John Scalzi: The Last Colony

Copyright © 2007 by John Scalzi

Hungarian translation © Makai Péter Kristóf, 2013

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

John Scalzi: The Last Colony A Tor Book, New York, 2007

Fordította: Makai Péter Kristóf

ISBN: 978 61 5527 226 4

Agave Könyvek

Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely

A borítót és a kötetet tervezte Kuszkó Rajmund

Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba

Szerkesztő: Sz. Molnár Szilvia

Korrektor: Boncz Éva

Nyomta és kötötte a Pauker nyomda, 2013-ban

Felelős vezető: Vértes Gábor ügyvezető

Műfaj science fiction

EGY

Hadd meséljem el, milyen világokat hagytam magam mögött!

A Földet ismeritek – hisz mindenki ismeri. Az emberiség szülőhazája, noha manapság nem sokan tartják már „honbolygónknak”; amióta megalapították a Gyarmati Szövetséget, és a világegyetemben fajunk védelmének és terjeszkedésének meghatározó erejévé vált, ezt a szerepet a Főnix vette át. De sosem felejted el, honnan jöttél.

A földi származásom olyan ebben a világegyetemben, mint amikor egy vidéki kisvárosban élő srác felszáll a buszra, elmegy a nagyvárosba, és egész délután a felhőkarcolókat bámulja. Aztán kirabolják, mert elköveti azt a bűnt, hogy elálmélkodik a bizarr, új világ láttán, amiben annyi minden újdonság van, és ezeknek az újdonságoknak sem idejük, sem kedvük nincs, hogy törődjenek a városba felkerült sráccal, de boldogan megölnék azért, ami a bőröndjében lapul. A kisvárosi srác hamar rájön erre, mert nincs visszaút.

Hetvenöt évet töltöttem a Földön, életem nagy részét ugyanabban a kicsiny ohiói városkában, ugyanazzal a nővel éltem le. Ő meghalt és ottmaradt. Én túléltem és leléptem.

A következő világot átvitt értelemben értem. A Gyarmati Véderő elhozott a Földről, és megtartotta belőlem, ami kellett nekik: a tudatomat és a DNS-em egy részét. Az utóbbiból összeraktak nekem egy új testet, amely fiatal, fürge, erős, szép, és csak részben emberi. Ebbe beleszuszakolták a tudatomat, és alig hagytak időt, hogy kiélvezzem második fiatalságomat. Aztán fogták ezt a szépséges testet, amivé lettem, és az elkövetkező néhány évben szándékosan ki akarták nyuvasztani úgy, hogy annyi ellenséges, idegen faj ellen bevetettek, ahány ellen csak tudtak.

   Nem szenvedtek belőlük hiányt. Az univerzum hatalmas, de az emberi élet számára alkalmas világok száma meglepően csekély, és hogy, hogy nem, az űr telis-tele van más értelmes fajokkal, akik ugyanazokat a világokat szemelték ki maguknak, mint mi. Úgy néz ki, ezeknek a fajoknak csak egy töredéke fogadja szívesen az osztozkodás gondolatát – és mi biztos nem tartozunk közéjük. Küzdelem az életünk, és a lakható világok felett felváltva szerezzük meg a hatalmat, hol mi, hol ők, amíg végül valamelyikünk egyszer annyira meg nem veti a lábát egyen, hogy többé nem lehet onnét levakarni. Mi, emberek, több tucat világgal sikerrel eljátszottuk már ezt az évszázadok során, és még többön vallottunk kudarcot. Ezért aztán nem szereztünk túl sok barátot magunknak.

Hat éven át éltem ebben a világban. Harcoltam, és többször majdnem bele is haltam. Pár emberrel megbarátkoztam; közülük a legtöbben meghaltak, de néhányukat meg tudtam menteni. Találkoztam egy nővel, aki földi életem párjára szívszorítóan hasonlított, ennek ellenére teljesen önálló személyiség volt. Eközben a Gyarmati Szövetséget védelmeztem, és azt hittem, az univerzumban élő emberiség túlélését biztosítom vele.

Amikor véget ért ez az időszak, a Gyarmati Véderő fogta az énemnek azt a részét, amelyik mindig is én maradtam, és beleszuszakolta egy harmadik, egy utolsó testbe. Ez a test fiatal volt ugyan, de messze nem olyan gyors és erős. Elvégre mégiscsak emberi. De ennek nem kellett hadba vonulnia és meghalnia. Hiányzott, hogy már nem vagyok olyan erős, mint egy rajzfilmbeli szuperhős. Az a rengeteg idegen lény viszont nem, akik foggal-körömmel harcoltak azért, hogy kicsináljanak. Jó vásárt csináltam.

A következő világot valószínűleg nem ismeritek. Térjetek vissza gondolatban a Földre, régi otthonunkra, ahol milliárdszám élnek és álmodnak a csillagokról! Nézzetek fel az égboltra, a Hiúz csillagképre a Nagy Medve közvetlen közelében!

Van ott egy csillag, sárga, akár a saját Napunk, hat nagyobb bolygó veszi körbe. A harmadik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a Föld szakasztott hasonmása: bár a kerülete csak 96%-a a Földének, de valamivel nagyobb a vasmagja, úgyhogy a tömege annak 101 %-a (azt az egy százalék különbséget észre se lehet venni). Két holdja van: az egyik kétharmada a Föld Holdjának, de a Lunánál közelebb van hozzá, így az égen ugyanakkora szög alatt látszott. A másik hold egy kisbolygó, amely saját napja gravitációs mezejének csapdájába került, és sokkal kisebb a társánál, meg beljebb is helyezkedik el. A pályája instabil – vagyis előbb vagy utóbb fogja magát, és a bolygó felszínére zuhan.

A legpontosabb becslések is nagyjából negyedmillió évre teszik ennek bekövetkeztét. A helyi lakosok pillanatnyilag különösebben nem aggódnak miatta.

Erre a világra körülbelül hetvenöt éve bukkantak rá az emberek – az ílanok gyarmatosították, de a Gyarmati Védem helyre rakta őket. Aztán az ílanok, hogy úgy mondjam, még egyszer átszámolták az egyenletüket, és beletelt egypár évbe, amíg közös nevezőre jutottak. Amint ez megtörtént, a Gyarmati Szövetség megnyitotta a világ kapuit a földi gyarmatosítók, elsősorban az indiaiak előtt. Hullámokban érkeztek – az első akkor, amikor az ílanok fenyegetésétől megszabadították a bolygót, a második pedig nem sokkal a földi „félsziget-háború” után, azt követően, hogy a megszállók által beiktatott ideiglenes kormány a Chaudhuri-rezsim legnagyobb formátumú támogatóinak felkínálta a lehetőséget, hogy választhatnak a gyarmatosítás és a börtönbüntetés között. A legtöbben családostul száműzetésbe vonultak. Ezekről az emberekről nem mondhatnánk, hogy álmodtak a csillagokról, inkább rájuk erőltették az álmot.

Ha belegondol az ember, hogy milyen nép lakja a bolygót, azt hihetné, hogy az égitest a kulturális örökségükhöz illő nevet kapott. Tévesen. A bolygót Huckleberrynek hívják; egy percig nem kérdés, hogy egy Twain-bolond GYSZ-apparatcsik keze műve. Huckleberry nagyobbik holdja a Sawyer, a kisebbik a Becky névre hallgat. Három nagy földrészét Samuelnek, Langhorne-nak és Clemensnek keresztelték el; Clemenstől egy hosszú, íves, vulkanikus eredetű szigetsáv nyúlik bele a Calaveras-óceánba, amit Livy-szigetvilág néven emlegetnek. A legtöbb földrajzi képződménynek még az első telepesek megérkezte előtt Twain írói munkásságára utaló nevet adtak – az új lakók ezt szemmel láthatóan jól fogadták.

Álljatok mellém e bolygón! Nézzetek föl az égre, a Lótuszvirág csillagkép felé! Ebben meg fogtok pillantani egy csillagot, amely olyan sárga, mint a bolygónk pályájának középpontjában álló. E csillag környékén születtem két élettel ezelőtt. Olyan messze van ide, hogy a szemnek láthatatlan, és gyakran ugyanígy érzek az ott leélt életem iránt.

A nevem John Perry. Nyolcvannyolc éves vagyok. Már a nyolcadik évemet taposom ezen a bolygón. Ez az otthonom, itt lakom a feleségemmel és az örökbe fogadott lányommal. Üdvözöllek benneteket a Huckleberryn! Ebben a történetben ez lesz a következő világ, amelyet magam mögött hagyok. De nem az utolsó.

A Huckleberryről való távozásom története, mint minden valamirevaló történet, egy kecskével kezdődik.

Az asszisztensem, Savitri Guntupalli fel se nézett a könyvéből, amikor visszatértem az ebédszünetről.

– Egy kecske van az irodájában – mondta a nő.

– Hm. Azt hittem, már bepermeteztük az irodát ellenük.

Erre felnézett a könyvéből, ami felért egy győzelemmel. – Magával hozta a Chengelpet testvéreket is.

– A francba! – fakadtam ki. Az utolsó testvérpárt, akik annyit marakodtak, mint a Chengelpet testvérek, Káinnak és Ábelnek hívták, és a végén legalább az egyikük dűlőre vitte a dolgot. – Azt hittem, megmondtam már magának, hogy ne engedje be kettejüket az irodámba, amikor távol vagyok.

– Sose mondta – állította Savitri.

– Akkor mától parancs!

– És ha mondta volna – folytatta a könyvét letéve Savitri –, akkor is abba a hitbe ringatja magát, hogy a Chengelpetek hallgatnak rám, pedig egyik sem. Aftab rontott be először, kecskéstül, Nissim meg rögtön utána. Még csak rám se néztek.

– Nem akarok Chengelpetékkel szenvedni. Most ettem.

Savitri lehajolt az íróasztal mellé, megfogta a szemetest, és feltette az asztala tetejére.

– Ha egy mód van rá, most hányjon!

      Savitrival jó pár évvel ezelőtt találkoztam, amikor még a Gyarmati Véderő képviseletében a gyarmatokat jártam, és ott terjesztettem a jó hírnevüket, ahova csak küldtek. A Huckleberry-kolónián, Újgoa községében Savitri felállt, és a Gyarmati Szövetség imperialista és totalitárius rezsimje fogaskerekének nevezett. Rögtön megkedveltem. Amikor leszereltem a GYV-től, úgy döntöttem, Újgoán telepszem le. Felajánlották, hogy legyek a községi békebíró, el is vállaltam a megbízást, és az első munkanapomon nem kis meglepetésemre Savitriba botlottam, aki kijelentette nekem, hogy akár tetszik, akár nem, ő márpedig az asszisztensem lesz.

– Emlékeztessen rá, miért is vállalta el az állást! – szóltam Savitrinak a szemetes fölött.

– Pusztán perverzióból. Fog hányni, vagy sem?

– Szerintem lenn tartom – feleltem. Megfogta a szemetest, és visszatette a helyére, majd felkapta a könyvet, hogy folytassa, ahol abbahagyta.

Támadt egy ötletem.

– Hé, Savitri! Akarja az állásomat?

– Hogyne – mondta a nő, és kinyitotta a könyvet. – Neki is látok, amint végzett Chengelpetékkel.

– Köszönetem.

Savitri mordult egyet, aztán visszatért irodalmi kalandozásaihoz. Erőt vettem magamon, és beléptem az irodámba.

A szoba közepén álló kecske aranyos volt. Az asztalom előtti két székben ülő Chengelpeték már kevésbé.

– Aftab! – biccentettem a bátynak. – Nissim! – bólintottam az öccsének. – És barátom! – üdvözöltem a kecskét. Leültem. – Miben segíthetek ma délután?

– Adhatna rá engedélyt, hogy lelőjem a bátyámat, Perry békebíró – fogott bele Nissim.

– Nem vagyok biztos abban, hogy ez beletartozik a munkaköri leírásomba. Meg egyébként is, egy kicsit drasztikusnak hat. Miért nem mondja el inkább, hogy mi a baj?

Nissim a bátyjára mutatott.

– Ez az átkozott ellopta a magomat!

– Elnézést? – kérdeztem vissza.

– A magomat – mondta Nissim. – Kérdezze csak meg! Le sem tagadhatná.

Pislantottam egyet, és Aftabhoz fordultam.

– A testvére magját lopta el, hát, igaz, Aftab?

       – Bocsásson meg az öcsémnek! – mondta Aftab. Ahogy maga is tudja, hisztérikus egy természet. Úgy érti, az egyik kecskéje áttévedt a legelőjéről az enyémre, megtermékenyítette ezt az anyát, és most azt állítja, hogy elloptam a bak ondóját.

– Nem akármilyen bakét – mondta Nissim –, hanem Prabhatét, a díjnyertes bakomét. Jó pénzért szoktam beűzetni, és Aftab spórolni akart, úgyhogy ellopta a magomat.

– Az Prabhat magja, te tökkelütött! – torkolta le Aftab. – És nem az én hibám, hogy hagyod annyira tönkremenni a kerítésedet, hogy a bakod átjuthatott az én földemre.

– Na, ez aztán a jó duma! – kiáltott fel Nissim. – Békebíró úr, én megmondom magának: a kerítés drótját elvágták. Prabhatot pedig átcsalogatták a földjére.

– Rémeket látsz – mondta Aftab. – És ha még igaz is lenne, pedig nem, mi van akkor? Visszakaptad a drágalátos Prabhatod.

– Neked meg ott a vemhes anyakecskéd – kontrázott Nissim. – Egy ki nem fizetett vemhesség, amit nem is engedélyeztem. Ez vegytiszta lopás, semmi más. És ez neked nem elég, még tönkre is akarsz tenni.

– Te meg miről beszélsz? – méltatlankodott Aftab.

– Egy új bakot akarsz elletni – fordult felém Nissim, és a kecskére mutatott, ami Aftab székét kóstolgatta. – Ne is tagadd! Ez a legjobb anyakecském. Ha Prabhattal pároztatod, neked is lesz bakod, akivel majd hágathatsz. – Majd hozzám szólt: – Bele akar köpni a levesembe. Kérdezze csak meg, békebíró úr! Kérdezze meg, hogy mivel vemhes az anya!

Visszanéztem Aftabra.

– Mivel vemhes az anyakecskéje, Aftab?

– Úgy hozta a sors, hogy az egyik magzat hím.

– Vetessék el! – követelte Nissim.

– Nem a te kecskéd – mondta Aftab.

       – Akkor enyém a gida, ha megszületik – foglalta le magának Nissim. – Az ellopott magért cserébe.

       – Már megint ezzel jössz mondta Aftab, és rám szegezte a tekintetét. – Látja maga is, hogy mit ki nem kell bírnom, békebíró úr. Hagyja, hogy a kecskéi szabadon kószáljanak a nagyvilágban, se szó, se beszéd hágjanak jobbra-balra, és aztán még a pocsék tenyészmunkája után tőlem követel pénzt.

Nissim teljesen kiborult: felüvöltött, majd elkezdett kiabálni és vadul gesztikulálni, de Aftab sem fogta vissza magát. A kecske közben odajött az asztalomhoz, és kíváncsian felnézett rám. Benyúltam az egyik fiókomba, és adtam neki belőle egy cukorkát.

– Mi ketten már nem kellünk ehhez – mondtam a kecskének. Nem válaszolt, de láttam rajta, hogy egyetért.

A községi békebíró állása az eredeti tervek szerint egyszerű hivatás volna: ha az újgoai lakosoknak meggyűlik a baja a helyi vagy a körzeti önkormányzattal, engem keresnek fel, és én intézkedem, meg segítek elvégezni a papírmunkát. Igazából ez pontosan olyan állás, amilyenre egy nagyrészt vidéki életmódra berendezkedő gyarmat mindennapjaiban egy egyébként fölösleges háborús hős termett: eléggé közismert a fejesek közt ahhoz, hogy tudják, ha megjelenik az irodájukban, komolyan kell venni.

A dolog azonban úgy állt, hogy pár hónap elteltével az újgoai lakosok minden egyéb problémájukat előbb-utóbb elém hozták. „Ó, nem akarjuk zavarni a hivatalos szerveket”, mondta az egyik falulakó, amikor rákérdeztem, hogy hirtelen miért én lettem a tótumfaktum a mezőgazdasági gépektől elkezdve a házassági tanácsadásig mindenben. „Mert könnyebb és gyorsabb, ha magához jövünk.” Rohit Kulkarni, New Goa kormányzója roppantul örült a kialakult helyzetnek, mivel így hozzám kerültek azok a gondok is, amelyekkel idáig őt zaklatták, neki meg több szabadideje maradt, hogy horgásszon, és a teaházban dominózzon.

Általában az új, kibővített békebírói munkaköröm teljesen megfelelt nekem. Jó volt másokon segíteni, és az is, hogy hallgattak a tanácsaimra. Azonban, amint azt bármelyik hivatalnok tanúsíthatja, minden közösségben akad egypár idegesítő alak, aki az idejük java részében lefoglalja őket. Újgoában a Chengelpet testvérek töltötték be ezt a szerepet.

    Senki sem tudta, hogy miért utálják ennyire egymást. Azt hittem, a szüleikkel van valami baj, de Bhadjan és Niral kedves emberek voltak, akik ugyanúgy értetlenül álltak az eset előtt, mint bárki más. Egyszerűen vannak, akik nem jönnek ki egymással, és legnagyobb balszerencséjükre ezek ketten történetesen testvérek.

Nem is lett volna annyira rossz a helyzet, ha nem egymás mellett vettek volna földterületet, mert így egyfolytában a másik tyúkszemére tapostak. A kinevezésem után nem sokkal azt javasoltam Aftabnak, akiről úgy véltem, valamivel racionálisabb a másik Chengelpetnél, hogy ugyan nézze már meg a falu túloldalán újonnan felparcellázott földet, hátha a legtöbb gondja megoldódik, ha távolabb költözik Nissimtől. „Ó, annak aztán örülne!”, mondta Aftab teljes higgadtsággal. Ezután felhagytam még a reményével is, hogy a dologról ésszerű társalgást folytassak vele, és elfogadtam, hogy a karmám szerint időről időre el kell viselnem a felbőszült Chengelpet testvérek látogatását.

– Rendben – mondtam, lecsitítva az irigységtől sugárzó hisztijüket. – Véleményem szerint nem számít, anyakecske őnagyságát hogyan hágták meg, szóval felejtsük is el! De abban egyetértenek, hogy Nissim bakja követte el a bűntényt?

Mindkét Chengelpet bólintott; a kecske szerénységében csöndbe burkolózott.

– Jó. Akkor mostantól üzleti kapcsolatra lépnek – mondtam. – Aftab, maga megtarthatja a gidát, amikor megszületik, és vállalhat fedeztetést, ha akarja. De az első hat alkalommal Nissim kapja a fedeztetési pénzt, és azután a fele mindig az öccsét illeti.

– Akkor az első hat alkalommal fogja, és ingyen fedezteti – morogta Nissim.

– Ez esetben legyen a díja az első hat fedeztetés után fizetett összeg átlaga – javasoltam. – Szóval, ha megpróbálja átverni magát, akkor saját magát is átvágja. És ez egy kis falu, Nissim. Nem fognak Aftabnál fedeztetni, ha azt hiszik, hogy egyedül azért vállalja mások jószágának a fedeztetését, hogy elvegye a maga kenyerét. Egy dolog a jó vásár, de senki sem akar rossz szomszéd lenni.

– És mi van, ha nem akarok közös üzletbe bocsátkozni vele? – kérdezte Aftab.

   – Ha így áll a dolog, adja el a gidát Nissimnek! – javasoltam. Nissim már szólásra nyitotta volna a száját. Igen, adja el! – ismeteltem meg, mielőtt még tiltakozhatott volna. Vigyék a gidát Muralihoz, és becsültessék fel az értékét! Azon az áron. Murali egyikőjüket sem kedveli túlságosan, úgyhogy igazságos számot fog mondani. Megbeszéltük?

Chengelpeték átgondolták a javaslatom, vagyis őrülten tanakodtak magukban, melyikük húzná a rövidebbet ezzel a döntéssel. Végül mindketten arra jutottak, hogy egyformán elégedetlenek a megállapodással. Rábólintottak.

– Jól van – mondtam. – Na, most pedig eredjenek, mielőtt még összepiszkítanák a szőnyegemet!

– Az én kecském sose csinálna ilyet – mondta Aftab.

– Nem is a kecske miatt aggódom – feleltem, miközben kitessékeltem őket. Elmentek, mire Savitri jelent meg az ajtóban.

– A helyemen ül – hívta fel rá a figyelmemet a székem felé biccentve.

– Kapja be! – dörrentem rá, és feltettem az asztalra a lábam. – Ha nem segít a bosszantóbb ügyekben, nem érdemli meg a főnöki forgószéket sem.

– Ha így áll a dolog, akkor asszisztensként visszatérek alázatos szolgálatába, és szeretném tájékoztatni, hogy amíg Chengelpetéket szórakoztatta, a csendbiztosunk hívta – mondta Savitri.

– Miért? – tudakoltam.

– Nem mondta meg – jelentette ki Savitri. – Letette a kagylót. Maga is ismeri az csendbiztosunkat. Eléggé nyers.

– Szigorú, de igazságos, ez a mottója. Ha annyira fontos lenne, üzenetet hagyott volna, úgyhogy ráér. Addig is jobb, ha megcsinálom az adminisztrációt.

– Maga nem szokott ezzel foglalkozni. Mindig nekem adja ki.

– Kész van vele?

– Amiről tud, azzal igen.

– Akkor kiélvezem a vezetői rátermettségem gyümölcsét, és pihenek egy kicsit.

– Hálás vagyok, hogy nem hányta tele az előbb a szemetest – mondta Savitri –, mert most lesz hova mennie az enyémnek. – Mielőtt még egy találó riposzttal odaszúrhattam volna neki, visszatért az asztalához.

       Az első közösen eltöltött hónap óta ez megy nálunk. Egy hónapba tellett, hogy megbékéljen a gondolattal, a katonaságnál leszolgált éveim ellenére nem vagyok a gyarmatosítók láncos kutyája, vagy ha mégis, legalább egy józan eszű és humorérzékkel megáldott példány vagyok. Miután bebizonyosodott rólam, hogy a község felett nem óhajtok hegemonikus hatalmat gyakorolni, lenyugodott annyira, hogy elkezdjen cukkolni. Hét éve ez jellemzi a munkakapcsolatunkat, ami jó. Mivel az adminisztráció kész, és a falu összes ügyes-bajos dolgát megoldottam, azt csináltam, amit az én pozíciómban ilyenkor szokás: elszundítottam. Üdv a gyarmati békebírók nehéz és fáradságos munkájának világában! Lehet, hogy máshol másképp mennek a dolgok, de ha így van, nem akarok tudni róla.

Még időben felkeltem, hogy lássam, Savitri mikor zár be. Búcsút intettem neki, és egy pár perc tunyaság után én is elhúztam a csíkot haza. Útközben megpillantottam az utca másik oldalán felém tartó csendbiztost. Átkeltem az úton, odamentem az csendbiztoshoz, és a rendfenntartó erők helyi képviselőjét egyenesen szájon csókoltam.

– Tudod jól, hogy nem szeretem, amikor ezt csinálod – mondta Jane.

– Nem szereted, ha megcsókollak?

– Szolgálatban nem. Oda a tekintélyem.

Elmosolyodtam a gondolatra: egy gonosztevő még a végén azt hiszi Jane-ről, a Különleges Erők egykori tisztjéről, hogy puhány, csak azért, mert megcsókolta a férje. Az ezt követő seggbe rúgás gigantikus méreteket öltene. De nem tőlem tudjátok!

– Bocs. A továbbiakban igyekszem nem rombolni a tekintélyedet.

– Köszönöm – fogadta el Jane. – Egyébként is érted jöttem, mert nem hívtál vissza.

– Borzasztó sokat dolgoztam ma.

– Savitri eligazított, hogy mennyi munkád volt, amikor másodjára hívtalak.

– Húha!

       – Húha – hagyta rám Jane. Elindultunk hazafelé. – Azt akartam üzenni, már készítheted a lelked, holnap benéz hozzád Gopal Boparai, hogy megtudja, milyen közmunkára van ítélve. Megint ittas garázdaság. Üvöltözött egy tehénnel.

       – Pocsék karma.

– A tehén is így gondolta. Felöklelte, és belökte egy kirakatablakon.

– Gó jól van?

– Pár karcolással megúszta – mondta Jane. – A kirakatüveg kijött a keretből. Plexi. Nem tört el.

– Ebben az évben már harmadjára. Az igazi gyarmatbíró elé kellene állnia, nem elém.

– Én is ezt mondtam neki – vágta rá Jane. – De akkor negyvennapnyi tartományi fogházra lenne ítélve, és Shashi pár héten belül szül. Nagyobb szüksége van rá, hogy mellette legyen, mint Gopalnak a fogházra.

– Rendben. Majd kitalálok neki valamit.

– Milyen napod volt? – kérdezte Jane. – Mármint az ejtőzésen túl.

– Chengelpet-napom. Ezúttal egy kecskével megfejelve.

Jane-nel kettesben eltereferéltünk, elmondtuk, milyen volt a napunk, ahogy azt mindennap szoktuk, amikor megyünk haza, a falu határában álló tanyánkra. Ahogy rátértünk a házunkhoz vezető útra, belebotlottunk Zoëba, a lányunkba, aki Babart, korcs kutyánkat sétáltatta. A kutya magánkívül volt a boldogságtól, akárhányszor hazajöttünk.

– Érezte, hogy jöttök – lihegte Zoë. – Félúton egyszer csak elkezdett teper– ni. Futnom kellett, hogy utolérjem.

– Jó tudni, hogy hiányoztunk – mondtam. Jane megsimogatta Babart, aki olyan hevesen csóválta a farkát, hogy majdnem leesett. Megpusziltam Zoët.

– Vendégetek van – hozta fel Zoë. – Jó egy órája érkezett. Légjáróval.

A községben senkinek sem volt siklója; hivalkodóak és nem túl praktikusak egy agrárközösségben. Lopva Jane-re sandítottam, aki megvonta a vállát, jelezve, hogy nem várt vendéget.

– Bemutatkozott? – akartam tudni.

– Nem mondta meg a nevét – felelte Zoë. – Csak azt, hogy régi barátod. Felajánlottam neki, hogy felhívlak, de azt mondta, szívesen vár.

– Legalább tudod, hogy néz ki?

– Fiatal – mondta Zoë. – Elég helyes.

– Azt hiszem, nem ismerek helyes pasikat. Ez inkább a te területed, tinilány.

Zoë megvető pillantást vetett rám, majd gúnyosan elmosolyodott.

– Kösz, nagyapó. Ha hagytad volna, hogy befejezzem, akkor azt is hallottad volna, miből gondolom, hogy ismerheted. Mert zöld.

Erre újra összenéztünk Jane-nel. A GYV tagjainak zöld színű a bőrük a génmódosított klorofillnak köszönhetően, ami a harcban pluszenergiához juttatja őket. Egyszer Jane is, én is voltunk zöldek: én visszakaptam az eredeti színemet, Jane-nek pedig megengedték, hogy élethűbb bőrszínt válasszon magának, amikor testet váltott.

– Azt nem mondta, mit akar? – firtatta Jane.

– Nem – válaszolta Zoë. – És nem is kérdeztem. Csak gondoltam, elétek jövök, és előre figyelmeztetlek benneteket. Kinn hagytam a bejárati teraszon.

– Mostanra már biztos a házban kutakodik – jegyeztem meg.

– Kétlem – mondta Zoë. – Apacuka és Fundaluka vigyáznak rá.

Elvigyorodtam.

– Akkor egy tapodtat se mozdult.

– Én is pont így gondolom – hagyta helyben Zoë.

– Érettebb vagy a korodnál, tinilány.

– Akkor kvittek vagyunk, nagyapó.

Visszakocogott a házhoz, Babar mögötte ügetett.

– Micsoda modor! – panaszkodtam Jane-nek. – Biztos tőled örökölte.

– Örökbe fogadtuk. És a családban nem nekem vágták fel a nyelvemet.

– Részletkérdés – mondtam, majd megfogtam a kezét. – Gyere! Szeretném látni, vigyázzban áll-e már a szar a vendégünkben.

A vendégünkre a teraszon álló hintában találtunk rá, úgy ült ott, mintha odaszegezték volna, két obinunk árgus szemmel, néma csöndben figyelte. Egyből felismertem.

– Rybicki tábornok! Ez aztán a meglepetés!

– Üdv, őrnagy! – mondta Rybicki, utalva korábbi rendfokozatomra. Az obinokra bökött az ujjával. – Érdekes barátokat szerzett, mióta legutóbb láttam magát.

– Apacuka és Fundaluka mutattam be őket. – A lányom házi kedvencei. Egész rendesek, amíg meg nem neszelik, hogy ártani akarna Zoënak.

– És akkor mi történik? – kérdezte Rybicki.

– Változó – feleltem. – De általában gyorsan végeznek...

– Remek.

Jeleztem az obinoknak, hogy leléphetnek, mire elmentek megkeresni Zoët.

– Köszönöm – mondta Rybicki. – Az obinoktól kiver a víz.

– Ez a lényeg – szögezte le Jane.

– Erre magam is rájöttem – mondta Rybicki. – Ha megengedi a kérdést, miért vannak a lányának obin testőrei?

– Nem testőrei, házi kedvencei – javította ki Jane. – Zoë a nevelt lányunk. A biológiai apja Charles Boutin. – Erre Rybicki felvonta a szemöldökét; elég magasan állt a ranglétrán ahhoz, hogy tudja, kicsoda Boutin. – Az obinok közt nagy tiszteletnek örvend Boutin, de már meghalt. Meg akarják ismerni a lányát, azért küldték ezt a kettőt.

– És ez a lányukat nem zavarja? – kérdezte Rybicki.

– Obinok közt nőtt fel, a dajkái és védelmezői voltak – mondta Jane. – Elvan velük.

– És ez magukat nem zavarja? – pontosított Rybicki.

– Óvó tekintettel figyelik Zoët – soroltam előnyeiket. – Segítenek a ház körüli teendőkben. És az itteni jelenlétük a Gyarmati Szövetség obinokkal kötött egyezményében is benne van. Csekély árat fizetünk azért, hogy a mi oldalunkra álltak.

– Az már igaz – mondta Rybicki, és felállt. – Hallja, őrnagy, volna egy ajánlatom a számára. – Jane felé biccentett. – Pontosabban mindkettejüknek.

– Mi volna az? – kérdeztem rá.

Rybicki a fejével a ház felé, Apacuka és Fundaluka irányába intett.

– Ha lehet választani, inkább valahol négyszemközt tárgyalnám meg magukkal. Beszélhetnénk valahol, ahol csak magunk vagyunk?

Jane-re néztem. Halványan elmosolyodott.

      – Tudok egy helyet.

– Itt állunk meg? – kérdezte Rybicki tábornok, amikor letértünk az útról, a gabonamező közepén.

– Azt kérdezte, tudunk-e valahol bizalmasan beszélgetni – emlékeztettem. – Itt most kéthektárnyi gabonatábla választ el minket a legközelebbi emberi vagy obinfültől. Nálunk a gyarmaton így megy a titoktartás.

– Miféle gabona ez itt? – tudakolta a tábornok, és egy szárat letépve megpörgette az ujjai közt.

– Cirok – mondta a mellettem álló Jane. Babar Jane mellé telepedett, és a füle tövét vakargatta.

– Ismerősen hangzik – rémlett Rybickinek –, de nem hiszem, hogy valaha is láttam volna.

– Ezen a környéken bevett a termesztésük – jegyeztem meg. – Igazi haszonnövény, meleg- és szárazságtűrő, és nyáron igencsak befűtenek errefelé. Az itteniek egy bhákri nevű kovásztalan kenyeret sütnek belőle, meg még sok minden mást.

– Bhákrit – ízlelgette a szót Rybicki, és a falu felé mutatott. – Akkor ezek az emberek jórészt indiaiak.

– Néhányan – mondtam. – A legtöbben itt születtek. A község immár hatvanéves. A Huckleberryn a gyarmatosítás dandárját mostanság a Clemens földrészen végzik. Nagyjából akkor nyitották meg a telepesek előtt, amikor mi is jöttünk.

– Szóval nincs feszültség a félszigetháború miatt? – kérdezte Rybicki. – Már csak azért is kérdem, mert maguk amerikaiak, ők meg indiaiak.

– Nem csinálnak gondot belőle. Itt is olyanok a bevándorlók, mint bárhol máshol. Elsősorban huckleberryinek tekintik magukat, és csak másodsorban indiainak. A következő generációban ez már nem is fog számítani. Jane különben sem amerikai. Ha be kéne sorolnom magunkat valahová, akkor az ő szemükben leginkább leszerelt katonák vagyunk. Amikor megérkeztünk, mindenki elkerekedett szemmel nézett ránk, de most már csak John és Jane vagyunk, akiknek az a helyes útszéli tanyájuk van.

Rybicki visszanézett a gabonamezőre.

– Meglep, hogy egyáltalán földművelésre adták a fejüket. Maguknak rendes állásuk van.

– A földművelés rendes állás tiltakozott Jane. A legtöbb szomszédunk ezt csinálja. Nekünk is jó, ha a példájukat követjük, mert így megértjük őket, és tudjuk, mit várnak tőlünk.

– Nem akartam megsérteni – szabadkozott Rybicki.

– Ugyan – szóltam közbe, visszacsempészve magam a társalgásba. A mező felé intettem. – Úgy tizenhat hektárunk van. Ez nem sok, és ettől nem vesszük el a többi gazda elől a megélhetésüket, de arra elég, hogy meggyőzzük őket, Újgoa gondjait mi is a vállainkra vesszük. Komolyan megdolgoztunk érte, hogy újgoaiak és huckleberryiek legyünk.

Rybicki tábornok bólintott egyet, és a keze ügyébe került cirokszárat nézte. Ahogy Zoë említette, zöld volt, jóképű és fiatal. Legalábbis a külseje, a GYV– testének köszönhetően. Amíg ebben él, végig huszonháromnak fog kinézni, még ha valójában már száz fölött jár is. Nálam fiatalabbnak nézett ki, noha tizenöt évvel idősebb, vagy még többel. De vegyük azt is figyelembe, hogy amikor leszereltem, a GYV-testemet lecseréltem egy új, eredeti DNS-em alapján legyártott, módosítatlan testre. Mostanság ránézésre lehettem vagy harminc. Nekem megfelelt.

A leszerelésem idején Rybicki volt a közvetlen felettesem, de jóval régebbről ismerjük egymást. Az első bevetésem napján találkoztunk először, amikor ő még alezredes, én pedig közlegény voltam. A fiatalságomra hivatkozva lefiamozott. Akkor múltam el hetvenöt.

Ez a Gyarmati Véderő egyik nagy problémája: az a rengeteg testmódosítás, amit végeznek az emberen, teljesen összekuszálja az időérzékét. Én a kilencvenes éveimet taposom, míg Jane, aki a GYV Különleges Erők kötelékeiben, már felnőttként született, úgy tizenhat körül járt. Belesajdul az ember feje, ha rágondol.

– Épp ideje volna, hogy elárulja, miért jött, tábornok úr – mondta Jane. A természetesen született emberek közt leélt hét éve sem ölhette ki a Különleges Erőknél beléivódott modort, amely megkívánja, hogy az udvariaskodást mellőzve mindig egyenesen a tárgyra térjen.

Rybicki fanyar mosolyra húzta a száját, és elhajította a cirokszálat.

– Rendben – fogott bele. – Tudja, Perry, miután leszerelt, engem előléptettek és áthelyeztek. Most már a Gyarmatügyi Minisztériumnak dolgozom. Ők létesítik és támogatják az új gyarmatokat.

– Attól maga még GYV – mondtam. – A zöld bőr eléggé árulkodó. Azt gondoltam volna, hogy a Gyarmati Szövetség a polgári és a katonai ágait élesen elkülöníti.

– Én vagyok a kapcsolattartó – mondta Rybicki. – Nekem kell a kettő tevékenységét koordinálnom. Pont olyan szórakoztató, amilyennek hangzik.

– Részvétem.

– Köszönöm, őrnagy.

– Évek múltak el úgy, hogy senki sem szólított a rendfokozatomnak megfelelően.

– Nagyra értékelem. Azért vagyok itt, mert érdeklődni szeretnék, hogy volna-e kedve... kedvük nekem dolgozni?

– Mi volna a munka? – érdeklődött Jane.

Rybicki Jane felé fordította tekintetét.

– Egy új kolónia élére keresek vezetőt.

Jane rám pillantott. Egyből láttam, hogy nem tetszik neki az ötlet.

– Nem pont erre találták ki a Gyarmatügyi Minisztériumot? – kérdeztem.

– Ha valahol, ott aztán igazán kedvére válogathat azok közül, akiknek épp ez a dolguk.

– Ezúttal nem – mondta Rybicki. – Ez a kolónia más.

– Miben? – tudakolta Jane.

– A Gyarmati Szövetség a Földről szerzi a telepeseket – mondta Rybicki.

– De az utóbbi néhány évben a gyarmatok, mármint a régóta fennálló gyarmatok, mint amilyen a Főnix, az Elízium vagy a Kiotó, elkezdtek nyomást gyakorolni a GYSZ-re, hogy az ő polgáraiknak is engedélyezzék új gyarmatok létrehozását. Az ottaniak korábban kísérleteztek a feketén gyarmatosítással, de hát tudjuk, azok általában hogy jártak.

Bólintottam. A fekete gyarmatok illegálisak és illetéktelenek. A GYSZ szemet hunyt a fekete telepesek fölött: az érv úgy szólt, ha otthon maradnának, csak kevernék a bajt, ennyi erővel akár el is engedhetik őket. De egy illegális telepesekből álló gyarmat aztán végképp magára volt utalva: hacsak az egyik telepes nem egy állami fejes gyereke, a GYV a füle botját se mozdította a segélykérő hívásokra. A fekete gyarmatok túlélési arányai egyhangúan gyászos képet mutattak. A legtöbb hat hónapig se húzta. A többi gyarmatosító faj egykettőre kiirtotta őket. A világegyetem senkinek sem kegyelmez.

Rybicki észrevette a biccentésemet, és folytatta:

– A GYSZ szeretné, ha a gyarmatok elkötögetnének magukban, és nem törődnének vele, de politikai kérdést gyártottak belőle, és a GYSZ nem söpörheti már a szőnyeg alá. Ezért a GYM azt javasolta, hogy az egyik bolygót nyissuk meg a másodgenerációs telepeseknek. Képzelheti, mi lett belőle.

– A gyarmatok egymás szemét kikaparva küzdöttek a gyarmatosító szerepéért.

– Talált, süllyed – igazolta sejtésemet Rybicki. – Így hát a GYM megpróbált salamoni döntést hozni, és azt mondta, mindegyik gyarmatosítóaspiráns egy előre meghatározott számú telepeskontingenst delegálhat az újonnan létesítendő kolóniára. Úgyhogy most van egy, vagy kétezer-ötszáz emberre rúgó magkolóniánk, amihez tíz különböző gyarmat 250-250 emberrel járult hozzá. De senkink sincs, aki a vezetőjük lehetne. Egyik kolónia sem akarja, hogy egy másik gyarmat sarjai irányítsák őket.

– Nem csak tíz gyarmatból áll a birodalmunk. A fennmaradó kolóniákból is toborozhatna vezetőnek való embert.

– Elméletileg ez működhetne is – mondta Rybicki. – Azonban a valóságban úgy áll, hogy a többi gyarmat fúj erre a tízre, amiért az övéik nem kerülhettek be a gyarmatosítók közé. Megígértük nekik, ha beválik ez a módszer, akkor eljátszunk a gondolattal, hogy más világokat is megnyitunk előttük. De egyelőre nagy a kupleráj, és senki sem akar jó képet vágni hozzá.

– Melyik tökkelütött barom találta ki ezt az egészet? – kérdezte Jane.

– Nos, a barom én volnék – mondta Rybicki.

– Szép húzás – mondta Jane. Még jó, hogy már leszerelt, futott át az agyamon.

– Köszönöm, Sagan csendbiztos – mondta Rybicki tábornok. – Értékelem az őszinteségét. Láthatóan voltak olyan részei a tervnek, amelyekre nem számítottam. De épp ezért vagyok itt.

– Már azon túl, hogy fogalmunk sincs, sem Jane-nek, sem nekem, miképp is kéne egy magkolóniát eligazgatni, a maga kis terve ott hibádzik, hogy mi is telepesek vagyunk – jelentettem ki. – Nyolc éve lakunk itt.

– De hisz maguk mondták: leszerelt katonák – emlékeztette őket Rybicki. – A leszerelt katonák külön kategóriát képeznek. Maguk nem is huckleberryiek. Ön földi, a felesége meg eredetileg Különleges, ami azt jelenti, hogy sehonnai. Kérem, ne vegye sértésnek! – mondta Jane-nek.

– Ettől még ugyanolyan tapasztalatlanok maradtunk a magkolónia-vezetés terén – mondtam. – Amikor réges-rég a gyarmatokat jártam a PR-körúton, meglátogattam egy ortoni magkolóniát. Azok az emberek egy szusszanásnyit se pihentek. Egyszerűen nem lehet beledobni a mély vízbe az embereket megfelelő kiképzés nélkül.

– Önök ki vannak erre képezve – állította Rybicki. – Mindketten tisztek voltak a seregben. Az ég szerelmére, Perry, az őrnagyi rendfokozatig vitte! Háromezer katona szolgált maga alatt az alakulatában. Ez több, mint egy magkolónia lélekszáma.

– A gyarmat az nem egy katonai alakulat – ellenkeztem.

– Nem, valóban – helyeselt Rybicki. – De ugyanazokat a készségeket igényli. És amióta leszereltek, mindketten a gyarmati közigazgatásban dolgoztak. Ön békebíró, nagyon is jól tudja, hogy működnek a gyarmati kormányzat szervei, és hogyan intézik az ügyeket. A felesége csendbiztos, vigyáz az itteni rendre. Kettejüknek másra igazából nincs is szükségük. Nem sorsolással húztam ki a nevüket, őrnagy. Ezekért gondoltam magukra. Így is már nyolcvanöt százalékos készültségben vannak, és a maradékot hozzátesszük, még mielőtt a telepesek elindulnának a Roanoke-ra. Ezt a nevet választottuk a kolóniának – tette hozzá.

  – Megvan nekünk itt a magunk élete – mondta Jane. – Dolgozunk, és felelősséggel tartozunk másokért, itt van a lányunk, aki szintén kialakította magának az életét. És most csak úgy megkér minket, hogy vágjuk el a szálakat, amik idekötnek, és oldjuk meg a maguk kis politikai válságát.

  – Hát, elnézést kérek a „csak úgy”-ért mondta Rybicki. Rendes körülmények között a kérést gyarmati diplomáciai futárszolgálattal küldtük volna meg önöknek, az összes szükséges dokumentummal egyetemben. De úgy esett, hogy teljesen más okból a Huckleberryre szólított a kötelesség, és azt gondoltam, két legyet üthetek egy csapásra. Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy az ötletemet egy ciroktábla kellős közepén fogom megosztani magukkal.

– Jól van – fogadta el Jane.

– És ha már a „kis politikai válságnál” járunk, akkor tévednek – mondta Rybicki. – Ez egy közepes méretű politikai válság, ami jó úton halad afelé, hogy naggyá nője ki magát. Ez már nem pusztán egy átlagos emberi gyarmat. A helyi bolygókormányzóságok és a sajtó ténykedésének köszönhetően kikiáltották a Föld elhagyása óta elindított legnagyobb szabású gyarmatosítási kísérletnek. Nem az, higgyék el nekem, de tény, ami tény, az események ezen szakaszában ez már nem számít. A kolónia kezd kicsúszni a kezünk közül, mert tengernyi embernek fűződik hozzá érdeke. Itt az ideje visszaszerezni a gyeplőt.

– Magyarul az egész a politikáról szól – jelentettem ki.

– Nem – mondta Rybicki. – Ön félreért engem. A GYM nem azért kéri, hogy szerezzék vissza a gyeplőt, mert államcsínytől tartanak, hanem mert ez egy emberi gyarmat. Mindketten tudják, milyen az élet odakint. A gyarmatok, vagyis a gyarmatosítók élete és halála attól függ, mennyire készítjük fel és milyen lelkiismeretesen védelmezzük őket. A GYM-nek az a feladata, hogy' a gyarmatosítás megkezdése előtt, amennyire csak lehet, felkészítse a telepeseket. A GYV-é pedig az, hogy támogassa őket, amíg meg nem vetik a lábukat. Ha a mérleg bármelyik serpenyője felbillen, a kolóniának lőttek.

– Ebben a pillanatban a minisztérium serpenyőjében nincsen súly, mert nem neveztük ki a gyarmat vezetőségét, és rajtunk kívül mindenki azon ügyködik, hogy senki se tölthesse be a kialakult űrt. Fogy a rendbetételre szánt időnk. A Roanoke így is, úgy is elindul. A kérdés az, hogy meg tudunk-e kapaszkodni. Ha nem sikerül, és a Roanoke odavész, akkor aztán lesz nemulass. Szóval jobb, ha helyből jól csináljuk.

– Ha ez ennyire kényes politikai ügy, nem értem, mit segítene, ha minket is belekevernek – mondtam. – Nincs rá garancia, hogy bárki is örömmel fogadna kettőnket.

– Amint már mondtam, nem sorsolással húztam ki a nevüket – dörgölte az orrunk alá Rybicki. – Bent a minisztériumban listát vezetünk arról, ki jöhet számításba nálunk is, meg a GYSZ-nél is. Azt gondoltuk, ha a GYSZ-szel közösen választunk valakit, akkor a gyarmati kormányzattal sem esne nehezünkre elfogadtatni a jelöltet. Maguk rajta voltak a listán.

– Pontosan hol? – kérdezte Jane.

– Valahol középtájt – árulta el Rybicki. – Elnézést, a többi jelölt nem nyerte meg a tetszésünket.

– Nos, már az is nagy dicsőség, hogy egyáltalán felmerült a nevem – ajánlottam.

Rybicki elvigyorodott.

– Sosem bírtam a fanyar humorát, Perry – mondta. – Megértem én, hogy sok mindent kell felfogniuk egyszerre. Nem várom, hogy rögvest válaszoljanak. Az összes dokumentum nálam van – és azzal megkocogtatta a halántékát, jelezve, hogy a szükséges információkat az AgyGépén tárolta –, szóval, ha van kommunikátoruk, elküldhetem maguknak, és a szabadidejükben kedvükre lapozgathatják, amennyiben az nem nyúlik túl egy szabványhéten.

– Arra kér minket, hogy hagyjuk itt mindenünket – vette magához a szót Jane újból.

– Így van – mondta Rybicki. – Ezt kérem. És a kötelességtudatukra is szeretnék apellálni, hiszen tudom, nem szenvednek hiányt benne. A Gyarmati Szövetségnek szüksége van az ilyen értelmes, rátermett és tapasztalattal rendelkező emberekre, ha be akarjuk indítani a kolóniát. Maguk megfelelnek. És amit önöktől kérek, annak nagyobb jelentősége van, mint amit itt csinálnak. Az itteni munkájukat mások is át tudják vállalni. Elmennek, jönnek önök helyett mások, így megy ez. Talán nem lesznek olyan nagyszerűek, de el fognak muzsikálni. A másik gyarmatra szánt munkakörüket akárki nem bírná betölteni.

– Azt mondta, a listája közepén állunk – tértem vissza rá.

   – Rövid a lista – osztotta meg velem Rybicki És maguk után mély szakadék tátong. – Következő szavait Jane-hez intézte. Nézze, Sagan, belátom, hogy én most rátukmálom ezt a küldetést önökre. Hallgassa meg az ajánlatomat! Ez egy magkolónia lesz, ami azt jelenti, hogy az első hullámban érkező telepesek a megérkeztük után, két-három évig azon fognak munkálkodni, hogy előkészítsék a terepet a következő hullámnak. Amikor a második hullám földet ér, az előkészületeket már megtették, úgyhogy, ha akarják, maguk hárman visszatérhetnek ide. A GYM elintézheti önöknek, hogy a házuk és az állásuk ne kerüljön veszélybe. A fene vigye el, még arról is gondoskodhatunk, hogy valaki learassa a termésüket.

– Maga csak ne kezeljen engem így le, tábornok! – háborgott Jane.

   – Eszembe se jutott – mentegetőzött Rybicki. – Az ajánlatom érvényes, Sagan. A mostani élete, beleértve minden apróságot, itt fog várni magára. Jottányit se fog veszíteni belőle. De nekem most szükségem van magukra. A GYM önöknek is előnyös ajánlatot tesz: visszakapják az eddigi életvitelüket, miután gondoskodtak arról, hogy Roanoke gyarmata megmaradjon. Gondolják végig! Csak ne húzzák soká a döntésüket.

Felkeltem, és Jane nem feküdt mellettem. A házunkhoz vezető úton állva találtam rá; a csillagokat nézte.

– Még a végén eltalál valami, ha így álldogálsz az út közepén – mondtam, hátulról becserkészve őt, és kezem a vállára tettem.

– Semmi sem fog eltalálni – mondta Jane, bal kezemet megfogva. – Nappal meg aztán végképp. Nézz csak rájuk! – mutatott fel a jobb kezével, és elkezdte felrajzolni a csillagképeket az égre. – Nézd! A Daru! A Lótuszvirág! A Gyöngy!

– Nem mennek nekem ezek a huckleberryi csillagképek – panaszkodtam.

– Rendre azokat keresem, amikkel felnőttem. Fölnézek az égre, és valahol a lelkem legmélyén még mindig azt várom, hogy a Göncölszekeret vagy az Oriont pillantom meg.

– Amíg le nem telepedtünk, sose kémleltem a csillagos eget – mondta Jane.

– Mármint látni láttam őket, de nem jelentettek semmit. Egyszerű csillagok voltak. Aztán ide jöttünk, és attól fogva annyi, de annyi időt töltöttem azzal, hogy megtanuljam őket!

– Emlékszem rá – mondtam. És tényleg: Vikram Banerjee, aki a Földön csillagász volt, gyakran látogatott el újgoai házunkba, és türelmesen rajzolgatta Jane-nek az égre a mintákat. Nem sokkal azután hunyt el, hogy megtanította neki az összes huckleberryi csillagképet.

– Először nem is láttam őket – vallotta be Jane.

– A csillagképeket?

Jane igent intett a fejével.

– Amikor Vikram megmutatta őket, én csak egy csillaghalmazt láttam bennük – mondta. – Elővette a térképét, és felvázolta, hogy kellene összeállniuk egy képpé, de aztán amikor felnéztem az égre... csak csillagokat láttam. És ez sokáig így ment. Aztán az egyik este, még most is emlékszem rá, jöttem haza a munkából, felnéztem, és azt mondtam magamban: „Ott a Daru!”, és láttam. Láttam a darumadarat. Láttam az alakzatokat. Akkor jöttem rá, hogy ez az otthonom. Akkor jöttem rá, hogy nem csak átutazóban vagyok itt. Hogy ide köt az élet.

Lecsúsztattam a tenyerem Jane oldalán, és a derekánál állapodtam meg.

– De téged nem, ugye? – kérdezte Jane.

– Engem oda köt, ahova te vetődsz.

– Tudod, hogy mit kérdezek – erősködött Jane.

– Tudom. Szeretek itt lenni, Jane. Szeretem az embereket. Az életünket.

– De...

Vállat vontam.

Jane is érezte.

– Na, pont erre gondoltam – jegyezte meg.

– Nem vagyok boldogtalan.

– Nem is mondtam – felelt Jane. – És tudom, hogy velem és Zoëval boldog vagy. Ha Rybicki generális nem tűnik fel, talán nem is vetted volna észre magadon, hogy legszívesebben új utakra indulnál.

Bólintottam, és tarkón pusziltam Jane-t. Igaza volt.

– Beszélgettem róla Zoëval is.

– Mit szólt hozzá?

– Amit te – felelte Jane. – Szeret itt lenni, de nem ez az otthona. Tetszik neki az ötlet, hogy egy új, még csak a szárnyát bontogató gyarmatra menjünk.

– Felkelti benne a kalandvágyat.

– Lehet. Itt aztán nem sok kaland vár rá. Ezt például kifejezetten szeretem ebben a faluban.

– Ami elég furán hangzik egy Különleges Erőknél szolgált katona szájából.

– Épp azért mondom, mert a Különlegesekhez tartozom. Kilenc éven át megállás nélkül egyik kalandból a másikba csöppentem. Ebbe születtem, és ha nem jöttök Zoëval, akkor ebben is haltam volna meg, anélkül hogy bármi másba foghattam volna. Túl nagy felhajtást csapnak a kalandok körül.

– De azért mégis hívogat.

– Ahogy téged is.

– Még nem döntöttünk. Mondhatunk nemet. Ide köt az élet.

– ”Engem oda köt, ahová te vetődsz” – vette át szavaimat Jane. – Köthetne ide, de máshova is. Eddig ide kötött. Biztos csak attól félek, hogy útnak induljak.

– Nem szokott inadba szállni a bátorságod.

– Más dolgoktól félek, mint te. Azért nem veszed észre, mert nincs meg hozzá a szemed.

– Kösz. – Az úton álltunk, összeölelkezve.

– És még vissza is jöhetünk – mondta végül Jane.

– Igen – feleltem. – Ha akarsz.

– Meglátjuk – mondta Jane. Felém hajolt, hogy egy puszit nyomjon az arcomra, aztán kibontakozott az ölelésemből, és elindult az úton. Visszafordultam a ház felé.

– Maradj velem!

– Jól van. Bocsáss meg! Azt hittem, egyedül akarsz maradni.

– Dehogy. Sétáljunk! Hadd mutassam meg a csillagképeimet! Erre még ráérünk.

KETTŐ

A Junipero Serra ugrott egyet, és panorámaablakai előtt hirtelen feltárult egy zöldes-kékes színekben pompázó világ. A meghívott pár száz vendég, a riporterek és a Gyarmatügyi Minisztérium tisztségviselői úgy estek egyik ámulatból a másikba, mintha még sosem láttak volna távolról bolygót.

– Hölgyeim és uraim! – mondta Karin Bell, a gyarmatügyi miniszter. – Roanoke új kolóniája!

A teremben tapsvihar tört ki, majd pusmogássá csendesedett, ahogy a riporterek sietve susogták meglátásaikat diktafonjaikba. Ezáltal el is mulasztották a Bloomington és a Fairbanks, a két GYV-cirkáló hirtelen felbukkanását a biztonságos távolban, melyek a mai csillagközi sajtóbanzájra elkísérték őket. A jelenlétükből leszűrhettem, hogy talán nem annyira vitathatatlanul elhódított ez a Roanoke, mint ahogy azt a Gyarmati Szövetség hirdeti; nem volna szép, ha a gyarmatügyi minisztert csak úgy kilőné holmi jöttment idegen portyázó, a fentebb említett riporterekről és meghívott vendégekről már nem is beszélve.

A cirkálók megérkezését egy szemvillanással jeleztem Jane felé; ő is odanézett, és alig észrevehetően biccentett. Egyikünk se szólt egy szót se. Reméltük, hogy megúszhatjuk a sajtótájékoztatót egyetlen hangos szó nélkül. Rá kellett jönnünk, egyikünk sem igazán fesztelen a sajtó előtt.

– Engedjék meg, hogy legalább néhány szóban felvázoljam, mit érdemes tudni a Roanoke-ról! – mondta Bell. – Az egyenlítőjénél mért átmérője nem sokkal haladja meg a 13 000 km-t, vagyis nagyobb a Földnél és a Főnixnél is, de kisebb, mint a Csung-kuó, amely így továbbra is „a GYSZ legnagyobb gyarmatosított bolygója” cím büszke birtokosa maradhat. – A bejelentés néhány csung-kuói riporterben bágyadt ujjongást váltott ki, amit kacaj követett. – Mérete és összetétele miatt a gravitáció tíz százalékkal erősebb, mint a Főnixen, amikor földet érnek, tapasztalni fogják, hogy olyan, mintha egy-két kilót felszedtek volna. A légkör a szokásos nitrogén-oxigén keverék, de szokatlanul felszaporodott benne az oxigén, közel harminc százalék. Ezt is fogják érezni.

– Kitől hódítottuk el a bolygót? – kérdezte az egyik riporter.

– Még nem tartok ott mondta Bell, mire többen felmordultak a közönség soraiban. Mint kiderült, Bellről széles körben az járja, hogy a jegyzeteiből olvas fel, száraz, unalmas sajtótájékoztatókat tart, és most sem hazudtolta meg önmagát.

A Roanoke földgolyóbisa ekkor eltűnt, és helyét egy folyótorkolat képe vette át.

– Itt fognak a gyarmatosítók letelepedni – mondta Bell. – A kisebbik folyót Ablemare-nek, a nagyobbikat Raleigh-nak neveztük el. A Raleigh vízgyűjtő területe a kontinens egészére kiterjed, mint ahogy az Amazonasé a Földön vagy az Anasazi a Főnixen. Innen csak néhány száz kilométer nyugatra – a kamera svenkelt–, és máris a Virginiai-óceánnál találjuk magunkat. Rengeteg helyünk lesz terjeszkedni.

– Miért nem az óceán partjára került a kolónia? – kérdezte valaki.

– Mert nincs, ami indokolná – mondta Bell. – Nem a tizenhatodik században vagyunk. A hajóink az űrt szelik át, nem az óceánokat. Oda telepíthetjük a gyarmatainkat, ahol számunkra a leghasznosabbak. Ez a földterület – a kamera visszatért az előző helyszínre – elég messze van a parttól ahhoz, hogy a Raleigh torkolatát ostromló ciklonok ne érjék el, és ezenkívül más földrajzi és meteorológiai előnyei is vannak. Ráadásul a bolygón található élet kémiailag nem kompatibilis a miénkkel. A telepesek semmit sem ehetnek meg a bolygón talált növények és állatok közül. A halászatot el kell felejteni. Jobban járunk, ha a kolóniát egy üledékes síkságra helyezzük, ahol nagyobb tér áll rendelkezésünkre a növénytermesztéshez, mint az óceán partján.

– Rátérhetnénk végre arra, hogy kitől hódítottuk el a bolygót? – kérdezte az előző riporter.

– Még nem tartok ott – ismételte meg Bell korábbi szavait.

– De ezeket már úgyis tudjuk – mondta megint valaki más. – Benne van a sajtóanyagban. És a nézőink azt szeretnék leginkább tudni, hogy kitől hódítottuk el a bolygót.

– Nem hódítással szereztük meg a bolygót – mondta Bell, akit láthatóan idegesített, hogy kizökkentették a rendes kerékvágásból. Ajándékba kaptuk.

– Kitől? – faggatózott az első riporter.

   – Az obinoktól – mondta Bell. Ez némi felzúdulást keltett. – És a későbbiekben szívesen ejtek még szót róla. De előbb... – A folyótorkolat képe eltűnt, helyette egy szőrös, fának látszó tárgy képe jelent meg, amelyet se növénynek, sem állatnak nem lehetett volna nevezni, de a Roanoke legelterjedtebb élőlénye volt. A riporterek többsége egyetlen pillantásra sem méltatta, inkább az obinokhoz fűződő kapcsolatunkat ecsetelték fojtott hangon diktafonjaiknak.

– Az obinok Garszinhírnak hívták – árulta el kettőnknek néhány nappal korábban Rybicki tábornok, mikor Jane-nel kettesben a Főnix-állomásról jövet személyesen szállítmányozott át minket a hivatalos eligazításra, ahol egyben bemutattak minket a helyetteseinknek is. – Azt jelenti: tizenhetedik bolygó, merthogy ezt gyarmatosították tizenhetedjére. Nem túl fantáziadús egy faj.

– Nem vall az obinokra, hogy csak úgy feladjanak egy bolygót – mondta Jane.

– Nem is adták fel – mondta Rybicki. – Elcseréltük. A geltáktól úgy egy éve szereztünk meg egy kisebb bolygót, azt adtuk nekik cserébe. A Garszinhírnak egyébként sem vették sok hasznát. Ez egy hatos típusú bolygó. A felszínén található élet kémiailag eléggé kompatibilis az obinokéval ahhoz, hogy egyre– másra hullottak el az őshonos vírusok fertőzéseiben. Ezzel szemben mi, emberek a helyi életformák vegykonyhájával nem férünk össze, úgyhogy az ottani vírusok, baktériumok és miegymások nem hatnak ránk. A gelta bolygó, amit az obinok kapnak, nem olyan szép, de jobban fogják bírni az éghajlatot. Tisztességes üzlet. No, szakítottak rá időt, hogy belenézzenek a telepesek irataiba?

– Szakítottunk – feleltem.

– Meglátások? – kérdezte Rybicki.

– Vannak – vette át a szót Jane. – A kiválasztási procedúra el van barmolva.

Rybicki Jane-re mosolygott.

– Egyszer még megválogatja a szavait, és zavarba fog vele hozni.

Jane előkotorta kommunikátorát, és kikereste a válogatásra vonatkozó információkat.

– Az elíziumi telepeseket egy sorsjátékon választották ki – hánytorgatta fel.

– De olyan sorsjátékon, amelyre csak azután jelentkezhettek, hogy bebizonyítottak, fizikailag felkészültek a kolonizáció mostoha körülményeire – mondta Rybicki.

– Kiotó telepesei olyan vallási felekezethez tartoznak, akik ódzkodnak a technológiától – sorolta rendületlenül Jane. – Hogy fognak egyáltalán feljutni a gyarmatosítóhajókra?

– Úgy, hogy gyarmati mennoniták – mondta Rybicki. – Nem agyalágyultak, és nem szélsőségesek. Pusztán az egyszerű életre törekednek. Ez egy új kolónián nem rossz befektetés.

– Az umbriai telepesek egy vetélkedőben nyertek helyet maguknak.

– Akik meg nem nyertek, megkapták a táblás verziót – poénkodtam. Rybicki rám se hederített.

– Úgy van, egy vetélkedőben, ahol a versenyzők állóképességben és intelligencia dolgában mérték össze erejüket. Mindkettő jól fog jönni, amikor a Roanoke-ra érnek. Sagan, az összes gyarmat megkapta a listát, hogy a jövendőbeli roanoke-i telepeseknek milyen testi és szellemi feltételeknek kell megfelelniük. Amíg ezek teljesülnek, rájuk hagytuk, pontosan milyen formát is öltsön a kiválasztási procedúra. Egyesek, mint például az Erie vagy a Csung-kuó, bevett eljárásokhoz folyamodtak. Mások nem.

– És ez nem aggasztja egy cseppet sem? – érdeklődött Jane.

– Amíg a telepesek megfelelnek az előírásainknak, addig nem – válaszolta Rybicki. – Bemutatták a leendő telepeseiket, mi pedig leellenőriztük, hogy a követelményeink szerint beleférnek-e a keretbe.

– Mind megfeleltek? – kérdeztem rá.

Rybicki fölhorkant.

    – Dehogy. Az albioni kormányzó az ellenségei közül választotta ki a telepeseket, a Ruszon meg a legtöbbet ajánlóknak adták ki a helyeket. Az lett belőle, hogy mindkét kolónián felügyelőket kellett kirendelnünk a procedúra lebonyolításához. De szerintem végső soron kitűnő csapatot kapnak a kezük alá. – Jane-hez fordult. – Sokkal jobban járnak, mintha a Földről kapnának telepeseket, ezt azért meg kell vallanom. A földieket messze nem szűrjük meg ennyire. Az alapvető irányelvünk az, hogy ha az ember fel tud kászálódni egy telepesszállítóra, akkor bejutott. Ennél a gyarmatnál valamivel magasabbra emeltük a lécet, szóval nyugodjanak meg! Jó garnitúrájuk van.

Jane visszafogta magát, de azért hagyott benne némi kételyt Rybicki. Nem hibáztattam; engem sem győzött meg. Csönd ereszkedett közénk, amíg az űrsikló a kapuban tájékozódott a dokkolás feltételeiről.

– Hol van a lányuk? – érdeklődött a hajó leszállása közben Rybicki.

– Újgoán – mondta Jane. – Ő felügyeli, hogy összepakolunk-e rendesen.

– És a barátaival búcsúbulizik, amire jobb, ha nem is gondolunk – fűztem hozzá.

– Tinédzserek – legyintett Rybicki. Felállt. – Nos, Perry, Sagan! Emlékeznek rá, hogy mit mondtam, mekkora médiacirkuszt csináltak a gyarmatosítás körül?

– Igen – feleltem.

– Jól van. Akkor kapaszkodjanak meg, jönnek a bohócok! – Azzal lekísért minket a siklóról a kapuig, ahol a Gyarmati Szövetség legutolsó riportere is ott szobrozott, hogy velünk találkozhasson.

– Atyavilág! – sóhajtottam a folyosón megtorpanva.

       – Késő bánat, Perry – mondta Rybicki, majd megragadta karomat. – Már mindent tudnak magáról. Ennyi erővel akár ki is jöhetne, hogy mihamarabb túlessen rajta.

– Mondja – fogott bele Jann Kranjic, aki, bár még nem telt el öt perc a roanoke-i landolásunk óta, máris mellém sündörgött –, milyen érzés, hogy az első emberek között léphet egy új világ földjére?

– Nem ez az első alkalom – szűrtem a fogam közt a bakancsom alatti füvet tapodva. Nem néztem rá. Az elmúlt néhány nap alatt megutáltam tisztán hangsúlyozó beszédét és fotogén, szépfiús külsejét.

– Hogyne – mondta Jann. De ezúttal senki sem akarja lelőni.

Felemeltem a fejem, mire egyből az idegesítő, levakarhatatlan vigyorával találtam szemben magam, amely valami érthetetlen oknál fogva umbriai hazájában megnyerőnek számít. A szemem sarkából megpillantottam Beata Novikot, Kranjic operatőrét, amint lassan fel alá járkált. Hagyta, hogy a kamerasisakja mindent felvegyen, úgyis ráér később megvágni az anyagot.

– Hisz alig indult el a nap, Jann! Még bármikor lelőhetnek valakit – latolgattam az esélyeket. A mosolya kissé elkeskenyedett. – Ugyan megtennék nekem azt a szívességet, hogy mostantól valaki mást boldogítanak?

Kranjic felsóhajtott, és kilépett a szerepéből.

– Nézze, Perry, azt ugye tudja, ha ezzel az anyaggal megyek el vágni, akkor nincs az az ég, hogy maga ne látsszon bunkónak. Jó lenne, ha egy kicsit vidámabbra fogná, vili? Dobja be magát! Szeretnénk kidomborítani ezt a „háborús hős” vonalat, de nem sokat mutat belőle. Jaj már, tudja, hogy megy ez! Földi életében maga is a reklámbizniszben volt, az isten szerelmére!

Ingerülten hessegettem el magamtól. Kranjic jobbra pillantott, ahol Jane állt, de nem próbált meg kisajtolni belőle egy nyilatkozatot. Amikor egyszer nem figyeltem, átléphetett Jane-nél egy határt, és gyanítom, csúnyán ráijesztett a feleségem. Eltűnődtem, vajon készült-e felvétel róla?

– Gyerünk! – mondta Noviknak. – Úgyis kell még pár snitt Trujillóról.

   Elindultak a szállítóhajó felé, hátha találnak jobb interjúalanyt a jövendőbeli kolóniavezetők közt.

Kranjicon úgy fel tudom húzni magam. Meg ezen az egész úton. Elvileg ez egy tanulmányút lenne, amelyen Jane-nel és pár célirányosan kiválasztott telepessel felderítenénk a kolónia leendő helyszínét, valamint megtudhatnánk egyet s mást a bolygóról. De igazából egy egész estés sajtóünnepet kerekítettek belőle, ahol mi csak a dívák szerepét töltöttük be. Komplett időpocsékolás, hogy ideráncigáltak minket egy kis fotózkodás kedvéért, aztán mehetünk is vissza, haza. Kranjic a legidegesítőbb mintapéldánya volt annak az észjárásnak, amelyikben külcsín mindig fontosabb, mint a belbecs.

Jane felé fordultam.

– Ez az alak nem fog hiányozni nekem, ha belefogunk a gyarmatosításba.

– Akkor nem olvastad el elég alaposan a telepesek portfolióját – mondta Jane. – Beatával együtt az umbriai kontingens tagjai. Velünk tartanak. Össze is házasodtak, hogy velünk jöhessenek, mert az umbriaiak nem hagyták, hogy egyedülállóak is gyarmatosítsanak.

– Mert a házaspárok annyival felkészültebbek a gyarmati életre? – találgattam.

– Inkább azért, mert a versengő házaspárok jobb műsort csináltak azon a jó kis vetélkedőjükön.

– Ők is beszálltak a vetélkedésbe?

– Kranjic volt a műsorvezető – mondta Jane. – De a szabály az szabály. Velejéig érdekházasság. Kranjic egy évnél tovább még senkivel sem húzta, Beata meg különben is leszbikus.

– Hideg futkározik a hátamon, hogy ennyi mindent tudsz.

– Hírszerzőtisztként dolgoztam – mondta Jane. – A kisujjamból kirázom.

– Mit érdemes még tudnom róla?

– Meg akarja örökíteni Roanoke gyarmatának első évét – mondta Jane. – Már leszerződött egy hetente jelentkező műsorra. És egy könyvre is.

– Pompás. Na, legalább most már tudom, hogy miért tudta bekunyerálni magát az űrsiklóra.

Mivel az első Roanoke-on landoló hajót csak a telepesek tizenkét képviselőjének és néhány gyarmatügyi potentátnak szánták, majdnem kitört a lázadás a Serrán, amikor a riporterek megtudták, hogy egyikük sem utazhat a telepesek hajóján. Kranjic azért tudta átverekedni magát a vesztegzáron, mert felajánlotta, hogy bedobja a Beata által felvett anyagot a közösbe. A fennmaradó riporterek későbbi siklókra szálltak fel, és már odalent megcsinálták a nyitósnitteket, amelybe majd bevágják Kranjicék anyagát. Szerencséje volt, hogy telepes lett belőle; az incidens után a sértődékenyebb kollégái még a végén ki találnák lökni egy légzsilipen.

– Ne is törődj vele! – mondta Jane. – Meg egyébként is, igaza van. Ez az első új bolygó, amire úgy szálltál le, hogy senki se akart megölni. Élvezd ki! Gyere már!

Kiindult a tisztás hatalmas, őshonos fűfélékkel borított gyepén egy ugyan fának látszó, de attól mégis merőben különböző élőlények sora felé. És ha már itt tartunk, az őshonos fűfélék sem mentek egészen fűszámba.

Akármik is lehettek valójában, sem füvek és sem fák, dúsak és lehetetlenül zöldek voltak. A felettébb sűrű légkör nyirkosan nehezedett ránk Ezen a féltekén már régóta a tél honolt, de a pontos tartózkodási helyünkön a szélességi fokunk és az uralkodó széljárások összjátékának köszönhetően kellemes meleg honolt. Aggódtam, hogy ezek után milyen lesz a nyár dereka – lélekben felkészültem rá, hogy patakokban fogok verejtékezni.

Utolértem Jane-t, aki megállt, hogy szemügyre vegyen egy faizét. Levelek helyett bundája volt. A szőre mintha hullámzott volna; közelebb hajoltam, és észrevettem, hogy apró lények kolóniája izeg-mozog rajta.

– Fatetvek – mondtam. – Hurrá.

Jane elmosolyodott, ami olyan ritkán esett meg vele, hogy azonnal feltűnt.

– Szerintem érdekes – mondta a fa egyik lombos ágát simogatva. Egy tetű ráugrott a kezére a faszőrzetről; érdeklődve megvizsgálta a tetvet, aztán lefújta magáról.

– Mit gondolsz, boldog lennél ezen a helyen? – kérdeztem.

– Elfoglalt, az biztos – mondta Jane. – Rybicki tábornok azt mond, amit akar a gyarmatosítók kiválogatási procedúrájáról, én elolvastam a telepes-portfóliókat, és továbbra sem győztek meg arról, hogy ezek az emberek ne lennének ön- és közveszélyesek. – A hajó felé intett, ahol legutóbb Kranjicot láttuk. – Nézd csak meg Kranjicot! Esze ágában sincs gyarmatosítani, egyedül arról akar írni, hogy mások hogyan gyarmatosítanak. Abba a hitbe ringatja magát, hogy ha megérkezünk, tobzódni fog a szabadidőben, szépen megcsinálja a műsorát és megírja a könyvét. Hamarabb fog az éhhalál szélére jutni, minthogy rájöjjön az igazságra.

– Lehet, hogy ő a kivétel.

– Optimista vagy – jegyezte meg Jane, és visszanézett a szőrös fára meg a rajta mászkáló lényekre. – Ez tetszik benned. De nem hiszem, hogy optimista álláspontból kéne kiindulnunk.

– Hát legyen. De valld be, tévedtél a mennonitákkal kapcsolatban!

– Átmenetileg tévedtem velük kapcsolatban – helyesbített Jane a szemembe nézve. – Igazad van, sokkal biztatóbb jelöltek, mint gondoltam volna.

– Csak azért mondod, mert eddig nem ismertél mennonitákat.

– Én egy fia vallásos embert sem ismertem, amíg a Huckleberryre nem jöttem, és a hinduizmus sem vett le a lábamról. Bár Sívát értékelem.

– Azt meghiszem. De azért a hinduizmus mégsem ugyanaz, mint a mennoniták.

Jane a hátam mögött kiszúrt valamit.

– Emlegetett szamár.

Megfordultam, és egy magas, sápadt alakot láttam felénk közeledni. Egyszerű ruhadarabokat viselt, és egy széles kalapot. Hiram Yoder volt az, akit a gyarmati mennoniták küldtek mostani utunkra.

Elmosolyodtam, amikor az alakja kirajzolódott előttem. Jane-től eltérően én ismertem mennonitákat, Ohiónak az a része, ahol laktam, bővelkedett bennük és az ámisokban, valamint a Brethren-közösség és más anabaptista felekezetek tagjaiban. Mint mindenhol, a mennoniták közt is akadtak könnyebb és nehezebb természetűek, de összességében jólelkű és őszinte népség voltak. Amikor tönkrement valami a házamban, mindig mennonitákat fogadtam fel, mert ők elsőre jó munkát végeztek, és ha valami mégse sikerült tökéletesen, akkor nem bocsátkoztak vitába: fogták, és kijavították, amit kellett. Az ilyen hozzáállást csak tisztelni tudom.

Yoder üdvözlés gyanánt integetett.

– Arra gondoltam, mi lenne, ha csatlakoznék magukhoz – mondta. – Amit a kolónia vezetői ennyire figyelmesen szemlélnek, annak talán nekem is érdemes utánajárnom.

– Csak egy fa – mondtam. – Vagyis, hát... aminek majd elkereszteljük ezt az izét.

Yoder végigmérte a fát.

– Így szemre egy sudár nyárfának tűnik. Ami szőrös. Nevezhetnénk akár szőrös nyárfának is.

– Magam is így gondolom – feleltem. – Természetesen nem összekeverendő a szőrös nyírrel.

– Természetesen – egyezett bele Yoder. – Igencsak butaság volna.

– Mit gondol az új világunkról? – kérdeztem tőle.

– Szerintem még jó is lehet – válaszolta Yoder. De sok függ az emberektől.

       – Egyetértek. És ha már szóba került, rá is térnék a kérdésre, amit eredetileg fel akartam tenni magának. Azok a mennoniták, akiket odahaza, Ohióban ismertem meg, maguknak való alakok hírében álltak... elzárkóztak a külvilág elől. Tudnom kell, a maguk közössége is hasonló lépést fontolgat?

Yoder elmosolyodott.

– Nem, Mr. Perry – mondta. – A mennoniták közt felekezetről felekezetre változik, hogy miképp gyakoroljuk a vallásunkat. Mi gyarmati mennoniták vagyunk. Egyszerűen élünk és öltözködünk. Nem viszolygunk a technológiától, ha szükségünk van rá, de ha lehet, kerüljük. És a nagyvilágban élünk, mint a só és a fény. Remélem, hogy jó szomszédaik leszünk maguknak és a többi telepesnek, Mr. Perry.

– Öröm hallani. Úgy látszik, gyarmatunk fényes jövőnek néz elébe.

– Ez hamar megváltozhat – tette hozzá Jane, és az újonnan érkező látogatók irányába biccentett. Kranjic és Beata közeledtek felénk. Kranjic lelkesen jött, Beata kirívóan lassabban cammogott utána. Őt se szórakoztatta, hogy egész nap a telepesek után koslat.

– Hát itt van! – szólította meg Kranjic Yodert. – Már minden telepes nyilatkozott nekem... illetve, a hölgyet kivéve mindenki – és Jane-re mutatott. – Egyedül az ön nyilatkozatára van szükségem, és kész a közös anyag.

– Megmondtam magának, Mr. Kranjic, hogy amennyiben csak lehet, szeretnék a fényképezkedéstől és az interjúktól tartózkodni – jelezte baráti hangon Yoder.

– Vallási okok miatt, ugye? – kérdezte Kranjic.

– Nem – felelte Yoder. – Egyszerűen jólesik, ha békén hagynak.

– Odahaza, a Kiotón csalódottak lesznek, ha nem látják a saját szülővárosukból... – Kranjic megakadt, és a hátunk mögött magasodó fára meresztette a szemét.

– Ezek meg mi a francok?

Óvatos mozdulattal megfordultunk, és két őztermetű lényt pillantottunk meg a szőrös nyárfák közt, öt méterre tőlünk. Kíváncsi tekintettel figyeltek minket.

– Jane? – érdeklődtem.

– Fogalmam sincs. Nem pazaroltak sok szót a helyi állatvilágra a jelentéseinkben.

– Beata! – szólt Kranjic. – Menj közelebb, hogy jobb képet kapjunk!

– Egy frászkarikát! – ellenkezett Beata. – Nem leszek semminek se az eledele csak azért, hogy te jobb képet kapjál.

– Jaj, ugyan már! – dohogott Kranjic. – Ha meg akartak volna enni, már rég túl lennének rajta. Nézd! – Elkezdett közelebb araszolni a lényekhez.

– Szerinted megengedhetjük neki? – kérdeztem Jane-től.

Jane vállat vont.

– Elvileg még nem kezdtünk neki a gyarmatosításnak.

– Milyen igaz!

Kranjic odalopózott a pároshoz vagy két-három méterre, mire a kettő közül a nagyobbik úgy döntött, elege van a játékból, bőgött egy becsületeset, és néhány gyors lépést előreszökellt. Kranjic felvisított, és úgy szaladt árkon-bokron át a hajó felé, hogy majdnem elbotlott.

Beata felé fordultam.

– Mondja, ugye felvette?

– De hisz maga is tudja, hogy igen – jelentette ki.

A fák közt járó két lény dolga végeztével kényelmesen elbaktatott.

– Hú! – lelkendezett Savitri. – Nem mindennap látja az ember, hogy egy nagynevű gyarmati tudósító behugyozik a félelemtől.

– Tény – mondtam. – De az őszinteség kedvéért megjegyezném, e nélkül is teljes életet éltem, és akkor is boldogan haltam volna meg, ha sosem látom.

– Akkor vegyük ráadásnak!

Az irodámban üldögéltünk, a Huckleberryn töltött utolsó napomon. Savitri az asztal mögött, a székemen trónolt, én vele szemben, a túloldalán.

– Hogy tetszik a kilátás a székemből?

– A kilátás szép. A szék egy kicsit kényelmetlen – mondta Savitri. – Mintha valakinek a lusta segg–, a felismerhetetlenségig szétülte volna.

– Bármikor vehet magának új széket.

– Ó, biztos vagyok benne, hogy Kulkarni kormányzó repesni fog az örömtől a költség hallatán – jegyezte meg Savitri. – Az ő szemében én még mindig egy bajkeverő vagyok.

– Az is – mondtam. – Szakmai ártalom: a békebírói munkával jár.

– A békebíró pont hogy elcsitítja a bajkeverőket – mutatott rá Savitri.

– Jól van, rendben. Nem kell ennyire lovagolni a szavakon, Miss Szőrszálhasogató.

– Milyen szép név! – mondta Savitri, és pörgött-forgott egy kicsit a széken. – Egyébként én csak bajkeverősegéd vagyok.

