig összeégették a saját maga által megidézett Sith-villámok. Tíz év, mióta Caleb visszarángatta őt a halál birodalmából. Tíz év, amióta a tanítványa lemészárolta a gyógyítót, és megtévesztette az elfogásukra érkező Jediket.

Zannah ügyes manipulációinak köszönhetően a Jedik azóta is hitték, hogy a Sith-ek megszűntek létezni. Bane és a lány az elmúlt évtizedben mindent megtett annak érdekében, hogy táplálják és minél szélesebb körben elterjesszék a mítoszt. Sötét árnyékokba húzódva éltek, forrásokat gyűjtöttek, és tartalékolták erejüket arra a napra, amikor majd visszavághatnak a Jediknek. Azon a dicsőséges napon, miután az utolsó szálig megsemmisítették ellenségeiket, a Sith-ek majd felfedik magukat…

Bane tudta, hogy ő maga valószínűleg nem fogja megérni azt a napot. Immáron a negyvenes éveinek közepén járt, és a testén megjelentek az öregedés első jelei. Ennek ellenére minden erejét, tudását és idejét annak a célnak szentelte és rendelte alá, hogy egyszer, még ha évszázadok múlva is, a Sith-rend – az ő Sith-rendje – uralkodjon a Galaxisban.

Mialatt a hajnali gyakorlás első felében óhatatlanul jelentkező fájdalmakkal és görcsökkel nem törődve tovább forgatta fegyverét, a mozdulatai mindinkább felgyorsultak. Vörös energiapengéje sziszegve és sisteregve hasította a levegőt, és fokról fokra, megzabolázhatatlan akaratának egyfajta kiterjesztése vagy toldaléka lett.

Darth Bane megőrizte tiszteletet parancsoló alkatát. A fiatalkorában, az Apatros bányáiban végzett munka során kialakult vaskos izmai nem épültek le, továbbra is ott duzzadoztak és feszültek a bőre alatt, valahányszor lesújtott a fénykardjával. Ám a régebben birtokolt, már-már vadállati erejének egy része már eltűnt, elillant a testéből.

Felszökkent a levegőbe, széles ívben a feje fölé rántotta fegyverét, és miközben már lefelé tartott, a markolatot két kézre fogva függőlegesen lesújtott – ez a csapás általában elég erőt hordozott ahhoz, hogy kettéhasítsa az ellenfeleit. Egy ütemmel később a talpa hangos csattanás kíséretében elérte a kövezetet, mire máris oldalra perdült, és gyors döfést indított egy másik, képzeletbeli ellenség felé. Továbbra is kecsesen és rendkívül lendületesen mozgott. A fénykardja manapság is szemkápráztató gyorsasággal cikázott ide-oda, viszont, még ha csak egy kicsit is, de érzékelhetően lassabban, mint egykoron.

Az öregedés folyamata lassan zajlott, de megállíthatatlanul, és ezt el tudta fogadni. Amit elveszített erőben és gyorsaságban, azt könnyűszerrel pótolhatta tudással, bölcsességgel és tapasztalattal. Csakhogy kezének remegését nem foghatta az öregedésre.

Az udvar kövezetére sötét árnyék vetült; az ikerholdak elé heves viharral fenyegető, sötét felhő siklott. Bane megállt, és fontolóra vette, hogy félbeszakítja megszokott, hajnali szertartását, és visszatér a házba, még mielőtt megérkezik a zápor. Ám az izmai mostanra bemelegedtek, a vére felgyorsulva száguldott az ereiben. A jelentéktelen fájdalmak és nyilallások elmúltak, a heves testmozgással járó adrenalinlöket maradéktalanul száműzte óket. Ez a perc aligha felelt meg arra, hogy abbahagyja.

Mialatt az első hideg szélroham végigsöpört az udvaron, mélyen leguggolt, és megnyitotta magát az Erőnek, hogy a sötét energiák szabadon átáramolhassanak rajta. Mélyen merített belőlük, kiterjesztette a tudatát, hogy külön-külön érzékelje az égből aláhulló valamennyi vízcseppet, és feltette magában: nem fogja hagyni, hogy akárcsak egyetlen egy elérje az ő csupasz bőrét.

Érzékelte, hogy a sötét oldal energiái máris gyülekeznek a bensőjében. A folyamat, ahogyan minden egyes korábbi alkalommal, úgy most is apró, halovány szikrával kezdődött, melegséget árasztó, fényes villódzással. Az izmait megfeszítve, ugrásra készen várt, közben gondosan táplálta a szikrát, felszította saját szenvedélyével, mígnem felszökkent a láng, amit aztán a haragja alig uralható, kitörni vágyó tűzvésszé formált.

Amint az első kövér esőcseppek szétfröccsentek az udvar kövezetén, Bane mozgásba lendült. Az elsöprő erejű rohamairól híres Djem So stílussal felhagyva átváltott a Soresu lényegesen gyorsabb sorozataira. A teste és tudata eggyé vált, és a zuhogó eső ellen irányította az Erő végtelen hatalmát. Pengéje halkan sistergő gőzpamacsokká forralta a cseppek túlnyomó többségét, míg ő maga szélsebesen hajlongott előre-hátra, jobbra és balra, hogy kitérjen azon néhány csepp elől, amelyek túljutottak a kardja által képzett védővonalon.

Tíz percen keresztül csatázott a záporral, a sötét oldal hatalmában kéjelegve. És ekkor a vihar, amilyen gyorsan kitört, ugyanolyan gyorsan el is vonult; a hajnali szél tovább hajtotta a sötét felleget. Bane hevesen zihálva kikapcsolta a fénykardját. A felsőteste verejtékben úszott, de teljesítette a fogadalmát: egyetlen esőcsepp sem hullott a bőrére.

A futó záporok, gyorsan érkező és távozó viharok gyakori jelenségnek számítottak a Ciutric-on, különösen itt, a Daplona nevezetű főváros körül elterülő buja erdőkben. Ám Bane ezt az amúgy is jelentéktelen kellemetlenséget könnyűszerrel elviselte, ha összevetette a bolygó által nyújtott előnyökkel.

A Külső Gyűrűben keringő világ messze esett a Galaxis főbb hatalmi központjaitól, a folyton figyelő, folyton éber Jedi-tanácstól, viszont a jó szerencse folytán számos kereskedelmi hiperút találkozott a közvetlen közelében. A csomóponton áthaladó hajók gyakran megálltak a Ciutric-nál, és ennek köszönhetően a bolygón kisebbfajta, de virágzó ipari társadalom fejlődött ki, amelynek gazdagsága java részben a kereskedelmen és az űrhajógyártáson alapult.

Bane számára elsősorban az volt fontos, hogy a Galaxis legkülönfélébb régióiból érkező látogatók révén könnyen hozzájuthatott a neki kellő értesülésekhez, illetve kapcsolatokat teremthetett, amelyeken keresztül tovább bővíthette korábban kialakított, ügynökökből, kémekből és informátorokból álló hálózatát.

Mindezt persze sosem valósíthatta volna meg, ha a testét továbbra is elborították volna az orbaliskok, vagyis azok a furcsa, páncélhéjas paraziták, amelyek annak idején belőle táplálkoztak, cserébe rendkívüli erőt és gyakorlatilag áttörhetetlen védelmet biztosítottak neki. Az eleven páncél jóvoltából szinte legyőzhetetlen volt közelharcban, viszont a külsejét olyan förtelmessé és feltűnővé tette, hogy rejtőzködnie kellett, mert aki csak egyszer is látta őt, holta napjáig nem felejtette el.

Akkoriban jórészt hiába szőtt terveket arról, hogy jelentős vagyont halmoz fel, valamint politikai hatalmat szerez, undorító megjelenése megakadályozta ezek végrehajtásában. Elszigetelt, zárkózott életre kényszerült, nehogy a Jedik felfigyeljenek rá, és csakis küldötteken, illetve közvetítőkön keresztül dolgozhatott. Elsősorban Zannah-ra támaszkodott, a lány szolgált a füleként és szemeként. Minden értesülést csakis rajta keresztül kapott meg, minden feladatot ő hajtott végre, minden célkitűzést ő valósított meg. Ennek eredményeként Bane arra kényszerült, hogy óvatosabban cselekedjen, ami jócskán lelassította az erőfeszítéseit és késleltette a terveit.

A helyzete azóta jelentősen megváltozott. Még most is félelmetes látványt nyújtott, de nem ijesztőbbet, mint bármelyik zsoldos, fejvadász vagy kiszolgált katona. Általában választott otthonvilágának jellegzetes viseletét hordta, és mások inkább csak a magasságára figyeltek fel, mint bármi másra – feltűnő volt, de aligha egyedülálló. Mióta megszabadult az orbaliskoktól, elvegyülhetett bármelyik tömegben, beszélhetett a fontos információk letéteményeseivel, és kapcsolatokat építhetett ki értékes politikai szövetségesekkel.

Immáron nem kellett bujkálnia, mert módjában állt hamis személyazonosság mögé rejteni a valódi kilétét. Ennek céljából vásárolt egy kisebb birtokot, ahonnan néhány perc alatt beérhetett Daplona belvárosába. Ő és a tanítványa Sepp és Allia Omek álnéven gazdag kereskedőknek adták ki magukat, és az álcájukat gondosan fenntartva sikeresen beépültek a bolygó befolyásos társadalmi, politikai és gazdasági köreibe.

A birtokuk elég közel feküdt a fővároshoz ahhoz, hogy hozzájussanak mindenhez, amit a Ciutric nyújtott, de eléggé elszigetelt volt ahhoz, hogy Zannah folytathassa a tanulmányait. Bane úgy számította, hogy a tétlenség és az önelégültség lesznek azok a magvak, amelyek egyszer szárba szökkenve előidézik majd a Jedik végső pusztulását, és neki, mint az egyetlen Sötét Nagyúrnak biztosítania kellett, hogy a Sith-ek ne essenek bele ugyanebbe a csapdába. Ennek érdekében nem csupán azt látta szükségesnek, hogy tovább képezze a tanítványát, hanem azt is, hogy még magasabb szintre fejlessze a saját tudását és képességeit.

Hűvös szellő lengedezett az udvaron, és kellemetlenül csípte Bane verejtékben úszó testét. A testedzéssel végzett – legalábbis az esti gyakorlatozásig –, és eljött a perc, hogy nekilásson a valóban fontos munkának.

Húsz-huszonöt sietős lépéssel eljutott egy az udvarház mögött álló kisebbfajta melléképületig, amelynek bejáratát kódolt biztonsági rendszer zárta és védte. Bane beütötte a megfelelő számsort a falra szerelt panelbe, majd óvatosan kinyitotta az ajtót, és belépett a könyvtárként szolgáló épületbe.

Az alig ötször öt méter alapterületű kamrát egyetlen mennyezeti lámpa világította meg. A falak mentén álló polcokat valósággal elborították az évek során összegyűjtött tekercsek és kisebb-nagyobb kötetek, amelyek az ősi idők Sith-mestereinek tanításait rejtették. A helyiség közepét olvasószekrény foglalta el, rajta karcsú talapzat magasodott, és ennek tetején kapott helyet a Sötét Nagyúr legnagyobb, legféltettebb kincse: a holokronja.

A négyoldalú piramis akár a tenyerén is elfért, de magába zárta minden tudását. Mindent, amit valaha megtudott a sötét oldalról – a kísérleteinek leírását és eredményeit, a filozófiai fejtegetéseit –, továbbított a holokronba, hogy így örökítse meg az idők végezetéig. Ez volt az ő hagyatéka, és egyben módszer arra, hogy megossza az élete során összegyűjtött bölcsességét az utána következő Sith-mesterek sorával.

Úgy tervezte és akarta, hogy a halála után a holokronja Zannah-hoz kerüljön, feltéve persze, ha a lány egy napon tanúbizonyságát adja a képességeinek azzal, hogy elragadja tőle a Sötét Nagyúr köpenyét. Csakhogy Bane immáron korántsem vette biztosra, hogy eljön az a nap.

Az elmúlt évezredek folyamán a Sith-rend többféle formában létezett. A Sith-ek időtlen idők óta végeérhetetlen háborúkat vívtak a Jedikkel és egymással. A sötét oldal kiemelkedő egyéniségei kivétel nélkül elbuktak a belső hatalmi harcok miatt. A jellegzetes fordulat rendszeresen felbukkant a Rend hosszú történetében: valamennyi nagy vezér ellen összeesküvést szőttek a saját hívei vagy tanítványai, és végül meggyilkolták őt. Aztán erős kezű vezető híján az alacsonyabb rendű Sith-ek hamar egymás ellen fordultak, és ezzel tovább gyengítették a Rendet.

Az összes mester közül egyedül Bane értette meg, hogy ez a körforgás teljességgel értelmetlen és hasztalan. És egyedül ő rendelkezett akkora erővel, hogy módjában álljon megszakítani. Az ő vezetése alatt a Sith-rend újjászületett. Tagjainak száma most már csupán két főre rúgott: egy mesterre és egy tanítványra. Egy, hogy birtokolja a hatalmat, egy, hogy sóvárogjon a hatalom után…

Ez a törvény, a Kettő Szabálya biztosította, hogy mindig a legerősebb vigye tovább a lángot, az, aki a leginkább méltó és megfelelő. És azt is szavatolta, hogy mind a mesterek, mind a tanítványok hatalma és ereje nemzedékről nemzedékre növekedjen, míg végül a Sith-ek képesek lesznek kiirtani a Jediket, és új fejezetet nyitni a Galaxis történelmében.

Bane ezért választotta tanítványának Zannah-t. Akkoriban úgy ítélte meg, hogy a lány – a benne rejlő lehetőségek kibontakoztatásával – egy napon képes lesz túlszárnyalni őt. Azon a napon Zannah elragadja majd tőle a mester címet, és keres magának egy saját tanítványt. Ő ugyan meg fog halni, viszont a Rend tovább él…

Vagy legalábbis így hitte annak idején. Manapság mind erősebben kételkedett abban, hogy valóban így lesz. Két évtized telt el azóta, hogy magához vette az alig tízéves kislányt a ruusani csatamezőn, de úgy tűnt, Zannah továbbra is beéri azzal, hogy őt szolgálja. Igen, azóta is lelkesen tanult, és folyton tanúbizonyságát adta rendkívüli képességeinek, illetve annak, hogy egyedülálló módon képes bánni az Erővel. Az évek folyamán Bane gondosan nyomon követte a lány fejlődését, és ma már nem tudta volna biztosan megmondani, hogy a kettejük összecsapását melyikük élné túl. Csakhogy Zannah vonakodott kihívni őt a mesteri címért, ennek nyomán pedig felmerült benne, és mind hevesebben gyötörte a gondolat, hogy tanítványából talán hiányzik az a lángoló becsvágy, amely elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy egy napon a Sith Sötét Úrnője legyen belőle.

A könyvtárba belépve Bane a bal kezét oldalra nyújtotta, hogy becsukja maga mögött az ajtót. És mialatt így tett, az ujjaiban ismét jelentkezett a jól ismert remegés. Ösztönösen visszakapta a kezét, ezúttal is ökölbe szorította, és sietve berúgta az ajtót.

Igen, az öregedés kezdte megszedni a maga vámját, viszont ez eltörpült azon ártalmakhoz képest, amelyeket az okozott, hogy évtizedek óta merített az Erő sötét oldalának energiáiból. Mást nemigen tehetett, legfeljebb mosolyoghatott a keserűen ironikus helyzeten: noha a sötét oldal szinte korlátlan hatalmat adott neki, ezért a hatalomért szörnyű árat kellett fizetnie. A testéből – húsából és csontjaiból – hiányzott az erő, hogy ellenálljon az iszonyatos energiáknak. A sötét oldal elfojthatatlan tüze lassan, de biztosan elemésztette őt. Évtizedeken át gyakorlatilag minden egyes napon megidézte és a kívánt mederbe terelte a rettentő erőket, és a teste kezdett széthullani.

Az állapotát tovább rontották az orbaliskokkal való hosszas kapcsolatának hatásai. A titokzatos lények folyamatosan pusztították őt, miközben hihetetlen testi erővel és gyorsasággal vértezték fel. Túlhajszolták a testét, jóval annak természetes korlátain túlra, idő előtt megöregítették, és felgyorsították a leromlás folyamatát, amelyet alapjában véve a sötét oldal energiái okoztak. A parazitáktól rég megszabadult, de az általuk okozott károkat már nem lehetett helyrehozni.

Romló egészségének első látható jelei viszonylag finoman nyilvánultak meg: a szeme kissé besüppedt üregébe, a bőre valamivel sápadtabbra váltott, továbbá ráncosabb lett, mint azt az életkora indokolta volna. A tavalyi év folyamán viszont ezek a jelek mind feltűnőbbé váltak, és abban csúcsosodtak ki, hogy a bal keze egyre hevesebben reszketett.

És a folyamat ellen semmit sem tehetett. A Jedik bármikor meríthettek a világos oldal energiáiból, hogy felgyógyuljanak egy betegségből vagy akár egy súlyos sérülésből. Ám a sötét oldal fegyver volt – a gyengék és betegek nem érdemelték meg, hogy meggyógyuljanak. Csakis az erősek lehettek méltók arra, hogy életben maradjanak.

Bane megpróbálta ugyan eltitkolni kezének remegését a tanítványa elől, de Zannah túl okos és túl ravasz volt ahhoz, hogy ne vegye észre a mestere gyengeségét bizonyító, nyilvánvaló tüneteket.

Bane korábban arra számított, hogy a reszketés lesz az a katalizátor, amelyre a lánynak szüksége van ahhoz, hogy párbajra hívja őt. Ám Zannah hiába kapott cáfolhatatlan bizonyítékot arról, hogy a mestere egyre sebezhetőbb, úgy tűnt, a lány elégedett a jelenlegi helyzettel és erőviszonyokkal. Hogy a félelmei, a határozatlansága vagy talán a mestere iránti érzései miatt érte be a tanítvány szerepével, azt Bane nem tudta, viszont úgy tartotta, hogy ezen vonások egyike sem fogadható el attól a személytől – attól a kiválasztott személytől akinek egyszer majd át kell vennie a Sith-rend örökségét.

És persze létezett még egy lehetséges magyarázat, mind közül a leginkább aggasztó. Bane elképzelhetőnek tartotta, hogy Zannah, miután észrevette a romlás egyértelmű jeleit, egyszerűen úgy döntött, hogy vár. Joggal számíthatott arra, hogy mesterének teste öt év leforgása alatt hasznavehetetlen porhüvellyé roncsolódik, és akkor könnyűszerrel végezhet vele, gyakorlatilag minden kockázat nélkül.

Más körülmények között Bane elismerte és támogatta volna ezt a stratégiát, de ebben az esetben ellene szólt a Sith-ek legfontosabb, legalapvetóbb törvényének, a Kettő Szabályának. Bane mindennél fontosabbnak tartotta, hogy a tanítványnak ki kell érdemelnie a Sötét Nagyúr vagy Sötét Úrnő címet, el kell ragadnia a mestertől egy olyan összecsapás során, amely mindkettejüket a végsőkig próbára teszi. És ennek nyomán úgy érezte, hogy ha Zannah csak azután akarja párbajra hívni őt, hogy a betegség és a gyengeség megnyomorította, akkor a lány nem méltó arra, hogy az örököse legyen. Bane ennek ellenére sem hajlott arra, hogy maga kezdeményezze az összecsapást. Attól tartott, hogy ha meghal, akkor Zannah személyében egy olyan mester fogja uralni a Sith-rendet, aki nem érti vagy nem fogadja el azt a kulcsfontosságú elvet, amelyen az új Rend alapul. Ha pedig győzelmet arat, akkor tanítvány nélkül marad, és pusztuló teste sokkal hamarabb széthullik, még mielőtt találhatna és megfelelően felkészíthetne egy másik tanítványt.

Így aztán csakis egyetlen megoldást látott: meg kell találnia a módját, hogy meghosszabbítsa az életét. Meg kell találnia a módszert, amellyel helyreállíthatja és megfiatalíthatja a testét – netán egy másik testtel pótolja. Egy évvel ezelőtt még lehetetlennek hitte volna mindezt, de most már másként gondolta.

Az egyik polcról levett egy összezsugorodott, ráncos bőrrel borított, vaskos kötetet, amelynek lapjai rég megsárgultak és berepedeztek. Óvatosan lefektette az olvasószekrényre, és kinyitotta annál a lapnál, amelyet az előző éjszaka folyamán megjelölt.

Mint a könyvtárát alkotó kötetek java részét, ezt is egy gyűjtőtől vásárolta. A Galaxis lakói azt hitték ugyan, hogy a Sith-ek kihaltak, de a sötét oldal továbbra is ellenállhatatlan erővel vonzotta a legkülönfélébb fajok férfi, illetve női tagjait, és az illegális Sith-tárgyak feketepiaca virágzott a vagyonosok és előkelők köreiben.

A Jedik komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy felkutassanak és lefoglaljanak mindent, ami a Sith-ekhez kötődött, de ezzel csak azt érték el, hogy alaposan felhajtották az árakat, és arra kényszerítették a gyűjtőket, hogy közvetítőkön keresztül keresgéljenek, így őrizve meg a névtelenségüket.

Ez a helyzet tökéletesen megfelelt Bane-nek. Ilyen körülmények között úgy tudta összegyűjteni és gyarapítani a könyvtárát, hogy nem kellett attól tartania, hogy felhívja magára a figyelmet. A kereskedők szemében csupán egy gazdag, titokzatos gyűjtő volt, a sötét oldal megszállottja, aki hajlandó kisebb vagyonokat áldozni arra, hogy tiltott kéziratokat és műtárgyakat birtokolhasson.

A gyűjteménye java részének nem sok hasznát vette. Az amulettek és másfajta ékszerek ereje rég kimerült, a történeti írások többségét már annak idején olvasta, amikor még a Korribanon tanult, míg az évezredek óta halott nyelveken, kibetűzhetetlen kaparással írott, befejezetlen művekkel végképp nem tudott mit kezdeni. Ám néha elég szerencsésnek bizonyult ahhoz, hogy rátaláljon egy-egy rendkívüli értéket képviselő, valódi kincsre.

Az előtte fekvő, megviselt kötet is ezen utóbbiak közé tartozott. Az egyik ügynöke vásárolta hónapokkal ezelőtt, és ez az esemény túlontúl kapóra jött ahhoz, hogy Bane a véletlennek tulajdonítsa. Az Erő sokszor titokzatos módon fejtette ki hatását, és Bane szilárdan hitte, hogy ezt a könyvet egyenesen neki szánták – mert benne rejlett a válasz legnagyobb problémájára.

Mint a gyűjteményének oly sok darabja, ez is egy rég halott Sith történelmi beszámolóját tartalmazta. A lapjain leginkább olyan nevek, időpontok és különféle információk szerepeltek, amelyekkel ő nem sokra ment. Csakhogy a néhai szerző az egyik részben megemlített egy férfit, akit úgy hívtak: Darth Andeddu. Az írás szerint Andeddu évszázadokig élt, és az Erő sötét oldalát használta fel annak érdekében, hogy meghosszabbítsa az életét, fenntartsa a testét jóval annak természetes élettartamán túl.

A Kettő Szabályát megelőző korokra oly jellemző módon Andeddu erőszakos halált halt, amikor is a saját tanítványai elárulták és meggyilkolták. Viszont a holokronja, a legnagyobb titkainak – többek között az örök élet titkának – hordozója sosem került elő.

Bane ennyit tudott meg, az Andedduval foglalkozó fejezet alig két oldalt töltött meg. És még az sem szerepelt benne, hogy a néhai mester hol és mikor élt. Nem szerepelt benne, hogy a halála után mi történt a tanítványaival. És mégis, Bane figyelmét pontosan az információk hiánya keltette fel. Miért ilyen kevés a részlet? Az eddigi tanulmányai során miért nem találkozott még Darth Andeddu nevét tartalmazó hivatkozásokkal?

Csakis egyetlen magyarázatot tudott elképzelni, mégpedig azt, hogy a Jediknek sikerült kitörölni őt a Galaxisban fellelhető összes feljegyzésből. Az évszázadok folyamán összeszedtek minden adatlemezt, hololemezt és írott művet, amelyben szerepelt az Andeddu név, aztán a leleteket elszállították a Könyvtárukba, és gondosan eltemették, hogy mindörökre elzárják mások elől a bennük rejtőző titkokat.

Ám minden igyekezetük ellenére erre a hivatkozásra sosem bukkantak rá, és ez az ősrégi, elfeledett és máskülönben jelentéktelen kézirat eljutott Bane kezébe. Az elmúlt két hónap folyamán – mióta a kötet a birtokába került – úgy fejezte be valamennyi hajnali gyakorlatozását, hogy behúzódott a könyvtárába, és Andeddu eltűnt holokronjának rejtélyén töprengett. Az előtte fekvő írást összevetette a könyvtárában megtalálható több ezer kötet tartalmával. Információkat, kereszthivatkozásokat és rejtett utalásokat keresve próbálta összeállítani a szilánkokból a teljes képet, de újra és újra kudarcot vallott.

Mégsem volt hajlandó feladni a kutatást. Minden ettől függött: minden, amiért dolgozott és küzdött, minden, amit felépített. Végül megesküdött, hogy addig nem nyugszik, amíg nem találja meg Andeddu holokronját. Megesküdött, hogy meg fogja fejteni az örök élet titkát, hogy időt nyerjen, és keressen, illetve felkészítsen egy másik tanítványt.

Tudván tudta, hogy ha nem jár sikerrel, akkor hamarosan elsorvad és meghal. Ebben az esetben Zannah csalással fogja megszerezni a Sötét Úrnő címet, gúnyt űzve a Kettő Szabályából, és a Rend sorsa egy alkalmatlan, a feladatra nem méltó mester kezébe kerül.

Darth Bane egyetlen megoldást látott: meg kell találnia Andeddu holokronját, máskülönben a Sith-rend végleg elbukik.

Első fejezet

– … ragaszkodva a bevezetőben körvonalazott eljárásban lefektetett szabályokhoz, valamint valamennyi ide vonatkozó törvénycikkhez. A hatodik követelésünk kiköti, hogy egy választott képviselőkből álló testület…

Medd Tandar hosszú ujjaival megdörzsölgette magas, kúp formájú fejének előreugró homlokrészét, abban a reményben, hogy ezzel megszünteti a koponyájában bujkáló fájdalmat, amely az elmúlt húsz perc során mind erősebben jelentkezett.

Gelba nevezetű tárgyalópartnere, akinek a kedvéért ideutazott a Doan bolygóra, abbahagyta a kérvény felolvasását, és megkérdezte:

– Valami baj van, Jedi-mester?

– Nem vagyok mester – emlékeztette a cereáni a lázadók önjelölt vezérét –, még csak Jedi-lovag vagyok. – Mélyet sóhajtva leeresztette a kezét, és pillanatnyi szünet után rákényszerítette magát, hogy hozzátegye:

– Köszönöm, remekül vagyok! Folytassa, kérem!

Gelba udvariasan biccentve nekilátott, hogy tovább olvassa az ultimátumok végeérhetetlennek tűnő sorát:

– A hatodik követelésünk kiköti, hogy egy a bányászkasztból választott képviselőkből álló testület kapjon teljes döntési jogkört az alábbi, tizenegy témakörben. Egy, a munkabérek meghatározása a galaktikus előírásokkal összhangban. Kettő, a heti munkaórák számának megállapítása valamennyi alkalmazott számára. Három, a munkavégzés során használandó védőruházatok és biztonsági berendezések listájának összeállítása…

Az alacsony, izmos nő tovább harsogott, a hangja furcsán eltorzulva verődött vissza a föld alatti üreg szabálytalan falairól. A többi jelen lévő bányász – három férfi és még két nő, mindannyian az emberi faj tagjai – Gelba körül állt, és áhítatosan hallgatta a szavait. Medd önkéntelenül arra gondolt, hogy ha a szerszámaik netán tönkremennének, akkor a bányászok akár vezetőjük hangját is használhatnák, hogy széthasítsák a sziklákat.

A Jedi hivatalosan azért érkezett ide, hogy véget vessen a lázadók és a királyi család között dúló erőszaknak. Mint minden cereáni koponyájában, úgy az övében is bináris agy működött, amelynek révén egyszerre dolgozhatta fel a két fél érveit és álláspontját. Ez a képesség elméletileg eszményi jelöltté tette őt arra, hogy közvetítsen és megoldásokat keressen a bonyolult politikai helyzetekben, mint például abban, ami ezen a kis bányászbolygón kialakult. Gyakorlatilag viszont arra kellett rájönnie, hogy a diplomataszerep sokkal fárasztóbb és sokkal nagyobb igénybevétellel jár, mint azt korábban képzelte.

A Külső Gyűrűben keringő Doan csúf, barna kőgolyó volt. Felszínének legalább nyolcvan százaléka külszíni bányaként szolgált. A világ torzulásait már az űrből is látni lehetett. Öt kilométer széles és több száz kilométer hosszú vájatok – mindörökre letörölhetetlen sebhelyek – szeldelték keresztbe-kasul a feldúlt tájakat. A hegyek oldalába vágott kőfejtők több száz méteres mélységbe nyúltak le, és távolról nézve ocsmány himlőhelyeknek látszottak.

Aztán, a füstköddel teli légkörbe érkezve láthatóvá váltak a szüntelenül dolgozó, gigászi gépezetek. Hatalmasra nőtt hernyókra emlékeztető, lánctalpakon közlekedő fejtőgépek kúsztak-másztak mindenfelé. Másutt mechanikus lábakon járó, óriási fúrótornyok véstek kutatóaknákat a mindeddig feltáratlan mélységekbe. Az egyes létesítmények felett hatalmas árnyékfoltokat vető teherhajók lebegtek arra várva, hogy tágas rakterük megteljen földdel és porrá omlasztott kőzettel.

A bolygó felszínén elszórtan öt kilométer magas, néhány száz méter átmérőjű, többé-kevésbé henger formájú kőoszlopok álltak – úgy meredtek ki a felszaggatott tájból, akár az ég felé nyújtott, göcsörtös ujjak. E természetes tartóoszlopok lapos tetején, magasan a lenti, elpusztított vidékek felett udvarházak, elegáns villák és paloták álltak.

A felszíne alatt rejtőző, ritka ásványok rendkívül gazdag világgá tették a Doant. Csakhogy ez a gazdagság szinte kizárólag a nemesek kezében összpontosult, azon nemesekében, akik a bolygó többi része felett elterülő, elzárt birtokokon éltek. A Doan társadalmának középső és alsó rétegeinek tagjai arra ítéltettek, hogy folyamatosan nehéz fizikai munkával töltsék az életüket, vagy pedig az előkelőségek kastélyaiban dolgozzanak szolgaként úgy, hogy esélyük sincs az előmenetelre.

Gelba ezeket a teremtményeket képviselte. A gazdagokkal ellentétben ők idelent, az undorító felszínen laktak, a nyitott bányagödrök és aknák körül, nyomorúságos viskókban, vagy a sziklás talajba vájt, apró üregekben. Medd azonnal kapott némi kóstolót az életükből, amint elhagyta kompjának kellemes hőmérsékletű fedélzetét. A kopár, napégette talajból felszálló forróság rögtön körülzárta és szinte mellbe vágta őt. Sietve előkotort egy inget a zsákjából, s jobb megoldás híján azt kötötte a fejére, hogy eltakarja a száját és az orrát, még mielőtt a levegőben szálló, hihetetlen mennyiségű por eltömíti a tüdejét.

A férfi, akit Gelba küldött érte, sötét kendőt viselt az arcán, ami úgy letompította a hangját, hogy jószerével egyetlen szavát sem lehetett érteni a bányagépek dübörgése közepette. Szerencsére nem is kellett beszélniük, mialatt átvágtak a hatalmas kiterjedésű telepen – a Jedi elhűlve csodálkozott a hihetetlen mértékű környezeti károk láttán.

Így aztán hallgatagon szedték a lábukat, mígnem elérték egy szűkös alagút bejáratát. Meddnek le kellett guggolnia, hogy ne verje bele a fejét az alacsony, szabálytalan formájúra vésett mennyezetbe. A járat legalább háromszáz méteren keresztül, enyhén lejtve vezetett lefelé, míg végül egy lámpákkal megvilágított, tágas üregbe torkollott. A falakat és a padozatot vésőnyomok tarkították. Ezt a természetes eredetű barlangot rég megfosztották minden értékes ásványtartalmától. Nem maradt benne más, csak több tucatnyi, változatos formájú sziklaalakzat, amelyek java részének magassága az egy métert sem érte el, míg néhány példány felért egészen a tízméteres magasságban elterülő mennyezetig. Medd úgy vélte, hogy akár még szépek is lehetnének, ha nem a Doan felszínén uralkodó jellegtelen, barnás színben játszanának.

A lázadók főhadiszállásán ugyan egyetlen bútor sem akadt, de a cereáni itt végre felegyenesedhetett. Ezenfelül az üreg némi menedéket nyújtott a felszín forrósága, pora és lármája elől, így valamennyien levehették az arcuk elé kötött kendőket és ruhadarabokat. Aztán Medd meghallotta Gelba metszően éles hangját, és azon kezdett tűnődni, hogy talán jobb lenne, ha továbbra is el kellene takarniuk a szájukat…

– A következő követelésünk – folytatta könyörtelenül a nő –, hogy az uralkodó azonnal mondjon le, töröljék el a királyság intézményét, és a nemesek adják át birtokaikat a választott képviselő testületnek, amelynek összetétele az ötödik szakasz harmadik pontja, C alpontjában soroltatik fel. Továbbá, bírság vagy börtönbüntetés sújtsa azt, aki…

– Hagyja abba, kérem! – szólt közbe Medd a jobbját feltartva, és miután Gelba, hála az Erőnek, teljesítette a kérését, halkan, de határozottan kijelentette:

– Ahogy azt már az előbb elmagyaráztam, a Jedi-tanács semmit sem tehet annak érdekében, hogy a követeléseik teljesüljenek. Nem azért jöttem ide, hogy segítsek letaszítani trónjáról az önök uralkodóját. Csak azért vagyok itt, hogy felajánljam szolgálataimat. Amennyiben elfogadják, szívesen leszek közvetítő a csoportjuk, illetve a doani nemesség között zajló tárgyalásokon.

– De hát ők nem hajlandók tárgyalni velünk! – kiáltotta indulatosan az egyik bányász.

– Ezen miért csodálkoznak? – vágott vissza Medd. – Önök megölték a koronaherceget!

– Az tévedésből történt – jelentette ki Gelba. – Nem akartuk megsemmisíteni a siklóját. Csak azt akartuk, hogy kényszerleszállást hajtson végre. Élve akartuk elkapni.

– Az eredeti szándékaiknak ma már nincs jelentősége – közölte a nővel Medd a lehető legnyugodtabb hanghordozásával. – A trónörökös megölésével magukra vonták az egész királyi család haragját.

– Még védi őket? – csattant fel mérgesen Gelba. – Úgy vadásznak ránk, akár az állatokra! Börtönbe vetnek minket, bírósági tárgyalás nélkül! Megkínoznak minket, hogy információkat szerezzenek, és kivégeznek minket, ha ellenállunk! És most már a Jedik sem törődnek a szenvedésünkkel! Tudja, mit, Jedi-lovag? Maguk sem jobbak a Galaktikus Szenátusnál!

Medd pontosan értette, hogy miért csalódottak a bányászok. A Doan hiába tartozott évszázadok óta a Köztársaság kötelékébe, a Szenátus vagy bármely más kormányzati szerv nem tett komoly erőfeszítéseket annak érdekében, hogy felszámolják a helyi társadalmi szerkezetből adódó igazságtalanságokat. A Köztársaság milliónyi világot foglalt magába, amelyek mindegyikét sajátos hagyományok és a legkülönfélébb kormányzati rendszerek jellemezték, így aztán a Szenátus általában a be nem avatkozás elvéhez tartotta magát, leszámítva a legszélsőségesebb eseteket.

Az idealisták hivatalosan elítélték, hogy a Doanon nem létezik demokratikus kormányzat. Csakhogy mind a múltban, mind a jelenben, a bányászok ha szűkölködtek is, de nem éheztek, és volt fedél a fejük felett. Ezenfelül munkabért kaptak, vagyis nem rabszolgaként foglalkoztatták őket, sőt még bírósághoz is fordulhattak, ha egy-egy nemes visszaélt az előjogaival. Mialatt a gazdagok kétségkívül kizsákmányolták a szegényeket a Doanon, szép számmal akadtak más világok, ahol sokkal, de sokkal rosszabb viszonyok uralkodtak.

A Szenátus tehát vonakodott belekeveredni az itteni eseményekbe, ám ez nem gátolta azokat, akik megpróbáltak változtatni a helyzeten. Az elmúlt évtized folyamán az alsó néprétegekben létrejött és mind nagyobbra terebélyesedett egy politikai és társadalmi egyenlőséget követelő mozgalom. A nemesek természetesen ellenálltak, és a régtől halmozódó feszültség nemrégiben erőszakos cselekményekhez vezetett, amelyeknek tetőpontján, mintegy három standard hónappal ezelőtt, a lázadók meggyilkolták a trónörököst.

A király válaszul kihirdette a rendkívüli állapotot, és bevezette a rögtönítélő bíráskodás rendszerét. Azóta aggasztó jelentések egész özöne áradt szét a Galaxisban, amelyek kivétel nélkül alátámasztották Gelba vádjait. És mégis, a lázadók iránti rokonszenv éppen csak ébredezett szerte az egész Köztársaságban. A szenátorok közül sokan közönséges terroristának tekintették őket, és Medd hiába érzett együtt velük, a Szenátus felhatalmazása nélkül semmit sem tehetett.

A galaktikus törvények arra kötelezték a Jediket, hogy maradjanak semlegesek minden egyes polgárháborúban és belső hatalmi harcban, hacsak nem áll fenn a veszély, hogy az adott háború átterjed a Köztársaság más világaira. És abban minden szakértő egyetértett, hogy a Doan esetében erre kicsi az esély.

– Nézzék, amit önökkel művelnek, az mindenképpen rossz – ismerte el Medd, gondosan megválogatva szavait. – Megteszem, ami tőlem telik, hogy meggyőzzem az uralkodót, vessen véget a bányászok zaklatásának. De tudniuk kell, hogy nem ígérhetek semmit.

– Akkor meg minek jött ide? – kérdezte megvetően Gelba.

Medd habozott néhány pillanatig, majd úgy döntött, hogy az egyetlen helyes válasz a színtiszta igazság, és ennek szellemében felelt:

– Az egyik csapatuk néhány héttel ezelőtt feltárt egy kisebbfajta sírt.

– Na és? A Doan tele van régi sírokkal – dörmögte a vállát vonogatva Gelba. – Néhány évszázaddal ezelőtt még eltemettük a halottainkat. Ez még azelőtt történt, hogy a nemesek feltúratták velünk az egész bolygót.

– Abban a sírban volt néhány apró tárgy – folytatta Medd. – Egy gyűrű. Egy amulett. Régi tekercsek.

– Amit kiásunk, az a miénk! – kiáltotta haragosan az egyik bányász.

– Így van, ez egyike a legrégebbi törvényeinknek – erősítette meg a közbeszólást Gelba. – Még az uralkodónak is több esze van annál, semhogy megszegje!

– A mestereim úgy hiszik, hogy azokat a műtárgyakat megfertőzte a sötét oldal – magyarázta türelmesen a Jedi. – El kell vinnem őket a Coruscantra, hogy biztonságos helyre kerüljenek, és ne okozhassanak bajt.

Gelba a szemét résnyire húzva, gyanakodva figyelte őt, de nem szólt semmit.

– Természetesen készek vagyunk méltányos árat fizetni értük – tette hozzá Medd.

– Maguk, Jedik állandóan az őrzők szerepében tetszelegnek – jelentette ki Gelba. – A gyengék és az elnyomottak védelmezőjének adják ki magukat. De úgy látszik, jobban érdekli önöket egy maréknyi arany ékszer, mint az, hogyan segíthetnének a szenvedőkön.

– Nézzék, mindenképpen megpróbálok segíteni önöknek – ígérte Medd. – Beszélni fogok a királlyal az érdekükben. De először meg kell kapnom azokat a…

A mondat közepén elhallgatott, utolsó szavainak visszhangja még néhány pillanatig ide-oda verődött a falak között. Furcsa émelygés támadt a gyomrában, a közelgő veszély előérzete.

– Mi van? – kérdezte Gelba. – Miért nem fejezi be?

Mert zavar támadt az Erőben – gondolta Medd, jobbját a fénykardja markolatára tette, és fojtott hangon válaszolt:

– Jön valaki…

– Lehetetlen! – tiltakozott a nő. – Az alagút bejáratánál álló őrök észrevették volna… aaaa!

Sugárnyalábok sistergő süvítése vágott a szavába. Gelba megtántorodott, és a kőpadlóra zuhant, mellkasán legalább féltenyérnyi fekete lyuk füstölgött. A társai riadtan kiáltozva szétszóródtak, és az üreget betöltő sziklatömbök felé ugrottak. Kettejüknek nem sikerült fedezékbe húzódni; halálosan pontos lövések terítették le őket, amelyeket a két lapockájuk közé kaptak.

Medd a helyén maradt, aktiválta fénykardját, és az üreg falaira vetülő árnyékokat fürkészte. Szemével nem tudott áthatolni a sötétségen, ezért megnyitotta magát az Erőnek – és megtántorodott, mintha hasba rúgták volna.

Eddigi életében az Erő úgy áramlott át rajta, mint valami barátságos meleget árasztó, fehér fény. Ezúttal viszont úgy hatott rá, mintha egy jeges kéz markolt volna a beleibe.

Újabb sugárnyaláb húzott el a feje mellett. Térdre vetette magát, és bemászott egy sziklatömb mögé, aztán teljesen összezavarodva, tétlenül kuporgott. Jediként az egész életét annak szentelte, hogy az Erő szolgájává formálja magát. Már padavanként megtanulta, hogyan engedje át magán a világos oldal energiáit, amelyek megerősítették és megnyugtatták, élesebbé tették az érzékszerveit, felgyorsították a reflexeit, és még vagy száz kedvező hatásban részesítették. Most viszont úgy tűnt, hogy e hatalom forrása elárulta őt.

Hallotta, hogy lövedékek pattognak a sziklafalak között, ami azt jelentette, hogy a bányászok viszonozták a tüzet, de kizárta tudatából a csatazajt. Nem értette, hogy mi történik vele, csak azt tudta, hogy harcolnia kell ellene.

Hevesen zihálva felidézte magában a Jedi-alaptörvény első sorait: Nincsenek érzések, csak a lelki béke létezik. A kurta mondat, mint már annyiszor, ezúttal is segített neki, hogy visszanyerje a nyugalmát. A légzése lelassult, és néhány pillanattal később elég higgadtnak érezte magát ahhoz, hogy ismét megpróbáljon az Erőből meríteni.

Ám békesség és nyugalom helyett csakis haragot és gyűlöletet érzett. A tudata ösztönösen bezárult, hogy védekezzen, és Medd végre rájött, hogy mi történt: az Erő azon energiáit, amelyekből ő meríteni szokott, bemocskolta a sötét oldal. Megmérgezte és megrontotta őket.

A jelenség magyarázatát még csak nem is sejtette, de azt legalább tudta, hogyan állhat ellen a hatásoknak. Elnyomta magában a félelmeit, és ismét hagyta, hogy az Erő átáramoljon rajta, noha csupán vékony, szigorúan ellenőrzött erecske formájában. És mialatt így tett – minden gondolatát a feladatra összpontosítva –, kiszűrte azokat a szennyeződéseket, amelyek megzavarták az érzékszerveit. Érzékelte, hogy a világos oldal hatalma gyülekezni kezd a bensőjében, noha jóval lassabban, mint ahogyan azt megszokta.

Kilépett a fedezéknek használt sziklaalakzat mögül, és emelt hangon megszólalt:

– Mutasd meg magad!

Valami megvillant a sötétben, majd sugárnyaláb száguldott felé. Az utolsó pillanatban félresöpörte a fénykardjával, és az egyik sarok felé pattintotta, ahol nem okozhatott bajt – ezt a védekező eljárást évekkel ezelőtt, már a tanulmányai kezdetén elsajátította.

Ez nem sokon múlt – állapította meg magában. – Lassú vagy és tétova. Bízz az Erőben!

A világos oldal hatalma immáron körülölelte és betöltötte a testét, de továbbra is érezte, hogy valami nincs rendjén. Az energiák zavarosan áramlottak, és meg-megszakadtak, akár egy statikus zörejtől zavart rádióadás. Valami folyton kizökkentette az összpontosításból. Sötét fátyol hullott a tudatára, és meggátolta abban, hogy szabadon merítsen az Erőből. Egy Jedi számára ennél ijesztőbb jelenség nem létezhetett, de Meddnek nem állt szándékában meghátrálni.

– Hagyd békén a bányászokat! – kiáltotta, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy a hangja semmit sem árul el a bizonytalanságából. – Gyere elő, és nézz szembe velem!

Fiatal iktotchi nő lépett ki az üreg egyik sötét sarkából, mindkét kezében egy-egy sugárvetőt tartott. Minden díszt nélkülöző, fekete köpenyt viselt, de a csuklyáját nem húzta a fejére, így látni lehetett lefelé ívelő szarvait, amelyek a feje két oldalából indultak ki, és fokozatosan elvékonyodva, szúrós hegyben végződtek, közvetlenül a válla felett. Bőrének vörösségét jócskán kiemelték az állán díszelgő fekete tetoválások – az alsó ajkától négy vékony, sötét vonal indult lefelé, amelyek távolról szemlélve veszedelmes agyarakra emlékeztettek.

– A bányászok halottak – közölte a nő. Mély hangjából egyfajta kegyetlen él érződött, mintha gúnyolódni akart volna, amiért tud valamit, amit a Jedi nem.

Medd az Erőt óvatosan használva kiterjesztette érzékelésének körét, és megtudta, hogy az állítás igaz. Mintha sűrű ködön keresztül látott volna, éppen csak sikerült felfedeznie az elszórtan heverő holttesteket. Mind az öten a fejükbe vagy a mellkasukba kapták az életüket kioltó energianyalábot. Az imént csak néhány másodperc kellett neki ahhoz, hogy összeszedje magát, de az ismeretlen nőnek ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy lemészárolja a szerencsétleneket.

– Te orgyilkos vagy – állapította meg a Jedi –, a királyi család küldött, hogy végezz a lázadók vezetőivel.

Az iktotchi a fejét oldalra billentve bólogatott, és kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit. A következő másodpercben minden előjel nélkül, mindkét fegyverével leadott egy-egy lövést.

A csel majdnem bevált. Ha az Erő most is szabadon, tisztán áramlott volna át Medd testén, még a cselekvés előtt érzékelte volna a szándékot, ám az a titokzatos hatalom, amely meggátolta abban, hogy merítsen a világos energiákból, szinte teljesen kiszolgáltatottá tette őt. Ezúttal meg sem próbálta kardjával hárítani a lövedékeket, inkább oldalra vetődött, egy lapos kőtömb mögé.

Ügyetlen vagy, akár egy kezdő padavan – korholta magát gondolatban, és talpra ugrott.

Nem akarta kitenni magát újabb lövéseknek, így aztán előrelökte a bal kezét, és az Erő közvetítésével mindkét sugárvetőt kirántotta az ellenfele markából. Ettől az egyszerű erőfeszítéstől is izzó fájdalom robbant az agya hátulsó részében, a koponyája teljes hosszán, amitől összerándult kínjában, és tett egy lépést hátra. Ám a fegyverek átrepültek az üregen, és közvetlenül a lába mellett halk csörömpöléssel a kőpadlóra hullottak.

Medd egy ütemmel később meglepődött, mert úgy látta, hogy az orgyilkos teljesen közönyös marad. Lehet, hogy megérezte az ő félelmét és bizonytalanságát? Az iktotchikról az a hír járta, hogy korlátozott prekognitív képességekkel rendelkeznek, vagyis hogy az Erő segítségével módjukban áll rövid bepillantásokat nyerni a jövőbe. Sőt egyesek azt állították róluk, hogy telepaták. Lehet, hogy titokzatos adottságaik révén képesek megszakítani vagy legalábbis megzavarni a Jedik és az Erő közötti kapcsolatot? Medd vett egy mély lélegzetet, és határozottságot színlelve odakiáltott a nőnek:

– Megígérem, hogy ha megadod magad, tisztességes tárgyalásban részesülsz!

A nő hegyes és éles fogait elővillantva elmosolyodott, és magabiztosan válaszolt:

– Nem lesz semmiféle tárgyalás.

Az iktotchi a levegőbe pattanva hanyatt vetette magát, és egy kecses, villámgyors hátraszaltóval beugrott egy vastag kőtömb mögé. Ugyanebben a pillanatban a Medd lábánál heverő sugárvetők egyike éles sípolást hallatott.

A Jedi az imént azt hitte, hogy lefegyverezte az ellenfelét, de most azzal szembesült, hogy beleesett a gondosan megtervezett csapdába. Éppen csak felismerte, hogy a nő túltöltésre állította sugárvetőjének energiacelláját, és bekövetkezett a robbanás. Medd az utolsó gondolatával megpróbált Erő-pajzsot létesíteni a teste köré, hogy megóvja magát, de nem tudott áttörni az elméjére boruló, bénító ködön. Nem érzett mást, csak félelmet, haragot és gyűlöletet.

És miközben a detonáció véget vetett az életének, ha csak egy pillanatra is, de megtapasztalta a sötét oldal minden borzalmát.

Második fejezet

Sokszor átélte már ezt a rémálmot, mégsem tudta megszokni.

Megint nyolcéves kislány, és ismét ott kuporog az apró kunyhó sarkában. Odakint, az ajtóként szolgáló, szakadt és foltos takarón túl az apja a tűz mellett ül, és a fortyogó üstöt kavargatja.

Az apja parancsolt rá, hogy maradjon idebent, hogy ne mutatkozzon, amíg a látogató el nem megy. A takaró lyukain keresztül látja őt, mialatt betántorog a táborba. A férfi hatalmas. Még Apánál is magasabb és vállasabb. A feje kopasz, a ruházata és a páncélja fekete. Tudja róla, hogy Sith, és azt is, hogy haldoklik.

A férfi ezért jött ide. Apa messze földön híres gyógyító. Meg tudná menteni a férfit, de nem akarja. A Sith nem beszél. Nem képes rá. A nyelve megduzzadt a méregtől. De hogy mit akar, az teljesen világos.

– Méreg kering a szervezetedben – mondja Apa a férfinak. – Eljöttél hozzám, hogy visszanyerd az egészségedet. Csakhogy én nem foglak meggyógyítani.

A megtermett idegen a fénykardja markolatára teszi a kezét, és lép egyet előre.

– Nem félek a haláltól – mondja Apa nyugodtan. – Megkínozhatsz, ha úgy tartja kedved. A fájdalom mit sem számít nekem.

Apa ekkor az üstbe meríti jobbját, és a szeme sem rebben, mialatt a forró leves összeégeti a kezét.

A Sith zavarba jön. Valóságos vadállat, aki nem habozik megfélemlíteni másokat, vagy éppen erőszakot alkalmazni, hogy megkapja azt, amit akar. Csakhogy ezek nem hatnak Apára.

A megtermett férfi ekkor a kunyhóra néz, mire ő megrémül, és érzi, hogy a szíve hevesen ver. Szorosan lehunyja a szemét, meg se moccan, és még a lélegzetét is visszafojtja.

Aztán a szeme felpattan, amikor szörnyű, jéghideg erő söpör végig rajta. Felemeli őt a levegőbe, és kihúzza a kunyhón kívülre. Fejjel lefelé lóg a fortyogó üst felett, mintha egy láthatatlan kéz tartaná a bokájánál fogva. Tehetetlen, egész testében remeg és érzi, hogy perzselően forró gőz csap egyenesen az arcába.

– Apu – nyöszörgi kétségbeesetten –, segíts rajtam…

És ekkor olyasmit lát az apja szemében, amit még sosem látott – félelmet.

Apa lehajtja a fejét, és halkan mormolja:

– Rendben, megteszem. Győztél. Meggyógyítalak. Máris nekilátok, csak kíméld meg a lányom életét…

* * *

Serra fojtott sikolyt hallatva felriadt, ülő helyzetbe lökte magát, és az arcához kapva letörölte könnyeit. Ez az időről időre visszatérő álma még most, húsz év elteltével is iszonyodással töltötte el. De a könnyeit nem a félelem csalta a szemébe.

A kelő nap első, kósza sugarai szűrődtek be a palota ablakain. Abban a biztos tudatban, hogy nem fog tudni úja elaludni, lehajtotta magáról a finom selyemtakarót, és felkelt.

A régi-régi összecsapás miatt a mai napig szégyenkezett. Az apja erős ember volt, megtörhetetlen akaratú, a vakmerőségig bátor férfi. Ó, a lánya volt gyenge. Ha ő nincs, az apja ellenállt volna a sötét alaknak, aki eljött hozzá.

– Az a sötét alak egy napon vissza fog térni – mondta az apja az ő tizenhatodik születésnapján. – Nem találhat meg téged. El kell menned innen. Hagyd el a bolygót! Változtasd meg a nevedet! Változtasd meg az egész személyazonosságodat! És soha többé ne gondolj rám!

Ez az utóbbi magától értetődően lehetetlennek bizonyult. Serra számára az apja jelentette az egész világot. Mindent, amit a gyógyítás mesterségéről tudott – a betegségekről, sérülésekről és a mérgekről –, az apjától tanult.

A szobát átszelve az öltözőkamrájához ment, és válogatni kezdte a ruháit, hogy eldöntse, melyiket vegye fel. Egész gyermek- és fiatalkorában egyszerű, praktikus ruhákat hordott, amelyeket csak akkor dobott el, amikor már annyira elkoptak és elszakadtak, hogy nem lehetett megfoltozni őket. Manapság akár egy egész hónap is eltelhetett úgy, hogy nem vette fel kétszer ugyanazt az öltözetet.

Szerencsére nem minden éjszaka álmodott a sötét alakról. Házasságának első évében egy darabig egyáltalán nem álmodott róla. Az utóbbi hónapok során viszont a gyötrő álmok mind gyakrabban visszatértek, és velük visszatért nem kevésbé gyötrő, folyton erősödő vágya, hogy megtudjon valamit az apjáról.

Az apja annak idején azért küldte el őt, mert szerette – ezt Serra világosan értette. Tudta, hogy az apja csak jót akart neki, ezért teljesítette a kérését, és soha többé nem tért vissza, hogy meglátogassa őt. De nagyon hiányzott neki. Hiányzott neki az erős, kérges bőrű kéz simogatása. Hiányzott neki az, ahogy az apja a haját cirógatta. Hiányzott neki a csendes, de határozott hang, a gyógyító mesterségről tartott leckék és a gyógynövények édes illata, ami mindig felszállt az apja ingéből, valahányszor megölelték egymást.

De a legjobban az a biztonságérzet hiányzott neki, ami az apja közelében szállta meg őt annak idején. Most minden korábbinál nagyobb szüksége lett volna arra, hogy hallja, amint az apja azt mondja neki: minden rendben lesz. De azt is tudta, hogy ez már sosem történhet meg. Ennek híján azokból a szavakból igyekezett erőt meríteni, amelyeket a végső búcsújuk során hallott.

– Nincs annál szörnyűbb, mint amikor egy apa nem lehet ott a gyermeke mellett – mormolta akkor az apja. – Nem tudom elmondani, hogy ezt mennyire sajnálom. De nincs más megoldás. Tudnod kell, hogy mindig is szeretni foglak, és akármi történik, te mindig az én kislányom maradsz.

Caleb, a nagy gyógyító lánya vagyok – gondolta Serra, miközben tétován tologatta ide-oda a kamrában lógó ruhákat. – És erős vagyok, akár az apám.

Végül kiválasztott egy sötét nadrágot, illetve egy blúzt, amelyet a Doan királyi családjának címere díszített – mindkettőt a férjétől kapta ajándékba. A férje is hiányzott neki, de máshogy, mint az apja. Az apja elküldte maga mellől, míg Gerrant a lázadók vették el tőle.

Öltözködés közben megpróbált nem gondolni az ő koronahercegére. A gyilkosság a közelmúltban történt, és fájdalmai alig tompultak. Az aljas támadást elkövető bányászokat nem sikerült elfogni, de Serra remélte, hogy hamarosan ez is bekövetkezik.

Halk kopogás ütötte meg a fülét, ami végre kirángatta szomorú gondolatainak nyomasztó világából.

– Szabad! – kiáltotta habozás nélkül, mert pontosan tudta, hogy ki lehet az az egyetlen ember, aki ezen a kora reggeli órán felkeresi őt a magánlakosztályában.

Az ajtó kinyílt, és Lucia, a személyi testőre belépett a szobába. A katonanőn első pillantásra nem látszott semmi feltűnő: sötét bőrű, a negyvenes éveinek elején járó nő, aki rövidre vágva hordja fekete, göndör haját. Ám az egyenruhája szövetén kemény, alaposan kidolgozott izmok sejlettek át, és a szeméből sugárzó határozott tekintet arról árulkodott, hogy súlyos hibát követ el az, aki nem veszi őt komolyan.

Serra tudott arról, hogy Lucia harcolt a húsz évvel ezelőtti Új Sith Háborúban. A híres-hírhedt Éjjárók egyik mesterlövészeként gyakorlatilag a Sötét Testvériséget szolgálta a Köztársaság ellen harcoló hadseregben. Viszont, ahogyan azt az apja sokszor elmagyarázta Serrának, az egyszerű katonák lényegesen különböztek a Sith-mesterektől.

A Sith-ek és a Jedik filozófiai eszményekért vívták örökös háborújukat – azt a háborút, amelyben Caleb nem akart részt venni. A seregek zömét alkotó harcosok számára a háború egészen másról szólt. Azok, akik beálltak a Sith-ek zászlói alá, azért tették, mert úgy hitték, hogy a Köztársaság nem törődött velük. A Szenátus iránti ellenszenvüktől vezérelve harcoltak az ellen, amit ők zsarnoki kormányzatnak láttak.

Ezek a hétköznapi teremtmények olyan hatalmak áldozataivá váltak, amelyeket ellenőrizni és irányítani nem állt módjukban, sőt igazából még megérteni sem. Feláldozható bábok voltak, akiket halomra mészároltak a csatákban, magukat nagynak és hatalmasnak gondoló egyének parancsára.

– Hogy aludtál? – érdeklődött Lucia, miután becsukta maga mögött az ajtót, hogy más ne hallhassa kettejüket.

– Nem valami jól – vallotta be Serra, mert nem lett volna értelme hazudni annak a nőnek, aki az elmúlt hét évben szinte minden percben mellette tartózkodott. Úgyis átlátott volna rajta…

– Megint a rémálmok? – kérdezte a testőr.

A hercegnő bólintott, de nem mondott el többet. Hogy az álmai miről szóltak, azt sosem árulta el Luciának – a valódi kilétét sem fedte fel előtte –, és a testőre tisztelte őt annyira, hogy ne faggatózzon. Mindkettejük múltjában akadtak sötét időszakok, amelyekről nem akartak beszélni – és ez is azon dolgok közé tartozott, amelyek miatt kölcsönösen vonzódtak egymáshoz.

– A király beszélni kíván veled – tájékoztatta Lucia az úrnőjét.

Serra tudta, ha az uralkodó ennyire korán hívatja, akkor az azt jelenti, hogy fontos híreket kapott.

– Nem mondta, hogy mit óhajt?

– Azt hiszem, a férjed gyilkosairól lesz szó – felelte a testőr, és lehúzott egy finom, fekete fátylat a sarokban álló tartókarról.

Serrának elszorult a torka, és ügyetlenül matatva gombolta be blúzának legfelső gombjait. Pillanatokkal később úrrá lett az érzésein, és tökéletesen mozdulatlanul állt, amíg a testőre feltette fejére a fátylat. A doani szokásoknak megfelelően elvárták tőle, hogy a férje halála után még egy teljes évig viselje a gyásznak ezen jelképét – vagy addig, amíg nem áll bosszút meggyilkolt szerelméért.

Lucia aztán ezerszer begyakorolt, pontos és gyors mozdulatokkal felgöngyölte, majd a fátyol alatt összetűzte Serra hosszú, fekete haját. Mialatt szótlanul dolgozott, az úrnő kicsit hátrahajolt, hogy a nála valamivel alacsonyabb, átlagos magasságú testőr kényelmesen elérje a tarkóját.

– Ha jól tudom, hercegnő vagy – korholta őt Lucia. – Állj egyenesen és húzd ki magad!

Serra nem szólt semmit, csak mosolygott. Az elmúlt hét év alatt Lucia olyanná vált számára, mintha az anyja lett volna – az igazit sosem ismerte –, feltéve persze, hogy az anyja mesterlövészként szolgált az Éjjárók soraiban a Sith Háborúk idején.

Lucia végül eligazgatta a fátylat, hátralépett, hogy megszemlélje védencét, és néhány pillanat múlva elégedetten kijelentette:

– Lélegzetelállító, mint mindig.

* * *

Serra a testőre kíséretében vágott át a palotán a trónteremig, ahol az uralkodó várta. Lucia rögtön az indulásuk után elfoglalta megszokott helyét: egy lépéssel a hercegnő mögött és tőle kissé balra. Miután a legtöbb teremtmény jobbkezes volt, ez a pozíció biztosította a testőr számára a legjobb lehetőséget arra, hogy ha kell, beugorjon az úrnője és egy szemből támadó merénylő lövedéke közé. Nem mintha sok esély lett volna arra, hogy bárki rájuk támad itt, a Királyi Palota falai között, de a testőrnő mindig készen állt, és készségesen adta volna életét a védencéért.

A Sötét Testvériség húsz évvel ezelőtti megsemmisülését követően Lucia – akárcsak a Sith-hadseregben szolgáló bajtársainak többsége – hadifogoly lett. Hat hónapot töltött egy munkatáborban, hegesztett és hajókat javított, amíg a Szenátus általános amnesztiát hirdetett mindazok számára, akik valaha a Testvériség seregeiben harcoltak.

Ezt követően tizenhárom éven keresztül testőrként, szabadúszó zsoldosként, végül fejvadászként dolgozott. Ez utóbbi foglalkozásának köszönhetően akadt össze Serrával, és ekkor szerezte be azt a hosszú, vörös sebhelyet, amely a köldökétől kiindulva egészen a szegycsontja felső csúcsáig ért.

Akkoriban éppen Salto Zendart üldözte, a négy Meerian-fivér egyikét. Ezek az illetők azt az őrült tervet főzték ki, hogy elrabolnak egy magas rangú muun hivatalnokot az Intergalaktikus Bankkartell vállalati központjából, és minden elképzelést felülmúló váltságdíjat kérnek érte. A szánalmasan félresikerült vállalkozás véget ért, még mielőtt igazán megkezdődhetett volna. Amikor a fivérek megpróbáltak behatolni az IBK fő irodaépületébe a Muunilinsten, a biztonságiak kettőt lelőttek közülük. A harmadikat élve fogták el, míg a negyediknek – Saltónak – sikerült megszöknie, dacára annak, hogy az őrök életveszélyesen megsebesítették.

Az IBK akkora vérdíjat tűzött ki a szökevény fejére, hogy az még a Középső Gyűrűből is vonzotta a fejvadászokat, és a csábításnak Lucia sem tudott ellenállni. Az Éjjáróknál szerzett kapcsolatait kamatoztatva sikerült kiderítenie, hogy Saltót a Bandomeer nevezetű bolygó egyik kórházában kezelik.

Haladéktalanul átrepült arra a világra, ám amikor megpróbálta őrizetbe venni a férfit, a kórház egyik orvosa, egy fiatal nő belépett elé. Dacára annak, hogy Lucia egész fegyverarzenált hordott a hátán, a magas, sötét hajú nő nem hátrált, sőt határozottan kijelentette: nem fogja hagyni, hogy bárki elszállítsa a betegét, amíg az kritikus állapotban van.

Az orvos még akkor sem ijedt meg, amikor Lucia rászegezte a sugárvetőjét, és keményen ráparancsolt, hogy lépjen félre – egyszerűen csak megrázta a fejét, és a helyén maradt.

A történet ezen a ponton akár véget is érhetett volna, mert Lucia nem lőtt volna le egy ártatlan nőt annak érdekében, hogy megszerezze a vérdíjat. De szerencsétlen módon azon a napon nem ő volt az egyetlen fejvadász a kórházban. Salto ugyanolyan ügyetlenül álcázta a nyomait, mint ahogyan a bűncselekményt próbálta elkövetni.

Mialatt Lucia és Serra némán meredt egymásra, egy twi'lek rontott be a betegszobába, sugárvetővel a kezében. Lucia éppen idejében fordult meg ahhoz, hogy ne a hátába, hanem a hasába kapja a lövést. Nyomban a padlóra roskadt, fegyvere kicsúszott az ujjai közül. Serra megpróbálta ugyan megakadályozni, hogy a twi'lek elvigye Saltót, de a tagbaszakadt alak fejbe vágta őt a pisztolyával, és miután a nő összeesett, a támadó kirángatta az ágyból, és elvonszolta a nyöszörgő sebesültet.

Lucia a hasán tátongó lyukkal nem törődve, kúszva indult utánuk. Mire kivergődött a szobából, a twi'lek már a folyosó felénél járt, de ennél messzebbre nem jutott, mert egy másik, szintén a vérdíjra pályázó fejvadász hátba lőtte. Ami ezután történt, arról Lucia csak utóbb értesült, mert hirtelen elvesztette az eszméletét.

A hivatalos jelentések szerint azon a napon legalább hat és legfeljebb tíz fejvadász fordult meg a kórházban. Luciával ellentétben a legtöbbjüknek nem akadtak kifogásai az ellen, hogy ártatlan civileket gyilkoljanak meg – vagy éppen egymást – annak érdekében, hogy bezsebeljék a jutalmat. Mire a vérfürdő véget ért, Salto meghalt, és rajta kívül életét vesztette egy másik beteg, egy nővér, három biztonsági őr, valamint négy fejvadász.

Lucia csakis Serrának köszönhette, hogy a neve nem került rá a halálos áldozatok listájára. Mialatt a folyosókon ádáz tűzharc dúlt, a doktornő visszavonszolta őt a szobába, és elsősegélyben részesítette. Megmentette az életét, annak ellenére, hogy ő maga is súlyosan megsebesült a fején – és dacára annak, hogy alig néhány perccel korábban Lucia fegyvert szegezett az arcának.

Lucia az életét köszönhette a fiatal orvosnőnek, és még azon a napon megesküdött, hogy vigyázni fog rá, függetlenül attól, hogy hová megy és mit csinál. A feladat korántsem bizonyult könnyűnek. Mielőtt hozzáment Gerranhoz, Serra rengetegszer költözködött. Néhány hétnél tovább sehol sem maradt meg, újra és újra áttelepedett egy másik bolygóra. Mintha keresett volna valamit, amit sosem találhatott meg, vagy menekült volna valami elől, ami elől valójában sosem szökhetett meg…

A doktornő kezdetben nem rajongott azért, hogy valaki állandóan figyeljen rá, de nem tudta megakadályozni, hogy Lucia árnyékként kövesse bolygóról bolygóra. Végül aztán megtanulta méltányolni, hogy van egy képzett és tapasztalt testőre, aki folyton a rendelkezésére áll. Bármikor kész volt bárhová elutazni, hogy segítsen valakin, márpedig a Külső Gyűrű bővelkedett veszélyes helyekben.

Az évek folyamán Lucia több lett, mint a hercegnő védelmezője: a bizalmasává és a barátjává vált. És amikor Gerran megkérte Serra kezét, ő azzal a feltétellel mondott igent, hogy maga mellett tarthatja a testőrét.

Az uralkodó kezdetben vonakodott teljesíteni a kérést, de később engedett, és elintézte, hogy Luciát felvegyék a Doani Királyi Gárdába. Lucia ugyan esküt tett, hogy haláláig szolgálja és védi a királyt, illetve a királyi család valamennyi tagját, de a hűség szálai csakis Serrához fűzték.

Ezért vált mind idegesebbé, mialatt a trónterem felé közeledtek. Noha az imént nem vallotta be úrnőjének, többé-kevésbé sejtette, hogy a király miért kívánt beszélni vele.

Amikor megérkeztek a bejárathoz, az őrök elkérték tőle a sugárvetőjét – törvény írta elő, hogy a király jelenlétében csakis a saját személyi biztosítói viselhetnek fegyvert. Noha minden esetben vita és megjegyzés nélkül engedelmeskedett, mindig is rosszul érezte magát, amiért nincs fegyver a keze ügyében.

Éppen elégszer kísérte már el az úrnőjét audienciára ahhoz, hogy hozzászokjon a trónterem kék és arany színekben pompázó díszeihez. Ám ezen a reggelen a tágas helyiség másképp festett, mint általában. A szolgákból, csatlósokból, előkelőségekből és díszvendégekből álló, jellegzetes tömegnek ezúttal nyomát sem lehetett látni. A teremben csakis maga az uralkodó, illetve négy testőre tartózkodott – ez azt jelentette, hogy mindaz, ami a találkozón elhangzik majd, nem kerülhet ki e falak közül.

Ha az üres csarnok ásító üressége és szokatlan csendje aggasztotta is Serrát, nem adta tanújelét, mialatt megközelítette az emelvényt, amelynek tetején a király ült a trónján. Lucia – az előírások szellemében – három lépéssel lemaradva követte az úrnőjét.

Az uralkodó a megjelenését tekintve pontosan úgy festett, mint halott fiának két-három évtizeddel idősebb mása. A széles vállú, magas férfi arcát mélyen barázdált, erőt sugalló vonások jellemezték. Aranyszínű, göndör fürtjei a vállát verdesték, rövidre nyírt körszakálla valamivel sötétebb árnyalatokban játszott, mint a haja. Ugyanakkor, míg Lucia az úrnője esküvője óta eltelt időszakban alaposan megismerte Gerrant, a király személyiségéről keveset tudott. Csakis tisztes távolságból látta őt a hivatalos események alatt, márpedig ezen alkalmakkor az udvari etikett előírásainak megfelelően és rendkívül tartózkodóan viselkedett.

A kék szőnyeggel bevont lépcső aljához érkezve Serra megállt, és fél térdre ereszkedve fejet hajtott, míg Lucia vigyázzállásba vágta magát mögötte.

– Hívatott, felséges uram? – kérdezte köszönés gyanánt az úrnő.

– A terroristákat, akik megtervezték és végrehajtották a támadást a fiam siklója ellen, az éjszaka folyamán megölték – válaszolta a király minden ceremónia és bevezetés nélkül.

– Ez biztos? – kérdezte meglepetten Serra, és felpillantott a felette ülő uralkodóra.

– Egy ismeretlen személy értesítette a hatóságokat, hogy hol találják a tetemeket – felelte az uralkodó. – Egy biztonsági egység a helyszínre repült, és valóban megtalálta őket. Egy barlangban hevertek, amelyet főhadiszállásnak használtak.

– Ez csodálatos hír! – kiáltotta Serra, és mialatt felállt, az arca felderült.

Tett egy lépést az emelvény felé, talán azért, hogy megölelje a királyt. Ám az apósa ülve maradt, sőt arcizma sem rezzent. Serra zavarba jött, megtorpant, és a testőrök gyanakvó pillantásaitól kísérve hátrébb húzódott. Az uralkodó reakciója láttán Lucia megérezte, hogy a gyomra összehúzódik, és csak remélni tudta, hogy mások nem veszik észre rajta az idegesség jeleit.

– Van valami, amit nem mondott el nekem, felség? – kérdezte a hercegnő. – Baj van? A hatóságok biztosak abban, hogy Gelba került elő?

– Minden kétséget kizáróan azonosították a tetemét – felelte az uralkodó. – Rajta kívül életét vesztette két testőre, illetve három alvezére. És egy Medd Tandar nevezetű cereáni férfi is.

– Egy cereáni? – ismételte csodálkozva Serra.

– Az illető Jedi volt – válaszolta a király.

Serra megrázta a fejét, mintha nem értené vagy nem tudná megemészteni azt, amit hallott, és megkérdezte:

– Mit keresett egy Jedi a Doanon?

– A Jedi-tanács egyik tagja a közelmúltban kapcsolatba lépett velem – közölte a király –, és arra kért, engedjem meg, hogy egy küldöttük felkeresse a lázadókat. Teljesítettem a kérést.

A hercegnő meglepetten pislogott. A továbbra is feszes vigyázzban álló Lucia gondosan ügyelt, hogy semmi se látszódjon rajta, noha ugyanúgy meghökkent, mint az úrnője.

– Mindig is megpróbáltuk elérni, hogy a Jedi-tanács és a Szenátus ne avatkozzon be a belügyeinkbe – jegyezte meg aztán Serra.

– Egyre többen támadják a világunk politikáját – magyarázta az uralkodó –, míg a Galaxis lakói közül mind többen támogatják a lázadókat. Szövetségesekre van szükségünk, hogy megőrizhessük a hagyományos életformánkat. Ha együttműködünk a Jedikkel, azzal elérjük, hogy ők és a szenátorok kevésbé lesznek hajlamosak számunkra kedvezőtlen intézkedéseket foganatosítani.

– Szóval, miért jött ide az a Jedi? – kérdezte ridegen Serra.

A király a homlokát ráncolva, szigorúan nézett le a hercegnőre; a pillantása láttán Lucia rájött, hogy a bolygó ura nem szereti, ha vallatóra fogják a saját tróntermében. Ugyanakkor, talán elhunyt fia iránti tiszteletból nem utasította rendre Serrát, csupán válaszolt neki:

– A Jedik híreket kaptak, melyek szerint a lázadók valószínűleg rábukkantak néhány ősrégi talizmánra és ékszerre, amelyeket átitat a sötét oldal ereje. A cereánit azért küldték, hogy járjon utána ezen állításoknak, és ha igaznak bizonyulnak, vigye el a leleteket a Coruscantra, a Jedi-templomba, ahol biztonságos helyre kerülnének.

Lucia azonnal felismerte, hogy az uralkodó miféle érvek alapján engedélyezte a Jediknek a doani küldetést. A helyi nemeseknek más már nem is hiányzott, minthogy az ellenségeik pusztító fegyverekhez jussanak. És a király úgy iktathatta ki ezt a veszélyforrást a lehető legegyszerűbben és leghatékonyabban, ha hagyta, hogy a Jedik intézzék el. Sajnálatos módon a cereáni halála aligha szerepelt a tervben…

– Azt gondolja, felség, hogy a Jedik önt fogják hibáztatni Medd haláláért – vélekedett a hercegnő, aki éles eszének köszönhetően pillanatok alatt összerakta magában a darabokat. – Tudott arról, hogy felkeresi a lázadókat, ezért aztán úgy fog tűnni, hogy ön bérelte fel a gyilkosokat, akik követték a bányászokat a rejtekhelyükig, és végeztek velük.

A király komoran bólintott, és megfontoltan felelt:

– Gelba és az alvezérei halála komoly csapás az ellenségeink számára, de nem kell hozzá sok idő, és mások lépnek a helyükre. A terroristák úgy tenyésznek, akár a rovarok, és az ellenük vívott háborúnknak koránt sincs vége. A Szenátus mindeddig nem próbálta megakadályozni az erőfeszítéseinket, amelyeket azért tettünk, hogy megtisztítsuk a világunkat ezektől a bűnözőktől. Viszont, ha azt hiszik majd, hogy egy Jedit használtam fel annak érdekében, hogy kiéljem a személyes bosszúvágyamat, nem fognak tétlenül üldögélni. – A király hirtelen felállt, teljes magasságában kihúzta magát, amitől valósággal a márványpadlón álló Serra fölébe tornyosult, és mialatt folytatta, olyan zengő, olyan erős hangot használt, hogy szavai visszaverődtek a trónterem falairól:

– De az az orgyilkos nem az én parancsomnak engedelmeskedve cselekedett. Ez a gyilkosság a tudtom és beleegyezésem nélkül történt! Az elkövető megszegte a doani törvényeket, és ezért talán nagy árat fogunk fizetni.

– Ezért hívatott ide, felség? – kérdezte Serra higgadtan, amivel elárulta, hogy nem hajlandó elgyávulni a király haragja láttán. – Azzal vádol, hogy elárultam önt?

Nyomasztó csend borult a teremre. A király és a hercegnő legalább fél percig meredten figyelte egymást, majd az uralkodó ismét megszólalt:

– Amikor annak idején a fiam bejelentette, hogy szándékában áll feleségül venni téged, elleneztem a házasságotokat. – Immáron lehiggadva, fesztelenül beszélt, mintha csak ebéd közben csevegett volna valakivel, de a szemét továbbra is Serrára szegezte, és figyelmesen tanulmányozta őt.

– Igen, felség – válaszolta szenvtelenül a hercegnő, mit sem árulva el az érzéseiről. – A fia ennyit elmondott nekem.

– Titkokat rejtegetsz – folytatta király. – Komoly erőfeszítéseket tettem, hogy megtudjak valamit a szüleidről vagy a családodról, de nem derítettem ki semmit. A múltadra teljes homály borul.

– A múltamnak semmi köze a jelenhez és a jövőhöz, felség – felelte eltökélten Serra. – Ezt az ön fia elfogadta.

– Szemmel tartottalak az utóbbi három évben – vallotta be az uralkodó. – Láttam, hogy ószintén szeretted a fiamat. És azt is látom, hogy a halála mélyen lesújtott téged.

Serra nem szólt semmit, de a szemét könnyek árasztották el, miközben nemrég elveszített férjére gondolt.

– Az évek folyamán megtanultam megbecsülni azokat a jellemvonásaidat, amelyeket a fiam oly nagyra értékelt – közölte aztán a király. – Az erődet. Az intelligenciádat. A házunkhoz való hűségedet. De a fiam immáron halott, és én önkéntelenül töprengeni kezdtem azon, hogy valójában kihez vagy hűséges.

– Amikor frigyre léptem Gerrannal, fogadalmat tettem, hogy halálomig szolgálom a koronát – válaszolta Serra eltökélten és határozottan, noha a szemében még ekkor is könnyek csillogtak. – És most, hogy ő nincs többé, nem fogom beszennyezni az emlékét azzal, hogy megszegem az eskümet és elhanyagolom a kötelességeimet.

– Hiszek neked – mondta a király néhány másodperces szünet után, kissé fáradt hangon. – Bár ezzel tapodtat sem jutok közelebb annak kiderítéséhez, hogy ki áll a támadás hátterében.

Lucia halkan, feltűnés nélkül kiengedte a levegőt a tüdejéből, és csak ekkor jött rá, hogy egy ideje visszafojtotta a lélegzetét.

Az uralkodó visszaereszkedett trónjára, az arckifejezése arról tanúskodott, hogy kételyek gyötrik, illetve hogy továbbra is gyászolja a fiát. Serra felhágott a lépcsőn, és nem törődve azzal, hogy a testőrök léptek egyet felé, letérdelt a trón elé, elég közel ahhoz, hogy kezét megnyugtatásnak szánt gesztussal a király alkarjára tehesse, és megszólalt:

– Az ön fiát a Doan valamennyi nemese szerette, felség. Viszont a lázadók kivétel nélkül gyűlölték őt. Bárki felbérelhette az orgyilkost, és az illetőnek talán sejtelme sem volt arról, hogy a Jedi is a helyszínen lesz. A cereáni halála szerencsétlen baleset volt, nem holmi baljós összeesküvés eredménye.

– Attól tartok, a Jediket nem egykönnyen lehet meggyőzni erről – jegyezte meg az uralkodó.

– Akkor engedje meg, hogy beszéljek velük! – ajánlotta a hercegnő. – Küldjön el a Coruscantra! Megértetem velük, hogy önnek nincs köze a társuk halálához.

– Láttalak téged a folyosókon az elmúlt hónapok során – felelte a király. – Tudom, hogy manapság is hordozod magadban a fiam halála miatti fájdalmadat. Nem kérhetem tőled, hogy tedd meg ezt, amíg a férjedet gyászolod.

– Pontosan ezért kell nekem a Coruscantra utaznom! – vágott vissza szenvedélyesen Serra. – A Jedik hajlamosak lesznek több könyörületet tanúsítani egy gyászoló özvegy iránt. Engedje meg felség, hogy elintézzem önnek ezt az ügyet! Gerran is ezt akarná.

A király fontolóra vette az elhangzottakat, és néhány másodperc múlva bólintott.

Serra felállt, mélyen meghajolt, majd sarkon fordult, és minden búcsúzkodás nélkül elindult a kijárat felé. Lucia felzárkózott mögé, és együtt hagyták el a tróntermet, amelynek ajtajában a testőrnő egy pillanatra még megállt, amíg visszakapta fegyverét.

* * *

Egyikük sem mert megszólalni mindaddig, amíg vissza nem értek a hercegnő lakosztályába. Miután az ajtó bezárult mögöttük, és biztonságban tudhatták magukat, Serra letépte fejéről és a padlóra hajította fátylát, majd ingerülten felcsattant:

– Vidd ezt el valahová, és égesd el!

– Be kell vallanom valamit – mondta csendesen Lucia, mialatt felmarkolta a padlóról a finom szövetet.

Serra szembefordult vele, és ránézett, de a testőrnő nem tudott leolvasni semmiféle érzést az úrnője arcáról. Végül aztán vett egy mély lélegzetet, és hogy mihamarabb túl legyen rajta, gyorsan, már-már hadarva bevallotta:

– Én béreltem fel az orgyilkost, aki végzett Gelbával és a társaival.

Lucia szeretett volna még többet mondani. Szerette volna elmagyarázni, hogy mit sem tudott a Doanra érkezett Jediről. Meg akarta értetni Serrával, hogy amit tett, azt őérte tette.

Lucia már a kettejük kapcsolatának legelején megérezte, hogy a fiatal orvosnő bensőjében sötétség rejtőzik, egyfajta árnyék vetül a lelkére. És úgy vette észre, hogy Gerran halála óta ez az árnyék megnövekedett. Látta, hogy a barátján lassan eluralkodik a pusztító kétségbeesés. Teltek a hetek és a hónapok, s a hercegnő komor némaságba burkolózva, fekete gyászruhába öltözötten bolyongott a palota folyosóin, akár egy végsőkig meggyötört kísértet.

Lucia nem akart mást, mint enyhíteni Serra szenvedését. Arra gondolt, hogy ha a Gerran haláláért felelős személyek megfizetnek aljas tettükért, akkor az úrnője lezárja magában a dolgot, továbblép, és ezzel előjön a sötétségből, amelybe a közelmúltban betévedt.

Szerette volna elmondani mindezt, de nem tudta. Ő csupán egyszerű katona volt, aki sosem tudott bánni a szavakkal.

Aztán legnagyobb meglepetésére Serra hirtelen odalépett hozzá, hosszan, melegen megölelte őt, és a fülébe suttogta:

– Amikor a király közölte velem, hogy valaki orgyilkost fogadott, hogy megbosszulja Gerran halálát, egyből megsejtettem, hogy te voltál az. Köszönöm…

És Lucia megérezte, hogy nem kell elmondania a hercegnőnek mindazt, amit mondani akar. A barátja máris mindent tudott.

– Azt hiszem, szólnod kéne a királynak – vélekedett Lucia, miután a hercegnő kiengedte őt a karjai közül, és eltávolodott tőle.

– Azonnal elrendelné, hogy tartóztassanak le – felelte Serra, és határozottan megrázta a fejét. – Vagy legalábbis eltávolíttatna a helyedről. És azt nem hagyhatom. Szükségem van rád. Azt akarom, hogy mellettem legyél, amikor elutazom a Coruscantra.

– Szóval, továbbra is azt tervezed, hogy beszélsz a Jedikkel? – kérdezte Lucia kissé meglepődve. – Mit fogsz mondani nekik?

– Medd a körülmények szerencsétlen összjátéka folytán halt meg – felelte Serra. – A királynak nincs köze a halálához. Ez minden, amit tudniuk kell.

Luciának ugyan bőven akadtak kételyei, viszont elég jól ismerte Serrát ahhoz, hogy tudja, a vita puszta időpocsékolás volna. Az úrnőjének nem állt szándékában leleplezni őt sem az uralkodó, sem pedig a Jedik előtt, de ennyivel nem tudta túltenni magát az ügyön.

– Nem akartalak bajba keverni téged – mondta halkan. – És persze a királyt sem. Nagyon sajnálom!

– Nehogy bocsánatot kérj! – csattant fel Serra. – Gelba és a hívei pontosan azt kapták, amit megérdemeltek. Csak azt sajnálom, hogy nem voltam ott, és nem láttam a saját szememmel a halálukat.

A hangjából vagy inkább az egész lényéből áradó indulatok – a nyers harag és gyűlölet – meglepték és összezavarták Luciát, ösztönösen lépett egyet hátra, szinte elugrott a barátja közeléből. De aztán Serra melegen rámosolygott, és a kínos pillanat tovaszállt.

– Indulnunk kell, amilyen hamar csak lehetséges – jelentette ki ekkor a hercegnő. – Nem akarom megváratni a Jedi-tanácsot.

