IAIN M. BANKS

A JÁTÉKMESTER

I. KULTÚRA PLATÓ

Ez a történet egy olyan emberről szól, aki hajlandó volt a fél világot átutazni egy játszma kedvéért. Ezt az embert, a játékost, Gurgehnek hívják. A történet egy olyan csatával kezdődik, ami nem csata, és egy olyan játékkal végződik, ami nem játék.

Hogy én? Rólam majd később.

Így kezdődik a történet:

* *

Minden egyes lépésnél pergett a homok a lábáról. Sántítva követte az elöl haladó védőruhás alakot, át a sivatagon. A fegyver csendesen pihent a kezében. Most már lassan ott kellett lenniük; távoli hullámverés moraja hallatszott a sisak érzékelőjén át. Egy magas homokbucka felé közeledtek, amelyről már látniuk kellett a tengerpartot. Nem is számított rá, hogy túl fogja élni.

Kint ragyogott a nap, tombolt a hőség és tikkasztó szárazság volt, de a védőruha elválasztotta a napsugaraktól és az égető levegőtől. Kényelmesen hűvös volt. A sisak kijelzőjének bal oldala vaksötét volt, ott, ahol eltalálták. A jobb lába is megsérült, kellemetlenül húzódott, és emiatt sántított egy kicsit, de különben szerencsésnek mondhatta magát. Úgy egy kilométerre lehettek már attól a helytől, ahol az utolsó támadás érte őket; majdnem lőtávolon kívül voltak.

A repülő rakéták csillogó ívben vonultak át a hegygerinc felett. A rossz kijelző miatt csak későn vette őket észre. Azt hitte, a rakéták már tüzet nyitottak, de csak a napfény csillant meg a támadó gépek tükörsima felszínén. A csapat madárrajként mozgott fel és le.

Mikor végre lőni kezdtek, villódzó vörös fények jelentek meg, ő pedig felemelte a puskáját, hogy viszonozza a lövéseket. Ekkor már a többi védőruhás is tüzet nyitott körülötte. Volt, aki hanyatt vágta magát a sivatag homokjába, mások térdre ereszkedtek. Ő volt az egyetlen, aki állva maradt.

A rakéták teljesen egyszerre elkanyarodtak, szétváltak, mindegyik másfelé vette az irányt. Kavargott körülötte a por, ahogy lövések csapódtak be a lába mellett. Megpróbált az egyik parányi gépre célozni, de a rakéták megdöbbentő gyorsasággal mozogtak, a fegyvert viszont ormótlannak és esetlennek érezte. Védőruháján csak úgy puffantak a találatok, áthallatszottak még a messzi lövések zaján és a többiek kiabálásán is. Fényjelek villództak a sisak kijelzőjén, jelezték a sérüléseket. A védőruha megrázkódott, és a jobb lába hirtelen elzsibbadt.

– Ébredj már fel, Gurgeh! – mondta Yay nevetve, majd hirtelen térdre ereszkedett, mert két kisebb rakéta váratlanul az ő szakaszuk felé indult; nyilván érzékelte, hogy ott van a leggyengébb láncszem. Gurgeh látta, hogy közelednek a gépek, a fegyver hangosan ropogott a kezében, de valahogy mindig célt tévesztett, túl lassú volt. A két rakéta pontosan kettejük közé célzott. Az egyik gép villant egyet és felrobbant, mire Yay felkiáltott örömében. A másik viszont közöttük landolt, és Yay próbálta arrébb rúgni. Gurgeh esetlenül megfordult, hogy tüzet nyisson rá, de közben véletlenül Yay védőruháját találta el. Hallotta, hogy a nő felkiált és káromkodik. Yay megtántorodott, de sikerült a fegyvert átrántania a másik oldalra. Tüzet nyitott. Szökőkútként záporzott a homok a másik rakéta körül, ami időközben feléjük fordult. Gurgeh védőruháját ellepték a pirosan villódzó fények, majd elsötétedett a kijelzője. Nyaktól lefelé megbénult, és összeesett. Minden elfeketedett előtte, és síri csend lett.

– Meghaltál – közölte vele egy kis éles hang.

A sivatag homokjában feküdt, vakon. Távoli tompa hangokat hallott, érezte, hogy remeg alatta a talaj. Hallotta a saját szívverését, és észrevette, milyen izgatottan liheg. Megpróbálta visszatartani a lélegzetét, hogy ne dobogjon úgy a szíve, de mozdulni sem tudott. Nem tudta irányítani a saját szervezetét.

Viszketett az orra, de képtelen volt megvakarni.

– Mi a fenét keresek én itt? – kérdezte magától.

Helyreállt az érzékelés. Hallotta, hogy emberek beszélgetnek körülötte, de ő még a kijelzőn át bámulta a sivatagi homokot. Mielőtt megmozdulhatott volna, valaki a karjánál fogva felemelte.

Lekapcsolta a sisakját. Yay Meristinoux állt mellette – már ő is levette a sisakját –, és csóválta a fejét. Kezét csípőre tette, fegyvere a csuklóján himbálódzott.

– Borzalmas voltál – mondta, persze azért nem utálatosan. Gyönyörű gyermekarca volt, de a hangja mélyen csengett: huncut volt és ravasz.

A többiek körülöttük ültek, folyt a társalgás a sziklákon és a homokon. Páran már elindultak visszafelé a klubba. Yay felvette Gurgeh fegyverét és odanyújtotta neki. A férfi megvakarta az orrát, és megrázta a fejét: nem akarta elvenni a puskát.

– Yay – mondta –, ez itt gyerekeknek való.

A lány megállt egy pillanatra, felvette a fegyverét és vállat vont – ahogy a puskák csöve megcsillant a napfényben, Gurgeh előtt megint felvillant a közeledő rakéták képe, és egy pillanatra megszédült.

– Na és? Legalább nem unalmas – mondta a lány. – Azt mondtad, unatkozol, gondoltam, egy kis lövöldözés feldobna.

Gurgeh leporolta magát és a klub felé indult. Yay ment mellette. Karbantartó drónok repültek el, szedték össze a szétlőtt gépek darabjait.

– Ez az egész olyan gyerekes, Yay. Minek pazarolod az idődet ilyen baromságokra?

Megálltak a dűne tetején. Az alacsony klubépület száz méterre volt tőlük, körülötte aranyszínű homok, mögötte pedig a hófehér hullámok. A tenger ragyogott a déli napsütésben.

– Ne legyél már olyan nagyképű – mondta a lány. Rövid barna haja együtt mozgott azzal a széllel, amelyik belekapott a lezúduló hullámok tetejébe, és a permetet visszafújta a tengerbe. Yay lehajolt, hogy felvegyen pár szétesett rakétadarabot, amiket már félig betemetett a homok. Lefújta a homokszemcséket a fénylő felületükről, és megfordította a tartozékokat a kezében.

– Én élvezem – mondta. – Szeretem azokat a játékokat is, amiket te játszol, de... nekem ez is tetszik. – Zavartnak tűnt. – Ez az igazi játék. Neked egyáltalán nem tetszik az ilyesmi?

– Nem. De idővel majd neked sem fog.

Yay lazán vállat vont.

– Hát, majd meglátjuk. – Odanyújtotta Gurgehnek a szétesett gép darabjait. A férfi jól szemügyre vette őket. Ezalatt egy csapat férfi ment el mellettük, akik épp a harci övezetbe tartottak.

– Mr. Gurgeh? – állt meg az egyik fiatalember, és különös arckifejezéssel bámulta Gurgehet. Egy pillanatra zavar futott át az idősebb férfi arcán, de aztán derültebb, türelmesebb lett a tekintete. Yay látta már ezt az arcot hasonló helyzetekben. – Jernau Morat Gurgeh? – kérdezte a fiú, még mindig kissé kételkedve.

– Személyesen – Gurgeh kedvesen mosolygott, és – mindenesetre Yay úgy látta – lassanként kiegyenesedett, kihúzta magát. A fiú arca felragyogott. Gyorsan meghajolt, mire Gurgeh és Yay összenéztek.

– Micsoda megtiszteltetés, hogy megismerhetem, Mr. Gurgeh – mondta széles mosollyal az arcán. – A nevem Shuro... Én... – elnevette magát. – Minden játékát figyelemmel kísérem. Az összes elméleti munkája megvan.

Gurgeh bólintott.

– Milyen figyelmes.

– Igazán megtisztelne, ha bármikor, amikor itt van, játszana velem egy... tulajdonképpen bármit. Azt hiszem, a Felvonulásban vagyok a legjobb. Már három pontnál tartok, de sajnos...

– Nem állok túl jól az idővel – vágott közbe Gurgeh. – De ha valamikor találunk rá alkalmat, boldogan játszom önnel. – Finoman biccentett a fiú felé. – Örülök, hogy találkoztunk.

A fiatalember elvörösödött, és mosolyogva elbúcsúzott. – Részemről a szerencse, Mr. Gurgeh. Viszlát... Viszlát. – Zavartan mosolygott, aztán megfordult és csatlakozott a társaságához.

Yay hosszan nézett utána.

– Valld be, azért ezt élvezed, nem? – vigyorgott.

– Egyáltalán nem. Idegesítő.

Yay még mindig a távolodó fiút nézte, követte a szemével, ahogy fel-le lépdelt a homokban. Egyszerre felsóhajtott.

– Na és te? – Gurgeh viszolyogva nézte a kezében fekvő rakétadarabokat. – Te élvezed ezt a... pusztítást?

– Én nem nevezném pusztításnak – mondta Yay lassan. – A rakéták a robbanáskor darabokra esnek, nem mennek tönkre. Egy fél óra alatt összerakom neked bármelyiket.

– Tehát ez az egész csak műbalhé.

– Mi nem az?

– Az értelem. A tehetség. Az emberi érzelmek.

Yay arcán irónia tükröződött.

– Látom, még messze vagyunk attól, hogy megértsük egymást, Gurgeh.

– Hát akkor hadd segítsek.

– Protezsálnál?

– Igen.

Yay elfordult, nézte, ahogy a hullámok az aranyszínű partra érnek, aztán újra Gurgehre nézett. Ahogy a szél feltámadt, és messze hallatszott a víz zúgása, a lány hátranyúlt a sisakjáért és felcsatolta. Gurgeh a saját arcának tükörképét bámulta a lány kijelzőjén. Egyik kezével végigsimította fekete fürtjeit.

Yay felcsapta az ellenzőt.

– Később találkozunk. Chamlisszal beugrunk hozzád holnapután, rendben?

– Ha akartok.

– Én szeretnék. – Kacsintott egyet, és elindult lefelé a homokbuckán. Gurgeh nézte a lányt. Yay odaadta fegyverét egy mellette elhaladó, csillogó fémhulladékkal megpakolt karbantartónak.

Gurgeh még álldogált egy kicsit, kezében a szétrobbant gép darabjaival. Aztán egyszerűen elengedte őket, hagyta leesni a homokba.

***

A terasz alatt állt, érezte a sekély tó körüli fák és a föld illatát. Felhős volt az este, koromsötét. Csak egy parányi fény tört át, ott ahol a felhőket megvilágította az Orbital korongjának messzire látszó fényes oldala, közvetlen fölötte. Hullámverés hallatszott a sötétben, a víz hangos csobbanással verődött a láthatatlan hajótestekhez. Alacsony kollégiumi épületek álltak a fák között, és fényük meg– megvillant a víz felszínén. Érezte, hogy a társaság ott van a háta mögött, láthatatlan, mint a vihar előtti szél, és árad kifelé a tanszék épületéből; zene és nevetés, parfüm és ételszag, meghatározhatatlan egzotikus illatok.

A ÉlKék hirtelen megrohanta, erőt vett rajta. A meleg esti levegőben az illatok, amik a nyitott ajtókon kavarogtak kifelé, magukkal hozva az emberi zaj áradatát, hirtelen szétváltak, mint mikor a kötél szálai kicsavarodnak és megmutatják magukat, sajátos színüket. Olyanokká váltak, mint egy maroknyi föld, amit az ember elmorzsol az ujjai közt: tapogatja, vizsgálja.

Ez az: a marhasült vöröses fekete szaga – étvágygerjesztő, ínycsiklandó. Agyának különböző területei egyszerre érezték az illatot finomnak és teljes mértékben visszataszítónak. Az állati ösztön táplálékot szimatolt, proteinben gazdag ételt, míg agytörzse halott, égett sejteket regisztrált. Előagya figyelmen kívül hagyta mindkét jelzést, mert érzékelte, hogy már tele van a hasa, és emészti a sült húst.

A tengert is észlelte. A szaga sós volt, tíz kilométerről jött, vagy talán még messzebbről, át a fennsíkon és lankás dombokon, amik olyan szétágazóak voltak, mint a folyók és csatornák hálózata. Ilyen háló kötötte össze a sötét tavat a nyughatatlanul áramló óceánnal, ami az illatozó mezőkön és erdőkön túl hullámzott.

Az ÉlKék kifejezetten a játékosok agyában termelt anyag volt, amit egyszerű, genetikailag meghatározott Kultúra mirigyek termeltek Gurgeh koponyájának alulsó részén. Egészen pontosan az agyának alsó, ősi, és kifejezetten állati része alatt. A belsőleg előállított drogok arzenálját a Kultúrabeliek legnagyobb része háromszáz összeállításból választhatta ki, amik tulajdonképpen a népszerűségi és gondolkodási összetevők arányában különböztek. Az ÉlKék az egyik legkevésbé használt formula volt, mert igazából semmi örömet nem okozott, és viszonylag nagy koncentrációt igényelt az előállítása. De a játékokban jó hasznát vette az ember. Ami bonyolultnak tűnt, az leegyszerűsödött; ami megoldhatatlannak tetszett, hirtelen megoldódott, ami pedig kikutathatatlan volt, hirtelen egyértelművé vált. Haszondrog. Leegyszerűsítő. Nem egy érzéknövelő vagy szexuális stimuláns, vagy esetleg pszichológiai ösztönző.

Nem volt szüksége rá. Ez rögtön egyértelművé vált, ahogy az első roham elült, és megindult a lecsillapodási szakasz. Annak a férfinak, akivel most készült játszani, megtévesztő volt a stílusa, de könnyen át lehetett látni rajta. Gurgeh végignézte az előző Négy-Szín játékát. Meggyőzőnek tűnt, de igazából az egész csak álca volt. Divatos, bonyolult, ugyanakkor üres és erőtlen; végtelenül gyenge. Gurgeh hallgatta a buli zaját, a víz moraját, és hallotta azokat a hangokat is, amik a másik, a túlparton fekvő egyetemi épületből jöttek. A fiatal férfi játékstílusa élesen megmaradt az emlékezetében.

Ott helyben eldöntötte, hogy leszámol vele. Le akarta leplezni.

Valami megnyugodott benne, elernyedt, mint egy belső végtag. Vége a varázsnak. A bűbáj, ami tulajdonképpen az agy egy apró, éretlen, szövevényes alprogramja, megszűnt, hirtelen semmivé foszlott. Még egy darabig álldogált a tó mellett a teraszon, aztán megfordult, és visszament a többiekhez.

– Jernau Gurgeh! Azt hittem, leléptél.