– Mától fogva nem. Kulkarninak már javasoltam, hogy maga kapja meg a falusi békebíró címét, és ráállt.

Savitri abbahagyta a ringlispílezést.

– Tényleg sikerült rávennie?

– Először nem ment – vallottam be. – De meggyőző érveim voltak. És rávezettem arra is, hogy így legalább nem zargathatja tovább az embereket, hanem kénytelen lesz segíteni rajtuk.

– Rohit Kulkarni – mondta Savitri –, milyen derék egy ember!

– Időnként érdekes meglátásai vannak – láttam be. – De végül beleegyezett az ajánlatba. Úgyhogy csak egy szavába kerül, és az állás a magáé. A szék nemkülönben.

– A széket garantáltan kidobom – mondta Savitri.

– Rendben. Legfeljebb nem lesz miről emlékeznie rám.

– A meló sem kell.

– Tessék? – kérdeztem vissza.

– Azt mondtam, a meló sem kell. Amikor megtudtam, hogy elmegy, én is nekiláttam más munka után nézni. És találtam is egyet.

– Mit?

– Egy másik asszisztensi állást.

– De lehetne békebíró is.

       – Ó, hogyne, békebíró Újgoán – mondta Savitri, aztán meglátta, milyen pofát vágok; elvégre az én munkámról beszélt. – Nem akarom megsérteni, de ön úgy vállalta el az állást, hogy bejárta a világegyetemet. Én az egész életemet ugyanebben a faluban éltem le. Harminc múltam. Ideje útnak eredni.

– Missouri Cityben kapott állást? – kérdeztem, a tartományi fővárost megnevezve.

– Nem.

– Akkor fogalmam sincs, mire gondol.

– Ez nem lep meg – közölte Savitri, és még azelőtt folytatta, hogy visszavághattam volna. – Egy másik bolygóra szólít a kötelesség. Egy új gyarmatra, úgy hívják, Roanoke. Talán hallott már róla.

– Na, most aztán tényleg el vagyok veszve.

– Úgy néz ki, egy kétfős stáb vezeti a kolóniát – mondta Savitri. – Odamentem az egyikükhöz, és megkérdeztem, adna-e nekem munkát. Azt mondta, adna.

– Maga lesz Jane asszisztense? – tudakoltam.

– Igazság szerint a kormányzó asszisztense. Minthogy ketten vannak, a maga asszisztense is én vagyok. Jelzem, ettől még nem fogok teát főzni maguknak.

– De a Huckleberry nem küldhetett gyarmatosítókat – emlékeztettem.

– Így van – mondta Savitri. – Kormányzók lévén mégis azt fogadnak fel szárnysegédnek, akit csak akarnak. Jane úgyis ismer már engem, megbízik bennem, és tudja, hogy mi ketten milyen jól összedolgozunk. Logikus döntés volt.

– Mikor vette fel magát?

– Aznap, hogy bejelentette az itteni lemondását – felelte Savitri. – Akkor jött be, amikor maga ebédszüneten volt. Megbeszéltük a dolgot, és felajánlotta az állást.

– És egyikük sem akarta a tudomásomra hozni?

– Ő akarta. De lebeszéltem róla.

– Mégis miért?

– Mert akkor nincs ez a nagyszerű, pompás beszélgetésünk – mondta Savitri, és nevetgélve pörgött a székemen.

– Álljon csak fel onnan!

A házam üres nappalijában álltam útra készen, és már éppen elkapott volna az érzelgősség, amikor beállított Apacuka és Fundaluka

– Beszédünk van önnel. Perry őrnagy – szólított meg Apacuka.

– Jó, hogyne – mondtam meglepődve. Az alatt a hét év alatt, amit Apacuka és Fundaluka velünk töltöttek, váltottunk pár szót, de egyszer sem ők kezdeményezték a beszélgetést; legjobb esetben is csendben kivárták, amíg megszólítottuk őket.

– Az implantátumunkat is használni fogjuk.

– Rendben – egyeztem bele. Mindketten a hosszú nyakuk tövében nyugvó nyakörvükhöz nyúltak, és megnyomtak egy gombot a jobb oldalán.

Az obin fajt a konszuk teremtették, akik annyival előrébb jártak technikailag, hogy az már lassan felfoghatatlan volt. Ők találtak rá az obinok elődeire, és technológiájuk révén intelligenciát erőltettek szerencsétlen flótásokra. Az obinok ettől valóban intelligens lényekké váltak, de nem tudatosakká. Bármilyen folyamat is generálta a tudatot, az énérzetet, annak ismerete teljességgel hiányzott az obinokból. Az obinok önállóan sem egóval, sem személyiséggel nem rendelkeztek, egyedül csoportban észlelték, hogy kimaradt belőlük valami, ami a többi intelligens fajban szériatartozék. Hogy a konszuk véletlenül vagy szándékosan tették öntudatnélkülivé az obinokat, az még vita tárgyát képezte, de a konszukkal való eddigi tapasztalataim alapján szerintem egyszerűen kíváncsiak voltak, és az obinokra csupán, mint újabb kísérletre tekintettek.

Az obinok annyira vágytak a tudatra, hogy a Gyarmati Szövetséggel való háborút is megkockáztatták érte. A háborút Charles Boutinért vívták, a tudósért, aki a világon először rögzítette és tárolta az emberi tudatot az agy struktúráján kívül. Boutint még azelőtt megölte a Különleges Erők egyik alakulata, hogy minden egyes obinhoz saját tudatot rendelhetett volna, de a fejlesztés már olyan közel járt a végéhez, hogy a GYSZ meg tudott egyezni az obinokkal, és befejezték nekik a munkát. Az obinok egy csapásra ellenségből barátokká váltak, és a Gyarmati Szövetség meg is valósította Boutin terveit, a GYV már meglévő AgyGép-technológiáját átbütykölték tudatimplantátummá. Így lett a tudatból kiegészítő.

Az emberek, vagyis azon kiváltságos kevesek, akik ismerik a történetét, Boutint természetesen árulónak tartják, akinek a Gyarmati Szövetség megdöntésére irányuló terve embermillárdok halálát okozhatta volna. Az obinok szintúgy, és legalább ennyire természetesen fajuk egyik hőseként, egyfajta Prométheusz-figuraként ünnepük, aki a tűz helyett a tudatot hozta el nekik. Ha bármikor példára szorulnátok, hogy a hőstettek milyen relatívak, hát tessék, itt van.

Én egy kicsit árnyaltabban gondolkodtam a dolgokról. Igen, Boutin valóban elárulta a saját faját, és megérdemelte a halált. Azonban Zoë biológiai apja is egyben, a legnagyszerűbb emberé, akit volt szerencsém megismerni. Nem könnyű bevallanom, hogy hálát adok a sorsnak, amiért a gyönyörűséges és végtelenül okos fogadott lányom apja halott, még ha tudom is, hogy jobb ez

így

Az obinok Boutinhez fűződő tiszteletének ismeretében a legkevésbé sem lep meg, hogy közel akarták tudni magukhoz Zoët – ha jobban belegondolunk, az egyik legfontosabb követelésük a békekötésnél a láthatási joguk érvényesítése volt. Végül a felek abban maradtak, hogy két obin Zoëval és az örökbefogadóival élhetett. Zoë nevezte el őket Apacukának és Fundalukának, amikor megérkeztek. Megengedték nekik azt is, hogy a tudatimplantjaikkal felvegyék a Zoëval együtt töltött idejük egy részét. Ezeken a felvételeken az összes tudatimplantos obinnal osztoztak – vagyis tulajdonképpen mindannyian együtt töltötték ezt az időt Zoëval.

Jane-nel csak nagyon szigorú feltételek mellett fogadtuk el ezt a pontot, amikor Zoë még túl fiatal volt ahhoz, hogy igazán megértse, mi is történik vele. Onnantól fogva, hogy Zoë megérett rá, már a saját döntése volt, hogy megengedi-e. És ő megengedte. Tetszik neki a gesztus, hogy egy egész faj osztozik az életén, bár (mint minden kamasz gyerek) neki is akadnak olyan időszakok az életében, amikor jobb szeretne magára maradni. Ilyenkor Apacuka és Fundaluka kikapcsolják az implantjaikat, hisz semmi értelme elpocsékolni egy egyébként príma kis tudatot a Zoë hiányos időkre. Az, hogy most egyedül, tudatosan akartak beszédbe elegyedni velem, új volt.

Beletelt nemi időbe, mire a két obin bekapcsolt nyakörve, amelyben a tudatot működtető hardverük lapult, elkezdett kommunikálni az agyuk idegpályáival. Mintha csak alvajárókat láttam volna, akik épp most riadtak fel. A hideg is futkározott picit a hátamon. De nem annyira, mint a következő nagy eseménynél amikor Apacuka rám mosolygott.

– Mélységes szomorúsággal tölt el bennünket, hogy itt kell hagynunk ezt a falut – mondta Apacuka. – Ugye, megérti, hisz egész tudatos életünket itt éltük le. Nagyon erősen áthatnak minket ezek az érzések, ahogy minden obint. Köszönjük, hogy az életüket megosztották velünk!

– Szívesen. – Meglehetősen hétköznapi ügy volt ez ahhoz, hogy az obinok személyesen akarják megvitatni a dolgot. – Úgy mondják ezt, mintha búcsúzkodni készülnének. Azt hittem, velünk jönnek.

– Megyünk is – mondta Apacuka. – Tudjuk, milyen terhet vettünk a vállunkra azzal, hogy a lányát kísérgetjük, és meg is osztjuk élményeinket a többi obinnal. Felkavar minket. Tudja, nem bírjuk sokáig bekapcsolva hagyni az implantátumainkat, akkora az érzelmi megterhelés. Az implantok nem tökéletesek, és az agyunknak nehézségei támadnak. Időnként túl vagyunk... ingerelve.

– Ezt eddig nem tudtam.

– Nem akartuk ezzel terhelni – mondta Apacuka. – És nem számított, tudnak-e róla. Úgy intéztük az életünket, hogy fel se merüljön a kérdés. De az utóbbi időben Fundalukával azt vertük észre, hogy amikor bekapcsoljuk az implantot, a Zoëhoz, önhöz és Sagan hadnagyhoz fűződő érzelmeink elárasztanak bennünket.

– Mindannyiunkat eléggé megvisel ez az időszak.

Újabb obinmosoly, amely még vérfagyasztóbb, mint az előző.

– Elnézést! – mondta Apacuka. – Nem fogalmaztam világosan. Az érzelmünk nem valami megfoghatatlan, távozásunkhoz köthető szorongás, vagy az újvilági utunk miatti izgalom vagy idegesség. Ez egy nagyon jól definiált érzelem: aggodalom.

    – Azt hiszem, mindannyian aggódunk – fogtam volna bele, de félbehagytam a mondandómat, amikor új arckifejezést vettem észre Apacuka arcán, amelyet addig még sosem láttam. Türelmetlenkedett. Vagy lehet, hogy csak elkeserítettem.

– Elnézést, Apacuka! Legyen szíves, folytassa!

Apacuka egy percig csak állt egy helyben, mintha önmagával vitatkozna, majd hirtelen hátat fordított nekem, hogy Fundalukával is megtanácskozza a kérdést. Ez idő alatt kicsit elgondolkoztam, és megállapítottam, hogy nevük, melyet egy eleven kisgyerek játékból ragasztott rájuk hosszú évekkel ezelőtt, már messze nem illik hozzájuk.

– Bocsásson meg, őrnagy úr! – mondta végül Apacuka, és ismét szembefordult velem. – Sajnálom, hogy lényegre törően kell fogalmaznom. Lehet, hogy nem tudjuk pontosan kifejezni az aggodalmunkat. Előfordulhat, hogy nincs birtokában bizonyos információknak, és nem nekünk kellene ezt közölni magával. Hadd tegyem fel a kérdést: Ön szerint az űrnek ez a szeglete milyen állapotban van? Azt a részt értem rajta, amelyikben az obinok és a Gyarmati Szövetség él, más fajokkal egyetemben.

– Háborúban állunk – mondtam. – Gyarmataink vannak, és megpróbáljuk megvédeni őket. Más fajoknak is vannak kolóniáik, és ők is igyekeznek megvédeni a sajátjaikat. Azokért a bolygókért küzdünk, amelyek megfelelnek fajunk igényeinek. Mindannyian háborút viselünk.

– Á! – mondta Apacuka. – Mind háborút viselünk. Szövetségek nélkül? Paktumok nélkül?

– Nyilván van egypár. Nekünk például az obinokkal. Más fajok is szövetségre léphettek és megállapodásokat köthettek egy-egy fajjal. De mindent egybevéve, igen. Mindenki háborút vív. Miért kérdi?

Apacuka mosolya a vérfagyasztóból vicsorgóvá vált. – Elmondjuk, amit tudunk – mondta Apacuka. – Kimondhatjuk, mit tudunk a már említettekről. Tudatában vagyunk, hogy a gyarmatügyi miniszterük azt állította, a Roanoke-nak nevezett kolóniát az obinoktól kapták. A bolygót, melyet mi Garszinhirnak hívunk. Az is tudomásunkra jutott, hogy állítása szerint a bolygóért cserébe mi is kaptunk egyet

– Így van.

– Nem kötöttünk ilyen megállapodást mondta Apacuka. – A Garszinhír továbbra is obin fönnhatóság alatt áll.

– Az nem lehet. Jártam a Roanoke-on. Bejártam a leendő kolónia helyszínét. Szerintem ez tévedés lesz.

– Nem tévedünk – jelentette ki Apacuka.

– De biztos – erősködtem. – Kérem, ne vegyék rossz néven, de egy serdülőkorú ember kísérői és testőrei. A kapcsolattartóik nem biztos, hogy a lehető legpontosabb információkkal rendelkeznek.

Apacuka ábrázatán átsuhant valami; gyanítom, hogy derültség.

– Megnyugtathatom, őrnagy úr, az obinok nem küldenek egyszerű kísérőket Boutin gyermekének és családjának védelmére és testi épségük megőrzésére. És nyugodjék meg, a Garszinhír obin kezekben van.

Végiggondoltam a dolgot.

– Azt mondja, a Gyarmati Szövetség hazudik a Roanoke-ot illetően? – kérdeztem.

– Nem zárjuk ki, hogy a gyarmatügyi miniszterük téves információk birtokába jutott – válaszolta Apacuka. – Nem tudjuk megállapítani. De bármi is okozza a tévedést, a tény tény marad.

– Lehet, hogy az obinok megengedik nekünk a világuk kolonizálását, ha jól értettem, a kémiai felépítésük miatt maguk könnyen megfertőződnek az ottani kórokozóktól. Egy szövetséges jelenléte még mindig többet ér, mint egy parlagon hagyott világ.

– Talán – mondta Apacuka. Hangja nagyon precízen kimért távolságtartásról árulkodott.

– A gyarmatosító hajó két hét múlva indul a Főnix-állomásról. Kereken egy héten belül földet érünk a Roanoke-on. Még ha igaz is, amit mond, nincs mit tenni ellene.

– Újból elnézését kell kérnem – mondta Apacuka. – Nem akartam azt sugallni, hogy bármit is tehetne vagy tennie kellene az ügyben. Csak szerettem volna, ha tudja, és ezzel együtt az aggodalmunk természetét is megértheti.

– Van még valami?

– Elmondtuk, amit lehetett – felelte Apacuka. – Egyet kivéve: le vagyunk kötelezve, őrnagy úr. Magának, Sagan hadnagynak, és legfőképpen Zoënak, mindhalálig. Az apja önmagunkkal ajándékozott meg minket. Megkérte az árát, amit mi szívesen ki is fizettünk volna. – Beleborzongtam, amikor visszagondoltam, milyen árról beszélt. – Meghalt, mielőtt még megadhattuk volna neki a tartozást, és most a lányának az adósai vagyunk, kamatostul, amiért megosztotta velünk az életét. Ennyivel tartozunk neki és a családjának.

– Köszönöm, Apacuka – mondtam. – Mi is hálásak vagyunk, hogy maga és Fundaluka olyan állhatatosan szolgáltak minket.

Apacuka mosolya visszatért.

– Sajnálom, hogy ismét félreért, őrnagy úr. Valóban, Fundalukával együtt állunk rendelkezésére, ameddig csak lehet. De amikor azt mondom, hogy alázatos szolgáik vagyunk, akkor az obinokra gondolok.

– Az obinokra. Vagyis mindannyiukra.

– Igen – mondta Apacuka. – Mindnyájunkra. Az utolsó vérünkig, ha erre kerül a sor.

– Ó! Elnézést, Apacuka! Nem tudom, mit mondhatnék erre.

– Ígérje meg, hogy emlékezni fog rá, hogy eszébe jut, ha szükség lesz rá!

– Ígérem.

– Szeretnénk megkérni, hogy kezelje bizalmasan a mostani beszélgetésünket – mondta Apacuka. – Egyelőre.

– Rendben – egyeztem bele.

– Köszönöm, őrnagy úr! – mondta Apacuka. Visszasandított Fundalukára, majd ismét rám nézett. – Attól tartok, elragadtattuk magunkat. Az engedélyével kikapcsolnánk az implantátumainkat.

– Csak nyugodtan – feleltem. A két obin a nyakához nyúlt, hogy kikapcsolják a személyiségüket. Néztem, ahogy a jellem elpárolog az arcukról, es a puszta szellem veszi át a helyét.

– Most lepihenünk – közölte Apacuka, és társával együtt elmentek, egyedül hagytak az üres szobában.

HÁROM

Így is lehet gyarmatosítani: végy kétszáz-háromszáz embert, hagyd, hogy összekészítsék maguknak, amit csak jónak látnak, majd tedd le őket az általuk választott bolygón, búcsúzz el tőlük, és gyere vissza egy évvel később, és szedd össze a csontjaikat. Mert addigra tudatlanságuk és hiányos felszerelésük miatt vagy éhhalált haltak, vagy kiirtotta őket egy másik faj, akiknek szintén megtetszett a terep.

Így nem sok sikerrel kecsegtet a gyarmatosítás. A fájón rövid felkészülésünk ideje alatt Jane is, én is éppen elég hasonló sorsra jutott fekete kolóniáról szóló jelentést olvastunk, hogy magunk is meggyőződjünk a szembeszökő igazságról.

Másfelől az sem jó, ha a civilizáció minden kényelmével ellátott telepesek százezreit viszik új gyarmati világba. A Gyarmati Szövetség megléphetné, ha akarná. De nem akarja. Nem számít, mennyire közelít az új bolygó gravitációs mezője, kerülete, szárazföldje, légköre vagy biokémiája a Földéhez vagy más, emberek által kolonizált bolygóhoz, attól még nem válik a Földdé, és sehogy se deríthetjük ki előre, miféle kellemetlen meglepetéseket tartogat egy új bolygó az emberiség számára. Még a Földnek is megvan az a vicces tulajdonsága, hogy új betegségeket és kórokozókat termel időről időre, amivel az óvatlan emberiséget kipusztíthatja, pedig ott még őshonos faj vagyunk. Amikor új bolygókra szállunk le, idegen testnek számítunk, és mindenki tudja, mit tesz az élő szervezet a beléje került idegen testekkel: amilyen gyorsan csak lehet, elpusztítja.

Hadd osszak meg egy érdekességet a kudarcot vallott gyarmatokról, amit nemrég tudtam meg: a fekete telepes kolóniákat leszámítva a legtöbb emberi gyarmat nem azért fullad be, mert más fajokkal kerülünk területi vitába, hanem az őshonos bogarak terjesztette fertőzések miatt. Más intelligens fajokat még csak le tudnánk gyűrni; az ilyen csatákat felérjük ésszel. De egy egész ökológiai rendszerrel hadakozni, amely az életedre tör, már jóval keményebb dió.

Igazi időpocsékolás százezer embert kihelyezni egy új gyarmatra, és nézni, ahogy egy gyorsan végigsöprő fertőzés leteríti őket, amit nem tudunk időben megfékezni. Csak pocsékolnánk az egyébként hibátlan telepeskészletet.

Mindezzel együtt ne becsüljük alá a területi vitákat! Egy emberi kolónia ellen jóval gyakrabban intéznek támadást a gyarmat életének első két-három évében, mint utána bármikor. Ekkor a gyarmat még arra összpontosít, hogy megteremtse az élet feltételeit, és nem tudja megvédeni magát. A Gyarmati Véderő katonai jelenléte, noha nem elhanyagolható, egy új kolónián csak töredéke annak, amekkora számban képviseltetni fogják magukat, amikor egy-két évtized múlva űrállomást építenek a gyarmaton. Ráadásul már a puszta tény, hogy valaki kolonizált egy bolygót, mások szemében is felértékeli a planétát, hiszen a telepesek addigra már elvégezték a gyarmatosítás kemény munkáját. Ezután nem maradt más hátra, mint levakarni őket, és eltulajdonítani az égitestet.

Ilyenkor százezer telepes megy pocsékba, akiket csak azért raktak ki egy bolygón, hogy utána rögvest lesikálják őket róla. Jóllehet a Gyarmati Szövetség a Föld harmadik világbeli országait gyakorlatilag telepestenyésztésre használja, de ha az ember elkezd százezreket veszíteni egy-egy új gyarmat bukásakor, előbb-utóbb ki fog fogyni a telepesekből.

Szerencsére van arany középút a két forgatókönyv között. Ez úgy zajlik, hogy nagyjából kétezer-ötszáz telepest összeszednek, és kora tavasszal leteszik őket egy új világon, ahol azt a feladatot kapják, hogy rendezkedjenek be önfenntartó életmódra, és készítsék elő a világot a két-három év múlva érkező, durván tízezer újabb telepes számára. Ezeknek a második hullámban érkező telepeseknek aztán lesz még hozzávetőleg öt évük, hogy ötvenezer új telepesnek alakítsanak ki otthont, és így tovább. A kezdeti szakaszban öt hivatalos hullámban érkeznek a gyarmatosítók, aminek a végére ideális esetben a gyarmat eléri a megközelítőleg egymilliós lélekszámot, mely több kisvárosra és egy-két nagyobb városra oszlik majd el. Amint az ötödik hullám is megerősödik, es megszilárdul a gyarmati infrastruktúra, átváltanak folyamatos betelepítésre. Amikor a népesség eléri a körülbelül tízmilliót, a bevándorlásnak véget vetnek, a gyarmat részleges önkormányzati jogot kap a GYV föderális rendszerében, az emberiség pedig újabb végvárat a faj kipusztulása ellen ebben a kegyetlen univerzumban. Már ha az első kétezer-ötszáz meg tud birkózni az ellenséges ökoszisztémával, túléli más fajok támadásait, az emberiség önnön szervezeti hiányosságait és az állandóan lesben álló, sima, egyszerű pechet.

Kétezer-ötszáz telepes pont elég ahhoz, hogy beindítsák az emberi életre berendezkedés folyamatát. Épp csak annyian vannak, hogy ha kihalnak, a GYV szomorúan elhullajt egy könnycseppet, majd gyorsan tovább is lép. És valóban, a megkönnyezésük szigorúan fakultatív. Érdekes állapot: egyszerre vagy létfontosságú az emberiség csillagok benépesítéséért vívott harcában, és leírható veszteség. Mindent összevetve – gondoltam bele – talán jobb lett volna, ha mégis inkább a Huckleberryn maradok.

– Jól van, szabad a gazda! – mondtam, és a hatalmas konténerre mutattam, amelyet a Ferdinand Magellan rakterébe helyeztek be éppen. – Árulja el: az meg mi?

Aldo Ferro, a rakományért felelős munkavezető kikereste a teherjegyzékből a kommunikátorán.

– Ebben tárolják a kolónia szennyvíztisztítójához szükséges összes vegyi gezemicét – mondta, és egy konténersorra mutatott. – Ezek pedig a szennyvízelvezető csövek, a víztisztító tartályok és a keringető szivattyúk.

– A Roanoke-on nem lesz pottyantós vécé. Mi aztán királyhoz méltóan fogunk könnyíteni magunkon.

– De nem az úri jó dolguk miatt – mondta Ferro. – Maguk egy hatos típusú bolygóra mennek, aminek az ökológiai rendszere összeférhetetlen a miénkkel. Az utolsó gombóc trágyára is szükségük lesz. Ez a szennyvíztisztító berendezés a szartól kezdve az elhullott tetemekig minden biológiai hulladékanyagot fel fog dolgozni, és földműveléshez használható, steril trágyát csinál belőle. Előreláthatólag ez a legeslegfontosabb dolog, ami a teherjegyzékükben áll. Igyekezzenek rendeltetésszerűen használni!

Elmosolyodtam.

– Úgy látom, jó sokat tud a szennyvízről – jegyeztem meg.

– Ja, persze. Jobban mondva, egy új gyarmat felszereléséről. Huszonöt éve dolgozom már ebben a rakodódokkban, és ezalatt csak új kolóniák felszerelését és rakományozását vállaltuk. Ha ad egy teherjegyzéket, megmondom, milyen típusú bolygóra mennek, milyen évszakjai vannak, milyen rajra a gravitáció, és hogy ki fogják-e húzni az első év végéig. Akarja tudni, miből jöttem rá az összeférhetetlenségre? Mármint a szennyvíztisztítón túl; az minden gyarmatnak kijár.

– Hogyne.

Ferro koppantott egyet a kommunikátor kijelzőjén, és átadta nekem a konténerek listáját.

– Rendben – mondta Ferro. – Először is az élelmiszerkészlet. Minden gyarmat fejenként háromhavi ruhával és ugyanennyi alapvető élelmiszerrel van ellátva, valamint még egy hónapra elegendő szárazélelemmel, hogy a gyarmatnak legyen ideje vadászatba fogni, és a saját táplálékát előállítani. De maguknak hat hónapnyi élelmiszerük és kéthavi szárazellátmányuk van fejenként. Ilyen rakományt csak akkor látunk, ha Inkompatibilis Környezeti Rendszerrel számolnak, mert nem lehet azonnal megkezdeni a vadászatot és a földművelést. Az igazat megvallva, még egy IKR-hez képest is többet kaptak, mivel azoknak általában négy hónapnyi ruha és étel meg hat hétre elég szárazellátmány jár.

– Miért adnának nekünk a szokásosnál több élelmiszert? – kérdeztem. Erre speciel tudtam a választ, elvégre nekem kell vezetnem a gyarmatot, de szerettem volna próbára tenni Ferrót, vajon tényleg olyan jó-e, mint amilyennek hiszi magát.

Ferro elmosolyodott.

    – A válasz ott van az orra előtt, Mr. Perry: kétszer annyi talajjavító keverékkel és trágyával indulnak útnak. Ebből tudom, hogy az ottani talaj hajítófát sem ér, és a jelenlegi formájában nem lehet emberi táplálékot termeszteni rajta. A pluszélelmiszer révén több időhöz jutnak, ha egy tökkelütött elszúrná a talaj tápanyagpótlását.

 – Így van.

    – Ja – helyeselt Ferro. – Egy utolsó nyom: a gyógyszerkészletükben a szokásosnál is több a mérgezések ellátásához szükséges gyógyszer, ami az IKR-ekre jellemző. Ráadásul tele vannak állatorvosi ellenmérgekkel. Erről jut eszembe – vette ki Ferro a kezemből a kommunikátort, és újabb konténerlistát hívott elő rajta –, kétszer annyi takarmányt kaptak a haszonállatoknak.

– Maga a teherjegyzékek koronázatlan királya, Ferro – dicsértem meg. – Gondolkodott már rajta, hogy telepesnek áll?

– Nincs az az ég! – mondta Ferro. – Elég kolóniát felkészítettem már ahhoz, hogy tudjam, nem éppen életbiztosítás. Boldogan összerámolok és berakodok maguknak, aztán búcsút intek, és hazamegyek a Főnixre a feleségemhez meg a macskámhoz. Ne vegye sértésnek, Mr. Perry!

– Nem veszem – mondtam, és a teherjegyzék felé biccentettem. – Szóval a teherjegyzék alapján meg tudja állapítani, hogy sikerrel jár-e egy gyarmat? Akkor mit szól hozzánk?

– Tele vannak, mint a déli busz – mondta Ferro. – Minden rendben lesz. De a cuccuk egy része azért furcsa. A teherjegyzékben van olyan áru, amit még sosem rakodtam be telepeseknek. Többkonténernyi elavult szerszámot és gépet visznek magukkal. – Ferro visszaadta a teherjegyzéket.

– Nézze csak! Az összes felszerelésük meglesz egy kovácsműhelyhez. Ahogy az 1850-ben kinézett. Nem hittem volna, hogy ilyen egyáltalán még létezik. Úgy értem, a hagyományőrző fesztiválokon kívül.

Ránéztem a teherjegyzékre.

– A telepeseink egy része mennonita. Ha tehetik, nem dolgoznak modern gépekkel. Szerintük csak zavaró tényezők.

– Hány telepese ilyen izé-bizé, amit mondott? – kérdezte Ferro.

– Olyan kétszáz, kétszázötven – válaszoltam, és visszaadtam a kommunikátorát.

– Nos – mondta Ferro. – Akkor úgy néz ki, nagyjából mindenre fel vannak készülve, még a vadnyugati időutazásra is. Ha a gyarmat kudarcot vall, nem foghatják a felszerelésükre.

– Magyarul az én hibám lesz.

      – Valószínűleg.

– Azt hiszem, egy dologban megegyezhetünk: nem szeretnénk, ha a gyarmat kudarcot vallana – mondta Manfred Trujillo. – Szerintem nem kell ettől tartanunk, de azért néhány korábban meghozott döntés aggaszt, mert meg fogja nehezíteni a dolgunkat.

A tárgyalóasztal körül jó páran bólogattak. Láttam, ahogy a jobbomon Savitri jegyzetelt: írta, kik bólogattak. Az asztal másik végében Jane közönyösen ült, de tudtam, hogy ő is a fejeket számolja. A hírszerzésnél dolgozott. A vérévé vált.

Közeledtünk a Roanoke Tanács első hivatalos ülésének a végéhez, ahol Jane-nel ketten töltöttük be a kolóniafőnökök szerepét, és rajtunk kívül minden gyarmati világ egy-egy képviselőt delegált, ők lesznek a helyetteseink. Legalábbis elméletben. A való világban azonban a hatalmi harcok már most elkezdődtek.

Manfred Trujillo mindannyiójuknál előrébb járt. Trujillo erie-i képviselői minőségében már évekkel ezelőtt elkezdett nyomást gyakorolni a GYSZ törvényhozó testületére, hogy engedjék meg a gyarmatoknak új kolóniák létesítését. Egy kicsit mellre szívta, amikor a Gyarmatügyi Minisztérium elfogadta a javaslatát, de elfelejtette beültetni a vezetői székbe; azt meg még jobban mellre szívta, amikor kiderült, hogy mi vagyunk a gyarmat vezetői, akiket nem ismert, és akik nem különösebben rajongtak érte. De megvolt a magához való esze, hogy általánosságokba burkolja csalódottságát, és az értekezlet jelentős részében a lehető leghízelgőbb módon próbált minket megfúrni.

– Vegyük például ezt a testületet! – mondta Trujillo, és körbenézett az egybegyűlteken. – Az a feladat hárult ránk, hogy telepestársaink érdekeit képviseljük. Kétség sem férhet hozzá, hogy mindenki lelkiismeretesen fogja végezni ebbéli munkáját. De ez csak egy tanácsadó testület, amely a kormányzókat szolgálja... pusztán tanácsadó szerepkörben. Érdemes volna elgondolkodni rajta, vajon tényleg így tudjuk-e a legjobban érvényesíteni a kolónia érdekeit.

   Még ki sem hajóztunk, és máris forradalomról beszél, gondoltam. A régi szép időkben, amikor még megvolt az AgyGépem, a gondolatot így, ahogy van, át tudtam volna sugározni Jane-nek, de elkapta a pillantásomat, amely elég jól tolmácsolta gondolataimat.

– Az új kolóniákat a Gyarmatügyi Minisztérium jogszabályai szerint irányítják – mondta Jane. – A jogszabályok megkívánják, hogy a gyarmat vezetői gyakorolják az ügyviteli és a végrehajtói hatalmat. Így is elég nagy lesz a káosz, amikor megérkezünk, nem volna ideális minden egyes alkalommal megvárni, amíg döntéshozatalra képes létszámban felállunk.

– Távol álljon tőlem, hogy azt sugalljam, ne végezzék a dolgukat – mentegetőzött Trujillo. – Mindössze annyit akartam javasolni, hogy jó volna, ha nekünk is tevőleges hozzájárulásunk lenne benne. Sokunk azóta fáradozik a gyarmat sikerén, amióta a tervezőasztalon megszületett az ötlet. Rengeteg tapasztalattal rendelkezünk.

– Ezzel szemben mi csak pár hónapja keveredtünk bele – mondtam ki elhallgatott gondolatát.

– A folyamatot egy ideje értékes meglátásaikkal segítik elő – finomított rajta Trujillo. Ügyes. – Remélem, maguk is belátják, milyen előnyökkel kecsegtet, ha bevonnak minket a döntéshozatali eljárásba.

– Nekem úgy tűnik, a gyarmatosítási jogszabályokat okkal hozták meg – mondtam. – A GYM több tucat bolygó kolonizálását felügyelte. Akár még érthetnek is hozzá.

– Azok a telepesek a Föld hátrányos helyzetű nemzeteiből kerültek ki. Nincsenek olyan előnyös pozícióban, mint mi.

   Éreztem, hogy mellettem Savitrin idegesség lesz úrrá; a régi, GYSZ előtti időkben, a nyugati országok által gyarmatosított kolóniák arroganciája mindig is felpaprikázta.

– Mégis, milyen előnyökről beszélünk? – kérdezte Jane. – Johnnal együtt hét évet töltöttünk „azok a telepesek” és a leszármazottaik közt. Savitri is közülük való. Nem látom be, az asztalnál ülő többiek milyen előnyökkel bírnának vele szemben.

– Lehet, hogy szerencsétlenül fogalmaztam... – látta be Trujillo, de félbeszakítottam újabb békítő szándékú szurkálódását.

– Meglehet – mondtam. – Azonban a vita tárgytalan. A GYM-jogszabályok nem adnak sok mozgásteret az elsőhullámos gyarmatoknak, és nem tesznek engedményeket a telepeseknek nemzeti hovatartozás alapján. Szerintem ez bölcs hozzáállás, nem gondolja?

Trujillo egy pillanatra kihagyott. Feltűnően nem volt ínyére a beszélgetés iránya.

– Dehogynem.

– Öröm hallani. Úgyhogy egyelőre betartjuk ezeket a szabályokat. Nos – folytattam, mielőtt még Trujillo újra felszívta volna magát –, bárki másnak van még valami hozzászólnivalója?

– Földijeim egy része kifogásolja az elszállásolás rendjét – említette meg Paulo Gutierrez, Kamim képviselője.

– Mi a gond vele?

– Nem örülnek annak, hogy olyan messze kerültek a többi kartúmi telepestől.

– Az egész hajó legfeljebb pár száz méter hosszú – jelentettem ki. – És a kabinrendet könnyen lekérdezhetik a kommunikátoron. Nem jelenthet nehézséget, hogy megtalálják egymást.

– Értem én – mondta Gutierrez. – Csak azt hiszem, arra számítottak, hogy saját honfitársaikkal együtt szállásolják majd el őket.

– Pont ezt akartuk elkerülni. Tudja, amint leszállunk a Roanoke-on, egyikünk se lesz többé kartúmi, erie-i vagy kiotói. – Hiram Yoder felé biccentettem, aki visszabólintott. – Mindahányan roanoke-iak leszünk. Akár már most is elkezdhetjük. Jó, ha kétezer-ötszázan vagyunk, túl kevesen ahhoz, hogy tíz külön törzsre szakadjunk.

– Szép gondolat – mondta a ruszi Marie Black. – De nem hiszem, hogy a telepesek egyhamar elfelejtik majd, honnan jöttek.

       – Nem is várom el tőlük – jelentettem ki. – Nem szeretném, hogy elfeledjék, honnan jöttek. Azt remélem csak, hogy arra fognak koncentrálni, ahol vannak. Vagy nemsokára lesznek.

– A telepeseket a világaik szerint képviseljük – mondta Trujillo.

– Mert ez az ésszerű mondta Jane –, legalábbis most még az. Amikor a Roanoke-ra érkezünk, át kell majd gondolnunk ezt is.

Ez az aprósag pár másodpercre elcsendesítette őket.

A csung-kuói Marta Piro felemelte a kezét.

– A rossz nyelvek szerint két obin is elkísér minket a Roanoke-ra.

– Nem csak a rossz nyelvek szerint. Így igaz. Apacuka és Fundaluka együtt élnek velünk.

– Apacuka és Fundaluka? – csodálkozott a franklini Lee Chen.

– Zoë, a lányunk nevezte el őket még fiatalabb korában.

– Ha nem bánja, meg szeretném kérdezni, hogy került magukhoz két obin? – tudakolta Piro.

       – A lányunk házi kedvencként tartja őket – mondta Jane. A kijelentés ideges nevetést szült. Nem is olyan rossz. Miután Trujillo egy órán keresztül nem túl burkoltan ostorozott minket, jót fog tenni, ha olyan ember színében tűnünk fel, akik hátborzongató idegen lényeket tartanak otthon.

– Az első dolga az legyen, hogy azt a köcsög Trujillót kilöki egy hangárból – füstölgött Savitri, miután kiürült a terem.

– Nyugalom – mondtam. – Egyes emberek nehezen viselik, ha nem ők irányítanak.

– Gutierrez, Black és Trujillo külön politikai pártot alapítottak – csatlakozott Savitrihoz Jane. – És persze Trujillo rögtön Kranjichoz szaladt, hogy az értekezlet részleteit kikotyogja. Nagyon összemelegedtek.

– De nem tudnak beakasztani nekünk.

– Nem – mondta Jane. – A többi képviselő szemlátomást nem barátkozik Trujillóval, és a telepesek még csak most szállingóznak; nem volt ideje arra, hogy az erie-ieken kívül bárkit is megismerjen. De ha mégis, a GYM sosem cserélne le minket. Bell utálja Trujillót képviselősége kezdetétől fogva. Azzal, hogy megvalósította Trujillo ötletét, de minket rakott a vezetői székbe, vele szúrt ki.

– Rybicki tábornok figyelmeztetett minket, hogy a politikai helyzet egyre fokozódik.

– Rybicki tábornok hajlamos visszatartani fontos információkat – mondta Jane.

– Lehet, hogy igazad van, de ez egyszer fején találta a szöget. Egyébként meg ráérünk később aggódni miatta! Bőven van dolgunk így is, és amint elhagyja a Magellan a Főnix-állomást, még ennél is jobban el leszünk foglalva. Ha már irt tartunk, megígértem Zoënak, hogy holnap leviszem a Főnix felszínére. Jön velem valaki? Zoëval és az obin ikrekkel megyek.

– Kihagyom – mondta Savitri. – Még csak szoktatom magam Apacukához és Fundalukához.

– Már vagy nyolc éve ismeri őket.

– Tényleg. És ez alatt a nyolc év alatt egyszer sem töltöttem velük öt percnél többet. Várnék még a társaságuk hosszabb élvezetével.

– Rendben – hagytam rá, és Jane-hez fordultam. – Hát te?

– Szilard tábornokhoz vagyok hivatalos – válaszolta. Szilard a Különleges Erők parancsnoka volt. – Szeretné megtudni, mi újság velem.

– Rendben, de nem tudod, miről maradsz le.

– Mit fogtok odalenn csinálni? – kérdezte Jane.

       – Meglátogatjuk Zoë szüleit. A másik szüleit.

Zoë apjának és az anyjának a sírjánál álltam, amelyen Zoë neve is ott állt, valamint Zoë születésének és halálozásának az éve, amit abban a hiszemben véstek fel, hogy egy gyarmati támadásban halt meg. Legalább annyira tévedtek, mint az apjával kapcsolatban, bár az apja esetében a tévedés oka már messze nem volt ilyen nyilvánvaló. Csak az anyjáét tüntették fel helyesen. Zoë lehajolt a sírhoz, és letette a virágot, amit hozott, hogy közelebb kerülhessen a nevekhez; Apacuka és Fundaluka éppen csak annyi időre kapcsolták be a tudatukat, hogy tíz másodpercnyi eksztázisba kerüljenek, amiért Boutin síremlékénél vannak, majd kikapcsolták, és egy félreeső helyen szemtelenül álldogáltak.

– Emlékszem, hogy mikor voltunk itt utoljára – mondta Zoë. A csokrocska a sírkövön megtámasztva nyugodott. – Aznap kérdezte meg tőlem Jane, hogy akarok-e veletek élni.

– Így van. Te hamarabb tudtad meg, hogy együtt fogsz élni velem, mint én, hogy veletek.

– Azt hittem, Jane-nel szerelmesek voltatok egymásba – mondta Zoë. – Hogy együtt akartatok élni.

– Szerelmesek is voltunk. És együtt is akartunk élni. De ennél bonyolultabb volt a helyzet.

– A mi kis családunkban minden bonyolult – panaszolta Zoë. – Te nyolcvannyolc éves vagy. Jane eggyel idősebb nálam. Egy áruló lánya vagyok.

– És az egész világegyetemen te vagy az egyetlen lány, akinek saját obin kísérete van.

– Ha ez nem bonyolult... – sóhajtott Zoë. – Nappal átlagos gyerek vagyok, este egy egész idegen faj imád.

– Lehetne rosszabb is.

– Hát, lehetne. Azt hinné az ember, ha egy komplett idegen faj imádatának tárgya, legalább néhanapján megcsinálják helyette a leckét. Ne hidd, hogy nem próbálkoztam!

– Nem akartuk, hogy a fejedbe szálljon.

– Kösz – felelte. A sírkőre mutatott. – Ez is olyan bonyolult. Én még élek, az apám helyett meg a klónját temették ide. Egyedül az anyám nyugszik itt. A vér szerinti anyám. Nagyon-nagyon bonyolult.

– Sajnálom.

Zoë vállat vont.

– Már egészen megszoktam. Nem olyan vészes. Legalább ad egy kis összehasonlítási alapot, nem? Ülhetnék az iskolában, és hallgathatnám Anjali és Chadna panaszáradatát, hogy milyen bonyolult egy életük van, ehelyett azt gondolom magamban, hogy „csajok, nektek fogalmatok sincs, mi az a bonyolult élet”.

– Jó hallani, hogy ennyire jól veszed.

– Próbálkozom. Azért be kell vallanom, nem volt valami jó napom, amikor megmondtátok az igazságot apáról.

– Nekünk sem volt könnyű aznap, de azt gondoltuk, tudnod kell az igazságot.

– Értem – mondta Zoë, és felállt. – De akkor is, egyik nap még úgy kelek fel, hogy az apám szimpla tudós, de már úgy fekszem le, hogy tudom, az egész emberiséget elpusztíthatta volna. Eléggé fel tud kavarni.

– Az apád jól bánt veled – mondta. – Lehetett akárki, és tehetett akármit, ezt az egyet jól csinálta.

Zoë odajött hozzám, és megölelt.

– Köszönöm, hogy elhoztál ide. Jó ember vagy, nagyapó.

– Te is nagyszerű vagy, tinilány. Mehetünk?

– Egy pillanat – mondta, és visszament a sírkőhöz, gyorsan letérdelt és megpuszilta. Aztán felállt, és úgy toporgott, mint egy szégyenlős kamasz. – Amikor legutóbb itt jártam, akkor is ezt csináltam. Ki akartam próbálni, hogy ugyanolyan érzés-e most is.

– És olyan?

– Ja – válaszolta még mindig pironkodva. – Jól van, menjünk!

A temető kapuja felé vettük az irányt; kivettem a kommunikátoromat, és jeleztem egy taxinak, hogy fölvehet minket.

– Hogy tetszik a Magellan? – kérdeztem séta közben.

– Érdekes – felelte Zoë. – Rég voltam utoljára űrhajón. El is felejtettem, milyen érzés. És ez ráadásul akkora!

– Kétezer-ötszáz telepesnek kell beleférnie a cuccaikkal együtt.

– Értem én. Csak mondom, hogy nagy. De kezd megtelni. A telepesek már benn vannak. Egypárral találkoztam is. Úgy értem, a korombeliekkel.

– Vannak szimpatikusak?

– Egy-kettő – válaszolt Zoë. – Az egyik lányon látom is, hogy szeretne barátkozni velem, Gretchen Trujillónak hívják.

       – Azt mondod, Trujillo? – kérdeztem vissza.

Zoë bólintott.

– Miért, ismered?

– Az apját lehet, hogy igen.

– Kicsi a világ.

– És nemsokára még kisebb lesz.

– Éppen ez az – mondta Zoë, és körülnézett. – Vajon visszajövök még ide valaha?

– Egy új gyarmatra mész. Nem a túlvilágra.

Zoë erre elmosolyodott.

       – Úgy beszélsz, mintha nem láttad volna a sírkövet. A túlvilágon már jártam. Onnét visszajönni nem gond. Csak az élet az, amit nem lehet megszokni.

– Jane ledőlt pihenni – mondta Savitri, amikor visszaértünk Zoëval a luxuskabinunkba. – Azt mondta, nem érzi jól magát.

Erre felvontam a szemöldökömet; Jane világéletében makkegészséges volt, még akkor is, amikor egy normál, „A” méretű emberi testbe helyezték át.

– Hát, igen – vette észre a homlokráncolásomat Savitri. – Szerintem is furcsa. Azt mondta, minden rendben lesz, de legalább egy pár órán át ne zavarjuk.

– Rendben. Kösz. Zoëval úgyis felmegyünk a szabadidő-fedélzetre nézelődni. Velünk tart?

– Jane megkért, hogy egy-két dolgot nézzek át, mielőtt felkeltem – mondta Savitri. – Majd máskor.

– Keményebben dolgozik Jane keze alatt, mint mellettem bármikor.

– Az ösztönző főnöki hozzáállás teszi.

– Na, jól nézünk ki!

Savitri elhessegetett.

– Megpingelem a kommunikátorát, ha Jane felkelt – mondta. – Most pedig menjen! Nem tudok a munkámra koncentrálni.

A Magellan szabadidő-fedélzetét úgy alakították ki, mint egy kisebb parkot, amit a telepesek családostul leptek el, hogy feltérképezzék, mivel üssék el az időt az ugráspont eléréséig, majd onnét a Roanoke-ra tartó egyhetes utunkon. Amint megérkeztünk, Zoë kiszúrt három lányt, integetett nekik, mire az egyikük visszaintegetett, és hívta, hogy csatlakozzon hozzájuk. Vajon Gretchen

Trujillo volt az? Zoë egyetlen pillantással búcsúzott el tőlem. Körbesétáltam a fedélzetet, és a telepestársaimat nézegettem. Nemsokára megtudják, hogy én vagyok a gyarmat kormányzója, most azonban még biztonságos, boldog homály fedte kilétemet.

Első pillantásra a telepesek szabadon jártak-keltek egymás közt, de pár perc után észrevettem némi klikkesedést, egyes telepesek különálló csoportokba rendeződtek. Az angol számított a gyarmatok közös nyelvének, de minden világnak megvolt a saját nyelve, melyet az eredeti gyarmatosítóktól örököltek.

Ezekből a nyelvekből csíptem el egy-egy szót séta közben: spanyolból, kínaiból, portugálból, oroszból és németből.

– Maga is hallja? – kérdezte valaki mögöttem. Megfordultam, és láttam, Trujillo az. – A különféle nyelveket. – Elmosolyodott. – A régi világból megmaradt csökevények, ezt gondolja, ugye? Kétlem azonban, hogy feladnák, ha a Roanoke-ra érünk.

– Így akarja finoman beadagolni nekem, hogy a telepesek nem fogják egymás lábát taposni, hogy újdonsült roanoke-bélivé váljanak?

– Csak egy megjegyzés volt. És biztos vagyok abban, hogy idővel mind... roanoke-bélivé válunk – mondta Trujillo, aki a „roanoke-bélivét” úgy ejtette ki, mintha valami tüskés dolgot kellett volna lenyelnie. – De bele fog telni egy kis időbe. Sőt, előfordulhat, hogy hosszabb időszak lesz, mint azt e pillanatban gondolná. Elvégre valami újdonsággal kísérletezünk. Nemcsak egy régi gyarmatról hozunk telepeseket, hanem tíz különböző kultúrát vegyítünk egybe. Az őszinteség kedvéért el kell mondanom, vannak fenntartásaim ezzel kapcsolatban. Szerintem a Gyarmatügyi Minisztériumnak az eredeti javaslatomat kellett volna elfogadnia, és egyetlen kolóniáról kiállítania a telepesgárdát.

– Ilyen ez a bürokrácia. Mindig belerondítanak a tökéletes tervekbe.

   – Hát, igen – mondta Trujillo, és egy lanyha kézmozdulattal egy kalap alá vonta a soknyelvű telepeseket, beleértve engem is. – Ebbe az egészbe persze erősen belejátszik a különháborúm Bell miniszter asszonnyal. Ő a kezdetektől fogva ellenezte a Roanoke-ot, de a gyarmatok annyira komoly nyomást gyakoroltak rá, hogy nem tudta megakadályozni a tervet. Azt azonban elérte, hogy a lehető legkínkeservesebben lehessen csak irányítani. Ebbe beletartozik az is, hogy a gyarmat vezetését két jóindulatú újoncra bízták, akiknek fogalmuk sincs, mitől kell óvakodni ilyen helyzetben, és akik nagyszerű bűnbakok lesznek, ha a kolónia kudarcot vall.

– Azt akarja mondani, hogy bábuk vagyunk?

– Azt, hogy maga meg a felesége intelligensek, rátermettek és politikailag feláldozhatóak – mondta Trujillo. – De ha a gyarmat csődöt mond, maguk viszik el a balhét, nem pedig Bell.

– Még ha ő is választott ki minket – tettem hozzá.

– Valóban? – kérdezett vissza Trujillo. – Úgy hallottam, Rybicki tábornok javasolta önöket a posztra. Ő eléggé védve van a politikai következményektől, mert GYV-s, nekik nem kell törődniük a politikával. Nem, ha kiborul a bili, Perry, akkor a szar lefelé fog gurulni, egyenesen magára és a feleségére.

– Ha annyira biztos abban, hogy el fog hasalni a kolónia, miért van itt?

– Abban vagyok biztos, hogy elhasalhat – javított ki Trujillo. – És hogy vannak, akik örömmel vennék a bukását, többek közt Bell miniszter asszony, és akik revánsot véve politikai ellenfeleiken még saját alkalmatlanságukat is palástolhatnák. Ők egyértelműen a kudarcunkra játszanak. Ez ellen csak azok tehetnek bármit is, akikben egyszerre van meg az elszántság és a szükséges tapasztalat, hogy biztosítsák a kolónia fennmaradását.

– Mint például maga.

Trujillo közelebb lépett.

– Perry, megértem, milyen könnyű azt hinni, hogy egyedül a nagyképűség mondatja ezt velem. De tényleg. Ugyanakkor szeretném, ha más szemszögből is megvizsgálná a dolgot. Azért van itt ezen a hajón kétezer-ötszáz ember, mert én hat éve felálltam a GYSZ Képviselőházában, és a gyarmatosítási jogainkat követeltem. Miattam kerültek ide ezek az emberek, és mivel nem tudtam megakadályozni Bellt meg a bűntársait abban, hogy önmegsemmisítő üzemmódra állítsák be ezt a gyarmatot, miattam kerültek veszélybe. Nem azért ajánlottam fel vezetői segítségemet, mert ragaszkodom a hatalomhoz, hanem azért, mert a GYM jó szándékának ismeretében valószínűleg minden segítségre szüksége lesz. Akik reggel körülülték az asztalt, évek óta ezzel kelnek és fekszenek. Nélkülünk gyors és biztos bukásnak néz elébe.

– Nagyra értékelem a vezetői készségünkbe vetett hitét.

– Hát nem érti, mit mondok? – kérdezte Trujillo. – Az ég szerelmére, Perry, azt akarom, hogy sikerrel járjon! Hogy a kolónia sikerrel járjon. A legkevésbé sem szeretném aláásni a maguk tekintélyét. Ha ezt tenném, azzal a gyarmat összes lakosának az életét sodornám veszélybe. Nem velem kell megküzdenie. Én csak segíteni szeretnék megvívni a harcot a valódi ellenfeleivel.

– Maga szerint a Gyarmatügyi Minisztérium csak azért áldozna fel kétezer– ötszáz embert, hogy keresztbe tegyen magának.

– Nem – mondta Trujillo. – Azért nem. De azért, hogy ne kérdőjelezzék meg a bevett kolonizációs gyakorlatot? Hogy a GYSZ sakkban tartsa a gyarmatait? Kétezer-ötszáz telepes élete csekély ár ilyesmiért. Ha ért valamicskét a gyarmatosításhoz, akkor tudja, hogy általában kétezer-ötszáz telepesből áll egy magkolónia. Időről időre elveszítünk egyet-egyet; ezek előre kalkulált veszteségek. Hozzászoktunk. Hiszen nem kétezer-ötszáz emberről van szó, csak egy magkolóniáról. Éppen itt válik érdekessé a dolog. A GYM gyarmatosítási protokolljának elvárásaiba bőven belefér egy elveszett magkolónia. De a telepesek tíz különálló GYSZ-világról érkeznek, és mindegyikük először gyarmatosítana. Vagyis mind a tíz világ megsínylené a gyarmat elvesztését. Megrendítené nemzeti öntudatukat. Akkor aztán a GYM az orruk alá dörgölné a dolgot, és azt mondaná: „Látjátok? Ezért nem engedünk titeket gyarmatosítani. Ettől akarunk megóvni benneteket.” Ezt a dumát fogják lenyomni a gyarmatok torkán, amit minden kolónia le fog nyeli, és ezzel vissza is tértünk a fennálló rendhez.

– Érdekes elmélet.

– Perry, maga évekig a Gyarmati Véderőnél szolgált – mondta Trujillo. – Tudja, mi a végeredménye a GYSZ politikájának. Őszintén a szemembe meri mondani a tapasztalatai ismeretében, hogy az általam vázolt forgatókönyv teljesen kizárható?

Hallgattam. Trujillo gyászos vigyorra húzta a szájat.

    – Gondolja csak végig, Perry! Érdemes lesz észben tartaniuk, amikor a feleségével közösen elzárkóznak valamelyik javaslatunktól a legközelebbi tanácsadói értekezleten. Bízom magában, hogy a gyarmat legjobb érdekei szerint fog cselekedni. Ekkor megpillantott valamit a hátam mögött, és kíváncsian nyújtogatta a nyakát. – Ahogy nézem, a lányaink már összebarátkoztak.

Megfordultam, és láttam, amint Zoë lelkesen traccsol azzal a lánnyal, aki az előbb visszaintegetett neki.

– Úgy látszik.

       – Jól megvannak egymással – mondta Trujillo. – Azt hiszem, ezzel kezdődik Roanoke gyarmatának története. Akár mi is követhetnénk a példájukat.

– Nem hiszem, hogy be tudnám venni Manfred Trujillo önzetlenségét – mondta Jane. Az ágyában ült, hátát párnák támasztották fel. Babar az ágy végében fetrengett, a farka elégedetten dobolt a paplanon.

– Akkor már ketten vagyunk. – Az ágy mellett, egy széken ültem. – A gond az, hogy nem tudom megcáfolni, amit mond.

– Miért nem? – kérdezte Jane. Az éjjeliszekrényen álló vizeskancsóért nyúlt, de nagyon ki kellett volna facsarodnia hozzá. Megfogtam a kancsót, a mellette lévő poharat, és töltöttem a vízből.

– Emlékszel, mit mondott Apacuka a Roanoke-ról? – válaszoltam egy kérdéssel, miközben átadtam a poharat neki.

– Kösz – mondta, és vagy öt másodperc alatt lehúzta az egész poharat.

– Hűha! Biztos, hogy jobban érzed magad?

– Megvagyok. Csak szomjazom.

Visszaadta a poharat, én pedig töltöttem neki még egyet. Ezt már illedelmesebben kortyolgatta.

– Mit mondott Apacuka a Roanoke-ról?

– Azt, hogy a bolygó még mindig obin fennhatóság alatt áll. Ha a Gyarmatügyi Minisztérium komolyan azzal számol, hogy a kolónia odavész, akkor ez még bele is illik a képbe.

– Miért cserélnél el egy bolygót, amelyikről tudod, hogy a telepeseid úgysem fogják benépesíteni? – kérdezte Jane.

– Pontosan – válaszoltam. – És még valami: ma lenn jártam a raktárrészlegben, és végignéztük a teherjegyzéket a raktárfőnökkel. Azt mondta, tele vagyunk elavult gépekkel.

– Biztos a mennoniták miatt – tippelt Jane, és belekortyolt a vizébe.

– Én is ezt mondtam – jelentettem ki. – De a Trujillóval folytatott beszélgetésem után még egyszer megnéztem a teherjegyzéket. A rakományfőnöknek igaza van. Több ócska kacatunk van, mint amit a mennonitákra foghatnánk.

– Azaz nincs elég felszerelésünk – szögezte le Jane.

– Épp ez a lényeg! – mondtam. – Pont, hogy van. Van egy rakat elavult ócskavasunk, de nem a modern technológia helyett, hanem azonfölül.

Jane elgondolkodott ezen.

– Szerinted mit jelenthet? – kérdezte.

– Nem tudom, hogy jelent-e egyáltalán bármit is – válaszoltam. – Az ellátmány kiosztásában mindig követnek el hibákat. Emlékszem, egyszer még a GYV-nél térdzoknikat kaptunk gyógyszerek és kötszerek helyett. Meglehet, ez is ilyen baklövés, csak pár nagyságrenddel nagyobb.

– Meg kéne kérdeznünk Rybicki tábornokot – javasolta Jane.

– Nincs az állomáson. Ma reggel ment el a Korallra, képzelheted... A hivatalban azt mondták, egy új bolygóvédelmi rendszer hibaellenőrzésénél felügyelősködik. Egy szabványhétig nem jön vissza. Erre megkértem a hivatalt, hogy nézzék át a gyarmat leltárát a kedvemért. De nekik persze nem sürgős, nyilván nem értik, mi köze van ennek a kolónia boldogulásához. Épp elég gondjuk van így is, nem fognak törődni vele az indulásunkig. Pedig lehet, hogy valami nem stimmel.

– Ha tényleg nem stimmel valami, akkor nincs sok időnk arra, hogy kitaláljuk, mi az – mondta Jane.

– Tudom. Akármennyire is szeretném Trujillót egyszerű nagyzoló pöcsként elkönyvelni, lehet, hogy valóban a gyarmat érdekeit tartja szem előtt. Ami szörnyű, pláne a mostani körülmények közt.

– Vagy egy nagyzoló pöcs, aki egyben a gyarmat érdekeit is szem előtt tartja – kombinált Jane.

– Te örök optimista!

– Kérd meg Savitrit, nézze át a teherjegyzéket! Hátha ő meg tudja mondani, mi hiányzik. Utasításomra alaposan utánanézett a legutóbbi magkolóniáknak. Ha valami nem stimmel, ő biztosan megtalálja.

– Jól megdolgoztatod.

Jane vállat vont.

– Sosem használtad ki Savitri képességeit. Ezért vettem fel. Sokkal többre képes, mint gondolod. Bár ez nem csak a te hibád. A legrosszabb, amivel szembekerültél, azok a félkegyelmű Chengelpet testvérek voltak.

– Ezt csak azért mondod, mert még sosem próbáltál meg zöld ágra vergődni velük. Legalább egyszer meg kellett volna próbálnod.

– Ha nekem jutottak volna, egy alkalom is elég lett volna rá.

– Milyen volt a mai találkozód Szilard tábornokkal? – tereltem el a szót, mielőtt nagyobb folt esett volna a becsületemen.

– Semmi különös – vont vállat Jane. – Egyébként pont olyasmiket mondott nekem, mint neked Trujillo.

– Hogy a GYM azt szeretné, ha a gyarmat kudarcot vallana? – kérdeztem rá.

– Nem. Azt, hogy olyan politikai játszmák kellős közepébe csöppentünk, amihez lövésünk sincs.

– Mint például?

– Nem tért ki a részletekre. Azt mondta, megbízik a rátermettségünkben. Megkérdezte tőlem, hogy szeretném-e visszakapni a régi különleges testemet a biztonság kedvéért.

– Ez a Szilard tábornok... Elsőrangú mókamester.

– Azért nem pusztán viccből mondta – figyelmeztetett Jane, majd békéltetőn felemelte a kezét, amikor zavartan ránéztem. – Nincs meg neki a régi testem. Nem ezért mondom. Csak azt akarta ezzel jelezni, hogy nem szeretné, ha módosítatlan testtel indulnék el a gyarmatra.

– Milyen vidám gondolat! – jegyeztem meg. Észrevettem, hogy Jane elkezdett verejtékezni. A homlokára tettem a kezem. – Azt hiszem, összeszedtél egy kis lázat. Ilyen se volt még.

– Módosítatlan test. Előbb-utóbb úgyis bekövetkezett volna.

– Hozok még vizet.

– Ne! Nem vagyok szomjas. Ezzel szemben kopog a szemem az éhségtől.

– Megnézem, mit hozhatok neked a hajókonyháról. Mit kérsz?

– Mijük van?

– Nagyjából minden.

– Jó, akkor mindenből kérek.

Elővettem a kommunikátoromat, hogy rendeljek a konyháról.

– Még jó, hogy a Magellanra kétszer annyi ennivalót hordtak fel.

– Amilyen éhes vagyok, nem sokáig fog tartani.

– Rendben, de azt hiszem, a régi közmondás szerint a lázat ki kell éheztetni.

– Az én esetemben a régi közmondás baromira téved.

NÉGY

– Tisztára, mint egy szilveszteri buli! – mondta Zoë a szabadidő-fedélzeten, miközben kicsiny emelvényünk magaslatáról a dajdajozó telepestömeget kémlelte. Egy hete utaztunk a Magellanon, és alig öt percre voltunk a roanoke-i ugrásunktól.

– Pontosan, akár egy szilveszteri buli – értettem egyet a lányommal. – Amikor ugrunk, onnantól fogva hivatalosan is elkezd ketyegni a gyarmat órája. Az lesz a roanoke-i időszámítás szerinti első év első napjának nulla órája, nulla perce, első másodperce. Kapaszkodjatok: huszonöt óra nyolcperces napok következnek, meg háromszázöt napos évek!

– Gyakrabban lesz születésnapom – fűzte hozzá Zoë.

– Igen, és tovább is fog tartani.

Mellettünk Savitri és Jane éppen tárgyaltak valamiről, amit Savitri kérdezett le a kommunikátorán. Egy ideig még akartam húzni őket azzal, hogy ilyenkor is csak a munkán jár az eszük, de aztán meggondoltam magam. Rövid idő alatt a gyarmati vezetés fő szervezőerejévé váltak, ami egyáltalán nem meglepő. Ha szerintük most azonnal kellett megbeszélniük a dolgot, akkor az jó eséllyel nem tűrt halasztást.

Jane-ék alkották a csapat agyát, én meg a PR-os voltam. A hét folyamán sok-sok órát töltöttem telepescsoportokkal, és a Roanoke-kal, velem, Jane-nel meg minden mással kapcsolatos kérdéseiket válaszolgattam meg. Minden csoportnak megvolt a maga sajátsága és különcsége. Az erie-i telepesek egy leheletnyit távolságtartóak voltak (ezzel Trujillo véleményét is tükrözve, aki végig hátul ült), de hamar feloldódtak, amikor bolondozni kezdtem, és középiskolai spanyoltudásomat elővéve makogtam, mire a társalgás arra terelődött, hogy az Erie-n milyen „újspanyol” szavakat találtak ki a helyi növényekre és állatokra.

A kiotói mennoniták ezzel szemben jó kedéllyel köszöntöttek, és megajándékoztak egy gyümölcsös rétessel. A repiajándék átadása után azonban a gyarmati igazgatás minden apróságáról kegyetlenül kifaggattak, amin Hiram

Yoder nagyon jót mulatott. „Egyszerű életet élünk, de attól még nem vagyunk együgyűek”, mondta nekem később. A kartúmi telepesek még mindig duzzogtak, amiért nem egy tömbben szállásoltuk el őket. A frankliniek azt akarták megkérdezni, hogy mekkora támogatást kapunk a Gyarmati Szövetségtől, és hogy hazalátogathatnak-e majd a Franklinre. Albion telepesei az iránt érdeklődtek, milyen haditerveink vannak arra az esetre, ha a Roanoke-ot megtámadnák. A főnixiek pedig azt szerették volna megtudni, lesz-e idejük a gyarmatosítással eltöltött, fáradságos napjuk után egy softballbajnokság beindítására.

Apró-cseprő és jelentős problémákkal, hatalmasakkal és hétköznapiakkal, halaszthatatlanokkal és komolytalanokkal egyaránt megkerestek, és nekem diplomatikusan kellett megfelelnem rájuk, hogy ha magukkal a válaszaimmal nem is elégedtek meg, azért mégis elégedetten távozzanak, amiért komolyan veszik aggodalmaikat. Békebírói tapasztalatom felbecsülhetetlen segítséget nyújtott ebben. Nemcsak azért, mert mindenre megoldást kellett találnom, hanem mert többévnyi gyakorlatom volt más emberek meghallgatásában, és abban, hogy megnyugtassam őket, valamit tenni fogok az érdekükben. A Magellanon eltöltött hetünk végére a telepesek már akkor is hozzám fordultak, ha kocsmai fogadásaikat és összezördüléseiket kellett elrendezni – akár a régi, szép időkben.

A telepesfórum és a gyarmatosítók ügyeinek megvitatása nekem személy szerint is jól jött – tudnom kellett, miféle emberekkel vagyok körülvéve, és látnom kellett, hogy egymással mennyire jönnek ki. Nem fogadtam el Trujillo elméletét a soknyelvű gyarmat hivatali szabotázsakciójáról, de a békés együttélésről sem vizionáltam rózsaszín szemüvegen keresztül. Aznap, amikor a Magellan elindult, volt is rögtön egy összetűzés: kamasz fiúk egy csoportja belekötött egy másik világról származó kamasz fiúk csoportjába. Gretchen Trujillo és Zoë szerencsére addig cikizte a srácokat, amíg meghunyászkodtak, ezzel is bizonyítva, hogy sosem szabad a bakfislányok megvetését lebecsülni, majd amikor a vacsoránál Zoë elmesélte a történteket, Jane-nel mindketten az eszünkbe véstük. A kamaszok lehetnek hülyék és csökött agyúak, de általában a felnőttektől kapott minták alapján viselkednek úgy, ahogyan.

Másnap kidobósbajnokságot hirdettünk a kamaszoknak, mondván, a kidobóst valamilyen formában minden gyarmaton ismerik. Elejtettünk egykét megjegyzést a gyarmatok képviselőinek, hogy jó lenne, ha a gyerekeik tiszteletüket tennék a bajnokságon. Sokan el is jöttek (a Magellanon egy nap alatt kifogytak tennivalóikból, és nem tudták mivel elütni az időt), így hát tíz nyolcas csapatot küldhettünk pályára, melyeket sorshúzással válogattunk össze, elejét véve még a kísértésnek is, hogy újra kolóniák szerint álljanak fel. Majd ezt követően úgy írtuk ki a bajnokság meccseit, hogy a döntő pont a roanoke-i ugrás előtt fejeződjön be. Ezzel lefoglaltuk a kamasz gyerekeket, és egyúttal rábírtuk őket arra, hogy a többi kolónia fiataljaival barátkozzanak.

Az első nap végére már a felnőttek is a meccseket nézték – nekik sem volt jobb dolguk. A második nap végére láttam, hogy a különböző gyarmatok felnőttei egymás közt latolgatták a döntőbe jutás esélyeit. Lassan, de biztosan haladtunk.

A harmadik nap végére Jane-nek már egy ad hoc fogadóirodát is fel kellett számolnia. Jól van, talán nem minden fejlemény haladás. De mit tehetnénk?

Persze sem Jane, sem én nem ringattuk magunkat abba a hitbe, hogy a kidobós egyetemes békét teremthet. Ezt nem várhattuk el egy pattogós piros labdával űzött játéktól. Trujillo szabotázs-forgatókönyvét például nem lehetett egyetlen csattanós „dajajng!”-gal kidobni. De az egyetemes béke még várhat. Nekünk az is elég volt, ha az emberek találkoztak egymással, és megszokták egymás jelenlétét. Ezt a célt a mi kis kidobósbajnokságunk el is érte.

    A kidobósdöntő és a díjátadási ünnepség után, ahol az esélytelenebbnek kikiáltott Sárkányok csapata elsöprő győzelmet aratott a korábban veretlen Nyálkagombák csapata ellen – akiket már csak a nevük miatt is imádtam –, a telepesek java része a szabadidő-fedélzeten maradt, és várták az ugrásig hátralevő néhány percet. A fedélzeten található információs monitorok mindegyike a Magellan elülső nézetét mutatta, amely most még vaksötét volt, de amint megtörtént az ugrás, a Roanoke fogja betölteni. A telepesek arcán izgatottság és boldogság tükröződött – és amikor Zoë azt mondta, hogy tisztára olyan, mint egy szilveszteri buli, a fején találta a szöget.

– Mennyi van még hátra? – kérdezte tőlem Zoë.

Megnéztem a kommunikátorom.

– O-ó! – mondtam. – Egy perc, húsz másodperc.

– Hadd nézzem csak! – mondta Zoë, és kikapta a kezemből a kommunikátort. Aztán megragadta a mikrofont, amivel az előbb gratuláltam a Sárkányoknak a győzelmükhöz.

– Hahó! – szólt bele, és hangja beterítette a fedélzetet. – Egy perc múlva ugrunk!

Üdvrivalgás támadt a telepesek közt, és Zoë vállalkozott arra, hogy öt másodpercenként bemondja a hátralévő időt. Gretchen Trujillo és egypár fiú odarohant az emelvényhez, és felkapaszkodtak Zoë mellé; az egyik fiú átölelte Zoë derekát.

– Nocsak! – mondtam Jane-nek, és Zoëra mutattam. – Látod ezt?

Jane odanézett.

– Enzo lesz az.

– Enzo? – kérdeztem vissza. – Nőtt egy Enzónk?

– Nyugi, nagypapó – mondta Jane, és tőle igen szokatlan módon átölelte a derekamat. Általában csak akkor szokta a szeretetét így kimutatni, ha magunk vagyunk. De azóta, hogy felépült a lázából, sokkal bújósabb lett.

– Tudod jól, hogy nem szeretem, amikor ezt csinálod. Oda a tekintélyem.

– Pofa be! – tett a helyemre Jane. Elvigyorodtam.

Már csak tíz másodperc volt hátra, és Zoë a barátaival együtt egyesével számolt vissza, amihez a telepesek is csatlakoztak. Amikor a nullához értek, hirtelen mindenki elcsendesedett, és a fejek a monitorok télé fordultak. Az egysíkú feketeség még egy örökkévalóságig tartó pillanatig betöltötte a képernyőt, aztán egy hatalmas, zöldeskékben játszó új világ képére váltott.

A fedélzeten örömujjongás szakadt tel a tömegből. Az emberek elkezdték ölelgetni és csókolgatni egymást, és jobb dallam híján a „Gyertyafény keringőt” énekelték üvöltve.

A feleségemhez hajoltam, és megcsókoltam

– Boldog új világot!

– Neked is boldog új világot! – mondta Jane, majd ő is megcsókolt, aztán mindkettőnket a földre terített Zoë, amikor közénk ugrott, és mindkettőnk arcára puszit nyomott.

Pár perccel később, amikor kibontakoztam Zoë és Jane öleléséből, láttam, hogy Savitri meredten nézi a hozzá legközelebb eső monitort.

– Nem fog elszaladni a bolygó. Most már megnyugodhat.

Kellett egy másodperc, mire Savitri felfogta, amit mondok.

– Hogy? – kérdezett vissza. Ingerültnek látszott.

– Azt mondtam... – kezdtem volna, de Savitri megint visszanézett a monitorra. Máshol járt az esze. Odamentem hozzá.

– Mi az?

Savitri visszanézett rám, és hirtelen olyan közel lépett, hogy azt hittem, meg akar csókolni. De nem tette, helyette a fülembe suttogott.

– Ez nem a Roanoke – mondta halkan, de nyomatékosan.

Hátrébb léptem, és most először minden figyelmemet a képernyőt betöltő bolygónak szenteltem. Az égitest zöld volt, és üde, akárcsak a Roanoke. A felhőtakarón keresztül felsejlettek a lenti földrészek körvonalai. Megpróbáltam emlékembe idézni Roanoke térképét, de a memóriám csütörtököt mondott. Annak idején elsősorban a folyótorkolatra koncentráltam, ahol majd a gyarmat megkezdi pályafutását, nem a földrészek formájára.

Visszamentem Savitrihoz, hogy összedugjuk a fejünket.

– Biztos benne?

– Biztos – felelte Savitri.

– Teljesen biztos?

– Igen.

– Akkor ez melyik bolygó?

– Nem tudom, és épp ez az! Szerintem senki se tudja.

– Hogyh...? – Zoë ekkor átrohant hozzánk, és kikövetelte Savitritól is az ölelést. Savitri megölelte, de egy pillanatra se vette le a szemét rólam.

– Zoë – mondtam –, visszaadnád a kommunikátoromat?

    – Persze – egyezett bele Zoë, és egy puszi kíséretében átnyújtotta. Amint elvettem, elkezdett rajta villogni az üzenetértesítő. Kevin Zane-től, a Magellan kapitányától jött.

– Nincs benne a leíró-adatbázisban – tájékoztatott Zane. – Gyorsan lekérdeztük, passzol-e hozzá valami a mérete és a tömege alapján. A legközelebbi találat az Omagh, és ez garantáltan nem az Omagh. Nincs a bolygó körüli pályáján GYSZ-műhold. Még nem repültünk teljes kört körülötte, de eddig semmilyen értelmes élet jelét nem látjuk rajta, sem a miénket, sem bárki másét.

– Sehogy se tudjuk megállapítani, hogy melyik bolygónál járunk? – kérdezte Jane. Olyan finoman vontam félre az ünneplőktől, amennyire csak lehetett, és Savitrira hagytam, hogy megmagyarázza a telepeseknek távollétünket.

– Először a csillagok alapján próbáljuk meghatározni a helyzetünket – mondta Zane. – A csillagok egymáshoz viszonyított helyzetéből indulunk ki, és összevetjük az általunk ismert égboltokkal. Ha ez nem jön össze, akkor nekilátunk a spektrumanalízisnek. Ha találunk egy-két felismerhető csillagot, azok alapján már be tudjuk lőni a pontos helyzetünket. De ez el fog tartani egy ideig. Egyelőre el vagyunk veszve.

– Lehet, hogy hülye kérdés – védekeztem –, de nem bírnák rükvercbe tenni ezt az izét?

– Elvileg igen – mondta Zane. – Az ugrás előtt viszont tudni kell, hogy hová akarunk ugrani, hogy ebből az információból meg lehessen tervezni a visszautat. Mi a Roanoke adatait programoztuk be. Ott kéne lennünk, de nem ott vagyunk.

– Valaki belepiszkált a navigációs rendszerükbe – jelentette ki Jane.

   – Sőt – tette hozzá Brion Justi, a Magellan első tisztje –, az ugrás után a főhajtóművek gépészeti irányítását kiiktatták. Vagyis szemmel tarthatjuk a hajtóművek állapotát, de nem táplálhatunk bele parancsokat sem innen a hajóhídról, sem a gépházból. A bolygóhoz közelebb ugyan ugorhatunk, de a kifelé ugráshoz, előbb el kéne távolodnunk a bolygó gravitációs mezőjétől. Itt ragadtunk

– Pályára álltunk? – Nem voltam szakértője a témának, de azt tudtam, hogy egy űrhajó nem mindig áll feltétlenül stabil pályán.

– Vannak manőverező hajtóműveink – mondta Justi. – Nem fogunk lezuhanni a bolygóra. De a hajtóművek ugrási távolságba sem fognak juttatni minket egyhamar. Még ha tudnánk is, hol vagyunk, e percben sehogy se juthatnánk haza.

– Szerintem nem volna célszerű ezt köztudomásra hozni – tanácsolta Zane. – Pillanatnyilag egyedül a hídszemélyzet tud a bolygóról és a hajtóművekről; a gépészeti legénység csak a hajtóművekről tud. Rögvest jelentettem önnek, amint a problémáról megbízható információim voltak. De egyelőre csak ennyien tudunk róla.

– Majdnem. Az asszisztensem is tudja.

– Elmondta az asszisztensének? – kérdezte Justi.

– Ő mondta el nekünk – vágta rá Jane –, még maga előtt.

– Savitri senkinek sem fogja kikotyogni – álltam érte jót. – Egyelőre köztünk marad. Viszont nem hallgathatjuk el sokáig az emberek elől.

– Értem – mondta Zane. – Időt kell nyernünk, amíg visszaszerezzük az irányítást a hajtóműveink fölött, és kitaláljuk, hol vagyunk. Ha előtte bárkinek eláruljuk, kitör a pánik.

– Ha újra működésbe tudják hozni egyáltalán – tette hozzá Jane. – És szőnyeg alá söprik a legfontosabb tényt, hogy a hajót valaki szabotálta.

– Nem söpörjük a szőnyeg alá – mondta Zane. – Ha visszaszerezzük az irányítást a hajtóművek fölött, azt is könnyebb lesz kideríteni, hogy ki tette.

– Nem futtatta le a hibaellenőrző teszteket a számítógépeken, mielőtt útnak indultunk?

– Már hogyne futtattuk volna! – felelte Zane sértődötten. – Mindenben követtük a szabályzat előírásait. Épp ez a baj. Hogy minden rendben volt. Most is minden rendben van. A technikai tisztemmel lefuttattam egy teljes rendszerdiagnosztikát. A diagnosztika mindent rendben lévőnek mutat. A számítógépek szerint a Roanoke körül keringünk, és teljesen urai vagyunk a hajtóműveinknek.

Ezen elgondolkodtam.

– A navigációs és a gépészeti rendszereikben hiba lépett fel – szűrtem le. – Hogy állnak az egyéb rendszereik?

– Egyelőre minden a legnagyobb rendben – mondta Zane. – De ha ez a valaki ki tudja iktatni a navigációs rendszerünket, a hajtóműveinket, és be tudja adni a számítógépeknek, hogy nem hibádzik semmi, akkor az összes többi rendszert is bármikor kiiktathatja.

– Állítsa le a rendszert! – utasította őt Jane. – A vészhelyzet esetére fenntartott rendszerek decentralizáltak. Az újraindítás alatt is működni fognak.

– Ez aztán nem fog sokat segíteni a pánik elkerülésében – mondta Justi. – És semmi sem biztosítja, hogy az újraindítás után visszakapjuk az irányítást. A számítógépek azt hiszik, hogy minden rendben, egyszerűen vissza fognak állni a jelenlegi állapotukra.

– De ha nem indítjuk újra, azzal azt kockáztatjuk, hogy a hajtóműveinkkel és a navigációnkkal bűvészkedő alak bármikor belepiszkálhat a létfenntartó berendezéseinkbe vagy a gravitációnkba – hoztam fel ellenérvként.

– Az az érzésem, ha a tettes a létfenntartó berendezéseinkkel vagy a gravitációnkkal akart volna szórakozni, már rég halottak lennénk – sejtette Zane.

– Amennyiben a véleményemre kíváncsiak, megmondom: így hagyom a rendszereinket, amíg megpróbálom kiebrudalni ezt a potyautast a navigációs rendszerünkből meg a gépészetünkből. Én vagyok a hajó kapitánya. Az én döntésem. Arra kérem önöket, adjanak rá időt, hogy kijavítsam a hibát, mielőtt értesítik a telepeseket!

Jane-re néztem. Vállat vont.

– Egy napot biztosan rá kell szánnunk, hogy előkészítsük a leszálláshoz a felszereléseinket tartalmazó konténereket. Számoljunk még rá pár napot, amíg a telepesek is felkészülnek a landolásra. Ennyi erővel most is nekiláthatnánk.