– Máris intézkedem – válaszolta Lucia, noha tudván tudta, hogy több nap fog eltelni, mire útnak indulhatnak. A hercegnő nem egykönnyen hagyhatta el a Doant, előbb egy sor hivatalos eljáráson kellett átesnie, és eleget kellett tennie a diplomáciai protokoll előírásainak.

– Hamarosan túl leszünk az egészen – mondta ekkor bizakodva Serra, és jobbját finoman rátette a testőre vállára. – Gelba és a cinkosai halottak. A férjem halála megbosszultatott. Egy rövid találkozó a Jedi-nagymesterekkel, és máris magunk mögött tudhatjuk ezt a szörnyű ügyet.

Lucia bólintott, noha tudta, hogy nem lesz ennyire egyszerű. Ezt az ügyet nem lehetett könnyen és hamar elintézni. A Jedi halála események egész láncreakcióját indította el – és a testőrnő attól félt, hogy mire az véget ér, az úrnője és ő nagyon rosszul járnak.

Harmadik fejezet

A kocsmában alig néhány vendég üldögélt a napnak ebben a szakában, általában csak késő estére szokott zsúfolásig megtelni. Darth Bane pontosan ezért időzítette a találkozót erre a kora délutáni órára.

Az ügynöke, egy Argel Tenn nevezetű, ötvenes éveiben járó, kopasz és elhízott alak már megérkezett, a söntés egyik hátsó, deszkafalakkal elzárt asztalánál ült. Mialatt Bane átszelte a helyiséget, senki sem törődött vele. Errefelé mindenki úgy tudta – többek között Argel is hogy ő Sepp Omek, a Ciutric-on élő, jómódú kereskedők egyike.

Bane az ügynökkel szemközti helyre telepedett le, és apró kézmozdulatával magához intette a pincérnőt. A fiatal lány odasietett hozzájuk, felvette a rendelést, és máris elszaladt, hogy magukra hagyja őket. A Ciutric-on bevett szokásnak számított, hogy a kereskedők a bárok, éttermek vagy éppen kocsmák mélyén tárgyaltak és kötöttek üzletet, s a kiszolgáló személyzet tagjai igyekeztek a lehető legkevesebbet zavarni őket.

– Miért nem találkozunk soha a birtokán? – érdeklődött köszönés helyett Argel. – Városszerte az a hír járja, hogy az öné a bolygó legjobb borospincéje.

– Nem szeretném, ha a húgom tudomást szerezne a mi kis üzleteinkről – válaszolta Bane.

Argel kuncogva bólogatott, és halkan megjegyezte:

– Amit én tökéletesen megértek.

Rövid időre felfüggesztették a megbeszélést, ugyanis megérkezett a pincérnő, gyorsan lerakta az italokat az asztalra, majd távozott.

– A legtöbb ügyfelem – folytatta ekkor az ügynök – vonakodik tudatni a barátaival és a családtagjaival, hogy a sötét oldal iránt érdeklődik.

Bane valahányszor Argellel üzletelt, keserű ízt érzett a szájában, de ebben a mostani esetben nem fordulhatott senki máshoz. Ha tiltott Sith-iratokat kellett keríteni, a testes alaknál jobb nem akadt a szektorban. Tekintélyes vagyont szedett össze azzal, hogy – a legszigorúbb titoktartás mellett – megkereste a kért anyagokat, megvásárolta, majd személyesen leszállította azokat az ügyfeleinek, miközben gondoskodott arról, hogy az illetők nevét ne lehessen összekötni a vásárlással.

Természetesen ügyfeleinek túlnyomó többsége a Sith-tárgyak rajongója és gyűjtője volt, akik nem vágytak másra, minthogy birtokolhassanak valamit, amit a Jedi-tanács tiltólistára tett. Ezek az illetők semmit sem tudtak a sötét oldalról és annak hatalmáról. Áldott tudatlanságban tévelyegve vették a könyveket és emléktárgyakat, mit sem sejtve arról, hogy valójában mi kerül a kezükbe.

Elsősorban ez a tény váltotta ki azt, hogy Bane-nek keserű epe tolult fel a torkán, amikor Argellel találkozott. A férfi imádott a sötét oldal szakértőjének szerepében tetszelegni. Úgy adta-vette és csereberélte az ősi Sith-ek titkait, mintha ócska rongyszőnyegeket árult volna egy nyomorúságos, szabadtéri piacon. Bane-t mérhetetlenül bosszantotta a gondolat, hogy ki tudja, miféle kincsek mehettek már át az ügynök kezén, és kerültek olyanok birtokába, akik túl gyengék vagy ostobák voltak ahhoz, hogy valaha is felhasználhassák a szerzeményeiket.

Néha elábrándozott arról, hogy felfedi a valódi kilétét Argel előtt, csak azért, hogy lássa a reakcióját. Szerette volna végignézni, ahogy az ügynök megretten, megalázkodik, és térden állva könyörög kegyelemért egy valódi Sith lába előtt. Ám méltóságán alulinak találta, hogy kicsinyes bosszút álljon a jelentéktelen alakon. Ezen felül Argel már többször is hasznosnak bizonyult a számára, így aztán hajlott arra, hogy tovább játssza a megszállott gyűjtő szerepét.

– Remélem, megtalálta azt, amit keresek – mormolta mély hangon. – Az ön által szolgáltatott részletek meglehetősen homályosak.

– Azt megígérem, Sepp – válaszolta ravaszkásan mosolyogva az ügynök hogy nem fog csalódni. Azt viszont elképzelni sem tudja, hogy mennyire nehezen ment – tette hozzá jócskán eltúlzott sóhajtás kíséretében. – Amit ön keres, az a Galaxis minden szegletében illegálisnak számít. A Jedi-tanács a tiltott cikkek közé sorolta.

– Minden tiltólistán van, amivel ön kereskedik – mutatott rá fojtott hangon Bane.

– Így igaz, de ez most valami más – felelte a fejét csóválva Argel. – Korábban még egyszer sem hallottam a Darth Andeddu nevet. És a beszállítóim sem. Így aztán a megszokott csatornákon kívül kellett keresgélnem. De végül persze, ahogy az már lenni szokott, sikerült.

– Remélem, óvatosan járt el – jegyezte meg Bane a homlokát ráncolva. – Nem szeretném, ha ennek a bizonyos tárgynak a híre valahogyan eljutna a Jedi-tanácshoz.

– Mi a baj, Sepp? – kérdezte jókedvűen felkacagva az ügynök. – Néhány üzleti fogása nem felel meg a törvényeknek? Vagy attól fél, hogy a Jedik utánanéznek a könyvelésének? Nem szeret adót fizetni?

– Igen, valami ilyesmiről van szó… – dünnyögte Bane.

– Legyen nyugodt, soha senki nem fogja megtudni, hogy érintett az ügyben – válaszolta hanyagul legyintve Argel. – Csak azért hozakodtam elő a dologgal, mert attól tartok, újra kell tárgyalnunk az eredeti árat.

– Már megállapodtunk – felelte kurtán Bane.

– Ugyan, Sepp, ugyan-ugyan… Nagyon jól tudja, hogy az első ajánlatom becslésen alapult – emlékeztette Argel az ügyfelét. – Hogy fényt derítsek a kért áru hollétére, háromszor annyit költöttem, mint szoktam. De hajlandó vagyok árengedményt adni, és csupán megkétszerezni az eredeti ajánlatot.

Bane a fogait csikorgatta dühében. Korábban azt remélte, hogy hamar túleshet ezen a tárgyaláson, de most látta, hogy ennek esélyei elszálltak. Természetesen módjában állt volna kifizetni a kívánt árat, csakhogy attól az ügynök gyanút fogott volna. El kellett játszani a szerepét, a fukar kereskedőt. Furcsának hatott volna, ha nem alkudozik az utolsó kreditig.

– Rendben, adok magának tíz százalék jutalmat – jelentette ki határozottan. – Többről szó sem lehet…

A következő húsz percben szenvedélyesen alkudoztak, és végül az eredeti ár száznegyven százalékában állapodtak meg.

– Mint mindig, ezúttal is élvezet volt üzletelni önnel – udvariaskodott szélesen vigyorogva Argel, miután megszületett a megegyezés.

Azzal benyúlt az ujjasa alá, és előhúzott egy körülbelül harminc centi hosszú, vékony fémhengert, amelynek egyik vége teljesen zárt volt, míg a másikon csavaros kupak csillogott.

– Amennyiben ez a tétel nem nyeri el a tetszését – folytatta az ügynök –, boldogan visszaveszem, és visszatérítem a kreditjeit is… leszámítva némi megbízási díjat természetesen.

– Erősen kétlem, hogy erre szükség lesz – válaszolta Bane, mialatt átvette és a ruhája alá süllyesztette a hengert.

Miután megkapta azt, amit akart, nem lett volna értelme tovább időzni a kocsmában. Égett a vágytól, hogy szemügyre vegye a szerzeményét, de egészen addig ellenállt a kísértésnek, amíg vissza nem ért a házába, ahol is azonnal a könyvtárába sietett. Először lassan lecsavarta a kupakot, majd a hengert óvatosan megdöntve kicsúsztatta belőle a tartalmát, az egyetlen szál, összegöngyölt pergament.

Amikor a közelmúltban kapcsolatba lépett Argellel, egyszerű utasítást adott neki: kerítsen elő minden könyvet, kéziratot vagy tekercset, amelyben megemlítenek egy Darth Andeddu nevezetű Sith Nagyurat. Ennél többet nem mondott, mert attól tartott, hogy gyanakvást ébreszt és kínos kérdéseket kap, de forrón remélte, hogy ennyi elég lesz.

Az ügynöke két hónapon keresztül nem talált az égvilágon semmit. De aztán, pontosan akkor, amikor már kezdett attól félni, hogy a Jedik sikeresen eltüntették Andeddu valamennyi nyomát, Argel jelentkezett, és közölte, hogy megszerezte a kívánt árut.

Bane a lehető legóvatosabban göngyölte ki a megsárgult, száraz és repedezett lapot. És mialatt így tett, nem győzött csodálkozni az események hosszú, bonyolult és kinyomozhatatlan láncolatán, amely nem csupán azt tette lehetővé, hogy a tekercs évezredeken át fennmaradjon, hanem azt is, hogy végül az ő kezébe jusson. Ő határozott úgy, hogy előkeríti ezt az iratot, de valahol a lelke mélyén eleve elrendeltnek érezte a saját döntését. A tekercs a Sith-hagyaték része volt, azé az örökségé, amely minden jog és szokás szerint őt illette. Mintha arra ítéltetett volna, hogy rátaláljon, mintha ez ugyanolyan elkerülhetetlen lett volna, mint az, hogy a sötét oldal egy napon végleg legyőzi majd a világos oldalt.

A lapot egy számára ismeretlen állat kiszárított bőréből szabták ki egykoron. Az egyik oldala durva volt, és sötét foltok tarkították. A másik oldalát kifehérítették és simára kaparták, majd telerótták kézzel írt szavakkal. Bane azonnal felismerte a nyelvet.

Az éles és szögletes betűk a formájuk alapján erőt és harciasságot sugalltak – így festett a legelső Sith-ek írásmódja, azoké a rég kihalt teremtményeké, akik majdnem százezer éve uralták a Korribant.

Ez persze korántsem jelentette azt, hogy ez a tekercs annyira régi, csupán azt, hogy a néhai szerző annyira tisztelte a Sith-kultúrát, hogy elsajátította ezt a rég feledésbe merült nyelvet.

Bane az ősi nyelvezettel és fogalmazásmóddal küszködve olvasni kezdte a szóvirágokkal teli, cikornyás mondatokat. Ahogyan azt Argel megígérte, nem kellett csalódnia. A szöveg egyfajta vallási hirdetmény volt, amelyben bizonyos főpapok Darth Andeddut, a Halhatatlan és Örök Királyt, az egész Prakith bolygó urának nyilvánították. És az utolsó bekezdés arról szólt, hogy az örömteli eseményt megörökítendő, hatalmas és pompás templomot emelnek az új uralkodó tiszteletére. Bane elégedetten sóhajtva, gondosan felcsévélte a lapot, és visszacsúsztatta a fémhengerbe. Dacára annak, hogy az irat alig két tucat sorból állt, megkapta azt, amire szüksége volt.

A hívei templomot építettek Andeddunak a Mélymagban keringő Prakith nevezetű bolygón. Bane a legkevésbé sem kételkedett abban, hogy ott fogja megtalálni az egykori Sötét Nagyúr holokronját. Ám sajnálatos módon úgy kellett megszereznie, hogy ne ébresszen gyanút Zannah-ban.

Andeddu holokronja a halhatatlanság ígéretét hordozta. Bane a benne rejlő titkok segítségével elég sokáig élhetett ahhoz, hogy módjában álljon új tanítványt keresni és felkészíteni. Valószínűtlennek vélte, hogy a jelenlegi tanítványa ismeri a holokron jelentőségét, de nem akart kockázatokat vállalni. Zannah eddig ugyan vonakodott párbajra hívni őt, de biztosra vette, hogy ha a nő tudomást szerezne a tervéről, minden tőle telhetőt megtenne annak érdekében, hogy megakadályozza.

Nem hagyhatta, hogy a leváltástól való félelem legyen az, ami megadja a végső lökést Zannah-nak. Ha csak azért szállna harcba, mert tudja, hogy el akarják hajítani, az nem lenne más, mint az életösztön megnyilvánulása. Márpedig nem lesz elég, ha a Sith-rend örökösei csak életben akarnak maradni. Egyre erősebbnek, egyre hatalmasabbnak kell lenniük, hogy egy napon megsemmisíthessék a Jediket. A kihívásnak a tanítvány kezdeményezésére kellett megtörténnie, nem pedig a mester tettére adott válaszként – máskülönben nem ért semmit.

Így festett a mester-tanítvány viszony legfőbb ellentmondása, amitől Bane kényes helyzetbe került. Nem küldhette el Zannah-t a holokronért, és biztosra vette, hogy ha ő maga indulna érte, a tanítványa gyanút fogna. Az utóbbi évek során ritkán hagyta el a Ciutric-ot, így ha most váratlanul útnak indul, azzal okvetlenül feltűnést kelt. Valószínűnek tartotta, hogy Zannah a nyomába szegődne, vagy a távollétében csapdát állítana neki.

Noha a tanítványa mindeddig nem próbálta elragadni tőle a mesteri címet, ettől még veszedelmes és félelmetes ellenfél maradt. Bane jókora esélyt látott arra, hogy Zannah legyőzi őt, és most már biztosra vette, hogy ebben az esetben a Sith-rend egy olyan vezető kezébe kerülne, akiből hiányzik az ösztönös hajtóerő és a becsvágy.

Nem hagyhatta, hogy ez bekövetkezzen, ami azt jelentette, hogy találnia kellett valamit, amivel leköti Zannah figyelmét, míg ő maga oda-vissza megteszi a Mélymagba vezető hosszú és veszedelmes utat.

Szerencsére máris akadt egy ötlete.

* * *

Darth Bane hivatalos dolgozószobájában – nem úgy, mint az udvarház hátsó részében elrekesztett, világtól elzárt könyvtárában – több tucatnyi elektronikus berendezés zümmögött. A helyiség éjjel-nappal képernyők villódzó fényében úszott. Egyes monitorokon a HoloHálózat híradói peregtek, másokon a legkülönfélébb csillagközi tőzsdék adatsorai futottak, megint másokon azok a hírek derengtek, amelyeket az elemzőrendszer a titkos kémhálózatból beérkezett üzenetekből szűrt ki.

Noha szerte az udvarházban szép számmal akadtak fényűző berendezési tárgyak, illetve méregdrága művészeti alkotások, Bane erre az egyetlen helyiségre többet költött, mint az összes többire együttvéve. A termináloknak, holovetítőknek és képernyőknek köszönhetően jobban hasonlított egy forgalmas űrkikötő kommunikációs központjára, mint egy gazdag kereskedő barátságos, meghitt menedékére. Ám a dolgozószoba nem a tulajdonosa vagyonának fitogtatására szolgált, sokkal inkább a hatékonyság és a gyakorlatiasság tanúsítványaként. Bane a felszerelés minden egyes darabját alapos mérlegelés után, gondosan választotta ki, hogy azok képesek legyenek megbirkózni a beérkező adatmennyiséggel. A nap minden órájában ezer és ezer információ futott be, amelyeket a gépek rögzítettek, feldolgoztak és eltároltak a későbbi átvizsgálásra és elemzésre.

A dolgozószoba segített megerősíteni azt a mesterségesen terjesztett tévhitet, miszerint Bane és Zannah gazdag vállalkozók, akik megszállottan keresik akár a Galaxis legtávolabbi zugaiból származó híreket is annak érdekében, hogy busásan jövedelmező üzleteket köthessenek. Ebben még némi igazság is rejtőzött.

Bane tudta, hogy a dolgozószobára áldozott minden egyes kredit befektetés, ami a jövőben százszorosan megtérül majd. Az elmúlt évtized során az összegyűjtött információkra támaszkodva jelentősen megnövelte vagyonát – bár ő az anyagi javakat csupán a szent célok eléréséhez szükséges eszközöknek tartotta.

Darth Bane réges-régen rájött, hogy a hatalom a tudásból származik, márpedig tekintélyes vagyona lehetővé tette, hogy összegyűjtse az ósi Sith-ek felbecsülhetetlen értékű tanításait, amelyeket a könyvtárában tárolt. Ugyanakkor nem csupán a sötét oldal titkai érdekelték. Minden egyes kormányzatnak – fentről, a Köztársaság Szenátusától kezdve egészen le, a Külső Gyűrű elmaradott bolygóin működő törzsi tanácsokig – az információ jelentette az életet. A történelmet azok az egyének formálták, akik megértették, hogy az információ megfelelően kihasználva és ellenőrizve bármelyik hadsereget legyőzi.

Ennek bizonyítékát Bane személyesen tapasztalta meg. A Sötét Testvériséget nem a Fény Hadserege, nem a Jedik semmisítették meg, hanem egyetlen ember gondosan kialakított tervei. A régi tekercsek és kéziratok feltárhatták ugyan a sötét oldal rejtélyeit, ám a Jedik és a Köztársaság elpusztításához Bane-nek mindent meg kellett tudnia az ellenségeiről. Ügynökökből és közvetítőkből álló hálózata kulcsszerepet játszott a tervében, de nem támaszkodhatott csakis a kémeire – az egyének esendőek voltak, a jelentéseik gyakran homályosak vagy töredékesek.

Így aztán Bane, valahányszor csak tehette, elsősorban azokat az adatokat használta fel, amelyeket a Köztársaság milliónyi világát átszövő közösségi hálózatból szerzett. Ismernie kellett a Szenátus és a Jedi-tanács összes tervének valamennyi részletét. Csakis akkor remélhette, hogy sikerül úgy alakítani a galaktikus eseményeket – hogy azok a Köztársaság bukásához vezessenek –, ha tudta, hogy az ellenségei mit tesznek a jelenben, és ennek alapján kiszámíthatta a következő lépésüket.

A bonyolult manipulációk folyamatos figyelmet követeltek tőle. Azonnal reagálnia kellett a váratlan fordulatokra, változtatnia hosszú távú tervein, hogy mozgásban és irányban tartsa valamennyit. S ami ennél is fontosabb, meg kellett ragadnia és a lehető leghatékonyabban ki kellett használnia minden váratlan lehetőséget.

Mint például a Doanon kialakult helyzetet.

Korábban sosem szentelt figyelmet ennek a távoli, jelentéktelen bányászbolygónak. Ez azonban három standard nappal korábban megváltozott, amikor is felfigyelt egy költségszámlára, amelyet a doani királyi család képviselője nyújtott be a Szenátusnak jóváhagyásra.

Bane számára a legkevésbé sem számított szokatlannak, hogy áttekintse a Szenátus pénzügyi jelentéseit. A Köztársaság hivatalait törvény kötelezte arra, hogy minden, pénzügyekkel kapcsolatos anyagot nyilvánossá tegyenek, így azokhoz bárki hozzáférhessen – természetesen nem ingyen. Az ár magas volt, és az esetleges érdeklődő általában nem kapott mást, mint a törvények és a kereskedelmi egyezmények szellemében kivetett adók nyomasztó listáját, valamint a kormányzati beruházások pénzalapjairól szóló helyzetjelentéseket. Néha viszont valódi jelentőséggel bíró adatok szűrődtek ki a szédítő és unalmas zűrzavarból. Ebben az esetben Bane egy olyan számlára bukkant, amellyel valaki visszatérítését kérte annak az összegnek, amit a doani uralkodócsalád egy Medd Tandar nevű cereáni Jedi holttestének a Coruscantra való szállításáért fizetett ki.

A további részletek természetesen hiányoztak, a pénzügyi jelentések ritkán tartalmazták az indokot. Bane-ben persze így is feltámadt az érdeklődés. Mit keresett egy Jedi a Doanon? Vagy ami ennél is fontosabb, milyen körülmények között és miért vesztette életét?

Mióta első ízben olvasta a jelentést, átkutatta a saját forrásait, hogy rátaláljon a válaszra. Miután az ügy a Jediket érintette, a lehető legóvatosabban kellett eljárnia, mert a Sith-ek egyelőre csakis az árnyékban meglapulva maradhattak fenn. Ám hivatalnokok, háziszolgák és fizetett informátorok hosszú láncolatán keresztül végül elég adatot gyűjtött össze ahhoz, hogy felismerje: a helyzet megér egy alaposabb vizsgálatot.

És ekkor magához hívatta Zannah-t.

Az íróasztala mögött, a képernyők és holovetítök középpontjában ülve már messziről meghallotta tanítványának közeledő lépteit – csizmájának megvasalt sarka hangosan csattogott a folyosó márványlapjain. Az asztal bal oldalán egy adatlemez hevert, amely tartalmazta mindazt az információt, amit az elhunyt Jediről, illetve az ő doani küldetéséről összeszedett. Gondolkodás nélkül érte nyúlt, és hirtelen megdermedt. Bal keze a másodperc törtrészéig a levegőben lebegett, és megállíthatatlanul reszketett. Egy ütemmel később visszarántotta és az asztal alá rejtette, pontosan abban a pillanatban, amikor Zannah belépett a dolgozószobába.

– Hívattál, Bane Nagyúr? – kérdezte csengő hangon, és tisztelete jeléül fejet hajtott.

Nem adta tanújelét annak, hogy felfigyelt a remegésre, de Bane így is biztosra vette, hogy az nem maradt észrevétlen. A tanítványa a bolondját járatja vele? Azt színleli, hogy nem látja a gyengeség jeleit, abban a reményben, hogy mestere óvatlan lesz, és hagyja, hogy alábbhagyjon az ébersége? Vagy a nő csupán magában örvendezve húzza az időt, és arra vár, hogy a sötét oldal teljesen eleméssze a veszedelmes Nagyurat?

Zannah alig tíz évvel volt fiatalabb nála, viszont, ha a titokzatos energiák az ő egészségét is kikezdték, annak egyelőre nem akadtak szemmel látható nyomai. És persze a mesterével ellentétben őt sosem fertőzték meg az orbaliskok. Mindez azt jelentette, hogy talán több évtized fog eltelni, mire a káros hatások tönkreteszik a testét.

A nő aranyló haja továbbra is hosszú és dús maradt, világos bőre sima és folttalan. Átlagos magasságához egy tornász alkata társult: minden ízében karcsú volt, izmos és hajlékony. Testhez simuló, fekete nadrágot, illetve ezüsthímzéssel díszített, vörös mellényt viselt. Ez az öltözet megfelelt a Ciutric jelenlegi divatjának, és nem akadályozta őt a mozgásban.

Kétpengés kardjának markolata most is ott függött a derékszíján – mint az utóbbi néhány évben lezajlott, valamennyi találkozásuk folyamán. Természetesen Bane is magánál tartotta a saját kardját, hiszen ostobaság lett volna fegyvertelenül várni a tanítványát, aki annak idején esküt tett, hogy egy napon megöli őt.

És én továbbra is várom azt a napot – kesergett magában, míg hangosan így szólt:

– Van egy feladatom a számodra. Azt akarom, hogy utazz a Külső Gyűrűbe! Egy Doan nevű bolygóra, ahol három standard nappal ezelőtt megöltek egy Jedit.

– Ha valaki képes megölni egy Jedit, az mindenképpen méltó a figyelmünkre – ismerte el Zannah. – Tudjuk, hogy ki az elkövető?

– Ez az egyik, amit ki kell derítened – válaszolta Bane.

Zannah biccentett, a szemét résnyire húzva feldolgozta, illetve elraktározta elméjébe az információt, majd megkérdezte:

– Mit keresett egy Jedi egy jelentéktelen bolygón a Külső Gyűrűben?

– Ez a másik, amit ki kell derítened – felelte Bane.

– A Jedik küldeni fognak valakit, hogy maguk is nyomozzanak – vélekedett Zannah.

– De nem most rögtön – biztosította őt Bane. – A doani királyi család a politikai kapcsolatait felhasználva igyekszik késleltetni a vizsgálatot. Máris elküldték egy képviselőjüket, aki találkozni fog a Jedi-tanáccsal.

– Akkor a királyi család nagyon gazdag lehet – állapította meg Zannah. – Az efféle kegyek aligha olcsók. Apró világ, nem is túl híres, az uralkodója mégis gazdag… Értékes ásványok? Bányászat?

Zannah mindig is képes volt megragadni az információmorzsákat, és kirakni belőlük valamit, ami jelentéssel bírt. Méltó örökös lett volna, ha dolgozott volna benne a becsvágy, hogy magához ragadja a mesteri címet…

– Azt a bolygót már majdnem a magjáig feltúrták – válaszolta Bane. – A felszínén alig maradt néhány tucat lakható terület. Minden élelmiszert más bolygókról szereznek be. A lakosság zöme a külszíni bányákban dolgozik és él.

– Elbűvölőnek hangzik – mormolta Zannah, és hozzátette:

– Este indulok.

Bane bólintott, és kurta intésével elbocsátotta tanítványát. Csak akkor merte elővenni továbbra is reszkető bal kezét az asztal alól, amikor a léptek kopogása elhalt a távolban. Egy Jedi halála mindig is felkeltette a kíváncsiságát, de Zannah küldetésének eredményénél sokkal jobban érdekelte az, hogy megtalálja Andeddu holokronját.

Szerencsére a doani eset váratlan és tökéletes lehetőséget biztosított neki – a Külső Gyűrűben való nyomozás elég időre leköti majd a tanítványát ahhoz, hogy ő belevesse magát a Mélymagba vezető hiperutak veszélyeibe, és megkaparintsa a holokront. Úgy számította, ha minden a reményei szerint alakul, jóval a tanítványa megérkezése előtt visszatér a Ciutric-ra, ami annyit tesz, hogy Zannah semmiről sem fog tudni.

A tervében bízva minden figyelmét arra összpontosította, hogy úrrá legyen a keze remegésén. De minden hatalma, minden mentális fegyelmezettsége ellenére sem tudta azt elfojtani, izmai továbbra is görcsösen, ritmustalanul rángatóztak. Végül tehetetlen dühében és csalódottságában ökölbe szorította balját, és akkorát vágott vele az asztalra, hogy a puha lapon féltenyérnyi mélyedés keletkezett.

Negyedik fejezet

Zannah siklója a Ciutric IV. ikerholdjainak fényében fürdőzve száguldott az éjszakai égbolton. Az esti esőfelhők még éppen csak gyülekezni kezdtek. Egyelőre nem álltak másból, csak néhány kósza párafüggönyből, amelyek foszlányokra szakadtak, amikor a gép orra beléjük hasított. Zannah előre és lefelé nézve már látta Daplona fő űrkikötőjének fényeit.

A navigációs konzolon felgyúlt egy fény, amely arra figyelmeztette, hogy az űrkikötőt körülölelő, négy kilométer átmérőjű zárt légtérhez közeledik. A keze gyakorlott könnyedséggel és pontossággal mozgatta a kormányt, illetve a tolóerő-szabályzót, mialatt megközelítette úti célját, vagyis azt az elkerített területet, amelyen azon teremtmények magánhangárai sorakoztak, akik megengedhették maguknak, hogy saját űrhajót tartsanak fenn.

Pillanatokkal azután, hogy letette a gépét az egyik kör alakú pályára, három férfi indult felé futva. Az elsőnek érkező, egy inas, a siklót vette gondjaiba, és hamarosan elsüvített vele a parkoló irányába. A második férfi, egy hordár, felpakolta Zannah poggyászát egy kisebbfajta lebegőszánra, majd türelmesen várt, amíg a harmadik férfi odaért kettejükhöz.

– Szép estét kívánok, Omek kisasszony! – köszönt udvariasan a jövevény.

Azóta, hogy annak idején első ízben megérkeztek a Ciutric-ra, Zannah és Bane keményen megdolgozott azért, hogy felépítsék hamis személyazonosságukat. Egy évtized elteltével Zannah képes volt szempillantás alatt, gondolkodás nélkül magára ölteni a gazdag kereskedő szerepét.

– Jó estét, Chet – válaszolta kurtán biccentve a fiatal vámtisztnek, aki – arcán bocsánatkérő mosollyal – egy hivatalos formanyomtatványt nyújtott felé.

A hétköznapi teremtmények a Daplona űrkikötőben úgy érkezéskor, mint induláskor hosszú és fárasztó eljáráson estek át. Miután a bolygó gazdasága a kereskedelmen alapult, a kormányzat megkövetelte, hogy az utazók útitervek, a hajó bejegyzését és a szállítmány származását igazoló űrlapok, valamint mindenféle kérvények és engedélyek egész sorát töltsék ki, mielőtt a kikötő személyzete ellenőrzi a hajót, annak rakományát, illetve utasait. Az ellenőrzés során gyakran megesett, hogy a vámhivatal tisztjei alaposan átnézték az űrhajó belsejét, a hivatalos indoklás szerint biztonsági okokból. Ugyanakkor mindenki tudta, hogy a vizsgálatokkal valójában a kereskedőket akarták arra ösztönözni, hogy pontosan töltsék ki a rakományjegyzéket, és ne próbáljanak kibújni a csillagközi vámok és egyéb járulékok megfizetése alól.

Mindezek miatt Zannah-nak nem kellett aggódnia. Egyszerűen aláírta a távozási űrlapot, és visszaadta Chetnek. A magánhangárok fenntartásával járó előnyök egyike az volt, hogy a tulajdonosok szabadon jöhettek-mehettek, kedvük szerint. A havonta fizetendő bérleti díjért cserébe a kormányzat nem ütötte bele az orrát a dolgaikba – ez a hallgatólagos egyezség Zannah szerint minden kreditet megért.

– Gondolom, a magánhajójával utazik, kisasszony – jegyezte meg a vámtiszt.

– Pontosan – helyeselt Zannah –, a Victoryval, a tizenhármas hangárból.

– Máris értesítem az irányítótornyot – felelte Chet, azzal odabiccentett a hordárnak, aki elindult a szánnal a hangár irányába.

– Egy pillanatra… – mondta halkan a vámos, mire Zannah azonnal megtorpant.

– Hallottam bizonyos híreket, amelyeket talán érdekesnek talál – folytatta Chet, miután a szán eltűnt a sarok mögött. – Néhány nappal ezelőtt Argel Tenn megérkezett ide, hogy találkozzon az ön fivérével.

Zannah még sosem látta Argelt, de tudta róla, hogy kicsoda, és hogy mivel foglalkozik. Az elmúlt évek során lassan, lépésról lépésre megismerte a Bane által létesített titkos hálózatot, amelyről tudta, hogy rendkívül hasznosnak bizonyul majd, ha átveszi a Rendet. Azt viszont nem tudta megítélni, hogy Argel érkezése mennyire fontos. Bane mindig is gyűjtötte a régi Sith-könyveket és tárgyakat, vagyis a látogatás idózítése lehetett akár a véletlen műve is. Mindenesetre Zannah bevéste agyába az értesülést, hátha egyszer még kapóra jön.

– Köszönöm, hogy szólt! – mondta szélesen mosolyogva, azzal egy ötvenkredites lapot csúsztatott Chet kezébe, és elindult a hangárja felé.

A hordár már a gépe mellett várta, hogy berakhassa a fedélzetre a poggyászt. Zannah beütötte a biztonsági kódot, és leeresztette a rámpát.

– Tegyen be mindent hátra! – rendelkezett aztán, és átadott a hordárnak egy tízkredites lapot.

– Azonnal, kisasszony… – hadarta a hordár, azzal szempillantás alatt eltüntette a borravalót, és a kezét-lábát törve rohant, hogy teljesítse a kérést.

Mialatt a férfi szélsebesen dolgozott, Zannah egyfolytában mosolygott. Külön hangsúlyt fektetett arra, hogy barátságos legyen az űrkikötő személyzetének tagjaival. Ezt a viselkedést egyfajta befektetésnek, a lehetséges források gondozásának tartotta. A szenátorok és a többi hatalmasságok formálhatták ugyan a galaktikus politikát, de a gépezetet valójában a hivatalnokok, a kormányzati tisztviselók, valamint a különféle alacsonyabb szintű vezetők működtették, és velük sokkal könnyebben lehetett boldogulni, mint a politikai-társadalmi elittel. Egy-két barátságos szó, néhány marék apró, és Zannah mindent megkapott, amit akart, ráadásul anélkül, hogy felhívta volna magára bárki figyelmét – pontosan úgy, mint Chet esetében.

Ez is a Bane-nel szemben élvezett előnyei közé tartozott. Tudta magáról, hogy rendkívül vonzó. Elsősorban persze a férfiak rajongtak érte a külseje miatt; boldogan segítettek neki, és igyekeztek a kedvében járni. Zannah pedig nem találta méltóságán alulinak, hogy bátorítsa őket egy-egy csilingelő kacagással vagy könnyed érintéssel. Ezt az árat készségesen megfizette annak érdekében, hogy hasznosnak ígérkező kapcsolatokat létesítsen. Mesterének mindez nem állt módjában, a puszta megjelenésével nem ébresztett fel másokban mást, csakis félelmet.

Miután a hordár eltűnt, és Zannah magára maradt hajójának pilótafülkéjében, hagyta, hogy az arcáról lehulljon a kedvesség álarca. Kényelmesen elhelyezkedett a testméretei alapján készített ülésben, és begépelte a navigációs számítógépbe a célállomás adatait. Az elülső ablakon kitekintve láthatta a Triumph-ot, Bane cirkálóját, amely a rövid összekötő folyosón túl, a szomszédos hangárban állomásozott.

Ahogyan ő, úgy a mestere is a Cygnus Hajógyár Théta osztályának T-1-es modelljét választotta, a létező legújabb, legdrágább csillagközi személyszállító egységet. Minden, amivel körülvették magukat itt, a Ciutric-on – az udvarház, a ruhák, az ékszerek, a járművek –, az álcájuk részét képezte. Fényűző környezetben laktak, értékes vagyontárgyakat halmoztak fel, és az itteni körülményeik végtelenül messze estek az Ambrián töltött évek zordon és sivár viszonyaitól.

Akadtak időszakok, amikor Zannah-nak hiányzott a korai korszak egyszerűsége. Az Ambrián az élet kemény volt, de éppen ezért segített neki, hogy erős maradjon. És néha önkéntelenül eltűnődött azon, hogy az itteni, kényelmes életmód talán elpuhítja őt – és persze Bane-t is.

Miután a Victory hajtóművei fülsértően dübörögve életre keltek, felemelte gépét a pályáról. Az ösztöneire hagyatkozva vezetett, elméjét továbbra is az imént megkezdett gondolatmenet kötötte le.

Már kislány korában megtanulta, hogy az élet folyamatos küzdelem, hogy az erős életben marad, míg a gyenge elpusztul. Így működött a világegyetem, ez volt a természet rendje. Ezt a felfogást tette magáévá, és alakította alaptörvénnyé a Sith-rend. Viszont itt, a Ciutric-on a békesség és a nyugalom érzése könnyen hamis téveszmékbe ringathatta az óvatlanokat…

A lelki béke hazugság, csak a szenvedély létezik – idézte magában a Sith-dogmákat. – A szenvedélyből erőt merítek. Az erő révén hatalmat szerzek. A hatalom révén győzelmet aratok. A győzelem révén a láncaim lehullnak.

Az utóbbi évek folyamán megértette, hogy a láncok nem mindig vasból és duracélból készülnek, néha drága selyemből szövik őket. Csapdának látta az itteni, fényűző életmódjukat, ugyanolyan veszedelmes csapdának, mint amilyet a Jedik valaha is felállíthatnak neki és a mesterének.

Természetesen azután is folytatta a tanulást és a felkészülést, hogy ő és Bane beköltöztek a városon kívül álló, pompás udvarházba. Ám az állandó tudásvágy és a veszélyérzet, amelyek fejlődésre ösztönözték őt a kezdeti időszakokban, szinte nyomtalanul eltűntek, helyüket a biztonság és az elégedettség unalma foglalta el.

Zannah tudatában volt annak, hogy ideje lenne magáénak követelni a mesteri címet. Már rég megküzdött volna Bane-nel, ha nincs két dolog, ami miatt egyelőre vonakodott párbajra hívni őt.

Először is, néhány hónappal korábban észrevette, hogy Bane bal keze néha hevesen reszket. A mestere próbálta ugyan titkolni, de ő újra és újra felfigyelt a jelenségre. A kiváltó okot nem ismerte, de ettől függetlenül a tünet feltűnően jelezte a férfi egészségének romlását.

Talán túlontúl feltűnően – Bane a manipuláció nagymestere volt. Zannah nem tudta elvetni a gondolatot, miszerint az egész csupán színjáték. Mi van, ha a reszketés csupán csalétek, amelyet Bane arra szánt, hogy belerángassa őt a kettejük mindent eldöntő összecsapásába, még mielőtt valóban készen állna? Mi van, ha ez csupán egy végső próba annak eldöntésére, hogy a tanítvány megtanult-e türelmesnek lenni. Elvégre Bane keményen megdolgozott azért, hogy belé plántálja, tanítványa természetének részévé tegye ezt a jellemvonást…

Én fogom eldönteni, hogy mikor sújtok le – fogadkozott gondolatban Zannah –, nem pedig ő.

Ám annak érdekében, hogy megtegye a maga lépését, először is kerítenie kellett egy saját tanítványt.

Kettőnek kell lennie; nem többnek és nem kevesebbnek. Az egyik, hogy birtokolja a hatalmat, a másik, hogy sóvárogjon a hatalom után.

A Kettő Szabályát nem lehetett megszegni. Annak érdekében, hogy letéphesse Bane válláról a mester köpenyét, előbb találnia kellett egy tanítványt. Ám minden eddigi erőfeszítése ellenére sem sikerült rábukkannia a megfelelő jelöltre.

Bane felismerte benne a lehetőséget, amikor annak idején, még kislányként megölte a Jediket, akik tévedésből lelőtték a barátját. Most pedig azért utazik a Doanra, hogy nyomozzon egy másik Jedi halála ügyében. Lehet, hogy ő is úgy fogja megtalálni az örökösét, ahogyan Bane lelte meg a sajátját?

Viszont, ha ő maga eljutott ezekhez a felismerésekhez, akkor biztosra vehette, hogy Bane is gondolt már rájuk. A mestere mindig, minden ügyben gondosan felkészült, és ébersége sosem lankadt. Vagyis: miért küldte őt Bane egy olyan küldetésre, amelynek során rábukkanhat arra az illetőre, aki a következő Sith-tanítvány lehet? A mestere talán arra akarja késztetni, hogy nyíltan szálljon szembe vele? Vagy segíteni akar? Netán keresi a lehetőséget, hogy lecserélje őt? Talán úgy döntött, a mostani tanítványa alkalmatlan arra, hogy felvegye a címet… Talán azt reméli, a küldetés során előkerül valaki, akit maga mellé vehet, hogy átadja neki minden tudását… Talán azt tervezi, hogy elhajítja őt…

Ha ez igaz, Bane Nagyúr, a végén megrázó meglepetésben lesz részed! – dühöngött magában Zannah. – Súlyos hibát követsz el, ha alábecsülsz engem. Ez a hiba fogja a vesztedet okozni.

* * *

A navigációs panel halk sípolása arra hívta fel Zannah figyelmét, hogy a hajója kiért a Ciutric légköréből. Pillanatokkal később megérezte a hiperugrást kísérő finom, de jellegzetes rántást.

Hátradőlt az ülésben, és lehunyta szemét. Értelmetlen lett volna tovább tűnődni azon, hogy a mestere mire gondolt és mire nem, illetve hogy miféle titkos szándékkal utasította őt erre a küldetésre. Manipulációinak hálója könnyen bizonyulhatott túl bonyolultnak ahhoz, hogy bárki eligazodjon a szálak között.

Ám Zannah egyvalamit biztosan tudott, mégpedig azt, hogy valami megváltozott. Húsz éven keresztül szolgált hűséges tanítványként, húsz évet töltött azzal, hogy elsajátítsa a Sith-ek tanításait. Most pedig eljött az idő, hogy ez a korszak mindörökre lezáruljon. Úgy döntött, hogy akármilyen eredménnyel végződik a küldetése, ez lesz az utolsó alkalom, hogy engedelmeskedett Darth Bane-nek.

Ötödik fejezet

A Coruscant semmihez sem hasonlított, amit Serra valaha látott. A gyerekkorát az apja mindentől elzárt táborában töltötte. Aztán, amikor az apja elküldte őt, legalább tucatnyi bolygón lakott, mielőtt letelepedett a Doanon, ám ezek a Külső Gyűrű kevésbé lakott és elmaradott világai közé tartoztak. Egész eddigi életében a civilizáció peremvidékén élt. És itt, a Köztársaság fővárosában, ebben az egész bolygót beborító metropolisban egyik pillanatról a másikra belecsöppent a Galaktikus Mag őrjítő forgatagába.

Az apja annak idején gondoskodott arról, hogy megfelelő képzésben részesüljön. Számtalan leírást olvasott a Coruscantról, és alaposan belevéste emlékezetébe a fontosabb tényeket és számadatokat. Ám hiába tudta, hogy e világ lakóinak száma az egybillió felé közelít, amikor személyesen tapasztalta meg, hogy ez mit jelent a gyakorlatban, a csodálkozástól alig kapott levegőt.

Szótlanul és hitetlenkedve bámult kifelé az elülső ablakon, mialatt a siklójuk hol meredeken emelkedve, hol pedig merülve, jobbra-balra kanyarogva cikázott az égi útvonalak sűrű forgalmában. Odalent a végeérhetetlennek tűnő acél- és betonóceán minden irányban a láthatárig terjeszkedett, és több millió lámpa fényében ragyogott. A gigászi épületek, az óriási tömegek, illetve a járművek tízezreinek látványa, továbbá a hajtóművek dübörgése mellett is hallható, távoli és állandó lárma összességében szinte bénító hatást gyakorolt Serrára. Aprónak érezte magát, vagy inkább jelentéktelennek.

– Ott van – szólalt meg halkan Lucia az ablak felé intve.

Serra elnézett a messzeségbe, és egyelőre éppen csak ki tudta venni a környezete fölé magasodó építmény körvonalait. A fürgén manőverező sikló gyors ütemben repítette őket a cél felé, így Serra hamarosan kezdte felfedezni a Jedi-templom lenyűgöző részleteit.

A pompás épületegyüttes alapjaként hatalmas kiterjedésű, lépcsős elrendezésű, csonka piramis szolgált. Ennek kellős közepéből hihetetlenül magas torony tört az ég felé, míg mind a négy sarkában egy-egy kisebb torony állt. A tornyok között – elszórtan – nyitott terek és zöldellő kertek vagy parkok terültek el, széles sétautak kanyarogtak, valamint kisebb építmények sorakoztak – talán lakóházak és különféle hivatalok.

Amikor a sikló letért az égi útvonalról, és meredek szögben süvített lefelé, akkor váltak igazán érzékelhetővé az építmény méretei. A Coruscanton minden nagy és csodálatos volt, de a Jedi-templom, magasan a mesterséges táj fölé emelkedve, valósággal uralta a környezetét. Serra emlékezett rá, hogy annak idején egy hegyre építették. Nem egy hegy tetejére, ahogyan azokat a palotákat, amelyeket a nemesek emeltettek maguknak a Doan fennsíkjain, hanem szó szerint rá egy hegyre. A lépcsős piramis eltakarta annak egész felszínét, és olyan tökéletesen elnyelte a testét, hogy semmi sem látszott belőle.

A sikló tágas körben fordulózva megkerülte a Nyugalom Tornyának nevezett központi tornyot, majd leereszkedett egy az északnyugati saroktorony árnyékában működő légikikötő egyik pályájára.

– Hát akkor, essünk túl rajta… – mormolta Lucia, azzal felpattant, és kinyújtotta kezét, hogy segítsen úrnőjének felállni az ülésből.

A hercegnő rájött, hogy Lucia legalább olyan kínosan érzi magát, mint ő, noha gyanította, hogy a testőre nyugtalanságának okozója kevésbé a felkavaró látvány és a zaj, mint inkább az, hogy valaha katonaként harcolt a Fény Hadserege ellen. Lucia húsz év elteltével is haragot táplált mind a Jedik, mind a Köztársaság iránt. Ezenfelül valószínűleg bűntudatot érzett, amiért felbérelte a bérgyilkost, aki megölte a Jedik küldöttét.

Serra viszont nem érzett mást, csupán hálát azért, amit a barátja tett. És nem állt szándékában tudatni senkivel – sem a királlyal, sem a Jedikkel –, hogy Lucia a felelős.

– Emlékezz arra, amit mondtam – suttogta alig hallhatóan, és testőre vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa őt –, korábban is volt már dolgom Jedikkel. Tudom, hogyan kell bánni velük. Ismerem a gyenge pontjaikat. Tudom, hogy mihez értenek és mihez nem. Elintézzük ezt az ügyet.

Lucia vett egy mély lélegzetet, és bólintott. Serra utánozta a példáját, és összeszedte a gondolatait, mert minden bizakodása ellenére sejtette, hogy kemény összecsapás vár rá.

* * *

Mialatt a gép személyi rámpája felé tartottak, Lucia nem győzött csodálkozni azon, hogy a hercegnő milyen higgadtnak és céltudatosnak látszik.

Serra mindig, minden körülmények között megőrizte a hidegvérét, valamint visszafogott, de szilárd határozottságát. E vonásának köszönhetően magabiztosság és tekintély sugárzott belőle, amely sokszor ellenállhatatlan erővel vonzott másokat. Valahányszor megszólalt, hallgatói alaposan megfontolták a szavait – még olyanok is, mint például a Doan uralkodója. Most viszont egy Jedi-mesterrel kellett találkoznia, és arra készült, hogy a szemébe hazudik az illetőnek.

Lucia ugyanakkor feltette magában, nem hagyja, hogy a barátja bajba kerüljön őmiatta. Néma esküvel fogadta meg, hogy a következményekkel nem törődve mindent bevall, amennyiben úgy veszi észre, hogy a Jedi gyanút fogott, mert azt érzékeli, hogy nem őszinték vele.

Az elhatározása erőt adott neki, és a kiszállás alatt sikerült mindvégig higgadtnak mutatnia magát. A géptől alig néhány lépésnyire három Jedi várta őket. Ketten – egy nő és egy férfi – az emberi fajhoz tartoztak, míg a másik nő a twi'lek nép gyermeke volt. Mindhárman egyszerű, barna köpenyt viseltek, amelynek csuklyáját hátravetve hordták, hogy nyíltan megmutassák az arcukat; egyszerű öltözetük élesen elütött Serra és Lucia mértéktartóan elegáns, alkalomhoz illó ruházatától.

A hercegnő kék selyemből szabott, ujjatlan blúzt és ugyanilyen színű, bő szoknyát viselt, míg a vállát és felkarját finom szövésű, aranyszálakkal áttört stóla borította. Hosszú, fekete haja szabadon omlott le a fején viselt, díszes aranytiara alól, kecses nyakában pedig finom aranylánc függött, amelyen a csillogó zafírfüggő a királyi családban elfoglalt helyét jelezte.

Lucia szintén kékben és aranyban – a királyi színekben – pompázott, ám ő a Gárda egyenruháját öltötte magára: sötétkék nadrágot, amelynek oldalára aranysávot varrtak végig a combján és a lábszárán, valamint szűk szabású, világoskék inget, továbbá a derekáig érő, kék színű, arannyal szegett zubbonyt, amelyet egészen a gallérjáig begombolt. A fején viszont – akárcsak a három Jedi – nem hordott semmit.

A twi'lek nő kilépett a társai közül, meghajolt, és megszólalt:

– Tisztelettel üdvözöljük, fenség! A nevem Ma'ya, ők a társaim: Pendo és Winnoa!

Serra kimért bólintással viszonozta a meghajlást, és a testőrére pillantva közölte:

– A hölgy a kísérőm, a neve Lucia.

Ma'ya a Lucia oldalán függő, feltűnően közszemlére tett sugárvetőre pillantott, de csak annyit mondott:

– Kérem, kövessenek! Obba mester már várja önöket!

Az utazás alatt áttanulmányozott tájékoztató anyagokból Lucia megtudta, hogy Obba az Ótudomány Tanácsának dolgozik. Ezen testület tagjai – mint az ősrégi Jedi-tanok őrzői – gyakran nyújtottak tanácsot és útmutatást a Jedi Főtanácsnak. Közéjük tartozott Medd Tandar is, az a Jedi, aki a Doanon vesztette életét.

A három köpenyes alak a leszállópályától kiindulva átvezette a vendégeket egy gondosan ápolt parkon, amelynek különböző pontjain emlékművek és szobrok álltak. Az egyik szakaszon legalább húsz vidáman kacagó és kiabáló gyerek szaladt el mellettük.

– Ifjú tanítványok, éppen a kiképzőtermekből jönnek – magyarázta mosolyogva Ma'ya. – A délutáni órákban általában nem kell részt venniük semmiféle oktatáson, és szabadon játszhatnak idefent.

Serra nem válaszolt, de Lucia látta a bánat felhőjét úrnője szemében. Tudott arról, hogy a Gerran halálát megelőző hetekben a házaspár éppen készült a családalapításra, és a gyermekek látványa kétségkívül fájó emlékeket idézett fel Serrában.

Innentől kezdve néma csendben haladtak tovább. A Jedik elvezették őket az északnyugati torony lábához, majd beléptek az épületbe, ahol felsiettek néhány lépcsősoron. A vége felé Lucia észrevette, hogy a hercegnő kezd kifulladni, noha sem ő, sem pedig a Jedik nem küzdöttek ezzel a problémával.

Aztán, körülbelül a torony alsó negyedének határán járva megérkeztek egy terebélyes ajtó elé. A Jedik megálltak, majd Ma'ya bekopogott, mire odabentről kikiáltott egy mély hangú illető:

– Fáradjanak be!

A twi'lek kinyitotta az ajtót, félreállt az útból, és ismét meghajolt. Serra belépett a helyiségbe, Lucia kicsivel lemaradva követte őt, míg kísérőik a folyosón maradtak, és becsukták mögöttük az ajtót.

A kisebbfajta terem első pillantásra úgy festett, akár egy üvegház. A bejárattal szemközti falat széles és magas ablak helyettesítette, a szabadon beáradó napfény pedig már-már szemet bántóan világossá és izzasztóan meleggé varázsolta a helyiséget. A falak mentén legalább tucatnyi fajt képviselő növények álltak kisebb-nagyobb cserepekben, újabb tucatnyi zöldellt az ablakpárkányon sorakozó ládákban, és ennél is több himbálózott a mennyezethez erősített, zsinórokon lógó edényekben. Székeknek, asztaloknak, íróasztalnak nyomát sem lehetett látni. Lucia csak akkor döbbent rá, hogy a Jedi-mester személyes hálóhelyiségében tartózkodnak, amikor felfedezte, hogy az egyik sarokban gyékényből szőtt, keskeny matrac hever.

– Üdvözlöm, fenség! – köszönt a házigazda. – Megtiszteltetés számunkra, hogy meglátogatott minket!

Obba mester, egy ithori férfi az ablak felé fordulva, a vendégeinek háttal állt. Jobb kezének hosszú ujjaival egy öntözőkannát tartott, amit előbb óvatosan lerakott, és csak azután fordult meg.

Mint minden ithori, ő is az átlagos termetű emberek fölébe tornyosult – magassága a két métert is meghaladta. Durva felületű, barna bőre fakéregre emlékeztetett, hosszú nyaka előbb lefelé és előre ívelt, majd aztán fel, azt a benyomást keltve, hogy a jövevények felé hajol. Lapos fejének, illetve az annak két végén ülő, kidülledő szemgolyóinak láttán Lucia és Serra könnyen megértettek, hogy más fajok egyedei miért emlegették a „pörölyfejűek” gúnynéven az ithori népet.

– A hölgy a tanácsadóm, Lucia – mutatta be kísérőjét a hercegnő az előzetesen kitervelt fedőtörténethez híven. – Köszönjük, hogy hajlandó volt fogadni minket, Obba mester!

– A körülmények fényében ez a legkevesebb, amit megtehetek – udvariaskodott az ithori mély, kellemesen zengő hangon. – Fogadja őszinte részvétem. A férje halála szörnyű tragédia.

Lucia nem értett a politika finom árnyalataihoz, így aztán nem tudta megítélni, hogy Obba valóban érzékeny lélek, és tényleg együtt érez Serrával, vagy pedig ravasz és sokat megélt tárgyaló, aki az iszonyatos eset felemlegetésével megpróbálja kibillenteni a másik felet a lelki egyensúlyából.

– Nem csupán engem ért súlyos csapás – válaszolta Serra a tapasztalt diplomaták hivatalos hanghordozásával. Akármiféle szándékok vezérelték is a Jedit, szavai nem gyakoroltak szemmel látható hatást az úrnőre. – Engedje meg, hogy a királyi család nevében bocsánatot kérjek Medd Tandar tragikus haláláért!

Az ithori helyeslése jeléül lehajtotta a fejét, és megfontoltan válaszolt:

– Igen, magam is gyászolom őt. És rendkívül fontosnak tartom, hogy megtudjuk, ki vagy kik követték el ezt a rettentő bűncselekményt.

Lucia úgy érezte, a szíve kihagyott egy ütemet, noha az idegességének nem adta külső jelét.

– Tökéletesen megértem az álláspontját – biztosította Serra a Jedit. – A bolygóm hatóságai minden tőlük telhetőt megtesznek annak érdekében, hogy bíróság elé állítsák a felelősöket.

– Szeretnék hinni önnek – felelte Obba –, de meg kell értenie, hogy akadnak fenntartásaim. Medd akkor vesztette életét, amikor valaki megtámadta az önök ellenségeit. Egyesek úgy hiszik, hogy az ön apósa áll a támadás hátterében.

– Annak semmi értelme! – tiltakozott Serra. – Az uralkodó fejleszteni kívánja a Doan és az önök mélyen tisztelt Rendje közötti kapcsolatokat. Elsősorban ezért egyezett bele, hogy Medd Tandar felkeresse a világunkat.

– Néhányan azon a nézeten vannak, hogy a király felhasználta Meddet, hogy vele kerestesse meg az ellenségeit – vágott vissza Obba. – Ezek az illetők azt állítják, hogy az uralkodó pontosan így tervezte az egészet.

– Medd halála tragikus véletlen volt, nem pedig holmi, a Jedik kihasználására szőtt terv része – jelentette ki határozottan a hercegnő. – Az önök társa egész egyszerűen rosszkor volt rossz helyen. Ami pedig a királyt illeti, ő semmit sem tudott az orgyilkosságról. Erre a szavamat adom önnek!

– Sajnálatra méltó módon az ön szava nem elég bizonyíték ahhoz – felelte eltökélten az ithori –, hogy a társaim maradéktalanul megszabaduljanak az aggodalmaiktól.

– Akkor használják a logikájukat és a józan eszüket! – válaszolta Serra. – A Doan uralkodója nem ostoba és nem is bolond. Ha bosszúállásra akarta volna felhasználni Medd Tandart, elég okos lett volna ahhoz, hogy eltüntessen minden nyomot. Vagy úgy rendelkezett volna, hogy a gyilkos várja meg, amíg Tandar eltűnik a helyszínről, és csak aztán csapjon le.

– Néha, amikor a gyász elvakít minket, nem látunk túl a saját vágyainkon – jegyezte meg a Jedi.

– Hát ezt hiszi valójában, Obba mester? – fakadt ki már-már indulatosan Serra. – Vagy csupán keres valakit, akit felelősségre vonhat egykori padavanjának haláláért?

Az ithori mélyet sóhajtott, és az előbbinél jóval halkabban válaszolt:

– Be kell vallanom, hogy ebben a mostani esetben az ítélőképességemet talán valóban megzavarják a személyes érzéseim. Ezért kell rábíznom magam az Erőre, s hagynom, hogy az vezesse a gondolataimat és tetteimet.

– Nincsenek érzések, csak a lelki béke létezik – mondta fojtott hangon a hercegnő.

– Ezek szerint tanulmányozta az alaptörvényeinket – állapította meg Obba.

– Csakis nem hivatalosan – felelte Serra.

– Igen, ennyit sejthettem volna – dörmögte a Jedi. – Érzékelem, hogy az Erő mélyen áthatja önt.

Lucia megrökönyödésében hatalmasra nyitotta szemét, míg Serra a legteljesebb nyugalommal fogadta az észrevételt.

– Attól tartok, túl öreg vagyok ahhoz, hogy belépjek a Rendjükbe – mondta a száját halovány mosolyra húzva.

– A törvényeink még így is jól szolgálják önt – intette a mester a vendégét. – Mindig és minden körülmények között őrizkednie kell a sötét oldal csábításától.

– Mint például a talizmánoktól, amelyeket Medd Tandar keresett? – vágott vissza Serra. – Mert ez a történet valójában azokról szól, nem igaz?

Az ithori komoran bólintott, és gondterhelten válaszolt:

– Akármennyire gyászolom is a társunkat, félre kell tennem az érzéseimet, hogy minden erőmmel az ő eredeti küldetésének céljára összpontosíthassak.

Lucia csak ámult-bámult. A találkozó mindeddig pontosan úgy zajlott, ahogyan azt Serra kiszámította. Az előkészületek során előre megmondta, hogy a Jediket jobban érdeklik az elvont eszmék, illetve a világos és a sötét oldal harca, mint az eleven teremtmények. És ezt a tudását felhasználva Serra azt tervezte, hogy eltereli a beszélgetést arról, ki bérelte fel az orgyilkost – Lucia kisebb segítségével.

Az utazás alatt Serra elmagyarázta testőrének, hogy a Jedik általában felsőbbrendűnek érzik magukat, s kötelességüknek tartják, hogy tanítsák és tájékoztassák a tudatlanok tömegeit. Ebből fakadóan, ha valaki feltesz nekik egy kérdést, már-már kényszeresen válaszolnak rá. És Serra elhatározta, hogy ezt a tulajdonságukat könyörtelenül kiaknázza a találkozó alatt.

– Bocsásson meg, amiért félbeszakítom, Obba mester – szólalt meg Lucia, felismerve a lehetőséget –, de ezek a talizmánok valóban annyira fontosak?

– Tudom, hogy azok – válaszolta habozás nélkül az ithori.

– De mégis, miért ilyen biztos benne? – érdeklődött csodálkozást színlelve Lucia.

– Az Ótudomány Tanácsának tagja vagyok – magyarázta Obba, és pontosan úgy, ahogyan Serra megjósolta, belekezdett az előadásba:

– Mi a Jedik tudásának és bölcsességének őrzői vagyunk. Mi gondozzuk és működtetjük a Nagy Könyvtárat, mi kutatjuk fel az ősi írásokat és holokronokat, amelyek segítségével tovább gyarapíthatjuk az Erő világos oldalára vonatkozó tudásunkat. De nem csupán fenntartók vagyunk, hanem őrzők is. Az általunk begyűjtött tudásanyag egy része tisztátalan, megrontotta a sötét oldal. Szép számmal akadnak titkok, amelyeknek rejtve kell maradniuk, tiltott tanok, amelyeket mindörökre el kell temetni. Az Erőnek van egy sötét oldala. Ha nem ellenőrizzük, elszabadul, és halált, illetve pusztulást okoz.

Lucia nagyokat bólogatott, mintha kíváncsian inná magába a bölcs szavakat, de valójában nem érzett mást, csakis megvetést. Annak idején a Sötét Testvériség Hadseregében szolgált, és ennek nyomán másként látta a sötét oldalt. A Sith-ek azt tanították neki, hogy el kell fogadnia az érzéseit – a félelmet, a haragot, de még a gyűlöletet is. Megtanulta, hogyan merítsen erőt a sötét oldal úgynevezett gonoszságából, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy élve, valamint ép elmével vészelje át azokat a harcokkal és szenvedéssel teli éveket.

A Jedik mindezt sosem értették meg. A világtól elvonultan éltek, hatalmas tornyok mélyén meditáltak a Galaxis kellős közepén. Fogalmuk sem volt arról, milyen számkivetettnek vagy jogfosztottnak lenni, és hogy milyen életet kénytelenek élni a társadalom peremére szorult, elfeledett teremtmények.

– Az Ótudomány Tanácsának tagjai esküt tesznek, hogy kordában tartják ezt a szörnyű hatalmat – folytatta Obba mester, mit sem tudva hallgatóinak érzéseiről. – Ám a sötét oldal hatása szétszóródott a Galaxisban, akárcsak a terjesztésükre alkalmazott eszközök: a Sith-mágiáról szóló, ősi könyvek, ártó energiákkal átitatott amulettek, fertőzött kristályok, amelyek megrontják az ártatlanok elméjét. Néha megesik, hogy valaki véletlenül rábukkan egy-egy ilyen tárgyra, amelyek aztán gyanútlan áldozatok kezébe kerülnek. Ezek az illetők a sötét oldal ügynökei lesznek, és rettenetes pusztítást végeznek szerte az egész Galaxisban, hacsak nem állítjuk meg őket időben. Mi felkészültünk arra, hogy megfelelően kezeljük ezeket a veszedelmes eszközöket. Néhányat meg lehet semmisíteni, ám egyes darabok túlontúl erősek, és így biztonságos helyen kell tárolni őket.

– Hogyan kerülhet egy efféle tárgy egy olyan távoli világra, mint amilyen a Doan? – kérdezte Lucia, tovább játszva a szerepét.

– Az önök világán legalább tízezer éve élnek emberek – magyarázta készségesen vagy inkább boldogan Obba. – Amikor több évszázaddal ezelőtt kezdetét vette a bányászat, az elődeik gyakran tártak fel ősrégi sírhalmokat, kriptákat és sírkerteket, amelyek rég elfeledett, primitív népek maradványait tartalmazták. Ha ritkán is, de megtörtént, hogy a bányászok felfedeztek egy-egy egész várost, amelyeket évezredekkel ezelőtt földcsuszamlások vagy vulkánkitörések temettek el. E régi-régi civilizációk közül néhány a Sith-et imádta, és a sötét oldal útjait járta. Aztán, noha maguk a népek kihaltak és eltűntek, a hitük gyakorlásához használt tárgyak gyakran épségben megőrződtek.

– Honnan hallott a Doanon most előkerült ékszerekről? – szólt közbe hirtelen a hercegnő, megragadva egy ötletet.

– Csupán szállongó szóbeszédekből – ismerte be Obba. – Hírét vettük, hogy egy bányászcsapat rábukkant egy kisebbfajta készletre, amelyet aztán eladásra kínáltak más bolygókon élő gyűjtőknek. A leírások alapján gyanítottuk, hogy a szóban forgó tárgyak Sith-talizmánok. Így aztán elküldtem Meddet, hogy folytassa le a vizsgálatot.

– Amennyiben ön hallott ezekről a tárgyakról – vélekedett Serra –, akkor mások is hallhattak róluk. Medd Tandarral talán nem is orgyilkos végzett, akit azért küldtek, hogy bosszulja meg a férjem halálát. Lehet, hogy a tettes a talizmánokat akarta megkaparintani.

– Igen, magam is fontolóra vettem ezt a lehetőséget – vallotta be a Jedi-mester –, noha remélem, hogy nem így történt.

Az ithori szemlátomást zavarba jött, elfordult vendégeitől, és járkálni kezdett a növényei között, valószínűleg azért, hogy lehiggadjon, mielőtt ismét megszólal. Lucia megint elcsodálkozott azon, hogy úrnője milyen könnyedén ellenőrzi és irányítja a találkozót.

Obba megjegyezte, hogy Serrát áthatja az Erő – ami magyarázattal szolgált arra, hogy a viselkedése vagy inkább az egész lénye miért annyira tiszteletet parancsoló. Ezek szerint lehetséges – tűnődött magában Lucia –, hogy az úrnőm akkora hatalommal rendelkezik, hogy képes manipulálni egy Jedi-mestert?

– Azok, akiket a Jedik útjára készítünk fel, megtanulják, hogy Rendünk szabályai és tanai szerint éljenek – folytatta végül Obba. – Mi hiszünk az önfeláldozásban, és hisszük, hogy az Erő hatalmát csakis jó célok érdekében szabad felhasználni. Sajnálatos módon, minden igyekezetünk ellenére akadnak olyanok, akik idővel elfordulnak a tanításainktól. Átadják magukat a gyengeségnek. Engednek a becsvágyuknak és kapzsiságuknak. Az Erőt használják fel, hogy kielégítsék a saját vágyaikat és igényeiket. Elvetik a gondolkodásmódunkat, az elveinket, és átállnak a sötét oldalra.

– Ön most a Sith-ekről beszél – suttogta Serra. Lucia félelmet vélt kihallani úrnője hangjából, de nem tudta megítélni, hogy az valós-e, vagy csak a házigazdával szembeni játszma része.

– Nem, nem a Sith-ekről – javította ki a hercegnőt az ithori –, hanem a Sötét Jedikről.

– Mi a különbség a Sith-ek és a Sötét Jedik között? – kérdezte nyomban Lucia.

Obba mester abbahagyta a járkálást, ismét szembefordult vendégeivel, és az ösztönei parancsára úgy beszélt hozzájuk, ahogyan a tanár tart előadást a tanítványainak:

– A Sith-ek a Jedik és a Köztársaság esküdt ellenségei voltak. Megpróbáltak megsemmisíteni minket. Arra törekedtek, hogy uralmuk alá hajtsák az egész Galaxist. A Sötét Testvériség megalapításával egyesítették erőiket, s hamis ígéreteikkel ezer és ezer követőre tettek szert. Egész hadsereget állítottak fel azokból az egyénekből, akik elég ostobák és elkeseredettek voltak ahhoz, hogy elhiggyék a hazugságaikat, aztán szörnyű háborút robbantottak ki a Galaxisban, amely azzal fenyegetett, hogy mindnyájunkat elpusztít.

Lucia csendben maradt, mialatt Obba beszélt, noha – egykori bajtársai, illetve a saját jellemzése hallatán – akarata ellenére minden izmát megfeszítette.

– Egy Sötét Jedit viszont nem fűt ekkora becsvágy – fejtegette tovább Obba. – Ő csak magára gondol. Magányosan cselekszik. A végső célja nem a Galaxis meghódítása, hanem hogy vagyont és magas rangot szerezzen. Ahogyan a közönséges bűnőzök, úgy a Sötét Jedi is kegyetlenségben és önzésben tobzódik. A gyengéket és kiszolgáltatottakat fosztogatja, szenvedés és fájdalom jár a nyomában, akármerre jár.

– És ön úgy gondolja, hogy egy efféle teremtmény érintett az ügyben – állapította meg Serra. – Valószínűleg tudja is, hogy ki lehet az illető.

Obba szégyenkezve lehajtotta a fejét, és fojtott hangon válaszolt:

– A neve Set Harth. Még padavan korában elvesztette a mesterét, aki a Ruusanon halt meg a gondolatbomba robbanásakor. A védőszárnyaim alá vettem őt, és végül az Ótudomány Tanácsának figyelmébe ajánlottam. Meddhez hasonlóan ő is az ügynökünk lett. A sötét oldal emléktárgyai és írásai után kutatott, szerte az egész Galaxisban. Ám a sötét oldal csábítása túlontúl erősnek bizonyult Set számára. Elvetette a Jedik tanításait annak érdekében, hogy vagyont szerezzen, természetesen mások kárára. Túl későn szereztünk tudomást arról, hogy az általa talált leletek egy részét megtartotta magának. Mire rájöttünk, hogy mivé lett, nyomtalanul eltűnt, beleveszett a törvényen kívüli zsoldosok, fejvadászok és rabszolgavadászok tömegébe, vagyis a Galaxis söpredékébe.

– Ezek szerint ön attól tart, hogy Set Harth, a Sötét Jedi ölte meg Medd Tandart? – kérdezte az állát felszegve Serra.

– Amennyiben nem egy doani illető által felbérelt orgyilkos követte el a bűncselekményt – válaszolta jól érzékelhetően letörten az ithori férfi akkor nekem ez tűnik a legvalószínűbb lehetőségnek. Ha Set valahogyan tudomást szerzett a Doanon előkerült leletekről, talán a fejébe vette, hogy megszerzi azokat magának. És ő képes arra, hogy mindenkit megöljön, aki az útjába áll.

– Veszedelmes alaknak tűnik – jegyezte meg Serra.

– Most, hogy a Sith-ek kihaltak – jelentette ki Obba –, minden bizonnyal Set Harth a legveszélyesebb személyiség az egész Galaxisban.

Serra megdöbbenve bámulta a Jedit. Arra a fekete páncélos férfira gondolt, aki húsz éve kísértett az álmaiban, és az apja régi-régi szavai jártak az eszében: „A Jedik és a Sith-ek mindig háborúzni fognak. Mindkét fél tökéletesen hajthatatlan. Az együttes létezés nem fér bele abba a szigorú és merev gondolkodásmódjukba. Azt viszont képtelenek felismerni, hogy ők csupán ugyanazon érme két oldala: a világos és a sötét. Az egyik nem létezhet a másik nélkül…”

– Mitől olyan biztos abban, hogy a Sith-ek eltűntek? – kérdezte az ithori mesterre pillantva. – Annak idején mintha szállongtak volna hírek arról, hogy egy-két Sith Nagyúr túlélte a Testvériséget megsemmisítő gondolatbomba robbanását.

– Igen, ez igaz. Egyvalaki túlélte – ismerte el Obba. – De aztán ő is elbukott, noha szörnyű árat fizettünk a legyőzéséért.

– Ezt nem értem – mondta a fejét ingatva Serra.

Az ithori felsóhajtott, a levegő valahogy elkínzottan, gyászosan tört elő a torkából.

– Jöjjenek velem! – kérte aztán a vendégeit. – Megmutatom önöknek.

Azzal a maga lassú, döcögő lépteivel átszelte a helyiséget, és kinyitotta a folyosóra vezető ajtót. A Jedik, akik nemrégiben idekísérték a vendégeket, a fal mellett ültek, és néma csendben meditáltak. Amikor azonban meglátták az ithorit, talpra ugrottak, és szótlanul meghajoltak.

– Visszatérhettek a napi feladataitokhoz – közölte velük Obba minden ceremónia nélkül.

– Igenis, mester – válaszolták egyszerre meghajolva, majd elindultak a legközelebbi lépcső felé.

Obba mester idegesítő, sőt már-már őrjítő lassúsággal visszavezette vendégeit a torony aljába, aztán ki az egyik parkba, amelynek közepe táján végre-valahára lecövekelt.

A parkban található legalább tucatnyi emlékmű egyike előtt álltak. A zöldellő bokrok között fél méter magas, egy méter széles kőtömb fehérlett. A felszínébe öt fénykardmarkolat volt ágyazva, és mindegyik alatt egy-egy tenyérnyi, vésett arcképet lehetett látni, amelyek bizonyára a fegyverek tulajdonosait ábrázolták. És a remekmívű féldomborművek alatt nagy betűkkel a következő sorok álltak:

AZOK TISZTELETÉRE, AKIK AZ UTOLSÓ SITH PENGÉJÉNEK ESTEK ÁLDOZATÁUL. AZ EMLÉKÜK TOVÁBB ÉL, HOGY EMLÉKEZTESSEN MINKET ARRA AMIT ELVESZTETTÜNK.

NINCSENEK ÉRZÉSEK, CSAK A LELKI BÉKE LÉTEZIK. NINCS HALÁL, CSAKIS AZ ERŐ LÉTEZIK.

VALENTHYNE FARFALLA, JEDI-MESTER

RASKTA LSU, JEDI-MESTER

WORROR DOWMAT, JEDI-LOVAG

JOHUN OTHONE, JEDI-LOVAG

SARRO XAJ, JEDI-LOVAG

CALEB AZ AMBRIA BOLYGÓRÓL

Amikor Serra elolvasta a felsorolásban szereplő utolsó nevet, érezte, hogy térde elgyengül. A torka úgy összeszorult, hogy jószerével levegőt sem kapott. Csak bámulta az emlékművet, az agya nem tudta feldolgozni azt, amit a szemével látott.

– Mi ez? – érdeklődött Lucia, és a hangjából érezni lehetett, hogy eléggé összezavarodott. – Miért hozott ide minket?

– Tíz évvel ezelőtt – kezdte a magyarázatot Obba –, Valenthyne Farfalla mester tudomást szerzett arról, hogy az egyik Sith Nagyúr túlélte a gondolatbomba robbanását a Ruusanon. Hogy ez miként történhetett, azt azóta sem sikerült tisztázni. Farfalla mester a hír hallatán összeszedett egy csapatot, hogy megpróbálja letartóztatni a Sötét Nagyurat. Követték őt a Mélymagba, és a Tython bolygón megütköztek vele. Az összecsapást egyik Jedi sem élte túl. A nevüket itt láthatják, a tiszteletükre emelt emlékművön.

– Jól ismerte őket? – töprengett félhangosan Lucia, továbbra is Serra utasítását követve, miszerint tegyen fel kérdéseket, valahányszor csak lehetősége nyílik rá.

– Worror mesterrel és Farfalla mesterrel évtizedek óta ismertük egymást – válaszolta Obba. – Együtt voltunk padavanok. Aztán együtt szolgáltunk a Hoth tábornok által felállított Fény Hadseregében, a Sötét Testvériség, illetve a Sith Hadsereg ellen vívott háborúban.

Ekkor néhány másodpercig mindhárman hallgattak. Obba beleveszett az emlékeibe, Serra pedig továbbra is kábult volt ahhoz, hogy megszólaljon. A csendet végül Lucia törte meg egy újabb kérdéssel:

– Van az az utolsó név, Caleb, az Ambria bolygóról. Úgy rémlik, hallottam róla annak idején, a háború alatt. Gyógyító volt, ugye?

– Igen, az volt – felelte a Jedi. – A Tythonon lezajlott összecsapás során a Sötét Nagyúr súlyosan megsebesült. Elrepült az Ambriára, hogy megkeresse az egyetlen orvost, aki elég tudással rendelkezett ahhoz, hogy meggyógyítsa őt. Ám Caleb nem volt hajlandó segíteni rajta.

Serra fejében egy csapásra összeállt a kép. Most már mindent értett. Pontosan tudta, hogy mi történt. Ahogyan azt az apja réges-régen megjósolta, a sötét alak visszatért. És ahogyan az előző alkalommal, most is megpróbálta rákényszeríteni az apját, hogy adja vissza az egészségét. És az apja, ahogyan korábban is tette, ellenállt. Ezúttal viszont ő került előnyös helyzetbe. A lányát rég elküldte otthonról, így aztán a Sith semmivel sem tudta együttműködésre kényszeríteni.

– Mi történt, amikor az orvos visszautasította a kérést? – suttogta alig hallhatóan, tekintetét továbbra is az apja kőbe vésett nevére szegezve.

– Azt nem lehetett pontosan kideríteni – válaszolta komoran Obba mester. – Csak azt tudjuk, hogy röviddel a Sötét Nagyúr megérkezése után Caleb üzenetet küldött a Jedi-tanácsnak. Közölte a nagymesterekkel, hogy az utolsó Sith a táborában tartózkodik az Ambrián, megsebesült és gyakorlatilag teljesen tehetetlen. Azt akarta, hogy a Jedik menjenek oda, és fogják el.

– És ezt vajon miért tette? – vetette fel Lucia. – Úgy rémlik, annak idején hallottam, hogy Caleb nem állt senki mellé a háborúban. Nem vették sok hasznát sem a Jedik, sem a Sith-ek.

– Tény, hogy nem mindenben értett egyet a Rendünkkel – ismerte el Obba. – Nem tudta elfogadni a felfogásunkat, a világról alkotott képünket, a gondolkodásmódunkat. De attól még jó és erkölcsös ember volt. Mire a Sith megkereste ót, a háború már véget ért, és valószínűleg a lelkiismerete arra ösztönözte, hogy lépéseket tegyen. Tudta, ha a Sötét Nagyúr eltűnik, előbb vagy utóbb ismét ártatlanok százai, ezrei fognak szenvedni. Miután a Tanács megkapta az üzenetet, elküldött egy csapatot Tho'natu mester vezetésével az Ambriára. Jómagam is egyike voltam azoknak, akik elkísérték őt. Sajnálatos módon, mire megérkeztünk a táborba, Caleb már halott volt.

– Hogyan halt meg? – kérdezte Serra fojtott és színtelen hangon.

– A Sötét Nagyúr valahogyan tudomást szerzett az üzenetről – válaszolta Obba mester. – A sötét oldal káros hatásai, a sebesülései, valamint Caleb árulása az őrületbe kergették. Lemészárolta a gyógyítót, szó szerint darabokra vágta. Mire mi megérkeztünk, teljesen elborult az elméje. Ott lapult, abban a nyomorúságos kunyhóban, aztán kirontott, és ránk támadt. Egyes-egyedül, egy egész Jedi-csapat ellen. Noha szerettük volna élve elfogni, kénytelenek voltunk végezni vele, nehogy megöljön valakit.

Serra szomorúan bólogatott. Az apja pontosan tudta, hogy mi fog történni. Tudta, hogy a sötét alak egyszer biztosan visszatér. Érzékelte a veszélyt, és elküldte otthonról őt, a lányát. Az apja megmentette az életét, a saját élete feláldozásával. És mialatt így tett, segített elpusztítani azt a férfit, akitől Serra mindenki másnál jobban félt.

Érzések egész áradata söpört végig a bensőjén. Megkönnyebbülés. Bűntudat. Bánat. Szégyen. Ám az egészet elfojtotta a mélyről feltörő, ádáz és ősi harag. Mindennél jobban vágyott arra, hogy bosszút álljon. Le akart sújtani arra a szörnyetegre, amely halálra rémítette őt gyerekkorában, aztán pedig, évekkel később megölte az apját. Csakhogy erre már nem maradt esélye. A Jedik megfosztották őt a lehetőségtől.

– Milyen volt az a férfi? – kérdezte Lucia. – Az utolsó Sith?

– Bármilyen furcsán hangzik, szánalmasnak láttuk őt – válaszolta a fejét ingatva Obba. – Vézna volt, már-már törékeny. Láttuk a szemében az őrületet, amikor nekünk esett. A szeme ugyanolyan sötét volt, mint a haja.

Nem, ez nincs rendjén – állapította meg magában Serra. – A fekete páncélos férfi kopaszra borotválta a fejét.

– Volt haja? – kérdezte a szemét résnyire vonva.

– Igen, bár inkább egy vadállat bundájára hasonlított – felelte Obba. – Hosszú volt, kócos és vértől csatakos.

Serra alig kapott levegőt, mert az elméjében szörnyű gyanú kezdett ébredezni.

– Nagydarab volt? – kérdezte, kínosan ügyelve arra, hogy az izgatottsága ne érződjön ki a hangjából. – Úgy értem, magas?

– Nem, annyira nem – felelte az ithori a fejét csóválva. – Még embernek sem volt magas.

A fekete páncélos férfi valóságos óriás volt – gondolta Serra. – Legalább olyan magas, mint te, Obba mester…

Az ithori a hercegnő belső vívódásáról mit sem tudva folytatta:

– Caleb táborában megtaláltuk a Tythonon elesett társaink fénykardját. A Sith megtartotta őket trófeának. Tho'natu mester elhozta ide a fegyvereket az orvos maradványaival együtt, hogy méltó helyre kerüljenek. Ez az emlékmű a Jedi-rend egyik legnagyobb diadalát jeleníti meg, de egyben a történelmünk egyik legkomorabb fejezetét is. A Sith-ek nem léteznek többé, de a győzelemért rettenetes árat kellett fizetnünk. Sok-sok társunk vesztette életét, akiknek hiányát mindörökre fájlalni fogjuk. Ezt az árat kellett megfizetnünk annak érdekében, hogy egyszer s mindenkorra megszabadítsuk a Galaxist a Sith-ektől.

Serra kétségbeesetten próbálta összeállítani a fejében a teljes képet, de felbolydult elméjének túl sok mindent kellett egyszerre feldolgoznia. Idóre volt szüksége ahhoz, hogy gondolkodhasson, hogy átlássa az egészet. Ám ezt itt nem tehette meg – különösen nem úgy, hogy az apja neve ott sötétlett előtte a fehér kőtömbön. El kellett tűnnie innen, még mielőtt megtesz vagy kimond valamit, amivel elárulja a titkát, és felfedi valódi kilétét.

– Sok mindent hallottunk öntől, Obba mester – mondta aztán az állát kissé felszegve –, bőven van mit megfontolnunk. Haladéktalanul visszatérünk a Doanra, és továbbítjuk a királynak az értesüléseinket.

Obba mester zavartan köszörülgette a torkát, majd vett egy mély lélegzetet, és megszólalt:

– Tökéletesen bízom abban, hogy ön megteszi azt, amit ígér, de ettől függetlenül szeretném elküldeni az önök bolygójára az egyik társamat, hogy nyomozzon, és derítse ki, hogy ott vannak-e még a talizmánok.

Serra elbizonytalanodva habozott néhány pillanatig, de ekkor Lucia a segítségére sietett:

– Annak mi értelme lenne, Obba mester? – kérdezte barátságosan, de határozottan. – Úgy értem, ha önnek igaza van abban a tekintetben, hogy Set Harth a gyilkos, akkor ő valószínűleg rég eltűnt a Doanról, nem igaz? Ha sikerült megszereznie a talizmánokat, aligha időzik jelenleg is a bolygónkon.

– Igen, ebben bizonyára igaza van – vallotta be Obba rövid töprengés után.

– Akkor jómagam nem látok okot arra, hogy a Jedik intézkedjenek ebben az ügyben – jelentette ki Serra, aki időközben összeszedte magát annyira, hogy megragadja a lehetőséget, ami Lucia gyors észjárásának köszönhetően kínálkozott fel. – Tekintetbe véve a Doanon kialakult sajnálatos helyzetet, talán valamennyi érintettnek az volna a legjobb, ha a vizsgálatot a helyi hatóságok folytatnák le.

Az ithoriról lerítt, hogy nincs elragadtatva ettől a megoldástól, viszont akarata ellenére behátrált egy sarokba. A csillagközi politika hálójába ragadva most már nem kezdeményezhetett lépéseket anélkül, hogy ne változtatná az ügyet diplomáciai incidenssé – amit a szenátorok aligha néztek volna jó szemmel.

– A szavamat adom – fogadkozott a hercegnő –, hogy amint híreket kapunk Setről vagy a talizmánokról, azonnal tájékoztatjuk önt.

– Előre is köszönöm, fenség – válaszolta mereven meghajolva az ithori, aki csak most jött rá, hogy vendégei túljártak az eszén.

Serra végső búcsú gyanánt fejet hajtott a Jedinek, majd gyorsan sarkon fordult, és máris elindult, hogy mihamarabb visszatérjen a hajójára. Másodpercekkel később Lucia is felzárkózott mellé. Egyikük sem beszélt, mialatt a parkokon átvágva elérték a siklójukat. Tovább hallgattak, miközben a gép felszállt velük, majd olyan gyorsan repítette őket az űrkikötő felé, hogy elmosódottan látták Coruscant gigászi épületeit és az utcákon kavargó tömegeket. Serra egyfolytában a sötét alakra gondolt, aki oly sokszor kísértette őt éjszakánként. Tudta, hogy a rémálmai nem csupán az emlékeiből vagy pedig a tudatalattijából feltörő félelmekből táplálkoznak. Az apja nem tartozott sem a Jedikhez, sem a Sith-ekhez, mégis hitt a világegyetem, az élet természetes erőiben, és megtanította neki, hogy higgyen a saját, belső hatalmában, s merítsen belőle, valahányszor bölcsességre, bátorságra vagy lelkierőre van szüksége.

Ahogyan az apja annak idején tudta, hogy a sötét alak egy napon visszatér majd hozzá, úgy Serra is biztosan tudta, hogy a szörnyeteg még életben van. És abban sem kételkedett, hogy a Sith-nek köze van az apja meggyilkolásához. Megtévesztette az Ambriára érkező Jediket, ezt Serra teljesen biztosra vette. Aligha lehetett nehéz dolga, miután a Jedik hinni akarták, hogy a Sith-ek megszűntek létezni. Mindig is könnyű elhitetni valakivel a hazugságot, ha az illető hinni akarja vagy éppen vágyik rá…

Serra elméjében egy terv kezdett formát ölteni. Túl sok éve gyötörte a rémalak, akit gyerekkorában látott. Most, hogy tudomást szerzett az apja haláláról, eljött az idő, hogy tegyen valamit. És szilárdan megfogadta, hogy bosszút áll. Megkeresi a sötét alakot, és megöli őt.