Ahogy megfordult, egy drónnal állt szemben, aki rögtön odarepült hozzá, ahogy belépett a zsúfolt terembe. Az emberek társalogtak, vagy táblajátékok és asztalok körül csoportosultak az ősi falikárpitok között. Több tucat drón is volt a teremben, néhányan játszottak, mások csak szemlélődtek, egyesek emberekkel beszélgettek, egy páran pedig rács-alakzatban álltak, ami annak volt a jele, hogy fényalapú hangsugárzón keresztül kommunikálnak. Mawhrin-Skel – az a drón, aki leszólította – messze a legkisebb gép volt a jelenlevők közül. Elfért volna az ember két tenyerén. Auramezője hol szürkére, hol barnára váltott, persze az udvarias kék kereten belül. Úgy nézett ki, mint egy régi, bonyolult űrhajómodell.

Gurgeh lesújtó pillantásokat vetett a gépre, ahogy az követte őt a termen át, egészen a Négy-Szín asztalig.

– Már azt hittem, beijedtél ettől a tacskótól – mondta a drón, amikor Gurgeh odaért a fiatal férfi játékasztalához, és leült egy magas, gazdagon díszített székbe. Egy perccel előtte távozott onnét gyorsan a legyőzött ellenfél. A drón elég hangosan beszélt ahhoz, hogy a „tacskó” – egy kócos hajú, harmincas férfi –, akiről szó volt, meghallja. A fiatalember arcán látszott, hogy megbántódott.

Gurgeh észrevette, hogy az emberek egy kissé elcsendesednek körülötte. Mawhrin-Skel auramezője már vörös és barna árnyalatokban játszott: izgatott öröm és nemtetszés egyszerre, egy olyan ellentétes jelzés, ami szinte már sértő volt.

– Ne zavartassa magát a drón miatt – mondta Gurgeh a fiatalembernek, viszonozva a biccentését. – Szereti idegesíteni az embereket. – Közelebb húzta a székét, megigazította a régi dzsekijét, ami már divatjamúlt és kissé túlságosan bő volt. – Jernau Gurgeh vagyok. És ön?

– Stemli Fors – mondta a férfi, és kissé elszorult a torka.

– Örülök, hogy találkoztunk. No, akkor melyik színt választja?

– Hm... a zöldet.

– Rendben. – Gurgeh hátradőlt. Kis szünetet tartott, majd a táblára mutatott. – Csak ön után.

A fiatal Stemli Fors megtette az első lépést. Gurgeh előrehajolt, hogy ő is lépjen, Mawhrin-Skel pedig a vállára telepedett, és dünnyögött magában. Gurgeh mutatóujjával megkocogtatta a gépet, mire az egy kicsit odébb repült. A játék hátralévő idejében azt a kattogó hangot utánozta, amit a csúcsukon összeérő piramisok adtak ki, amikor a játékosok összeillesztették őket.

Gurgeh könnyedén megverte a férfit. Még egy kis trükköt is bevetett a végén, kihasználva, hogy Fors egy kicsit összezavarodott, amikor egy szép formát igyekezett kirakni. Gurgeh átlósan végighúzta a figuráját a táblán, és így, miután a piramisok géppisztolyszerű hangot adva körbefordultak, végül egy vérpiros négyszöget alkottak. Sokan tapsolni kezdtek, mások elismerően mormogtak valamit. Gurgeh megköszönte a játékot és felállt.

– Olcsó trükk volt – mondta Mawhrin-Skel, úgy, hogy mindenki hallja. – Ez a kölyök könnyű préda volt. Kezdesz veszíteni az egyediségedből. – Rikító piros lett az aurája, és hirtelen felrepült, elsuhant az emberek feje fölött.

Gurgeh megrázta a fejét és arrébb állt.

A kis drón legalább annyira idegesítette, mint amennyire szórakoztatta. Durva volt, sértő, gyakran dühítő, de mégis frissítően hatott az emberek állandó udvariaskodása mellett. Biztos, hogy valaki mást bosszant most is, gondolta. Gurgeh köszönt pár embernek, ahogy átment a tömegen. Egy másik drónt, Chamlis Amalk-neyt egy hosszú, alacsony asztal mellett találta, amint egy kevésbé kiállhatatlan professzornővel társalgott. Odament hozzájuk, és közben levett egy italt az éppen arra lebegő tálcáról.

– Á, kedves barátom! – mondta Chamlis Amalk-ney. Idősebb drón volt, úgy másfél méter magas, fél méter széles, illetve hosszú; egyszerű burkolata megkopott az ezeréves használattól. Érzékelőjét Gurgeh felé fordította. – A professzorral éppen rólad beszélgettünk.

Boruelal professzor szigorú tekintete ironikus mosolyba váltott át.

– Egy újabb győzelem után, Jernau Gurgeh?

– Ennyire látszik?

– Megtanultam olvasni a jelek közt – mondta a professzor. Kétszer olyan idős volt, mint Gurgeh, már jócskán a második évszázadában járhatott, de még mindig magas volt, csinos és megkapó. Bőre sápadt volt, rövid haja pedig ősz. – Ismét megsemmisítő csapást mért egy tanítványomra?

Gurgeh vállat vont. Kiitta a poharát és keresett egy tálcát, amire lerakhatná.

– Engedd meg – szólalt meg Chamlis Amalk-ney, és finoman kivette a poharat a kezéből, majd egy arra haladó tálcára tette, úgy három méterrel arrébb. Halványsárga mezőjében egy teli poharat hozott. Ugyanaz a sűrű bor volt benne, mint az előzőben. Gurgeh elvette. Boruelal finom anyagú sötét ruhát viselt, amit díszes ezüstlánc ékesített a nyakánál és a térdénél. Mezítláb volt, és Gurgeh szerint ez nem hangsúlyozta ki olyan jól a ruha szépségét, mint például egy magas sarkú csizma tette volna. De ez csak egy aprócska szeszély volt a többi egyetemi tanárhoz képest, és Gurgeh el is mosolyodott, amikor megpillantotta a nő lebarnult lábujjait a világos fapadlón.

– Maga komolyan ártalmas, Gurgeh – mondta Boruelal. – Miért nem segít nekünk inkább? Csatlakozhatna a tanári karhoz, ahelyett, hogy itt ad elő vendégként!

– Már mondtam a professzor asszonynak, hogy túlságosan elfoglalt vagyok. Épp elég nekem a sok játék, ami mellett tanulmányokat kell írnom, levelekre kell válaszolnom, előadásokra kell utaznom,... és persze... unatkozom is. Tudja, én hamar elunom magam – felelte Gurgeh, és elfordult.

– Jernau Gurgehból nem lenne valami jó tanár – helyeselt Chamlis Amalk-ney. – Ha a diákok nem értenének meg valamit azonnal, Gurgeh rögtön elveszítené a türelmét, és valószínűleg rájuk borítaná az asztalt; még akkor is, ha bonyolult és egyedi a feladat... talán akkor még jobban elragadtatná magát.

– Igen, hallottam hírét – bólogatott komolyan a professzor asszony.

– Az több mint egy éve volt – mondta Gurgeh rosszallóan. – És különben is, Yay megérdemelte. – Haragosan nézett a drónra.

– Hát – mondta a professzor asszony egy futó pillantást vetve Chamlisra –, akkor talán végre párjára akadt, kedves Gurgeh. Itt van ez a fiatal...

A távolból csörömpölés hallatszott, felmorajlott a terem. A sikoltások hallatán mindannyian megfordultak.

– Na ne! Már megint ez a zűrzavar! – mondta a professzor asszony fáradtan.

Aznap este történt ugyanis, hogy az egyik fiatal előadó elvesztette az uralmát egy házi madár felett, ami aztán ide-oda repkedett a teremben, és óhatatlanul is belegabalyodott néhány ember hajába. Mawhrin-Skel végül elfogta a madarat a levegőben, és leütötte, természetesen a legtöbb jelenlevő nagy bosszúságára.

– Na most mi van? – sóhajtott Boruelal. – Elnézést! – Szórakozottan letette a poharát és pikáns falatkákkal teli tányérját Chamlis Amalk-ney burkolatának tetejére, aztán elment. Sűrű elnézések közepette átverekedte magát a tömegen a felfordulás irányába.

Chamlis aurája szürkésfehérben vibrált, annyira megbántódott. Hangosan koccant a pohár, ahogy letette az asztalra, az ennivalót pedig egy távolabbi kukába dobta. – Biztos megint Mawhrin-Skel az. Kibírhatatlan – jegyezte meg Chamlis ingerülten.

Gurgeh is a zaj irányába fordult. – Tényleg? – mondta. – Ő kavar itt?

– Igazán nem értem, mi tetszik neked benne – mondta az öreg drón. Felemelte Boruelal poharát, kijjebb terjesztette az auráját, és kiöntötte a sápadt aranyszínű bort. Az ital így a levegőben lebegett, olyanformán, mintha egy láthatatlan pohárba töltötték volna.

– Engem szórakoztat – válaszolta Gurgeh. Chamlisra nézett. – Boruelal valami olyasmit említett, hogy méltó ellenfelet találtatok nekem. Erről beszéltetek, mielőtt idejöttem?

– Igen, erről. Van valami új diák. Egy Rendszerközi Hajós gyerek, akinek jó érzéke van a Rajtaütéshez.

Gurgeh kíváncsian nézett. A Rajtaütés egyike volt azon bonyolult játékoknak, ami szerepelt a repertoárjában. Sőt, az erősségei közé tartozott. Voltak azért a Kultúrában mások, akik le tudták ugyan győzni – persze ezek az emberek a játék specialistái voltak, nem általános játékosok, mint ő –, de egyikük sem mehetett soha biztosra, és amúgy is, talán ha tízen lehettek összesen.

– És ki lenne ez a tehetséges gyermek? – A zaj a terem másik felén csitulni kezdett.

– Egy fiatal nő – mondta Chamlis, miközben az auráján belül, láthatatlan lukakon keresztül elkezdte csepegtetni a lebegő folyadékot. – Most érkezett, a Cargo Cultról jött. Még rendezkedik.

A Cargo Cult nevű Rendszerközi Hajó tíz napja érkezett Chiark Orbitalra, és mindössze két napja ment tovább. Gurgeh játszott is egy pár nyilvános menetet a hajón (és titkon nagyon örült, hogy mindenkit lesöpört a színről: egyik játékban sem tudták megverni), de a Rajtaütés egyáltalán szóba sem jött. Néhány ellenfele a Hajón említett valamit egy állítólagosan zseniális (bár szégyenlős) fiatal játékosról, de ezzel a fiúval vagy lánnyal tudomása szerint nem találkozott. Gurgeh pedig úgy látta, hogy a csodagyerek tehetségéről szóló híresztelések igencsak túlzóak voltak. A legénység tagjai általában furcsa mód büszkék voltak a hajójukra; szerették azt gondolni, hogy habár a nagy játékos megverte őket, a fedélzeten azért még akad párja, valahol. (Persze a hajó talán kiállhatott volna, de az nem számít; ők emberekre gondoltak, vagy 1.0-s drónokra.)

– Hogy te milyen kártékony és akaratos egy szerkezet vagy! – mondta Boruelal Mawhrin-Skelnek, aki a válla felett repült át. A drón olyan jól érezte magát, hogy aurája narancssárgán szikrázott. Azért egy vékony lila réteg megbánás is látszódott rajta, de nem volt meggyőző.

– Ó! – felelt Mawhrin-Skel vidáman. – Valóban így gondolja?

– Beszéljen már ezzel az ön szerint szimpatikus gépezettel, Jernau Gurgeh! – mondta a professzor asszony, és szeme szikrázott, amikor Chamlis Amalk-ney tetejére nézett. Végül vett magának egy tiszta poharat. (Chamlis beleöntötte a bort Boruelal előző poharába, miután kijátszotta magát vele, aztán visszarakta az asztalra.)

– Mi a fenét csináltál? – kérdezte Gurgeh Mawhrin-Skelt, aki közben közelebb repült hozzá.

– Tartottam egy kis anatómiai bemutatót – mondta, lassan lenyugodott, és aurája visszatért a hivatalos kék, illetve a barnás nemtetszés színéhez.

– Találtak egy kanárit a teraszon – magyarázta Boruelal, és vádlón nézett a kis drónra. – A madár megsebesült, és valaki behozta, mire Mawhrin-Skel felajánlotta, hogy segít rajta.

– Éppen ráértem – okoskodott Mawhrin-Skel.

– Egyszer csak megölte és felboncolta ott, az emberek szeme láttára – sóhajtott a professzor. – Igencsak felháborodott mindenki.

– A sokktól úgyis meghalt volna – mondta Mawhrin-Skel. – Csodálatra méltó teremtmények ezek a kanárik. Az aranyos kis tolltakaró alatt részben függőcsontok lapulnak, és a tekervényes emésztőrendszerük is egészen bámulatos!

– Na de nem vacsora közben! – mondta Boruelal, és egy újabb finom falatkát tett a tányérjára. – Még mozgott – tette hozzá savanyúan. Aztán falatozni kezdett.

– Fejletlen szinaptikus kapacitancia – magyarázta Mawhrin-Skel.

– Vagy ahogy mi, gépek mondanánk, „ízléstelenség” – egészítette ki Chamlis Amalk-ney.

– Te aztán nagy szakértője vagy ennek, ugye, Amalk-ney? – kérdezte Mawhrin-Skel.

– Meghajolok kiemelkedő tehetséged előtt ezen a területen – vágott vissza Chamlis.

Gurgeh elmosolyodott. Chamlis Amalk-ney régi – mi több, ősrégi – barátja volt. Több mint négyezer éve rakták össze (bár azt állította, hogy már elfelejtette a pontos dátumot, s olyan illetlenségre pedig senki sem vetemedett, hogy utánanézzen az igazságnak). Gurgeh születése óta ismerte, családi barát volt.

Mawhrin-Skellel csak nemrégen találkozott. Ez a hirtelen haragú, mogorva gép mindössze pár száz napja érkezett a Chiark Orbitalra. Ő is azon furcsa szerzetek közül való volt, akiket a világ túlzott különcségmániája vonzott ide.

Mawhrin-Skelt a Rendkívüli Körülmények osztagának részére tervezték, kifejezetten a Kultúra Kontakt szekciónak. Tulajdonképpen harci drón volt, sokféle kifinomult, pontos érzékelő- és harci rendszerrel felszerelve, amik más drónoknak teljesen felesleges és használhatatlan extrák lettek volna. Mint minden Kultúra gyártmánynál, ennél sem térképezték fel teljesen a pontos egyéniséget, mielőtt összerakták. A Kultúra úgy találta, hogy a tudattal rendelkező drónok gyártásának ezen kiszámíthatatlan eleme az ára az igazi egyéniség kialakulásának. Azonban ennek az lett a következménye, hogy nem minden így gyártott drón vált teljesen alkalmassá arra a feladatra, amire eredetileg tervezték.