       – Ezzel viszont munkát adunk a raktérben szolgálatot teljesítő embereknek – hívtam fel rá Zane figyelmét.

– Ők azt hiszik, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kéne – mondta Zane.

       – Akkor csak holnap reggel kezdjen hozzá a rakomány-előkészítés munkálataihoz! Annyi időt kap, ameddig az első konténerek leszállításra alkalmasak nem lesznek. Ha addig nem deríti ki, mi okozhatta a problémát, így is, úgy is elmondjuk a telepeseknek Rendben?

       – Hát legyen – fogadta el Zane.

Az egyik tiszt odalépett Zane-hez, aki végre levette rólunk a tekintetét. Jane-hez fordultam.

– Mondd, mire gondolsz? – suttogtam.

– Azon gondolkodom, amit Trujillo mondott neked – felelte Jane, szintén suttogva. – Amikor azt mondta, hogy a Gyarmatügyi Minisztérium szabotálni akarja a gyarmatot, nem hiszem, hogy pont erre akart utalni.

– Ám ha nyomatékosítani akarják, hogy a gyarmatosítás veszélyes üzlet, és aggódtak, hogy akaratuk ellenére netán sikerre vihetjük a kolóniát, mégis elképzelhető.

– Vagyis kezdettől fogva egy elveszett gyarmatuk van.

– Elveszett gyarmat – csaptam egyből a homlokomra. – Édes istenem!

– Mi az?

– A Roanoke. A Földön is volt egy Roanoke. Az első angol gyarmat Amerikában.

– És?

– Eltűnt. A kormányzója visszament Angliába, hogy segítséget és utánpótlást kérjen, és mire visszatért, az összes telepes meghalt. Roanoke híres elveszett gyarmata.

– Nem árultak zsákbamacskát.

– Ja, de ha tényleg el akartak veszejteni minket, nem hiszem, hogy ennyire nyílt kányákkal játszottak volna.

– Ennek ellenére mégis belőlünk lesz Roanoke gyarmata, mert tényleg elvesztünk. Milyen ironikus! Jól kibaszott velünk a sors – foglalta össze.

– Perry, Sagan – szólt hozzánk Zane. – Jöjjenek csak!

– Mi az? – érdeklődtem.

– Találtunk valakit odakinn – tudatta. – Rejtjeles, szűk frekvenciatartományú sugáron kommunikál. Magukkal szeretne beszélni.

– Jó hír.

Zane tartózkodóan mordult egyet, és megnyomott egy gombot, hogy a hívónkat megjelenítse az interkomon.

– John Perry vagyok – jelentkeztem be. – Jane Sagan is velem van.

– Üdv, Perry őrnagy! – mondta a hang. – És üdv, Sagan hadnagy! Hú, micsoda megtiszteltetés, hogy szóba elegyedhetek veletek! Stross hadnagy vagyok a Különleges Erőktől. Az én feladatom, hogy tájékoztassalak benneteket a következő lépésekről.

– Maga tudja, mi történt velünk?

– Lássuk csak – felelte Stross –, odaugrottatok egy bolygóhoz, amiről azt hittétek, hogy a Roanoke, mire egy egészen másik bolygó körüli pályán találtátok magatokat, és most azt hiszitek, teljesen eltévedtetek. Zane kapitány pedig észrevette, hogy nem tudja irányítani a hajtóműveit. Nagyjából eltaláltam?

– Igen.

– Remek – örvendezett Stross. – Nos, van jó és rossz hírem is. A jó hír, hogy nem tévedtetek el. Pontosan tudjuk, hol vagytok. A rossz hír az, hogy egy jó darabig sehova se mentek onnét. Mindenről részletesen is tájékoztatlak majd titeket, amikor négyesben találkozunk. Mit szólnátok hozzá, mondjuk, egy negyedóra múlva?

– Hogy érti azt, hogy találkozunk? – kérdezett rá a kapitány. – Nem érzékelünk a térségben más hajókat. Sehogy sem tudjuk ellenőrizni, valóban az-e, akinek mondja magát.

– Sagan hadnagy kezeskedhet értem. És ha az érdekel, hol vagyok, válts a tizennégyes számú külső kamera képére, és kapcsold be a világítást!

Zane zavarba jött, és tanácstalannak látszott, majd biccentett a híd egyik tisztjének.

Zane felső monitorja életre kelt, és a hajótest jobb oldalának egy részét mutatta. Sötét volt, amíg egy reflektor be nem kapcsolt, és fénycsóvát nem eresztett.

– A hajótesten kívül semmit se látok – jegyezte meg a kapitány.

Valami megvillant, és hirtelen egy teknőcszerű képződmény lebegett be a kamera látképébe húsz centire a hajótesttől.

– Ez meg mi a fene?

A teknőc integetett.

– A kurva anyjába! – fakadt ki Jane.

– Maga tudja, mi ez?

Jane igent intett a fejével.

    – Egy gamerán – intézte szavait Zane-hez. – Ő Stross hadnagy. Az, akinek mondja magát. És azt hiszem, világnagy szarba keveredtünk.

– Hú, levegő! – mondta Stross hadnagy a hangár hatalmas terében kalimpálva a kezével. – Ritkán szoktam hasítani benne.

Stross lomhán, élvezkedve lebegett a levegőben, hála Zane-nek, aki lekapcsolta a hangárban a gravitációt Stross kedvéért, aki elsősorban mikrogravitációs közegben élt.

Jane mindent elmagyarázott, amíg a lifttel a hangárba ereszkedtünk. A gameránok is emberek (legalábbis a DNS-ük emberi származék, csak mást is kevertek bele), akiket gyökeresen átalakítottak, hogy az űr vákuumában éljenek és viruljanak. Ezért aztán páncéltestet kaptak, amely megvédi őket a vákuumtól és a kozmikus sugárzástól, egy külön szervet, amelyben génmódosított, szimbiotikus algák biztosítják a gameránnak az oxigént, valamint fotoszintetikus csíkokat, amellyel kiaknázhatják a napenergiát, végezetül minden végtagjuk végére egy-egy kezet. A Különleges Erők alakulatában szolgáltak. A GYV-gyalogosok körében terjengő, szélsőségesen mutáns Különlegesekről szóló pletykák tehát nem csupán pletykák. Harry Wilson barátomra gondoltam, akit még akkor ismertem meg, amikor beálltam a GYV-be katonának – ő élt-halt az ilyesmikért. Ha legközelebb találkozom vele, okvetlenül el fogom mesélni neki. Ha látom még valaha az életben.

Bár a Különleges Erők katonájaként Stross kifejezetten könnyedre vette a figurát, kezdve maníros, bizalmaskodó hanghordozásától (és itt a hangot most átvitt értelemben kell érteni; a hangszalagok ugyanis semmire sem lennének jók az űrben, úgyhogy nem kapott belőlük – a „hangját” a fejében lévő AgyGép generálta és küldte el a kommunikátorunkra) egészen a szórakozottságáig. Megvan rá a megfelelő kifejezés, hogy milyen lélek volt.

Űrült.

Zane nem pazarolta az idejét az udvariaskodással.

– Tudni akarom, hogy a pokolba vette át az uralmat a hajóm felett! – követelte Strosstól.

– A kék pirulával – mondta Stross még mindig kalimpálva. – Ez egy kód, ami virtuális gépet futtat a hardvereden. Erre épülnek rá a szoftvereid, ezért fogalmuk sincs arról, hogy nem a te hardvereden futnak. Ezért nem észlelik azt sem, hogy valami nem stimmel.

– Szedje le a gépeimről! – parancsolta Zane. – És aztán kopjon le a hajómról!

Stross három karját széttárta, a negyedikkel tovább evezett.

– Hát úgy nézek én ki, mint egy programozó? Ötletem sincs, hogy kell bekódolni, én csak működtetem. És a parancsaimat magasabb beosztású felettestől kapom. Sajnálom, kapitány!

– Hogy került ide? – kérdeztem tőle. – Tudom, hogy űrbéli körülményekhez van szokva, de lefogadom, hogy nincs saját ugróhajtóműve.

– Potyautaskodtam. Az elmúlt tíz napban a hajó testéhez tapadva utaztam, vártam, hogy mikor ugrotok. – Megkocogtatta a páncélját. – Beépített nanoálcázás. Meglehetősen új trükk. Ha nem akarom, hogy észrevegyetek, nem is fogtok.

– Tíz napig a hajótesten lógott? – hüledeztem.

– Annyira nem rossz – válaszolta Stross. – Elfoglaltam magam, a doktorimhoz olvastam. Összehasonlító irodalomtudomány. Elszórakozom vele. Nyilván távoktatásban.

– Jó magának – mondta Jane. – De szeretném, ha a mi helyzetünkre koncentrálnánk.

A hangja hidegen csengett, Zane forrongó dühének tökéletes ellentéteként.

– Rendben. Átpattintottam a vonatkozó dokumentumokat és parancsokat a kommunikátoraitokra, úgyhogy kedvetekre tanulmányozhatjátok. De az az ábra, hogy a bolygó, amiről azt gondoltátok, hogy a Roanoke, valójában kamu. Ez a bolygó az igazi Roanoke, ami fölött most vagyunk. Itt fogtok gyarmatosítani.

– De semmit sem tudunk a bolygóról vetettem közbe.

– Minden benne van a dokumentációban – mondta Stross. – Röviden annyi, hogy jobb bolygó, mint a másik. A biokémiája egy az egyben passzol az élelmiszerigényeinkhez. Azaz a tietekéhez. Az enyémhez nem. Egyből nekiláthattok legelni.

– Azt mondta, hogy a másik bolygót csak elterelés céljából mutatták meghozta ismét szóba Jane. – Kinek tereli el a figyelmét, miről?

– Ez hosszú.

– Meghallgatjuk.

– Jól van. Lássuk csak, azt tudjátok, hogy mi az a Konklávé?

ÖT

Jane-t mintha pofon vágták volna.

– Hogy mi? Mi az? Mi az a Konklávé? – kérdeztem. Zane-re néztem, aki tanácstalanul tárta szét a kezét. Ő se tudta.

– Ezek szerint összehozták – mondta kis szünet után Jane.

– Ja-ja – helyeselt Stross.

– Mi az a Konklávé? – ismételtem meg a kérdést.

– Idegen fajok szövetsége – mondta Jane, tovább méregetve Strosst. – Azt találták ki, hogy szövetségbe tömörülnek, megszerzik a hatalmat az űr itteni szeglete fölött, és megakadályozzák más fajok terjeszkedését. – Ekkor rám nézett. – Legutoljára pont akkor hallottam róluk, mielőtt a Huckleberryre jöttünk.

– Te erről tudtál, és nekem nem szóltál semmit?

– Parancsra – vágta rá Jane a kelleténél csípősebben. – Ez is része volt a megállapodásomnak. Én szabhattam meg a Különleges Erőktől való távozásom feltételeit, amennyiben cserébe mindent elfelejtek a Konklávéról, amit valaha hallottam. Akkor se mondhattam volna el neked, ha akartam volna. Meg különben sem lett volna mit. Még nagyon kezdeti fázisban volt a terv, és azok alapján, amit megtudtam róla, nem is nagyon haladtak vele. Ráadásul Charles Boutintól tudtam meg. Ő pedig nem éppen a legpártatlanabbul szemlélte a csillagközi politikát.

Jane-ből sütött a méreg, és nem tudtam eldönteni, hogy rám dühös, vagy csak a helyzet miatt. Jobbnak láttam nem erőltetni a dolgot, inkább Strosshoz fordultam.

– Mostanra viszont kezd aggasztó méreteket ölteni ez a Konklávé.

– Így van – mondta Stross. Lassan két éve. Az első húzása az volt, hogy a Konklávén kívül álló összes fajnak szólt, hogy szüntesse be a gyarmatosítást.

– Különben? –  kérdezte Zane.

– Különben a konklávé kiirtja az új gyarmatokat. Ez az oka ennek a csereberének. Beadtuk a konklávénak, hogy gyarmatot akarunk telepíteni egy új világra. De valójában egy teljesen másikra küldtük, amelyik nincs benne a nyilvántartásban, sehol sincs a térképeken, és egy nagyon szűk, befolyásos körön kívül senki se tud róla semmit. Engem leszámítva, hisz épp most mesélem. Es most már te is beletarozol a körbe. A konklávé készen állt rá, hogy még azelőtt letarolja Roanoke gyarmatát, hogy a telepeseiddel földet érsz. Most viszont nem tudnak támadásba lendülni, mert nem találnak titeket. Ez a konklávét rossz színben tűnteti fel: gyöngének és esendőnek. Ami ránk vet jó fényt. Úgy vettem ki, ez a sztori.

Most rajtam volt a sor, hogy felhúzzam magam.

– Szóval a Gyarmati Szövetség bújócskát játszik ezzel a Konklávéval? – csattantam fel. – Ez aztán pompás!

– Igen, pompás. Az azonban már kevésbé lesz pompás, ha rátok találnak.

– És mégis, meddig tart majd nekik? Ha ez akkora pofon a Konklávénak, amekkorának mondja, akkor nagy erőkkel fognak keresni minket.

       – Ebben igazad van. És amikor megtalálnak, kiirtanak. Úgyhogy ránk hárult a feladat, hogy elrejtsünk titeket a világ szeme elől. És ez az a rész, ami nagyon nem fog tetszeni nektek.

– Első szabály – mondtam Roanoke képviselőinek –, az égvilágon semmilyen kapcsolatot nem tarthat fenn Roanoke gyarmata a Gyarmati Szövetség többi tagjával.

Az asztal körül kitört a káosz.

Jane ült az asztalfőn, én az asztalvégen, és vártuk, hogy lecsendesedjen a hőzöngés. Jó pár percig eltartott.

– Ezek meg vannak húzatva! – méltatlankodott Marie Black.

       – Abszolút egyetértek – helyeseltem. – De minden egyes alkalommal, amikor a Roanoke felveszi a kapcsolatot valamelyik másik gyarmatvilággal, nyomot hagyunk magunk után, ami visszavezet hozzánk. Egy-egy űrhajó legénységében akár több százan is dolgozhatnak. Nem várhatjuk el, hogy senki se szóljon a barátainak vagy a házastársának. És ahogy azt maguk is tudják, mindenki keresni fog minket. A honbolygójuk államai, a családjuk, a sajtó mind-mind azt fogják lesni, ki tud valami biztosat mondani a hollétünkről. És amint ránk találnak, a Konklávé is ránk talál.

– Akkor mi lesz a Magellannal? – kérdezte Lee Chen. – A hajó vissza fog térni.

– Az igazat megvallva, nem fog. – A hír mindenkit meghökkentett. Zane kapitány magánkívül volt a dühtől, amikor Stross tájékoztatta erről az apróságról. Zane azzal fenyegetőzött, hogy megtagadja a parancsot; Stross erre figyelmeztette, hogy nem ura a saját hajójának, és ha a legénységgel egyetemben nem száll le a hajóról, akár a többi telepes, akkor rá fognak jönni, hogy nem csak a hajtóműveket, de a létfenntartó berendezéseket se tudják működtetni. Elég csúnyán hangzott.

A helyzetet csak súlyosbította, amikor Stross elmondta a tervet Zane-nek, mely szerint a Magellantól úgy szabadulnának meg, hogy egyenesen belerepülnek vele a napba.

– A Magellan legénységének családja van odahaza, a GYSZ-ben – emlékeztetett minket Hiram Yoder. – Házastársuk. Gyerekeik.

– Valóban. Ebből is látszik, milyen komoly a játszma.

– El tudjuk őket tartani? – tudakolta Manfred Trujillo. – Nem azt mondom, hogy dobjuk ki őket, de a gyarmat készleteit kétezer-ötszáz telepesre méretezték. Erre most kapunk vagy újabb kétszáz embert?!

– Kétszázhatot – válaszolt Jane. – Nincs ezzel semmi gond. Másfélszer annyi élelmet hoztunk magunkkal, mint amivel egy ekkora kolónia indulni szokott, és idelenn a növények és az állatok is ehetők. Reményeink szerint.

– Meddig fog tartani a kommunikációs zárlat? – érdeklődött Black.

– Határozatlan ideig – adtam át a rossz hírt. Újra felmordultak. – A túlélésünk függ a zárlattól. Ennyire egyszerű a dolog. De ez egyben meg is könnyíti a dolgunkat. A magkolóniáknak rendszerint a két-három évvel később érkező telepesek számára kell előkészíteniük a terepet. Ezzel most már nem kell törődünk. A saját szükségleteinkre koncentrálhatunk Ez sokat nyom majd a latban.

Rezignáltan tudomásul vették. Ennél jobbra egy ideig nem számíthattam.

– Második szabály – kezdtem, és megacéloztam magam a tiltakozás hulláma ellen. – Nem szabad semmilyen technológiai szerkezetet használni, amely az űrből kiszúrhatóvá tehetné a gyarmatot.

Ezúttal nem nyugodtak le pár perc alatt.

– Ez kész kabaré! – zúgolódott Paulo Gutierrez. – Minden rádiójelet kibocsátó eszközt bemérhetnek. Annyit kell csak tenniük, hogy széles spektrumú jellel végigpásztázzák a teljes tartományt. Aztán megpróbálnak mindenhez csatlakozni, és a jel kidobja, hogy mit talált.

– Értem én – feleltem erre.

– Minden gépünk rádiójellel kommunikál – mondta Gutierrez. Felmutatta a kommunikátorát. – Nézzék csak meg! Sehol egy vezeték! Akkor se tudnék vezetéket dugni bele, ha akarnék. A raktérben tárolt összes automatizált eszközünk rádiójeles.

– Az még mind semmi! – tromfolt rá Lee Chen. – Minden telepesembe beültettek egy jeladót.

– A mieinkbe is – szólt Marta Piro. – És ezeken nincsen kikapcsológomb.

– Akkor ki kell halásznunk onnét – tudatta Jane.

– Ez sebészi beavatkozást igényel – figyelmeztette Piro.

– Hova a francba helyezték el nekik? – kérdezte Jane.

– A vállukba – árulta el Piro. Chen erre csak bólintott; az ő telepesei is a vállukba kapták a jeladót. – Nem komoly beavatkozás, de attól még beléjük kell vágni.

– Ha nem cselekszünk, azzal mindannyiunk életét veszélybe sodorjuk – hadarta Jane. – Attól tartok, az embereinek össze kell szorítaniuk a fogukat.

Piro már szólásra nyitotta volna a száját, de aztán úgy tűnt, meggondolta magát.

– Még ha ki is szedjük a jeladókat, a többi berendezésünkkel mi lesz? – tanakodott Gutierrez, visszavéve magához a szót. – Mind rádiójellel kommunikál. A mezőgazdasági gépek. A gyógyászati eszközök. Mind! Ennyi erővel azt is mondhatná, hogy a túléléshez szükséges egyik gépünket sem használhatjuk.

– A raktérben nem minden gép kommunikál rádiójelekkel – jegyezte meg Hiram Yoder. – Azoknak, amiket mi hoztunk magunkkal, nincs szüksége ilyesmire. Ezek buta gépek: egy embernek kell irányítania őket. Nekünk nem jelent gondot ezekkel dolgozni.

– Maguknak még csak lennének gépeik, viszont nekünk nincsenek. Önökön kívül senkinek sincs.

– Meg fogjuk osztani, amink van – nyugtatta meg Yoder.

– Ez nem osztozkodás kérdése – vetette oda Gutierrez. Levegőt vett, hogy lenyugodjon. – Biztos vagyok abban, hogy szívesen kisegítenek minket – mondta Hiramnak –, de csak annyit hoztak magukkal, amennyi önöknek elég. Mi tízszer annyian vagyunk.

– Jut belőle mindenkinek – mondta Jane. Az asztal körül minden fej feléje fordult. – Mindannyiuknak elküldtem a hajó teherjegyzékét. Ha megnézik, látni fogják, hogy a modern berendezéseken felül teljes készletet kaptunk azokból a szerszámokból és gépekből, amelyek ma már elavultnak számítanak. Ez két dolgot árul el nekünk. Az egyik, hogy a Gyarmati Szövetség kezdettől fogva magunkra akart hagyni minket. A másik, hogy nem akartak a halálba küldeni bennünket.

– Innen is lehet nézni a dolgot – mondta Trujillo. – Másrészről viszont tudták, hogy ki fognak minket szolgáltatni a Konklávé kényének-kedvének, és ahelyett, hogy a védelmünkre siettek volna, egy pisszenést se akarnak tőlünk hallani, húzzuk be fülünk-farkunk, akkor talán a Konklávé se vesz majd észre minket. – Az asztal egyetértőleg morajlott fel.

– Ezt nem most kéne megvitatnunk – jelentettem ki. – Bármi is legyen a GYSZ szándéka, a tény az, hogy itt ragadtunk, és nem megyünk már innen sehová. Amint leértünk a bolygófelszínre, és útjára indítottuk a gyarmatot, újra beszélgetést kezdeményezhetünk arról, mit is jelent a GYSZ stratégiája. De egyelőre arra kell koncentrálnunk, hogy mi kell a fennmaradásunkhoz. Nos, Hiram – mondtam, és átnyújtottam a kommunikátoromat –, közülünk maga tudja a legjobban megítélni, elég-e nekünk ez a géppark. Menni fog?

Hiram elvette a kommunikátort, és jó néhány percen át lapozgatott a teherjegyzékben.

– Nem tudnám megmondani – szólalt meg kisvártatva. Ahhoz előbb látnom kellene a berendezéseket, és azt is, hogy ki fogja kezelni őket. És még annyi tényező belejátszik. De azt hiszem, megoldható. Körbenézett az egybegyűlteken. – Kijelenthetem önöknek, hogy amiben csak tudok, segítek. Nem beszélhetek a hittársaim nevében, de a tapasztalataimra hagyatkozva, szerintem meg fogják tenni, ami a kötelességük. Menni fog. Meg tudjuk csinálni.

– Van egy másik opciónk is – mondta Trujillo. Minden szempár rászegeződött. – Az, hogy nem rejtőzünk el. Minden rendelkezésünkre álló gépet, minden eszközt és erőforrást bevetünk a túlélésünkért vívott harcban. És amennyiben a Konklávé egyszer csak bekopogtat, majd azt mondjuk, hogy ez egy fekete kolónia. Nincs közünk a GYSZ-hez. Ők a Gyarmati Szövetség ellen viselnek hadat, nem a fekete telepesek ellen.

– Vagyis megtagadjuk a parancsot – foglalta össze Marie Black.

– A leválás mindkét irányban érvényes – mondta Trujillo. – Ha el kell hallgatnunk, akkor a GYSZ se ellenőrizhet le minket. És ha megtagadjuk a parancsot, akkor mi van? A GYV-ben vagyunk? Lelőnek? Kirúgnak? Sőt, mi több, megkérdezem az asztalnál ülőket: őszintén azt hisszük, hogy ezek a parancsok hitelesek? A Gyarmati Szövetség magunkra hagyott minket. Ráadásul a kezdet kezdetétől ezt tervezték. Letettek róluk. Én azt mondom, mi is tegyünk le róluk! Alapítsunk fekete kolóniát!

– Szerintem nincs tisztában azzal, hogy mit mond – hűtötte le Jane Trujillót. – Az utolsó fekete kolónián, ahol jártam, a telepeseket mind egy szálig lemészárolták. Halomba rakott gyerekholttesteket találtunk, amelyek csak arra vártak, hogy szétmarcangolják és megegyék őket. Ne áltassa magát! A fekete kolónia felér egy halálos ítélettel.

Jane kijelentése sokáig lógott a levegőben, mintha csak arra várt volna, hogy valaki megcáfolja.

– Kockázatos – fogadta el végül Trujillo a kihívást –, de egyedül vagyunk. Csak a nevünkben különbözünk a fekete kolóniáktól. És nem tudjuk, hogy ez a maga Konklávéja tényleg annyira borzasztó-e, mint ahogy azt a Gyarmati Szövetség állítja. A GYSZ egész idő alatt átvágott minket. Nincs többé hitelük. Nem hihetjük, hogy a mi érdekeinket tartják a szemük előtt.

– Szóval a Konklávé ártó szándékának bizonyítékát követeli? – kérdezte Jane.

– Jó volna, ha lenne.

Jane rám nézett.

– Mutasd meg nekik!

– Mit? – faggatta Trujillo.

– Ezt – mondtam. Mintegy búcsúzóul bekapcsoltam a kommunikátorommal a nagy fali képernyőt, és ráküldtem egy videofájlt. A kép egy sziklaszirt tetején álló alakot mutatott. Az alak mögött egy nagyobb falu látszódott. A község vakító fényárban úszott.

– A falu, amit látnak, egy gyarmat – ismertettem a képsor történetét. – A whaidiak alapították nem sokkal azután, hogy a Konklávé megüzente a hatalmi körén kívül eső fajoknak, szüntessék be a gyarmatosítást. A Konklávé elsiette a rendelet kikiáltását, mert abban az időben még nem tudták betartatni. Ezért aztán egyes önálló fajok továbbra is gyarmatosítottak. De mára a Konklávé utolérte őket is.

– Honnan jön a fény? – kérdezte Lee Chen.

– A bolygó körüli pályára állt Konklávé-hajókról – válaszolta Jane. – Megfélemlítési taktika. Összezavarja az ellenséget.

– Nagyon sok hajónak kell ahhoz odafönn lennie – tette hozzá Chen.

– Valóban – helyeselt Jane.

A whaid gyarmatot kivilágító fénycsóvák hirtelen kialudtak.

– Most figyeljenek! – szóltam nekik.

A gyilkos sugarakat először nem is lehetett észrevenni; pusztításra lőtték be őket, nem látványra, és szinte minden energiájukat a célpontjaikra irányították, nem a kamera felé. Csak a felcsapó hőtől remegett meg a levegő, amit még a kamera távolságából is látni lehetett. Aztán egy másodperc töredéke alatt az egész kolónia lángra gyúlt és felrobbant. A túlhevített levegő az égig röpítette a gyarmat házainak, épületeinek, járműveinek és lakóinak örvénylő törmelékét és porát, amelyből jól kiviláglott a sugarak ereje. Az anyag apró, aranyló dirib-darabjai remegve ropták táncukat a tűz immár égig nyújtózó nyelveivel.

A hő és a por lökéshulláma a gyarmat hamuvá lett romjaiból terjedt tova. A sugarak újra kihunytak. Az égi fényjáték eltűnt, füstöt és lángokat hagyva önmaga után A pusztítás hatósugarán túl időről időre feltört még egy-egy magányos lángcsóva.

– Azok meg mik? – kérdezte Yoder.

– Szerintünk telepesek, akik a kolónia területén kívül jártak, amikor felperzselték a falut, úgyhogy egyenként kellett őket leszedegetniük – magyaráztam.

– Atyaég! – kiáltott fel Gutierrez. – Ha a gyarmatot lerombolták, azok az emberek előbb-utóbb úgyis meghaltak volna.

– Üzenni akartak vele – jegyezte meg Jane.

Leállítottam a videót. A teremben síri csend honolt.

Trujillo a kommunikátoromra mutatott.

– Ezt meg honnan szerezte? – érdeklődött.

– A videót? – kérdeztem vissza. Biccentett. – Úgy tudjuk, a Konklávé küldöttei saját kezűleg kézbesítették a GYSZ Külügyminisztériumának és minden Konklávétól független állam kormányának.

– Miért vetemednének ilyesmire? – faggatott Trujillo. – Miért hirdetnék, hogy képesek ilyen... barbárságra?

– Hogy senki se kérdőjelezze meg a szavukat – feleltem. – Ebből a videóból nekem az derült ki, hogy a Gyarmati Szövetséghez fűződő érzelmeinktől függetlenül nem ámíthatjuk magunkat azzal, hogy a Konklávé kesztyűs kézzel fog bánni velünk. A GYSZ fittyet hányt rájuk, és ezt nem fogják ölbe tett kézzel tűrni. Tűvé fogják tenni értünk a világmindenséget. Nem engedhetjük, hogy ránk találjanak.

Szavaimat újabb csend fogadta.

– És most? – tudakolta Marta Piro.

– Szerintem szavazniuk kéne a továbbiakról.

Trujillo felnézett, némileg hitetlenkedő arckifejezést öltve.

– Tessék? Tisztára úgy hallottam, mintha valamit szavazásra akarna bocsátani.

      – Terveink szerint azt tennénk, amit az imént felterjesztettünk maguknak – adtam tudtukra álláspontunkat. – Amit nekünk is javasoltak. A tények ismeretében egyelőre ez látszik a legjobb tervnek. De nem fog működni, ha nem állnak rá mindannyian. Menjenek vissza a telepeseikhez, és magyarázzák el nekik a dolgot! Meg kell velük értetni: ha gyarmatot akarunk, mindenkinek benne kell lennie. És ez önökkel kezdődik.

Felálltam; Jane úgyszintén.

– Ezt nélkülünk kell megbeszélniük – jelentettem ki. – Kinn fogunk várni.

Elhagytuk a termet.

– Csak nincs valami baj? – kérdeztem Jane-től.

– Ezt most komolyan kérdezed? – rivallt rám Jane. – Az ismert űr határain kívül rekedtünk, és csak arra várunk, hogy a Konklávé megtaláljon és a föld színével tegyen egyenlővé minket, és te még azt mered kérdezni tőlem, hogy van-e valami baj?

– Hogy veled van-e valami – helyesbítettem. – Mindenkinek egyből a torkának ugrottál odabent. Nem áll jól a szénánk, ezért jó lenne, ha tudnál egy kis önfegyelmet gyakorolni. És tapintatot, ha kérhetem.

– Te vagy kettőnk közül a tapintatos – emlékeztetett Jane.

– Jól van, de nem sokat segítesz.

Jane tízig számolt magában. Aztán még egyszer.

– Sajnálom.

– Jó. Én is.

– Áruld el, mi a baj! – puhatolóztam.

– Ne most! Később elmondom. Amikor csak magunk vagyunk.

– De hisz magunk vagyunk!

– Fordulj meg! – figyelmeztetett Jane. Savitri állt mögöttem. Visszafordultam Jane felé, de addigra ő már elvonult.

– Minden rendben? – érdeklődött a távolodó Jane-t nézve Savitri.

– Bár tudnám! – sóhajtottam. Vártam, hogy Savitri tesz valami csípős megjegyzést, de nem vágott vissza, ami elég sokat elárult a lelkiállapotáról. – Észrevette valaki a bolygóbuktánkat?

       – Nem hinném válaszolta Savitri. Már elnézést, de a legtöbben úgy vannak vele, mint maga, és fogalmuk sincs, hogy néz ki a bolygó. Azonban feltűnő, ahogy bezárkóztak a gyarmatok képviselőivel. De senki se gyanít semmit, hisz voltaképp ez volna a maguk dolga. Azt tudom, hogy Kranjic szeretne beszélni magával, de csak egy rövid nyilatkozat erejéig interjúvolná meg az ünnepségről és az ugrásról.

       – Oké.

– Örömmel venném, ha előbb-utóbb elmondaná, mi folyik itt – morogta Savitri. Majdnem egy rutinfordulattal válaszoltam, de megakadt a torkomon a szó, amikor a szemébe néztem.

– Nemsokára, Savitri – mondtam. – Megígérem. Csak el kell még intéznünk pár dolgot.

– Rendben, főnök – válaszolt Savitri. Egy mákszemnyit megkönnyebbült.

– Megtenne nekem egy szívességet? – kértem. – Megkeresné nekem Apacukát vagy Fundalukát? Beszédem van velük.

– Maga szerint tudhatnak valamit?

– Biztos vagyok benne. Csak azt akarom kideríteni, mennyit. Mondja meg nekik, hogy a szobámban leszek!

– Igenis! Megkeresem Zoët. Sosem távolodnak el tőle harminc méternél messzebbre. Szerintem lassan neki is kezdenek az idegeire menni. Az új pasiját kikészítik.

– Az az Enzo gyerek, ugye?

– Az. Rendes srác.

– Ha leszálltunk, megkérem Apacukát és Fundalukát, hogy sétáljanak egy nagyot, és beszélgessenek el vele.

– Milyen érdekes, hogy egy ekkora válság kellős közepén még képes megkeseríteni a lánya kegyeire pályázó fiú életét. A maga beteges módján egészen figyelemre méltó.

Elvigyorodtam. Erre Savitri is elvigyorodott, úgyhogy elértem a célom.

– Megvan a magam értékrendje – jegyeztem meg az utolsó szó jogán. Savitri lemondó pillantással távozott.

Pár perccel később két csészét hozva megjelent Jane. Az egyiket nekem adta.

– Tea – közölte. – Békém jeléül.

– Köszönöm – vettem el tőle.

Jane az ajtóra mutatott, amely mögött a gyarmati képviselők ültek.

– Hallottál valamit felőlük?

– Semmit. Még csak hallgatózni se próbáltam.

– Van valami mentő ötleted, mihez fogsz kezdeni, ha úgy döntenek, a tervünk szart sem ér? – tudakolta Jane.

– Köszönöm kérdésed – válaszoltam. – Halványlila gőzöm sincs.

– Látom, előre gondolkodol – kortyolt Jane a teájába.

– Ne rajtam köszörüld a nyelvedet! – feddtem meg. – Az Savitri szakterülete.

– Nicsak! Kranjic közeleg – mutatott Jane a folyosón feltűnő riporterre, akit, mint mindig, Beata követett hűen. – Ha akarod, kiiktathatom neked.

– És megözvegyítenéd Beátát?

– Szerintem nem bánná.

– Egyelőre hagyjuk életben – javasoltam.

– Perry, Sagan! – szólított meg minket Kranjic. – Nézzék, tudom, hogy nem kedvelnek különösebben, de egypár szóban összefoglalnák nekem, mit gondolnak az ugrásról? Ígérem, jól fognak mutatni.

A tárgyalóterem ajtaja kinyílt, és Trujillo kukkantott ki rajta.

– Egy pillanat, Jann! – türtőztettem Kranjicot. – Egy perc, és újdonságokkal szolgálhatok.

Jane-nel együtt bevonultunk a tárgyalóterembe, de még hallottam, hogy Kranjic nagyot sóhajt, mielőtt bezártam magam mögött az ajtót.

A gyarmati képviselőkre néztem.

– Nos? – kérdeztem.

– Nem nagyon volt mit megbeszélni rajta – összegezte Trujillo. – Úgy döntöttünk, átmenetileg megfogadjuk a Gyarmati Szövetség tanácsát.

– Rendben, nagyszerű. Köszönöm!

– Azt szeretnénk megtudni magától, hogy mit mondjunk a mieinknek – érdeklődött Trujillo.

– Az igazat – jelentette ki Jane. Mondják el a teljes igazságot!

– Épp most mondta, hogy a GYSZ mennyire az orrunknál fogva vezetett minket – emlékeztettem Trujillót. Ne járjunk a Szövetség nyomdokain!

– De mindent? – kérdezte Trujillo.

– Az égvilágon mindent erősítettem meg Jane szavait. Várjon csak! – Kinyitottam az ajtót, és behívtam Kranjicot. Beata társaságában bejött a terembe. – Kezdjék velük! – mondtam, Kranjicék felé intve.

Mindenki az újságírókra meredt.

       – Na, szóval... – köszörülte meg a torkát Kranjic – mi újság?

– A Magellan legénysége lép utoljára a felszínre – tájékoztattam Jane-t. Nemrég tértem vissza a Zane-nel és Strosszal lefolytatott szervezési értekezletről; Jane és Savitri azzal voltak elfoglalva, hogy az új helyzetünknek megfelelően átértékeljék a gyarmat eszközkészletét. De jelen pillanatban csak Jane-nel és Babarral voltunk hármasban; a kutyánk szerencsére nem vette át a belőlünk áradó feszültséget. – Amint leszálltak a hajóról, Stross beállítja a Magellant a napba vezető útjára. Illa berek, nádak, erek, nyoma sehol embereknek!

– Mi lesz Strosszal? – faggatott Jane. Nem nézett rám; az asztalnál ült, és ujjaival puhán dobolt rajta.

– Azt mondta, hogy „meglesz” – Jane kérdően nézett fel rám. Vállat vontam.

– Űrbéli életmódra rendezkedett be. Nem lesz gondja. Azt mondta, a doktori kutatással el tudja ütni az időt, amíg valaki érte nem jön.

– Azt hiszi, valaki érte fog jönni. Ez aztán az optimizmus!

– Jó tudni, hogy valaki még derűlátó. Bár Stross első blikkre sem tűnt pesszimistának.

– Ja – mondta Jane. Ujjai más ritmust vettek fel. – Hát az obinok?

– Ó, igen – mondtam, visszagondolva Apacukával és Fundalukával folytatott beszélgetésemre. – Hogy velük mi van? Úgy néz ki, mindent tudnak a Konklávéról, de megtiltották nekik, hogy továbbadják az információt, mert mi még nem hallottunk róluk. Valahogy úgy, ahogy bizonyos, megnevezni nem kívánt házastársak voltak vele.

– Nem fogok ezért bocsánatot kérni. Ez is részét képezte a megállapodásunknak, amiért cserébe Zoëval és veled maradhattam. Akkoriban jogos kérésnek tűnt.

– Nem várom el, hogy bocsánatot kérj – mondtam olyan tapintatosan, ahogy csak tudtam. – Egyszerűen ideges vagyok. Stross aktáiban azt olvastam, ez a Konklávé több száz fajt tömörít magába. Amennyire meg tudom ítélni, ez a világegyetem történetében valaha létrehozott legnagyobb szervezet. Évtizedek óta alakulófélben van, már földi éveim alatt is az útját egyengették. És csak most tudom meg, hogy egyáltalán létezik. El se bírom képzelni, ez hogy történhetett meg.

– Nem lett volna szabad megtudnod.

– Az ismert űr egészét behálózza ez a szervezet. Az ilyesmit nem lehet elrejteni mások e...

– Már hogyne lehetne! – vágott közbe Jane, és hirtelen abbahagyta a dobolást. – A Gyarmati Szövetség egyfolytában ezt csinálja. Gondolj bele a gyarmatok egymás közti kommunikációjába! Nem beszélhetnek egymással közvetlenül; túl nagy köztük a távolság. Meg kell írniuk az üzeneteiket, és kolóniáról kolóniára szálló űrhajókkal küldik el őket. A Gyarmati Szövetség irányítja az emberi fennhatóság alatt álló űrben minden hajó útját. Az összes információ átfut a Gyarmati Szövetség kezén. Amint az irányításod alá kerül a kommunikáció, bármit elrejthetsz mások szeme elől.

– Szerintem ez nem így van. Előbb-utóbb mindennek híre megy. Odahaza, a Földön...

Jane egyszerre gúnyosan fölhorkant.

– Mi van?

– Ahogy előadod...! – emelte föl hangját Jane. – „Odahaza, a Földön.” Ha van az űr emberek lakta területén olyan világ, amelyiknek gőze sincs a dolgokról, akkor a Föld az. – Körbeintett a szobán. – Erről az egészről mennyit tudtál odahaza, a Földön? Gondolj csak vissza! Te, és veled együtt minden GYV-s újonc úgy vonult be, hogy elképzelése sem volt, mi vár rá idekint. Azt se tudtad, hogyan fognak gatyába rázni! A Gyarmati Szövetség elzárja a Földet a külvilágtól, John. Nem szabad kommunikálniuk egyetlen másik emberek lakta világgal se. Egyik irányba sem áramolhat az információ. A Gyarmati Szövetség nem csak a világmindenséget rejti el a földi szemek elől. A Földet is elrejti a világ elől.

– Az emberiség szülőhazája. Nem csoda, hogy a GYSZ rejtegeti mások elől.

– A kurva életbe, John! – kiáltotta magát alaposan felhúzva Jane. – Nem lehetsz ennyire sötét, hogy bevedd ezt a maszlagot! A GYSZ nem azért bújtatja a Földet, mert nosztalgikus érzéseket kelt bennük, hanem mert belőle nyerik az emberi nyersanyagukat. A Föld egy gyár, ami vég nélkül ontja magából a telepeseket és a katonákat, akiknek a leghalványabb segédfogalmuk sincs arról, hogy mi vár rájuk idekint, mert az nem szolgálja a Gyarmati Szövetség érdekeit. Úgyhogy nem tudnak semmit. Ahogy egykor te se tudtál. Ugyanolyan tudatlanságban éltél, mint a többiek. Szóval ne mondd nekem, hogy az ilyesmit nem lehet titokban tartani! Nem az a meglepő a dologban, hogy a Gyarmati Szövetség eddig eltitkolta előled a Konklávét, hanem hogy most egyáltalán bármit is elárul róla!

Jane egy pillanatra visszatért a doboláshoz, aztán kőkeményen rácsapott az asztalra.

– A picsába! – szaladt ki a száján, majd arcát a tenyerébe temette, és ültében is sugárzott belőle a düh.

– Szeretném megtudni, hogy mi a franc van veled.

– Nem te vagy az oka. Nem rád haragszom.

– Jó tudni. De mivel pont most hívtál sötétnek és basztál le, szerintem megérted, miért vonom kétségbe, hogy igazat mondasz.

Jane kinyújtotta az egyik kezét.

– Gyere ide! – Odamentem az asztalhoz. Megfogta és rátette a kezemet.

– Tegyél meg a kedvemért valamit! Vágj rá egy akkorát az asztalra, amekkora csak az erődből kitelik!

– Minek?

– Légy szíves – mondta Jane –, csak tedd meg a kedvemért!

Az asztal egy szabványos, szénszálas, furnérlemezzel borított darab volt: olcsó, tartós és masszív. Ökölbe szorítottam a kezem, és minden erőmet beleadva rávágtam az asztalra. Tompán puffant rajta, és az alkarom belesajdult az ütésbe. Az asztal megremegett ugyan, de nagyobb baja nem történt. Az ágyról Babar rám lesett, hogy lássa, milyen őrültségre adtam a fejem.

– Aú! – kiáltottam fel.

– Én is nagyjából olyan erős vagyok, mint te – mondta fahangon Jane.

– Azt hiszem – feleltem. A karomat masszírozgatva egy lépést hátraléptem.

– De te jobb kondiban vagy. Valamivel erősebb lehetsz.

– Ja – mondta Jane, és ültő helyében lesújtott az asztalra, ami puskalövésszerű reccsenéssel tört ketté. Az asztallap egyik fele lejött, és átrepült a szobán, mélyedést ütve az ajtóba. Babar szűkölve az ágy távolabbi végébe húzódott.

Elkerekedett szemmel néztem a feleségemre, aki szenvtelenül meredt az asztal romjaira.

– Az a kibaszott, köcsög Szilard! – szidta a Különleges Erők parancsnokát.

– Tudta, milyen sorsot szántak nekünk. Stross az ő embere. Neki is tudnia kellett. Tudta, mivel kell majd szembenéznünk, ezért a tudtom nélkül rám tukmált egy Különleges Erők által feljavított testet.

– Hogyhogy? – álmélkodtam.

– Együtt ebédeltünk – mondta Jane. – Beletette a kajámba. – A Gyarmati Véderő által szabadalmaztatott testeket egy szintig fel tudták javítani, és a javításokat általában nanobot-injekciókkal vagy -infúziókkal oldották meg, amelyek ráncba szedik és átalakítják a szöveteket. A GYV nem szokta nanobotokkal feljavítani az egyszerű emberi testeket, de technikailag nem ütközött volna akadályba... ahogy az sem, hogy a nanobotokkal testi változtatásokat idézzenek elő. – Elenyésző adag lehetett. Csak annyi, hogy pont bejussanak a szervezetembe, ahol tovább szaporodhatnak.

Leesett a tantusz.

– Belázasodtál.

Jane bólintott, de lesütötte a tekintetét.

– A láz. És végig éheztem meg szomjaztam.

– Mikor vetted észre?

– Tegnap. Akaratom ellenére mindent meghajlítottam és eltörtem. Megöleltem Zoët, és el kellett eresztenem, mert felszisszent, hogy fáj neki. Megkopogtattam Savitri vállát, és tudni akarta, hogy miért ütöttem meg. Egész nap csetlettem-botlottam Aztán megláttam Strosst. Jane szinte köpte a nevét –, és azonnal rájöttem, mi a bajom. Nem ügyetlen voltam, hanem megváltoztam.

Azzá váltam, aki voltam. Nem mondtam el neked, mert nem hittem, hogy bármit is számítana. De azóta tudtam. Nem tehetek ellene semmit. Megváltoztam.

Jane végre rám nézett. Könnyezett.

– Ez a test nekem nem kell! – kiáltott fel tajtékozva. – Levetettem magamról, amikor úgy döntöttem, hogy veletek fogom leélni az életem. Az én döntésem volt. Fájt megválnom tőle, és mindenkitől, akit ismertem. – Megkocogtatta a halántékát, az AgyGépre utalva, amely nélkül boldogulnia kellett. – Fájt lemondanom a hangjukról. Hogy életemben először egyedül leszek. Fájt megismernem ennek a testnek a korlátait, hogy mi mindent nem csinálhatok többé. De ezt választottam. Elfogadtam. Megpróbáltam a szebbik oldalát nézni a dolognak. És életemben először tudtam, hogy az életem nem csak arról szól, amit közvetlenül magam előtt látok. Nemcsak a csillagokat láttam, hanem észrevettem a csillagképeket is. Az életem a te életed és Zoëé. A közös életünk. Az elejétől a végéig. Ezért megérte mindenről lemondani.

Odamentem Jane-hez, és megöleltem.

– Semmi baj.

– Dehogy nincs! – Jane halkan, keserűen felnevetett. – Tudod, megértem Szilardot. Azt hitte, segíteni fog nekem... nekünk, amikor hozzátett az emberségemhez. Csak nem tudja, amit én tudok: amikor valakinek hozzátesznek az emberségéhez, azzal el is vesznek belőle. Egészen idáig az emberséget tanultam. Erre ő gondolkodás nélkül elveszi tőlem.

– Attól te még te maradsz – nyugtatgattam. – Ezen semmi se változtat.

– Remélem, igazad van – mondta Jane. – Remélem, eleget tanultam.

HAT

– Ez a bolygó hónaljszagú – panaszkodott Savitri.

– Na, szépen vagyunk – jegyeztem meg. Még a bakancsommal vesződtem, amikor Savitri odajött hozzám. Végre fölrántottam magamra, és felálltam.

– Mondja, hogy nincs igazam! – kardoskodott Savitri. Babar feleszmélt, és odament Savitrihoz, aki megtapogatta az oldalát.

– Nem arról van szó, hogy tévedne, csak azt hittem, valamivel nagyobb áhítattal fogja venni, hogy egy teljesen új világ földjét tapodhatja.

– Egy sátorban lakom, és vödörbe hugyozok – mondta Savitri. – Aztán meg kell fognom a vödröt, át kell vágnom a táboron, hogy elvihessem egy feldolgozótartályhoz, ahol kinyerjük belőle a trágyázáshoz a karbamidot. Talán valamicskével nagyobb áhítatot tanúsítanék a bolygó felé, ha nem kéne az időm tekintélyes részét arra áldoznom, hogy a saját végtermékeimet cipelem rajta.

– Igyekezzen kevesebbet pisálni! – ajánlottam.

– Ó, köszönetem! Ezzel a megoldással egyből elvágta a gordiuszi csomót. Nem csoda, hogy maga felel értünk.

– A vödrözés úgyis csak átmeneti állapot.

– Ezt mondta két hete is – vetette oda Savitri.

– Savitri, a bocsánatáért esedezem! Tudnom kellett volna, hogy egy gyarmat megalapításától számítva két hét alatt simán eljuthatunk a nagyúri restségig.

– Nem restség dolga, hogy nem kell vödörbe hugyoznunk – mondta Savitri –, hanem a civilizáció ékes bizonyítéka, a szilárd falakkal egyetemben. A fürdőzésről már nem is beszélve. Mondhatom, az utóbbi időben valahogy mintha elfeledtük volna a fürdés művészetét.

– Most már tudja, miért olyan hónaljszagú a bolygó – mutattam rá.

– A kezdet kezdetétől fogva ilyen büdös volt. Mi csak tovább gerjesztjük a bűzt.

       Kihúztam magam, és az orromon át nagy levegőt vettem, eljátszva, hogy mennyire élvezem a friss levegőt. Szerencsétlenségemre azonban Savitrinak igaza volt: a Roanoke valóban igencsak hónaljszagot árasztott magából, ezért hát alig tudtam megállni a levegővétel után, hogy ne öklendezzek. Viszont akkora örömöt leltem Savitri savanyú ábrázatában, hogy nem akartam bevallani, milyen közel kerültem az ájuláshoz.

– Hhhaaah! – sóhajtottam kilégzéskor. Sikerült nem elköhentenem magam.

– Bárcsak megfulladna! – mondta Savitri.

– Ha már itt tartunk – bújtam be a sátorba, hogy magamhoz szólítsam a saját éjjeliedényemet –, nekem is van egy sétám. Velem tartana kiüríteni?

– Inkább nem.

– Elnézést! – szabadkoztam. – Majdnem kérdésnek hangzott. Jöjjön!

Savitri felsóhajtott, és elsétált velem apró falucskánk, Croatoan főutcáján az emésztőig. Babar is szorosan a sarkunkban kutyagolt, kivéve, amikor levált rólunk, hogy üdvözölje a gyerekeket. A gyarmaton Babar volt az egyetlen terelőkutya – amivel sok barátot szerezhetett magának, mert népszerűvé és dundivá tette.

– Manfred Trujillo mesélte, hogy a falunk egy római légiós tábor alapján épült – vetette fel Savitri séta közben.

– Így van. Igazság szerint az ő ötlete volt.

Ráadásul jó. A falu téglalap alakú, amin hosszában három egymással párhuzamos utca futott végig, és egy negyedik, a Bátorság utca merőlegesen metszette őket félbe. Középen állt a kantin, ahol a féltve őrzött élelmiszerkészletünk fejadagjait napi háromszor adták ki, egy kis tér, ahol a gyerekek és a kamaszok próbálták elfoglalni magukat, és a vezetői sátor, amelyet Zoëval és Jane-nel egyben az otthonunknak is mondhattunk.

A Dare utca két oldalán sátrak sorakoztak, legfeljebb tízen lakhattak mindegyikben, általában két család és egy-két egyedülálló vagy pár, akit be tudtunk suvasztani. Kellemetlen, de legalább zsúfolt volt. Savitri három háromszemélyes családdal osztozott a sátron, és mindegyikőjüknek voltak újszülött vagy tipegő korú gyerekei – pocsék hangulatába az is belejátszott, hogy napi kábé háromórányi alvással kellett megelégednie. Mivel a roanoke-i napok huszonöt órán és nyolc percen át tartottak, ez nem sok jóval kecsegtetett.

Savitri a falu vége felé mutatott.

– Valami azt súgja nekem, a római légiósok nem konténerekkel jelölték ki a tábor határát.

– Valószínűleg – helyeseltem. – Nem tudják, mit vesztettek.

Jane javaslatára állítottuk új szolgálatba a konténereket. A római korban a légiósok táborát egy árok és egy cölöpfal vette körbe, amely feltartóztatta a hunokat és a farkasokat. Nálunk (még) nem jelentek meg a hunok, sem más hasonló szerzetek, de arról már beszámoltak nekünk, hogy nagy testű állatok járnak odakinn a pusztában, és nem szerettük volna, ha a kisebb-nagyobb gyerekek (vagy néhány óvatlan felnőtt, mert tudtuk, hogy ilyenek is vannak) elcsámborognának a falutól egy kilométerre kezdődő susnyásba. Erre kiválóan megfeleltek a konténerek: magasak, robusztusak, és volt belőlük elég – kétszer körberakhattuk velük a tábort. A két réteg közt még helyet is hagytunk az itt rekedt rakodómunkásoknak, hogy szükség esetén ki tudják venni a raktárból, ami kell.

Eljutottunk Croatoan nyugati szélére, amely mögött egy gyors folyású patakocska csörgedezett, ezért a falunak egyedül erre a szélére kerültek vízvezetékek. Az északnyugati sarokban cső vitte a vizet egy szűrőberendezéssel ellátott ciszternába, amelyből utána ivó– és főzővizet nyerhettünk. A cső két zuhanyzóban végződött, ahol az egyedülálló emberek egy percig, családok pedig három percig mosakodhattak – az időkorlátot a sorban állók szigorúan betartatták. A délnyugati sarokban az emésztőtartály állt (egy kisebb berendezés, nem az, amelyiket Ferro főnök megmutatott nekem), ebbe öntötte minden telepes az éjjeliedényét. Nappal az emésztő körüli mobilvécékben könnyítettek magukon. Általában itt is mindig kígyózott a sor.

   Odamentem az emésztőhöz, és lélegzet-visszafojtva beöntöttem az edényem tartalmát a nyíláson – itt sem rózsaillat terjengett. Az emésztő a végtermékeinkből steril műtrágyát állított elő, amelyet összegyűjtöttünk es eltettünk, valamint tiszta vizet, amelyet visszaöntöttünk a patakba. Szóba került, hogy belevezessük e a megtisztított vizet az ivóvíztartályunkba – a közvélemény arra jutott, hogy akár tiszta, akár nem, a telepesek élete így is elég viszontagságos, nem kellene még a saját megtisztított húgyukból is inni, vagy azzal fürdeni, jogos meglátás. Egy kevéske vizet azonban megtartottunk belőle, azzal öblítettük ki és mostuk el az éjjeliedényeket. Hiába, ilyen ez a nagyvárosi élet!

Visszafelé tartottam, amikor Savitri hüvelykujjával a nyugati fal felé bökött.

– Nem akarna a közeljövőben lezuhanyozni? – kérdezte. – Kérem, ne vegye zokon, de magának már az is előrelépés volna, ha csak hónaljszaga lenne.

– Meddig csinálja még ezt a hisztit? – kérdeztem vissza.

– Amíg be nem kötik a vizet. Ez egyben azt is feltételezi, hogy lenne hova.

– A roanoke-i álom.

– Ami nem fog valóra válni, amíg a telepeseket be nem költöztetjük a sátorvárosból saját tanyaházaikba.

– Nem maga az első, aki ezzel jön – jegyeztem meg. Tovább is folytattam volna, de a szembejövő Zoë félbeszakított.

– Hát itt vagy! – nyújtotta felém a kezét, amelyben lapult valami. – Nézd! Találtam egy kisállatot!

Ránéztem a kezében lévő izére. Visszanézett rám. Olyan hatást keltett, mint egy sodrófával kinyújtott patkány. A legszembetűnőbb jellemzői a feje két oldalán található, négy tojásdad szem és a háromujjú mancsain lévő, szembefordítható hüvelykujjak voltak. Minden általunk ismert roanoke-i gerincesen láttunk ilyet. Ezekkel egyensúlyozott Zoë tenyerén.

– Hát nem cuki? – kérdezte Zoë. A lény mintha böffentett volna egyet, mire Zoë elővett egy kekszet a zsebéből, és odaadta neki. Az állat egyik mancsával megragadta, és nekilátott elnyammogni.

– Ha te mondod... Hol találtad?

– A kantin körül, van belőlük egy csomó. – Megmutatta új szerzeményét Babarnak is. A kutya megszagolta; a lény visszasziszegett. – Evés közben szokták ránk mereszteni a szemüket. – Erre nekem is bekattant, hogy az elmúlt hét során én is láttam őket párszor. – Azt hittem, éhesek – folytatta Zoë. – Gretchennel megetettük volna őket, de elszaladtak. Ezt az egy tüneményt kivéve. Ő egyenesen odajött hozzám, és elvette a kekszet. Szerintem megtartom.

– Ha lehet, inkább ne. Nem tudod, merre járhatott.

– Már hogyne tudnám! – vágta rá Zoë. – A kantinnál.

– Nem ezt akartam mondani.

– Pontosan tudom, mit akartál mondani, nagyapó – oktatott ki Zoë. – Jaj, ne csináld már! Ha meg akart volna mérgezni vagy meg akart volna enni, már rég megtette volna. – A kezében falatozó lény lenyelte a kekszét, böffentett egy újabbat, majd egy pillanat alatt kiugrott Zoë kezéből, és a konténerbarikád felé iszkolt.

– Hé! – kiáltott utána Zoë.

– Hűséges társ, akár egy kiskutya.

– Ha visszajön, megmondalak neki – fenyegetett meg Zoë –, és aztán a fejedre kakiltatom.

Megkocogtattam az éjjeliedényt.

– Nem, nem! Ez való az ilyesmire.

Zoë fintorogva elhúzta a száját az éjjeliedény láttán; nem rajongott érte igazán.

– Pfuj! Kösz a gusztustalankodást!

– Szívesen! – Hirtelen belém hasított a felismerés, hogy nem látom Zoë árnyékait. – Hol van Apacuka és Fundaluka?

– Mama megkérte őket, hogy kísérjék el. Pont ezért kerestelek. Szeretne neked mutatni valamit. A barikád túloldalán van, az északi kapunál.

– Rendben. Te hol leszel?

– Természetesen a főtéren. Hol lehetnénk máshol?

– Bocs, tündérem. Tudom, hogy unatkoztok a barátocskáiddal.

– Az nem kifejezés. Tudtuk, hogy a gyarmatosítás nehéz, de senki se mondta, hogy ilyen unalmas lesz.

– Ha nem tudtok mit kezdeni magatokkal, csinálhatnánk egy iskolát – javasoltam.

– Mi csak unatkozunk, erre iskolába akarsz dugni minket? – hitetlenkedett Zoë. – Normális vagy? Egyébként se menne, mert mindenkinek elkoboztad a kommunikátorát. Nem lesz egyszerű úgy tanítani, hogy nincsen tananyag.

– A mennonitáknak vannak tankönyveik. Régiek, oldalaik vannak, meg amit akarsz.

Tudom. Egyedül ők nem kergülnek meg az unalomtól. Istenem, mennyire hiányzik a kommunikátorom!

       – Borzasztó lehet neked.

– Asszem, itt hagylak, mielőtt még megköveznélek. A fenyegetés ellenére megölelt minket, aztán továbbállt. Babar is vele ment; ő jobb társaság.

– Együtt tudok érezni vele – mondta sétánkat folytatva Savitri.

– Maga is meg akar kövezni?

– Néha. Most nem. A kommunikátorra gondoltam. Nekem is hiányzik az enyém. Nézze csak! – Savitri benyúlt a farzsebébe, és előszedett egy spirálfüzetet, amit Hiram Yodertől és a mennonitáktól kapott ajándékba. – Ez maradt nekem.

– Kőkori.

– Elütheti egy viccel, ha akarja, de akkor is nehéz a kommunikátorról a jegyzetfüzetre visszaállni.

Nem vitattam. Inkább kimentünk a falu északi kapujához, ahol Jane, Apacuka és Fundaluka várt minket, valamint a Magellan biztonsági szolgálatának két, Jane által kinevezett helyettese.

– Gyere csak, ide süss! – mondta Jane, és odament a külső fal egyik konténeréhez.

– Mit kellene látnom?

– Ezeket – mutatott Jane a konténer teteje felé, úgy három méter magasan.

Hunyorítva felpillantottam.

– Kaparásnyomok – állapítottam meg.

– Úgy van. Más konténereken is találtunk hasonlókat. És ez még mind semmi – ment oda Jane két másik konténerhez. – Itt valami kikaparta a földet. Mintha át akart volna jutni a konténerek alatt.

– Azt megnézném magamnak! – A konténerek két méternél is szélesebbek voltak.

– A barikád másik oldalán találtunk egy lyukat, ami majdnem egy méter hosszú. Valami megpróbált bejutni az éjjel. Mivel nem tudja átugorni a konténereket, alulról próbálja megkerülni. És nem csak egy: a növényzetet itt alaposan letaposták, és a konténereken több különféle tappancsnyomot találtunk. Akármik is legyenek, az biztos, hogy falkában járnak.

– Ezeket a nagy testű állatokat látták a bozótosban?

Jane vállat vont.

– Senki sem látta őket testközelből, és nappal semmi sem mer idejönni. Alapesetben a konténerek tetejére infravörös kamerákat helyeztetnék, de itt nem lehet. – Jane-nek nem kellett elmagyarázni, miért; a biztonsági kamerák, mint szinte minden más technikai eszközünk, rádiójelekkel kommunikáltak, azaz biztonsági kockázatot jelentettek. – Akármik is legyenek, gondosan elrejtőznek az éjjeli őrszemek elől. És az éjjeli őrségnek sincsenek éjjellátói.

– Akármik is legyenek, szerinted veszélyesek.

Jane bólintott.

– Nem hiszem, hogy növényevők ennyire küzdenének azért, hogy bejussanak. Bármi is járjon odakinn, lát minket, érzi a szagunkat, és szeretné megtudni, milyenek vagyunk. Ki kell derítenünk, hogy mik ezek, és hányan vannak.

– Ha ragadozók, nem lehetnek sokan. Ha sokan volnának, már kipusztították volna a növényevőket.

– Bizony – helyeselt Jane –, de ettől még nem tudjuk, hányan vannak, vagy, hogy mennyire veszélyesek ránk nézve. Csak annyit tudunk, hogy minden este idejönnek, majdnem akkorák, hogy átugorhatnák a konténereket, és van annyi eszük, hogy ha ez nem megy, megpróbálnak alatta átbújni. Addig nem kezdhetjük el a tanyák építését, amíg nem tudjuk pontosan, milyen veszélyek leselkednek ránk.

– Az embereink fel vannak fegyverkezve. – A holmijaink közt ősrégi puskák és egyéb, nem nanobotos lőszerek is voltak.

– Tűzfegyvereik még csak volnának – pontosított Jane–, de a legtöbbjüknek dunsztja sincs, hogyan kell lőni ezekkel. Hamarabb találnák el saját magukat, mint bármi mást. És nem csak az emberek vannak veszélyben, a haszonállatok miatt jobban aggódom. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ragadozók zsákmányává váljanak, egyelőre semmiképpen.

Elnéztem a bozótos irányába. Köztem és az első fák közt egy mennonita férfi tanítgatott néhány telepest a traktorvezetés finomságaira. Tőlük meg távolabb egy másik telepescsoport talajmintákat vett, hogy megvizsgálhassuk, alkalmas-e az itteni föld a növénytermesztésre.

– Ezzel nem fogjuk belopni magunkat a szívükbe. Az emberek már így is panaszkodnak, hogy meghülyülnek a bezártságtól.

– Nem kell félni, nem fog olyan sokáig tartani. Ma este Apacukával és Fundalukával közösen vállaljuk az őrséget, és felmászunk a konténer tetejére. Ők az infravörös tartományban is látnak, úgyhogy észre fogják venni, ha jönnek.

– És te? – kérdeztem. Jane vállat vont. Amióta a Magellanon bevallotta, hogy átalakították, nem árult el sokat arról, milyen képességei vannak még, de nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljem, a többi képességéhez hasonlóan a fényérzékenysége is szélesebb tartományon mozgott.

– Mit fogsz csinálni, ha észreveszed őket?

– Ma este semmit – felelte Jane. – Szeretnék legalább nagyjából képet kapni arról, milyen állatok ezek, és hányan vannak. Azután tudjuk csak eldönteni, mihez kezdünk velük. De addig is gondoskodnunk kell róla, hogy napnyugta előtt egy órával mindenki benn legyen a faluban, és bárki, aki nappal kívülre merészkedik, vigyen magával fegyveres kíséretet. – A helyetteseire mutatott.

– Ők tudnak bánni a fegyverrel, és a Magellan legénységéből is sokan. Kezdetnek megteszi.

– És addig nem építünk tanyákat, amíg nem tudunk meg többet.

– Úgy van.

– Szórakoztató lesz a tanács gyűlése.

– Majd én elmondom nekik – ajánlkozott Jane.

– Ne! Nekem kéne. Téged már így is elkönyveltek vészmadárnak. Nem akarom, hogy mindig te hozd a rossz híreket.

– Engem nem zavar.

– Tudom. Attól még nem kell mindig neked elvállalnod.

– Rendben. Azt is elmondhatod nekik, hogy szerintem elég hamar ki fogjuk deríteni, veszélyt jelentenek-e ránk. Ez legalább jó hír.

       – Reméljük.

– Nem tudunk semmit se ezekről a lényekről? – kérdezte Manfred Trujillo. Zane kapitány és Trujillo elkísért a falu információs központjához.

– Semmit – mondtam. – Még azt se tudjuk, hogy néznek ki. Jane ma este deríti ki. Eddig egyedül azokat a patkányszerű lényeket láttuk a kantin körül.

– A kundákat – nevezte meg őket Zane.

– A miket? – kérdeztem vissza.

– A kundákat – ismételte Zane. – A srácok hívják így őket, mert kurva rondák.

– Milyen szép nevük lett! – tettem hozzá. – A lényeg az, hogy szerintem egyedül a kundák alapján nem állíthatjuk, hogy az egész bioszféránkat ismernénk.

– Tudom, hogy értékeli az óvatosságot – mondta Trujillo –, de az embereink nyugtalankodnak. Elhoztunk egy rakás embert egy világra, amiről nem tudunk semmit, megmondtuk nekik, hogy soha többé nem beszélhetnek a családjukkal és a barátaikkal, aztán két teljes hét tétlenségre ítéltük őket. A pokol tornácára jutottunk. Át kell lendítenünk az embereket a holtponton, vagy azon fognak rágódni, hogy az eddig leélt életüket mindenestül elvették tőlük.

– Értem – válaszoltam. – De mindketten tudjuk, hogy gőzünk sincs, mi van ezen a világon. Ugyanazokat a dokumentumokat olvasták, mint én. Akárki is végezte el ezt a „felmérést”, szemmel láthatóan nem töltött tíz percnél többet a bolygón. Megvannak az alapvető biokémiai paraméterek, és ezzel nagyjából slussz. Szinte semmit se tudunk a növény– és állatvilágról, vagy, hogy egyáltalán felosztható-e erre a két kategóriára. Fogalmunk sincs, vajon tudunk-e ezen a talajon növényeket termeszteni, ahogy arról sem, hogy az itteni élővilágból mit ehetünk meg vagy hasznosíthatunk. A Gyarmatügyi Minisztériumtól semmilyen információt nem kaptunk abból, amit egy új kolónia indításakor általában meg szoktak adni. Mindent nekünk kell kitalálnunk, mielőtt belefognánk a telepesítésbe, és sajnos nagyon meg van kötve a kezünk.

   Közben elértünk az információs központhoz, amely igencsak fellengzős név arra a konténerre, amelyet átalakítottunk erre a célra. „Csak maguk után!” – engedtem előre Trujillót és Zane-t a külső ajtón. Amint besereglettünk, bereteszeltem magam mögött, majd hagytam, hogy a nanobotháló teljesen belepje és jellegtelen feketére fesse, mielőtt kinyitottam volna a belső ajtót. A nanobothálót arra programozták be, hogy mindenféle elektromágneses hullámot elnyeljen és leárnyékoljon. A konténer falait, padlóját és plafonját is lefedte. Ha belegondol az ember, eléggé nyugtalanító érzés, mintha a semmi kellős közepén lettünk volna.

A hálót felállító ember a belső ajtó előtt várt ránk.

– Perry kormányzó! – szólított meg Jerry Bennett. – Zane kapitány, Mr. Trujillo, örömömre szolgál, hogy viszontláthatom önöket a Fekete Dobozban.

– Milyen állapotban van a háló? – indítottam el a társalgást.

– Semmi baja – mutatott Bennett a plafonra. – Hullámok se ki, se be! Schrödinger is irigykedne. De további cellákra van szükségem. A háló úgy zabálja az üzemanyagot, hogy azt el sem tudja képzelni. A többi berendezésről már nem is beszélve.

Bennett a központi műszerekre mutatott. A Roanoke-on egyedül itt tárolhattunk olyan gépeket, amelyek meghaladták a Föld huszadik századi technológiai színvonalát, leszámítva a nem fosszilis tüzelőanyaggal működő áramtermelő gépeket.

– Meglátjuk, mit tehetek. Maga egy kész csodatevő, Bennett!

– Á! – legyintett. – Én csak egy átlagos kocka vagyok. Megvannak a talajminta-elemzések, amiket kért tőlem. – Átadta a kommunikátorát, és megsimogattam, mielőtt ránéztem volna a képernyőre. – A jó hír az, hogy az eddig látott talajmintákból kiindulva a föld alapvetően alkalmas a növénytermesztésre. Semmi sincs a talajban, ami megölné vagy visszavetné a haszonnövényeinket a fejlődésben, legalábbis kémiai szinten. Viszont minden egyes mintában apró kis állatkák izegnek-mozognak.

– Ez rossz hír? – tudakolta Trujillo.

– Most megfogott – mondta Bennett. – Annyit tudok csak a talajtanról, amennyit az adatfeldolgozás alatt olvastam. A feleségem odahaza a Főnixen kertészkedett valamicskét, és azon a véleményen volt, hogy a bogarak jót tesznek a talajnak, mert fellazítják, levegőztetik. Ki tudja? Még igaza is lehet.

    – Igaza van – ismertem el. – A biomassza egy bizonyos egészséges mennyiségben általában jót tesz a talajnak. – Trujillo gyanakodva méregetett. – Én is műveltem földet. De azt már nem tudjuk, hogyan fognak reagálni ezek az élőlények a növényeinkre, hiszen új fajokat hozunk be a bioszférába.

– Nekem ezen a ponton hivatalosan is megállt a tudományom, úgyhogy továbblépnék – javasolta Bennett. – Azt kérdezte tőlem, hogy ki tudnánk-e valahogy kapcsolni a berendezéseinkben a rádiójeles alkatrészeket. Hosszan vagy röviden fogalmazzak?

– Kezdjük a rövid válasszal!

– Nem igazán.

– Rendben – vettem tudomásul. – Most pedig fejtse ki bővebben!

    Bennett odahajolt, és megfogott egy korábban szétszedett kommunikátort, aztán levette az előlapját, és átnyújtotta nekem.

– Ez a kommunikátor szabvány kütyü a Gyarmati Szövetségben. Itt láthatja az összes alkatrészt: a processzort, a kijelzőt, az adattárolót és a rádióadót, amelynek segítségével más kommunikátorokhoz és számítógépekhez kapcsolódhat. Egyik alkatrész sem áll fizikai összeköttetésben egyetlen másikkal sem. Minden egyes darabja rádiókapcsolaton keresztül kommunikál a többivel.

– Miért így oldották meg? – forgattam a kezemben a kommunikátort.

– Mert olcsó. Ilyen apró adatátviteli egységeket semmi pénzből elő lehet állítani. Kevesebbe kerül, mintha fizikailag vinnék át a jelet. Az se kerülne sokba, de ha összeadódnak ezek a költségek, érezhetővé válik a differencia. Úgyhogy gyakorlatilag minden gyártó ezt a módszert választja. A könyvelők diktálnak. A kommunikátorban fizikai összeköttetés csak az akkumulátor és az egyes elemek közt van, és az is pusztán azért, mert így olcsóbb.

– Nem tud azokon az összeköttetéseken adatot átvinni? – érdeklődött Zane.

– Nem látom be, hogyan lehetne – mondta Bennett. – Mert fizikai összekötetésen keresztül adatot továbbítani nem nagy szám, de az messze meghaladja a képességeimet, hogy minden egyes alkatrészbe bejutva kommunikációra bírjam a parancsfeldolgozó központot. A programozói hiányosságaimon túl az se segít, hogy az összes gyártó elérhetetlenné teszi a parancsfeldolgozót. Szabadalmi védelem alatt álló adat. És még ha meg is tudnám oldani, akkor sincs rá garancia, hogy működni fog. Mindent át kéne hozzá vezetni az akkumulátoron. El sem tudom képzelni, hogyan lehetne megvalósítani.

– Szóval, még ha ki is iktatjuk az összes rádióadót, attól még ugyanúgy áradni fognak belőlük a rádiójelek szögeztem le.

– Ja – mondta Bennett. – Ugyan csak nagyon rövid távolságokon, egypár centiméteren át, de igen, ha ilyesmi után pásztáznak, akkor detektálható.

– Van egy határ, amin túl fölöslegessé válik minden igyekezetünk – mondta Trujillo. – Ha valaki ilyen gyönge rádiójelek után kutat, akkor jó eséllyel optikailag is letapogatja a bolygót. Egyszerűen ki fognak szúrni minket.

– Nehéz lesz elbújni a szemük elől – láttam be én is. – Foglalkozzunk előbb a könnyebb óvintézkedésekkel! – Bennetthez fordultam, és visszaadtam a kommunikátorát. – Hadd kérdezzek magától valami mást! Vezetékes kommunikátort tudna csinálni? Mármint rádióadó nélkülit?

– Biztos találnék hozzá leírást – mondta Bennett. – Vannak közkinccsé tett tervrajzok. Viszont nem vagyunk gyártásra berendezkedve. Összeszedhetném, amink csak van, és összerakhatnék belőlük valamit. Mert bár a rádiójellel kommunikáló alkatrészek vannak túlsúlyban, de egyes dolgok még így is vezetékkel működnek. Azonban sosem fogunk eljutni odáig, hogy mindenki külön zsebszámítógéppel járkáljon, odáig meg főképp nem, hogy a gépeink java részén ki tudjuk cserélni a beépített komputereket. Igazából ezen a fekete dobozon kívül nem fogjuk egykettőre meghaladni a korai huszadik századot.

Kellett egy kis idő, hogy ezt megemésszük.

– Legalább ezt a teret kijjebb tágíthatnánk? – szólalt meg végül Zane a kezét széttárva.

– Szerintem is ki kéne – mondta Bennett. – Konkrétan arra gondolok, hogy kialakíthatnánk egy külön Fekete Dobozt Tsao doktornőnek, mert nem tudok a munkámra koncentrálni miatta.

– Lefoglalja a gépeit? – tudakoltam.

– Nem, csak túlságosan is csinos – felelte Bennett –, és nem akarok kikapni az asszonytól. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy a diagnosztikus eszközei nem férnek be ide, és mivel lassan rendes egészségügyi ellátást kéne nyújtanunk, jó volna többet is üzembe helyezni.

Bólintottam. Egyszer már eltört valakinek a karja: egy srác felmászott a konténerbarikádra, aztán leesett róla. Szerencséje, hogy nem a nyakát szegte.

– Van hozzá elég hálónk?

– Amit lát, kábé annyink van – mondta Bennett –, de beprogramozhatom öntermelésre, ahhoz azonban még több nyersanyagra lesz szükségem.

– Megkérem Ferrót, hogy intézkedjen ez ügyben – ígérte Zane. – Meglátjuk, mi van leltáron.

– Még sosem láttam úgy, hogy ne lett volna tele valamivel a hócipője – jegyezte meg Bennett.

– Talán azért, mert otthon kéne lennie, nem pedig itt – ripakodott rá Zane.

– Lehet, hogy zokon veszi, amiért a Gyarmati Szövetség túsza.

A kapitánynak még nem sikerült kihevernie, hogy a hajóját elpusztították, és itt ragadt a legénységgel.

– Elnézést! – tette fel a kezét Bennett védekezően.

– Lassan mennem kéne – jelezte Zane.

– Két apróság – fordult felém Bennett. – Nemsokára végzek az utunk előtt kapott adatfájlok kinyomtatásával, hogy meglegyenek nyomtatásban is. A hang- és videoanyagot nem tudom kinyomtatni, de lefuttatok rajtuk egy adatfeldolgozó programot, hogy legalább átiratunk legyen róla.

– Rendben, jó lesz. Mi a másik dolog?

       – Ahogy kérte, bejártam a tábort egy jelfogóval, és rádiójeleket kerestem – tájékoztatott Bennett. Trujillo erre felvonta a szemöldökét. – A műszer szilárdtest-alapon működik – magyarázta neki Bennett. – Nem küld jelet, csak fogja őket. Visszatérve a tárgyra: jó, ha tudja, hogy még mindig van odakinn három rádiójeles készülék. És továbbra is sugároznak jeleket.

– Azt se tudom, miről beszél! – mondta Jann Kranjic.

Nem először kellett visszafognom magamat, hogy le ne keverjek neki egy nagyot.

– Tényleg azt akarja, hogy keménykedjek, Jann? – fenyegettem meg. – Szeretném azt hinni, hogy nem vagyunk már dedósok, és ez nem egy „De igen! De nem!”-típusú veszekedés.

– Én is ugyanúgy átadtam a kommunikátoromat, ahogy mindenki más – mondta Kranjic, es Beata felé intett, aki a kereveten feküdt, és a homlokát borogatta. Beátát szemlátomást gyakran kínozta a migrén. – Beata a kommunikátorán kívül még a videosisakját is odaadta. Magánál van mindenünk.

Beatára szökkent a tekintetem

– Beata?

Beata kikukucskált a borogatása alól, és a fájdalomtól hunyorogva rám nézett. Aztán sóhajtott egyet, és visszatette a borogatást.

– Nézzen bele a gatyájába! – mondta.

– Tessék?

– Beata! – apellált Kranjic.

– Mondom, a gatyájába – erősködött Beata. – Az egyik alsója gumijába belevarrt egy zsebet, abban van a diktafon. Az umbriai zászlós kitűzőjében van az audio-video bemenet. Szerintem most is vesz minket.

– Te kurva! – fakadt ki Kranjic, önkéntelenül is eltakarva a kitűzőjét. – Ki vagy rúgva!

– Milyen mókás! – vágott vissza Beata a szeméhez nyomva a borogatást. – Ezer fényévnyire vagyunk az isten háta mögött, esélyünk sincs visszajutni Umbriába, de te a napjaidat azzal töltőd, hogy a gatyádba motyogod szenzáció– hajhász jegyzeteidet egy könyvhöz, amit sose fogsz megírni, és még én vagyok kirúgva? Vedd már észre magad, Jann!

Kranjic már egy színpadias mozdulattal indult volna kifelé.

– Jann! – szóltam rá, és kinyújtottam a tenyerem. Jann letépte a kitűzőjét, és a kezembe nyomta.

– A gatyám is kell? – gúnyolódott.

– Megtarthatja – mondtam. – Elég, ha a diktafont adja ide.

– A jövőben, sok-sok évvel utánunk az emberek tudni akarják majd, hogy mi történt ezen a gyarmaton – mondta a nadrágjában babrálva. – Meg akarják ismerni a történetet, és amikor kutatni kezdenek, nem fognak találni semmit. És azért nem találnak majd semmit, mert a gyarmat kormányzói azzal töltötték az idejüket, hogy a kolónia egyetlen sajtosát cenzúrázgatták.

– Beata is sajtós – vetettem közbe.

– Operatőr – mondta, tenyerembe vágva a diktafont. – Az teljesen más.

– Nem akarom cenzúrázni magát, de azt egyszerűen nem engedhetem meg, hogy veszélybe sodorja a gyarmatot. A diktafont el fogom vinni Jerry Bennetthez, és kinyomtattatom vele a leiratát, de nagyon kis betűkkel, mert nem akarom pazarolni a papírt. Úgyhogy meglesznek a jegyzetei. És ha találkozik Savitrival, kérhet tőle egy jegyzetfüzetet. De csak egyet, Jann. A többi kell a munkánkhoz. És ha ez sem lenne elég, akkor menjen, és beszélgessen el a dologról a mennonitákkal!

– Azt akarja, hogy kézzel írjam a jegyzeteimet? – hitetlenkedett Kranjic. – Tollal?

– Samuel Pepysnek se okozott gondot.

– Maga azt hiszi, hogy Jann tud kézzel írni? – fitymálta Kranjicot a kerevetén heverő Beata.

– Hülye picsa! – kiáltotta Kranjic, és kivonult a sátorból.

– Viharos házasság – foglalta össze Beata lakonikus tömörséggel.

– Úgy látszik – mondtam. – Válni akar?

– Attól függ – emelte fel újból a borogatását Beata. – Maga szerint az asszisztensét érdekelné egy randevú?

– Amióta ismerem, senkiről se tudok, hogy randevúzott volna vele.

– Tehát nem?

– Tehát, a fene tudja – helyesbítettem.

– Hm – Beata visszarakta a homlokára a borogatást. – Csábító lehetőség. De azt hiszem, egyelőre házas maradok. Jann a falra mászik tőlem. Amennyire az évek során megkeserítette az életemet, most jólesik visszaadni a kölcsönt.

– Tényleg viharos házasság.

       – Úgy látszik.