Mindaddig egyetlen szót sem szólt, amíg ő és Lucia kettesben nem maradtak a fényűző cirkáló fedélzetén. Tudta, hogy itt biztonságban vannak, és akármit mond a barátjának, az kettejük között marad. De még így sem bírta rávenni magát, hogy mindent bevalljon. Úgy döntött, hogy egy darabig még megtartja magának a múltja titkait. Végül aztán Luciára nézett, és mindössze annyit mondott:

– Az az orgyilkos, akit felbéreltél… Arra kérlek, hogy ismét vedd fel vele a kapcsolatot. Van egy munkám a számára.

Hatodik fejezet

Set Harth két napja tartózkodott a Doanon, de máris elhatározta, hogy a harmadik végére már nem lesz itt. Elsősorban azért, mert el akart tűnni, még mielőtt felbukkan egy újabb Jedi, aki Medd halála ügyében nyomoz, vagy pedig megpróbálja megszerezni azokat a műtárgyakat, amelyekért a cereáni idejött. Másodsorban pedig azért, mert már valósággal émelygett a bányászoktól.

Kezdte egyformának látni őket: zömök, szikár alakok, és kivétel nélkül izmosak az éveken, évtizedeken keresztül végzett nehéz, kétkezi munkától. Cserzett és barnára égett bőrüket örökös és vastag mocsokréteg lepte. A hajuk is ugyanúgy nézett ki, rövid és sötét volt, s mindannyian egyforma, szürke és ócska ruházatot viseltek. Még az arcukon is ugyanaz a kifejezés honolt: állandóan zordon, komor és csüggedt képet vágtak, amiért egész életükben a fejtésekben gürcöltek.

Set a szépítő kifejezések legszebbikének érezte, hogy ő maga nem tartozik közéjük. A teste karcsú volt és izmos, ezüst színű haja jóval a válla vonala alá ért. A bőre fehérben játszott, és egyetlen folt sem csúfította el. Finom, szabályos arcvonásairól pajkos vonzerő és általában leheletnyi gőg sugárzott. Ezenfelül, a bányászokkal ellentétben ő maga mindig is stílusosan öltözött.

Mint általában, ezúttal is méretre szabott harci ruházatot viselt, amelynek színe valahol a fekete és a sötétlila között volt. A könnyű szerelés tökéletes mozgékonyságot biztosított számára, mégis jelentős védelmet nyújtott, ha az események erőszakos fordulatot vettek körülötte – ami gyakran megesett vele. A felsőtestére halványsárga mellényt húzott, ami szabadon hagyta a karját. Mindkét felkarját egy-egy vedaszövetből varrt, divatos szalag fogta körül, míg a csizmája, derékszíja és ujjatlan kesztyűje a legfinomabb koréliai bőrből készült.

Általában egy GSI-24D típusú pisztolyt hordott a jobb combjára erősített tokban, míg a baljára szíjazva egy hagyományos sugárvetőt. Viszont itt, a Doanon ez az előbbi fegyverfajta tiltottnak minősült, így aztán – a fénykardjával együtt – a mellénye belsejében sorakozó zsebekbe rejtette.

Bárki számára első pillantásra nyilvánvaló volt, hogy nem tartozik a kocsma megszokott törzsközönségéhez, de amúgy sem próbált beleolvadni a tömegbe. Közel s távol mindenki tudta, hogy mostanában a zsoldosokat jól fizető munkák várják a Doanon. Set biztosra vette, hogy bárki, aki megpillantja őt, közönséges szerencsevadásznak nézi, zsoldosnak, aki abban a reményben érkezett ide, hogy hasznot húzhat a lázadók és a nemesek között dúló, mind jobban elharapózó erőszakból.

Ezek az illetők természetesen tévedtek. Noha Set valóban azért jött ide, hogy krediteket keressen, de nem a Doan küszöbön álló polgárháborúja során. Alig egy héttel korábban Medd Tandar ellátogatott erre a bolygóra, márpedig csakis egyetlen oka lehetett annak, hogy betette a lábát ebbe a koszfészekbe.

Obba mester küldött ide, hogy keríts elő egy-két talizmánt, nem igaz? – kérdezte gondolatban Set egykori munkatársától. – Csakhogy többet kaptál, mint amire megalkudtál. Hát, mindig is sejtettem, hogy puhány vagy… pontosabban, most már csak voltál.

Medd akármit próbált megszerezni, meghalt, mielőtt rátehette volna a kezét. Ez azt jelentette, hogy a tárgyak továbbra is itt voltak, a Doanon, és arra vártak, hogy valaki megkaparintsa őket.

Set két napja bolyongott a felszaggatott felszínen, kocsmáról kocsmára, barakkról barakkra, egyik munkaterületről a másikra járt. Ha megállt valahol, kérdezősködött egy sort, hátha rábukkan valakire, aki tud valamit a lázadók vezéreivel együtt meggyilkolt cereániról. És ami ennél is fontosabb, találnia kellett valakit, aki tudta, hogy mit keresett Medd.

Azoknak az illetőknek, akik szóba álltak vele, elmagyarázta, hogy csak azért érdeklődik, mert ritka műtárgyakat gyűjt. Ám a Doant óvatos népség lakta. A legtöbb megkérdezett egyből arra gyanakodott, hogy ő a királyi családnak dolgozik, így aztán nem egykönnyen kapta meg a szükséges válaszokat. Csakhogy az évek folyamán megtanulta, hogy mindenkinek van ára, illetve hogy mindenkit meg lehet törni.

A nyomozás végén ide jutott, ehhez a névtelen lebujhoz, amelyet egy Quano nevezetű rodiai működtetett, egyike annak a maroknyi, nem emberi lénynek, akik a Doanon próbáltak boldogulni.

Alig várva, hogy menedékre leljen a felszínen gomolygó porfelhők elől, belökte az ajtót, és rálépett a küszöbre. Azonnal megbánta döntését. Első pillantásra látszott, hogy az itteni vendégkör a Doan bányásztársadalmának legalsó, legundorítóbb üledékéből kerül ki. Az asztalok körül görnyedt, torz alakok üldögéltek, akik púpossá és félig nyomorékká váltak, miközben egész eddigi életükben érceket ástak ki, míg nehéz munkájuk hasznát mások zsebelték be. Nem csupán ócska és szakadozott, hanem szurtos-mocskos ruházatot viseltek, és mosdatlan testükből olyan verejtékszag áradt, hogy Setnek kis híján könnybe lábadt a szeme. Ugyanakkor nem is számított másra, többé-kevésbé tudta, hogy miféle csőcseléket fog látni egy rodiai kocsmájában.

A szedett-vedett bútorok ugyanolyan nyomorúságos állapotban voltak, mint a vendégek. A poharak szélei rég kicsorbultak, a felszínükön repedések futottak végig. A színüket vesztett, összevissza karcolt asztalok három rozoga lábon inogtak. A rozsdamarta székekről lerítt, hogy egyetlen, jól irányzott rúgástól darabokra hullanának. A bejárattal szemközti falnál hosszú, széles pult nyújtózott, a tessék-lássék rámázolt festékréteg szinte mindenütt felhólyagzott, és látni engedte az alatta lapuló, rothadó deszkákat. A falra szerelt polcon sorakozó palackokat vastag por lepte, de Setnek nem kellett elolvasnia a címkéket, így is tudta, hogy ezen italok gyártói készséggel feláldozták a minőséget az olcsó árért.

Az ajtó két oldalán egy-egy megtermett fickó ácsorgott. Set néhány gyors pillantással végigmérte óket, és nyomban megállapította róluk, hogy jellegzetes kidobók: tagbaszakadt, erős és ostoba senkik. Esetlen testtartásuk láttán azt is tudta, hogy mindketten fegyvert rejtegetnek a derékszíjukba tűzve, az ujjasuk alatt.

Maga a zöld bőrű tulajdonos a pultnak támaszkodva állt, két karját a mellkasán összefonva. Gyanakodva méregette a felé tartó, új vendéget, és hosszú orrát ide-oda tekergette, mintha undorodott volna.

Set a legkevésbé sem hívogató fogadtatással nem törődve lassan ballagott a rodiai felé. Legalább két tucat szempár kísérte minden mozdulatát, amelyeknek gazdái előbb fagyosan, vizsgálódva meredtek rá, aztán közömbös képet vágva visszafordultak az asztaluk felé, és ismét a poharukban lötyögő zavaros lére fordították figyelmüket.

– Ide csak bányászok jöhetnek be! – dörmögte Quano a közös nyelven, de erős akcentussal, amikor Set lekönyökölt elé a pultra. – Nem kapsz inni! Menj el innen!

Set hanyag mozdulattal kinyújtotta a kezét, és két százkredites lapot pottyantott a pultra. A rodiai igyekezett ugyan közönyösen viselkedni, de közben visszafojtotta a lélegzetét, amit talán észre sem vett.

– Azt reméltem, talán cseveghetünk egy kicsit – közölte Set egyből a lényegre térve. – Kettesben.

Quano szempillantás alatt eltüntette a krediteket, majd egyszerűen felpattant a pultra, és kiabálni kezdett:

– Figyelem, emberek! Záróra! Mára bezárok! Ideje menni! Menjetek vissza dolgozni! Mindenki kifelé!

A bányászok elégedetlenül morogva felálltak, és egymás között dörmögve elindultak a kijárat felé. Egyetlen makacs lélek azonban ülve maradt, és minden erejével azért küzdött, hogy a háta mögött elcsoszogó alakok ne rúgják vagy lökjék ki alóla a roskatag széket. A kocsmáros kétszer összeütötte a tenyerét, és az ajtónál őgyelgő kidobók elindultak befelé.

Pillanatokkal később megragadták a férfi vállát, és felrántották őt a székről. A bányász túl ittas volt ahhoz, hogy ellenálljon, csak lógott a két izmos alak között, lába a padlón vonszolódott, mialatt kihúzták a söntésből. Az ajtóhoz érve a kidobók meglepően összehangolt mozdulatokkal meghintáztatták néhányszor emberi terhüket, hogy lendületet gyűjtsenek, aztán egyszerűen kihajították a nyomorultat, aki legalább hat-hét méterrel távolabb zuhant a köves talajra. Set hazudott volna, ha azt állítja, hogy nem nyűgözte le az elért távolság.

Az utolsó vendég kényszerű távozása után az egyik kidobó bevágta az ajtót, és rátolta a reteszt. Ezt követően mindketten Set felé fordultak, és szélesen vigyorogva nekitámaszkodtak a falnak, a helyiség egyetlen kijáratának két oldalán.

Set csodálattal adózott annak a ténynek, hogy a rodiai meg sem próbál titkolózni. A legtöbb tulajdonos behívta volna őt egy hátulsó, zárt helyiségbe, hogy ott beszéljenek, Quano viszont bezárta az üzletét mindössze kétszáz kreditért. Ugyanakkor, a söntés általános állapotából ítélve, a kocsma aligha termelt komoly jövedelmet.

Nem mintha Setet érdekelte volna mindez. Nem is akarta, hogy a látogatása titokban maradjon. Rég hozzászokott ahhoz, hogy emlékezetes történéseket hagyjon maga mögött; mire ideér valaki, hogy lefolytassa a vizsgálatot, ő már messze jár, akkor meg mit számít, ha újabb mesével gyarapítja a legendáját? Az idő múlásával a részletek mindinkább eltúlzottá válnak majd, míg végül az emberek azon fognak tűnődni, hogy a különös idegen mennyire lehetett gazdag, ha kétszáz kreditet áldozott csak arra, hogy bezárassa az egész kocsmát, mert néhány szót akart váltani a tulajdonossal.

– Most már senki sem zavarhat meg minket – jelentette ki elégedetten Quano, és leugrott a pultról. – Kérsz egy italt?

– Mint említettem, ritka műtárgyakat gyűjtök – válaszolta Set a kérdést meg sem hallva, és ismét a lényegre tért, mert a lehető legkevesebb időt akarta eltölteni ezen a nyomorúságos világon. – Gyűrűket. Amuletteket. Efféle apróságokat.

– Miért mondod ezt Quanónak? – kérdezte Quano a vállát vonogatva.

– A táborokban úgy hallottam, hogy neked néha vannak eladó csecsebecséid – válaszolta Set.

A kocsmáros fejéből kimeredő csápok alig észrevehetően megrezzentek.

– Talán igen – suttogta Quano, és előrébb hajolt, hogy a folytatást csakis Set hallhassa. – A bányászok találnak mindenfélét. Aztán el akarják adni másik világokra. És Quano talán néha segít nekik.

– Hát akkor ez életed legszerencsésebb napja – közölte Set, és valahogyan sikerült szemkápráztató mosolyt varázsolnia az arcára, dacára annak, hogy a rodiai testéből idegen feromonok csípős szaga áradt. – Mint az imént említettem, gyűjtő vagyok. Nagyon gazdag gyűjtő.

Quano gyors pillantásokkal végignézett a söntésen, mintha azt akarta volna kideríteni, hogy hallgatózik-e valaki. Set tudta, hogy minek köszönhető ez a fajta ideges óvatosság: a rodiai már számtalanszor kötött homályos üzleteket nyilvános helyeken.

– Szóval, mi érdekel? – kérdezte aztán Quano.

– Szerintem pontosan tudod, hogy mit keresek – válaszolta nagyokat bólogatva a Sötét Jedi. – Ugyanazt, amit az utolsó gyűjtő, aki itt járt. A cereáni.

– Ő nem gyűjtő volt – tiltakozott Quano. – Hanem Jedi. Te is Jedi vagy?

Na, ettől szépen felmennek az árak! – kesergett magában Set. – Sosem értetted igazán, hogy mennyire értékes, ha titkoljuk a valódi kilétünket, ugye, Medd?

– Úgy nézek én ki, mint egy Jedi? – kérdezte Set, mélyet sóhajtva.

A rodiai jobbra, majd balra billentette a fejét, és csak azután válaszolt:

– Nem. Inkább úgy, mint egy fejvadász.

– Különben meg mit számít, hogy ki vagyok? – kérdezte Set.

– Meg akarok venni valamit, amit te el akarsz adni. Neked árud van, nekem rengeteg kreditem.

– Az áru nincs itt – közölte Quano. – Quano csak közvetítő. Bányásznál van.

– El tudsz vinni hozzá?

– Bányász meggondolta magát – felelte a rodiai a fejét csóválva. – Már nem akarja eladni.

– Mindenkinek megvan az ára – jelentette ki magabiztosan Set. – És én nagyon gazdag vagyok. Biztosra veszem, hogy ha elviszel hozzá, meg tudok egyezni vele.

Quano ismét megrázta a fejét, és az orrát csavargatva válaszolt:

– Amikor Quano legutóbb elvitt valakit a bányászokhoz, a végén mindenki meghalt. Túl veszélyes.

– Ezt a kockázatot hajlandó vagyok vállalni – közölte Set.

A rodiai felhorkant, és megvetően felelt:

– Quanót nem érdekli a te bőröd! Bányászok mondták, ha még egyszer meglátják ott Quanót, megölik őt.

– Nem fogják megtudni, hogy te vezettél oda – ígérte Set. – Csak mutasd meg, hogy hol találom őket. Nem fogod megbánni.

Hogy nyomatékot adjon szavainak, a mellénye rejtekéből elővarázsolt egy kisebbfajta erszényt, belenyúlt, és kihúzott belőle egy egész maréknyi, nagy értékű kreditlapot. Előrenyújtotta kezét, hogy Quano vethessen rájuk egy pillantást, majd az ujjait szétnyitva hagyta, hogy visszaömöljenek az erszénybe. A rodiai kidugta a nyelvét, körbenyalta a száját, és látszott rajta, hogy erősen vívódik magában – a kapzsisága csatázott a félelmeivel.

– Fizetsz nekem ezret… nem is, kétezret, rendben? – hadarta mohón.

– Hétszázat kapsz – jelentette ki eltökélten Set. – Ha nem tetszik, keresek valaki mást.

– Rendben, Quano benne van – bökte ki sietve a kocsmáros, és nem alkudozott tovább, mert attól tartott, hogy a kisebb vagyon kicsúszik a markából. Hogy megpecsételje a megállapodást, átnyújtotta karját a pult felett. Set a fogait csikorgatva viszonozta a gesztust. Megfogta és gyorsan megrázta Quano kezét, és máris visszarántotta jobbját, de így is heves émelygés tört rá, amikor egy pillanatra megérezte bőrén a rodiai pikkelyeit.

– Adok egy italt, hogy megünnepeljük az üzletet – mondta Quano. – A ház számlájára.

– Inkább kihagyom – felelte Set.

– Nálad vannak a kreditek, ugye? – tudakolta a kocsmáros. – Most fizetsz, ugye?

– Majd ha odaértünk – válaszolta határozottan Set.

– Akkor nyomban indulunk – jelentette ki a rodiai. – Csak előbb Quano felkap valamit.

Rögtön ezután lebukott a pult mögé, Set pedig ráeszmélt, hogy az utolsó mondat alatt furcsa felhang érződött a rodiai hangjából, és máris tudta, hogy mi következik.

Sietve a mellénye alá csúsztatta kezét, és előrántotta a fénykardját. Pontosan abban a pillanatban aktiválta a fegyvert, amikor Quano felbukkant, éppen idejében ahhoz, hogy háríthassa a rá szegeződő sugárvetőből előtörő energianyalábot. A rodiai meglepett rikoltást hallatott, és ismét eltűnt a pult mögött.

Set nem először találkozott a kocsmároshoz hasonló alakokkal. A maga részéről készséggel teljesítette volna a megállapodás rá eső részét, de a jelekből ítélve a rodiai más tervet forgatott a fejében. Miért vitte volna el az idegent az élete kockáztatásával a titkos bázisra alig hétszáz kreditért, ha módjában állt hidegvérrel meggyilkolni őt, és elvenni az összes kreditjét?

Set valahol a lelke mélyén értékelte is ezt a fajta gondolkodásmódot, elvégre ő maga is hasonló, önfenntartó elvek alapján élt. Csakhogy a kocsmáros súlyos és megbocsáthatatlan hibát követett el azzal, hogy ezeket az elveket egy Sötét Jedi ellen próbálta alkalmazni.

Fél szemmel a pultot figyelve Set az ajtót őrző, tagbaszakadt bányászok felé fordult. Valószínűleg számítottak Quano árulására, de a terv kudarca teljesen váratlanul érte őket. Vigyoruk lassan lefagyott az arcukról, és esetlen mozdulatokkal kapkodtak, hogy előrántsák a fegyverüket.

Miért van az, hogy a megtermett alakok mindig ilyen átkozottul lassúak? – tűnődött magában Set.

Többféle módon is elintézhette volna őket. Megtehette volna, hogy az Erő segítségével kirántja a pisztolyt a kezükből, vagy pedig taszítóhullámot zúdít rájuk, amivel nekivágja óket a falnak. Vagy pedig, a lassúságukat tekintetbe véve akár oda is ugorhatott volna hozzájuk, hogy a fénykardjával kettévágja őket. Végül azonban úgy döntött, hogy egyszerűen a helyén marad, és bevárja az elkerülhetetlenül bekövetkező össztüzet.

Az ellenségei nem okoztak csalódást. Ragyogó energiapengéjével könnyűszerrel félrepattintotta a felé száguldó lövedékeket, amelyek egy ütemmel később a mennyezetbe csapódtak. Ennél a pontnál egy okos ellenfél a kijárat felé lódult volna. A kidobók azonban tovább tüzeltek, mert túl ostobák voltak ahhoz, hogy megértsék, semmire sem mennek a lövöldözéssel.

Set hárított még néhány lövedéket, aztán beleunt a játékba. Az Erő segítségével kiszámította a következő két sugárnyaláb pályáját, és olyan szögbe fordította fénykardját, hogy mindkettő a kiindulási helyére verődjön vissza.

Az első kidobó a mellkasába kapta a találatot, a második a gyomrába – mindketten azonnal meghaltak.

Set sokszor folyamodott ahhoz a megoldáshoz, hogy a saját lövedékeikkel végzett az ellenségeivel. Bizonyos esetekben titkolnia kellett kilétét, márpedig a fénykardja rendkívül jellegzetes sebet ütött. Ez a mostani ugyan nem tartozott ezen alkalmak közé, de úgy érezte, miért ne használná ki a lehetőséget arra, hogy egy kicsit megélezze a képességeit?

Quano egész idő alatt bujkált, amin Set fikarcnyit sem lepődött meg.

– Akár elő is jöhetsz! – mondta emelt hangon a hátsó fal felé fordulva. – Ne akard, hogy érted menjek!

Pillanatokkal később a rodiai zöld feje lassan, fokról fokra a pult fölé emelkedett. Quano továbbra is a jobbjában tartotta fegyverét, de a keze annyira remegett, hogy nem tudta a Sötét Jedire szegezni a csövet.

– Ha legközelebb meg akarsz ölni valakit a kreditjeiért – mondta higgadtan, a fejét csóválva Set – legalább könnyű célpontot válassz!

– Hazudtál! – vágott vissza már-már felháborodottan Quano. – Azt mondtad, nem vagy Jedi!

Set a csuklóját finoman megrántva, az Erő segítségével kiverte a pisztolyt Quano kezéből. Egy újabb mozdulatával – szintén az Erő közvetítésével – a levegőbe emelte a rodiait, áthúzta a pult felett, és levágta maga elé a padlóra. Ekkor a bal kezével lenyúlt, megmarkolta a teremtmény egyik csápját, és annál fogva térdre rántotta nyöszörgő áldozatát. Ezt követően Quano arcához tartotta fénykardját úgy, hogy az izzó energiapengét legfeljebb kétujjnyi távolság választotta el a lény pikkelyes bőrétől.

– Tisztázzunk valamit! – mormolta a száját vérfagyasztó mosolyra húzva. – Nem vagyok Jedi.

Hogy nyomatékot adjon szavainak, megmozdította kardját, és a másodperc törtrészére a rodiai arcához érintette a pengét. A megperzselődő bőr és hús sistergése beleveszett Quano harsány sikolyába.

– Ne ölj meg! Ne ölj meg! – hadarta aztán a teremtmény, amikor lélegzethez jutott.

Jelentéktelen sérülést szenvedett, első pillantásra látszott, hogy a seb egyetlen hét alatt begyógyul majd, és a helyén éppen csak egy kicsi forradás marad. Set a művével elégedetten kapcsolta ki fénykardját, mert tudta, hogy ezek után biztosan megkapja azt, amit akar. Elengedte a csápot, és lépett egyet hátra, hogy Quano talpra állhasson.

A rodiai azonban térden maradt, és jobbját felemelve óvatosan megtapogatta a sebet.

– Miért is akarnálak megölni? – kérdezte tőle Set. – Te vagy az egyetlen, aki el tud vinni a bányászokhoz. Amíg nem kapom meg a talizmánokat, mindent el fogok követni annak érdekében, hogy életben tartsalak.

– És mi lesz, ha megszerzed őket? – nyöszörögte gyanakodva a rodiai.

Set rávillantotta legelbűvölőbb mosolyát, és jókedvűen válaszolt:

– Ha ez megtörténik… hát, majd meglátjuk, mihez lesz kedvem.

* * *

Set egyre tisztábban hallotta az alagúton végigverődő hangokat. Számításai szerint már csak két-háromszáz méter választotta el a bányászoktól, és a visszhangokból ítélve úgy sejtette, hogy az illetők egy jókora, magas mennyezetű üregben tartózkodnak.

Úgy élnek, akár a férgek – gondolta megvetően. – Föld alatti vackokban húzzák meg magukat, és rettegnek az életükért. Szánalmas…

A néhány lépéssel előtte járó Quano hirtelen megtorpant, és visszanézett rá. Az arckifejezését nem volt könnyű leolvasni, de nyilvánvalónak tűnt, hogy mit akar kérdezni: elhoztalak idáig, most már elengedsz?

Set csupán megrázta a fejét, és előre, a járat mélye felé mutatott. Quano meggörnyesztette vállát, és a fejét lehajtva tovább botorkált. Ekkor már elég közel jártak ahhoz, hogy Set megértse a bányászok szavait.

– Nem gondolhatod komolyan! – kiabálta egy mély hangú férfi. – A nemesek megölték Gelbát! Ezért a gaztettért fizetniük kell!

– Ha el tudták kapni Gelbát, akkor bárkit elkaphatnak! – tiltakozott egy másik férfi. – Szerintem húzzuk meg magunkat egy időre. Hagyjuk, hadd ülepedjenek le a dolgok!

– Egyetértek! – kiáltotta egy nő. – Nézd, Draado, tudom, hogy Gelba a barátod volt. De amiről beszélsz, az őrültség!

Set ezekben a pillanatokban meglátta, hogy tőle nem messze az alagút jobbra fordul, illetve, hogy fény árad a kanyarulat falára. Quano nesztelen léptekkel osont tovább, majd a fordulón túl lekuporodott egy jókora sziklatömb mögé. Lehet, hogy gyáva – állapította meg magában Set, mialatt csatlakozott a rodiaihoz –, de természet adta tehetsége van a lopakodáshoz és a kémkedéshez.

A kő mögött lapulva belátta az egész üreget. A padozatból ocsmány, barna oszlopokra hasonlító állócseppkövek meredtek fel. A mennyezetről függőcseppkövek lógtak, amelyek úgy néztek ki, mintha egy ősidőkből származó kőszörnyeteg fogai lettek volna – egy szörnyetegé, amely arra vár, hogy egyetlen harapással szétroppantsa és lenyelje a szájába tévedi embereket.

Set legalább tucatnyi bányászt számolt össze, akik tág félkört alkotva helyezkedtek el az üreg közepén. Mindannyian fegyvert viseltek, akárcsak az a négy őr, akiket Set alig tíz perce ölt meg az alagút felső torkolatánál. Az itteni alakok egy része alacsony, lapos köveken ült, mások idegesen járkáltak fel és alá. Egyvalaki egy vaskos állócseppkőnek támaszkodott. A jól érzékelhetően heves vitában két férfi és egy nő vett részt. A csoport szélein négyen ácsorogtak, és a sugárvetőiket markolászva, nyugtalanul fürkészték az üreg bejáratát, mintha támadásra számítva megpróbáltak volna áthatolni tekintetükkel a torkolaton túli félhomályon.

Akárki ölte meg Meddet és a társaitokat, szépen felidegesített titeket – állapította meg magában Set.

– Most, hogy Gelba nincs többé, én lettem a vezér! – vágta oda egy szakállas férfi az egyik nőnek. – És én azt mondom, Gelba halála bosszúért kiált!

– Ez Draado – suttogta Quano olyan halkan, hogy a Sötét Jedinek közelebb kellett hajolnia hozzá, máskülönben nem értette volna a szavait. – Ő ásta ki azt, amit te meg akarsz venni.

Set alaposan szemügyre vette Draadót, és hamarosan észrevette, hogy a férfi nyakában amulett függ, míg az ujján gyűrű csillog – ezek voltak az első ékszerek, amelyeket bányászokon látott azóta, hogy rátette lábát erre a pusztuló bolygóra.

– Háborúzni akarsz, pedig abba mindnyájan belepusztulunk! – tiltakozott a férfiak egyike.

– Hamarosan így is, úgy is megdöglünk – csattant fel Draado –, de ha harcolunk, legalább magunkkal viszünk néhány nemest!

Draado alig tíz méterre állt a bejárattól, elég közel ahhoz, hogy Set érzékelje a talizmánokból áradó energiákat. Az amulett mintha néma kiáltással hívta volna, a gyűrű sötét forróságával csalogatta őt.

– Mi ütött beléd, Draado? – kérdezte már-már kétségbeesetten a középkorú nő. – Régebben te szoktad mondogatni, hogy erőszak és vérontás nélkül kell elérnünk azt, amit akarunk.

– Megváltozott a véleményem. Most már látom az igazságot – közölte Draado a nyomaték kedvéért a mellkasára csapva, és az ökle elérte a talizmánt is. – A nemesek nem fognak tisztelni minket, amíg nem kezdenek félni tőlünk! – tette hozzá, és lassan körbefordulva végigjáratta tekintetét a társain. – El kell érnünk, hogy rettegjenek. Rettegjenek az életükért. Félelmet kell zúdítanunk egyenesen a szívükbe!

Draado nyilvánvalóan a talizmánok hatása alá került. Megrontották az elméjét és a gondolatait. A sötét oldal a hatalmába kerítette a lelkét, az egész lényét. Set szemernyit sem csodálkozott azon, hogy a bányász immáron nem akart túladni a kincsein.

A Sötét Jedi fontolóra vette a lehetőségeit. Azt azonnal belátta, hogy az alkudozás szóba sem jöhet, mert Draado még káprázatos vagyonért sem adná el az ékszereket. És amikor tekintetbe vette az üregben uralkodó feszültséget, illetve hogy a bányászok ujja ugyancsak viszket az elsütőbillentyűkön, egyértelműnek ítélte, hogy minden tárgyalási kísérlet tűzharcba torkollna, függetlenül attól, hogy ő mit ajánl fel.

Így aztán előhúzta mindkét sugárvetőjét, és mélyeket lélegezve felkészült az összecsapásra.

Amúgy sem árt egy kis lőgyakorlat – gondolta, azzal előugrott a szikla mögül, és folyamatosan tüzelve berontott az üregbe. Azonnal megölte a négy őrszemet, még mielőtt esélyük lett volna reagálni. Kezét az Erő irányítására bízva, négy pontos lövéssel leterítette őket, miközben a fedezéknek kiszemelt vaskos cseppkő felé rohant, amely a bejárattól balra állt.

Pontosan akkor szökkent be mögé, amikor a bányászok tüzet nyitottak. Alaposan megszórták a vaskos oszlopot, a lövedékek porfelhőt és szilánkok egész záporát robbantották ki a kőből. Set kidugta a fejét, kétszer lőtt, és ezzel hatra csökkentette ellenségeinek számát, mielőtt visszabújt volna a cseppkő takarásába.

Az üreg falairól újabb és újabb össztüzek harsány lármája verődött vissza. Set a dicsőséges csatazaj hallatán elégedetten mosolygott. A fele máris megvan – örvendezett magában. – Ez könnyebb lesz, mint gondoltam.

A következő pillanatban érzékelte, hogy a háta mögött Quano futásnak ered. Könnyen leszedhette volna a rodiait, de rövid töprengés után úgy döntött, hogy inkább elengedi. Mindig is szeretett hátrahagyni valakit, aki utóbb majd elmeséli másoknak a tettei történetét.

Hirtelen éles reccsenés hasított a fülébe. Felkapta a fejét, s meglátta, hogy odafent egy cseppkő éppen leválik a mennyezetről, és nyílegyenesen felé zuhan. Az utolsó pillanatban gurult félre, a gyilkos kőlándzsa közvetlenül a válla mellett hasadt darabokra, amikor az áttörhetetlen sziklapadlónak ütközött. Egy ütemmel később Set behúzta a nyakát, mert éles szilánkok tucatjai zúdultak rá, amelyek nem mély, de kellemetlenül csípő sebeket hasítottak a nyaka és a karja csupasz bőrébe.

A bányászok ismét lőni kezdtek, de Set máris talpra ugrott. Villámgyorsan hajlongva és ide-oda szökkenve sikerült kitérnie a lövedékek elől, mialatt átrohant egy másfél méter magas, terebélyes sziklatömb mögé.

Miután pillanatnyilag biztonságban tudhatta magát, rááldozott néhány másodpercet, hogy mélyeket lélegezve lecsillapítsa heves zihálását, közben felpillantva megállapította, hogy ezen a helyen nem függnek felette halálos veszélyt hordozó cseppkövek. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy az imént valaki szándékosan robbantotta le a mennyezetről azt, amelyik kis híján felnyársalta őt. Egyre hanyagabb vagy – intette magát gondolatban. – Alábecsülted Draadót és a talizmánokat.

Tudván tudta, hogy az amulettek viselőjének nem kell feltétlenül ismernie az Erő útjait ahhoz, hogy részesüljön a kedvező hatásokból. A sötét oldal energiáit rejtő tárgyak általában maguktól is élesebbé tették a gazdájuk érzékszerveit, felgyorsították a reflexeit, és alkalmassá tették arra, hogy bizonyos mértékig előre kiszámítsa a várható eseményeket. Ami csaták idején sokak szemében egyedülálló célzó tudásnak vagy szerencsének tűnt, az sokszor nem más volt, mint az Erő megnyilvánulása. Draado, még ha nem is tudott róla, a sötét oldal hatalmából merített – ami veszélyessé tette őt.

A játszadozásnak ezennel vége – határozta el magát Set, azzal a tokjukba dugta pisztolyait, és előkapta a fénykardját.

Annak idején több évbe telt, mire elsajátította a megsemmisítő erejű fénykarddobás valamennyi fogását és trükkjét, de miután sikerült neki, olyan támadási módra tett szert, aminek gyakorlatilag semmi sem állhatott ellen. A sebesen forgó fegyver tágas félkört írt le a sziklacsarnokban, és repülés közben öt bányásszal végzett. Egyedül Draado mozgott elég gyorsan ahhoz, hogy idejében félreugorjon – a talizmánjai megmentették az életét. De még az ősi ékszerek hatalmával felvértezve sem érhetett fel az egykori Jedi-lovaggal.

Set jobbjával elkapta a kardját, majd egyszerűen felállt, és bal kezét Draado felé nyújtva begörbítette az ujjait. A bányász elejtette sugárvetőjét, mindkét kezével a torkához kapott, és küszködve próbált lélegzethez jutni.

Set átvágott az üregen, közben mind erősebb nyomást gyakorolt tehetetlen áldozatának légcsövére. Draado térdre roskadt, az arca mind jobban kivörösödött, majd lilára váltott. A Sötét Jedi szótlanul állt felette, és ridegen végignézte, ahogy az élet lángja lassan kialszik a testében.

Miután a bányász elterült a padlón, és néhány utolsó vonaglással kiszenvedett, Set a tetem fölé hajolva letépte nyakáról az amulettet, majd lehúzta ujjáról a gyűrűt. Erős kísértést érzett, hogy felvegye az ékszereket, de ellenállt neki. Annak idején, amikor még Obba mester padavanjaként szolgálta a Jedi-rendet, alaposan megtanulta, hogy akkor jár el bölcsen, ha előbb gondosan tanulmányozza a sötét oldal energiáit hordozó tárgyakat, és csak aztán használja fel őket – a hatalmukért cserébe sokszor igen nagy árat kellett fizetni.

Megszerezte azt, amiért idejött, és most már égett a vágytól, hogy mihamarabb eltűnjön erről az átok sújtotta világról, s visszatérjen a Nal Huttán álló, fényűző házába. Amúgy is tudta, hogy minél tovább időzik a Doanon, annál nagyobb az esély arra, hogy összefut azzal a Jedivel, akit azért küldenek ide, hogy Medd halála ügyében nyomozzon. Viszont, ha most távozik, akkor az illető nem fog találni mást, csupán egy minden ízében reszkető kocsmárost, aki nem fog elmondani semmit, amit a Jedi magától ne tudna megfejteni.

Viszlát, Quano – búcsúzott gondolatban a rodiaitól –, imádkozz, hogy többé ne találkozzunk!

Mialatt felfelé tartott a hosszú, szeszélyesen kanyargó alagútban – az amulett és a gyűrű biztonságos helyen, mellényének belső zsebében lapult –, azon tűnődött magában, hogy a rodiai felfogja-e valaha, mekkora szerencséje volt ezen a napon.

Hetedik fejezet

Zannah számtalan sivár tájon járt már – többek között a Ruusan háború dúlta földjein, az Ambria élettelen sivatagában és a Tython kopár, szürke síkságain –, de úgy érezte, hogy a Doannál rútabb és barátságtalanabb világot még sosem látott.

Az itt élő emberek – az újabb és újabb ásványok keresése során – a bolygó egész felszínét felszaggatták. Növény- és állatvilág nem létezett; Zannah akármerre fordult, nem látott mást, csak földet és sziklát. Visszataszító, feldúlt világ terült el körülötte, amelyről valamennyi természeti törvény szerint minden életnek hiányoznia kellett volna. És mégis, a bányásztelepeken hemzsegtek a nyomorult emberek, akik elkeseredetten küszködtek, hogy a földet túrva összekaparjanak maguknak annyi kreditet, amennyiből, ha szűkösen és nyomorogva is, de megélhetnek.

Zannah a szerencsétlen alakokat figyelve összehasonlította őket a mesterével, akiről tudta, hogy egy a Doanhoz hasonló helyen nőtt fel. Az Apatroson sem akadt más, csupán a felszíne alatt rejtőző kortózisbányák. Ezeket a Külső Gyűrű Ércfeldolgozó Társaság birtokolta, egy olyan óriásvállalat, amely arról vált hírhedtté, hogy félig-meddig rabszolgasorban tartotta végletekig kizsákmányolt alkalmazottjait. Csakhogy amíg Bane sanyarú gyerekkora és az Apatros bányáiban töltött fiatal évei alatt megtanulta, hogy harcolnia kell a túlélésért, továbbá, amíg a szörnyű körülmények keményre edzették a jellemét és zabolázhatatlanra a szellemét, addig a Doant benépesítő, szánalmas korcsok – pontosan az életmódjukkal – tanúbizonyságát adták a gyengeségüknek, illetve annak, hogy nem is érdemelnek mást, mint a szolgaságot. Bane-t becsvágy fűtötte. Mérhetetlen erő tombolt benne. Sikerült kitörnie, és a környezete fölé emelkednie. A puszta akaraterejétől hajtva letörte magáról a gyerekkori bilincseit, és új életet, új sorsot teremtett magának. A semmiből indulva küzdötte fel magát, míg végül a Sith Sötét Nagyura lett.

Zannah tudta, eljött az ideje annak, hogy ezt ő is megtegye. Nem hagyhatta, hogy olyanná váljon, mint a Doan lakói: gyenge, rettegő, szolgasorban sínylődő, nyomorult ronccsá.

A hatalom révén győzelmet aratok. A győzelem révén a láncaim lehullanak.

Természetesen továbbra is megoldásra várt egy komoly problémája, nevezetesen, hogy megtalálja a saját tanítványát. Pillanatnyilag viszont minden erejével és energiájával a feladatára kellett összpontosítania. Már a nyomozás első óráiban rájött, hogy nem ő az egyetlen, aki a halott Jedi ügyében vizsgálódik. Két standard nappal ezelőtt egy ezüst hajú férfi – egyesek zsoldosnak nevezték – járt a Doanon, és ugyanazokat a kérdéseket tette fel, amiket most ő maga. Azóta is a titokzatos idegen nyomait követte. Beszélt azokkal, akiket valamivel korábban az illető faggatott, és addig bájolgott velük, addig nyomta mocskos mancsukba a tízkredites lapokat, vagy éppen addig fenyegetőzött, amíg a bányászok elárulták neki ugyanazokat az információkat, amelyeket az ezüst hajú alaknak is megadtak.

Mostanra már erősen gyanította, vagy inkább tudta, hogy Medd Tandar miért utazott erre a bolygóra. A bányászok közül sokan hallottak arról, hogy nemrégiben egy kisebbfajta ékszerdoboz került elő az egyik fejtésből, illetve hogy a Jedi ezt, pontosabban ennek tartalmát akarta megszerezni. Zannah feltette magának a kérdést, miszerint a Jediket miért érdekelné félmaréknyi csecsebecse, amit egy jelentéktelen világon, egy rég elfeledett sírból ástak ki, és csupán egyvalamire tudott gondolni. Nem csak a mestere tett komoly erőfeszítéseket annak érdekében, hogy előkerítse a Galaxisban szétszóródott, ősrégi Sith-műtárgyakat.

Először azt feltételezte, hogy a Medd után érdeklődő férfi szintén Jedi, akit azért küldtek ide, hogy befejezze az eredeti küldetést. Ám hamarosan hírét vette, hogy az ezüst hajú alak nem habozott megfélemlítéshez vagy akár kínzáshoz folyamodni annak érdekében, hogy információkat csikarjon ki, és ez alapján a lány úgy vélte, hogy az illető nem lehet Jedi, de még csak nem is a Jedi-rendnek dolgozik. Az értesülései nyomán végül eljutott ehhez az ócska kocsmához, amely egy látszólag végeérhetetlen bányásztelep határában állt. Ám az intézményt zárva találta, és a Quano nevezetű rodiai tulajdonost sehogy sem tudta előkeríteni. És mert más szemtanú nem akadt, Zannah úgy döntött, hogy körülnéz az építményben, hátha nyomokra bukkan, amelyek elvezetik őt a céljához.

Késő estére járt az idő, a környékre majdnem tökéletes feketeség borult. Zannah próbaképpen megnyomta az ajtót, és felfedezte, hogy valaki szétzúzta annak zárszerkezetét – amin kicsit sem lepődött meg, tekintetbe véve a Doanon uralkodó általános szegénységet. Átlépett a küszöbön, orrába a bomló hús jellegzetes bűze csapott. Előhúzott egy fényrudat a derékszíjából, és miután aktiválta, halvány, zöldes derengés áradt szét a söntésben. Pillanatokkal később két holttestet fedezett fel, amelyek tőle nem messze hevertek a korhadt deszkapadlón.

Leguggolt az első mellé, és sietve megvizsgálta. A bolygó száraz forrósága, illetve a légmozgás hiánya lelassította a bomlási folyamatokat, így a hulla viszonylag jó állapotban maradt. Zannah első pillantásra megállapította a halál okát: a férfi sugárlövedéket kapott a mellkasába. A saját fegyvere még most is a kezében feküdt.

Az illető nyilvánvalóan az emberi nemhez tartozott, vagyis nem lehetett Quano. És az ezüst hajú férfi személyleírása sem illett rá. A ruhái, illetve vaskos izmai alapján valószínűleg bányász volt. Zannah a másik tetem mellé lépett, és ugyanerre az eredményre jutott: ezúttal is egy halott bányászt látott, akit azonban nem mellkason, hanem hasba lőttek.

Végül otthagyta a maradványokat, és belekezdett a helyiség vizsgálatába. Hamarosan felfedezte, hogy a pult mögötti, vastag porral lepett polcon viszonylag tiszta körök sorakoznak, ami azt jelentette, hogy nemrégiben még palackok álltak ezeken a deszkákon. Akárki tört be a kocsmába, csak az italok érdekelték, a hullákhoz hozzá sem nyúlt. Zannah néhány perc leforgása alatt alaposan átkutatott mindent, de nem találta nyomát sem a rodiainak, sem pedig az ezüst hajú férfinak. Már éppen feladta a reményt, és indult volna, amikor zajt hallott az ajtó felől. A köpenye alá dugta a fényrudat, és leguggolt a pult mellé abban a reményben, hogy annak árnyéka jótékonyan elrejti őt.

Az ajtó nyikorogva feltárult, aztán egy vézna alak botorkált a hátsó rész felé az asztalok között. Zannah előbb meggyőződött arról, hogy a behatoló egyedül van, majd felegyenesedett, és előrántotta a fényrúdját. A zöldes fényben egy rodiait pillantott meg, aki dermedten állt vele szemben, és a szemét tágra nyitva, rettegve bámult rá.

– Quano, ha nem tévedek… – mondta halkan Zannah.

– Ki vagy te? – sípolta alig érthetően a jövevény, majd a következő pillanatban meglátta az üres polcot, és hirtelen támadt haragjában ráförmedt a Sith Úrnőre:

– Elloptad Quano összes italát!

– Nem loptam el semmit – válaszolta a fejét ingatva Zannah. – Csak azért jöttem ide, hogy feltegyek neked néhány kérdést.

A rodiai leeresztette a vállát, úgy előregörnyedt, hogy majdnem orra bukott, majd gyorsan leült a padlóra, és csüggedten lehorgasztotta a fejét.

– Újabb kérdések… – mormolta a rodiai. – Te is Jedi vagy, mi? Mint az a másik? – A hangjából teljes reményvesztettség érződött, mintha rádöbbent volna, hogy percek múlva meghal, és a túlélés minden reménye elszállt volna belőle.

– Jedi? – visszhangozta Zannah, és a szemét résnyire vonva meredt a teremtményre. – Medd Tandarra gondolsz? A cereánira?

– Nem, hanem a másikra – felelte Quano. – Az emberre. Hosszú, ezüstszínű hajú.

– Történetesen őt keresem – vallotta be Zannah. – De miből gondolod, hogy ez az illető Jedi?

– Onnan, hogy van fénykardja – magyarázta a rodiai –, és megvágta vele Quanót.

Oldalra fordította a fejét, és a mutatóujjával rábökött az arcára. Zannah óvatosan mozogva, nehogy még jobban megriassza a szemlátomást zaklatott fickót, közelebb araszolt, mígnem megpillantotta a sebhelyet. A fényrúd gyenge fényében nem láthatta tisztán, de úgy vélte, a sebet valóban energiapenge ejtette.

Az elmúlt évek során megtanulta, hogyan ismerje fel mások érzéseit, és hogyan használja ki azokat. A rodiai úgy viselkedett, mint egy összevert állatkölyök, gyáván rettegve várta a következő ütést. És Zannah tudta, ha szánalmat mutat iránta, a nyomorult alak úgy fog reagálni, mintha az életét mentette volna meg.

– Megkínzott téged, te szegény… – búgta barátságosan, együttérzést színlelve, miközben azon törte a fejét, hogy vajon ki lehet a titokzatos, ezüst hajú férfi.

A Jedik nyomós indok nélkül sosem ártottak másoknak. Akárki vágta meg Quanót, nem tartozott a Jedi-rend kötelékébe, de kétségtelen tény, hogy fénykardot használt. És elég jól bánt a fegyverrel ahhoz, hogy aprócska sebet ejtsen. Aligha tartott attól, hogy véletlenül kettéhasítja a rodiai fejét. Zannah sokat hallott már a Sötét Jedikről, vagyis azokról a Jedi-lovagokról, akik valamiért elfordultak a mestereik tanításaitól, és átadták magukat a sötét oldalnak. Lehetséges, hogy ő egy efféle alakot keres?

És ami ennél is fontosabb, a saját mestere tudja már mindezt? Bane gyakran megtartotta magának a titkait, és Zannah egy ideje már mindig abból indult ki, hogy a mestere többet tud annál, mint amennyit elárul. Viszont, ha tudott arról, hogy egy Sötét Jedi jár a Doanon, miért küldte ide őt? Lehet, hogy ez valami utolsó próba? Talán azzal kellene bizonyítani a rátermettségét, hogy megtalálja és megöli ezt a lehetséges vetélytársat? Vagy éppen fordítva igaz: Bane az ezüst hajú férfit teszi próbára? És ha az idegen elég erősnek bizonyul, vagyis megöli a jelenlegi tanítványt, akkor ő lép a helyére?

– Az az ember információt akart… – nyöszörögte sírós hangon a rodiai.

– Nagyon sajnálom, Quano – felelte Zannah, és finoman rátette tenyerét a teremtmény vállára de nekem is információra van szükségem. Tudnom kell, hogy mit mondtál neki.

Mialatt beszélt, megidézte magában az Erőt, és annak segítségével óvatos nyomást gyakorolt a kocsmáros akaratára, hogy Quano hajlandó legyen elmesélni mindazt, amit ő hallani akart.

– Ő a barátod? – érdeklődött valamivel nyugodtabban a rodiai.

– Nem! – tiltakozott a fejét hevesen rázva Zannah, hogy úgy a szavával, mint a testbeszédével megtámogassa a finom elmemanipulációt. – Nem a barátom!

Bane talán kényszeríteni próbál – töprengett tovább, mialatt megsimogatta a teremtmény vállát –, talán így akar rávenni, hogy cselekedjek. Vagy összehoz egy alkalmasnak tűnő jelölttel, mert azt reméli, hogy ha szert teszek egy tanítványra, akkor rövidesen kihívom őt a mesteri címért?

– Meg akarod ölni? – kérdezte Quano izgatottságtól remegő hangon.

– Igen, még az is meglehet – felelte Zannah, és melegen rámosolygott a rodiaira. Vagy megölöm, vagy magam mellé veszem tanítványnak – gondolta közben –, feltéve persze, hogy nem végez velem. – Lenézett a lába előtt kuporgó alakra, és hozzátette:

– De először is meg kell találnom őt.

– Már nincs itt – közölte Quano a fejét ingatva. – Két nappal ezelőtt elment. Elhagyta a Doant.

– Azért jött ide, mert keresett valamit, nem igaz? – kérdezte Zannah.

Quano szaporán bólogatva felelt:

– A bányászok kiástak apróságokat. Az ezüst hajú ember megszerezte. Megölte a bányászokat. Quano ekkor szökött meg tőle.

– És azóta is bujkálsz – állapította meg Zannah. – Akkor pedig miért jöttél vissza ide, a kocsmádba?

A rodiai habozott, hatalmas rovarszeme idegesen cikázott Zannah arca, illetve a kisméretű, csuklóra szerelhető sugárvető között, amelynek csöve a nő köpenyének ujja alól meredt ki.

– Nem foglak bántani, Quano – ígérte Zannah. – Én nem vagyok olyan, mint az a férfi. – Ő élvezi, ha árthat másoknak, tette hozzá magában. – Én csak akkor ártok másoknak, ha hasznot húzhatok a szenvedésükből. De feltétlenül tudnom kell valamit, Quano: amikor az a férfi elhagyta a Doant, hová ment?

A rodiai jól láthatóan összerezzent, majd vett egy mély lélegzetet, és kijelentette:

– Azt Quano nem tudja. Ez az igazság.

– Hiszek neked – válaszolta Zannah, és megveregette a teremtmény vállát. – De fogadni merek, ismersz valakit, aki segíthet nekem kitalálni, nem igaz?

A kocsmáros idegesen fészkelődött ültében, de egy újabb, finom energialöket hatására úrrá lett a vonakodásán, és megszólalt:

– Quanónak van egy barátja az űrkikötőben. Ő talán segíthet.

– Elmehetünk hozzá? – érdeklődött Zannah.

– Most akarsz menni? – kérdezett vissza a rodiai.

Zannah ismét mosolygott, mert tudta, hogy ez a gesztus segít fenntartani a nemrégiben létesített köteléket.

– Ha szeretnéd – mondta barátságosan –, előbb kimarkolhatod a páncélszekrényből a kreditjeidet.

* * *

Zannah és Quano két kilométert gyalogolt a legközelebbi földikomp-állomásig, ahol is tizenöt percet vártak a következő járatra, majd negyven percig utaztak, mire elérték az űrkikötőt. Mire megérkeztek, jócskán elmúlt éjfél, és a doani kikötők még a csúcsidőszakokban sem bonyolítottak le különösen nagy forgalmat. Ezen a késői órán a főépület kongott az ürességtől, még az éjszakai műszak tagjait is csupán elvétve lehetett látni.

A Ciutric zordon szabályok alapján működő, szigorú testületeivel ellentétben a doani hatóságok nem foglalkoztak azzal, hogy ellenőrizzék az érkező hajókat. Igazából úgy tűnt, az az egyetlen dolguk, hogy begyűjtsék a belépési illetéket.

– Mit csinál itt a barátod? – kérdezte Zannah, mialatt ő és Quano átsétált a teljességgel őrizetlen kapun.

– Takarít – válaszolta kurtán a rodiai.

Zannah nem igazán tudta elképzelni, hogy egy takarító hogyan tud segíteni neki abban, hogy nyomon kövessen egy majdnem két nappal ezelőtt távozott hajót, de egyetlen szót sem szólt, miközben Quano átvezette őt előbb a várótermen, majd ki, az épület mögött elterülő leszállópályához.

A pálya eléggé kicsi volt, legfeljebb egy közepes méretű utasszállító ereszkedhetett rá. A Doan űrforgalmának java részét a gazdag nemesek cirkálói, valamint a bányaműveleteket támogató teherhajók bonyolították le, amelyek más helyszíneken szálltak le és fel. Magánszemélyek elenyésző számban és ritkán fordultak meg itt, ebben az elhanyagolt közkikötőben.

A leszállópályát alig hat-hét, magas oszlopra szerelt lámpa gyenge fénye világította meg, de Zannah így is meg tudta állapítani, hogy mindössze három hajó állomásozik a kikötőben, amelyek közül az egyik a saját cirkálója. A pálya szélénél, félig az árnyékokba rejtőzve fiatal férfi üldögélt elterülve egy széken. Gyűrött és kopott egyenruhát viselt, a jobb mellzsebén fémből készült azonosító jelvény csillogott. Mindkét karja ernyedten lógott a teste mellett, a hortyogását messziről is hallani lehetett.

Quano odasietett hozzá, és rászólt:

– Hé, Pommat! Ébresztő!

A rodiai belerúgott a szék lábába, mire a fickó ijedten horkantva felriadt, feljebb rántotta magát a széken, függőleges helyzetbe lendítette a felsőtestét, és gyorsan körülnézett. Amikor a pillantása Zannah-ra esett, felvonta mindkét szemöldökét, és megszólalt:

– Üdv, Quano! Nocsak, milyen csinos kis darab a barátnőd! Hogy hívják?

– A nevem nem fontos – közölte Zannah, mielőtt a rodiai válaszolhatott volna. – Quano azt mondta, talán segíthetsz nekem lenyomozni egy hajót, amelyik két nappal ezelőtt szállt fel innen.

A fiatal férfi ekkor kérdőn meredt Quanóra, aki bólintott egyet, és kijelentette:

– Minden rendben. A hölgy jó. Quano barátja.

A fickó ismét Zannah felé fordult, két karját összefonta a mellkasán, és megvetően horkantva dörmögte:

– Aha, világos… Egy barát, aki nem árulja el a nevét.

Zannah érzékelte, hogy a férfi akarata erősebb, mint a kocsmárosé, de azért persze kezelhető. Ezenfelül kedvezőnek látta a tényt, hogy ez a Pommat vonzónak találja őt, és úgy döntött, hogy a cél érdekében kedvesnek mutatja magát.

– Én egy olyan barát vagyok – felelte nyájasan –, akinek soksok kredit csörög a zsebében. És ad is belőlük, amennyiben neked megvan az, ami nekem kell.

A fickó lassú ütemben bólogatott néhányat, majd széthúzta a karját, és ujjaival beletúrt a feje egyik oldalán felborzolódott, a másikon lelapult hajába. Zannah felvonta a jobb szemöldökét, az Erő láthatatlan csápjaival finoman megérintette a férfi tudatát, és incselkedő hangon megszólalt:

– Ugyan már, Pommat… Nem a kemény, szófukar típusért vadulok!

– Na jó, rendben – dünnyögte Pommat –, talán tudok segíteni. Szóval, mit akarsz?

– Néhány nappal ezelőtt egy ezüst hajú férfi érkezett a Doanra – felelte Zannah. – Ebben a kikötőben szállt le?

Természetesen máris tudta a választ: hacsak a titokzatos idegen nem állt kapcsolatban valamelyik nemesi családdal, csakis ide érkezhetett, mert ezer kilométeres körzetben ez volt az egyetlen űrkikötő. Ám réges-régen megtanulta, hogy a tárgyalások elején igenlő válaszokat kell kicsikarnia a másik félből, mert akkor az illető hajlamosabb lesz megnyílni, és a fontosabb kérdésekben is együttműködik.

– Hát, igen – dörmögte megint csak nagyokat bólogatva Pommat. – Emlékszem rá. Csinos kis géppel jött. Csúcsminőségű cirkáló. Egyéni ízlés szerint kialakított belső tér. Csúcsminőség. Még a tiédnél is szebb.

– Honnan tudod, hogy milyen a hajóm belseje? – kérdezte gyanakodva Zannah.

Rövid hallgatás következett, majd Quano és Pommat egyszerre kezdett röhögni.

– A barátom csempész – magyarázta aztán a rodiai, amikor lélegzethez jutott.

– Nem egészen – mondta Pommat, hogy tisztázza a helyzetet.

– Csak egy kis mellékes kereset. Hogy könnyebb legyen fizetni a számlákat, tudod…

– Nem, nem tudom – felelte elkomorodva Zannah. – Mi lenne, ha elmagyaráznád?

– Húha, ebben a babában van ám tűz! – kurjantotta vidáman Pommat, és elismerő pillantásokkal végigmérte a Sith Úrnőt. – Na, akkor elmondom, hogyan van ez. Éjszakánként egyedül én dolgozom itt. Többé-kevésbé azt csinálok, amihez kedvem van. Például, be tudok törni az űrhajókba.

– Nem tartasz a biztonsági rendszerektől? – kérdezte kissé meglepetten Zannah.

– Még nem találkoztam olyannal, amelyiket ne tudtam volna kiiktatni – válaszolta a mellkasára csapva Pommat. – Ebben is nagyon tehetséges vagyok. Ha okosan viselkedsz, később megmutatom, hogy még miben vagyok tehetséges.

– Szóval, betörsz az itt állomásozó hajókba, és meglopod a tulajdonosokat? – kérdezte Zannah, elengedve a füle mellett az otromba ajánlatot.

– Á, dehogy, az ostobaság volna! – közölte hanyagul legyintve Pommat. – A népek hamar észrevennék, hogy hiányzik a holmijuk, és jelentenék a fónökömnek. Nem tartana sokáig kideríteni, hogy ki követte el a lopást.

– Hát akkor egészen pontosan mit csinálsz? – érdeklődött Zannah, és most már tényleg feltámadt benne a kíváncsiság.

– Jól figyelj, ezt imádni fogod! – jelentette ki ravaszkásan kacsintva Pommat. – Tehát, miután bejutottam, feltöröm a navigációs számítógépet, és az összes adatot letöltöm egy hordozható számítógépre. Mindent megkapok: a tulajdonos nevét, a hajó műszaki adatait, a leggyakrabban használt kikötők és hiperutak koordinátáit. Megtudom, hol jegyezték be a gépet, ki az üzemeltetője, merre szokott járni, és hol van a honi kikötője.

– Nem rossz – ismerte el Zannah. – De mit kezdesz mindezzel?

– Innentől lesz igazán érdekes a dolog – felelte önelégülten vigyorogva Pommat. – Egyezséget kötöttem egy fickóval, aki a Kesselen él. Minden hónapban küld nekem egy nagyobb rakomány csillagport.

A „fűszer” néven is emlegetett csillagpor, ez a rendkívül addiktív kábítószer a legtöbb bolygón tiltott élvezeti cikknek számított. A Doanon viszont egyetlen törvény sem tiltotta a behozatalát. De még ha volnának is törvények – vélte magában Zannah a kikötőkben nem akadna senki, aki betartatná őket.

– Persze, nem itt adom el az anyagot – folytatta Pommat. – Itt senkinek sincs elég kreditje, leszámítva a nemeseket, azok meg szóba sem állnának velem. Viszont egy csomó kikötőben vannak ismerőseim, szerte az egész Külső Gyűrűben. Szóval, tegyük fel, hogy feltöröm egy hajó számítógépét, és megtudom, hogy az Araliáról jött. Kapcsolatba lépek az ottani cimborámmal, és megkérdem tőle, kell-e neki egy tétel fűszer. Ha sikerült megállapodnunk az árban, és általában sikerül, akkor fellopózok a hajóra, mialatt a tulajdonosa messze jár, és elrejtem valahol az árut. Ezt követően elmondom a cimborámnak, hogy hová rejtettem, megadom neki a hajó adatait, ő meg szól a kikötőbeli ismerőseinek, hogy értesítsék, amint a hajó megérkezik az Araliára. Aztán csak vár, amíg összejön a megfelelő csillagállás. Miután a hajó leszáll, feloson a fedélzetére, magához veszi a csomagot, és átutalja az árát az itteni folyószámlámra. Egyszerű, de nagyszerű, nem igaz? A tulajdonosok még csak nem is sejtik, hogy futárként dolgoznak nekem.

– A drogkereskedelem főbenjáró bűn az Aralián – jegyezte meg Zannah.

– Igen, és ez a legszebb a dologban – felelte vidáman Pommat. – Ha a vámosok egyszer úgy döntenek, hogy átkutatnak egy ilyen hajót, a tulajdonos megy a börtönbe, nem pedig én. Ügyes, nem igaz?

Zannah eléggé kicsinyesnek és betegesnek ítélte az egész műveletet. Nem az zavarta, hogy Pommat nem habozott ártatlanokat börtönbe juttatni csak azért, hogy időről időre keressen egy marék kreditet, inkább a technikai részleteket tartotta kiforratlannak. Noha Pommat és a cinkosai valóban ügyesen kihasználták a lehetőségeiket, az alapötlet végrehajtása rossz hatásfokúnak és megbízhatatlannak tűnt. Ám Zannah nem akarta tönkretenni az imént kialakított kapcsolatot azzal, hogy hangot ad a véleményének.

– Mindeddig nem jöttem rá, hogy egy nagymenő bűnöző zsenivel van dolgom – mondta inkább, hogy meglegyezgesse a fickó hiúságát, ami sikerült is neki, mert Pommat büszke mosolyra húzta a száját. – Szóval, amikor az ezüst hajú férfi elment innen, betörtél a hajójába, és minden adatot letöltöttél a navigációs számítógépről?

– Itt van minden a gépemen – válaszolta Pommat, és megveregette a nadrágjának combrészére varrt, jókora zsebet.

– Ezek szerint tudod a nevét? – érdeklődött Zannah. – És azt is, hogy honnan jött?

– Még szép, hogy tudom – felelte Pommat –, de ezért már fizetned kell.

Zannah mosolygott, beleegyezése jeléül oldalra billentette a fejét, és megszólalt:

– Mi sem természetesebb… Mennyit kérsz?

– Sokat kérjél! – kurjantotta izgatottan a rodiai. – Emlékezz, a fele Quanóé!

Pommat rosszalló pillantást vetett a barátjára, majd kibökte a nyitó ajánlatát:

– Legyen mondjuk… ööö… négyszáz kredit.

– Rendben – vágta rá gondolkodás nélkül Zannah, mert nem volt abban a hangulatban, hogy alkudozzon. A csempész nyomban savanyú képet vágott, amivel elárulta: most már nagyon bánja, hogy nem kért sokkal többet. Zannah a köpenye alá nyúlt, előhúzott négy százkredites lapot, amiket a fiatal fickó kezébe nyomott, és halkan megszólalt:

– Kezdheted a mesét…

– A hajó tulajdonosa egy Zun Haako nevű illető – dörmögte rosszkedvűen Pommat, miközben a lapok közül kettőt odadobott Quanónak, a másik kettőt pedig zsebre vágta.

– A Haako neimoidi név – mutatott rá Zannah. – Akit én keresek, emberi lény.

– Akkor talán lopta a hajót – felelte Pommat a vállát vonogatva.

– Kezdem azt hinni, hogy ez az információ nem ér annyit, amennyit fizettem – jegyezte meg Zannah.

– Lehet, hogy álnéven jegyeztették be a gépet, de a navigációs adatok valósak – hadarta nyugtalanul Pommat. – Az a gép a Nal Huttáról jött.

– Ez biztos? – kérdezte a szemöldökét felvonva Zannah.

– Teljesen biztos – jelentette ki Pommat. – Semmi kétség.

– Csak puszta kíváncsiságból kérdezem – mondta ekkor Zannah –, elrejtettél valamit a hajóján?

– Á, szó sem lehetett róla! – válaszolta a fejét bánatosan ingatva Pommat. – Arrafelé nem üzletelhetek. A huttok nem szeretik, ha a kishalak bezavarnak az ügyeikbe, tudod?

– Alighanem bölcs döntés a részedről! – vélekedett harsányan kacagva Quano.

– És hányadán állunk az én hajómmal? – érdeklődött könnyed hanghordozással Zannah. – Van valami meglepetés a fedélzeten?

– Á, ugyan már… A te hajód az első, amelyik valaha idejött a Ciutric-ról – felelte Pommat. – Nem ismerek senkit azon a bolygón. – Elhallgatott néhány pillanatra, majd a nőre vigyorogva hozzátette:

– Hacsak téged nem érdekel egy hosszú távú, üzleti kapcsolat…

Zannah válasz helyett előrántotta és aktiválta fénykardját, majd az Erőtől kölcsönzött, szemkápráztató gyorsasággal támadásba lendült. Az első, kegyetlen csapásával lehasította Pommat előrenyújtott karját, valamivel a könyök felett, majd a mozdulatot folytatva halálos sebet ütött a fickó mellkasába, aztán a másodikkal kettévágta Quano nyakát. Mindketten meghaltak, még mielőtt felismerték volna, hogy mi történik velük.

Miután végzett, Zannah kikapcsolta a fénykardját; az ikerpengék mély, fojtott búgás kíséretében tűntek el. Sosem gyilkolt ok nélkül, és eredetileg ezt a két nyomorultat sem akarta megölni. Ám Pommat elkotyogta, tudja, hogy ő a Ciutric-ról érkezett, és ezek után nem maradt más választása, minthogy örökre elhallgattassa mindkettőjüket. Nem akarta megkockáztatni, hogy a Medd halálának ügyében nyomozó Jedik esetleg az ő nyomait követve eljussanak a Ciutric-ra, aztán pedig a mestere birtokára – nem szeretett elvarratlan szálakat hagyni maga mögött.

Guggolásba ereszkedve kivette a tenyérnyi méretű számítógépet Pommat combzsebéből, majd előkereste az imént átadott kétszáz kreditet is. Ezt követően Quano zsebéből is kihalászta a két plasztiklapot, aztán mindkét tetemet a levágott testrészekkel együtt felrakta egy a közelben állomásozó lebegőszánra, amellyel a személyzet a súlyos csomagokat szokta mozgatni az űrkikötőben. Nem hagyhatta itt a maradványokat, mert egy Jedi első pillantásra felismerte volna rajtuk a fénykard nyomait. Felvitte a hullákat a hajójára, majd visszaállította az eredeti helyére a szánt, és még egyszer, utoljára körülnézett. Miután arra a megállapításra jutott, hogy az esetnek egyetlen szemtanúja sincs, visszasietett a hajójára, és a pilótafülkében letelepedve nekilátott a felszállás előtti ellenőrzésnek.

Úgy tervezte, hogy amint kiér a Doan légköréből, kihajítja a raktérből áldozatai maradványait, és ezzel eltüntet minden tárgyi bizonyítékot, amely alapján őt kapcsolatba lehetne hozni a bolygóval. Ezt követően pedig elindul a Nal Hutta felé – de hogy azért megy-e, hogy kiiktassa egy lehetséges vetélytársát, vagy pedig hogy tanítványt szerezzen magának, azt Zannah nem tudta biztosan megítélni.

Nyolcadik fejezet

Bane-t a műszerfal halk sípolása figyelmeztette arra, hogy a Triumph megkezdte a célállomás végső megközelítését.

Az utazás tovább tartott, mint eredetileg számította. A Mélymag halálos veszélyeket rejtett. A Galaxis szívét alkotó, sűrűn összetömörülő csillagok és fekete lyukak olyan erős gravitációs tereket teremtettek, amelyek akár a tér-idő kontinuumot is eltorzíthatták. A szélsőséges körülmények miatt a hiperutak instabilak voltak, minden előjel nélkül, bármikor elmozdulhattak vagy akár össze is omolhattak.

A Prakith-ra vezető, utolsó ismert folyosó körülbelül ötszáz évvel ezelőtt omlott össze, és azóta senki sem vette a fáradságot, hogy feltérképezzen egy másikat. Ez gyakran megesett a Mélymag világaival: ha nem rendelkeztek jelentősebb ásványi kincsekkel, az új hiperutak felderítésével járó veszélyek egyszerűen nem érték meg az erőfeszítéseket.

A hiperutak összeomlása óta eltelt évszázadok alatt a Galaxis más részein élő teremtmények gyakorlatilag elfelejtették a Prakith-t. Még a közeli rendszerekből sem lehetett könnyen a bolygóhoz utazni, és Bane joggal számított arra, hogy egy fejlődésben megrekedt társadalmat fog találni. Szinte minden egyes világ gazdaságát és kultúráját a bolygóközi kapcsolatok éltették, ezek nélkül a helyi civilizációk általában hanyatlásnak indultak, és a fejlettségük szintje jócskán visszaesett.

A Jediknek az elmúlt évszázadok alatt sikerült eltüntetniük a Darth Andedduról, valamint a híveiről szóló feljegyzéseket a Galaxisban fellelhető írásokból, viszont magát a Prakith-t néhány régi forrás még megemlítette. Bane összegyűjtötte az összes ismert anyagot – többek között számos reménytelenül elavult csillagtérképet – abban a reményben, hogy rátalál erre a rég elveszett világra.

A feltáratlan hiperutakon lehetett ugyan repülni, de csak lassan és rendkívül veszélyes viszonyok között. Bane a Triumph csúcsminőségű navigációs számítógépe által generált lehetséges útvonalak között válogatva újra és újra kiszámította az útvonalat, és több száz kisebb ugrást végrehajtva haladt csillagtól csillagig, bolygótól bolygóig.

Dacára annak, hogy annak idején költségeket nem kímélve, a piacon kapható legjobb programrendszert vásárolta meg, a számítógép bizonyos hibahatárok között működött. Az előzetesen betáplált adatokból, illetve a menet közben begyűjtött mérési eredményekből eredeztetett valószínűségek és elméleti feltevések alapján dolgozott. És egy adott hiperfolyosó stabilitását vagy biztonságát nem lehetett előre megjósolni, amíg egy hajó nem haladt át rajta. Ennek eredményeként az utazás minden egyes szakaszában és pillanatában bekövetkezhetett a katasztrófa.

A feltérképezetlen utakon való repülés inkább volt boszorkányság, semmint tudomány, és Bane legalább annyira támaszkodott az ösztöneire, mint a navigációs rendszer matematikai számításaira. Azzal, hogy rövid ugrásokkal haladt, jócskán megnyújtotta az utazás idejét, viszont a lehető legkisebbre csökkentette annak veszélyét, hogy a Triumph-ot darabokra tépi egy váratlan gravitációs tér, vagy pedig porrá zúzza egy rosszkor összeomló hiperfolyosó.

Bane nem első alkalommal nézett szembe a Mélymag veszélyeivel. Tíz évvel ezelőtt járt a szintén elveszettnek hitt Tythonon, és megszerezte Belia Darzu holokronját. A tényt, hogy ezúttal a Prakith-ra tart, hogy megkaparintson egy másik holokront – nevezetesen Darth Andedduét –, a legkevésbé sem tartotta merő véletlennek.

A tudatlanok sokszor gondolták véletlennek vagy a vakszerencsének azt, amit valójában az Erő idézett elő. E jelenségeket sokan sorsnak vagy végzetnek nevezték, noha ezek a kifejezések túl egyszerűek voltak ahhoz, hogy híven megjelenítsék azt a rejtett, ám messze ható befolyást, amelyet hordoztak. Bane tudta, hogy az Erő él; áthatja az univerzum szövetét, és átjár minden eleven teremtményt. Energiái megérintették és befolyásolták az összes teremtményt, áramlatai – mind a sötétek, mind a világosak – hol elapadtak, hol szabadon áradtak, és megteremtették a létezés mintázatait.

Bane évtizedek óta tanulmányozta ezeket a mintákat, és idővel rájött, hogy módjában áll manipulálni, illetve kihasználni őket. Megértette, hogy amikor a sötét oldal hatalma csökkent, az ősi Sith-ek talizmánjai sorra eltűntek. Csakhogy idővel a ciklus fordult, és azzal párhuzamosan, hogy a sötét oldal új erőre kapott, az elveszett kincsek ismét előkerültek. Ezen időszakokban csak annyi kellett, hogy valaki elég bölcs legyen ahhoz, hogy felismerje és megszerezze őket, s elég erős ahhoz, hogy cselekedjen.

Bane mindkét adottsággal rendelkezett, ám azt korántsem vette biztosra, hogy ugyanezt a tanítványáról is elmondhatja. Igen, készéggel elismerte, hogy Zannah okos és ravasz, sőt hogy a hatalma talán nagyobb is, mint az övé. De vajon szorult belé annyi éleslátás és kitartás, hogy képes legyen átvezetni a Sith-rendet a történelem álnok örvényekkel teli, folyton tajtékzó hullámverésén?

Bane eltöprengett azon, hogy Zannah vajon hogyan boldogul a Doanon. Korábban azt remélte, hogy a tanítványát messze megelőzve fog visszatérni a Ciutric-ra, de alábecsülte a Mélymagban való navigáció nehézségeit. Most már valószínűnek látta, hogy mire hazaér, Zannah már az otthonukban fogja várni őt. A tanítványa talán rájött arra, hogy küldetése elsősorban a figyelme lekötését szolgálta, aminek nyomán most gyanítja, hogy a mestere árulásra készül. És e gyanú alapján végre rászánja magát, hogy lépjen…

A navigációs konzol ismét sípolt, a pilótafülke ablakain túl örvénylő, jellegzetes fényáradat eltűnt, helyén a Prak rendszer látványa jelent meg: a kisebbfajta, vörös nap, illetve a körülötte keringő öt apró bolygó. Bane kézi vezérlésre váltott, és a harmadik felé vette az irányt, amely még ebből a távolságból is elég vészjóslóan nézett ki. A felszínén működő vulkánok, lángoló magmatengerek, valamint kénes hamuval lepett, sivár síkságok váltogatták egymást.

Miután a Triumph belépett a légkörbe, a felderítőrendszer számos kisebb-nagyobb települést talált, amelyek elszórtan helyezkedtek el ezen a barátságtalan világon. A legközelebbi városka alig hétszáz kilométerre terült el észak felé, de Bane délnek fordította a hajóját, és a bolygó egyenlítője mentén keleti és nyugati irányban végigvonuló hegység felé tartott.

Hogy Andeddu kultusza létezik-e még, arról mit sem tudott, de attól a pillanattól kezdve, hogy kitört a hiperűrből, biztosra vette, hogy az erőd még áll. Egy a hegység szívében rejtőző, anyagtalan és láthatatlan csomópontból sötét energiák áradtak szét, amelyek csalhatatlan bizonyossággal jelezték neki az irányt.

A hegyvonulat északi határának közelében járt, amikor a letapogatók kisebb települést találtak. És meglepő módon egy automata repülésirányító rendszer irányjelet bocsátott ki a standard csatornákon. Mindez azt jelentette, hogy a falu közelében manapság is légikikötő üzemel, noha valószínűnek tűnt, hogy inkább a felszíni forgalmat szolgálja ki, semmint a távoli világokról érkező látogatókat.

A feltevés hamarosan igazolást nyert, amikor is Bane letette hajóját a település mellett elterülő pályák egyikére. A kikötőben egyetlen személy tartózkodott, egy idős férfi, aki ócska forgószéken üldögélt a nevetségesen apró, rozoga vámfülke mellett. Az illető kíváncsian figyelte a felé tartó Sith Nagyurat, de eszébe sem jutott, hogy feltápászkodjon.

– Nem sok utazót láttam mostanában – jegyezte meg köszönés helyett, amikor Bane odaért hozzá. – Galliából jött?

Bane előzetes kutatásainak jóvoltából tudott arról, hogy Gallia egyike a bolygó nagyobb városainak. Az öreg feltételezte, hogy ő is a Prakith szülötte, a jelekből ítélve meg sem fordult a fejében, hogy egy másik rendszerből származó ember kereste fel a világát.

– Így igaz – erősítette meg Bane, mert nem látott okot arra, hogy elárulja az igazságot, és azzal tovább bonyolítsa a helyzetet. – Galliából repültem idáig. Darth Andeddu híveiról gyűjtök információkat.

Az idős férfi előrehajolt ültében, és a földre köpött.

– Mi, akik errefelé élünk, nem szeretünk beszélni róluk – közölte mogorván, majd gyanakodva végigmérte a jövevényt, végül hátradőlt a székén, összefonta két karját a mellkasán, és kihívó hangon hozzátette:

– Nem mondhatok mást magának! Menjen vissza Galliába! Nem látjuk itt szívesen a maga fajtáját!

Bane-nek ugyan bőven lett volna eszköze arra, hogy kiszedjen az öregből egyet s mást, de egyelőre nem akarta megfélemlíteni vagy megkínozni a jelentéktelen, idegesítő alakot. Inkább sarkon fordult, és elindult a falu legközelebb álló épületei felé. Biztosra vette, hogy lesz ott valaki, aki elmondja neki azt, amire szüksége van.

* * *

Néhány órával később Bane ismét a Triumph pilótafülkéjében ült, minden szükséges információval felvértezve. Az öregember kijelentései dacára talált néhány helyi lakost, akik készségesen megosztották vele mindazt, amit tudtak a szomszédos hegység mélyén működő, különös és elszigetelt kultuszról.

Egyértelműen bebizonyosodott, hogy Andeddu hívei mind a mai napig aktívak – közülük néhányan néha még a kisvárosba is betértek, hogy különféle készleteket vásároljanak. A beszámolókból arra is fény derült, hogy a hegyi falu lakói egyfelől félnek titokzatos szomszédaiktól, másfelől gyűlölik őket. Egyesek azt állították, hogy a szekta majd ezer tagot számlál, mások szerint legfeljebb ötvenet, míg maga Bane úgy sejtette, hogy a valós szám valahol az utóbbi, alsó érték közelében lehet. Ezen túl minden más adat és értesülés a vad találgatások, valamint a valóságtól elrugaszkodott, ostoba babonák zavaros ködfelhőjébe veszett.

A célállomásból sugárzó, sötét energiák alapján tájékozódva Bane alacsonyra vitte a gépét, és hol szűkebb, hol tágabb fordulókat leírva kerülgette a fekete hegycsúcsokat. A hegység mélyére érkezve felfigyelt az élénk szeizmikus tevékenység jeleire. Néhány hegy magassága a húsz kilométert is meghaladta, másoké legfeljebb feleekkora volt, mert a felső részük lerobbant, amikor a gyomrukban fortyogó láva füstöt és tüzet okádva kitört.

Nem kellett hozzá sok idő, és Bane megpillantotta magát az erődöt; a komor építmény a hegység szívében, egy mély völgy kellős közepén állt. A kétszáz méter magas, négyoldalú, csonka piramist fekete obszidiántömbökből emelték, és részben erődítményként, részben pedig egy önjelölt isten emlékműveként szolgált. A falusiaktól hallott történetekből Bane megtudta, hogy Andeddut istenként tisztelték hosszú-hosszú élete során, mielőtt letaszították trónjáról. És mégis, miután elárulták és meggyilkolták, a legodaadóbb híveiből szűk körű szekta formálódott, amelynek tagjai szilárdan hitték, hogy Andeddu szelleme továbbra is létezik. Tovább szolgálták őt, istenkirálynak kijáró tiszteletet tanúsítva iránta, és lankadatlanul várták a napot, amelyen uruk és parancsolójuk visszatér hozzájuk.

A Prakith hosszú elszigeteltsége csak tovább erősítette a hívek elszántságát. A falusiak a szentélyben lakó teremtményeket fanatikusnak nevezték, és Bane gyanította róluk, hogy mindegyikük hajlandó lesz feláldozni az életét annak érdekében, hogy megvédje Andeddu holokronját.

Visszavette a tolóerőt, és mialatt a gépe lelassult, leszállásra alkalmas helyszínt keresett. Az északon és délen felmeredő sziklafalakról lávapatakok csordogáltak, és keresztbe-kasul átszőtték a völgyet. Az erődből szétsugárzó, vészjósló erők távol tartották az olvadt kőzetekből álló folyamokat magától az épülettől, de a talajra végrehajtott leszállás mindenképpen veszedelmesnek ígérkezett. Bane a legkevésbé sem vágyott arra, hogy miután sikerült megkaparintania a holokront, arra térjen vissza, hogy a Triumph eltűnt egy lassan hömpölygő lávafolyó alatt.

Egyetlen lehetősége maradt, mégpedig az erőd lapos teteje, amelyet annak idején kétségkívül leszállópályának terveztek. Jobban szerette volna, ha a megérkezésével nem riasztja azonnal az építmény lakóit, de nem volt más választása. Végül kétszer megkerülte a piramist, majd tökéletes, hárompontos leszállást végrehajtva letette a gépét annak lapos tetejére.

Amint kikapcsolta a hajtóműveket, kiugrott a pilótafülkéből, és a fénykardját máris a kezében tartva kirohant a gépből. Az Erőn keresztül érzékelte, hogy a talpa alatt rejtőző helyiségekben a kultuszhívők ijedten rohangálnak, és máris gyülekeznek, hogy megütközzenek a váratlan betolakodóval.

Bane gyorsan körülnézett, hogy felmérje környezetét. A tető teljesen lapos volt, és mind a négy oldalának hossza körülbelül harminc méter lehetett. Egyetlen kisebb épület sem állt rajta, mindössze az északkeleti sarkában sötétlett egy kisebbfajta csapóajtó. Ebben a másodpercben az ajtó felpattant, és az alatta ásítozó nyílásból a legkülönfélébb fajokhoz tartozó teremtmények rontottak ki. A csapat legalább huszonöt főből állt, viszont elavult, vibropengés fegyverekkel, sőt közönséges bunkókkal szeretkeztek fel.

Sokan álltak vele szemben, de Bane érzékelte, hogy nem jelentenek komoly veszélyt. Jóllehet egy ősi Sith-et imádtak, egyikük sem rendelkezett különleges képességekkel. Az Erő nem áradt végig az ereiken, vagyis hétköznapi férfiak és nők voltak, feláldozható bábok mind egy szálig. A haragjukat táplálhatták ugyan a templom mélyéből áradó, sötét energiák, de Bane ugyanilyen könnyedén meríthetett ebből a forrásból, felhalmozhatta magában a láthatatlan erőket, hogy aztán az ellenségeire zúdítsa azokat.

Egy évtizeddel korábban habozás nélkül rávetette volna magát az ellenségeire, az őrületes mennyiségű adrenalintól hajtva, amit az orbaliskok juttattak a vérébe. Az eszelős harag lázában égve lekaszabolta volna az elébe állókat, véres ösvényt vágott volna a soraikba, bízva abban, hogy az élősködők áthatolhatatlan páncélhéja minden csapástól és lövéstől megvédi.

De ma már nem borították orbaliskok a testét. Manapság akár egy nyomorult tőr is halálra sebezhette, cserébe viszont nem esett áldozatául annak az őserejű vérszomjnak, ami annak idején sokszor eluralkodott rajta. A paraziták fertőzésétől megszabadulva inkább az Erő segítségével végzett az ellenfeleivel, semmint kizárólag a testi erejére, illetve a fénykardjára támaszkodva. Így aztán kikapcsolta a fénykardját, és mialatt erőt gyűjtött, tétlenül hagyta, hogy a kultuszhívők mind közelebb merészkedjenek hozzá. A templom energiáival támogatta meg a saját hatalmát, miközben halálos mezőt teremtett maga köré. Szűk körnek indult, de gyors ütemben széttágult, míg végül a sugara elérte a tíz métert. A mező határán belül a puszta levegő egyik pillanatról a másikra elsötétült, mintha odafent, a magasban felhő úszott volna a vörös napkorong elé, és tökéletesen kerek árnyékot vetett volna a piramis tetejére.

Bane az árnyas félhomályba öltözötten egyszerűen csak állt, és moccanás nélkül várta a rohamot. Az első sorokban rohanó kultuszhívők felsikoltottak kínjukban, amikor behatoltak a sötét mezőbe. Az életerő kiröppent a testükből, és néhány másodperc leforgása alatt ezer évet öregedtek. Az izmaik és inaik azonnal elsorvadtak, a bőrük kiszáradt, és ráfeszült a csontjaikra, míg a szemük és a nyelvük összezsugorodott. Az imént még eleven testek mumifikálódott porhüvelyekké alakultak, amelyekről hamarosan a megmaradt, szikkadt hús is lefoszlott, míg végül a hívőkből nem maradt más, csupán a csontvázuk és néhány marék haj.

A sötét oldal színtiszta energiájából szőtt mező megteremtése és fenntartása hamar kimerítette Bane-t, viszont módjában állt magába szívni áldozatainak életerejét. Kiegészítette velük a saját energiáit, megújította apadó erejét, és megerősítette a mezőt, hogy felkészüljön a második hullámban érkező támadók fogadására.

A kultuszhívők vakmerő ütemben törtek előre. Az élen rohanó alakok látták, hogy a társaik az imént milyen sorsra jutottak, és kétségbeesetten lassítottak, hogy megálljanak. Ám a hátuk mögött érkezők a lendülettől hajtva beletaszították őket a gyilkos mezőbe, és ugyanolyan kínhalálban lett részük, mint az előttük elesetteknek.

Csak a tömeg hátsó részén, illetve a széleken elhelyezkedő hívők vették észre idejében a veszélyt, csakis nekik sikerült megtorpanni. Ám az eredeti húsz-huszonöt fős csapatból így is alig hatan-nyolcan maradtak életben. Ezek az illetők most biztonságos távolságban, a sötét kör határán kívül őgyelegtek, és bár a fegyverüket továbbra is csapásra emelve tartották, lerítt róluk, hogy fogalmuk sincs, mi legyen a következő lépés.