Mawhrin-Skel egy volt ezek közül az elrontott drónok közül. A természete, mint azt később megállapították, nem volt alkalmas a Kontaktra, de más helyre sem a Rendkívüli Körülményeken belül. Labilis volt, kötekedő és érzéketlen. (És ezek csak azok a tulajdonságok, amikről ő is hajlandó volt belátni, hogy nem jók.) Két választása volt: vagy aláveti magát egy radikális egyéniség-változtatásnak, de nem nagyon szólhat bele, hogy milyen lesz a saját végleges egyénisége, vagy pedig kilép a Kontaktból, viszont az egyéniségéhez nem nyúlnak, csak leépítik a fegyveres és bonyolultabb kommunikációs és érzékelő rendszereit, hogy így hasonlatosabbá tegyék a normál drónokhoz.

Keserűen ugyan, de az utóbbit választotta. Azután pedig Chiark Orbitalra jött, abban a reményben, hogy itt majd be tud illeszkedni.

– Hülye mitugrász! – mondta Mawhrin-Skel Chamlis Amalk-neynek, aztán elhúzott a nyitott ablakok felé. Az idősebb drón aurája elfehéredett a méregtől, és csak egy fénylő, hullámzó, szivárványszínű folt mutatta, hogy a fényalapú hangsugárzóján beszél még a távozó robothoz. Mawhrin-Skel megállt a levegőben, és megfordult. Gurgeh visszafojtott lélegzettel állt, és azon töprengett, vajon mit mondhatott Chamlis, és mit fog válaszolni rá a fiatalabb drón. Abban ugyanis biztos volt, hogy Mawhrin-Skel nem fogja titokban tartani a véleményét, mint ahogy Chamlis tette.

– Én nem azt sajnálom – kezdte lassan, pár méterrel messzebbről –, amit elveszítettem, hanem azt, amit cserébe kaptam, hogy – habár távolról is, de – olyan kivénhedt, felfényezett geriátriákhoz hasonlítok, mint te. Olyanokhoz, akikben még annyi emberi illem sincs, hogy meghaljanak, ha már lejárt az idejük. Ha nem tudnád, felesleges vagy, Amalk-ney.

Mawhrin-Skel külső mezője tükörré vált, tüntetően elzárkózott hangulatban kivonult a teremből, és beleveszett az esti sötétbe.

– Hülye barom! – mondta Chamlis. Az aurája fagyos kék volt.

Boruelal vállat vont.

– Sajnálom őt.

– Én viszont nem – mondta Gurgeh. – Szerintem borzasztó jól szórakozik. – A professzornőhöz fordult. – Mikor találkozhatok az ön kis zsenijével? Ugye nem azért bújtatja, hogy közben kiképezze?

– Nem, de hagyni kell neki egy kis időt, hogy hozzászokjon a körülményekhez. – Boruelal piszkálni kezdte a fogát a csupasz szendvicspálcikával. – Abból, amit hallottam, úgy tűnik, hogy a lány igen elszigetelt körülmények között nőtt fel. Azt hiszem, nem nagyon hagyta el az RH-t sem. Biztos nagyon furcsa neki itt lenni. És persze ne felejtse el, Jernau Gurgeh, hogy nem a játékelmélet miatt jött ide, hanem hogy filozófiát tanuljon.

Gurgeh elég meglepettnek tűnt.

– Elszigetelt körülmények? – szólt közbe Chamlis Amalk-ney. – Egy Rendszerközi Hajón? – bronzszínű auráján csodálkozás tükröződött.

– Félénk.

– Hát azt elhiszem.

– Találkoznom kell vele – mondta Gurgeh.

– Fog is – mondta Boruelal. – Talán hamarosan. Azt mondta, lehet, hogy eljön velem Tronze-ba a következő koncertre. Hafflisnál lehet játszani, ugye?

– Általában igen.

– Akkor lehet, hogy ott fog önnel játszani. De ne lepődjön meg, ha megijed magától.

– A kedvesség és jóindulat mintaképe leszek – biztosította Gurgeh a nőt.

Boruelal elgondolkodott, de bólogatott. Bámulta az embereket, de a terem közepéről jövő hangos nevetés egy pillanatra úgy tűnt, hogy megzavarta.

– Ne haragudjon – mondta. – Úgy érzékelem, hogy megint valami galiba van készülőben.

Arrébb ment. Chamlis Amalk-ney is félreúszott, nem akarta, hogy megint asztalnak használják. A professzornő magával vitte a poharát.

– Találkoztál Yay-jel ma reggel? – kérdezte Chamlis Gurgehtől. A férfi bólogatott.

– Rávett, hogy felvegyek egy védőruhát, mellé még adott egy fegyvert, amivel aztán lőhettem a játékrakétákat, amik „robbanásra szétestek”.

– Ezek szerint nem élvezted valami nagyon.

– Egyáltalán nem. Sokat vártam attól a lánytól, de ha még sokáig folytatja ezt a képtelenséget, akkor szerintem az intelligenciája is robbanásra szét fog esni.

– Hát, nem mindenki bírja az effajta szórakozást. Csak segíteni akart. Azt mondtad, nyugtalan vagy, valami újat keresel.

– Nem éppen erre gondoltam – mondta Gurgeh, és hirtelen megmagyarázhatatlan szomorúság vett rajta erőt.

Chamlisszal együtt nézték, ahogy az emberek elindulnak a teraszra nyíló ablakok felé. A férfi valamiféle tompa zúgást érzett a fejében. Teljesen megfeledkezett arról, hogy amikor le akar állni az ÉlKékről, az bizonyos fokú belső figyelmet követel, főleg ha az ember el akarja kerülni a kellemetlen utóhatásokat. Ahogy a többieket nézte, kicsit felkavarodott a gyomra.

– Biztos kezdődik a tűzijáték – mondta Chamlis.

– Lehet... Menjünk, szívjunk egy kis friss levegőt, jó?

– Pontosan erre vágytam – mondta Chamlis, és az aurája sápadt pirosban úszott.

Gurgeh letette a poharát, és az öreg drónnal együtt csatlakozott az emberek folyamához. Csak úgy ömlöttek kifelé a ragyogó, kárpitos teremből a kivilágított teraszra, és mindannyian a sötét tó felé fordultak.

***

Ahogy az eső verte az ablakot, olyan hangot adott, mint a tűzben pattogó fahasábok. Az ikrohi ház kilátását – a meredek fás dombot, a fjordot, és az azzal szemben fekvő hegyeket – megtörte, eltorzította az üvegtáblán végigfutó víz. Néhány alacsonyan szálló felhő körbefolyta Gurgeh házának tornyait és kupoláit, akár a nedves füst.

Yay Meristinoux felvett egy kovácsoltvas piszkavasat a kandalló mellől; egyik csizmás lábát felrakta a szépen faragott tűzfogókőre, kezét pedig a kandallópárkány kötélmintájú szélére tette, majd piszkálni kezdte az egyik tűzrácson fekvő, sercegő fadarabot. Szikrák szálltak fel a kéménybe, hogy fent majd egybekeljenek a zuhogó esővel.

Chamlis Amalk-ney az ablak mellett lebegett, nézte a halványszürke felhőket. A szoba sarkában lévő ajtó kinyílt, és Gurgeh jelent meg egy forró italokkal teli tálcával a kezében. Bő köpeny volt rajta, alatta sötét, kopott nadrág. A lábán a papucs kaffogott, ahogy átment a szobán. Letette a tálcát, és Yay-re nézett.

– Kitaláltad már, mit lépsz?

Yay mogorván odavánszorgott a táblához, és megrázta a fejét.

– Nem – mondta. – Szerintem nyertél.

– Figyelj csak! – mondta Gurgeh, és átrakosgatta a bábukat. Gyorsan mozgott a keze a táblán, mint egy varázslóé, Yay persze követte minden mozdulatát. Bólogatott.

– Igen, értem. De csak akkor – és itt rámutatott egy mezőre, ahova Gurgeh átrakta az egyik bábuját, és így egy lehetséges nyerő helyzetbe hozta a lányt –, ha két lépessel ezelőtt bebiztosítottam volna ezt az elzáró bábut. – Leült a kanapéra, itallal a kezében. A szemben ülő, halkan mosolygó férfira emelte poharát:

– Egészségedre. A győztesre.

– Majdnem nyertél – mondta neki Gurgeh. – Negyvennégy lépés. Nagyon jó vagy már.

– Viszonylag – mondta Yay, és ivott. – Csak viszonylag.

Hátradőlt a mély kanapén, amíg Gurgeh visszarakta a bábukat a kezdőhelyzetbe. Chamlis Amalk-ney odarepült, és megállt, majdnem kettőjük között.

– Tudod, Gurgeh – mondta Yay, miközben a díszes mennyezetet nézte –, mindig is szerettem ennek a háznak a szagát. – A drónhoz fordult. – Te nem, Chamlis?

A gép aurája az egyik oldalra koncentrálódott, ami a drónoknál egy vállvonással ér fel.

– De, valószínűleg, mert kedves vendéglátónk bonisszal tüzel. Ezt a fafajtát évezredekkel ezelőtt, az ősi waváriai civilizáció fejlesztette ki, kifejezetten azért, mert jó az illata, amikor ég.

– Igen, kifejezetten kellemes – mondta Yay, majd felállt és visszament az ablakhoz. Megrázta a fejét. – Rohadt sokat esik errefelé, Gurgeh!

– A hegyek miatt van – magyarázta a férfi.

Yay megfordult, és felhúzta a szemöldökét.

– Na, ne mondd!

Gurgeh rámosolygott, és egyik kezével végigsimította frissen nyírt szakállát.

– Hogy megy a tájrendezés, Yay?

– Hagyjuk ezt most. – Rosszallóan rázta a fejét, ahogy a zuhogó esőt bámulta. – Micsoda idő! – lerakta az italt. – Most már nem csodálkozom, hogy egyedül élsz, Gurgeh.

– Áh, az nem az eső miatt van, Yay – mondta a férfi. – Hanem miattam. Senki nem tud velem együtt élni huzamosabb ideig.

– Ezt úgy érti – szólt közbe Chamlis –, hogy ő nem tudna együtt élni senkivel huzamosabb ideig.

– Mindkettőt el tudom képzelni – mondta Yay, és visszament a kanapéhoz. Leült, keresztbe tette a lábát, és játszani kezdett az egyik bábuval a táblán. – Hogy tetszett a játék, Chamlis?

– Úgy gondolom, elérted képességed valószínű technikai korlátait, de egyre kifinomultabban ráérzel a dolgokra. Azonban kétlem, hogy valaha is meg fogod verni Gurgehet.

– Na! – mondta Yay, és úgy tett, mintha megsértődött volna. – Hiszen még csak középhaladó vagyok. Még van hova fejlődnöm. – Kocogtatta a körmeit, és csettintett egyet a nyelvével. – Akárcsak tájrendezésből, nemde, Gurgeh?

– Nehézségeid vannak? – kérdezte Chamlis.

Yay úgy tett egy pillanatra, mintha nem hallotta volna, aztán sóhajtott egyet, és hátradőlt.

– Na, igen... Az a seggfej Elstrid és a kis húgyagyú, mitugrász Preashipley. Annyira... unalmasak. Egyszerűen nem hallgatnak rám.

– Miben kéne rád hallgatniuk?

– Hát az ötleteimben! – kiabálta Yay a plafonnak. – Végre valami mást is lehetne csinálni! Valamit, ami a változatosság kedvéért nem olyan rohadt konzervatív! De mivel fiatal vagyok, nem hallgatnak rám.

– Azt hittem, elégedettek a munkáddal – mondta Chamlis.

Gurgeh hátradőlt a kanapén, lötyögtette az italt a poharában, és figyelte a lányt.

– Hát azt szeretik, ha az egyszerűbb munkákat megcsinálom – mondta, és hirtelen nagyon fáradtnak tűnt a hangja. – Elvégzek egy-két felmérést, kiások egy pár tavat... de én az egészről beszélek, általában. Valami radikálist szeretnék. Most tulajdonképpen egy újabb Platót építünk. A hatszázmilliomodikat a galaxisban. Mi értelme van ennek?

– Hogy az emberek élni tudnak rajta – válaszolta Chamlis, aurája rózsaszínű volt.

– Az emberek bárhol meg tudnak élni – mondta Yay, és előredőlt a kanapén, hogy jobban lássa a drónt, zöld szemei villogtak. – Van épp elég Plató! Én a művészetről beszélek.

– Mi volt a javaslatod? – kérdezte Gurgeh.

– Mondjuk, mágneses mezőket rakhatnánk az alapba, és mágnesezett szigetek lebeghetnének az óceán fölött. Végre nem a szokványos szárazföld lenne, hanem hatalmas lebegő sziklatömbök, rajtuk patakok, tavak és vegetáció, meg persze egy pár vállalkozó szellemű ember. Hát nem lenne izgalmasabb?!

– Izgalmasabb, mint mi?

– Izgalmasabb, mint ez! – Meristinoux felpattant, és az ablakhoz ment. Ujjaival dobolt az antik párkányon. – Nézd csak meg. Akár egy bolygón is lehetnénk. Tenger, hegyek, eső. Nem lenne akkor már jobb egy lebegő szigeten, ahol repülhetnénk a levegőben a víz fölött?

– És mi van, ha összeütköznek a szigetek?

– Mi lenne? – Yay megfordult, nézte a férfit és a drónt. Odakint sötétedett, és a szobában a lámpa fénye egyre világosabbnak tűnt. A lány vállat vont. – Egyébként meg lehetne úgy csinálni, hogy ne ütközzenek össze.... De nem egy szuper ötlet? Miért tartana vissza egy öregasszony és egy robot?

– Hát – kezdte Chamlis –, a Preashipley nevű drónt ismerem, és úgy találom, hogy ha megfelelőnek tartotta volna az ötletedet, nem vetette volna el csak úgy. Nagyon nagy tapasztalattal rendelkezik, és...

– Na, igen... – mondta Yay –, túl sok tapasztalattal.

– Tegyél le róla, kedvesem – mondta a drón.

Yay Meristinoux mély lélegzetet vett, és úgy tűnt, hogy vitatkozni akar, de kitárta a karját, forgatta a szemeit, és újra az ablak felé fordult.

– Majd meglátjuk – mondta.

A délutáni fények egyre sötétedtek, de hirtelen a fjord távolabbi végén kivilágosodott, a felhők között átszűrődött egy ragyogó fénycsóva, és az eső is alábbhagyott. A szobát lassan megtöltötte a vizes csillogás, és a lámpák fénye ismét elhalványult. A szél lengetni kezdte a vizes lombokat.

– Áááááá – sóhajtott Yay, miközben jól kinyújtózkodott. – Csak semmi aggodalom. – Kritikusan vizsgálgatta a kinti tájat. – Rettenet... Na, elmegyek futni – jelentette ki egyszerre. A sarokban lévő ajtó felé indult, levette először az egyik bakancsot, aztán a másikat, a mellényét egy székre dobta, majd elkezdte kigombolni a blúzát.

– Majd meglátjátok! – mondta, és fenyegetően rázta a mutatóujját. – Eljött a lebegő szigetek ideje.

Chamlis nem reagált. Gurgeh arcán némi hitetlenség látszott. Yay elment.

Chamlis az ablakhoz lépett. Nézte a lányt – most már rövidnadrágban volt –, ahogy fut, a háztól a gyepen át az erdőbe vezető ösvényen. Yay integetett, anélkül, hogy hátranézett volna, és eltűnt a fák között. Chamlis megvillantotta az auráját válaszul, bár ezt a lány nem láthatta.