– Vissza kell utasítanunk a kérését – mondta nekem Apacuka. Vele és Fundalukával hármasban a Fekete Dobozban álldogáltunk. Úgy gondoltam, megérdemlik az obinok, hogy legalább tudjanak róla, ha már megkérem őket a tudatimplantjaik átmeneti kiiktatására.

– Eddig még sosem utasították vissza egyetlen parancsomat se.

– Idáig egyetlen parancsa sem ellenkezett a békeszerződésünkkel – mondta Fundaluka. – A Gyarmati Szövetséggel kötött egyezményünk értelmében együtt maradhatunk Zoëval. Ebbe az is beletartozik, hogy felvehetjük az élményeinket, és megoszthatjuk őket a többi obinnal, hogy adjuk fel a tudatunkat. Megsérti az egyezményt.

– Saját jószántukból is dönthetnének az implantjaik feladásáról – tanácsoltam. – Ezzel egy csapásra megoldanánk a problémát.

– Úgy döntünk, hogy nem adjuk fel – jelentette ki Apacuka. – Ha megtennénk, azzal megtagadnánk obin társaink iránti kötelezettségünket.

– Zoët is megkérhetném, hogy szedesse ki magukkal – vetettem fel. – Kötve hiszem, hogy az ő parancsát is megtagadnák.

Apacuka és Fundaluka összehajoltak egy pillanatra, aztán kiegyenesedtek.

– Rosszul viselnénk – mondta Apacuka. Eddig még sosem hallottam ezt a kifejezést ilyen vészterhes, világvégét jövendölő hangon.

– Ugye, megértik, hogy nem jókedvemben kérem maguktól? A Gyarmati Szövetségtől kapott utasításaink egyértelműek. Nem engedhetjük, hogy bármi is elárulja a jelenlétünket ezen a világon, különben a Konklávé kiirt minket. Mindannyiunkat, beleértve magukat és Zoët is.

– Számításba vettük a lehetőséget – mondta Apacuka. – A kockázatot elhanyagolhatónak tartjuk.

– Emlékeztessenek rá, hogy mutassak maguknak egy kis videót!

– Láttuk – mondta Apacuka. – A mi kormányunknak ugyanúgy elküldték, mint a magukénak.

– Ha látták, miért nem veszik tudomásul a Konklávé fenyegetését?

– Alaposan megvizsgáltuk a videót. A kockázatot elhanyagolhatónak tartjuk – ismételte meg a kijelentését Apacuka.

– Ez nem a maguk döntése.

– De, az egyezségük értelmében az.

– Ezen a bolygón én vagyok a legfelsőbb jogi hatalom!

– Valóban – ismerte el Apacuka. – De nem tehet semmissé egy békeszerződést kénye-kedve szerint.

– Az nem az én kényem-kedvem kérdése, hogy nem hagyom kiirtatni az egész gyarmatot az utolsó szálig.

– Maga miért nem szólal meg sohasem? – néztem mérgesen Fundalukára.

– Eleddig mindenben egyetértettem Apacukával – válaszolta Fundaluka.

Fortyogtam a dühtől.

– Az a baj – kezdtem bele –, hogy nem követelhetem maguktól az implantjaik feladását, de azt se engedhetem meg, hogy odakinn szaladgáljanak vele. Mondják meg, az is ellenkezne a békeszerződés szellemével, ha megkérem magukat, maradjanak ebben a szobában, és cserébe szólok Zoënak, hogy rendszeresen látogassa meg önöket?

Apacuka elgondolkodott rajta.

– Nem. Nem szívesen egyeznénk bele.

– Én sem szívesen kérem maguktól – vallottam be –, de nem látok más lehetőséget.

Apacuka és Fundaluka percekig tanácskoztak.

– A szoba árnyékolóanyaggal van borítva – mondta Apacuka. – Adjon belőle! Az anyaggal álcázhatnánk a készülékeinket és magunkat is.

– Most csak ennyink van belőle. Ha többet akarunk, magunknak kell kitermelnünk. Ez sok időbe beletelhet.

– Amennyiben beleegyezik a megoldásunkba, a gyártás idejére alkalmazkodnánk a körülményekhez. Addig nem használjuk ezen a szobán kívül az implantjainkat, de kérje meg Zoët, hogy látogasson el hozzánk!

– Rendben. Köszönöm!

– Szívesen – mondta Apacuka. – Talán jobb lesz ez így. Amióta megérkeztünk, észrevettük, hogy alig van ideje ránk.

– Kamaszkorba lépett – magyaráztam. – Új barátai, új bolygója, új pasija van.

– Igen, Enzo, Felettébb vegyes érzéseket táplálunk iránta.

– Üdv a klubban!

– Eltávolíthatjuk.

– Erre semmi szükség tiltakoztam.

– Talán később javasolta Apacuka.

      – Ahelyett, hogy Zoë potenciális udvarlóit öldösnék, jobb szeretném, ha arra koncentrálnának, hogy Jane-nek segítsenek megtalálni a falu szélén ólálkodó lényeket. Valószínűleg nem fognak akkora élvezetet lelni benne, mégis sokkal jobban járnánk vele.

Jane a tanácsterem padlójára dobta a lényt. Haloványan emlékeztetett egy nagy testű prérifarkasra, már ha a prérifarkasoknak négy szeme és szembefordítható hüvelykujjai lettek volna.

– Apacuka az egyik lyukban talált rájuk. Két másik is volt vele, de azok elszaladtak. Apacuka menekülés közben terítette le.

– Lelőtte? – kérdezte Marta Piro.

– Késsel végzett vele – mondta Jane. Erre nyugtalan pusmogás töltötte meg a termet; a tanácstagok és a telepesek továbbra is roppantul tartottak az obinoktól.

– Maga szerint ez az a ragadozó, amelyiktől annyira félünk? – akarta tudni Trujillo.

– Előfordulhat – mondta Jane.

– Előfordulhat – ismételte fintorogva Trujillo.

– A mancsai formára egyeznek az általunk látott nyomokkal – engedett Jane. – De szerintem túl kicsi.

– Kicsi vagy sem, ilyesmi lény hagyhatta a nyomokat – jelentette ki Trujillo.

– Lehet.

– Nagyobbakat is láttak? – kérdezősködött Lee Chen.

– Nem – válaszolt Jane, majd rám nézett. – Az elmúlt három este én vállaltam az éjjeli őrséget, és tegnap este láttuk először, hogy bármi is megközelítette volna a barikádot.

– Hiram, maga szinte mindennap jár a barikád túloldalán – mondta Trujillo. – Látott eddig bármi hasonlót?

       – Egy-egy állatot láttam, de növényevőket, amennyire meg tudtam állapítani. Ehhez foghatót még nem láttam. Hozzáteszem, éjszaka még sosem jártam a falu határán túl, és Sagan kormányzó szerint ezek az állatok éjjeli életmódot folytatnak.

– Viszont ő se látott belőlük többet – ellenkezett Marie Black. – Kísértetek miatt odázzuk el a telepek építését.

– A kaparásnyomok és az üregek igaziak voltak – jelentettem ki.

– Ezt nem vitatom – mondta Black –, de lehet, hogy egyedi esetek. Simán elképzelhetőnek tartom, hogy néhány napja csak épp erre jártak ezek az állatok, és a barikád felkeltette az érdeklődésüket. Amint kiderült számukra, hogy nem tudnak átjutni, továbbálltak.

– Előfordulhat – hagyta nyitva a lehetőséget Jane. A hangjából éreztem, nem tartja sokra Black magyarázatát.

– Meddig fogunk még várni a letelepedéssel emiatt? – faggatott Paulo Gutierrez. – Az embereim lassan belehülyülnek a várakozásba, az elmúlt napokban elkezdtek hajba kapni mindenféle piszlicsáré apróságon. És az időnk is fogytán, vagy tévedek? Tavasz van, neki kell látnunk a vetésnek, az ültetésnek, bele kell fognunk az állatok legelőjének kijelölésébe. Már legalább kétheti élelmünket feléltük. Ha csak pöcsölünk itt, és nem kezdünk neki a gyarmatosításnak, nagy szarba kerülünk.

– Nem pöcsöltünk idáig sem – szögeztem le. – Csak olyan bolygóra vetődtünk, amiről semmit se tudunk. Időt kell szánni arra, hogy megbizonyosodjuk, nem rohanunk a halálunkba.

– Még nem haltunk meg – szólt közbe Trujillo. – Ez jó ómen Paolo, nyugodjon le! Perrynek teljesen igaza van. Nem lehet csak úgy leszállni egy bolygóra, hogy a következő percben már húzzuk is fel a tanyáinkat De Paolónak is igaza van, Perry. Eljutottunk arra a pontra, amikor nem maradhatunk tovább a barikád mögött. Sagan három napja próbál többet kideríteni ezekről az állatokról, egyet meg is öltünk közülük. Igen, óvatosnak kell lennünk, és nem szabad abbahagynunk a Roanoke tanulmányozását. De el kell kezdenünk a gyarmatosítást is.

   A tanács minden tagja rám szegezte a tekintetet, vártak a válaszomat. Jane-re néztem, aki rá jellemző módon, alig észrevehetően megrándította a vállát. Nem volt róla maradéktalanul meggyőződve, hogy nem fenyeget minket odakinn semmilyen veszély, de egy döglött állaton kívül semmit se tudott fölmutatni. És Trujillónak igaza volt: ideje gyarmatosításba fogni.

       – Egyetértek – feleltem.

– Hagytad, hogy az értekezleten Trujillo kivegye a kezedből az irányítást – mondta lefekvésünkhöz készülődve Jane. Suttogva beszélt, Zoë már aludt. Apacuka és Fundaluka mozdulatlanul álltak a vezetői sátorban, az elválasztófal túloldalán. Az első vég újonnan elkészült nanobothálóból szabott kezeslábasukban feszítettek. A kezeslábasból nem terjedt tovább a rádiójel, ráadásul az obinokat is két lábon járó árnyakká varázsolta. Tán ők is aludtak; nem tudtam volna megmondani.

– Hát, ez van. Trujillo hivatásos politikus. Elő fog még fordulni. Különösen, ha igaza van. Meg kell tennünk az első lépéseket, tovább kell terjeszkednünk a faluból.

– Szeretnék minden tanyát ütő telepest kiképezni a fegyverhasználat alapjaira.

– Szerintem nagyszerű ötlet – helyeseltem. – A mennonitákat viszont nem lesz egykönnyű rábeszélned.

– Aggódom is miattuk.

– Akkor sem tehetsz mást.

– Ők értenek mindenhez. A kézi vezérlésű gépeket egyedül ők tudják irányítani, és csak ők tudnak gombnyomás nélkül bármit is elindítani. Nem akarom, hogy felfalják őket.

– Ha kitüntetett figyelmet akarsz fordítani a mennonitákra, nem ellenzem. De ha azt hiszed, hogy változtathatsz a szokásaikon, akkor nagy meglepetésben lesz részed. Ráadásul éppen a szokásaik húzhatnak ki minket a csávából.

– Nem értem a vallást.

– Ha gyakorolnál egyet, jobban értenéd – magyaráztam. – különben meg nem is kell megérteni. Csak tisztelni.

– Tisztelni tisztelem, ahogy a bolygót is, mert egyelőre még nem derítettük fel, hányféleképpen is végezhet velünk. Vajon ezt tiszteletben tartják mások?

– Erre csak egy módon deríthetünk fényt.

       – Azt még nem beszéltük meg, hogy mi ketten akarunk-e földet művelni – váltott témát Jane.

– Szerintem az időnket fontosabb dolgokkal is tölthetnénk – válaszoltam.

– Gyarmati kormányzók vagyunk, és nincsenek használható automatikus gépeink. Bőven lesz dolgunk. Ha Croatoan egy kicsit tágasabb lesz, építhetünk egy szép kis házat magunknak. Ha akarsz termeszteni, elkezdhetnénk egy konyhakertet. Úgyis kell egy veteményes a zöldségek és a gyümölcsök miatt. Zoë viselhetné a gondját. Legalább elfoglalná magát valamivel.

– Virágokat is akarok nevelni – sóhajtotta Jane. – Rózsákat.

– Tényleg? – csodálkoztam. – Idáig nem szeretted a szép dolgokat.

– Nem azért. Csak a bolygó hónaljszagú.

HÉT

A Roanoke háromszázöt nap alatt teszi meg útját a napja körül. Úgy határoztunk ezért, hogy a roanoke-i évet tizenegy hónapra osztjuk, hét huszonkilenc naposra és négy harmincnaposra. Egy-egy hónapot a telepesek eredeti gyarmatairól neveztünk el, és egyet a Magellanról. Megérkezésünk napját tettük meg az első év első napjának, és az első hónapot magellánnak kereszteltük el. A Magellan legénysége ezen meghatódott, ami jólesett, de mire elneveztük a hónapokat, már magellán 29-e volt. A hónapjuk tehát hamarosan véget ért. Ennek már kevésbé örültek.

Nem sokkal azután, hogy megengedtük a telepeseknek a tanyák kialakítását, Hiram Yoder jelentkezett nálam; személyesen akart beszélni velem. Elmondása szerint tisztán látszott, hogy a telepesek legtöbbje nem állt készen a gazdálkodásra – mindannyian modern mezőgazdasági gépeken tanulták a földművelést, és nehezükre esett átállni a mennoniták által preferált, nagyobb erőfeszítést igénylő gépekre. A gyorsan termő, genetikailag módosított magkészletünk révén akár két hónap múlva is elkezdhetnénk a betakarítást, de csak akkor, ha tudjuk, mit csinálunk. Mivel nem tudtuk, felsejlett előttünk egy esetleges éhínség rémképe.

     Yoder azt javasolta, hogy hagyjuk a mennonitákra a növénytermesztés minden gondját, ők majd gondoskodnak arról, hogy a gyarmatunk három hónap múlva ne váljon egy csillagközi Donner-expedícióvá – akik annak idején kannibalizmusra fanyalodtak –, és eközben segédként fogadnák fel maguk mellé a többi telepest, akik munka közben tanulnák ki a szakmát. Lelkesen egyeztem bele. Albion második hetére a mennoniták a talajtani jelentésekből kiindulva bevetették a búza– és kukoricatáblákat, valamint számos zöldségtáblát is. Felkeltették álmukból a mézelő méheket, hogy járhassák végre porzótáncukat, legelőkre vezették a haszonállatokat, miközben megtanították a másik kilenc világ (illetve egy hajó) telepeseit az intenzív vetés és a felülvetés előnyeire, a szén- és kalóriagazdálkodásra, illetve arra, hogy miként hozzák ki a legtöbbet a lehető legkisebb földterületből. Kezdtem megnyugodni – Savitri pedig, aki korábban a „magas disznókról” poénkodott, új célpontot talált magának.

Umbria havában a kundák rájöttek, hogy a gyorsan termő krumplijainkkal jól be lehet lakni, és több mint egyhektárnyi terület veszett oda három nap alatt. Meglett az első kártevőnk. Elkészültünk az orvosi szobával is, minden eszközt a maga külön Fekete Dobozába burkoltunk. Tsao doktornő majd’ kibújt a bőréből az örömtől, amikor pár órával később már a sebészeti robotjával varrhatta vissza egy telepes levágott ujját, amelyet kalákamunka közben metélt le egy szalagfűrésszel.

Csung-kuó első hétvégéjén tartottuk Roanoke első hivatalos menyegzőjét, ahol összeadtam egy párt: a korábban franklini Katherine Chaót és az azelőtt ruszi Kevin Jonest. És örvendeztek vala neki. Két héttel később Roanoke első hivatalos válását hitelesítettem, szerencsére nem Chao és Jones közt. Beata az utolsó csepp élvezetet is kifacsarta Jann Kranjic idegesítéséből, aztán kiadta az útját. És örvendeztek vala neki.

Erie tizedikére lezajlott az első nagy betakarítás. A napot nemzeti ünnepnappá, a hálaadás napjává nyilvánítottam. A telepesek azzal ünnepelték meg, hogy imaházat emeltek a mennonitáknak, amelyhez csak néha kellett tőlük segítséget kérniük. A második adag vetőmag egy héten belül a földbe került.

Kartúmban Patrick Kazumi a barátaival lement a Croatoan nyugati fala mögötti folyóra játszani. A folyó melletti futkározás közben megcsúszott, beverte a fejét egy kőbe, és megfulladt. Nyolcéves volt. A kolónia zöme részt vett a temetésén. Kartúm utolsó napján Anna Kazumi, Patrick anyja ellopott egy nagykabátot valamelyik barátjától, köveket tett a zsebébe, és a fiát követve a folyóba gázolt. Utolérte.

Kiotóban négynapos esők jöttek egyre-másra, tönkretéve a vetést és meghiúsítva a gyarmat az évi második aratását. Zoe és Enzo látványosan szakítottak, ahogy az már lenni szokott, amikor az első fellángolás után eljutottak odáig, hogy először a másik idegeire mentek. Apacuka és Fundaluka, akik megsínylették Zoë párkapcsolati válságát, elkezdték nyíltan hirdetni megoldásukat az Enzo-problémára. Zoë végül lehurrogta őket – a frászt hozták rá.

Eliziumban a rérifek, a barikád mentén talált prérifarkasforma teremtmények visszasettenkedtek a kolóniára, és megpróbálták megtizedelni a gyarmat birkaállományát. Ezért cserébe a telepesek nekifogtak megtizedelni soraikat. Savitri három hónap után beadta a derekát, és randevúzott Beatával. Másnap azt mondta az együtt töltött estéről, hogy „érdekes tévedés” volt, és a továbbiakban nem kívánt több szót ejteni róla.

Jól benne jártunk már a roanoke-i őszben, amikor az utolsó ideiglenes sátort is végleg lebontottuk, egyszerű, otthonos házikóknak átadva a helyet Croatoanban éppúgy, mint a falain kívüli tanyákon. A telepesek fele még mindig Croatoanban élt, és a mennonitáktól tanultak mesterségeket, a másik fele pedig kitelepítette tanyáikat, és várták az új évet, hogy a saját földjeiken vethessenek és arathassanak.

Savitri – aki ugyan még huckleberryi idő szerint mért, de roanoke-i napokra átszámolt születésnapja elízium huszonharmadikára esett – kapott tőlem aprócska kunyhójába egy vízöblítéses vécét, amelyet egy könnyen üríthető kis emésztőtartállyal kötöttem össze. Savitri örömében megkönnyezte az ajándékot, és azonnal össze is tegeződtünk.

Rusz tizenharmadikán Henri Arlien abban a hitben verte meg a feleségét, Therese-t, hogy egy korábbi sátortársával csalja meg. Therese válaszképp agyba-főbe verte a férjét egy nehéz serpenyővel, eltörte az állkapcsát, és kitörte három fogát. Mindketten Tsao doktornőnél kötöttek ki – aztán Henri a sebtében összetákolt börtönt is útba ejtette, amely korábban karámként szolgált. Therese elvált, és nem sokkal később összeköltözött korábbi sátortársával. Azelőtt nem folytatott viszonyt vele, mondta, de a válás után bitang jó ötletnek tűnt.

    A sátortárs Joseph Loong névre hallgatott. Főnix huszadikán Loong eltűnt.

– Először tisztázzuk a legfontosabb dolgot! – mondtam Jane-nek, miután Therese Arlien bejelentette nálunk Loong eltűnését. – Közvetlenül Loong eltűnése előtt hol volt Henri Arlien?

– Nappal a büntetését dolgozta le – tájékoztatott Jane. – Egyedül akkor maradhatott magára, amikor vizelni ment. Esténként meg visszatért a lóállásba.

– Az istállóból nem is olyan nehéz megszökni. – Korábban csak egy lóról kellett gondoskodnia.

– Tényleg, de a karámból már igen. Egy ajtaja van, egy zára, az is kívül. Éjszaka nem szökhetett ki.

– Meg is kérhette valamelyik barátját, hogy látogassa meg Loongot.

– Kötve hiszem, hogy Arliennek barátai lettek volna. Chad és Ari kikérdezték a szomszédjait. Mindenki azt mondta, hogy Henri megérdemelte, amikor Therese eltángálta a serpenyővel. Elküldöm Chadot, nézzen csak körül, de nem hinném, hogy sokra mennénk vele.

– Akkor szerinted mi történhetett?

– Loong tanyája az erdő szélén áll. Therese azt állította, hogy egyszer-egyszer elmentek kirándulni az erdőbe. A fánik mostanság vonultak arrafelé, és Loong közelebbről is szemügyre akarta őket venni – adta elő saját verzióját Jane.

A fánik azok a lomhán cammogó állatok voltak, amelyeket a földet érésünk után nem sokkal, az erdő szélén vettünk észre; a jelek szerint vándorló állatok, akik a táplálékuk után mennek. Akkoriban az itt tartózkodásuk késői szakában találtunk rájuk, most viszont az elején kaptuk el őket. Körülbelül annyira hasonlítottak az elefántokra, mint én, de a név rajtuk ragadt, akár tetszett nekem, akár nem.

– Vagyis Loong elment megnézni magának a fánikat, és eltűnt?

– Vagy eltaposták – vetette fel Jane. – A fánik nagy testű állatok.

       – Jól van, akkor szedjünk össze egy mentőcsapatot! Ha Loong egyszerűen csak elveszett, remélem, van annyi esze, hogy egy tapodtat sem mozdul onnét, ahova tévedt, és megvárja, amíg rátalálunk.

       – Ha volna esze, eleve nem kergetné a fánikat.

– Veled aztán érdemes volna szafarira menni!

– Az élet megtanított arra, hogy ha csak tehetem, ne eredjek idegen lények nyomába, mert aztán ők vesznek üldözőbe – bölcselkedett Jane. A mentőcsapatot egy óra alatt összeszedem. Neked is köztük volna a helyed.

A mentőcsapat hajszál híján dél előtt indult útnak. Százötvenen voltunk. Lehet, hogy Henri Arlien nem lopta be magát mindenki szívébe, de Therese és Loong sokakkal megbarátkozott. Therese felajánlotta, hogy csatlakozik hozzánk, de két barátjával visszakísértettem. Nem szerettem volna, ha ő találja meg Joe holttestét. Jane kisebb csapatokra bontott minket, felosztotta közöttünk a területet, és a lelkünkre kötötte, hogy maradjunk egymás hallótávolságán belül. Savitri és Beata, akik az „érdekes tévedéseként értékelt randijük ellenére összebarátkoztak, velem verődtek össze – Savitri még egy régi típusú iránytűt is szorongatott a markában, amelyet egy mennonitától szerzett. Az erdőben valamivel beljebb járó Jane Zoë, Apacuka és Fundaluka társaságában kereste Loongot. Nem repestem az örömtől, hogy a lányom is velünk tart, de úgy véltem, Jane és az obinok mellett nagyobb biztonságban lesz, mintha otthon maradna Croatoanban.

A keresés megkezdése után három órával Apacuka nanohálós árnya bukkant fel mellettem.

– Sagan hadnagy látni kívánja önt.

– Rendben. – Intettem Savitrinak és Beatának, hogy jöjjenek velem.

– Nem így – mondta Apacuka. – Egyedül.

– Mi az? – érdeklődtem.

– Nem árulhatom el – felelte. – Kérem, őrnagy, siessen!

– Szóval magunkra maradunk a hátborzongató erdőségben – vetette oda Savitri Beatának.

– Mehettek beljebb is, ha gondoljátok, de mondjátok meg a két szomszédos csapatnak is, hogy fogjanak szorosabban benneteket! – tegeztem le Savitriékat, azzal Apacuka nyomába eredtem, aki ugyancsak szedte a lábát.

Néhány perccel később rátaláltunk Jane-re. Marta Piróval és két másik telepessel álldogált egy helyben, mindhárman gyászos, dermedt ábrázattal meredtek a semmibe. Mögöttük egy fáni hatalmas teteme feküdt, amelyen apró repülő rovarok nyüzsögtek, és a fánié mögött egy jóval kisebb tetem is hevert. Jane felfigyelt a jöttömre, és mondott valamit Firónak meg a két társának, akik erre rám néztek, majd rábólintottak Jane megjegyzésére, és elindultak vissza a gyarmatra.

– Hol van Zoë? – tudakoltam.

– Fundalukával visszakísértettem – árulta el Jane. – Nem akartam, hogy lássa. Marta csapata talált valamit.

A kisebbik tetemre mutattam.

– Úgy néz ki, Joseph Loongot.

– Nem csak azt. Gyere ide!

Odamentünk Loong holttestéhez. Cafatokra tépték.

– Mondd el, mit látsz!

Lehajoltam, alaposan körülnéztem, igyekeztem analitikusan gondolkodni.

– Valami megette – vontam le a következtetést.

– Pontosan ezt mondtam Martáéknak, és egyelőre szeretném, hogy ezt is higgyék. De nézd meg közelebbről!

A homlokomat összeráncoltam, és újból a holttestre néztem, kerestem, mit tévesztettem szem elől. Hirtelen minden a helyére került.

Meghűlt az ereimben a vér.

– Édes istenem! – kiáltottam fel, és hátrahőköltem.

Jane figyelmesen nézett engem.

       – Te is látod – szólalt meg. – Nem megették. Lemészárolták.

A Tanács szűkösen fért csak be Tsao doktornő mellé az orvosi konténerbe.

– Nem lesz szép látvány – figyelmeztettem őket, és lelepleztem Joe Loong földi maradványait. Egyedül Lee Chenen és Marta Pirón láttam az émelygés nyomait. Jobb arány, mint amire számítottam.

– Atyaég! Valami megette! – szörnyülködött Paulo Gutierrez.

– Nem – vetette ellen Hiram Yoder. Odament Loong restéhez. – Nézze csak! – mutatott az egyik testtájékára. – A szövetet elvágták, nem tépték. Itt, itt és itt is. – Jane-re emelte tekintetét. – Ezért akarja nekünk megmutatni – szögezte le. Jane biccentett.

– Miért? – akarta tudni Gutierrez. Nem értem. Mit szeretne megmutatni nekünk?

– Ezt az embert lemészárolták jelentette ki Yoder. Akárki is tette ezt vele, valamilyen vágószerszámmal fejtette le a csontról a húst. Késsel vagy baltával, ha jól sejtem.

– Ezt maga meg honnan tudja? – tudakolta Yodertől Gutierrez.

– Vágtam én már le életemben épp elég állatot ahhoz, hogy tudjam, milyen látvány – mondta Yoder, majd felénk fordult –, és szerintem a kormányzók is eleget láttak a háború borzalmaiból, hogy tudják, milyen borzasztó véget ért Loong.

– De biztosan ők sem tudhatják – akadékoskodott Marie Black.

Jane Tsao doktornőre sandított, és a fejével intett neki.

– A csonton található barázdák vágószerszámra utalnak – foglalta össze a doktornő. – Precíz vágások. Nem úgy néznek ki, mintha egy állat rágta volna meg a csontokat. Ezt értelmesebb lény, nem állat tette.

– Magyarul egy gyilkos ólálkodik közöttünk – mondta Trujillo.

– Gyilkos? – háborodott fel Gutierrez. – A francokat! Egy átkozott kannibál!

– Nem – csitította le őket Jane.

– Micsodaaa? – kérdezett vissza Gutierrez. – De hát maga mondta, ezt az embert úgy vágták le, mintha lábasjószág lett volna. Csakis közülünk való tehette.

Jane tekintetével átadta nekem a szót.

– Rendben – mondtam. – A hivatalos eljárás szerint fogjuk csinálni. Roanoke kolóniájának gyarmati kormányzójaként ezennel kijelentem, hogy ebben a szobában innentől fogva mindent államtitoknak minősítek.

– Támogatom – tette hozzá Jane.

– Ez azt jelenti, hogy semmit, amit itt hallanak vagy látnak, hazaárulás terhe mellett nem oszthatják meg a jelenlevőkön kívül senkivel se.

– Beszél itt nekünk összevissza! – fortyogott Trujillo.

– Márpedig világosan beszélek – erősködtem. – Nem viccelek. Ha erről bárkinek egy szóval is említést tesznek, mielőtt Jane vagy én döntést hoznánk, nagy szarba kerülnek.

– Mekkora szarba? – kérdezte Gutierrez.

– Lelövöm magát – lebegtette meg Jane a lehetőséget. Gutierrez bizonytalan mosolyra húzta a száját, várta, hogy Jane bevallja, csak viccelt. Arra aztán várhatott.

– Oké – mondta Trujillo. – Értjük: egy szót se, semmiről.

– Köszönöm – folytattam. – Két oka volt annak, hogy összehívtuk magukat. Először is szerettük volna megmutatni, hogyan járt Loong– mutattam a Tsao doktornő által azóta már letakart holttestre –, másodsorban pedig ezt akartuk a szemük elé tárni.

A laborpulton nyugvó törölköző alá nyúltam, és elővettem egy tárgyat, amelyet Trujillónak adtam át, aki szemügyre vette.

– Úgy néz ki, mint egy dárda hegye – tippelt.

– Mert az is. Loong mellett, a fáni holttestének közvetlen közelében találtuk. Úgy sejtjük, ezzel vadásztak a fánira, de az állat ki tudta húzni a testéből, és eltörte, vagy előbb törte el, és utána húzta ki.

Trujillo, aki már át akarta volna adni a dárdahegyet Lee Chennek, félbeszakította a mozdulatot, és még egyszer megnézte magának a tárgyat.

– Ugye, nem gondolja komolyan, amit szerintem gondol?

– Nem csak Loongot mészárolták le, hanem a fánit is – mondta Jane. – Loong holtteste körül lábnyomokat hagytak a mentőcsapataink. De a fáni körül is találtunk lábnyomokat. Nem a mieinket.

– A fánit rérifek terítették le – mondta Marie Black. – A rérifek pedig falkában járnak. Előfordul az ilyesmi.

– Maga a fülén ül? – hitetlenkedett Jane. – A fánit megölték. Aki a fánit levágta, szinte biztos, hogy az ölte meg Loongot is. És nem ember tette.

– Arra akar kilyukadni, hogy él egy bennszülött, intelligens faj a Roanoke-on? – kérdezte Trujillo.

– Így van – helyeseltem.

– Mennyire intelligensek? – vágta rá Trujillo.

– Ahhoz elég okosak, hogy ezt összehozzák mutattam a dárdára. – Bár egyszerű, de attól dárda. És elég intelligensek ahhoz is, hogy éles késeket fenjenek maguknak.

– Már lassan egy éve a Roanoke-on vagyunk mondta Lee Chen. – Ha ezek a lények itt élnek, miért nem láttuk őket korábban is?

– Szerintem láttuk – vette át a szót Jane. – Akármik is legyenek, ezek azok a lények, akik a megérkezésünk után nem sokkal be akartak jutni Croatoanba. Amikor nem tudtak átkecmeregni a barikádon, megpróbáltak alatta kikaparni egy járatot maguknak.

– Azt hittem, azt a rérifek csinálták – mondta Chen.

– Az egyik járatban találtunk egy rérifet – pontosított Jane. – Ez nem jelenti azt, hogy ők is kaparták ki.

– Az üregeket akkor vájták ki, amikor először láttuk a fánikat – mondtam. – Most megint visszatértek. Lehet, hogy a lények a csordát követik. Ha nincsenek fánik, nincsenek roanoke-i ősemberek se. – Loongra mutattam. – Szerintem ezek egy fánira vadásztak. Megölték, és a húsát darabolták fel éppen, amikor Loong rájuk bukkant. Előfordulhat, hogy félelmükben ölték meg, és utána darabolták fel őr is.

– Zsákmányállatnak nézték – mondta Gutierrez.

– Ezt nem tudhatjuk – emlékeztettem.

– Ugyan már! – szívta föl magát Gutierrez, Loongra mutogatva. – Azok az anyaszomorító dögök kibaszott sült húst csináltak belőle!

– Valóban – fogadtam el –, de nem tudhatjuk, hogy rá vadásztak-e. Nem szeretném, ha elhamarkodott következtetéseket vonnánk le ebből. És azt is jobb szeretném, ha nem esnénk kétségbe ezektől a lényektől, vagy attól, hogy milyen szándékkal közelednek felénk. Egyelőre nem tudjuk megítélni, vannak-e egyáltalán szándékaik. Lehet, csak véletlenül futottak bele egymásba.

– Csak nem akarja azt mondani, hogy tegyünk úgy, mintha Joe-t nem ölték és ették volna meg? – hüledezett Marta Piro. – Ez teljességgel lehetetlen! Jun és Evan már így is tudják, mert velem együtt találták meg a holttestet. Nekünk Jane azt mondta, hogy tartsuk a szánkat, és mi nem is árultuk el senkinek. De az ilyet nem lehet örökre titokban tartani.

– Nem is akarjuk elhallgatni – közölte Jane. – Ezt mindenki elmondhatja az ülés után a saját telepeseinek. Arról kell hallgatniuk, hogy milyen élőlények ölték meg.

– Nem fogom az embereimmel a bolondját járatni, hogy csak véletlenül támadt Loongra egy állat – ellenkezett Gutierrez.

– Senki sem kérte rá – adtam tudtára. – Mondja meg az embereinek az igazságot: ragadozók követik a fánicsordát, veszélyesek, és amíg további utasítást nem kapnak, senki sem mehet az erdőbe, de amennyiben lehet, Croatoanon kívülre sem. Ennél többről azonban nem kell tudniuk.

– Miért nem? – érdeklődött Gutierrez. – Ezek a lények veszélyt jelentenek ránk. Egyikünket már megölték. Megették. Fel kell készítenünk rá a telepeseinket.

– Azért nem szeretném, ha ez történne, mert az emberek irracionálisan viselkednek, ha azt hiszik, hogy értelmes lény vadászik rájuk – mondta Jane. – Ahogy ön is reagált az eseményekre.

Gutierrez dühös pillantást vetett Jane-re.

– Nem veszem jó néven, hogy a viselkedésemet ésszerűtlennek bélyegzi.

– Akkor ne viselkedjen úgy! – teremtette le Jane. – Különben következményei lesznek. Vésse jól az eszébe, az államtitoktörvények magára is vonatkoznak, Gutierrez! – A férfi elhallgatott, noha láthatóan nem volt elégedett a kapott válasszal.

– Nézzék – mondtam –, ha ezek a lények intelligensek, akkor többek között felelősséggel is tartozunk irántuk. Az első ilyen irányelv az, hogy egy esetleges félreértés miatt nem irtjuk ki őket az utolsó szálig. És ha értelmesek, akkor talán az értésükre tudjuk adni, hogy jobban teszik, ha messziről elkerülnek minket. – A dárdahegyre mutattam, mire Trujillo átadta nekem. – Az ég szerelmére, ilyenekkel jönnek ellenünk! – lobogtattam a dárdahegyet. – Még a nekünk kijutott, kézi irányítású puskákkal is se perc alatt megtizedelhetjük őket. De amennyiben lehet, nem szeretnék sort keríteni rá.

   – Hadd világítsam meg másik oldaláról a kérdést! – mondta Trujillo Hiram Yodernek. – Arra kér minket, hogy hallgassunk el valamit az emberek elől, amitől még védtelenebbek lesznek, mert nem tudják, mivel is állunk szemben. Nézze csak meg, hol tartunk! Egy szállítókonténerbe vagyunk bezsúfolva, álcázóanyag rejt el minket az, ellenség elől, mert a kormány létfontosságú információkat hallgatott el előlünk. A Gyarmati Szövetség vezetősége palira vett minket, ezért élünk most úgy, ahogy. Már elnézést!

– Semmi gond – mondta Yoder.

– Azt akartam csak hangsúlyozni, hogy a kormányunk éppen a titkolózással baszott ki velünk – mondta Trujillo. – Miért tennénk ugyanezt mi is a saját embereinkkel?

– Nem akarom örökre titokban tartani a dolgot – nyugtatgattam. – De most még nem tudhatjuk, hogy ezek a lények valódi fenyegetést jelentenek-e ránk nézve, vagy sem, és szeretném a dolgot anélkül kideríteni, hogy megkergüljenek a telepesek a susnyásban bóklászó roanoke-i ősemberektől.

– Ezzel azt feltételezi, hogy az emberek meg fognak kergülni – mondta Trujillo.

– Örülnék, ha megcáfolnák a szavaimat. De addig is inkább tévedjünk így, mint úgy!

– Minthogy nincs beleszólásunk a dologba, szerintem is tévedjünk! – hagyta ránk Trujillo.

– Az istenit neki! – sóhajtott fel Jane. A hangjában szokatlan hangszínt véltem felfedezni: keserű ingerültséget. – Trujillo, Gutierrez, használják már a kibaszott fejüket! Nem is kellett volna beavatnunk magukat semmibe. Marta nem tudta, mit látott, amikor rátalált Loongra; egyedül Yoder tudta magától kitalálni, és ő is csak itt láthatta. Ha nem mondtuk volna el mindezt maguknak, sose jutott volna a fülükbe. Az egészet szépen elsikáltuk volna, és senki se sejtene semmit. De nem akartuk fű alatt elintézni a dolgot, tudtuk, hogy el kell mondanunk maguknak. Vagyis megbíztunk magukban annyira, hogy elárultunk valamit, amit nem kellett volna. Bízzanak már bennünk, amikor azt mondjuk, hogy időre van szükségünk, mielőtt elmondjuk a telepeseknek! Nem kérünk sokat.

– Minden, amit most megosztok önökkel, államtitok – jelentettem ki.

– Van saját államunk? – kérdezte Jerry Bennett.

– Jerry...

– Elnézést! Mi az ábra?

Elmeséltem neki, mit derítettünk ki a lényekről, és címszavakban összefoglaltam az előző esti tanácsülést.

– Elég durva – reagált Jerry. – Mit akar, mit csináljak?

– Nézze végig a bolygóról szóló dokumentumainkat! – adtam ki az utasítást. – Mondja meg, ha talál valamit, amiből kiderül, hogy a Gyarmati Szövetség tudott ezekről az alakokról. Az égegyadta világon bármit.

– Nyíltan semmilyen információt nem közöltek velünk – tájékoztatott Bennett. – Ennyit én is tudok. Nyomtatás közben elolvastam a dokumentációt.

– Nem egyértelmű hivatkozásokat keresek, hanem bármilyen jelet, ami arra utalna, hogy volnának ilyen lények – magyaráztam.

– Azt hiszi, a GYSZ kicenzúrázta a jelentésekből, hogy a bolygón intelligens faj lakik? – kérdezett rá Bennett. – Miért tennének ilyet?

– Nem tudom – válaszoltam. – Semmi értelmét nem látom. De annak se, hogy egy teljesen eltérő bolygón tegyenek ki minket, és aztán elvágjanak a külvilágtól, vagy maga szerint van értelme?

– Igaza van, jóember – mondta Bennett, és elgondolkodott. – Milyen mélyre ássak?

– Amilyen mélyre csak tud. Miért kérdi?

Bennett felkapott az asztalról egy kommunikátort, és megnyitott egy tájit.

– A Gyarmati Szövetség szabványosított fájlformátumot használ az adatai tárolására – fogott bele. – Szöveg, kép, hanganyag mind ugyanabban a fájltípusban kódolódnak. Az egyik előnye ennek az, hogy a fájl minden változtatást követ, tegyük fel, ír egy piszkozatot, átküldi a főnökének, a főnök asszony javításokat eszközöl rajta, visszaküldi, és amikor megérkezik a dokumentum, látja, hogy hol és miért javított bele a főnök. Számon tartja az összes változtatást... még a törölt részeket is eltárolja metaadatként a fájlban. Nem is látja, hacsak nem kapcsolja be a verziók követését.

– Szóval minden egyes vágás benne van a dokumentumban.

       – Előfordulhat mondta Bennett. A GYSZ viszont szabályban fektette le azt is, hogy a végső dokumentumokból ki kell venni az ilyen metaadatokat. De attól még, hogy meghozzák a szabályt, semmi sem garantálja, hogy mindenki emlékezni is fog rá.

– Jól van, akkor túrjon bele! Mindent nézzen át tüzetesen! Elnézést kérek, amiért pokollá teszem az életét emiatt.

– Ugyan! – oldozott fel Bennett. – A kötegelt fájlműveletek megkönnyítik a dolgomat. Utána már csak a megfelelő keresőparamétereken múlik az egész. Ez a szakmám.

– Örök hálám, Jerry!

– Komolyan? – mondta Bennett. – Ha le akarja róni a háláját, akkor kerít nekem egy asszisztenst. Rengeteg munka egyedül elvinni egy kolónia teljes technikai felügyeletét. Meg különben is, az egész napomat egy dobozban töltöm. Jólesne egy kis társaság.

– Rajta leszek – biztosítottam. – Maga addig intézze ezt.

– Rendben – mondta Bennett, és kitessékelt a dobozból.

Jane és Hiram Yoder jöttek oda hozzám, amint kiléptem az ajtón.

– Baj van – jelezte Jane. – Nagy baj.

– Mi az?

Jane Hiram felé biccentett.

       – Paulo Gutierrez és négy társa a tanyám előtt mentek el az imént – hozta a rossz hírt Yoder. – Puska volt náluk, és az erdőbe mentek. Kérdeztem tőle, mit csinálnak, és mondta, hogy a barátaival vadászni mennek. Megérdeklődtem, hogy mire, erre azt felelte, hogy nagyon jól tudom, mit fognak elejteni. Felajánlotta, hogy csatlakozzam hozzájuk. Mondtam neki, a vallásom tiltja az értelmes élet elvételét, és megkértem, hogy higgadtan gondolja át még egyszer, mit készül tenni, mert egy részt az ön akarata ellenére cselekszik, másrészt egy másik teremtményt akar megölni. Ő csak nevetett, és bevették magukat az erdőbe. Mostanra már a mélyén járnak, Perry kormányzó. Attól tartok, mindent megölnek majd, ami csak az útjukba kerül.

Yoder elkísért minket oda, ahol a mieink behatoltak az erdőbe, és azt mondta, hogy megvár minket. Jane-nel az emberek nyomába eredtünk.

– Ezt nézd! – mutatott Jane az erdő talaján kirajzolódó csizmatalpak körvonalaira. Paulo és a fiúk egy fűszálat se tettek keresztbe, hogy elfedjék nyomaikat, vagy ha mégis, nagyon amatőrök voltak. – Barmok! – mordult fel Jane, és már szaladt is utánuk, gondolkodás nélkül az új, feljavított teste által diktált, feszített iramban. Alig bírtam lépést tartani vele, lassabban és nagyobb zajt csapva futottam utána.

Jó egy kilométerrel később értem utol.

– Ilyet soha többet ne csinálj! – feddtem meg. – Mindjárt kiköpöm a tüdőmet.

– Csendet! – szólt rám Jane. Elhallgattam. Jane hallása is legalább annyit javult, mint az erőnléte. Igyekeztem minél halkabban szívni a tüdőmbe az oxigént. Nyugat felé ment tovább, és nem sokkal később hallottuk, hogy lövés dördül, aztán még három. Jane megint nekiiramodott, egyenesen a lövések irányába. Én is szedtem a lábam, ahogy csak bírtam.

Újabb egy kilométerrel később egy tisztásra értem. Jane egy vértócsában ázó holttest mellett térdelt – nem messze tőle egy férfi ült a bokor tövében. Odaszaladtam Jane-hez és a holttesthez, amely csurom vér volt. Jane fel se nézett.

– Már halott – jelentette ki. – A bordák és a szegycsont között találták el, a golyó simán áthatolt a szíven, aztán a hátán távozott. Sejthetően még azelőtt meghalt, hogy a földre rogyott volna.

Felnéztem a halott arcára. Beletelt egy kis időbe, mire felismertem: Marco Flores, Gutierrez egyik kartúmi telepese. Jane-re hagytam Florest, és odamentem a másik, üres tekintettel előremeredő férfihoz. Ő is kartúmi telepes volt, Galen DeLeon.

– Galen! – szólítottam meg, és leguggoltam hozzá, hogy felvegyem vele a szemkontaktust. Az üdvözlő szóra semmivel se reagált. Csettintettem párszor, hátha arra felfigyel. – Galen! – szólongattam újból. – Mondja el, mi történt!

– Lelőttem Marcót jegyezte meg DeLeon közönyös hangon, mintha semmiségekről beszélgetnénk. Nem nézett rám, a messzeségbe meredt. – Nem szándékosan. Egyszer csak előbújtak a semmiből, és lelőttem az egyiket. Marco beleszaladt. Őt is lelőttem. A földre rogyott. DeLeon a hajába túrt. – Nem volt szándékos ismételte. Egyik pillanatról a másikra, csak úgy megjelentek.

– Galen, Paulo Gutierrezzel és negyedmagával együtt jutott idáig. Ők hova mentek?

DeLeon hozzávetőlegesen nyugat felé intett.

– Elfutottak. Paulo, Juan és Deit utánuk mentek. Én itt maradtam, hátha tudok segíteni Marcón. Hátha... – megint elhallgatott. Felálltam. – Nem akartam lelőni – mondta DeLeon ugyanazon a közönyös hangon. – Egyszer csak előkerültek. És nagyon gyorsak voltak. Látnia kellett volna őket. Ha látta volna őket, tudná, miért kellett elsütnöm a fegyvert. Ha látta volna, hogy néznek ki.

– Hogy néznek ki?

DeLeon arcán drámai mosoly terült szét, és most először nézett a szemembe.

– Mint a farkasemberek. – Azzal becsukta a szemét, és a kezébe temette arcát.

Visszamentem Jane-hez.

– DeLeon sokkos állapotban van – tudattam vele. – Valamelyikünknek vissza kéne vinnie.

– Mit mondott, mi történt? – kérdezte Jane.

– Azt, hogy a lények a semmiből bukkantak fel, és arra szaladtak tovább – mutattam nyugat felé. – Gutierrez és a többiek üldözőbe vették őket. – Aztán rádöbbentem. – Csapda!

– Gyerünk! – mondta Jane, és Flores puskájára mutatott. – Hozd magaddal! – szólt, és már futott is. Magamhoz vettem Flores fegyverét, ellenőriztem, hogy minden rendben van-e a töltettel, és megint a feleségem nyomába eredtem.

Újabb lövés dördült, amelyet emberek kiáltása követett. Rákapcsoltam, felsprinteltem egy emelkedőn, a tetején megálltam, és azt láttam, hogy Jane a roanoke-i fák megtört gyűrűjében, az egyik fájdalomtól üvöltő férfi hátán térdepel. Paulo Gutierrez Jane-re szegezte a puskáját, és felszólította, hogy szálljon le a férfiról. Jane meg se moccant. Egy harmadik férfi valamivel távolabb állt, és úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban behugyozhat.

Gutierrezre emeltem a fegyveremet.

– Dobja el a puskáját, Paulo! – parancsoltam. – Tegye le, vagy én teszem magát hűvösre!

– Mondja meg a feleségének, hogy szálljon le Deitről! – ellenkezett Gutierrez.

– Nem fogom. Most pedig dobja el a fegyvert!

– Az istenit neki, el fogja törni a karját!

– Ha el akarta volna törni, már diribdarabokban volna – mondtam. – És ha meg akarta volna ölni magukat, már senki se élne. Paulo, nem mondom még egyszer, dobja el a puskáját!

Paulo megtette. Vetettem egy pillantást a harmadik emberre, aki, ha jól sejtem, Juan volt. Ő is eldobta a fegyverét.

– Földre! – parancsoltam mindkettejüknek. – Térdet, tenyeret a talajra! – Négykézláb ereszkedtek.

– Jane! – szólítottam meg.

– Ez még rám is lőtt.

– Nem tudtam, hogy maga az! – szabadkozott Diet.

– Kuss! – mondta Jane. A férfi befogta.

Odamentem, és felvettem Juan meg Gutierrez puskáját.

– Paulo, hol vannak a társai?

– Valahol mögöttünk – mondta Gutierrez. – Ezek a dögök a semmiből bukkantak fel, és errefelé vették az irányt, mi pedig üldözőbe vettük őket. Marco és Galen másfelé tértek le.

– Marco halott.

– Azok a köcsögök kapták el – köpte Deit.

– Nem. Galen lőtte le. Ahogy az előbb maga majdnem lelőtte Jane-t.

– Édes istenem! – kiáltott fel Gutierrez. – Marco!

– Pontosan ezért akartam, hogy ne tudódjon ki – árultam el Gutierreznek. – Nehogy valamelyik vadbarom ilyesmire vetemedjen. A magukhoz hasonló húgyagyúaknak halványlila fogalmuk sincs arról, hogy mit csinálnak, és most az egyikőjük halott, a másikuk gyilkos, a többiek meg a vesztükbe rohannak.

Uramisten! – mondta megrendülten Gutierrez. Megpróbált felülni négykézláb térdelőállásából, de elveszítette az egyensúlyát, és gyászoló kupacba roskadt.

– Most fogjuk magunkat, és mindannyian kivonulunk az erdőből – tagoltam Gutierrez felé menet. – Ugyanazt az útvonalat követjük, amit befelé jövet, és a hazaúton összeszedjük Galent és Marcót. Paulo, sajnálom, de... – A szemem sarkából kiszúrtam, hogy megmozdul valami; Jane volt az, aki csendre intett. Hallgatózott. Ránéztem. „Mi az?”, tátogtam.

Jane lenézett Deitre.

– Azok a lények, akikre vadásztak, milyen irányba futottak tovább?

Deit nyugat felé mutatott.

– Arra! Üldözőbe vettük őket, aztán hipp-hopp, eltűntek, és akkor talált maga ránk.

– Hogy érti, hogy eltűntek?

– Az egyik pillanatban még láttuk őket, a másikban már nem – mondta Deit. – Azok a kibaszott állatok olyanok, mint a villám.

Jane lekászálódott Deitről.

– Fel! Azonnal! – parancsolt a férfira. Rám nézett. – Nem ők rohantak bele a csapdába. Ez a csapda.

Aztán én is meghallottam, amit korábban Jane: a fák közül jövő, kattogó zörejek erdejét. Egyenesen a fejünk fölül.

– A picsába! – szaladt ki a számon.

– Mi a franc? – mondta Gutierrez, és abban a szemvillanásban, hogy felnézett, szabadon hagyta a nyakát a föntről érkező dárda hegyének, amely a szegycsont feletti lágy részbe fúródott, és a belsőségeibe hatolt. Oldalra gurultam, elkerülve a nekem szánt hajítódárdát, majd fölnéztem.

Farkasemberek potyogtak az égből.

Kettő közém és Gutierrez közé esett, aki még mindig életben volt, és éppen a dárdát cibálta ki a testéből. Az egyik elkapta a dárda végét, mélyebbre mártotta Gutierrez mellkasában, és durván megrázta. Gutierrez szájából vér tódult elő, majd meghalt. A másik a karmaival felém vágott, ami elől elvetődtem, így csak a kabátomat szakította el, de a húsba nem tudott belekapni. A puskámat nem eresztettem, és fél kézzel ráemeltem – a lény mindkét mancsával (vagy karmával? kezével?) megragadta a csövét, és felkészült rá, hogy kicsavarja a kezemből. Úgy tűnt, nem sejti, hogy a végéből lövedékek jöhetnek ki – rávezettem a helyes megfejtésre. A Gutierrezt cincáló lény, metsző kerregést hallatott, reméltem, a félelemtől vezérelve, és veszettül söpört kelet felé, nekifutott egy fának, amelyre egyből felmászott, majd átvetette magát egy másik fára, és eltűnt a lombkoronák közt.

Körülnéztem. Eltűntek. Mindahányan.

Valami megmozdult – rászegeztem a fegyveremet. Jane volt az. Az egyik farkasemberből ráncigálta ki a kést. Egy másik támadónk a földön feküdt. Szememmel Juant és Deitet kerestem, de holtan heverve találtam rájuk.

– Megvagy? – kérdezte tőlem Jane. Bólintottam. Jane fölállt, tenyerével az oldalát szorította; ujjai közül vér szivárgott.

– Megsebesültél.

– Kutya bajom. Súlyosabbnak látszik, mint amilyen.

A távolból ekkor igencsak emberi sikolyt hallottunk.

– DeLeon – ismerte fel Jane, és az oldalát szorongatva futásnak eredt. Én meg utána.

DeLeon testének nagyja hiányzott. Darabkákat hagytak csak belőle. Akárhol is volt a maradéka, még mindig életben volt, és üvöltött. A vérnyomok korábbi ülőhelyétől az egyik fáig vezettek. Újabb sikolyt hallottunk.

– Észak felé viszik – mondtam. – Utánam!

       – Ne! – mutatott Jane kelet felé, ahol a fák között mozgást láttunk. – DeLeont csalinak akarják felhasználni, hogy eltereljék a figyelmünket. A többi kelet felé vette az irányt. A gyarmat felé.

– Nem hagyhatjuk magára DeLeont – vitatkoztam. – Még él.

– Majd én – vállalta magára Jane. – Te menj vissza! Vigyázz magadra! Nézd a fákat és a földet! – Azzal továbbállt.

Tizenöt perccel később kijutottam az erdőből a kolónia területére, ahol négy farkasember félkörben állva vette körbe Hiram Yodert, aki némán állta a tekintetüket. A földre vetettem magam.

A farkasemberek nem vettek észre – minden figyelmüket Yodernek szentelték, aki úgy állt ott, mintha karót nyelt volna. Két farkasember dárdát szegezett rá, és abban a pillanatban felnyársalták volna, hogy megmozdul. Nem moccant.

Mind a négyen kattogtak és sziszegtek, a sziszegések hol hallhatóak voltak, hol kiestek a hallásom tartományából. Jane viszont észlelte őket.

Az egyik farkasember közelebb ment Yoderhez, és rásziszegett. Yoder magas, vézna alakjához képest köpcös és izmos volt. Egy egyszerű kőkést tartott a kezében. A farkasember kinyújtotta egyik karmát, és durván megböködte Yoder mellkasát – a férfi némán tűrte. A lény megragadta a jobb kezét, elkezdte szagolgatni és méregetni; Yoder semmit se tett. Mennonita, pacifista volt.

A farkasember hirtelen rávágott Yoder felkarjára, talán próbára akarta tenni. Yoder egy kicsit megtántorodott az ütéstől, de állta a sarat. A farkasember csipogások gyors sorozatát hallatta, aztán a többiek is követték a példáját – gyanítottam, hogy nevetnek.

A farkasember a mancsával képen törölte Yodert, hallani lehetett, ahogy a férfi jobb orcáját végighasítják a karmok. Vér csorgott az arcáról – önkéntelenül is odakapott a kezével. A farkasember gúnyosan felnyígott, és Yoderre meredt négy szemével, várva, mihez kezd a telepes.

Yoder leeresztette a kezét, és egyenesen a farkasember szemébe nézett. Lassan megfordította a fejét, hogy a másik orcáját mutassa felé.

A farkasember csipogás közepette hátralépett, közelebb húzódva fajtársaihoz. A dárdáját Yoderre szegező másik két lény lejjebb eresztette a fegyverét. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és a földre vetettem a tekintetemet. Ekkor vettem csak észre, hogy kivert a víz. Yoder azért maradt életben, mert nem tanúsított ellenállást – a lényeknek, legyenek egyébként bármilyen kegyetlenek, annyi eszük volt, hogy lássák, nem jelent rájuk veszélyt.

Megint felemeltem a fejem, és láttam, hogy az egyik farkasember egyenesen rám néz.

Trillázva felkiáltott. A Yoderhez legközelebb eső farkasember figyelme szintén rám terelődött, majd felhördült, és kőkését Yoderbe mártotta. A férfi megmerevedett. Felemeltem a puskám, és fejbe lőttem a farkasembert. Holtan terült el – a többi visszamenekült az erdőbe.

Odaszaladtam Yoderhez, aki a földre rogyott, és óvatosan megmarkolta a kőkést.

– Ne érjen hozzá! – mondtam neki. Ha valamelyik nagyobb ér falát átvágta a kés, Yoder elvérezhet, ha kihúzzák.

– Fáj – nyögte. Felnézett rám, és összeszorított foggal elmosolyodott. – Hát, majdnem sikerült.

– Sikerült. Sajnálom, Hiram. Az én hibámból történt.

– Nem a maga hibája – mondta Hiram. – Láttam, hogy a földre veti magát, és elrejtőzik. Láttam, hogy megengedi nekem, hadd intézzem a magam módján a dolgot. Helyesen cselekedett. – Kezével a farkasember holtteste felé nyúlt.

– Bárcsak ne kellett volna lelőnie!

       – Sajnálom – ismételtem. Hiram erre már nem felelt.

– Hiram Yoder, Paulo Gutierrez, Juan Escobedo, Marco Flores, Deiter Gruber, Galen DeLeon – sorolta Manfred Trujillo. – Hatan haltak meg.

– Így van – válaszoltam. A konyhaasztalunknál ültem. Zoë Trujillóéknál volt, Gretchennél aludt. Apacuka és Fundaluka is elkísérték. Jane-t az orvosi konténerben ápolták; az oldalán lévő vágáson kívül is csúnyán megsebesült, amikor DeLeont üldözte. Babar az ölemben pihentette a fejét, én pedig egykedvűen simogattam.

– Egy holttest – mondta Trujillo. Erre felnéztem. – Százan mentünk be az erdőbe, oda, ahova mondta. Láttuk a vért, de egyikőjük holttestét se találtuk meg. Az állatok magukkal vitték.

– És Galen? – érdeklődtem. Jane azt mondta, a darabjait megtalálta, és hagyott maga után nyomot, ahogy követte. Amikor abbamaradtak a sikolyok, es a saját sebei is megakadályozták abban, hogy továbbmenjen, ő is felhagyott az üldözéssel.

– Pár végtagot találtunk – említette meg Trujillo. – De arra nem mondanám, hogy holttestet.

       – Pompás. Remek

– Hogy érzed magad? – tudakolta Trujillo.

       – Az isten szerelmére, Man! – kaptam föl a vizet. Még Hiram Yoder is. Mind meghaltunk volna, ha ő nincs. Ő mentette meg a gyarmatot, ő és a mennoniták. Most pedig halott, és ez az én hibám.

– Paulo szervezte meg a vadászcsapatot – emlékeztetett Trujillo. – Ő volt az, aki ellenszegült a parancsaidnak, és az ő hibájából haltak meg még rajta kívül öten. Valamint Jane-t és téged is veszélybe sodortak. Ha valakit feltétlenül hibáztatni akarunk, akkor őt kéne.

– Nem fogom Paulót hibáztatni.

– Tudom. Ezért mondom. Paulo jó barátom volt, az itteni legjobb barátom. De ostobaságra vetemedett, és azok az emberéletek az ő lelkén száradnak. Hallgatnia kellett volna rád.

– Hát, igen – ismertem el. – Azt hittem, ha államtitokként kezelem a lényeket, akkor megakadályozhatom az ehhez hasonló eseteket. Ezért nem mondtam el mindenkinek.

– A titkoknak az a természetük, hogy előbb-utóbb kitudódnak – jegyezte meg Trujillo. – Ezt azért csak tudod. Vagy legalábbis tudnod kéne.

– Mindenkinek el kellett volna mondanom, milyen veszély fenyeget minket.

– Lehet. Akkor a pillanat hevében kellett döntened, és nem tétováztál. Ha őszinte akarok lenni, én azt hittem, nem ezt a megoldást fogod választani. Annyira nem jellemző rád. Ha megengeded, be kell látnod, hogy nem tudsz titkot tartani. Hozzáteszem, az itteniek sincsenek hozzászokva, hogy titkolózol előttük.

Helyeslően mordultam egyet, és a kutyám buksi fejét simogattam. Trujillo egy ideig kényelmetlenül feszengett a székében.

– Mitévő leszel most? – kérdezte végül.

– Faszom tudja. Leginkább ahhoz volna kedvem, hogy ököllel belevágjak a falba.

– Nem támogatom. Tudom, hogy a javaslataimat általában elvből semmibe veszed, ennek ellenére nem tudom megállni.

Erre elmosolyodtam. Az ajtó felé biccentettem.

– Hogy vették az emberek?

       – Iszonyatosan félnek. Tegnap az egyikük, ma hat másik ember halt meg, öten eltűntek, és aggódnak, hogy nemsokára ők következnek. Szerintem pár napig mindenki a faluban fog aludni. Mellesleg attól tartok, kiderült közben az is, hogy ezek a lények intelligensek. Gutierrez nagyon sok embernek elmondta, amikor a vadászcsapatát toborozta.

– Azon csodálkozom, hogy még nem állt össze egy másik brigád, hogy megkeressék a farkasembereket.

– Farkasembereknek hívjátok őket?

– Te is láttad azt, amelyik megölte Hiramot – mondtam. – Szerinted nem szakasztott olyanok?

– Tegyél meg nekem egy szívességet, és ne terjeszd ezt a nevet! – kötötte a lelkemre Trujillo. – Már így is eléggé be vannak rezelve az emberek.

– Rendben.

– És nem tévedtél, valóban összeverődött egy másik csapat, akik revánsot akartak venni. Egypár félnótás kölyök. A lányodnak a pasija, az az Enzo is köztük volt.

– Expasija – javítottam ki. – Le bírtad beszélni őket róla?

– Elmagyaráztam nekik, hogy öt felnőtt férfi indult el legutóbb, és egyikük sem tért vissza. Úgy tűnt, ezzel le tudtam csitítani a kedélyeket.

– Jól van.

– Ma este meg kell jelenned a telepesek előtt a gyűlésen – adta tudtomra Trujillo. – Mindenki ott lesz. Látniuk kell téged.

– Nem vagyok abban az állapotban, hogy nyilvánosan is megjelenjek.

– Nincs más választásod – erősködött Trujillo. – Te vagy a gyarmat vezetője. Az emberek gyászolnak, John. Egyedül te és a feleséged élte túl az összecsapást, és ő pillanatnyilag az orvosi konténerben fekszik. Ha egész este itt kuksolsz, akkor ez azt fogja sugallni a többieknek, hogy senki sem úszhatja meg élve a lényekkel való találkozást. Te meg eltitkoltad előlük a létüket. Ideje volna a helyére tenni a dolgot.

– Nem tudtam, hogy pszichológus vagy, Man.

– Dehogy vagyok pszichológus, csak politikus. És te is, akár tetszik, akár nem. Ebből áll a gyarmat vezetése.

– Őszinte leszek hozzád, Man. Ha most megkérnél, hogy adjam át neked a kolónia irányítását, szívesen megtennem. Kész örömmel, ebben a pillanatban.

Tudom, hogy szerinted neked kellett volna megkapnod az állást. Úgyhogy a tiéd lehet. Akarod?

Trujillo hallgatott, láthatóan elgondolkodott a szavaimon.

– Igazad van. Azt hittem, hogy nekem kell majd irányítanom a kolóniát. Egyszer-egyszer még mindig elfog az érzés. És várhatóan egy nap én is veszem kezembe az irányítást. De egyelőre nem rám hárul a feladat, hanem rád. Az én dolgom az, hogy a belső ellenzéked legyek. És a belső ellenzéked jelenleg azt gondolja, hogy az embereid reszketnek, John. Te vagy a vezetőjük. A teringettét neki, vezesd őket... kormányzó úr!

– Először neveztél kormányzó úrnak – mondtam egy hosszú percnyi hallgatás után.

Trujillo elvigyorodott.

– Különleges alkalomra tartogattam.

– Jól van akkor. Kivártál vele. Jól tetted, de tényleg.

Trujillo felállt.

– Akkor találkozunk az este, ugye?

– Találkozunk – feleltem. – Próbálom majd elővenni a legmegnyugtatóbb hangomat. Kösz, Man.

Manfred csak legyintett, aztán lelépett, mert feltűnt valaki a házam előtt. Jerry Bennett érkezett. Betessékeltem.

– Mit hozott nekem?

– A lényekről semmink sincs – tájékoztatott Bennett. – Mindenféle keresési paramétert kipróbáltam, de nyista, sehol semmi. Nem tudunk miből építkezni. Ezt a bolygót nem derítették fel valami alaposan.

– Mondjon valami újat!

– Rendben. Megvan még a fejében a Konklávé gyarmatrobbantós videója?

– Hogyne. De mi köze van annak ehhez a bolygóhoz?

– Semmi. Mondtam, hogy át fogom nézni az összes adatfájl minden szerkesztési műveletét egy kötegelt parancssorral. A feldolgozásba beleesett az a fájl is.

– És, mi lett a fájllal?

– Nos, úgy néz ki, a videofájl, amit kapott, csak egy része egy nagyobbnak. A metaadatok az eredeti fájl időbeosztását követik. Az időbélyegzők alapján az ön által ismert videó csak a vége az egésznek. A vágatlan változat hosszabb.

– Mennyivel hosszabb?

– Sokkal.

– Vissza tudja állítani? – kérdeztem rá.

Bennett elvigyorodott.

       – Már túl vagyok rajta.

Hat órával és a telepesekkel lefolytatott pár tucatnyi, erőltetett beszélgetéssel később bementem a Fekete Dobozba. A kommunikátor, amelyre Bennett feltöltötte a videót, az asztalán hevert, ahogy ígérte. A kezembe vettem – a videó már betöltődött, és az elején megállították. Az első kép két alakot mutatott, akik egy folyóra néző dombtetőn álltak. A dombtetőt és az egyik lényt felismertem az előző videóról. A másikat eddig még nem láttam. Hunyorogtam egy kicsit, hogy jobban kivehessem, aztán mindenféle tökkelütött baromnak elmondtam magam, és kinagyítottam a képet. Az alak kirajzolódott. Egy whaid volt az.

– Üdv! – mondtam a lénynek. – Hát te mit keresel itt, mit beszélgettél azzal a csávóval, aki kiirtotta a kolóniádat?

Hogy kiderítsem, elindítottam a videót.

NYOLC

A két figura egy folyóra néző dombtetőn állt, és nézte, hogyan bukik alá a nap a préri messzi látóhatárán.

– Szép naplementéitek vannak – szólt Tarsem Gau tábornok Chan orenThenhez.

– Köszönöm – felelte az. – A vulkánok teszik.

Gau orenThen szemébe nézett, láthatóan jót mulatott a kijelentésén. A dimbes-dombos táj vonulatait csak a folyó, a völgy, amelyben csordogált és a dombok tövében álló kicsiny kolónia törték meg.

– Nem itt – válaszolta orenThen, kimondatlanul is sejtve Gau megjegyzését. Nyugati irányba mutatott, ahol a nap éppen lebukott a horizont alá. – Fél bolygóval arrébb. A tektonikus lemezek egyfolytában mozognak. A nyugati tengert végig egy vulkángyűrű veszi körbe. Az egyik pont akkor tört ki, amikor beköszöntött a tél. A légkör még mindig tele van porral.

– Kemény tél lehetett – mondta Gau.

Azonban orenThen gesztusa mást sugallt.

– A kitörés elég nagy volt ahhoz, hogy megfesse a naplementéinket, de nem akkora, hogy éghajlatváltozást okozzon. Enyhék a telek. Többek között ezért is telepedtünk ide. Forróak a nyarak, de minden jól terem. A talaj tápanyagokban gazdag. Jól el vagyunk látva vízzel.

– És nincsenek tűzhányók.

– Bizony – helyeselt orenThen. – Földrengések se, mert az egyik tektonikus lemez kellős közepén vagyunk. Viszont kegyetlen viharaink vannak. Tavaly nyáron még tornádók is sújtottak minket, meg fej nagyságú darabokban hullott a jégeső. Elverte a termést. De hát semmi sem lehet tökéletes. Attól még jó helye lesz itt a gyarmatnak, kedvező feltételekkel építhetünk új világot a népemnek.

– Egyetértek. És amennyire meg tudom ítélni, gyarmatkormányzóként fantasztikus munkát végeztél.

OrenThen visszafogottan meghajolt.

– Köszönöm, tábornok. Ez tőled valódi dicséretnek számít.

A két alak tekintete visszakalandozott a naplementére, nézték, ahogy besötétedik és leszáll az éj.

– Chan – szólította meg Gau. – Tudod, hogy nem hagyhatom meg neked ezt a gyarmatot.

– Á! – sóhajtott fel orenThen, és elmosolyodott, továbbra is a naplementét bámulva. – Szóval akkor mégsem udvariassági látogatásra jöttél?

– Tudod jól, hogy nem.

– Tudom – mondta orenThen. – Az első árulkodó jel az volt, hogy kiiktattad a távközlési műholdunkat. – OrenThen a domboldalra mutatott, ahol Gau katonáinak egyik szakasza sorakozott fel, akiket orenThen földművelőkből álló kísérete aggódva lesett. – Ők szolgáltatták a második jelet.

– Csak a látszat fenntartásáért vannak itt – árulta el Gau. – Szerettem volna úgy szót váltani veled, hogy közben ne zavarjanak meg minket holmi lövöldözéssel.

– És a műholdam kilövése? – hánytorgatta fel orenThen. – Valami azt súgja nekem, azt nem csak a látszat kedvéért tetted.

– Meg kellett tennem ezt a lépést, a te érdekedben – válaszolt Gau.

– Kétlem.

– Ha meghagyom nektek a műholdatokat, te vagy valaki más a kolóniáról távvezérlésű ugróhajót küldött volna, hogy az állam tudtára adja, megtámadtak benneteket – mondta Gau. – De nem ezért vagyok itt.

– Az imént épp azt mondtad, hogy nem tarthatom meg a kolóniát.

– Nem is – szögezte le Gau. – De ez nem jelenti azt, hogy megtámadtak titeket.

– A különbségtételt az én gyenge elmém nem tudja felfogni, tábornok úr, különösen annak fényében, hogy az előbb miszlikre lőtted az egyik igen drága műholdunkat, és a katonáid behatoltak a területemre.

– Mióta ismerjük egymást, Chan? – kérdezte Gau. Régóta, barátként és ellenségként egyaránt. Testközelből láttad, hogy intézem a dolgaimat. Úgy ismersz te engem, mint akinek nincs a szívén, ami a száján?

OrenThen egy pillanatra elhallgatott.

– Nem – mondta végül. – Ha akarsz, igazán arrogáns egy fasz tudsz lenni, Tarsem, de ami a szíveden van, az a szádon is.

– Akkor higgy nekem még most az egyszer! – mondta Gau. – Nekem az a legfontosabb, hogy békésen rendezzük el a dolgot. Ezért állok itt én, és nem más. Mert amire itt mi ketten jutunk, az számít, az túlmutat ennek a bolygónak és a gyarmatnak a sorsán. Nem hagyhatom, hogy itt maradjon a kolóniád. Ezt te is tudod. De ez nem jelenti azt, hogy neked vagy az embereidnek szenvedniük kéne emiatt.

OrenThen egy újabb pillanatra csöndbe burkolózott.

– Meglepett, hogy te jöttél azzal a hajóval – vallotta be Gaunak. – Tudtuk, hogy számolnunk kell a Konklávéval. Nem azért küzdöttetek annyi fajjal olyan sokáig, nem azért szedtétek őket ráncba és vetettetek véget a gyarmatosításnak, hogy aztán kicsúszhassunk a kezeitek közül. Számítottunk erre a forgatókönyvre. De azt hittem, egy zöldfülű tiszt fogja irányítani a hajót, erre a konklávé vezetője látogatott meg minket.

– Barátok vagyunk – mondta Gau. – Megérdemled a gesztust.

– Rendes tőled, hogy ezt mondod, tábornok – ismerte el orenThen –, de barátság ide vagy oda, túllőttetek a célon.

Gau elmosolyodott.

– Hát, lehet. Vagy pontosabban fogalmazva, túl is lőhettünk volna rajta. De a gyarmatod fontosabb, mint gondolnád, Chan.

– Nem látom be, miért – mondta orenThen. – Nekem tetszik. Jó emberek lakják. De mi csak egy magkolóniát alkotunk, alig vagyunk többen kétezer főnél. A létfenntartásért küzdünk. Egyedül magunknak tudjuk megtermelni az élelmet, miközben a következő telepeshullámnak készítjük elő a terepet. Ők pedig az utánuk következő hullámnak fognak a keze alá dolgozni. Ennek nincs semmi jelentősége.

  – Most viszont te vagy álszerény – mutatott rá Gau. – Te is jól tudod, nem attól válik fontossá a gyarmatod, hogy mit termeszt vagy gyárt. A puszta lététől válik azzá, mert megsértettétek a Konklávé-egyezményt, aminek értelmében senki se létesíthet olyan kolóniát, amit nem a konklávé hagyott jóvá. Azzal, hogy a néped szembement az egyezménnyel, nyíltan megkérdőjeleztétek a konklávé legitimitását.

– Nem mentünk vele szembe – javította ki orenThen. A hangjában ingerültség érződött. – Egyszerűen csak nem vonatkozik ránk. Mi nem írtuk alá a Konklávé-egyezményt, tábornok úr. Sem mi, sem több száz rajtunk kívül álló faj. Akkor és ott gyarmatosítunk, ahol akarunk. És épp ezt tettük. Nincs joga elvitatni tőlünk, tábornok úr. Szuverén nép vagyunk.

– Magázódásra váltottál – vette észre Gau. – Emlékszem, ez biztos jele annak, hogy felidegesítettelek.

– Ne higgye, hogy bizalmaskodással sokra megy, tábornok úr! – folytatta orenThen. – Úgy van, barátok voltunk. Talán még most is azok vagyunk. De kétsége se legyen afelől, merre húz a szívem. Ne higgye azt, hogy erkölcsi magaslatokból beszélhet hozzám csak azért, mert az ismert fajok derékhadát beolvasztotta a Konklávéba! Ha a Konklávé létrejötte előtt támadta volna meg a gyarmatomat, akkor elkönyvelhettük volna egyszerű területszerzési akciónak. Most, hogy megalkotta a drágalátos Konklávéját, már nem, pedig ugyanúgy egyszerű területszerzési húzásról beszélünk.

– Eszembe juttatod, hogy egykor neked is tetszett a Konklávé ötlete – idézte fel Gau. – Hogy a többi whaid diplomatával szemben mellette foglaltál állást. Hogy megnyerted őket az ügynek, és az ataFueyt is rábeszélted a whaidiak csatlakozására.

– Aztán az ataFuey merénylet áldozata lett – tette hozzá orenThen. – Ezt te is tudod. A fia teljesen más véleményen volt.

– Így van – mondta Gau. – Milyen szerencsés véletlen, hogy az apja pont akkor lett merénylet áldozata!

– Erre nincs mit mondani – felelte orenThen. – Az új ataFuey trónra lépése után nem szegülhettem ellen a parancsainak.

– Az ataFuey fia egy tökkelütött barom volt, és ezzel neked se mondok újat.

– Meglehet – osztotta véleményét orenThen. De ahogy mondtam, a maga számára sem lehet kétséges, kinek tartozom hűséggel.

   – Nem is kétlem. Az árnyéka se merült fel bennem sosem. A whaidiakhoz fűz a hűség köteléke. Ezért kardoskodtál a Konklávé mellett. Ha a whaidiak csatlakoztak volna a Konklávéhoz, úgy gyarmatosíthattad volna ezt a bolygót, hogy négyszáz másik faj ismerné el a jogviszonyát.

– Így is jogunk van ahhoz, hogy itt legyünk – mondta orenThen. – A miénk a bolygó.

– El fogjátok veszíteni.

– A Konklávé irányítása alatt sose kaptuk volna meg – cáfolta meg szép sorban Gau minden szavát orenThen –, mert a Konklávéhoz tartozna, nem a whaidiakhoz. Mi csak termelőszövetkezeti munkásokként osztoznánk a bolygón a Konklávé többi fajával. Mert a Konklávé még mindig ebben gondolkodik, ugye? Hogy több faj keveredjen egyetlen világon? Ezzel a bolygóhoz köthető identitásuk alakul ki, ami nem faji azonosságon, hanem a Konklávé elveihez való hűségen alapul. Így akarnak tartós békét elérni, vagy legalábbis ezt hiszik.

– Egy időben magad is elhitted, hogy ez jó ötlet – emlékeztette Gau.

– Az élet mindenki számára tartogat meglepetéseket – válaszolta orenThen. – Változnak az idők.

– Egyértelműen – fogadta el Gau. – Emlékszel, mi indított el a Konklávéhoz vezető utamon?

– Az amini csata, vagy legalábbis szeretné ezzel megmagyarázni – mondta orenThen. – Amikor a kiesektől foglalták vissza a bolygót.

– Teljesen fölöslegesen – mondta Gau. – A vízben élnek. Semmilyen ésszerű oka nem volt annak, hogy ne osztozkodjunk a bolygón. De sem mi, sem ők nem engedték volna. És mindketten többet veszítettünk, mint amit nyerhettünk volna. Az előtt a csata előtt éppolyan xenofób voltam, mint az a rohadt ataFueyed, pont amilyen színben megpróbálod magadat is feltüntetni. A csata után elszégyelltem magam, mennyire tönkretettük a visszahódított bolygót. Elsüllyedtem a szégyentől, Chan! És tudtam, hogy sosem fog véget érni, hacsak magam véget nem vetek neki. Hacsak nem változtatok a dolgok rendjén.

    – Most pedig megérkezett a fenséges Konklávéjával, amit a galaxis itteni szegletébe beköszöntő béke zálogának mer nevezni – gúnyolódott vele orenThen. – És tulajdonképpen azért jött, hogy levakarjon engem és a gyarmatomat a bolygó felszínéről. Nem vetett véget semminek, tábornok. Nem változtatott semmin.

– Nem – adott neki igazat Gau. – Még nem. De egyre közelebb kerülök hozzá.

– Továbbra is feszülten hallgatom, hogy ettől az egésztől miért válik olyan fontossá a gyarmatom.

– A Konklávé-egyezmény értelmében a Konklávéba tartozó fajoknak nem lehetnek saját fennhatóságuk alatt álló új világaik; a felfedezett világokra küldhetnek ugyan gyarmatosítókat, de a Konklávé többi tagja is helyet kell, hogy kapjon – magyarázta Gau. – Az egyezmény arról is rendelkezik, hogy ha a Konklávé az egyezmény életbelépése után új, nem közénk tartozó faj által gyarmatosított bolygóra bukkan, elhódíthatja tőlük a bolygót a Konklávé nevében. De senki se gyarmatosíthat a Konklávét megkerülve. Minden kívülálló fajt tájékoztattunk erről.

– Emlékszem. Nem sokkal azután választottak meg gyarmati kormányzónak, hogy eljutott hozzánk a tájékoztatás.

– Mégis gyarmatosításba fogtatok.

– A Konklávé nem állt biztos lábakon, tábornok – érvelt orenThen. – A sorsba vetett hite ellenére még kudarcot vallhatott volna.

– Nem vitatom. De nem így lett. A Konklávé létrejött, és nekünk be kell tartatnunk az egyezményt. Több tucat kolóniát alapítottak meg az egyezmény ratifikálása óta. Többek között ezt is.

– Á, már értem! Mi leszünk a Konklávé dicsőségét hirdető, hódító hadjárat első állomása.

– Nem – mondta Gau. – Nem lesz hadjárat. Ezt sulykoltam idáig. Teljesen más célom van veletek.

– És mégis mi lenne az?

– Hogy a saját jóindulatotokból hagyjátok el a bolygót – tudatta Gau.

OrenThen Gaura meredt.

– Öreg cimbora, neked teljesen elment az eszed! – kiáltott fel, felháborodásában visszatérve a tegezésre.

– Hallgass ide, Chan! – hadarta Gau. Megvan az oka annak, hogy miért itt kezdődik el a folyamat. Ismerlek téged. Tudom, kiknek fogadtál valódi hűséget: a népednek, nem az ataFueyednek és egészen a faji öngyilkosságig vivő politikájának. A Konklávé nem engedheti a whaidiakat gyarmatosítani, ez ennyire pofonegyszerű! Az egyezmény előtt birtokolt bolygóitokat megtarthatjátok, de kész, ezzel vége. És arról a néhány bolygóról nézhetitek majd, ahogy elhappolják előletek az űr fennmaradó területét. El lesztek szigetelve a külvilágtól: nem kereskedhettek, és nem utazhattok más világokra. Karanténba lesztek zárva, barátom, és a karantén alatt elsorvadtok és elpusztultok. Tudod, hogy a Konklávé képes erre. Hogy én képes vagyok erre.

OrenThen nem válaszolt. Gau folytatta.

– Nem győzhetem meg a magam igazáról az ataFueyt. De te megmutathatod a többieknek, hogy a Konklávé szívesebben járja a béke útját. Add fel a gyarmatodat! Győzd meg a telepeseidet, hogy hagyják el a kolóniát! Visszatérhettek a honbolygótokra. Kezeskedem azért, hogy a hajatok szála se görbüljön.