Zavarodottságuknak Bane vetett véget, amikor is szétfoszlatta a mezőt, és aktiválta fénykardját. A kultuszhívők túl kevesen voltak ahhoz, hogy valódi kihívást jelentsenek a számára, továbbá ócska vibrofegyvereik nem érhettek fel az ő izzó energiapengéjével. Noha valószínűleg sejtették, hogy felsőbbrendű ellenséggel állnak szemben, az Andeddu iránti elvakult rajongásuk arra késztette őket, hogy megtámadják az idegent, aki be akar törni a szent templomukba. Bane másodpercek alatt végzett velük. Villámgyors csapásokkal, könyörtelenül gyilkolta őket, mintha közönséges, ostoba vadállatok lettek volna.

És ekkor egyik pillanatról a másikra ellenfél nélkül maradt. Az első csapat tagjai holtan hevertek a kövezeten, és a csapóajtóból sem bukkantak elő további alakok, noha Bane érzékelte, hogy legalább százan tartózkodnak az építmény belsejében. Azok, akikkel az imént végzett, harcosok voltak, a szentély őrzői, míg a papok és a szekta további tagjai odalent, a gigászi piramis gigászi kamráiban, termeiben és folyosóin bujkáltak vagy éppen rohangáltak.

Bane látott arra lehetőséget, hogy a még élő ellenségei komoly veszélyt jelentenek rá nézve. Andeddu papjai kétségkívül azért nyerhették el magas tisztségüket, mert valamilyen mértékben tudtak bánni az Erővel. Ám ezek az illetők korlátozott képességekkel és felkészültséggel rendelkeztek, és Bane tudta, hogy egy sem akad köztük, aki elég hatalommal bír ahhoz, hogy megállítsa őt. Együttesen viszont akár jelentős ütőerőt is képviselhettek, éppen ezért nem akart időt adni nekik arra, hogy rendezzék soraikat és egyesítsék erőiket.

A lejáróhoz sietett, és felfedezte, hogy az összecsapás során valaki becsukta, és belülről elreteszelte. Megnyitotta magát az Erőnek, a derékszíjára csatolta fénykardját, és mindkét kezével megmarkolta a csapóajtó fogantyúját. Széles vállának és vaskos karjának minden izmát megfeszítve felrántotta a fedelet, majd a mozdulat folytatásával letépte a forgópántokról, és félrehajította.

Pillanatnyi tétovázás nélkül beleugrott a sötét nyílásba, és egy lejtős folyosóra érkezett, amely Andeddu erődjének mélyére vezetett. Ismét aktiválta fénykardját, és csalhatatlan biztonsággal tájékozódva, döngő léptekkel haladt lefelé – az Andeddu holokronjából sugárzó energiák ellenállhatatlan erővel vonzották a lenti helyiségek irányába.

Az építmény belseje a korribani Sith Akadémiára emlékeztette. Magas kőfalak vették körül, amelyekben helyenként vastag faajtók sötétlettek, míg magukat a járatokat vas falikarokba állított fáklyák sejtelmesen táncoló fénye világította meg. Amikor elhaladt egy-egy ajtó előtt, Bane érzékelte, hogy annak másik oldalán teremtmények tartózkodnak. A legtöbben meglapultak a kamráikban, és eszükbe sem jutott háborgatni őt. Valószínűleg megérezték, hogy rettentő erőknek parancsol, és ennek nyomán tudták, hogy ha megzavarnák a küldetésében, azzal nem érnének el mást, minthogy értelmetlenül és feleslegesen elhajítanák az életüket. De még így is megesett olykor, hogy egy-egy kultuszhívő, akiben az Andeddu iránti rajongás elnyomta az önfenntartás ösztönét, előugrott valahonnan, és megpróbálta feltartóztatni őt.

A Sötét Nagyúr irgalom nélkül és halálos hatékonysággal reagált ezekre a támadásokra. Az elébe toppanó alakok zömét egyetlen csapással kettévágta, másoknak az Erő közvetítésével eltörte a nyakát – és mindezt anélkül, hogy egy pillanatra lassított volna. Mire elérte az építmény központi termét, minden ellenállás megszűnt. A még élő hívők a haragja elől menekülve a legalsó helyiségekbe vonultak vissza.

Itt, a piramis szívében Andeddu hívei szentélyt emeltek uruknak. A sarkokban izzó, több méter magas fényrudak kísérteties, zöld fénybe borították a termet. A falakon freskók sorakoztak, amelyek az egykori istenkirály jelentős győzelmeit örökítették meg. Egyes képeken hatalmas seregekre zúdította titokzatos erőit, másutt a meghódított népek vezérei térdeltek előtte. A helyiség közepén hatalmas kőszarkofág feküdt, amelynek fedelén a dombormű a rég halott Sith Nagyurat ábrázolta.

Bane annak idején, a Korribanon, a Nagyurak Völgyében átkutatta a régi Sith-ek ősi sírkamráit, ám azokat kivétel nélkül üresnek találta. Az évszázadok alatt a Jedik mindent összeszedtek, ami a Sith-rendhez kötődött, és a kincseket a coruscanti Templomuk mélyére zárták.

Itt viszont megtalálta azt, ami a Korribanról elveszett. A Jedik ugyan kitörölték Andeddu nevét a Galaxisban fellelhető legtöbb írásból, de mert a Prakith réges-régen elszigetelődött a külvilágtól, a végső nyughelyét nem tudták kifosztani. A szarkofág évszázadokon keresztül háborítatlan maradt. És belsejében a néhai Sötét Nagyúr legbecsesebb kincse azóta várta, hogy egy arra méltó személyiség megszerezze a benne rejlő titkokat.

A terembe lépve Bane azonnal megérezte a füstölők illatát. Mialatt megközelítette a szarkofágot, érezni vélte, hogy a finom füst végigkúszik a bőrén, körülzárja a testét, és beleragad a ruházatába. Fogást keresett a szarkofág egyik sarkán, majd a simára csiszolt kőtömb fölé hajolt, és tolni kezdte. Valamennyi izmát megfeszítve, minden erejét beleadva nyomta a fedelet, amely fülsértő csikorgás kíséretében, meg-megakadva bár, de végül megadta magát az erőfeszítéseinek.

Andeddu mumifikálódott holtteste a hátán feküdt. Az egymásba kulcsolt, szikkadt kezek ökölnyi méretű kristálypiramist szorítottak a megroskadt mellkashoz. Bane benyúlt a koporsóba, megmarkolta a holokront, és húzni kezdte. Egy pillanatig úgy érezte, a tetem ellenáll neki, mintha vonakodna szétnyitni törékeny csontujjait. Türelmét vesztve megrántotta a holokront, valósággal kitépte a készítője kezei közül. Ezt követően vetett még egy utolsó pillantást az óidők Nagyurának maradványaira, majd sarkon fordult, és elhagyta a szentélyt.

Mialatt a tető felé tartott, a kultuszhívők közül alig hárman-négyen próbálták megállítani; úgy söpörte le őket magáról, akár a szúnyogokat. Félig-meddig arra számított, hogy a piramis tetején újabb csapat fogja várni, hogy az építmény lakói még egyszer, utoljára megütköznek vele, de nem látott mást, csak a saját hajóját. A jelekből ítélve a bölcs belátás és az önfenntartás ösztöne legyőzte a hívek Andeddu iránti hűségét…

– Ennek így kellett lennie – mormolta Bane. A szekta vezetői nyilván felismerték az alapvető igazságot, miszerint az erős megszerzi azt, amit akar, és ez ellen a gyengék semmit sem tehetnek. Nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megtartsák Andeddu holokronját, ennélfogva nem érdemelték meg, hogy náluk legyen.

Bane a pilótafülkébe sietett, és mialatt végrehajtotta a felszállás előtti ellenőrzést, az járt a fejében, hogy ha a kultuszhívók közül valaki bizonyította volna a rátermettségét, akkor ő most nem csupán a holokront vinné magával, hanem egy új tanítványt is.

Így viszont fel kellett függeszteni Zannah utódjának keresését. Megszerezte azt, amiért idejött. Úgy számította, hogy legalább négy-öt standard napba fog telni, mire átnavigál a Mélymagból kivezető hiperfolyosókon, de kimondottan örült a hosszú utazásnak: így legalább bőven lesz ideje, hogy alaposan áttanulmányozza a holokron anyagait. És ha minden a tervei szerint történik, mire hazaér a Ciutric-ra, Andeddu titkai az övéi lesznek.

Kilencedik fejezet

A Paradicsom mindenről szólt, csak arról nem, amit a neve ígért. A hatalmas űrállomás egy a Koréliai Kereskedelmi Gerincről leágazó, kevésbé fontos hiperút mentén lebegett. Jóllehet hivatalosan a Köztársaság fennhatósága alá tartozott, ezt a kvadránst a főbb hajózási társaságok gépei messze elkerülték – inkább az errefelé sűrűn megforduló kalózokról és rabszolga-kereskedőkről híresült el, semmint az áruforgalmáról.

Csakhogy az idők folyamán néhány muun befektető ráébredt, hogy még a bűnözőknek is szükségük van egy helyre, ahol elkölthetik törvénytelen úton megszerzett kreditjeiket, és ezek az illetők úgy döntöttek, hogy a forrásaikat felhasználva létrehoznak egy állomást, amely a Köztársaság társadalmának azon rétegét fogja kiszolgálni, amelyet minden civilizált világról rég kitiltottak.

Lucia sokszor járt már a Paradicsomban, többször, mint szerette volna. Miután annak idején kiengedték a hadifogolytáborból, néhány évig szabadúszó testőrként dolgozott, és számos ügyfele kimondottan arra szerződtette, hogy védőőrizetet biztosítson neki az állomáson tett látogatás idejére. Ezek a munkák jól fizettek, de csak akkor fogadta el őket, ha nem akadt semmi más, amivel kereshetett volna.

Jóllehet a Paradicsomot hivatalosan „teljes körű szolgáltatást nyújtó szórakoztatóközpont”-nak nevezték, a valóság sokkal komorabb, sokkal ijesztőbb volt annál, mint amit az ártatlan kifejezés sejtetett. Szerte a Galaxisban több száz olyan bolygó és űrállomás akadt, ahol a vendégek szerencsejátékot játszhattak, kéjrabszolgák szolgáltatásait vehették igénybe, vagy éppen tiltott kábítószereket fogyaszthattak, ám ezek a Köztársaság többé-kevésbé törvénytisztelő polgárainak szórakozóhelyeként hirdették magukat. A Paradicsomon másként állt a helyzet. A tulajdonosok meg sem próbáltak adni a látszatra. És az itteni vendégkört egyetlen szóval lehetett jellemezni: csőcselék.

Lucia már az első látogatása alatt meggyűlölte az állomást, és valahányszor visszatért, a véleménye további megerősítést nyert. Mialatt átvágott a Lopott Vagyonban, vagyis a Paradicsom hat kaszinójának egyikében tolongó tömegen, nem látott és nem tapasztalt semmit, aminek hatására meggondolta volna magát.

A mennyezeti hangszórókból fülsértően dübörgő zene áradt, ami összevegyült a sokaságból felszakadó általános lármával. Emberek, humanoidok és idegen teremtmények keveredtek egymással, ittak, ordítoztak, röhögtek, és hanyagul szórták a kreditjeiket a különféle játékasztaloknál. A tömeg zömét kalózok és rabszolga-kereskedők alkották, de szép számmal akadtak itt zsoldosok, fejvadászok és személyi testőrök is. Gyakorlatilag mindenki fegyvert viselt. A teremben kéjrabszolgák – mind férfiak, mind nők – köröztek folyamatosan, és nyakukba akasztott tálcákról italokat és különféle bódítószereket kínáltak. A Paradicsom fedélzetein megfelelő árért mindent lehetett venni – még magukat a rabszolgákat is.

A hirtelen kirobbanó, halálos erőszak állandó veszélye a Paradicsom kultúrájának elkerülhetetlen és általánosan elfogadott eleme volt. Az állomáson nem működtek biztonsági szolgálatok, és a Köztársaság rendfenntartó erőinek tagjai nem fordultak meg a fedélzeten, legalábbis hivatalos minőségben nem. A mennyezetről lógó, automata lőelemképzővel felszerelt sugárvetőket akár tömegoszlató eszköznek is lehetett használni abban az esetben, ha valaki megtámadta a kaszinó dolgozóit, de a személyes biztonság tekintetében a tulajdonosok azt a nézetet vallották, hogy a kedves vendégek védjék meg magukat. Azok, akik megengedhették maguknak, testőrökből álló kíséretet béreltek, ám az átlagos látogató nem számíthatott másra, csakis a saját, feltűnő helyen viselt sugárvetőjére, valamint arra a kimondatlan fenyegetésre, miszerint váratlan elhalálozása esetén a barátai bosszút állnak érte.

Lucia nem hozott magával barátokat erre az utazásra, de éppen eleget járt már itt ahhoz, hogy tudja, hogyan kerülheti el a bajt. Minden pillanatban magabiztosan viselkedett. A testtartása egyfajta kihívást sugallt, és komor arcot vágva igyekezett elriasztani mindenkit attól, hogy megközelítse ót. Ezenfelül az összetűzések általában a játékasztaloknál robbantak ki, és ő nem azért jött ide, hogy szerencsejátékot játsszon.

Hanem azért, mert a hercegnő megkérte, hogy kerítse elő a Vadász néven ismert iktotchi bérgyilkosnőt. Amikor utoljára itt járt, szintén a Vadászt kereste, bár akkor nem Serra kérésére, hanem a saját elhatározásából.

Lucia akkor nem tudott arról, hogy a király egyezséget kötött a Jedikkel. Meg sem fordult a fejében, hogy az orgyilkos megöli Medd Tandart, és ezzel jelentős diplomáciai bonyodalmat okoz. Ám utóbb úgy érezte, ha netán tudta volna, akkor is megtette volna Serra kedvéért.

Látta, hogy az úrnője mélységes, pusztító gyászba esett. Gerran halála összezúzta a lelkét és szívét, s miután két hónapon keresztül nem mutatkoztak a javulás jelei, Lucia nem nézhette tovább tétlenül a barátja szenvedését.

A hercegnőnek ahhoz, hogy életben maradjon, le kellett zárnia a múltat, és ehhez tudnia kellett, hogy a felelősök megbűnhődtek a vétkükért. A király ugyan elküldte az embereit, hogy kézre keríttesse Gelbát és a híveit, de ők nem tudtak az elkövetők nyomára bukkanni. Így aztán Lucia úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi az ügyet.

Azzal, hogy az uralkodó tudta nélkül felbérelt egy orgyilkost, nem csupán a doani törvényeket szegte meg, de a saját fogadalmát is, amelyet akkor tett, amikor belépett a Királyi Gárdába. Csakhogy úgy érezte, ez a dolog mindenféle eskünél és törvénynél fontosabb. Súlyos csapás érte Serrát, a barátját. Gerrant nem hozhatta vissza a halálból, de gondoskodhatott arról, hogy a gyilkosai elnyerjék méltó büntetésüket. Mint barátnak, pontosan ezt kellett tennie: Serra igényeit és érdekeit minden más fölé kellett helyeznie. Számára ezt jelentette a hűség.

Többé-kevésbé ugyanezen érzések vezérelték, amikor húsz évvel ezelőtt, az Új Sith Háborúk idején beállt Kaan Nagyúr seregébe. A legkevésbé sem érdekelte a sötét oldal, nem érdekelte a Sith-rend sorsa, és a Köztársaságot sem akarta megsemmisíteni. A húszas évei elején járt, nem voltak élő rokonai, sem pedig barátai. Nem voltak kilátásai. Nem volt jövője. Amikor a Sith Hadsereg toborzótisztje megjelent a bolygóján, valami olyat ajánlott neki, mint senki más: egy esélyt, hogy részese legyen egy dicsőséges ügynek. Egy esélyt, hogy tartozhat valahová, valakikhez.

Ezt az érzést akkor tapasztalta meg életében először, amikor mesterlövészként szolgált az Éjjáróknál. Az egység tagjai olyanná váltak számára, mintha a testvérei lettek volna. Készséggel feláldozta volna az életét, hogy megmentse bármelyiküket, és tudta, hogy a társai is megtennék érte ugyanezt. És ha úgy alakult a helyzet, hogy nem tudott megmenteni valakit, azzal tisztelgett az emléke előtt, hogy megbosszulta a halálát.

Ez történt Desszel is. Jóllehet az Éjjárók felett hivatalosan Ulabore hadnagy parancsnokolt, mindenki tudta, hogy a szakasz vezetője valójában Dessel őrmester. Az Apatrosról származó bányász valóságos óriás volt: a magassága elérte a két métert, a súlya a százhúsz kilót. Ösztönös vezéri képességekkel rendelkezett, és a maga fortélyos módján értett ahhoz, hogyan tartsa életben a bajtársait még a legforróbb helyzetekben is. Des többször tette kockára az életét – hogy megmentse a szakaszát semhogy Lucia össze tudta volna számolni.

Hiába telt el húsz év, valahányszor eszébe jutott, hogy mi történt Desszel, elöntötte a harag. Az Éjjárók a Phaseerán állomásoztak, amikor parancsot kaptak, hogy támadjanak meg egy erősen védett köztársasági erődítményt, méghozzá nappal. Amikor Des előállt a javaslattal, hogy várják meg a napnyugtát, Ulabore nem hallgatott rá. A gyáva féreg inkább feláldozta volna az egész szakaszt, semmint megmondja a feletteseinek, hogy súlyos hibát követnek el.

Des nem volt hajlandó a biztos halálba vezetni a bajtársait, és úgy döntött, hogy a maga módján intézi az ügyet. Leütötte Ulabore-t, átvette a parancsnokságot, és módosította a tervet, hogy az egység a sötétség leple alatt csapjon le. A küldetés teljes sikerrel zárult. Az Éjjárók csekély veszteségek árán megsemmisítették a köztársaságiakat, és ezzel előkészítették a terepet a Sith Hadsereg egyik jelentős győzelméhez.

Dest hősként kellett volna tisztelni a tettéért, ehelyett Ulabore letartóztatta, és hadbíróság elé állíttatta parancsmegtagadásért. Lucia még manapság is híven emlékezett arra a jelenetre, amikor a katonai rendészek bilincsbe verték és elhurcolták az őrmestert. A lány ott helyben le akarta lőni a hadnagyot, és már a sugárvetőjéért nyúlt, amikor Des észrevette, hogy mire készül, és megrázta a fejét. Tudta, hogy a bajtársai nem menthetik meg őt. Túl sok rendész vette körül őket, akik máris lövésre készen tartották fegyverüket. Ha valaki megpróbált volna segíteni az őrmesternek, azt vagy azonnal agyonlőtték volna, vagy pedig szintén haditörvényszék elé viszik. És Dessel őrmester, amikor elindult azon az úton, amelynek másik végén a biztos kivégzés várta, mindvégig a barátait fürkészte.

Lucia többé sosem látta Dest, nem is hallott felőle, bár nem esett nehezére kitalálni, hogy mi történt vele. A parancsmegtagadás főbenjáró bűnnek számított, és a Sith-ek nem éppen a könyörületességükről híresültek el. Ugyanakkor, noha nem tudta megmenteni Dest, módjában állt megtorolni a halálát.

Majdnem egy hónap telt el, mire megkapta a várva-várt lehetőséget, de persze nem állt szándékában sem felejteni, sem pedig megbocsátani. Egy rajtaütés során történt, az Alaris Prime-on. Az Éjjárók a vadonban járőröztek, amikor a köztársaságiak váratlanul lecsaptak rájuk – ami sosem történt volna meg, ha Des velük lett volna. Ám az őrmesterük remekül kitanította őket, és az Éjjárók még nélküle is a Sith Hadsereg legjobbjai voltak. Az összecsapás alig három percig tartott, aztán a köztársasági katonák pánikba estek és elmenekültek.

A rövid, de ádáz közelharc során mindkét fél elveszítette néhány harcosát. Többek között Ulabore hadnagy is elesett. A hivatalos jelentés szerint szolgálatteljesítés közben, harci cselekmény alatt vesztette életét, és az Éjjárók közül senki sem vette a fáradságot, hogy közölje a feletteseikkel: a hadnagyot valaki közvetlen közelről hátba lőtte.

Lucia úgy sejtette, sokan talán rossz embernek tartanák őt azért, amit tett, de sosem bánta meg a döntését. Ő maga végtelenül egyszerűnek látta az egészet: Des a barátja volt, és a halálát Ulabore okozta.

És ugyanez állt a hercegnőre is. Hosszú és igazi barátság fűzte Serrához, akinek a férjét meggyilkolták. És Gerran haláláért Gelba volt a felelős. Lucia számára mindez a hűségről szólt.

Így aztán elutazott a Paradicsomra. Kérdezősködött itt-ott, átadott néhány jelentősebb összeget, és a kapott értesülések révén végül eljutott a Vadászhoz. Két héttel később Gelba meghalt.

Most pedig Serra arra kérte, hogy ismét bérelje fel az orgyilkost, de hogy miért, azt még csak nem is sejtette.

Annyit mindenesetre észrevett, hogy a hercegnővel történt valami a Coruscanton tett látogatás alatt. Felzaklatta valami, valami olyan, amiről nem akart beszélni. Lucia tudta, hogy a barátja múltjában sötét titkok lappanganak, de sosem faggatta a hercegnőt, annál sokkal jobban tisztelte. Végső soron a saját múltjában is bőven akadtak fekete foltok, és ő maga sem vette volna szívesen, ha mások megpróbálnák beleütni az orrukat a régi ügyeibe.

Noha készséggel ráállt, hogy segít, mélységesen aggódott a hercegnőért. Alapjában véve kedves és szelíd embernek ismerte Serrát, de azt is tudta, hogy van egy másik oldala. Rémálmok gyötörték, és időről időre nyomasztó levertség lett úrrá rajta. Lucia gyanította, hogy ezeket a tüneteket egy régi, megrázó esemény váltja ki – egy emlék, amely mély és meghatározó sérüléseket idézett elő Serra lelkében.

Lucia idáig jutott a töprengésben, amikor megpillantotta a Vadászt, aki a középső ablaksor melletti asztalok egyikénél ült. Ahogy a Paradicsom többi kaszinójából, úgy a Lopott Vagyonból is rá lehetett látni az űrállomás közepén működő arénára. A hatalmas páncélüveg lapokon keresztül a vendégek figyelemmel kísérhették a küzdő felek – jellemzően vadállatok vagy rabszolgák – sok esetben halálig tartó összecsapását.

A látogatók közül sokan szívesen fogadtak az egyes küzdelmek eredményére, de Lucia hirtelen rájött, hogy ez a Vadásszal nem történhet meg. Az iktotchikról az a hír járta, hogy telepaták, illetve hogy látják a jövőt, és ennek eredményeként a Galaxis egyetlen kaszinójában sem köthettek fogadást. Így aztán valószínűnek tűnt, hogy a bérgyilkos egyszerűen élvezte a vér és a halál látványát, ezért nézte az arénában zajló, gyilkos harcokat.

A bejárattól legtávolabb eső sarokban ült, hátát a válaszfalnak vetve. Ugyanazt az éjfekete köpenyt viselte, mint a kettejük legutóbbi találkozása alkalmával. A terjedelmes csuklya a hátán terült szét, így látni lehetett előregörbülő és a válláig ívelő szarvát, amely kissé különösnek ható keretbe foglalta éles vonású, szabályos arcát.

Lucia egyelőre csak oldalról látta a nőt. A vékony agyart vagy méregfogat formázó, fekete tetoválások rejtve maradtak előtte, részben a látószög, részben pedig a sarokra vetülő árnyékok miatt. Ebből az irányból nézve úgy találta, hogy a vörös bőrű iktotchiban van valami rendkívül vonzó, egyfajta kecsesség és elegancia, amit ő eddig nem vett észre.

Akár szép is lehetne – gondolta Lucia a saját felfedezésétől meglepődve –, de úgy döntött, hogy démonná változtatja magát.

Amikor a közelébe ért, a Vadász felnézett rá, és a sárga szempárból áradó, átható tekintet láttán Lucia mozdulatlanná dermedt.

– Számítottam rád – közölte köszönés helyett az iktotchi olyan halkan, hogy az éktelen lárma miatt alig lehetett megérteni a szavait.

– Számítottál rám? – bökte ki Lucia, mert túlságosan meghökkent ahhoz, hogy valami mást mondjon. Talán valóban olvas mások gondolataiban, és látja a jövőt – vélte magában a lány riadtan.

– A bolygótokon teljesített legutóbbi küldetésem alatt járulékos károk keletkeztek – magyarázta a Vadász. – A Jedi. Úgy sejtem, az úrnőd elégedetlen.

– Nem ezért vagyok itt – tiltakozott Lucia a fejét rázva.

– Helyes. Mert egyetlen kreditet sem vagyok hajlandó visszatéríteni – jelentette ki határozottan az iktotchi.

– Szeretnélek ismét felbérelni – mondta fojtott hangon Lucia.

A Vadász néhány pillanatig a fejét oldalra billentve töprengett, majd megfontoltan bólintott, mire Lucia leült vele szemben. Ha kissé oldalra nézett, rálátott az arénára, ahol két vérben úszó, szőrös fenevad őrjöngve marcangolta egymást. Az egyik endoriai medvefarkasnak tűnt, a másik egy háromfejű, kutyaszerű borzalom volt.

– Az ott egy térszörny – mormolta a Vadász, de a testőr nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy az orgyilkos olvasott-e a gondolataiban, vagy csupán látta az arcán a zavarodottságot.

Lucia végül undorodva elfordította a fejét, hogy ne kelljen tovább néznie az összecsapást.

– Megint egy lázadót kellene kiiktatnom? – találgatott a Vadász.

– Nem… vagy legalábbis nem hiszem – válaszolta Lucia. – Az úrnőm szeretne személyesen találkozni veled. Egy Ambria nevű bolygón.

– Miért éppen ott? – kérdezte az orgyilkos, és a szemét résnyire vonva, gyanakodva méregette a testőrnőt.

– Azt nem tudom – felelte az igazságnak megfelelően Lucia. – Nekem nem árulta el. Annyit mondott, hogy találkozni szeretne veled ott, kettesben. És hajlandó kifizetni a szokásos díjad háromszorosát. – Átcsúsztatott egy tenyérnyi adatlemezt az asztalon, és hozzátette:

– Ebben megtalálod a helyszín koordinátáit.

Lucia biztosra vette, hogy a Vadász nem fogadja el az ajánlatot, ami akár csapda is lehetett. Ám az iktotchi egyszerűen hátradőlt, kényelmesen elhelyezkedett a székén, aztán hosszú időn át hallgatott, mintha valamilyen fajta transzba esett volna.

Lucia türelmesen várt, és minden tőle telhetőt megtett, hogy ne kövesse figyelemmel az arénában zajló, véres műsort. Utálta, amikor valaki kéjből vagy a puszta szórakozás kedvéért gyilkolt, értelmetlennek és kegyetlennek találta az ilyesmit. Dacára annak, hogy nem nézte az eseményeket, a szomszédos asztalok mellől felcsapó lárma hamarosan tudatta vele, hogy a harc véget ért, hogy valamelyik állat halálos sebet kapott. Ösztönösen oldalra kapta a fejét, hogy lássa a végeredményt, és büntetés gyanánt végignézhette, amint a terszörny belemélyeszti mindhárom fejét a medvefarkas hasába, és egy rántással kitépi a beleit.

Lucia gyorsan visszafordult, és nagyokat nyelt, nehogy hányni kezdjen.

– Mondd meg az úrnődnek, hogy elfogadom az ajánlatát! – közölte ekkor a Vadász, és a jobbját előrenyújtva a fajára oly jellemző vastag, zömök ujjaival megfogta az adatlemezt.

Most, hogy az üzlet megköttetett, a bérgyilkos ismét az arénára fordította figyelmét, feketére festett ajkán mintha sejtelmes mosoly játszott volna.

Lucia heves undorral küzdve felállt, kurtán biccentett, és azonnal elindult, mert már alig várta, hogy elhagyja az állomást. A Vadász teljesen belemerült az újabb borzalmas látványosság élvezetébe, s úgy tűnt, észre sem vette az ő távozását.

Tizedik fejezet

Zannah még sosem tette be a lábát a Nal Huttára, de a tanulmányainak és a Galaxisban terjedő híreknek köszönhetően sokat tudott erről a világról. Míg az uralkodó klánok teljesen beépítették a Nar Shaddaa felszínét, a Nal Hutta, a közeli hold viszonylag fejletlen maradt, mindössze egyetlen nagyobb város terült el rajta. A természetes tájait borító, óriási mocsarakat megmérgezték az ellenőrizetlen ipari központokból kiszökő szennyező anyagok. Az idők folyamán a teremtmények millióitól hemzsegő lápok undorító, bűzlő posvánnyá alakultak, amelyekben legfeljebb mutáns rovarok éltek meg. Bilbousára, a fővárosra zöldesszürke színű, örökös füstköd borult, amelyen a napfény sosem hatolt át, a gyakori savas esők viszont mindig, hogy aztán undorítóan ragyássá és foltossá változtassák a felszíni építményeket.

A világ arculatának ocsmánysága erkölcsi romlottságában is híven tükröződött. A Hutt-űr sosem tartozott a Köztársasághoz, és a Szenátus törvényeivel errefelé senki sem törődött. Az érvényben lévő szabályokat a nagy hatalmú hutt klánok alkották meg, amelyek a közeli Nar Shaddaát irányították, és Nal Huttát a csempészek, kalózok és rabszolga-kereskedők menedékévé züllesztették.

Ám a köztársasági törvényekkel szembeni védettségért komoly árat kellett fizetni. A huttok alacsonyabb rendűnek tartották az összes többi fajt, és úgy a Nar Shaddaa, mint a Nal Hutta idegen lakóinak magas havidíjat kellett fizetniük a környéket uraló klánnak azért a kiváltságért, hogy a bűnbandák védelme alatt éljenek.

Az ár állandóan és szeszélyesen változott, attól függően, hogy az adott klán vagyona éppen gyarapodott vagy apadt, és az sem számított szokatlannak, hogy váratlanul megkétszereződött vagy akár megháromszorozódott. Az ilyen esetekben azok, akik nem akarták vagy nem tudták megfizetni az új díjat, gyakorta eltűntek, és a hutt törvények értelmében minden ingó és ingatlan vagyonuk a védelmüket biztosító klánhoz került.

A más fajokkal szembeni ellenszenv miatt Zannah elméletileg nem egykönnyen juthatott volna hozzá a szükséges információkhoz. A Nal Huttán működő kikötői hatóságok tisztviselői mélyen bevésődött bizalmatlansággal viszonyultak a kérdezősködő idegenekhez, és az is valószínűtlennek tűnt, hogy egy komolyabb összegért cserébe hajlandóak lesznek félretenni az előítéleteiket, és elárulni valami hasznosat. Ugyanakkor Zannah szerencséjére Bane titkos kémhálózata magába foglalta a Desilijic-klán, a legelőkelőbb hutt családok egyikének néhány magas rangú tagját. Allia Omek megszokott bőrébe bújva módjában állt felhasználni ezen kapcsolatait, és a Pommat adatolvasójából származó információk alapján sikerült fényt derítenie az ezüst hajú férfi kilétére.

Egyebek mellett megtudta, hogy az illető neve Set Harth, illetve hogy a pletykák szerint valaha Jedi volt. Arról is tudomást szerzett, hogy Set Harth hihetetlenül gazdag. És miközben a megkérdezett ügynökök egyike sem tudta, hogy a férfi vagyona honnan származik, abban kivétel nélkül egyetértettek, hogy bizonyosan bűnös úton szerezte – amit a Nal Huttán elterjedt általános nézetek szerint csodálni kellett.

Zannah a kutatásai során egy másik érdekességre is rábukkant, nevezetesen, hogy a titokzatos alak Nal Hutta virágzó társadalmi életének egyik állandó főszereplője. Dacára annak a ténynek, hogy a város egy mocskos és büdös verem volt, amely felett Nar Shaddaa zsarnoki hajlamú klánjai uralkodtak – vagy talán éppen ezért –, Bilbousa idegen fajokhoz tartozó lakói pompás estélyeket szoktak adni, amelyek mindegyike a szélsőséges kicsapongások ünnepe volt. Set Harth-t sosem mulasztották el meghívni ezekre a rendezvényekre, és ő maga is évente több szertelen mulatságot rendezett.

A puszta szerencsének köszönhetően ezen az estén is egy bálban szórakozott, így Zannah-nak lehetősége nyílt betörni a palotának is beillő udvarházba, hogy minél többet megtudjon a férfiról.

Az első benyomásai alapján úgy érezte, hogy az építmény sok tekintetben hasonlít Bane udvarházához. Kevésbé otthonként, mint inkább az elegancia és a fényűzés templomaként szolgált, a tulajdonosa költségeket nem kímélve építtette fel és rendezte be. A bejárat felett függő terjedelmes csillár daloniai kristályból készült, és gyöngyházszínű árnyalatokkal verte vissza a rúd fényét. A folyosók padlóját és oldalfalait márványlapokkal burkolták, és Zannah számos helyiségben wrodiai szőnyegeket látott, amelyeknek minden egyes darabját nemzedékeken át szőtték az egymás örökébe lépő művészek. A hatalmas étkezőben akár húsz vendég is kényelmesen elfért a vörös greelfából faragott, óriási asztal körül. A dolgozószobában álló íróasztalban Zannah az Alderaan legjobb mestereinek művére ismert – kézzel faragták, a rendkívül ritka kriintölgyből.

Ám a bútorzat ragyogása elhalványult az egyes helyiségekben fellelhető ritka és iszonyatosan értékes műtárgyakhoz képest. A jelekből ítélve Set Harth a merész, különc alkotásokért bolondult, és Zannah csaknem biztosra vette, hogy csupa eredeti művet lát. Felismert néhány szobrot, amelyet Iood Kabbas, a híres duros szobrász alkotott; Unna Lettu, az Antar-4 legnagyobb festőjének tájképeit, valamint több portrét, amelyek Fen Teak, a zseniális muun mester eltéveszthetetlen stílusának vonásait viselték magukon.

A tapasztalataiból azt a következtetést szűrte le, hogy a ház tulajdonosa a finom holmik, illetve az élet napos oldalának rajongója. Bane annak idején azzal a céllal rendezte be a házát a Ciutric-on, hogy hasonló benyomás keletkezzen a látogatóiban. Minden csillogás, minden pompa egy bizonyos külcsín része volt, fontos szerepet játszott abban, hogy a Sötét Nagyúr fenntarthassa a sikeres intergalaktikus üzletember álcáját. Set házában viszont Zannah határozottan érezte, hogy a pazar berendezés nem a megtévesztést szolgálja. Az épületet egyfajta pezsgés hatotta át. A tárgyak valósnak érződtek. Elevennek. Minél többet nézelődött, annál inkább kezdte azt hinni, hogy a Sötét Jedi nem csupán szerepet játszik, de az otthona a személyiségének valódi tükörképe. Set szemlátomást szerette anyagi javakra költeni a kreditjeit; vágyott arra a figyelemre és irigységre, amit másokban ébresztett.

A gondolat nyomán Zannah megtorpant. Bane mindig is arra tanította őt, hogy a vagyon csupán a magasabb rendű célok elérésének eszköze. Hogy a kreditek nem mások, mint eszközök, és a tekintélyes vagyon megszerzése nem más, mint egy szükséges lépés a valódi hatalomhoz vezető úton. Hogy az anyagiasság – amikor valaki nem csupán a tárgyak gyakorlati hasznát nézi, hanem más okokból is kötődik hozzájuk – veszélyes csapda, egy lánc, amellyel az ostobák a kapzsiságuknak engedve fogságba ejtik saját magukat. A jelekből ítélve Setnek még meg kellett tanulnia ezt a leckét…

Ezért van szüksége mesterre – bölcselkedett magában Zannah. – Szüksége van valakire, aki megmutatja neki a sötét oldal igazságait.

A körsétát folytatva felsietett egy az emeletre vezető csigalépcsőn, majd tovább indult, és menet közben szórakozottan végighúzta kezét a lenti szalonra néző korlát tükörsima márványburkolatán. Az épület hátsó része felé tartott, és itt talált rá Set könyvtárára.

A falak mentén több száz könyv sorakozott, ám ezek túlnyomó többsége kizárólag szórakoztatási céllal írt, közönséges regény volt, olyan kötetek, amelyeket Zannah nem tartott elolvasásra méltónak. Viszont az egyik polc elé érkezve újjáéledtek a reményei. Legalább tucatnyi terület szakértőinek műszaki és természettudományos műveiből összeállított gyűjteményre bukkant. Amennyiben Set valóban elolvasta és alaposan áttanulmányozta valamennyit, akkor széles körű tudással és sokoldalú képzettséggel felvértezett férfiúnak kellett lennie…

A könyvtár hátsó falában jellegtelen ajtó állt, és Zannah érezte, hogy azon túlról sötét energiák áradnak felé. A titokzatos erők körkörös hullámokban terjedtek szét, valahogy úgy, mint egy zakatoló gépezet rezgései a padlón. Óvatos léptekkel tartott a forrás irányába, és egyre erősebbnek érzékelte az energiákat. Azt biztosra vette, hogy nem emberi lényből vagy más teremtményből származnak, régóta tudta, hogy az Erőre érzékeny élőlények milyen érzetet keltenek. Ez valami más volt. Azokra a láthatatlan energialöketekre emlékeztették, amelyeket a fénykardja készítéséhez használt Erő-kristályok bocsátották ki.

Óvatosan megnyomta az ajtót, és meglepődött, mert ellenállás nélkül kinyílt. A jelekből ítélve Set Harth tökéletesen bízott az otthona biztonságában, bizonyára meg sem fordult a fejében, hogy egyszer egy Sith érkezik hozzá látogatóba. Zannah belépett a helyiségbe, amit a ház többi részéhez képest kicsinek és egyszerűnek talált. Nem látott művészeti alkotásokat. A berendezés egyetlen üvegtárlóból állt, amely a szemközti falnál magasodott, a bejárattól alig háromméternyire. Zannah fényrúdjának fényében apró állványokon és bársonyborítású tálcákon gondosan elrendezett ékszerek csillogtak: gyűrűk, nyakláncok, amulettek, de még koronák is – és valamennyit átitatta a sötét oldal hatalma.

Zannah nem először látott efféle gyűjteményt. Tíz évvel ezelőtt Hetton, az Erőre fogékony serenniai nemes, a sötét oldal megszállottja hasonló készletet mutatott neki. Egyfajta ajándéknak szánta, ennek segítségével szerette volna meggyőzni a lányt arról, hogy vegye őt maga mellé tanítványnak, dacára annak, hogy már jócskán benne járt a korban. Hetton balszerencséjére a csecsebecséi nem menthették meg az életét – és kiválóan képzett testőreiét sem –, amikor szembekerült a mesterrel. Darth Bane megmutatta Hettonnak a sötét oldal valódi hatalmát, és a középkorú férfi az életével fizetett a tanításért.

Bane is gyűjtötte a régi korok Nagyurainak és Úrnőinek kincseit, de őt elsősorban az ősi írásokban rejtőző tudás érdekelte. A gyűrűkre, amulettekre és a többi ékszerre megvetéssel nézett. A sötét oldal bennük pislákoló szikrája olyan volt az ő roppant hatalmához képest, mint esőcsepp az óceánnak. Nem látta szükségét annak, hogy felfejlessze képességeit a hivalkodó ékszerekkel, amelyeket évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtt készítettek a letűnt korok Sith-mágusai. Darth Bane úgy hitte, hogy a valódi erőnek belülről kell fakadnia, és ezt a nézetét alaposan beleverte a tanítványába is. Úgy tűnik, ezt a leckét is meg kell tanítanom Harth-nak – állapította meg magában Zannah –, feltéve persze, hogy alkalmas lesz tanítványnak.

Miután átvillant elméjén a gondolat, hirtelen megdermedt, mert érzékelte, hogy valaki belép a házba. A tudatát kiterjesztve felderítette környezetét, és nyomban beigazolódott a gyanúja: Set hazatért, méghozzá egyedül. A lány kikapcsolta a fényrúdját, és a tökéletes sötétségben – az Erőn keresztül tájékozódva – elindult a főbejárat felé.

Néma csendben odaosont a lenti szalonra néző korláthoz, és megpillantotta a házigazdát. Az egyik alacsony asztalkán világító lámpa fényében jól látta a férfit, aki egy bőrbevonatú, pazar kanapén ült, és az egyik kezében egy üveg sullustani bort, a másikban félig töltött poharat tartott. Még most is az estélyre felvett ruházatát viselte: dramassiai selyemből varrt, világoskék inget, szorosan a lábára simuló, fekete nadrágot, valamint tökéletesre fényezett, térdig érő csizmát. A gallérját kigombolva hagyta, míg bő szabású ingujjai mélyen lecsüngtek, és lustán himbálóztak, mialatt két korty között finoman meg-megforgatta a poharát, hogy kiszabadítsa az italból az illatát.

Zannah meg sem próbálta álcázni a jelenlétét; kíváncsi volt, hogy Set felfedezi-e őt az Erőn keresztül úgy, ahogyan az imént ő észrevette a férfi megérkezését. Csalódnia kellett: Set továbbra is csak üldögélt, látszólag teljesen beleveszve otthona kényelmének és italának élvezetébe.

Zannah a korlát felett átlendülve leugrott az öt méterrel lejjebb elterülő padlóra, a férfi mögé. Noha ő maga nesztelenül mozgott, zuhanás közben a köpenye halkan suhogott. A nesz hallatán Set mocorogni kezdett, majd ültében hátrafordult, és a behatolóra szegezte a tekintetét.

– A legmélyebb hódolatom! – köszönt mosolyogva és teljesen higgadtan, mintha a legkevésbé sem lepődött volna meg. – Azt hiszem, még nem volt szerencsém találkozni magácskával… A nevem Set Harth.

Továbbra is szélesen mosolyogva megemelte a poharát, majd belekortyolt, mintha a váratlan vendég érkezésére ivott volna.

– Tudom, hogy ki vagy – válaszolta fagyosan Zannah.

Set óvatosan lerakta poharát az előtte álló alacsony asztalra, aztán visszanézett Zannah-ra, megveregette maga mellett a kanapét, és megkérdezte:

– Mi lenne, ha kényelembe helyeznéd magad? Bőven jut hely mindkettőnknek.

– Inkább állva maradok – felelte komoran Zannah.

A házigazda reakciójától részben zavarba jött, részben pedig csalódottságot érzett. Set nem kapott fegyverhez, nem vált óvatossá, de még csak nem is dühödött fel, amiért betörőt talált a házában. Sőt máris udvarolni kezdett! Fesztelenül viselkedik és játékosan évődve beszél. Hát nem érzékeli, hogy hajszálon függ az élete? Nem érzékeli, hogy halálos veszély leselkedik rá?

Set Harth könnyed vállrándítással válaszolt a visszautasításra.

– Megláttál az estélyen, és nem tudtál ellenállni, igaz? – találgatott elégedetten vigyorogva. – Idáig követtél, ha jól sejtem. Jómagam nem fedeztelek fel odaát. Egy ilyen csinos kis pofikát nem szoktam elfelejteni…

Zannah elátkozta magát az ostobaságáért. Azért jött ide, hogy tanítványt találjon magának, ezzel szemben egy szoknyavadászra bukkant, akit annyira lekötnek az otromba közeledési kísérletek, hogy nem ismeri fel benne a Sith-et. Zavarba jött a kudarca miatt, különösen, mert biztosra vette, hogy az ő helyében Darth Bane azonnal tudta volna, hogy Set Harth kiféle-miféle.

– Még mindig nem árultad el a neved – jegyezte meg Set, és mutatóujját lengetve megfenyegette Zannah-t. – Nagyon rossz kislány vagy!

Zannah kinyitotta a száját, hogy bemutatkozzon, és ekkor bekövetkezett a támadás. Minden előjel nélkül történt, Set az Erőtől kapott, természetfeletti gyorsasággal mozgott. Fénykardja, mintegy varázsütésre, megjelent a kezében, és nyomban aktiválta, illetve elhajította a fegyvert, amely sebesen pörögve átszáguldott a helyiségen.

Zannah az utolsó pillanatban hasra vágta magát, de az izzó energiapenge így is felhasította a köpenyét. Mire a fénykard befutotta köríves pályáját, és visszatért a kiindulópontjához, Set már állva fogadta.

Zannah is talpra ugrott, és egyszeriben rádöbbent, hogy a szívélyes fogadtatás színjáték volt. A Sötét Jedi egész idő alatt az ingujjában rejtegette fénykardját, és arra várt, hogy a behatoló ébersége alábbhagyjon. Talán mégsem teljesen reménytelen…

– Gyors vagy – jegyezte meg Set a hangjában némi elismeréssel.

Most már nem egy szívélyes házigazda könnyed, fesztelen modorában beszélt, minden álcáját levetette magáról. Kék szeme éberen villogott, és az ellenfelét szakértő pillantásokkal méregetve kereste a kihasználható, gyenge pontokat.

Zannah megvetette a lábát, és felkészült a következő támadásra. Két-három másodperc alatt száz és száz lehetséges eseménysort játszott végig gondolatban, egyedülálló részletekkel bíró, külön-külön jeleneteket, amelyeket a jövőbe való röpke bepillantások tarkítottak. A lehetőségek puszta száma is elképesztő volt, ám Bane alaposan felkészítette őt. Az ösztöneire hallgatva a legvalószínűbb végeredményekre szűkítette a bonyolult hálózatot, ami lehetővé tette számára, hogy kiszámítsa ellenfelének következő lépését, és reagáljon is rá, még mielőtt megtörtént volna.

Set sötét energiák pusztító hullámát indította felé, hogy leverje a lábáról. Zannah idejében és könnyűszerrel hárította a csapást egy Erő-pajzzsal, vagyis azzal a legegyszerűbb és leghatékonyabb módszerrel, amellyel egy Sith vagy egy Jedi védhette magát egy másik, Erőt használó harcos támadásaival szemben. Ezt az eljárást megtanították valamennyi padavannak, és egyike volt a legelső tanításoknak, amelyeket Bane annak idején elsajátíttatott vele.

– Jedi vagy? – csattant fel meglepetten Set.

– Sith – felelte kurtán Zannah.

– Úgy tudtam, a Sith-ek kihaltak – jegyezte meg Set, mialatt a tekintetét Zannah-n tartva, hanyagul pörgette fénykardját.

– Egyelőre nem – mormolta Zannah.

Mozdulatlanul állt, a saját fénykardja még ekkor is a derékszíján függött. De most már nagyon vigyázott – Set Harth az imént majdnem rászedte, és nem állt szándékában hagyni, hogy ez még egyszer megtörténjen.

– Akkor lássuk, tudok-e változtatni ezen! – mondta Set, azzal előrelendült.

Mialatt átugrott a kanapé felett, Zannah aktiválta fegyverét. Vöröslő ikerpengéi sistergő búgással keltek életre, míg ő maga nyomban belekezdett a megszokott, halálos táncba.

Set, amint a padlóra érkezett, mélyen leguggolt, térdmagasságban előrevágott, és miután Zannah félreterelte a pengéjét, villámgyorsan felegyenesedve továbbperdült, hogy az ellencsapás ne érhesse el. Menet közben az Erő közvetítésével felkapott egy bronz mellszobrot, és átrepítette a helyiségen, egyenesen Zannah bal oldala felé. Ezzel egy időben hosszú ívű szaltót ugrott, így olyan közelségbe került, hogy lesújthasson az ellenfele jobb oldalára.

Zannah könnyűszerrel hárította mindkét támadást. Szélsebesen forgó pengéivel kettévágta a szobrot, közben kicsivel odébb rántotta a felsőtestét, így a Sötét Jedi pengéje egy-két ujjnyival a dereka mellett suhant el. Ezt követően tökéletes időzítéssel hátba rúgta a combja mellett elsuhanó férfit, de nem azért, hogy megbénítsa, hanem hogy felszítsa benne a haragot, és további rohamokra ösztönözze.

Amikor két tapasztalt harcos fénykarddal csatázott egymással, a pengék olyan gyorsan villantak ide-oda, hogy senki sem tudta külön-külön felmérni az egyes csapásokat, illetve reagálni rájuk. Bane megtanította Zannah-nak, hogy ilyen esetekben bízza magát a megérzéseire, hagyja, hogy az Erő vezesse a fegyverét, és persze órák ezrein gyakoroltatta vele a kardvívás művészetét. Felkészültségének köszönhetően Zannah már a kezdeti csapásváltások alatt felismerte, hogy Set a gyors és agresszív támadásokkal jellemezhető Ataru-stílus módosított változatát használja. Már a párbaj első pillanataiban kiértékelte az ellenfelét, megfigyelte a gyorsaságát, a mozgékonyságát és a technikáját. És arra a megállapításra jutott, hogy Set Harth jól vív – sőt nagyon jól viszont abban sem kételkedett, hogy ő maga sokkal, de sokkal jobb nála.

A Sötét Jedi egyelőre nem jutott el ehhez a felismeréshez. Az iménti rúgás kiváltotta a kívánt hatást, ugyanis a következő támadást vadul vicsorogva hajtotta végre, és az arca eltorzult a dühtől. A haragja lehetővé tette számára, hogy merítsen a sötét oldal hatalmából, amitől még veszedelmesebbé vált, amikor belekezdett egy újabb, elsöprő lendületű sorozatba. Hol magasra szökkent, hol mélyen lekuporodott, aztán előrelendült, hátratáncolt, oldalra perdült, visszafordult, elhajolt és hátradőlt, közben minden lehetséges irányból dühödt csapásokat záporoztatott az ellenfelére, hogy megtörje vagy inkább szétzúzza annak védelmét – csakhogy Zannah higgadtan, könyörtelen hatékonysággal sorra meghiúsította valamennyi kísérletét.

A fénykarddal vívott párbajok szinte minden esetben rendkívül hevesen zajlottak le, és ritkán tartottak egy percnél tovább. Ez a fajta testi-szellemi igénybevétel még a képzett Jediket is hamar kimerítette – különösen, ha az illető az Ataru roppant erőfeszítéseket igénylő manővereivel küzdött. Nem kellett hozzá sok idő, és Zannah megérezte, hogy az ellenfele kezd kifáradni, míg ő maga éppen csak lihegett egy kicsit. Bane parancsára annak idején a Soresu-forma védekező jellegű sorozatait sajátította el. Így aztán legkevésbé sem esett nehezére félreterelni az ellenfele csapásait, vagy éppen kitérni előlük, közben mindvégig Set ellen fordította annak saját lendületét, és sikeresen távol tartotta őt magától.

A rövid összecsapás alatt legalább tízszer lett volna lehetősége halálos csapást mérni az ezüst hajú férfira. De nem azért jött ide, hogy végezzen vele, ez nem állt szándékában, legalábbis egyelőre. Azért jött, hogy próbára tegye őt, hogy megnézze, alkalmas-e arra, hogy maga mellé vegye tanítványnak.

Setnek nem kellett legyőznie őt ahhoz, hogy sikert érjen el, csupán az kellett, hogy megmutassa a benne rejlő lehetőségeket. Noha a férfi nem tudott áthatolni a védelmén, amit eddig látott, elégedettséggel töltötte el. Set Harth eléggé durván bánt a fénykarddal, és vakmerően harcolt, cserébe találékonynak, sőt néha kiszámíthatatlannak bizonyult. És ami a legfontosabb: a bensőjében egyre hevesebben tombolt a sötét oldal hatalma, mialatt mind elszántabban küzdött, hogy végezzen ellenfelével.

Zannah most már játszott vele, és elnyújtotta az összecsapást. Nem érhette be azzal, hogy a tanítványának akarja a férfit. Az kellett neki, hogy Set a mesterének akarja őt. Be kellett bizonyítania a felsőbbrendűségét, hogy aztán Set készségesen szolgálja. Nem elégedhetett meg azzal, hogy legyőzi a Sötét Jedit – meg kellett törnie.

Amikor Set egy gyors döfés után visszavonulva tett egy eléggé lassú lépést, Zannah kirúgta alóla a lábát, majd gyorsan távolabbra perdült, és engedte, hogy a férfi talpra álljon. Aztán – a következő támadás alatt – szokatlan, éles szögben megcsavarta a kardját, egyik pengéjét beleakasztotta a Sötét Jediébe, és kitépte a markolatot a kezéből.

Set hátraszökkent, az Erő segítségével visszarántotta kezébe a fal felé repülő fegyvert, aztán konok fejjel újabb rohamra indult. Ám azzal párhuzamosan, ahogy múltak a másodpercek, a sötét oldal izzása egyre kevésbé tudta kiűzni a fáradtságot a tagjaiból. Elkerülhetetlen volt, hogy kimerült teste végül elárulja őt. Hamarosan bekövetkezett a pillanat, amikor maga mellett tartotta a kardját, nem pedig szorosan a teste előtt. Zannah közelebb ugrott hozzá, és a jobb lábát fellendítve állon rúgta őt. Set a fájdalomtól üvöltve hátratántorodott, majd vért köpködve, trágárul káromkodott.

– Feladod? – kérdezte tőle higgadtan Zannah.

Set válasz helyett véres nyálcsomót köpött a lába alatt elterülő, méregdrága szőnyegre, és ismét előrerontott.

Zannah némi csalódottságot érzett. Az imént még azt remélte, Set elég okos ahhoz, hogy ne folytassa a csatát, amelyet nem nyerhet meg. Úgy látszik, ezt is meg kell tanítanom neked – állapította meg magában.

Amikor az ellenfele a közelébe ért, a lány nem a kardját használta, hanem egy erőteljes Sith-varázslatot, amellyel közvetlenül Set elméjét támadta. A férfi megpróbált ugyan Erő-pajzsot létesíteni maga köré, de Zannah energiái foszlányokra szaggatták a védelmét, aminek eredményeként teljességgel kiszolgáltatottan állt a csapás előtt.

A varázslatok ugyanúgy hozzátartoztak a Sith-ek fegyvertárához, mint a villámok, amelyeket Bane az ujjaiból szokott az ellenségeire szórni. Amikor a mester annak idején felfedezte, hogy Zannah-nak van tehetsége a finom, de pusztító mágiához, arra biztatta őt, hogy mélyedjen bele ebbe az ősi, titokzatos tudományba. Zannah az ősi írásokból megtanulta, hogyan torzíthatja el az ellenségei gondolatait. Módjában állt rávenni őket, hogy valóságnak lássák a tulajdon rémálmaikat, el tudta érni, hogy a legrosszabb félelmeik testet öltött démonokként jelenjenek meg a szemük előtt. Egyetlen gondolatával és intésével darabokra szaggathatta ellenségei tudatát.

Set Harth elméjét természetesen nem akarta teljesen megsemmisíteni, csupán a végső kétségbeesés és a reménytelenség felhőjét bocsátotta rá. A férfi szeme elhomályosult, az álla leesett, fénykardja kifordult elerőtlenedő ujjai közül. Pillanatokkal később lassan a padlóra roskadt, lehunyta a szemét, majd magzati pózba húzta össze magát, aztán csak néha meg-megremegve feküdt.

Zannah ezt szánta a végső próbának: amennyiben Set gyengének bizonyul, az agya rövidesen összeomlik, majd elsorvad és elpusztul. A teste élhet még egy darabig, de már sosem fog magához térni a kómából. Ha viszont a Sötét Jedi erős, akkor szembeszáll az elméjét gyötrő borzalmakkal. A tudata küzdeni fog a halál ellen, és fokról fokra leszaggatja magáról a végtelen semmi sötét felhőjét, míg végül a férfi teljesen magához tér.

Zannah úgy számította, ha Set Harth méltó arra, hogy az ő tanítványa legyen, akkor egy-két nap leforgása alatt kitör a jelenlegi állapotából. Ha pedig nem, akkor neki újra el kell kezdenie a keresést.

Tizenegyedik fejezet

A Vadász alacsonyan repült az Ambria felszínének java részét jellemző, halott kő- és homoksivatag felett. Noha sosem részesült hivatalos képzésben, az Erő mélyen áthatotta, és lehetővé tette, hogy érzékelje a sivár, napégette földből felszálló energiákat.

Évezredekkel ezelőtt az Ambriát zöldellő erdők borították, amelyeket csordultig töltött az élet és az Erő. Ám a buja vegetáció elpusztult, miután egy Sith-varázslónő egy rendkívüli szertartással megpróbálta uralma alá hajtani az egész bolygót – és kudarcot vallott. Nem tudta kordában tartani a sötét oldal rettentő energiáit, így a saját varázslata megsemmisítette őt, és vele együtt a bolygó egész bioszféráját is.

Az elhibázott rituálé utóhatásai valamennyi ambriai létformára befolyást gyakoroltak, és mindörökre eldöntötték a sorsukat. Az egykoron gyönyörű világ satnya, mérgező növényekkel és torz, elkorcsosult szörnyetegekkel teli rémálommá változott.

Egy Thon nevezetű Jedi-mester végül csapdába ejtette, és egy – a bolygó egyenlítőjének közelében elterülő – tó mélyére rekesztette a Sith-mágus által elszabadított energiákat, de addigra az élővilág már olyan súlyos károkat szenvedett, hogy soha többé nem tért magához.

A bérgyilkosnő nem csupán azért tudta mindezt, mert indulás előtt tanulmányozta a bolygó történetét. Az Erővel való kapcsolata lehetővé tette számára, hogy lásson bizonyos dolgokat; rövid bepillantásokat nyert a múltba, a jelenbe, de még a lehetséges jövők sorába is. Ez a képesség, ha különböző mértékben is, de ott rejlett valamennyi iktotchiban, ám a Vadász tehetsége messze túlszárnyalta az összes fajtársáét. Népe gyermekeinek túlnyomó többsége legfeljebb megérezte, ha veszély fenyegette, vagy már az első pillanatokban meg tudta ítélni, hogy egy új ismerőse a barátja lesz-e avagy az ellensége. Alkalmanként jósálmokat láttak, ám ezek zömmel nem voltak egyebek, mint véletlenszerű, zagyva képsorok, amelyek az összefüggések ismerete nélkül nem sokat értek.

A Vadász esetében másként állt a helyzet. Az évek során tudatosan fejlesztette képességeit, így aztán módjában állt ellenőrizni és irányítani az elméjén átsuhanó látomásokat. Amikor egy bizonyos helyszínre vagy személyre összpontosított, vizuális és érzelmi ingerek törtek rá, amelyekből általában képes volt kihámozni a hasznos és értelmes értesüléseket.

Az ambriai utazás előtti felkészülés folyamán órákig meditált, és az Erőt segítségül szólítva a célállomásáról gondolkodott. Cserébe a bolygó történetéből kiragadott részleteket látott: a Sith-mágusnőt, mialatt a saját, félresikerült varázslata elemészti; a Jedi-mestert, mialatt minden erejét megfeszítve harcol, hogy a Natth-tóba zárja a sötét oldalt.

De nem az összes látomása volt tiszta, különösen azok nem, amelyek a folyton változó, ezer és ezer lehetséges változattal teli jövőről szóltak. Megérkezése és a doani hercegnővel való találkozása csupán ködös benyomások formájában tárult fel előtte. Annyit azért biztosra vett, hogy nem várja csapda, s ami ennél is fontosabb, érezte, hogy ez a találkozás jelentős hatást gyakorol életének hátralévő részére. Hogy jobb lesz-e a sorsa, avagy rosszabb, azt nem tudta megítélni, azt viszont igen, hogy ez az utazás új pályára állítja őt – márpedig ő sosem rettent meg a rá váró sorstól.

A hercegnő által megadott helyszínen, az Ambria gyalogszerrel járhatatlan sivatagának szívében kisebbfajta tábor terült el. Amikor az iktotchi a közelébe ért, hajójának felderítőrendszere jelezte, hogy egy idegen hajó állomásozik a talajon. A műszerek adatai szerint egyetlen élőlény tartózkodott a gép fedélzetén – a hercegnő az ígéretéhez híven egyedül érkezett.

A Vadász letette a földre a gépét, leállította a hajtóműveket, majd az ellenőrzött klímájú fedélzetet elhagyva kilépett az Ambria kora délutáni száraz, fullasztó forróságába. A hercegnő a tábor északi határán álldogált, a hátát fordítva az iktotchi felé, és a gondolataiba vagy talán az emlékeibe temetkezve töprengett.

Maga a tábor nem sok látnivalóval szolgált. Nem állt másból, mint egy apró, rozoga kunyhóból és egy tűzrakóként szolgáló kőgyűrűből, amely felett ócska vasállványon rég megfeketedett üst himbálózott a gyenge szellőben. Ám hiába a lehangoló környezet, a Vadász érezte, hogy ezt a helyet rendkívüli erők hatják át, hogy az Erő sötét és világos energiáinak egyik csomópontja. A forróság ellenére az iktotchi megborzongott. Érzékelte, hogy fontos és szörnyű dolgok történtek itt, olyan események, amelyeknek a következményei egy napon döntően befolyásolják majd a Galaxis népeinek sorsát.

Serra, a hercegnő az orgyilkos felé fordult, és halkan megszólalt:

– Örülök, hogy eljöttél.

A Vadász hirtelen megérezte, hogy a vele szemben álló nőben van valami sötét és hatalmas, továbbá hogy egyedülálló az akaratereje, és keserű gyűlöletet táplál magában hosszú, nagyon hosszú idő óta.

– A testőröd azt mondta, hogy szeretnél felbérelni – válaszolta az iktotchi a köszönést szintén mellőzve.

Serra bólintott, és továbbra is fojtott hangon felelt:

– Azt hallottam, hogy te bárkit elő tudsz keríteni. Állítólag nem számít, hogy az illető hová és hogyan rejtőzött, te megtalálod. Azt hallottam rólad, hogy átlátsz az időn és a téren.

Az állítás nem volt teljesen pontos, de a Vadász nem érezte szükségét annak, hogy elmagyarázza különleges adottságainak finom, bonyolult részleteit. Így aztán csak kurtán biccentett, és annyit mondott:

– Eddig minden küldetésem sikerrel zárult.

Serra sejtelmesen mosolygott, és belekezdett:

– Annak idején járt itt egy férfi. Sok-sok évvel ezelőtt. Nem tudom a nevét. Nem tudom, hogy hol van most. De azt akarom, hogy keresd meg. Képes vagy rá?

A Vadász nem válaszolt azonnal. Előbb lehunyta a szemét, és összpontosított. Azonnal megérezte, hogy az Erő gyülekezni kezd. Úgy örvénylett körülötte, akár egy erősödő vihar, és a táborhelybe történetének porát hozta magával. Az itt ragadt emlékek körülzárták őt, képek és képsorok árasztották el az elméjét. Látott egy kislányt, aki rongyos és kopott ruházatot viselt. Látta, hogy az apróság fiatal nővé serdül. Látta, hogy a fiatal nő elhagyja az Ambriát, hogy aztán évtizedekkel később hercegnőként térjen vissza.

– Itt nőttél fel – suttogta a Vadász, mialatt még mélyebbre hatolt az idő óceánjába.

Egy adott környék története néha elhomályosodott, a körvonalakat elmosták a hétköznapi események és a jelentéktelen teremtmények. Itt viszont az emlékek erősek, határozottak maradtak, részben az elszigeteltség miatt, részben mert a tábort átható energiák meglepően épen megőrizték őket.

– Látok egy férfit – közölte halkan a Vadász. – Magas és vékony. A haja sötét. A bőre barna.

– Ő az apám – magyarázta Serra. – Calebnek hívták.

– Gyógyító volt – folytatta az iktotchi. – Bölcs. Erős. Tiszteletet parancsoló férfi.

Nem azért mondta mindezt, hogy a hercegnő kedvében járjon. Sosem érdekelte, hogy mit gondolnak az ügyfelei mindaddig, amíg kifizették a neki járó díjat.

– Volt itt egy másik férfi – mondta rekedtes hangon Serra. – Az Új Sith Háborúk idején érkezett, és segítséget kért az apámtól. Magas és izmos. Kopasz. És végtelenül gonosz.

Gonosz… Az Erő-kapcsolat fenntartása komoly összpontosítást és mentális elmélyülést követelt az iktotchitól, de ő még így, ebben a bezárkózott állapotában is felfigyelt arra, hogy a hercegnő elbizonytalanodik, mielőtt kimondja a szót.

Ő maga sosem használt olyan szavakat, mint a „gonosz”, vagy mint a „jó”, vagy akár az „igazság”. Végzett azokkal, akiknek a meggyilkolására felbérelték. Egy pillanatig sem töprengett azon, hogy vajon megérdemlik-e a sorsukat. Most mégis furcsának találta Serra jelzőjét. Hosszú ideje bérgyilkosként dolgozott. Kreditekért ölt. Ezek szerint ő a szóban forgó férfinál is gonoszabb? És mi a helyzet a hercegnóvel? Éppen most akar felbérelni valakit arra, hogy vegye el egy másik ember életét. Ettól ő is gonosszá válik?

Természetesen nem mondta ki hangosan azt, ami a fejében járt. Sehogyan sem tartozott ahhoz, amit most csinált. Inkább még mélyebbre hatolt az emlékek kútjába, közéjük vetette magát annak érdekében, hogy rátaláljon a Serra által leírt férfira.

Arcok százai villantak el a lelki szemei előtt. Férfiak. Nők. Emberi lények, twi'lekek, cereániak, ithoriak. Katonák, akik a Jediket szolgálták, és katonák, akik a Sith-eket. Caleb mindnyájukat meggyógyította. Csakis a hadseregek vezéreit küldte el. A köznép szolgájának tartotta magát. A Jedi-mestereken és a Sith Nagyurakon egyszer sem segített – egyetlen, feltűnő alkalmat leszámítva.

A Vadász most már látta őt. A Sith fekete páncélt viselt, a derékszíjáról szokatlan formájú, íves fénykardmarkolat lógott, és halálos betegségben szenvedett. Szemtől szemben állt a gyógyítóval, valósággal fölébe tornyosult, mialatt a kettejük akarata ádáz csatát vívott. Noha évtizedek választották el ettől a néma összecsapástól, az iktotchi még most is érzékelte az óriásból áradó, nyers és zabolátlan erőket. Ehhez foghatót még sosem tapasztalt, egyszerre találta az élményt rémisztőnek és lelkesítőnek.

– Látom őt – mondta a hercegnőnek, és magában hozzátette: és látom, hogy mit művelt veled.

– Az apám mindig azt hajtogatta, hogy egy napon visszatér hozzánk – válaszolta Serra. – Ezért küldött el engem az Ambriáról. Ezért utasított, hogy változtassam meg a nevemet.

– Az apádnak igaza volt – jegyezte meg a Vadász.

Most, hogy látta őt a vízióiban, nem volt nehéz átugrani a gyorsan pergő éveket, és megkeresni a Sith Nagyúr nyomait. A képek és jelenetek örvényét fürkészve hamarosan megtalálta a táborban tett látogatásának emlékeit. A férfi másodjára is azért jött, mert a gyógyító segítségére szorult. Ezúttal viszont nem egyedül érkezett.

– Mások is vannak vele – mormolta halkan a Vadász. – Egy fiatal nő. És egy fiatal férfi.

– Mi történt? – kérdezte nyomban Serra kissé remegő hangon.

Véres és erőszakos képsorok peregtek az iktotchi lelki szemei előtt. Látta a gyógyító tetemét; a fej, mindkét láb és mindkét kéz az iszonyúan megcsonkított testtől távolabb hevert. Odabent, a viskóban a fiatal férfi az egyik sarokban lapult, minden ízében remegett, és úgy motyogott, akár egy elmebeteg. A tudatát ostromló látomások kergették az őrületbe. A másik kettőt – a fiatal nőt és a Sith Nagyurat – nem lehetett látni, noha az iktotchi érzékelte, hogy ők is a helyszínen tartózkodnak. Valami elrejtette őket, egy titokzatos erő vagy varázslat álcázta a jelenlétüket.

Amikor a Vadász megpróbált áthatolni a fátylon, valami visszalökte, kizökkentette a meditációs transzállapotból, és megszakította a múlttal való kapcsolatát. Fájdalmában felkiáltva térdre roskadt, tenyerét a halántékára tapasztotta, és annyira szédelgett, hogy kis híján elterült a földön.

Serra azonnal mellette termett, leguggolt hozzá, és aggódva kérdezte:

– Mi történt? Mit láttál?

A Vadász egyelőre nem szólt semmit. Hallott már erről a jelenségről, de vele még sosem történt meg. Nem Caleb kegyetlen halálának képei taszították a tudatát. Hanem varázslat. Sith-mágia. Egy rejtővarázs, amely annak idején megakadályozta, hogy a Caleb maradványait felfedező Jedik felfigyeljenek a Sötét Nagyúrra és a fiatal nőre. Az emlékek mind a mai napig magukban hordozták az egykori varázslat éveken átívelő visszhangjait, és azok még egy évtized elteltével is elég erősek maradtak ahhoz, hogy átmenetileg megbénítsák őt. Hogyan parancsolhat egyetlen élőlény ekkora hatalomnak?

– Mondd el, mit láttál! – kérte a hercegnő, és felegyenesedett.

– Az apád halálát – közölte a Vadász, és szintén felállt.

– Ő tette? – tudakolta Serra. – A fekete páncélos férfi?

– Igen… azt hiszem… – felelte az iktotchi kissé habozva. – Nem láttam tisztán.

– Ő tette – jelentette ki teljes bizonyossággal a hercegnő. – Ő a felelős apám haláláért.

– Másvalaki is volt vele – jegyezte meg a Vadász. – Egy fiatal, szőke nő.

– Engem csak a fekete páncélos alak érdekel – válaszolta Serra. – Meg tudod találni?

– Ha még életben van, megtalálom – állította határozottan az iktotchi. Tudta, hogy az elkövetkező éjszakákon a Sith Nagyúrról fog álmodni. Az álma tele lesz a férfi mostani életének képeivel és jeleneteivel. Látni fogja, hogy hány nap kel fel reggelente azon a világon, amelyen a férfi lakik, látni fogja a színüket és a méretüket. Feltárulnak előtte a Sith lakóhelye felett derengő holdak és csillagok. Jellegzetes építmények és tereptárgyak képei fognak feltörni a tudatalattijából éjszakáról éjszakára. Aztán, ha eleget látott majd, össze fogja vetni ezeket a képeket egy az ismert Galaxis valamennyi rendszerének és világának leírását tartalmazó adatbázissal, és addig szűkíti a kört, amíg megkapja a Sötét Nagyúr tartózkodási helyének koordinátáit.

A folyamat napokig vagy akár hetekig is eltarthatott, de a Vadász tudta, hogy a végén meg fogja találni a prédát. Ezúttal viszont nem lehetett biztos a végeredményben. A Doanon ugyan sikerült megölnie egy Jedit, csakhogy ez a találkozás sokkal veszélyesebbnek ígérkezett. Az egykori Sith-varázslat elég hatásos maradt ahhoz, hogy meghiúsítsa a szándékát. Megakadályozta abban, hogy bepillantást nyerjen a múltba. Ezek után mennyivel lehet erősebb élőben, személyesen az az illető, aki megidézte a varázslatot? Egyáltalán, ki idézte meg? A Sötét Nagyúr? Vagy a fiatal, szőke nő?

A Vadásznak természetesen továbbra is szándékában állt elfogadni a megbízatást. De elég okos volt ahhoz, hogy belássa: a sikerre való esélye nagyobb lesz, ha nem egyedül cselekszik.

– Az a férfi rendkívül erős – ismerte be végül, tekintetét a hercegnő szemébe fúrva. – Nem hiszem, hogy segítség nélkül képes leszek végezni vele.

– Nem azt kérem, hogy öld meg – válaszolta a fejét rázva Serra. – Azt akarom, hogy élve fogd el. Azt akarom, hogy élve hozd el nekem.

Az orgyilkos megvetően lebiggyesztette a száját, és ingerülten megjegyezte:

– Én nem fejvadász vagyok!

– A szokásos díjad tízszeresét fizetem – közölte habozás nélkül Serra. – És zsoldosokat bérelek, akik segítenek neked. Annyit, amennyit csak akarsz.

– Még ha sikerül is élve elkapnunk – mondta ekkor a Vadász –, hogyan tartsuk fogságban, mialatt elvisszük neked? A hétköznapi bilincsek nem fékeznek meg egy olyan valakit, aki az Erőnek parancsol.

– Azt bízd csak rám! – felelte magabiztosan Serra, azzal az iktotchit megkerülve elindult a táborhely másik szélén álló viskó felé.

A bérgyilkosban feltámadt a kíváncsiság, és rövid megfontolás után követte a hercegnőt.

Az alig öt méter hosszú és ugyanilyen széles építményt inkább faládának kellett volna nevezni, semmint kunyhónak. Az egyetlen bejáraton túl elterülő deszkapadlót a folyton terjeszkedő sivatag előfutára, vastag homokréteg takarta. Az ajtótól jobbra rongyos függönyféleség, tőle nem messze réges-régi szalmazsák hevert. A függönyről lerítt, hogy erős rántással tépték le a helyéről. A szalmazsák még most is a régi helyén, a viskó sarkában feküdt; a szövetét fekete mocsok lepte.

Mialatt az iktotchi a bejáratban lecövekelve figyelt, a hercegnő félrehúzta a szalmazsákot, majd némi erőlködés árán felemelte az alatta rejtőző csapóajtót. A padlóba vágott nyílásból keskeny létra vezetett a kunyhó alatti, szűkös üregbe.

– Az apám ásta ki ezt a pincét, hogy legyen hol tárolnia a gyógyszereit – magyarázta Serra, mialatt óvatosan leereszkedett a létrán.

A Vadász beljebb lépett, hogy jobban lásson. Megközelítette a csapóajtót, és belenézett a lenti feketeségbe. Röviddel ezután éles roppanást hallott, amikor is a hercegnő aktivált egy fényrudat, hogy eloszlassa a sötétséget.

Az orgyilkos a fenti helyiségből éppen csak látta a pince falaihoz erősített polcokat, amelyeken kő- és agyagedények, valamint bőrzacskók és fadobozok sorakoztak. Serra addig kotorászott közöttük, amíg megtalálta azt, amit keresett: egy halványsárga folyadékkal teli, jellegtelen üveget, amit előbb gondosan a ruhája alá rejtett, majd felkapaszkodott a létrán.

– Tudod, mi az a senflax? – kérdezte, miután megérkezett az orgyilkos mellé.

A Vadász válasz helyett csak megvonta a vállát.

– A senflax egy idegméreg, amelyet egy ritka növényből vonnak ki – közölte a hercegnő. – Ezt a növényt kizárólag a Cadannia őserdőiben lehet fellelni.

– Mire kellettek mérgek egy gyógyítónak? – tudakolta a Vadász.

– Ez valójában nem méreg – magyarázta Serra –, hanem egy rendkívül erős nyugtató. Úgy képes megszüntetni minden fájdalmat és érzést, hogy a beteg tudatánál marad. Megszakítja az agy és a mozgatóizmok közötti összeköttetést. Megbénítja a beteg végtagjait, de nem befolyásolja a szívet, a tüdőt vagy a többi létfontosságú szervet. És nem öli meg a beteget, függetlenül attól, hogy mekkora adagot kap belőle.

– Még egy megbénított Sötét Nagyúr is képes ölni az elméjével – jegyezte meg a szemét résnyire vonva a Vadász.

– A senflax elhomályosítja a tudatot – válaszolta a hercegnő. – A beteg nem tud összpontosítani, és nem tudja összeszedni a gondolatait. A neurotoxin megfosztja minden akaratától. Képes ugyan egyszerű válaszokat adni az egyszerű kérdésekre, de máskülönben tökéletesen magatehetetlen.

– Egyszer végignéztem, hogy az apám beadja egy pilótának, aki megégett egy rettenetes tűzben – folytatta, és a szeme nedvesen csillogott, mialatt felidézte magában gyerekkorának emlékeit. – A barátai hozták ide, de mire megérkeztek, a pilóta már majdnem beleőrült a fájdalmaiba. A senflax megszüntette a kínjait, ám az illető továbbra is képes volt válaszokat adni. Meg tudta mondani, hogy milyen vegyszereket szállított, így az apám sokkal jobban tudta, hogy mivel kezelje őt.

– Biztos vagy abban, hogy ennyi idő elteltével is hatni fog? – kérdezte megint csak gyanakodva a Vadász.

Nem kételkedett abban, hogy a helyében a legtöbben rákérdeztek volna, hogy mi lett a sebesült pilóta sorsa, csakhogy ő különbözött a legtöbb teremtménytól. Csakis a megbízatás érdekelte, noha még ekkor sem tudta eldönteni, hogy elfogadja-e vagy sem.

– Amíg lezárva tartod az üveget, minden rendben lesz – válaszolta magabiztosan Serra. – Miután visszatérünk a hajómra, próbára teszem a hatását.

– Tudod, hogyan kell megfelelóen előkészíteni? – érdeklődött az orgyilkos. – Hogyan kell beadni? Milyen gyorsan hat, és meddig tart a hatása?

– Az apám mindenre megtanított – mondta büszkén a hercegnő. – Mindenre, amit ő tudott a betegségekről, a gyógyításról és az orvosságokról.

És vajon mit szólna most ahhoz, hogy arra használod fel ezt a tudást, hogy bosszút állj a haláláért? – tűnődött magában a Vadász.

– Megmutatom neked, hogyan tarthatod ellenőrzésed alatt a foglyot a senflaxszal – tette hozzá Serra. – Szóval, vállalod?

Az iktotchi alaposan megfontolta a választ. Nem a beígért összeg érdekelte. Komoly kihívást látott a küldetésben, nevezetesen azt, hogy összemérheti magát egy olyan ellenséggel, aki erősebb és hatalmasabb mindenkinél, akivel eddig szembekerült. Nem látta előre a megbízatás végeredményét, túl sok erő harcolt egymással ahhoz, hogy a jövő tisztán kirajzolódjon előtte. Mégis úgy érezte, hogy ez az a pillanat, amelyre egész életében készült.

Végül vett egy mély lélegzetet, és halkan, kissé vontatottan kijelentette:

– Szükségem lesz legalább tíz kiválóan képzett harcosra.

– Húszat kapsz – felelte habozás nélkül a hercegnő.

– Hát akkor, áll az alku! – vágta rá az iktotchi, és halvány mosolyra húzta a száját. A mozdulattól az alsó ajka tetoválásai szétíveltek, azt a látszatot keltve, hogy a Vadász úgy vicsorog, mint egy az agyarait kivillantó vadállat.

Tizenkettedik fejezet

A Prakith-tól a Ciutric-ig tartó visszaút még az odaútnál is tovább tartott. Bane természetesen repülhetett volna gyorsabban is, mivel már feltérképezte azokat az útvonalakat, amelyeket követve kijuthatott a Mélymagból. Ám az alatt a néhány óra alatt, amit a vulkanikus bolygón töltött, a befelé utazás során felderített hiperfolyosók közül több is elmozdult, és instabillá vált.

Sőt kettő máris összeroskadt, így aztán Bane rákényszerült, hogy ismét elgondolkodjon az utazásáról. Hogy ezek a jelenségek ennyire rövid idő alatt bekövetkezzenek, annak statisztikailag rendkívül kicsi volt az esélye. Csakhogy a statisztikák általában mit sem értek, ha valahol az Erő befolyásolta az eseményeket. Túl sok történelmi feljegyzés örökített meg olyan eseteket, amikor a jelentős hatalmat biztosító Sith-tárgyak új tulajdonosai váratlan baleseteknek estek áldozatául ahhoz, hogy ezeket véletlen egybeeséseknek lehessen minősíteni.

Sokan tartották úgy, hogy a sötét oldal talizmánjai átkot hordoznak. Mások azt állították, hogy ezek a tárgyak valahogyan élnek, mintha a gyűrűk, amulettek vagy holokronok élettelen anyagai valamilyen úton-módon öntudatra ébredtek volna. Ezek a sötét babonákat valló tudatlanok valószínűleg azt hitték volna, hogy Andeddu holokronja harcol Bane ellen. Alighanem kijelentették volna, hogy a hiperfolyosók összeomlása azt bizonyítja, hogy a néhai Sith bosszúálló szelleme megpróbálja megsemmisíteni a tolvajt, aki bemocskolta az ő szent templomát.

Bane viszont tudta, hogy a holokron belsejében nem rejtőzik semmiféle gonosz lélek, hogy a műtárgy eszköz csupán, a tudás tárháza. Ám azzal is tisztában volt, hogy az Erő hatásai milyen hihetetlen távolságig, mennyi ideig és milyen mélységekig érvényesülhetnek. A régi Sith-ek varázslataival átitatott tárgyak körül mindig is valóságos erőszakvihar tombolt. Az erősek kihasználhatták ezt a fergeteget, hogy még nagyobb magasságokba szárnyalhassanak fel, míg a gyengéket elsodorta és elpusztította.

Andeddu holokronjában kétségkívül rendkívüli erők működtek; Bane érezte a belőle áradó sötét energia hullámait. Elképzelhetőnek tartotta, hogy ezek a hullámok kis mértékben módosították a Mélymag tér-idő kontinuumának amúgy is törékeny egyensúlyát, és ezzel destabilizálták a hiperfolyosókat. Így aztán közel száz, rövid ugrásból összeálló utat számított ki, hogy annyi időt töltsön a valós űrben, amennyit csak lehetséges, és a lehető legkisebbre csökkentse a veszélyt. Tudván tudta, hogy ezzel a módszerrel legalább kétszer annyi idő alatt fog hazaérni, mint amennyi alatt eljutott a Prakith-ra, de nem akarta megkockáztatni, hogy egy instabil hiperfolyosó hirtelen összeomlásakor a hajója és persze ő maga is szempillantás alatt tűhegynyi szingularitássá préselődjön.

Szerencsére arra is akadt megoldás, hogy hasznosan töltse el az időt.

– Az örök élet titka a lélekátvitel – közölte vele a hologram.

Bane a lábát maga alá húzva üldögélt a fülke közepén, a holokron előtte állt a sima fémpadlón. Darth Andeddu húsz centiméter magas, háromdimenziós képmása a négyoldalú piramis csúcsa felett derengett.

– Az anyagi test végül mindig meggyengül és elpusztul, ám a test nem más, mint egy puszta héj vagy burok – folytatta a holo-alak. – Amikor eljön a perc, lehetőség van arra, hogy áthelyezd a tudatodat, vagy ha úgy tetszik, a szellemedet egy másik héjba. Pontosan úgy, ahogyan én tettem ezzel a holokronnal.

Bane tudatában volt annak, hogy a vetített kép, amely beszél hozzá, nem a rég halott Sith Nagyúr szelleme, hanem egy őrző nevezetű, mesterséges személyiség. Valamennyi holokronban létezett egy a készítő személyiségével felruházott önműködő rendszer, amely a műtárgyban tárolt adatok őreként szolgált.

Az őrző alakja általában a holokron megteremtőjének külsejét tükrözte, vagy legalábbis azt a képet, amelyet a készítő másokkal láttatni akart. Bane még jól emlékezett arra, hogy a Belia Darzu holokronjának őrzője gyakorta módosította külsejét, a Sötét Úrnő alakváltó természetéhez híven.

A saját holokronjába zárt képmás abban az állapotában ábrázolta Bane-t, amikor még orbalisk-páncélt viselt. Jóllehet a paraziták számos kedvező hatásuk ellenére is eléggé kellemetlen társnak bizonyultak, sokkal lenyűgözőbbé és félelmetesebbé tették a megjelenését. Ezzel párhuzamosan emlékeztettek arra, hogy néha súlyos áldozatokat kell hoznia annak, aki átadja magát a sötét oldalnak – Bane úgy érezte, hogy ez a tanítás önmagában véve is értékes lesz mindazoknak, akik majd az örökébe lépnek.

Ami ennél is fontosabb: az orbaliskok jócskán eltorzították a külsejét. Joggal számíthatott arra, hogy ha a holokronja véletlenül a Jedik kezébe kerül, amíg életben van, az őrző képe alapján nem fogják felismerni. És ez az érv még nagyobb súllyal esett latba most, amikor néhány lépés választotta el attól, hogy megszerezze az örök élet titkát. Ám ennek érdekében először is le kellett győznie az apró, de tiszteletet parancsoló alakot, aki most előtte állt.

Andeddu annak idején úgy döntött, hogy teljes páncélzatot viselő, vörös és sárga fényben úszó harcos képében jeleníti meg önmagát. A fején főpapi süvegre emlékeztető, lapos tetejű, magas fejéket viselt, amelyet ékkövekkel kirakott, vékony aranykorona fogott körül. Az arca beesett volt és megviselt, már-már a múmiák szikkadt ábrázatához hasonló.

Bane négy standard napja játszotta az őrző ostoba játékait annak érdekében, hogy hozzájusson az örök élet titkához. Már nagyon mélyen járt Andeddu holokronjában, s e rövid idő alatt többet elért, mint amennyit mások hónapok vagy talán évek óta értek volna el. Végigszenvedte az unalmas tanításokat, végighallgatta a holokép fárasztó filozófiai eszmefuttatásait. Ám nem tudott meg semmi újat az Erőről, jóllehet az őrző szavai sokat elárultak neki Darth Andeddu személyiségéről és világnézetéről.