– Kedves lány – mondta.

Gurgeh hátradőlt a kanapén.

– Öregnek érzem magam mellette.

– El ne kezd nekem sajnálni magad! – mondta Chamlis, és visszarepült az ablaktól.

Gurgeh a kandallót nézte.

– Minden olyan... szürkének tűnik most, Chamlis. Néha úgy érzem, hogy csak ismétlem magam; hogy az új játszmák is ugyanazok, mint a régiek, csak álcázzák magukat, és hogy amúgy sincs semmi értelme a játéknak.

– Gurgeh – kezdte Chamlis közömbös hangon, és olyasmit csinált, amit csak nagyon ritkán szokott: valóban, fizikailag leült a kanapéra, és hagyta, hogy a súlya ránehezedjen. – Tisztázzunk valamit: most az életről beszélünk, vagy a játékról?

Gurgeh hátravetette sötét fürtös fejét, és nevetett.

– Mindig is a játék volt az életed – folytatta Chamlis. – Ha kezd unalmassá válni, akkor megértem, hogy egy kicsit elégedetlen vagy minden mással is.

– Talán csalódtam a játékokban – mondta Gurgeh, és kezébe vett egy faragott bábut. – Régen azt gondoltam, hogy a körülmények lényegtelenek; hogy egy jó játszma az egy jó játszma, és hogy van valami tisztaság abban, ha az ember olyan szabályokkal manipulál, amik minden társadalomban érvényesek. De most... Itt van például a Felvonulás – és az előtte fekvő táblára mutatott. – Ez külföldi. Valami eldugott bolygón találták fel mindössze egy pár évtizeddel ezelőtt. Ott is játsszák, és még fogadnak is rá, fontosnak tartják. De mi miben fogadhatnánk? Mennyit érne, ha mondjuk Ikroh-t tenném meg tétnek?

– Yay biztos nem fogadná el – mondta Chamlis. Látszott, hogy szórakoztatta a gondolat. – Szerinte túl sokat esik errefelé.

– De érted, mit mondok? Ha valaki olyan házat szeretne, mint ez, az már építtetett egyet, vagy ha akar valamilyen berendezést – Gurgeh körbemutatott a szobában –, akkor már rég megrendelte. Már meglenne neki. Pénz nélkül, vagyon nélkül, az az élvezet, amit ennek a játéknak a kitalálói tapasztaltak játék közben, egyszerűen... semmibe vész.

– Szerinted az élvezet, ha valaki elveszíti a házát, a rangját, a vagyonát, talán még a gyerekeit is? Hogy aztán kisétálhasson a teraszra, pisztollyal a kezében és kiloccsantsa az agyát? Ez neked az élvezet? Hát mi ettől messze állunk. Olyasmire vágysz, ami nem lehet a tied, Gurgeh. Élvezed az életedet a Kultúrán belül, de ott nem találsz effajta félelmeket. Az igazi szerencsejátékosnak ahhoz, hogy érezze, igazán él, kell az az izgalom, hogy elveszíthet mindent. – Gurgeh nem szólt, arcát megvilágította a tűz és a szoba halvány fényei. – A „Morat” nevet választottad, amikor kiegészítetted a nevedet, de lehet, hogy mégsem te vagy a tökéletes játékos. Lehet, hogy jobb lett volna a „Shaqui”, szerencsejátékos.

– Tudod – kezdte Gurgeh lassan, alig hangosabban, mint a tűzben pattogó hasábok hangja –, nem igazán félek attól, hogy ezzel a kölyökkel játsszam. – Itt a drónra pillantott. – Komolyan. Mert élvezem, ha nyerek, mivel tényleg van bennem valami, amit senki sem tud utánozni, ami senki másnak nincs. Mert én én vagyok. Az egyik legjobb. – Ismét egy pillanatra a gépre nézett, mintha szégyellné magát. – De időnként komolyan aggódom, hogy veszítek. Azon gondolkodom, hogy mi van, ha valami kölyök (és épp ez az, hogy kölyök, aki fiatalabb és egyszerűen tehetségesebb nálam) képes és elveszi ezt tőlem. Ez aggaszt igazából. Minél jobban csinálom, annál rosszabb, mert annál többet veszíthetek.

– Maradi vagy – mondta Chamlis. – A játék a lényeg. Ezt mondja az ősi bölcsesség, nem? Nem a győzelem a lényeg, hanem hogy jól érzed magad. Ha élvezed a másik vereségét, ha hajszolod a kiérdemelt büszkeséget, azzal csak azt bizonyítod, hogy eleve tökéletlen és alkalmatlan vagy.

Gurgeh lassan bólogatott.

– Ezt mondják. Mindenki ezt hiszi.

– És te nem?

– Én... – úgy tűnt, nehezen találja meg a megfelelő szót. – Én... belül ujjongok, amikor nyerek. Jobb, mint a szerelem vagy a szex, vagy akármilyen ajzószer. Egyedül olyankor érzem magam... – megrázta a fejét, és megfeszültek az ajkai – valóságosnak. Önmagamnak. Máskor azonban egy kicsit úgy érzem magam, mint az az ex-Rendkívüli Osztagos drón, Mawhrin-Skel; mintha elvettek volna tőlem valamit... amihez születésemnél fogva jogom van.

– Tehát itt a hasonlóság! – mondta Chamlis hidegen, aurájának színe igazodott hozzá. – Törtem is a fejem, hogy vajon mit láthattál meg abban az ellenszenves gépben.

– Keserűséget – mondta Gurgeh, és megint hátradőlt. – Keserűséget látok benne. Legalább látok valami újat is végre. – Felállt és odament a tűzhöz, megigazította a hasábokat a piszkavassal, és kicsit ügyetlenkedve rárakott még egy fát a tűzre a nehéz fogóval.

– A hősök ideje lejárt – mondta a drónnak, bámulta a tüzet. – Az individuum elavult. Ezért olyan kellemes az életünk. Nem számítunk, ezért biztonságban vagyunk. Egyetlen ember sem lehet már igazi hatással semmire.

– A Kontakt emberekkel dolgozik – emlékeztetett Chamlis. – Embereket küld fiatalabb társadalmakba, akiknek aztán óriási, drámai hatásuk van egész metacivilizációk sorsára nézve. Ezek általában „zsoldosok”, és bár nem a Kultúrabeliek, de hús-vér emberek.

– Kiválogatják és használják őket. Mint a játékfigurákat. Ők nem számítanak – Gurgeh türelmetlennek tűnt. Elfordult az íves kandallótól, és visszament a kanapéhoz. – Amúgy pedig én nem vagyok közülük való.

– Hát akkor rakd el magad későbbre, várd ki, amíg a hősök ideje eljön.

– Á – mondta Gurgeh, és megint leült –, ha egyáltalán eljön. Egyébként meg csalásnak tűnne az egész.

Chamlis Amalk-ney hallgatta az esőt és a tűz pattogását.

– Hát – mondta lassan –, ha valami újdonságra vágysz, legjobb, ha a Kontaktosokat keresed, ne is törődj az RK-sokkal!

– Eszemben sincs beállni a Kontaktba – mondta Gurgeh és felállt. – Hogy összezárjanak egy rakás mindenre elszánt jótevővel, hogy aztán a barbárokat keressem és tanítsam? Hát ezt nem nevezném éppen örömteli és kielégítő feladatnak.

– Én sem így értettem. Úgy értettem, hogy a Kontaktban vannak a legjobb Elmék, a legtöbb információ. Lehet, hogy tudnak valami ötletet adni. Eddig akárhányszor dolgom volt velük, mindig mindent megoldottak. De azért figyelmeztetlek, az a legvégső lehetőség.

– Miért?

– Mert nagyon ravaszak. Körmönfontak. És egyben szerencsejátékosok, akik a nyeréshez szoktak.

– Hm – Gurgeh elgondolkodva simogatta a szakállát. – Nem is tudom, hogy kezdhetnék bele.

– Baromság – mondta Chamlis. – Amúgy meg nekem is vannak ott kapcsolataim, szívesen...

Becsapódott az ajtó.

– De rohadt hideg van odakint!

Yay rontott be a szobába, és megrázta magát. A karját összekulcsolta a mellén, és a vékony rövidnadrágja a combjához tapadt. Egész testében remegett. Gurgeh felkelt a kanapéról.

– Gyere gyorsan ide a tűzhöz – mondta Chamlis a lánynak. Yay reszketve állt az ablak mellett, csöpögött róla a víz. – Ne álldogálj ott – szólt Chamlis Gurgehnek –, hozz egy törülközőt!

Gurgeh rosszalló pillantást vetett a drónra, aztán kiment a szobából.

Mire visszaért, Chamlis rávette a lányt, hogy térdeljen a kandalló elé. Chamlis az aurája egy részével tartotta a lány fejét a meleghez, míg a másik részével fésülte a haját. Kis vízcseppek csurogtak le Yay csuromvizes hajából a kandallóra, sercegtek a forró köveken.

Chamlis kivette a törülközőt Gurgeh kezéből, a férfi meg csak nézte, ahogy a drón végigdörzsöli a fiatal nő testét. Egy idő után azonban elfordult, megrázta a fejét, és visszaült a kanapéra. Felsóhajtott.

– Koszos a lábad – szólt oda a lánynak.

– Attól még nagyon jót futottam – nevetett a lány a törülköző alól.

Nagy remegés, reszketés és fogvacogás után Yay végre megszáradt. A törülközőt maga köré csavarta, és leült, felhúzta a lábát a kanapéra.

– Éhen halok! – jelentette ki kurtán. – Nem baj, ha csinálok valami...?

– Majd én – vágott közbe Gurgeh. Kiment a sarokban lévő ajtón, majd visszajött egy pillanatra, hogy ráterítse Yay nadrágját ugyanarra a székre, amire a lány a mellényét rakta.

– Miről beszélgettetek? – kérdezte Yay Chamlist.

– Arról, hogy Gurgeh kiábrándult.

– És használt valamit?

– Nem tudom – vallotta be a drón.

Yay levette a ruháit a székről, és gyorsan felöltözött. Még egy darabig üldögélt a tűz mellett, nézte, ahogy a nappali fények elhalványulnak, és a szoba fényei egyre erősödnek.

Gurgeh belépett, kezében egy finomságokkal és italokkal megrakott tálcával.

* *

Ahogy Gurgeh és Yay befejezték az evést, egy bonyolult kártyajátékot játszottak hármasban, abból a fajtából, amit Gurgeh annyira kedvelt: egy játék, amihez blöff és egy kis szerencse is kell. Éppen a játszma közepén tartottak, amikor Yay és Gurgeh barátai megérkeztek. Pont a gyepen landolt a gépük, aminek Gurgeh nem örült kifejezetten. A vendégek jó hangulatban voltak, nagyokat nevetve tódultak befelé. Chamlis visszahúzódott a sarokba, az ablak mellé.

Gurgeh a jó házigazda szerepében tetszelgett, folyamatosan hozta a frissítőket. Yay-nek is vitt egy pohárral, aki éppen egy pár vendég oktatásról szóló vitáját hallgatta.

– Te is elmész a többiekkel, Yay? – Gurgeh nekitámaszkodott a falnak, kicsit halkabban beszélt, hogy Yay-nek el kelljen fordulnia a társaságtól, ha hallani akarja.

– Lehet – mondta lassan. Izzott az arca a tűz fényében. – Megint meg akarsz kérni, hogy maradjak, ugye? – lötyögtette az italát a pohárban, és nézte, ahogy örvénylik.

– Á – sóhajtott Gurgeh, és a fejét rázva a plafont nézte –, nem hiszem. Unalmas mindig ugyanazokat kérdezni és ugyanazt a választ kapni.

Yay elmosolyodott:

– Sosem lehet tudni – mondta. – Lehet, hogy egy nap meggondolom magam. De ne húzd fel magad, Gurgeh. Megtiszteltetésnek veszem.

– Mármint, hogy kivételezel velem?

– Hmmm. – A lány kortyolt egyet az italából.

– Nem értelek – mondta a férfi.

– Azért, mert visszautasítalak?

– Azért, mert senki mást nem utasítasz vissza.

– Nem vagyok ilyen következetes – bólogatott, és borúsan nézett az italára.

– Hát akkor miért nem? – Végre. Kimondta.

Yay ajkai megfeszültek.

– Mert – kezdte, és a férfi szemébe nézett –, ez neked fontos.

– Ó! – bólogatott Gurgeh, és a padlót nézte, végigsimította a szakállát. – Tehát közömbösséget kellett volna színlelnem. – A lányra szegezte a tekintetét. – Most komolyan, Yay!

– Úgy érzem, hogy... birtokolni akarsz – mondta Yay. – Mint valami tárgyat, vagy területet. Hogy a tied legyek. A... tulajdonod. – Hirtelen nagyon zavartnak tűnt. – Van benned valami nagyon... nem is tudom... talán primitív, Gurgeh. Soha nem váltottál nemet, ugye? – A férfi bólogatott, hogy nem. – Voltál már együtt pasival? – Megint megrázta a fejét. – Gondoltam. Furcsa vagy, Gurgeh. – Kiitta a poharát.

– Mert nem vonzódom a férfiakhoz?

– Igen, mert te tényleg férfi vagy! – Yay elnevette magát.

– Akkor most magamhoz kellene vonzódnom?

Yay egy ideig tanulmányozta Gurgehet, és egy kis mosoly játszott az arcán. Aztán megint nevetett, és levette róla a tekintetét.

– Hát, ha nem is testileg – rávigyorgott, és odaadta neki az üres poharat. Gurgeh újra töltött, a lány pedig visszament a többiekhez. Gurgeh otthagyta Yay-t, hogy kedvére vitatkozzon a földtan szerepéről a Kultúra oktatási politikájában, ő pedig elindult, hogy beszélgessen Ren Myglannel. Gurgeh reménykedett benne, hogy a lány eljön aznap este.

Valamelyik vendég hozott magával egy háziállatot. Egy ős-érzékelő stigliai számolga volt, ami körbement a szobában, és számolt magában. A vézna, háromlábú állat derékig ért, sárgás szőre volt, és nem lehetett megkülönböztetni, hogy a sok fontosnak tűnő kitüremkedés közül melyik a feje. Megszámolta a szobában lévő embereket, huszonhárman voltak. Miután ezzel megvolt, sorra vette a bútorokat, majd a lábakra terelődött a figyelme. Odament, ahol Gurgeh és Ren Myglan beszélgetett. Gurgeh az állatra nézett, ahogy az a lábát kémlelte, miközben határozatlan, dülöngélő mozdulatokat tett, és fogdosta Gurgeh papucsát. A férfi arrébb lökte a lábával.

– Mondjuk hat – mondta a számolga, és arrébb állt. Gurgehék tovább beszélgettek.

Pár perccel később már közelebb állt a lányhoz. Beszélt hozzá, majd még egy kicsit közelebb lépett, már a fülébe susmorgott, és egyszeregyszer átkarolta, végighúzta a kezét Ren hátán, simogatta a lány selymes ruháját.

– Mondtam, hogy szeretnék elmenni a többiekkel – mondta Ren halkan, de nem nézett Gurgeh szemébe. Beleharapott az ajkába, és a háta mögé tette a kezét, hogy megfogja a férfiét, mivel már a derekánál járt.