– Tudod jól, hogy ez csak üres beszéd – mondta orenThen. – Ha magára hagyjuk a bolygót, árulóknak fognak minket bélyegezni. Mindannyiunkat.

– Akkor csatlakozz a Konklávéhoz, Chan! – ajánlotta fel Gau. – Nem a whaidiak, hanem te és a telepeseid. A Konklávé első gyarmati világa nemsokára kitárja a kapuit a telepesek előtt. A te telepeseid is köztük lehetnének. Lehetnétek még elsők egy új világon. Lehetnétek még telepesek.

– Nektek meg a jó híreteket keltené, hogy nem mészároltatok le egy kolóniára való embert – jegyezte meg orenThen.

– Hogyne. Természetesen, részben emiatt is jól jönne nekünk. Az utánatok következő gyarmatokat már könnyebben meggyőzhetnénk, hogy maguk mögött hagyják a világukat, ha látnák, hogy nektek megkegyelmeztem. Amennyiben itt elkerüljük a vérontást, másutt is elkerülhetjük. Nem csak a saját telepeseid életét mentenéd meg.

– Azt mondod, ez csak az egyik része az indokaidnak. Mi a másik része?

– Nem akarom, hogy meghalj.

– Úgy érted, nem szeretnél megölni – bontotta ki Gau szavainak értelmét orenThen.

– Pontosan.

– De meg fogsz. Engem, és minden egyes telepesemet.

– Igen.

OrenThen felhorkant.

– Néha azt kívánom, bárcsak ne lenne rögtön minden a szádon, ami a szíveden.

– Nem tehetek róla.

– Sose tehettél. Ez is hozzátartozik a vonzónak éppen nem mondható jellemedhez.

Gau nem felelt semmit, csak a csillagokat nézte, melyek a besötétedő égbolton lassacskán feltünedeztek. OrenThen követte a tekintetét.

– A hajódat keresed?

– Meg is találtam – mondta Gau, és fölmutatott. – A Nyájas Csillag. Emlékszel még rá?

– Igen. Szűkös és régimódi volt már akkor is, amikor megismertem. Megdöbbentő, hogy még mindig erről a hajóról igazgatod a Konklávét.

– Ha te uralod a világegyetemet, megengedheted magadnak az efféle hóbortokat.

OrenThen Gau szakaszára mutatott.

– Amennyiben jól szolgál az emlékezetem, csak egy kisebb kontingens fér el a Nyájason. Nincs kétségem, hogy el tudják intézni a rájuk kiszabott feladatot, de ha egyben üzenni is akarsz vele, meglehetősen csekély tűzerőnek látszik.

– Az előbb még túllőttünk a célon, most meg csekély a tűzerőnk – fanyalgott Gau.

– Azzal lőttetek túl a célon, hogy téged küldtek ide – pontosított orenThen. – Most a katonáidról beszélünk.

– Remélem, hogy nem lesz szükségem rájuk. Hogy hallgatni fogsz az okos szóra. Ha így lesz, nem kellene többet hívnom.

       – És ha nem hallgatok az „okos” szóra? – húzta fel az orrát orenThen, és megint magázódásra váltott. Egyetlen századdal elpusztíthatnák ezt a gyarmatot, tábornok. De sokakat magunkkal vinnénk. Az embereim közt vannak leszerelt katonák. Mind megállják a helyüket. A katonái közül sokakat velünk együtt temetnének el.

– Tudom, de sosem állt szándékomban bevetni a katonáimat. Ha nem hallgatsz az okos szóra, vagy legalább egy öreg barátod könyörgésére, van másik tervem is.

– Éspedig?

– Megmutatom – javasolta Gau, és a szakasza felé intett. Az egyik katona kilépett a sorból; Gau biccentett neki. A katona tisztelgett, és beleszólt a kommunikációs készülékébe. Gau visszanézett orenThenre.

– Minthogy egyszer már megpróbáltad kijárni a kormánynál, hogy csatlakozzatok a Konklávéhoz (és önhibádon kívül kudarcot vallottál), biztos vagyok abban, hogy értékelni fogod, amikor azt mondom, csodával határos, hogy a Konklávé egyáltalán létrejött – jelentette ki Gau. – Négyszáztizenkét fajt tömörít egybe, mindegyiknek megvannak a maga tervei és mozgatórugói, és nekünk mindet figyelembe kellett vennünk, amikor a Konklávét tető alá hoztuk. Pillanatnyilag még egy törékeny szervezet vagyunk. Frakciók és szövetségek köttetnek. Néhány faj csak azért csatlakozott, hogy húzzák az időt, mielőtt magukhoz ragadnák a hatalmat. Mások azért, mert azt hitték, hogy a Konklávé révén majd zöld utat kapnak a szabad gyarmatosításhoz, és cserébe semmit sem fognak kérni tőlük. Mindenkivel meg kellett értetnem, hogy a Konklávé bár mindannyiuk számára biztonságot nyújt, de felelősséget is követel tőlük. És azoknak a fajoknak, akik nem csatlakoztak hozzánk, meg kell tanulniuk, hogy miképp mennek nálunk a dolgok, minden tagunknál.

– Magyarul most a Konklávéhoz csatlakozó összes fajt egyszerre képviselve jött el hozzánk – foglalta össze orenThen.

– Nem így értem.

– Akkor megint elveszítettem a fonalat, tábornok.

– Nézd! – mondta Gau, és újból a hajójára mutatott. – Látod a Nyájast?

– Igen.

– Mondd el, mit látsz még!

– Csillagokat. Mit kéne még látnom?

– Figyeld csak!

Egy pillanat múlva egy tűhegynyi fényfolt jelent meg az égen a Nyájas mellett. Aztán még egy és még egy.

– Újabb hajók – mondta orenThen.

– Igen.

– Hány?

– Figyeld csak!

A hajók fel-felvillantak, előbb egyesével, majd párosával és hármasával, végül egész csillagképeket formálva.

– Milyen sokan vannak! – álmélkodott kisvártatva orenThen.

– Figyeld csak!

OrenThen addig várt, amíg biztos nem volt abban, hogy nem jönnek már újabb hajók, és csak ezután nézett ismét Gaura, aki még mindig az eget kémlelte.

– Négyszáztizenkét hajó van az égboltodon – tudatta Gau. – A Konklávé mindegyik faja egy-egy hajót delegált. Ezzel a csillagflottával fogunk minden, az egyezmény után létesített, engedély nélkül gyarmatosított kolóniát meglátogatni. – Gau megfordult, és a hadnagyát kereste, akit alig látott a leszálló félhomályban. Megtalálta, és megint biccentett neki. A katona ismét beleszólt a kommunikátorába.

Az égen felbukkanó hajók mindegyike egy-egy koncentrált fénysugarat szúrt a folyóparti kolóniába, fehér fényárba vonva a gyarmatot. OrenThenből fájdalmas nyöszörgés tört fel.

– Keresőfények, Chan. Csak a keresőfények.

Kellett hozzá pár másodperc, mire orenThen meg tudott szólalni.

– Keresőfények – nyögte ki végül. – De csak átmenetileg, igaz?

– A parancsomra a flotta minden hajója átállítja a sugár fókuszát – mondta Gau. – A gyarmatodat a földdel teszik egyenlővé, és a Konklávé minden egyes tagja tevőlegesen is ki fogja venni belőle a részét. Így kell lennie. Biztonságot nyújtunk mindenkinek, de a kötelesség teljesítését mindenkitől elvárjuk. És egyetlen faj sem mondhatja, hogy nem egyezett bele a megfizetendő árba.

– Bárcsak megöltem volna akkor, amikor először megpillantottam itt magát! – fakadt ki orenThen. – Beszélgetünk itt a naplementéről, amikor ezzel vár! Maga és a rohadt Konklávéja.

Gau széttárta a karját, nem védekezett.

– Ölj meg, Chan! Ezzel nem fogod megmenteni a gyarmatod. Nem fogod megállítani a Konklávét se. Semmit se tehetsz, amivel megakadályozhatnád, hogy átvegyük a bolygó fölött a hatalmat, vagy a következő, vagy az azután következő fölött. A Konklávé négyszáz népből áll. Minden ellensége egymaga küzd ellene. A whaidiak, a rraeyek, a franok, az emberek. Mindenki, aki csak gyarmatot létesített az egyezmény életbe lépte óta. Ha más nem is, a túlerő számít. És még ennél is többen vagyunk. Amikor két faj szemtől szemben küzd meg egymással, annak köze sincs ahhoz, amikor egy faj négyszáz másikkal áll ki harcra. Idő kérdése az egész.

OrenThen hátat fordított Gaunak, és a fényárban úszó gyarmatra vetette tekintetét.

– Mondok magának valamit – kezdte orenThen. – Lehet, hogy mulatságosnak fogja találni. Amikor felkértek, hogy igazgassam én a gyarmatot, figyelmeztettem az ataFueyt, hogy maguknak fogják követelni, ön és a teljes Konklávé. Ő azt mondta nekem, a Konklávé sosem fog megalakulni, és maga bolond, amiért kísérletet tesz rá, meg én is bolond vagyok, amiért hallgatok önre. Túl sok faj van a világon ahhoz, hogy bármiben is megegyezzenek, egy nagy szövetségről már nem is beszélve. És a Konklávé ellenlábasai túl keményen dolgoznak ahhoz, hogy kudarcot valljanak. Azt mondta, ha mások nem, az emberek meg fogják magukat buktatni. Nagyra értékelte távolságtartó, megosztó politikájukat.

– Nem tévedett akkorát – ismerte be Gau. – De az emberek túl nagyra törtek. Mindig is ez volt a legfőbb hibájuk. A Konklávét ellenző szövetségük darabjaira hullott. A tagjai mára jobban félnek az emberektől, mint tőlünk. Mire a Konklávé eljut az emberekig, nem hiszem, hogy sok maradna belőlük.

– Mehetett volna először az emberekhez – javasolta orenThen.

– Idővel oda is eljutunk.

– Hadd fogalmazzak másképp! Nem kellett volna először nálunk kopogtatnia.

– Itt voltatok a közelben – mutatott rá Gau. – Messzire visszanyúlik a Konklávéhoz fűződő viszonyotok. A hozzám fűződő viszonyod. Bárhol másutt próbáltam volna szerencsét, nem kérdés, hogy pusztítással indult volna a küldetésünk. De most kettőnk kezében a lehetőség, hogy másképp legyen. Ez túlmutatna a jelen pillanaton és a kolónia sorsán.

– Sokat kér tőlem – jegyezte meg orenThen –, és az embereimtől is.

– Sokat bizony. Sajnálom, öreg cimbora! Nem láttam más megoldást. Meg akartam mutatni a világnak, hogy a Konklávé békét akar, élni akartam a lehetőséggel. Sokat kérek tőled. De légy szíves, Chan, segíts nekem! Segíts megmentenem a népedet, hadd ne kelljen elpusztítanom! Segíts békét hoznom az űr itteni szegletébe! Könyörögve kérlek!

– Maga könyörög nekem? – háborodott fel orenThen. Közelebb lépett Gauhoz. – Négyszázhúsz csatahajó szegez fegyvert a gyarmatomra, és ön könyörög nekem, hogy építsem a békét? Piha! A szavai mit sem érnek, egykori barátom. Idejön, barátsággal házal a portámon, és cserébe azt kéri, adjam fel a gyarmatomat, a hovatartozásomat, a saját identitásomat! Mindenemet! Fegyvert fogva rám! Hogy a béke illúziójához asszisztáljak. Hogy elkendőzzem, ez nem más, mint szimpla, nyers erővel megvívott hódító hadjárat. A telepeseim életét árulja ki nekem, és azt kéri, döntsek, árulókat vagy holttesteket akarok belőlük faragni. Még meri játszani a jószívű uralkodót. Menjen a pokolba, tábornok úr!

OrenThen megfordult, és több lépés távolságra arrébb sétált.

    – Akkor ez a döntésed? – kérdezte Gau nem sokkal később.

– Nem – válaszolta orenThen, háttal a tábornoknak. – Ekkora horderejű döntést nem hozhatok meg egyedül. Kell egy kis idő, amíg megbeszélem az embereimmel. Hadd tudják meg, milyen választás elé állították őket!

– Mennyi időre van szükséged?

– Az éjszakák hosszúak. Egy elég lesz.

– Megkapod – állt rá Gau. OrenThen bólintott, és elindult visszafelé.

– Chan – szólt utána Gau, és követte a whaidit. OrenThen megállt, egyik hatalmas mancsával csendre intette a tábornokot. Aztán mancsot nyújtott Gaunak, aki kezet rázott vele.

– Tudja, emlékszem az első találkozásunkra – mondta orenThen. – Ott voltam, amikor az öreg ataFuey meghívást kapott, hogy találkozzon önnel és minden olyan fajjal, akik hajlandóak voltak elmenni arra a kietlen holdkavicsra, amelyet oly fellengzősen semleges területnek nevezett ki. Emlékszem, ahogy ott áll az emelvényen, az összes nyelven üdvözli az érkezőket, amin csak makogni tudott, és az elsők között osztja meg velünk a Konklávé tervét. Emlékszem, ahogy az ataFueyhez fordulok, és azt mondom neki, hogy maga vitathatatlanul, abszolúte és végérvényesen futóbolond.

Gau felnevetett.

– Aztán találkozott velünk is, mint minden nagykövettel, akivel szóba elegyedhetett – folytatta orenThen –, és emlékszem rá, ahogy hetet-havat összehordott arról, mennyire jó lesz nekünk a Konklávéban. Még engem is megnyert az ügyének.

– Mert valójában nem voltam végérvényesen futóbolond.

– Ó, dehogynem, tábornok! Nagyon is – kontrázott orenThen –, teljesen és a végletekig. De egyúttal igaza is volt. Eszemben van, amint átsuhan a fejemen a gondolat: „Mi van, ha ez az őrült tábornok valahogy mégis összehozza?” Megpróbáltam elképzelni az űr hozzánk közelebb eső szegletét békében. És nem ment. Mintha egy nagy fehér kőfal magasodott volna előttem, amitől nem láttam. És ekkor már tudtam, hogy a Konklávé ügyéért fogok harcolni. Nem láttam, milyen békét fog hozni. El se tudtam képzelni. Csak azt tudtam, hogy akarom, és hogy ha valaki életre tudja hívni, akkor ez az őrült tábornok lesz az. Hittem benne.

OrenThen eleresztette a tábornok kezét.

– Olyan rég volt – mondta.

– Öreg cimborám!

– Öreg cimbora! – helyeselt orenThen. – Öreg bizony. Most mennem kell. Jó volt újra látni, Tarsem. Őszintén mondom. Persze nem ilyen körülmények közt szerettelek volna viszontlátni.

– Persze.

– De hát nem így megy ez? Az élet szüntelen meglepetésekkel teli.

OrenThen megint hátat fordított, indulni készült.

– Honnan fogom tudni, hogy döntöttél? – kérdezte Gau.

– Tudni fogod – mondta háttal orenThen.

– De honnan?

– Hallani fogod – fordult vissza a tábornok felé. – Ennyit megígérhetek. – Aztán megint hátat fordított, beszállt a csapatszállítójába, és a kíséretével együtt elgurult.

A hadnagy odament Gauhoz.

– Mit értett azon, hogy hallani fogja a válaszát, tábornok úr?

– Kántálva fognak énekelni – mondta Gau, és a továbbra is kivilágított kolónia felé mutatott. – A legkifinomultabb művészeti águk a rituális ének. Így ünnepelnek, gyászolnak és imádkoznak. Chan azt üzente ezzel, hogy ha megtanácskozták a telepesekkel az ügyet, énekszóval fognak válaszolni.

– Elhallatszik az ide?

Gau elmosolyodott.

– Ezt nem kérdezné meg, ha hallott volna már életében whaidi énekszót, hadnagy.

Gau átvirrasztotta a hosszú éjszakát, fülelt, várakozását csak a hadnagya szakította félbe, aki időről időre megkínálta a tábornokot egy-egy forró itallal, hogy fenn tudjon maradni. Ki kellett várni, hogy a gyarmat keleti égboltján felkeljen a nap, mire Gau meghallotta, amiért addig hegyezte a fülét.

– Mi az? – kérdezte a hadnagya.

– Csendet! – intette le Gau idegességében beosztottját. A hadnagy meghátrált. – Megkezdték az éneküket – szólt nemsokára Gau. – Most éppen a napot köszöntik.

– Ez mit jelent?

– Azt, hogy a napot köszöntik. Ez rituálé, hadnagy. Minden napot ezzel kezdenek.

       A reggeli ima hangereje és intenzitása hullámzott, a tábornok számára őrjítően sokáig húzták. Aztán hirtelen szaggatott, bizonytalan véget ért – Gau, aki a reggeli ima utolsó tételei alatt fel-alá járkált, megállt, és mereven kihúzta magát.

A gyarmat felől új ének szűrődött feléje, egy új ritmusú, egyre hangosabb dallam. Gau néhány hosszú pillanatig hallgatta, aztán összerogyott, mint aki hirtelen elfáradt.

A hadnagya egyből mellette termett. Gau elhessegette magától.

– Semmi bajom! Megvagyok.

– Mit énekelnek most, tábornok?

– A himnuszukat – mondta Gau. – A nemzeti himnuszukat. – Felállt. – Azt üzenik, nem tágítanak. Inkább whaidiként halnak meg, minthogy a Konklávé uralma alatt éljenek. A kolónia minden férfijára, nőjére és gyerekére ez vár.

– Ezek őrültek!

– Hazafiak, hadnagy – javította ki szemtől szemben a tisztet–, és azt a sorsot választották maguknak, amiben hisznek. Ne ócsárolja a döntésüket!

– Elnézést, tábornok úr! – szabadkozott a hadnagy. – Csak nem értem őket.

– Én igen, csak reméltem, hogy másképp döntenek. Hozzon nekem egy kommunikátort!

A hadnagy felszívódott. Gau tekintete a gyarmatra vándorolt, hallgatta, ahogy a telepesek megéneklik elszántságukat.

– Mindig is makacs voltál, öreg cimbora.

A hadnagy visszatért a kommunikátorral. Gau elvette, bepötyögte a titkosítási kódot, és ráhangolódott a közös csatornára.

– Itt Tarsem Gau tábornok beszél. Minden hajó állítsa át a sugárfegyvereit, és készüljenek fel a tüzelésre!

A reggeli fényben még látszódó mesterséges fények kialudtak, és a hajó tüzérségi személyzete átállította a fegyverek sugarait.

Az ének abbamaradt.

Gau majdnem elejtette a kommunikátorát. Tátott szájjal meredt a gyarmatra. Lassan a dombtető széléhez sétált, halk szavakat suttogott. A tőle nem messze álló hadnagya alig hallotta.

Tarsem Gau tábornok imádkozott.

A pillanat megfagyott, mozdulatlanul lógott a levegőben. Aztán a telepesek újból rákezdtek a nemzeti himnuszukra. Gau tábornok a folyóra néző dombtető szélén állt, immár néma csendben, csukott szemmel. Szinte a végtelenségig hallgatta éneküket.

Végül felemelte a kommunikátorát.

– Tűz!

KILENC

Jane kikerült az orvosi konténerből, és a csillagokra szegezett tekintettel várt rám a házikónk elülső teraszán.

– Keresel valamit? – kérdeztem tőle.

– Mintázatokat. Amióta itt vagyunk, még senki se talált egyetlen csillagképet se. Gondoltam, hátha nekem menni fog.

– Hogy állsz?

– Nagyon rosszul – pillantott rám Jane. – Rengeteg időmbe került, mire ki tudtam szúrni a huckleberryieket, pedig azok már régóta megvannak. Újakat még nehezebb észrevenni. Csak a csillagokat látom.

– Koncentrálj a legfényesebbekre! – javasoltam.

– Látod, ez sem könnyű. Most már jóval élesebben látok, mint te vagy bárki más. Mindegyik annyira fényes! Szerintem ezért nem láttam sose a csillagképeket, mielőtt a Huckleberryre vetett a sors. Elárasztottak az ingerek. A csillagképeket csak rendes, emberi szemmel láthatod. Ezzel is az emberségem egyik újabb darabját vették el tőlem.

Ismét felnézett az égre.

– Hogy érzed magad? – néztem a szemébe.

– Megvagyok – válaszolta. Felemelte a szoknyáját; az oldalát ért vágás mentén még mindig igen csúnya, kék-zöld foltok éktelenkedtek, de már messze nem tűnt olyan aggasztónak, mint korábban. – Tsao doktornő egykettőre átkötötte, de már gyógyulófélben volt, mire ellátta. Vért akart venni tőlem, hogy kiszűrje az esetleges fertőzéseket, de mondtam neki, hogy ne fáradjon vele. Mostanra úgyis az egész IntelliVérré vált. Ezt persze nem kötöttem az orrára.

Visszaeresztette a szoknyáját.

– Viszont nem zöld a bőröd.

– Nem hát, és macskaszemeim sincsenek. Meg AgyGépem sem. Azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lennének feljavított képességeim, csak nem annyira látványosak, amiért külön hálás vagyok. Hol jártál?

– A whaidi gyarmat elpusztításának rendezői változatát néztem meg. – Jane kérdő pillantást vetett rám; elmeséltem neki töviről hegyire, mit is láttam.

– Te hiszel benne? – vont kérdőre.

– Miben?

– Hogy ez a Gau tábornok szerette volna elkerülni a pusztítást.

– Nem tudom. A beszélgetésük meglehetősen őszinte volt. Ha igazán porig akarta volna rombolni a gyarmatot, anélkül is megtehette volna, hogy megjátssza magát, és arra kéri a gyarmatosítókat, adják fel a kolóniájukat.

– Hacsak terrortaktikákhoz nem akart folyamodni – vetette fel Jane. – Megtörik a telepesek ellenállását, megadásra kényszerítik őket, aztán mégis elpusztítják a gyarmatot, majd a képes bizonyítékokat szétküldik a többi fajnak, így kényszerítve térdre őket.

– Na persze, de ennek csak akkor van értelme, ha rabszolgasorba akarják taszítani a másik fajt. Nekem viszont úgy tűnik, hogy a Konklávé nem ilyen alapokon nyugszik. Inkább azt veszem ki a szavaikból, hogy a fajok szövetségéért küzdenek, nem pedig birodalmat szeretnének kialakítani.

– A helyedben nem vonnék le elhamarkodott következtetéseket egyetlen videóból.

– Tudom – láttam be az igazát –, de attól még elgondolkodtat. Azon a videón, amit a GYSZ küldött el nekünk, annyit látunk csak, hogy a Konklávé felperzseli a whaidi kolóniát. A Konklávét egyértelműen az ellenségünknek kéne tekintenünk, de a most látott videóból kiindulva nem ilyen egyszerű a helyzet.

– Ezért vágták ki.

– Mert nem egyértelmű?

– Mert összezavarhat – javított ki Jane. – A Gyarmati Szövetség jól meghatározott utasításokkal indított minket urunkra, és olyan információkat közölt csak velünk, amelyek megegyeznek az utasításokkal, azokat nem, amelyek megkérdőjelezhetnék őket.

– Ezt te nem tartod aggályosnak?

– Inkább csak jó stratégiai húzásnak.

– De idáig minden cselekedetünk azt feltételezte, hogy a Konklávé közvetlen, népirtással fenyegető veszélyt jelent ránk – álltam ki magamért. – Ez azt sugallja, hogy mégsem.

– Megint megalapozatlan találgatásokba bocsátkozol.

– Te tudtál a Konklávéról. A népirtásra hajlamos Konklávé képe egybevág az eddigi ismereteiddel?

– Nem – felelt Jane. – De ahogy már említettem, amit a Konklávéról tudok, azt Charles Boutintől tudom, aki konkrétan el akarta árulni a Gyarmati Szövetséget. Nem megbízható forrás.

– Ettől még zavar. Nem tetszik, hogy ennyi mindent elhallgattak előlünk.

– A Gyarmati Szövetség ellenőrzi az információáramlást. Így maradhat nyeregben. De ezt elmagyaráztam már neked, nem kéne meglepődnöd rajta.

– Ilyenkor belegondolok, vajon mi mindent nem tudunk még? – tűnődtem. – És miért?

– Nem tudhatjuk – szögezte le Jane. – Azt tudjuk csak, amit a Gyarmati Szövetség jónak látott megosztani velünk a Konklávéról, azt a keveset, amit én tudok, és a videofelvétel legújabb részletét. Ennyink van.

Ezen elgondolkodtam egy percre.

      – Nem – jutott eszembe –, van még valamink.

– Maguk tudnak hazudni? – kérdeztem Apacukától. Fundalukával kettesben álldogáltak előttem a házikónk nappalijában. A székemben ültem, Jane pedig mellettem állt. A felkeltett Zoë a kanapén ásítozott.

– Eddig még nem hazudtunk önöknek – felelte Apacuka.

– De mindig kitérnek a válasz elől, hisz most se ezt kérdeztem.

– Tudunk hazudni – árulta el Apacuka. – Ez a tudat egyik áldása.

– Áldásnak azért nem nevezném.

– A kommunikációban új, érdekfeszítő távlatokat nyit meg – magyarázta Apacuka.

– Ez tulajdonképpen igaz, de egyik sem érdekel közülük.

Zoëhoz fordultam.

– Drágaságom, szeretném, ha megkérnéd ezt a két alakot, hogy őszintén, hazugság és elhallgatás nélkül válaszoljanak a kérdéseimre.

– Miért? – tudakolta Zoë. – Miért fontos ez?

– Légy szíves, kérd meg őket, Zoë!

A lányom engedelmeskedett.

– Köszönöm. Most már visszafeküdhetsz, aranyom.

– Tudni akarom, mi folyik itt! – követelte Zoë.

– Nincs miért aggódnod – hűtöttem le.

– Megparancsolod, kössem a lelkükre, hogy az igazat, és csakis az igazat mondják, aztán el akarod hitetni velem, hogy nincs miért aggódnom? – csattant fel.

– Zoë! – szólt közbe Jane.

– Meg egyébként is, ha elmegyek, semmi sem garantálja, hogy nem fognak megint hazudni – tette hozzá Zoë, még mielőtt Jane egyáltalán elkezdhette volna. A lányom tudta, hogy velem lehet alkudozni, Jane-t azonban keményebb fából faragták. – Nektek simán hazudnak, nem kelt bennük lelki megrázkódtatást, mert nem érdekli őket, hogy mit gondoltok róluk. Nekem viszont meg akarnak felelni.

Visszafordultam Apacukához.

– Ez igaz?

– Amennyiben szükségesnek ítéljük, hazudni fogunk magának – vallotta be Apacuka. – Zoënak nem.

– Na, tessék! – vágta rá Zoë.

– Ha ezt bárkinek el mered mondani, a következő évedet egy istállóban fogod tölteni – jeleztem fogadott lányom felé.

– Hallgatok, mint a sír.

       – Ez nem elég! – mondta Jane, és odament Zoëhoz. – Értsd meg, amit most hallasz, azt senkinek, de senkinek nem mondhatod el! Se Gretchennek, se valamelyik barátodnak. Abszolúte senkinek. Ez nem játék, és nem csak egy jópofa titok. Ez halálosan komoly, Zoë. Ha ezt nem érted, akkor inkább még most menj ki a szobából! Azt még elfogadom, hogy Apacuka es Fundaluka hazudhat nekünk, de hogy te is, azt már nem. Szóval, ha azt mondom, hogy senkinek

se mondhatod el, akkor senkinek, de senkinek se mondhatod el, megértetted? Igen vagy nem?

– Igen – felelte Zoë, aztán Jane-re nézett. – Megértettem, Jane. Egy szót se szólok.

– Köszönöm, Zoë – mondta Jane, majd lehajolt, és megpuszilta Zoë feje búbját. – Kezdd el! – nézett rám.

– Apacuka, emlékszik, amikor arról beszéltünk, hogy fel kellene adniuk a tudatimplantjaikat? – hozakodtam elő a témával.

– Igen.

– Aznap szóba került a konklávé is – idéztem fel. – Azt mondta, maga szerint a konklávé nem jelent számottevő veszélyt a gyarmatunkra nézve.

– Azt mondtam, a kockázatot elhanyagolhatónak tartjuk.

– Miből jutottak erre a következtetésre?

– A konklávé inkább evakuáltatná, mint elpusztítaná a gyarmatokat – érkezett a válasz.

– Ezt meg honnan tudják?

– A konklávéra vonatkozó információinkból, melyeket az állam bocsátott a rendelkezésünkre.

– Miért nem osztották meg velünk idáig az értesüléseiket?

– Megkértek minket, hogy ne terjesszük.

– Ki?

– A kormányunk.

– Miért kérnék magukat ilyesmire?

– Az állam hatályos parancsba adta nekünk, hogy olyan ügyekről ne tájékoztassuk alaposabban magukat, melyekről nem rendelkeznek részletes ismeretekkel – mondta Apacuka. – Ez az önök kormánya felé tett udvariassági gesztus, melyért cserébe a mi kormányunk is számos ügyben támogatja a magukét bizalmi és biztonságpolitikai kérdésekben. Sem Fundaluka, sem én nem hazudtunk önöknek, de nem szabad önkényesen beavatnunk magukat semmibe. Ha emlékszik rá, mielőtt a Huckleberryről eljöttünk volna, megkérdeztük magát, hogy mit tud az űr ezen szegletéről.

– Így történt.

– Ezzel arra próbáltunk fényt deríteni, vajon mennyit árulhatunk el saját ismereteinkből. Sajnálattal láttuk be, hogy viszonylag keveset tudott a környékről. Így aztán nem is mondhattunk sok újat.

– Most viszont mégis beszédesebbek.

– Mert rákérdezett – mondta Apacuka –, és mert Zoë megtiltotta, hogy hazudjunk.

– Látták a whaidi kolónia elpusztításáról szóló Konklávé-videónkat?

– Igen, akkor, amikor a telepeseinek is bemutatta.

– Egyezett az önök videójával?

– Nem – felelt Apacuka. – A mienk sokkal hosszabb volt.

– Miért rövidebb a miénk?

– Nem bocsátkozhatunk találgatásokba a téren, vajon miért intézi az önök állama úgy az ügyeit, ahogyan.

Erre elhallgattam; a mondat megfogalmazása sok kérdést nyitva hagyott.

Jane közbevágott.

– Azt mondta, a Konklávé jobb szereti, ha evakuálhatja a gyarmatokat, mint ha meg kell semmisítenie őket. Ezt a videóból szűrték le, vagy más erre utaló információjuk is van?

– Más információkból is erre következtethetünk – válaszolta Apacuka. – A videó csak a Konklávé első evakuálási kísérletét mutatta be.

– Ezenkívül hányszor kíséreltek még meg hasonlót? – faggatta Jane.

– Nem tudjuk. Majdnem egy teljes roanoke-i éve nem léphettünk kapcsolatba a kormányunkkal. Azonban mire útnak indultunk, a Konklávé tizenhét gyarmatot számolt fel.

– Ezekből hányat pusztítottak el?

– Hármat – mondta Apacuka. – A többit evakuálták. Tíz esetben a telepesek visszaköltöztek fajtársaikhoz. Négy alkalommal a Konklávéhoz csatlakoztak.

– És erre bizonyítékaik is vannak? – tudakoltam.

       – A Konklávé részletekbe menően dokumentálja minden egyes gyarmat felszámolását, és minden kívülálló kormánynak elküldi az anyagokat. A Roanoke-ra érkeztünkig lezajlott minden felszámolásról tudunk.

– Miért? – kérdezte Jane. Mit számít maguknak ez az értesülés?

– Az államunk jól tudja, hogy ezt a gyarmatot a Konklávé figyelmeztetései ellenére készültek megalapítani. És bár nem tudtuk biztosan, de úgy kalkuláltunk, hogy a Gyarmati Szövetség el fogja rejteni a kolóniát az új nagyhatalom elől. Amint a Konklávé fényt derít a gyarmat hollétére, nekünk is ismertetnünk kell az információinkat.

– Milyen célból?

– Hogy a lelkükre beszéljünk, és megkérjük magukat, adják fel a kolóniát mondta Apacuka. – Nem engedhetjük meg, hogy elpusztítsák.

– Zoë miatt.

– Így van.

– Hú! – kiáltott fel Zoë.

– Csitt, édesem! – szóltam rá. Zoë elhallgatott. Tüzetesen végigmértem Apacukát. – Mi történne, ha Jane-nel úgy döntenénk, nem adjuk fel a gyarmatot? – kérdeztem. – Mi van, ha inkább a pusztulását látjuk jónak?

– Nem szívesen mondanánk el.

– Ne köntörfalazzanak! Válaszoljanak a kérdésre!

– Megölnénk magát, és Sagan hadnagyot is – adta tudtunkra Apacuka. – Magukat, és a telepesek közül bármelyik vezetőt, aki a gyarmat pusztulásának utat enged.

– Megölne minket?

– Rosszulesne nekünk. Ki kellene hozzá kapcsolnunk a tudatimplantjainkat, és szerintem azután egyikünk se kapcsolná be többé. Az érzelmeink elviselhetetlenek volnának. Valamint arról is meggyőződtünk, hogy Sagan hadnagyot genetikailag helyreállították, és ismét a Különleges Erők szolgálati képességeivel rendelkezik.

– Ezt meg honnan tudják? – kérdezte meghökkenten Jane.

– Figyeltünk – válaszolta Apacuka. – Tudjuk, hogy igyekszik leplezni, hadnagy, de az apróságok elárulják magát. Túl gyorsan szeleteli a zöldséget.

– Ezek meg miről beszélnek? – nézett Zoë Jane-re.

– Később, Zoë – intette csendre a lányunkat Jane, majd ismét Apacukát szólította meg. – És így módosul a terv? Most is megölnének mindkettőnket?

– Ha pusztulásra ítélik a kolóniát, igen.

– Egy ujjat se merészeljetek rájuk emelni! – pattant tél dühösen ültő helyéből Zoë. – Megtiltom, szó se lehet róla!

Apacuka és Fundaluka pár pillanat leforgása alatt kisebb érzelmi vihart éltek át, ahogy megpróbálták feldolgozni Zoë haragját.

– Ez egyszer ellen kell szegülnünk – bökte ki nagy nehezen Apacuka. – Túl fontos vagy nekünk. Mindannyiunknak, minden obin számára fontos vagy.

Zoë szabályosan fortyogott a dühtől.

– Az obinok miatt egyszer már elveszítettem az apámat!

– Mindenki nyugodjon le! – szóltam közbe. – Senki nem öl meg senkit, világos? Ez nem vita tárgya. Zoë, Apacuka és Fundaluka nem fog megölni minket, mert nem hagyjuk a gyarmatot a sorsára. Ennyire egyszerű a dolog. És nem engedjük, hogy akár csak a hajad szála is meggörbüljön. Mindhárman egyetértünk abban, hogy ennél sokkal fontosabb vagy nekünk.

Zoë hirtelen mély levegőt vett, és felszakadt belőle a sírás. Jane magához ölelte, és leültette. Figyelmemet a két obinnak szenteltem.

– Szeretném, ha megegyeznénk valamiben. Akármi történik, vigyázzanak Zoëra! – kértem őket.

– Vigyázni fogunk rá. Sosem hagyjuk cserben.

– Jól van – nyugtáztam. – Közben azért próbálják meg megkímélni az életemet. És Jane-ét is.

– Megpróbáljuk.

– Jól van. Megbeszéltük. Ugorjunk!

Meg kellett állnom egy percre, hogy összeszedjem magam – jól felkavart, hogy megtudtam, hivatásos gyilkosok célpontja vagyok, de Zoë ezt követő, jelzem, teljesen jogos hisztériás rohama tette be igazán a kaput.

– Azt mondták, tizenhét gyarmatfelszámolásról tudnak – vettem fel a fonalat.

– Igen.

– Tizennégy bolygón a telepesek túlélték az akciót, és négyen a konklávé hoz csatlakoztak. Úgy értik, a telepesek, vagy az egész faj?

– A telepesek.

– Magyarul egyetlen faj se csatlakozott a konklávéhoz, amelyiknek felszámolták a gyarmatát?

– Nem – mondta Apacuka. – Ez igen kényesen érintette a konklávét is. Arra számítottak, legalább egy-egy faj elfogadja majd a csatlakozási ajánlatukat. A felszámolások azonban mintha épp az ellenkező érzelmeiket erősítették volna fel.

– Egyetlen fajt sem kényszerítenek arra, hogy csatlakozzon a Konklávéhoz – hangsúlyozta a pamlagon ülő Jane.

– Így van – ismerte el Apacuka. – Csak nem engedik meg nekik a további terjeszkedést.

– Nem látom be, miként tudnák betartatni ezt a korlátozást – húztam fel a szemöldökömet. – A világegyetem nagy ám!

– Valóban. Viszont egyetlen faj sem mondott le a gyarmatok igazgatásáról. Valahogy mindig az új kolóniák nyomára bukkannak.

– A miénket kivéve – állítottam. – Ezért bújtattak el minket annyira. Az emberek számára fontosabb a faj túlélése, mint az, hogy közvetlen uralkodhassanak minden egyedük felett.

– Talán – tartózkodott az obin.

– Szeretném megnézni a magánál levő dokumentumokat, Apacuka – mondta Jane. – És a videónk vágatlan változatát – kérte tőlem.

– Át kell mennünk a technológiai központba, ha át akarjuk tölteni – jegyezte meg Apacuka.

– Keresve sem találhatnánk jobb időt rá – mondtam.

Jane-nel jóéjtpuszit adtunk Zoënak, aztán kiléptünk az ajtón, és a két obin vezetésével a Fekete Dobozhoz mentünk.

– Ezt meg minek kellett odabent elmondanod? – kérdezte tőlem sétánk közben Jane.

– Mit is?

– Hogy nem fogjuk pusztulásra ítélni a gyarmatot – emlékeztetett Jane.

       – Először is azért, mert a lányunk az idegösszeomlás szélén állt a gondolattól, hogy Apacuka és Fundaluka kést márthat a szívünkbe, másodrészt meg azért, mert ha a között kell választanom, hogy vagy elköltözünk, vagy a kolónián élő minden férfit, nőt és gyereket ropogósra sütök, akkor tudom, mit diktál a kötelesség.

– Megint hiányos információk alapján kombinálsz – korholt engem Jane. – Nekem is meg kell néznem azokat a felvételeket, mielőtt bármiről dönthetnénk. Addig minden megoldás egyformán játszik.

– Már most érzem, sokat fogunk még ezen vitatkozni – sóhajtottam, és felnéztem a csillagokra. Jane követte a példámat. – Azon tűnődöm, vajon melyik körül kering a Huckleberry. Néha azt hiszem, jobban jártunk volna, ha ott maradunk. Akkor ez az egész most más ölébe szakadt volna. Legalább egy rövid időre.

– John! – szólt hozzám Jane. Megfordultam. Pár lépéssel mögöttem megállt, és még mindig fölfelé nézett.

– Mi az? – Megint felnéztem. – Találtál egy csillagképet?

– Van ott fönn egy csillag, ami idáig nem volt ott. Az, ni!

Hunyorogtam egy kicsit, aztán rájöttem, hogy nem számít, hunyorgok-e, vagy sem, mert nem tudtam, melyikeknek kéne ott lenniük, és melyik az új. Aztán megpillantottam. Fényes volt. És mozgott.

– Úristen! – kiáltottam.

Jane felvisított, és a fejét fogva a földre rogyott. Odaszaladtam hozzá. Úrrá lett rajta a rángógörcs. Le akartam fogni, mire meglendült a karja, a tenyerével pedig úgy képen törölt, hogy a földre teremtett vele. Csillagokat láttam, és a következő néhány bizonytalan percben mozdulatlanul feküdve a hányingeremmel gyürkőztem.

Apacuka és Fundaluka állítottak talpra, egyikőjük az egyik, másikójuk a másik karomat ragadta meg. Kábultan kerestem Jane-t a tekintetemmel. Már nem a földön hevert – ehelyett feldúlva járkált fel-alá, mint egy elmeháborodott. Megállt, felpúposította a hátát, és akkorát üvöltött, mint egy sikító lidérc. Én is felordítottam, igaz, én meglepetésemben.

Végül aztán odajött hozzám

– Azt hiszem, nélkülem kell majd beszélned velük, mert ha most találkozunk, az, utolsó szálig mindegyikből kitaposom a szart!

– Te meg miről beszélsz?

– A kibaszott Gyarmati Szövetségről – szúrta ujját vádlón az ég felé. – Ők azok, és le fognak szállni. Ide.

– Ezt honnan tudod?

Jane félresandított, és hátborzongató kacajt eresztett meg, amit idáig még nem hallottam tőle, és őszintén reméltem, hogy nem is fogom soha többet.

– Hát, izé. Emlékszel még arra, amikor az új képességeimről beszélgettünk, és azt mondtam, hogy nincs AgyGépem?

– Igen.

      – Nos, kiderült, hogy tévedtem.

– Be kell valljam, azt hittem, örülni fognak, ha meglátnak – mondta Rybicki tábornok. – A többieken mind ezt látom. – Széles taglejtéssel intett ki az ablakon a térre, ahol már kora reggel a bőrükből is kibújó roanoke-iak látványa fogadta, amiért önkéntes elszigeteltségük lassan a végéhez közeledett.

– Hol van Sagan?

– Mondja csak el szépen, tábornok, hogy mi a fasz folyik itt!

Rybicki visszapillantott rám.

– Tessék? – kérdezett vissza. – Perry, már nem vagyok a parancsnoka, de attól még a felettese maradok. Némi tisztelet azért kijárna.

– Faszomat a tiszteletbe! – torkoltam le. – És magába is! Amióta megbízott minket a kolónia vezetésével, egyfolytában ködösít.

– Olyan őszinte voltam, amennyire csak lehettem – védekezett Rybicki.

– Amennyire csak lehetett – vetettem oda, és nem lehetett nem érezni a hangomban a szkepszist.

– Hadd pontosítsak! Amennyire engedtek.

       – Nekem, Jane-nek és egy egész gyarmatra való embernek hazudott. Kipakolt minket az univerzum picsájába, majd megfenyegetett, hogy egy olyan társaság fog kinyírni minket, akikről még csak azt se tudtuk, hogy léteznek. Fogott egy rakat modern gépekre szakosodott telepest, és rákényszerítette őket, dolgozzanak olyan vízözön előtti felszereléssel, amikről azt se tudták, hogyan kell beindítani. Ha véletlenül nincs közöttünk mennonita, már csak a csontjaink maradtak volna belőlünk. És három telepesünk halt meg az utóbbi három napban azért, mert nem derítették fel elég alaposan a bolygót ahhoz, hogy kiderüljön, él rajta egy rohadt bennszülött, értelmes faj. Úgyhogy a legmélyebb tiszteletemmel kinyalhatja a seggemet! És szerencséje, hogy Jane nincs itt, mert ha itt lenne, maga már rég halott volna, és én se viseltetek sokkal barátibb érzelmekkel maga iránt.

– Nem csodálom – felelte mogorván Rybicki.

– Most pedig válaszokat akarok!

– Minthogy maga is emlegette a kipusztításukat, valószínűleg tudnak a Konklávéról, de mennyit?

– Amennyit tájékoztatásképp elküldtek nekünk – mondtam, gondosan kihagyva a fontosabb részleteket.

– Akkor nem újdonság magának az se, hogy sorra keresik fel az új kolóniákat, és irtják ki őket. Sejtheti, mennyire zokon veszik ezt azok a fajok, akiknek felszámolták a gyarmatait. A Gyarmati Szövetség az élére állt a Konklávéval szemben kialakult ellenérzéseknek, és az itteni kolónia kulcsszerepet játszott ebben az ellenállásban.

– Hogyan?

– Úgy, hogy behúzta fülét-farkát. Az isten szerelmére, Perry, közel egy éve van itt! A Konklávé majd’ belehülyül a kutatásba. És minden egyes elfecsérelt nappal egyre inkább kiviláglik, hogy mi is igazából: a világegyetem legnagyobb piramisjátéka. Ebben a szisztémában az erősebb fajok a gyöngébbek tömkelegének hiszékenységéből húznak hasznot, és így szép lassan mindenki elől elhappolják az összes lakható bolygót, amit csak érnek. A maguk gyarmatával szeretnénk most lefeszegetni egy-egy palira vett fajt erről az újdonsült nagyhatalomról. Még azelőtt meg kell rengetnünk a Konklávét, hogy elérnék a kritikus tömeget, amivel lesöpörhetnének minket és mindenki mást is a színről.

– És ezt nem lehetett máshogy elérni, csak úgy, hogy a teljes gárdát megvezették, beleértve a Magellán legénységét is?

– Sajnos egyedül így – válaszolta Rybicki. Nézze, csak a lehető legkevesebb ember tudhatott róla. A gyarmatügyi miniszter, a különleges Erőknél Szilard tábornok, és rajtam kívül még pár kiváltságos katona. Én felügyeltem a készlet összeállítását, és hellyel-közzel beleszólhattam a telepesek kiválasztásába is. Nem véletlenül hozta össze a sors magukat a mennonitákkal, Perry. És nem véletlen az sem, hogy pont annyi ősrégi gépezetet kaptak, amennyivel ki tudták húzni idáig. Sajnálatosan alakult, hogy nem mondhattuk meg magának, és restellem, amiért nem találtunk rá más megoldást, de nem fogok a bocsánatukért esedezni, mert bejött.

– És odahaza hogy veszik? – vontam kérdőre. – Hogy viselik a telepeseink honfitársai, hogy a családjuk és barátaik életével játszanak?

– Nem tudnak róla. Perry, a Konklávé léte államtitok. Még nem mondtuk el a gyarmatbolygóknak. Egyelőre nem kell aggódniuk miatta.

– Maga szerint az emberek nem akarnák tudni, ha az űrszomszédságunkban egy több száz fajt tömörítő föderáció bontogatná a szárnyát?

– Azt meghiszem, hogy tudni szeretnék – fanyalgott Rybicki. – Sőt, de ez maradjon köztünk, ha rajtam múlott volna, már tudnának róla. Azonban nem rajtam vagy magukon múlik az ilyesmi.

– Azaz továbbra is mindenki azt hiszi, elvesztünk.

– Igen. A második elveszett Roanoke gyarmat. Hírnevet szereztek maguknak.

– De most aztán kibújt a szög a zsákból – jegyeztem meg. – Hiszen itt vannak. Amikor visszatérnek, az emberek tudni fogják, hogy itt vagyunk. És a mieink fülébe már eljutott a Konklávé híre.

– Az meg honnan?

   – Mert elmondtuk nekik, mégis, mit képzel? – hüledeztem. – Maga szerint utasítsam az embereimet arra, hogy ne használjanak egy régi típusú kombájnnál bonyolultabb technológiát, és ne adjak cserébe semmilyen magyarázatot? Engem nyuvasztottak volna ki először a bolygón. Úgyhogy tudják. És mivel tudják, a Gyarmati Szövetségen belül előbb-utóbb mindenki értesülni fog róla, hacsak örökre itt nem akar tartani minket, ez esetben viszont ugyanazok az emberek akasztják majd lámpavasra, akik most örömtáncot lejtenek az ablakom előtt.

– Ne aggódjon, nem fog visszakerülni a gödör mélyére – nyugtatgatott Rybicki. – Igaz, ki se kászálódott még belőle. Két dolog miatt jöttünk. Először is: felvesszük a Magellan legénységét.

– Amiért lefogadom, hogy örökké hálásak lesznek, bár Zane kapitány biztos szeretné visszakapni a hajóját.

– A második napirendi pont meg az, hogy tudassuk önökkel, az idáig parlagon heverő gépeiket mostantól kezdve újra használhatják. Búcsút inthetnek a második évezrednek. Üdv a modernitás korában! Azért egy ideig még nem üzengethetnek haza a Gyarmati Szövetségbe. Pár részletkérdést még el kell intéznünk.

– A modern technológia használata el fogja árulni a hollétünket.

– Bizony ám!

– De ez szembemegy mindennel, ami mellett idáig kiállt – emeltem fel a hangom. – Egy éven át meghúztuk magunkat, hogy gyengíthessék a Konklávé pozícióját, erre most fedjük fel magunkat? Lehet, hogy csak én értem félre a helyzetet, de nem látom be, miben segítene a Gyarmati Szövetségen, ha a Konklávé lemészárolna minket.

– Ezzel azt feltételezi, hogy le fogják önöket mészárolni.

– Van más választásunk? – kérdeztem rá. – Ha szépen kérjük, a Konklávé majd csak úgy elenged minket?

       – Nem így értettem. Azt akartam mondani, a Gyarmati Szövetség azért kérte meg, hogy lapítsanak, mert eddig lapítaniuk kellett. Most azonban tudatni akarjuk a Konklávéval, hogy merre találják magukat. Felkészültünk erre, meg akarjuk lepni őket. Amint belesétálnak a mi kis csapdánkba, attól fogva nem lesz miért titkolnunk sem a maguk, sem a Konklávé létét a gyarmatok elől, mert a Konklávé megbukik, és ez maguknak lesz köszönhető.

– Magyarázza el nekem, hogy miért!

– Rendben – állt rá Rybicki, és belefogott.

– Hogy vagy? – kérdeztem Jane-től a Fekete Dobozban.

– Már nem akarok boldog-boldogtalant leszúrni, ha erre vagy kíváncsi – felelt Jane, és megérintette a homlokát, a mögötte lévő AgyGépre utalva. – Ennek viszont most se örülök.

– Hogy kerülhette el egyáltalán a figyelmedet?

– Az AgyGépeket távaktiválással élesítik be. Magamtól be se tudtam volna kapcsolni. Rybicki hajója küldte ki a keresőjelet, a jel pedig beizzította az AgyGépet. Most már megy. Figyelj csak, végignéztem a fájlokat, amiket Apacuka adott nekem.

– Mindegyiket?

– Igen – mondta Jane. – Visszaálltam a Különleges Erők tempójára.

– És?

– Az adatok egybevágnak. Apacuka videói és dokumentumai Konklávé-forrásokból származnak, ami már önmagában is gyanús volna. De minden egyes tényt alá tudok támasztani obin forrásokból, a felszámolt gyarmatokról jövő információkból és a Gyarmati Szövetség anyagaiból is.

– Előfordulhat, hogy az egészet meghamisították – játszottam az ördög ügyvédjét. – Lehet, hogy az egész egyetlen kolosszális összeesküvés.

– De nem az – állt ki elmélete mellett Jane. – A Gyarmati Szövetség fájljaihoz tartozik egy metaadatok közé rejtett hitelesítőkulcs is. Leellenőriztem az AgyGépen. Igaziak.

– Ettől aztán a jó öreg Apacuka is nagyot nőtt a szemedben, ugye?

– Nőtt hát. Nem hazudott, amikor azt mondta, hogy az obinok nem rendelnének akárkit Zoë mellé. Bár a fájlokból ítélve Fundaluka a nagyobb szám kettejük közül.

– Nocsak! Pedig már azt hittem, végre kiismertem a srácot... vagy csajt... vagy pontosabban a meghatározhatatlan nemű lényt.

– Nem meghatározhatatlan – javított ki Jane. – Mindkettő egyszerre.

– És mi a pálya ezzel a Gau tábornokkal? A fájljaid elárulnak róla bármit is?

       – Ezt-azt – mondta Jane. – Az alapokat. Vrenn származású, és amit a vágatlan változatban mond, igaz lehet; a kiesekkel vívott csata után látott neki lobbizni, hogy a Konklávét tető alá hozza. Az elején nem ment neki. Politikai agitáció vádjával börtönbe vetették, majd amikor a vrenn uralkodó csúnya véget ért, a következő rezsim szabadon eresztette a tábornokot.

Elkerekedett a szemem.

– Merénylet áldozata lett?

– Nem – válaszolt Jane. – Narkolepszia. Evés közben kidőlt, és felnyársalta magát a saját késével. Egyenesen az agyába hatolt a penge. Azonnal belehalt. A tábornok valószínűleg elvezetgethette volna Vrennut, de inkább próbát tett a Konklávéval. Máig nem szerezte meg a hatalmat a Vrennu felett. Az állam még csak részt se vett a Konklávé megalapításában.

– Amikor Rybickivel beszélgettem, azt mondta, a Konklávé egy piramisjáték – hoztam szóba. – Az elsőként csatlakozott fajok élvezik az összes hasznát, és mindig a legalul lévők viszik el a balhét.

– Lehet. Azokból kiindulva, amiket a dokumentumokban olvastam, a Konklávé első újonnan gyarmatosított világain a telepeseket alig néhány faj adta. Hogy ez azt jelenti, egyesekkel kivételeztek, vagy inkább a bolygóhoz illő fajok kaptak elsőbbséget, nem tudnám megmondani. Még ha az első változat is a nyerő, akkor sem csinálják sokkal másképp, mint mi. Az itteni telepeseket is csak a legrégebbi, már a Gyarmati Szövetség létrejötte előtt alapított emberi gyarmatokról küldték. Mind etnikai összetételében, mind a gazdaság tekintetében teljesen elütnek a többi kolóniától.

– Szerinted a Konklávé veszélyt jelent ránk?

– Szerintem? Hogyne – vágta rá Jane. – Ezekből a dokumentumokból világosan látszik, hogy a Konklávé megsemmisíti azokat a gyarmatokat, amelyek nem adják meg magukat. Jó egyévnyi információ híján vagyunk, és nem hiszem, hogy ennél többet kapnánk. A Gyarmati Szövetségtől biztosan nem Elvileg a GYSZ-es dokumentumokhoz sem lehetne hozzáférésem, amelyeket Apacuka adott át nekem. És történjék bármi, nem leszek hajlandó küzdelem nélkül feladni a gyarmatot. Elmondtad Rybickinek, mit tudtunk meg?

– Nem, és azt hiszem, nem is kéne megmondanunk neki. Legalábbis várnunk kéne vele.

– Nem bízol benne? – tudakolta Jane.

– Maradjunk abban, hogy fenntartásokkal kezelem. Rybicki sem törte magát különösebben, hogy nyílt kártyákkal játsszon. Megkérdeztem, mit gondol, szerinte a Konklávé futni hagyna-e minket, ha szednénk a sátorfánkat, és azt éreztette velem, hogy nem.

– Hazudott neked.

– Úgy döntött, a teljes őszinteséget mellőző választ ad – helyesbítettem. – Nem vagyok biztos abban, hogy ez valódi hazugság-e.

– És nem tartod ezt aggályosnak?

– Inkább stratégiai húzásnak tartom – válaszoltam. Jane elmosolyodott; eszébe jutott a korábbi beszélgetésünk. – De ezzel egyben azt is sugallja nekem, hogy nem kéne minden kijelentését simán bevennünk. Játszottak már velünk úgy, mint a bábukkal, és kötve hiszem, hogy most másképp volna.

– Úgy beszélsz, mint Trujillo.

– Szeretnék úgy beszélni, ahogy ő szokott – vallottam be. – Kezdetben azt vallotta, hogy a gyarmatügyi miniszterrel folytatott különháborúja miatt van ez az egész. Mára ez a szemlélet meglehetősen idejétmúlttá vált. Jane, ez tisztára olyan, mintha egy ördöglakattal játszanánk. Mire rájönnék, hogy mi a nyitja, rögtön újabb bonyodalmakkal találom szembe magam. Szeretném már egyszer kibogozni végre.

– Jelenleg nem tudunk eleget ahhoz, hogy megoldjuk – jegyezte meg Jane. – Apacuka minden értesülését igazolni tudjuk, de az adatok régiek, és kérdéses, vajon megváltozott-e időközben a Konklávé külpolitikája, illetve hogy megszilárdult-e a hatalma, vagy inkább szétesőben van. A Gyarmati Szövetség nem bocsátott minden információmorzsát a rendelkezésünkre, amiből nem lehet megállapítani, vajon rossz szándékkal tették-e, vagy a kitűzött cél érdekében csak a feladat elvégzéséhez szükséges tájékoztatást kaptuk meg. A Konklávét és a Gyarmati Szövetséget is önös érdekek mozgatják, de ezek nem derülnek ki a dokumentumainkból, úgyhogy jól belegabalyodtunk.

– Van erre egy kifejezés. Zsinóron rángatnak minket.

– Ki a bábmester, az itt a kérdés.

– Azt hiszem, tudom. Hadd meséljem el a legújabb gubancot!

– Szerintem ez százféleképpen sülhet el balul – állította Jane, miután befejeztem.

– Szerintem is – mondtam –, és fogadni mernék rá, hogy nem ugyanarra a százra gondolunk.

TÍZ

Egy héttel azután, hogy megjelent a roanoke-i égbolton, a GYSZ Sacajawea nevű hajója a Főnix felé vette az irányt, fedélzetén a Magellan egykori, 190 fős legénységével. Tizennégyen a Roanoke-on maradtak – ketten ez idő alatt megházasodtak a bolygón, egy harmadik terhes lett, és nem akart a férje szeme elé kerülni, a negyedik attól tartott, hogy le fogják csukni, ha visszatér, tízen pedig saját jószántukból maradtak velünk. Rajtuk kívül még ketten nem indultak útnak – ők meghaltak: az egyikük szívinfarktust kapott, a másik meg nekiállt részegen babrálni egy mezőgazdasági géppel. Zane kapitány elbúcsúzott a legénység Roanoke-on letelepedett, még élő tagjaitól, és megígérte nekik, hogy valahogy ki fogja fizetni a zsoldhátralékukat, azzal elhúzta a csíkot. Jó embernek ismertem meg, és nem hibáztatom, amiért visszakívánkozott a GYSZ által ellenőrzött űrbe.

Amikor a Sacajawea visszatért a Főnixre, a Magellan-legénységet nem engedték haza. A Roanoke egy javarészt feltérképezetlen gyarmatbolygó volt, őshonos növény– és állatvilágát nem ismerték, ebből következően a kórokozóit sem, melyek azok számára, akik eddig még nem találkoztak velük, akár halálosak is lehettek. A teljes legénységet egy szabvány hónapig karantén alá helyezték a GYSZ Főnix-állomásán létesített orvosi komplexumban. Mondanom sem kell, majdnem kitört a botrány, amikor értesültek a jó hírről. Hamar kompromisszumra jutottak: a legénység tagjai karanténban maradtak, de felvehették a kapcsolatot a szeretteikkel, feltéve, hogy hallgatnak a legénység visszatéréséről, amíg a GYSZ hivatalosan is be nem jelenti, hogy Roanoke elveszett gyarmatát megtalálták. A legénység tagjai és családjai egyaránt boldogan belementek.

   Sejthető volt, hogy a Magellan legénységének hazatérte egy csapásra ki fog szivárogni. A sajtó és a további tájékoztatásért kilincselő gyarmati államok megkereséseire a GYSZ kormánya hivatalosan tagadta a hírt, és bizalmasan figyelmeztettek mindenkit, ha napvilágot lát a pletyka, annak roppant kellemetlen következményei lesznek – így hát a sztorit senki se hozta le hivatalosan. Viszont a családtagok közt szabadon terjedt a hír, akiktől megtudták a barátok és a kollégák, akik aztán továbbadták a többi civil és katonai űrhajó legénységének is. Az értesülést a Sacajaweán szolgálók bizalmasan szintén megerősítették, akiket nem helyeztek karanténba, bár leszálltak a bolygó felszínére, és kapcsolatba kerültek a Magellan személyzetével.

A GYSZ-nek nincs sok szövetségese az ismert világűrben, de pár azért akad – így nem kellett sok hozzá, hogy a szövetséges hajók is hírt kapjanak a Magellan legénységének visszatértéről. Aztán a jól értesültek áthajóztak más űrkikötőkbe, ahol nem tápláltak baráti érzelmeket a Gyarmati Szövetség iránt, sőt, egyes kikötők a Konklávéhoz tartoztak. Itt aztán a legénység tagjai ropogós pénzre váltották megszerzett információikat. Senki előtt nem maradt titokban ugyanis, hogy a Konklávé tűvé tette a világegyetemet Roanoke elveszett gyarmatáért, és ugyanígy tudni lehetett, hogy a megbízható értesülésekért cserébe szívesen fizetnek.

Egyes jótét lelkek azon kapták magukat, hogy a Konklávé bődületes összegekkel környékezte meg őket, hátha meg tudják mondani, pontosan hol is járt a Magellan legénysége. Ilyen információhoz nem volt könnyű hozzáférni, ezért is ajánlottak elképzelhetetlenül magas jutalmat érte. Azonban hogy, hogy nem, a Sacajawea hazatérte után nem sokkal a másodnavigátorát elbocsátották, mert szolgálatban ittasságon kapták. A tiszt feketelistára került, soha többé nem járhatta az űrt. A nincstelenségtől való félelem és a kisstílű bosszúvágy arra vitte ezt az egykori navigátort, hogy elárulja, mások számára is értékes információk birtokában van, és egy bizonyos összegért szívesen megosztaná, amely érzése szerint kárpótolná a Gyarmati Szövetség civil flottájánál elszenvedett bánásmódért. Amint megkapta a kért összeget, átadta nekik Roanoke gyarmatának koordinátáit.

  Így eshetett, hogy mindössze három napja jártunk csak Roanoke második évében, amikor egy hajó jelent meg fölöttünk az, égen egy szál magában. A Nyájas Csillag volt az, a fedélzeten Gau tábornokkal, aki kormányzói rangomnál fogva szívélyesen üdvözölt, és találkozóra hívott, hogy megbeszéljük a világom jövőjét. Magellan harmadikát írtuk. A Gyarmati Véderő hírszerzésének kiszivárogtatás előtt megkezdett számításai szerint Gau tábornok épp időben érkezett.

– Szép naplementéik vannak – tolmácsolta Gau tábornok szavait a nyakában lógó fordítókészüléke. A nap percekkel ezelőtt nyugodott le.

– Ezt már hallottam valahol – jegyeztem meg epésen.

Egyedül jöttem, ráhagyva Jane-re az idegeskedő croatoani telepesek csitítgatását. Gau tábornok különgépe a falutól egy kilométerre, a patak túloldalán ért földet. Ide még nem építettünk tanyaházakat. A különgépnél felsorakozó szakasz tagjai szúrósan méregettek, amikor elsétáltam mellettük. Magatartásukból sejtettem, hogy nem tartanak különösebben veszélyesnek. Helyesen gondolták. Nem akartam megtámadni a tábornokot, csak azt kívántam kideríteni, vajon mennyire hasonlít a videók alapján bennem kialakult képéhez.

Gau válaszomra méltóságteljes mozdulattal szabadkozott.

– Elnézését kérem! Őszintén mondtam, a maguk naplementéi valóban páratlanok.

– Köszönöm – feleltem. – Nem az én érdemem, nem én alkottam meg a világot. De értékelem a gesztust.

– Szívesen. Örömmel hallom, hogy a kormányuk eljuttatta önhöz a gyarmatfelszámolásról szóló adatokat. Némileg aggódtunk, hogy elmarad.

– Tényleg?

– Ó, de még mennyire! Tudjuk, milyen ügyesen sáfárkodik az információval a Gyarmati Szövetség. Attól tartottunk, úgy érkezünk meg, hogy semmit se tudnak rólunk, vagy félinformációkat kaptak csak, és tudatlanságból még valami meggondolatlanságra ragadtatják magukat.

– Például hogy nem adjuk fel a kolóniát.

– Akár azt is – mondta Gau. – Szerintünk a gyarmat feladása volna a legüdvözítőbb megoldás. Volt már maga katona, Perry kormányzó?

– Igen, a Gyarmati Véderőnél.

Gau megnézett magának.

– Ön nem zöld.

– Már nem.

– Ugye, jól gondolom, hogy katonákat is vezetett csatában?

– Jól.

– Akkor tudja, hogy nem szégyen letenni a fegyvert, ha a csapataik túlerővel, nagyobb tűzerővel találják szembe magukat, és az ellenfelük tisztességes – érvelt Gau. – Olyan ellenfél, aki tiszteletben tartja a másik parancsnokot, és úgy bánik önnel, ahogy szerinte ön bánna vetélytársa csapataival fordított helyzetben.

– Sajnálattal kell közölnöm, hogy a GYV-nél töltött éveim során igencsak ritkán kerültünk össze olyan ellenféllel, aki megkegyelmezett volna nekünk.

– Nos, hát igen... ez is az önök külpolitikájának az eredménye, kormányzó úr. Azaz a GYV-é, melyet követnie kell. Az emberek nem igazán jeleskednek a más fajokkal folytatott béketárgyalásokban.

– Ha megadnák magukat, önökkel szívesen kivételt tennék.

– Köszönöm, kormányzó úr! – Gau visszafogott derültsége még a fordítógépén át is érződött. – Nem hiszem, hogy szükségünk volna rá.

– Remélem, meggondolja magát.

– Én meg azt remélem, ön fogja letenni a fegyvert – jegyezte meg Gau. – Ha látta, miképp kezelte a Konklávé a korábbi felszámolásainkat, akkor azt is tudja, hogy amikor a kolóniák megadják magukat nekünk, áldozatukat nagy becsben tartjuk. Nem fogja bántódás érni az embereit.

– Láttam, hogyan zajlik ez önöknél, már amikor nem robbantják föl a kolóniát – ismertem el. – De azt hallottam, mi különleges esetet képezünk. A Gyarmati Szövetség megvezette önöket, nem tudták, hol vagyunk. A bolondját járattuk a Konklávéval.

– Így van, az, eltűnt gyarmat. Tudja, vártuk magukat. Tudtuk, mikor kellett volna ugrania a hajójuknak. Számos hajó fogadta volna magár, többek közt az enyém is. Az emberei le se jutottak volna a hajóról.

– Szitává akarták lőni a Magellant.

      – Nem, amennyiben tartózkodott volna a támadástól vagy a gyarmatosítás megkezdéséről. Ebben az esetben egyszerűen visszakísértük volna a főnixi úthoz szükséges ugrótávolságra. De ahogy maga mondja, megvezettek minket, és eddig tartott, mire magukra találtunk Ön szerint a bolondját járatták a Konklávéval. Szerintünk a Gyarmati Szövetség tett a kétségbeeséséről tanúbizonyságot. Mégis megtaláltuk magukat.

– Egy év is alig telt bele.

– Akár még egy évig elhúzódhatott volna, akár másnap is magukra bukkanhattunk volna. Csak idő kérdése volt, kormányzó úr, nem pedig hogy bekövetkezhet-e egyáltalán, kérem, fontolja meg! A kormányuk kockára tette az ön életét és a gyarmaton élő minden emberét, hogy szimbolikusan jelezzék ellenállásukat. Értelmetlen volt ez a gyarmatosítási kísérlet. Előbb-utóbb úgyis rátaláltunk volna magukra. Ennek most jött el az ideje; itt vagyunk.

– Feldúltnak látszik, tábornok.

A tábornok a száját valami mosolyfélére húzta.

– Feldúlt is vagyok – vallotta be. – A kutatásra rengeteg időt és erőforrást fecséreltem, melynek jobb helye lett volna a Konklávé építésében. A politikai támadások elleni védekezésre elpocsékolt energiákról már nem is beszélve. A Konklávé egyes tagjai a Gyarmati Szövetség arcátlanságát személyes sértésnek vették, és a Konklávé-tagok egyik jelentős csoportja azzal akarná megbüntetni az önök kormányát, hogy az emberiség szíve ellen intéznének támadást: közvetlenül a Főnix ellen.

Egyszerre csapott át rajtam az aggodalom és a megkönnyebbülés. Amikor Gau az emberiség szívét emlegette, azt hittem, a Földre gondol – a Főnix szóba hozása eszembe juttatta, csak azok gondolnak a Földre mint az emberiség szívére, akik ott születtek. A világegyetem túlnyomó része viszont egyértelműen a Főnixet tartotta az emberiség hazájának.

– Ha a Konklávé tényleg olyan erős, amilyennek mondja, akkor akár meg is támadhatnák a Főnixet – pedzegettem.

– Megtehetnénk, és el is pusztíthatnánk. Kiirthatnánk az összes emberi gyarmatot, és ha lehetek őszinte magával, nem sok faj méltatlankodna, ha ez megtörténne, sem a Konklávén belül, sem azon kívül. De önnek is azt mondom, amit a Konklávéban a maguk kiirtására voksolóknak mondtam: a Konklávé nem a hódítás eszköze.

– Legalábbis ön ezt állítja.

– És váltig állítom! Ezt volt a legnehezebb megértetni az népekkel, a Konklávén belül és azon kívül is. A hódítás útján összekovácsolt birodalmak nem állják ki az idő próbáját, kormányzó úr. Belülről rothadnak el, az uralkodók mohósága és a háború iránti szűnni nem akaró éhség pecsételi meg a sorsukat. A Konklávé nem egy birodalom, és nem akarom kiirtani az emberiséget, kormányzó úr. Azt szeretném, ha csatlakoznának a Konklávéhoz. De ha ez nem járható út, akkor meghagyom őket, hadd boldoguljanak a maguk módján, azokon a világokon, melyeket a Konklávé létrejötte előtt is benépesítettek, de csak azokon. Mégis jobb szeretném, ha egyesülnének velünk. Az emberiség erős és hihetetlenül találékony. Igen rövid idő alatt kirobbanó sikereket könyvelhetett el. Vannak fajok, akik már évezredek óta járják a csillagokat, mégse értek el annyit, vagy nem gyarmatosítottak ilyen sikerrel.

– Ezen én is eltűnődtem már – vallottam be. – Rengeteg faj járja a világot és gyarmatosít, mégis el kellett jutnunk a csillagokig, hogy rájuk találjunk.

– Ezt meg tudom magyarázni – biztosított róla Gau –, de garantálom, hogy nem fog tetszeni a magyarázatom.

– Azért csak mondja el!

– Többet költöttünk a hadviselésre, mint a világegyetem feltérképezésére.

– Ez egy elég leegyszerűsítő magyarázat, tábornok.

– Hasonlítsa csak össze a civilizációinkat! Mind egyforma méretűek vagyunk, mert a háborúk határt szabnak a terjeszkedésnek. Mind ugyanazon a fejlettségi szinten vagyunk, mivel adjuk-vesszük technológiai újításainkat, alkuszunk rájuk, vagy ellopjuk őket egymástól. Az űrnek ugyanazon szegletéből élünk, mert innen indultunk útnak, és inkább uralkodni akarunk a gyarmataink felett, semhogy hagynánk saját fejlődési pályájukon felívelni. Ugyanazokért a bolygókért küzdünk, és időnként fedezünk csak fel újabbakat, melyeken aztán megint úgy marakodunk, mint keselyűk a koncon. Civilizációink egyensúlyi állapotba kerültek, kormányzó úr. Mesterséges egyensúlyba, mely mindannyiunkat az entrópia felé sodor. Ez volt a helyzet, mielőtt az emberek megérkeztek volna az űrszomszédságunkba. Az önök érkezése felborította egy időre ezt az egyensúlyt, de mára maguk is ugyanarra a fosztogatásra és marakodásra álltak rá, mint mindenki más.

– Ezt nem tudhatom.

– Valóban. De hadd kérdezzem meg magától, kormányzó úr, az emberiség hány bolygóját fedezték fel újonnan, és hányat vettek el egyszerűen a többi fajtól? Hány bolygót veszítettek el?

Gondolatban visszatértem ahhoz a naphoz, amikor ráálltunk a másik bolygó, a kamu-Roanoke pályájára, és eszembe jutottak a riporterek kérdései, hogy kitől hódítottuk el a bolygót. Egyből azt feltételezték, hogy másoktól vettük el – fel se merült, hogy önerőből fedeztük volna fel.

– Ez a bolygó új – jelentettem ki.

– Csak azért, mert az állam el akarta magukat rejteni rajta. Még egy olyan életerős civilizációt is, mint az önöké, jóformán egyedül a kétségbeesés viszi rá a világűr felfedezésére. Ugyanannak az életmódnak a mocsarába süllyedtek, mint mi mindannyian. A civilizációja lassú hanyatlásnak fog indulni, akárcsak a miénk.

– Maga mégis azt hiszi, a Konklávé ezen változtatni fog.

– Minden rendszerben van egy tényező, amely korlátot szab a növekedésének – magyarázta Gau. – Civilizációink rendszerként működnek, és a korlátozó tényező a háború. Ha el tudjuk távolítani, a rendszer virágzásnak indulhat. Végre az együttműködésre összpontosíthatnánk, és hadseregek helyett expedíciókat szervezhetnénk. Ha a Konklávé korábban létrejött volna, talán eljöhettünk volna, még mielőtt önök ránk találnak. Meglehet, hogy most jött el a felfedezések kora, és új fajokra fogunk bukkanni.

– És mégis, mihez kezdenénk velük? – kérdeztem rá. – Ezen a bolygón is él egy intelligens faj, mármint rajtunk kívül. Nagyon szerencsétlenül futottunk össze velük, és páran közülünk belehaltak. Belekerült némi erőfeszítésembe, hogy meggyőzzem a telepeseinket arról, ne öljék meg, ahányat csak találnak. Mihez kezd, tábornok, ha egy új fajt talál valamelyik Konklávénak kiszemelt bolygón?

– Nem tudom.

– Tessék?

    – Nos, tényleg nem. Eddig nem akadt rá példa. Idáig azzal foglaltuk el magunkat, hogy az ismert fajok közt, a már felfedezett világokon szilárdítsuk meg pozíciónkat. Nem tudtunk még időt szakítani a felderítésre. Idáig nem találtunk új fajt.

– Sajnálom. Nem ezt a választ vártam.

– A telepesei jövőjére nézve nagyon kényes ponthoz érkeztünk el, kormányzó úr. Nem fogok szükségtelenül köntörfalazni, különösen egy elképzelt szituáció esetében, ami a jelenlegi helyzetünkben mellékes.

– Ennyit azért mindenképpen elhiszek magának, Gau tábornok.

– Hát, kezdetnek nem rossz – Gau gondosan végigmért. – Azt mondta, a Gyarmati Véderőnél szolgált. Azok alapján, amit az emberiségről tudok, ez azt jelenti, nem a Gyarmati Szövetségből származik. Földlakó, ugye?

– Így van.

– Az emberek rendkívül érdekesek – filozofált Gau. – Maguk az egyetlen faj, akik úgy döntöttek, máshová teszik a központjukat. Saját akaratukból. Nem önök az egyedüliek, akik egyetlen világról toborozzák a katonáikat, de kizárólag maguk soroznak egy másodrendű világukról. Attól tartok, nem sikerült igazán megértenünk, milyen viszonyt ápol egymással a Föld, a Főnix és a többi gyarmatuk. Nem találunk benne rációt. Talán egy nap rávehetem, hogy elmagyarázza nekem.

– Talán – egyeztem bele óvatosan.

Gau a hangszínemből levonta a helyes következtetést.

– De nem ma.

– Félek, hogy nem.

– Kár érte – mondta Gau. – Jót beszélgettünk. Idáig harminchat felszámolást bonyolítottunk le. Ez az utolsó, és ezt, valamint az elsőt leszámítva a gyarmatok vezetőinek nem volt túl sok mondanivalója.

– Nehéz oldottan cseverészni olyan emberrel, aki bármelyik pillanatban porrá lőhet minket, ha nem engedünk a követeléseinek.

– Milyen igaz! De attól lesz igazán vezető az ember, hogy lélekjelenlétet tanúsít. Rengeteg kormányzóból hiányzik ez a jellemvonás. Ilyenkor el-eltűnődöm azon, vajon komolyan nekiláttak-e a bolygók gyarmatosításának, vagy csak ki akarták puhatolni, milyen keményen szeretnénk betartatni kolonizációs tilalmunkat. Az egyikük legalább megkísérelt kiiktatni.

– Úgy tűnik, sikertelenül.

– Való igaz, nem jött össze neki – mondta Gau, és a katonái felé intett, akik éberen őrködve, de tisztességes távolságból figyeltek minket. – Az egyik katonám lelőtte a hölgyet, mielőtt leszúrhatott volna. Ezért is szoktam a szabadban tárgyalni.

– Szóval nem csak a naplementék miatt.

– Sajnos nem. Maga is képzelheti, mekkora feszültséget szült a gyarmati kormányzó megölése a helyettesével folytatott tárgyalások idején. A kolóniát végül evakuáltuk. A vezetőjén kívül másnak nem ontottuk a vérét.

– De azért a tömeges vérontást sem vetik meg – jegyeztem meg. – Ha nem leszek hajlandó magamtól távozni a gyarmatról, habozás nélkül elpusztítanak minket.

– Így van.

– És ha jól értem, egyetlen faj sem csatlakozott idáig a Konklávéhoz, akiknek a gyarmatait felszámolták, akár erőszakkal, akár más módszerekkel.

– Bizony.

– Messze járnak attól, hogy mások szívébe lopják magukat.

– Ezt a kifejezést még nem ismertem – mondta Gau –, mégis megértem, mire céloz. Eddig a fajok valóban nem csatlakoztak a Konklávéhoz, de ezt nem is várhatjuk el tőlük, hiszen épp akkor fosztottuk meg őket a gyarmatuktól, és nem tudtak minket megállítani. Ha így megszégyenítünk valakit, nem várhatjuk el tőle, hogy azonnal megváltoztassa a hozzáállását.

– Fenyegető erővé is válhatnának, ha összefognának.

– Értesültünk arról, hogy az önök Gyarmati Szövetsége ezen munkálkodik – tudatta Gau. – Mostanság már alig van, amiről nem értesülünk, Perry kormányzó, így erről is tudomást szereztünk. De a Gyarmati Szövetség már nekiveselkedett egyszer, amikor a szervezetünk korai stádiumában megalapított egy „ellenkonklávét”. Akkor sem működött, és most se látjuk, mitől működne.

– Lehet, hogy félreismer minket.

       – Lehet – mondta Gau. – Majd meglátjuk. Azonban lassan ideje volna a tárgyra térnem. Perry kormányzó, megkérem, adja át a gyarmatát! Ha megteszi, biztonságban hazajuttatjuk a telepeseit. Vagy választhatja azt is, hogy leválnak eddigi államukról, és csatlakoznak a Konklávéhoz. Vagy vissza is utasíthatja az ajánlatomat, és választhatja a pusztulást.

– Hadd tegyek én is egy ajánlatot önnek! – vezettem elő. – Hagyja békén a gyarmatunkat! Küldjön vissza egy robotrepülőt a flottájához, mert tudom, hogy ugrótávolságon belül van, ugrásra készen várják, hogy megjelenhessenek. Mondja meg nekik, hogy maradjanak a helyükön! Szedje össze a katonáit, térjenek vissza a hajóikra, és menjenek el! Tegyenek úgy, mintha sosem találtak volna ránk! Hagyjanak békén minket!

– Ezzel már elkéstünk – jegyezte meg Gau tábornok.

– Sejtettem, hogy így lesz, de szeretném, ha a későbbiekben emlékezne az ajánlatomra.

Gau egy hosszú percig csendben nézett rám.

– Gyanítom, hogy mi lesz a válasza az ajánlatomra, kormányzó úr – szólalt meg. – Mielőtt kimondja, könyörgök, gondolja át még egyszer! Van választása, valódi választási lehetősége. Tudom, hogy a Gyarmati Szövetség parancsot adott maguknak, de ne feledje, cselekedhet a saját lelkiismerete szerint is! A Gyarmati Szövetség az emberiség államapparátusa, de az emberiség nem csak a Gyarmati Szövetségből áll, és nekem úgy tűnik, maga nem az az ember, akit mások bármire is kényszeríthetnének, sem én, sem a Gyarmati Szövetség, sem senki más.

– Ha azt hiszi, kemény fából faragtak, meg kéne ismerkednie a feleségemmel.

– Örömmel venném – mondta Gau. – Nagyon örvendenék neki.

– Szeretném azt hinni, hogy igaza van, hogy engem nem lehet semmire sem rákényszeríteni, de attól félek, mégis megtörténhet. Azaz, jobban mondva, olyan helyzetekbe kényszerülhetek, melyeknek nem tudok ellenállni. Ez is ilyen helyzet. Jelen pillanatban, tábornok úr, nincs választásom, csak olyan lehetőségem, amit nem volna szabad felajánlanom magának. Ez pedig az, hogy megkérem, távozzon most, mielőtt még kapcsolatba lépne a flottájával, és hagyja a Roanoke-ot a sorsára! Legyen szíves, vegye fontolóra!