Andeddu a letűnt korok Sötét Nagyuraihoz hasonlóan kegyetlen volt, gőgös, önző és szűk látókörű. Tanításai a korribani Sith Akadémia tanait tükrözték, azokat az elméleteket, amelyeket Bane évtizedekkel korábban tévesnek ítélt és elvetett. Ő maga messze túlment ezeken a tanításokon. Sokkal jobban megértette a sötét oldalt, mint bárki más. A Kettő Szabályának bevezetésével új korszakot nyitott a Sith-rend történetében. Minden tekintetben réges-régen túlszárnyalta az Andedduhoz hasonló, korlátolt senkiket, és már pontosan torkig volt az őrző ostoba locsogásával.

– Mutasd meg nekem a lélekátvitel szertartását! – követelte a fénylő alaktól.

– Ez a szertartás rendkívüli veszélyeket hordoz – figyelmeztette őt az őrző. – Amennyiben megpróbálkozol vele, az addigi héjad megsemmisül, a sötét oldal erői elemésztik a testedet.

Bane ingerültségében a fogait csikorgatta, mert már legalább tizedszerre hallotta ezt az intést.

– Rendkívül körültekintően válaszd ki az új héjat! – folytatta Andeddu képmása. – Ha élőlényt választasz, tudnod kell, hogy mialatt megpróbálod megszállni a testét, a saját szelleme harcolni fog veled. És ha az akarata kellően erős, kudarcot vallasz, és a tudatod a semmibe kerül, ahol is az örökkévalóságig tartó szenvedés vár rád.

A semmi említése kapcsán Bane-nek a gondolatbomba jutott eszébe, pontosabban az annak mélyére zárt több száz lélek, Jedi-ké és Sith-eké egyaránt. Eszébe juttatta, hogy mindeddig mit ért el, és azt is, hogy kicsoda ő valójában.

– Én nem holmi tanítvány vagyok, aki retteg a sötét oldal elképzelhetetlen hatalmától! – förmedt dühösen a holoképre. – Én a Sith Sötét Nagyura vagyok!

– A címed mit sem jelent nekem! – vágott vissza megvetően vicsorogva az őrző. – Én döntöm el, ki méltó arra, hogy megismerje a titkaimat. És te még nem állsz készen. Talán soha nem is fogsz.

Az elmúlt napok folyamán Bane túl sokszor érkezett már meg ehhez a határhoz. És nem állt szándékában hagyni, hogy az őrző ezúttal is feltartóztassa őt.

Jobbjával felkapta a holokront a padlóról, és bal kezének túlontúl ismerős remegésével nem törődve megnyitotta magát az Erőnek. Más módszerek is léteztek, amelyekkel megszerezhette az áhított tudást, bár ezek is rendkívüli veszélyeket rejtettek.

A saját holokronjának készítése során a legapróbb részletekig megismerte e különleges talizmánok működését. Tudta róluk, hogy mindegyik egyedülálló mű, tárháza mindazon tudásnak, amit a teremtője hosszú élete során összegyűjtött. Ám a lényegüket tekintve számtalan ponton megegyeztek egymással, és ez alól az a példány sem lehetett kivétel, amit most a kezében tartott.

Andeddu holokronja, az ökölnyi méretű, négyoldalú piramis sima, éjfekete kristályból készült. Az oldalain vörös és aranyszínű, titokzatos ábrák és írásjelek sorakoztak, amelyek a sötét oldal energiáit fókuszálták és terelték a megfelelő csatornákba. A belsejét egy kristályszálakból és végpontokból álló, hétköznapi ésszel felmérhetetlenül összetett hálózat töltötte ki. A finom, egymásba szövődő rácsok együttesen egy adatrendszert hoztak létre, amely szinte korlátlan mennyiségű tudásanyagot tudott tárolni, ezenfelül alapot szolgáltatott az őrzőt vezérlő gondolkodó-elemző hálózathoz.

Az egész rendszert a zárókő felügyelte és irányította, a piramis csúcsába épített, fekete kristálydarab. Az elképesztő erőkkel átitatott zárókő stabilizálta a kristályszerkezetet, és lehetővé tette, hogy az őrző azonnal hozzáférhessen bármelyik adathoz.

Az őrzőt ugyanakkor ki lehetett iktatni, feltéve persze, ha az ezzel kísérletező személy elég erős volt ahhoz, hogy túlélje a próbálkozást. Bane tudta, amennyiben az akarata meginog, vagy ha nem lesz képes megbirkózni Andeddu holokronjának erőivel, akkor az elméje megsemmisül. A talizmán felfalja a személyiségét, és a teste nem lesz több, mint egy gondolatok nélküli porhüvely. A játszma rendkívül veszélyesnek ígérkezett, de nem látott más megoldást arra, hogy az utazás végéig megszerezze azt, amire szüksége van. Azt akarta, hogy az új tudásával felvértezve szállhasson szembe Zannah-val.

– Ha nem adod meg azt, amit akarok – kiáltotta az őrzőnek –, akkor elveszem!

Azzal mélyen merített az Erőből, és mialatt az őrző felüvöltött tehetetlen haragjában, belevetette a tudatát a piramisba. Egyenesen a zárókövet támadta, közben akaratával mélyen belehatolt a holokronba, pontosan úgy, ahogyan nemrégiben a testi mivoltában betört Andeddu híveinek erődjébe.

Egy gyorsan tovatűnő pillanatig megérezte a piramisba zárt energiák pokoli izzását, amely azzal fenyegetett, hogy elhamvasztja az egész lényét. Csakhogy ő kimondottan örült a fájdalomnak, amelyet az elmúlt napok alatt felhalmozódott minden csalódottságával és dühével együtt őrjöngő haraggá alakított, míg végül a sötét oldal energiáinak örvénylő vihara tombolt a bensőjében. Aztán fokról fokra rákényszerítette akaratát erre az orkánra, és rendet vágott a káoszban.

Miután tökéletesen uralta a helyzetet, nekilátott, hogy finom módosításokat hajtson végre a holokron belső szerkezetében. A kristályszálakat elmozdítva, elcsavarva vagy éppen máshová helyezve átrendezte az egész hálózatot, közben egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt, hogy rábukkanjon a keresett anyagra. A művelet többféle értelemben véve is hasonlított egy számítógép-hálózat feltörésére, csak éppen milliószor bonyolultabb volt.

Az őrző minden egyes módosításnál megvonaglott és felkiáltott, de Bane nem törődött a szimuláció mesterséges szenvedésével. Órákon keresztül dolgozott, az egész teste verejtékben fürdött, míg végül rátalált arra, amit keresett: a lélekátvitel szertartására, az örök élet titkára.

Egy utolsó energialökettel előrenyúlt a tudatával, és megragadta a zsákmányt. Az őrző segítségével több hétbe telt volna, mire magába szívja a tengernyi információt. Most viszont közvetlenül a forrásból merített, a tudás a holokronból egyenesen az agyába áramlott, nyersen és szűretlenül. Képek ezrei árasztották el az elméjét, ábrák, hangok és gondolatok robbantak a tudatába, amitől akarata ellenére elejtette a holokront, és ezzel megszakította a kapcsolatot.

Az őrző holoképe eltűnt, Bane magára maradt a fedélzeten. Továbbra is a padlón ült, mélyen előregörnyedve, és szinte fuldokolva zihált. A ruhái verejtékben úsztak, és minden ízében remegett a kimerültségtől.

Két perccel később nagy nehezen talpra vergődött, és elbotorkált a pilótaülésig. A részegek botladozó lépteivel járt, és bal kezét az oldalfalon húzta, hogy szükség esetén meg tudjon támaszkodni. Erősen szédült, és alig érzékelte a környezetét, mert minden gondolatát a holokron szívéből kitépett titkok kötötték le.

Röviddel azután, hogy beleroskadt az ülésbe, a vezérlőpanel halkan sípolt. Több másodpercbe telt, mire rájött, hogy a jelenlegi hiperugrás a végéhez közeledik.

Meg kellett volna terveznie az utazás következő szakaszát, de az állapota nem engedte, hogy elvégezze a számításokat. Elködösült elméje továbbra is az imént elsajátított, irgalmatlan mennyiségű tudásanyaggal küzdött. Időre volt szüksége, hogy feldolgozza az információkat, hogy elemezze és osztályozza az adatokat, majd racionális gondolatokká alakítsa és rendszerbe foglalja őket.

Bane kinyújtotta jobbját, és aktiválta a robotpilótát. Össze kellett szednie magát, és azt sem bánta, hogy ezalatt a hajója az ellenőrzése nélkül, szabadon sodródik majd az űrben.

Végül mélyet lélegzett, lehunyta a szemét, és szinte azonnal belezuhant az álom néma feketeségébe.

Tizenharmadik fejezet

Set Harth lassan tért magához. Az az őrjítő benyomása támadt, hogy a tudata egy mocsárban vergődik, és küszködve próbált felemelkedni a saját tudatalattijának homályos mélységeiből. Az anyagtalan, mégis nehézkes és ragacsos valamin áttörve végül felért a felszínre, bár rémálmainak emlékei továbbra is ott ólálkodtak az agya sötét zugaiban.

Valamilyen úton-módon mindvégig tudott arról, hogy rémálmai kis híján az őrületbe kergették. Nem sokon múlt, hogy nem zúzták szét, de ő ellenállt, egy pillanatra sem adta fel. Darabról darabra, foszlányról foszlányra visszaűzte őket az agya legmélyére, oda, ahová tartoztak, és apránként elválasztotta a tévképzeteket a valóságtól.

Vajon meddig voltam kiütve? – tűnődött magában, mialatt a szemét lecsukva tartotta és egyenletesen szuszogott, nehogy elárulja, hogy felébredt. – Valószínűleg napokig.

A saját hálószobájában feküdt, ezt teljesen biztosra vette. Megismerte párnájának parfümillatát, a selyem ágyneműk finom tapintását és a puha matrac fényűző kényelmét. Minden más homályba burkolózott.

Gyerünk, Set, találd ki, mi a helyzet! – biztatta magát gondolatban.

Óvatosan, nehogy visszahozza a legutóbbi rémálmait, beleásott az emlékezetébe, és nekilátott, hogy az apró töredékekből kirakja a teljes képet.

A szőke nő.

A szőke nő már a házában várta őt, amikor visszatért az estélyről. Nem először történt ilyesmi, az viszont igen, hogy a hívatlan és váratlan hölgyvendége megpróbálta megölni.

Igazából nem is akart végezni veled – figyelmeztette saját magát. – Tekintve, hogy még életben vagy.

Harcoltak egymással, erre tisztán emlékezett. Harcoltak, és a nő legyőzte őt. A szemét továbbra is csukva tartotta, de az Erőn keresztül kezdte felderíteni a környezetét. Igen, a saját szobájában feküdt, a saját ágyában. De nem volt egyedül. Egy élőlény jelenlétét érzékelte. Egy emberét.

A szőke nő. Azt állította magáról, hogy Sith.

Még mindig nem tudta, hogy a nő miért tört be a házába. Még csak nem is sejtette, hogy miért hagyta őt életben. De szilárdan megfogadta, hogy megtorolja rajta a sérelmeit.

Óvatosan kiterjesztette a tudatát, és a fénykardját keresve az Erő nyúlványaival letapogatta a szobát. A markolat az öltözőasztalon hevert, a helyiség másik oldalán. A nő az ágy lábvégénél ült egy széken.

Vajon képes lesz átrántani kardját a szobán, és a markába kapni, mielőtt az ellenfele reagál?

És aztán mi lesz? Egyszer már legyőzött. Ezúttal talán sikerül meglepni. Most talán nem figyel annyira.

Továbbra is moccanás nélkül feküdt, közben megnyitotta magát az Erőnek, és kezdte összegyűjteni az energiáit.

– Ennél azért okosabbnak hittelek! – jegyezte meg hirtelen a nő.

Set megdermedt. A jelekből ítélve ki kell dumálnom magam ebből a helyzetből – állapította meg magában. – Ideje elővenni azt a híres-neves vonzerőmet.

Felnyitotta a szemét, és derűsen felkacagott.

– Sose hibáztass egy férfit azért, mert próbálkozik! – mondta egy vállrándítás kíséretében, és miután felült az ágyban, észrevette, hogy most is az estélyen viselt ruhája van rajta. A nőre pillantott, és elismerően bólogatva hozzátette:

– Az előző esti belépőd egészen látványosra sikerült…

– Az három napja történt – felelte a nő, és rideg, szigorú pillantásokkal viszonozta Set széles mosolyát. – Kezdtem azt hinni, hogy mindörökre a rémálmaid között ragadtál.

Szavai nyomán Setnek eszébe jutottak a borzalmak, amelyek elfojtásáért még ekkor is küzdött, mire önkéntelenül megborzongott, és kissé elkomorodva válaszolt:

– Sikerült megtalálnom a kiutat. Mit műveltél velem? Valamilyen kábítószert adtál be?

– Ha valóban ezt hiszed – mondta a nő a száját megvetően lebiggyesztve –, akkor csak az időmet vesztegetem veled.

A kijelentés súlyos fenyegetést hordozott, és Set önfenntartó ösztönei magasabb fokozatba kapcsoltak.

Kapd össze magad, Set! Nem akarod feldühíteni ezt a nőszemélyt!

– Varázslat – mormolta alig egy másodpercnyi töprengés után. – Azt mondtad, hogy Sith vagy. Valamilyen fajta varázslattal támadtad meg az elmémet.

A nő kurtán bólintott, és kicsivel lejjebb engedte a vállát. Az apró gesztus láttán Set rájött, hogy a vendége már ugrásra készen várakozott, és hajszálon múlt, hogy nem ölte meg őt a tudatlanságáért.

– Te vagy az a bérgyilkos, aki végzett Medd Tandarral? – kérdezte, mert továbbra is azon igyekezett, hogy összeillessze a darabokat.

A nő megrázta a fejét, amitől szőke, göndör fürtjei lustán libbentek jobbra-balra.

Kimondottan vonzó – állapította meg magában Set –, már ha eltekintünk attól a ténytől, hogy Sith-mágus.

– Szóval, a Doantól követtél idáig – találgatott, kétségbeesetten kutatva legalább egy apró információmorzsa után, amit fel tudna használni. Úgy számította, hogy ha rájön, mit vár el tőle a nő, akkor lesz a kezében valami, aminek a révén elkezdheti az alkudozást. – És a talizmánokat akarod.

– A felét eltaláltad – válaszolta a szőke nő. – A Doantól kezdve követtelek idáig, de nem érdekelnek a talizmánjaid.

Set nem szokott hozzá ahhoz, hogy hátrányban van másokkal szemben. Ha mégis megtörtént, elég okos volt ahhoz, hogy kivágja magát a szorult helyzetből. Itt és most viszont elképzelni sem tudta, hogy miféle célok és szándékok vezérlik a látogatóját. Így aztán nem maradt más választása, mint az egyetlen dolog, amit mindennél jobban gyűlölt: a teljes őszinteség. Végül vett egy mély lélegzetet, és kibökte:

– Halvány fogalmam sincs, hogy mit akarsz tőlem!

– A nevem Darth Zannah – közölte ekkor a szőke nő –, és egy tanítványt keresek.

Set még jobban összezavarodott, de igyekezett összeszedni magát. Most már tudod, hogy mit akar. Találd meg a módját, hogyan használhatod ki!

– Miért keresel tanítványt? – kérdezte óvatosan, vigyázva arra, hogy az értetlenségével ne dühítse fel a nőt.

– A Jedik azt hiszik, hogy a Sith-ek kihaltak – kezdte Darth Zannah. – Ám ahogyan a saját szemeddel láthatod, tévednek. Mi, Sith-ek továbbra is létezünk, de manapság már csak ketten vagyunk. Egy mester és egy tanítvány. Egy, aki birtokolja a hatalmat, és egy, aki sóvárog a hatalom után.

– Szóval, szeretnétek bővíteni a csapatot – vélte Set. – Harcosokat kerestek, akikkel feltölthetitek a soraitokat, és újjáépíthetitek a Sith Hadsereget.

– Az az út a biztos bukáshoz vezet – válaszolta eltökélten Zannah. – A történelem során számtalanszor bebizonyosodott, hogy ha a Sith-ek többen vannak, a gyűlöletük előbb vagy utóbb egymás ellen fordítja őket. Ez a folyamat elkerülhetetlen. Ez a sötét oldal útja. Csakis úgy maradhatunk fenn, ha követjük a Kettő Szabályát. Ennél többen sosem lehetünk. A mester átadja tudását a tanítványának, akinek egy napon párbajra kell hívnia őt. Ha a tanítvány alkalmatlannak bizonyul, a mester végez vele, és új tanítványt választ. Amennyiben a tanítvány bizonyul erősebbnek, akkor ő lesz az új mester, és tanítványt keres magának.

Set egyre tisztábban látott.

– Bizonyára te vagy a tanítvány – mondta rövid töprengés után. – És eljött az idő, hogy megküzdj a mestereddel. Azt várod tőlem, hogy segítsek legyőzni őt.

– Nem! – csattant fel Zannah olyan ingerülten, hogy Set összerezzent. – Ez a régi út! A gyenge és tudatlan tanítványok sokszor összefogtak, és végeztek egy-egy erős mesterrel, csakhogy ezzel meggyengítették a Rendet. Ez ellene szól mindannak, amit a Kettő Szabálya képvisel. Ha én akarok lenni a következő mester, előbb tanúbizonyságát kell adnom a képességeimnek azzal, hogy egyedül győzöm le a mesteremet. Ha kiderül, hogy nem vagyok méltó a címre, akkor én ugyan elbukom, de a Rend erős marad az ő vezetése alatt. Érted, hogy miről beszélek?

Set tökéletesen értette. Túlontúl jól értette.

– A Kettő Szabálya garantálja, hogy minden egyes mester erősebb lesz az elődjénél. Kiszűri a gyengéket – mormolta félhangosan, majd magában hozzátette:

– Ami nagyon jót tesz a Rendnek, de elég kellemetlen annak, aki fennakad a rostán.

A vele szemben ülő nő talán hajlandó lett volna feláldozni magát a Sith-rend érdekében, de Set nem állt készen ugyanerre. Persze, elég esze volt ahhoz, hogy ennek a véleményének ne adjon hangot, inkább mást kérdezett:

– És miért választottál engem?

– Nemrég kezdtem tanítványt keresni – magyarázta Zannah. – Amikor felfedeztem a nyomaidat a Doanon, egyből tudtam, hogy találkoznom kell veled. Téged mélyen áthat az Erő, és elutasítottad a Jedik tanításait. Okos vagy és leleményes. Ám egyelőre nem használod ki a benned rejlő lehetőségeket. Nem szentelted magad a sötét oldalnak. Miközben az ősi Sith-ek talizmánjaira vadászol, olyan vagy, mint a játékokkal babráló gyerekek. Nem gondolsz a jövőre. Nincs benned becsvágy. Nincsenek terveid. Mindez azonban megváltozik, amennyiben elfogadod az ajánlatomat. Csatlakozz hozzám, és én megmutatom neked a sorsodat.

– A sorsomat? – visszhangozta megrökönyödve Set.

– A Jedik és a Sith-ek évezredeken át végeérhetetlen háborúkat vívtak egymással – folytatta Zannah. – A Jedik most azt hiszik, hogy a csaták kora egyszer s mindenkorra lejárt. Azt hiszik, hogy a Sith-ek eltűntek. De mi sötét árnyékok rejtekében továbbra is létezünk, és készülünk a bosszúra. Türelemmel és ravaszsággal elvetjük a végső győzelmünk magvait. A hatalmunk és befolyásunk nemzedékről nemzedékre növekedni fog, míg végül egy napon megsemmisítjük a Jediket, és onnantól kezdve mi fogjuk uralni az egész Galaxist.

Setet nem érdekelte az egész Galaxis feletti uralom. Sem pedig a Jedik megsemmisítése. Gyanította, hogy e célok eléréséhez rengeteget kell dolgozni és küzdeni. Ugyanakkor azt is belátta, hogy nincs sok lehetősége. Darth Zannah aligha hagyná futni, ha nemet mond.

– A Kettő Szabálya előírja, hogy egyszerre csak két Sith létezhet – mondta tekintetét a nő szemébe fúrva. – Szóval, hogyan lehetnék a tanítványod, amíg a mestered életben van?

– Ha elfogadod az ajánlatomat, te is ott leszel, amikor megküzdök a mesteremmel – magyarázta Zannah. – De nem avatkozhatsz közbe. Ha végzek vele, magam mellé veszlek.

– És mi lesz, ha ő győz? – érdeklődött Set.

– Ha meghalok, a mesteremnek új tanítványra lesz szüksége – felelte Zannah. – Ha úgy ítéli meg, hogy alkalmas vagy, elfoglalod a helyemet. Ha pedig nem…

Nem kellett befejezni a mondatot.

Set a lehetőségei hallatán nem repesett az örömtől, de világosan látta, hogy milyen helyzetbe került. Ha nemet mond, Zannah megöli őt. Ha elfogadja, valószínűleg meghal, amennyiben Zannah gyengébbnek bizonyul a mesterénél. De még ha a nő győz is, ő ismét a tanítványok életét fogja élni – azt az életet, amely elől megszökött a Jediktől.

Ám egyetlen szempontból megfontolásra méltónak érezte az ajánlatot. A kettejük összecsapása alatt bepillantást nyert abba, hogy mire képes a nő. Talán megérné néhány évig utasításokat követni, és „mester”-nek szólítani Darth Zannah-t, ha cserébe ő maga is megtanulna parancsolni azoknak az erőknek…

– Az imént mintha arra céloztál volna, hogy segítesz kiteljesíteni a képességeimet – mondta halkan. – Hogy megtanítasz bánni a sötét oldal erőivel.

– Amennyiben a tanítványom leszel – ígérte Zannah –, nagyobb hatalmat fogsz birtokolni, mint amekkoráról valaha is álmodtál.

Zannah érzékelte, hogy Set Harth vonakodik elfogadni az ajánlatot. A férfiból hiányzott a Jedik, illetve a Jedik eszményei iránti, lángoló gyűlölet, és a legkevésbé sem érdekelte a Sith-rend sorsa. Ám az is egyértelműnek tűnt, hogy a rettentő hatalom ígérete megkísértette őt.

Set csakis saját magával törődött. Zannah tudta, hogy kizárólag azért fogja elfogadni az ajánlatot, mert eszközt lát a sötét oldalban, új módját annak, hogy még erősebbé váljon. Zannah tisztában volt ezzel, és készen állt arra, hogy méltányolja. Jobban szerette volna, ha olyan tanítványt szerez, aki ég a vágytól, hogy magáévá tegye a Sith-ek gondolkodásmódját és világnézetét, de jobb jelölt híján be kellett érnie ezzel a különös alakkal.

Tisztában volt a kockázatokkal, ám azt is tudta, hogy fontos célokat kockázatok nélkül nem lehet elérni. Szilárdan megfogadta, hogy a felkészülés első éveiben a fél szemét mindig Seten fogja tartani. Figyelni fog az árulás és a színlelés leghalványabb jeleire is, mialatt lépésről lépésre megtanítja a férfinak azokat az alapvető igazságokat, amelyeket évekkel korábban Bane tárt fel előtte. Csaléteknek használja majd Set Harth hatalom iránti vágyát, hogy mind messzebbre és messzebbre húzza, csalogassa a Sith-ek útján.

Aztán, ahogyan annak idején ő, úgy Set is elérkezik majd arra a pontra, amikor hajlandó lesz elfogadni a tanításokat, az érveket és a filozófiát. Azzal párhuzamosan, hogy egyre többet fog tudni a sötét oldalról, új célok és távlatok nyílnak meg előtte, s ezek révén tovább fog látni a saját, kicsinyes vágyainál és igényeinél. Végül felismeri majd, hogy meg kell semmisíteniük a Jediket, és hajlandó lesz a saját sorsát a Sith-rendéhez kötni.

Ha mégsem, akkor megsemmisítem őt – fogadkozott magában Zannah –, és új tanítványt keresek.

Mialatt ezek a gondolatok végigcikáztak az elméjén, az ezüst hajú férfi az állát vakargatva töprengett a jövő kilátásain.

– Benne vagyok – mondta végül megfontoltan –, és megtiszteltetésnek tartom, hogy engem választottál.

– Nem, most még nem érzed magad megtisztelve – válaszolta a fejét csóválva Zannah. – De egy napon úgy lesz.

Tizennegyedik fejezet

– Ehhez a munkához elektrolándzsákat kellene használni – morogta Jedder kapitány. – Azok kétszer akkorát ütnek, mint ezek a nyomorult kábítókarabélyok!

– Ha a harcosaid nem vigyáznak, az elektrolándzsák könnyen megölhetik a célszemélyt – emlékeztette a férfit a Vadász, aki csupán félig-meddig figyelt oda a kettejük beszélgetésére. – A hercegnő élve akarja őt. Amúgy meg, sosem tudnának olyan közel kerülni a célponthoz, hogy bevethessék a fegyverüket.

Sepp Omek óriási házában álltak. A Vadász ugyan kételkedett abban, hogy ez a férfi valódi neve, de ez sem számított neki. Nem kellett ismernie az illető nevét ahhoz, hogy kiderítse a hollétét, és eljusson ide, a Ciutric IV-en elterülő birtokra. A Sith Nagyúr ügyesen eltüntette a nyomait. Közvetítők számos rétege mögött rejtőzött, és ezzel elérte, hogy hétköznapi módszerekkel gyakorlatilag lehetetlen lett volna kapcsolatba hozni őt az Ambrián történtekkel. Ám akármilyen gondosan járt is el, az iktotchi egyedülálló képességeitől és hatalmától nem óvhatta meg magát. A Vadász az álmában látott képek alapján, csalhatatlan ösztöneire támaszkodva, ahogyan eddigi élete során mindig, úgy ezúttal is megtalálta a prédát.

– Mikorra ér ide? – tudakolta Jedder.

– Hamarosan – válaszolta az iktotchi. – Szólj a harcosaidnak, hogy foglalják el a helyüket!

A látomásai megmutatták neki, hogy a házat üresen fogják találni, és azt is, hogy a tulajdonos még ezen az éjszakán hazaérkezik.

– Nem lehetne pontosabban? – érdeklődött rosszkedvűen Jedder. – Húsz perc múlva? Egy óra? Kettő?

– Nem így működik – mormolta szórakozottan a Vadász, mialatt lassan körbeforogva helyet keresett, ahol felállíthatják a csapdát.

Néhány perccel ezelőtt alaposan felderítette a házat. Végigjárta valamennyi helyiséget, és minden részletet rögzített az emlékezetében, továbbá kikapcsolta a riasztókat és a behatolók feltartóztatására szolgáló berendezéseket. Még a főépület mögött álló kisebb építmény biztonsági paneljét is sikerült kiiktatnia. Először azt hitte, hogy fegyverraktárra fog bukkanni, de miután kinyitotta az ajtót, azzal szembesült, hogy egy könyvtárat talált. Érdekes módon egyetlen adat- vagy hololemezt sem látott, a polcok körös-körül bőrbe kötött, ódon könyvek és megsárgult tekercsek súlya alatt roskadoztak.

Mindez a legkevésbé sem érdekelte őt, és már fordult volna, hogy visszatérjen a főépületbe, amikor megakadt a szeme valamin, aminek láttán megtorpant. A hátsó falnál egy kisebb kőtalapzaton ökölnyi méretű, fekete piramis állt. A Vadász sosem szorult arra, hogy lopjon az áldozataitól; éppen csak egy-egy futó pillantásra méltatta a házban elszórtan fellelhető, rendkívül értékes művészeti alkotásokat és az egyéb értéktárgyakat. Ám ez a műtárgy furcsán vonzotta őt, és felkeltette az érdeklődését. Noha nem tudta megállapítani, hogy micsoda, óvatosan megfogta, és belecsúsztatta a köpenye belső zsebeinek egyikébe, majd tovább folytatta a felderítést.

Miután végzett, jelzett Jeddernek és a többieknek, hogy bejöhetnek az épületbe, és nekiláthatnak az előkészületeknek.

– Valami baj van? – kérdezte a kapitány.

– Semmi – felelte a Vadász kissé mogorván, mert bosszús lett attól, hogy a férfi megzavarta a töprengésben. – Csak helyet keresek a katonáknak!

Ez a munka jelentősen eltért azoktól, amelyeket a Vadász eddigi pályafutása során elvállalt. Nem csupán azért, mert zsoldosokkal dolgozott, vagy mert élve kellett elkapnia a célszemélyt. Mióta megfordult abban a táborban az Ambrián, a magas, kopasz férfi és a fiatal, szőke nő állandóan ott kísértettek az álmaiban. A látottak egy része segített neki, hogy eljusson ide, a Ciutric-ra, de szép számmal akadtak más képsorok is: zavaros, aggasztó látomások, amelyeknek értelmét és jelentőségét nem tudta megfejteni.

Legalább tucatnyi alkalommal nézte végig a páros halálos összecsapását. Néha a férfi ölte meg a nőt, néha a nő a férfit. A Vadász tudta, hogy ezek a látomások a jövőről szólnak, mindegyik a valóság egy-egy lehetséges változatát tartalmazza, amelyek vagy bekövetkeznek, vagy nem. Csakhogy, amikor korábban bepillantásokat nyert a jövőbe, azokat valamilyen cél vagy szándék vezérelte. A látomásai segítettek neki eligazodni, és irányították a tetteit. Ám ezek a látszólag véletlenszerűen összeálló képsorok csupán összezavarták őt, így aztán minden tőle telhetőt megtett, hogy ne törődjön velük, és ezáltal képes legyen a megbízatására összpontosítani.

A hercegnő húsz felkészült zsoldost ígért neki, és állta a szavát. Tizenkét férfi és nyolc nő kísérte el a Ciutric-ra; mindannyian elsőrangú katonai képzésben részesültek és széles körű tapasztalatokkal bírtak.

Serra ezenfelül elküldte Jedder kapitányt is, a Doani Királyi Gárda egyik parancsnokát. A doani nemesi házak a történelem során sokszor töltötték fel csapataikat bérkatonákkal a különösen veszélyes küldetésekhez, és Jedder személyesen válogatta össze ezt a csapatot azokból a harcosokból, akikkel a múltban már többször dolgozott.

A zsoldosoknak hivatalosan Jedder parancsolt, aki cserébe a Vadásznak volt alárendelve – ami tökéletesen megfelelt az iktotchinak. A zsoldosok általában sarkon fordultak és elmenekültek, ha túlontúl forróvá vált a helyzet, viszont ha már dolgoztak együtt a kapitánnyal, valószínűbbnek tűnt, hogy kitartanak a terv mellett, és végrehajtják a küldetést.

A ház főbejárata nyitott volt és tágas. Az ajtón belül jókora előcsarnok terült el, amely egy túlméretezett szalonban folytatódott. Ez utóbbi helyiségben két kanapé és egy terjedelmes üvegasztal állt, míg bal felől csigalépcső vezetett a szalon három falán körbefutó erkélyre.

– Itt kellene lecsapni rá, amikor belép – jelentette ki a Vadász.

– Meg fogja érezni, hogy valami nincs rendjén, ami azt jelenti, hogy gyorsan kell cselekednünk.

– Rakjatok le egy-egy szonikus detonátort az ajtó két oldalára! – mondta fojtott hangon Jedder az adó-vevőjébe, és két zsoldos máris futott, hogy végrehajtsa a parancsot.

– Tudod, harcoltam már Sith-ek ellen – közölte Jedder, mialatt az iktotchi ismét körbefordult, és végigjáratta tekintetét az előcsarnokon. – Húsz évvel ezelőtt. A háborúban. Jószerével kölyök voltam akkoriban.

– A hercegnő valószínűleg éppen ezért választott téged – jegyezte meg szórakozottan a Vadász.

– Az egy kicsit meglepett, hogy nem küldte el velünk Luciát is – dünnyögte a kapitány. – Ő a Sith-ek oldalán harcolt a háborúban. Alighanem sokkal jobban ismeri a harcmodorukat és a taktikáikat, mint mi.

Nem küldte ide a testőrét, mert féltette őt – gondolta a Vadász.

– Tudja, hogy milyen veszélyes ez a küldetés. Mi feláldozhatóak vagyunk a szemében, de Lucia nem.

Még egyszer szétnézett, majd a kapitány felé fordulva megszólalt:

– A kábítókarabélyosokat küldd fel az erkélyre, az ajtóval szemben foglaljanak tüzelőállást! Onnan tisztán rálátnak a bejáratra és az egész előcsarnokra.

– Bárcsak lenne néhány karbonitpuskánk! – jegyezte meg panaszos hangon Jedder. – Kopogós keményre fagyasztanánk, amint betoppan.

A Vadász ezt az ötletet már korábban fontolóra vette, és el is vetette.

– Azokkal ugyanaz a gond, mint az elektrolándzsákkal – válaszolta a fejét csóválva. – Túl közel kell menni ahhoz, hogy hatékonyan be lehessen vetni őket. Amúgy meg, mihez kezdenénk, amikor kiolvad?

– A hálóvetők sem sokkal jobbak! – vágott vissza a kapitány.

– A fénykard úgy vágja a hálószálakat, akár a tőr a cérnát.

– Azokat nem arra szánjuk, hogy lefogjuk őt – magyarázta az iktotchi. – Csak le kell lassítaniuk, hogy a közelébe férkőzhessek, és beadhassam neki a senflaxot.

Azzal, hogy szemléltesse az elmondottakat, felmutatott egy hosszú, keskeny tőrt, amelynek élét még indulás előtt bevonta a rendkívül hatékony neurotoxinnal. A hercegnő közölte vele, hogy ha sikerül akármilyen kicsi, de vérző sebet ejtenie a célszemély testén, azzal máris a szervezetébe juttatja a mérget.

– Miután sikerül megszúrnom vagy megvágnom, továbbra is erős nyomás alatt kell tartanunk – emlékeztette a kapitányt a terv utolsó szakaszára. – Ha csak egy pillanatra is fellélegezhet, észre fogja venni, hogy kábítószer került a véráramába. És az Erő segítségével valószínűleg képes lesz semlegesíteni az anyagot.

– Mennyi idő alatt fejti ki a hatását? – érdeklődött a kapitány.

– Harminc másodperc, esetleg negyven – válaszolta a Vadász, és gondolatban hozzátette: feltéve persze, hogy Serra tudja, mit beszél.

– Az elég hosszú idő, ha az ember egy Sötét Nagyúrral áll szemtől szemben – jegyezte meg a homlokát ráncolva Jedder.

A Vadász erre nem mondhatott semmi megnyugtatót, így aztán nem is vette a fáradságot, hogy válaszoljon.

– Emlékeztesd a katonáidat, hogy a támadásnak két szakasza van! – mondta tekintetét a férfi szemébe fúrva. – Az első szakaszban le kell kötniük a figyelmét, hogy a közelébe férkőzhessek. Ezt követően vágjanak hozzá mindent, amilyük csak van!

– Valóban látod a jövőt? – kíváncsiskodott a kapitány, miután továbbította az utasításokat a csapatának.

– Néha igen – felelte az iktotchi. – De a jövő folyton mozgásban van. Nem mindig tiszta.

– Túl fogjuk élni ezt az összecsapást? – kérdezte Jedder.

– Néhányan igen – válaszolta a Vadász, és nem tett említést arról az álmáról, amelynek során látta, amint Jedder véres, összetört teste élettelenül hever az udvarház márványpadlóján.

* * *

Amikor Bane visszatért a Ciutric-ra, meglepődött azon, hogy Zannah hajója továbbra is hiányzik a hangárból, viszont megörült annak, hogy tanítványa nem a házban várja őt. Nem akarta ebben az állapotában megvívni a kettejük mindent eldöntő párbaját. Még ahhoz is fáradt volt, hogy kitaláljon egy megfelelő hazugságot, amellyel úgy tudná megmagyarázni a távollétét, hogy nem keltené fel Zannah gyanakvását. Aztán, mialatt a siklójával a háza felé közeledett, hirtelen rájött, hogy mindenképpen megérte vállalni a kockázatot, még akkor is, ha a tanítványa már odahaza várja, hogy lecsaphasson rá. Megszerezte Andeddu tudását. Az elmúlt napok során sikerült feldolgoznia a holokronból kitépett információkat, és most már átlátta az egészet. Értette a lélekátvitel szertartásának minden egyes mozzanatát. Tökéletesen elsajátította azokat az eljárásokat, amelyek révén módjában állt átköltöztetni a tudatát a mostani, hanyatló testéből egy másikba. Már csak a megfelelő alanyt kellett megtalálnia.

A legnehezebb feladatnak az új test kiválasztása ígérkezett. Egy olyan valaki kellett neki, akinek a teste elég erős ahhoz, hogy megbirkózzon majd azzal a rengeteg sötét energiával, amelyet ő a jövőben fog megidézni, ám ezzel párhuzamosan mentálisan eléggé sebezhető ahhoz, hogy le lehessen győzni az akaratát. A legjobb jelölt egy gondosan megtervezett klóntest lett volna, egy önálló gondolatok és azonosságtudat nélküli, üres héj. Ám egy megfelelő klón előállításához évek kellettek, és Bane korántsem vette biztosra, hogy több éve van még hátra.

Mindez azt jelentette, hogy egy eleven testet kell megszállnia, és ez rendkívüli veszélyeket hordozott. Tudván tudta, hogy mindössze egyszer próbálkozhat, mert a végeredménytől függetlenül a saját teste meg fog semmisülni az eljárás alatt. Ha pedig a célpontja elég erős lesz ahhoz, hogy ellenálljon a támadásnak, a kísérlet kudarcot vall, és a lelke a semmibe kerül, hogy a nagy ürességben bolyongjon mindörökre.

Letette gépét a talajra, majd elhagyta a fedélzetet, közben a vállára lendítette egyetlen úti csomagját, az egyszerű szövetzsákot, amelynek mélyén ott rejtőzött Darth Andeddu holokronja. Lassú, nehézkes léptekkel tartott az udvarház főbejárata felé.

Fiatalnak kell lennie – töprengett tovább –, harminc alattinak…

Kinyitotta az ajtót, belépett az előcsarnokba, és hagyta, hogy az ajtó halk kattanással bezáruljon mögötte.

Naivnak és tapasztalatlannak. Talán… – folytatta az iménti gondolatsort magában, és ekkor hirtelen megdermedt, mert megérezte, hogy nincs egyedül a házban. Behatolókat érzékelt mindenütt: a folyosók sarkain túl, a csigalépcsón, a bútorok mögött és odafent, az erkélyen.

Mindez egy századmásodperc leforgása alatt cikázott át az agyán. Éppen csak annyi ideje maradt, hogy felfogja a helyzetet, amikor tőle balra és jobbra szonikus detonátorok robbantak.

A fültépő dörrenésektől megtántorodva bebotladozott az előcsarnokba, és ezzel eltávolodott a menekülési lehetőséget biztosító bejárattól. Az ösztönei parancsára mindkét kezét felrántotta, és zsákját a padlóra ejtve a fülére tapasztotta tenyerét. És az ellenségei ekkor támadásba lendültek.

Úgy özönlöttek elő, akár a rovarok, egyszerre bukkantak fel minden oldalon. Négy katona az erkélyen helyezkedett el, ők a kábítókarabélyaikból pontos és gyors össztüzet adtak le. Bane az iménti, éktelen csattanások miatt továbbra is szédelgett, és éppen csak sikerült Erő-pajzsot létesítenie a teste körül, hogy hárítsa a csapást.

És mialatt így tett, megérezte, hogy valami küzd ellene. Egy titokzatos hatalom megpróbálta megakadályozni, hogy merítsen az Erőből, és megvédhesse magát. Nem volt elég erős ahhoz, hogy megállítsa őt, de hatékonyan lelassította, éppen eléggé ahhoz, hogy egy energianyaláb áthatolhasson a láthatatlan védőfalon.

A találat pillanatában valamennyi izma begörcsölt. A felsőteste hátraívelt, a fejét és mindkét kezét is hátravetette. Valamennyi idegszála úgy égett, mintha izzó acélba mártották volna. A fájdalom alig egy másodpercig tartott, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy a márványlapokra roskadjon.

Nem sokáig maradt fekve. Mihelyt mozdulni tudott, azonnal talpra szökkent, közben a jobbjával előrántotta fénykardját, míg bal kezének ujjaiból Sith-villámokat szórt az ellenségeire. A kéklő kisüléseknek el kellett volna hamvasztaniuk a négy fegyverest, ám az imént megtapasztalt, furcsa hatalom ezúttal is megakadályozta, hogy a megszokott módon bánjon az Erő sötét energiáival.

A célpontjai közül hárman így is végzetes áramütést kaptak, és meghaltak, még mielőtt felsikolthattak volna. A negyedik viszont még idejében hanyatt vágta magát, és ezzel kitért a halálos csapás elől.

Bane nem kapott esélyt arra, hogy végezzen ezzel az illetővel. Tőle balra két katona rontott ki a folyosóból, másik három pedig a jobb oldalán bukkant fel. Mind az öten egyszerre kezdtek lőni a hálóvetőikkel, hosszú, ragacsos szálakat repítettek felé.

Az ellenségei használták az eszüket: kiválóan összehangolták a támadást. Ketten a lábát lőtték, hogy a padlóhoz ragasszák. A többiek a felsőtestére céloztak, hogy az oldalához szegezzék mindkét karját. Csakhogy Bane nem várta meg, amíg mozgásképtelenné teszik.

A levegőbe szökkenve bal kezével megragadta a csillár egyik tartókarját, majd a lábát előre-hátra rúgva lendületet gyűjtött, aztán, a kellő pillanatban átvetette magát az erkély korlátja felett – és ezzel magasan az ellenségei fölé került.

Tompa dobbanás kíséretében, eléggé esetlenül zuhant a kövezetre, mert az a megmagyarázhatatlan hatalom, amely továbbra is gátolta az Erővel való kapcsolatát, megfosztotta őt az elegáns, zökkenőmentes megérkezés lehetőségétől. A három katona holtteste a lába mellett feküdt. Tőle balra kanyargott a lenti helyiségbe vezető csigalépcső, míg előtte tágas folyosó nyújtózott az épület másik szárnya felé.

A folyosó távolabbi végében egy iktotchi nő állt, aki mindkét kezében egy-egy hosszú, vékony tőrt tartott. A szeme vidáman csillogott, száját széles mosolyra húzta, és Bane ebben a pillanatban rájött, hogy ki akadályozza az ő különleges képességeinek működését. A nő hirtelen megindult, és rohanva közeledett felé. Bane védőállásba ugrott, és kardját maga elé tartva várta a támadást, abban a biztos tudatban, hogy a tőrök nem érhetnek fel a fegyverével. És csak ekkor vette észre, hogy a hullák közvetlen közelében vakítógránátok hevernek a kőlapokon.

A töltetek a következő pillanatban felrobbantak, a fehér villanások megfosztották Bane-t a látásától. Elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt tántorodva nekiesett az erkély korlátjának. Mielőtt összeszedhette volna magát, kemény rúgás érte a mellkasán, amitől átfordult a mellvéden, és lezuhant a négy méterrel lejjebb elterülő márványpadlóra.

A hátára érkezett, és akkora ütést kapott, hogy minden levegő kiszorult a tüdejéből. A váratlan és heves rántástól fénykardja kiugrott az ujjai közül és hangosan csörömpölve távolabbra siklott a márványlapokon. Levegő után kapkodva megpróbált ugyan feltápászkodni, ám ekkor fehér plasztikszálak özönlöttek rá, és a padozathoz szegezték.

Darth Bane nem látott semmit, és moccanni sem tudott, ám a haragja, mint már annyiszor, ezúttal is megmentette. Az éveken át kitartóan végzett gyakorlatok lehetővé tették számára, hogy minden fájdalmát és dühét egyetlen tomboló viharba sűrítse, amit aztán rászabadíthat az ellenségeire. Megint megérezte, hogy az iktotchi energiagátja megpróbálja fékezni az erőfeszítéseit, de ezúttal úgy tört át rajta, mintha nem is létezett volna.

Egy pillanatra az a különös benyomása támadt, hogy az egész világ megfagyott körülötte. Noha a vakítógránátok robbanása miatt a szeme továbbra is erősen káprázott, az Erőnek köszönhetően a közönséges teremtmények számára felfoghatatlan módon érzékelte környezetének minden részletét és mozzanatát – és a pillanatkép mindörökre beleégett az emlékezetébe.

A katonák szétszóródtak az előcsarnokban, és hanyatt-homlok rohantak, hogy új állást foglaljanak el az összecsapás következő szakaszához. Lerítt róluk, hogy kiválóan képzettek, de az is, hogy rettegnek. Mindannyian tudták, hogy a harc még korántsem ért véget. Az iktotchi felugrott az erkély korlátjára, lenézett maga alá, majd a tőreit magasra emelve leugrott a szalonba. Bane a lelki szemeivel látta a nyílegyenesen felé zuhanó nőt, sőt még saját magát is látta, amint a hasán fekszik a gyorsan megkötő ragasztóanyagból képződő, sűrű és nedves takaró alatt.

A Sötét Nagyúr éppen csak a másodperc törtrészéig látta a dermedt képet, de mindent megtudott belőle, amit tudnia kellett.

Aztán a pillanat elmúlt, és az események megint őrült gyorsasággal követték egymást.

Az iktotchi pontosan akkor érkezett a padlóra, amikor Bane sistergő energiagömböt idézett maga köré, amely elégette a hálóvetők egymásba fonódó szálait. A nő mélyen leguggolt, és lesújtott mindkét tőrével, de az Erőn keresztül Bane látta, hogy mi történik. Az utolsó pillanatban félregurult, így a pengék nem mélyedtek a hátába, csupán az egyik hasított hosszú sebet az alkarjába.

Egy ütemmel később talpra ugrott, és az Erő közvetítésével a markába rántotta fénykardját, ám az iktotchi máris távolodott tőle. Most, hogy a célpontja visszanyerte cselekvőképességét, a nő sietve visszavonult, és várta, hogy mások lépjenek a helyére.

Újabb vakítógránátok robbantak Bane körül, de nem gyakoroltak rá semmiféle hatást – immáron nem a természetes érzékszerveivel tájékozódott. Friss hálószálak íveltek felé a szalon mélyéről, de ezúttal lángra lobbantotta őket, mialatt még a levegőben repültek. Ekkor legalább hat sokkológránát hullott hangosan csörömpölve a lábához. Amikor pillanatokkal később felrobbantak, egyszerűen az Erővel vette körül magát. Védőburkot teremtett a sötét oldal energiáiból, amely elnyelte a lökéshullámokat, így Bane tökéletesen sértetlenül vészelte át a detonációkat, amelyek máskülönben leverték volna a lábáról.

Vele szemben két férfi bukkant elő egy kanapé mögül, és kábítókarabélyukkal közvetlen közelről tüzet nyitottak rá. Bane fénykardjával félresöpörte a lövedékeket, majd balját előrelökve – az Erő segítségével – megtaszította a kanapét, ami a falnak vágódva összezúzta a mögötte rejtőző katonákat.

Bane hirtelen mozgásba lendült, és két ugrással a kábítókarabélyos harcosok előtt termett. Kardjának egyetlen csapásával kettévágta őket, tökéletesen egyenes és vízszintes sebet vágva közvetlenül a derékszíjuk fölé. Újabb sortűz záporozott rá, de jócskán megkésve: a többiek ezt a két társukat már nem menthették meg.

Bane az ajtó felé lendült, majd visszafordult, és egy hosszú ívű szaltóval felugrott az erkélyre, ahol ismét az iktotchival került szembe.

– Nem szökhetsz meg – mondta neki fagyosan.

– Nem is akarok! – vágott vissza a nő, és a tőreit maga elé szegezve rohamra indult.

Alacsonyan és fürgén támadott, sokkal gyorsabban annál, mint amire Bane számított. Arra már nem maradt ideje, hogy lesújtson, éppen csak sikerült oldalra perdülnie a széles ívben kaszáló pengék elől. Mialatt az iktotchi elsuhant mellette, megpróbálta levágni a nő bal karját, de a célpontja bizonyára számított erre a csapásra, és tökéletes időzítéssel elcsavarta a felsőtestét, így az izzó energiapenge csupán a levegőt szelte.

Az első összecsapásuk eredményeként helyet cseréltek: ezúttal a nő állt a korlát előtt. Bane erőteljes hullámot indított felé, amivel akkorát lökött rajta, hogy hanyatt dőlve átbukott a korlát felett, pontosan úgy, ahogyan Bane tette az imént attól a kőkemény rúgástól.

Az iktotchinak zuhanás közben sikerült átfordulnia, így a talpára érkezett. Ennek köszönhetően módjában állt félreszökkenni, amikor a Sötét Nagyúr gyilkos villámot zúdított rá. A cikázó kisülés nem sütötte meg elevenen a nőt, csupán a márványpadlóba égetett tenyérnyi méretű, fekete lyukat.

Ekkor a lépcsőn kuporgó, a kezükben kábítókarabélyt tartó katonák tüzet nyitottak. Bane még csak azzal sem törődött, hogy visszavágjon nekik – egyszerűen átvetette magát a korláton. A harcosok mit sem jelentettek számára, pillanatnyilag csakis az iktotchi érdekelte, mert egyedül ő képviselt némi veszélyt. Először vele akart végezni, hogy aztán kényelmesen leszámolhasson a többiekkel.

A talpa elérte a kövezetet, mire gyors ütemben mély guggolásba ereszkedett, hogy csökkentse a teste lendületét. A következő pillanatban felállt, az iktotchi felé fordult – és ekkor minden előjel nélkül rászakadt a sötétség.

* * *

A Vadász nem tudta pontosan, hogy mennyi idő telt el azóta, mióta senflaxszal bevont pengéjével megvágta a Sötét Nagyúr alkarját, de úgy számította, hogy a neurotoxinnak hamarosan hatnia kell.

Jedder meghalt, a falnak vágódó, súlyos kanapé összezúzta a testét. Rajta kívül legalább öt zsoldos hevert holtan az előcsarnok és a szalon különböző pontjain. Az iktotchi felismerte, hogy a Sith most őrá vadászik.

Jól tudta, hogy nem képes legyőzni a rettentő erőknek parancsoló férfit. Az ütközet első percében bevetett trükkökkel sikerült ugyan lelassítania, de most már nem gyakorolhatott rá semmiféle hatást. Innentől kezdve csakis abban bízhatott, hogy a senflax megmenti az életét.

Végignézte, ahogy a Sötét Nagyúr leugrik az erkély korlátjáról, felegyenesedik, felé fordul – és a tagbaszakadt férfi váratlanul összeroskadt. Az oldalán feküdt, a vakítógránátok maró füstjétől véreres szeme nyitva.

Az iktotchi kivárta, amíg a Sith pislog egyet, aztán, miután nem látott más mozgást, fellendítette a kezét, és felkiáltott:

– Tüzet szüntess! Tüzet szüntess!

Megfordult a fejében, hogy a férfi talán csak színleli a bénultságot, de rögtön elvetette a gondolatot. A Sötét Nagyúrnak nem kellettek fortélyok ahhoz, hogy győzelmet arasson, egyértelműen fölényben volt. Egyetlen magyarázat látszott valószínűnek, mégpedig az, hogy a kábítószer végül kifejtette varázslatos hatását. A Vadász az órájára pillantott – a Serrától kapott tájékoztatás szerint négy óra múlva kellett beadnia a következő adagot.

Most, hogy Jedder meghalt, a zsoldosok őt figyelték, mozdulatlanul várták a parancsát. A Vadász behunyta a szemét, és a tudatát kiterjesztve keresett útmutatást. És ekkor megérezte, hogy valaki gyors ütemben közeledik: a szőke nő, akit az ambriai táborról szóló látomásaiban látott.

– Ti hárman menjetek, és hozzátok a ház elé a siklókat! – mondta ekkor fennhangon, és rámutatott három zsoldosra. – A többiek szedjék össze a tetemeket! Ne hagyjatok itt semmit, aminek révén össze lehet kötni az itt történteket a hercegnővel!

Az életben maradt katonák szétszéledtek, és munkához láttak. Nem kellett siettetni őket. Máris a lehető leggyorsabban mozogtak, mert égtek a vágytól, hogy mihamarabb eltűnjenek erról a helyről, ahol oly sok bajtársuk vesztette életét.

Az iktotchi hirtelen ötlettől vezérelve leguggolt, és felvette a kövezetről a Sith fegyverét, amely valahogy kikapcsolódott, amikor a padlóra hullott. Óvatosan megforgatta, és minden oldalról szemügyre vette a markolatot. Végül aktiválta a fegyvert, és nem győzött álmélkodni azon, hogy milyen csekély a súlya.

– Ezzel mi legyen? – kérdezte az egyik zsoldos, és felmutatta a zsákot, amit a Sith a támadás első pillanataiban elejtett.

– Magunkkal visszük – felelte a gondolataiba veszve a Vadász, és még egy pillantásra sem méltatta a csomagot. – Átadjuk a hercegnőnek.

Új játékszerétől elbűvölve, kísérletképpen tett néhány lassú csapást a szokatlan fegyverrel, aztán kikapcsolta, és belecsúsztatta a köpenye belső zsebeinek egyikébe, pontosan úgy, ahogyan korábban a könyvtárban talált különös kristálypiramissal tette.

Öt perccel később a fogoly, illetve a holttestek a siklók rakterében hevertek, és a túlélők nyomban elindultak a szállítóegység felé, hogy arra átszállva visszatérjenek a Doanra.

Tizenötödik fejezet

Mialatt Zannah bevitte a gépét a Ciutric űrkikötőjében bérelt hangárba, váratlanul kínos érzései támadtak.

– Baj van? – érdeklődött Set, aki bizonyára érzékelt valamit a nő hangulatában beállt változásból.

Éppen arra készülök, hogy halálos párbajra hívjam a mesteremet, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy jól teszem-e, ha magam mellé veszlek tanítványnak – kesergett magában Zannah, majd a férfi felé pillantva félhangosan kibökte:

– Nincs…

Set közönyösen rántott egyet a vállán. Az ülését hátradöntve, félig fekve ült, a két lábát maga elé nyújtotta, és a műszerfal tetején pihentette. Ha érzett is nyugtalanságot, ügyesen palástolta.

Zannah letette a hajót a betonra, és kikapcsolta a hajtóműveket. Nem tudott megszabadulni attól az érzésétől, hogy nagy baj van, de most már túl nagy utat tett meg ahhoz, hogy visszaforduljon.

Lehet, hogy a saját halálomat érzem? – tette fel magának a kérdést. – Bane ma este véget vet az életemnek?

– Most mi következik? – érdeklődött Set, azzal végre letette lábát a padlóra.

Amikor nemrégiben elfogadta Zannah ajánlatát, érezni lehetett, hogy nem szívesen teszi. Ugyanakkor a Ciutric-ra való utazás alatt lerítt róla, hogy kezd hozzászokni a gondolathoz. Most már úgy tűnt, valóban feltámadt benne az érdeklődés, bár Zannah azzal is tisztában volt, hogy a Sötét Jedi talán csak színleli ezt a viselkedést.

– Amikor megérkezünk a birtokra, te kint fogsz várakozni – mondta határozottan. – A mesterem nem szereti a váratlan vendégeket.

– Elrejtőzöm a bokrok között, akár egy rémült kath-kölyök, és meghúzom magam – fogadkozott Set.

– Figyelj, Set, ez nem játék! – intette a férfit Zannah.

– Számomra minden játék – közölte szélesen vigyorogva Set –, csak ez olyan fajta, amiben végképp nem szabad veszíteni.

– Ha veszítek, könnyen meglehet, hogy te is meghalsz – jegyezte meg Zannah.

– Vagy pedig én leszek a mestered következő tanítványa – válaszolta ravaszul mosolyogva a Sötét Jedi.

– Ebben az esetben rá fogsz jönni, hogy ő korántsem tűri a pimaszságot – felelte a fejét csóválva Zannah.

– Hát akkor forrón remélem, hogy te fogsz győzni – jelentette ki Set. – Ez minden, mester?

Zannah szótlanul bólintott, mire Set talpra ugrott. A gesztust jócskán eltúlozva, mélyen meghajolt, és annyira lebillentette a fejét, hogy hosszú haja előrehullott, és mint valami ezüstszínű függöny, beborította az egész fejét és az arcát.

– Vezess, és én követni foglak! – mondta aztán, amikor felegyenesedett, és bár komoly képet vágott, a hangja kissé gúnyosan csengett.

Zannah megint megcsóválta a fejét, és azon kezdett tűnődni, hogy Bane vajon hogyan reagálna Set tiszteletlen viselkedésére. Biztosra vette, hogy a következmények durvák volnának. Ő maga viszont beérte azzal, hogy hagyta, hadd játssza a Sötét Jedi a kisded játékait. A kettejük összecsapása alatt mély sebet ütött a férfi önérzetén, a porba alázta azzal, hogy oly könnyen legyőzte őt. Ezek után fontosnak érezte, hogy engedjen kicsit, hogy Set visszanyerhesse az önbecsülését. És ha a szánalmas tréfák megkönnyítették számára, hogy elfogadja az új szerepét, Zannah hajlott arra, hogy lenyelje az ostobaságokat – legalábbis egy bizonyos határig.

Természetesen Set is tisztában volt a helyzettel. Zannah tudta, hogy a férfi szándékosan bosszantja őt, mert így keresi a kettejük viszonyának korlátait. Mindeddig azonban elég okosnak bizonyult ahhoz, hogy tudja, hol húzódnak a határok.

Csomagjaikat a gépen hagyva kisiettek a hangárból, és elindultak az űrkikötő keleti szélén álló vámépület felé. Ezúttal is Chet volt szolgálatban, a fiatal tiszt, akivel Zannah akkor beszélt, amikor nemrégiben elhagyta a Ciutric-ot.

– Szép estét, Omek kisasszony! – köszönt Chet a fejét udvariasan meghajtva. – Már elküldtem valakit a siklójáért.

– Köszönöm, Chet – felelte mosolyogva Zannah.

– Kívánja, hogy elküldjek valakit a csomagjaikért? – érdeklődött a tiszt.

– Nem, köszönöm, majd holnap eljövök értük – válaszolta Zannah, és magában hozzátette: ha még életben leszek.

– Megtennéd, hogy bemutatsz a barátodnak? – szólt közbe Set, mire Zannah egy zordon pillantással elhallgattatta.

Chet jól láthatóan észrevette a rövid közjátékot, de hogy mit vett ki belőle, azt nem lehetett megállapítani. Néhány pillanatra kínos csend támadt, aztán ismét a fiatal vámos szólalt meg:

– Omek kisasszony, beszélhetnék önnel? Úgy értem… khm… négyszemközt?

Zannah nyomban tudta, hogy az ügy fontos, máskülönben Chet nem merészelt volna efféle kéréssel előhozakodni. Odabiccentett Setnek, aki ugyan sértett képet vágott, de szó nélkül sarkon fordult, és elsétált.

– Néhány órával ezelőtt egy azonosítatlan csapatszállító lépett be a légkörbe – suttogta Chet, miután a Sötét Jedi hallótávolságon kívülre ért. – Az őserdőben szállt le, körülbelül száz kilométerre keletre az űrkikötőtől.

Ez valóban furcsa – állapította meg magában Zannah.

A Ciutric IV. közelében több fontos kereskedelmi útvonal találkozott, és a helyi kormányzat rendkívül alacsony vámokat és egyéb díjakat szedett. A tisztességes kereskedők aligha kockáztatták meg a vadon veszélyeit annak érdekében, hogy megússzanak némi papírmunkát, és megspóroljanak egy marék kreditet. Ezenfelül ebben a régióban nem dolgoztak csempészek – ha dolgoztak volna, Zannah és Bane tudott volna róluk.

– Van valami ötlete, hogy kik lehettek? – kérdezte Zannah a vámostól.

– Az illetékességi körünkön kívül szálltak le – felelte Chet a vállát vonogatva –, és nem küldtek vészjelzést, így aztán senki sem vette a fáradságot, hogy odaküldjön egy járőrt, és ellenőriztesse azt a gépet.

Zannah nem lepődött meg azon, hogy a hatóságok nem foglalkoztak az azonosítatlan űrjárművel. A Ciutric-ot törvénytisztelő népség lakta, és ennek eredményeként az idők folyamán a bolygó rendfenntartó erői eléggé hanyaggá váltak. Ez is egyike volt azon szempontoknak, amelyek miatt Bane annak idején úgy döntött, hogy itt teremt otthont magának.

Zannah-ban viszont feltámadt a kíváncsiság: a titokzatos hajónak lehet valami köze azokhoz a kínos érzésekhez, amelyek a leszállást követően uralkodtak el rajta?

– Azt mondja, innen keletre szálltak le? – kérdezte a tisztre pillantva.

A birtokuk a város keleti határán terült el…

– Igen – helyeselt szaporán bólogatva Chet. – Néhány órával azelőtt tűnt fel a monitoron, hogy az ön tisztelt fivére visszatért.

– A fivérem? – visszhangozta meglepetten Zannah.

– Ó – sóhajtotta megrökönyödve Chet –, azt hittem, tud róla! Az ön távozását követően a fivére is útnak indult. És csak ma este tért vissza.

– Nem tudja véletlenül, hogy hová utazott? – érdeklődött Zannah.

– Azt sajnos nem – felelte a vámos a fejét rázva.

Mialatt egy inas a vámépület elé hozta a siklót, Zannah gondolatban sorra vette a lehetőségeket. A mestere szinte sosem hagyta el a Ciutric-ot. Bármilyen ügyről volt szó, mások jöttek el hozzá, vagy pedig őt küldte el. Fontos dolognak kellett történnie, ha nem várta meg, hogy a tanítványa visszatérjen. Vagy pedig olyan ügyről volt szó, amit személyesen akart elintézni. Ebben az esetben azért küldött el a Doanra, hogy egy időre megszabaduljon tőlem? – kérdezte magától Zannah. Csakis egyetlen okra tudott gondolni, ami miatt Bane igyekezett eltitkolni előle az utazását: a mestere új tanítványt keres, hogy lecserélje őt!

– Valami baj van? – érdeklődött Set, aki időközben visszasomfordált, hogy megtudja, mi történik.

– Minden rendben – dünnyögte Zannah, mert egyik férfi előtt sem akarta feltárni az aggodalmait.

Beszállt a siklóba, és intett Setnek, hogy ugorjon be mellé, majd elbúcsúzott a vámtiszttől:

– Viszlát, Chet, és köszönöm a tájékoztatást!

Mialatt begyújtotta a hajtóműveket, és a levegőbe emelte a gépet, ismét a lehetőségeken kezdte törni a fejét. Elhatározta, hogy amennyiben Bane egyedül van a házban, a tervéhez híven párbajra hívja őt. Ha viszont Bane új tanítványt talált, akkor a helyzet sokkal bonyolultabb lesz.

Ha Bane elhajított engem, attól még vonatkozik rám a Kettő Szabálya? – tűnődött Zannah egyre idegesebben. – Vagy ő és a jelöltje együtt fognak rám támadni, hogy végezzenek velem, mint a Sith-rend ellenségével? Mert ha ez történik, egyedül aligha élhetem túl…

Nem igazán tudta, hogy ha elfajul a helyzet, mennyire számíthat a mellette ülő Sötét Jedi segítségére, de valójában nem maradt más választása. Már korábban eldöntötte, hogy ezen az estén megütközik a mesterével, és nem akart visszafordulni. Túl sokáig várt erre az alkalomra, túl sokszor halasztotta már el.

– Miután leszállunk, nagyon figyelj! – figyelmeztette útitársát.

– Én mindig figyelek – közölte nagyokat bólogatva Set.

A birtok felé tartva Zannah rossz érzései tovább erősödtek, ám amikor a főépület elé értek, hirtelen rádöbbent, hogy nem érzékeli a mestere jelenlétét. A felismeréstől zavarba jött, mire gyorsan letette a siklót a talajra, és ekkor felfedezte, hogy a bejárati ajtó tárva-nyitva áll.

– Itt várj! – utasította Setet, és kiugrott a gépből.

Fénykardját a jobb kezébe kapva a bejárathoz osont, és bekémlelt a nyíláson. Az első pillanatokban alig tudta felfogni azt, ami a szeme elé tárult. A falak legalább kéttucatnyi helyen berepedeztek és feketére perzselődtek. A márványlapokon mély karcolások és égésnyomok éktelenkedtek. Ragacsos plasztikszálak fehérlettek mindenütt, a levegőben szürke hamupelyhek kavarogtak.

A bejáratból látható bútorok vagy az oldalukra borulva hevertek, vagy csak roncsok maradtak belőlük. Zannah óvatos léptekkel megközelítette a lépcsőt, és elindult felfelé, közben egy pillanatra sem hagyta lankadni az éberségét, noha nem érzékelte más teremtmények jelenlétét az épületben.

Végigsietett a helyiségek során, és mindegyikbe benézett egy-egy pillanatra. Hamarosan meggyőződött arról, hogy nem fenyegeti közvetlen veszély, ekkor a derékszíjára akasztotta fénykardját. A pusztítás az előcsarnokra és a mellette elterülő szalonra korlátozódott, ami azt jelentette, hogy ha léteznek válaszok, akkor ott fogja megtalálni őket.

Amikor visszatért a ház elülső részébe, a legkevésbé sem lepődött meg azon, hogy Set nem engedelmeskedett a parancsának. A Sötét Jedi egy viszonylag épen maradt karosszékben üldögélt, jobb lábát a balon átvetve. Kezében egy borral teli poharat tartott, míg mellette egy frissiben felbontott borospalack állt a márványpadlón.

– A mestered ízlése igazán kitűnő! – jelentette ki fennhangon, azzal megemelte a poharát, és belekortyolt, mintha a távol lévő házigazda tiszteletére ivott volna.

Minden jel arra utalt, hogy valakik megtámadták Bane-t a házban, és az az egyetlen logikus következtetés adódott, hogy ezek az illetők a Chet által említett, azonosítatlan csapatszállítón utaztak ide. Hogy pontosan kik voltak, és miért jöttek, azt Zannah továbbra sem tudta megfejteni.

– Azt mondtam, várj a siklónál! – szólt rá a férfira, mialatt lesietett a lépcsőn és becsukta a főbejárat ajtaját.

– Unatkoztam – felelte Set a vállát vonogatva, majd ivott még egy kortyot, és témát váltott:

– Ahogy így elnézem, ma este nem kerül sor arra a párbajra. Ha jól sejtem, most már te vagy az új Sith-mester.

– Ez nem így működik – mormolta Zannah. – Amúgy meg, a mesterem életben van. Tudnék róla, ha nem így lenne.

– Valahogy tartottam attól, hogy ezt fogod mondani – közölte Set, majd előrehajolt, felkapta a palackot, és csordultig töltötte a poharát. – Van ötleted, hogy ki követte el ezt?

– Az ellenségeink még csak azt sem tudják, hogy létezünk! – emlékeztette Zannah a Sötét Jedit.

– Valami azt súgja, hogy néhány dolgot még nem mondtál el nekem – jegyezte meg Set, aztán rövid szünet után hozzátette:

– Mester.

– A mesterem csak ma este érkezett vissza a Ciutric-ra – közölte Zannah, miután nem látott okot arra, hogy ne árulja el azt, amit nemrég megtudott. – És Chet azt is elmondta, hogy kora este egy ismeretlen csapatszállító szállt le a birtok közelében, röviddel azelőtt, hogy a mesterem megérkezett.

– Gondolod, hogy ez a kettő összefügg egymással? – érdeklődött a szemöldökét felvonva Set.

– Nem hiszek a véletlenekben – válaszolta Zannah, majd rövid megfontolás után úgy döntött, hogy őszinte lesz a jelöltjével, és hozzátette:

– Érzésem szerint a mesterem azért küldött el a Doanra, hogy egy időre félreállítson az útból. És azt hiszem, hogy az utazásom alatt olyan ügyben járt, ami a legkevésbé sincs összefüggésben azzal, ami itt történt.

– Ebben azért ne legyél olyan biztos – dünnyögte Set, és felmutatott egy apró, kék gombot.

– Azt meg hol találtad? – csattant fel Zannah.

– Ott, annak az egykori kanapénak a roncsai között – felelte Set a sarokba mutatva, majd odadobta a gombot a nőnek.

Zannah könnyedén elkapta, és az arca elé emelve alaposan szemügyre vette. Elkent vérfolt vöröslött rajta, részben eltakarva a felszínébe vésett, aranyszínű pecsétféleséget.

– Amit látsz, az a Doani Királyi Család címere – közölte néhány pillanattal később a Sötét Jedi.

– A doani… micsoda? – hördült fel elképedten Zannah, és még jobban összezavarodott. – Miért jött volna ide bárki is a Doan-ról? Egyáltalán, hogyan találtak meg minket?

– Te vagy a mester – dörmögte a vállát vonogatva Set. – Mondd meg te!

Zannah nem válaszolt azonnal. Egy darabig az alsó ajkát rágcsálva elemezte a helyzetet, minden lehetséges szemszögból alaposan megvizsgálta. Noha még most is túl sok volt az ismeretlen tényező ahhoz, hogy tökéletes tervet kovácsoljon, hamarosan rájött, hogy mit kell tennie.

– Elutazunk a Doanra – közölte halkan, de határozottan.

– Na, várj csak egy percet! – tiltakozott a jobbját feltartva Set. – Biztosan ezt akarod? Úgy értem, még ha a mestered életben van is, minden valószínűség szerint fogoly.

– Igen… a Doanon tartják fogva… – mormolta Zannah.

– Szóval, mi legyen? – folytatta Set. – Megmentjük őt, hogy utána megvívhass vele, és megpróbáld megölni?

Igen, ez tökéletesen összhangban állna a Kettő Szabályával – gondolta Zannah, viszont akadtak más, jóval gyakorlatiasabb okai is annak, amiért mennie kellett.

– A mesterem okos, hatalmas és ravasz – mondta tekintetét a férfi szemében fúrva. – Túl veszélyes ahhoz, hogy ne törődjünk vele. Ha valóban fogságban tartják, talán sikerül megtalálnia a módot arra, hogy megszökjön. És ha ez sikerül neki, vadászni fog rám. Előbb-utóbb biztosan megtalál, és rám támad. De akkor már ő fogja kiválasztani a helyszínt és az időpontot, nem pedig én.

Rövid szünetet tartott, ismét töprengett egy sort, majd folytatta:

– De még ha nem is sikerül megszöknie, valószínűleg kényszervallatásnak fogják alávetni. Ennek során esetleg elárulhat valamit, amiből a Jedik tudomást szereznek a létezésemről. És ezt a kockázatot nem akarom vállalni. Mindezeken felül tudni akarom, hogy kik támadták meg, és miért. Tudni akarom, hogyan csinálták. Milyen taktikát alkalmazva sikerült térdre kényszeríteniük egy ilyen félelmetes ellenfelet, és hogyan gondoskodhatok arról, hogy ez velem sose történhessen meg.

– Szóval, ez az egész arról szól, hogy el akarod varrni a szabad szálakat? – kérdezte a homlokát ráncolva Set.

Zannah kihallotta a férfi hangjából a vonakodást – ugyanazt a bizonytalanságot, amit akkor érzékelt, amikor nemrégiben felajánlotta neki, hogy legyen a tanítványa. Set Harth a fél életét azzal töltötte, hogy megfutamodott a problémák elől ahelyett, hogy megoldotta volna azokat. És inkább kitért az ellenségei elől, semmint megkereste volna a módját annak, hogy végezzen velük. Idővel ebből a hibádból is kigyógyítalak – fogadkozott magában Zannah – rá foglak vezetni a Sith-ek útjára.

Pillanatnyilag viszont csakis a Sötét Jedi segítségére volt szüksége.

– El kell mennem, hogy beszéljek valakivel – közölte váratlanul, mert eszébe jutott, hogy Chet tudomása szerint Bane találkozott Argel Tenn-nel, alig néhány nappal azelőtt, hogy a helyzet kezdett elfajulni. Lehetségesnek tűnt, hogy az ügynök rátalált egy különösen érdekes Sith-iratra, és Bane emiatt hagyta el a Ciutric-ot.

– Én is veled megyek? – érdeklődött Set.

– Neked más lesz a feladatod – felelte Zannah a fejét rázva. – Mindent meg kell tudnod a Doanról, amit csak lehetséges. A fő kérdés: amennyiben a királyi család érintett az ügyben, hová vihették a mesteremet? És hogyan szabadíthatjuk ki?

Set elégedetlenül horkantott, és rosszkedvűen morogta:

– Szóval, most meg dicsőséges kutatót csinálsz belőlem?

– Ugyanitt találkozunk, két standard nap múlva – jelentette ki Zannah, elengedve a füle mellett a panaszos megjegyzést. – Addigra kitalálom, hogy mi legyen a következő lépésünk.

* * *

Amikor Zannah az ügynökkel való találkozás után visszatért az udvarházba, meglepetten látta, hogy Set már ott várja. Félig-meddig arra számított, hogy a férfi nem kerül elő. Valóban fontos feladatot adott neki, de ezzel egyben az elkötelezettségét is próbára tette. Tökéletes lehetőséget biztosított számára ahhoz, hogy megpróbáljon eltűnni, ha netán időközben meggondolta volna magát. Azzal, hogy visszatért, tanújelét adta, hogy talán mégiscsak megfelelő jelölt.

Zannah némileg megkönnyebbült Set fejlődésének jeleitől, már csak azért is, mert az Argel Tenn-nel történt találkozó nem sikerült valami fényesen. A férfi nem akart a Bane-nel kapcsolatos ügyeiről beszélni, azt állítva, hogy üzletének alapköve a lehető legszigorúbb titoktartás. Zannah először igyekezett erőszakos eszközök nélkül rávenni a férfit, hogy ezúttal tegyen kivételt a szabály alól. Tudta, hogy Argel csodával határos módon képes kiszimatolni a ritka Sith-tárgyak és könyvek hollétét, és nem akart mindörökre elzárni egy ilyen értékes forrást.

Ugyanakkor hiába próbálkozott bármivel, újra és újra csalódnia kellett. Tenn meglepően hajthatatlannak és tisztességesnek bizonyult, amikor az ügyfelei érdekeit kellett védelmeznie. Zannah végül durvább módszerekhez folyamodott, hogy szóra bírja a konok alakot. A kínvallatás során fény derült arra, hogy a férfi természetfeletti képességekkel bír, vagyis hogy nem csupán egy kíváncsi gyűjtő. Ezt követően Zannah nem hagyhatta életben az ügynököt.

Túl nagy volt a veszélye annak, hogy Tenn beszél valakinek a tapasztalatairól. Ezek az információk eljuthattak volna akár a Jedikhez is, akik biztosan vizsgálatot indítottak volna. Zannah mindennél fontosabbnak tartotta, hogy a Sith-ek létezése titok maradjon, így aztán nem maradt más választása, minthogy elhallgattassa Tennt.

Ám az igazi csapást az jelentette számára, hogy az ügynökből nem sikerült kihúzni semmi mást, csupán egy nevet: Darth Andeddu. Argel nem tudta, hogy Bane-t miért érdekli ez a bizonyos Sötét Nagyúr, és további adatok híján Zannah végleg megakadt.

– Üdvözöllek, mester, örülök, hogy visszatértél! – köszönt udvariasan Set. – Biztosan örömmel hallod, hogy mindent megtanultam arról a Doan nevezetű szánalmas koszfészekről, amit csak meg lehet.

– Nagy kár, hogy nem azért küldtelek, hogy mindent deríts ki Darth Andedduról – jegyezte meg komoran Zannah, mert nem tudta tovább magában tartani a bosszúságát és a csalódottságát.

– Azt mondtad: Andeddu? – kérdezte szemlátomást megrökönyödve Set. – A Prakith halhatatlan istenkirályáról beszélsz?

Zannah úgy meglepődött, hogy egy pillanatra kimaradt a lélegzete.

– Hallottál már róla? – nyögte elhaló hangon.

– Aha… akkor most alighanem én foglak tanítani téged – állapította meg vigyorogva Set, miután magához tért az első meglepődésből. – Ettől én leszek a mester?

Zannah nem volt abban a hangulatban, hogy elnézze a pimasz tréfákat, így szigorúan ráförmedt a férfira:

– Azonnal mondj el mindent, amit Andedduról tudsz!

Becsületére legyen mondva, Set egyből észbe kapott, és megkomolyodva válaszolt:

– A Jediknél töltött utolsó éveim alatt egy Obba nevezetű ithori mesternél szolgáltam.

– Hallottam már róla – jegyezte meg Zannah. – Az Ótudomány Tanácsában dolgozik.

A Tythonon történt összecsapás után Bane ragaszkodott ahhoz, hogy mindketten megtanulják az összes Jedi-mester nevét és főbb életrajzi adataikat.

– Ez igazán lenyűgöző! – dünnyögte Set nagyokat bólogatva.

– Vegyük úgy, hogy ez az első tanítás – válaszolta Zannah. – Ugyanolyan jól kell ismerned az ellenségeidet, mint saját magadat.

– Megjegyeztem – felelte kurtán Set. – Folytathatom?

Zannah biccentett, mire a férfi tovább magyarázott:

– Obba mester elviselhetetlen gyámkodása alatt az időm java részében a régi Sith-ek történeteit kutattam. A pörölyfejű vén bolondnak az a pompás ötlete támadt, hogy azzal szolgálja legjobban a világos oldalt, ha katalógust készít valamennyi ismert Sith-holokronról, aztán elküldi az ügynökeit, hogy kerítsék elő és szállítsák be a holokronokat a Jedi-templomba, ahol biztonságos körülmények között lehet tárolni őket. A kutatásaim során többször is rátaláltam olyan szövegekre, amelyekben említés történt egy Darth Andeddu nevezetű férfiúról. A Jedik keményen megdolgoztak azért, hogy eltüntessék őt a Galaxis összes létező iratából, de én a Jedi-rend tagjaként szabadon hozzáfértem a lefoglalt anyagokhoz.

– Térj a lényegre! – szólt közbe türelmetlenül Zannah.

– Máris, mester, máris… – felelte a legteljesebb lelki nyugalommal Set, és folytatta:

– Szóval, Andeddu istenkirályként uralkodott a Prakith-on. Legalábbis addig, amíg a Mélymagot átszelő hiperfolyosók össze nem omlottak, és ezzel tökéletesen elvágták a bolygót a Galaxis többi részétől. Ettől függetlenül léteznek bizonyítékok, amelyek alátámasztják az elméletet, miszerint Andeddu annak idején elkészítette a saját holokronját. Obba mester hitt abban, hogy a holokron még manapság is a Prakith-on van, viszont a Mélymagba való utazást túlontúl veszélyesnek tartotta. Őszintén szólva, ebben a kérdésben hajlamos vagyok egyetérteni vele.

– Mitől olyan különleges az a műtárgy? – kérdezte Zannah. – Az imént, amikor kimondtam a nevet, majdnem lenyelted a nyelvedet!

– Ha hinni lehet a legendáknak – magyarázta Set –, akkor Darth Andeddu holokronja az örök élet titkát rejti magában.

Zannah fojtott hangon káromkodott, mert a fejében egy csapásra összeállt a kép. Bane valahogyan tudomást szerzett Andeddu holokronjáról, és elutazott a Prakith-ra, hogy megszerezze. Arra törekszik, hogy halhatatlanná váljon!

Hát ezért küldött el engem a Doanra – állapította meg magában Zannah –, nehogy kitaláljam, hogy mire készül. És dacára mindannak, amit a Kettő Szabályáról valaha is magyarázott, képtelen elfogadni a gondolatot, hogy egy napon talán túlszárnyalom őt. Sőt igyekszik megállítani az idő és a kor dúlását, hogy mindörökre ő uralkodhasson a Sith-rend felett! Ezzel elárultál mindent, amit valaha tanítottál nekem, mester! Azt ígérted, feltárod előttem a titkaidat. Azt ígérted, hogy a Sith-hagyaték egy napon az enyém lesz. Hazudtál nekem!

– Elképzelhetőnek tartod, hogy a mestered elrepült a Prakith-ra, és megtalálta Andeddu holokronját? – kérdezte Set, és meg sem próbálta palástolni a sóvárgását, ami így nem csupán a hangjából érződött, de furcsán eltorzult arcvonásain is meglátszott.

– Bane járt már a Mélymagban – felelte Zannah a Tythonra való utazásra gondolva.

– Nocsak, végül úgy határoztál, hogy elárulod nekem a mestered nevét? – kérdezte vigyorogva Set.

Zannah megint káromkodott egy sort. Ezt az információt meg akarta tartani magának mindaddig, amíg Bane életben van. De most, hogy megtudta, mit művelt a mestere, hogy Darth Bane felrúgta a saját maga által alkotott Kettő Szabályát, éktelen haragra gerjedt, és gyilkos bosszúvágy ébredt a bensőjében.

– Azt viszont még mindig nem értem, hogy ez az egész hogyan kapcsolódik a Doanhoz – tűnődött félhangosan Set.

A rejtélynek ezt a darabkáját egyelőre Zannah sem tudta megfejteni, ellenben úgy érezte, hogy ebben az ügyben minden összefügg mindennel.

– Akárkik támadták meg Bane-t, minden bizonnyal a holokronért jöttek – vélekedett aprókat bólogatva. – Azok, akik elhurcolták őt, a holokront is magukkal vitték.

– Szóval, úgy gondolod, hogy a Doanon van? – kérdezte Set.

Nyilvánvalónak tűnt, hogy a Sötét Jedit jobban érdekli a holokron megszerzése, mint Bane kiszabadítása és meggyilkolása. Ám Zannah egyelőre elképzelni sem tudta, hogy mivel fog szembekerülni – miután visszatér a bányabolygóra –, de gyanította, hogy minden elérhető segítségre szüksége lesz.

– Azt megértem, hogy annak idején nem szívesen vállaltad volna a Mélymagba való utazás veszélyeit – mondta jócskán lehiggadva –, de hajlandó vagy visszajönni velem a Doanra?

Set ismét bemutatta lendületes és jócskán eltúlzott meghajlását, majd a tekintetét Zannah szemébe fúrva, ünnepélyes hanghordozással kijelentette:

– Vezess, és én követlek, mester!

Tizenhatodik fejezet

Serra magányosan üldögélt az apró, ablaktalan irodában, és megpróbálta összeszedni a bátorságát. A berendezés mindössze egy egyszerű íróasztalból, illetve abból a székből állt, amelyen kuporgott. Körös-körül a vakolatlan, durva felszínű falak lehangoló, barna árnyalatokban tarkállottak. A hátsó falban egy kisebbfajta páncélszekrény rejtőzött, és az egyetlen ajtón az egyik szintén szűkös folyosóra lehetett kijutni.

A hercegnő nem volt naiv. Pontosan tudta, hogy a kamra azt a véleményt tükrözi, amelyet más világok lakói alkottak a Doan-ról. Az idegenek koszos, ocsmány lyuknak látták ezt a világot. Serra tudta, hogy azok, akik odalent, a felszínen élnek, ugyanígy vélekednek. Ám ő maga fel tudta fedezni a bolygó szépségeit.

A fullasztó porfelhőkből és az alsó, szennyezett légrétegekből messze kiemelkedő kőoszlopok tetején elterülő városokban a nemesek fölé ragyogó, kék égbolt borult szinte az év valamennyi napján. Reggelente a kelő nap fénye megcsillant a több száz kilométerrel keletebbre álló épületek sima fémtetőin, amitől a tornyok apró gyertyákra emlékeztetve ragyogtak a hajnali szürkületben. Esténként a sivatagon végigsöprő homokviharok mintha vad táncot jártak volna a láthatáron, és milliónyi, színes szikrát szórtak, amikor a lenyugvó nap felvillantotta a bennük örvénylő kvarcszemcséket.

Hiába telt el oly sok év, ettől a látványtól Serrának még manapság is elakadt a lélegzete, pontosan úgy, mint annak idején, amikor első ízben megérkezett a Doanra. Miután elhagyta az Ambriát, a Külső Gyűrű világai között utazgatott, hogy az apjától tanultakat hasznosítva segítsen a szerencsétleneken, és eközben tapasztalt és felkészült gyógyítóként jelentős hírnévre tett szert. Amikor aztán a doani koronaherceget titokzatos betegség támadta meg, az uralkodó őt kérte fel, hogy kezelje a fiát.

Azonnal felismerte az idoliai láz nevezetű halálos kór tüneteit. Ő azonban tudta, hogyan lehet gyógyítani. Három hónapig gondozta a trónörököst, és mire felépült, ők ketten beleszerettek egymásba.

Akkor megmentetted az életét. De nem állt hatalmadban megmenteni őt a terroristáktól. Ha erősebb lettél volna, még ma is élne…

Serra összezavarodott, és hevesen megrázta a fejét. A saját hangját hallotta a fejében, de valahogy mégis idegennek tűnt. Mintha valaki más beszélt volna hozzá.

Rajta kívül senki sem tartózkodott az irodában. Az ajtót gondosan becsukta maga mögött, amikor belépett, és az ócska asztalban nem rejtőzhetett el senki. Mindenesetre körülnézett, majd óvatos pillantást vetett az asztal szélén álló apró, négyoldalú piramisra.