– Egy unalmas banda, meg valami énekeske? Hiszen ezek mindenkit szórakoztatnak – szólta le a lányt lassan, és visszahúzta a kezét. Mosolygott. – Neked sokkal több személyes figyelem jár, Ren.

A lány halkan nevetett, és oldalba bökte.

Idővel kiment a szobából, és nem is jött vissza. Gurgeh elsétált arra, ahol Yay állt, és éppen heves mozdulatokkal a lebegő szigeteken zajló élet magasztosságát ecsetelte. Aztán meglátta Chamlist a sarokban, aki szándékosan nem akarta észrevenni az előtte álló háromlábú állatot. A számolga bámulta a drónt, és közben próbálta megvakarni az egyik dudorát anélkül, hogy eldőlne. Gurgeh elhessegette az állatot, és egy kicsit beszélgetett Chamlisszal.

Aztán végre elment a tömeg; kifelé menet persze felmarkoltak egy-egy üveget és finomságokat a tálcákról. A repülő felszökkent a levegőbe.

Gurgeh, Yay és Chamlis még befejezték a kártyapartit, Gurgeh nyert.

– Na, indulnom kell – mondta Yay, felállt és kinyújtózkodott. – Chamlis?

– Nekem is. Jövök veled. Beférünk a kocsiba.

Gurgeh kikísérte őket a házi liftig. Yay begombolta a kabátját. Chamlis Gurgehhez fordult:

– Szeretnéd, hogy szóljak a Kontaktnál?

Gurgeh, aki eddig kifejezéstelen arccal bámulta a főépülethez vezető lépcsőt, zavartan nézett Chamlisra. Yay úgyszintén.

– Ja, igen – mondta Gurgeh mosolyogva. Vállat vont. – Miért is ne? Lássuk, mivel hozakodnak elő a csúcsfejek. Végül is, mit veszíthetek? – nevetett.

– Örülök, hogy boldognak látlak – mondta Yay, és finoman megpuszilta. Beszállt a liftbe, Chamlis utána. Yay rákacsintott a férfira, ahogy a liftajtó becsukódott.

– Üdvözletem Rennek! – vigyorgott.

Gurgeh még egy percig bámulta a csukott ajtót, aztán megrázta a fejét, és mosolygott magában. Visszament a hallba, ahol már egy pár házi drón elkezdett takarítani. Már minden a helyén volt, ahogy kell. Odament a két sötét kanapé között fekvő táblához, és az egyik Felvonulás figurát arrébb rakta, úgy, hogy pont a kezdő hatszög közepén álljon. Aztán azt a kanapét nézte, amire Yay leült, miután megjött a futásból. Már halványult a vizes folt, sötét szín a sötéten. Tétován kinyújtotta a kezét, megérintette, megszagolta az ujjait, aztán nevetett egyet magán. Elővett egy esernyőt, és kiment, hogy megnézze, mekkora kárt tett a gyepben a repülőgép, majd visszament a házba. Az épület zömök tornyából kiszűrődő fény jelezte, hogy Ren várja már.

* *

A lift kétszáz métert ereszkedett lefelé a hegyben, és az alatta lévő alapkőzetben, aztán lelassult, megfordult egy körkörös járatban, és leereszkedett még egy métert a kivételesen tömör alapban, míg végül megállt az Orbital Plató alatt, egy átszálló emeleten. Itt egy pár földalatti autó várakozott, Yay és Chamlis beszálltak az egyikbe, bemondták, hova akarnak menni, és leültek. Az autó lecsatlakozott, megfordult és elhajtott.

– Szóval Kontakt? – kérdezte Yay Chamlist. A kis autó alja eltakarta a napot, és az oldalsó képernyők mögött fénylettek a csillagok. Az autó elsuhant egy pár fontos, de alapjában véve érthetetlen és megmagyarázhatatlan berendezés mellett, ami minden Plató alatt lógott.

– Jól hallottam, hogy a nagytiszteletű mumust emlegettétek?

– Arra gondoltam, Gurgeh kapcsolatba léphetne a Kontakttal – mondta Chamlis. Odarepült egy képernyőhöz, ami levált a helyéről, de még mindig a kinti tájat mutatta. A képernyő felrepült az autó légterében, egészen addig, amíg az előző helyén kibukkant az alatta lévő felület, amit eddig eltakart. Ott, ahol a képernyő ablakot helyettesített, valóban ablak volt. Átlátszó kristálytábla, ami elválasztotta őket a kinti vákuumtól és az óriási univerzumtól. Chamlis nézte a csillagokat.

– Az jutott eszembe, hogy hátha van valami ötletük. Valami, ami lefoglalja.

– Azt hittem, nem bízol a Kontaktban.

– Ez így is van, általában nem, de ismerek egy pár Elmét. Még megvannak a kapcsolataim... azt hiszem, bízhatok abban, hogy segíteni fognak.

– Nem tudom – mondta Yay. – Túlságosan is komolyan vesszük ezt az egészet. Túl lesz rajta. Ott vannak a barátai. Semmi borzalmas nem fog történni vele, amíg ők körülötte vannak.

– Hm – mondta a drón. Az autó megállt annál a liftjáratnál, amelyik Chamlis Amalk-ney településéhez vitt. – Találkozunk a Tronze-ban? – kérdezte a drón.

– Nem. Helyszíni konferencián leszek – válaszolta a lány. – Aztán meg találkoztam egy fiúval a kilövésen, vele beszéltem meg, hogy összefuthatnánk este. – Elmosolyodott.

– Ja, értem – mondta Chamlis. – Átváltottál vadászó üzemmódba, mi? Jó összefutást!

– Köszi – nevetett Yay. Jó éjszakát kívántak egymásnak, és Chamlis kiszállt. Ősrégi, ütött-kopott burkolata hirtelen megvillant az alulról jövő napfényben. Felrepült a járaton, nem várta meg a liftet. Yay mosolygott és csóválta a fejét ilyen kóros türelmetlenség láttán, aztán az autó újra elindult.

***

Ren még aludt, a takaró félig lecsúszott róla. Fekete haja szétterült az ágyon. Gurgeh a kisasztalnál ült, a teraszablak mellett, és bámult kifelé az éjszakába. Az eső elállt, a felhők elvékonyodtak, felszakadoztak. A négy Plató belső oldala hárommillió kilométer messziségből csillogott a napfényben a Chiark Orbital másik oldalán. A csillagok és a Platók fénye ezüstös ragyogással borította be a tovaúszó felhőket, és szikrázva tükröződött a fjord sötét vizén.

Gurgeh bekapcsolta a gépét, egy pár gombnyomás után meg is találta a kiadványokat, amiket keresett, és olvasgatott egy darabig: játékelméleti újságokat, néhány játszmájának kritikáját, új játékok és ígéretes játékosok elemzését.

Nem sokkal később kinyitotta az ablakokat, az ajtót, és kilépett a kerek teraszra. Kicsit összerázkódott, ahogy a hideg levegő végigsimította a bőrét. Magával vitte a zsebfelvevőjét, és egy ideig dacolva a hideggel, beszélt a sötét fáknak és csendes fjordoknak, lediktált egy új dolgozatot a régi játékokról.

Mikor visszaért, Ren Myglan még mindig aludt, de gyorsan, kapkodva vette a levegőt. Gurgeh kíváncsian odament hozzá, és leguggolt az ágy mellé. Bámulta a lány arcát, ahogy megrándult, eltorzult álmában. A levegő áramlott ki-be a száján, az orrlyuka kitágult.

Gurgeh ott kuporgott még egy ideig, furcsa kifejezés ült ki az arcára, mosolya egyszerre volt gúnyos és szomorú. Azon merengett – kicsit frusztráltan, vagy talán sajnálkozva –, hogy miféle rémálmai lehetnek ennek a fiatal nőnek, amiktől így reszket és liheg.

* *

A következő két nap nagyjából eseménytelenül telt el. Az idő nagy részében mindenféle tanulmányokat olvasott más játékosoktól, szakemberektől, és befejezte a saját dolgozatát, amit még aznap este kezdett el, amikor Ren nála aludt. A lány másnap reggel ment el, egy kis vita után. A férfi szeretett dolgozni reggeli közben, a lány viszont beszélgetni akart. Gurgeh úgy sejtette, hogy Ren nem aludt jól, ezért egyszerűen nyűgös volt.

Válaszolt pár levélre. Többségében kérések voltak; hívták, hogy látogasson meg más világokat, vegyen részt bajnokságokon, kommentáljon új játékokat, menjen el tanárnak/előadónak/professzornak különböző oktatási intézményekhez, legyen különböző RH-k vendége, vegye a szárnyai alá ezt-meg-ezt az ígéretes tehetséget... Hosszú volt a lista.

Visszautasította mindet. Ettől egész jól érezte magát.

Egy felderítő egységtől kapott jelentés szerint felfedeztek egy olyan világot, ahol létezik egy játék, ami a hópelyhek pontos topográfiáján alapul. Egy játék, amit éppen ezen oknál fogva nem lehet kétszer lejátszani ugyanazon a táblán. Gurgeh még sohasem hallott ilyen játékról, és a Kontakt mappákban sem talált róla említést, pedig azok általában naprakészek voltak, és kifejezetten a hozzá hasonló emberek miatt állították őket össze. Azt gyanította, hogy csak kitaláció az egész – a felderítő egységek ugyanis ilyen szempontból igen megbízhatatlanok voltak –, de azért írt egy megfontolt, és eléggé ironikus hangvételű választ, mert önmagában a vicc, ha vicc volt, tetszett neki.

Végignézett egy vitorlázórepülő-versenyt, amit hegyek és sziklák fölött rendeztek meg, a fjord túloldalán.

Bekapcsolta a házi holoképernyőt, és megnézett egy nemrégiben készült műsort, amiről az emberek annyit beszéltek körülötte. Egy olyan bolygóról szólt, amin intelligens gleccserek és a gyerekeik, a jéghegyek laktak. Azt hitte, hogy nevetségesen buta lesz a film, de igazából szórakoztató volt. Készített egy gleccseres játéktervet, aminek az volt az alapkérdése, hogy ha a gleccserek felolvadnának vagy megfagynának, amikor csak akarnak – úgy mint a filmben –, akkor milyen kristályokat lehetne kinyerni a kövekből, milyen hegyeket lehetne lerombolni, mely folyók elé lehetne gátat emelni, milyen tájat lehetne kialakítani és milyen öblöket lehetne elzárni. A játék elég izgalmasnak tűnt, de nem volt benne semmi eredeti. Úgy egy óra után el is vetette az ötletet.

Másnap szinte egész nap az ikrohi ház alagsorának medencéjében úszott. Hátúszás alatt is diktált, a zsebfelvevője végig követte őt, a medence felett lebegve fel-le.

Késő délután egy nő és a kislánya lovagoltak át az erdőn, és megálltak Ikroh-nál. Egyikük sem mutatta semmi jelét, hogy valaha hallott volna Gurgehről, egyszerűen arra jártak. Meghívta őket egy italra, és készített nekik egy kis estebédet. Kikötötték magas, ziháló lovaikat a ház mellé az árnyékba, ahol a drónok megitatták őket. Mikor a nő és a lánya folytatni akarták a kirándulást, Gurgeh megmutatta nekik a legszebb utat, és a kislánynak, akinek nagyon tetszett a gyönyörűen díszített Bataos-készlet, adott egy bábut ajándékba.

A teraszon vacsorázott, a képernyő nyitva volt előtte, és egy játékokról szóló ősi, barbár értekezést olvasott rajta. A könyv – ezeréves volt, még abból az időből való, amikor a civilizáció még Kontaktusban volt – természetesen eléggé korlátolt volt az ítéleteiben, de Gurgehet mindig is lenyűgözte, hogy a játékok milyen sokat elmondanak egy társadalom erkölcsiségéről, filozófiájáról, lelkületéről. A barbár társadalmak mindig is foglalkoztatták, már azelőtt, hogy a játékaikat felfedezte volna.

A könyv érdekes volt. A lemenő napot nézte, pihentette rajta a szemét, aztán, ahogy a sötétség egyre mélyebb lett, visszatért az olvasáshoz. A házi drónok hoztak neki italt, melegebb kabátot, egy kis rágcsálnivalót, ahogy kívánta. Utasításba adta, hogy ne fogadjanak hívásokat.

A világítás a teraszon fokozatosan erősödött. A Chiark túlsó oldala fehéren ragyogott odafent, fényével mindent ezüstbe burkolva. Csillagok pislákoltak a felhőtlen égen. Gurgeh folytatta az olvasást.

A terminál csipogott. Szigorúan nézett a képernyő sarkán lévő kamerába.

– Portál! A fületeken ültök? – kérdezte.

– Ne haragudjon a tolakodásért – szólt egy kissé tudálékos, nem éppen bocsánatkérő hang, a képernyőn át. Gurgeh nem ismerte fel.

– Chiark-Gevantsa Jernau Morat Gurgeh dam Hassease-vel beszélek?

Gurgeh gyanakodva bámult a kamerába. Évek óta nem mondta ki senki a teljes nevét.

– Igen.

– A nevem Loash Armasco-Iap Wu-Handrahen Xato Koum.

Gurgeh csodálkozva nézett.

– Ezt sem lehet könnyű megjegyezni... – gondolta magában.

– Zavarhatnám egy pár percre, uram?

– Már meg is tette. Mit akar?

– Beszélni önnel. Bár tudom, hogy csak úgy betolakodtam, és végül is nem életbevágó, de egyedül ma este tudok önnel beszélni. A Kontakt részleget képviselem, Dastaveb Chamlis Amalk-ney Ep-Handra Thedreiskre Ostlehoorp kérésére. Bemehetnék?

– Ha megígéri, hogy mellőzi a hivatalos neveket, akkor igen – válaszolta Gurgeh.

– Azonnal ott leszek.

Gurgeh bezárta a képernyőt. Toll alakú termináljával az asztal szélén dobolt, és elnézett a komor fjord felett, bámulta a távoli parton fekvő házak tompa fényét.

Dübörgő hangot hallott, felnézett az égre, és egy világító kondenzcsíkot fedezett fel, ahogy meredek szögben emelkedett az ikrohi lejtő felől. Tompa zaj hallatszott a ház melletti erdő felett, majd valamiféle süvítés, mintha a szél támadt volna fel, és végül megjelent egy kis drón, a ház mellett körözve. Aurája világoskék volt, sárga csíkokkal.

Odarepült Gurgehhez. Körülbelül akkora volt, mint Mawhrin-Skel; Gurgeh úgy látta, hogy kényelmesen elfért volna azon a négyszögletes szendvicses tálon, ami az asztalon hevert. Kékesszürke burkolata bonyolultabbnak tűnt, mint Mawhrin-Skelé, és több volt rajta a gomb is.

– Jó estét – mondta Gurgeh, ahogy a kis gép leszállt a teraszon. Letelepedett az asztalra, a szendvicses tál mellé.

– Jó estét, uram.

– Szóval a Kontakttól – szólalt meg Gurgeh, és terminálját a köpenye egyik zsebébe rakta. – Hát ez gyors volt. Még csak két napja, hogy beszéltem Chamlisszal.