– Nem tehetem válaszolta Gau. Sajnálom

– Nem adhatom fel ezt a kolóniát. Tegye, amit tennie kell, tábornok úr!

Gau hátrafordult a beosztottjához, és megadta neki a jelet.

– Meddig fog tartani? – kérdeztem.

– Nem sokáig.

Igazat beszélt. Perceken belül megérkeztek az első hajók, újabb és újabb csillagok ragyogtak tél az égbolton. Tíz percbe sem tellett, és mind megérkeztek.

– Milyen sokan vannak! – Könnyek gyűltek a szemembe.

Gau tábornok észrevette.

– Megvárom, amíg visszatér a telepeseihez, kormányzó úr – mondta. – És megígérem, gyors lesz, és fájdalommentes. Legyen erős az emberei előtt!

– Nem az én embereim miatt hullajtok könnyeket, tábornok úr.

A tábornok üres tekintettel rám meredt, de még időben felnézett ahhoz, hogy lássa, amint a flottájában az első hajók felrobbannak.

Semmi sem lehetetlen, ha a szándék mellett időt és energiát is áldoznak rá. Az biztos, a Gyarmati Szövetségben megvolt a szándék, hogy elpusztítsa a Konklávé flottáját. Már a hajóhad puszta léte is tűrhetetlen fenyegetést jelentett számunkra – amint értesültek a létéről, a Gyarmati Szövetség rögvest elhatározta, hogy megsemmisíti. Igazi, éles csatában esélyünk se lett volna; a Konklávé 412 csatahajójának tűzereje messze felülmúlta a GYV teljes bevethető hadiflottájáét. A Konklávé flottáját csak akkor hívták össze teljes egészében, amikor gyarmatfelszámoláshoz sorakoztak föl, úgyhogy elvileg egyesével is le lehetett volna szedegetni a hajókat. Ez viszont szintúgy hamvába holt ötlet lett volna, hiszen minden egyes hajó helyett újat állíthatott volna ki a hadsereg, ami azt jelentette volna, hogy a GYSZ a Konklávé mind a négyszáz fajával egyszerre bocsátkozott volna háborúba, melyek közül sokan nem is jelentettek veszélyt a GYSZ-re.

Azonban a Gyarmati Szövetségnek nem elég, ha egyszerűen elpusztítja a Konklávé hajóhadát. Ellenlábasát akarta megszégyeníteni, és ezzel destabilizálni az államalakulatot, küldetését alapjaiban kívánta megrengetni, mások előtt lejáratni. A Konklávé hitelét a mérete adta, és az, hogy gyarmatosítási tilalmát be tudta tartatni. A Gyarmati Szövetség úgy óhajtott lecsapni a

Konklávéra, hogy semlegesítse túlerejét, és egyben tilalmából is gúnyt űzzön. Akkor kellett rajtuk ütnie, amikor erejüket fitogtatták: amikor kolóniát akartak felszámolni. A mi kolóniánkat.

Csakhogy a Gyarmati Szövetségnek nem akadt új kolóniája, amelyet a Konklávé megfenyegethetett volna. A legutóbbi gyarmatunkat, az Everestet mindössze hetekkel ugyan, de a Konklávé tilalma előtt létesítettük. Arra még nem vonatkozott a rendelet. Egy másik gyarmatot kellett hát alapítanunk.

Ekkor tűnt fel a színen Manfred Trujillo és a gyarmatosításért folytatott hadjárata. A Gyarmatügyi Minisztérium éveken át tudomást sem vett próbálkozásairól, és nem pusztán azért, mert a gyarmatügyi miniszter zsigerből gyűlölte. Hosszú ideje rájöttek már, úgy lehet a legkönnyebben megtartani egy bolygót, ha annyira benépesítik, hogy már nem lehet mindenkit egy füst alatt kiirtani. A gyarmati lakosságnak újabb telepeseket, nem pedig újabb kolóniákat kell nemzenie. Az új gyarmatokat a Föld népességtöbbletéből is táplálhatjuk. Ha nem tűnik föl a Konklávé, Trujillo a haláláig lobbizhatott volna eredménytelenül a kolóniák gyarmatosításáért.

Így viszont az államférfi hadjáratából hasznot húztak. A Gyarmati Szövetség eltitkolta a kolóniák elől a Konklávé létét, ahogy sok mást is. Előbb-utóbb azonban a gyarmatokat úgyis fel kellett volna világosítani a felemelkedőben lévő új hatalomról – túl nagy volt ahhoz, hogy semmibe vegyék. A GYSZ világos, egyértelmű ellenségképet akart kreálni, és meg akarta nyerni a gyarmatokat a Konklávé ellen folytatott küzdelmüknek. Mivel a Gyarmati Véderő katonáit a Földről toborozták (és mivel a Szövetség a kolóniáit arra ösztökélte, elsősorban inkább a helyi politikára és az ügyintézésre koncentráljanak, ahelyett hogy a teljes GYSZ-t érintő kérdésekbe ártanák magukat), a telepesek gondolatai ritkán terelődtek a saját bolygójukon túlra. Tekintve, hogy Roanoke telepeseit a tíz legnépesebb emberlakta planétáról válogattak össze, az új gyarmat sorsa a GYSZ túlnyomó többségének szemében összefonódott a Konklávé ellen vívott harccal. Mindent összevetve, egész ügyes megoldást jelentett ez a húzás egy szekérderéknyi problémára.

   Trujillót tájékoztatták, hogy a kezdeményezése kedvező fogadtatásra talált, majd elvették tőle az ötletet. Ez azért történt, mert a miniszter tényleg zsinórból utálta Trujillót. Ugyanakkor jól is jött, hiszen ezzel kiszoríthatták a döntéshozói körből. Trujillo túl okos volt ahhoz, hogy ne jöjjön rá, mire megy ki a játék, ha átlátja a bábuk helyzetét. Így sikerült hozzá egy kis politikai mellékzöngét keríteni, amikor egymásnak eresztették az alapító gyarmatokat, hadd küzdjenek meg egymással az új kolónia vezetéséért – addig se gondolkodnak azon, vajon milyen jövőt szánt a GYSZ a Roanoke-nak.

Ehhez tegyünk még hozzá két, utolsó pillanatban beiktatott gyarmati kormányzót, és innentől kezdve a roanoke-i gyarmatvezetésben az égvilágon senki se láthatta át, ezért bele se rondíthattak a Gyarmati Szövetség tervébe, hogy alkalmat és lehetőséget biztosítsanak a konklávé-armada elpusztításához. Az alkalmat a Roanoke rejtegetése szolgáltatta.

Az időzítésen állt vagy bukott a dolog. Amikor a Gyarmati Szövetség kifőzte ezt a tervét, még korai lett volna átültetni a gyakorlatba. Szembefordulhatott volna ugyan a GYSZ a Konklávéval, a szuperhatalom által fenyegetett gyarmatosító fajok nem követték volna a GYSZ példáját. A Szövetségnek időbe tellett, mire kialakította stratégiai bázisát. Arra jutottak, úgy szerezhetnek minél több szövetségest, ha megvárják, míg elveszítik a gyarmataikat. Akkor aztán Roanoke eltűnt gyarmata be fogja bizonyítani ezeknek a csonkolt kolóniájú fajoknak, hogy még a magasságos Konklávét is be lehet csapni, erre pedig megemelkedik a szemükben a GYSZ ázsiója, így a megfelelő alkalmat kivárva potenciális szövetségekre tehetnek szert.

A Roanoke a Konklávé néhány elégedetlenebb tagja számára is szimbólummá vált, akik látták, milyen terheket rónak rájuk az új állam grandiózus tervei, de semmit se tapasztaltak a rövid távú előnyeiből, amelyek reményében csatlakoztak hozzá. Ha az emberek fittyet hányhatnak a Konklávéra, és megúszhatják arcátlanságukat, mi értelme van egyáltalán, hogy a Konklávéhoz tartozzanak? Roanoke rejtőzködésének ideje alatt ezek a kisebb horderejű Konklávé-tagok nap mint nap csak főttek és főttek saját levükben, és nőtt bennük a frusztráció, melyet az iránt a szervezet iránt éreztek, akik miatt feladták önállóságukat.

   Elsősorban azonban teljesen más okból húzta az időt a Gyarmati Szövetség. Időre volt szükségük, hogy beazonosítsák a Konklávé flottájába tartozó mind a négyszáztizenkét hajót. Várni kellett, amíg felderítették, merre dokkolnak ezek a hajók, amikor az armada nincs bevetésen. Ki kellett böjtölni, hogy egy-egy Stross hadnagy kaliberű, Különleges Erőknél szolgáló gamerán katonát ezeknek a hajóknak a környékére juttassanak. Akárcsak Stross, minden gamerán alkalmazkodott az űr viszontagságaihoz. Éppúgy, mint Stross, mindegyiküket beépített nanoálcázó borította, amelynek segítségével láthatatlanul közelíthették meg a hajókat és tapadhattak a testükre, ami néha hosszú napokat, néha heteket is igénybe vett. Strosstól eltérően viszont ezek a különleges katonák mind fel voltak szerelve egy apró, de igen nagy hatóerejű bombával, amelynek légüres terében hozzávetőleg tízgrammnyi finomított antianyagot rögzítettek.

Amikor a Sacajawea visszatért a Magellan legénységével, a gameránok munkához láttak. Csendben és észrevétlenül rátapadtak a célhajójuk testére, és potyautasként velük utaztak megbeszélt találkozóhelyükre, ahol a csatahajók gyülekeztek, hogy felkészüljenek egy reszkető telepesekkel teli világ egén színpadra állított, újabb lenyűgöző, csoportos antréra. Amikor a Nyájas Csillag ugródrónja felbukkant az űrből, a gameránok leheletfinoman a kiszemelt csillaghajójuk testére rögzítették bombáikat, és szép komótosan ellebegtek a hajótestektől, mielőtt még a hajók megugrottak volna. Nem akartak a környéken se lenni, amikor a bombák felrobbannak.

Nem is kellett nekik. A bombákat Stross hadnagy távolról élesítette be, aki biztonságos távolságból ellenőrizte, hogy minden bomba a helyén van, jelez, és aktív, majd abban a sorrendben robbantotta fel őket, amelyiket művészileg a leghatásosabbnak ítélt. Stross furcsa szerzet volt.

Amikor beélesítették őket, a bombák úgy lőtték bele az antianyagot az űrhajótestekbe, mint sörétes puska a lövedékét, széles területen terítve szét az antianyagot, ezzel is garantálva, hogy a lehető leghatásosabban semmisüljön meg úgy az anyag, mint az antianyag. Fenségesen és félelmetesen szépre sikerült.

    Ezekről persze sokkal később szereztem tudomást, és egészen más körülmények között. De még a Gau tábornokkal töltött időm alatt is tudtam annyit, hogy a Roanoke sosem volt a szó hagyományos értelmében vett gyarmat. Nem az volt a célja, hogy új hazát adjon az emberiségnek, vagy hogy kitágítsa világunkat az univerzumban. Léte az ellenszegülés jelképévé vált: azért alapítottuk, hogy időt nyerjünk vele, és mézesmadzagként csalja lépre azt a lényt, aki arról álmodott, hogy megváltoztathatja a világegyetemet, és akinek végig kellett néznie, ahogy elpusztítjuk az álmát. Amint mondtam, minden lehetséges, ha a szándék alkalommal párosul. Az alkalmunk megvolt rá. A szándékunk megvolt hozzá.

Gau tábornok elkerekedett szemmel bámulta, ahogy a hajóhada némán ragyogva diribdarabjaira robbant. Mögöttünk a katonái szörnyülködve hörögtek, kétségbe és rémületbe ejtette őket a látvány.

– Hisz maga tudta! – suttogta Gau. Nem vette le szemét az égről.

– Tudtam, és megpróbáltam figyelmeztetni magát, tábornok. Meg is kértem magát, hogy ne lépjen kapcsolatba a flottájával.

– Tényleg megkért rá... El sem tudom képzelni, a feljebbvalói miért engedték meg magának.

– Nem engedték.

Gau ekkor felém fordult, arcának térképéről nem tudtam leolvasni, mit érez, de sejtettem, mert ábrázata mélységes rettegést tükrözött, sőt, mindennek ellenére kíváncsiságot is.

– Ön a saját jó szándékából figyelmeztetett engem.

– Igen.

– Miért vetemedett ilyesmire? – faggatott Gau.

– Nem tudom biztosan. Miért döntött úgy, hogy a kiirtásuk helyett inkább megpróbálja eltávolítani a telepeseket a bolygóikról?

– A becsület diktálja így.

– Talán én is ezért tettem – fordítottam tekintetemet a kitartóan fel-felragyogó robbanások felé –, vagy egyszerűen csak nem akartam, hogy annak a rengeteg embernek a vére az én kezemhez tapadjon.

– Nem a maga döntése volt. Ez szilárd meggyőződésem.

– Valóban nem az enyém volt, de ez nem számít.

Végül a robbanások abbamaradtak.

– Az ön hajóját megóvtuk, Gau tábornok.

– Megóvták? – ismételte. – De miért?

– Mert ez volt a terv. Az ön hajóját, és egyedül az önét hagyjuk meg. A Roanoke-tól az ugrótávolságig szabad utat engedünk magának, visszaugorhat a saját űrébe, de most azonnal el kell indulnia. Ezt a zöld utat csak egy óráig bírjuk fenntartani, ez alatt az idő alatt kell távoznia. Sajnálom, de nem tudom, mi az önök időszámításában az órának megfelelő egység. Mondanom sem kell, jobban teszi, ha szedelődzködik, tábornok.

Gau hátrafordult, rárivallt az egyik katonájára, aztán még egyszer leüvöltötte a fejét, amikor világossá vált számára, hogy kutyába se vették. Az egyikőjük odament hozzá, mire a tábornok eltakarta a fordítógépét, és a saját nyelvén mondott valamit a közkatonának. A katona futtában kiabálva szaladt vissza a társaihoz.

Gau visszanézett rám.

– Ezzel kissé megnehezítette a dolgunkat.

– Minden tiszteletem az öné, tábornok úr, de azt hiszem, ez volt a cél.

– Dehogyis. Hát nem érti? Megmondtam magának, a Konklávéban ott vannak azok, akik ki akarják irtani az emberiséget. Úgy akarják megsemmisíteni önöket, ahogy maguk tették az én flottámmal. Ettől kezdve nem lesz könnyű visszatartani őket. Ők is a Konklávéhoz tartoznak, de saját hajóik vannak, és önálló államaik. Nem tudom, mi fog ezután történni. Nem vagyok biztos abban, hogy kordában tudom tartani őket a továbbiakban. Nem tudhatom, hallgatnak-e még rám.

Egy raj jött a tábornokért, hogy magukkal kísérjék, két katona fegyvert is szegezett rám. A generális odavakkantott nekik valamit – erre leeresztettek a fegyverüket. Gau közelebb lépett hozzám. Uralkodtam magamon, nehogy egy lépést is hátráljak.

– Viselje gondját a gyarmatának, Perry kormányzó! Többé már nem bujdokolhatnak. Ettől a perctől fogva hírhedtté vált. A mieink bosszúért fognak kiáltani az itteni incidensért cserébe. A teljes Gyarmati Szövetség a célkeresztjükbe került, de itt esett folt a becsületünkön.

– Ön is bosszút esküszik, tábornok?

– Nem – tudatta velem Gau. A Konklávé egyetlen hajója vagy osztaga sem tér vissza ide, amelynek én parancsolok. Becsületszavamra, Perry kormányzó. Megpróbált figyelmeztetni. Ezzel a gesztussal tartozom önnek. De csak a saját hajóimnak és a saját katonáimnak parancsolok. – A kísérőrajra mutatott. – Vagyis egyedül nekik és csak egyetlen hajónak. Remélem, érti, mire célzok.

– Értem én.

– Akkor legyen kegyes önhöz a sors, Perry kormányzó! Viselje gondját a gyarmatának! Óvja, védje azt! A maga kedvéért remélem, nem lesz olyan komoly feladat, mint amilyennek vélem.

Gau hátat fordított, és gyors léptekkel elindult a magánhajójához. Néztem, ahogy továbbáll.

– A terv egyszerű – mondta Rybicki tábornok. – Elpusztítjuk az armadát, hogy írmagjuk se maradjon, kivéve a tábornok hajóját. Miután visszatér a Konklávéba, azért fog küzdeni, hogy megtartsa a hatalmát, mialatt az állam– alakulat szép lassan a romjaiba dől. Ezért kell életben hagynunk: egyesek még ezek után is hűségesen fogják szolgálni. A Roanoke-on történtek után polgárháború fog kirobbanni a Konklávé tagjai között, ami a szövetségük végét fogja jelenteni. A polgárháború sokkal jobban meggyengíti a tagjait, mintha Gau tábornok halála után a Konklávé azonnal feloszlott volna. Egy éven belül atomjaira hullik, és a Gyarmati Szövetség olyan helyzetbe kerül, hogy a nagyobb darabjait megtarthatja magának.

Végignéztem, ahogy Gau űrsiklója kondenzcsíkot húzva belerepül az éjszakába.

Reméltem, igaza lesz Rybicki tábornoknak.

De nem hittem benne.

TIZENEGY

A Gyarmati Szövetség Roanoke fölé telepített katonai műholdjának adataiból kiderült, hogy a kolóniára kilőtt rakétaköteget először a bolygó légkörének legeslegszélére hozta az ugróhajtóműve, és szinte azonnal ledobta az öt irányított robbanófejből álló rakományt, az egyre sűrűbb légkörünkbe bocsátva a hidegen indított tölteteket.

Két rakétán a hővédő pajzs felmondta a szolgálatot, amint a légkörbe érve fehéren felizzottak. Heves robbanás vetette szét azokat, de nem olyan heves, mint ha a töltetüket már beélesítették volna. A csütörtököt mondott fegyverek ártalmatlanul égtek el a felső légkörben.

A katonai műhold követte pályáján a három másik rakétát, és figyelmeztető jelzést küldött a gyarmatra. Az üzenet a kolónia összes újonnan aktivált kommunikátorán megjelent – azt híresztelték: támadás közeleg. A telepesek eldobtak kapát-kaszát, felnyalábolták gyerekeiket, és a faluban felállított közös óvóhelyek vagy a tanyákon kialakított családi bunkerek felé vették az irányt. A mennoniták távolabbi farmjainak szélén frissen felszerelt szirénák vijjogtak.

A városhoz közelebb eső részen Jane működésbe hozta a gyarmat nemrég csatasorba állított, régi-új technológiai vívmányokból sietve összeeszkábált védelmi rendszerét. A „védelmi rendszer” kifejezés nagyon eltúlozta azt a kevéske védelmet, amit a Croatoan falvának két átellenes végében felállított tornyok nyújtottak: két egymással összekötött, automatizált földi lövegtorony és két légvédelmi sugárvető torony. A sugárvető tornyok elvileg megsemmisíthették volna a felénk tartó rakétákat, amennyiben elegendő energiával tudtuk volna őket ellátni. De nem tudtuk – a teljes áramellátásunkat napenergiával oldottuk meg. A gyarmat mindennapos energiaigényeinek épp megfelelt, de közel sem termelt ki annyi áramot, amennyivel a sugárfegyverek működtetéséhez szükséges teljesítményt biztosítani tudtuk volna. A tornyok belső energiacellái öt másodpercig tartottak ki teljes kapacitásukon, vagy tizenöt másodpercig energiatakarékos üzemmódban. Az alacsonyabb fokozat, bár lehet, hogy nem pusztítja el végleg a lövedéket, de kiütheti a navigációs-alrendszert, amivel letérítheti röppályájáról.

Jane lekapcsolta a hálózatról a földi lövegeket – ezekre nem lesz szükségünk. Aztán közvetlen kapcsolatot létesített a műholddal, és az AgyGépére zúdította a csőstül jövő adatfolyamot, hogy hatékonyabb utasításokat adhasson a sugárvető tornyoknak.

Amíg Jane beindította a védelmi rendszerünket, a műhold megállapította, melyik rakéta a legveszélyesebb a gyarmatunkra, és saját energianyalábjával tüzet nyitott rá. Telibe találta, és lukat ütött rajta, amitől darabjaira szakadt a hirtelen aerodinamikáját vesztett lövedék. A műhold új célpontot keresett, és a maradék három robbanófej közül a másodikat is eltalálta, egyenesen a hajtóművét. A rakéta újra az ég felé fordult, navigációs rendszerei nem tudták kijavítani a bennük keletkezett hibát. A rakéta végül olyan messze ért földet, hogy nem is zavartattuk magunkat miatta.

A katonai műhold, miután saját energiacellái lemerültek, már semmit sem tehetett az utolsó robbanófejjel. Elküldte a sebesség– és röppályaadatokat Jane-nek, aki egyből továbbította is őket a sugárvető tornyoknak, melyek tűzvezető módba kapcsoltak, és követni kezdték a közeledő rakétát.

A sugárfegyverek energiája sűrű és térben koherens, mégis a távolsággal arányosan veszítenek erejükből – ezért közelebb engedték a rakétát, mielőtt lőttek volna, és Jane még feljebb is srófolta a tornyok tűzerejét. Úgy határozott, mindkét löveget maximális teljesítményre kapcsolva süti el. Helyesen döntött, mert a rakétát hihetetlenül kemény anyag burkolta. Még a két löveg együttes tüze is csak a vezérlőblokkban tudott kárt okozni, kiiktatva ezzel a gyújtóáramköröket, a hajtóművet és a navigációt. A robbanófej pont a kolónia fölött múlt ki, de a tehetetlensége borzasztó erővel vitte tovább.

A hatástalanított rakéta a városkánktól egy kilométerre fúródott a földbe, éktelenkedő sebet ejtve az ugaron, hajtóanyagát a levegőbe fröcskölve, ahol az begyulladt. A detonáció ereje csak a töredéke volt annak, amekkora lehetett volna, ha a töltet is berobban, de még így is elég erős maradt ahhoz, hogy egy kilométerrel arrébb hanyatt lökjön, és egy jó fél óráig tél fülemre megsüketítsen. A rakéta burkolatának repeszei a szélrózsa minden irányába szanaszét repültek, és a hajtóanyag felrobbanása még gyorsított is rajtuk. A lövedék egyes darabjai áthasítottak az erdőn, ledöntve a roanoke-i fákat, és lángtengert ontottak a növényzetre. Más részei a közeli tanyaépületeket lyuggatták át, házakat, pajtákat romboltak le, az útjukba kerülő haszonállatokat a földön véres péppé kenték szét.

A rakéta hajtóművének egyik jókora darabja magasan a levegőbe emelkedett, majd nagy ívet leírva egy földdarabra zuhant, pontosan a Gugino család vadonatúj óvóhelye fölé. A becsapódás ereje azonnal átszakította a talajt az óvóhely fölött, mire beomlott a föld, és a hajtóműdarabbal együtt betemette az óvóhely teljes belső terét, azt, ahol a teljes Gugino família húzta meg magát: Bruno és Natalie Gugino, hatéves ikerleányaik, Maria és Kathrina, illetve tizenhét éves fiuk, Enzo, aki az utóbbi időben újra elkezdte csapni a szelet Zoënak, ezúttal a korábbihoz képest valamivel sikeresebben.

Abból az óvóhelyből azonban senki sem fog már kikecmeregni.

   Egyetlen család egyetlen szemvillanás alatt odaveszett. Elviselhetetlen tragédia. És még mennyivel rosszabbul is járhattunk volna!

A támadás utáni órát azzal töltöttem, hogy a jelentések alapján felmértem az okozott kár mértékét, aztán Savitrival a Gugino-tanyához mentem. Zoëra Guginóék teraszán bukkantam rá, ahogy a tanyaház ripityára tört ablakainak szilánkjai közt üldögélt egykedvűen. Apacuka mellette állt, Fundaluka viszont Jane-nel az óvóhely mellett tanácskozott. Csak ők ketten mentek közel az óvóhelyhez – néhányan picivel távolabb várakoztak Jane utasításaira.

Odamentem Zoëhoz, és szorosan magamhoz öleltem, amit elfogadott tőlem, de nem viszonozta.

– Jaj, édesem! – szólítottam meg. – Annyira sajnálom!

– Semmi bajom, apa – mondta olyan hangon, hogy az meghazudtolta szavait.

– Tudom – eresztettem el. Én így is sajnálom. Nehéz lesz feldolgoznunk. Szerintem nem kéne most itt lenned.

– Nem akarok elmenni.

– Nem erőltetem, csak nem vagyok biztos abban, hogy jót tesz neked, ha látod, mi történt.

– Itt kell lennem. A saját szememmel kell látnom.

– Rendben.

– Ma este meghívásom volt ide – árulta el Zoë, és a házra mutatott.   – Enzo meghívott vacsorára. Azt mondtam neki, eljövök, de Gretchennel játszottam, és teljesen megfeledkeztem az időről. Fel akartam hívni, hogy bocsánatot kérjek, amikor a szirénák megszólaltak. Itt lett volna a helyem.

– Drágaságom, ezért nem hibáztathatod magad!

– Nem is hibáztatom magam. Örülök, hogy nem jöttem el. Ezért van lelkiismeret-furdalásom. – Akaratom ellenére elnevettem magam, és még egyszer megöleltem Zoët.

– Édes istenem, Zoë! Én is örülök, hogy nem jöttél el az este, és nincs miatta lelkiismeret-furdalásom. Sajnálom, ami Enzóval és a családjával történt, de örülök, hogy biztonságban maradtál mellettünk. Ne érezd magad pocsékul, amiért életben vagy, aranyom!

Megpusziltam a feje búbját.

– Kösz, papa! – mondta Zoë. De nem sikerült maradéktalanul meggyőznöm.

– Savitri veled lesz, amíg a mamával megbeszélek ezt-azt, jó?

Zoë felkuncogott.

– Miért, szerinted Apacuka nem nyújt elég vigaszt nekem?

– Épp ellenkezőleg, de el fogom egypár percre csaklizni, rendben?

– Jól van, papa.

Savitri odament Zoëhoz, és leült mellé a lépcsőre, magához ölelve a lányomat. Odaintettem magamhoz Apacukát. Tartotta velem a lépést séta közben.

– Be van most kapcsolva az érzelmi beültetése?

– Nincs – válaszolta Apacuka. – Zoë gyásza felülkerekedett rajtam.

– Ha kérhetem, kapcsolja be! Könnyebben tudok magával beszélgetni, ha rá van csatlakozva.

– Ahogy óhajtja – mondta Apacuka, majd bekapcsolta az implantot, és egyből összeesett.

– Mi a franc?! – álltam meg.

– Elnézést – mentegetőzött Apacuka, majd feltápászkodott. – Mondtam, hogy Zoë érzelmei iszonyatosan erősen hatnak rám. Nehéz őket a helyükre tennem. Ilyen érzelmeket eddig még nem tapasztaltunk nála. Az újakat tovább tart feldolgoznom.

– Jól van?

– Megvagyok – mondta immár felegyenesedve Apacuka. – Elnézését kérem!

– Hagyja csak! Hadd kérdezzem meg, kapcsolatba léptek azóta a többi obinnal?

– Igen. Közvetetten, a műholdjuk adatforgalmát kihasználva. Csak helyreállítottuk a kapcsolatot, és kivonatosan tájékoztattuk őket az elmúlt év eseményeiről. Nem számoltunk még be részletesen a többieknek.

– Miért nem? – érdeklődtem. Újra elindultunk.

– Az adatforgalom nem biztonságos.

– Ezek szerint a Gyarmati Szövetség tudta nélkül akar beszámolni a feljebbvalóinak – következtettem.

– Igen.

– Miről?

– Megfigyeléseink vannak. Meglátásaink.

– Nemrégiben arra hívta fel a figyelmemet, hogy az obinok szívesen segítenének nekünk, ha szükségünk volna rá – idéztem fel. – Áll még az ajánlat?

– Amennyire tudom, igen – mondta Apacuka. – A segítségünket kéri, Perry őrnagy?

– Még nem, de szeretném tisztán látni, milyen lehetőségeink vannak.

Jane rám nézett, amikor odaértünk hozzá.

– Nem szeretném, ha Zoë itt maradna – jelezte nekem.

– Annyira rossz a helyzet?

– Rosszabb – mondta Jane. – Ha javasolhatom, húzzuk ki a borítólemezt, töltsük fel színig földdel az óvóhelyet, és tegyünk rá egy sírkövet! Hótt fölösleges volna eltemethető cafatok után kutatnunk.

– Hijj, az istenit! A hajtómű borítólemeze felé biccentettem – Tudunk bármit is erről?

Jane a tőlünk nem messze álló Fundalukára mutatott.

– Azt mondja, a jelzések alapján núri gyártmány.

– Nem tudom, kik azok a núriak.

– A Gyarmati Szövetség alig váltott velük pár szót – magyarázta Jane –, de vélhetőleg nem tőlük származik. Egy szem bolygójuk van, és nem gyarmatosítanak. Semmi okuk nem volna, hogy megtámadjanak minket.

– Tagjai a konklávénak?

– Nem – húzódott közelebb Fundaluka –, de a konklávé némelyik tagjának árusítanak fegyvert.

– Szóval előfordulhat, hogy a konklávé támadott meg minket.

– Nem kizárt.

– Gau tábornok azt mondta, nem fog minket megtámadni – emlékeztetett Jane.

– Viszont azt is mondta, hogy nem hiszi, hogy a többieket vissza tudja majd tartani – tettem hozzá.

– Szerintem ez nem egy támadás – vetette fel Jane.

A hajtóműborítás felé intettem, amely még most is meleget árasztott magából.

– Nekem ez pont olyan, mintha megtámadtak volna minket.

– Ha megtámadtak volna, mind halottak volnánk – szögezte le Jane. – Ez túl kicsi és túl pocsékul kivitelezett akció volt ahhoz, hogy valódi támadásnak nevezhessük. Akárki is vitte véghez, a rakétákat egyenesen a gyarmatunkra pottyantotta, ahol a katonai műholdunk simán leszedhette őket, és továbbíthatta azoknak az adatait, amelyeket nem tudott kilőni. Ha meg akartak minket támadni, hülyén csinálták, kevésbé hülyén azonban, ha csak a védműveinket akarták próbára tenni.

– A kolóniánk esetleges elpusztítása csak ráadás lett volna.

– Pontosan – mondta Jane. – Hát, akárkik is tették, most már tudják, milyen védelmi rendszereink vannak, és tisztában vannak a képességeinkkel, ezzel szemben mi semmit sem tudunk róluk azon túl, hogy nem támadnak előzetes felderítés nélkül.

– Ami egyben azt is jelenti, a következő offenzívában nem fognak megelégedni öt rakétával.

– Csodálkoznék.

Szemügyre vettem a romokat.

– Rém könnyen eltalálhatnak minket – mondtam. – Az se sokon múlott, hogy ezt elhibázzuk, és még így is vannak köztünk halottak. Azonnal új védelmi eszközök után kell néznünk. A Gyarmati Szövetség céltáblát festett ránk, itt az ideje, hogy segítsenek kivédeni a lövéseket.

– Kétlem, hogy egy dörgedelmes hangú levél sokat változtatna a dolgon.

– Igazad van. A San Joaquin néhány nap múlva érkezik, hogy ellásson minket utánpótlással. Az egyikünknek vissza kéne térnie vele a Főnix-állomásra. Sokkal nehezebb lesz minket levegőnek nézni, ha egyenesen az ajtajukon kopogtatunk.

– Derűlátóbb vagy, mint én.

– Ha nem tudunk nyomást gyakorolni rájuk, más lehetőségeink is akadhatnak – pillantottam Apacukára. Mást is szóba hoztam volna még, de észrevettem, hogy Savitri és Zoë közelítenek felénk. Jane kívánságához hűen eléjük mentem, nehogy túl közel kerüljön az óvóhelyhez Zoë.

Savitri a kommunikátorát lobogtatta.

– Leveled jött! – mondta fennhangon.

– A jó ég vigyen el, Savitri! – méltatlankodtam. – Ennek egyáltalán nem itt és most lenne a helye. Továbbítsd Jann-nak!

Amióta a Roanoke-ot hivatalosan is újból megtalálták, a világ összes elképzelhető sajtóorgánuma megkeresett minket, és interjúért könyörgött, olykor mézesmázos szavakkal, olykor követelőzve. Az első Roanoke-ra ugró hivatalos drón ötszáz ilyen kérést hozott magával az adatbankjában. Sem Jane-nek, sem nekem nem volt se időnk, se kedvünk ahhoz, hogy átrágjuk magunkat rajta, de tudtuk, kinek van belőle bőven, így neveztem ki Jann Kranjicot Roanoke hivatalos sajtószóvivőjévé. Azóta tegezzük egymást.

– Nem zargatnálak titeket egy interjúajánlattal – mondta Savitri. – A Gyarmatügyi Minisztériumból jött. Az van ráírva, hogy „szigorúan bizalmas”, és hogy „halaszthatatlanul sürgős”.

– Mit írnak? – kérdeztem.

– Nem tudom. Nem engedi, hogy kinyissam.

Savitri átadta nekem a kommunikátoromat, hogy megmutassa, nem volt hozzáférése. Kijelentkeztettem, és bejelentkeztem a saját profilommal. Az egy évig tartó kommunikátorhiány döbbentett rá igazán, azelőtt mennyi mindenben a gépre hagyatkoztam, és most mennyire nem akarok rá támaszkodni. Még mindig nem hordtam magamnál a sajátomat, inkább megbíztam Savitriban, hogy mindenről tájékoztatni fog.

A kommunikátor elfogadta a biometrikus adataimat meg a jelszavamat, és megnyitottam a levelet.

– Hát ez aztán kurva jó! – mérgelődtem egy perc múlva.

– Minden rendben? – kérdezte Savitri.

– Egy frászt! Kérlek, értesítsd Jane-t, hogy végezzen, amilyen gyorsan csak lehet, és jöjjön be a kormányzói hivatalba! Aztán keresd meg Manfred Trujillót és Jann Kranjicot, mondd meg nekik, hogy csatlakozzanak hozzánk!

– Rendben. Mi az, mi történt? Elmondhatod nekem?

Visszaadtam neki a kommunikátorát.

       – Menesztettek a kormányzói állásomból, és meg kell jelennem a Főnixállomáson.

– Hát, egyelőre csak átmenetileg menesztettek a hivatalodból, ami pozitívum – igyekezett jobb kedvre deríteni Manfred Trujillo, aztán átadta a kommunikátort, és vele együtt a levelet Jann Kranjicnak. Rajtuk kívül Jane, Savitri és a Kranjicot elkísérő Beata zsúfolódtak be az irodámba, amivel a szoba befogadóképességének határait feszegették. – Átmeneti a felfüggesztésed, vagyis még nem akarnak meglincselni. Előbb beszélni akarnak veled, aztán döntenek csak róla.

– A végén még az öledbe hullik az állásom, Manfred – mondtam az asztalom mögött ülve.

Trujillo vetett egy pillantást Jane-re, aki az asztal mellett állt.

– Azt hiszem, előbb vele kéne elintéznem a dolgot, és szerintem nem fogunk dűlőre jutni.

– Nem csinálom tovább, ha John nem marad mellettem – jelentette ki Jane.

– Simán el tudnád vezetni ezt a gyarmatot – jegyezte meg Trujillo –, és senki se állna az utadba.

– Nem a vezetői készségemet kérdőjelezem meg, csak nem fogom egyedül elvállalni.

Trujillo bólintott.

– Mindegy is, ebből nem derül ki, hogy végleg el akarnak-e távolítani – mondta a kommunikátorra bökve, amely immár Beata kezében pihent. – Vizsgálóbizottság elé fognak ráncigálni. Exképviselőként én vagyok a megmondhatója, hogy a vizsgálóbizottságokat általában azért hívják össze, mert valakinek meg akarják menteni az irháját, nem azért, mert valamit ki akarnak vizsgálni. Szintén a képviselői tapasztalataimra hagyatkozva azt is látom, hogy a Gyarmatügyi Minisztériumnak van miért mentenie az irháját.

– De ettől még nem vonnák vissza a kinevezését, hacsak nem csinált valami disznóságot, amit ráfoghatnak – nyugtatgatott Kranjic.

– Szépen vagyunk, Jann – mondta Beata. – Rád mindig számíthatunk.

– Beata, nem azt akartam sugallni, hogy John bármit is elszúrt volna – oktatta ki Kranjic. Újra felvette maga mellé asszisztensnek Beátát, amikor a kolónia sajtószóvivője lett, de mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a válás után se javult a kapcsolatuk. – Csak annyit mondtam, hogy be tudták mártani valami miatt, amivel vizsgálóbizottság elé idézhetik.

– Mert azért mégis csináltál valamit, ugye? – kérdezte tőlem Trujillo. – Amikor Gau tábornokkal beszéltél, kiutat hagytál neki. Figyelmeztetted rá, nehogy kapcsolatba lépjen a hajóhadával. Ezt nem lett volna szabad megtenned.

– Tényleg nem.

– Én is egy kicsit zavarba ejtőnek találom – ismerte be Trujillo.

– Fel kellett ajánlanom neki a lehetőséget magyaráztam –, a lelkem megnyugtatására.

– Az erkölcsi aggályoktól függetlenül – ütötte a vasat Trujillo –, ha valaki bele akar kötni, akár hazaárulással is megvádolhatnak. A Gyarmati Szövetség terve szerint ide kellett volna gyűlnie a Konklávé flottájának. Szántszándékkal veszélybe sodortad a hadműveletüket.

Kranjichoz fordultam.

– Te sokat beszélsz a többi újságíróval. Hallottál erről bármit is?

– Hogy árulónak szeretnének bélyegezni? Nem – mondta Kranjic. – Még mindig sokan akarnak veled vagy Jane-nel beszélni, de mindenki a Konklávé– armada pusztulásának estéjéről vagy az addigi túlélésünkről akar kérdezni. Egy csomó újságírót átirányítottam Manfredhoz és a többi tanácstaghoz. Talán ők hallottak valamit.

Trujillóra néztem.

– Nos?

– Mi se hallottunk róla egy kukkot se – mondta Trujillo. – De te legalább olyan jól tudod, hogy a Gyarmati Szövetség terveit és véleményeit sose szellőztetik meg házon kívül.

– Azért akarnák Johnt hazaárulóként elítélni, mert nem kapott kapva az alkalmon, hogy megöljön pár százezer intelligens lényt? – hitetlenkedett Savitri. – Ilyenkor egyből eszembe jut, miért is utálom igazából a Gyarmati Szövetség hatalomgyakorlásának logikáját.

– Nem csak erről van szó – tette hozzá Jane. – Lehet, hogy bűnbakot akarnak belőle csinálni, de akkor felmerül a kérdés, mégis miért? Ha viszont ténylegesen is megvizsgálják, hogyan viselkedett Gauval, akkor a Gyarmati Szövetség azt fogja nézni, John aznapi cselekedetei hogyan befolyásolták a történteket.

– Szerinted félresikerültek a dolgok? – tudakoltam Jane-től.

– Szerintem nem keres az ember bűnbakot, ha a terveit gikszer nélkül véghezviszi. Amennyiben a Konklávé áll a ma esti támadás mögött, az azt jelentheti, hogy gyorsabban zártak össze, mint azt a GYSZ várta.

Visszapillantottam Kranjicra, aki olvasott a tekintetemből.

– A híranyagokban se pozitív, se negatív említést nem tesznek róluk – közölte.

– Itt valami nagyon nem stimmel – szűrtem le. Rybicki tábornok azt mondta, terv szerint akkor avatták volna be a gyarmatokat a Konklávé létezésébe, amikor az a legnagyobb vereségét szenvedte el. Most, hogy elverték rajtuk a port, a médiának szét kellett volna kürtölnie a hírt. – Az égadta világon semmit se mondanak a Konklávéról?

– Név szerint nem említik – mondta Kranjic. – Azok a híradások, amelyeket én láttam, annyit árultak csak el, hogy a kolóniát több idegen faj is veszélyeztette, ezért kellett a GYSZ-nek elterelő hadműveletekbe bocsátkoznia. Az itteni csatáról is szó volt, azonban egyetlen hír sem nevezi meg a Konklávét.

– De hisz tudunk a létezéséről! – kiáltott fel Savitri. – Ezen a gyarmaton mindenki tudja, mi az a Konklávé. Amikor a mieink elkezdenek levelezni és videotelefonálni az otthoniakkal, óhatatlanul is bele fogják szőni a társalgásba. Nem maradhat sokáig titokban, különösen a mai este után.

– A Gyarmati Szövetség sokféleképpen csűrheti-csavarhatja a szót, ha akarja – mondta Beata Savitrinak. – Nem tudjuk, ki támadott meg minket az este. Számos lehetséges faj közül válogathatunk, és a támadás természetéből semmi sem utal arra, hogy különálló fajok szövetsége intézte volna ellenünk. Ha a Gyarmati Szövetség el szeretné tussolni a Konklávé létét, egyszerűen azt fogja mondani a médiának, hogy szándékosan informált bennünket félre, a saját biztonságunk érdekében. Sokkal jobban vigyázunk magunkra, ha azt hisszük, hogy az egész univerzum a vesztünkre tör.

Savitri az ujjával rám bökött.

– És a Gau tábornokkal való találkája akkor csak valami hallucináció volt?

– kérdezte a többiektől.

– Felfüggesztették – mondta Beata. – Miért ne kérhetnék a kihallgatáson tőle, hogy tegyen rendet az emlékezetében?

– Nem hittem volna, hogy ekkora rabja vagy az összeesküvés-elméleteknek

– jegyezte meg Savitri.

– Helló, üdv a való világban! – évődött vele Beata.

– Nem kizárt, hogy a riporterek és rajtuk kívül mások is tudnak a Konklávéról – mondta Kranjic –, csak ennek ellenére se emlegetik a hivatalos médiában. És ha a GYSZ konkrétan elhallgattatja a tudósítókat, akkor nem tartom valószínűnek, hogy pont velünk fogják majd megbeszélni...

– ...mert minden kommunikációnk az ugródrónon keresztül zajlik – fejezte be Jane. – Ami azt jelenti, a Gyarmati Szövetség lehallgatja.

– Bizony – mondta Kranjic.

Felderengett bennem, amikor Apacuka azon aggodalmaskodott, hogy minden obinokhoz intézett szavát figyelik.

– Jann, nincs a tudósítóknak ilyen tolvajnyelve vagy mije? – kíváncsiskodtam. – Valami jelrendszer, amivel a többi médiamunkásnak akkor is le tudják adni az anyagot, ha lehallgatják őket?

– Azt várod tőlem, hogy írjam meg nekik: „a sólyom éjszaka rebbenti meg szárnyait”? – csodálkozott Kranjic. – Nem, semmiféle rejtjelünk nincs, de még ha lenne is, senki se merné bevetni. Szerinted a GYSZ nem szűri meg az üzeneteket sajátos szóhasználat szerint, vagy nem kutat rejtjelmintázatok után? – Jane-re mutatott. – Az járja, a feleséged korábban hírszerzőként dolgozott a GYV-nél. Kérdezd csak meg őt!

– Szóval nem elég, hogy nem tudjuk, mi jár a GYSZ fejében, de nem is tudhatjuk meg – összegezte Savitri. – Ennyi erővel akár még mindig bujdokolhatnánk.

– Tévedsz – javítottam ki. – Megtudhatjuk, csak nem innen.

– Aha! – mondta Trujillo. – A Főnix-állomásra vivő utad. Azt hiszed, ott többet is megtudhatsz?

– Igen.

– A kihallgatásodon fogod tölteni minden idődet. Nem lesz egy üres perced se, hogy értesülj a legújabb pletykákról.

– Vannak még kapcsolataid a Gyarmati Szövetség politikusai közt?

– Hacsak azóta le nem cseréltek mindenkit egy puccs során, vannak hát. Egy évet voltam csak távol. Össze tudlak hozni pár emberrel.

– Jobban örülnék, ha velem jönnél. Ahogy te is mondtad, engem lefoglal majd a kihallgatásom, és az embereid veled nyíltabban beszélnének, mint velem tennék, különösen annak fényében, hogy mit gondoltál rólam, amikor még napi szinten beszélgettél velük. – Kranjicra vetettem a tekintetemet. – Te is, Jann, neked meg a médiában vannak embereid.

Beata felhorkant.

– Na ja, az interjúalanyok! Hadd menjek én is! Ismerem a főszerkesztőt is, meg a hírszerkesztőket is, és ők adják a műsorvezetők szájába, hogy mit mondjanak.

– Mind a ketten gyertek! – vágtam gyorsan rá, mielőtt még Kranjic visszaszólhatott volna Beatának. – Minél többet ki kell derítenünk, minél több forrásra kell támaszkodnunk. Manfred a politika berkein belül, ti ketten a médiakapcsolataitokon keresztül, Jane pedig a Különleges Erőknél tájékozódik.

– Nem – mondta Jane. – Én itt maradok.

Igencsak megdöbbentem, el is hallgattam egy pillanatra.

– A Különleges Erők vezette a támadást a Konklávé flottája ellen – emlékeztettem rá. – Ők aztán mindenkinél jobban tudják, milyen hatást értek el vele. Ezt neked kell kiderítened, Jane.

– Nem – kötötte az ebet a karóhoz.

– John – szólalt meg Savitri –, megtámadtak minket. Valakinek vezetnie is kell a gyarmatot, amíg távol vagytok. Jane-nek itt kell maradnia.

Éreztem, a háttérben bujkál még valami, de Jane tekintete semleges és rezzenéstelen volt. Bármi is játszott még bele, ebben a pillanatban nem feszegethettem. És Savitrinak különben is igaza volt.

– Jól van – mondtam. – Nekem is van még beszédem egy-két emberrel, már ha nem dugnak börtönbe.

– Szerinted senkinek se fog szemet szúrni, hogy hárman is veled megyünk? – tette fel a kérdést Trujillo.

– Szerintem nem. Támadás áldozatai vagyunk. A vizsgálóbizottság engem fog kérdőre vonni. Manfred, neked kell majd mindenkinek a nyakára járni, és rávenni a GYSZ-t, hogy erősítsék meg a védelmünket, méghozzá gyorsan. Beata kultuszminiszterként fog megjelenni: nem csak a kapcsolataival elegyedik szóba a Főnixen, hanem megpróbálja kijárni, hogy szórakoztató és oktató műsorokat is sugározzanak nekünk, hisz újabban már az adásaikat is tudjuk fogni. Jann-nak pedig sajtószóvivőként az lesz a dolga, hogy Roanoke első évének történetét mindenkinek elmesélje. Mindegyikőtöknek lesz indoka, hogy miért jön. Vagy nem elég hihetőek?

– De – helyeselt Trujillo, Kranjic és Beata is bólogattak.

– Rendben – mondtam. – Akkor a hajónk két nap múlva érkezik.

Felálltam, hogy berekesszem a tanácsülést. El akartam kapni Jane-t, mielőtt lelépett volna, de ő távozott elsőnek.

– Hol van Zoë? – tudakoltam Jane-től, amikor hazatértem.

– Trujillóéknál van – mondta ő. A verandán ült kinn, és Babart simogatta.

       – Gretchennel es a barátaival együtt Enzót siratják. Szerintem náluk is fog aludni.

– Hogy viseli?

– Meghalt valaki, akit szeretett. Ezt senki se viseli jól. Nem először veszíti el a szeretteit, de most egy korban hozzá közelebb eső embert gyászol. Az egyik barátját.

– Ráadásul az első szerelmét – tettem hozzá. – Ez bonyolultabbá teszi az ügyet.

– Úgy van. Mostanság minden bonyolult.

– Ha már szóba került, áruld csak el, mi ütött beléd az ülésen? Hogyhogy nem akarsz a Főnix-állomásra jönni?

– Savitri is megmondta. Rosszul jött, hogy a gyarmatnak le kell mondania rólad éppen most a kihallgatásod idejére, és még Trujillót is magaddal viszed. Valakinek itt is kell maradnia.

– De nem erről van szó, ugye? – tapogatóztam. – Elég jól ismerlek már ahhoz, hogy tudjam, valami nyomja még a szívedet.

– Nem akarom, hogy miattam váljon védtelenebbé a kolónia.

– Mivel sodorhatnád még nagyobb veszélybe?

– Először is azzal, hogy ha meglátom Szilard tábornokot, kitekerem azt az anyaszomorító nyakát, ami után nem hinném, hogy folytathatnám itteni karrierem. Akkor aztán senki se egyengetné tovább a gyarmat útját.

– Mindig is gyakorlatias voltál.

– Ilyen vagyok – fogadta el Jane is. – Kathytől örökölhettem.

– Nem zárom ki.

Jane csak ritkán hozta szóba Kathyt; a férjével nem szívesen beszél az ember annak első feleségéről, pláne, ha annak DNS-éből klónozták. Ha Jane Kathyt emlegette, tudni lehetett, hogy valami nyomasztja. Csendben vártam, amíg magától ki nem böki, mi emészti.

– Néha vele álmodok – vallotta be végül Jane. – Kathyvel.

– Mit szoktál álmodni?

– Hogy beszélgetünk, és elmondja nekem, milyen volt, amikor együtt voltatok, én meg elmondom neki, milyen az, amikor velem vagy. És néha a családunkról csevegünk, a saját életünkről, egymásról. Aztán amikor fölkelek, nem emlékszem semmire, mit mondtunk, csak a beszélgetés élménye marad meg.

– Ez bosszant?

– Nem, egyáltalán nem. Szeretem, hogy csak tereferélünk. Ilyenkor érzem köztünk ezt a bizalmas összeköttetést. Elvégre nem tudom elválasztani magamtól. Anyám, testvérem és jómagam egyszerre. Szeretem, hogy meglátogat. Tudom, hogy csak álom, de attól még jólesik.

– Meghiszem azt – mondtam, és visszagondoltam Kathyre, akire Jane annyira hasonlított, még ha egyébként önálló személyiség is.

– Egyszer szeretném meglátogatni.

– Nem tudom, hogyan oldhatnánk meg. Régóta eltávozott közülünk.

– Nem úgy értem – tette a megjegyzést a helyére Jane. – Ott szeretném meglátogatni, ahol most van. A sírhelyén.

– Azt se tudom, hogyan lehetne elintézni. Ha egyszer elhagyod a Földet, sosem mehetsz vissza.

– Én sosem hagytam el a Földet – mondta Jane, és lepillantott Babarra, aki komótos, boldog ritmusban dobolva csóválta a farkát. – Csak a DNS-em.

– Kétlem, hogy a Gyarmati Szövetség ilyen finomságokkal bajlódna – mosolyodtam el Jane ritka kincsnek számító humoros meglátásán.

– Tudom, hogy nem fogják törni magukat – Jane hangjában keserűség csengett. – A Föld túl fontos népességgyár ahhoz, hogy megfertőzze az univerzum. – Rám emelte tekintetét. – Te sosem akarsz visszamenni? Az életed nagy részét ott töltötted.

– Igaz, de azért hagytam magam mögött, mert semmi sem kötött már oda. A feleségem meghalt, a fiam felnőtt. Nem esett nehezemre búcsút inteni. Most meg már minden ideköt. Ez az én világom.

– Tényleg? – Jane felnézett a csillagos égre. – Eszembe jutott, ahogy a Huckleberryn, az úton állok, és azon tűnődöm, vajon otthont tudok-e teremteni egy másik világon. Ezen a világon.

– És megy?

– Meg nem jött össze. Itt minden állandó változásban van. Mindenről, ami miatt idejöttünk, kiderült, hogy csak féligazság. Pedig én törődöm Roanoke sorsával. Fontosak nekem az itteniek. A legjobb tudásom szerint fogok harcolni értük, és megvédem a bolygót, ha kell. De ez, akkor sem az én világom. Nem bízom meg benne. Te igen?

– Nem tudom – feleltem. – Amiatt viszont aggódom, hogy a vizsgálóbizottság elveheti tőlem.

– Szerinted érdekel még itt egyáltalán valakit, hogy a Gyarmati Szövetség kit tart alkalmasnak a gyarmat kormányzására?

– Talán nem, de azért fájna, ha elvennék.

– Hm – dünnyögte Jane, és egy cseppet elgondolkodott. – Egyszer akkor is meg szeretném látogatni Kathyt – mondta kisvártatva.

– Meglátom, mit tehetek.

– Ne ígérd meg, ha nem gondolod komolyan!

– Komolyan gondolom – bizonygattam, és magam is meglepődtem, menynyire a szívemből szóltam. – Szeretném, ha találkoznál vele. Bárcsak személyesen ismerted volna!

– Én is így vagyok vele.

– Akkor ezennel megbeszéltük. Most már csak azt találjuk ki, miképp jutunk vissza a Földre úgy, hogy a GYSZ nem lyuggatja szét a hajónkat. Ezen még törni kell a fejem.

– Törd csak! – bátorított Jane. – De később.

Felállt, és kinyújtotta a kezét. Megfogtam. Bementünk.

TIZENKETTŐ

– Elnézését kérjük, Perry kormányzó, amiért későn kezdünk! – szólított meg Justine Butcher, a Gyarmatügyi Minisztérium gyarmati igazságszolgáltatásért felelős helyettes államtitkára. – Ahogy már tudomására juthatott, az utóbbi időben nagy a felfordulás minálunk.

A tudomásomra jutott. Amikor Trujillóval, Kranjictyal és Beatával leszálltunk a hajónk személyszállító űrsiklójáról, az állomáson megháromszorozódott a nyüzsgés – egyikünk se tudta felidézni, látott-e már valaha ennyi hivatalnokot összezsúfolódva az állomáson. Bármi is folyt itt, az biztos, hogy nagy volumenű. Mindannyian egymás arcát fürkésztük, mert akármi is történjék, szinte garantált, hogy nekünk és a Roanoke-nak is közünk van hozzá valahol. Egy pisszenés nélkül szóródtunk szét, mindenki ment a maga dolgára.

– Valóban – nyugtáztam Butcher mentegetőzését. – Mi okozza konkrétan a káoszt?

– Több dolog is összetorlódott – mondta a helyettes államtitkár –, de nem kell aggódnia emiatt.

– Értem. Rendben.

Butcher biccentett egyet-egyet az asztalnál előttem ülő másik két ember felé.

– E vizsgálóbizottság azért ült össze, hogy meghallgassa magát a Konklávé tábornokával, Tarsem Gauval folytatott beszélgetése kapcsán – jelentette be Butcher. – Ez egy hivatalos vizsgálat, ami azt jelenti, hogy minden egyes kérdésre a valóságnak megfelelően, világosan, és olyan alaposan kell válaszolnia, amennyire csak tud. Azonban ez nem bírósági per, nem gyanúsították meg semmilyen bűnténnyel. Ha a jövőben vád alá helyeznék, a Gyarmatügyi Minisztérium Gyarmati Ügyek Bírósága folytatja le a büntetőperét. Megértette az elmondottakat?

– Igen – válaszoltam. A GYM Gyarmati Ügyek Bíróságán egyedül a bírák szolgáltattak igazságot, nem hívtak esküdtszéket, ami azért alakult ki így, hogy a kolóniák vezetői és a kinevezett bírák gyors döntéseket hozhassanak, míg a telepesek a maguk dolgával törődhettek. A GYB ítéletei jogerősek voltak, de nem precedensértékűek. Egy GYB-bíró, vagy bírói tisztet betöltő kormányzó nem kerülhette meg a Gyarmatügyi Minisztérium rendeleteit és szabályzatát, de minthogy a GYM felismerte, a gyarmatokon felmerülő, jogorvoslatot kívánó helyzetek túlmutatnak egy egységesített szabályzat keretein, meglepően kevés ilyen rendeletet és szabályt hoztak. A Gyarmati Ügyek Bírósága eljárásai egyfokúak voltak, egy gyarmatbírósági ítélet ellen nem lehetett fellebbezni. Lényegében a gyarmatbíró azt csinált, amit csak akart. Az alperes számára nem a legideálisabb jogi felállás.

– Rendben – mondta Butcher, és a kommunikátorára pillantott. – Akkor kezdetét veheti a meghallgatás. Amikor Gau tábornokkal beszélgetésbe bocsátkozott, felajánlotta neki, hogy megadhatja magát, majd felkínálta neki a lehetőséget, hogy személyét vagy hajóhadát érő kár nélkül elhagyhatja a roanoke-i űrteret. – Tekintetét a kommunikátoráról felemelve rám nézett. – Az összefoglalás helytálló, kormányzó úr?

– Helytálló – bólintottam.

– Rybicki tábornok, akit már beidéztünk – ez számomra az újdonság erejével hatott, és rögvest éreztem, Rybicki már messze nem olyan büszke arra, hogy annak idején engem javasolt a kormányzói tisztségre –, tanúvallomásában elmondta, maga azt a parancsot kapta, hogy Gauval csak felületes társalgást folytasson, amíg el nem pusztítják a flottáját, és ezután kellett volna tájékoztatnia, hogy egyedül az ő hajóját kímélte meg a támadás.

– Így van – feleltem.

– Remek – mondta Butcher. – Ez esetben kezdhetné a beszámolóját azzal, hogy megmagyarázza, mi járt a fejében, amikor felajánlotta Gaunak, hogy megadhatja magát, és sértetlenül el akarta engedni a hajóhadát.

– Azt reméltem, így elkerülhetem a vérontást.

– Ez nem tartozott az ön hatáskörébe – mondta Bryan Berkeley tábornok, aki a Gyarmati Véderőt képviselte a vizsgálóbizottság előtt.

– Ezzel nem értek egyet – válaszoltam. – A gyarmatomat támadás fenyegette, a gyarmat vezetője pedig én vagyok. Az én feladatom, hogy a kolónia biztonságára ügyeljek.

– A támadás megsemmisítette a Konklávé-armadát – mondta Berkeley.– A gyarmatát sosem fenyegette veszély.

– A támadás kudarcot is vallhatott volna. Távol álljon tőlem, hogy a GYV vagy a különleges Erők érdemeit kétségbe vonjam, ezredes úr, de nem minden haditervük jár sikerrel. Ott voltam a koralli csatában, amikor a GYV tervei csúnyán meghiúsultak, és közel százezren haltak meg közülünk.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy kudarcra számított? – kérdezte Berkeley.

– Csak azt, hogy helyén tudom kezelni a tényt, mely szerint a tervek csak tervek, és a gyarmattal szembeni kötelességemet teljesítettem.

– Feltételezte, hogy Gau tábornok megadja magát? – kérdezte a harmadik vizsgálóbiztos. Nem ismertem fel azonnal Laurence Szilard tábornokot, a GYV Különleges Erők parancsnokát.

Rettenetesen összeszorult a gyomrom, amikor megláttam a bizottságban. Semmi, de semmi nem indokolta, hogy pont őt delegálják ide. Butcherhez és Berkeleyhez viszonyítva jóval feljebb állt a ranglétrán – ahogy békésen ott üldögélt a bizottságban (és még csak nem is elnökölte!), az olyan volt, mintha a gyereked napközis tanára egy harvardi dékán lenne. Teljesen érthetetlen, mit keresett ott. Ha azt látta volna jónak, hogy fasírtot csináljanak belőlem, amiért belekontárkodtam a Különleges Erők küldetésébe, a másik két bizottsági tag véleménye egy lukas garast nem ért volna – már rég nyárson sütögetnének. A gondolatára is elfogott az émelygés.

Ezzel szemben mélységesen érdekelt, mint ember. Íme, a tábornok, akinek a feleségem ki akarta tekerni a nyakát, mert az engedélye nélkül visszakényszerítette a különleges Erők soraiba, és ha jól sejtem, nem igazán furdalta miatta a lelkiismeret. Motoszkált bennem a kisördög, hogy a feleségem kedvéért majd lovagiasan kitekerem a nyakát. Figyelembe véve, hogy különleges katona lévén Szilard vélhetőleg még génmódosított katonakoromban is szarrá vert volna, egyszerű halandóként, nem hittem, hogy bármit is tehetnék a feleségemért. Szerintem Jane se értékelné nagyra, ha kitekertetném a saját nyakamat.

A tábornok jámbor képpel várta a válaszomat.

– Nem, semmi okom nem volt rá, hogy azt higgyem – feleltem.

– Azonban mégis felkínálta neki a lehetőséget – mondta Szilard. – Látszólag a kolónia érdekében. Érdekesnek találom, hogy azt kérte tőle, adja meg magát, nem pedig azért könyörgött, hogy kegyelmezzen meg a gyarmatnak. Ha csupán a kolóniát és a telepesei életét akarta megóvni, nem ez lett volna a legegyszerűbb módja? A Gyarmati Szövetség által a rendelkezésére bocsátott információk alapján nem lehetett volna oka feltételezni, hogy a tábornok elállhat a szándékától.

„Óvatosan!”, súgta az eszem. Szilard megfogalmazása arra engedett következtetni, hogy szerinte más forrásokból is értesülést szerezhettem Gauról. Ami így is volt, de a lehetetlennel határosnak tartottam, hogy erről ő is tudjon. Ha mégis tudott róla, és hazudok neki, nyakig ülök a szarban. Ilyen helyzetben dönts jól!

– Tudtam a támadásunk tervéről – mondtam. – Talán emiatt bízhattam el magam.

– Magyarul bevallja, hogy azzal, amit Gaunak mondott, elárulta neki, hogy támadás közeleg – vonta le Berkeley a konzekvenciát.

– Kétlem, hogy többet látott volna benne, mint egy övéiért küzdő gyarmati kormányzó merészségét.

– Ennek ellenére ugye belátja, hogy a Gyarmati Szövetség szemszögéből a cselekedetei veszélybe sodorhatták volna a küldetés kimenetelét, és nemcsak a gyarmat láthatta volna kárát, hanem az egész Gyarmati Szövetség? – vallatott Berkeley.

– A cselekedeteimet rengetegféleképpen lehet értelmezni – válaszoltam. – Nem erősíthetem meg a sajátomén kívül senki másét. Az én értelmezésem szerint ezzel a gyarmatom és a telepeseim iránti kötelezettségeimnek tettem eleget.

– A Gau tábornokkal folytatott beszélgetése során elárulta neki, hogy nem kellett volna felajánlania a visszavonulás lehetőségét – emlékeztetett Berkeley.

– Ön tudta, hogy az ajánlata ellenkezik a szándékainkkal, ami egyben azt is elég világosan magában foglalja, hogy ismertettük önnel ezeket a szándékokat. Amennyiben a tábornok követni tudja a maga észjárását, számára is nyilvánvalóvá vált volna a támadás terve.

Elhallgattam. Ez egyre nevetségesebb. Bevallom, vártam is egy kicsit, hogy a vizsgálóbizottság egyoldalúan a maga igazát fogja sulykolni, de ennél rafináltabb módszerekre számítottam. Elvégre Butcher is mondta, hogy az utóbbi időben mennyire kaotikus és erőltetett menetben zajlik minden: miért pont az én kihallgatásom lenne kivétel?

– Nem tudok erre a gondolatmenetre érdemben reagálni. Azt tettem, amit helyesnek véltem.

Butcher és Berkeley lopva egymásra sandítottak. Megkapták, amiért jöttek, részükről a kihallgatás befejezettnek tekinthető. A cipőmet lestem.

– Mi a véleménye Gau tábornokról?

Teljesen meglepődve pillantottam fel. Szilard tábornok volt az, ismét közömbösen várta a válaszomat. Butcher és Berkeley arca is meglepődést sugárzott – Szilard húzása ezek szerint nem volt benne a forgatókönyvben.

– Nem vagyok biztos abban, hogy jól értem a kérdést.

– Már hogyne értette volna! – csattant fel Szilard. – A flottája elpusztítása előtt és után viszonylag sok időt töltött Gau tábornokkal ahhoz, hogy időközben felmérje és elgondolkodjon rajta, milyen jellem. Azok alapján, amit tud róla, milyennek tartja?

„Ó, a picsába!”, gondoltam, kétség sem férhetett hozzá, Szilard tudta, hogy a Gyarmati Szövetség dokumentumain kívül máshonnan is kiderítettem egyet s mást, Gau tábornokról és a Konklávéról. Hogy honnan tudta, azon ráérek később vekengeni. A kérdés az volt, hogyan válaszoljak.

Nekem így is, úgy is annyi, gondoltam. Butcher és Berkeley már szemmel láthatóan azt tervezték, hogy a Gyarmatbíróság elé vetnek, ahol a meg nem nevezett vád alapján indított per gyors és nem kifejezetten fájdalommentes lesz. Szolgálati feladat alól való kibúvásra tippeltem, de a szolgálatban elkövetett kötelességszegést se zárhattam ki, sőt, ha mar itt járunk, a hazaárulást se. Eddig abból indultam ki, Szilard azért van csak jelen, hogy bebiztosítsa

a kívánt eredményt (nem vehette valami jó néven, amikor eltértem az általa megadott forgatókönyvtől), de mostanra elbizonytalanodtam. Halványlila gőzöm sem volt, mi a francot akar kihozni ebből a kihallgatásból. Annyit tudtam pusztán, hogy nekem így is, úgy is lőttek.

Ha jobban belegondolok, ez egy hivatalos vizsgálat. A jegyzőkönyv a Gyarmati Szövetség levéltárába megy. Úgyhogy ott egye meg a fene!

– Szerintem egy becsületes teremtmény – feleltem.

– Tessék? – kérdezett vissza Berkeley.

– Azt mondtam, szerintem egy becsületes teremtmény – ismételtem. – Lássuk be, nem akarta rögtön elpusztítani Roanoke-ot. Felajánlotta nekem, hogy megkíméli a telepeseim életét, és csatlakozhatnak a Konklávéhoz. A Gyarmati Szövetség által ismertetett dokumentumokban semmi sem utalt arra, hogy ilyen lehetőségeink is volnának. Azok alapján, amit én, és rajtam keresztül minden roanoke-i telepes hallott, Gau és a Konklávé az összes újonnan fölfedezett gyarmatot gondolkodás nélkül kiirtotta. Ezért húztuk meg magunkat kerek egy évig.

    – Még ha el is áruljuk önnek, hogy a tábornok fel fogja ajánlani a telepeseinek az elvonulás lehetőségét, az nem jelenti azt, hogy meg is engedi majd – érvelt Berkeley. – Biztosra veszem, leszerelt GYV-parancsnokként maga is megérti, milyen előnyökkel jár, ha az ellenség hamis információk birtokába jut.

– Kétlem, hogy a Roanoke-kolóniát ellenségnek tekintette a Konklávé. Háromezren is alig voltunk négyszáztizenkét hadihajó ellen. Nem volt számottevő védelmünk, amivel nyomást gyakorolhattunk volna rájuk, épp ezért stratégiai előnyhöz se jutottak volna, ha az elpusztításunk előtt megadtuk volna magunkat. Ez rendkívül kegyetlen lépés lett volna.

– Tisztában van ön a hadviselés során alkalmazott kegyetlenség értékével?

– faggatott Berkeley.

– Tisztában vagyok vele – ismertem el –, csak a Gyarmati Szövetség forrásai nem tisztázták előttem, hogy a tábornok pszichológiai elemzésében vagy stratégiájában kimutatható lenne ez a személyiségvonás.

– Ön sok mindent nem tud a tábornokról – mondta Butcher.

– Egyetértek. Pontosan ezért hagyatkoztam a saját emberismeretemre. De úgy rémlik, a tábornok megjegyezte, hogy harminchatszor vezényelt le gyarmatfelszámolást, mielőtt a Roanoke-ra jött. Ha mégis lettek volna információik ezekről az esetekről és a tábornok kolóniákkal szemben tanúsított viselkedéséről, nagyban megkönnyítették volna, hogy képet kapjak az erkölcsi hozzáállásáról és a kegyetlenséghez fűződő viszonyáról. Birtokában vannak önök ilyen információknak?

– Igen – mondta Butcher. – Egyelőre azonban nem áll módunkban megosztani önnel, mivel átmenetileg felfüggesztették államigazgatási tisztségéből.

– Értem. Ezek az információk a felfüggesztésem előtt is a rendelkezésükre álltak?

– Azt óhajtja sugallni, hogy a Gyarmati Szövetség visszatartotta volna öntől ezt az információt?

– Nem sugallok én semmit. Egy kérdést tettem fel, és arra akartam vele kilyukadni, hogy a Gyarmati Szövetségtől kapott tájékoztatás hiányában csakis a saját intuícióm révén egészíthettem ki az információim alapján kialakult képet. – Egyenesen Szilard szemébe néztem. – Egyrészt az addigi értesüléseim, másrészt a személyes véleményem szerint Gau tábornok becsületes teremtmény.

Szilard elgondolkodott ezen.

– Mit tett volna, Perry kormányzó, ha Gau azelőtt tűnik fel a kolónia egén, hogy a Gyarmati Szövetség felkészült volna a támadásra?

– Azt kérdezi, feladtam volna-e a gyarmatot?

– Azt kérdezem, mit tett volna.

– Elfogadtam volna Gau ajánlatát. Hagytam volna, hogy visszakísérje Roanoke telepeseit a Gyarmati Szövetségbe.

– Szóval feladta volna a gyarmatot? – kérdezett rá Butcher.

– Nem – válaszoltam. – Én ott maradtam volna, hogy megvédjem a Roanoke-ot, és gyanítom, a feleségem is velem maradt volna. Aki maradni akart, maradhatott volna. – Zoë kivételével, tettem hozzá magamban, bár nem szívesen képzeltem el a jelenetet, amint a rúgkapáló Zoët Apacuka és Fundaluka egy siklóhoz vonszolja.

– A kettő között nüansznyi a különbség – szögezte, le Berkeley. – Nincs gyarmat telepesek nélkül.

– Egyetértek. De egyetlen telepes is életben tarthatja a kolóniát, és elég, ha egyetlen telepes hal meg a Gyarmati Szövetségért. Felelősségemmel a gyarmatomért és a telepeseimért tartozom. Nem adnám fel a Roanoke-kolóniát, és minden tőlem telhetőt megtennék, hogy a telepeseim életét megkíméljem. Kétezer-ötszáz telepes gyakorlatilag ugyanúgy nem szállhat szembe egy armadára való csatahajóval, mint egy. A halálommal így is éppúgy tudathatnám a világgal, amit a GYSZ üzenni szeretne rajtam keresztül. Berkeley ezredes, ha ön azt hiszi, hogy a halálba kényszeríteném Roanoke összes telepesét pusztán azért, hogy valami obskúrus követelményrendszernek engedelmeskedve mindhalálig fenntartsak egy absztrakt gyarmatdefiníciót, akkor maga egy tökkelütött barom!

Berkeley úgy nézett rám, mint aki mindjárt nekem ugrik. Szilard ugyanazzal az istenverte, rezzenéstelen arckifejezéssel ült ott, amelyikkel az egész kihallgatást végigülte.

– Nos – nyögte ki Butcher igyekezetében, hogy visszaterelje a medrébe a vizsgálóbizottsági ülést –, azt hiszem, mindent hallottunk magától, Perry kormányzó, amire választ vártunk. Szabadon távozhat, és kivárhatja a vizsgálóbizottság határozatát. A Főnix-állomást azonban nem hagyhatja el a határozathozatal előtt. Megértette?

– Megértettem. Szállást keressek magamnak?

   – Nem hinném, hogy olyan soká tartana – mondta Butcher.

– Ugye tudod, minden, amit mondok, bizalmas forrásból származik? – kérdezte Trujillo.

– Jelenleg ott tartok, hogy már nem hiszek a hivatalos forrásoknak – válaszoltam.

Trujillo biccentett.

– Hála az égnek!

– Mit hallottál?

– Rossz híreket – árulta el –, és még rosszabbakat.

A kedvenc főnixi kantinomban ültünk Trujillóval, Kranjictyal és Beatával négyesben, ahol olyan a hamburger, hogy mind a tíz ujjad megnyalod utána. Mindenki rendelt egyet – a szendvicsek azonban magukban árválkodtak és kihűltek, amíg mi a lehető legeldugottabb zugban ültünk és tanácskoztunk.

– Mennyire rosszakat? – érdeklődtem.

– Tegnap este rakétatámadás érte a Főnixet – mondta Trujillo.

– Ez nem rossz hír, ez baromság. A Főnixnek van az emberlakta bolygók közül a legfejlettebb bolygóvédelmi elhárítórendszere. Egy üveggolyónál nagyobb lövedékkel biztos nem lehetne betalálni.

– Így van, és ezt mindenki tudja. Száz éve nem intéztek semekkora támadást a Főnix ellen. A támadó nem akart sikerrel járni. Azt akarta vele üzenni, hogy egyetlen emberi bolygó sem érezheti magát biztonságban, bárhol lecsaphatnak ránk. Azért ez elég durva üzenet.

Elgondolkodtam rajta, mialatt beleharaptam a hamburgerembe.

– Ugye, jól érzem, hogy nem csak a Főnixet érte rakétatámadás?

– Jól – adott nekem igazat Trujillo. – A kapcsolataim azt mondták, minden egyes gyarmatot megtámadtak.

Majdnem cigányútra ment a falatom.

– Mindegyiket?

– Mindegyiket – erősítette meg Trujillo.

– A gyökeret eresztett gyarmatok egy pillanatig se voltak komoly veszélyben; a bolygóvédelmi elhárítórendszerek leszedték a rakétákat. A kisebb kolóniákat már érte némi kár. Sedona gyarmatán egy komplett falut leradíroztak a térképről. Tízezren haltak meg a támadásban.

– Ez biztos?

– Másodkézből hallottam, de szavahihető forrásból, aki személyesen beszelt a sedonai képviselővel. A legmesszebbmenőkig megbízom benne.

Kranjichoz és Beátához fordultam.

– Ez egybevág azzal, amit ti hallottatok?

– Egybe – mondta Kranjic Manfreddel nem közösek a forrásaink, de ugyanazt hallom tőlük is.

Beata szintúgy bólogatott.

– Mégse jutott el belőle semmi a híradásokba jegyeztem meg az asztalon heverő kommunikátoromra lepillantva. Nyitva hagytam, nem volt lezárva, vártam a vizsgálóbizottság határozatát.

– Valóban nem – mondta Trujillo. – A Gyarmati Szövetség egységesen mindenkinek megtiltotta, hogy hírt adjon a támadásokról. Államtitoknak nyilvánítottak. Ez neked már ismerős lehet.

– Ja. – A hideg futkározott a hátamon, amikor eszembe jutottak a farkasemberek és Gutierrez. – Nekem sem segített sokat, kötve hiszem, hogy a GYSZ több hasznot húzhatna belőle.

– A támadások megmagyarázzák, miért ekkora a káosz – kötötte össze a két jelenséget Trujillo. – A GYV-ből nincsenek belsős híreim, piszokul hallgatnak, de tudom, hogy az utolsó szálig minden gyarmati képviselő torkaszakadtából üvöltve követeli, hogy a GYV azonnal adjon nekik erősítést. A hajókat egymás után rendelik vissza és irányítják át ide-oda, de nem jut belőlük minden gyarmatnak. A hallottakból arra következtetek, hogy a GYV-nél megy a rangsorolás: aszerint osztályozzák a kolóniákat, melyeket érdemes megvédeni, és melyeket veszíthetik el.

– A Roanoke hol áll a rangsorban?

Trujillo vállat vont.

– Igazából mindenki a legmagasabb védelmi besorolást szeretné megkapni – mondta. – Mindenkit megkérdeztem, akit csak ismerek, hogy kiállnának-e a Roanoke feljebb sorolása mellett. Minden képviselő azt mondta, hogy szívesen... amint a saját bolygójukról gondoskodtak.

– Senki sem beszél már a Roanoke-ról – sóhajtott Beata. – Minden riporter a saját háza tájára ügyel csak. Nem tudósíthatnak róla, de az holtbiztos, hogy követik az eseményeket.

Ezután gondolataiba elmerülve ki-ki a saját hamburgerét majszolta. Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, amikor megállt mellettem valaki, csak Trujillo nézett fel, de nem hagyta abba a rágást.

– Perry – mondta, és sokatmondóan a hátam mögé pillantott. Megfordultam, Szilard tábornok volt az.

– Én is szeretem az itteni hamburgert – szólított meg. – Csatlakoznék magához, de a feleségével történtek után csodálkoznék, ha helyet szorítana nekem.

– Most, hogy így mondja, tábornok úr, teljesen igaza van.

– Akkor, Perry kormányzó, kérem, tegyünk egy sétát! – invitált Szilard. – Sok megbeszélnivalónk van, és időnk alig.

– Rendben. – Megfogtam a tálcámat, és körbenéztem az asztaltársaságomon. Gondosan ügyeltek rá, hogy fapofát vágjanak. A legközelebbi kukába söpörtem, ami a tálcámon maradt, majd a tábornok felé fordultam.

 – Hová lesz a séta?

       – Jöjjön! – intett a tábornok. – Menjünk egy kört!

– Nézze csak! – mutatta Szilard. Magánsiklója az űrben lebegett, balra a Főnix, jobbra az űrállomás látszott. Ujjával egyikre is, másikra is rábökött. – Szép a kilátás, nem?

– Nagyon szép – helyeseltem, és közben azon járt az agyam, hogy mi a nyavalyának hozott ki ide. A bennem bujkáló üldözési mániától már-már azt hittem, ki fogja vágni a sikló ajtaját, és kilök az űrbe, de nem volt rajta űrruha, úgyhogy kicsi volt az esélye. Viszont ettől még Különleges, lehet, hogy nem is kell neki.

– Nem akarom megölni magát – próbált megnyugtatni Szilard.

Önkéntelenül is elmosolyodtam.

– Úgy látszik, olvas mások gondolataiban.

– A magáéban nem – mondta Szilard –, de elég jól meg tudom saccolni, min járhat az esze. Ne aggódjon, nem fogom megölni, ha másért nem, azért, mert Sagan előbb-utóbb megtalál és kicsinál.

– Már így is rajta van a halállistán.

– Semmi kétség – felelte Szilárd De amit tettem, meg kellett tennem, és nem fogok a bocsánatáért esedezni.

– Tábornok úr – érdeklődtem –, miért jöttünk ide?

– Azért, mert tetszik innen a kilátás, és mert szeretnék őszintén beszélni magával, és egyedül ebben a siklóban beszélhetek úgy, hogy senki se figyeljen meg, vagy hallgassa le, amit mondok.

A tábornok a sikló műszerfalához nyúlt, és megnyomott egy gombot, mire a Főnix és az űrállomás panorámája eltűnt, helyét feneketlen feketeség vette át.

– Nanoháló – ismertem fel.

– Bizony – mondta Szilard. – Jel ezen aztán át nem hatol, se be, se ki. Maga biztos tudja, mennyire elviselhetetlenül nyomasztó érzés egy a Különlegeseknél szolgálónak, ha le van választva a többiekről; annyira hozzá vagyunk szokva az AgyGépeink által létesített állandó, szoros kapcsolathoz, hogy amikor a jel megszűnik, olyan, mintha három érzékünket vesztettük volna el.

– Tudom.

Jane elmesélte nekem a Különleges Erők Charles Boutinért indított hajtó– vadászatának történetét. A tudós kitalálta, hogyan lehet leárnyékolni a különleges katonák AgyGép-jelét, amibe a legtöbbjük belepusztult, a túlélők közül pedig többen végleg megőrültek.

Szilard bólintott.

– Akkor megértheti, még nekem is milyen nehezen megy. Hogy őszinte legyek, fel nem érem ésszel, Sagannak hogyan sikerült megbirkóznia ezzel, amikor magához ment.

– Másként is közel kerülhetnek egymáshoz az emberek.

– Ha maga mondja... – hagyta rám Szilárd. – Remélem, ebből az áldozatból az is eljut magához, hogy mennyire komolyan gondolom, amit közölni akarok.

– Rendben. Hallgatom.

– A Roanoke nagy szarban van – mondta Szilard. – Mindannyian nyakig ülünk benne. A Gyarmati Szövetség arra számított, hogy a Konklávé-armada elpusztítása polgárháborúba sodorja a nagyhatalmat. Ennyiben igazunk lett. A Konklávé egyre inkább széthúz. A Gau tábornokhoz hű fajok szembefordultak egy másik klikkel, akik az arris fajhoz tartozó Nerbros Esert tették meg vezetőjüknek. Pillanatnyilag egyetlenegy oka van, amiért ez a két tábor nem egymást pusztítja.

– És mi az?