Abban az egyszerű szövetzsákban lapult, amelyet a zsoldosok hoztak el neki. Az Erő eléggé átjárta őt ahhoz, hogy érzékelje: a különös tárgy sima felszíne alatt rettentő hatalmak rejtőznek, és arra várnak, hogy valaki kiszabadítsa őket.

Az iktotchi vajon miért nem tartotta meg magának? Valószínűleg érzékelte az energiákat, még a zsákon keresztül is. Valami bizonyára elterelte a figyelmét.

Serra végül felkapta a piramist, és azt a testétől karnyújtásnyira tartva odament a falba épített acélkazettához. Beütötte a számsort a billentyűzetbe, kinyitotta az alig kéttenyérnyi ajtót, majd berakta a piramist a páncélszekrénybe, és rácsukta az ajtót. A börtönben egy Sith Nagyúr raboskodott, s minden, amit birtokolt, a sötét oldal eszköze lehetett. Serrának nem állt szándékában kifürkészni a piramis titkait, őt csakis a férfi érdekelte.

A zsoldosok három standard nappal korábban hozták el neki, de egyelőre nem tudta rávenni magát, hogy beszéljen vele. Utasításainak szellemében az őrök mindvégig mély kábulatban tartották a Sötét Nagyurat. És Serra tudta, hogy nem húzhatja tovább az időt. Eljött a perc, hogy szembenézzen a démonaival. A két fogsorát elszántan összepréselve kilépett az irodából, és a vallatócellák felé indulva nekivágott a Doan hírhedt Kőbörtönében kanyargó folyosóknak.

Annak idején elszörnyedt, amikor tudomást szerzett a mélyen a kastély alá épített létesítményről. A nemesek a történelem folyamán arra használták a Kőbörtönt, hogy eltüntessék politikai ellenfeleiket. A több kilométer magas és több száz méter átmérőjű sziklaoszlop szívébe zárt foglyokat nem lehetett megtalálni semmiféle műszerrel. Mindörökre eltűntek, hogy aztán bilincsbe verve éljék le hátralévő éveiket. A pribékek rendszeresen kínozták őket, vagy azért, hogy információkat csikarjanak ki belőlük, vagy pusztán azért, mert kéjes örömüket lelték mások kínzásában – és a rabok még csak nem is remélhették, hogy valaha kiszabadulnak a vastag kőfalak közül.

Az egykori építők az egész létesítményt aláaknázták arra az esetre, ha valaki szökést kísérelne meg, méghozzá úgy, hogy a robbanássorozat ne csupán a foglyokat, de még a megmentésükre érkezőket is megsemmisítse. A tervezők úgy alakították ki a rendszert, hogy a gondosan méretezett és elhelyezett töltetek meghatározott sorrendben robbanjanak, egyik helyiséget a másik után omlasszák be, és így az őrök esélyt kapjanak a menekülésre. A több száz méterrel feljebb álló Királyi Palotában mindössze némi remegést lehetett volna érezni, mialatt a sziklaoszlop gyomrában az egész létesítmény szilánkokra zúzódik.

Gerran még élt, amikor Serra megtudta mindezt. A férje azt is elmagyarázta neki, hogy a Kőbörtönt már negyven éve használaton kívül helyezték, és manapság csupán egy sokkal erőszakosabb és elmaradottabb korszak komor emlékeként szolgál. Az akkori uralkodó a közvélemény nyomására, illetve a Galaktikus Szenátus határozott kérésére felfüggesztette a börtön működését, és még a személyzetet is szélnek eresztette. Ennek ellenére Gerran – Serra sürgetésére – megesküdött arra, hogy miután elfoglalja a trónt, mindörökre lezáratja a létesítményt, annak jelképeként, hogy új viszonyokat kíván teremteni a nemesek és a bányászok között.

De Gerran meghalt. És ő, Serra bérelte fel a zsoldosokat, hogy kapják el halálos ellenségét, s temessék el mindörökre a Kőbörtön sötét, hideg celláiban. Akarata ellenére is eltöprengett azon, hogy a férje és az apja mit szólnának ahhoz, amit tett. Mit mondanának, ha most ott állnának mellette?

Sietve kisöpörte fejéből a nyomasztó gondolatot. A férje és az apja nem állt mellette. Mindketten meghaltak, mindkettőjüket elragadták tőle. És ezek után egyedül kellett elbánnia a Sötét Nagyúrral.

Majdnem tíz percébe telt, mire az irodától indulva átvágott a járatok útvesztőjén, és elérte azt a részleget, ahol katonái a foglyot őrizték. Jóllehet, ezeket folyosókat a mennyezeti lámpák halvány derengésbe vonták, a keresztjáratokban teljes sötétség uralkodott – a zsoldosok csupán a szükséges szakaszokat nyitották meg újra. A létesítmény többi része továbbra is elhagyatottan, üresen állt.

A Sith-et a legbiztonságosabb cellák egyikében őrizték, amit csakis egy, a tetején és az alján acélajtóval lezárt lépcsőn keresztül lehetett megközelíteni. Serra lépteinek hallatán a felső ajtónál őrködő zsoldos kinyitotta az ajtót, majd a hercegnő gyorsan leereszkedett a meredek lépcsősoron.

Az alsó ajtó ugyanígy megnyílt előtte, és ekkor megpillantotta a tíz méterszer tízméteres, alacsony mennyezetű őrállomást. A vele szemközti falban álló, apró kémlelőablakkal ellátott acélajtón át lehetett bejutni a fogoly cellájába. A bejárattól jobbra terjedelmes asztal állt, a cellaajtó mellett egy kisebb. Ez az utóbbi egy méterszer félméteres volt, és kerekeken gurult.

A Sith elfogására küldött katonák közül hatan tartózkodtak itt, és idebent várakozott Lucia, illetve a Vadász is. Az őrök a nagy asztal körül ültek, és unaloműzés gyanánt javában kártyáztak. A két nő a helyiség két végében állt, a lehető legmesszebb a zsoldosoktól és egymástól. Lucia a falnak támaszkodott, míg a Vadász a kőpadlón ült. A lábát maga alá húzta, kezét az ölében tartotta, és a szemét szorosan lecsukta – egészében véve úgy festett, mintha meditált volna.

Amikor Serra belépett, a zsoldosok felpattantak, majd vigyázzállásba vágták magukat, és így tett Lucia is. A Vadász kinyitotta a szemét, és felnézett a hercegnőre, de máskülönben nem mozdult. Serra igazából azt sem tudta, hogy mit keres itt a bérgyilkos – a szolgálataiért járó díjat már a megérkezése napján megkapta. Ám valamiért úgy döntött, hogy marad, mintha valamilyen titkos érdeke fűződött volna az események végkimeneteléhez.

A hercegnő észbe kapott, és megcsóválta a fejét. Sokkal fontosabb dolga is akadt annál, minthogy az orgyilkos miatt aggódjon.

– A fogoly jelenleg is kába? – kérdezte a zsoldosokra pillantva.

– Igen, asszonyom – válaszolta az őrök egyike. – Egy órával ezelőtt újabb adagot kapott.

Serra bólintott, és a kerekeken álló asztalkához sietett, amelynek lapján legalább harminc, színes csíkokkal ellátott injekciós fecskendő hevert. Serra saját kezűleg készítette elő valamennyit. A zöld szalaggal jelzetteket senflaxszal töltötte meg; ezek azért kellettek, hogy folyamatosan kábulatban tartsák a foglyot, és ezzel megakadályozzák a szökését. A vörös, fekete és sárga címkével ellátott fecskendők különféle vegyületeket tartalmaztak, amelyeket Serra a vallatás során kívánt felhasználni.

A szeme sarkából meglátta, hogy Lucia elválik a faltól, és elindul felé. Miután a testőre odaért hozzá, suttogni kezdett neki, de olyan halkan, hogy még ő is éppen csak meghallotta:

– Úrnőm, ez nem te vagy… Mit művelsz? Miért csinálod?

– Te ezt nem értheted meg – válaszolta Serra ugyanolyan fojtott hangon.

– Hogy felbérelted ezt a gyilkost, az egy dolog – folytatta Lucia valamivel hangosabban, biztos jeleként annak, hogy heves érzések kavarognak a lelkében. – De zsoldosokat bérelsz, hogy titokban kinyisd a Kőbörtönt? Mi lesz, ha a király megtudja?

– Nem fogja megtudni – biztosította barátját a hercegnő. – Ennek az ügynek semmi köze Gerranhoz, sem pedig a Doanhoz.

A testőr azonban nem volt hajlandó annyiban hagyni a dolgot.

– Fogságban tartasz valakit, hogy megkínozd és kivallasd? – kérdezte részben ingerülten, részben pedig szomorúan. – Ez nem helyes. És ezt te magad is tudod.

– Az a férfi egy Sith – válaszolta Serra. – Nem egyszerű katona, mint amilyen te is voltál. Egy Sötét Nagyúr. Nem érdemel szánalmat sem tőled, sem pedig tőlem.

Lucia megrázta a fejét, és elfordult, de Serra előtte még tisztán leolvasta az arcáról csalódottságát és a bosszúságát.

– Nyissák ki az ajtót! – szólt oda ekkor a zsoldosoknak. – Beszélni akarok a fogollyal. Egyedül.

Szavaira a Vadász talpra ugrott, mire Lucia ösztönösen elébe lépett, hogy elállja a hercegnőhöz vezető utat.

– Szeretnék veled menni – jelentette ki az iktotchi nő.

– Miért? – csattant fel Serra, és gyanakodva végigmérte az orgyilkost.

– Rajtam kívül ki tudta volna még elkapni? – vágott vissza a kérdést megkerülve a Vadász. – Nem érdemeltem ki ezt a jogot?

– Ha ő megy, én is megyek – közölte határozottan Lucia, és összefonta karját a keblén.

Serra megtehette volna, hogy mindkettőjüket visszautasítja. Ám hiába viselkedett bátran, nem szívesen nézett volna szembe egy szál magában a múltban megismert szörnyeteggel. És mi baj lehetne abból, ha ők ketten megismernék a titkait? Csak azért titkolta a valódi kilétét megannyi éven át, mert attól félt, hogy a Sith megkeresi és megöli az apját. De most, hogy a férfi a hatalmába került, nem látott okot arra, hogy tovább rejtőzködjön.

– Hát akkor hárman megyünk – mondta végül, azzal megragadta a kis asztalt, és begurította az ajtó elé, majd hátraszólt az őröknek:

– Zárják be mögöttünk az ajtót!

* * *

Lucia mélységesen aggódott a hercegnő miatt. A Jedi-templomban tett látogatásuk óta érezte, hogy valami megváltozott Serrá-ban, de sosem gyanította volna, hogy az úrnője ilyen messzire képes elmenni. Nem tudott arról, hogy szándékában áll kinyittatni a Kőbörtönt – máskülönben minden tőle telhetőt megtett volna, hogy lebeszélje erről az ostoba és veszedelmes tervről. Ám Serra bizonyára tisztában volt azzal, hogy ő tiltakozni fog, ezért nem is mondta el neki, hogy mire készül, amíg a rab nem került be a cellájába.

Lucia természetesen tudott a börtön létezéséről. A hercegnő személyes biztonsági csapatának tagjaként az emlékezetébe kellett vésnie a kastély összes lehetséges ki- és bejáratának hollétét. Ám három nappal ezelőttig csupán tervrajzokat látott. És amikor a saját szemével megpillantotta a Kőbörtönt, az teljesen másfajta, eléggé megrázó élményként hatott rá.

Amint kilépett a felszínről induló turbólift fülkéjéből, egyből megérezte, hogy gonosz helyen jár. Az állott levegőben a halál bűze terjengett. Rengeteg sötét és elmondhatatlanul ocsmány dolog történt idelent az évszázadok folyamán.

Lucia azóta éberen figyelte a barátját. Látta rajta, hogy súlyos gondok emésztik, és attól tartott, hogy a Kőbörtön komor sötétjében a helyzet tovább romlik. A hercegnő a cellában raboskodó férfi megszállottja volt, ugyanakkor nem tudott szembenézni vele. Lucia tudta, hogy ennek az egésznek a múlthoz van valami köze, de amikor megpróbált megtudni valamit az egykori eseményekről, az úrnője egyetlen szót sem árult el neki.

Más lehetőségek híján arra kényszerült, hogy kivárja, amíg Serra megteszi a következő lépését. Most, amikor végre rászánta magát, hogy első ízben odaáll a fogoly elé, Lucia szilárdan megfogadta, hogy ha törik, ha szakad, de ő is ott lesz mellette. Azt ugyan nem tudhatta, hogy a barátja miféle csapásokat élt át, és abban sem értett egyet vele, amit művelt, de azt akarta, hogy kéznél legyen, amennyiben a védencének szüksége lesz rá.

Miközben mindhárman beléptek a cellába, Lucia elcsodálkozott azon, hogy az mennyivel kisebb az őrállomásnál – az alapterülete talán a három négyzetmétert sem érte el. A szűkös kamrában félhomály uralkodott, mindössze egyetlen – rendszertelen időközönként kihagyó – mennyezeti lámpa szolgáltatott gyér, sárgás fényt.

A fogoly a bejárattal szemközi falnál állt széles terpeszben, mindkét karját rézsútosan felfelé nyújtva. A csuklóit és bokáit körülölelő bilincseket vastag láncok kötötték össze a mennyezetbe, illetve a falba ágyazott acélkarikákkal.

A kábítószer miatt nem tudta függőleges helyzetben tartani magát. Mélyen előredőlt, így feszesre húzta a felső láncait, amelyek elképesztő szögben hátrafelé feszítették mindkét csuklóját és a vállát. A szervezetében keringő senflax fájdalomcsillapító hatása nélkül irtózatos kínok gyötörték volna. A fejét is lehorgasztotta, és mert a nyaki izmai megbénultak, nem tudott felnézni az elébe érkező jövevényekre.

Serra kiválasztott egy vörös címkével ellátott fecskendőt az asztalról, majd annak tartalmát egyenesen a férfi vaskos nyakának oldalán felfutó artériába injektálta. A következő pillanatban az erőteljes stimuláns hatására a Sith hátravágta, majd ismét előrebillentette a fejét.

Amikor Lucia meglátta a Sötét Nagyúr arcát, felhördült meglepetésében. A másik két nő futó pillantást vetett rá, de amikor gyorsan megrázta a fejét, tovább egyikük sem törődött vele, és ismét a láncokon függő alakra fordították a figyelmüket.

Húsz év telt el az Új Sith Háború óta, de Lucia azonnal felismerte a foglyot. Des annak idején nem egyszerűen a szakaszparancsnoka volt, hanem a hőse. Nélküle egyik Éjjáró sem élte volna túl a háborút. Megmentette az életüket a Kashyyykon. Megint csak megmentette őket a Trandoshán. Újra és újra átvitte őket a lehetetlen helyzeteken, akkor is, amikor minden esély ellenük szólt, egészen az utolsó közös, phaseerai küldetésig. Egészen addig, amíg Ulabore hadnagy hívta a rendészeket, akik letartóztatták az őrmestert.

Lucia soha többé nem hallott róla. Az egység többi tagjához hasonlóan ő is biztosra vette, hogy kivégezték parancsmegtagadásért, illetve, amiért leütötte az elöljáróját. Idővel aztán, noha halottnak hitte őt, megesküdött magának, hogy sosem felejti el az arcát annak az embernek, aki oly sokat jelentett neki egykoron.

Amikor megpillantotta a láncokon függő őrmestert, nem tudta visszatartani meglepett hördülését. Szerencsére sem a hercegnő, sem pedig a Vadász nem jött rá, hogy miért kapott lélegzet után, és szerencsére elég hamar összeszedte magát ahhoz, hogy megelőzze a további, önkéntelen kitöréseket. Ugyanakkor, noha sikerült megakadályoznia, hogy érzései a felszínre törjenek, a belső világa valósággal felrobbant.

Kételkedett abban, hogy Des is felismerte őt. Először is, a férfi kábítószer hatása alatt állt. Ráadásul ő csupán a szakasz egyik tagja volt, egy arc a tömegben. Des volt a vezér, akire mindnyájan felnéztek, Des volt az, akit mindenki bálványozott. Ő maga csupán alacsony rangú mesterlövészként szolgált, az egység tucatnyi, zöldfülű gyalogosa közé tartozott. Hogyan is ismerte volna fel őt Des két évtized elteltével?

Nem mintha mindez számított volna Luciának. Egyetlen szót sem merészelt volna kinyögni így, hogy Serra és a Vadász ott állt mellette. A hercegnő úgy viselkedett, mintha megőrült volna. Valamilyen fajta őrület kerítette hatalmába, amelynek hatására olyan tettekre ragadtatta magát, amelyeket senki sem képzelt volna róla. Lucia nem tudta megítélni, hogy a barátja mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy ő és Des ismerik egymást. Sem pedig azt, hogy miféle parancsot adna az iktotchinak…

Így aztán Lucia arra kényszerült, hogy tétlenül ácsorogjon. Nem segíthetett Desnek. Pontosan úgy, mint azon a napon, amikor a katonai rendészek elhurcolták őt.

* * *

Serra azonnal felismerte az arcot, ezerszer látta már rémálmaiban. A férfi sokat öregedett ugyan, de a főbb vonásai megmaradtak: a kopasz fej, a sűrű, vastag szemöldök, az erős áll és a kegyetlen szempár.

Amikor felkapta a fejét, és azzal a fagyos, könyörtelen tekintetével végigpásztázott hármukon, Lucia hördült egyet. Serra a testőrére pillantott, és különös kifejezést látott az arcán – valami nyilvánvalóan felzaklatta.

Még sosem találkozott Luciánál bátrabb emberrel, de most lerítt róla, hogy nagyon megijedt. Talán fél a férfitól, noha megláncolva áll előttük? Vagy részvétet érez iránta? Lehet, hogy szörnyetegnek tartja őt, a barátját azért, amit művel? Vagy teljesen másról van szó?

A testőre váratlan reakciója nyugtalanította Serrát, és heves késztetést érzett, hogy megforduljon és kimeneküljön a cellából. Ám ezúttal nem kellett félnie a Sith-től. Most a férfi volt az áldozat, nem pedig ő.

Nem számít, mit gondol rólam Lucia – biztatta magát gondolatban. – Ezt mindenképpen meg kell tennem.

– Tudod, ki vagyok? – kérdezte kissé remegő hangon.

A Sith lassan és vontatottan válaszolt. Az imént beadott stimulálószer csupán részben semlegesítette a senflax hatásait. A méreg továbbra is sűrű ködbe burkolta az elméjét, eltompította az érzékszerveit, és zavarta a gondolkodásban.

– Egy ellenség a múltból…

A szavak összemosódva törtek elő a szájából, míg színtelen, erőtlen hangjában semmi sem utalt arra, hogy miféle érzelmek játszódnak le a bensőjében. Serra nem tudta megállapítani, hogy a férfi felismerte-e őt, vagy csupán abból a tényből vont le általános következtetést, hogy mire magához tért, fogoly lett belőle.

– A nevem Serra. Caleb lánya vagyok – közölte ekkor Serra, mert azt akarta, hogy a férfi tudja. Azt akarta, hogy tudja, ki teszi ezt vele.

A Sith nem válaszolt azonnal, mert a senflax miatt csak lassan tudott gondolkodni. Rövid szünet után a tekintetét Serra szemébe fúrva megkérdezte:

– Őérte állsz bosszút… vagy azért, amit veled tettem?

– Mindkettőért – felelte Serra, azzal felkapott egy fekete címkével ellátott fecskendőt, és a benne lévő folyadékot belenyomta a férfi nyakába. Ez az anyag másfajta hatást gyakorolt rá, mint a nyugtatószer.

Mindkét szeme befordult az üregébe, a két fogsora hatalmas erővel csattant össze, éppen csak elkerülve a nyelvét. Aztán az egész teste rángatózni kezdett, amitől a láncai fülsértően csörömpöltek.

Lucia csak pár pillanatig tudott odanézni, aztán részben undorodva, részben szánakozva elfordult. A Vadász éppen ellenkezőleg, közelebb hajolt, és kíváncsian figyelt – a vegyszerekkel végrehajtott kínzás szemmel láthatóan elbűvölte. Serra tíz teljes másodpercen keresztül hagyta szenvedni a foglyát, majd beadta neki egy sárga címkés fecskendő tartalmát.

– Érted már, hogy milyen kínokat tudok okozni neked? – kérdezte aztán a férfitól. – Érted már, hogy milyen érzés az, amikor valaki kiszolgáltatott és tehetetlen?

A Sith most sem válaszolt rögtön. Szaggatottan zihálva lélegzett, kopasz fején és az arcán verejtékcseppek ütköztek ki. A bal kezét furcsa görcs kerítette hatalmába, őrülten vergődött és rángatózott a bilincs fogságában.

– Nem taníthatsz meg semmire engem… – nyögte elhaló hangon. – Többet tudok a szenvedésről, mint amennyit te egyáltalán képes lennél felfogni…

– Miért ölted meg az apámat? – kérdezte Serra, azzal felmarkolt egy újabb, fekete címkés fecskendőt, amit a férfi elé tartott, hogy az jól lássa.

– Nem én végeztem Calebbel – felelte a Sötét Nagyúr.

Serra pillanatnyi habozás nélkül beledöfte a tűt a férfi nyakába, határozottan benyomta a dugattyút, és ekkor újabb roham vette kezdetét. Serra ezúttal kétszer annyi ideig várt, mint az imént, majd beadta az ellenszert, és ridegen ráförmedt a Sith-re:

– A hazugságért büntetés jár!

– Nem én öltem meg az apádat… – állította konokul a férfi, bár olyan halk hangon, hogy alig lehetett érteni.

– Megmondtam neked – szólt közbe ekkor a Vadász –, hogy másvalakit is láttam az álmaimban. Egy fiatal, szőke nőt. Talán ő a gyilkos.

Serra haragos pillantást vetett az iktotchira, majd ismét a láncokon függő Sötét Nagyúrra fordította a figyelmét, és megkérdezte tőle:

– Igaz ez?

A Sith hallgatott, viszont a szája sarkában alattomos mosoly bujkált.

– Mondd el, hogy mi történt az apámmal! – kiáltotta Serra, és nyitott tenyérrel pofon vágta a férfit. Hosszú, ápolt körmei végigszántottak a fogoly arcán, és négy hosszú, mély árkot vájtak a bőrébe. A sebekből azonnal folyni kezdett a vér; kövér, vörös cseppek futottak a Sith álla felé.

A Sötét Nagyúr azonban ekkor sem válaszolt. Serra a fogait csikorgatva lenyúlt, hogy felvegyen egy újabb fekete címkés fecskendőt, ám ekkor Lucia elkapta a csuklóját, és felkiáltott:

– Nem ő végzett az apáddal! Miért folytatod ez az őrültséget?

Serra dühösen kirántotta kezét testőre markából, és szintén emelt hangon felelt:

– Lehet, hogy nem ő követte el, de ő az oka annak, hogy meghalt az apám! – Hirtelen a fogoly felé fordult, és rákiabált:

– Ezt is tagadod?

– Caleb gyenge volt… – mormolta halkan a Sith. – Amikor többé nem lehetett hasznát venni, meghalt. Ez a sötét oldal útja.

Serra felkapta a fecskendőt az asztalról.

– Ezzel nem hozhatod vissza az apádat! – figyelmeztette őt már-már könyörögve Lucia.

– Meg akarom értetni vele, hogy milyen a rettegés! – hadarta indulatosan Serra. – Meg akarom értetni vele, hogy milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni! Azt akarom, hogy tudja, milyen érzés áldozatnak lenni! Meg akarom értetni vele, hogy amit az apámmal és velem csinált, az rossz!

– A gyengék mindig is áldozatok lesznek – jelentette ki valamivel erősebb hangon a Sötét Nagyúr. – Ez az univerzum törvénye. Az erős elveszi azt, amit akar, a gyengék pedig szenvednek. Ez a sorsuk. Elkerülhetetlen. Csakis az erős maradhat életben, mert csakis az erős érdemli meg, hogy életben maradjon.

– Csak azért hiszel ebben, mert nem tudod, milyen a szenvedés! – vágott vissza a hercegnő.

– Tudom, hogy mi a szenvedés – felelte meglepően tisztán és érthetően a Sith. – Én is voltam már áldozat. De nem voltam hajlandó elfogadni, hogy egész életemben szenvedjek. Én erőssé tettem magam!

Mialatt beszélt, az arcán tátongó sebekből induló vércseppek elérték az álla csúcsát, és ott egyesülve lehullottak a kőpadlóra.

– Azok, akik áldozatok, nem hibáztathatnak mást, csak saját magukat – folytatta a férfi. – Nem érdemelnek szánalmat. A saját hibáik és a gyengeségük miatt áldozatok!

– Csakhogy nem számít, milyen erős vagy! – kiáltotta Lucia, váratlanul beleavatkozva a vitába. – Hát nem tudod felfogni? Erősnek hiszed magad? Mégis fogolyként végezted!

– Ha erősebb lennék, nem tudtatok volna elkapni – válaszolta a Sith, és a szemében harcias fények gyúltak. – Ha nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megszökjek, tovább fogok szenvedni, amíg meg nem halok. De ha elég erős vagyok ahhoz, hogy megszökjek…

Serra lecsapta a fekete jelzésű fecskendőt, felragadott egy zöld címkéset, és sietve belenyomta tartalmát a Sith nyaki verőerébe.

– Sosem hagyod el élve ezt a börtönt! – ígérte aztán, mialatt a foglya ismét a kábítószer hatása alá került – a tekintete elhomályosult, és a feje előrebillent.

Serra az imént rájött, hogy hiába a kábítószer és a láncok, a Sötét Nagyúr elég ravasz ahhoz, hogy még ebben az állapotában is veszélyes legyen. Kettejük vitája annyira lekötötte a figyelmét, hogy éppen csak észrevette a jeleit annak, hogy a senflax kezd lebomlani a férfi szervezetében. Korábban úgy hitte, hogy több óra múlva kell csak beadnia az újabb adagot, de rosszul becsülte meg a másik két vegyület hatásait. Az ijesztő tapasztalat nyomán megfogadta magának, hogy a jövőben még óvatosabb lesz.

– Pillanatnyilag gyenge vagyok… – motyogta a lába előtti kőlapokra meredve férfi, aki még ekkor sem adta fel. – Nincs hatalmam. Szenvedést okoztál nekem, mert elég erős vagy ahhoz, hogy megtehesd. A tetteid alátámasztják azt az igazságot, amiben én hiszek.

Serra megrázta a fejét, és indulatosan visszavágott:

– Nem! Az apám arra tanított engem, hogy segítsek azoknak, akik bajban vannak! Az erősnek fel kell emelnie a gyengét, nem pedig eltaposni! Az apám ebben hitt, és én is ebben hiszek!

A fogolynak valahogyan sikerült felemelnie a fejét, és vérfagyasztó tekintetét a hercegnő szemébe fúrva kijelentette:

– Az apád végzetét az okozta, amiben hitt!

Serra fellendítette a kezét, hogy ismét megüsse a férfit, de hirtelen mozdulatlanná dermedt, és azért küzdött, hogy úrrá legyen a szomorúságán és a haragján, amelyek kis híján az őrületbe kergették.

– Úrnőm, már nem tudsz tisztán gondolkodni – mondta ekkor halkan Lucia, és a hercegnő vállára tette a kezét. – Le kell higgadnod.

Serra tudta, hogy a barátjának igaza van. A Sith a maga rejtélyes és alattomos módján behatolt a fejébe. Ki kellett mennie a cellából, hogy megnyugodjon. Úgy számította, hogy az utolsó adag senflax még legalább egy órán keresztül kábulatban fogja tartani a foglyot. Elég ideje lesz arra, hogy visszanyerje a hidegvérét és összeszedje a gondolatait, mielőtt ismét szembenéz a szörnyeteggel.

Leeresztette a kezét, minden további szó nélkül hátat fordított a fogolynak, és miután a kopogtatására kinyílt előtte az ajtó, a Vadászt és Luciát hátrahagyva kirohant a cellából.

Tizenhetedik fejezet

Amikor a hercegnő kiviharzott az ajtón, Lucia erős késztetést érzett, hogy utána fusson. Jól látta, hogy Des szavai szörnyű fájdalmat okoztak a barátjának, és más körülmények között indult volna, hogy megvigasztalja őt. De azóta, hogy belépett a nyomorúságos kőkamrába, és felismerte a falhoz láncolt férfit, minden megváltozott.

A Vadász mosolyogva meredt rá, és Lucia tudta, hogy az iktotchi gonosz. Eltorzult a lelke. Élvezettel nézte végig, hogy Serra megkínozza a foglyot, élvezte annak kínlódását. És Lucia gyanította, hogy az orgyilkos Serra szenvedésében is örömét lelte.

Rezzenéstelen arcot vágva viszonozta a Vadász tekintetét, de nem szólt semmit. Néhány pillanatig némán és mozdulatlanul néztek egymás szemébe, aztán az iktotchi közönyt színlelve elfordult, mintha a testőrnő még arra sem volna méltó, hogy egyáltalán észrevegye. Lucia aztán mindvégig figyelte az orgyilkost, mialatt az kisétált a cellából, és kettesben hagyta őt a rabbal.

Lucia azon kezdett töprengeni, hogy Des vajon rászolgált-e a sorsára – végső soron Sith Nagyúr lett belőle. Igen, ő maga is a Sith Hadseregben harcolt a háború idején, de közönséges gyalogosként. A legtöbb bajtársához hasonlóan csakis azért állt be katonának, mert nem látott más megoldást arra, hogy maga mögött hagyja gyötrelemmel és reménytelenséggel teli életét. Őket valamennyiüket a kétségbeesés fordította szembe a Köztársasággal, de attól még tisztességes nők és férfiak maradtak.

A Sötét Nagyurak viszont kivétel nélkül szörnyetegek voltak. Könyörtelen és kegyetlen teremtmények, akik mit sem törődtek a katonáik életével. Néha úgy tűnt, élvezetüket lelik a parancsnokságuk alá tartozó harcosok szenvedésében és pusztulásában. A puszta jelenlétükkel rémületet ébresztettek mindenkiben, és éjszakánként a katonák borzongva mesélték a történeteket arról, hogy a Sith-ek miféle kegyetlenségeket követtek el nem csupán az ellenségeikkel, de azokkal a szövetségeseikkel is, akik valamilyen formában csalódást okoztak nekik.

Lucia sosem hitte volna, hogy valaha sajnálatot fog érezni egy Sith-mester iránt. Viszont azt sem hitte volna, hogy Desből egyszer Sötét Nagyúr lesz.

Azzal érvelt magának, hogy ha Des valóban megölte Calebet, akkor saját magának köszönheti a sorsát. Ám az imént, a vallatás során konokul ragaszkodott ahhoz, hogy nem ő végzett a gyógyítóval, és Lucia meg volt győződve arról, hogy egykori parancsnoka igazat mond. Úgy látszott, még az iktotchi is hisz neki. Minden bizonyíték amellett szólt, hogy ártatlan, legalábbis abban az egy gyilkosságban. Ezt erősítette meg a Jedik beszámolója, továbbá az, hogy a Vadász szerint egy szőke nő is jelen volt a helyszínen, és persze a saját, határozott tagadása. De mindez nem ingatta meg Serrát. Nem törődött sem a tényekkel, sem az észérvekkel. A gyűlölete annyira elvakította, hogy semmi sem érdekelte.

Az előbb ugyan éktelen haragjában kirohant, de Lucia tudta, hogy csak idő kérdése, és visszatér, hogy újra megkínozza Dest. Látta az őrületet Serra szemében. A hercegnő bosszúra szomjazott…

Lucia ismerte ezt a tekintetet, ugyanezt látta a bajtársai szemében akkor, amikor a rendészek bilincsbe verték, és elhurcolták Dest. A hercegnőnek nem számított, hogy a férfi valóban elkövette-e a bűnt, vagy sem. Azt akarta, hogy szenvedjen az apja haláláért. És senki sem mondhatott semmi olyat, aminek hatására meggondolta volna magát.

Viszont, ha nem is ölte meg Calebet, attól még szörnyeteg… valószínűleg rászolgált a halálra…

A vallatás alatt mind jobban elszörnyedve hallgatta a fogoly szájából előtörő szavakat. Egyértelműen kiderült belőlük, hogy Des immáron a sötét oldal híve, és elfogadta a Sith-ek tanításait. Hogy többé nem az a férfi, akire ő emlékezett; az Éjjárók bajtársiassága mit sem jelentett annak a teremtménynek, aki lett belőle.

De nekem még sokat jelent.

Ő maga mind a mai napig hitt az Éjjárók eszményeiben. Annak idején a szakasz tagjai vigyáztak, és számítottak egymásra annak érdekében, hogy életben maradjanak. Tisztelték és ápolták az egységességüket, amit a kizárólag a csapat tagjai számára fenntartott, titkos üdvözlés jelképezett: az egymást köszöntő harcosok az öklükkel erőteljesen megkopogtatták a mellkasukat, közvetlenül a szívük felett.

Lucia úgy érezte, hogy akármivé lett is Des, még most is tartozik neki az életéért. A férfi annyiszor mentette meg őt – és az egész szakaszt hogy nem is lehetett összeszámolni. És mégis, amikor a rendészek elvitték, nem állt hatalmában segíteni neki. Most viszont az élet váratlanul felkínált egy újabb lehetőséget, hogy törlessze az adósságát.

Lenézett a padlóra, az egyre terebélyesedő vérfoltra, és tovább töprengett.

Nem csupán Desért teszed – mondta magának, és a kerekes asztalon sorakozó fecskendőkre fordította figyelmét.

Biztosra vette, hogy Serrában a gyűlölet hamarosan tovább erősödik. Úrnője egyre gonoszabb lesz, valahányszor visszatér a cellába, hogy újra és újra meggyötörje a tehetetlen foglyot. A férje elvesztése az őrület peremére sodorta, és ez a szörnyű kínvallatás áttaszítja a határon…

Lucia az előző percek folyamán végignézte, hogy az úrnője különféle szereket injektál egyenesen a fogoly nyaki verőerébe. Nem tudta pontosan, hogy az egyes vegyületek mit okoznak, de eleget látott ahhoz, hogy megértse a hatásaikat.

A fekete jelzésű fecskendők tartalma görcsöket váltott ki, ezekkel Serra megkínozta a férfit. A sárga fecskendőkben lévő folyadék véget vetett a görcsöknek, míg a zöldek anyaga elkábította Dest. Ám a vörös címkéjű fecskendők tartalma – az, amelyet a hercegnő a vallatás elején adott be áldozatának – felébresztette őt. Valamilyen fajta stimulánsnak vagy ellenszernek kellett lennie, ami semlegesítette a kábítószert, amely tehetetlenné és végzetesen kiszolgáltatottá tette Dest.

A testőrnő a válla felett hátrapillantva meggyőződött arról, hogy az őrök egyike sem figyeli, és gyorsan felkapott egy vörös címkés fecskendőt. A szomszédos helyiségben túl sok volt a zsoldos ahhoz, hogy áttörjön rajtuk a fogollyal, legfeljebb annyit ért volna el, hogy mindkettőjüket megöleti. De nem is kellett kivinnie innen Dest ahhoz, hogy megmentse őt. A legendás őrmester minden helyzetben feltalálta magát, mindig tudott vigyázni magára, már azelőtt is, hogy szert tett a Sötét Nagyurak titokzatos hatalmára. Lucia tudta, hogy képes lesz egyedül is megszökni – amennyiben ő egy kicsit segít neki.

Óvatosan belenyomta a tűt a férfi combjába, azt remélve, hogy így a szer lassabban fog szétterjedni a szervezetében. Tartott ugyan attól, hogy túl nagy adagot ad be, és megöli Dest, de úgy hitte, még az is jobb lesz annál, mint ha a férfi életben marad, és újabb kínzásokat kell elszenvednie.

Visszarakta a fecskendőt az asztalra, majd sarkon fordult, és kisietett a cellából. Nem maradhatott itt, hogy megfigyelje az eseményeket – meg kellett találnia a hercegnőt. Biztosra vette, hogy az ellenszer hamarosan hatni fog, vagyis Des néhány perc múlva magához tér. És miután ismét módjában áll majd megidézni a sötét oldal irtózatos erőit, nem lesz az az ajtó vagy fal, ami meg tudná állítani őt…

Lucia átvágott az őrállomáson. A zsoldosok minden figyelmüket a kártyacsatára fordították, szemlátomást fogalmuk sem volt arról, hogy ő az imént mit művelt. Serrának és a Vadásznak nyomát sem látta, így aztán odaszólt a katonáknak:

– Hová ment a hercegnő?

A zsoldosok sokáig hallgattak, majd egyikük felpillantott a lapjaiból, és mogorván válaszolt:

– Nem mondta meg. Egyszerűen csak elment.

– És ti hagytátok, hogy egyedül távozzon? – csattant fel ingerülten Lucia.

– Nem egyedül ment. Az iktotchi is vele van… – válaszolt a férfi, de aztán a testőrnő zordon tekintete láttán a torkán akadt a szó.

Lucia rádöbbent, hogy egyszerű zsoldosok ülnek előtte. Ezeket az alakokat nem érdekelte más, csakis a beígért kreditek.

– Zárjátok be a cella ajtaját! És ha bármi baj van, aktiváljátok a riasztót! – parancsolta nekik, és magában hozzátette:

– Így időben jön a figyelmeztetés ahhoz, hogy elvigyem innen a hercegnőt.

A zsoldosok közül ketten, ha vonakodva is, de felálltak, és elindultak, hogy végrehajtsák az utasítást, Lucia pedig megfordult, és nekivágott a felső szintre vezető lépcsősornak.

Teljesen hidegen hagyta az a biztos tudat, hogy amikor Des kitör majd a cellából, lemészárolja az őreit. Ezek a nők és férfiak nem voltak a bajtársai. Megfelelő árért cserébe gondolkodás nélkül lelőtték volna őt. Közönséges zsoldosok voltak csupán, az életük mit sem jelentett a számára.

Annál jobban érdekelte Serra sorsa. Akármit tett is az úrnője, a hűség és a barátság eltéphetetlen szálai fűzték hozzá. Esküt tett, hogy minden bajtól megoltalmazza őt, és ha kell, a saját élete árán is megmenti. Tudván tudta, hogy amikor Des kiszabadul, vadászni fog a hercegnőre. És Lucia azt akarta, hogy amikor megszólal a fogoly szökését jelző riadó, ő már Serra mellett legyen, hogy biztonságos helyre juttassa őt.

És ha Des elkap minket, mielőtt eltűnhetnénk – próbálta megnyugtatni magát gondolatban talán emlékezni fog rám. Talán sikerül rávennem, hogy hagyja életben Serrát.

Ehhez azonban először is meg kellett találnia az úrnőjét.

Tizennyolcadik fejezet

A Victory szélvész gyorsan és alacsonyan száguldott a Doan ocsmány, sebhelyes felszíne felett. Amikor a fedélzeti szenzorok jelezték, hogy a géptől néhány száz kilométerre heves homokvihar dühöng, Zannah bekötötte magát, míg tőle balra Set a szokásos testhelyzetben üldögélt: elterült az ülésében, a lábát vízszintesen előrenyújtva a műszerfal tetején nyugtatta.

Zannah módosított kissé az irányon, így nyílegyenesen a távolban tomboló fergeteg felé fordította gépét. Percekkel később, amikor a hatalmas forgatag elnyelte őket, nem vesztegette az idejét arra, hogy figyelmeztesse a jelöltjét.

A stabilizátorok megóvták a hajót a sérülésektől, de a gép nagyokat ugrott, ide-oda lendült vagy szeszélyesen táncolt annak függvényében, hogy a szél éppen melyik irányból és mekkora erővel ostromolta. Set már az első pillanatokban kifordult az ülésből, de amint a padlóra érkezett, egy ügyes gurulással sikerült csökkentenie a lendületét, azután máris talpra állt.

– Ezt szándékosan csináltad! – fakadt ki vádló hangon, és megkapaszkodott az ülése háttámlájában, mert a gép továbbra is hevesen ugrált.

– Minden pillanatban tudnod kell arról, hogy mi történik körülötted – felelte higgadtan Zannah. – Az éberséged egyetlen másodpercre sem lankadhat.

– Azt hittem, a korábban megadott információval kiérdemeltem, hogy mára vége legyen a tanításnak! – morogta Set, mialatt ismét letelepedett az ülésébe, és magára húzta a biztonsági hámot.

– Rosszul hitted – válaszolta kurtán Zannah.

Noha feddésnek szánta szavait, elismerte magában, hogy Set meglehetősen értékesnek bizonyult. Nem csupán Darth Andedduról, illetve a néhai Sith holokronjáról beszélt, de azt is tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy az elrablói hol tartják fogva Bane-t.

– A mesteredet valószínűleg a Kőbörtönbe vitték – jelentette ki röviddel az indulás után.

– Kőbörtön? – visszhangozta a baljós nevet Zannah.

– A doani nemesek építtették évszázadokkal ezelőtt a politikai foglyoknak – magyarázta a Sötét Jedi. – A történelmi feljegyzésekben számtalanszor felbukkan.

– Miféle védelmi rendszerek vannak ott? – kérdezte Zannah.

– Meglehetősen szabványosak – felelte Set. – Légelhárító lövegek. Belül fegyveres őrök. És afféle végső megoldásként egy robbanássorozattal az egészet össze lehet omlasztani.

– Ezek szerint észrevétlenül kell bejutnunk – állapította meg gondterhelten Zannah.

– Az könnyebb lesz, mint gondolnád – közölte elégedetten mosolyogva Set. – A Kőbörtönt nem használják már vagy harminc éve.

Zannah egy csapásra sok mindent megértett a rejtélyből. Egy elit katonákból vagy zsoldosokból álló csapat könnyűszerrel őrizhetett egyetlen foglyot az elhagyatott létesítményben úgy, hogy nem vonták magukra senki figyelmét. Minden a rendelkezésükre állt, amire csak szükségük lehetett – a cellák, a vallatóhelyiségek. És ha meghúzták magukat valahol a komplexum szívében, senki sem találhatott rájuk, egyszerűen azért, mert senki sem sejthette, hogy ott vannak. Zannah részint a tanulmányaiból, részint a saját tapasztalataiból jól tudta, hogy az ellenséggel szembeni legjobb védelmet sokszor a rejtőzködés nyújtja. Ám azzal is tisztában volt, hogy amikor a titok napvilágra kerül, a rejtőzködők rendkívül sebezhető állapotba kerülnek…

– Aligha számítanak arra, hogy valaki megtámadja a börtönt, így aztán kétlem, hogy aktiválták a külső védelmi rendszert – folytatta Set, hangosan kimondva azokat a gondolatokat, amelyek egy pillanattal korábban átcikáztak Zannah elméjén. – Valószínűleg kevesen vannak, ami annyit tesz, hogy nem nélkülözhetnek senkit, aki felügyelné az állomásokat. És ha helyreállítanák az energiaellátást a rendszerekben, az olyan volna, mintha elküldenének egy rádióüzenetet, amellyel mindenkivel tudatják, hogy ott vannak.

Zannah ebben a percben jött rá, hogy a Sötét Jedi minden túlzott önbizalma és laza viselkedése ellenére szeret jó előre felkészülni. A férfi nem félt a rögtönzéstől, sem pedig az alkalmazkodástól, de tudni akarta, hogy mibe ugrik bele – legalábbis rövid távon. Már csak arra kell megtanítanom, hogy ugyanilyen előrelátóan tervezzen hosszú távra – jegyezte meg magának Zannah. – Aztán pedig türelmet kell belevernem, hogy képes legyen várni.

A Victory áthaladt a homokvihar szemén, áttört a másik oldalán, majd tovább száguldott egy a messzeségben álló magas kőoszlop felé. Zannah örömmel látta, hogy bár ismét egyenesen és zökkenőmentesen repülnek, Setnek eszébe sem jut, hogy hátradőljön, és feltegye lábát a műszerfalra.

A Sötét Jedi gyorsan tanult, és több alkalommal is felvillantott valamit, amivel tanúbizonyságát adta a benne rejlő lehetőségeknek. Zannah úgy vélte, a férfi talán mégsem teljesen reménytelen eset. Vagy talán – mert ezt is belátta – ő maga annyira elkeseredetten szeretne tanítványt találni, hogy hajlandó szemet hunyni a pimasz alak hibái felett…

– Ott – szólalt meg váratlanul Set –, az a sziklaoszlop, pontosan előttünk! Az kell nekünk!

A gyors ütemben sűrűsödő alkonyatban Zannah éppen csak felfedezte a távoli kőpillér körvonalait. Ebből a messzeségből nézve óriási gyertyára hasonlított: a magas és karcsú sziklaalakzat felett a királyi palota száz és száz lámpája ragyogott.

Zannah a lehető legalacsonyabbra vitte a hajót, hogy az öt kilométerrel felettük működő radarok keresősávja alatt maradjon. Amikor pillanatokkal később a fedélzeti letapogatókkal felderítette az oszlopot, a műszerek több száz élőlényt találtak, ám ezek kivétel nélkül a fennsíkon tartózkodtak. Az oszlop belsejéből nem érkeztek életjelek, de erre nem is lehetett számítani – a felderítőrendszer nem látott át több száz méter tömör sziklán.

Zannah ekkor az Erőn keresztül igyekezett tájékozódni, és amint kiterjesztette a tudatát, teljesen más képet kapott. Érzékelte, hogy sötét és hatalmas teremtmény rejtőzik a pillér gyomrában. Egy ütemmel később felismerte a mestere jelenlétét, viszont ebből a távolságból nem lehetett megállapítani többet, csupán annyit, hogy Bane valahol odabent van.

– Lenni kell néhány álcázott dokknak, körülbelül az oszlop fele magasságánál – jelentette ki Set. – A börtönhöz tartoznak, és valószínűleg úgy néznek ki, mint a kisebbfajta barlangok. Ha minden igaz, nem könnyű észrevenni őket.

A Victory alig száz méterre járt a magasba nyúló kőalakzat alapjától, amikor Zannah felrántotta a gép orrát, és ezzel egy időben ráadta a tolóerőt. A hajó szűk ívben felfelé lendült, aztán függőlegesen dübörgött az égbolt irányába, az oszloptól alig tízméternyire, közben a tömegvonzás és a gyorsulás az ülésébe préselte mindkét utast.

Zannah leszállásra alkalmas helyet keresett, és bár túl sötét volt már a vizuális megfigyeléshez, a fedélzeti szenzorok háromdimenziós térképet szolgáltattak neki az oszlop felületéről – ami távolról nézve simának és egyenletesnek látszott, de a valóságban durva volt és szabálytalan. A szél, a homok és víz az évezredek – vagy inkább évmilliók – folyamán kisebb hornyokat, valamint tágas csatornákat vésett a sziklába. A többé-kevésbé függőleges vájatokkal szeldelt felszínen kisebb-nagyobb, szabálytalan formájú nyílások sötétlettek. Az üregek zömének mélysége alig haladta meg a tíz métert, a többi valódi járat volt, és sokkal mélyebbre nyúlt bele a sziklába. Ugyanakkor alig tucatnyi akadt, amelyikbe a hajó belefért volna.

– Kapaszkodj… – mormolta halkan Zannah, majd határozottan maga felé húzta a botkormányt.

A Victory hátrafelé dőlve elszakadt az oszloptól, majd szűk hurkot írt le, amelynek közepén Zannah félorsóba vitte a hajóját, így a forduló végén a gép jobb oldala felfelé, míg az orra a kiválasztott torkolatra mutatott. Pillanatokkal később teljes lendülettel besuhantak a nyíláson, mire Zannah vízszintesre billentette hajóját, ezzel egy időben aktiválta az összes fékezőfúvókát, végül tökéletes leszállást hajtott végre úgy, hogy a gép három futóműve egyazon pillanatban érkezett a sziklapadlóra.

Set nem szólt semmit, de Zannah a szeme sarkából látta, hogy a férfi elismerése jeléül felvonja mindkét szemöldökét. Kevésbé drámai manővert is választhatott volna, hogy elérje a célállomást, de mostanra már tudta, hogy leendő tanítványa szereti stílusosan és látványosan intézni a dolgokat. Ezért aztán arra gondolt, hogy lenyűgözi őt a repülési tudományával, és ezzel egy újabb lépést tesz annak érdekében, hogy kivívja a Sötét Jedi tiszteletét és hűségét.

A fülke elülső ablakain át kitekintve Zannah nem látott mást, csupán a teljes sötétséget, ezért felkapcsolta a Victory külső reflektorait, és ezzel fényárba borította az üreget. Természetes eredetű, durva kőfalak vették körül őket, ám alattuk sima és sík padozat terült el. Bal kéz felől egyetlen alagút vezetett befelé, amely túl egyenes volt ahhoz, hogy a természet műve legyen.

– Ha minden igaz, körülbelül tíz-tizenkét ehhez hasonló dokk létezik – tájékoztatta Set a Sötét Úrnőt, mialatt kiszálltak a hajóból –, és mindegyiket egy-egy járat köti össze a létesítmény alsó szintjeivel.

– Nagy kár, hogy nem találtál holotérképet a börtönről – jegyezte meg Zannah, mert nem akarta, hogy a férfi az eddigi eredményei miatt elbízza magát.

– Talán szét kéne válnunk – javasolta Set. – Ha kétfelé keresgélünk, nagyobb lesz az esély arra, hogy megtaláljuk a mesteredet.

– Egyedül megyek – közölte gondolkodás nélkül Zannah. – Te itt maradsz, és vigyázol a hajóra.

– Vigyázzak a hajóra? – mordult fel meglepetten és sértődötten a Sötét Jedi. – Mégis, kitől félted?

– Bane elrablói talán ellenőrzik néha a bejáratokat – válaszolta Zannah. – Ha megtalálják a gépet, valószínűleg megbénítják, és azzal megfosztanak minket az egyetlen eszköztől, amivel elmenekülhetünk.

– Remek – felelte rövid megfontolás után Set. – Hát akkor itt fogok üldögélni, és őrzöm a hajót, akár egy cyborreai harci kutya.

– Felteszem, különösebb gond nélkül el tudsz majd bánni bárkivel, aki betéved a dokkba – tette hozzá Zannah.

– Mindenkivel, kivéve a mesteredet – jelentette ki magabiztosan Set.

Vele talán még én sem tudok elbánni – gondolta Zannah, azzal a Sötét Jedi válaszával elégedetten aktivált egy fényrudat, majd annak halovány fényénél tájékozódva nekivágott a Kőbörtönbe vezető alagútnak.

* * *

Set éberen figyelte újdonsült mestere hátát, nyomon követte az előrehaladását mindaddig, amíg befordult egy sarkon, és eltűnt a szeme elől.

Miután magára maradt a barlangban, egy darabig a Victory oldalának dőlve ácsorgott, és a megérkezésükön töprengett. Elég jó pilótának tartotta magát, de sosem merészelt volna megpróbálkozni azzal a félorsóval egybekötött hátrabukfenccel, amivel Zannah behozta gépét az üregbe. Tudta, hogy a nő az ő kedvéért csillogtatta a tudását, de ettől a teljesítménye nem hatott kevésbé lenyűgözőnek.

Néhány perc elteltével járkálni kezdett a hajó mellett, és egyre nyugtalanabbul rugdosta a porban heverő kavicsokat. Nem szerette, ha parancsoltak neki, és nem szeretett tétlenül üldögélni.

Csak ne csinálj semmi ostobaságot! – szólt rá saját magára gondolatban. – Zannah már többször kifejtette, hogy a türelem mennyire fontos. Könnyen meglehet, hogy ez nem más, mint egy újabb próbatétel.

Obba mester annak idején gyakran biztatta a tanítványait arra, hogy meditáljanak, ha nem akad más feladatuk vagy tennivalójuk. Azt állította, hogy ez a fajta elmélyülés erősíti a lelket és a szellemet. Set azonban sosem rajongott a meditációért. Sokkal jobban szeretett tenni valamit – bármit –, minthogy transzba esve belevesszen a gondolataiba.

Hirtelen elhatározással leguggolt, és addig kotorászott maga körül, amíg összeszedett öt ökölnyi méretű követ. Amennyire csak tudta, lefújta róluk a port, és gondosan megvizsgálta valamennyit; éles sarkokat keresett, amelyek megvághatták volna a bőrét.

Aztán a leletekkel elégedetten nekilátott zsonglőrködni, hogy elüsse valamivel az időt.

Egyszerű dobásokkal kezdett, hogy kitapasztalja a kövek tömegét és egyensúlyát. Aztán egyik kezéből a másikba dobálta őket, így a szikladarabok jobbról balra haladva magas ívet írtak le a levegőben, míg balról jobbra rövid úton átugrottak a két marka között. A következő lépésben vagy a háta mögött kapta el, vagy ott dobta fel a köveket, majd ezt a kettőt folyamatosan váltogatta anélkül, hogy akárcsak egyszer is megtörte volna a ritmust.

Hogy tovább nehezítse a feladatot, addig pillantgatott a padlóra, amíg néhány méternyire felfedezett egy újabb, megfelelő méretű szikladarabot. A már meglévő köveit tovább forgatva apró, csosszanó lépésekkel odaoldalazott a kiszemelt törmelékdarabhoz, alábújtatta a csizmája orrát, és felrúgta a levegőbe, ahol is csatlakozott a kő körbe-körbe száguldozó társaihoz.

Még néhányszor megismételte a trükköt, ide-oda járkált az üregben, hogy tovább bonyolítsa a mutatványt, míg végül tíz követ röptetett egyszerre, aztán a száját utálkozva lebiggyesztve hagyta, hogy valamennyi a padozatra hulljon.

Nem játszani jöttél ide! – intette magát gondolatban.

Leendő mestere alig negyedórája ment el, és őt máris elviselhetetlen unalom gyötörte.

Végül, jobb szórakozás híján lehunyta a szemét, hogy könnyebben tudjon összpontosítani, kiterjesztette a tudatát, és letapogatta a közvetlen környezetét. Először nem tapasztalt az égvilágon semmit, Zannah rég eltűnt a létesítmény gyomrában.

Mind erősebben koncentrálva még nagyobbra tágította érzékelésének körét. Homlokán apró verejtékcseppek formálódtak, de körülbelül egy perc elteltével életjelekre bukkant. Az Erő bizonyos mértékig valamennyi élőlényt áthatotta, és a Jediket megtanították arra, hogyan érzékelhetik mások jelenlétét. A hétköznapi teremtményeket alig lehetett észrevenni, valahogy úgy, mint egy homályos fényfoltot a délutáni napsütésben. Azok viszont, akiknek bensőjében ott rejlett a hatalom – mint például Zannah-ban vagy a többi Jediben sokkal feltűnőbben izzottak, sőt egyesek valósággal ragyoglak.

Set legnagyobb meglepetésére – miközben mind tágabbra nyitotta érzékelésének hatókörét – több erős fényfoltot is észlelt. Arra ugyan számított, hogy rátalál Zannah-ra és Darth Bane-re, de rajtuk kívül másokra is rábukkant. Azt nem igazán tudta megállapítani, hogy ezek az illetők hányan vannak, illetve hogy pontosan hol tartózkodnak – az élőlények érzékelése nem tartozott az egzakt tudományok közé. Azt viszont biztosra vette, hogy ott tartózkodnak valahol, az irdatlan kőoszlop mélyén.

És ezek a teremtmények nem Jedik…

A világos oldal szolgáit sajátos, eltéveszthetetlen aura lengte körül – akárcsak azokat, akik a sötét oldal hívéül szegődtek.

Bane talán máris talált magának egy új tanítványt – vélte magában Set. – Lehet, hogy Zannah-ra kínos meglepetés vár?

A nő más körülmények között bizonyosan felfigyelt volna az idegenek jelenlétére, de Set tudta, hogy Zannah most egyetlen dologra összpontosít, nevezetesen arra, hogy megtalálja a mesterét. És mert az elméjét csakis arra használja, hogy meghatározza Bane pontos helyzetét, lehetséges, hogy nem veszi észre a többieket. Egészen addig nem, amíg nem botlik beléjük.

Set elbizonytalanodva törte a fejét, és nem tudta eldönteni, hogy mitévő legyen. Zannah-nak vajon szüksége volna a segítségére? És ha igen, az mit érdekli őt?

Ha le akarsz lépni, most van rá a legjobb lehetőséged. Csak ugorj be a gépbe, és húzz el innen!

Tudatában volt annak, hogy ha eltűnik és Zannah meghal, valószínűleg soha senki nem fogja megtudni, hogy itt járt. Ebben az esetben nem kellene aggódnia amiatt, hogy Darth Bane a nyomába ered, miután a Sith még a létezéséről sem szerezne tudomást. Csakhogy azt is biztosra vette, hogy ha Zannah életben marad, akkor mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy bosszút álljon. És miután ő nem lesz jelen, és nem fogja látni a párbaj végkimenetelét, élete végéig éberen kell majd figyelnie, hogy mikor bukkan fel a nő a háta mögött.

Ami nem sokban különbözne attól, amit most csinálsz. Sikerült egy lépéssel a Jedik előtt járnod megannyi éven keresztül. Mennyivel lenne nehezebb ezzel egy időben a Sith-ek előtt járni?

De mindezeken felül bőven akadtak más, megfontolásra érdemes szempontok is. Például, hogy ha elmenekül, azzal lemond annak az esélyéről, hogy tanuljon Zannah-tól. Tudta, hogy a nő hatalma sokkal, de sokkal nagyobb a sajátjáénál. A Sötét Úrnő olyan dolgokat taníthatott meg neki, amiket senki más. Nem lett volna könnyű hátat fordítani ennek a tudásnak Set a két lehetőség között őrlődve még tágabbra terjesztette érzékelésének körét abban a reményben, hogy sikerül még valamit megtudnia a helyzetről. Máris túlhajszolta magát, a képességeiből nem futotta sokkal többre, de tudta, hogy életének legfontosabb döntése előtt áll. Nem engedhette meg magának, hogy tévedjen.

A homlokában szúró fájdalom ébredt, mintha valaki egy hosszú tűt döfött volna a két szeme közé. Nem szokott hozzá ehhez a fajta elnyújtott erőfeszítéshez; általában csak harc közben, egy-egy röpke pillanatra merített az Erőből. Noha már a fogait csikorgatta, nem törődött a kínnal, és még egyszer, utoljára beleadott mindent.

És ekkor megérezte.

Az Erő nem csupán az élőlényeket hatotta át. Set a felnőtt életének tekintélyes részét azzal töltötte, hogy sajátos hatalommal átitatott tárgyakat keresett – kezdetben az Ótudomány Tanácsának parancsára, aztán a saját érdekében. Jelentős tapasztalatokat szerzett azon a területen, hogy hogyan lehet felismerni a sötét oldal talizmánjaiból sugárzó, egyedi energiamintázatokat. Ezeket a tárgyakat sokkal határozottabban érzékelte, mint a Jedik túlnyomó többsége.

Ezért történhetett meg, hogy bár a forrás az ő érzékelési körének határán jelent meg, módjában állt észlelni azt. Set még sosem érzett ehhez foghatót. Amikor rájött, hogy abban a valamiben mekkora hatalom rejtőzik, olyan heves sóvárgás uralkodott el rajta, hogy alig kapott levegőt.

Andeddu holokronja. Nem lehet más.

Zannah nemrégiben azt mondta, a mestere elrepült a Prakith-ra, hogy megszerezze. Aztán Bane elrablói bizonyára elhozták magukkal a holokront is.

Set kinyitotta a szemét és megrázta a fejét, közben a közvetlen környezetére szűkítette érzékelésének körét. A fejfájása azonnal elmúlt, cserébe az egész bensőjét perzselő vágy árasztotta el, leküzdhetetlen késztetés, hogy szerezze meg magának a holokront.

Egyelőre csupán homályosan sejtette, hogy hol találja. Viszont bízott abban, hogy amint belép a Kőbörtönbe, hamar képes lesz bemérni a helyét. Számára egy holokron hollétének kiderítése sokkal könnyebben ment, mint egy élőlény felkutatása.

Zannah ugyan parancsba adta neki, hogy őrizze a hajót, de a legkevésbé sem aggódott amiatt, hogy valaki véletlenül rábukkan. Az iménti percek alatt nem érzékelte senki jelenlétét a dokk közelében.

Csak az a kérdés, hogy képes leszel-e megszerezni a holokront és visszaérni ide, még mielőtt Zannah elintézi a dolgát Bane-nel?

A feladat kockázatosnak ígérkezett. Set attól tartott, hogy ha lebukik, Zannah esetleg úgy dönt, hogy nem csupán a felkészítésének vet véget, de az életének is. És arra is látott esélyt, hogy a nő – még ha nem is öli meg – egyszerűen elveszi tőle a holokront, és tudta, hogy ezt sehogyan sem akadályozhatná meg.

De ki mondta, hogy vissza kell jönnöd ide, miután megtalálod a holokront?

Akárkik hozták ide Bane-t, nyilvánvalóan egy másik dokkban szálltak le. Vajon mennyire lesz nehéz ellopni a hajójukat, és azzal távozni innen?

Az örök élet titka szemben egy Sötét Nagyúr vagy Úrnő múlhatatlan gyűlöletével. Megéri?

Set Harth erre a kérdésre aggályok nélkül tudott válaszolni magának. A kezébe vett és aktivált egy fényrudat, aztán nekivágott az alagútnak, amelyen alig tizenöt perccel korábban Zannah is végigment.

Tizenkilencedik fejezet

Bane megérezte, hogy a kemény acélbilincsek mélyen belevágnak a csuklójába, és bősz mosolyra húzta a száját. A fájdalom azt jelezte, hogy a szervezete kezdi lebontani a kábítószert. Az elméjére boruló köd oszladozott, aminek nyomán egyre világosabban és tisztábban tudott gondolkodni.

Hamarosan érzékelte a sötét oldal hatalmát. Mélyen áthatotta ezt a helyet, amelynek még a levegőjében is évszázadok szenvedései és kínjai terjengtek. Bane szinte hallotta, hogy a megszámlálhatatlan áldozat jajkiáltásai még most is ott visszhangzanak a kőfalak között.

Az utolsó órákról csupán ködös és zavaros emlékei maradtak, de így is eleget tudott. Az elrablását nem más szervezte meg, mint Caleb lánya, illetve az a titokzatos iktotchi nő, aki az imént Serra mellett állt. És a megszabadulását a társuknak köszönhette…

Nem tudta, hogy a másik kettő távozása után a sötét bőrű nő miért adta be neki az injekciót. Noha abban a kábult állapotában alig látott-hallott, azt biztosra vette, hogy nem véletlenül vagy tévedésből. A nő pontosan tudta, hogy mit csinál. De hogy kicsoda ő, és miért tette, azt Bane egyelőre elképzelni sem tudta.

Nem mintha a kiléte, illetve a céljai számítottak volna, legalábbis rövid távon biztosan nem. Megadta neki azt a segítséget, ami nélkül mozdulni sem tudott volna, és Bane érezte, hogy hamarosan készen áll a cselekvésre.

A fájdalom fokozatosan terjedt végig az alkarján. A vállát olyannak érezte, mintha az ízületei szétszakadtak volna attól, hogy órák vagy talán napok óta tartották a teljes súlyát. Az arcán sorakozó mély sebek kegyetlenül égtek, a belőlük szivárgó vércseppek lassan lesiklottak az állán, majd a padlóra hullottak.

Eljött a perc…

A fejét felemelve meggyőződött arról, hogy az ajtó továbbra is zárva van; meg akarta lepni az őreit. És ekkor elkezdte magába gyűjteni a sötét oldal energiáit. A következő pillanatban a csuklójára és bokájára zárt bilincsek – egyetlen gondolatától – millió apró szilánkra robbantak.

Bane előredőlve elterült a kőpadlón, fáradt izmai hirtelenjében nem tudták megtartani a súlyát. Mindössze egyetlen másodperc kellett neki ahhoz, hogy összeszedje magát. Adrenalin tódult a vérébe, és máris talpra állt. Meztelennek érezte magát a fénykardja nélkül, de persze így sem volt teljesen tehetetlen – számtalan módját ismerte annak, hogy megszabaduljon az ellenségeitől.

Két gyors lépéssel a kijárat előtt termett. Kinyújtotta a kezét, tenyerét az ajtóra tapasztotta, aztán az Erő közvetítésével kirobbantotta a keretéből. A súlyos acéllap átrepült a szomszédos helyiségen, közben agyonütötte és magával sodorta az asztal körül ülő alakok egyikét.

A többi őr felpattant, és a fegyveréért kapott. Bane ismét az Erővel csapott le rájuk. A szervezetébe került kábítószer utóhatásai miatt a támadás a vártnál kissé gyengébbre sikerült, de a hullám így is elég erős volt ahhoz, hogy a padlóra söpörje a harcosokat, míg az asztalt a falhoz vágja.

Bane szemkápráztató gyorsasággal mozogva, úgy vetette rá magát az őrökre, akár egy feldühödött vadállat. Egyszerűen rátaposott a hozzá legközelebb fekvő alak nyakára, és ezzel összezúzta a légcsövét. Átugrott a következő férfi mögé, hátulról a nyaka köré fonta vaskos alkarját, majd a tenyerét az arcára tette, és azt oldalirányba megtaszítva eltörte a nyakát.

Az utolsó három ellenfele időközben talpra ugrott, és előrántotta fegyverét. Bane kitépett az iménti áldozata derékszíjából egy vibrotőrt, szökkent egyet, és tövig beleszúrta a pengét egy nő gyomrába, még mielőtt az illető célba vehette volna őt. A nő hangosan sikoltva kétrét görnyedt, és elengedte a fegyvere markolatát, ám ebben a pillanatban a másik két őr tüzet nyitott.

Bane a padlóra vetette magát, amivel mélyen a felé süvítő energianyalábok alá került, közben elkapta a nő zuhanó sugárvetőjét, majd a hátára gurult, és leadott két halálosan pontos lövést. Az őrök hanyatt zuhantak, a sugárnyalábok a felismerhetetlenségig szétroncsolták az arcukat.

Az egyetlen kijáratot egy újabb acélajtó torlaszolta el. Bane elhajította fegyverét, és egy erőteljes rántással letépte az ajtót a zsanérjairól. Odafent, egy másik helyiségben valaki aktiválta a riasztórendszert, a szirénák fülsértő visításba kezdtek.

Az átjáró mögött lépcsősor indult felfelé, amelynek felső végét megint csak súlyos acéllap zárta le. A Sötét Nagyúr felrohant a lépcsőn, és a jobb vállával nekivetette magát az ajtónak, ami az ütés erejétől valósággal berobbant, és egy ütemmel később Bane betántorgott a második őrállomásra.

Az alsó szinten lezajlott tűzharc riasztotta az idefent tartózkodó őröket. Őket Bane-nek nem sikerült meglepnie – már mind a hatan kezükben tartották fegyverüket –, és amint elébük imbolygott, egyszerre tüzet nyitottak.

Csakhogy az odalent végrehajtott vadállati roham beindította Bane bensőjében azt a folyamatosan erősödő érzelmi ciklust, amely lehetővé tette számára, hogy merítsen a sötét oldal hatalmából. Sistergő energiarobbanással fogadta a támadást, amely gyors ütemben táguló, kék gömb formájában szakadt ki belőle.

A felé tartó lövedékek ártalmatlanul nyelődtek el az ionviharban, maguk a sugárvetők fehér izzásig hevültek és megolvadtak a gazdájuk kezében. Az égett hús bűze, a fájdalmas sikolyok, valamint a szirénák szüntelen és kegyetlen lármája mind jobban felszította Bane haragját, illetve gyűlöletét, ami tovább gyorsította és erősítette benne a körfolyamatot.

Fél térdre ereszkedve előbb ökölbe zárta a kezét, majd az ujjait széttárva oldalirányba lendítette a két karját. A testéből kirobbanó energiagyűrű elsöpörte az őröket, akik akkora erővel csapódtak a falnak, hogy számtalan helyen megrepesztették a köveket.

Bane talpra állt, és körülnézett a mészárszékké változott helyiségben. Hat hulla hevert körülötte – az őrök csontjai darabokra törtek, a belső szerveik péppé zúzódtak. Egyikük vöröslő habot köhögött fel az utolsó lélegzetével, a többiek már mozdulatlanul feküdtek.

A Sötét Nagyúr csalódottan állapította meg, hogy nem látja a holtak között sem Caleb lányát, sem pedig az iktotchi nőt. Az imént, amikor felszáguldott a lépcsőn, észlelte, hogy néhányan kimenekülnek innen, de azok között sem érezte a két nő energiamintázatát. És nem találta a tetemek között azt a sötét bőrű nőt sem, aki segített neki kitörni – bár ez az illető pillanatnyilag kevésbé érdekelte.

Valaha, sok-sok évvel ezelőtt egyszer már megtalálta Serrát. A Calebbel történt első találkozása alatt a gyógyító megpróbálta elrejteni előle a lányát, de ő megérezte, hogy a kislány ott lapul a kunyhóban – megízlelte a rettegését. De nem pusztán azt. Az apához hasonlóan a lányban is különleges hatalom rejtőzött, amit az Erőn keresztül meg lehetett érezni.

Nem rejtőzhetsz előlem… meg foglak találni…

Darth Bane előhívta elméje mélyéről a rég eltemetett emléket, majd kiterjesztette a tudatát, és a sajátos energiamintázat keresésére összpontosított.

Itt van… idebent, a föld alatti létesítményben… de nincs egyedül…

Az érzékelésének köre szédítő iramban tágult mind nagyobbra, és sorban belekerültek a folyosókon járó élőlények elméi. Rábukkant Serrára, de rajta kívül is talált olyan teremtményeket, amelyeket mélyen áthatott az Erő. Az egyik ilyen különösen vonzotta a figyelmét.

Zannah… Mit keres itt?

A tanítványának vajon köze van az ő elrablásához? Vagy azért jött, hogy kimenekítse innen? Vagy pedig azért, hogy megakadályozza a szökésben?

Akármi volt is a magyarázat, Bane egy dolgot biztosan tudott: itt és most nem akart szembenézni Zannah-val. Addig nem, amíg a szervezetéből nem tűntek el nyomtalanul a méreganyagok, amelyekkel Serra megbénította őt, de főleg nem a fénykardja nélkül.

Zannah egyfolytában őt kereste; érzékelte, hogy tanítványa a tudatát kiterjesztve tapogatózik, és mind közelebb kerül hozzá. Ám Bane arra is tudott megoldást, hogyan semlegesítse Zannah erőfeszítéseit. Hatalmában állt úgy módosítani és manipulálni az Erőt, hogy összezavarja és tévútra vezesse a tanítványát.

A feladat elég nehéznek ígérkezett: egyszerre kellett megtévesztenie Zannah-t és nyomon követnie Serra mozgását. A legtöbb teremtmény kellő önfegyelem híján képtelen lett volna egyensúlyozni a két, külön-külön is rendkívül intenzív mentális tevékenység között, de Bane-nek az akarata ugyanolyan erős volt, mint a teste.

Úgy számította, hogy ha gyorsan, fortélyosan és körültekintően cselekszik, jó esélye van arra, hogy megtalálja a célpontját, aztán pedig élve kijusson a börtönből.

* * *

Serra arcán a harag, a szégyen és a csalódottság könnyei csorogtak. Kordában tartotta őket, mialatt átvágott az őrök között, de most, amikor végre magára maradt, szabad folyást engedett az érzéseinek.

A terve, amelyet arra szőtt, hogy megbosszulja az apja halálát és megszabadítja saját magát a gyermekkora kínzó emlékeitől, szánalmas kudarcba fulladt. Rá akarta venni a Sötét Nagyurat, hogy ismerje be: rosszat tett. Azt akarta, hogy a férfi kérjen bocsánatot, amiért annak idején végzett az apjával. Meg akarta törni a szörnyeteget, látni akarta, amint kegyelemért könyörög.

A közelmúltban meggyőzte magát, hogy ha mindez megtörténik, akkor végre túl tudja tenni magát nem csupán az apja, de a férje halálán is. Azt hitte, hogy ennek révén sikerül valamiféle értelmet találnia ebben a kegyetlen és szeszélyes univerzumban. Azt remélte, hogy elhozza neki a megnyugvást és a lelki békét.

De semmi sem úgy történt, ahogyan eltervezte. A fogoly hajthatatlannak bizonyult. Kiforgatott mindent, amit ő mondott neki, sőt felhasználta arra, hogy a maga eltorzult módján megokolja mindazt, amiben hitt. A végére majdnem sikerült azt a látszatot keltenie, hogy jogosan ölte meg Calebet.

És ellened fordította a legjobb barátodat.

A Sith szavai felzaklatták, Lucia váratlan tette feldühítette Serrát. A testőre bérelte fel a Vadászt, de most mintha feltette volna magában, hogy megakadályozza őt abban, hogy megbosszulja az apja halálát.

Elképzelni sem tudta, hogy mi történt. Korábban arra számított, hogy Lucia mellette áll majd a Sith-tel való összecsapás alatt, hogy támogatni fogja őt, amikor szembenéz múltjának démonával. Hogy erőt és bátorságot ad majd neki, aminek révén legyőzheti a félelmeit és diadalmaskodhat a gonosz felett. Ezzel szemben Lucia a férfit védte.

Hogyan árulhattál el? Most, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád?

Az imént kimenekült a vallatócellából, hogy megszökjön az őrület elől, és még arra sem figyelt, hogy hová megy. Gyors ütemű, elnyújtott léptekkel haladt, cél és szándék nélkül bolyongott a folyosók útvesztőjében. Nem tudta, hogy mit csinál, sem pedig, hogy mihez kezd most. Gondolkodnia kellett. Meg kellett értenie mindazt, ami történt. És ennek érdekében egyedül kellett lennie.

Csakhogy nem volt egyedül.

Az erőkifejtés segített neki, hogy visszaszerezze uralmát elszabadult érzései felett, és néhány perc elteltével kezdett lecsillapodni. A könnyei elapadtak, és egyre lassabban lépkedett. És ekkor meghallotta a neszeket – valaki tíz-tizenkét méterrel lemaradva követte őt.

Serra megtorpant, és jobbját az arcához kapva gyorsan letörölte a könnyeit, mielőtt megfordult volna. Arra számított, hogy Luciát fogja megpillantani, ám azzal szembesült, hogy az iktotchi nő áll előtte.

– Miért lopakodsz utánam? – csattant fel ingerülten.

– Ha lopakodtam volna, sosem hallottál volna meg – válaszolta rendíthetetlen nyugalommal a Vadász. – Követtelek téged, de meg sem próbáltam álcázni a jelenlétemet.

– Akkor azt mondd meg, miért követtél? – kérdezte a hercegnő.

– Látni akartam, hogy mit teszel – felelte a Vadász. – Kíváncsi voltam, hogyan reagálsz a kudarcodra.

Serra érezte, az ajka megrándul, de máskülönben sikerült megakadályoznia, hogy az érzései kiüljenek az arcára, és ezzel hűen utánozta a másik nő közönyös viselkedését. Értelmetlen lett volna tagadni azt, ami történt. Az iktotchi végignézte és végighallgatta a vitát. Ám Serra valamiért így sem akarta beismerni a vereségét.

– Hamarosan túllépek a kudarcon, és ismét megpróbálom – jelentette ki határozottan vagy legalábbis határozottságot színlelve. – A legközelebbi alkalommal, amikor beszélek vele, felkészülten várom a trükkjeit.

– Nem lesz következő alkalom – közölte ridegen az iktotchi. – A Sith a hatalmadban volt. Az élete a kezedben volt. Végezhettél volna vele. De te úgy döntöttél, hogy életben hagyod, és most már késő. Sorsa és jövője kicsúszott a markodból. Immáron nincs hatalmad felette.

Minden harag vagy rosszindulat nélkül beszélt, de a szavai így is kegyetlenül szúrtak. Serra egyszeriben rádöbbent, hogy a Vadászban van valami ősi gonosz. Hogy nem csupán egy bárki által felbérelhető orgyilkos. Arra használta a jövőbe látó képességét, hogy szenvedést és pusztulást zúdítson másokra.

– Nem akarom, hogy itt legyél – jelentette ki Serra eltökélten. – Elvégezted a munkádat és megkaptad az érte járó fizetséget. Távozz!

– A jövő pillanatnyilag nagyon zavaros – válaszolta az iktotchi, elengedve a füle mellett a felszólítást. – Az események borotvaélen inognak, és nem tudom megmondani, hogy melyik oldalon fognak lehullani. Itt akarok maradni, hogy lássam, mi történik, amikor a fogoly kiszabadul.

– Sosem fog kiszabadulni! – kiáltotta felindultan Serra. – Nem hagyom, hogy kiszabaduljon!

– Nem állíthatod meg. Máris elkéstél – felelte a Vadász. – Lucia elárult téged. Láttam a szemében, amikor kifutottál a cellából. Ő meg akarja menteni a férfit, akit te meg akarsz semmisíteni.

Serra megrázta a fejét, de hiába szeretett volna tiltakozni, egyetlen szót sem bírt kipréselni magából.

Lucia a Sith védelmére kelt a vallatás alatt. Megpróbálta megóvni ót.

– Miért nem szóltál erről korábban? – suttogta aztán zavarodottan. – Miért nem figyelmeztettél?

– Ahogyan az imént te magad is mondtad, már megkaptam a fizetségemet – felelte hűvösen a Vadász. – A munkám az volt, hogy elhozzam őt neked. Semmi több.

– Akkor meg miért szóltál most? – kérdezte Serra.

Az iktotchi nem válaszolt, de ekkor első ízben az arcán megjelent egy az érzéseire utaló, apró jel: a szája sarkában kegyetlen mosoly bujkált.

Mások szenvedése élteti…

Serra már éppen készült kimondani, hogy Lucia sosem árulná el őt, amikor körülöttük mindenütt felvisítottak a Kőbörtön szirénái. És Serra ebben a pillanatban biztosan tudta, hogy minden igaz, amit a Vadász mondott neki. A fogoly kitört cellájából, és ehhez Lucia segítette hozzá.

– Nem! – kiáltotta a hercegnő, és mindkét kezével a hajába markolt, mialatt – ezen a napon immáron másodszorra – egy világ omlott össze benne. – Nem!

Az iktotchi most már nyíltan vigyorgott, amitől az alsó ajkától induló vonalak agyaraknak látszottak.

– Nem! – sikoltotta ismét Serra még a szirénák üvöltésénél is metszőbb hangon.

A Sith nem szökhet meg. Most már nem. Nem szökhet meg a történtek után!

Serra sarkon fordult, bemenekült a legközelebbi keresztjáratba – és ekkor egy a végső kétségbeesésből születő terv kezdett alakot ölteni az elméjében.

Huszadik fejezet

Lucia rögtön azután, hogy eltűnt az őrök szeme elől, futásnak eredt. Tudta, hogy nincs sok ideje, mielőtt Des kitör a cellájából, és még ennek megtörténte előtt meg akarta találni a hercegnőt. Csakhogy azt kitalálni, hogy Serra merre ment, nem bizonyult egyszerűnek.

A főfolyosó mindkét oldaláról több tucatnyi járat ágazott le, amelyek vagy ennek a szárnynak a további blokkjai, vagy pedig a börtön teljesen más területei felé vezettek. Szerencsére a zsoldosok csupán a Kőbörtön egy kisebb részét nyitották meg. A folyosók túlnyomó többségében teljes sötétség uralkodott, és Lucia feltételezte, hogy az úrnője nem egy ilyen beláthatatlan és kihalt járatba vette be magát.

Még így is jókora területet kellett átfésülnie. A legszigorúbban őrzött blokk irodájával kezdte, ám a nyomasztóan szűk kamrát üresen találta. Visszafelé tartva végigrohant a kivilágított keresztjáratokon, közben néha Serra nevét kiabálta – és forrón remélte, hogy normális, nyugodt hangot sikerül kipréselnie magából.

Meg kellett találnia őt, de nem akarta felkelteni a gyanakvását. Luciának nem állt szándékában elárulni az úrnőjének, hogy mit követett el. Azért segített Desnek, mert így érezte helyesnek, de kételkedett abban, hogy Serra megértené őt.

Kutatás közben mindvégig abban reménykedett, hogy már a hercegnő mellett lesz, amikor a szirénák megszólalnak. Miután testőrként szolgálta őt, tökéletesen logikusnak tűnt volna, hogy a riadójelzésnél mihamarabb kiviszi Serrát a létesítményből – és ebben az esetben a barátja sosem tudta volna meg az igazságot arról, hogy Des hogyan szökött meg.

Ám szerencsétlenségére a tervének első része darabokra hullott, amikor néhány perccel később felüvöltöttek a szirénák.

Lucia trágár átkot suttogott, és rohanni kezdett. A terve még így is beválhatott: ha megtalálja Serrát, még mindig ráveheti őt arra, hogy távozzon innen, és mindezt úgy, hogy sosem derül fény az árulására. Ám azt is tudta, hogy most már versenyt fut Desszel, és a hercegnő élete azon múlik, melyikük találja meg előbb.

Vajon hol lehet?

Az őrjítő lármától alig tudott gondolkodni. Hirtelen megállt, és rászánt egy másodpercet arra, hogy összeszedje a gondolatait.

És ekkor a jobb keze felől induló keresztjáratból meghallotta a hercegnő sikolyát: „Nem!” Serra akkorát kiáltott, hogy azt még a szirénák fület tépő üvöltése mellett is hallani lehetett.

Lucia egyből tudta, hogy a barátja nem lehet messze. Jobbra perdült, és berohant a folyosóba. Pillanatokkal később elérte a következő kereszteződést: a járat jobbra és balra elágazott, illetve egyenesen is folytatódott. A nő ismét megállt néhány pillanatra, további kiáltásokra várva hegyezte a fülét, de nem hallott semmit, ami útba igazította volna.

Ekkor felidézte magában azokat a tervrajzokat, amelyeket a Királyi Gárdába való belépését követően mélyen belevésett az emlékezetébe. Rövid töprengés után eszébe jutott, hogy a bal oldali járat a börtön mélyére vezet, egy jelenleg is lezárt területre – és ezzel kettőre szűkült a választási lehetősége.

Egyenesen indult tovább, abban a biztos tudatban, hogy a járat körülbelül húsz méterrel odébb élesen jobbra fordul, és a régi személyzeti szállásba torkollik. Ezt a környéket ugyanaz a hálózat látta el energiával, mint a szigorúan őrzött blokkot, ami azt jelentette, hogy a világításnak működnie kellett. Ám a hálókamrákat senki sem használta, a felbérelt zsoldosok a szárny másik végében lévő szállásokon fészkelték be magukat.

Lucia úgy sejtette, a hercegnő ebben a részlegben keresett menedéket, hogy magányosan birkózhasson meg az érzéseivel. Rosszul sejtette – a szálláshelyet üresen találta, és kénytelen volt visszatérni a másik ágba, miközben keservesen gyötörte a tudat, hogy értékes másodperceket vesztegetett el.

Teljes erőbedobással rohanva végigszáguldott a folyosón, befordult a sarkon, és kis híján nekiszaladt a Vadásznak. Az iktotchi az utolsó pillanatban lépett oldalra, hogy elkerülje az ütközést. Ezzel egy időben Lucia riadtan fékezett, de közben úgy elvesztette az egyensúlyát, hogy elesett. Kemény ütést kapott a térdére, majd csúszott még vagy egy métert, közben a durva felületű kőlapok felszakították a nadrágját és alaposan lehorzsolták a bőrét.

– Láttad valahol a hercegnőt? – kérdezte lihegve az orgyilkostól, mialatt vérző térdsebeivel nem törődve talpra állt.

– Tudja, hogy mit tettél – felelte a Vadász. – Tudja, hogy elárultad őt.

A váratlan vád meglepte Luciát, és még csak meg sem próbálta tagadni.

– Honnan? – kérdezte kurtán.

– Én mondtam meg neki – válaszolta a legteljesebb lelki nyugalommal a Vadász.

Lucia a velejéig megdöbbent, és elképzelni sem tudta, hogy a titka hogyan lepleződött le. És ekkor eszébe jutottak a híresztelések, amelyek szerint az iktotchik a jövőbe látnak, és képesek olvasni mások elméjében. Már éppen készült megkérdezni a Vadásztól, hogy miért hagyta megtörténni a dolgot, ha utána mindent elmondott Serrának, amikor rájött, hogy ki áll előtte.

Azért tette, hogy fájdalmat okozzon Serrának. Ez a nő ugyanolyan szörnyeteg, mint a Sith Nagyurak.

Megfordult a fejében a gondolat, hogy előkapja a sugárvetőjét. Szívesen megölte volna a Vadászt, már csak azért is, mert ezzel nagy szívességet tett volna a Galaxisnak. Ám minden haragja és gyűlölete ellenére is tudta, hogy nem lenne képes végezni az orgyilkossal. Ha megpróbálná, csak annyit érne el, hogy megöletné magát, és akkor aztán végképp nem segíthetne a hercegnőnek.

Mindenképpen meg kell találnod Serrát. Még ha tudja is, hogy mit követtél el ellene, talán rá tudod venni, hogy meneküljön el innen, mielőtt Des rátalál. Még most is megmentheted őt.