– Véletlenül én is benne vagyok a csapatban – magyarázta a gép –, éppen átutazóban vagyok a Rugalmas Viselkedés GCU és az Ellentétes Bizonyítékok RH között, a Zelóta fedélzetén. Mint legközelebbi munkatársra, egyértelműen rám esett a választás, hogy meglátogassam önt. De, mint már említettem, csak nagyon rövid ideig maradhatok.

– Ó, milyen kár – mondta Gurgeh.

– Hát igen, hisz olyan szép az Orbitaljuk. Talán legközelebb...

– Nos, remélem, nem jött hiába, Loash... Igazán nem számítottam arra, hogy hivatalos meghallgatás is lesz. A barátom, Chamlis azt hitte, hogy a Kontaktnak... hogy is mondjam... van valami érdekes munkája, amit nem nagyon hirdetnek külsősöknek. Nem is vártam semmi különöset, csak talán valamiféle felvilágosítást. Megkérdezhetem, hogy miért jött? – Előrehajolt, rákönyökölt az asztalra, és közelebb húzódott a kis drónhoz. Még volt egy szendvics a tányéron, éppen a gép előtt. Gurgeh elvette és beleharapott, figyelte a drónt, miközben falatozott.

– Természetesen. Azért vagyok itt, hogy megtudjam, mennyire nyitott különféle ajánlatokra. Lehet, hogy a Kontakt tudna valami olyat találni magának, ami érdekelné.

– Játék?

– Amennyire tudom, köze van egy játékhoz.

– Attól még önnek nem kellene játszania velem – mondta Gurgeh, és a tányér fölött lerázta a morzsákat a kezéről. Egy pár morzsa egyenesen a drón felé repült, amint azt Gurgeh remélte is, de a gép aurájával kivédte mindegyiket, és visszapöckölte őket az előtte lévő tányér közepére.

– Én csak annyit tudok, uram, lehetséges, hogy a Kontakt talált valamit, ami érdekelné önt. Azt hiszem, köze van egy bizonyos játékhoz. Úgy utasítottak, hogy derítsem ki, hajlandó lenne-e elutazni? Ezért azt gondolom, hogy a játékot, ha valóban arról van szó, a Chiarkon kívül rendezik meg.

– Elutazni? – szólalt meg Gurgeh. – Hová? Milyen messzire? Mennyi időre?

– Semmi pontosat nem tudok.

– Hát akkor mondjon valami megközelítőt!

– Nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni. Mennyi időt lenne hajlandó az otthonától távol tölteni?

Gurgeh összevonta a szemöldökét. A leghosszabb időt akkor töltötte a Chiarkon kívül, amikor egy hajóútra ment, még harminc évvel ezelőtt. Nem élvezte különösebben. Akkor sem azért szánta rá magát, mert annyira el akart menni, hanem mert abban az időben divatos volt az utazás. A különböző csillagrendszerek tényleg lenyűgözők voltak, de a holoképernyőn ugyanilyen szép a kép, és amúgy sem tudta megérteni, hogy az emberek mi izgalmasat találnak abban, hogy jártak már egy bizonyos rendszerben. Eredetileg úgy tervezte, hogy éveket tölt majd a hajón, de egy év után feladta.

Gurgeh megdörzsölte a szakállát.

– Talán úgy fél évet. Nehéz megmondani, amikor nem tudom a részleteket. De mondjuk annyit; fél évet... nem mintha látnám az értelmét. A helyi hangulat ritkán dobja fel a játékot.

– Ez általában így van – a gép itt egy kis szünetet tartott. – Úgy értesültem, hogy ez egy igen bonyolult játék. Eltarthat egy kis ideig, amíg megtanulja. Lehetséges, hogy igen behatóan kell majd foglalkoznia vele.

– Azért majdcsak elboldogulok – mondta Gurgeh. Eddig a leghosszabb idő, amit egy játék tanulásával töltött, három nap volt. Soha nem felejtett el egyetlen játékszabályt sem, így egyet sem kellett kétszer megtanulnia.

– Rendben van – mondta a kis drón –, akkor eszerint fogom leadni a jelentésemet. Viszontlátásra, Morat Gurgeh – mondta, és felemelkedett a levegőbe.

Gurgeh csak nézett utána, tátva maradt a szája. Legszívesebben felugrott volna, de nem tette.

– Ennyi? – kérdezte. A kis drón megállt pár méter magasságban.

– Csak ennyit mondhatok. Megkérdeztem, amit kellett. Most jelentenem kell. Miért, lenne még valami, amit tudni szeretne?

– Igen – mondta Gurgeh kissé ingerülten. – Fogok még hallani valamit arról, hogy mi az, és hol van, amiről itt beszélt nekem?

Úgy tűnt, mintha a drón villant volna egyet. Az aurája nem változott, mióta megérkezett. Végül azt mondta:

– Jernau Gurgeh.

Egy hosszú percig mindketten hallgattak. Gurgeh szemét a gépre szegezte, majd felállt, csípőre tette a kezét, oldalra fordította a fejét, és odakiáltott a drónnak:

– Igen?

– ...Valószínűleg nem.

A drón hirtelen megindult egyenesen felfelé, auráját lekapcsolta. Gurgeh zúgó hangot hallott, és megint látta a kondenzcsíkot, ami eleinte egy pici felhőnek tetszett, mivel pont alatta állt, de aztán lassan megnyúlt, és végül már nem nőtt tovább.

Elővette a terminált a zsebéből.

– Portál! – szólt bele. – Kapcsolj rá a drónra! – Továbbra is az eget bámulta.

– Melyik drónra, Jernau? – kérdezte a portál. – Chamlisra?

A terminálra bámult.

– Nem. Arról a kis szemétládáról beszélek, aki a Kontakttól volt itt. Loash Armasco-Iap Wu-Handrahen Xato Koumról. Aki itt volt az előbb!

– Itt volt? – kérdezte a portál meglepetten.

Gurgeh csalódottan a székébe rogyott.

– Nem láttatok vagy hallottatok semmit az előbb?

– Teljes csend volt az elmúlt tizenegy percben, amióta arra kértél, hogy ne kapcsoljam a hívásokat. Kétszer kerestek, de...

– Na jó, mindegy. – sóhajtott Gurgeh. – Kapcsold a Központot!

– Itt Központ. Makil Stra-bey Elme alrészleg. Miben állhatunk a rendelkezésedre, Jernau Gurgeh?

Gurgeh még mindig az eget bámulta, részben mert arrafelé ment a Kontaktos drón, (a vékony kondenzcsík már felszakadozott, lassan szétfújta a szél), részben viszont azért, mert az emberek általában a Központ irányába néznek, ha éppen vele beszélnek.

Észrevett egy kis fénypontot az égen, épp mielőtt megmozdult volna. A csillagszerű pont éppen a drón kondenzcsíkjának távolabbi oldalán fénylett. Gurgeh mérgesen nézett utána. Abban a pillanatban a fénypont megmozdult, eleinte nem túl gyorsan, aztán olyan sebességgel, hogy nem lehetett szemmel követni.

Eltűnt. Gurgeh még hallgatott egy kis ideig, aztán azt kérdezte:

– Központ, látsz egy Kontakt hajót, ami épp most ment el innen?

– Mialatt beszélünk, egyre távolodik Gurgeh. A (Demilitarizált) Sebes Offenzíva Egység.

– ... a Zelóta – mondta Gurgeh.

– Á! Szóval hozzád tartott. Azt hittük, hónapokba fog telni, mire kinyomozzuk. Tehát magánlátogatást tett nálad, Gurgeh. Kontakt ügy. Mi nem tudhatunk róla. Azért jó felé tapogatóztunk. Hát ez ragyogó, Jernau, ha szabad ilyet mondanunk. Az a hajó elképesztő hirtelenséggel lassított le negyven kilofényről, és húszévnyit tért le a pályájáról, úgy tűnik csak azért, hogy öt percet csevegjen veled. Ez komoly energiaráfordítást jelent... Különösképp, hogy legalább ilyen gyorsan távolodik is. Nézd csak, hogy megy az a... ja, ne haragudj, hiszen nem láthatod. Mindenesetre higgy nekünk. Le vagyunk nyűgözve. Elmondanád egy szerény Központi Elmének, hogy mi volt ez az egész?

– Összeköttetésbe tudsz lépni a hajóval? – kérdezte Gurgeh, mintha nem is hallotta volna a kérdést.

– Ezen a sebességen? Hogy egy egyszerű civil gépet, mint mi ilyen nagy ügyekbe vonjanak be...? – úgy tűnt, a Központi Elme élvezi a helyzetet. – Azt hiszem... megoldható.

– Egy drónnal akarok beszélni, akit Loash Armasco-Iap Wu-Handrahen Xato Koumnak hívnak.

– A rohadt életbe, Gurgeh, mibe keveredtél? Handrahen? Xato? Az már az equi-tech kémszintű RK nómenklatúra! Nem semmi... Azt a rohadt... Megpróbáljuk... Egy pillanat.

Gurgeh egy pár percig csendben várt.

– Semmi bíztató – szólalt meg egy hang a terminálon át. – Gurgeh, itt a Teljes Központ beszél hozzád, nem csak egy alrészleg. A hajó válaszolt, de azt állítja, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló nevű drón nem tartózkodik a fedélzeten.

Gurgeh hátradőlt a széken. A nyaka megfeszült. Végigfuttatta tekintetét a csillagokon, majd az asztalra nézett.

– Ezt nem hiszem el – mondta.

– Megpróbáljam még egyszer?

– Szerinted használna valamit?

– Nem.

– Akkor hagyd.

– Gurgeh. Nem tetszik ez nekem. Mi a fene folyik itt?

– Bár tudnám. – Ismét a csillagokat kémlelte. A kondenzcsík, amit a kis drón hagyott maga után, szinte már teljesen eltűnt. – Kapcsold Chamlis Amalk-neyt, kérlek.

– Azonnal... Jernau?

– Mi az, Központ?

– Légy óvatos!

– Az leszek. Köszönöm szépen.

***

– Biztos valamivel felbosszantottad – hallatszott Chamlis hangja a terminálon át.

– Az valószínű – mondta Gurgeh. – De mit gondolsz?

– Valami miatt fel akarták mérni, hogy milyen vagy.

– Úgy gondolod?

– Igen. De te nem voltál hajlandó belemenni.

– Tényleg?

– Igen, és nagy szerencséd, hogy így történt.

– Ezt meg hogy érted? A te ötleted volt az egész.

– Nézd, túl vagy rajta. Ennyi. Egyértelmű, hogy a kérésem feljebb ment, és sokkal gyorsabban eljutott hozzájuk, mint gondoltam. Valamit beindítottunk, de nem mentél bele. Most már nem érdekled őket.

– Hát, azt hiszem, igazad van.

– Sajnálom, Gurgeh.

– Á, hagyd csak – mondta Gurgeh az öreg masinának. A csillagok felé nézett. – Központ!

– Itt vagyunk. Minket érdekel a dolog. Ha személyes lett volna, nem hallgattuk volna végig, esküszünk. De amúgy látnád a napi kommunikációdról szóló jelentésben, hogy figyeltünk.

– Hagyjuk ezt most – mosolygott Gurgeh, és furcsa megkönnyebbülés fogta el, hogy az Orbital Elméje hallgatózott. – Csak azt mondd meg, hogy milyen messze van az űrhajó.

– A „van” szócskánál épp egy perc negyvenkilenc másodpercre volt innen. Egy fényhónap távolságra, és már kilépett a rendszerből, túl van a mi hatáskörünkön, örömmel jelentjük. Nagyon gyorsan haladnak, kicsivel a Galaktikus Mag felett. Úgy tűnik, az Ellentétes Bizonyítékok RH a végcéljuk, hacsak nem akarnak valakit átverni.

– Köszönöm, Központ. Jó éjszakát.

– Neked is. Most már tényleg magadra hagyunk, megígérjük.

– Köszönöm, Központ. Chamlis!

– Lehet, hogy életed legjobb lehetőségét szalasztottad el, Gurgeh... de inkább azt mondanám, hogy épp megúsztad. Nagyon sajnálom, hogy a Kontaktot ajánlottam. Túl gyorsak és erőszakosak voltak ahhoz, hogy véletlen legyen.

– Ne aggódj annyira, Chamlis – mondta a drónnak. Megint a csillagokat nézte, hátradőlt, és feltette a lábát az asztalra. – Megoldottam. Túl vagyunk rajta. Találkozunk holnap a Tronze-on?

– Lehet. Még nem tudom. Gondolkodom rajta. Sok szerencsét, ha esetleg holnap nem találkoznánk... úgy értem, a Rajtaütéses csodagyerekkel szemben...

Gurgeh szomorúan elmosolyodott a sötétben.

– Köszönöm. Jó éjt, Chamlis.

– Jó éjt, Gurgeh.

* *

Ahogy a vonat kiért az alagútból, mindent elárasztott a ragyogó napsütés. Amikor a kanyarba ért, kicsit megdőlt, majd egyenesen robogott tovább a hídon. Gurgeh kihajolt a korlát felett, friss zöld legelőket látott, és egy élesen kanyargó folyót, lent a völgyben. Hegyek árnyéka vetődött a mezőkre; felhők árnyéka úszott a fákkal borított domboldalakon. Ahogy robogott a vonat, a szél összeborzolta Gurgeh haját, ő pedig csak itta be az édes, illatos hegyi levegőt, és várta, hogy ellenfele visszatérjen. Madarak köröztek a völgy felett, majdnem egy magasságban a híddal. Vijjogásuk áthatolt a mozdulatlan levegőn, és hangjukat éppen hogy hallani lehetett a vonat süvítése mellett.

Általában kivárta, míg ő következett Tronze-ban az adott este, és aztán a föld alatt utazott odáig, de aznap reggel valahogy úgy érezte, ki kell szabadulnia Ikroh-ból. Bakancsot vett fel, egy régebbi stílusú nadrágot és egy rövid dzsekit. Így vágott neki az ösvénynek, átmászott a hegyen, és lement a túloldalra.

Leült a régi vasúti sínek mellé, finoman felpörgette magát, és azzal szórakozott, hogy kicsi köveket dobált a sínek mágneses mezejébe, aztán nézte, ahogy visszapattannak. Eszébe jutottak Yay lebegő szigetei.

A Kontaktos drón előző esti rejtélyes látogatása is eszébe jutott, de valahogy nem értette az egészet. Olyan volt, mintha csak álmodta volna. Megnézte a ház kommunikációs rendszerének jelentéseit: a portál szerint nem volt látogató. De a Chiark Központtal folytatott beszélgetése rögzítve volt, amit a Központ egyes alrészlegei, sőt a Teljes Központ is tanúsított, percre pontosan megadva a beszélgetés időtartamát. Tehát akkor tényleg megtörtént.

Leintette a régi típusú vonatot, és ahogy szállt föl, leszólította egy Dreltram nevű középkorú férfi; felismerte Gurgehet. Ő is Tronze felé tartott. Mr. Dreltramnek többet jelentett egy vereség Jernau Gurgehhel szemben, mint a győzelem akárki más felett. De játszana vele? Gurgeh már szokva volt az ilyen hízelgéshez – általában irreális, kissé elvadult ambíciót takart –, de végül is belement, hogy játszanak egy Gyarmatok játszmát. A szabályrendszere a Rajtaütéséhez hasonló volt, így jó bemelegítésnek tűnt.