– Valami, amit a Gyarmati Szövetség nem mért fel – folytatta Szilard. – Ez pedig az, hogy a Konklávé minden tagja a Gyarmati Szövetség vérét akarja. Nem lenne nekik elég a sakkban tartásunk, ami Gau tábornok céljának még megfelelt volna. Gyökerestül ki akarnak minket irtani.

– Amiért elpusztítottuk a flottájukat?

– Ez a közvetlen indokuk – mondta Szilard. – A Gyarmati Szövetség kihagyta a számításaiból, hogy a flotta megtámadásával nemcsak a Konklávéra mér csapást, hanem külön-külön minden egyes tagjára is. Az armada hajói a fajok zászlóshajóiból kerültek ki. Nem pusztán egy hajóhadat semmisítettünk meg, hanem faji jelképeket. Perry, a Konklávé legutolsó, fikarcnyi fajait is teli erőből rúgtuk tökön. Nem fogják megbocsátani. De ezen túl arra is fel akarjuk használni a sikerünket, hogy magunk mellé állítsuk a független fajokat. Szövetségeket akarunk kötni. A Konklávé tagjai viszont úgy látják, a független fajok nem fognak szövetséget kötni, ha példát statuálnak a Gyarmati Szövetséggel. Annak minden világával.

– Úgy hallom, magát nem lepte meg a dolog.

– Nem ám. Amikor először felmerült a terv, hogy megsemmisítjük a Konklávé-armadát, lemodelleztettem a Különleges Erők hírszerzési osztályával a tettünk következményeit. Mindig ez jött ki a legvalószínűbb eredménynek.

– Miért nem hallgattak akkor önökre?

– Mert a GYV-modellek azt hozták ki, amit a Gyarmati Szövetség hallani akart. És azért, mert ha törik, ha szakad, a GYSZ inkább a valószülöttek hírszerzésében bízik, mint a piszkos munkájukat végző Frankenstein-lények elemzésében.

– Ahogy a Konklávé hajóhadát is maguk intézték el – idéztem fel magamban Stross hadnagy alakját.

– Pontosan – válaszolta Szilárd.

– Ha hitt abban, hogy ez lesz a várható kimenetel, meg kellett volna tagadnia a parancsot. Nem lett volna szabad engednie, hogy a katonái elpusztítsák a flottát.

Szilard a fejét rázta.

– Ez nem ilyen egyszerű. Ha megragadtam volna a parancsot, leváltanak. Pern, a Különleges Erők tisztjei ugyanolyan törtetőek és gyarlóak, mint a többi ember. Kapásból meg tudnék nevezni három tábornokot is, akik örömmel állnának a helyemre, ha csak annyit kell tenni, hogy csapnivaló parancsoknak engedelmeskednek.

– De hisz maga is csapnivaló parancsoknak engedelmeskedett!

– Ezt nem vitatom, viszont én szabtam meg a feltételeket, többek közt azt is, hogy önöket ültethettem Roanoke vezetői székébe.

– Maga ültetett minket ebbe a pozícióba?! – hüledeztem. Ez új volt nekem.

– Nos, igazából Sagant – vallotta be Szilard. – Magát csak utánfutóként csaptam hozzá. Azért tudtam keresztülverni rajtuk, mert elsőre olyan embernek látszott, aki nem fogja elkúrni a terveinket.

– Még szerencse, hogy értékelnek.

– Azt azért megkönnyítette nekem, hogy Sagant javasoljam – tette hozzá Szilard. – Tudtam, hogy Rybicki tábornokkal régóta ismerik egymást. Tulajdonképpen jól jött nekünk, de a tények szempontjából nem ön vagy Sagan nyomta a legtöbbet a latban, hanem a lányuk, Perry kormányzó. Ő számított a leginkább. A lányuk miatt kértük fel magukat Roanoke igazgatására.

Igyekeztem kitalálni, hogy miért.

– Az obinok miatt?

– Igen, miattuk. Azért, mert az obinok számára a lányuk egy testet öltött istenség, a vér szerinti apja iránt érzett imádatuknak, valamint annak köszönhetően, hogy Boutin a tudat vitatható előnyökkel járó adományával ajándékozta meg őket.

– Attól tartok, nem értem, hogyan jönnek a képbe az obinok – hazudtam. Világosan láttam a szerepüket, de Szilardtól akartam hallani.

A tábornok belement.

– Mert a Roanoke sorsa nélkülük meg van pecsételve. A kolónia teljesítette a kitűzött feladatát, amikor kelepcét állítottunk a Konklávé-armadának. Most azonban a teljes Gyarmati Szövetséget támadások fenyegetik, és a GYSZ-nek meg kell válogatnia, miképp osztja szét a haderejét.

– Már számunkra is kiderült, hogy a Roanoke nem élvezi a támogatásukat – tudattam Szilárddal. – A mai nap ezt alaposan az orrunk alá dörgölték.

– Ó, nem-nem! – mondta Szilard. – Ennél sokkal rosszabb a helyzet.

– Hogy lehetne még ennél is rosszabb?

– Megmondom: a Roanoke a Gyarmati Szövetségnek többet ér holtan, mint élve. Ezt értse meg, Perry! A Gyarmati Szövetség hamarosan az életéért fog küzdeni, amikor az általunk ismert fajok nagy többsége ellen harcba száll. Az eddig bevett édes kis gyakorlat, hogy a leroggyant földlakókat begyűjti, és belőlük farag katonákat, nem lesz elég. A Gyarmati Szövetség többi világáról kell majd toboroznia katonákat, méghozzá tempósan. És itt jön a Roanoke a képbe. Amíg élnek rajta, a Roanoke csak egy gyarmat a sok közül. Viszont ha meghalnak, a kolónia jelképpé válik a telepeseit adó tíz bolygó szemében, sőt, a Gyarmati Szövetség minden rendszerében így fognak tekinteni rá. Amikor a Roanoke területét sóval hinthetjük be, a GYSZ állampolgárai követelni fogják, hadd harcolhassanak a hazájukért, és ezt a Gyarmati Szövetség örömmel fogadja majd.

– Ezt biztosra veszi? Már megbeszélték?

– Még jó, hogy nem! Sose fogják szóba hozni, de úgyis ez lesz a sorsa. A Gyarmati Szövetség tudja, hogy a Roanoke a Konklávé fajai számára is szimbolikussá vált: itt veszítettek először. Ezt a sérelmet garantáltan megtorolják előbb-utóbb. A GYSZ abban is biztos, ha a Roanoke védtelen marad, a bosszú igen hamar megérkezik. És minél hamarabb megérkezik, annál jobban a kezére játszik a Gyarmati Szövetségnek.

– Nem értem. Maga azt állítja, hogy a Szövetség a Konklávéval csak úgy tudja felvenni a harcot, ha az állampolgárai önként hadba vonulnak, És azzal csinálna kedvet az önkéntességhez, hogy a Roanoke-ot a földdel teszi egyenlővé. De azt is most árulta el nekem, hogy azért választott kettőnket a kormányzói posztra, mert az obinok istenítik a lányunkat, és nem hagynák ebek harmincadjára jutni a kolóniát.

Ez nem ennyire egyszerű. Az obinok megakadályoznák ugyan a lánya halálát, ebben igaza van, de nem biztos, hogy megvédenék a gyarmatot is. Azonban az obinok más előnyhöz is juttathatják magát: tudáshoz.

– Megint elveszítettem a fonalat.

– Ne játssza nekem itt a hülyét, Perry! – csattant fel Szilard. – Sértő, magára és rám nézve is. Tudom, hogy Gau tábornokról és a Konklávéról többet tud, mint amit a mai színjátékszámba menő kihallgatáson elárult. Azért tudom, mert a Különleges Erők állította össze azt a Gau tábornokról és a Konklávéról szóló dossziét, amelyikben benne felejtettük azt a tömérdek metaadatot, hogy maguk megtalálják. Azt is tudom, hogy a lányát kísérgető obin testőrök jóval többet tudtak a Konklávéról, mint amit mi leírhattunk volna a fájljainkban. Ezért bízhatott meg Gau tábornok becsületszavában, és ezért próbálta meggyőzni, nehogy kapcsolatba lépjen a flottájával. Tudta, hogy meg fogjuk semmisíteni, és ezért Gau fog pórul járni.

– Nem lehetett száz százalékig biztos abban, hogy beletúrok a metaadatokba. Sokat tett kockára, amikor a kíváncsiságomra bízta, előkerülnek-e azok az adatok.

– Tulajdonképpen nem. Ne feledje, ön jóformán mellékes volt a kormányzó személyének kiválasztásakor! Sagannak hagytam bent az információt. Ő dolgozott évekig hírszerzőtisztként. Neki magától értetődő, hogy metaadatok után kutasson. Az, hogy maga találta meg a vágatlan változatot, nem számít. Így vagy úgy, de megkerült volna. Nem szoktam kockáztatni.

– Most azonban semmire se megyek a teljes képanyaggal. Az ott látottak ellenére a tény még tény marad: a Roanoke célpont, és semmit se tehetek a támadás ellen. Maga is ott ült a vizsgálóbizottságban. Örülhetek, ha megmondják Jane-nek, melyik börtönben fogok megrohadni.

Szilard legyintett.

– A vizsgálóbizottság határozata szerint felelősségteljesen hajtotta végre a feladatát, és nem lépte túl a hatáskörét – hozta tudomásomra. – Szabadon visszatérhet a Roanoke-ra, amint mi ketten végeztünk.

– Visszaszívom a korábbi szavaimat: maga nem ugyanazon a meghallgatáson vett részt, mint én.

   – Annyi valóban igaz, hogy Butcher és Berkeley is váltig meg vannak győződve arról, ön tökéletesen alkalmatlan a feladatai elvégzésére. Kezdetben mindketten azt javasolták, hogy a Gyarmatbíróság döntsön magáról, ahol öt percen belül kihirdették volna a bűnösségét. Ennek ellenére sikerült meggyőznöm őket, hogy gondolják át a határozatukat.

– És ez hogyan jött össze?

– Maradjunk annyiban, hogy sosem kifizetődő, ha az embernek mások előtt titkai vannak – fogalmazott finoman Szilard.

– Megzsarolta őket?

– Eszükbe juttattam, hogy minden cselekedetnek vannak következményei. És az ügyet körültekintően megvizsgálva úgy döntöttek, inkább annak vállalják a következményeit, hogy visszaengedik a Roanoke-ra a kormányzóját. Végtére is nekik nem számít, azt hiszik, meg fog halni a Roanoke-on.

– Még a végén igazuk is lehet.

– Félreértés ne essék, bármikor meghalhat, de ahogy mondtam, bizonyos dolgokból még tőkét kovácsolhat. Az egyik az obinokhoz fűződő viszonya. A másik a felesége. Ennek a kettőnek az ügyes felhasználásával hozzásegítheti a Roanoke-ot és saját magát is a túléléshez.

– Így visszatértünk az eredeti problémához. A maga észjárása szerint a Gyarmati Szövetség nyer azon, ha a Roanoke megsemmisül. Azzal, hogy a Roanoke megmentéséhez nyújt segédkezet, a Gyarmati Szövetség ellen munkálkodik, tábornok úr. Árulóvá válik.

– Emiatt fájjon az én fejem, ne a magáé! – legyintett Szilard. – Nem aggódom amiatt, hogy árulónak bélyegeznek. Amiatt aggódom, hogy mi történik, ha a Roanoke elesik.

– A Roanoke eleste után a Gyarmati Szövetség megkapja a katonáit.

– Aztán a szomszédságunkba eső összes fajjal háborúba bocsátkozik – folytatta a gondolatot Szilard –, és veszíteni fog. Ha veszít, az emberiséget kiirtják, a Roanoke-tól kezdve mindenhol. Hírmondó sem marad belőlünk. A Föld is bele fog pusztulni, Perry, Kiirtanak minden földlakót, és az ott élő milliárdoknak fogalmuk sem lesz, miért kell meghalniuk. Senkit sem óvhatunk meg. Az emberiség a kipusztulás szélére sodródott, és ha bekövetkezik, a fajunk kihalásáért mi leszünk a felelősek. Hacsak ön meg nem állítja. Hacsak meg nem tudja menteni a Roanoke-ot.

– Nem tudom, menni fog-e jegyeztem meg. Pont mielőtt elindultam volna, a Roanoke-ot megtámadták. Nem nagyon, összesen öt rakétával, de sokakat fel kellett áldoznunk, hogy megmaradjunk. Ha a Konklávé egy egész csoportja akarja a vesztünket látni, ötletem sincs, hogyan fogom megállítani őket.

– Erre magának kell rájönnie.

– Ön a tábornok. Önnek kéne kitalálnia.

– Ki is találtam – mondta Szilard –, átadom a döntés szabadságát. Ennél többet nem tehetek, ha nem akarom elveszíteni a Gyarmati Szövetségben betöltött rangomat. És akkor aztán minden hatalmam odaveszne. Minden tőlem telhetőt megtettem, amióta először felvetődött ez az őrült haditerv, hogy megtámadjuk a Konklávét. Eddig csak kötélen rángattam, mint egy bábut, és egy szót se szóltam, de ennek most vége. Már elmondtam mindent. Magának kell megmentenie az emberiséget, Perry.

– Csak semmi kényszer – vetettem oda.

   – Évek óta ezt csinálja – érvelt Szilard. – Nem emlékszik, mit mondtak magának, mi a feladata a Gyarmati Véderőnél? „Hogy életben tartsa az emberiséget az univerzumban.” Akkor megtette, ami a kötelessége, és most se lesz másképp.

– Akkor a GYV összes tagjával együtt osztoztunk a felelősségen – ellenkeztem. – Ezzel szemben most egyedül rám hárul a feladat.

– Akkor hadd segítsek! Ismét, ezúttal utoljára. A hírszerzési osztályom tudomására jutott, hogy Gau tábornok ellen merénylet készül, méghozzá a saját tanácsadói közül akar valaki merényletet elkövetni ellene. Valaki, akiben bízik, mi több, valaki, akit szeret. Ez a merénylet egy hónapon belül be fog következni. Ezenkívül nincs más információnk róla. Sehogy se tudjuk Gau tábornokhoz eljuttatni a merényletterv hírét, és ha meg is tudnánk oldani, akkor sem fogadná hiteles forrásból származó értesülésként. Ha Gau meghal, a Konklávé Nerbros Eser mögé fog állni, aki el akarja pusztítani a Gyarmati Szövetséget. Amint Nerbros Eser magához ragadja a hatalmat, vége a játéknak. A Gyarmati Szövetség elbukik. Az emberiség kihal.

– Mit kezdhetnék én ezzel az információval?

– Használja fel valahogy, amilyen gyorsan csak lehet! Illetve készüljön fel arra, hogy utána bármi megtörténhet. Illetve még valamit hadd mondjak magának, Perry! Adja át Sagannak az üzenetemet, hogy bár bocsánatot nem kérek azért, amiért feljavítottam, mégis sajnálom, hogy a sors erre kényszerített. Tudassa vele azt is, hogy, ha jól sejtem, még nem fedezte fel képességeinek teljes tárházát. Mondja meg neki, az AgyGépén a parancsnoki funkciók teljes skálája bevethető! Legyen szíves, ezekkel a szavakkal adja át neki az üzenetemet!

– Mit jelent „a parancsnoki funkciók teljes skálája” ebben az esetben?

– Ha akarja, Sagan majd elmondja magának – felelte Szilard. A műszerfalhoz nyúlt, és megnyomott rajta egy gombot. A Főnix és az űrállomás ismét megjelent előttünk.

– Most pedig – zárta le Szilard a beszélgetést – itt az ideje, hogy visszatérjen a Roanoke-ra, Perry kormányzó. Túl sokáig volt távol, és még annyi tennivalója van. Szerintem ideje munkához látni.

TIZENHÁROM

A Roanoke-ot leszámítva az Everestet tekinthetjük a legrövidebb múltú emberi kolóniának, mert sikerült még épp azelőtt megalapítani, hogy a Konklávé a gyarmatosítási tilalmát kihirdette volna. Akárcsak a Roanoke, az Everest bolygóvédelmi berendezései is szerénynek mondhatóak: két műhold és hat sugártorony őrizte a telepeseit, három-három torony jutott a két falvára, valamint két GYV-cirkáló teljesített még felváltva szolgálatot. Amikor az Everestet támadás érte, a Des Moines keringett a falvak fölött. Bár a hajó és a legénység nem hagyott kívánnivalót maga után, a Des Moines kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az Everestre vakmerő precizitással ugró hat arrisi hajót megállítsák, akik azonnal tüzeltek a Des Moinesra és a műholdakra, amint megérkeztek. A rakéták félbeszelték a Des Moinest, amely megkezdte hosszas zuhanását a bolygófelszínre, míg a katonai műholdakat lebegő ócskavassá lőtték.

A bolygóvédelmet elintézvén az arrisi hadihajók komótosan perzselhették fel a levegőből Everest településeit, majd leküldtek egy századot a felszínre, hogy a fennmaradó, szétszórt telepeseket egyenként leszedegessék. 5800 everesti lakos vesztette életét. Az arrisiak se saját gyarmatosítókat, se helyőrséget nem hagytak hátra, és nem nyilvánították magukénak a bolygót. Csak szimplán kiirtottak minden embert onnan.

Az Erie-t nem lehetne egy napon említeni az Everesttel – az egyik legrégebbi és legnépesebb emberlakta világnak számított, és a teljes bolygót lefedő, védelmi rendszerei, valamint a GYV folyamatos jelenléte miatt csak a legmegveszekedettebb fajok mertek volna vele ujjat húzni. De még a katonai műholdak és radarok erdeje sem követheti műszeresen a bolygó gravitációs mezejébe behatoló minden egyes jégtömböt vagy meteoroidot. Több tucat ilyen hullócsillagnak tűnő darab hatolt be az Erie légkörébe New Cork városa felett. Útközben a tárgyak légköri súrlódás által keltett hőjét átalakítva működésbe léptek a sziklák belsejében elrejtett, miniatürizált kémiai lézerek.

A sugarak egy része stratégiailag fontos, a GYV fegyvergyártásához köthető New Cork-i gépgyárakat ért. A másik részük látszólag találomra égetett szét otthonokat, iskolákat és piacokat, százak halálát okozva. Miután energiájukat leadták, a lézerek nyomtalanul elégtek a légkörben, nyitva hagyva a kérdést, vajon ki és miért küldte őket.

Ez a hazautunk alatt történt. Akkor persze még nem tudtuk. Fogalmunk se volt a Gyarmati Szövetség egészét érintő támadások sorozatáról, mert elhallgatták előlünk a hírt, és mivel a saját túlélésünkre kellett koncentrálnunk.

– Önök egyszer felajánlották, hogy szükség esetén az obinok a védelmünkre kelnek – mondtam Apacukának pár órával a földet érésünk után. – Szeretnénk elfogadni az ajánlatukat.

– Felmerülnek bizonyos nehezítő körülmények – tudatta Apacuka.

Jane-re pillantottam, majd vissza Apacukára.

– Miért is ne? Nehezítő körülmények nélkül nem lenne benne pláne.

– Gúnyt vélek felfedezni a hangjában – figyelmeztetett a minden humorérzék híján lévő Apacuka.

– Elnézést, Apacuka! Rosszul alakult a hetem, és nem lesz jobb egyhamar. Kérem, árulja el, milyen nehézségről van szó!

– A távollétében egy ugrószonda érkezett hozzánk az Obinurról, és végre felvehettük a kapcsolatot a kormányunkkal. Tudomásunkra hozták, hogy a Magellan eltűnése után a Gyarmati Szövetség hivatalosan is megkérte az obinokat, nehogy beleavatkozzanak a Roanoke-kolónia sorsába, akár nyíltan, akár közvetetten.

– Konkrétan a Roanoke-ra vonatkozott az utasítás? – vette magához a szót Jane.

– Igen – válaszolta Apacuka.

– Miért? – faggattam tovább.

       – A Gyarmati Szövetség nem fűzött hozzá magyarázatot – felelte Apacuka. – Jelenlegi feltételezésünk szerint azért, mert az obinok bolygó-helymeghatározási kísérlete veszélybe sodorhatta volna a Gyarmati Szövetség Konklávé-armada ellen intézett támadását. A kormányunk belement az egyezségbe, de jelezte a partnere félé, hogy különösen kellemetlenül érintené, ha Zoënak baja esne. A Gyarmati Szövetség válaszul ígéretet tett a kormányunknak, hogy Zoë a körülményekhez képest biztonságban marad, ami így is történt.

      – A GYSZ támadása eközben lezajlott

– Az egyezségben nem fektették le, mikortól szabadna újra beavatkoznunk az eseményekbe – mondta halálosan komolyan Apacuka. – Ránk nézve továbbra is hatályos.

– Szóval egyáltalán nem tudnak segíteni nekünk? – kérdezte Jane.

– Zoë testi épségének megőrzésével bíztak meg minket, de a lelkünkre kötötték, hogy a feladatunk egyedül őt érinti.

– És ha Zoë megparancsolja maguknak, hogy védjék meg a gyarmatot? – akartam sarokba szorítani.

– Zoë kedvére parancsolgathat kettőnknek, de attól tartok, még az ő közbenjárása sem lenne ehhez elegendő.

Felálltam az íróasztalomtól, odasétáltam az ablakhoz, és felnéztem az éjszakai égboltra.

– Tisztában vannak azzal az obinok, hogy a Gyarmati Szövetség támadás alatt áll? – érdeklődtem.

– Igen. Számos támadást intéztek ellene a Konklávé-hajóhad megsemmisítése óta.

– Akkor tudják azt is, hogy a Gyarmati Szövetségnek meg kell határoznia, melyik kolóniáit védi meg és melyeket áldozza föl, továbbá, hogy a Roanoke-ot vajon inkább a második kategóriába fogják-e sorolni.

– Igen.

– De ennek ismeretében se tennének keresztbe egy szalmaszálat se.

– Addig nem, amíg a Roanoke a Gyarmati Szövetséghez tartozik.

Jane egyből felkapta a fejét.

– Magyarázza csak ezt meg!

      – A Roanoke függetlenné válása új választ követelne tőlünk – fogott bele Apacuka. – Ha a Roanoke kikiáltja függetlenségét, az obinok kötelességüknek éreznék, hogy átmenetileg biztosítsák támogatásukról, és segélyezzék a bolygót, amíg a Gyarmati Szövetség vissza nem szerzi, vagy bele nem egyezik az elszakadásába.

– Ettől viszont elhidegülhet a Gyarmati Szövetséggel fenntartott viszonyuk.

– A Gyarmati Szövetségnek pillanatnyilag sürgetőbb gondjai is vannak. Véleményünk szerint a független Roanoke támogatásáért kijáró szankciók hatásai hosszú távon nem befolyásolnak minket.

– Vagyis segítenének nekünk – fordítottam le –, csak azt akarják, hogy előtte kiáltsuk ki a függetlenségünket a Gyarmati Szövetségtől.

– Sem az elszakadásukat, sem a további együttműködést nem kívánjuk tanácsainkkal elősegíteni – tartózkodott Apacuka –, mindössze annyit jegyeztünk meg, amennyiben elszakadnak, mi segédkezet nyújtunk.

Jane-hez fordultam.

– Te mit gondolsz?

– Erős kételyeim vannak, hogy a telepeseink készek lennének a függetlenség kikiáltására.

– Az életük árán is?

– Lesznek közöttük, akik inkább választanák a halált, semhogy elárulják a hazájukat, vagy örökre hátat fordítsanak az emberiségnek.

       – Kérdezzük meg őket!

A Wabash gyarmatot érő támadás alig érdemelte ki a nevét: pár rakétával porig rombolták a gyarmatigazgatási épületeket és a települések főbb építményeit, aztán egy kisebb, pár száz főből álló bhav katonai osztag szétlőtte, ami maradt. De nem Wabash volt a valódi célpont, hanem az a három GYV-cirkáló, amelyik azonnal megjelent, hogy védelmébe vegye a kolóniát. Az GYV-t riadóztató ugrószonda egy bhav cirkálót és három kisebb rakétanaszádot észlelt, amelyeket gond nélkül megrendszabályozhatott volna három cirkáló. Viszont az ugrószonda nem észlelhette, hogy nem sokkal azután, hogy elugrott a Wabash gravitációs mezejéből, hat újabb bhav cirkáló ugrott a bolygóhoz, kiiktatták az ugrószondákat indító műholdat, és felkészültek a rajtaütésre.

A GYV cirkálói óvatosan közelítettek a Wabashhoz mire a bevetésre került a sor, nyilvánvalóvá vált, hogy a Gyarmati Szövetséget általános támadás alá vették. A GYV-hajók kapitányait se agyalágyultaknak, se forrófejűeknek nem nevezhetnénk, de attól fogva, hogy a Wabashra értek, a perceik meg voltak számlálva. Az Augusta, a Savannah és a Portland a három bhav cirkálót és a kisebb naszádokat mind kilőtte, mielőtt a túlerő legyűrte volna őket, darabjaira szaggatva a hajókat és legénységüket. A GYV-nek ezek után három cirkálóval kevesebből kellett kihoznia a Gyarmati Szövetség védelmét. Az akció arra is rávilágított, hogy ettől kezdve minden ütközetre jelentős túlerővel kell felvonulniuk, tovább szűkítve az adott időközben védelmezhető kolóniák számát. A háború borzalmaihoz igazodó besorolások ismét átértékelődtek, és nem a Gyarmati Szövetség vagy a Roanoke javára.

– Ön végleg meghibbant! – jelentette ki Marie Black. – Megtámadott minket a Konklávé, holtan akarnak látni minket, és erre azzal a megoldással hozakodik elő, hogy járjuk a magunk útját, lemondva minden emberi segítségről? Ez kész őrültség!

A tárgyalóasztalnál ülőkön végigpillantva rájöttem, hogy Jane-nel magunkra maradtunk ebben az ügyben. Még Manfred Trujillo is, aki pontosabb képet kapott a helyzetről, mint a többiek, megdöbbenve hallgatta javaslatunkat, hogy kiáltsuk ki a függetlenségünket. Ennél nehezebben meggyőzhető hallgatóságot keresve se találhattam volna.

– Nem lennénk minden támogatás nélkül – szálltam vitába. – Az obinok segítenének nekünk, ha elszakadnánk.

– Ettől aztán marhára biztonságban érzem magam – gúnyolódott Black. – Az idegenek mindannyiunkat meg akarnak gyilkolni, de egyet se féljünk, itt van ez a másik brancs, akik majd gondoskodnak rólunk. Már amíg rá nem jönnek, hogy mégiscsak jobban járnak, ha átállnak ők is az idegen társak pártjára.

– Nem fest igazán pontos képet az ohmokról.

   – Az obinokat nem a gyarmatunk sorsa érdekli – szólt Lee Chen –, hanem a maga lánya. Az ég óvjon attól, hogy bármi baja essen a lányának, mert mitévők leszünk utána? Az obinoknak nem lesz miért segíteniük rajtunk, mi meg közben eltávolodunk a Gyarmati Szövetség többi tagjától.

– Így is épp eléggé eltávolodtunk tőlük. A Szövetség egész területén egymást érik a támadások. A GYV egyre fejvesztettebben reagál. Nem élvezünk prioritást, és nem is fogunk. Teljesítettük a kitűzött célt.

– Ezt csak úgy mondja – állt ki a saját igaza mellett Chen. – Most, hogy visszakaptuk a kommunikátorainkat, nekünk is jönnek a hírek, de ilyet egyszóval se említenek.

– Az értesülését én is megerősíthetem – szólt közbe Trujillo. – Vonakodnék beállni a függetlenségpártiak közé, de Perry nem hazudik. A Gyarmati Szövetség összeállította a kiemelt fontosságú gyarmatok listáját, és mi garantáltan lemaradtunk róla.

– Nem az önök szavát akarom kétségbe vonni – beszélt a lelkünkre Chen –, de gondoljanak csak bele, mire kérnek minket! Arra, hogy bemondásra tegyük kockára az égadta világon mindenünket.

– És ha bele is egyezünk, mihez kezdünk utána? – tette fel a kérdést Loi Gerber, Hiram Yoder utódja a tanácsban. – Egyedül leszünk, mint a kisujjam. Ha a Gyarmati Szövetség túléli a támadásokat, számot kell adnunk nekik a szembefordulásunkról. Ha viszont a Gyarmati Szövetség elesik, akkor egyedül mi maradunk az emberi fajból, és csupán egy másik faj jóindulatában bízhatunk. Meddig számíthatunk az oltalmukra, ha egy egész seregnyi intelligens faj akarja a halálunkat? Hogyan is kérhetnénk nyugodt szívvel az obinoktól, hogy helyezzék előbbre a mi túlélésünket az övéknél? A Gyarmati Szövetség egyenlő az emberiséggel, jóban-rosszban hozzájuk tartozunk.

– Nem az egész emberiséget képviselik emlékeztettem őket. – Ott van még a Föld is.

– Amit a Gyarmati Szövetség rejteget, a világ szeme elöl – tette hozza Black. – Most sem fognak segíteni rajta.

Felsóhajtottam.

Látom, mi lesz ebből. Felkérem a tanácsot, hogy szavazzanak az elszakadásunkról, és Jane-el engedünk az akaratuknak. De könyörgök, gondolják végig! Ne hagyják, hogy az obinokkal szembeni előítéleteik – pillantottam Marie Blackre – vagy a hazaszeretet elhomályosítsa elméjüket, és elfeledjék a háború tényét, illetve azt, hogy a frontvonalban állunk... és nincs utánpótlásunk a hátországból! Magunkra maradtunk. Meg kell fontolnunk, mi tart minket életben, mert senki más nem óv meg minket.

– Eddig még sosem volt ilyen borúlátó, Perry – vette észre Marta Piro.

– Eddig még sosem hittem, hogy ilyen borúsak a kilátásaink – mondtam. – Rendben, szavazzunk!

Én az elszakadás mellett voksoltam. Jane tartózkodott – haladó hagyomány volt nálunk, hogy kettőnk közül csak egyikünk szavazott. A tanács többi tagja a Gyarmati Szövetségben maradást választotta.

Elviekben kizárólag az én szavazatom számított.

Elviekben persze az elszakadást pártoló voksommal a hazaárulás mellett törtem lándzsát, úgyhogy lehet, inkább mindenkinek meg kéne köszönnöm.

– Gyarmat maradunk – jelentettem ki – továbbra is.

Az asztal körül egyként mosolyodtak el az emberek.

– És most mit fogunk csinálni? – kérdezte Marie Black.

      – Gondolkodom – válaszoltam. – Higgyék el, gondolkodom!

A Bonita bolygó hű volt a nevéhez: egy gyönyörű világ, amelynek sokszínű állatvilága bővelkedett az emberi fogyasztásra alkalmas genetikai összetevőkben. A Bonitán tizenöt évvel ezelőtt telepedtek le az emberek; a kolónia gyerekcipőben járt ugyan, de már eléggé kiépült ahhoz, hogy saját karaktere legyen. A Bonitát a dtrutzok támadták meg, egy hataloméhes, de nem túl eszes faj. Most az egyszer magabiztosan a Gyarmati Szövetség nyerte a találkozót – a Bonita feletti GYV-cirkálótrió egykettőre felaprította a dtrutz támadóerőt. Az első hullámban egyesével szedegették le a pocsékul megtervezett hajókat, majd valamivel ráérősebb tempóra váltottak, amikor a dtrutz hajók megpróbáltak ugrótávolságba menekülni, hátha el tudnak iszkolni a GYV elektromágneses ágyúlövedékei elől. A dtrutzok vállalkozása csúfos kudarccal zárult.

A támadásukat nem a mindennemű hozzáértés abszolút hiánya tette jelentőségteljessé, hanem az, hogy a kérdéses faj nem tartozott a Konklávéba, akárcsak a Gyarmati Szövetség, ők is magánzók voltak. Ugyanaz a tilalom vonatkozott rájuk is, mint a GYSZ-re, mégis támadásba lendültek, mert – egyre több fajjal egyetemben – tudták, hogy a GYSZ elaprózta a haderejét a Konklávé népeivel való küzdelmében, és ez nyitva hagyta nekik a kiskaput, hogy jelentéktelenebb emberi gyarmatokat megsarcoljanak. A Gyarmati Szövetség vergődött és ezer sebből vérzett, a kis halak pedig felbukkantak a mélyből némi kóstolóért.

– A lányáért jöttünk – szólt nekem Apacuka.

– Már elnézést, hogy mondta? – kérdeztem vissza, és a dolgok állása ellenére nem tudtam megállni, hogy el ne vigyorodjak.

– A kormányunk megállapította: elkerülhetetlenül csapást fognak mérni a Roanoke-ra, és elpusztítják.

– Pompás.

– Fundalukával rosszul érint minket az események ilyen fordulata – dőlt előre kissé Apacuka őszintesége jeléül –, illetve, hogy a megakadályozásához tevőleg nem járulhatunk hozzá.

– Hát, köszi!– bukott ki belőlem, bár reméltem, nem túl hányavetin.

Úgy tűnt, nem vették zokon.

– Nem avatkozhatunk közbe, és segítséget sem ajánlhatunk fel, de úgy ítéltük meg, Zoët biztonságosabb helyre vihetjük – folytatta Apacuka. – Egy szállítóhajó fog jönni hármunkért; már úton is van. Azért akartuk tájékoztatni magát ezekről az előkészületekről, mert a lányáról van szó, és mivel engedélyt szereztünk rá, hogy Jane-t és önt is magunkkal vigyük, amennyiben óhajtják.

– Vagyis mi hárman megmenekülhetünk ebből a kutyaszorítóból – mondtam Apacuka bólintott. – De mi lesz a többiekkel?

– Arra nem kaptunk engedélyt, hogy másoknak is férőhelyet nyújtsunk – közölte.

      – Az engedély hiányából egyenesen következik, hogy nem is adnak másoknak férőhelyet? Ha Zoë Gretchent, a legjobb barátnőjét magával akarja vinni, nemet fog neki mondani? Ön szerint Zoë elmegy, ha mi itt maradunk? – soroztam a kérdéseimmel.

– A fejükbe vették, hogy itt maradnak?

– Már hogyne!

– Bele fognak halni.

– Nem kizárt, bár dolgozom rajta, hogy ez elkerülhető legyen. Függetlenül mindettől, a Roanoke-on van a helyünk, ide tartozunk. Nem hagyjuk el, és gyanítom, Zoët sem fogja egykönnyen meggyőzni arról, hogy nélkülünk vagy a barátai nélkül útnak induljon.

– Hacsak meg nem kéri rá személyesen – javasolta Apacuka.

Mosolyra húzódott a szám, aztán fogtam az asztalon nyugvó kommunikátoromat, és bepötyögtem a Zoënak szóló üzenetemet, hogy azonnal az irodámban szeretném látni. Pár perccel később meg is érkezett.

– Apacuka és Fundaluka el akarnak vinni a Roanoke-ról – ismertettem a helyzetet.

– Ti is jöttök velem?

– Nem.

– Akkor pokolba az egész úttal! – emelte fel a hangját Zoë, tekintetét egyenesen Apacukára szegezve.

Tanácstalanul tártam szét a kezem Apacuka előtt.

– Én megmondtam.

– Még nem utasította rá, hogy jöjjön velünk – figyelmeztetett az obin.

– Menj el velük, Zoë!

– Rohadj meg, nagypapó! – kiabált velem mosolyra húzódó szájjal, de egyben halálosan komolyan Zoë. – És ti ketten is rohadjatok meg! És ha már itt tartunk, ott rohadjon meg az obinoktól kapott minden tiszteletem! Ha meg akartok menteni, mentsétek meg azokat, akik nekem fontosak! Mentsétek meg ezt a kolóniát!

– Nem tehetjük – mondta Apacuka. – Megtiltották nekünk.

– Akkor nagy bajban vagytok – éreztette velük Zoë. A mosoly lehervadt az arcáról, a szeme csillogott a gyűlő könnyektől. – Mert nem megyek sehova, és sem ti, sem senki más nem változtathat ezen.

Zoë kirontott az irodából.

– Ez nagyjából pont úgy zajlott le, ahogy vártam.

– Nem tett meg mindent, hogy rábeszélje – jegyezte meg Apacuka.

Rásandítottam.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy nem viselkedtem őszintén?

– Igen – felelte még a szokásosnál is kifürkészhetetlenebb arckifejezéssel Apacuka, de biztos nem jött neki könnyedén, hogy ezt ki is mondja; sejthetően percek kérdése, és az érzelmi reakciójától lefagy az implantja.

– Igaza van. Csak áltattam magát.

– De miért?! – követelt magyarázatot Apacuka, és a hangjából kicsengő panaszos fohász meghökkentett. Az obin reszketett. – Ezzel megölte a saját lányát, Charles Boutin gyermekét!

– Még nem halt meg, és mi sem. A gyarmat is működik.

– Nem engedhetjük, hogy Zoënak bántódása essen, ugye, tudja? – törte meg némasági fogadalmát Fundaluka. Fel kellett idéznem magamban, valójában ő Apacuka feljebbvalója, nem fordítva.

– Vissza akarnak térni az eredeti tervükhöz, hogy Zoë védelmében mindkettőnket megölnek?

– Reméljük, erre nem kerül sor – mondta Fundaluka.

– Milyen rendkívül homályosan fogalmaz!

– A válaszunk nem adhat félreértésre okot – vette át a szót Apacuka. – Tudja, mi az álláspontunk... hogy mihez kell tartsuk magunkat.

– És hadd emlékeztessem magukat a saját álláspontomra! – feleltem. – Megmondtam maguknak, hogy minden körülmények között óvják, védjék Zoët! Az álláspontom nem változott.

– De jelentősen megnehezítette a dolgunkat – világított rá Apacuka. – Talán lehetetlenné is tette.

– Szerintem nem. A maguknak szánt javaslatom a következő. Hamarosan megjön a hajójuk. Én megígérem önöknek, hogy Zoë felszáll a hajóra, de cserébe meg kell ígérniük, hogy oda viszik, ahova kérem.

– És mégis hová? – érdeklődött Apacuka.

– Azt egy ideig nem árulhatom el.

– Akkor belegyeznünk sem lesz könnyű.

– Márpedig ez van, ezt kell szeretni – tettem pontot az ügy végére. – Ugyanakkor megígérhetem önöknek, nagyobb biztonságban lesz ott, ahová viszik. Tehát: ha beleegyeznek, magam kezeskedem érte, hogy a lányom felszáll a hajóra, ha nem, ki kell találniuk, miképp fogják ezen a bolygón megvédeni, vagy hogyan fognak megölni minket Jane-nel, fél kezükben Zoëval. Ezek a választási lehetőségeik.

Apacuka és Fundaluka összehajoltak, és hosszú percekig tanácskoztak. Ilyen sokáig még nem is láttam őket egymással beszélni.

– Elfogadjuk az ajánlatát – mondta végül Apacuka.

– Jól van. Most már csak Zoët kell rávennem, Jane-ről nem is beszélve.

– Ezek után elárulná nekünk, hová visszük Zoët?

   – Követségbe.

A Kristina Marie alig dokkolt be a Kartúm-állomáson, amikor a gépháza felrobbant. A robbanás a kereskedőhajó tat felé eső negyedét porrá zúzta, és a maradék háromnegyedét egyenesen az űrállomás testébe fúrta, amely behorpadt, majd megrepedt – a repedések mentén kiszökött a levegő és a személyzet egy része. A találati zónát azonnal légmentesen záró válaszfalak izolálták, ezeket azonban a légnyomást és legénységet egyaránt eresztő Kristina Marie nekitoluló tehetetlenségi tömege kiszakította a helyükből. Mire a hajó megállt, a robbanás és az ütközés egyrészt tönkretette a Kartúm-állomást, másrészt az állomáson lévő ötszázhatvanhat ember és hat fő kivételével a Kristina Marie teljes legénységének a halálát okozta. A túlélők közül ketten rövidesen belehaltak sérüléseikbe.

    A Kristina Marie felrobbanása nem csak a hajót és a Kartúm-állomás nagyját semmisítette meg – erre az időre esett a kartúmi ártánygyümölcs aratása. Ez az őshonos ételkülönlegesség Kartúm egyik fő exportcikke. Az ártánygyümölcs érés után nem sokkal megromlik (nevét arról kapta, hogy a kartúmi telepesek a túlérett gyümölcsöt a disznóikkal etették fel, mert egyedül az állatok képesek rothadtan megenni), így hát Kartúmnak mélyen a zsebébe kellett nyúlnia, hogy az érésétől számítva néhány napon belül leszüretelhesse és exportálhassa a termést. A Kristina Marie egyike volt a Kartúm fölött keringő száz GYSZ– kereskedőhajónak, amelyek gyümölcsszállítmányukat várták.

A Kartúm-állomás megrongálódásával megbénult az ártánygyümölcs bejáratott és hatékony logisztikai rendszere. A hajók siklóikat küldték le a Kamimra, hogy minél több láda gyümölcsöt rakodhassanak be, de ez a bolygófelszínen vitákhoz vezetett. A fő kérdés az lett, vajon melyik ártánygyümölcs-termelőnek van elsőbbsége az eladáskor, és melyik kereskedőhajó rakodja be az áruját először. A gyümölcsöt ki kellett pakolni a konténerekből, át a siklókba; a feladathoz szükséges rakodómunkás negyede alig volt. Az ártánygyümölcs java része a konténerekben töttyedt meg, ami Kartúm gazdaságában mély válságot idézett elő, és ezt hosszú távon csak súlyosbította, hogy az exportcikkek útjáról gondoskodó űrállomásukat is helyre kellett hozniuk, valamint további támadások ellen is meg kellett erősíteni a gyarmat védelmét.

Mielőtt a Kristina Marie bedokkolhatott volna a Kartúm-állomásra, átesett a mindenkire nézvést kötelező biztonsági ellenőrzésen, melynek során megadta azonosító jelét, teherjegyzékét és útnaplóját. A dokumentumokból kiderült, hogy két megállóval ezelőtt a Kristina Marie a Quiin üzletelt, amely a quiknek adott otthont, a Gyarmati Szövetség elenyésző létszámú szövetségesei egyikének. Ott egy ylani nyilvántartásba vett hajó mellé állt be, akik viszont a Konklávé tagjai voltak. A tűzszerészeti vizsgálat minden kétséget kizáróan megállapította, hogy a robbanást szándékosan hajtották végre, és nem a hajtómű magjának meghibásodása okozta. A Főnixről azt az utasítást kapták az emberi gyarmatok, hogy egyetlen olyan kereskedőhajó se közelíthet meg űrállomást alapos átvilágítás és átkutatás nélkül, amely egy éven belül idegen világon járt. Kereskedőhajók százai vesztegeltek az űrben rakományostul, legénységeik pedig karanténba zárva várták, a szó eredeti, velencei értelmében, egy másfajta pestisjárvány elfojtását.

A Kristina Marie-ba behatoltak, és a szabotázsakció végeztével útnak indították oda, ahol felrobbantása a legnagyobb pusztítást vihette végbe, nem csak a halottak számát tekintve, de a Gyarmati Szövetség gazdaságában is. Fényes siker koronázta művüket.

Roanoke Tanácsában nem vette ki magát jól a hír, hogy Zoëval küldtem üzenetet Gau Tábornoknak

– Beszélnünk kéne magával, látjuk, van egy kis gondja a hazaárulással – hozta szóba Manfred Trujillo.

– Nincs is gondom a hazaárulással, bármikor ellen tudok állni a kísértésnek.

Körülnéztem az asztalnál ülőkön. A poén rosszul sült el.

– Az isten verje meg, Perry! – fortyogott Lee Chen. Ilyen dühösnek még sosem láttam. – A Konklávé meg akar minket ölni, erre a vezérével levelezik?!

– És a lányával üzenget neki – kapcsolódott be Marie Black. Hangjába undor vegyült. – A tulajdon, egy szem gyermekét az ellenség kezére játszotta!

Rápillantottam Jane-re és Savitrira. Mind a ketten biccentettek egyet. Tudtuk, ez elő fog kerülni, és jó előre megvitattuk, hogyan válaszoljunk rá, ha eljön az ideje.

– Nem ez történt – feleltem. – Ellenségben nem szenvedünk hiányt, de Gau tábornok nem tartozik közéjük. – Elmeséltem, mit beszéltem Szilard tábornokkal a különleges Erőktől, illetve hogy értesített a Gau elleni merénylet tervéről. – Gau megígérte nekünk, nem fogja megtámadni a Roanoke-ot. Ha meghal, senki sem állhat közénk és gyilkosaink közé.

– Most sem áll senki közöttünk – mondta Lee Chen –, vagy elkerülte volna a figyelmét a pár héttel ezelőtt minket ért támadás?

– Nem kerülte el a figyelmemet, és úgy vélem, sokkal rosszabb is lehetett volna, ha Gaunak legalább egy mákszemnyi hatalma nem lenne a konklávé fölött. Ha tudomást szerzett a merényletkísérletről, felhasználhatja az információt hatalma megszilárdításához, és akkor biztonságban leszünk. Vagyis nagyobb biztonságban, mint most. Úgy döntöttem, megéri kockáztatnom és értesítenem.

– Ezt nem bocsátotta szavazásra – feddett meg Marta Piro.

– Nem kötelezett rá semmi. Még mindig én vagyok a gyarmat kormányzója, és Jane-nel együtt úgy döntöttünk, ez a legjobb megoldás. Meg különben is, nem mintha maguk rábólintottak volna.

       – De ez hazaárulás! – ismételte meg Trujillo. – Ezúttal istenigazából, John! Ez több annál, mint amikor huncutul megkérted a tábornokot, nehogy idehozza a flottáját. A Konklávé belpolitikájába ártod bele magad. A Gyarmati Szövetség semmi szín alatt nem fogja neked megengedni, a vizsgálóbizottsági kihallgatásod után meg pláne nem.

– Vállalom a felelősséget a tetteimért.

– Nos, hát, sajnos úgy áll a dolog, hogy ez rajtunk fog csattanni – mondta Marie Black –, hacsak maga szerint a Gyarmati Szövetség nem abban a hiszemben értékeli a tetteit, hogy mindezt egyes-egyedül ötölte ki.

Végigmértem Marie Blacket.

– Pusztán a kíváncsiság kedvéért, Marie, mit gondol, mit fog tenni a GYSZ? Ideküldi a GYV katonáit, és letartóztat kettőnket? Személy szerint én belemennék, akkor legalább lenne haderő a gyarmaton, ha megtámadnak minket. Az egyetlen alternatíva az volna, hogy pácban hagynak minket, és tudja, idáig is pont ez történt.

Körbenéztem a többieken.

– Azt hiszem, újra fel kell hívnom a figyelmüket a szembeszökő tényre, amelyet hajlamosak vagyunk elfeledni: végleg, teljesen és menthetetlenül magunkra maradtunk. A Gyarmati Szövetség csupán a halálunkból profitálna, amellyel feltüzelheti a fennmaradt gyarmatokat, hogy saját állampolgáraik és államkincstáruk feláldozásával csatlakozzanak a küzdelemhez. Én nem bánom, ha az egész Gyarmati Szövetség jelképet lát bennem, de nem akarok meghalni ezért a kiváltságért, és azt akarom, hogy senki másnak se kelljen közülünk meghalnia érte.

Trujillo Jane felé fordította tekintetét.

– Es ezzel maga is egyetért? – kérdezte tőle hűvösebben.

– John az értesüléseit az egykori parancsnokomtól szerezte – mondta Jane –, akivel személyes elszámolnivalóim vannak. Nincs kétségem afelől, hogy az információk helytállóak.

– De vajon mögöttes szándékai vannak-e?

– Hát persze hogy vannak! Meg akarja akadályozni, hogy a világegyetem többi faja úgy taposson el minket, mint a kibaszott csótányokat. Azt hittem, ezt elég világosan elmagyaráztuk.

Erre Trujillo is megtorpant kissé.

– Mármint, azt akartam kérdezni, van-e olyan mögöttes szándéka, amiről nem tudhatunk? – nyögte ki végül.

– Erős kételyeim vannak – válaszolt Jane. – A Különleges Erőknél általában nem szoktak kertelni. Ha szükséges, tudunk alakoskodni, de alapesetben szemtől szembe megmondjuk, amit gondolunk.

– Akkor ő az első – mondtam. – Mert a Gyarmati Szövetség egy percig se tárgyalt velünk őszintén.

– Mert nem volt választásuk – állt ki mellettük Lee Chen.

– Ne jöjjön nekem ezzel! Túl sokat láttunk már ahhoz, hogy gondolkodás nélkül bevegyük. Tényleg belátom, a GYSZ vérre menő játékot játszott a Konklávéval, és nem törődött azzal, hogy nekünk, a bábjaiknak elmondják, mik a szabályok. De most a GYSZ új játékba kezdett, és a taktikájuk arra épül, hogy levesznek minket a tábláról.

– Ezt nem tudhatjuk biztosan – óvatoskodott Marta Piro.

– Napnál világosabb, hogy védtelenek vagyunk – szólt bele Trujillo –, és tudjuk, hol kell sorba állni a hadosztályokért. Függetlenül attól, milyen indokok vezérlik, Johnnak igaza van. Sarokba szorítottak minket.

– Azt azért mégis szeretném tudni, hogyan bír együtt élni a gondolattal, hogy a lányát küldte Gau tábornokkal tárgyalni – firtatta Marie Black.

– Logikus lépés volt – válaszolta Jane.

– Nem látom benne a logikát – értetlenkedett Black.

– Zoë obinokkal utazik együtt – fejtette ki Jane. – Fajuk nem visel hadat a Konklávé ellen. A Gyarmati Szövetség hajóival szemben az obinok bebocsáttatást fognak nyerni Gau tábornokhoz.

– A GYSZ hajóival akkor se mennénk sokra, ha egyáltalán le tudnánk akasztani egyet, de nem tudunk – tettem hozzá.

– Egyikünk se hagyhatja el a gyarmatot úgy, hogy ne érezze meg a hiányát a Gyarmati Szövetség és a telepeseink közössége – mondta Jane. – Zoët ezzel ellentétben különleges kapcsolat fűzi az obinokhoz. A Gyarmati Szövetség számolt azzal, hogy a lányunk az obinok unszolására elmegy innen.

       – Van más előnye is a döntésünknek – folytattam a gondolatmenetet. A fejek felém fordultak. – Ha kettőnk közül indult volna útnak valamelyikünk, Gau nem feltétlenül tartaná az üzenetünket hitelesnek vagy őszintének. Eddig is áldozták már fel magukat gyarmati kormányzók. Gau számára Zoë nem csupán üzenet.

– Hanem túsz is – találta ki Trujillo.

– Igen.

– Veszélyes játékot játszanak – csóválta a fejét Trujillo.

– Ez nem játék. Hallatnunk kell a hangunkat, és a kockázatot jól megfontoltuk. Az obinok Zoë mellett lesznek. Kötve hiszem, hogy tétlenül tűrnék, ha Gau valami ostobaságra vetemedne.

– Azért így is az életével játszanak – mondta Black –, pedig még csak gyerek.

– Ha velünk maradt volna, ugyanaz a sors várt volna rá, mint ránk – vágott vissza Jane. – Most, hogy elment, az élete biztonságban van, és nekünk is segíthet életben maradnunk. Helyesen cselekedtünk.

Marie Black válaszra nyitotta száját.

– Jól gondolja meg, mit akar mondani a lányomról! – figyelmeztette Jane.

Black fogai összekoccantak, ahogy becsukta a száját.

– A megkérdezésünk nélkül intézkedtek – rótta fel Lol Gerber –, most mégis elmondják nekünk, mi történt. Szeretném tudni, miért.

– Azért küldtük Zoët, mert szerintünk ilyen eszközökhöz kellett folyamodnunk – válaszoltam neki. – Ez a mi döntésünk volt. Igaza volt Mariénak: mindenkit érintenek a cselekedeteink következményei. El kellett tehát mondanunk. Marie szavaiból kiindulva bizalmi válság van kialakulóban. Pillanatnyilag olyan vezetőkre van szüksége a gyarmatnak, akikben mindenki megbízik. Elmondtuk, mit tettünk, és hogy miért. A cselekedeteink egyik következménye, hogy most szavazniuk kell, szívesen látnak-e még minket a továbbiakban is ezen a poszton.

– A Gyarmati Szövetség nem fogadna el újabb kormányzót – mondta Marta Piro.

– Szerintem ez attól függ, hogy mit mondanak az otthoniaknak. Ha a tudomásukra hozzák, hogy összeszűrtük a levet az ellenséggel, ők is sürgetni fogják a személycserét.

– Szóval arra kérnek minket, arról is szavazzunk, hogy átadjuk-e magukat a Gyarmati Szövetségnek – akarta tudni Trujillo.

– Arra kérünk mindenkit, cselekedjen a legjobb belátása szerint, ahogy mi tettük – válaszoltam, majd felálltunk, és kiléptünk az irodámból Roanoke napfényes ege alá.

– Mit gondolsz, meddig fog tartani? – kértem ki Jane véleményét.

– Nem soká. Marie Black gondoskodni fog róla.

– Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy megköszönjem, amiért nem ölted meg! A bizalmi szavazásnál nem lett volna piros pont.

– Pedig meg akartam ölni, csak nem azért, mert tévedett. Igaza van. Kockára tesszük Zoë életét, pedig még gyerek.

A feleségemhez léptem.

– Majdnem annyi idős, mint te – simogattam a karját.

Jane elhúzódott.

– Az nem ugyanaz, és ezt te is tudod.

– Tényleg nem – láttam be –, de Zoë elég érett ahhoz, hogy tudja, mit csinál. Ő is elveszítette egyszer a családját, akárcsak te vagy én, és tudja, hogy még többet veszíthet. Ő választotta ezt az utat. Maga dönthetett a sorsáról.

– De nem volt igazából választása. Kiálltunk elé, és megmondtuk neki, vagy a saját életét teszi kockára, vagy rajta kívül mindenkiét, többek közt a miénket is. Ne mondd nekem, hogy ez igazságos!

– Nem az, de ezek a lehetőségeink vannak, nem mondhattunk mást.

– Utálom ezt a kibaszott világegyetemet! – fakadt ki Jane. – Rühellem a Gyarmati Szövetséget! Ki nem állhatom a Konklávét! A pokolba kívánom a kolóniát! Az egészet úgy gyűlölöm, ahogy van!

– És engem?

– Ne most kérdezd!

Ültünk és vártunk.

Fél órával később Savitri kivörösödött szemmel lépett ki a kormányzói hivatalból.

– Hát, van egy jó meg egy rossz hírem – fogott bele. – A jó, hogy tíz napotok van, amíg a GYSZ-nek elmondják, hogy Gau tábornokkal tárgyaltál. Ezt Trujillónak köszönheted.

– Idáig nem rossz.

– Ja. A rossz hír, hogy menesztettek. Mindkettőtöket. Egyhangú szavazattal. Én csak a gyarmati titkár vagyok, nem szavazhattam. Sajnálom.

– Kié a poszt? – kérdezett rá Jane.

– Trujillóé – mondta Savitri –, természetesen. A szemét dög abban a pillanatban elkezdett megágyazni magának, hogy kiléptetek az ajtón.

– Azért nem olyan rossz ember – nyugtatgattam.

– Tudom – törölte meg a szemét Savitri –, csak szeretném, ha éreznétek, mennyire hiányozni fogtok.

Elmosolyodtam.

– Köszönöm, jólesik.

Megöleltem. Ő is szorosan magához ölelt, aztán kibontakozott a karjaimból.

– Mi lesz most? – kérdezte.

       – Tíz napunk van. Várunk.

A hajó ismerte Roanoke védelmi rendszerét (pontosabban azt, hogy milyen kezdetleges), ezért a bolygó másik oldalán jelent meg az égen, ahol a gyarmat egy szál katonai műholdja nem észlelhette. Finoman hatolt be a légkörbe, hogy elkerülje az ezzel járó súrlódási hőt és a felhajtást, majd a földgolyó hosszúsági fokait lassan átszelve közeledett a gyarmathoz. Mielőtt még beért volna a katonai műhold látótávolságába, ahol a hajtóművekben keletkezett hő elárulta volna a jelenlétét, levette a gyújtást, és megkezdte lassú siklását a kolónia irányába kis tömegét megtartó, elektromosan generált, széles fesztávú, de leheletvékony szárnyain. A hajó hangtalanul suhant célpontja felé. Felénk.

Pont akkor pillantottuk meg, amikor hosszú siklásának a végére ért, és lekapcsolta a szárnyat, átállva manőverező sugárhajtásra és az antigrav-erőterekre. A hirtelen előtörő hő és energiakibocsátást a műhold is érzékelte, majd azonnal figyelmeztetett minket, de túl későn, mert mire jelzett, a hajó már a leszálláshoz készülődött. A műhold villámgyorsan kiküldte a telemetriai adatokat a sugárvető tornyoknak, és beizzította sugárfegyvereit, amelyek addigra ismét csurig feltöltődtek.

Jane, aki a gyarmat védelméért továbbra is felelt, kiadta az utasítást, hogy álljanak le. A hajó a kolónia határain belülre jutott, még ha nem is Croatoan falain belülre, és amennyiben a műhold mégis kiadta volna a tűzparancsot, a gyarmat látta volna kárát. Ugyanígy a sugárvető tornyokat is lekapcsolta, mert többet ártanának a kolóniának, mint a hajó.

A jármű földet ért; Jane-nel és Trujillóval hármasban kisétáltunk elé. Sétánk közben a hajó egyik zsilipkapuja félrecsúszott. Az utas futásnak eredt, futtában Jane-hez kiabált, aki felkészült a találkozásra. Mint kiderült, semmit nem ért, mert ő is, Zoë is a földre hemperedtek. Odamentem, hogy kárörvendve nevethessek rajtuk egyet, mire Jane megragadta a bokámat, és berántott a rakásba. Trujillo tisztes távolból szemlélt minket, nehogy belekeveredjen az örömbirkózásba.

– Jó soká elvoltál! – mondtam Zoënak, miután feltápászkodunk. – Ha még másfél napot késel, anyuval mehettünk volna a Főnixre a hazaárulási perünkre.

– Halványlila gőzöm sincs, miről beszélsz, csak örülök, hogy látlak.

Újra magához ölelt.

– Zoë – állt neki kikérdezni Jane –, láttad Gau tábornokot?

– Mi az, hogy láttam! Ott voltunk a merényletkísérletnél.

– Micsodaaa?! – kiáltottunk fel egyszerre Jane-nel.

Zoë békéltetőleg felemelte a kezét.

– Túléltem, ahogy látjátok.

Jane-re néztem.

– Menten behugyozok!

– Jól vagyok – mondta Zoë. – Annyira nem is volt nagy szám.

– Hallod, kamasz létedre eléggé közönyösen reagálsz rá.

Zoë elmosolyodott a megjegyzésemre. Újra megöleltem, ha lehet, még szorosabban.

– És a tábornok? – folytatta Jane.

– Ő is jól van. Simán túlélte, és tökre fel is dühödött. Most azt csinálja, hogy maga elé rendeli a többieket. Hűségesküt követel tőlük.

– Esküt tesznek neki? – álmélkodtam. – Ez nem vall rá. Nekem azt mondta, hogy a Konklávé nem egy birodalom. Ha hűségesküt követel, az olyan, mintha a császárukká szeretne válni.

– A legbizalmasabb tanácsadói akarták megölni – jegyezte meg Zoë. – Jól jönne neki egy kis hűség.

– Ez igaz.

– De ezzel nincs vége. Emiatt jöttem vissza. Még mindig van egy-két bolygó, amelyik ellene van. Valami Eser nevű arc a főnökük. Nerbros Eser. Gau tábornok azt mondta, ők támadták meg a Gyarmati Szövetséget.

– Bizony – erősítettem meg Gau szavát, és eszembe jutott, mit mondott Szilard tábornok Eserről.

– Gau tábornok üzent nektek valamit – említette meg mellékesen Zoë. – Azt, hogy jön Eser. Nemsokára itt is lesz. El akarja foglalni a Roanoke-ot, mivel a tábornok nem tudta. Gau azt mondta, ha sikerül neki, nagyot nyer megmutathatja vele, hogy ő a rátermettebb vezető kettejük közül.

– Na, már csak ez kellett! Mindenki a Roanoke-ot használja fel saját kisded játékaihoz. Miért pont ez a seggfej lenne kivétel?

– Ha ez az Eser szorongatja minden oldalról a Gyarmati Szövetséget, akkor egyet fúj, és végünk – szólt közbe Trujillo. Még mindig vonakodott közelebb jönni a kupaktanácsunkhoz.

– A tábornok úgy hallotta, hogy Eser nem az űrből fog nekünk rontani – tolmácsolta Gau szavait Zoë. – Le akar szállni, és rendes katonákkal akarja elfoglalni a Roanoke-ot. Azt is mondta még, hogy nem jön túlerővel, hanem kábé az ellenkezőjét fogja csinálni annak, amit Gau. Eser a nagyvilágnak akar üzenni a győzelmével. A tábornok egy nagy rakat dokumentummal ellátott, azokban több információ is van még.

– Vagyis egy kisebb egységgel jön készítettem fel magam lélekben.

Zoë bólintott.

      – Hacsak nem a szűk baráti társaságával érkezik, elég nagy bajban vagyunk – fűzte hozzá Trujillo, és felénk bólintott. Csak ketten kaptatok igazi katonai kiképzést. A szárazföldi biztonsági berendezéseinkkel együtt sem fogjuk sokáig húzni egy tisztességes katonai alakulat ellen.

Jane elő akart volna hozakodni egy javaslattal, de Zoë megelőzte.

– Erről már gondoskodtam.

Trujillo megpróbálta visszatartani kaján vigyorát.

– Nocsak, nocsak!

Zoë erre komoly képet vágott.

– Trujillo úr, tetszik tudni, a lánya a legeslegjobb barátom az egész világon – mondta. – Nem akarom, hogy meghaljon. Nem akarom azt sem, hogy maga meghaljon. Szerencsére olyan helyzetbe kerültem, ahol tudok segíteni. Legyen kedves, ne gúnyolódjon rajtam!

Trujillo meglepődött, de összekapta magát.

– Bocsánat, Zoë! Nem akartam tiszteletlen lenni veled, csak nem gondoltam volna, hogy előállsz egy saját tervvel.

– Én se – tettem hozzá.

– Emlékszel még rá, papa, hogy régebben mennyit panaszkodtam, amiért egy egész idegen faj istenít engem, de arra sem képesek, hogy megírják helyettem a leckét? – kérdezte Zoë.

– Rémlik.

– Hát, amíg vendégségben voltam, arra gondoltam, kiderítem, mire is jók igazából.

– Még mindig nem értem, mire akarsz kilyukadni.

Zoë megfogta a kezemet, aztán a másikat Jane felé nyújtotta.

– Gyertek! – hívott minket.– Apacuka és Fundaluka még a hajóban vannak. A kedvemért odabenn vigyáznak valamire. Hadd mutassam meg nektek!

– Mi az? – kérdezte Jane.

– Meglepetés. De szerintem tetszeni fog nektek.

TIZENNÉGY

Jane ébresztésképpen kilökött az ágyamból.

– Mi a franc van? – kérdeztem félálomban a padlón heverve.

– A műholdjel eltűnt – tájékoztatott. Jane már korábban felkelhetett. A ruhásszekrényből előkapott egy nagy teljesítményű távcsövet, és kiment. Hamar feleszméltem, és utánamentem.

– Mit látsz?

– A műhold is eltűnt – mondta. – Egy hajó áll nem messze onnan, ahol a műholdnak kéne lennie.

– Ez az Eser alak nem finomkodik.

– Azt hiszi, nem is kell neki. Meg egyébként se felelne meg a céljainak.

– Felkészültünk?

       – Nem számít – mondta Jane, és leeresztette a távcsövet, hogy a szemembe nézzen. – Itt az idő.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy Zoë visszatérte után megüzentük a Gyarmatügyi Minisztériumnak, hogy értesüléseink szerint rövidesen támadás fog érni minket, és a védekezéshez gyakorlatilag nulla felszerelésünk van. Könyörögtünk, adjanak nekünk valami segítséget. Ehelyett Rybicki tábornokot kaptuk meg látogatóba.

– Önöknek aztán elgurulhatott a gyógyszerük – fogott bele teketóriázás nélkül Rybicki, amikor belépett a kormányzói hivatalba. – Kezdem megbánni, hogy magukat javasoltam vezetőnek.

– Már nem mi vezetjük a gyarmatot – mutattam Manfred Trujillóra, aki a régi asztalom mögött ült. Ő az új ember.

Ez megtörte Rybicki lendületét; Trujillóra nézett. Magának nincs rá felhatalmazása, hogy a gyarmatot vezesse.

– A telepeseknek erről más a véleményük.

– Ők nem szólhatnak bele.

– Erről is más a véleményük.

– Akkor nekik is elgurult a dilibogyójuk, mint maguknak – mordult rá Rybicki, és visszafordult felénk. – Mi az ördög folyik itt?

– Azt hittük, a Gyarmatügyi Minisztériumnak küldött üzenetünkben elég világosan fogalmaztunk – mondtam. – Jó okunk van feltételezni, hogy támadás készülődik ellenünk, és a támadóink ki akarnak minket irtani. Védelemre van szükségünk, különben meghalunk.

– Az üzenetet kódolatlanul küldték el. Bárki elolvashatta volna.

– Titkosítottuk. Katonai rejtjelezéssel.

– Olyan kulccsal, amit feltörtek – ripakodott ránk Rybicki. – Évekkel ezelőtt. – Jane-re szegezte a tekintetét. – Ha valakinek, magának tudnia kellett volna, Sagan. Ön a felelős ennek a gyarmatnak a biztonságáért, tudja, melyik titkosítást kell alkalmaznia.

Jane egy szóval sem felelt.

– Ezek szerint most már mindenki tudja, akit érdekel, hogy védtelenek vagyunk? – akartam tisztázni.

– Szerintem ennyi erővel akár szalonnát is ragaszthattak volna a homlokukra, és besétálhattak volna egy oroszlánbarlangba.

– Akkor annál inkább a védelmünkre kéne sietnie a Gyarmati Szövetségnek – kontrázott Trujillo.

Rybicki visszapillantott Trujillóra.

– Egy szóval se mondok többet, amíg ő is itt van – jelentette ki. – Nem érdekel, miféle belső egyezséget kötöttek, a tényállás az, hogy a maguk keresztje ez a gyarmat, nem az övé. Komoly dolgokról lesz szó, és bizalmas témákat érintünk. Ő nem tudhat róluk.

– Pedig ő a gyarmat kormányzója – szóltam.

– Nem érdekel, felőlem sziámi királlyá is koronázhatják – söpörte le Rybicki. – Mennie kell.

– Te döntesz, Manfred – mondtam neki.

      – Megyek én, ha kell – állt föl Trujillo. – De egyvalamit véssen az eszébe, Rybicki tábornok! Itt mi mindannyian tudjuk, hogy a Gyarmati Szövetség kihasznált minket, hogy a sorsunkkal és az életünkkel játszott. A sajátunkkal és a családunk, a gyerekeink életével is. Ha most nem véd meg minket a GYSZ, akkor mindenki tudni fogja, hogy kik voltak a valódi gyilkosaink. Nem valami idegen faj, és nem a Konklávé, hanem egyes-egyedül a Gyarmati Szövetség.

– Szép beszédet vágott ki, Trujillo. Ettől még nem lesz igaza.

– Tábornok úr, pillanatnyilag nem magát tartom illetékesnek ebben a kérdésben – szúrt még egyet oda Trujillo, azzal biccentett kettőnk felé, és még azelőtt lelépett, hogy a tábornok visszavághatott volna.

– Mindent elmondunk neki, amit hallani fogunk – tudattam Rybickivel Trujillo távozását követően.

– Akkor nemcsak alkalmatlan, hanem hazaáruló is lesz – felelte az asztalnál ülő Rybicki. – Nem tudom, mit forgatnak a fejükben, de bármi is legyen, kész őrültség. Maga – nézett fel Jane-re –, maga tudta, hogy a titkosítási algoritmusunkat feltörték. Tisztában volt azzal, hogy világgá kürtölte a védtelenségüket. El se bírom képzelni, miért csinálhatta.

– Jó okom van rá – felelte Jane.

– Rendben. Hallgatom.

– Nem árulom el.

– Tessék?

– Azt mondtam, nem árulom el. Nem bízom magában.

– Ez aztán kolosszális! – háborodott fel Rybicki. – Egy bazi nagy céltáblát akasztott a gyarmatára, és még én vagyok megbízhatatlan?!

– A Gyarmati Szövetség is többször manipulálta a Roanoke-ot a saját céljai érdekében, amiről gondosan elfelejtettek minket tájékoztatni – mondtam. – Kölcsönkenyér visszajár.

– A hétszentségit neki! – borult ki Rybicki. – Rég kinőttünk már a dedós korból. A telepesei életével játszik!

– És ez miben is különbözik a Gyarmati Szövetség stratégiájától?

– Abban, hogy önök nem dönthetnek erről. Nincs hozzá joguk.

       – Mert a Gyarmati Szövetségnek van? Joga van ahhoz, hogy a telepeseket az ellenséges haderő útjába tolja? Ezek nem katonák, tábornok, hanem civilek Egyesek vallási alapon pacifisták. Maga intézkedett így. A Gyarmati Szövetség dönthetett úgy, hogy kiteszi őket ennek a veszélynek, de az halálbiztos, hogy nem volt meg hozzá a joga.

– Hallott már valaha Coventryről? – terelte másra a szót Rybicki.

– Az angol városról?

Rybicki bólintott.

– A második világháborúban a brit hírszerzés arról értesült, hogy ellenségeik le fogják bombázni a várost. Azt is tudták, mikor. De ha kiürítették volna a várost, azzal kiderült volna, hogy feltörték a németek titkosítását, és a továbbiakban nem tudtak volna betekintést nyerni a terveikbe. Nagy-Britannia érdekeit figyelembe véve szabad utat engedtek a bombázásnak.

– Azt akarja sugallni, hogy a Roanoke a Gyarmati Szövetség Coventryje? – tudakolta Jane.

– Azt akarom sugallni, hogy az ellenségünk elszánt, és holtan szeretne látni minket. Azt, hogy az emberek érdekeit kell szem előtt tartanunk. Az egész emberiségét.

– Ez magában foglalja azt a feltevést, hogy a Gyarmati Szövetség tényleg ezt is csinálja.

– Az őszinteség kedvéért lássuk be, az emberiségnek még mindig jobb szerepet szántak, mint bárki másnak.

      – Ön szerint azonban a GYSZ tervei is hagynak maguk után kívánnivalót – jegyezte meg Jane.

– Én nem mondtam ilyet.

– De gondolni gondolja.

– Magának fogalma sincs, mit gondolok.

– Pontosan tudom, hogy mire gondol. Azért jött, hogy megüzenje, a Gyarmati Szövetségnek se hajói, se katonái nincsenek a számunkra, pedig tudja, hogy valójában vannak, de ön szerint fölösleges vagy másodlagos feladatokat látnak el. Tudom, hogy ezt hihetően kell elkendőznie előlünk, ezért érkezett személyesen, hogy hihetőbb legyen a hazugság. És azt is tudom, felfordul a gyomra, amiért erre kényszerítik, és még jobban undorítja, hogy belement.

Rybicki tátott szájjal bámulta Jane-t. Én nemkülönben.

– Maga szerint a Gyarmati Szövetség ostobán cselekszik, amikor feláldozza a Roanoke-ot. Tudom, hogy értesült a tervekről, amelyek azzal számolnak, hogy a halálunkat fel lehet használni a gyarmatok mozgósítására. Ön szerint a kolóniák népességének besorozása még védtelenebbé teszi a gyarmatokat, mivel ezek után a Konklávé a civil lakosságot is bombázni fogja abban a hiszemben, hogy ezzel a lehetséges katonák számát tizedelheti meg. Maga szerint ez a Gyarmati Szövetség végjátéka, és azt hiszi, veszíteni fog. Tudom, hogy félt minket Johnnal, félti a gyarmatot és saját magát is. Az egész emberiséget. És tudom, hogy ön szerint nincs erre megoldás.

Rybicki némán ült.

– Úgy látszik, jó sokat tud – bökte ki kisvártatva.

– Eleget. Most viszont az ön szájából is hallani akarjuk.

Rybicki rám nézett, majd vissza Jane-re, aztán magába roskadt.

– Mit mondhatnék még, amit nem tud? A Gyarmati Szövetség semmire se hajlandó. Kérleltem őket, adjanak valamit, mindegy, mit – vetett Jane-re egy lopott pillantást, hátha igazolja a szavait, de ő csak szenvtelenül meredt rá –, mégis úgy döntöttek, inkább a fejlettebb gyarmatokon tartják a frontot. Az indoklás szerint így nagyobb hasznát látjuk a rendelkezésünkre álló védelmi potenciálnak. Ezzel nem értek egyet, de a stratégiai érv védhető. Nem a Roanoke az egyetlen támogatásra szoruló új kolónia.

– Csak egyedül rólunk tudni, hogy célpontként jelöltek meg minket – szóltam közbe.

– Elő kellett volna állnom egy hihető mesével, hogy miért nem biztosítunk egységeket. Végül azt találtam ki, a törött kódú üzenet elküldésével veszélybe sodorták a hajóinkat és a katonáinkat. Ennek meglett volna az az előnye, hogy még igazam is lehet – ekkor szúrós szemmel nézett Jane-re –, de elsősorban fedősztori volt. Ugyanakkor nem azért jöttem, hogy hihetőbbé tegyem a hazugságot, hanem mert úgy éreztem, tartozom annyival, hogy szemtől szembe mondom meg maguknak.

– Nem tudom, miként viszonyuljak ahhoz, hogy szemelvesen szívesebben hazudik nekünk, mint kényelmes távolból – meditáltam.

Rybicki fanyar mosollyal jutalmazott.

       – A következmények ismeretében már látom, hogy nem tartozott a legjobb döntéseim közé. Jane-hez fordult. – Ettől még szeretném tudni, miként derített ki ennyi mindent.

– Megvannak a magam forrásai – válaszolt a feleségem. – Ön viszont elmondta, amit hallani akartunk. A Gyarmati Szövetség levette rólunk a kezét.

– Nem az én döntésem volt. Szerintem nem helyes.

– Tudom, de ez most már nem számít.

Rybicki tőlem remélt némi együttérzést. Nem kapta meg.

– Mi a tervük? – vont kérdőre minket.

– Nem köthetjük a maga orrára – mondta Jane.

– Mert nem bíznak meg bennem – fejezte be Rybicki.

– Mert mások is kideríthetik a terveinket ugyanonnan, ahonnan megtudtam, mi a véleménye. Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak.

– De valamit forgatnak a fejükben – erősködött Rybicki. – Egy feltört kóddal üzentek. Másnak is tudtára akarták hozni a tartalmát. Valakit ide akarnak csalogatni.

– Itt az ideje a búcsúnak, tábornok.

Rybicki csak pislogott; nem volt hozzászokva, hogy mások szabják meg, mikor kell vennie a kalapját. Felkelt, és az ajtóhoz ment, ahonnét visszafordult.

– Akármire is szánták el magukat, remélem, összejön. Nem tudom, mi lesz, ha sikerül megmenteniük a gyarmatot, de az biztos, hogy jobban járunk majd.

Azzal távozott.

Jane-hez fordultam.

– Mondd, hogy csináltad? Hogy szerezted meg ezeket az információkat? Idáig nem szóltál, hogy ez is megy neked.

– Mert korábban nem ment – érintette meg ujjával a homlokát. – Szilard tábornok azt üzente, a parancsoki funkciók teljes skáláját engedélyezte. A Különleges Erőknél például az egyik ilyen képesség, hogy olvashatok mások gondolataiban.

– Tessék?

       – Gondolj csak bele! Ha van egy AgyGéped, a szerkezet megtanul olvasni a gondolataidban. Így működik. A gondolatolvasás csak szoftver kérdése. A Különlegesek tábornokai olvasnak a katonáik elméjében, bár Szilard azt állítja, ez az esetek többségében nem igazán hasznos, mert az emberek hülyeségeken szoktak agyalni. Most mégis jó szolgálatot tett.

– Magyarán mindenkinek lehet olvasni a gondolataiban, akinek van AgyGépe?

Jane bólintott.

– Így már tudod, miért nem mehettem veled a Főnix-állomásra. Nem akartam kiadni magunkat.

Az ajtóra mutattam, amelyen az előbb lépett ki Rybicki.

– Ő ezek szerint mégis kiderítette.

– Nem, fogalma sincs arról, hogy feljavítottak. Még mindig azt latolgatja, ki szivárogtathatta ki az infót a vezérkarból, és hogyan juthatott el hozzám.

– Most is olvasol a gondolataiban?

– Amióta földet ért, és addig folytatom, amíg el nem megy.

– Most mire gondol?

– Továbbra is azon csodálkozik, miképp jöhettem rá ennyi mindenre. És ránk is gondol. Reméli, hogy sikerrel járunk. Ebben nem hazudott.

– De hisz is a győzelmünkben?

       – Még jó, hogy nem.

A sugárvető tornyok egymás után vették célba és lőtték le a feléjük süvítő rakétákat, de túl sok volt belőlük; a tornyok hatalmas robbanások kíséretében lettek az enyészeté, a detonáció ereje a szélrózsa minden irányába szétterítette a törmeléket a tornyoknak otthont adó mezőkön, nem messze Croatoantól.

– Üzenet érkezik – mondta Jane nekem és Trujillónak. – Azt a parancsot kaptuk, hogy szüntessük be a tüzet, és készüljünk fel a leszállásukra. – Elhallgatott, majd folytatta. – Amennyiben továbbra is ellenállást tanúsítunk, szőnyegbombázással teszik a földdel egyenlővé a gyarmatot. Visszaigazolást várnak tőlem. Ha egy percen belül nem válaszolunk, ellenállásnak minősítik, és a bombatámadás kezdetét veszi.

– Szerinted mi legyen? – kérdeztem Jane-től.

– Szerintem ennél jobban már nem készülhetünk fel.

– Manfred?

– Készen állunk, és imádkozom, hogy működjön.

– Kranjic? Beata? – fordultam a talpig újságíró-felszerelésben feszítő riporterpáros felé. Beata bólintott, Kranjic meg a hüvelykujjával mutatta, hogy minden rendben.

– Mondd meg nekik, hogy megkaptuk az üzenetüket, és beszüntetjük a tüzet! – utasítottam Jane-t. – Szívesen várjuk őket, szeretnénk megbeszélni a fegyverletétel feltételeit.

– Kész – felelte egy perccel később Jane.

Savitrira néztem, aki Beata mellett állt.

– Rajtad a sor!

– Nagyszerű – lelkendezett érzelemmentes fahangon Savitri.

– Minden rendben lesz – nyugtatgattam.

– Tisztára hányingerem van.

– Attól tartok, a szemetest az irodámban hagytam.

– Akkor a bakancsodra hányok.

– Na, félre a tréfát! Készen állsz a megmérettetésre, Savitri?

Biccentett egyet.

– Készen. Hajrá!

Mindenki a helyére sietett.

Nemsokára megjelent az égbolton egy fényes pont, amely aztán két csapatszállítóra vált szét. A szállítóhajók egy nyúlfarknyi ideig Croatoan fölött lebegtek, mielőtt leszálltak volna a településtől egy kilométerre lévő, parlagon hagyott mezőn, amely eredetileg ugyan be volt vetve, de a korán szárba szökkent vetést inkább beforgattuk a talajba. Számítottunk a csapatszállítókra, és reméltük, ha a kijelölt területet szimpatikusabbá tesszük, egy előre meghatározott leszállóhelyre tudjuk csalogatni őket. Bejött. Elképzeltem, amint Jane arcán zord mosoly villan át. Ő persze óvakodott volna pont azon a megművelt földön leszállni, amelyiken nem nő semmilyen növény, de részben ezért választottuk ezt a módszert. Parancsnokként én is óvatosabban közelítettem volna meg az ellenfelet. Az alapvető stratégiai érzék nagy szerepet fog játszani ennél az ütközetnél – ez volt az első jele annak, milyen küzdelemre számíthatunk.