– Merre ment? – kérdezte elszántan, noha tartott tőle, hogy a Vadász válaszra sem méltatja őt.

– Arrafelé futott el – felelte az orgyilkos, és fejét oldalra billentve jelezte az irányt.

Lucia villámgyorsan felidézte magában a tervrajzokat, és kisvártatva rájött, hogy Serra hová tart. Továbbra sem tett le arról a szándékáról, hogy végezzen a Sötét Nagyúrral. A vezérlőterem felé indult, hogy beindítsa a Kőbörtön önmegsemmisítő rendszerét.

Lucia egyetlen további pillanatot sem vesztegetett a Vadászra. Jobbra perdült, és futásnak eredt, noha gyors ütemben duzzadó és erősen vérző térde miatt erősen sántítva szedte a lábát.

* * *

A Vadász végignézte, ahogy a hercegnő testőre végigszalad a folyosón. Tudta, hogy mi van a járatnak abban a végében. Tudta, hogy mi következik. Az álmaiban többször is látta, hogy egy robbanássorozat leomlasztja a börtön sziklafalait.

Az imént egy másodpercig azt hitte, hogy a testőr megpróbál végezni vele. És egy kicsit csalódott is, amikor erre nem került sor. Ennek ellenére tudta, hogy Luciára halál vár – az egyik látomása pontosan erről szólt.

Sarkon fordult, és céltudatos léptekkel elindult a másik irányba, a központi dokk felé, ahová ő és a zsoldosok letették a gépeiket. Nem látta értelmét, hogy tovább időzzön itt, miután tisztában volt azzal, hogy a hercegnő perceken belül aktiválni fogja az önmegsemmisítő rendszert. És mégis, amikor belépett a tágas üregbe, elbizonytalanodott, és megállt.

A fogoly szökése nem érte váratlanul. Tudta, hogy a férfi más, nemesebb sorsra ítéltetett, nem pedig arra, hogy megláncolva pusztuljon el, akár egy vadállat. Számtalanszor látta őt az álmaiban, amint ádáz élethalálharcot vív a szőke nővel, aki az Ambriáról szóló látomásaiban szerepelt. Az elmúlt hetek során ez a két alak valósággal megszállta és betöltötte az ő tudatalattiját, és most már azt is gyanította, hogy miért.

Az élete megrekedt és kiüresedett. Sorban elvégezte a különféle megbízatásokat, de nem látott maga előtt nagyobb célokat, és nem érezte, hogy valóban fontos feladata volna. Dacára annak, hogy látta a jövőt, meg sem fordult a fejében, hogy megpróbálja alakítani azt. Mindig is érzékelte, hogy valahol jelentőségteljes sors vár rá, mégsem tett erőfeszítéseket annak érdekében, hogy erre rátaláljon.

A leszállózóna felett elterülő fémteraszon állva belenyúlt a köpenye belső zsebébe, és elővette a Ciutric-ról elhozott fénykardot, illetve a kristálypiramist. Tudta, hogy a hatalom eszközeit tartja kezében, érezte fontosságukat. Jelentőséget és értelmet hordoztak. Rendeltetésük volt.

Hallott arról, hogy a Jedik azt hiszik és hirdetik, hogy egyszer s mindenkorra legyőzték a sötét oldalt. Azt állítják, hogy a Sith-ek kihaltak. Ám ő tudta, hogy ez közönséges hazugság. A Sith-ek nagyon is léteztek. Kapott már kóstolót a hatalmukból. És mámorítónak találta.

Visszasüllyesztette köpenye alá a markolatot és a piramist, majd odament a terasz korlátjához, és lenézett az alatta sorakozó hajókra. Ebből a magasságból csakis a gépek tetejét vehette szemügyre, míg előretekintve – az üreg tágas bejáratán keresztül – kilátott a Doan éjszakai égboltjára.

A hajók közül kettő – két jellegtelen, otromba csapatszállító – a zsoldosokat hozta ide. A harmadik a hercegnő személyi cirkálója volt; a többinél sokkal újabb és nagyságrendekkel szebb gép minden oldalát a doani királyi család kék-sárga címere díszítette. A sor jobb oldali szélén állt a Stalker, a saját hajója. Noha méret dolgában alulmaradt a többihez képest, fényesen csillogó, fekete héjazata és vörösben pompázó stabilizátorai révén mégis kirítt közülük.

Az orgyilkos rövid habozás után lassú léptekkel leereszkedett a lépcsőn, ám amikor leért az alsó szintre, nem szállt be a gépébe. Fel és alá járkált a hajók között, és szórakozottan végighúzta kezét a burkolatukon.

Parancsolóan fontosnak érezte, hogy várjon még egy kicsit. Az ösztönei azt súgták neki, hogy nagy horderejű dolog fog történni, valami, ami sokkal jelentősebb a Kőbörtön látványos megsemmisülésénél. Érezte, hogy ez a valami egyre közeledik az Erő áramlatain. Nem értette pontosan, hogy miféle esemény várható – a jövőt néha ugyanúgy nem lehetett megragadni, mint egy nyálkás angolnát. Azt viszont biztosra vette, hogy ennek az eseménynek a látomásaihoz van köze, és ennek nyomán elhatározta, hogy itt marad mindaddig, amíg a fordulat bekövetkezik.

A sorsa, az egész élete függött tőle.

* * *

Zannah tudta, hogy közel jár. Mialatt a legalsó szintről felfelé tartva átvágott a Kőbörtönön, teljes sötétségbe burkolózó folyosókon lépkedett. Csupán fényrúdjának halovány, zöld derengése segítette a tájékozódásban – a gyér fény, és persze az Erő.

Érzékelte a mestere jelenlétét a hatalmas kiterjedésű létesítmény gyomrában, és azt folyamatosan figyelve közeledett hozzá. Még így is megesett, hogy rossz irányba fordult, és zsákutcába érkezett. A börtönt a tervezői szándékosan építették szabálytalanra, hogy összezavarják és lelassítsák azokat, akik esetleg a rabok megmentésére érkeznek.

Zannah azonban kitartott, egyetlen pillanatra sem adta át magát a csalódottságának és dühének, amikor arra kényszerült, hogy visszamenjen azon az úton, amit egyszer már megtett. Biztosra vette, hogy végül célba ér.

Tőle körülbelül ötvenméternyire sárgás fény szökött ki egy sarok mögül, és ő tudta, hogy a türelme kifizetődött. Kissé felgyorsítva nyomult előre, és hamarosan egy kivilágított folyosón járt. Elérte a börtön újra megnyitott részét, ami azt jelentette, hogy Bane sem lehetett messze.

Eldobta a fényrúdját, és az eddiginél is óvatosabban folytatta útját. Érzékelésének körét mindvégig kitágítva tartotta, hogy idejében észrevegye az esetleges őröket – és mind magabiztosabban tartott a cella felé, amelyben a mestere raboskodott.

Alig száz lépést tett meg így, amikor váratlan és átható zavart érzett az Erőben. Pillanatokkal később bekapcsolt a riasztórendszer, és Zannah azonnal tudta, hogy mi történt: Darth Bane megszökött!

A kezébe vette, és aktiválta fénykardját, közben gyorsított a léptei ütemén. Innentől kezdve nem törekedett arra, hogy felderítse az előtte felbukkanó őröket. Most, hogy Bane kitört a cellájából, csakis őrá kellett összpontosítania. Túl nagy utat tett meg ahhoz, hogy a mestere most eltűnjön előle.

A szirénák tovább üvöltöttek, de Zannah kizárta tudatából a fülsértő lármát, és azokra az energiavillanásokra figyelt, amelyeket az Erőn keresztül érzékelt, és amelyek csalhatatlan biztonsággal vezették Bane felé.

Végigfutott egy járaton, és befordult egy sarkon. Megpillantott egy ajtót, amely lassan lengedezett a forgópántjain.

Bane odabent van. Abban a helyiségben vagy a következőben.

Tisztán érezte a mestere jelenlétét, eltéveszthetetlenül sajátos hatalmát.

A falhoz lapulva odaosont az átjáróhoz, majd lendületet vett, és egy hosszú ívű gurulóbukfenccel bevetődött az ajtón túli helyiségbe. A látvány minden szónál ékesebben bizonyította, hogy Bane itt járt: tetemek hevertek körös-körül. A bejárattal szemben vastag acélajtó lógott a zsanérjain, mögötte meredek lépcső indult lefelé.

A sötét oldal alig néhány perccel ezelőtt szabadult el itt. Zannah érzékelte a nemrég még tomboló energiák egyre gyengülő foszlányait.

Kardját maga előtt tartva az ajtóhoz óvakodott, közben kiterjesztett tudatával letapogatta a lenti helyiséget – és ismét megérezte mestere szörnyű hatalmát.

Csapdába esett.

Zannah innentől kezdve beszüntette Bane nyomainak keresését, inkább arra összpontosított, hogy egy hathatós Sith-varázslattal álcázza a saját jelenlétét, mialatt a fokokat hármasával szedve leszaladt a lépcsőn. Felesleges lett volna halkan mozognia, a szirénák visításától senki sem hallhatta meg a lépteit.

Berontott az alsó őrállomásra, ám ezúttal is csalódnia kellett. Idelent is halott őrök hevertek egy összetört asztal maradványai mellett. Bane-t viszont sehol sem látta, noha még most is érzékelte energiáinak nyomait.

Ez lehetetlen… Hacsak… Bane tudja, hogy itt vagyok!

Zannah ebben a másodpercben rádöbbent, hogy a mestere átverte: hátrahagyta a lenyomatát ezekben a helyiségekben, hogy idecsalogassa őt, mialatt megszökik. De nem juthatott messzire.

Már fordult volna, hogy felrohanjon a lépcsőn, amikor hirtelen ötlettől vezérelve megállt, és rászánt néhány másodpercet arra, hogy megvizsgálja a tetemeket. Az egyik úgy festett, mintha puszta kézzel ölték volna meg. A másikat vibropengével szúrták le. A másik kettővel közvetlen közelről leadott lövések végeztek.

Zannah-ban feltámadt a kíváncsiság, és sietve visszatért a felső helyiségbe. Az itteni őrök úgy néztek ki, mintha valami egyszerűen összetörte volna őket: a tagjaik lehetetlen szögbe csavarodva meredeztek, a csontjaik sok helyütt szilánkokra zúzódtak.

Semmi sem utalt arra, hogy ezek az őrök hogyan haltak meg, amin Zannah nem lepődött meg, hiszen számtalanszor látta már, hogy a mestere ezt a taktikát alkalmazta. Őt elsősorban az érdekelte, ami hiányzott a hullákról, nevezetesen, a fénykarddal ejtett sebek.

Rövid töprengés után rádöbbent, hogy Bane fegyvertelen volt, amikor végzett ezekkel az ellenségeivel. Persze, lehetségesnek tűnt, hogy azóta megtalálta vagy visszaszerezte a fénykardját. De ha mégsem, ha még most is nélküle bolyong a börtön folyosóin, akkor jelenleg rendkívül sebezhető.

Zannah úgy hitte, hogy akármekkora erőknek parancsol is a mestere, ők ketten egyenlőek. És Bane a fénykardja nélkül még csak nem is remélhetné, hogy legyőzheti őt…

Zannah lehunyta a szemét, kizárta elméjéből a szirénák fülrepesztő visítását, és ismét kiterjesztette érzékelésének körét. Ezúttal nem törődött az őrállomásokon hátrahagyott energia-lenyomatokkal, és alig néhány másodperces kutatás után ismét rábukkant a mestere nyomára – ahogyan gyanította, Bane még a börtön falai között tartózkodott.

Jövök, mester! És ezt a helyet csakis egyikünk fogja élve elhagyni…

* * *

Set tudta, hogy nem sok választja el a céljától. Darth Andeddu holokronjának hívását követve egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a Kőbörtönbe.

Sokáig tökéletes sötétségben gyalogolt, de nemrégiben megérkezett a létesítmény kivilágított részébe, noha ez is elhagyatottnak tűnt. Mindvégig arra számított, hogy belefut valakibe, egy a folyosókat ellenőrző járőrbe vagy egy őrszembe. Ám akárkik rabolták el Zannah mesterét, legfeljebb húszan-harmincan lehettek.

Szerencsére nem akadt össze senkivel, ennek ellenére felkészült egy váratlan találkozásra. Néhány perc elteltével megérkezett egy hosszú folyosó végére, egy egyszerű faajtó elé. Biztosra vette, hogy a holokron odabent van, az ajtón túli helyiségben, és szilárdan hitte, hogy legalább fél tucat, állig felfegyverzett őr védi.

Összeszedte magát, előhúzta fénykardját, és rohanni kezdett. A kellő pillanatban elrugaszkodott, és mindkét lábát egyszerre előrerúgva hatalmas erővel beletalpalt az ajtóba, amely beszakadt előtte. Szó szerint berepült a kamrába, és miután talpra ugrott, meglepetten és hitetlenkedve forgolódott. A helyiséget nem őrizte senki, látványos belépőjének egyetlen szemtanúja sem akadt. Egy pillanatra elfogta a rémület, mert sehol sem látta a holokront, aztán észrevette a falba épített páncélszekrényt.

A kisméretű kazetta mellett tenyérnyi billentyűzet derengett zöldes fénnyel, de Set nem törődött vele, inkább nekilátott, hogy a fénykardjával függőleges és vízszintes nyílásokat vágjon a páncélajtóba. Energiapengéje könnyűszerrel hasította a vastag acéllemezt, amely hamarosan – vörösen izzó darabok formájában – a padlóra hullott.

A falfülkében egyetlen tárgy rejtőzött: maga a holokron. Set lassan benyúlt érte, és egész testében megremegett, amikor ráfonta az ujjait. Két kézzel fogva, tiszteletteljes mozdulattal emelte ki a fekete kristálypiramist – és majdnem elejtette, amikor váratlanul felbődültek a börtön riasztórendszerének szirénái.

Hogy hárítson egy esetleges hátulról érkező támadást, az ajtó felé perdülve széles körívben vágott egyet a fénykardjával, míg a baljában elszántan szorongatta a holokront. A következő pillanatban védőallásba ugrott, és az Erőt megidézve várta, hogy az őrök betörjenek a kamrába.

Néhány idegtépő másodpercig meg se moccant, és éberen hallgatózott, hogy még idejében felfedezze a közeledő katonák kiáltásait vagy futó lépteik dobogását. Miután nem hallott semmi mást, csak a szirénák jajongását, a tudatát kiterjesztve az Erőn keresztül letapogatta a környezetét – és ekkor rájött, hogy továbbra is egyedül van.

A szirénák egyre csak visítottak, és majdnem egy teljes percig tartott, mire Set ráeszmélt, hogy a riadójelzésnek nincs köze őhozzá.

Megszerezte azt, amiért jött. Eljött az idő, hogy elhagyja a Doant. És forrón remélte, hogy soha többé nem fog visszatérni ide.

Set úgy döntött, megmarad az eredeti tervénél, miszerint ellop egy másik hajót. Nem szívesen kockáztatta volna meg, hogy összefut Zannah-val, amikor visszatér a Victoryhoz. Már csak meg kellett találnia azt a dokkot, amelyben a zsoldosok gépei állomásoznak.

Nem lehet túl nehéz. Csak maradj a kivilágított folyosókon, és ne kerülj mások szeme elé! Hagyd őket, hadd harcoljanak, mialatt te elosonsz az igazi zsákmánnyal.

Ehhez ő szerencsére nagyon értett.

* * *

Serrát nem csupán az érzései, de a szirénák üvöltése is hajszolta, mialatt végigrohant a Kőbörtön vészhelyzeti vezérlőjéhez vezető folyosón. A billentyűket kétségbeesett gyorsasággal bökdösve beütötte a kódot az ajtó mellé szerelt panelbe, közben szinte minden másodpercben hátranézett, attól rettegve, hogy az ellensége hirtelen felbukkan mögötte.

A panel élesen sípolt, és az apró képernyőn megjelent a felirat: „Belépés megtagadva!”

– Nem… – suttogta rémülten Serra. – Nem…

Röviddel az esküvőjük után Gerran megosztotta vele a személyi belépőkódját. A férje, mint koronaherceg, mindenhová beléphetett, és a kódja elméletileg felülírta a palota valamennyi biztonsági rendszerének vezérlőprogramját.

A király talán nem bízott a fiában – tépelődött magában Serra. – Vagy talán Gerran halála után letiltották a kódot. Nem, az nem lehet…

A kód a Kőbörtön összes többi zárját nyitotta – enélkül sosem tudta volna üzembe helyezni azokat a generátorokat, amelyek energiával látták el a létesítmény ezen részlegét.

Ismét begépelte a hosszú számsort, noha a rettegéstől és a sietségtől az ujjai annyira remegtek, hogy alig tudta eltalálni a billentyűket. A közvetlenül a feje felett vijjogó sziréna folyamatosan és könyörtelenül emlékeztette arra, hogy minden elveszett másodperccel tovább nő az esélye annak, hogy a foglya kijut a börtönből, még mielőtt az megsemmisül.

Ismét éles sípolást hallott, és a monitoron ezúttal is a „Belépés megtagadva!” felirat vöröslött.

Gerran kódja talán nem is jó ehhez az ajtóhoz. Talán a király az egyetlen, akinek joga van beindítani az önmegsemmisítő rendszert.

Serra csalódottságában és tehetetlen dühében nyitott tenyérrel rávágott az ajtóra, és többé nem tudta visszatartani könnyeit. Lelkileg összetörve, lassan térdre rogyott, és arcát nekiszorította az ajtó hideg acéllemezének.

Legalább fél percen keresztül minden ízében görcsösen rángatózva zokogott. A terve gyászos kudarcba fulladt, semmi sem ment úgy, ahogyan akarta. Lucia elárulta őt, és az álmaiban kísértő fekete alak hamarosan megszökik. Minden széthullott, amiért annyit dolgozott és oly keményen küzdött.

Ez nem te vagy…

Noha legalább húsz éve nem hallotta ezt a hangot, azonnal felismerte.

– Apám? – mondta hangosan, bár tudta, hogy az apja nem létezik másutt, csakis az ő emlékezetében.

Ennél te sokkal erősebb vagy.

Serra bólogatott, azzal sem törődve, hogy csupán a képzelete vagy talán a lelkiismerete beszél hozzá. Kizárta tudatából az őrjítő lármát, vett egy mély lélegzetet, és nekilátott, hogy gondosan elemezze a helyzetet.

Kisvártatva rájött, hogy annak nem lenne semmi értelme, ha csakis az uralkodó tehetné be a lábát ebbe a vezérlőbe. Nem lehetett elvárni tőle, hogy személyesen lejöjjön ide, ha valaha zendülés tör ki vagy egy fogoly szökni próbál. Vagyis a börtön mindenkori vezetóője minden bizonnyal jogosult volt a belépésre. És valószínűleg a magas rangú őrparancsnokok is. Márpedig, ha a király annyira megbízott a szolgáiban, hogy megadta nekik a kódot, akkor meg kellett bíznia a fiában is.

Kapkodsz. Egyik hibát a másik után követed el. Próbáld meg újra! Lassan és nyugodtan.

Serra talpra állt, és harmadszorra is nekilátott, hogy begépelje a kódot. Ezúttal, valahányszor megérezte, hogy mindjárt eluralkodik rajta a vakrémület, és ettől az ujjai elbizonytalanodnak, sietve felidézte magában az apja arcát, a nyugalmát és az önbizalmát. Lassú, mély lélegzeteket vett, és különös gondot fordított arra, hogy a megfelelő sorrendben nyomja meg a billentyűket. Miután végzett, egy-két másodpercig nem történt semmi, majd halk csendülés hallatszott, és az ajtó feltárult. Serra hihetetlen megkönnyebbülést érzett, és megpróbált nevetni a saját ostobaságán, vagyis azon, hogy két alkalommal is hibásan ütötte be a számsort, mire végre sikerült. Ám a torkából csak valami rekedtes, hisztérikus károgás tört fel, ami úgy meglepte, hogy gyorsan abba is hagyta.

A bejáraton belépve szűkös, alacsony mennyezetű kamra fogadta. A jobb keze felől kis vezérlőpult állt, vele szemben egy másik ajtó sötétlett a falban. Ezen a kijáraton túl rövid folyosó vezetett egy mentőegységhez, amely lehetővé tette, hogy az önmegsemmisítő rendszert aktiváló személy elmenekülhessen, mialatt a börtön összeomlik.

Serra a pulthoz lépett, és szemügyre vette. Az indítópanel egyszerűbb már nem is lehetett volna: mindössze két nagyobb gombból, illetve egy alig tenyérnyi méretű, numerikus billentyűzetből állt. A nagyobb gombok egyike indította a rendszert, a másikkal lehetett megerősíteni a parancsot, míg a billentyűzet a személyi kód vételére szolgált. Ez utóbbin akadt egy „Törlés” feliratú billentyű, de „Félbeszakít” vagy „Leállít” gomb nem létezett. Az indítóparancs kiadása, illetve megerősítése után a folyamatot már nem lehetett megállítani. A két gomb megnyomása után öt perc állt a személyzet rendelkezésére, hogy elhagyja a létesítményt, még mielőtt a mennyezetekbe, falakba és padozatokba ágyazott töltetek sorban felrobbannak, és beomlasztják az egész börtönt.

A hercegnő meredten bámulta a kezelőpanelt. Eljött a pillanat. Ez volt az utolsó esélye arra, hogy megállítsa a férfit, aki gyermekkorában halálra rémítette. Az utolsó esélye arra, hogy megszabadítsa a Galaxist a Sötét Nagyúrtól. Megnyomta az „INDÍTÁS” feliratú gombot, mire a konzolon felgyúltak a fények. Ezt követően begépelte a belépőkódját, mindvégig gondosan ügyelve, hogy ne kövessen el a hibát. Ám amikor a kisméretű képernyőn megjelent a „Kód elfogadva. Megerősíti a parancsot?” felirat, hirtelen tétovázni kezdett.

Tudatában volt annak, hogy ha megteszi, az élete a Doanon véget ér. A király mit sem tud arról, hogy ő személyes bosszúállásra használja a Kőbörtönt – és ha felrobbantja a létesítményt, azzal leleplezi a titkát. A detonációk alaposan megrázzák majd a több ezer méterrel feljebb, a fennsíkon álló palotát, és mindenki tudni fogja, hogy mi történt.

Az uralkodó tudni fogja, hogy ő a királyi család érdekei fölébe helyezte a saját érdekeit. Tettét minden bizonnyal felségárulásnak fogják minősíteni, és ebben az esetben a legjobb, amiben reménykedhet, hogy mindörökre száműzik a bolygóról. És mi lesz Luciával? A robbanások vele is végeznek…

Noha a testőre elárulta őt azzal, hogy segített megszökni a fogolynak, Serra feltette magának a kérdést: valóban kész halálra ítélni a barátját úgy, hogy nem ad neki esélyt arra, hogy magyarázatot adjon a tettére?

Nem tudta meghozni a döntést. Mozdulatlanná dermedve állt a vezérlőpult előtt, ujjai a „MEGERŐSÍT” gomb felett lebegtek, mialatt odakint a folyosókat a szirénák fejhangú visítása töltötte be.

Huszonegyedik fejezet

Set Harth gyakran büszkélkedett azzal önmagának, hogy gyakorlatilag minden szorult helyzetból képes kivágni magát. Jó érzéke volt ahhoz, hogy kiszabaduljon bármilyen jellegű kötelékből, és természet adta képességei révén mindig, mindenhonnan megtalálta a kiutat. Így aztán a legkevésbé sem lepődött meg azon, hogy alig tíz perc leforgása alatt rábukkant a börtön központi dokkjára.

Ez a légikikötő sokkal nagyobb volt annál, mint amelyikbe Zannah letette a hajóját. A szirénák a folyosókon őrjítően visítottak, de a hangjuk itt, a tágas üregben valóságos mennydörgésnek hatott.

Set kisietett a leszállópályák felett elterülő acélterasz szélére, és lenézett. Négy űrhajó állt alatta, egymástól körülbelül tízméternyire – és ami a fő, egyiket sem őrizte senki. Teljesítményével elégedetten Set megtapogatta az egyik belső zsebében lapuló holokront, és számba vette a lehetőségeit.

Mint egy jobb kocsmában: bőven van miből választani.

A gépek közül kettő közönséges és átlagos csapatszállító volt; mindkettőt megviselt és horpadozott burkolat borította. Set éppen csak szemügyre vette őket, és nyomban úgy ítélte meg, hogy egyiket sem érdemes ellopni. A harmadik – a legnagyobb – gépről lerítt, hogy kiváló állapotban van, és oldalait a doani királyi család címere ékesítette. Set ravaszul vigyorgott. Nem csekély vonzerőt gyakorolt rá a gondolat, hogy a bolygó uralkodójának tulajdonába tartozó géppel szökjön meg innen. Igazán stílusos lett volna… És ekkor alaposan megnézte a negyedik gépet.

Alighanem megvan a győztesünk.

A legkisebb egység, a karcsú és elegáns cirkáló törzse éjfekete, míg a vezérsíkjai vérvörös színben pompáztak. Ez a jármű minden vonásában megfelelt az ő kényes és különc ízlésének.

A Sötét Jedi alig várva, hogy indulhasson. Lesietett a lépcsőn, és jobbjában a fénykardját szorongatva átvágott a dokkon. Amikor odaért a kiválasztott hajóhoz, elismerően füttyentett, és felnyúlt, hogy megsimogassa a sima, csillogó héjazatot.

– Nézd, de ne érintsd! – súgta ekkor valaki a fülébe.

Set visszarántotta kezét, és a fegyverét aktiválva megpördült, ám a markolatból kiszökkenő energiapenge csupán a levegőt szelte. Tőle alig két méterre egy fekete köpenyt viselő iktotchi nő állt. Köpenyének csuklyáját hátravetette, és ezzel látni engedte hosszú szarvait, amelyek az arca mellett lefelé ívelve közvetlenül a válla felett végződtek. Az alsó ajkától tetoválások nyúltak az állcsúcsa felé, és amikor gonosz vigyorra húzta a száját, elővillantotta apró, hegyes fogait.

Set általában nem riadt vissza egy összecsapástól, legalábbis akkor nem, ha tudta, hogy ő fog győzelmet aratni. Ám ebben a vörös bőrű alakban volt valami nyugtalanító. Egy felkészült Jedit gyakorlatilag nem lehetett észrevétlenül megközelíteni, de Set nem érzékelte a nő jelenlétét, csak akkor figyelt fel rá, amikor megszólalt.

Csak óvatosan! – intette magát gondolatban. – Valószínűleg rejteget még egy-két trükköt a tarsolyában.

– Szép ez a hajó – mondta nagyokat bólogatva, azzal kikapcsolta a fénykardját, és a combja mellé engedte a markolatot. – Érdekelne, hogy mennyi kreditbe került!

Amint befejezte a mondatot, a nő felé lendült, és a fegyverét ismét aktiválva szűk nyolcast vágott maga elé, hogy széthasítsa gyanútlan ellenfelét.

Nem tudta rászedni az iktotchit, akinek esze ágában sem volt válaszolni a kérdésre, inkább tett egy gyors lépést hátra, és ezzel kitért a felsőteste felé süvítő penge elől.

– Túl lassú vagy – jegyezte meg gúnyosan vigyorogva.

A két ellenfél ismét szembefordult egymással, és Set rászánt egy pillanatot arra, hogy elemezze a helyzetet. Andeddu holokronja ott rejtőzött a zsebében. Most már csak arra volt szüksége, hogy lopjon egy hajót, és eltűnjön innen. Csakhogy egy ismeretlen, szemlátomást ügyes és tapasztalt harcos állt közte és a szabadság között. A nő egyelőre nem tartott fegyvert a kezében, de a köpenye alatt akármit rejtegethetett – tőröket, kardokat, sugárvetőket. Set rövid megfontolás után úgy döntött, hogy először szép szóval próbálkozik, hátha az is elég lesz.

– A nevem Medd Tandar – hazudta, és igyekezett méltóságteljes, illetve magabiztos modorban beszélni. – Az Ótudomány Tanácsának ügyében járok. A Jedi-rend nevében felszólítalak, hogy lépj félre, és ne akadályozz a munkámban!

– Te nem vagy Jedi – állapította meg higgadtan az iktotchi.

– Már nem – vallotta be Set –, de valaha az voltam.

Hirtelen elhatározással ismét aktiválta a kardját, majd bemutatott néhány gyors csapást és döfést, közben ide-oda perdült és táncolt, aztán egy gyors hátraszaltóval zárta a mutatványt.

Miután végzett, egyetlen pillantással felmérte, hogy hiába fitogtatta a harci tudását, nem sikerült lenyűgöznie az iktotchit, vagyis puszta megfélemlítéssel nem fogja rávenni, hogy álljon félre az útjából.

– A Jedik nem tanítottak meg neked semmi hasznosat? – érdeklődött közönyösen a nő.

– De igen, néhány apróságot – válaszolta Set, és ekkor az Erővel támadott.

Gyors ütemben kitáguló, láthatatlan energiagyűrűt indított útjára, de azonnal tudta, hogy valami nincs rendjén. Ilyenkor rendszerint az energiák mámorító száguldását érezte a bensőjében, de most olyan görcsös fájdalom hasított a gyomrába, hogy kétrét görnyedt kínjában.

A gyűrűnek legalább húsz méterre kellett volna repítenie az iktotchit, ehelyett csupán keményen megtaszította. Egyenesen a felsőtestére kapta a lökést, de ügyesen semlegesítette annak erejét azzal, hogy a kellő pillanatban hátravetette magát, majd a betonra érkezve gyors hátrabukfencet vetett, aminek a végén ismét talpra állt. A következő pillanatban mindkét kezével egy-egy vibrotőrt rántott elő a köpenye alól. Set ezalatt hátrafelé tántorgott, nyöszörögve markolászta a gyomrát, és nagyokat nyelt, nehogy hányni kezdjen.

Elszörnyedve döbbent rá, hogy ellenfele az imént valahogyan gátolta őt abban, hogy az Erőből merítsen. Annak idején sokat olvasott erről a képességről az ősrégi írásokban, de személyesen sosem tapasztalta meg, és nem tudta, hogyan védekezzen ellene. Nem maradt más választása, minthogy közelharcban győzze le a titokzatos nőt.

A fogait csikorgatva felegyenesedett, aztán a fájdalmait és egyre magasabb hőfokon izzó haragját felhasználva ismét megpróbálta megidézni a sötét oldal erejét. Az energiák válaszoltak a hívására, de éppen csak csörgedeztek, nem pedig áradtak belé, ahogyan remélte – ám ez is több volt a semminél.

Az iktotchi a tőreit magasra emelve támadásba lendült, mire Set oldalra tántorgott, és éppen csak sikerült kitérnie a lesújtó pengék elől. A nő gyorsabban mozgott, mint bármelyik korábbi ellenfele. Vagy talán ő maga lassult le attól, hogy az iktotchi megzavarta kapcsolatát az Erővel. Akárhogyan festett is az igazság, az eredmény ugyanaz volt: Set komoly bajba került.

Hirtelen ötlettől vezérelve lehajtotta a fejét, és átrohant a fekete-vörös hajó alatt, abban a biztos tudatban, hogy akkor nyílik a legjobb esélye a túlélésre, ha több tonna acél választja el őt az ellenségétől.

Innentől kezdve nem láthatta a nőt, de ha erősen összpontosított, érzékelte a helyzetét. Az erőfeszítéstől szédelegni kezdett. A különleges érzékszerveit sötét, homályos folt zavarta, mintha sűrű sáron próbált volna átlátni.

A nő lassú, lopakodó léptekkel tartott a hajó fara felé. És Set ebben a pillanatban rádöbbent, hogy az iktotchi nem részesült semmiféle kiképzésben. Ösztönösen használta az Erőt, sosem tanították meg az alapvető jártasságokra, például arra, hogyan derítse ki az ellenségei hollétét, amennyiben nem látja őket.

Set megfordult, rohanni kezdett a szomszédos gép felé, és pontosan abban a pillanatban érte el az új rejtekhelyét, amikor a nő kilépett a fekete cirkáló fúvókái mögül. Ekkor gyorsan lekuporodott, kinézett a fedezéknek használt hajó hasa alól, és meglátta, hogy az iktotchi a fejét forgatva próbálja kitalálni, hogy ő hová tűnt.

– Kimondottan szeretem üldözni a prédát! – kiáltotta ekkor a nő. – Ezért neveznek Vadásznak!

Set mélyeket lélegezve igyekezett visszanyerni a nyugalmát. Tudta, hogy rövidesen ki kell találnia valamit, máskülönben nem éli túl az összecsapást.

* * *

Bane érezte, hogy a kábítószer maradványai még most is ott keringenek a szervezetében. Megtett mindent, ami módjában állt, hogy a sötét oldal tüzével elégesse őket, de a Jedikkel ellentétben a Sith-ek nem tudták maradéktalanul megtisztítani testüket a mérgektől és a különféle ártalmas anyagoktól. Tisztában volt azzal, hogy kénytelen lesz kivárni, amíg a vegyületek utolsó foszlányai természetes úton lebomlanak a szöveteiben.

És azzal is számolt, hogy amíg ez a folyamat véget nem ér, nem fogja visszanyerni a teljes erejét. Gondolatai a megszokottnál kicsivel nehézkesebben forogtak, az izmai lassabban engedelmeskedtek az akaratának, és az Erővel sem tudott úgy bánni, mint általában. És ha mindez nem lett volna elég, a fénykardját is nélkülöznie kellett.

Ennek ellenére biztosra vette, hogy néhány perc választja el a győzelemtől. A szirénák továbbra is jajongtak, de panaszos hívásukra egyetlen őr sem válaszolt – a folyosókon senki sem járt. Az életben maradt zsoldosok ész nélkül menekültek, és teljesen védtelenül hagyták Caleb lányát.

A bosszút néha higgadtan, késleltetve kell végrehajtani – bölcselkedett magában Bane. – A legtöbb esetben jobb, ha óvatosan és türelmesen járunk el. Néha viszont a megtorlást nem szabad elhalasztani. A tetteket olykor a haragnak és a gyűlöletnek kell vezérelnie, és ilyenkor a vadállati érzésektől fűtve kell cselekedni. A lelki béke hazugság, csak a szenvedély létezik. A szenvedélyből erőt merítek. Az erő révén hatalmat szerzek…

Érzékelte, hogy közeledik Serra tartózkodási helyéhez. Egyre gyorsuló, céltudatos léptekkel haladt az üres folyosókon a célpontja felé.

A hatalom révén győzelmet aratok. A győzelem révén a láncaim lehullnak.

Nemrégiben óvatlan volt és gyenge. Hagyta, hogy elfogják. Hagyta, hogy áldozat legyen. Ezért el is nyerte a büntetését. Megszenvedett a hibáiért. De most már ismét erős. Most mások fognak szenvedni…

– Des! – kiáltotta ebben a pillanatban valaki a háta mögött.

A húsz évvel ezelőtt levetett név hallatán a Sötét Nagyúr megtorpant, és szinte megdermedt. Néhány másodperccel később lassan megfordult, és a sötét bőrű nőt pillantotta meg, azt az illetőt, aki segített neki megszökni.

A nő hevesen zihált, mintha sokáig rohant volna. A nadrágja szára kiszakadt a térdénél, a vastag szövet szélei vérben úsztak. Arckifejezése ellentmondásos érzéseket tükrözött: örömöt, félelmet, kétségbeesést és reményt.

– Emlékszel rám, Des? – kérdezte lihegve. – Lucia vagyok…

Bane zavarodottan meredt az előtte álló nőre, aztán nekilátott, hogy felidézze magában ifjúkori emlékeit. Azt a korszakot, amikor ő még nem Darth Bane volt, a Sith Sötét Nagyura, hanem Des, az egyszerű bányász az Apatrosról.

Ezeket az emlékeket mélyen eltemette magában, de attól még léteztek. Az apjától elszenvedett verések… a kortózisbányában töltött, kegyetlenül hosszú műszakok… a hidraulikus ütvefúró könyörtelen döngölése… a sziklafalakról leszakadó, fullasztó porfelhők… aztán a szökés az Apatros nyomorából, majd a jelentkezés a Sith-hadseregbe…

Mintha egy álmot próbált volna éber állapotban felidézni. Ezek a jelenetek mintha valaki más életéből származtak volna, nem érezte őket valósnak. De mialatt tovább keresgélt a múltban, újabb emlékek törtek be a tudatába: a Trandoshán letöltött hosszú őrszolgálatok, a Kashyyyk erdőiben végrehajtott erőltetett menetek.

A múlt ködének felkavarása végül a lelki szemei elé varázsolta Ulabore hadnagy képét, azét a kegyetlen és alkalmatlan parancsnokét, aki annak idején átadta őt a Sith-eknek, és ezzel akarata ellenére elindította őt a valódi sorsa felé vezető úton. Röviddel ezután más képek is átvillantak a tudatán, amelyek a szakaszában szolgáló nők és férfiak arcát ábrázolták. Eszébe jutott a legjobb barátja, a kék szemű, folyton ravaszkásan vigyorgó Adanar. És emlékezett egy állandóan tágra nyílt szemű, fiatal mesterlövészre, akit Luciának hívtak…

Bane lenyűgöző intelligenciával bírt. Rendelkezett azzal a bölcsességgel és előrelátással, ami ahhoz kellett, hogy átformálja a Sith-rendet, és elindítsa azt a galaktikus uralom felé vezető hosszú, folyton emelkedő úton. Gondosan elemezte és megtervezte valamennyi helyzetet, amelyben egy napon találhatná magát. Ám erre a fordulatra nem készült fel.

Az előző évtizedek folyamán tudatában volt annak, hogy egykori bajtársai közül sokan túlélték a háborút, és azóta zsoldosként vagy testőrként keresték a kreditjeiket, de sosem vette számításba azt a lehetőséget, hogy összeakad valakivel, akivel ismerték egymást még azelőtt, hogy ő átadta magát a sötét oldalnak. Miután Sötét Nagyúrrá lett, többé sosem engedte meg magának, hogy múltja alakjaival törődjön, még csak nem is gondolt rájuk. Meg kellett tanulnia, hogyan maradjon életben egyedül, amikor is nem támaszkodhat másokra, csakis saját magára. A családhoz vagy a barátokhoz való kötődést gyengeségnek tartotta, láncnak, amely gúzsba köti és lehúzza őt.

Most pedig útját állta valaki, aki abból az életből származott, amelynek elfelejtéséért oly keményen megdolgozott. A nő akadályt jelentett a számára, bár könnyedén leküzdhető akadályt. Erőlködés nélkül félresöpörhette őt, ugyanolyan könnyűszerrel, mint a cellája előtt talált őröket. Ennek ellenére úgy döntött, hogy vár még néhány pillanatot, és tekintetét a nő szemébe fúrva megkérdezte:

– Miért segítettél rajtam?

– Együtt szolgáltunk az Éjjáróknál – magyarázta Lucia részben idegesen, részben izgatottan.

– Tudom, ki vagy – felelte Bane.

A nő tétovázott, mintha további mondatokat várt volna. És miután a Sötét Nagyúr hallgatott, ismét megszólalt:

– Megmentetted az életemet a Phaseerán. Mindannyiunk életét megmentetted. És nem csak akkor. Részt vettél minden csatánkban, és vigyáztál ránk. Megóvtál minket.

– Akkor még ostoba voltam – mormolta megvetően Bane.

– Nem! Hős voltál! – tiltakozott felindultan Lucia. – Legalább tucatnyi alkalommal mentettél meg. Az adósod vagyok mindörökre. Hogyan is ne segítettem volna neked?

Bane először arra gondolt, hogy a nő egy érzelgős bolond, akit elvakítanak az irracionális, nemes érzések, és emiatt őrültségeket zagyvál. De aztán rájött arra, hogy valójában mi történik, és egyszeriben minden értelmet nyert. Lucia azért segített rajta, mert el akarja nyerni a kegyeit. Akar tőle valamit. Ezért árulta el Caleb lányát: a személyes érdekei miatt.

– Mi akarsz tőlem? – kérdezte Bane, aki a szirénák visítása miatt egy pillanatra sem tudta feledni, hogy fogytán az idő.

– Azt akarom… arra kérlek… – dadogta Lucia – könyörgök, Des, hagyd életben Serrát!

Bane teljesen értelmetlennek látta a kérést. Ha Lucia nem szabadítja ki őt, Serra nem kerül halálos veszélybe.

– Miért? – kérdezte a nőre pillantva. – Mi haszna számomra az életének?

Lucia nem válaszolt azonnal. Bizonyára keresett valamit, amit fel tudna ajánlani, de végül nem talált rá semmire.

– Nézz a szívedbe, Des! – mondta ekkor. – Gondolj vissza arra a férfira, aki egykor voltál! Tudom, hogy a túlélés érdekében fordultál a sötét oldalhoz. Azért lettél Sith, mert csakis így maradhattál életben. Könyörgök, Des… Tudom, hogy az egykori önmagad egy része még most is ott él benned…

– A nevem nem Des – válaszolta Bane, azzal kihúzta magát, és egyre erősödő hangon folytatta:

– Darth Bane vagyok, a Sith Sötét Nagyura! A könyörület, a hála és a bűntudat ismeretlen fogalmak számomra! És Caleb lányának fizetnie kell azért, amit velem tett!

– Nem fogom hagyni, hogy megtedd! – jelentette ki Lucia, azzal közepes terpeszbe ugrott, és jól megvetette a lábát.

– Nem tudsz megállítani – figyelmeztette őt Bane. – Nem mentheted meg azzal, hogy feláldozod magad. Hajlandó lennél minden cél és értelem nélkül eldobni magadtól az életet?

Hiába próbált érvelni, Lucia nem tágított.

– Az előbb már megmondtam, hogy az adósod vagyok. Az életemet neked köszönhetem. Ha el akarod venni, jogod van hozzá.

Bane-nek eszébe jutott a Calebbel történt első találkozása az Ambrián. A gyógyító akkor ugyanúgy állt előtte, mint most Lucia – elszántan és kihívóan, noha tudván tudta, hogy nem érhet fel vele, a Sötét Nagyúrral. Csakhogy Caleb tudott valamit, amire neki akkor szüksége volt, míg Lucia nem ajánlhatott fel semmit. Semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy szempillantás alatt kioltsa a nőben az élet lángját.

Megnyitotta magát az Erőnek, és a sötét oldal energiái lassan beáradtak a testébe. De mielőtt szabadjára engedhette volna őket, a tőle balra eső folyosóból pusztító Erő-hullám zúdult ki. Inkább ösztönösen, semmint tudatosan védőpajzsot létesített maga köré, amely elnyelte a csapás erejének java részét. A hullám ennek ellenére a jobb oldali falhoz vágta, és akkora ütést kapott a hátára, hogy minden levegő kiszorult a tüdejéből.

Luciának még ennyi védelem sem adatott meg. Nem hívhatta segítségül az Erőt, hogy megóvja magát, így aztán összevissza pörögve végigrepült a folyosón. Mialatt ide-oda verődött a falak között, a feje legalább tucatszor nekiütődött a köveknek, és alaktalan, véres ronccsá zúzódott. A holttest aztán a padozatra hullott, egy darabig még forogva siklott tovább, míg végül a kereszteződéstől legalább harminc méterre állapodott meg, ott, ahol a járat kilencvenfokos szögben jobbra fordult.

Bane azonnal talpra ugrott, és szembefordult a támadójával.

– Nem tudtad rávenni magad, hogy végezz vele! – förmedt rá Zannah megvetően. – Gyenge lettél, Bane! Nem csoda, hogy meg akartad szegni a Kettő Szabályát!

Fénykardját a kezében tartva beszélt, az ujjai szilárdan fonódtak a markolatra. Karját maga elé nyújtotta, a pengéket vízszintesre fordította. Ez a jellegzetes védőállás arra szolgált, hogy a párbajozó fél bármelyik pillanatban védhesse magát egy fegyveres ellenfél támadásával szemben. Bane egyszeriben rájött, hogy tanítványa nem tudja, hogy ő egyelőre nem találta meg a fénykardját.

– Azóta, hogy megteremtettem a Kettő Szabályát, annak szellemében éltem! – vágott vissza Bane. – Minden, amit tettem, összhangban áll a tanításaival!

Zannah megrázta a fejét, és dühösen kifakadt:

– Tudom, hogy elrepültél a Prakith-ra! Tudom, hogy Andeddu holokronját kerested! Tudom, hogy az örök élet titka után kutatsz!

– A szükség vitt rá – közölte az állát felszegve Bane. – Mindent megtanítottam neked, amit én magam tudok a sötét oldalról. Évekig vártam, hogy párbajra hívj. De te megelégedtél azzal, hogy az árnyékomban szolgálj, hogy megmaradj tanítványnak, amíg az öregedés megfoszt az erőmtől és hatalmamtól.

A Luciával és a múltjával kapcsolatos gondolatai szempillantás alatt kiröppentek az elméjéből. Most már csakis egyvalamivel törődött: a rá váró összecsapással, amelynek eredményén a Sith-rend sorsa múlott.

– Nem vagy méltó arra, hogy mester legyél! – mondta határozottan. – Ezért repültem el a Prakith-ra!

– Nem – felelte fagyosan és végtelenül higgadtan Zannah. – Nem fogod ellenem fordítani. Annak idején azt mondtad, azért készítesz fel, hogy egy napon túlszárnyaljalak téged. Azt mondtad, az a sorsom, hogy egy napon én legyek a mester. Most pedig azt akarod, hogy örökké élj. Belekapaszkodsz a mesternek járó köpenybe, és megtagadod tőlem azt, ami az enyém!

– Azt a köpenyt ki kell érdemelni! – vágott vissza Bane. – Te vártál, hogy az idő elvégezze azt, amit neked kellett volna!

– Te tanítottál türelemre – emlékeztette őt a tanítványa. – Te tanítottál meg arra, hogy várjam ki az alkalmas pillanatot.

– De nem ebben a dologban! – kiáltotta Bane. – Csak a legerősebbnek jár a jog, hogy uralja a rendet! A Sötét Nagyúr címét erőszakkal kell megszerezni, ki kell tépni a mester markából!

– Ezért vagyok most itt – válaszolta a száját zord mosolyra húzva Zannah. – Találtam magamnak egy saját tanítványt. Készen állok, hogy beteljesítsem a sorsomat.

– Valóban azt hiszed, hogy le tudsz győzni engem? – kérdezte Bane, azzal jobbját a derekához engedve úgy tett, mintha arra készülne, hogy előrántsa a fénykardját. Csakis úgy maradhatott életben, ha valamilyen csellel meghátrálásra készteti a tanítványát.

Zannah szeme megvillant, lefelé fordulva nyomon követte a mestere mozdulatát. Bane nyitva tartotta terjedelmes kezét, és tökéletesen eltakarta azt a helyet, ahol a kardját szokta viselni. Mindeközben igyekezett azt a hamis képet sugallni Zannah-nak, hogy az íves markolat most is ott rejtőzik az ujjai alatt.

A tanítványa nem mozdult. Továbbra is védőállásban állt, és a homlokát ráncolva latolgatta az esélyeit. Aztán a pillantása Bane bal kezére esett, amelyen az előző pillanatokban eluralkodott a jellegzetes, megállíthatatlan remegés.

– Hagytad, hogy néhány közönséges zsoldos elfogjon! – kiáltotta ekkor Zannah, azzal megforgatta fegyverét, és magabiztosan lépett egyet előre.

Bane a helyén maradva gyorsan belevájta ujjait a tenyerébe, és ezzel sikerült elfojtania azok finom, de észrevehető reszketését.

– Nem tudtad rávenni magad, hogy megöld a nőt, aki az utadban állt – folytatta Zannah, és ismét lépett egyet, majd hanyag mozdulattal átdobta fénykardját a jobb kezéből a balba. Ezzel rést nyitott a védelmén, amit egy villámgyors támadással ki lehetett volna használni – amennyiben Bane-nél ott lett volna a fegyvere. Miután a mester nem tett semmit, Zannah hátravetette a fejét, és gúnyosan kacagva hozzátette:

– Mindennek a tetejébe csapdába estél ezeken a folyosókon úgy, hogy még a fénykardodat sem tudtad visszaszerezni!

Megint lépett egyet, mire Bane több métert hátrált előle. Zannah elindította és mind gyorsabban forgatta maga előtt a kardját, energiapengéi szabályos, kerek mintázatot rajzoltak a levegőbe. Már csak egyetlen mondatot akart kimondani, mielőtt rohamra indult:

– Darth Bane… lejárt az időd!

Huszonkettedik fejezet

Serra úgy állt, mintha megbénult volna. A jobb mutatóujja néhány centiméternyire lebegett a gomb felett, amellyel megerősíthette az önmegsemmisítő rendszer indítását elrendelő parancsot. Percek óta álldogált ebben a testhelyzetben, mert nem tudta megnyomni a gombot.

Csináld! Kit érdekel Lucia? Elárult téged! Tedd meg!

A hercegnő vett egy mély lélegzetet, aztán – miközben kifújta a levegőt – leejtette a kezét. Ám a „MEGERŐSÍT” helyett a „TÖRLÉS”-t nyomta meg, mire halk sípolást hallott, és a halvány fénnyel derengő billentyűzet elsötétült, biztos jeleként annak, hogy a vezérlőpult kikapcsolt.

Serra képtelen volt megtenni. Bármennyire nem akarta is, hogy a fogoly megszökjön, egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy halálra ítélje Luciát. A nő nem csupán a testőreként szolgálta, évek óta őt tartotta a legközelebbi barátjának és legfőbb – vagy inkább egyetlen – bizalmasának. Akármit tett, biztosan megvolt rá az oka. És Serra úgy érezte, tartozik annyival a barátjának, hogy meghallgassa az érveit.

A szűkös vezérlőt maga mögött hagyva, gyors ütemben nekivágott a folyosónak. Most, hogy a szirénák folyamatosan vijjogtak, nem kellett amiatt aggódnia, hogy lépteinek kopogásával elárulja magát. Kisvártatva futásnak eredt, és arrafelé tartott, ahol korábban a foglyot őrizték.

A Sith téged keres, és neki nem kell hallania a lépteidet ahhoz, hogy elkapjon. Valóban azt hiszed, hogy rábukkanhatsz Luciára, mielőtt a szörnyeteg rád talál?

A hercegnő tudta, hogy mekkora kockázatot vállal. De már elvesztette a férjét és az apját; a legjobb barátját nem akarta elveszíteni. Még akkor sem, ha ennek érdekében még egyszer meg kell ütköznie rémálmainak sötét alakjával.

A folyosókat váltogatva, a lehető legrövidebb útvonalon futott arrafelé, ahol az iktotchival beszélt. De mielőtt odaért volna, meglátott egy véres testet, amely az egyik járat éles kanyarulatánál hevert.

– Nem… – suttogta elkeseredetten – az nem lehet…

Már jóval azelőtt felismerte Luciát, hogy leguggolt mellé. A testőrnő mindkét karja és lába lehetetlen szögben kicsavarodva meredezett, törött csontjai több helyen átütötték a bőrét. De mindezek a sérülések jelentéktelennek tűntek azokhoz képest, amelyek az arcán és a fején érték.

Serra lassan térdre ereszkedett, de hiába várta, a könnyei nem indultak meg. Különös módon nem érzett bánatot, csak valami furcsa zsibbadtság telepedett az elméjére.

Ez a te hibád. Ha nem akartál volna bosszút állni, ha nem hozod ide a foglyot, nem történt volna semmi. Lucia még most is élne.

A fejében zengő hang igazat mondott, de ő továbbra sem érzett semmit – mintha a belső világa, amelyet az apja, illetve a férje halála már súlyosan megrongált, most teljesen megsemmisült volna.

Percekig kuporgott így, amikor hirtelen észrevette, hogy a szirénák jajongásába furcsa, sistergésekkel vegyes búgás keveredik, amely a fénykardok működését kísérő hanghoz hasonlított, de valahogy mégis más volt. Hirtelen elhatározással felegyenesedett, és Lucia összetört testét hátrahagyva elindult a hangforrás irányába.

Ahogy közelebb ért, más hangok is megütötték a fülét: elnyújtott nyögések, haragos vagy éppen fájdalmas kiáltások, valamint súlyos léptek dobbanásai. Nem kellett hozzá sok idő, és Serra rádöbbent, hogy csatazajt hall.

Viszont senki sem lövöldöz sugárvetővel.

Elérte a következő kereszteződést, és a szeme sarkából erős villanást látott. Balra perdülve két alakot pillantott meg a keresztjárat távolabbi végében, amely körülbelül húsz méterre esett tőle. Azonnal ráismert a fogolyra. A másik illetőt még sosem látta, de így is tudta, hogy kicsoda.

A szőke nő, akiről a Vadász beszélt.

Ők ketten szemtől szemben álltak egymással, és szemlátomást ádáz harcot vívtak. A fogoly majdnem kétszer akkora volt, mint az ellenfele, ennek dacára úgy látszott, a nő a kezdeményező fél. Kétpengéjű fénykardot forgatott, viszont, amennyire Serra meg tudta állapítani, a Sötét Nagyúrnak nem volt fegyvere. Óvatos léptekkel hátrált, és tekintetét mindvégig az ellensége szemébe fúrta. A nő lassan, kecsesen mozogva nyomult felé, és jól érzékelhetően azon igyekezett, hogy beszorítsa őt a folyosó kanyarulatába, ahonnan nem mehetett sehová. Ám közvetlenül azelőtt, hogy ez megtörténhetett volna, a Sith kezéből kék villám tört elő, mire a nő fénykardjának pengéjével elkapta a felé száguldó lövedéket. A fegyver elnyelte az iszonyatos energiákat, és ekkor adta ki magából azt a különös hangot, amit Serra meghallott az imént.

A két fél annyira összpontosított egymásra, hogy egyikük sem vette észre a hercegnőt. Serra már a harcosok láttán is meglepődött, de még jobban csodálkozott a saját viselkedésén. Meg kellett volna rémülnie, hogy aztán megforduljon, és hanyatt-homlok meneküljön vissza azon az úton, amelyen idejött. Mégsem érzett mást, csak azt az üres, közönyös higgadtságot, amely akkor szállta meg, amikor felfedezte Lucia holttestét.

Végül minden sietség nélkül megfordult, és visszaballagott a testőre maradványaihoz. Mélyen lehajolva megfogta Lucia csuklóját, aztán az erőlködéstől folyamatosan nyögdécselve vonszolni kezdte őt. Kínos lassúsággal húzta a tetemet a vezérlő felé. Nyakának, vállának és a hátának izmai mind hevesebben sajogtak, de egy pillanatra sem állt meg. Fájdalmai hamarosan eltompultak, ugyanolyan ködössé és távolivá váltak, mint a bánata és gyásza.

Végtelenül hosszúnak tűnő perceken át erőlködött, mire végre elérte a vezérlőt, de még a kezelőpultnál sem tartott szünetet.

Átvonszolta Luciát a kamrán, majd a rövid folyosón, aztán beemelte a mentőkomp apró rakterébe. Ezt követően visszatért a konzolhoz, megnyomta az indítógombot, és begépelte a kódot. Ezúttal egy másodpercig sem habozott, mielőtt határozottan rátenyerelt a „MEGERŐSÍT” feliratú gombra.

A szirénák hangja nyomban megváltozott: a folyamatosan változó magasságú visítás helyett ettől kezdve egyazon hangon üvöltöttek. Serra tudta, hogy már csak néhány perce maradt a robbanássorozat kezdetéig, de nem tudta rávenni magát, hogy elinduljon. Egyelőre nem.

Mialatt a pultnál állva, tétlenül várakozott, az idő mintha megállt volna. Úgy érezte, órák telnek el, holott csak percekről lehetett szó. Aztán a talpa alatt megremegett a kőpadló: a létesítmény mélyén bekövetkezett első robbanás lökéshullámát érezte meg. Néhány másodperccel később újabb remegés következett, amelyet kisvártatva a harmadik követett.

Serra a tettével elégedetten megfordult, és elindult a mentőkomp felé. A Kőbörtön megsemmisülése megkezdődött.

* * *

A Vadász még sosem került szembe ennél idegesítőbb ellenféllel. Noha a férfi fénykardot tartott a kezében, egyetlen pillanatra sem állt meg, hogy harcba bocsátkozzon. Ide-oda rohangált a hajók között, egyik búvóhelyről a másikra szaladt, és egy lépéssel mindig őelőtte járt.

Az orgyilkos megtehette volna, hogy elrakja a tőreit, és előhúzza helyettük a köpenyének redőibe rejtett sugárvetőket, de tudta, hogy azokkal sem menne sokkal többre. Az ellenfele túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy tisztán célba vegye, de még ha ez sikerült is volna, a volt Jedi valószínűleg könnyen félreütötte volna a lövedékeket a fénykardjával.

Egy másodperc törtrészére meglátta a férfit, amint átrohant a saját gépe, illetve a mellette álló között. Ezúttal azonban nem vette üldözőbe, inkább megpördült, és visszafelé futott a hajója mellett, a Jedivel párhuzamosan.

Hosszú, könnyed léptekkel száguldott a tat felé azt remélve, hogy oldalba kapja gyanútlan ellenfelét. Ehhez képest alig néhány centiméteren múlt, hogy a váratlanul felé röppenő fénykard nem hasította ketté a fejét.

A Vadász hanyatt vágta magát, és mindkét lábát egyszerre előrerúgta. A kitérő manőver eléggé esetlenre sikerült, de megmentette az életét. A halálos energiapenge elsüvített a füle mellett, majd egy legalább ökölnyi darabot kivágott a jobb szarvából, mielőtt szűk ívben megfordult, és visszarepült a gazdája kezébe.

A szarvából kiinduló éles fájdalommal nem törődve talpra küzdötte magát, és felemelte a vibrotőreit. Ám az ellenfele nem használta ki a számára előnyös helyzetet – ismét nekiiramodott, és eltűnt a hajó orra előtt.

A bérgyilkos nem szenvedett súlyos sérülést: az iktotchik szarva nem tartalmazott létfontosságú szervet vagy főereket. Az élete még akkor sem kerül veszélybe, ha a kard levágja a szarvát, bár ez kétségkívül gyötrő fájdalmakkal járt volna. És persze az a tudat is megnyugtatóan hatott rá, hogy az elvesztett darab idővel visszanő majd, így nem marad nyoma annak, hogy milyen közel került a halálhoz ebben a dokkban.

Ám azt sem tagadhatta, hogy vészesen közel került a halálhoz. A Vadász egyszeriben rádöbbent, hogy ellenfele rendkívül ravasz. Az imént szándékosan mutatta meg magát, mert tudván tudta, hogy ő megfordul, és megpróbál elébe vágni.

Alábecsülte a volt Jedit, aki manipulálta őt, és rávette, hogy merő óvatlanságból hibát kövessen el. Csapdát állított, és ő belesétált. A Vadász szilárdan megfogadta, hogy még egyszer nem követi el ezt a hibát.

* * *

Set lekuporodott az egyik hajó alá, és tátott szájjal zihálva kapkodott levegő után. Bizonyos mértékig ellen tudott állni az iktotchi különös hatalmának. Ha komoly erőfeszítések árán is, de képes volt meríteni az erőből, noha ez a korábban sosem tapasztalt küzdelem hamar kimerítette.

És még így is megkavart annyira, hogy el tudott ugrani a fénykardod elől.

A Sötét Jedi sajnálkozva gondolt arra, milyen kevésen múlott, hogy nem tudott véget vetni a párbajnak, majd rákényszerítette magát, hogy felegyenesedjen, és ismét elinduljon. Legfeljebb néhány másodpercig maradhatott egy-egy helyen. Az iménti, kiváló lehetősége elszállt, és tudta, hogy a nő mostantól sokkal óvatosabb lesz.

Már a csata elején felismerte: az ellenfele túl gyors ahhoz, hogy közelharcban legyőzze, különösen így, hogy nem tudta megfelelően használni az Erőt. Mindeddig sikerült elkerülnie a nyílt összecsapást, de tovább már nem menekülhetett. Az oldala kegyetlenül szúrt, és a tüdeje annyira égett, mintha lángra kapott volna. Tisztában volt azzal, hogy ha nem történik sürgősen valami, ami megváltoztatja a helyzetet, nem hagyja el élve a Doant.

És mintha az imáira adott válaszként történt volna, a szirénák visítása hirtelen megváltozott. Setnek alig egy másodperc kellett ahhoz, hogy kitalálja, mi történt, és máris egy új szökési terv kezdett formálódni a fejében.

* * *

A Vadász is felfigyelt a riadójelzésben beállt változásra. Tudta, hogy legfeljebb öt perce van a robbanások kezdetéig, és talán tíz, mielőtt a börtön porrá zúzódik.

Biztosan az ellenfele is észrevette az aggasztó jelet, mert valahol a dokk másik oldalán járva felkiáltott:

– Hallod ezt? Hamarosan az egész hegy a fejünkre szakad! Mi lenne, ha mindketten beugranánk egy-egy hajóba, és elhúznánk innen, még mielőtt megtörténik?

– Így is elég időm van, hogy megtaláljalak! – kiabált vissza a Vadász, és elindult abba az irányba, ahonnan a hang érkezett. – Egyre fáradtabb vagy! Már nem tarthatsz ki sokáig!

– Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani! – jegyezte meg Set, miközben a nő kilépett az egyik hajó mögül, és a lábát megvetve megállt vele szemben.

Ő maga hanyag tartásban támaszkodott az egyik gép oldalának, a hátsó fúvókák közelében. Rápillantott az ellenfelére, és meg sem próbált elfutni. Mozdulatlanul állt, fénykardját a teste mellett tartva.

A Vadász újabb csapdára számítva, óvatosan elindult felé. Amint megtette az első lépést, az ezüst hajú férfi meglendítette jobbját, és a fénykardja hegyét belevágta a gép burkolatába. Szikrazápor robbant a levegőbe, és az energiapenge legalább egy centiméter mélyen belefúródott a hajó páncéllemezekből álló héjazatába.

A férfi visszahúzta fegyverét, és ismét döfött egyet, pontosan oda, ahová az imént, és a pengéje ezúttal még mélyebbre hatolt. A Vadász csak a következő döfésnél döbbent rá, hogy az ellenfele miben mesterkedik.

Harmadjára a penge eléggé belemélyedt a hajótestbe ahhoz, hogy elérje az egyik hajtómű tápvezetékét. Egy kósza szikra belobbantotta a csőben rekedt üzemanyagot, mire a volt Jedi hatalmasat szökkent hátra, míg a Vadász a betonra vágta magát. A következő pillanatban az egyik üzemanyagcella fülsértő dörrenés kíséretében ezernyi éles fémszilánkra robbant. A detonáció erejétől a hajó megugrott – a tatja legalább egy métert emelkedett –, majd tompa döndüléssel visszazuhant a leszállótalpaira. A burkolatán tátongó, fénykarddal ejtett sebből fekete füst tört elő.

– Lenyűgöző fegyverek, nem igaz? – jegyezte meg a férfi, mialatt a Vadász feltápászkodott. – Szinte mindent átvágnak.

A szétrepülő fémdarabok legalább tíz helyen felsértették az arcát, de valahogyan élve vészelte át a detonációt – valószínűleg az Erővel védte meg magát. Mielőtt a Vadász válaszolhatott volna, ellenfele villámgyorsan megkerülte a gép farát, és ismét eltűnt a szeme elől. Néhány másodperccel később ismét meghallotta az acéllemezekbe fúródó energiapenge jellegzetes sistergését – ez a hang most a dokk távolabbi végéből érkezett hozzá.

Az iktotchi rohanni kezdett a hangforrás felé, de még csak félúton járt, amikor egy újabb robbanás lökéshulláma a betonra söpörte. Mire talpra ugrott, már a második hajó oldalából is sűrű füst gomolygott elő.

Tudta, hogy mi lesz a következő célpont, és sarkon fordulva a saját hajója felé iramodott. A sorban második gép előtt befordulva megtorpant, mert meglátta az ellenfelét: a Stalker mellett állt, és finoman megsimogatta annak fekete burkolatát.

– Mit művelsz? – kiáltotta felindultan a Vadász.

– Nem akarok mást, minthogy élve kijussak innen – magyarázta az ezüst hajú alak. – De te valamilyen oknál fogva a fejedbe vetted, hogy végzel velem.

– Te támadtál elsőnek! – jegyezte meg az iktotchi. – Amikor rajtakaptalak, hogy el akarod lopni a hajómat.

– Egyszerű félreértés történt – felelte a férfi, és hanyagul legyintett, mint aki nem tartja megvitatásra érdemesnek a vádakat. – Két gép maradt. Vidd a tiédet, a másikat pedig hagyd meg nekem, és soha többé nem kell találkozunk egymással.

– Mi lesz, ha nemet mondok? – érdeklődött ridegen a Vadász.

– Akkor megbénítom a gépedet – válaszolta a férfi aztán meglátjuk, meg tudsz-e állítani, mielőtt lecsapok a másikra. Szerintem nem, és ebben az esetben mindketten itt ragadunk. Ami annyit tesz, hogy itt leszünk, amikor a falak leomlanak.

– Te gyáva vagy! – vágott vissza az orgyilkos. – Az előbb nem álltál meg, hogy harcolj velem. Ezek után elvárod, hogy elhiggyem: képes lennél feláldozni magad azért, hogy engem csapdába ejts?

– Nézd, én tudok számolni – felelte az egykori Jedi. – Ha tovább harcolunk, meghalok. Ha itt ragadok, meghalok. Ha ez a kettő történik, az eredmény ugyanaz. Ha viszont megbénítom a gépeket, legalább téged is magammal viszlek.

A Vadász nem válaszolt azonnal. Lehetségesnek vélte, hogy a férfi igazat mond – az értelmes lények sokszor tettek elkeseredett lépéseket, ha sarokba szorították őket. Hirtelen eszébe jutott a derékszíjára akasztott, íves kardmarkolat. Fontolóra vette, hogy a Sith Nagyúr fegyverével próbálja megállítani a férfit, amikor nekiesik a Stalkernek, de hamar elvetette az ötletet. Sosem tanult fénykarddal vívni, és nem rendelkezett semmiféle tapasztalattal ezen a téren – sőt alig néhány nappal ezelőtt fogott életében először a kezébe fénykardot. Mindennek a tetejébe biztosra vette, hogy mire odaérne a férfihoz, az már rég beledöfné pengéjét a gép oldalába.

Ezt követően azt latolgatta, hogy mennyi esélye lenne arra, hogy beszálljon a másik gépbe, mielőtt az ellenfele azt is megbénítaná. Az alak biztosan távolabbra menekülne, ha ő megindulna felé, de mihelyt beugrana a hajóba, a volt Jedi visszatérne, és tönkretenné a hajtóműveket.

Végül a Vadász azt mérlegelte, mennyi esélye van annak, hogy a férfi valóban beváltja a fenyegetését. Tapasztalatból tudta, hogy még a reménytelen helyzetbe került teremtmények közül is csupán egy-kettőnek van annyi lelkiereje, hogy megsemmisítse az egyetlen eszközt, amellyel megszökhet a halál elől. Ezek alapján valószínűnek tartotta, hogy a férfi csupán blöfföl.

De még ha így áll is a helyzet, mit nyerne azzal, ha ezt rábizonyítaná?

A Vadász nem tudott semmit az ezüst hajú férfiról. Nem tudta, hogy kicsoda, hogyan került ide, azt meg különösen nem, hogy mit keres itt. Mit érne el azzal, ha megölné őt? És mit veszítene, ha futni hagyná?

Mindeddig azért nem távozott innen, mert hitt abban, hogy ezen a helyen fog rátalálni a valódi sorsára. Ehhez képest mit sem számított, hogy az ezüst hajú férfi életben marad-e, avagy meghal.

Fojtott, távoli dörrenés tört be az üregbe, mire a volt Jedi kissé megingott.

– Kifutunk az időből! – mondta, azzal hátrahúzta a jobb karját, és a Stalker törzsére irányozta a pengéjét.

– Rendben, áll az alku! – kiáltotta a Vadász.

– Maradj ott, ahol láthatlak! – parancsolta ekkor a férfi, és hátrálni kezdett.

Szemét mindvégig az iktotchin tartva átoldalazott a másik géphez, és kisvártatva eltűnt mögötte. Ezt követően hallani lehetett, hogy a zsilip vezérlőpanelje körül matat, aztán – amikor sikerült kiiktatnia a biztonsági rendszert – a leereszkedő beszállórámpa jellegzetes sziszegése ütötte meg az orgyilkos fülét. Néhány másodperccel később ismét megpillantotta az ezüst hajú alakot – ezúttal már a pilótafülke elülső ablakain keresztül.

A Vadász mozdulatlanul állva figyelt, abban a biztos tudatban, hogy semmit sem tehet. A vibropengéivel vagy a sugárvetőivel nem okozhatott komoly sérülést egy csillaghajónak. Egy futó pillanat erejéig fontolóra vette, hogy előveszi a fénykardot, és utánozza az ellenfele példáját, de nyomban rájött, hogy ha felhasítaná a gép burkolatát, akkor a volt Jedi itt ragadna, minden bizonnyal visszavágna – és alighanem a Stalkeren tombolná ki dühét.

A hajtóművek felbömböltek, aztán a gép lassan felemelkedve a kijárat felé fordult, és egy pillanatig egy helyben lebegett, közvetlenül az üreg mennyezete alatt. A Vadász tisztán látta az oldalára festett királyi címert, akárcsak a pilótafülkében ülő, ezüst hajú férfit. Az alak önelégülten mosolyogva odaintett neki, aztán a fúvókák felfénylettek, majd a gép egyre gyorsulva kirepült a dokkból, és hamarosan beleveszett az éjszakai égbolt feketeségébe.

A Vadásszal először fordult elő, hogy elmenekült előle valaki, akit meg akart ölni. Mégis úgy érezte, hogy ezt a szégyent hajlandó elviselni, amennyiben megtalálja azt, amit valóban keres.

Huszonharmadik fejezet

Zannah szokatlannak találta a támadó fél szerepét. Valahányszor ő és Bane gyakoroltak, a mestere volt az, aki kezdeményezett. A vívóstílusa hárítások és ellencsapások rendszerén alapult, valamint azon, hogy a kardjával képzett, gyakorlatilag áthatolhatatlan védőfal mögött meglapulva kivárja, amíg az ellenfele hibát követ el.

Ez az összecsapás teljesen másként zajlott. Bane-nek ugyan nélkülöznie kellett a fénykardját, ám ez korántsem jelentette azt, hogy tehetetlen. Zannah tudta, hogy egyszerű rohammal nem menne semmire, mert a mestere – hatalmas teste és jelentős súlya ellenére – hihetetlenül gyorsan és ügyesen mozgott. Ezenfelül bányász, illetve katona korában alaposan kiismerte a puszta kézzel vívott harcok fogásait. Zannah nem engedhette túl közel magához Bane-t, nem adhatott neki lehetőséget arra, hogy bevesse ellene a tömegét és a testi erejét.

És persze azzal az elképesztő hatalmával is számolni kellett. Az egyszerű taktikák – mint például az Erő-taszítás – nem működhettek egy megfelelően felkészült ellenség esetében. Zannah és Bane egyaránt tudta, hogyan vegye körül magát láthatatlan energiamezővel, amely tökéletes védelmet jelentett azokkal az alapvető támadásokkal szemben, amelyeket minden Jedi és Sith már a pályafutása elején megismert. És Bane tetszése szerint bármelyik pillanatban Sith-villámokat szórhatott a puszta kezével.

Zannah biztosra vette, hogy ameddig kellően óvatos, képes lesz kitérni a lövedékek elől, vagy pedig a fénykardjával félreütni azokat. Csakhogy ezzel az elővigyázatossággal lehetőséget adott Bane-nek, hogy folyamatosan lekösse őt.

A páros bonyolult és halálos táncban fonódott össze. Zannah hirtelen leguggolt, és előrelendítette szélsebesen pörgő fegyverét. Bane oldalra szökkent, majd talpát a falnak vetve elrugaszkodott, és egy hosszú előreszaltóval kivetődött a fénykard hatótávolságán túlra. A kövezetre érkezve villámgyors gurulóbukfencet vetett, amelynek végén felpattant, és máris hátraugrott, amivel megint sikerült kitérnie a torka felé lendülő energiapenge elől. Zannah állhatatosan döfködve és gyors csapásokat végrehajtva folyamatos hátrálásra kényszerítette mesterét, és ezzel a módszerrel végigűzte őt a folyosón. Bane rövid, koncentrált villámokkal vágott vissza, és állandóan a tanítványa bokájára vagy térdére célzott, hogy zavarja a lábmunkáját, és folyamatosan kibillentse őt az egyensúlyából.

Zannah apró, csosszanó léptekkel haladt, hogy elkerülje a támadásokat. Bane úgy tett, mintha jobbra és hátra mozdulna, de hirtelen előrelódult, a levegőbe szökkenve átugrott a tanítványa felett, és repülés közben lenyúlt, hogy elkapja a csuklóját.

Zannah az utolsó pillanatban oldalra hajolt, de máris utána rúgott a háta mögé érkező férfinak. Bane megpördült, megragadta a nő bokáját, és iszonyatos erővel megcsavarta, hogy eltörje az ízületet. Zannah felugrott, közben hanyatt dőlt, és a lábára ható forgatóerőt követve orsózott egyet a levegőben – a teste egy képzeletbeli, vízszintes tengely mentén perdült. Ezzel egy időben a válla felett maga elé rántotta fénykardját, és Bane jobb könyöke felé sújtott, de a pengéje a levegőt szelte, mert a mester tökéletes időzítéssel szétnyitotta az ujjait, és hátraszökkent.

Bane ekkorra már az egyik oldalfalhoz szorult, ahonnan sehová sem mehetett. Zannah előretáncolt, hogy bevigye a végzetes csapást, de ekkor megint villámok száguldottak felé. Ugyan a fénykardjával elkapta valamennyit, de a találatok ereje legalább egy méternyit hátrataszította őt, és Bane elég teret nyert ahhoz, hogy mélyen lehajolva átrohanjon a nyaka felé tartó energiapenge alatt – és ezzel eltávolodott a faltól. A mester és tanítványa helyet cserélt, mindketten az ellenkező irányba néztek, mint az imént, és újrakezdték a haláltáncot. Ismét a gyors döfések, ellencsapások, cselek és színlelt manőverek váltogatták egymást, és Zannah ezúttal is lassan, de feltartóztathatatlanul szorította a mesterét visszafelé azon a folyosón, amelyen az előbb már végigaraszoltak.

Zannah gyanította, hogy fordított helyzetben Bane máris véget vetett volna az összecsapásnak. De azt is biztosra vette, hogy győzni fog. A mestere lehetetlen helyzetbe került. Mindent tökéletesen kellett csinálnia ahhoz, hogy életben maradjon. A legapróbb tévedést sem engedhette meg magának, márpedig még egy Sötét Nagyúr sem küzdhetett hibátlanul az örökkévalóságig. Zannah viszont csakis úgy veszíthetett, ha feladja az óvatosságot – amit esze ágában sem volt megtenni.

Bane legfeljebb abban reménykedhetett, hogy felidegesíti őt azzal, hogy állandóan megszökik előle. De Zannah tudta, hogy mi a türelem. Húsz évet várt erre az alkalomra, és beérte azzal, hogy elnyújtsa a csatát, ameddig csak kell.

Elérték a folyosó végét, és Zannah úgy hitte, hogy megint sikerült csapdába ejtenie mesterét. Ezúttal félreütötte a felé röppenő villámokat ahelyett, hogy elnyelette volna az energiájukat a fénykardjával, mert így a lövedékek nem lökték hátra. Bane azonban rejtegetett még egy-két trükköt a tarsolyában.

Zannah alig egy méterre állt tőle, és a pengéje már lefelé, a mestere feje felé süvített, amikor hirtelen megérezte, hogy a tarkóján minden hajszála felmered. A következő pillanatban bíborszínű fényburok alakult ki az ellensége körül, egyfajta törékeny héj, amely valóságos energiavihart zárt magába.

Megpróbálta visszarántani a fegyverét, de már elkésett. Amint a pengéje megérintette a védőburkot, az abban felhalmozott energiák egyszerre kitörtek, és mindkettőjüket keményen megtaszították. Bane a háta mögött álló falnak vágódott, és összeroskadt. Zannah legalább tíz métert repült, és az oldalára érkezett a szilárd kőpadlóra.

Egyszerre ugrottak talpra, egyikük sem szenvedett komoly sérülést. Ám Bane-nek ezúttal is sikerült meghiúsítania tanítványa szándékát, és megint kiverekedte magát a sarokból.

Zannah csak rántott egyet a vállán, és belekezdett egy újabb lassú, de könyörtelen előrenyomulásba. Aztán egy pillanatra megtorpant, amikor a szirénák visítása megváltozott. Azonnal tudta, hogy mi történt. Alig néhány percük maradt, hogy kimeneküljenek a börtönből.

Zannah mindössze két lehetőséget látott maga előtt: félbeszakítja a párbajt, és a hajójához rohan, vagy pedig sutba vágja az óvatosságot, és vakmerő rohamra indul. Nem hagyhatta elmenekülni Bane-t. Itt és most véget akart vetni a kettejük harcának.

Mialatt összeszedte magát a végső, mindent eldöntő támadáshoz, Bane újabb villámot repített felé. Idejében oldalra hajolt, a lövedék elsistergett a feje mellett, majd a falba csapódva por- és szilánkfelhőt robbantott a levegőbe.

Dacára annak, hogy a villám elkerülte őt, a következő is ugyanezen a röppályán száguldott. A fejét balra kapva a célt tévesztett lövedék után nézett, és megpillantotta azt a foltot, ahol az előző eltalálta a falat. A kőben ökölnyi lyuk tátongott, és ennek mélyén élénkvörös műanyag lap rejtőzött.

Azonnal rádöbbent, hogy egy rombolótöltet burkolatát látja, mire gondolkodás nélkül hanyatt vágta magát, ezzel párhuzamosan Erő-pajzsot létesített a teste körül – és éppen idejében, mert a következő pillanatban a lökéshullám mellbe vágta, és egyszerűen elrepítette. A robbanás vagy tíz méter hosszan leomlasztotta a falat, a folyosón hatalmas kődarabok repkedtek. A mennyezeten milliónyi repedés jelent meg, aztán jókora sziklatömbök zuhogtak a padlóra.

Zannah a sűrűn kavargó portól és füsttől görcsösen köhögve tápászkodott fel. Közvetlenül előtte a detonáció nyomán keletkezett törmelék teljesen eltorlaszolta a járatot. Érzékelte, hogy Bane a természetes gát másik oldalán áll. Mindketten életben maradtak, csakhogy most már több tonna kő választotta el őket egymástól.

Zannah odasétált az omláshoz, és rátette tenyerét az egyik tömbre. Még az Erőt használva is órákba telt volna, mire utat nyit magának. Semmiképpen sem tagadhatta le a keserű igazságot: az imént már elkapta Bane-t, de hagyta, hogy kicsússzon a markából.

A kövezet megremegett a talpa alatt, és távoli morajlást hallott. A létesítmény mélyén bekövetkezett robbanás eszébe juttatta, hogy fogytán az idő. A kimaradt lehetőség miatt ingerülten átkozódva sarkon fordult, és futásnak eredt.

A szirénák idegtépő üvöltésétől kísérve rohant a hajóját rejtő dokk felé.

* * *

Bane azt remélte, hogy váratlan taktikájával sikerül meglepnie a tanítványát. Látott arra némi esélyt, hogy a detonáció megöli Zannah-t, vagy pedig, hogy a leomló kövek maguk alá temetik. Dacára annak, hogy a nő az életére tört, a teljesítménye láttán elégedettséget érzett – minden jel arra utalt, hogy alaposan felkészítette a tanítványát.

A robbantással amúgy sem az volt az elsődleges célja, hogy végezzen vele. Ezzel az elkeseredett lépéssel valójában egy utolsó kísérletet tett arra, hogy elmeneküljön egy olyan csatából, amelyet nem nyerhetett meg. Ez legalább sikerült – viszont a túlélés érdekében még meg kellett találnia a kiutat, mielőtt a börtön összeomlik.

Még csak nem is sejtette, hogy az útvesztőhöz hasonlatos létesítmény melyik részén jár. Mielőtt Zannah rátalált, Caleb lányára vadászott, és a gondolkodást mellőzve az Erőre bízta magát, hogy az vezesse el a célpontjához.

Most viszont a tudatát kiterjesztve érzékelte, hogy a hercegnő elmenekült.

Viszont, amikor kitört a cellájából, legalább tucatnyi őrt mészárolt le – a hajójuknak itt kellett lennie valahol, a létesítmény valamelyik légikikötőjében. És bár fogalma sem volt, hogy ezeket hol találja, azt tudván tudta, hogy ebben a kérdésben is nyugodtan rábízhatja magát az Erőre.

Rohanni kezdett, aztán gondolkodás és habozás nélkül fordult be a különféle folyosókba, közben minden tőle telhetőt megtett, hogy kizárja tudatából a szirénák őrjítő visítását.

Egész életében az Erő irányította őt, már akkor is, amikor még csak nem is sejtette, hogy egy napon a Sith Sötét Nagyura lesz belőle. Katonai pályafutása alatt egyik csoda a másik után esett meg vele: valahogy mindig sikerült szinte sértetlenül átvezetnie az Éjjárókat a háború legvéresebb csatáin és hadjáratain. Akkoriban egyszerűen szerencsésnek tartotta magát, és úgy hitte, a sors jó ösztönökkel áldotta meg.

Befordult a következő sarkon, a jobb lába megcsúszott egy pillanatra. Ezzel egy időben a kövezet megremegett a talpa alatt – a távoli, erős robbanás az egész létesítményt megrázta. A kezével vadul csapkodva hamar visszanyerte az egyensúlyát, és tovább gyorsítva végigszáguldott a járaton.

Sehogy sem tudta megállapítani, hogy a megfelelő irányba tart-e; a durva kőfalak mindenütt ugyanúgy néztek ki. Hirtelen megérezte egy második detonáció rezgéseit, s a jelenség arra emlékeztette, hogy hamarosan lejár az idő. Ám ez a folyosó felfelé vezetett, ami bizakodásra adott okot.

Annak idején, miután megkezdte tanulmányait a korribani Sith Akadémián, hamar rádöbbent, hogy amit korábban káprázatos szerencsének vélt, az valójában az Erő egyik megnyilvánulása volt. Még mielőtt felismerte volna, hogy miféle hatalom rejtőzik a bensőjében, ez az Erő már folyamatosan alakította az életének eseményeit azzal, hogy utat mutatott neki, és irányította a döntéseit, illetve tetteit.

És miután megtanulta felhasználni ezt a hatalmat – ezzel a saját kezébe vette sorsának irányítását ahelyett, hogy hagyta volna, hogy a sorsa irányítsa őt –, az lehetővé tette számára, hogy felemelkedjen, és elfoglalja a jelenlegi helyét. Az Erő eszközzé vált számára, parancsolhatott neki, és rákényszeríthette az akaratát.

De itt és most, amikor néhány perc választotta el a teljes megsemmisüléstől, Bane úgy döntött, hogy visszatér a fiatalkori módszereihez. A menekülési útvonal tudatos felderítése rengeteg összpontosítást és erőfeszítést igényelt volna, ami jócskán lelassította volna őt. Noha ez a fajta viselkedés távol állt tőle, most nem engedhette meg magának, hogy gondolkodjon és tervezzen – nem tehetett mást, minthogy reagál a megérzéseire, és reméli a legjobbakat.

Bekanyarodott egy újabb sarkon, végigfutott egy kurta folyosón, és kirontott egy acélteraszra, amely egy tágas, magas mennyezetű üreg falából nyúlt ki. Éppen idejében érkezett ahhoz, hogy végignézze, amint egy – oldalain a doani uralkodócsalád címerét viselő – űrhajó felszáll, és kirepül a barlangból. Először azt hitte, hogy a hercegnő tartózkodik a gép fedélzetén, ám amikor sietve kiterjesztette érzékelésének körét, felfedezte, hogy másvalaki vezeti a hajót – valaki, akit erős szálak fűznek a sötét oldalhoz. Feltámadt benne az érdeklődés, de nem engedhette meg, hogy a titokzatos idegen lekösse a figyelmét – ennél sürgetőbb gondja is akadt.

A teraszról letekintve meglátta azt az iktotchit, aki a rajtaütést vezette a Ciutric-on. A nő ugyanazt a fekete köpenyt viselte, mint akkor, és jelenleg egy fekete-vörös cirkáló mellett állt. Mindvégig figyelemmel kísérte a távozó hajót, ám amikor az elszáguldott, megfordult, és felnézett a teraszra. Nyomban meglátta a Sötét Nagyurat, és a vonásain elégedett kifejezés jelent meg.

– Már vártalak! – kiáltotta tisztán csengő hangon.