Egy bárban meg is találták a játékot, kimentek a tetőre, és leültek egy szélfogó mögé, hogy a kártyák ne repüljenek el. Volt elég idejük lejátszani egy menetet, hiszen a vonatnak majdnem egy napba telt, míg Tronze-ba ért; egy földalatti autónak mindössze tíz percbe.

Miután a vonat átért a hídon, az út egy szűk, mély szurdokban vezetett tovább, és a vonat után örvénylő levegő kísértetiesen visszhangzott a mélyedés csupasz szikláin. Gurgeh a táblát nézte. Tisztán játszott, nem termelt semmiféle serkentőt. Ellenfele egy hatásos szert használt, amit maga Gurgeh ajánlott neki. Emellett még Gurgeh hét-bábus előnyt is adott Mr. Dreltramnek, ez volt a megengedett maximum. A pasas nem volt rossz játékos, és a játszma elején majdnem legyőzte Gurgehet, amit nagymértékben az előnyként kapott bábuknak köszönhetett, de Gurgeh jól védekezett, és így Dreltram eljátszotta a lehetőségét, habár még mindig lehetett egy pár aknája igen érdekes helyeken.

Mikor Gurgeh rájött, hogy milyen meglepetések érhetik, eszébe jutott, hogy még meg sem nézte, hol van a rejtett bábuja. Ezzel is, habár nem hivatalosan, de igyekeztek még jobban kiegyenlíteni a játékot. A Gyarmatokat egy negyvenes felosztású táblán játsszák. Ebben a játékban mindkét játékosnak három csoport bábu jár: egy főcsoport és két kisebb csoport. Maximum három bábut lehet elrejteni, kizárólag olyan mezőkön, amiket kezdetben még nem foglalt el más. Ezeknek a pozícióját begépelik, és lezárják három kör alakú kártyába – ez tulajdonképpen három vékony kerámialemezt jelent, amit fejjel lefelé letesznek a játékosok az asztalra, és csak akkor fordítják fel, ha azokat a bábukat is be akarják vonni a játékba. Mr. Dreltram már mindhárom rejtett bábuját felfedte, az egyik pont azon a mezőn volt, ahol Gurgeh, szokása szerint, elhelyezte kilenc aknáját, ami igencsak szerencsétlen húzás volt.

Gurgeh még korábban betáplálta a bábu pozícióját a kártyába, és letette az asztalra, fejjel lefelé, anélkül, hogy megnézte volna, mit is írt be. Éppen annyira nem tudta, hogy hol van az a bábu, mint Dreltram. Az is lehet, hogy valamelyik szabályellenes mezőn van, és akkor akár az egész játékot is elveszítheti; de az is lehet, hogy egy stratégiailag megfelelő helyen fekszik, mélyen az ellenfél területén. Gurgeh szeretett így játszani, ha nem volt a játéknak tétje. Attól, hogy előnyt adott az ellenfelének – aminek az valószínűleg hasznát is vette –, és hogy nem tudta pontosan az állásokat, sokkal izgalmasabb és kevésbé kiszámítható lett a játék. Pikánssá vált.

Gondolta, előbb-utóbb kiderül hol áll a bábuja. Hamarosan már a nyolcvanas játékpontnál tartottak, amikor úgyis fel kell fedni. Nem találta a rejtett-bábu lapját. Végignézett a különféle kártyákkal teleszórt asztalon. Mr. Dreltram nem volt épp a legrendezettebb játékos; kártyái, a még nem használt, vagy már levett bábui ott hevertek szanaszét az asztalon, és köztük volt valahol az a lap is, amit Gurgeh keresett. Ahogy egy órával azelőtt berobogtak egy alagútba, a hirtelen széllökés majdnem elfújta a könnyebb kártyalapokat, így poharakat és ólomüvegből készült papírnehezékeket raktak rájuk. Ettől persze még nagyobbnak tűnt a káosz az asztalon. Ehhez még hozzáadódott Mr. Dreltram furcsa és kissé erőltetett szokása, miszerint minden egyes lépését kézzel leírta egy jegyzettömbre, mert állítólag egyszer elromlott a táblába épített memóriarendszer, és így elvesztette élete legjobb játékainak feljegyzéseit. Gurgeh felemelt egy-két darabot, dúdolgatott magában, és kereste az eltűnt lapját.

Hallotta, hogy valaki sóhajt, aztán zavartan köhint egyet, pontosan a háta mögött. Hátrafordult, és Mr. Dreltram állt mögötte, és furcsállóan nézett rá. Gurgeh elgondolkodott egy pillanatra. Mr. Dreltram épp a mosdóból jött vissza – egy italokkal megrakott tálca kíséretében, és a termelődő drog hatására tágra nyílt szemekkel –, majd leült, és Gurgeh kezeit bámulta.

Csak addigra – mire a tálca lerakta a poharakat az asztalra –, jutott el Gurgeh tudatáig, hogy miféle kártyákat is tart a kezében. Mr. Dreltram aknakártyái voltak, amiket csak azért vett fel, mert az eltűnt rejtett-bábu lapját kereste. Gurgeh rájuk nézett – még mindig fejjel lefelé voltak, így nem láthatta hol voltak a aknák –, és megértette, mit gondolhat most Mr. Dreltram.

Visszarakta a kártyákat oda, ahol voltak.

– Igazán sajnálom – nevetett –, eltűnt egy lapom, azt kerestem. Ahogy kimondta ezeket a szavakat, meglátta: a kerek lap, fejjel lefelé, ott feküdt az asztalon, majdnem pontosan előtte.

– Jaj! – mondta, és csak akkor érezte meg, hogy vér szökik az arcába. – Itt is van. Ühm. Nem láttam a fától az erdőt.

Megint nevetett egyet, és közben valamiféle furcsa, fojtogató érzés kerítette hatalmába. A rémület és az eksztázis furcsa keveréke öntötte el a tagjait. Soha nem tapasztalt még ilyesmit. Leginkább ahhoz hasonlított, gondolta (hirtelen, tisztán), mint amikor még kisfiú korában átélte élete első orgazmusát, egy nála pár évvel idősebb lány karjaiban. Nyers, teljesen emberi volt ez az érzés, mint mikor egy hangszer csak egyetlen témát, egyetlen hangot játszik egyszerre (persze ahhoz képest, hogy mirigyek által termelt drogok hatására micsoda szimfóniává válik a szex). Az az első emlék mindenesetre az egyik legemlékezetesebb tapasztalata volt életében. Nem csak azért, mert akkor az újdonság erejével hatott, hanem mert úgy tűnt, hogy egy teljesen új, lenyűgöző világot nyit meg, egy egészen másfajta érzékelést és létformát. Ugyanilyen volt, amikor gyerekként az első versenyén a Chiarkot képviselhette, egy másik orbitali kezdő csapattal szemben. És ugyanezt élte át pár évvel a pubertáskor után, amikor a drog-mirigyei megértek.

Dr. Dreltram is elnevette magát, és megtörölte az arcát a zsebkendőjével.

* *

Gurgeh a következő lépéseknél belefeledkezett a játékba, és még arra is az ellenfelének kellett figyelmeztetnie, hogy elérték a nyolcvanpontos játékhatárt. Gurgeh megfordította a rejtett bábuját anélkül, hogy ő maga megnézte volna, és ezzel megkockáztatta, hogy esetleg olyan mezőn áll, amit már más bábu foglalt el.

A rejtett figura, ezerhatszáz az egyhez esély mellett, pont azon a mezőn volt, ahol a Szív. Erre a figurára ment ki az egész játék, ezt a bábut próbálta megszerezni az ellenfél is.

Gurgeh csak bámult a mezőre, ahol a körbebástyázott Szív figurája állt, aztán újra megnézte a koordinátákat, amiket két órával azelőtt hasraütésszerűen beütött a kerek lapba. Kétségtelenül ugyanaz volt. Ha egy lépéssel előbb megnézte volna, még biztonságba helyezhette volna a Szívet, de nem tette. Mindkét bábut elvesztette, és ha a Szív elveszett, a játék is elveszett. Gurgeh veszített.

– Hát, sajnos nincs szerencséje – mondta Mr. Dreltram, és megköszörülte a torkát.

Gurgeh helyeselt.

– Azt hiszem, úgy illik, hogy ilyen katasztrofális helyzetekben a vesztes megtarthatja örökbe a Szívet – mondta, és a bábura mutatott.

– Hm... én is így hallottam – mondta Mr. Dreltram, és láthatóan zavarba jött Gurgeh helyett is, ugyanakkor rettentően örült a szerencséjének.

Gurgeh bólogatott. Letette a Szívet, kezébe vette a kerámia lapot, ami végül is így cserbenhagyta.

– Azt hiszem, inkább ezt tartanám meg – felemelte, hogy Mr. Dreltram is lássa; az ellenfél rábólintott.

– Természetesen. Úgy értem, miért is ne? Semmi kifogásom ellene.

A vonat halkan befutott egy alagútba, lassított, mert egy földalatti megálló közeledett a hegy gyomrában.

***

– A valóság nem más, mint játék. A fizika, univerzumunk alapköve például közvetlen módon bizonyos játékszabályok interakciójából és a véletlen közrejátszásából jött létre. Ugyanez jellemzi a legjobb, legelegánsabb, és mind intellektuálisan, mind esztétikailag kielégítő játékokat. Azáltal, hogy megismerhetetlen, hogy olyan eseményeken keresztül jön létre, amik – az atomrészecskék szintjén – nem tökéletesen kikövetkeztethetők, a jövő formálható marad, és megőrzi a véletlen lehetőségét, annak reményét, hogy uralmon marad: a győzelemét, hogy ezt a divatjamúlt kifejezést használjam. Ilyen értelemben a jövő egy játék, az idő pedig az egyik szabály. Alapjában véve minden mechanisztikus játék – azokra gondolok, amiket valamilyen szempontból tökéletesen lehet játszani, mint például a Grid, a Prallia terület, az 'nkrytle, a sakk, vagy a Farni dimenziók – visszavezethető olyan civilizációkra, amelyek nem relativista módon nézik az univerzumot, nem is beszélve a valóságról. És ha lehet, még azt is hozzátenném, hogy ezek mindegyike kivétel nélkül gépek előtti civilizáció.

– A legkiválóbb játékok mind elismerik a véletlen lehetőségét, még ha korlátozzák is a puszta szerencse előfordulását. Ha ezektől eltérő alapokon próbál meg valaki létrehozni egy játékot – lényegtelen, milyen bonyolultak vagy aprólékosan kidolgozottak a szabályok, vagy hogy a játék milyen különböző szintekkel és nehézségekkel rendelkezik, hogy hányféle erejű, hatalmú bábui vannak –, az elkerülhetetlenül egy olyan feltételrendszerhez köti magát, ami nem csak társadalmilag, hanem techno-filozófiailag is évszázadokkal mögöttünk kullog. Mint intellektuális teljesítmény, egyszerűen időpocsékolás. Ha valami divatjamúltat akar valaki csinálni, építsen egy fa vitorlás hajót, vagy gőzgépet. Azokat legalább annyira bonyolult és megerőltető elkészíteni, mint egy mechanisztikus játékot, és ráadásul egy kis testmozgás is van benne.

Gurgeh gúnyosan meghajolt a fiatalember előtt, aki egy új játékötlettel jött hozzá. A fickó tanácstalannak tűnt. Mély lélegzetet vett, és kinyitotta a száját, hogy nekikezdjen. Gurgeh erre várt, és mint az elmúlt öt-hat alkalommal mindig, amikor a fiú megpróbált elmondani valamit, Gurgeh közbevágott, mielőtt elkezdhette volna.

– Komolyan mondom. Intellektuális szempontból egyáltalán nem alacsonyabb rendű, ha valaki a kezét használja, hogy építsen valamit, és nem csak az agyát. Ugyanazokat a leckéket tanulja meg az ember, ugyanazokat a jártasságokat sajátítja el, ráadásul azon a szinten, ami a legfontosabb. – Itt ismét megállt. Látta, hogy Mawhrin-Skel repül felé a téren tolongó emberek feje felett.

A fő koncertnek már vége volt. A Tronze körüli hegycsúcsok visszaverték a különböző kis bandák hangját, míg az emberek özönlöttek arrafelé, ahol a nekik tetsző zenét játszották. Volt, aki a komolyat szerette, más az improvizációt, némelyek a tánczenét választották, megint mások azt keresték, amit egy bizonyos drog-transzban lehetett hallgatni. Meleg, felhős este volt, csak egy messzi fénysugár vetített tejszerű fényudvart a felhőtakaróra. Tronze, a Plató és az Orbital legnagyobb városa a Gevant Plató központi hegytömbjének lábánál terült el. Annál a pontnál, ahol a Tronze-tó egy kilométer magasságban hömpölygött, és a fennsík nyílásánál egyenesen az alföldre zúdult, hogy folyamatosan öntözze a lejjebb fekvő esőerdőt.

Tronze-ban kevesebb mint százezer ember lakott, de Gurgehnek még így is túl zsúfoltnak tűnt, a tágas házak és terek, hatalmas galériák, teraszok, ezernyi csónakház, és elegáns, hidakkal összekötött tornyai ellenére is. Tronze – ahhoz képest, hogy a Chiark egy nemrégiben létrehozott Orbital volt, mindössze úgy ezeréves – már majdnem akkorára nőtt, mint amekkorára az orbitali közösségek maximum szoktak. A Kultúra igazi nagyvárosai az RH-k voltak, a Rendszerközi Hajók. Az Orbitalok csak rusztikus hátteret szolgáltattak, ahol az emberek szerettek kicsit kinyújtózni. Nagyságát tekintve, egy nagyobb RH-hoz képest, ahol emberek milliárdjai laktak, Tronze csak egy kis falu volt.

Gurgeh általában a Tronze Hatvannegyedik Napi koncertjére szokott elmenni. Persze rajongók körgyűrűjében ült. Normális esetben Gurgeh udvarias volt, de néha előfordult, hogy gorombáskodott. Aznap este egyáltalán nem fűlött a foga ahhoz, hogy hülyékkel udvariaskodjon, azok után, amiken aznap átment. Először jött a vonatos fiaskó; azután az a furcsa, izgalmas, megszégyenítő érzelemhullám, ami a hatalmába kerítette, amikor azt hitték róla, hogy csalt. Nem is beszélve arról az enyhe idegességről, amit azóta érzett, hogy hallotta: a lány a Cargo Cult nevű RH-ról aznap este tényleg ott van Tronze-ban, és alig várja, hogy találkozzanak.

Nem mintha a szerencsétlen fiatal férfi egy komplett idióta lett volna; mindössze annyit tett, hogy felvázolt egy tulajdonképpen nem is olyan rossz játékötletet. Gurgeh viszont lavinaként söpörte le a színről. A beszélgetésből – már ha ezt annak lehet nevezni – játék lett.