Fogtam a távcsövemet és belenéztem. A csapatszállítók zsilipkapui kinyíltak, és csak úgy dőltek ki belőlük a katonák. Zömökek, pettyesek és vastag bőrűek voltak – mindannyian arrisiak, akárcsak a hadvezérük. Ebben is különbözött az inváziós hadtest Gau tábornok flottájától. Gau a tisztogatások felelősségén az egész Konklávéval osztozott; Eser a dicsőséget a saját népének tartotta fenn.

A katonák alakzatba fejlődtek – három harminc-harmincöt katonából álló szakaszba. Körülbelül százan lehettek. Esernek szemmel láthatóan nagy mellénye volt. A felsorakozó száz katona azonban igazolta a véres valóságot, ráadásul Eser még a hajóban is tartogatott pár száz embert, arról nem is beszélve, hogy a hajó már a magasból megsemmisíthette volna a kolóniát. Eser tűzereje elsöprő fölényt biztosított neki, akár a földön, akár a levegőből támad. Az arrisi katonák többsége a hadseregükben használatos kincstári rohampuskát hordta a vállán, egy sebes, pontos és gyorsan tüzelő golyóköpködőt. Minden szakaszban két-két katona vállról indítható rakétákkal volt felszerelve – a katonai akció természetének ismeretében inkább a látvány kedvéért, semhogy bevessék. Amennyire meg tudtam ítélni, sugárfegyverek és lángszórók sehol.

Őket követte Eser a díszőrségével. A lény arrisi katonai egyenruhát viselt, szintén nagyzolásból, mert sosem szolgált a hadseregnél, de ha be akarod bizonyítani egy tábornoknak, hogy jobb hadvezér vagy nála, szerintem nem árt az alkalomhoz illő öltözetben megjelenni. Eser végtagjai vastagabbak, a kocsányon lógó szeme alatti szőrpamacsok pedig sötétebbek voltak, mint a katonáinak; öregebb volt, és rosszabb kondiban, mint az alatta szolgálók. De amennyire bármilyen érzelmet is le lehetett olvasni idegen arcáról, meglehetősen önelégültnek látszott. Kiállt a katonái elé, és hevesen mutogatott – úgy tűnt, beszédet intézett hozzájuk.

Mekkora faszfej! Mindössze egy kilométerre állt tőlünk, mozdulatlanul, sík terepen. Ha nálunk lett volna a megfelelő puska, szétlőhettük volna a fejét. Aztán mi is szépen belehaltunk volna, mert a katonái és a hajója pillanatok alatt szénné égetik a gyarmatot, de legalább a pillanatot kiélvezhettük volna.

Az eszmefuttatás így is pusztán elméleti jellegű maradt, hiányzott a megfelelő puskánk, és történjék bármi, Esert életben akartuk hagyni. A halála nem szolgálná az érdekeinkét. Nagy kár.

Mialatt Eser a katonáinak szónokolt, az őrség tagjai éberen figyelték környezetüket, lesték, hátha veszély közeleg. Reméltem, hogy a búvóhelyéről ezt Jane is észrevette; nem mindenki tökéletesen alkalmatlan ezen a kiruccanáson. Azt kívántam, bárcsak megüzenhettem volna neki valahogy, de betartottuk a rádiócsendet – nem akartuk idő előtt elárulni magunkat.

Eser végre befejezte a beszédét, és az egész század elindult a mezőn a Croatoan felé vezető út irányába. Egy raj felfejlődött elővédbe, és ellenséges mozgást kerestek – a többiek alakzatban, de viszonylag fegyelmezetlenül haladtak. Komoly ellenállásra senki se számított.

A Croatoan felé vezető úton se botlottak emberbe. Az egész gyarmat természetesen ébren és éberen várta a betolakodókat, de mindenkit figyelmeztettünk, hogy maradjanak otthonaikban vagy óvóhelyeiken, és ne avatkozzanak bele a Croatoanba érkező katonák dolgába. El akartuk velük játszatni, hogy megfélemlített és megtört telepesek, amilyennek ilyen helyzetben lenniük kéne. Egyeseknek ez nem okozott gondot, másoknak azonban számottevő erőfeszítést jelentett. Az előbbieket szerettük volna biztonságos helyen tudni, az utóbbiakat meg elzárni a katonák elől. A későbbiekben még hasznossá tehetik magukat, ha lesz egyáltalán később.

Biztosra vettem, hogy az előőrs hő– és mozgásérzékelő szenzorokkal pásztázza közvetlen környezetüket, a rajtaütésszerű támadásokat megelőzendő. De csak az ablakaikból éberen kikukucskáló telepeseket látták, amint a sötétbe meredve nézték az elvonuló katonákat. A távcsövemen át figyeltem, hogy néhányan kiálltak a teraszukra, onnan követték tekintetükkel a fegyvereseket. A mennoniták voltak azok – békeszerető emberek, de nem rezelnek be semmitől, az egyszer fix.

Croatoan nem változott sokat: egy római légióstábor modern kori imitációjához hűen még mindig két sor konténer vette körbe a falut. Egykori lakói azóta jórészt átköltöztek saját házaikba, vagy tanyájukra, de pár ember még kitartott mellette, többek közt a mi családunk is, csak a sátrak helyén ma már

épületek álltak. A tábor közepén lévő játszóteret meghagytuk, mögötte és a kormányzói hivatal mögött futott egy út. Ennek a játszótérnek a közepén strázsált egyedül Savitri. Ő lesz az első ember, akit az arrisi katonák és Eser megpillantanak – remélhetőleg az egyetlen is.

A rejtekhelyemről Savitrit néztem. A kora reggel ellenére nem volt hideg, de kiszúrtam, hogy reszket.

Az első arrisi katona odaért a croatoani barikádhoz, és megálljt parancsolt, aztán felmérték a települést, nehogy csapdába sétáljanak. Ez jó néhány percet igénybe vett, de idővel megelégedésükre látták, hogy semmi sem árthat nekik. Újra masírozásba fogtak, és az arrisi katonák elfoglalták a játszóteret, ott tömörültek össze, vigyázó szemüket Savitrin tartva, aki síri csendben állt középen. Hamarosan a teljes század Croatoan konténerbarikádján belülre ért.

Eser előretört a tömegből, és díszkíséretével megállt Savitri előtt. Intett, hogy adjanak neki egy fordítógépet.

– Nerbros Eser vagyok – mutatkozott be.

– Én meg Savitri Guntupalli.

– Maga a gyarmat kormányzója?

– Nem.

Eser kocsányai erre megrándultak.

– Hol vannak a kormányzók?

– Más dolguk van. Ezért küldtek engem önök elé.

– És maga kicsoda?

– A titkáruk.

Eser kocsányai dühében megnyúltak, és majdnem összeütköztek.

– Egy szavamba kerülne, hogy porig romboljam ezt az egész gyarmatot, erre a kormányzója a titkárát küldi maga helyett?! – háborgott. Bármiken nagylelkű gesztust is fontolgathatott győzelmi mámorában, ebben a pillanatban minden engedmény reménye elillant.

– Hát, üzenetet, azt hagytak.

– Valóban?

– Igen. Azt kérték, üzenjem meg önnek, ha hajlandóak visszafordulni, beszállni a hajójukba és szedni a sátorfájukat, akkor szívesen életben hagyjuk önöket.

Eser szeme kijjebb dülledt, majd éles, zümmögő visítást hallatott, az arrisiak humorérzékének hangjelzését. A katonái is vele zümmögtek – olyanok voltak, mint egy bolynyi feldühödött méh. Aztán abbahagyta a zümmögést, és Savitri orra elé vonult, akinek igazi színésznőhöz méltóan még csak a szeme se rebbent.

– Megkíméltem volna a telepeseik életét – szólalt meg. – Ki akartam végeztetni a gyarmat kormányzóit a Konklávé ellen elkövetett bűneikért, amiért a flottánk elpusztításához asszisztáltak a Gyarmati Szövetségnek, de a telepeseket életben akartam hagyni. Az ajánlatuk után nagy bennem a kísértés, hogy megváltoztassam a terveimet.

– Akkor ezek szerint nem teszi meg – mondta Savitri egyenesen a kocsányába nézve.

Eser egy lépést hátralépett, és az egyik testőréhez fordult.

– Öljék meg! Aztán lássunk munkához!

A testőre felemelte a fegyverét, Savitri törzsére szegezte, és megpöccentette az elsütőbillentyűt a puskáján.

A fegyver felrobbant, hosszában széthasadt, és egy feltörő energianyalábot bocsátott ki függőlegesen az ég felé. A testőr kocsányon lógó szemei beleestek a sugár útjába, így elváltak a gazdájuk testétől; a katona a fájdalomtól üvöltve roskadt össze, kocsányának csonkját szorongatva.

Eser értetlenkedve nézett Savitrira.

– Addig kellett volna távozniuk, ameddig alkalmuk lett volna rá – adta meg a végszót Savitri.

Jane hangos dörejjel kirúgta a kormányzói hivatal ajtaját. A testhőjét leárnyékoló nanohálós kezeslábas felett a Gyarmatügyi Minisztérium rendőrségének egyenruháját viselte, mint mindannyian a mi kis brigádunkban. A kezében viszont nem egy kincstári fegyvert tartott, hanem egy lángszórót.

Jane intett Savitrinak, hogy húzódjon félre, és neki aztán nem kellett kétszer mondani. Jane-nel szemben arrisi csatakiáltások sora hangzott fel, ahogy a pánikba esett katonák megpróbálták lelőni, de puskáik eldeformálódtak és felrobbantak a kezükben. Jane elindult a katonák felé, akik félelmükben elkezdtek hátrálni, és golyózáport zúdítottak feléje.

– Ez meg mi? – kérdeztem Zoetól, amikor az űrsiklóhoz vezetett minket, hogy megmutassa, amit annyira szeretett volna, bármi legyen is az. Hogy micsoda, azt nem lehetett elsőre megállapítani, de a mérete egy elefántbébiével vetekedett. Apacuka és Fundaluka mellette állt; Jane odament, és belefeledkezett az egyik oldalán található vezérlőpult tanulmányozásába.

– Ezt azt ajándékot hoztam a gyarmatnak – jelentette be Zoë. – Egy energialecsapoló mező.

– Egy energiamegcsapoló mező – mondtam utána.

– Nem, energialecsapoló – javított ki Zoë –, lecsapolja az energiát.

– És mire jó?

Zoë Apacukához fordult.

– Áruld el neki!

– Az energialecsapoló mező a mozgási energia irányát módosítja – látott neki a magyarázatnak Apacuka. – Az energiát le vagy fel, vagy bármilyen, a kezelő által megválasztott irányba el tudja téríteni, és amelyből egyben a saját működéséhez szükséges energiát is nyeri. A kezelő számos paraméter alapján határozhatja meg, hogy a mozgási energia mekkora szintje felett téríti el az erőterében mozgó tárgyat.

– Na, akkor ezt még egyszer, lassan, mintha egy hülyének magyaráznák – kértem –, mert úgy látszik, az vagyok.

– Megállítja a lövedékeket – világosított fel a vezérlőpanelt vizslató Jane.

– Tessék?

– Ez az izé olyan mezőt gerjeszt, ami minden olyan tárgynak elnyeli a mozgási energiáját, amely a megadott sebességnél gyorsabban megy – adott hosszabb magyarázatot Jane. Apacukára nézett. – Jól mondom, ugye?

– A sebesség is a meghatározható paraméterek egyike – válaszolta. – Ezenkívül a mező az adott idő alatt leadott energia vagy a hőmérséklet szerint is szűrhet.

– Azaz beállítjuk úgy, hogy megállítsa a golyókat vagy a gránátokat, és kész?

– kérdeztem.

Igen – felelt Apacuka. Bár tárgyak esetében nagyobb hatásfokkal működik, mint energianyalábok elnyelésekor.

– Szóval könnyebb a lövedékeket megállítani, mint a sugárfegyverek tüzét?

– Igen.

– Amikor meghatározzuk az átirányított energia mennyiségét, a megadott szintet el nem érő tárgyak megtartják mozgási energiájukat – tette hozzá Jane.

– Behangolhatjuk úgy is, hogy a puskagolyó ne jusson át, de egy nyílvessző igen?

– Amennyiben a nyílvessző mozgási energiája a megadott küszöb alatt van, akkor igen.

– A lehetőségek egész tárháza rejlik ebben a készülékben – ismertem el.

– Ugye, megmondtam, hogy tetszeni fog? – lelkendezett Zoë.

– Ez a legjobb ajándék, amit valaha kaptam tőled, tündérem – köszöntem meg neki. Zoë elvigyorodott.

– Nem árt, ha tudják, hogy a mező csak igen korlátozott ideig használható – hívta fel figyelmünket a tényre Apacuka. – Az akkumulátora kisméretű, ezért attól függően, hogy mekkora teret generálnak, legfeljebb néhány percig bírja.

– Ha Croatoant védjük le vele, meddig bírja? – érdeklődtem.

– Körülbelül hét percig – vágta rá Jane. Máris kitalálta, hogyan működik a vezérlőpanel.

– De mennyire széles a lehetőségek tárháza! – jegyeztem meg, és Zoëhoz fordultam. – Mivel sikerült rávenned az obinokat, hogy ideadják nekünk?

– Először józan ésszel próbáltam meggyőzni őket, aztán alkudoztam, aztán könyörögtem – sorolta Zoë –, és aztán elkezdtem hisztizni.

– Hisztizniii? – vontam fel a szemöldököm.

– Ne nézz már így rám! Az obinok hihetetlenül érzékenyek az érzelmi életemre, ez neked se újdonság. És azon nagyon könnyen fel tudom zaklatni magam, ha belegondolok, hogy mindenki meghalhat, akit szeretek. A többi technikával együtt megtette a hatását, úgyhogy ne szívass, nagypapó! Amíg Fundalukával és Apacukával meglátogattuk Gau tábornokot, az ottani obinok ezt adták nekünk.

Tekintetem visszarebbent Apacukára.

– Meg mernék esküdni, hogy azt mondták, a Gyarmati Szövetséggel kötött paktumuk értelmében nem segíthetnek nekünk.

– Sajnálattal kell közölnünk, hogy Zoë egy apró hibát vétett a beszámolója során. Az energialecsapoló mező nem a mi berendezésünk, ahhoz túlságosan fejlett. A mező a konszuké.

Jane-nel összenéztünk. A konszuk technológiája általában messze meghaladta minden más fajét, így a miénket is, ráadásul a konszuk sose váltak meg szívesen semmilyen gépüktől.

– Ezt a konszuk ajándékozták maguknak? – hüledeztem.

– Pontosabban fogalmazva maguknak – adta tudtomra Apacuka.

– És ők honnan hallottak rólunk?

– Egy obintársainkkal szervezett találkozón a beszélgetés folyamán felmerült az ötlet, és a konszuk önszántukból arra ragadtatták magukat, hogy átadják önöknek ezt az ajándékot.

Emlékszem, nem sokkal azután, hogy megismerkedtem Jane-nel, tárgyalnunk kellett a konszukkal. A feltett kérdéseinkért három Különleges Erőknél szolgáló katona a végtagjával és egy az életével fizetett. Elképzelni is alig tudtam, milyen „beszélgetés” bírhatta rá a konszukat, hogy egy ilyen berendezéstől megváljanak.

– Tehát az obinoknak semmi közük ehhez az ajándékhoz.

– Azon túl, hogy a lánya kérésére ideszállítottuk, semmi.

– Egyszer majd meg kéne köszönnünk a konszuknak.

– Nem hinném, hogy köszönetet várnának cserébe.

– Apacuka, hazudott akár egyszer is nekem?

– Nem hiszem, hogy valaha is hazugságon kapott volna engem vagy bármely más obint.

       – Való igaz, eddig még soha.

Az arrisi század hátsó soraiban a katonák fejvesztve menekültek a gyarmat városkapuja felé, ahol Trujillo várta őket egy kamion műszerfala mögött ülve. A kamion, amelyet előzőleg megtisztítottunk a felesleges alkatrészekről, es feltuningoltuk, hogy jól gyorsuljon, egy közeli mezőn várakozott csendben, Trujillo pedig lehasalt az utastérben, amíg az utolsó katona is beért Croatoan falain belülre. Ekkor beindította a motort, lassan elkezdett vele gurulni, és közben hegyezte a fülét, hogy mikor hallja meg a kiáltozást, amire bele kellett taposnia a gázba.

Amint megpillantotta Jane lángszórójának csóváját, Trujillo kövér gázzal Croatoan konténerkapuja felé hajtott, és a kapuhoz érve felkapcsolta a kamion reflektorát, mozdulatlanná dermesztve három menekülő arrisi katonát. Ezeket a harcosokat segítette át először a hatalmas, száguldó kamion a túlvilágra – kisvártatva vagy tizenöt másik követte őket, ahogy Trujillo átgázolt a tömegen. A főtér előtti úton balra fordult, magával sodorva két újabb katonát, és a következő taroláshoz készülődött.

Amikor a kamion áthaladt Croatoan kapuján, Apacuka egy gomb megnyomásával bezárta a kaput, aztán Fundalukával kettesben kivontak két-két pokoli hosszú kést, és felvették az alapállást, hogy felkoncolják a balszerencséjükre beléjük botló arrisi katonákat. Az arrisiak zavarukban nem értették, miként válhatott egy sétagaloppnak ígérkező bevetés mészárszékké (ahol őket öldösik!), de pechükre Apacuka és Fundaluka nagyon is értették, hogyan kell bánni a késekkel, és a hatékony kaszabolás érdekében kikapcsolták érzelemimplantjukat.

Eddigre már Jane is bekapcsolódott a maga késeivel, miután kiürítette lángszórójának tartályát, aminek majd’ egy szakaszra való arrisi katona látta kárát. Először a súlyosabban megégett ellenfeleit szedte le, majd a két lábukon állókra vagy inkább szaladókra összpontosított. Szedték a lábukat, szó se róla, de a feljavított Jane gyorsabban futott. Az összecsapásra felkészülve utánaolvasott az arrisi fegyvereknek, páncélzatuknak és gyengéiknek. Kiderült, hogy az arrisi katonaságnál alkalmazott páncélzat gyenge pontja az első és hátsó lemezek találkozásánál van – ha elég vékony a kés, befúródhat a két lemez közé, és felvághatja az arrisiak kétoldalt, párhuzamosan futó főverőereinek egyikét. Láttam, milyen jó szolgálatot tett Jane-nek ez a tudás, amikor elkapott egy menekülő arrisi harcost, visszarántotta, a páncélja oldalába mártotta kését, és hagyta lerogytában kivérezni, majd ugyanazzal a lendülettel ragadta meg a következőt.

Le voltam nyűgözve a feleségemtől, és végre megértettem, miért nem kért bocsánatot Szilard tábornok a tettéért. Ereje, fürgesége és kíméletlensége fogja megmenteni a gyarmatot.

Egy Jane mögött álló arrisi négyesfogat lecsillapodott annyira, hogy újból taktikusan kezdjenek gondolkodni, és puskáikat eldobva, késeiket kivonva lopóztak Jane felé. Itt jöttem a konténerek belső gyűrűjének tetején a képbe: én biztosítottam a tüzérségi támogatást. Fogtam a csigás íjamat, feltettem egy nyílvesszőt, és a legelöl álló katona nyakába röpítettem – félresikerült a lövés, mert a mögötte levőre céloztam. Az arrisi mancsát a vesszőhöz kapta, aztán orra bukott; a másik három futásnak eredt, de előtte még egyiküket lábon lőttem, ami szintén mellément, mert a fejére céloztam.

Zümmögő sikollyal rogyott össze – Jane felfigyelt a hangra, és megfordult, hogy elintézze.

A másik kettőt kerestem az épületek közt a szememmel, de nem láttam őket sehol, majd valami döngés-bongást hallottam. Lenéztem és láttam, ahogy az egyik katona mászik fölfelé a konténeren. A hangot a földre dőlő kuka keltette, amelyikről felkapaszkodott a konténerre. Ismét feltettem egy nyílvesszőt, és lőttem; a nyíl közvetlenül előtte fúródott a fémbe. Látszik, hogy az íj nem az én fegyverem. Újabb lövésre már nem volt időm – a katona felkecmergett a konténerre, és késestül, ordibálva jött felém. Éltem a gyanúval, hogy valami pereputtyát ölhettem meg. Én is a késemért nyúltam, de az arrisi már támadott, megdöbbentő gyorsasággal átszelve a kettőnk közti távot. A földre kerültem, a késem leesett a konténerről.

Hagytam, hogy elvigyen a támadás lendülete, aztán lerúgtam magamról a felém magasodó arrisit, majd elgurultam az útjából. Egyből rajtam volt, vállon szúrt, és a rendőrségi golyóálló mellényembe talált. Megint szúrásra emelte a fegyverét – mire megragadtam az egyik kocsányon lógó szemét, és jó erősen megrántottam. Az arrisi visítva és kocsányát szorongatva hátrált a konténer széle felé. Se a késemhez, se az íjamhoz nem fértem hozzá. A kurva életbe, gondoltam, és nekivetettem magam az arrisinak. Mindketten lezúgtunk a konténerről; esés közben rákulcsoltam a kezem a nyakára. Amikor földet értünk, én kerültem fölülre, a karom pedig elroppantotta a légcsövét vagy tudomisén mijét. A karom éktelenül sajgott, egy jó ideig biztos nem fogom majd hasznát venni.

Legurultam a halott katonáról, és fölnéztem; a konténerről egy árnyék leselkedett rám. Kranjic volt az, Beata meg ő a kamerájukkal vették a csatát.

– Élsz még?

   – Úgy látszik

– Hallod, megcsinálnád még egyszer? A nagyja lemaradt.

Bemutattam neki, nem láttam az arcát, de lefogadom, hogy elvigyorodott.

– Dobd már ide a késem meg az íjam!

Az órámra néztem. Másfél percünk volt még, mielőtt lemerül a pajzs, Kranjic leadta a fegyvereimet, és végiglopakodtam az utcákon, igyekeztem annyi arrisit leszedni, amennyit a nyílvesszőim engedtek, aztán eltűnni az útjukból, amíg le nem telik a másfél perc.

Harminc másodperccel a pajzs lemerülése előtt Apacuka kinyitotta a városkaput, és Fundalukával közösen félreálltak, hogy a túlélők akadálytalanul ronthassanak ki visszavonultukban. Az életben maradt pár tucat katona egy percig se gondolt arra, miként nyílhatott ki a kapu, csak szaladtak, ahogy a lábuk bírta, és az egy kilométerre álló csapatszállítóik felé rohantak. Akkor merült le a pajzs, amikor az utolsó katona átért a kapu túloldalára.

Eser és a testőre középtájt futottak ebben a bolyban, a testőr durván tolta maga előtt kenyéradóját. Eser megtartotta a puskáját, a legtöbben azonban már eldobták, hisz látták, mi lett azokkal, akik a falunkban megpróbáltak vele tüzelni, és azt hitték, végleg használhatatlanná váltak, kifelé menet felkaptam egyet, míg Jane egy rakétavetőt vett magához. Kranjic és Beata leugrottak a konténerekről, követve minket – Kranjic előreszaladt, és eltűnt a sötétben, Beata pedig tartotta velünk a lépést.

    A visszavonuló arrisiak menekülés közben két dolgot gondoltak rosszul. Az egyik, hogy a lövedékekkel semmit se lehet elérni a Roanoke-on. A másik, hogy ugyanarra a területre vonulnak vissza, mint amelyiken befelé masíroztak. Tévedésükre az arrisiak is rájöttek, amikor a menekülési útvonalukon tüzet nyitottak rájuk a gépágyútornyok. Precíz sorozataival Jane megtizedelte őket, az AgyGépével megjelölt minden egyes célpontot, mielőtt tüzelt volna. Még véletlenül sem akarta lelőni Esert. A mozgatható fegyvertornyokat azután helyezték el a telepesek, hogy az arrisiakat Croatoanba zárták; az általuk ásott és betemetett árkokból szedték elő őket. Jane könyörtelenül begyakoroltatta a tornyokért felelős telepesekkel, hogyan kell csinálni az ilyesmit, hogy percek alatt lebonyolíthassák a műveletet. Sikerült: csak egy tornyot nem lehetett bevetni, mert rossz irányba mutatott.

A puskájukhoz ragaszkodó arrisi katonák kétségbeesésükben elkezdtek lövöldözni, és csodálkozva látták, hogy a fegyvereik működnek. Ketten lehasaltak, és nekiláttak felénk lőni, ezzel is időt nyerve honfitársaiknak. Hamarabb éreztem, ahogy elsuhan mellettem egy golyó, minthogy meghallottam volna: én is a földre vetettem magam. Jane erre a két arrisira szegezte a gépágyúkat, és pikk-pakk elintézte őket.

Végül egyedül Eser és a testőre maradtak életben, leszámítva a két csapatszállító hajó kapitányát, akik már melegítették a hajtóműveket, és várták, mikor léphetnek olajra. Jane becélozta a vállról indítható rakétát, földrét vezényelt (én meg se moccantam), azzal a közelebb eső csapatszállítóba eresztette a rakétát, amely először elhúzott Eser és testőre mellett, mire mindketten a földre vetődtek, majd becsapódott a hajó rakterébe, izzó lángba borítva a sikló belsejét. A másik kapitány úgy döntött, eleget látott, és elstartolt – ötven méter magasra se emelkedhetett, amikor két rakétatalálat is érte, mindkettő Apacukát és Fundalukát dicsérte. A lövések ereje tönkrevágta a csapatszállító hajtóművét, és oldalára döntve az erdőbe röpítette a hajót, ahol nagy reccsenések közepette tépett ki fákat gyökerestül, míg végül a távolban fülsértő robajjal lezuhant.

Eser testőre nem engedte, hogy a gazdája fölkeljen, és maga is lenn maradt, onnan lődözött, hátha magával visz közülünk néhányat.

Jane lepillantott rám.

– Van abban még lőszer?

– Remélem.

Eldobta a rakétavető csövet.

– Annyi zajt kelts, hogy a földön maradjon, de ne lődd le!

– Te meg mit akarsz?

Lehámozta magáról a rendőrségi egyenruhát. Alóla előbukkant a testhez álló, matt fekete nanoháló.

– Közelebb kerülni – mondta, azzal elindult. Nem kellett hozzá sok, és szinte láthatatlanná vált a sötétben.

Én fekvő helyzetemből nem mozdultam, csak találomra lőttem egyszeregyszer; a testőre nem talált el, de csak centiken múlott.

A távolból ekkor meghökkent nyögés hallatszódott, aztán egy jóval hangosabb, zümmögő sikoly, amely hirtelen megszakadt.

– Tiszta a levegő! – szólt vissza Jane. Felpattantam, és utánamentem. A testőr holtteste felett állt, annak egykori fegyverét Eserre szegezte, aki reszketve feküdt a földön.

– Fegyvertelen – közölte Jane, és átadta Eser fordítógépét. – Tessék, tiéd a lehetőség!

Elvettem a készüléket, majd lehajoltam.

– Helló-belló!

– Mind megdögöltök! – fenyegetett meg Eser. – Odafönn vár egy hajóm, tele katonával. Leszállnak, és egyesével vadásznak le titeket. Aztán a hajóm ízzé-porrá zúzza a gyarmatot.

– Csak nem?

– De.

– Á, látom, nekem kell hoznom a rossz hírt – tettem eleget a kötelességemnek. – A hajója már nincs odafönn.

– Hazudsz!

– Ugyan! A helyzet az, hogy amikor a hajója kilőtte a műholdunkat, az nem tudta a kinn őrködő ugrószondánknak tovább sugározni a jelet. A szondát arra programozták, csak akkor ugorjon, ha megszűnik a jel. A célállomáson ugrásra kész rakéták várták. A rakéták a roanoke-i űrtérbe ugrottak, megtalálták a hajókat, és szétlőtték.

– Honnét jöttek a rakéták? – követelt magyarázatot Eser.

– Nem könnyű megállapítani. Az biztos, hogy núri gyártmányok, és maga is tudja, milyenek a núriak, ezek mindenkivel üzletelnek.

Eser ült, és fortyogott dühében.

– Nem hiszek neked – mondta végül.

Jane-re néztem.

– Nem hisz nekem.

Jane odadobott valamit.

– A kommunikátora.

Odaadtam neki.

– Lépjen kapcsolatba a hajójával!

Pár perccel és néhány mélységesen felháborodott zümmenéssel később Eser elhajította a kommunikátorát.

– Miért nem öltetek meg? Senki másnak nem kegyelmeztetek.

– Megmondták önnek, ha önként távoznak, a katonái életben maradnak.

– A titkárod – fröcsögte Eser.

– Igazából már nem is az enyém.

– Válaszold meg a kérdésemet!

– Többet ér élve, mint halva. Van valaki, aki igencsak szeretné életben tartani, és arra a következtetésre jutottunk, hogy jól járunk, ha élve adjuk át magát.

– Gau tábornoknak.

– Ahogy mondja. Nem tudom, mit tervez magával Gau, de egy merénylet és a Konklávé feletti hatalomátvétel megkísérlése után kétlem, hogy kellemes lenne.

– Talán megegy... – kezdte volna Eser.

– Ne is áltassuk magunkat azzal, hogy helye lenne az alkudozásnak! Ha egyszer mindenkit meg akart ölni a bolygón, most nem fog megállapodásokat kötni velem.

– Gau tábornoknak sikerült.

– Igaz. A különbség az, hogy maga egy pillanatig se akart megkegyelmezni a telepeseimnek, míg Gau váltig bizonygatta, hogy megkímélhetem az életüket. Az ilyen apróságok számítanak. Nos, az lesz, hogy átadom ezt a fordítógépet a feleségemnek, aki megmondja önnek, mi a dolga. Hallgasson rá, mert ha nem, életben hagyja, de azt fogja kívánni, bárcsak megölné. Megértette?

– Értettem

– Jól van – mondtam, majd felálltam, és átadtam Jane-nek a készüléket. – Lökd be a börtönkonténerbe!

– Épp erre készültem – felelte.

– Még úgy van beállítva az ugródrón, hogy Gau tábornoknak vigyen üzenetet?

– Igen El is küldöm, amint Esert bekasztliztam. Mit üzenjünk a Gyarmati Szövetségnek?

       – Gőzöm sincs. Azt hiszem, ha pár napig nem kapnak ugródrónt, csak észreveszik majd, hogy történt valami, és be fognak gurulni, amiért még mindig élünk. Jelenleg arra hajlok, hogy azt üzenjük: „Dugják fel maguknak!”

– Ez nem túl konstruktív.

– Tudom, de egyelőre nincs jobb ötletem. Más vizekre evezve: a kurva életbe, sikerült! Összehoztuk! – ujjongtam.

– Azért hozhattuk össze, mert az ellenségünk béna volt, és elbízta magát.

– Azért, mert velünk voltál. Te találtad ki, te valósítottad meg, te hoztad tető alá. És nem szívesen mondom ezt neked, de a te különleges képességeid tették lehetővé ezt az egészet.

– Tudom, de még nincs erőm, hogy jobban belegondoljak.

Hallottuk, hogy valaki a távolban zokog.

– Ez Beata lesz – ismerte fel Jane. Elindultam a sírás hangjának irányába, ráhagytam Esert Jane-re. Beatára pár száz méterrel arrébb találtam rá, valaki odakucorodott mellé.

Kranjic volt az. Két arrisi golyó találta el, az egyik lövés a kulcscsontját, a másik a mellkasát érte. Alatta tócsába gyűlt a vér.

– Te ostoba pöcs! – szorongatta Beata Kranjic kezét. – Mert neked mindig a sztori volt az első!

Odahajolt hozzá, megcsókolta a homlokát, és lezárta a szemét.

TIZENÖT

– Ugye, tudja, hogy nem maradhat a Roanoke-on? – mondta Gau tábornok. Zászlóshajója, a Nyájas Csillag szűkre szabott tárgyalótermében beszélgettünk. Elmosolyodtam.

– Az ég a megmondhatója, semmi okom nincs arra, hogy elmenjek.

Gau egy pillanatra elhallgatott; új volt számára a kifejezés.

– Azért nem maradhat, mert túlélte – indokolta meg végül. – Illetve azért, mert a kolónia is túlélte, a Gyarmati Szövetség nem kis meglepetésére és bosszúságára. Mert a túléléséhez nélkülözhetetlen információkat szolgáltatott az ellenségének, és ön szintén fontos információk birtokába jutott belőle. Mert átadta nekem Nerbros Esert. Mert most is itt van, és a hajómon tárgyal velem.

– Hazaáruló vagyok.

– Én ilyet nem mondtam.

– Maga nem is mondhatná, mert miattam van életben.

– Nem vitatom – ismerte el Gau –, de nem erre gondoltam. Azért vált hazaárulóvá, mert a gyarmat sorsát, a saját népét helyezte előre. Őket sosem árulta el.

– Köszönöm, habár szerintem a Gyarmati Szövetségnek nem lesz ínyére az efféle hazaszeretet, mint magyarázat.

– Nem hát, magam sem hinném. Ezzel vissza is kanyarodtunk az eredeti kérdéshez.

– Mihez kezd Eserrel? – váltottam témát.

– Bíróság elé akarom állítani.

– Azt is megtehetné, hogy egyszerűen kilöki egy légzsilip kapuján.

– Legszívesebben magam is ezt tenném, nagyon jól is esne, de nem hiszem, hogy jót tenne a Konklávénak.

– Viszont ha hihetek Zoë szavainak, hűségesküt követel a beosztottjaitól. Ezt már csak egy hajszál választja el attól, hogy azt lökjön ki az űrbe, akit csak akar.

       – Ezért is van szükség a bíróságra, vagy tévednék? Ha rajtam múlt volna, nem kérek másoktól hűségesküt, de egy vezető nem mutatkozhat gyöngének az emberei előtt, különösen akkor, ha egyik percről a másikra kilövik alóla a hajóhadat.

– Ne nekem rója fel!

– Nem is magát hibáztatom, a Gyarmati Szövetségről azonban már nincs ilyen jó véleményem.

– Mi a legújabb terve a GYSZ-szel?

– Ugyanaz, mint eredetileg. Sakkban tartom őket.

– De nem támadja meg?

– Nem. A konklávé belső lázadásait leverték. Eseren kívül másokat is bíróság elé állítok, de szerintem a Gyarmati Szövetség számára is világossá vált, hogy a Konklávét nem lehet egykönnyen eltörölni. Remélem megtanulták a leckét, és nem fognak újra kísérletet tenni a gyarmatosításra.

– Akkor nem tanulhatott valami sokat az emberi természetről.

– Épp ellenkezőleg. Maga bolond, ha azt hiszi, változtatás nélkül visszatérek az eredeti tervemhez. Nem akarom megtámadni a Gyarmati Szövetséget, de gondoskodni fogok arról, hogy ők se törhessenek még egyszer az életemre vagy a Konklávéra.

– Hogyan?

– Azt hiszi, majd pont önnek fogom elmondani?

– Gondoltam, megkérdezem. Egyszer bejön, már megérte.

– Fölösleges próbálkoznia.

– És mit akar tenni a Roanoke-kal?

– Megmondtam már, hogy nem fogom megtámadni.

– Hogyne, csakhogy akkor nem volt flottája.

– Nem bízik meg bennem?

– Dehogy. Félek magától.

– Bárcsak ne tenné!

– Én is azt kívánom, de győzzön meg róla, hogy nincs miért!

       – A konklávé nem fogja többet célkeresztbe venni a Roanoke-ot – biztosított róla Gau. – Elismerjük kolóniastátuszát. Az utolsó gyarmat – és a nyomatékosítás kedvéért megkopogtatta a tárgyalóasztalt –, de akkor is legitim kolónia. Alá is írhatnánk egy egyezményt, ha gondolja.

– Kétlem, hogy a Gyarmati Szövetség kötelező érvényűnek tekintené.

– Minden valószínűség szerint nem fogadná el, azonban egy hivatalos nyilatkozatot mindenképp elküldök az önök kormányának, amelyben arra is felhívom a figyelmet, hogy a Konklávé gyarmatosítási tilalmát ezentúl szigorúan betartatjuk. Bizalmas úton pedig megüzenem a Konklávén kívüli fajoknak, hogy mérhetetlenül ellenünkre volna, ha bármelyikük is megpróbálná megkaparintani magának. A tilalom miatt egyébként se szabadna nekik, de nem árt, ha hangsúlyozzuk a tényt.

– Köszönöm, tábornok.

– Szívesen. Azért örülök, hogy nem minden bolygó első embere bizonyult ilyen nehéz esetnek.

– Velem még csak könnyű, a feleségem a nehezebb természet.

– Eser vallomásából és a csata felvételeiből én is ezt szűrtem le. Remélem, nem veszi zokon, hogy egyedül akartam magával beszélni.

– Ugyan! Kettőnk közül én bánok jobban az emberekkel, én szoktam tárgyalni, de Zoë nagyon csalódott, amiért nem jöhetett el. Mély benyomást tett rá, tábornok.

– Ő is rám – árulta el Gau. – Egészen kivételes családja van.

– Én is így gondolom. Örülök, hogy megtartanak.

– Elvileg a feleségét és a lányát is hazaárulónak bélyegezhetnék. Ugye tudja, hogy nekik is távozniuk kell a Roanoke-ról?

– Egyfolytában ezzel jön nekem. Nem szeretnék belegondolni.

– Nem túl bölcs dolog magától.

– Még jó, hogy nem! De attól még legszívesebben a homokba dugnám a fejemet.

– Hová mennek?

– Ötletem sincs. A Gyarmati Szövetség eleve kiesik, hacsak nem akarjuk az életünket egy családi cellasoron leélni. Az obinok Zoë miatt befogadnának, bár a GYSZ biztos a nyakukba lihegne, hogy adjanak ki minket.

– Más választásuk is van. Egyszer felajánlottam önöknél, hogy csatlakozzanak a Konklávéhoz. Az ajánlatom még mindig áll. Családostul köztünk élhetne – vetette fel Gau.

– Nagyon kedves öntől, de kötve hiszem, hogy sokáig bírnánk. Ez a gond az obinokkal is, nem tudnék megválni az emberiségtől.

– Annyira nem lehet rossz – mondta csipkelődő hangon Gau.

– Lehet, hogy magának nem, de nekem hiányozna a saját fajtám.

– A Konklávé alapeszméje, hogy a különböző fajok békésen megélnek egymás mellett. Ön nem lenne képes rá?

– De, csak ehhez nem elég három ember.

– A Konklávé továbbra is szívesen látná sorai közt a Gyarmati Szövetséget, vagy az egyes gyarmatbolygókat, vagy akár csak a Roanoke-ot.

– Meglepne, ha a roanoke-iak vagy a Gyarmati Szövetség kapva kapnának az alkalmon. Az egyes gyarmatbolygók előtt meg szerintem még mindig titok a Konklávé léte.

– Ó, igen, a Gyarmati Szövetség információs kényszerzubbonya! Be kell vallanom, komolyan fontolóra vettem, hogy a Gyarmati Szövetség bolygói fölé műholdakat küldök, és addig sugárzom a Konklávéról szóló adatfolyamot, amíg le nem lövik. Nem valami hatékony megoldás, de legalább hallatnánk a hangunkat.

Ezen egy pillanatra elgondolkodtam.

– Nem, az adatsugárzás valóban nem jó megoldás.

– Akkor mit javasol?

– Még magam sem tudom. – Gau szemébe néztem. – Tábornok úr, volna egy javaslatom.

– Mi lenne az?

– Egy nagy és drága vállalkozás.

– Érdemben is válaszolna a kérdésemre?

– Egyelőre ennyit mondhatok.

– Kedvem volna meghallgatni a javaslatát, de a „nagy és drága vállalkozás” önmagában nem ad elég támpontot ahhoz, hogy egyből rá is álljak.

– Hát jó.

– Miért nem tudná most elmondani nekem?

– Előbb Jane-nel kell egyeztetnem.

– Bármit is forgat a fejében, Perry kormányzó, amíg az én segítségem kell hozzá, ön mindig kacérkodni fog a hazaárulással, már a Gyarmati Szövetség szemében.

       – Ahogy maga is megfogalmazta, tábornok úr, azon múlik minden, hogy kinek a sorsát helyezzük előrébb.

– Az utasításaim szerint le kell tartóztassalak – mondta nekem Manfred Trujillo.

– Csak nem? – feleltem. A siklómnál álltunk kettesben, már távozni akartam a bolygóról.

– A parancs pár órája érkezett a GYSZ-től kapott új távközlési műholddal. A GYSZ nem örül a véletlenül a légterünkbe tévedt konklávés hajónak.

– Ezek szerint letartóztatsz?

– A fél karomat odaadnám érte, de úgy tűnik, hogy neked meg a családodnak csak a hűlt helyét találtuk. Élek a gyanúperrel, hogy már leléptetek a bolygóról. Mondanom sem kell, hogy a teljes kolóniára kiterjedő hajtóvadászatot indítunk, de nem vennék rá mérget, hogy meg is találunk titeket.

– Milyen ravasz és furmányos vagyok!

– Mindig is ezt állítottam rólad.

– Emiatt még bajba kerülhetsz. Más se hiányzik a gyarmatnak, mint hogy a következő vezetőjét is raportra hívják.

– Gyarmati kormányzói minőségemben hivatalosan is felszólítalak arra, törődj a magad dolgával!

– Akkor hát hivatalosan is beiktattak?

– Különben hogyan tartóztathatnálak le?

– Ebben igazad van. Hadd gratuláljak! Kezdettől fogva szerettél volna a vezetői székben ülni. Most végre a tiéd.

– Nem így akartam hozzájutni.

– Sajnálom, hogy megakadályoztunk benne, Manfred.

– Én nem. Ha én kormányoztam volna ezt a gyarmatot, már rég halottak lennénk. Ti hármán mentettétek meg a kolóniát. Boldog vagyok, hogy kivárhattam a sorom.

– Kösz.

– De tudd meg, sok időbe tellett, mire ezt ki is bírtam nyögni! – vallotta be Trujillo. Erre felnevettem, és Zoëra pillantottam, aki éppen könnyes búcsút vett Gretchentől és a többi barátjától.

– Zoënak hiányozni fog Gretchen.

– Gretchennek is Zoë – viszonozta lánya nevében Trujillo. – Szeretném itt marasztalni, elsősorban Gretchen kedvéért, de magunk miatt is. – Trujillo Apacuka és Fundaluka felé biccentett, akik félrehúzódva itták magukba az érzelmekben gazdag búcsúzás pillanatait. – Noha azt mondtad, megállapodtál a Konklávéval, én nem bánnám, ha az obinok végszükség esetére itt maradnának.

– Roanoke-nak nincs miért aggódnia – nyugtattam meg.

– Szerintem sincs. Legalábbis nagyon remélem. Jó lenne, ha csak egy szimpla, mezei gyarmat lennénk. Így is elég sokáig volt rajtunk a világ szeme.

– Azt hiszem, ezen tudok segíteni.

– Én azért szeretném, ha elmondanád, mire készülsz – próbálkozott Trujillo.

– Mivel már nem én vagyok a gyarmat kormányzója, nem tudlak hivatalosan megkérni, hogy ne törődj vele, de azért vegyél erőt magadon!

Trujillo felsóhajtott.

– Ugye, megérted az aggodalmamat? Idáig mindenki kihasznált minket saját céljai eléréséhez, de közel sem könyvelhettek el akkora sikereket, mint szerették volna.

– Ahogy te sem – emlékeztettem.

– Ahogy én sem – látta be. – Nem tudom, mit forralsz, de a rengeteg kudarcot látván aggódom, hogy megint a Roanoke-on fog csattanni az ostor. Én csak a gyarmatom érdekeit tartom szem előtt. A gyarmatunkét. Az otthonunkét.

– A gyarmatunk – ismertem el –, de nekem nem az otthonom.

– Jó-jó, de akkor is!

– Bízz bennem, Man! Eddig is minden erőmmel azon voltam, hogy a Roanoke-ot biztonságban tudhassam. Most se fogok a babérjaimon ülni.

Savitri leszállt az űrsikló fedélzetéről, és kommunikátorával a kezében odajött hozzánk.

– Mindent bepakoltunk és rögzítettünk – szólt oda. – Amint végzel, mehetünk.

– Mindenkitől elbúcsúztál már?

– El – mondta, és felmutatta a csuklóját, amelyen egy karkötő függött. – Beatától kaptam, a nagyanyjáé volt.

– Hiányozni fogsz neki.

– Tudom, ő is nekem. A barátom. Mindenkinek hiányozni fog valaki, ezért hívják búcsúzkodásnak.

– Maga azért itt maradhatna – ajánlotta fel Trujillo Savitrinak. – Nem kell mindenáron azzal a tökkelütött barommal mennie. Még meg is emelem a fizetését húsz százalékkal.

– Ohó, fizetésemelés! Nagyon csábító, de már régóta húzom ezzel a tökkelütött barommal. Megkedveltem. A családját persze jobban kedvelem, de ki nincs ezzel így?

– Na, szép! – morgolódtam.

Savitri elmosolyodott.

– Mindig jót szórakozom rajtuk. Sosem tudom, mi fog történni, de alig várom, hogy kiderítsem. Bocsásson meg!

– Rendben, legyen harminc százalék!

– Áll az alku.

– Micsoda?

– Vicceltem. Hülye barom.

– Ne felejtsen el szólni, hogy vonjam le a fizetéséből!

– És mégis, hogyan akarna fizetést adni ezek után?

– Nézd csak, Savitri, az meg milyen érdekes! Ott, messze, tőlünk távol! – tereltem el a figyelmét.

– Jól van, jól van – dörmögött Savitri. Odament Trujillóhoz, megölelte, majd az ujjával felém bökött. – Ha rosszul alakulnak a dolgok ezzel az alakkal, lehet, hogy még visszakéredzkedem a régi melómba.

– Fenntartom önnek.

– Kiváló! Mert ha valamire megtanított a tavalyi év, arra biztosan, hogy mindig legyen egy második tervem. – Még egyszer megszorongatta Trujillót.

– Megyek, előkerítem Zoët – szólt nekem. – Amint a siklóban vagy, indulunk.

– Kösz, Savitri! Egy perc, és ott vagyok.

Megveregette a vállamat, és elment.

– Te is elköszöntél mindenkitől? – kérdezte Trujillo.

– Azon vagyok – feleltem.

Percekkel később a siklónk felemelkedett, és elindult a Nyájas Csillag felé. Zoë csendben sírdogált, Babart dögönyözte és a barátait hiányolta. A mellette ülő Jane magához ölelte.

Én a kajütablakon át néztem, amint egy újabb világot hagytam magam mögött.

– Hogy érzed magad? – érdeklődött Jane.

– Szomorú vagyok. Úgy szerettem volna, hogy ez legyen a világom, azaz a mi világunk. Az otthonunk. De nem volt az. Nem vált azzá.

– Sajnálom.

– Ne sajnáld! – Ránéztem és rámosolyogtam. – Örültem, hogy eljöttünk, csak azért vagyok szomorú, mert tovább kell állnunk.

Újra kinéztem az ablakon. Körülöttem a Roanoke egének helyét átvette a sötétség.

– Ez a maga hajója? – hitetlenkedett Rybicki tábornok karját széttárva, amint a megfigyelőfedélzetre kísérték, ahol már vártam rá.

– Csak átmenetileg. Mondhatnánk azt is, hogy béreljük. Azt hiszem, a sors fintorának köszönhetően eredetileg arrisi. Ez egyben megmagyarázza az alacsony belmagasságot is.

– Akkor ezek szerint Perry kapitánynak kell szólítanom? Az előző rendfokozatához képest ez lefokozásnak számít.

– Tulajdonképpen Jane az igazi kapitány, és bár névleg a felettese vagyok, ő felel a hajóért. Azt hiszem, sorhajókapitány lehetek, ami viszont előléptetés.

– Perry sorhajókapitány – ízlelgette Rybicki. – Jól cseng, de attól tartok, nem túl eredeti.

– Annyira nem. – Felemeltem a kezemben levő kommunikátort. – Jane hívott az imént. Azt mondja, felvetették magának, hogy megölhetne engem.

– Az isten verje meg! Honnan a csodából szedi ezeket az információkat?

– Remélem, nem akarja megtenni. Nem mintha megakadályozhatnák. Még mindig a GYV-nél szolgál. Van olyan gyors és erős, hogy kitekerje a nyakamat, mielőtt bárki semlegesíthetné. De utána nem jutna ki innét élve. Nem kívánom a halálát, tábornok.

– Nagyra értékelem – jegyezte meg Rybicki szárazon. – Nem, nem azért jöttem, hogy megöljem. Azért vagyok itt, hogy megértsem magát.

– Öröm hallani.

– Kezdhetné azzal, hogy elárulja, miért velem akart tárgyalni. A Gyarmati Szövetségben kedvére találhatna diplomatát. Ha a Konklávé béketárgyalásokat akar folytatni a GYSZ-szel, akkor egy diplomatának kéne itt állnia, úgyhogy érdekel, miért velem szeretne beszélni.

– Mert azt gondoltam, tartozom magának egy válasszal.

– Mégis mire?

Széttártam a karom.

– Erre, hogy miért itt vagyok, és nem a Roanoke-on vagy a Gyarmati Szövetség valamelyik másik bolygóján.

– Sejtésem szerint azért, mert nem akart hadbíróság elé állni.

– Bizony, ez is belejátszik, de nem ez a fő indok. Mondja, mi a helyzet a Gyarmati Szövetséggel?

– Ugye, nem gondolja komolyan, hogy bármit is elmondok magának?

– Nagy általánosságban kérdezem.

– Nagyjából rendben van. A Konklávé beszüntette a támadásokat. A Roanoke biztonságban van, és a második telepeshullám még ebben a hónapban leszáll a bolygóra.

– Gyorsítottak a tempón.

– Úgy láttuk jónak, ha mihamarabb beindítjuk a következő fázist. A bolygó védelmét is jócskán megerősítjük.

– Nagyszerű, bár kár, hogy nem előbb került rá sor, még a támadás előtt.

– Ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, miért alakult úgy, ahogyan!

– Ha már szóba került, hogyan fogadta a Gyarmati Szövetség a győzelmünket? – kérdeztem rá.

– Természetesen magánkívül volt a boldogságtól.

– Legalábbis hivatalosan.

– De hisz tudja, milyen a Gyarmati Szövetség. A hivatalos álláspont az egyetlen álláspont.

– Tudom, ezért tartunk most itt.

– Elnézést, elveszítettem a fonalat.

– Még a roanoke-i csata előtt azt mondta nekem, hogy a Gyarmati Szövetség bárki másnál fontosabb szerepet szánt nekünk, az egész emberiség érdekeit szem előtt tartva.

– Emlékszem rá.

– És igazat kell adjak – mondtam –, az összes kormányt, fajt és intelligens lényt együttvéve a Gyarmati Szövetség tényleg minket, embereket védelmez a leginkább, de megrendült a bizalmam bennük. Nézze csak meg, hogyan bánt a Roanoke-kal! Elhallgatta előlünk a kolónia valódi szerepét és a Konklávé szándékait. Belekevert minket egy hadüzenettel felérő katonai akcióba, amely a teljes GYSZ sorsát megpecsételhette volna, aztán feláldozott volna minket az emberiség túlélésének oltárán. De a nagybetűs emberiség sose ismerte meg a történet egészét, ugye? A Gyarmati Szövetség irányítja a hírközlést, az információk áramlását. Most, hogy a Roanoke túlélte a támadást, a Gyarmati Szövetség egy fia szó nem sok, annyit se fog mondani róla. A GYSZ vezetőin kívül senki se tudja, hogy a Konklávé létezik, még ebben a percben se.

– A Gyarmati Szövetség ezt látta az egyetlen lehetséges megoldásnak – védte a mundér becsületét Rybicki.

– Tudom, és sosem gondoltak bele, hogy másképp is lehetne intézni a dolgaikat. Maga a Földről jött, tábornok úr. Olyan hadseregbe jelentkeztünk önkéntesnek, amelyről semmit se tudtunk, azt se tudtuk, milyen célok vezérlik, és azért soroztak be minket, mert nem akartunk öregen és egyedül meghalni odahaza. Tudtuk, hogy valahogy megfiatalítanak bennünket, és ennyi nekünk elég is volt. Ezért jutottunk idáig, és ez a Gyarmati Szövetség filozófiája: mindig annyit mond csak, hogy a céljait elérje, egy szóval se többet.

– Nem értek minden tekintetben egyet a Gyarmati Szövetség módszereivel – engedte meg Rybicki. – Tudja, hogy tiltakoztam a Roanoke magára hagyása ellen is, de nem vagyok biztos abban, hogy értem, amit mond. Katasztrofális következményekkel járt volna, ha a Konklávé tudomására jut, mi a célunk a Roanoke-kal. A Konklávé sarokba akarja szorítani az emberiséget, Perry. Ebben nem gondolták meg magukat. Ha nem harcoljuk ki, a világegyetemet nélkülünk fogják benépesíteni. Az emberiség kipusztul.

– Összekeveri az emberiséget a Gyarmati Szövetséggel – hívtam fel rá a figyelmét. – A Konklávé a Gyarmati Szövetséget akarja sarokba szorítani, mert nem hajlandók csatlakozni az új hatalomhoz. De a Gyarmati Szövetség nem egyenlő az emberiséggel.

– A kettő között nüánsznyi a különbség.

– Az már szentigaz! – A megfigyelőfedélzet panorámaablakán túlra mutattam. – Látta a hajókat, amikor megjött?

– Igen. Nem számoltam meg mindet, de ha jól saccolom, négyszáztizenketten vannak.

– Majdnem. Ezzel együtt négyszáztizenhárman, amelyet mellesleg Roanoke-nak kereszteltem el.

– Csodás! A gyarmatunkat megtámadó következő hajóhad nem fogja nélkülözni az ironikus felhangot.

– Vagyis a Gyarmati Szövetség rendületlenül kitart a gyarmatosítás külpolitikája mellett.

– Ehhez nem fogok megjegyzést fűzni maga előtt.

– Ha valaha ismét megütközik a Konklávé és a Gyarmati Szövetség, ez a hajó nem fog részt venni a csatában. Ez egy kereskedőhajó, ahogy a flotta összes többi hajója is. Ebben a flottában mindenki a saját fajának árucikkeivel kereskedik. Jobb, ha tudja, komoly erőfeszítésekbe került, mire meglett. Több hónapon át tartott, mire minden faj belement. Gau tábornoknak jó néhány tyúkszemre vagy micsodára rá kellett taposnia. Vannak fajok, akik szívesebben bocsátanak mások rendelkezésére egy hadihajót, mintegy áruval megrakodott kereskedőhajót.

– Ha egy egész armada nem tudta rábírni a Gyarmati Szövetséget, hogy csatlakozzon a Konklávéhoz, kétlem, hogy pont egy kereskedőflotta fog célt érni.

– Ebben igaza van – mondtam, és felemeltem a kommunikátoromat. – Jane, ugorhatsz!

– Mi az? – tudakolta Rybicki. – Mi az ördögöt csinál?

– Megmondtam, magyarázattal tartozom.

A Roanoke az űrben lebegett, tisztes távolságra minden olyan gravitációs mezőtől, amely az ugróhajtóművét befolyásolhatná. Jane parancsot adott, hogy indítsák be a hajtóművet. Lyukat ütöttünk a téridőben, és valahol máshol bukkantunk ki.

A megfigyelőfedélzetről szemlélve nem volt számottevő a változás: az egyik percben még az egyik csillagkavalkádot néztük, a másikban már egy másikat. Amíg meg nem pillantottuk a csillagképeket.

– Nézze! – mutattam rájuk. – Az Orion. A Bika. A Perzeusz. A Kassziopeia.

– Atyaúristen! – suttogta elhűlve Rybicki.

A Roanoke elfordult tengelyén, és a csillagképek eltűntek, helyüket egy óriási, ragyogó bolygó vette át, amely kékben, zöldben és fehérben játszott.

– Isten hozta itthon, tábornok!

– A Föld – mondta Rybicki, és bármit is akart volna még hozzáfűzni, szavait elfeledtette vele a vágy, hogy a maga mögött hagyott világot bűvölje a szemével.

– Tévedett, tábornok.

Beletelt egy másodpercbe, mire felocsúdott ámulatából.

– Mi van? Miben tévedtem?

– Coventry dolgában. Utánanéztem. Az angolok tudták, hogy támadás közeleg, ebben igaza volt, de nem tudták, hol fogja érni őket. Az angolok nem áldozták fel Coventryt, és a Gyarmati Szövetségben sem lett volna szabad eljátszaniuk Roanoke feláldozásának a gondolatával.

– Miért jöttünk ide?

– De hisz maga mondta, tábornok úr! A Gyarmati Szövetség sosem fog csatlakozni a Konklávéhoz, a Föld azonban talán.

– Beolvasztaná a Földet a Konklávéba?

– Nem. Megadjuk nekik a választás szabadságát. A Konklávé minden tagbolygójáról hoztunk nekik ajándékokat. Miután ezeket megkapták, én is átadom a magamét.

– Az ön ajándékát?

– Az igazságot – vágtam ki. – A teljes igazságot. Mindent elmondok a Gyarmati Szövetségről, a Konklávéról, hogy mi történik, ha búcsút intünk szülőbolygónknak, és kinyílik előttünk a világegyetem. Tábornok úr, a Gyarmati Szövetség úgy irányítja a bolygóit, ahogy csak jónak látja, de ez a világ maga fog dönteni a saját sorsáról. Mostantól az emberiség és a Gyarmati Szövetség szétválik. A mai naptól kezdve.

Rybicki dermedten nézett rám.

– Magának nincs meg erre a felhatalmazása, nem hozhatja meg ezt a döntést ennyi ember helyett!

– Lehet, hogy nincs rá felhatalmazásom – jelentettem ki –, de megvan hozzá a jogom.

– Fogalma sincs, valójában mit csinál.

– Szerintem meg nagyon is tudom. Megváltoztatom a világot.

Az ablak túloldalán egy másik hajó bukkant fel előttünk. Felemeltem a kommunikátorom; a képernyőn a Föld sematikus ábrája jelent meg A világító kör körül pöttyök villantak fel, először egyesével-kettesével, maid csoportokban és csillagképekben. És amikor mind megérkeztek, mindegyik elkezdte sugározni az üdvözletünket, ahány emberi nyelven csak fogadni tudtak, aztán egy titkosítatlan adatfolyamban több évtized történelmét és technikáját nyújtottuk át a Földnek. Az igazságot, amennyire csak össze tudtam szedni. Az én ajándékom a világnak, amelyet egykor otthonomnak hívtam, és amelyet, reméltem, újra annak nevezhetek majd.

TIZENHAT

Először nem ismertem fel. Részben azért, mert más környezetben pillantottam meg. Már önmagában az is furcsa volt, hogy az Egyesült Államok képviselőházának lépcsőit taposhatom még egyszer, az viszont teljesen váratlanul ért, hogy őt is ott találom. De részben azért, mert jóval öregebbnek látszott. Meg azért is, mert nem volt zöld.

– Szilard tábornok! – szólítottam meg. – Micsoda meglepetés!

– Annak szántam.

– Mennyire megváltozott!

– Hát, igen. Most, hogy a Gyarmati Szövetségnek a Föld emberi kormányaival is egyeztetnie kell, többek közt azt is észrevettük, hogy a politikusok nem vesznek minket túl komolyan, ha úgy nézünk ki, ahogy általában szoktunk.

– Nem könnyű zöldnek lenni.

– Tényleg nem, így hát öregebb és rózsaszínűbb lettem. Úgy látszik, ez a siker kulcsa.

– Ha jól sejtem, nem veri nagydobra, hogy a kora alapján még nem bérelhetne autót.

– Nem látom be, miért kéne még jobban összezavarni őket. Volna egy perce? Lenne egy kis megbeszélnivalónk.

– Mára letudtam a napi vallomástételemet, időből jól állok.

Szilard színpadias gesztussal körbenézett

– Hol van a magát követő újságíróhad?

– Ja, hogy ők! Gau tábornokot ma hallgatja ki a szenátus hírszerzési bizottsága, engem csak az alsóház mezőgazdasági albizottsága hallgatott meg. Egy szem nyilvános hozzáférést biztosító kamera vette az egészet, és slussz. Egyébként se követ már senki hónapok óta. Az idegenek érdekesebbek.

– Így múlik el a világ dicsősége – sóhajtott fel Szilard.

– Nem bánom. Egy ideig jó volt, hogy minden hetilap címoldalán én szerepeltem, de hamar ráun az ember. Sétálna velem egyet?

– Persze, szívesen.

A National Mall park felé indultunk. Időről időre egy-két ember kiszúrt minket (mert bár lekerültem a címlapokról, attól még így is messziről felismertek), de Washington D. C. lakosai büszkén néztek keresztül a híres politikusokon, mint amilyenné, jobb kifejezés híján, én is váltam.

– Ha megengedi a kérdést, tábornok úr, mi járatban van errefelé?

– A szenátoroknál lobbizom. Az Egyesült Államok GYV-toborzási moratóriuma gondokat okoz. Mindig is az amerikaiak közül került ki az új katonáink derékhada. Ezért nem jelentett problémát, amikor más országok megtiltották polgáraiknak, hogy angyalbőrbe bújjanak – a katonáik nem osztanak, nem szoroznak. De az amerikaiak nélkül egyfolytában a toborzási célszámok mögött kullogunk, különösen a jelenlegi helyzetben, hogy olyan sok más ország is bevonulási moratóriumot hirdetett.

– Tudok a moratóriumról. Azt akartam tudni, miért pont maga.

– Úgy látszik, jól megértjük egymást a politikusokkal, beszélem a nyelvüket. Itt előnyt lehet kovácsolni abból, ha valakinek egy kicsit alacsonyabb a társas intelligenciája, és a Különleges Erők ebbe a képbe teljesen beleillik.

– Maga szerint fel tudja oldani a moratóriumot?

Szilard vállat vont.

– Bonyolult az ügy. Mindent összekuszál, hogy a Gyarmati Szövetség olyan sokáig titkolódzott a Föld előtt, erre jön maga, és boldog-boldogtalannak elmondja, mennyi mindent hagytak ki idáig. Csoda, ha ezen felhúzták magukat? A kérdés az, hogy amikor kenyértörésre kerül a sor, dühükben a Konklávéhoz csatlakoznak-e embertársaik helyett.

– Mikor szavaznak róla?

– Három hét múlva.

– Érdekes lesz.

– Ha jól tudom, van egy átok az érdekes időket illetően.

Egy pár percig csendben sétáltunk.

– Csak hogy tisztázzuk, amit most mondani fogok magának, mint magánszemély mondom – adta értésemre Szilard.

– Rendben.

– Először is, hadd köszönjem meg önnek, amit tett! Sosem hittem volna, hogy egyszer még látni fogom a Földet. Ha a Gyarmati Szövetség bevett szokásait nem forgatta volna fel fenekestül, sose jutottam volna el ide, úgyhogy köszönöm.

Alig tudtam leplezni derültségemet.

– Szívesen.

– Másodsorban pedig bocsánattal tartozom.

– Ne tőlem, hanem Jane-től kérjen bocsánatot, tábornok úr! Őt javította fel.

– Igen, őt javítottam fel, de mindkettejüket kihasználtam.

– Eddig azzal indokolta, hogy az emberiség megmentéséért tette. Nem repesek az örömtől, ha maga vagy bárki más kihasznál, de legalább a célját méltányolom.

– Nem voltam teljesen őszinte magához. Mert bár aggódtam, hogy a Gyarmati Szövetség miatt fog kipusztulni az emberiség, és elsősorban ezt szerettem volna megakadályozni, de más célom is volt vele, amiben önös érdek vezérelt.

– És mi volt az?

– A Különleges Erők katonáit a Gyarmati Szövetségben másodrendűekként kezelik. Időtlen idők óta így megy ez. Igényt tartanak a szolgálatainkra, de nem bíznak meg bennünk. Mi végezzük el a GYSZ fennmaradásához szükséges fáradságos munkát: mi pusztítottuk el a Konklávé hajóhadát, de jutalmul csak még több feladatot, még több felelősséget kapunk. Ki akartam vívni az elismerésüket, hogy észrevegyék, mennyire létfontosságúak vagyunk a Szövetség működéséhez. És ehhez ön kellett.

– Én? Pedig azt mondta, hogy Zoë és Jane miatt választottak minket, nem miattam.

– Hazudtam ismerte be Szilárd – Mindegyikőjüknek megvolt a maga szerepe Jane és Zoë játszottak leginkább közre az emberiség megmentésében, azonban ön az én célkitűzésem megvalósításához volt nélkülözhetetlen.

– Nem értem, miért?

– Mert ön garantáltan felhúzza magát, ha kihasználják magyarázta Szilard. – Sagan hadnagynak kétségtelenül elborult az agya attól, ahogy a Gyarmati Szövetség kihasználta őt és a Roanoke-ot céljai eléréséhez, de az ő megoldásai mindig közvetlenül az adott problémára irányultak. Így képezték ki: egyenes gondolkodásmódra. Perry, a felesége sok dologban jártas, de körmönfontnak nem nevezném. Ezzel szemben ön inkább magában fortyog, ötöl-hatol, és hosszú távú megoldást keres, hogy borsot törjön azoknak az orra alá, akik kihasználták, és gondoskodik arról, nehogy még egyszer ugyanilyen veszélynek legyen kitéve az emberiség.

– Azzal, hogy idehozom a Konklávét a Földre? Hogy megfosztom a Gyarmati Szövetséget az emberanyaga utánpótlásától?

– Láttunk rá némi esélyt. Nem sokat, de valódi esélyt. Onnantól meg a GYSZ-nek a már meglévő katonáira kell támaszkodnia. Miránk.

– Akkor még mindig ott vannak a telepesek.

– A telepesek majd’ két évszázada nem harcoltak háborúban. Katasztrófa lenne, ha bevetnék őket. Előbb-utóbb a Különleges Erőkhöz vezet minden út.

– De azért jött, hogy véget vessen a toborzási moratóriumnak – morfondíroztam.

– Amikor a legutóbb beszéltünk egymással, elmondtam, miért engedtem, hogy a különlegeseim semmisítsék meg a Konklávé-armadát.

– Mert így a kezében maradhatott a gyeplő.

Szilard erre széttárta a karját, mintha csak azt mondaná vele, most sincs másként.

– Nehezemre esik elhinni, hogy ezt mind előre eltervezte.

– Nem terveztem el semmit. Meghagytam a lehetőséget, hátha e szerint alakulnak a dolgok, és készen álltam, hogy hozzátegyem a magamét, ha úgy hozza a sors. A legkevésbé sem sejtettem, hogy végül ezt az utat választja. Még hogy kereskedőhajók! Csavaros észjárásra vall. Én egy újabb hajóhadra számítottam.

– Örülök, hogy meglepetést szereztem önnek.

– Azt meghiszem! Most pedig hadd háláljam meg! Tudom, Sagan hadnagy még nem bocsátott meg nekem, amiért feljavítottam.

– Így van. Soká tartott, mire megszokta, milyen embernek lenni, erre elvette tőle.

– Akkor adja át neki, hogy ő volt a prototípus! Egy olyan Különleges első verziója, akit az utolsó cseppig emberi génekből alkottunk meg. Tetőtől talpig ember, még kromoszómaszámra is egyezik velük. Persze mégiscsak feljavított ember, de attól még ember. Az egész folyamat során jottányit se vesztett emberségéből.

– AgyGép van a fejében – kekeckedtem.

– Erre különösen büszkék vagyunk. A legutóbbi AgyGép-széria már eleve nagyrészt szerves felépítésű, viszont még így is jó sokat kellett piszkálni az emberi genomot, hogy kifejlődjön egy. Ő az első, akinek a fejében teljesen organikus, emberi AgyGép dolgozik.

– Miért rajta tesztelték?

– Mert tudtam, hogy szüksége lesz rá, és az emberségét nagyra tartja. Szerettem volna mindkét szempontot szem előtt tartani, a technológia pedig megérett a tesztelésre. Kérem, tudassa vele, hogy sajnálom, amiért korábban nem árulhattam el neki! Jó okom volt arra, hogy ne szivárogjon ki a technológiai újítás híre.

Fürkésző tekintettel néztem Szilardra.

– Magában is ugyanez az új AgyGép működik, ugye?

    – Bizony – büszkélkedett Szilárd. – Életemben először végre teljesen emberből vagyok. Olyan, mint bárki más. Idővel a Különleges Erők minden tagja ugyanilyen emberré válik, ami sokat számít. Azért, mert a lényünkben határoz meg minket, és azt is, hogy milyen szolgálatot tehetünk a Gyarmati Szövetségnek és az egész emberiségnek. Perry, mondja el Jane-nek: ő az első közülünk, a legemberibb! Adja tudtára!

Nem sokkal később elvittem Jane-t Kathyhez látogatóba.

Az ohiói szülővárosomban alig változott valami azóta, hogy nagyjából két évtizeddel ezelőtt búcsút intettem neki, csak egy kicsit mutatkozott megviseltebbnek. A régi házam hosszú feljárójának végében leparkolva láttuk, hogy Charlie, a fiam a családjával és minden szegről-végről jövő rokonommal együtt ránk vár. Charlie-t kétszer láttam, amióta visszatértem, először akkor, amikor meglátogatott Washington D.C.-ben. Mi még csak fel tudtuk valahogy dolgozni a megrázkódtatást, hogy évtizedekkel fiatalabbnak nézek ki, mint ő, valamint, hogy Jane annyira hasonlít a saját anyjára. Ezzel szemben mindenki másnak kínos volt az első találkozás.

Sokáig feszengtünk volna, ha Zoë nem töri meg a jeget azzal, hogy beszédbe elegyedik Charlie fiával, Adammel, akitől kierőszakolta, hogy „Zoë néni”-nek hívja, pedig fiatalabb, mint Adam. Lassacskán visszafogadott minket a família, engem is. Az elmúlt két évtized minden pletykáját végighallgathattam. Jane olyan történeteket tudott meg Kathyről, amelyek újak voltak a számára. Zoët a tisztesebb kort megért rokonai és a sóvár szemű kamasz srácok egyaránt körülrajongták. Savitri vicces történeteket mesélt Charlie-nak békebírói éveimből. Apacuka és Fundaluka jól tűrték, hogy mindenki csudabogárként kezelte őket.

Amikor a nap már nyugovóra járt, Jane-nel adtunk egy-egy röpke puszit Zoënak, és elslisszoltunk. Keletnek vettük az irányt az országúton, és lesétáltunk a Harris Creek temetőbe egy egyszerű sírkőhöz, amelyen a feleségem neve állt.

– Katharine Rebecca Perry – olvasta letérdelve a nevet Jane.

– Így bizony.

– Sírsz – állapította meg háttal Jane. – Hallom a hangodon.

– Bocsánat! Csak nem gondoltam, hogy egyszer még visszatérhetek hozzá.

Jane megfordult.

– Nem akartam fájdalmat okozni neked.

– Semmi baj. Fájnia is kell. Meg szerettem volna, hogy találkozz vele. Veled akartam lenni, amikor sort kerítesz rá.

– Még mindig szereted – nézett vissza a sírkőre.

      – Igen. Remélem, nem bánod.

– Hozzá tartozom, és ő is hozzám. Amikor őt szereted, engem szeretsz. Nem bánom, hogy még mindig tart. Remélem, sokáig tart. Örökkön-örökké.

Kinyújtottam a kezem; megfogta. Így álltunk ott sokáig, csendben a feleségem sírjánál, nagyon sokáig.

– Nézd! A csillagok! – szólalt meg egyszer csak.

– Ott a Göncölszekér – mutattam neki.

Jane bólintott.

– Látom.

Átkaroltam öt.

– Emlékszem, a Huckleberryn azt mondtad, amikor végre észreveszed a csillagképeket, tudni fogod, hogy megtaláltad az otthonod.

– Én is emlékszem.

– Most is tartod még?

– Igen – mondta Jane, és a szemembe nézett. – Itthon vagyok. Itthon vagyunk.

Megcsókoltam a feleségemet.

– A Tejút – ismerte fel égre emelt tekintettel, miután elváltak ajkaink.

– Az az – mondtam én is felnézve. – Innen nagyon jól látszik. Ezért is szerettem egy vidéki kisvárosban lakni. A városokban a lámpák elhomályosítják a fényüket, de itt jól látszanak. Habár, jobban belegondolva, a te szemednek kész fényár.

– Gyönyörű.

– Jut eszembe! – kezdtem bele, és átadtam neki Szilard tábornok üzenetét, hogy ő az első teljesen emberi Különleges.

– Érdekes – felelte.

– Szóval tetőtől talpig ember vagy.

– Tudom, már magamtól is rájöttem.

– Tényleg? Honnan?

– Terhes vagyok – mondta Jane, és elmosolyodott.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ezennel John Perryvel és Jane Sagannal közös kalandjaink végére értünk. Szeretném azt hinni, hogy folytatódnak, de nélkülünk kell folytatódniuk. Egyszer talán még visszatérek ehhez a világhoz, és körülnézek más zugaiban, hogyan változtak ott a dolgok az itt történtek hatására. (Nem kell sokat várnunk, mert már vissza is tért. -A szerk.) Egyelőre azonban elköszönök tőlük, hogy új helyeken nézzek szét, és új embereket ismerjek meg. (Hálistennek nem tette. – A szerk.) Remélem, nem bánjátok.

Szeretném megköszönni mindannyiótoknak, akik elkísértetek ezen a kalandos úton, legyen ez akár az első találkozásotok ezzel a világgal, akár egy három köteten át tartó út végállomása. A sorozatnak a megírásában az jelentette számomra az egyik legnagyobb örömöt, hogy rengetegen elmondták, mit gondolnak a könyvekről, vagy levélben köszönték meg nekem, és bátorítottak (bizonyos esetekben követelték is), hogy mozdítsam már meg a seggem, és írjam meg a következőt. Ti aztán tudjátok, mivel járhattok egy író kedvében!

Leírhatatlanul szerencsésnek mondhatom magam, hogy ezeknek a könyveknek Patrick Nielsen Hayden lett a szerkesztője. Patrick úgy ismeri a tudományos-fantasztikus könyvkiadást, mint a tenyerét, és gyakorlatiasságánál már csak az általa gondozott könyvek iránti odaadásából merítettem többet.

A könyvnek Patrick türelme tette a legtöbb jót, mivel egész fejezeteket húztam ki, és jó pár idegesítő karaktert eltüntettem a süllyesztőben, akikkel ti sosem fogtok találkozni, ezek pedig mind-mind tovább nyújtották a könyv elkészültéhez szükséges időt. Patrick nem panaszkodott (sokat). Mélységesen tisztelem ezért a belém vetett bizalmáért. Sok-sok köszönet illeti Tom Dohertyt is, aki a sorozat megírása alatt egyfolytában biztatott, és ez iszonyatosan sokat jelentett nekem.

    A Tornál vannak még egypáran, akiknek kimondhatatlanul sokat köszönhetek: ilyen emberek Teresa Nielsen Hayden, Liz Gorinsky, Irene Gallo, Dot Lin és a Tor könyörtelen marketingesei. Köszönet jár John Harrisnek is, aki már megint egy kurva jó borítót tervezett, a lektoromnak, Justine Gardner-nek, akinek sikerült elhitetnie veletek, hogy ismerem a nyelvtant és a helyesírást, és Nicole de las Herasnak a szedésért és a tördelésért. Én csak megírtam – ezek az emberek faragtak belőle igazi könyvet. Külön köszönetem Ethan Ellenbergnek, páratlan ügynökömnek.

A barátaim tartották bennem a lelket, amíg én a könyvvel viaskodtam. Közéjük tartozik Nick Sagan, akivel együtt szenvedtünk a leadási határidőkkel, akárcsak Justine Larbalestierrel. Mindkettejük könyvét meleg szívvel ajánlom, ha nem olvassátok el, nem tudjátok, mit veszítetek. Más barátaim is segítettek abban, hogy ne kapjak gutaütést, vagy így-úgy hozzájárultak ahhoz, hogy emberi kapcsolataimat ápolhassam, például Scott Westerfeld, Doselle és Janine Young, Deven De-sai, Anne KG Murphy és Karen Meisner. Sokakat szeretnék még név szerint megemlíteni, és megköszönni fáradozásait, elsősorban a tudományos-fantasztikus irodalmat írók közösségén belül, de lássuk be, egész nap itt ülnénk, ha neki is állnék, úgyhogy ha azt hiszed, meg kéne köszönnöm neked (és sokan vagytok ezzel így), kérlek, vedd a bátorságot, és hidd el, rólad beszélek! Külön meg kell említenem a „Whatever” és a „By the Way” nevet viselő blogjaim olvasóit, akik nap nap után biztattak, hogy dolgozzak csak, még ha kevesebbet is posztolok ezért a blogjaimon.

Az utolsó gyarmat írása során először jelöltek a legjobb új sci-fi írónak járó John W. Campbell-díjra, aztán meg is nyertem. Sarah Monette-tel, Chris Robersonnal, Brandon Sandersonnal, K. J. Bishoppal és Steph Svvainstonnal együtt jelöltek erre a díjra, és szerencsésnek mondhatom magam, amiért Sarah-val, Chrisszel és Brandonnal össze is barátkoztam. Legyezgeti ugyan a hiúságomat, hogy egyesek náluk jobb írónak tartanak, de hazugság volna ezt kijelenteni, épp ezért hadd kérjelek meg benneteket, hogy nézzetek utána a munkásságuknak, ha legközelebb egy könyvesboltban jártok, vagy az interneten vesztek könyvet! Nem fogjátok megbánni.

   Ebben a könyvben megöltem egy Joseph Loong nevű szereplőt – az igazi Joseph Loongnak, akivel az AOI-nál dolgozom, hosszú és boldogságos életet kívánok, ezúton szeretném megköszönni, hogy a nevét adta a regényhez. Stross hadnagy neve egyértelműen Charles Strossra utal, a roppant tehetséges sci-fi íróra, aki szintén a barátom. Hiába, az SF berkein belül ez már így szokás! A hús-vér Stross agyát nem borítja olyan lila csillagköd, mint a könyvben felbukkanóét. Rybicki tábornok Joe Rybicki után kapta a nevét, aki régóta barátom és szerkesztőm. Remélem, tetszik neki a szereplő.

Ismét egy szakajtónyi köszönet illeti Regan Averyt, kitartó első olvasómat, aki kommentárjaival segít nekem és a könyveimnek. Egy évtizede ő az első olvasóm – a kabalafigurámnak tartom.

Végül pedig köszönöm szépen Kristine és Athena Scalzinak, a feleségemnek és a lányomnak, ebben a sorrendben, de leginkább Kristine-nek. Azok, akik ismernek minket Kristine-nel, meg szokták jegyezni, hogy Jane Sagant elég látványosan Kristine-ről mintáztam. Ez az összehasonlítás csak részben igaz (amennyire tudom, a feleségem nem koncolt fel egyedül a késeit használva egész szakaszokat), de tény, hogy Jane intelligenciája, erélye és személyes tartása a feleségem intelligenciáján, erélyén és személyes tartásán alapszik. Ha fogalmazhatok egyszerűen, a feleségem tök király. Ráadásul olyan kedves, hogy nem csak megtűr maga mellett, de lelket önt belém, támogat és szeret. Szerencsés vagyok, hogy vele élhetek. A teljes sorozatot, a Vének háborúját, a Szellemhadtestet és Az utolsó gyarmatot neki ajánlom. Ezek az ő könyvei, én csak megírtam őket.

John Scalzi

2006. szeptember 20.

John Scalzi az ezredforduló után feltűnt sci-fi írók nemzedékének termékeny és invenciózus tagja. Több stílusban és médiában kipróbálta magát, ír filmrecenziókat, ismeretterjesztő könyveket és esszéket. Dolgozott kreatív tanácsadóként a Csillagkapu Univerzum tévésorozatban; népszerű blogja, a Whatever pedig az egyik legrégibb a maga nemében. A Vének háborúja az első műve, mára kultkönyvvé vált, és várhatóan 2014-ben érkezik a ciklus hatodik kötete. Scalzi szakmai elismerését jelzi, hogy 2010-ben megválasztották az Amerikai Science-Fiction és Fantasy írószövetség elnökévé.

Jelenleg az ohiói Bradfordban él feleségével és lányával.