Amikor a közelmúltban ők ketten összecsaptak, Bane vereséget szenvedett. Most fegyvertelen volt, ráadásul a Zannah-val vívott párbaj eléggé kimerítette. Mégis biztosra vette, hogy ezúttal megöli a nőt – a meglepetésből fakadó előnyök, valamint a húsz zsoldos támogatása nélkül nem érhetett fel vele. És azzal a lehetőséggel is számolt, hogy az iktotchi megint mérgezett tőrökkel támad; készen állt arra, hogy a sötét oldal tüzével idejében kiégesse magából a toxint, még mielőtt az szétárad a szervezetében.

Megmarkolta a korlátot, és a létesítmény mélyén bekövetkező újabb detonáció rezgéseivel nem törődve átugrott a mellvéden. Amint talpa elérte a betont, máris elindult az ellensége felé. Ám az iktotchi meglepő módon tapodtat sem hátrált előle. Még csak a fegyvereit sem rántotta elő. Mindezek helyett fél térdre ereszkedett, lehajtotta a fejét, és mindkét kezét előrenyújtotta, mintha felkínált volna valamit.

A váratlan reakció láttán Bane a nőtől néhány méternyire megtorpant. Ebből a távolságból tisztán látta, hogy az iktotchi az ő elvesztett fénykardját, illetve egy holokront tart elébe – minden valószínűség szerint a saját holokronját.

– Ajándék, nagyuram! – közölte az iktotchi, és a fejét oldalra billentve felnézett.

– Meg akartál ölni! – morogta Bane a tekintetét a nőre szegezve.

– Felbéreltek, hogy raboljalak el téged – javította ki az iktotchi.

– Csupán egy munka volt. És mostanra véget ért.

Bane előrenyúlt, és kivette fegyverét a nő kezéből. Ujjait az ismerős, íves markolatra fonta, és aktiválta a kardot. Az iktotchi felállt, és továbbra sem jelentkeztek rajta a félelem jelei.

– Miért vagy még itt? – kérdezte tőle Bane.

– Tudtam, hogy kiszabadulsz a cellából – magyarázta a nő –, és reméltem, hogy menekülés közben itt fogsz felbukkanni.

– Előre láttad, hogy rád találok? – érdeklődött Bane, aki hallott már arról, hogy az iktotchik állítólag a jövőbe látnak, noha fogalma sem volt arról, hogy a látomásaik mennyire pontosak és megbízhatóak.

– Minden éjszaka felbukkantál az álmaimban – felelte a nő. – A kettőnk sorsa összefonódott.

– Mi van, ha az a sorsod, hogy végzek veled? – kérdezte Bane, és felemelte a kardját.

– Egyikünknek sem az a sorsa, hogy itt haljon meg, nagyuram – válaszolta a legteljesebb nyugalommal az iktotchi.

Ebben a pillanatban – mintha az önmegsemmisítő rendszer cáfolni akarta volna szavait –, újabb detonáció rázta meg az üreg falait.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Bane.

– Engedd meg, hogy tanuljak tőled! – kérte az iktotchi, aki szemlátomást nem törődött azzal, hogy halálos veszély leselkedik mindkettőjükre. – Mutasd meg nekem a sötét oldalt! Vezess rá a Sith-ek útjára!

– Tisztában vagy azzal, hogy mit kérsz tőlem? – kérdezte a szemöldökét felvonva Bane.

– A létezésemnek most nincs semmi értelme – közölte az iktotchi. – Te életcélt adhatsz nekem. Az útmutatásod mellett rátalálhatok a valódi sorsomra.

– Mit tudsz felajánlani cserébe? – érdeklődött a Sötét Nagyúr.

– Hűséget. Önfeláldozást. Egy hajót, amellyel elhagyhatod a börtönt, mielőtt megsemmisül… – sorolta az iktotchi, majd rövid szünet után hozzátette:

– És Caleb lányát.

A következő robbanás elég közel következett be ahhoz, hogy ne csak a rezgéseket érezzék, de magát a dörrenést is meghallják.

– Elfogadom – jelentette ki rövid megfontolás után Bane, és kikapcsolta a kardját.

Alig egy perccel később mindketten az iktotchi hajójának pilótafülkéjében ültek, és elhagyták a Kőbörtönt, mialatt annak mélyén kezdetét vette a végső, mindent megsemmisítő robbanássorozat.

* * *

Zannah a lehető leggyorsabb iramban vágott át a létesítményen – a kisebbfajta dokk felé tartott, ahol reményei szerint a hajója és Set Harth várta őt. Az Erő az egész testét áthatotta, a lába olyan gyorsan hajtotta előre, hogy szőke fürtjei vízszintesen lobogtak a tarkója mögött.

Futás közben érzékelte a létesítmény mélyéről kiinduló rezgéseket, és arra is felfigyelt, hogy valamennyi robbanás közelebb történt hozzá, mint az előző. Bane csupán egyetlen töltetet indított be a Sith-villámmal. Ezek a detonációk sokkal erősebbek voltak. Egyszerre nyolc-tíz, egymás közelében elhelyezett töltet robbant, és nem csupán egy rövid folyosószakaszt omlasztottak le, hanem egész részlegeket.

Mire Zannah maga mögött hagyta a börtön újra megnyitott részét, és belevetette magát a sötétségbe burkolózó folyosók útvesztőjébe, már nem csupán a lökéshullámok által keltett rezdüléseket érezte, de magát a morajlást is hallotta. A detonációk kezdetben tíz másodpercenként következtek be, de most már egyre sűrűbben követték egymást – míg végül a fojtott dobbanások folyamatos dübörgéssé olvadtak össze.

Zannah hanyatt-homlok rohant, még azzal sem törődve, hogy elővegyen egy fényrudat. Szabálytalan ritmusban, szaggatottan lélegzett, de lépteinek üteme egyszer sem tört meg. Az Erő hatalma kellemesen bizsergette testének valamennyi izmát és idegszálát, az érzékszervei természetfeletti élességgel működtek. Nem kellett látnia ahhoz, hogy megtalálja a helyes utat. A denevérekhez hasonlatosan a fülével tájékozódott: a szirénák visításának visszhangjai alapján egyfajta szonárkép rajzolódott ki a lelki szemei előtt, amely pontosan ábrázolta a közvetlen környezetét. A töltetek detonációit kísérő fojtott dörrenések vészjóslóan ellenpontozták a szirénák idegőrlő üvöltését.

Amikor berohant a dokkba, ahol a gépe állomásozott, kettős meglepetésben lett része. Először is azon hökkent meg, hogy a föld alatti járatok teljes sötétsége után a hajó reflektorai mennyire vakító fényt adnak, másodjára pedig azon, hogy Set Harth nyomtalanul eltűnt.

Mindig is gyanította, hogy a férfi egyszer csak gondol egyet, és lelép, de elképzelni sem tudta, hogy miért hagyta itt a Victoryt. Ugyanakkor erre a kérdésre most nem szakíthatott időt. Újabb robbanást hallott, ami olyan közel következett be, hogy a barlang falai hevesen megrázkódtak.

Berontott a gépébe, levágta magát az ülésébe, beindította a hajtóműveket – és ekkor a következő detonáció lökéshulláma úgy megtaszította a hajóját, hogy az előre-hátra ingadozott a leszállótalpain. A váratlan lökéstől majdnem kibukott az ülésből, mire sietve megkapaszkodott, majd a botkormányt hátrahúzva és oldalra döntve felemelte a betonról, s a kijárat felé fordította a gépet, aztán határozottan előrenyomta a tolóerő-szabályzót.

A Victory előreszökkent, és kiszáguldott a félkör formájú nyíláson, mialatt mögötte az üreg falaiba rejtett rombolótöltetek egyszerre felrobbantak, és megsemmisítették az egész dokkot.

Zannah másodpercekkel később – a sziklaoszloptól biztonságos távolságban – felfelé vezető pályára állította a gépét, aktiválta a robotpilótát, majd hátradőlt, és igyekezett úrrá lenni heves zihálásán. A menekülésért folytatott, őrült hajsza mentálisan és testileg is kimerítette. A teste verejtékben úszott, combjában és lábszárában az izmok megállíthatatlanul remegtek, és bármelyik pillanatban begörcsölhettek.

Életben maradt ugyan, de a küldetését aligha nevezhette sikeresnek. Hagyta, hogy Bane kicsússzon a markából, és szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy hozzá hasonlóan a mestere is kijutott a megsemmisülő Kőbörtönből. Ha mindez nem lett volna elég, a tanítványát is elvesztette.

Nem tudta, hogy Set megszökött-e, avagy az egyik robbanás végzett vele, és ezt most nem is deríthette ki. Közte és Bane között az elmúlt húsz évben olyan szilárd kapcsolat alakult ki, amely elég erős volt ahhoz, hogy akár az egész Galaxison átnyúljon. Megérezte volna a mestere halálát, függetlenül attól, hogy az hol és mikor következik be. Ezzel szemben a Sötét Jedit alig néhány napja vette maga mellé. Közvetlen közelről érzékelte volna a jelenlétét – mint minden egyes olyan illetőét, akit átjár az Erő –, de kettejük között nem létezett különleges kötelék.

Ám pillanatnyilag Set Harth jelentette számára a legkisebb gondot. Darth Bane kiszabadult, és Zannah biztosra vette, hogy amint a mestere kerít magának egy új fénykardot, azonnal keresni kezdi őt – hacsak ő nem talál rá hamarabb.

Csakhogy elképzelni sem tudta, hogy hol kezdje a keresést.

Huszonnegyedik fejezet

A Kőbörtön mentőegysége méretek és kényelem dolgában messze elmaradt a hercegnő személyi cirkálójától, viszont Ötös osztályú hiperhajtóművel szerelték fel, és a tárolórekeszei bőséges mennyiségű készleteket tartalmaztak. A biztonsági szolgálat vezetői úgy számoltak, hogy ha valaha szükség lesz a börtön önmegsemmisítő rendszerének aktiválására, akkor minden valószínűség szerint a királyi család tagjait is evakuálni kell, így ezt a gépet is előre felkészítették, hogy ha kell, bevonhassák a mentésbe.

Ez Serrának most ugyancsak kapóra jött. Tisztában volt azzal, hogy tettének súlyos következményei lesznek. A jelenlegi uralkodó apja bezáratta a Kőbörtönt, hivatalosan azóta sem működött – így aztán a megsemmisülése miatt biztosan egy sereg kérdés fog felvetődni arról, hogy egészen pontosan mik történtek a királyi palota alatti létesítményben. A vizsgálat során persze nem derül fény semmire, miután a rombolótölteteket úgy helyezték el annak idején, hogy mindent megsemmisítsenek. A beomlott kamrák és folyosók feltárása rendkívül költséges lenne, és amúgy sem volna sok értelme belekezdeni. A Kőbörtön titkai ezer és ezer tonna kő alatt rejtőznek majd mindörökre.

Mindez persze nem fogja meggátolni a pletykák és a találgatások terjedését. A bányászok már régóta nem hittek a nemeseknek; és ha híre megy, hogy valaki újra megnyitotta a rossz hírű börtönt, még ha csak egy rövid időre is, akkor bizonyosan felszakadnak a régi sebek. Egyre többen éreznek majd együtt a lázadókkal, és egyre többen állnak be a zászlójuk alá…

Serra gyanította, hogy az eltűnése jókora zűrzavart okoz majd, viszont azt is tudta, hogy hosszú távon mindenki jobban jár, ha ő egyszerűen csak eltűnik. Hűséget esküdött a királyi családnak, aztán elárulta azt, amivel bajt és balszerencsét zúdított Gerran rokonaira. Így aztán, amennyiben az uralkodó és mindenki más halottnak hiszi őt, könnyebben eltakarítják majd az általa hátrahagyott romokat.

Az egész Galaxisban két hely létezett, ahol valaha is maradéktalanul boldog volt. Miután a doani otthonába nem térhetett vissza, a navigációs konzol fölé hajolt, betáplált egy útvonalat, és elindult a másik helyszín felé. Ám amikor letette gépét az Ambria felszínére, az apja táborának határán, sok mindent érzett, de örömöt nem.

Az elmúlt hónapok során mindent elveszített. Magára maradt, teljesen összezavarodott, ráadásul bűntudat gyötörte. Abban a reményben jött ide, hogy megtalálja a békességet – mind saját magának, mind a barátjának.

Kora estére járt az idő; a nappali világosság éppen csak halványulni kezdett, amikor kiemelte a raktérből Lucia holttestét. Óvatosan letette barátját a puszta földre, majd visszasietett a hajóba, ahol addig keresgélt a készletek között, amíg rátalált egy rövid nyelű ásóra.

A homokos talaj puha volt, így sokkal könnyebben boldogult, mintha más világokon dolgozott volna. Még így is több mint egy órába telt, mire elkészült a sírral. A lehető leggyengédebben beleeresztette Lucia testét a hosszúkás gödörbe, majd ismét felkapta az ásót, és eltemette a barátját.

Napnyugta után a forróság gyorsan alábbhagyott, és miután Serra végzett, rövidesen fázni kezdett. Ám a nehéz munka varázslatos hatást gyakorolt rá: az elméjét és lelkét megbénító, különös felhő maradéktalanul szétfoszlott.

Odakint, a sivatagban hűvös szél kerekedett, és amint megérintette a bőrét, Serra megdidergett. Ezúttal azonban nem a hajójába ment, hanem átszelte a tábort, és az apja régi, rozoga viskójában keresett menedéket.

Befészkelte magát az egyik sarokba, és lehunyta a szemét. Valamilyen úton-módon még most is érzékelte az apja jelenlétét. Noha rég elvesztette őt, ezen a helyen könnyűszerrel felidézte a róla szóló emlékeit: az arcát, a hangját. Vigaszt merített belőlük, mintha az apja nyugodt ereje és bölcsessége átköltözött volna belé abból a helyből, ahol Caleb majdnem az egész életét leélte.

És Serra ekkor végre rádöbbent, hogy tévutakon járt. Az apja számtalanszor figyelmeztette őt a sötét oldal veszélyeire, és mégis, amikor eljött a perc, megfeledkezett a bölcs tanácsokról. És mindent, amiből baj lett – mindazt a vért, ami most a kezén száradt – vissza lehetett követni a saját gyűlöletéig és bosszúvágyáig.

Gerran halálával kezdődött. Ahelyett, hogy meggyászolta volna a férjét, és továbblépett volna, belekapaszkodott a bánatába, amíg az ádáz haraggá alakult, amely minden ébren töltött percében emésztette őt. Lucia azért bérelte fel az orgyilkost, azért akart bosszút állni helyette, mert azt remélte, hogy ezzel kirángathatja őt a sötétségből – ehelyett akarata ellenére mozgásba hozott egy eseménysort, amely végül mindkettőjük vesztét okozta.

A Vadász megölte Medd Tandart, a Jedi-lovagot, és ezzel a Jedi-tanács, illetve a Doan uralkodója is belekeveredett az ügybe. Serra most már tudta, hogy amikor a testőre bevallotta neki, mit tett, meg kellett volna rémülnie. El kellett volna mennie a királyhoz, hogy beszéljen neki az orgyilkosról – persze Lucia nevét gondosan kihagyva a beszámolóból. Ezzel az egyetlen, őszinte tettel elháríthatta volna mindazt a szenvedést, ami a lázadók lemészárlását követte. Ezzel szemben hallgatott, elárulta a királyt, halmozta a titkokat, és örült a szörnyű bűncselekménynek, amit az ő érdekében követtek el.

A hazugsága miatt kellett elutaznia a Coruscantra, ahol merő véletlenségből tudomást szerzett az apja sorsáról. Visszatekintve szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy az apja inkább az életét adta, semmint meghajoljon a sötét oldal akarata előtt. Ám ő ahelyett, hogy tiszteletben tartotta volna az emlékét és követte volna a példáját, hagyta, hogy a bánata eltorzítsa az igazságérzetét. Megint engedte, hogy a haragja és gyűlölete irányítsa tetteit, és elküldte Luciát, hogy egy második munkára is bérelje fel a Vadászt.

Aztán, amikor az orgyilkos és a zsoldosok elkapták az álmaiban kísértő fekete alakot, lett volna még egy esélye arra, hogy elforduljon a szakadéktól. Átadhatta volna a Sith-et a hatóságoknak, ehelyett úgy döntött, hogy fogságba veti és megkínozza.

Addigra már olyan mélyre süllyedt a sötét verembe, hogy még Lucia is érzékelte a romlottságát. A barátja megpróbálta figyelmeztetni. Felismerte, hogy úrnője mivé lett. De nem hallgatott rá, és emiatt Lucia is meghalt, mint oly sokan.

Harag, bosszú, megtévesztés, kegyetlenség, gyűlölet – ezek mindig is a sötét oldal eszközei voltak. És ő a férje halála óta hagyta, hogy ezek az érzések uralják az életét, és mind mélyebbre és mélyebbre lehúzzák. És csak most, amikor a sivatag közepén álló kunyhó sarkában kuporgott, csak most értette meg, hogy milyen irtózatos árat fizetett a hibáiért. A sötét oldal pusztít. Nem hozza el a békét és a megnyugvást; nem hoz mást, csak szenvedést és halált.

Az apja megértette mindezt, és megpróbálta megtanítani neki. De ő kudarcot vallott, és ezzel mindent elveszített.

– Sajnálom, apám – suttogta Serra, közben felemelte jobbját, és letörölt egy könnycseppet az arcáról –, most már értem.

Ami megtörtént, azt már nem lehetett jóvá tenni. Tudta, hogy együtt kell élnie a bűnei terhével. De szilárdan megfogadta, hogy a jövőben nem fogja hagyni, hogy a sötét oldal még egyszer elcsábítsa. És akármilyen sors vár rá, akármilyen következményekkel vagy büntetéssel kell szembenéznie, emelt fővel, teljes nyugalommal és csendes erővel fogja elfogadni.

Még most is az apám lánya vagyok…

* * *

Bane tökéletesen tisztában volt azzal, milyen kevésen múlott, hogy Zannah nem végzett vele. Mégis életben maradt, amivel tanúbizonyságát adta az erejének és hatalmának. Fogolyként került be a Kőbörtönbe, de amikor kiszabadult onnan, még nagyobb hatalommal bírt, mint korábban. Andeddu holokronja elveszett ugyan – a leomló kőfalak minden bizonnyal maguk alá temették de előtte még sikerült kiszednie belőle a legértékesebb titkot: a lélekátvitel leírását. És bár a tanítványa is életben maradt, talán máris megtalálta a megfelelő utódot.

Alaposan szemügyre vette a mellette ülő iktotchit, aki a botkormányt markolva finom iránymódosításokat hajtott végre, hogy optimális röppályán tartsa a gépet, mialatt az maga mögött hagyta a világűr vákuumát, és belemerült az Ambria légkörének örvényeibe.

A nő elmondta, hogy a neve Vadász, hogy az elmúlt öt évben szabadúszó bérgyilkosként dolgozott, és ennek köszönhetően alaposan megtanulta, hogyan ismerje fel és aknázza ki a célpontjai gyengeségeit. Az eredményeit nehéz lett volna vitatni – a kettejük rövid összecsapása alatt máris tanúbizonyságát adta perzselő becsvágyának, illetve hogy hihetetlen lehetőségeket hordoz. Bane még inkább lenyűgözőnek találta ezt a teljesítményt, ha figyelembe vette, hogy az új tanítványa sosem részesült semmiféle felkészítésben. Minden, amit tett, a természetes képességeiből fakadt. A tiszta ösztöneiből. A nyers hatalmából.

Az az adottsága, amelynek révén módjában állt megszakítani az élőlények, illetve az Erő között fennálló kapcsolatokat, további bizonyítékot szolgáltatott a hatalmáról. Soha senki nem tanította neki, hogyan alkalmazza ezt a ritka és bonyolult technikát; egyszerűen a puszta akaraterejével zúdította rá az ellenségeire. A módszer durva volt és kiforratlan, de kétségkívül hatékony.

A Sötét Nagyurat azonban elsősorban a Vadász másik képessége érdekelte.

– Hogyan találtál rám? – kérdezte tőle, mialatt meredek pályán ereszkedtek a bolygó felszíne felé. – Hogyan követtél nyomon egészen a Ciutric-ig?

– A látomásaim segítettek – válaszolta az iktotchi. – Amikor összpontosítok, különféle képeket látok. Teremtményeket és helyszíneket. Néha bepillantást nyerek a jövőbe, bár ezek nem mindig válnak valóra.

– Igen, a jövő állandó mozgásban van – magyarázta Bane. – Folyamatosan formálja az Erő, illetve azok, aki elég hatalommal bírnak ahhoz, hogy irányítsák az Erőt.

– Olykor a múltat is látom – folytatta a Vadász. – A volt emlékeit. Láttalak téged, amikor itt jártál, az Ambrián. Egy szőke nő is veled volt.

– A tanítványom – felelte kurtán Bane.

– Életben van?

– Egyelőre… – mormolta vészjósló hangon a Sötét Nagyúr.

A láthatáron megjelentek az Ambria napjának első fényei. Mialatt a halványsárga sugarak a gép orrkúpjára vetültek, Bane azon kezdett tűnődni, hogy az iktotchi vajon meddig lesz képes fejlődni, ha megfelelő kiképzésben és útmutatásban részesül.

Ő maga is rendelkezett annyi bölcsességgel, hogy értelmezze az eseményeket, és kiszámítsa azok legvalószínűbb végkimenetelét. Képes volt manipulálni az egész Galaxist, hogy végigterelje az általa meghatározott úton, egy olyan korszak felé, amikor majd valamennyi értelmes lény meghajlik a Sith-ek előtt, ám rengeteget kellett küszködnie annak érdekében, hogy minden a kellő irányban maradjon. Állandóan módosítania kellett a Jedik megsemmisítésére, illetve a Galaxis feletti uralom megszerzésére szőtt, hosszú távú terveit. Újra és újra reagálnia kellett a váratlan és teljességgel kiszámíthatatlan eseményekre, amelyek átfestették a társadalmi és politikai háttereket.

Valahányszor ez megtörtént, hátrálnia kellett, amíg kiértékelte a változásokat, és megfelelő válaszokat adott rájuk. És most az járt a fejében, hogy ha a Vadász egyszer megtanul bánni a hatalmával, a Sith-eket többé semmi sem fogja a puszta reagálásra korlátozni. Módjukban áll majd előre látni a véletlenszerű változásokat, és felkészülhetnek rá, még mielőtt bekövetkeznek.

Sőt még ennél is nagyobb távlatokat látott maga előtt. Nem hitt abban, hogy a sors eleve elrendeltetett. Ellenkezőleg, tudván tudta, hogy több lehetséges jövő létezik egyszerre, és ebből fakadóan az Erő csupán egy-egy példát mutat meg az iktotchi-nak abból, ami megtörténhet. És ha a Vadász megtanulja azt, hogyan osztályozza a látomásait, hogyan válassza szét az egymással párhuzamos idővonalakat, akkor vajon irányítani is tudja majd azokat? Lehet, hogy egy napon hatalmában áll majd a puszta gondolataival megváltoztatni a jövőt? Lehet, hogy az Erőt használva képes lesz átformálni magát a létezés szövetét, és valósággá változtatni a kiválasztott látomását?

– A dokkban azt mondtad, hogy vártál engem – mondta fojtott hangon, mert szeretett volna minél többet megtudni a nő képességéről. – A látomásaidból tudtad, hogy ott fogok felbukkanni?

– Nem egészen – válaszolta a fejét rázva a Vadász. – Volt egy furcsa érzésem. Érzékeltem, hogy rendkívül fontos perceket élek át, azt viszont nem tudtam, hogy mi fog történni. A megérzéseim megsúgták, hogy a javamra válik, ha várok.

Bane bölcselkedve bólogatott, és megkérdezte:

– A megérzéseid adtak már rossz tanácsot?

– Néha igen, de elég ritkán – felelte az iktotchi.

– Ezért jöttünk ide, az Ambriára? – érdeklődött a Sötét Nagyúr az elülső ablak felé biccentve. – Az álmaidban láttad, hogy itt fogjuk megtalálni Caleb lányát?

– Amikor a hercegnő felbérelt arra, hogy fogjalak el, itt találkoztunk – válaszolta a Vadász. – Ez a hely folyton kísérti őt. Nem volt szükségem látomásokra, nélkülük is tudtam, hogy ide menekül.

A Sötét Nagyúr elégedetten mosolygott – az iktotchi legalább olyan éles eszű volt, mint amilyen hatalmas.

A gépet elhagyva Bane-nek eszébe jutott, hogy az Ambria felszíne alatt hihetetlen energiák rejtőznek. Az Erőt, amely egykoron elpusztította a bolygót, egy Jedi-mester csapdába ejtette, és a Natth-tó mélyére rekesztette. Azóta ez a világ a sötét és a világos oldal energiáinak csomópontja volt.

Észrevett egy a közelben domborodó, friss sírhalmot, de éppen csak egy futó pillantásra méltatta. Darth Bane számára a holtak nem bírtak fontossággal.

Hosszú, céltudatos léptekkel haladt a táborhely másik oldalán álló, roskadozó kunyhó felé, míg a Vadász tőle balra, fél méterrel lemaradva követte őt.

Közvetlenül azelőtt, hogy odaért az építményhez, a hercegnő kilépett annak ajtaján, hogy szembenézzen vele. Caleb lánya fegyvertelen volt és magányos, de Bane nem érzékelte a félelmét – nem úgy, mint a börtöncellában, a legutóbbi találkozásuk alkalmával. A magas, karcsú nőből derűs nyugalom áradt, egyfajta békesség, amely az apját is körüllengte annak idején, amikor a Sötét Nagyúr első ízben találkozott vele.

Bane saját hangulata is jelentősen megváltozott. Már nem fűtötte az az irtózatos, elfojthatatlan bosszúvágy. A Kőbörtön gyomrában szüksége volt a haragjára, hogy erőt merítsen belőle, és annak révén életben maradjon, illetve legyőzze az ellenségeit. Itt viszont nem fenyegette semmiféle veszély. Megengedhette magának a higgadt mérlegelés fényűzését, és felismerte, hogy nem kell feltétlenül megölnie a nőt – már amennyiben kiderül, hogy még hasznos lehet számára a jövőben.

Szemtől szemben állva meredtek egymásra, és egy darabig egyikük sem szólalt meg. A hosszúra nyúló csendet végül Serra törte meg:

– Láttad a sírt, amikor leszálltál? Oda temettem tegnap este Luciát.

Miután a Sötét Nagyúr továbbra is komor hallgatásba merült, a hercegnő az arcához emelte kezét, letörölt egy könnycseppet a szeme alól, és hozzátette:

– Lucia megmentette az életedet. Még az sem érdekel, hogy meghalt?

– A holtak mit sem érnek az élők számára – válaszolta ridegen Bane.

– A barátod volt – jegyezte meg Serra.

– Akármi volt is, nincs többé – felelte Bane. – Most már nem más, mint egy rakás bomló hús és csont.

– Nem ezt érdemelte! – vitatkozott Serra. – A halála értelmetlen volt.

– Az apád halála volt értelmetlen – jelentette ki halkan, de határozottan Bane. – Ő tekintélyes és értékes tudással bírt. Kétszer is megmentette az életemet, amikor nem tudott volna meggyógyítani senki más. Ha rajtam múlik, életben hagytam volna arra az esetre, ha harmadjára is szükségem támadna a segítségére.

– Önként sosem segített volna rajtad – vágott vissza Serra. Minden harag nélkül beszélt, viszont hangját az igazság acélos csengése árnyalta.

– Mégis megtette – emlékeztette Bane a hercegnőt. – Hasznos volt a számomra. És talán neked is hasznodat venném egyszer, ha megosztotta veled a tudását.

– Az apám mindenre megtanított, amit tudott. De ahogyan ő, úgy én sem fogok soha segíteni egy olyan szörnyetegnek, mint ami te vagy – válaszolta neki Serra, azzal a hallgatagon figyelő iktotchira fordította tekintetét, és tovább beszélt:

– Ha követed ezt a férfit, előbb vagy utóbb megsemmisít téged. Láttam, hogy miféle jutalmat kapnak azok, akik a sötét oldal útján járnak.

– A sötét oldal hatalmat ad nekem – felelte magabiztosan a Vadász. – Elvezet a valódi sorsomhoz.

– Ezt csak a bolondok hihetik – válaszolta fejét ingatva a hercegnő. – Nézz csak rám! Átadtam magam a gyűlöletemnek. Hagytam, hogy elemésszen. A bosszúvágyam miatt elvesztettem mindenkit és mindent, aki és ami fontos volt nekem.

– A sötét oldal felfalja azokat, akiknek nincs akkora hatalmuk, hogy képesek legyenek irányítani – jelentette ki Bane. – Egy ádáz érzelemvihar, amely mindent elpusztít, ami az útjába kerül. Tönkreteszi a gyengéket, és azokat is, akik nem méltók a megismerésére.

– Ám azok, aki erősek – folytatta rövid szünet után –, a vihar szelein közönséges ésszel felfoghatatlan magasságokba szárnyalhatnak. Nekik módjukban áll kibontakoztatni a bennük rejlő lehetőségeket. Leszaggathatják magukról a láncokat, amelyek lekötik őket. Uralhatják a világukat. Csakis azok, akiknek elég hatalmuk van ahhoz, hogy parancsoljanak a sötét oldalnak, csakis azok igazán szabadok.

– Nem! – válaszolta Serra a fejét rázva. – Én ebben nem hiszek. A sötét oldal gonosz. És te is gonosz vagy. Sosem foglak szolgálni téged.

A szavaiban csendes dac rejlett, s Bane érezte, hogy nem mondhat és nem tehet semmit, amivel meggyőzhetné Caleb lányát. Fontolóra vette, hogy megkísérli végrehajtani a lélekátvitel szertartását, de hamar elvetette az ötletet – a rituálé során a teste megsemmisülne, és ha nem sikerülne megszállnia a hercegnő testét, a lelke mindörökre a semmiben rekedne. Serrában ugyanolyan erős akarat dolgozott, mint az apjában, és Bane korántsem vette biztosra, hogy képes lenne legyőzni azt.

De most még nem is kényszerült arra, hogy megtegye. Számításai szerint több éve maradt addig, amíg a jelenlegi teste végképp tönkremegy. És akkor jár a legjobban, ha szerződtet magának egy szakértőt, aki készít neki egy klóntestet. Vagy pedig keres valakit, aki sokkal fiatalabb és sokkal ártatlanabb.

– Nem vesszük semmi hasznát, mester – jegyezte meg az iktotchi, és szemében fellángoltak a mohóság fényei. – Megöljem neked?

Bane szótlanul bólintott, mire a Vadász lassú léptekkel elindult a másik nő felé. A Sötét Nagyúr érzékelte, hogy az iktotchi szereti a gyilkolás ízét, valósággal kéjeleg az áldozatai félelmében és kínjában. Ám Serra egyetlen mozdulatot sem tett, hogy védje magát. Nem próbált menekülni, és nem könyörgött kegyelemért. Moccanás nélkül állt, a legteljesebb lelki nyugalommal várta, hogy beteljesedjen a sorsa.

Az orgyilkos hamar rájött, hogy Caleb lányának halálában nem lelheti örömét, és ekkor szempillantás alatt véget vetett Serra életének.

Huszonötödik fejezet

Zannah ujjait a Victory navigációs konzolja felett lebegtetve töprengett arról, hogy mi legyen a következő úti célja. Röviddel azután, hogy kimenekült a Kőbörtönből, alacsony orbitális pályára állította a gépét, és azóta is ott keringett a Doan körül.

A Ciutric-ra nem akart menni. Bane életben maradt, és neki meg kellett találnia őt, de úgy sejtette, hogy a mestere egyhamar nem tér vissza közös otthonukba.

Kezdetben azt latolgatta, hogy a Nar Shaddaa felé veszi az irányt, ahol is megkeresi Set birtokát. Ha a férfi meghalt, nem áll módjában tiltakozni az ellen, hogy ő egy darabig átmeneti bázisnak használja a házát – egészen pontosan addig, amíg el nem indul, hogy vadásszon a mesterére. Ha pedig kiderül, hogy Set életben maradt, nekik kettőjüknek bőven lesz mit megbeszélni.

Csakhogy Zannah minél többet gondolkodott azon, hogy megütközik a férfival, akit a közelmúltban maga mellé vett tanítványnak, annál kevésbé találta vonzónak az ötletet. Visszatekintve egyértelműnek tűnt, hogy alaposan melléfogott a Sötét Jedivel. Égett a vágytól, hogy megszerezze a mester köpenyét, és meggyőzte magát, hogy a férfi elfogadható választás. Annyira kétségbeesetten keresett saját tanítványt, hogy szemet hunyt Set nyilvánvaló, sőt ordító hibái felett.

Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy Set Harth veszedelmes alak – úgy sejtette, ha életben maradt, egy napon még le kell számolnia vele –, de mostanra már az is bebizonyosodott róla, hogy nem való Sith-nek. Nem fűtötték valódi vágyak, hogy uralkodjon a Galaxis felett. Megelégedett fényűző életével, és nem óhajtott áldozatokat vállalni annak érdekében, hogy valaki mássá formálja önmagát. És ezeket a vonásait Zannah valamiért nem vette észre. Talán félt észrevenni. Set talán túlontúl emlékeztette saját magára.

A fülében még most is ott csengtek Bane szavai, amelyek akkor hangzottak el, amikor ő azzal vádolta a mesterét, hogy megszegte a Kettő Szabályát.

Évekig vártam, hogy párbajra hívj. De te megelégedtél azzal, hogy az árnyékomban szolgálj, hogy megmaradj tanítványnak, amíg az öregedés megfoszt az erőmtől és hatalmamtól.

Igaza volt? Lehetséges, hogy ő a lelke mélyén félt magára vállalni a mesteri címmel járó felelősséget? Nem. Igenis, megpróbálta megölni Bane-t.

Megpróbálta, és kudarcot vallott, noha Bane-nek nélkülöznie kellett a fénykardját. Lehetséges, hogy igazából nem is akarta legyőzni a Sötét Nagyurat? Lehet, hogy a tudatalattija visszafogta őt, éppen csak annyira, hogy Bane életben maradjon, amíg neki esélye nyílik a menekülésre?

Nem. Ő akarja, hogy ezt higgyem.

Bane csaléteknek szánta szavait. Megpróbálta aláásni tanítványa önbizalmát, rést keresett, hogy túlélje a kettejük összecsapását. De tévedett.

Valóban meg akartam ölni a börtön mélyén. Valahogy mégis sikerült életben maradnia.

Zannah kénytelen volt belátni, hogy van még egy, a többinél is nyugtalanítóbb lehetőség. Lehet, hogy Bane egész egyszerűen erősebb nála? Ha nem tudott végezni vele, amíg fegyvertelenül küzdött, milyen esélyei lesznek, ha a mestere visszaszerzi a fénykardját?

Nem, ennek sincs értelme. Bane ugyan megmenekült, de nem nyerte meg a csatát.

Zannah ugyanakkor azt sem tagadta le önmaga előtt, hogy a fénykardja hatalmas előnyhöz juttatta őt. Módjában állt folyamatos védekezésre kényszeríteni a mesterét. Akkor tehát miért nem tudott végezni vele?

Alighanem azért, mert taktikai hibát vétett. De vajon hol, mikor és mifélét?

A kérdés nem hagyta nyugodni, így aztán hátradőlt az ülésben, és összefonta keblén a karját – a navigációs számítógép továbbra is hiába várta a célkoordinátákat. Zannah az alsó ajkát rágcsálva összpontosított. Érezte, hogy a válasz ott lebeg valahol az orra előtt, és már csak meg kell ragadnia.

Lejátszotta gondolatban az egész jelenetet, és újra meg újra elemezte annak minden egyes mozzanatát. Türelmes volt és óvatos. Ennek következtében, noha jelentős előnyt élvezett, a mestere meg tudta védeni magát. Viszont, ha erőszakosabban harcol, azzal utat nyit az ellencsapásoknak, amelyek bármikor végeztek volna vele…

Tehát, mi a válasz? Kockáztatnom kellett volna, hogy győzelmet arassak?

Zannah megrázta a fejét. Nem, biztosan nem ez. Bane arra tanította őt, hogy a kockázatot mindig a lehető legkisebbre kell csökkenteni. Máskülönben sok múlott a szerencsén. És ha valaki túl sok kockázatot vállalt, a szerencse előbb vagy utóbb ellene fordult, még akkor is, ha az Erő őt támogatta.

És Zannah ekkor rájött a megfejtésre. A nyers erőre alapozva próbálta legyőzni mesterét – Darth Bane stílusában harcolt. Márpedig tudta, hogy testi erő dolgában sosem érhet fel a férfival. Bane a harci tapasztalatok terén mindig is fölényben volt vele szemben. Akkor meg miért akarta fénykarddal legyőzni, ha mindaz, amiben igazán tehetséges, amihez a legjobban ért, egészen más területen érvényesül?

Beleesett a csapdába. Bane úgy tett, mintha nála lenne a fegyvere, abban a biztos tudatban, hogy ő felismeri a csalást. A mestere azt akarta, hogy csakis a fénykard hiányára összpontosítson. És ezzel belecsalogatta őt a közelharcba.

Mi sem lehetett könnyebb annál, mint fénykarddal megölni egy fegyvertelen ellenséget. Ennél egyszerűbb és nyilvánvalóbb út nem vezetett a győzelemhez. És Bane a maga fortélyos módján ráterelte őt erre az útra. Csakhogy a leginkább nyilvánvaló út ritkán a legjobb út is egyben.

Bane sosem félt az ő pengéitől. Az egész fegyvertárában egyetlen eszköz akadt, amitől a mestere tartott: a Sith-mágiától. Az Erő segítségével olyan dolgokat hajthatott végre, amelyekről Bane még csak nem is álmodhatott. Módjában állt behatolni az ellenfelei elméjébe, hogy aztán tetszése szerint ellenük fordítsa a saját gondolataikat és álmaikat.

A felkészülése folyamán Bane biztatta őt arra, hogy tanulmányozza a varázslás mesterségét. Titokzatos szertartásokról szóló, ősrégi könyveket adott neki, továbbá arra ösztönözte, hogy folyamatosan gyarapítsa a tudását, és fejlessze a képességeit. Úgy irányította a felkészülését, hogy a természetes adottságai maradéktalanul kibontakozhassanak. Ám a mester sosem jött rá, hogy a tanítványa milyen messzire jutott…

A Bane-től kapott köteteken kívül Zannah az évek folyamán maga is keresett forrásokat, hogy minél mélyebben megismerje az ősi Sith-ek tudását. Titokban gyakorolva addig fejlődött, amíg messze túlszárnyalta a mestere várakozásait. Új és új varázslatokat sajátított el, és ezekkel oly módokon szabadíthatta el a sötét oldal erejét, amelyeket Bane még elképzelni sem tudott.

A legközelebbi találkozásunk alkalmával, mester, megmutatom neked, hogy mekkora hatalmat szereztem.

A megérzései azt súgták, hogy erre a találkozásra hamarosan sor kerül. Bane immáron szabad volt, és jelenleg biztosan terveket szőtt, hogy felkészüljön a kettejük mindent eldöntő összecsapására. Zannah tudta, ha nem talál rá hamarosan, akkor a mestere fogja megtalálni őt.

* * *

Mire a Vadász visszaért a táborba, sötét éjszaka telepedett a sivatagra. Bane parancsolta neki, hogy temesse el Serra testét. Nem a tisztelete jeléül vagy puszta becsületből, hanem hogy a dögevők ne lepjék el a környéket, illetve hogy megszabaduljon a tetemtől, mielőtt az bomlani kezd. Az iktotchi nem tiltakozott és nem vitatta az utasítást: vagy megértette, hogy miért kell megtennie, vagy pedig vakon bízott a mester ítélőképességében.

Mialatt a nő távol volt, Bane összegyűjtött egy nyaláb ágat a kunyhó mögötti, apró farakásból, és tüzet gyújtott, hogy elűzze a hideget. Az orgyilkos immáron előtte állt, a lángok fénye élénk, baljóslatú narancsszínűvé varázsolta vörös bőrét.

– Azt mondtad, tanulni akarsz tőlem – mondta halkan Bane, azzal leguggolt, és egy rövid bottal megbökdöste a parázsló hasábokat. A botot a baljában tartotta, és szorosan markolta, hogy a remegés ne térhessen vissza a kezébe.

– Meg akarom ismerni a Sith-ek útját – felelte az orgyilkos.

– Ha a tanítványom leszel, le kell tépned magadról a régi életed láncait – közölte továbbra is fojtott, de határozott hangon Bane. – El kell metszened minden köteléket, ami jelenleg a családodhoz vagy a barátaidhoz fűz.

– Nincs családom és nincsenek barátaim – válaszolta a Vadász.

– Többé sosem térhetsz vissza az otthonodba – folytatta Bane. – Készen kell állnod arra, hogy magad mögött hagyd minden vagyonodat.

– A gazdagság és az anyagi javak semmit sem jelentenek számomra – válaszolta gondolkodás nélkül az iktotchi. – Csakis a hatalomra és az életcélra áhítozom. Akinek hatalma van, mindent elvehet, amit akar vagy amire szüksége van. Cél nélkül az élet mit sem ér.

Bane helyeselve bólogatott, és ismét megpiszkálta a térdmagasságú máglyát, majd tovább beszélt:

– Ha a tanítványom leszel, az, aki most vagy, megszűnik létezni. Újjá kell születned a sötét oldal módján.

– Készen állok – jelentette ki a Vadász, és a hangjából heves mohóság érződött.

– Akkor válassz magadnak egy új nevet – parancsolta Bane –, az fogja jelképezni az új és a korábbinál sokkal fontosabb lényedet.

– Cognus – felelte az iktotchi rövid töprengés után.

Választásával lenyűgözte Bane-t. A nő máris tudta, hogy hatalma nem a pengéjében vagy a vérszomjában rejlik majd, hanem a tudásában, a bölcsességében, valamint a jövőbe látó képességében.

– Jó név – jegyezte meg kurtán Bane, azzal lerakta a botot, felegyenesedett, és teljes magasságában kihúzta magát. És mialatt ő így tett, az iktotchi fél térdre ereszkedett előtte, majd lehajtotta a fejét.

– Mától fogva a neved: Darth Cognus! – mondta Bane komor és ünnepélyes hangon.

– Készen állok, hogy megkezdjem a felkészülést, mester! – válaszolta Cognus, és továbbra sem állt fel.

– Még nem – közölte Bane, azzal a nő mellett elsétálva elindult a tábor távolabbi határán álló űrhajó felé –, előbb még el kell intézni egy fontos ügyet.

Cognus talpra ugrott, és a mestere nyomába szegődött.

– Az előző tanítványodat? – találgatott menet közben.

Vagy nem is csak találgatott?

Bane megtorpant, szembefordult az iktotchival, és megkérdezte:

– Láttad, hogy mi fog történni köztem és a tanítványom között?

– Mióta eljöttem erre a világra, hogy találkozzam a hercegnővel, rengetegszer álmodtam kettőtökről – vallotta be Cognus. – De a látomásaim jelentése nem tiszta.

– Mondd el, mit láttál! – rendelkezett Bane.

– A részletek folyton változnak – felelte a fejét ingatva Cognus. – Más helyszínek, másik világok, más időpontok. Néha nappal van, néha éjszaka. Olykor láttam őt, amint holtan hever a lábadnál, máskor ő volt a győztes. Megpróbáltam tiszta képet kapni, de túl sok a részlet és túl sok az ellentmondás.

– A Sith-rend jövője kényes egyensúlyban inog köztem és Zannah között – magyarázta Bane. – A párbajunk túlélője fogja irányítani a Rend sorsát, de a hatalmunk között nincs akkora különbség, hogy láthasd a végeredményt.

Az iktotchi nem válaszolt, mély hallgatásba merülve töprengett a mester szavain.

Bane magára hagyta őt, hogy végiggondolhassa az első tanítást, és folytatta útját a gépe felé. Hamarosan elhaladt a két sírdomb mellett, de még csak rájuk sem pillantott. Egyenesen a pilótafülkébe ment, ahol ráállította az adó-vevőt Zannah személyi frekvenciájára, és leadott egy kódolt üzenetet.

Zannah nyugtalan álomba merült, de alig néhány percig alhatott, amikor az adó-vevő pultjának halk, állhatatos sípolása felébresztette. Ellenőrizte a jel forrását, és megtudta, hogy az adás nem a megszokott, nyílt sávokon érkezett, hanem a Victoryhoz rendelt magáncsatornán. Őt leszámítva egyetlen személy ismerte ezt a frekvenciát.

Feltámadt benne a kíváncsiság, és sietve dekódolta az üzenetet, ami mindössze négy szóból állt: Ambria. A gyógyító tábora.

Először arra gondolt, hogy Bane csapdát állított neki, és most megpróbálja belecsalogatni. De minél többet töprengett rajta, annál kevésbé vélte valószínűnek. Egyértelmű volt, hogy az üzenet kitől származott. Márpedig, ha Bane csapdát állított, akkor miért fedné fel magát így?

Talán ő is azt akarja, hogy vége legyen…

Mielőtt Zannah elaludt, azon gondolkodott, amit a mestere mondott neki a Kőbörtönben lezajlott összecsapás előtt.

Csak a legerősebbnek jár a jog, hogy uralja a Rendet! A Sötét Nagyúr címét erőszakkal kell megszerezni, ki kell tépni a mester markából!

Amennyiben Bane hitt még a Kettő Szabályában – ha még hitte, hogy az a kulcsa a Sith-ek fennmaradásának és végső győzelmének –, akkor kihívásnak szánta az üzenetet. Azért hívta őt, a régi tanítványát az Ambriára, hogy befejezzék azt, amit a Kőbörtönben elkezdtek.

Zannah kénytelen-kelletlen bevallotta magának, hogy ez a megoldás sokkal jobb lesz annál, minthogy éveken át kergetik egymást szerte a Galaxisban, csapdákat állítanak a másiknak, és cseleket eszelnek ki a másik megsemmisítésére. Bane újjászervezte a Sith-rendet, hogy annak tagjai ne egymás, hanem az ellenségeik elpusztítására fordítsák a forrásaikat, idejüket és erejüket. És ugyanezen elvek alapján, ha egy tanítvány párbajra hívta mesterét, akkor a kettejük ügyének egyetlen összecsapás alatt kellett eldőlni – gyorsan, tisztán és véglegesen.

Most viszont a Rend kettészakadt. Ők ketten immáron nem a mester és a tanítványa voltak, hanem riválisok, akik a mesteri köpeny birtoklásáért harcoltak. Gyakorlatilag háborúban álltak, és a Rend nem lehetett egységes mindaddig, amíg mindketten éltek. Ezek után valóban nehéz volna elhinni, hogy Bane a Sith-rend érdekében véget akar vetni ennek az áldatlan állapotnak azzal, hogy megvív a vetélytársával az Ambrián? Ha továbbra is tiszteletben tartotta a saját maga által teremtett Kettő Szabályát, akkor az üzenetét annak kell elfogadni, aminek tűnik – nyílt és tisztességes kihívásnak.

De hányadán állunk Andeddu holokronjával?

Zannah a közelmúltban úgy hitte, mestere azért keresi az örök élet titkát, hogy dacolhasson a Kettő Szabályával. Ezt most már nem vette biztosra. A halhatatlanság valóban a Szabály alapját képező elv felrúgását jelentené? A holokronba zárt titkok talán megóvhatták Bane-t az öregedéstől, de nem akadályozhatták meg, hogy elessen egy csatában. Ezek alapján Zannah úgy vélte, ha elég erős lesz ahhoz, hogy legyőzze a mesterét, még mindig kiérdemelné a mesteri címet, pontosan úgy, ahogyan Bane akarta annak idején, amikor ők ketten találkoztak a Ruusanon. Aztán azon is eltöprengett, hogy a holokron talán csak a Rend erejének egyfajta biztosítéka. Bane talán csak azt akarta megelőzni vele, hogy egy alkalmatlan jelölt elfoglalhassa a Sith-trónt csak azért, mert a mestere megöregszik és elveszíti az erejét.

Zannah előredőlt, és betáplálta az Ambria koordinátáit a számítógépbe, közben azon tűnődött, hogy Bane miért éppen a gyógyító táborát választotta ki a végső összecsapás helyszínéül.

Azt a világot mélyen áthatották a sötét oldal energiái. Felkészülésének első évtizedében ő és a mestere ott éltek, a Natth-tó partján. De Bane nem a saját táborukhoz hívta őt, hanem Caleb egykori otthonánál várt rá.

A Sötét Nagyúr kétszer is majdnem meghalt azon a helyen. Ennek vajon van valami köze a helyszín kiválasztásához? Vagy teljesen más a magyarázat?

Zannah még most is látott esélyt arra, hogy halálos csapda felé tart. Az Ambrián kevés értelmes lény lakott. Bane-nek nem lett volna nehéz úgy elvégezni az előkészületeket, hogy ne hívja fel magára a figyelmet, és senkiben se ébresszen gyanakvást.

Ám a megérzései azt súgták, hogy Bane nem erre készül. És hitt abban, hogy ha a megérzései megcsalják egy ennyire fontos dologban, akkor megérdemli a sorsát, akármi várja is.

Akár így, akár úgy – érvelt magában, mialatt a hajója végrehajtotta a hiperugrást –, ez az egész hamarosan véget ér.

* * *

Az Ambrián hajnalodott, az éjszakai hideg hamar átadta helyét a nappali forróságnak. Röviddel napkelte után Bane és Cognus a kunyhóban keresett menedéket. A Sötét Nagyúr letelepedett a korhadt deszkapadlóra, és meditálni kezdett, hogy Zannah megérkezéséig összegyűjtse az erejét.

– Valószínűleg egy egész hadsereget hoz magával – figyelmeztette őt az iktotchi.

– Tudja, hogy egyedül kell megküzdenie velem – válaszolta Bane a fejét csóválva.

– Ezt nem értem – vallotta be Cognus.

– A Sith-ek valaha ugyanolyan sokan voltak, mint a Jedik – kezdte a magyarázatot Bane. – Ám a Jedikkel szemben azok, akik szolgáltak, állandóan arra törekedtek, hogy átvegyék a vezérek helyét. A hatalomvágyuk természetes volt, hiszen ez a sötét oldal útja. Ez az, ami előrehajt minket, ez ad nekünk erőt. Viszont, ha nem tudjuk megfelelően ellenőrizni és kordában tartani, elpusztít minket. Amíg a régi utakon jártunk, az alacsonyabb rendű Sith-ek, ha összefogtak, az erőiket egyesítve megdönthettek egy-egy hatalmas vezért. És ez elkerülhetetlenül, újra és újra megtörtént. A körforgás állandósult, és minden egyes alkalommal a Rend, mint egész, tovább gyengült. Az erőseket megölték, és a gyengék – a kicsinyes örökösödési háborúik során – szétszaggatták a Rendet. A Jedik ezalatt egységesek maradtak, és tudták, hogy az ellenségeiket túlságosan lefoglalják a belharcok ahhoz, hogy valaha is legyőzzék őket.

– És te megtaláltad a módját, hogy megszakítsd a ciklust – szólt közbe Cognus.

– Most már a Kettő Szabálya vezérel mindent, amit teszünk – fejtegette Bane. – Egy mester, egy tanítvány. Ez a felállás biztosítja, hogy a mestert csakis egy méltó örökös ölhesse meg. Zannah tudja, hogy ha át akarja venni a helyemet, akkor be kell bizonyítania, erősebb nálam azzal, hogy legyőz engem.

– Értelek, mester – válaszolta bólogatva Cognus. – Ha megérkezik, nem fogok közbeavatkozni.

És mintha csak erre a végszóra történt volna, hajtóművek dübörgése ütötte meg a fülüket. Mindketten talpra álltak, és amikor kiléptek a viskóból a sivatagi forróságba, a Victory éppen földet ért a tábor határán.

Pillanatokkal később Zannah megjelent a gépe mellett, és ahogyan Bane megjósolta, egyedül volt.

Cognus lecövekelt a kunyhó előtt, Bane pedig elindult, hogy találkozzon az ellenségével, majd a tábor közepére érkezve megállt. Zannah a mestere és a hajója között félúton szintén megállt, és gyanakodva méregette a háttérben várakozó iktotchit.

– Nem fog beleavatkozni – biztosította őt Bane, a kimondatlan kérdésre válaszolva.

– Ki ez?

– Az új tanítványom – felelte Bane.

– Hűséget esküdött neked? – érdeklődött Zannah a tekintetét továbbra is az orgyilkosra szegezve.

– A Sith-rendhez hűséges – közölte a Sötét Nagyúr.

– Meg akarom ismerni a sötét oldalt! – kiáltotta oda Zannah-nak az iktotchi. – Egy igazi Sith-mester alatt akarok szolgálni! Ha legyőzöd Bane-t, hűségesküt teszek neked!

Zannah a fejét oldalra billentve, alaposan megnézte magának a másik nőt, aztán kurta bólintással jelezte, hogy elfogadja az ajánlatot.

– Kik fekszenek a sírokban? – kérdezte a figyelmét ismét Bane-re fordítva.

– Caleb lánya és az ő testőre – felelte a Sötét Nagyúr. – Ő volt az, aki fogságba vetett engem. Amikor a Kőbörtön megsemmisült, ide menekült.

Nem érezte szükségét annak, hogy további részleteket áruljon el. Zannah-nak nem kellett tudnia, hogy ki volt Lucia, és hogy őket kettejüket annak idején miféle kötelékek fűzték egymáshoz.

– Érdekelne, hogy miért választottad ezt a helyet – mormolta Zannah. – Talán szimbolikus jelentése van a számodra?

Bane csak a fejét rázta, de szóval nem válaszolt.

– Amikor utoljára itt jártunk, még ahhoz is gyenge voltál, hogy felállj – emlékeztette őt a tanítványa. – Tehetetlen voltál, és azt hitted, hogy elárultalak a Jediknek. Azt mondtad, inkább meghalsz, semmint fogoly legyél az életed hátralévő részében. Azt akartad, hogy vegyem el az életedet. De én nem voltam hajlandó megtenni.

– Tudtad, hogy még sok mindent tanulhatsz tőlem – felelte bólogatva Bane. – Megesküdtél, hogy addig nem végzel velem, amíg meg nem ismered valamennyi titkomat.

– És most eljött az a nap – jelentette ki határozottan Zannah, és aktiválta fénykardjának ikerpengéit.

Válasz gyanánt Bane is elővette fegyverét, a vörös fényű penge vészjósló búgással tört elő a markolatból.

Mindketten támadóállásba ugrottak, és lassú léptekkel köröztek egymás körül.

– Túlszárnyaltalak, Bane! – mondta emelt hangon Zannah. – Most már én vagyok a mester!

– Akkor bizonyítsd be! – kiáltotta Bane, azzal a nő felé lódult, és a harc megkezdődött.

Huszonhatodik fejezet

Zannah számított arra, hogy Bane agresszívan fog támadni, de a vérszomjas és heves roham így is meglepte.

A mester egy sor kétkezes, függőleges csapással nyitott, a magasságát és erejét kihasználva, mindannyiszor irtózatos lendülettel sújtott le. Zannah könnyedén hárította a csapásokat, de a kemény ütközések miatt újra és újra hátratántorodott, s folyton elvesztette az egyensúlyát.

Ugyanakkor hamar összeszedte magát, és félreperdült, mire Bane alacsonyan előrevágva követte őt, hogy kettéhasítsa a lábát. Zannah megtorlás gyanánt egyik pengéjének végével gyors döfést indított Bane arca felé, de a mester oldalra rántotta a fejét, és széles ívű, egykezes csapást mért a tanítványa mellkasára.

Zannah megállította a szíve felé száguldó pengét, és a saját fegyverét megfelelő szögben tartva elérte, hogy Bane kardja lefelé pattant, és mélyen belefúródott a talajba. Mesterének ettől védtelenné kellett volna válnia az ellencsapással szemben, de Bane azonnal reagálva előrelódult, és egyszerűen nekiugrott a tanítványának, még mielőtt ő maga elé ránthatta volna a kardját.

A nekiütköző, súlyos test hatalmasat lökött Zannah-n, ráadásul Bane vadul előre és lefelé rántotta a fejét. Zannah az utolsó pillanatban hőkölt hátra, így mesterének homloka nem az arcát zúzta szét, hanem az állára mért kőkemény csapást.

Imbolyogva hátratáncolt, közben végre maga elé emelte kardját, és azt felpörgetve védőfalat húzott maga elé, amivel legalább fél tucat döfést hárított gyors egymásutánban.

Felkészülésének évei alatt ezer és ezer alkalommal gyakorolták a közelharcot. Ezen órák alatt Zannah mindvégig tudta, hogy a mestere titkolózik előtte, hogy tartalékolja a tudása egy részét arra a napra, amikor majd valódi élethalálharcot fognak vívni. De csak most döbbent rá igazán, hogy a mestere mennyi mindent elrejtett előle.

Bane gyorsabban mozgott, mint korábban bármikor. Új sorozatokat és ismeretlen manővereket alkalmazott, amelyeket annak idején egyszer sem mutatott be. Zannah-nak azonban valahogyan sikerült átvészelnie az első fergeteget, és most már tudta, hogy mire számítson.

A következő csapásváltásukat már ismerősnek találta. Bane elsöprő erejű támadáskombinációkkal nyomult felé, de ő az összes csapást sikeresen megállította, hárította vagy félreterelte. A vívóstílusa egyszerű volt, de megfelelően alkalmazva gyakorlatilag áttörhetetlen védelmet tudott teremteni.

Ezt felismerve Bane távolabbra hátrált, és változtatott a taktikáján. A vad és ádáz rohamok helyett színlelésekkel, kitörésekkel és gyors döfésekkel próbálkozott, hogy gyenge pontokat keressen.

Zannah harcolt már a mesterével, tíz évvel ezelőtt, amikor Bane testét még orbalisk-páncél borította. Híven emlékezett arra, hogy úgy érezte, nem is egy hús-vér teremtménnyel, hanem egy természeti csapással küzd. Az élősködők héja ellenállt a fénykardnak, és ez lehetővé tette a mestere számára, hogy a testi épségével nem törődve, vadállati haraggal támadjon. Csakis amiatt élte túl a párbajt, mert sikerült meggyőznie Bane-t arról, hogy nem árulta el őt, és a Sötét Nagyúr végül életben hagyta.

Bane akkoriban vad és egyszerű, de vitathatatlanul hatékony taktikával harcolt, most viszont sokkal kifinomultabb manővereket alkalmazott. Miután évek óta nem számíthatott az orbaliskok által nyújtott védelemre, titokban kifejlesztett magának egy látszólag véletlenszerű elemekre alapozott stílust. Valahányszor Zannah úgy hitte, hogy módjában áll kiszámítani, honnan érkezik a csapás, az ellenfele taktikát váltott, megtörte a párbaj addigi ritmusát, és rákényszerítette őt, hogy feladja az állását.

Zannah lassan, de folyamatosan hátrált, és hamarosan felismerte, hogy Bane a hajók felé tereli őt, nyilván azzal a szándékkal, hogy nekiszegezze valamelyik gép oldalának, ahonnan már nem lesz hová menekülnie. Ő maga beérte azzal, hogy eljátszotta a neki szánt szerepet, a puha, homokos talaj miatt gyors, óvatos léptekkel mozgott hátrafelé, de közben nekilátott, hogy összegyűjtse minden hatalmát.

A megoldás kulcsát – mint már oly sokszor a pályafutása során – ezúttal is a fortély és a titkolózás jelentette. Bane nem érezhette meg, hogy mire készül, máskülönben újabb őrjöngő rohamra indult volna, hogy lekösse tanítványa figyelmét, és rákényszerítse, hogy minden energiáját a védekezésre fordítsa. Zannah-nak úgy kellett viselkednie, hogy a mestere azt képzelje, uralja a helyzetet, holott pillanatok választották el attól, hogy megidézzen egy ősi Sith-varázslatot, amellyel szétszaggatja Bane elméjét.

Bane széles ívet leírva jobbra oldalazott, illetve kicsivel előrébb nyomult, mire Zannah módosított visszavonulásának irányán, és több lépést tett hátra, hogy biztonságos távolság válassza el a mestertől, aki időközben néhány gyors, de nem túl határozott döfést indított felé.

És miközben a figyelme megoszlott a közeledő ellenség, illetve a varázslat szertartása között, nem vette észre, hogy milyen közel került a friss sírhalmokhoz. A jobb sarka váratlanul beleakadt egy kemény rögbe, amitől elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt esett.

A következő pillanatban Bane mellette termett, őrült csapásokat mért rá, közben rúgta-taposta, ahol érte. Zannah rúgkapálva fetrengett a földön, és kétségbeesett gyorsasággal rángatta ide-oda fegyverét, hogy hárítsa a támadásokat. Hirtelen akkora rúgást kapott az oldalába, hogy a bordái megreccsentek, de a lökést felhasználva gurult egyet fektében, és a mozdulatsor végén sikerült talpra vergődnie.

A fájdalomtól csillagokat látott, a bal oldala kegyetlenül hasogatott minden egyes ziháló lélegzetvételénél. Bane egyetlen pillanatot sem hagyott neki, hogy összeszedhesse magát, azonnal újabb, elsöprő rohamra indult. A következő néhány másodperc alatt minden összemosódott Zannah előtt, kizárólag a húsz év alatt kifejlődött megérzéseire és ösztöneire hagyatkozva védekezett, és csodával határos módon sikerült elkerülnie a halálos csapást.

Amikor valamivel jobban lett, hanyatt vágta magát, és három szélsebes kézen átfordulással eltávolodott a mesterétől. A negyedik előtt hirtelen megtorpant, lekuporodott, és maga elé döfött a fénykardjával, hogy felnyársalja az ellenfelét, aki biztosan követte őt. Csakhogy Bane nem volt ott – alighanem számított erre az ellentámadásra, és még időben megállt.

Zannah az oldalában izzó fájdalom miatt a fogait csikorgatva felegyenesedett. Életben maradt ugyan, de ezért komoly árat kellett fizetnie. Kezdett kifáradni, és az imént, amikor a földön elterülve küzdött az életéért, több lépéssel közelebb került a teljes kimerüléshez. Törött bordái minden lélegzetvételénél megkínozták, ráadásul érzékelte, hogy a sérülése miatt nehezebben hajol és fordul, ami jócskán lekorlátozta védekező manővereinek hatékonyságát.

Nem várhatott tovább. Meg akarta lepni Bane-t, így aztán lassan gyűjtötte össze az energiáit, hogy amikor elszabadítja azokat, a mesterének ne legyen ideje és módja védekezni ellenük. Ám tisztában volt azzal, hogy a következő rohamot nem fogja átvészelni.

Zannah megnyitotta magát a sötét oldalnak, majd a tudatát kiterjesztve megérintette a mestere elméjét.

* * *

Bane érzékelte a támadást, és azonnal megtorpant.

Annak idején ő maga bátorította Zannah-t a Sith-mágia megismerésére, noha tudván tudta, hogy a tanítványa egy napon őellene is felhasználja majd a tudását. Viszont már akkor is úgy tartotta, hogy ha nem lesz elég erős ahhoz, hogy megbirkózzon a varázslatokkal, akkor nem lesz méltó a mesteri címre.

Mindez persze nem jelentette azt, hogy nem igyekezett felkészülni. A rendkívül bonyolult Sith-varázslatok úgy támadták a pszichét, hogy azt nem lehetett egykönnyen megérteni, de védekezni ellenük még nehezebbnek bizonyult. Bane hamar rájött, hogy az adottságai nem érvényesülnek ezen a területen, mégis megtett minden tőle telhetőt, hogy tanulmányozza ezeket a sajátos és titokzatos módszereket. Sok mindent nem értett meg, de azt igen, hogy a varázslatok elleni védekezés kulcsa az áldozat akaratereje.

A láthatatlan támadás úgy kezdődött, hogy éles fájdalom ébredt a koponyájában, mintha izzó tőrt döftek volna a szeme közé, ami aztán lefelé mozdulva kettészelte az agyát. Pillanatokkal később az anyagtalan penge felrobbant, milliónyi forró szilánkot szórva a tér minden irányába. Ezek mindegyike külön-külön belemélyedt a tudatalattijába, és az oda temetett félelmeit, illetve rémálmait kereste, hogy kirángassa őket a sírjukból, és felvonszolja a felszínre.

Bane felüvöltött, és térdre roskadt. Egy pillanatra behunyta a szemét, és amikor kinyitotta, repülő borzalmakat látott maga felett. Néhány méteres magasságban lebegtek, és lassú ritmusban csapkodtak hatalmas szárnyaikkal, amelyek nem álltak másból, csak szikkadt csontokból és az azokról lógó, megtépázott bőrdarabokból. A testük aránytalanul kicsi volt, torz, görbe lábaik hosszan ívelő karmokban végződtek. A bőrük undorító, beteges árnyalatúra sárgult, pontosan úgy, mint azoknak a bányászoknak az arca, akik az Apatros gázzal teli üregeiben csapdába esve vesztették életüket.

A vadállati pofákról minden emberi vonás hiányzott, de az izzó szempárokból sugárzó tekinteteket nem lehetett eltéveszteni – valamennyi teremtmény az ő rég halott apjának gyűlölettel teli tekintetével meredt rá. Aztán a szörnyetegek egyszerre lecsaptak rá, közben kinyitották szájukat, és az apja nevét rikoltozták: „Hurst! Hurst! Hurst!”.

Bane – fénykardját a démonok felé lendítve – lekuporodott, majd bal kezét az arcához kapta, hogy védje szemét a karmoktól. Mialatt a teremtmények körülvették, egy pillanatra meglátta Zannah-t, aki tőle néhány méternyire állt, és megkövült arccal összpontosított.

Bane ebben a pillanatban rájött, hogy érzékcsalódás áldozata lett, vagyis a szörnyetegek a valóságban nem léteznek – csupán a képzeletének termékei, gyermekkora eltemetett emlékeinek kivetülései, a legrosszabb félelmeinek testet öltött megnyilvánulásai. Csakhogy ő már réges-régen megtanulta legyőzni a rettegését. Régen megtanulta, hogy a gonosz és kegyetlen apja miatti félelmeit hogyan formálja haraggá és gyűlöletté, vagyis eszközökké, amelyek annak idején erőt adtak neki, hogy kitartson, míg végül megszökött az Apatrosról.

Tudta, hogyan győzheti le a démonokat. Vadállati üvöltést hallatva tiszta haraggá alakította minden iszonyatát és rettegését, majd szabadjára engedte a sötét oldalt. A titokzatos energiák bíborfényű robbanása szétszórta a teremtményeket, és tökéletesen megsemmisítette valamennyit.

* * *

Mialatt Bane a földön kuporgott, és a kardjával vadul hadonászva próbálta elűzni a csakis számára látható szellemeket, Zannah mozdulatlanul állt, minden lelkierejével és akaratával a szertartásra összpontosított. A mestere elméje rendkívül erősnek bizonyult, így ha a figyelme csak egy pillanatra elterelődött volna, Bane valószínűleg kitör a varázslat szorításából.

Amikor Bane felordított, Zannah egy pillanatig azt hitte, győzött, de aztán az energiavihar akkorát taszított rajta, hogy hátratántorodott. Miután visszanyerte az egyensúlyát, meglátta, hogy Bane felegyenesedve áll, és ebből tudta, hogy a mestere ellenállt a mentális csapásnak. De Zannah még így is tartogatott számára némi meglepetést.

Ismét megnyitotta magát a sötét oldalnak, ezúttal viszont nem közvetlenül Bane-t támadta. Átáramoltatta magán az energiákat, közvetlenül az Ambria földjéből és köveiből merített. Évszázadok óta eltemetett erőket hívott segítségül, és a felszínre idézte őket, ahol füstcsíkokhoz hasonlatos, fekete indák formájában jelentek meg. A vékony nyúlványok ide-oda kúszva megkeresték egymást, összefonódtak, és több méter hosszú, vonagló csápokká egyesültek.

Aztán Zannah gondolati parancsára a csápok függőleges helyzetbe emelkedtek, és lecsaptak a Sötét Nagyúrra.

Bane meglátta a rögök közül szivárgó, különös füstöt, és tudta, hogy ezúttal nem egy újabb érzékcsalódást él át. Zannah valahogyan anyagi testet adott a sötét oldalnak, féltucatnyi baljós megjelenésű, kígyószerű szolgát teremtett belóle.

A csápok hirtelen felé lódultak. Bane lesújtott a kardjával, hogy kettévágja a legközelebbit, ám a pengéje egyszerűen áthaladt a fekete testen, és szemmel láthatóan nem gyakorolt rá semmiféle hatást. Ekkor villámgyorsan oldalra vetette magát, de a csáp hegye hozzásúrlódott a vállához.

A találat környékén a ruházata tenyérnyi darabon szempillantás alatt elolvadt, mintha rendkívül erős sav fröccsent volna rá. Egy ütemmel később ugyanazon a helyen a bőre és egy jókora darab izma egyszerűen feloldódott vagy elpárolgott, és Bane torkaszakadtából üvöltött kínjában.

Annak idején az orbaliskok savas vegyületekkel ragasztották rá magukat a testére, ami olyan fájdalommal járt, hogy kis híján beleőrült. Caleb és Zannah tíz évvel ezelőtt leszedte róla a parazitákat, miután a húsa felét gyakorlatilag megsütötte a saját villámainak koncentrált robbanása. Nemrégiben Serra ismeretlen anyagokat juttatott a szervezetébe, amelyek mintha szétmarták volna a belső szerveit. Bőven volt alkalma megismerni a fájdalmat, ám a sötét oldal nyúlványának egyetlen érintésétől olyan kín tört rá, ami nem hasonlított semmihez, amit valaha is átélt.

A seb ugyan korántsem veszélyeztette az életét, de majdnem sokkos állapotba került miatta. Az oldalára dőlve elterült a földön, az álla leesett, a szeme befordult az üregébe, és annyira szédült, hogy kis híján hányni kezdett. A fájdalom végigsugárzott valamennyi idegvégződésén, de amit érzett, az messze meghaladta a puszta testi érzéseket. Nem a sötét oldal perzselő forrósága, hanem az üresség, a tökéletes semmi bénító hidege terjedt szét a bensőjében. Megérintette az agya valamennyi szinapszisát, könyörtelenül belemart lényének legbelső magvába. Ezekben a pillanatokban megtapasztalta a végső megsemmisülést, és megérezte az abszolút semmi igazi borzalmát.

Csodával határos módon eszméletén maradt, és amikor a következő csáp felé lendült, sikerült maga alá rántania a lábait, majd egy kétségbeesett rúgással odébb gurult. A vállsebe még ekkor is kegyetlenül hasogatott, de a sötét semmi, ami az imént még azzal fenyegetett, hogy elnyeli őt, gyors ütemben foszladozott, és a kínjai jócskán enyhültek.

Zannah folyamatosan táplálta energiával a karcsú csápokat, amelyek ekkor szélsebesen mozogva összegyűltek a következő támadáshoz. Bane villámokat zúdított rájuk, de az eltalált nyúlványok minden érzékelhető változás nélkül, egyszerűen elnyelték a lövedékeket. A sötét oldal tiszta energiája alkotta őket, és a Sötét Nagyúr sehogyan sem árthatott nekik.

Bane-nek így egyetlen lehetősége maradt: megöli Zannah-t, mielőtt a csápok megölik őt.

A következő villámokat a tanítványa felé indította, aki a pengéivel elkapta és ezzel ártalmatlanította valamennyit. Ám a megszokottnál valamivel lassabban mozgott, és Bane tudta, hogy a jelenséget nem csupán a sérülései okozzák. A csápok mozgatása lekötötte Zannah figyelmét, továbbá minden energiáját a varázslat fenntartására kellett fordítania, és ennek következtében más területeken sebezhetővé vált.

Bane a fénykardját csapásra emelve rohant tanítványa felé. A csápok valósággal repültek felé, hogy feltartóztassák, de ő tökéletesen időzített szökkenésekkel, lehajlásokkal, vetődésekkel és perdülésekkel átcikázott közöttük, és tovább száguldott a célpontja felé.

Zannah felemelte fegyverét, hogy védekezzen, ám az Erő teljes támogatása nélkül lassan és ügyetlenül mozgott. Hárította ugyan a csapást, de nem reagált elég gyorsan, amikor a mestere villámgyorsan guggolásba ereszkedett, és félköríves lábsöpréssel kirúgta alóla mindkét lábát. Mialatt Zannah elzuhant, Bane a saját pengéjével megakasztotta az ikerpengék egyikét, majd egy gyors, erőteljes rántással kitépte Zannah markából, és messzire repítette a kétpengés fénykardot.

Az ellenfele immáron fegyvertelenül és tehetetlenül feküdt előtte. Bane fellendítette jobbját, de mielőtt bevihette volna a halálos csapást, egy fekete csáp lecsapott rá, és ráfonódott a jobb könyökére. A bőre, az izmai, az inai és a csontjai azonnal elolvadtak – és a jobb keze kettévált.

Az alkarja a földre zuhant, fegyvere kicsúszott elerőtlenedő ujjak közül, és a talajra gurulva kikapcsolódott. A Sötét Nagyúr összeroskadt, de ezúttal nem üvöltött – olyan fájdalom járta át, hogy a torkán akadt a hang.

Minden elsötétült körülötte. Vakon, süketen, végtelenül magányosan feküdt, és megérezte, hogy a fekete semmi ismét körülzárja őt. Végső elkeseredésében kinyújtotta bal kezét, és megmarkolta a mellette fekvő Zannah csuklóját. Utolsó cselekedetével megidézte minden megmaradt erejét, és belekezdett a lélekátvitel szertartásába.

Az elméje a gondolat gyorsaságával megcsapolta az Erő áramlatait, megragadta a sötét oldal hatalmát, majd addig forgatta, csavarta és formálta az energiákat, amíg előállította belőlük azt a bonyolult mintázatot, amelyet Andeddu holokronjából szakított ki.

Mialatt a szertartás ereje elszabadult, a fagyos sötétség eltűnt, a helyét gyilkos forróságot árasztó, vörös ragyogás vette át. Bane tudatában volt annak, hogy az iszonyatos izzás a másodperc ezredrésze alatt hamuvá égeti a testét. De addigra már a lénye nem tartozott a testéhez. A szelleme elszakadt tőle, levetette, akár egy régi héjat, hogy aztán újat keressen.

Egy ütemmel később Bane rádöbbent, hogy érzékeli a környezetét. Zannah szemével látott, és Zannah fülével hallott. Zannah bőrével érezte a forróságot. De Zannah is ott volt, valahol a közvetlen közelében, és észlelte a támadást. Bane olyannak érezte tanítványa rémületét és zavarodottságát, mintha azok a sajátjai lettek volna. És amikor Zannah felsikított rettenetében, ő is vele üvöltött.

Zannah kizökkent az összpontosításból – a fekete csápok eltűntek, akár a szállongó füst a szélben –, és az ösztönei parancsára harcba kezdett, hogy elűzze a betolakodót. Bane érzékelte, hogy a tanítványa ellenáll neki, taszítja és lökdösi őt, hogy kikergesse a fejéből, mialatt ő maga könyörtelenül próbált mind mélyebbre hatolni, és mindent megtett annak érdekében, hogy végezzen az ellenségével.

Párbajuk az akaratok csatájává alakult. A lényük egymásba fonódott Zannah agyában, és elkeseredett harcot vívtak a nő teste feletti uralomért. A semmi szakadékának peremén imbolyogtak. Bane igyekezett eltörölni Zannah személyiségének jegyeit és nyomait, míg Zannah azért küzdött, hogy kihajítsa őt a fekete ürességbe.

Rövid ideig úgy tűnt, egyenlően állnak. Egyikük sem nyert, de nem is veszített mozgásteret. Aztán, pillanatokkal azután, hogy megkezdődött, a harc hirtelen véget ért.

Huszonhetedik fejezet

Az iktotchi biztonságos távolságból figyelte az álmaiban látott alakok összecsapását. Pártatlan megfigyelő volt, nem számított neki, hogy melyik fél arat győzelmet. Nem akart mást, minthogy szolgálhassa azt, aki erősebbnek bizonyul.

A párbaj rövid volt, de rendkívül heves. Cognus ámulattal nézte a cikázó energiapengéket, amelyek olyan gyorsan lendültek ide-oda, hogy alig tudta követni a mozgásukat. Érzékelte azokat a rettentő erőket, amelyek a kéklő villámokból és a talajon kúszó csápokból sugároztak. És megborzongott az izgatottságtól, amikor belegondolt, hogy egy napon ő is megtanul parancsolni ennek a hatalomnak.

Végignézte, hogy Bane leteríti a szőke nőt, és kiüti kezéből a fegyverét, de rögtön ezután az egyik fekete nyúlvány lemetszette a férfi karját. A Sötét Nagyúr elterült a földön, és ekkor olyan erős fény villant közvetlenül felette, hogy Cognus kénytelen volt lehunyni a szemét, de még az arcát is elfordította.

Mire visszanézett, Bane már eltűnt, a helyén szürke hamu borította a talajt. A szőke nő ugyanott hevert, ahol az előbb; kábult volt, de élt. A fekete csápokat sehol sem lehetett látni.

Az iktotchi óvatosan megközelítette a párbaj helyszínét. Bane levágott karja a földön feküdt, de testének többi részét a vörös ragyogás elemésztette. Csakhogy Cognus abban a pillanatban, amikor az imént félrekapta a fejét, megérzett valamit.

Messziről is tisztán észlelte a hihetetlen energiarobbanást – ugyanazon erőket, amelyeket korábban magában Darth Bane-ben érzékelt. Azt ugyan nem tudta, hogy ez hogyan lehetséges, de az a benyomása támadt, hogy egy dicsőséges pillanatra a Sötét Nagyúr szelleme kitört a testéből, kiszabadult az anyagi világból. Aztán éppoly hirtelen, mint ahogyan megjelentek, a jellegzetes erők elillantak, eltűntek, valahogy úgy, mint amikor egy vadállat menedéket keresve beront föld alatti üregébe.

Akármekkora őrültségnek tűnt is, Cognus csakis egyetlen helyet tudott elképzelni, ahová Bane lénye mehetett.

Zannah mocorogni kezdett, lassan felnyitotta szemét, majd nehézkesen talpra állt. Esetlenül mozgott, és alig tudta függőleges helyzetben tartani magát, mintha ismeretlennek találta volna az izmai és végtagjai működését – bár ezt a jelenséget természetesen a kimerültség is okozhatta.

Vett néhány mély lélegzetet, és megrázta a fejét, amitől visszanyerte az egyensúlyát. Ekkor teljes magasságában kihúzta magát, majd az iktotchi felé fordult, és rászegezte fagyos tekintetét.

Cognus tudta, hogy a szavai őrültségnek tűnnek majd, ezért habozott néhány pillanatig, de aztán kibökte:

– Bane Nagyúr?

– Bane halott! – közölte erős hangon, határozottan a szőke nő. – Én Darth Zannah vagyok, a Sith Sötét Úrnője, és a te új mestered!

Az iktotchi fél térdre ereszkedett, összekulcsolta kezét a keble előtt, mintha imádkozna, és a fejét lehajtva megszólalt:

– Bocsáss meg nekem, mester!

– Mi a neved? – kérdezte Zannah.

Az iktotchi majdnem rávágta, hogy „Vadász”, de az utolsó pillanatban észbe kapott, és így felelt:

– A nevem Darth Cognus. Bane parancsolta, hogy vegyek fel új nevet, amely híven jellemzi az új életemet.

– Hát akkor a felkészülésed máris megkezdődött! – jelentette ki komor, de ünnepélyes hangon Zannah. – Darth Bane elmagyarázta neked a Rendünk alapját képező Kettő Szabályát?

– Elkezdte a magyarázatot – felelte Cognus –, de befejezni már nem maradt ideje, mert megérkeztél.

– Megtanítom neked a Kettő Szabályát, és megmutatom a Sith-ek útját – ígérte Zannah. – A következő évek folyamán mindenre meg foglak tanítani. Állj fel, Cognus! – tette hozzá, és az iktotchi engedelmeskedett.

Zannah elfordult tőle, lassú, kimért léptekkel odasétált a földön heverő fénykardjához, és az Erő segítségével a tenyerébe rántotta a hosszú markolatot.

– Egy napon el fogod készíteni a saját kardodat – mondta ekkor anélkül, hogy visszanézett volna a tanítványára. – Addig vedd magadhoz Darth Bane fegyverét!

Cognus felkapta a talajról az íves markolatot, és a szeme sem rebbent, holott az ujjait alig néhány centi választotta el Bane jobb kezétől.

– Darth Bane átformálta a Sith-rendet – mondta Zannah, mialatt új tanítványának háttal állva fürkészte az előtte elterülő hatalmas, kopár sivatagot. – Mi vagyunk a hagyatéka, és noha ő már nem létezik, a hagyatéka fennmarad. Most már én vagyok a mester, te pedig a kiválasztott utódom. Egy napon meg fogsz küzdeni velem, ahogyan én is megküzdöttem Bane-nel, és azt az összecsapást csakis egyikünk fogja túlélni. Ez a Rendünk útja. Az egyén meghal, de a Sith-rend örökké élni fog.

– Értem, mester – válaszolta Darth Cognus, és töprengve méregette a mesterét, mert az imént észrevette, hogy mialatt Zannah beszélt, újra és újra ökölbe szorította a bal kezét.

Epilógus

Set Harth okosabb volt annál, semhogy visszatérjen a Nal Huttára. Biztosra vette, hogy ha Zannah túlélte a Kőbörtön megsemmisülését, akkor előbb vagy utóbb felbukkan az ő birtokán, és nem óhajtott még egyszer találkozni vele.

Szerencsére arra az alapelvre építette fel az egész életét, hogy bármikor megtörténhet, hogy menekülnie kell. Más világokon is akadtak házai, a Nar Shadaától kezdve egészen magáig a Coruscantig, és legalább tucatnyi hamis személyazonosságot ölthetett magára, ha nem akarta, hogy megtalálják. A legkevésbé sem aggódott a Sötét Úrnő miatt, különösen nem így, hogy egy rendkívül érdekes leletre bukkant.

A Kőbörtönből lopott hajó pihenőkabinjának közepén ült, a csupasz fémpadlón, Andeddu holokronja tőle két méterre állt egy alacsony asztalon. És Set minden figyelmét a fekete kristálypiramis felett lebegő, apró holoalak kötötte le.

– Évekbe fog telni, mire mindent elsajátítasz, amire meg kell tanítsalak téged – figyelmeztette őt az őrző, akinek arcvonásain komoly és zordon kifejezés honolt. – Tanúbizonyságát kell adnod a rátermettségednek, mielőtt felfedem előtted a lélekátvitel titkait.

– Természetesen, mester – válaszolta lendületesen bólogatva Set – értem szavad…

Annak idején, amikor még a Jediknél, Obba mester elviselhetetlenül súlyos védőszárnyai alatt szolgált, sokat szenvedett. És erős ellenszenvet érzett aziránt, hogy Darth Zannah tanítványa legyen. Most viszont hajlott arra, hogy megtegyen mindent, amire az őrző utasítja. Először is azért, mert tudta, hogy csak akkor kell engedelmeskednie az őrzőnek, amikor a holokron aktív. Így aztán – nem úgy, mint egy élő mester esetében – ő döntheti majd el, hogy mikor kezdődjenek és mikor érjenek véget a tanórák. Ennél is nagyobb súllyal esett latba az a tény, hogy a holokron olyasmit kínált neki, amire nagyon vágyott. Zannah azzal próbálta elcsábítani őt, hogy hatalmat ígért neki, valamint esélyt arra, hogy együtt megsemmisítik a Jediket, és uralják a Galaxist. Csakhogy ő máris elég nagy hatalommal bírt ahhoz, hogy megszerezze mindazt, amit akart.

Ezenfelül elbűvölő vagy, okos és jóképű. Mi mást kérhetnél még az élettől?

A legkevésbé sem vágyott arra, hogy uralkodjon a Galaxis felett. Nem bánta, ha a Jedik és a Sith-ek tovább vívták örökös háborújukat. A végeredmény mit sem számított neki. Született túlélőnek tartotta magát, és nem vágyott másra, csak a hosszú, fényűző életre. És ha egy napon megismeri a lélekátvitel titkát, akkor az élete ugyancsak hosszú lesz…

Persze, azt is tudta, hogy óvatosnak kell lennie. Sosem hívhatja fel magára a figyelmet, és nem keresztezheti sem a Jedik útját, sem pedig a Zannah-hoz hasonló, nagy hatalmú egyénekét.

Ezzel sem lesz gond. Alapjában véve azt kell tenned, amit eddig is. És persze vigyáznod kell a holokronra, mert az életed, az a hosszú, nagyon hosszú életed függ tőle.

– Készen állsz, hogy meghallgasd az első tanítást? – kérdezte az őrző.

– De még mennyire, mester! – felelte a száját fanyar mosolyra húzva Set. – Elképzelni sem tudod, hogy mennyire!

Tartalom

A GONOSZ DINASZTIA

Prológus

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszadik fejezet

Huszonegyedik fejezet

Huszonkettedik fejezet

Huszonharmadik fejezet

Huszonnegyedik fejezet

Huszonötödik fejezet

Huszonhatodik fejezet

Huszonhetedik fejezet

Epilógus