A lényege az volt, hogy az ember ne hagyja abba a beszédet. Nem az, hogy folyamatosan beszéljen, mert azt akármelyik idióta meg tudja csinálni, hanem hogy csak akkor tartson szünetet, amikor a fiatalember éppen nem jelzi – testbeszéddel, arcjátékkal, vagy azzal, hogy ténylegesen beszélni kezd –, hogy közbe szeretne vágni. Ezzel szemben Gurgeh az eszmefuttatása közepén, vagy valami finoman bántó megjegyzés után váratlanul abbahagyta a beszédet, de csak úgy, hogy közben jelezte: folytatni kívánja. Emellett Gurgeh szinte szó szerint idézett egy híresebb tanulmányából, amit a játékelméletről írt. Ez annál is inkább bántó volt, mert a fiatalember valószínűleg éppen olyan behatóan ismerte a szöveget, mint ő.

– Ez alatt azt értem – folytatta Gurgeh, amikor a fiú szája már éppen kinyílt –, hogy ha elvetjük a szerencsét, véletlent, a véletlen egybeeséseket az életben,...

– Jernau Gurgeh, ugye nem zavarok? – szólalt meg Mawhrin-Skel. – Nem különösebben – mondta Gurgeh, és a kis gép felé fordult. – Hogy vagy, Mawhrin-Skel? Készülsz valami finom kis mókára?

– Nem különösebben – visszhangozta a drón, amint a fiatalember, akivel Gurgeh eddig beszélgetett, csendben eloldalgott. Gurgeh leült a kúszónövényekkel befutott kis lugasba, ami a tér szélén helyezkedett el, közel a széles vízesés fölé kinyúló kilátóteraszokhoz. Finom permet szállt fel a zúgókból, amelyek a tó száján át az erdőre zúdultak. A dübörgő zuhatag fehér alapzajként töltötte meg a teret.

– Megtaláltam fiatal ellenfeledet – jelentette be a kis drón. Kiterjesztette ragyogó kék auráját, és letépett egy éjvirágot egy növekvő tőről.

– Hogy? – kérdezte Gurgeh. – Ja, a fiatal, öö... Rajtaütés játékos.

– Pontosan – mondta Mawhrin-Skel egyenletes hangon –, a fiatal, öö... Rajtaütés játékos.

Visszahajtotta az éjvirág szirmait, odanyomta őket a leszakított szárhoz.

– Hallottam, hogy itt van – mondta Gurgeh.

– Hafflis asztalánál ül. Odamenjünk? Bemutassalak?

– Miért is ne? – Gurgeh felállt. A drón előrerepült.

– Ideges vagy? – kérdezte Mawhrin-Skel, ahogy törték át magukat a tömegen Hafflis lakosztálya felé, ami a tóval egymagasságban lévő teraszon volt.

– Ideges? – kérdezett vissza Gurgeh. – Egy gyerek miatt?

Mawhrin-Skel halkan lebegett egy kis ideig, amíg Gurgeh felmászott a lépcsőn – Gurgeh odabiccentett, és köszönt néhány embernek –, aztán a drón odarepült hozzá, és halkan azt mondta:

– Szeretnéd, hogy elmondjam – kezdte, miközben lassan letépegette a szirmokat a haldokló virágról –, mennyi a pulzusod, milyen a bőröd érzékenysége, a feromon szinted, vagy a neuronjaid funkcionális állapota...? – egy pillanatra elbizonytalanodott a hangja, amikor Gurgeh megállt a széles lépcső közepén.

Szembefordult a drónnal, és hunyorogva nézett az apró gépre. Zene lebegett a tó felett, és a levegő tele volt az éjvirágok pézsmaillatával. A korlátba süllyesztett lámpák alulról világították meg a játékos arcát. A teraszról áramlottak lefelé az emberek, nevettek, viccelődtek, szétváltak a férfi körül, ahogy a víz körbefolyja a sziklát, és aztán – Mawhrin-Skel úgy vette észre – egyszer csak furcsán elhallgattak. Egy kis idő után, ahogy Gurgeh ott állt, csendben, szabályosan lélegezve, a kis drón kuncogni kezdett.

– Nem rossz – mondta. – Egyáltalán nem rossz. Most még nem tudnám megmondani, hogy mi az, amit termelsz, de nagyon meggyőző ez az önfegyelem. A paramétereid helyreálltak, majdnem teljesen. A neuronjaid funkcionális állapotát kivéve. Az, mint mindig, az átlagosnál alacsonyabb; ezt persze a te átlagos drónod valószínűleg nem venné észre. Jól csináltad.

– Nem akarnálak feltartani, Mawhrin-Skel – mondta Gurgeh hidegen. – Biztosra veszem, hogy találsz más szórakozást is, minthogy engem nézel, ahogy játszom. – Újra elindult a lépcsőn.

– Ezen az Orbitalon semmi sem képes visszatartani ettől az élvezettől, kedves Mr. Gurgeh – mondta a drón közömbösen, és letépte az utolsó szirmot is az éjvirágról. A megcsonkított szárat a balusztrád tetején folyó vízbe dobta.

– De jó, hogy látom, Gurgeh! Jöjjön, üljön le!

Estray Hafflis vendégei – úgy harmincan lehettek – egy négyzet alakú kőasztal körül ültek, ami a vízesés fölé kinyúló teraszon állt. A teraszt kőívek díszítették, melyekről éjvirágok és halványan világító lampionok lógtak. A zenészek a terasz egyik végén, a kőlap szélén ültek, dobokkal, vonós- és fúvós hangszerekkel. Nagyokat nevettek, és többnyire a maguk kedvére játszottak, mindegyikük igyekezett túlszárnyalni a másikat.

Az asztal közepén egy hosszú, szűk mélyedés húzódott végig, teli parázsló szénnel, felette pedig egyfajta miniatűr csille lógott, amin kicsi hús- és zöldségdarabokat szállítottak föl-le. A mélyedés túlsó végén Hafflis egyik gyereke feltette a darabkákat, a másik végén pedig a legkisebb testvére, aki még csak hatéves volt, ehető papírba csomagolta őket, és nagy pontossággal odadobta annak, aki kért. Hafflis kivételes volt abból a szempontból, hogy hét gyereket szült. Általában az emberek egyet hoztak a világra, és egy másik felett apáskodtak. A Kultúra nem nézte jó szemmel az effajta kicsapongást, de Hafflis egyszerűen szeretett terhes lenni. Jelenleg azonban éppen férfi korát élte, pár éve váltott át.

Gurgehhel viccelődtek egy darabig, majd Hafflis a játékost Boruelal professzor asszony mellé ültette, aki vidáman mosolygott és hintázott a székén. Egy hosszú, fekete-fehér köpeny volt rajta, és amikor meglátta Gurgehet, a szájára adott hangos csókkal üdvözölte. Meg akarta puszilni Mawhrin-Skelt is, de az inkább arrébb állt.

A professzornő nevetett, és a villáját egy, a csillén futó, félig átsült húsdarabba döfte.

– Gurgeh, ez itt a kedves Olz Hap. Olz, Jernau Gurgeh. Na mi lesz, fogjatok kezet!

Gurgeh leült, miközben megrázta a Boruelal jobbján ülő ijedt lány kicsi, sápadt kezét. Valamiféle sötét, alaktalan ruha volt rajta, és maximum tizenéves lehetett. A férfi mosolygott, vetett egy kissé rosszalló pillantást a professzorra, próbált összenevetni a fiatal szőke lánnyal a nő viccén, de Olz Hap Gurgeh kezét nézte, nem az arcát. Engedte, hogy a férfi megérintse, de aztán azonnal visszahúzta a kezét. Ráült, és a tányérját bámulta.

Boruelal sóhajtott egyet, úgy tűnt, megpróbálja összeszedni magát. Ivott egy kortyot az előtte álló pohárból.

– Nos – mondta, és itt Gurgehre nézett, mintha a férfi csak most jött volna meg –, hogy vagy, Jernau?

– Elég jól. – Figyelte, ahogy Mawhrin-Skel ügyesen megközelíti Olz Hapot, az asztal felett a lány tányérja mellé repül, miközben aurájából csak úgy árad a kék udvariasság és a zöld barátságosság.

– Jó estét! – szólalt meg a drón a lehető legatyáskodóbb hangon. A lány felemelte a fejét, hogy a gépre nézzen, és Gurgeh hallgatta a társalgásukat, mialatt Boruelallal beszélgetett.

– Szia.

– Készen áll a Rajtaütésre?

– Mawhrin-Skelnek hívnak. Te Olz Hap vagy, ha nem tévedek.

– Azt hiszem igen, professzor asszony. És ön készen áll, hogy felügyelje a játékot?

– Igen. Hogy vagy?

– Kurvára nem, hullarészeg vagyok. Valaki mást kell megkérnie. Azt hiszem, idővel azért helyre állok, de... ááá...

– Ó, na, még aurát is rázol velem, mi? Hát hogy ez milyen kedves tőled; olyan kevesen veszik a fáradságot. Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Annyit hallottunk már rólad.

– És a kisasszony?

– Ó, jaj nekem.

– Mi?

– Mi a baj? Valami rosszat mondtam?

– Ő készen áll a játékra?

– Nem, dehogy... csak...

– Milyen játékra?

– Milyen bátortalan vagy. Pedig nem kéne. Senki sem kényszerít, hogy játsszál. Legkevésbé Gurgeh, hidd el.

– Hát a játszmára, Boruelal.

– Nos, én...

– Úgy érted most?

– A helyedben nem aggódnék. Komolyan.

– Most, vagy akármikor máskor.

– Nem is tudom. Kérdezzük meg! Hé, hugi...

– Bor... – kezdte Gurgeh, de a professzor már a lányhoz fordult.

– Olz, akkor akarsz játszani?

A lány egyenesen Gurgehre nézett. A szemei csillogtak az asztal közepén végigfutó tűz fényében. – Ha Mr. Gurgeh szeretne, akkor igen.

Mawhrin-Skel aurája elégedettségében pirosabban izzott, mint a szén.

– Jaj de jó – mondta. – Egy igazi harc.

Hafflis régi Rajtaütés-készletét már kölcsönadta; jó időbe telt, míg egy drón hozott egyet egy városi üzletből. Felállították a terasz végében, pontosan azon a szélén, ami kinyúlt a vízesések fölé. Boruelal professzor ügyetlenkedett a termináljával, és megkért egy bíró drónt, hogy figyelje a mérkőzést. A Rajtaütés lehetőséget adott a high-tech csalásra, és egy komoly játszmához szükség volt ezekre a lépésekre, hogy biztosítsák: semmi szabályellenes nem történik. Egy drón, aki a Chiark Központból látogatott ide, jelentkezett is, akárcsak egy ipari drón, aki a hegytömb alatti hajógyárban dolgozott. Az egyetem egyik saját drónja képviselte Olz Hapot.

Gurgeh Mawhrin-Skelhez fordult, hogy megkérje, legyen a képviselője, de a gép azt válaszolta: – Jernau Gurgeh, azt hittem inkább Chamlis Amalk-neyt szeretnéd képviselődül.

– Chamlis itt van?

– Már egy ideje. Azóta kerül engem. Megkérdezem.

Gurgeh gomb-terminálja csipogott.

– Igen?

Chamlis hangja hallatszott a gombból.

– A repdencs megkért, hogy képviseljelek a Rajtaütés döntéshozásában. Valóban szeretnéd?

– Igen, jó lenne – mondta Gurgeh, és látta, hogy Mawhrin-Skel aurája fehéren villog a dühtől.

– Húsz másodperc múlva ott vagyok – mondta Chamlis és megszakította az adást.

– Huszonegy egész kettő – jegyezte meg Mawhrin-Skel savanyúan pontosan huszonegy egész két tized másodperccel később, amikor Chamlis megjelent a terasz végében, burkolata sötét volt a mögötte lévő zuhataghoz képest. Chamlis a kis gép felé fordította érzékelőjét.

– Köszönöm szépen – mondta Chamlis kedvesen. – Fogadtam magammal, hogy számolni fogod a másodperceket, amíg ideérek.

Mawhrin-Skel aurája szikrákat hányt, fájdalmasan fehérré vált, és egy pillanatra az egész teraszt bevilágította. Az emberek elhallgattak és odafordultak, a zene tétovázott. Az apró drón szinte szó szerint megrázkódott tehetetlen dühében.

– Bazmeg! – sipította végül, és eltűnt, ragyogó űrt hagyva maga után az éjszakában. A szén fényesen fellángolt, a szél belekapott az emberek ruhájába és hajába, a boltívekre akasztott lampionok közül jó pár meglendült, megrázkódott és leesett; levelek és napraforgók hullottak le azokról az ívekről, amelyek alatt az előbb még Mawhrin-Skel lebegett. Chamlis Amalk-ney pirosan ragyogott a boldogságtól, és kissé hátradőlt, hogy lássa a sötét égboltot, ahol egy kis lyuk jelent meg egy pillanatra a felhőtakarón. – Ó, jaj – mondta. – Szerintetek valami olyasmit mondtam, amivel felingereltem?

Gurgeh mosolygott, és leült a játékhoz.

– Ezt jól kitervelted, Chamlis.

Amalk-ney meghajolt a levegőben a többi drón és Boruelal előtt. – Nem egészen. – Megfordult, hogy szemből láthassa Olz Hapot, aki a játékháló túloldalán ült, Gurgehhel szemben. – Á... a változatosság kedvéért: végre egy szép ember.

A lány elpirult, lesütötte a szemét. Boruelal bemutatta őket egymásnak. A Rajtaütést egy háromdimenziós hálón játsszák, ami egy méteres négyzetben van kifeszítve. A hagyományos anyaghoz a feltaláló bolygón élő egyik állatot használják fel; kikészített inakból van a háló, agyarcsontból a keret. Az a szett, amit Gurgeh és Olz Hap használt, műanyagból volt. Mindketten felhajtották a képernyőjüket, elővették az üreges golyókkal és színes gyöngyökkel (eredetileg dióhéjjal és kövekkel) teli zacskót, kiválasztották a tetszésük szerinti gyöngyöket, és bezárták őket a golyókba. A bíráló drónok biztosították, hogy senki, még csak véletlenül se lássa, melyik gyöngy melyik golyóba került. Aztán a férfi és a lány kezébe vett egy-egy maroknyi gömböt, és elhelyezte őket a háló különböző pontjain. A játék elkezdődött.

***

A lány ügyesen csinálta. Gurgeh le volt nyűgözve. Olz Hap gyorsan játszott, de okosan, bátran, nem ostobán. Emellett szerencséje is volt. De a szerencse egyszer ilyen, másszor olyan. Néha az ember kiszagolja, észreveszi, hogy jól mennek a dolgok és valószínűleg továbbra is így lesz, és akkor erre játszik. Ha valóban továbbra is jól mennek a dolgok, akkor nagyot lehet szakítani. Ha a szerencse nem tart ki, nos, akkor a véletlenre kell hagyatkozni.

A lánynak ilyenfajta szerencséje volt aznap este. Jól tippelte meg Gurgeh bábujait, és így megkaparintott jó pár fontos gyöngyöt, amelyek nem voltak jól álcázva. Ráérzett egyes lépésekre, amiket a férfi lezárt a Jósló héjakba, és azokat a hívogató csapdákat, cseleket is kikerülte, amiket a férfi állított neki.

Gurgeh azért valahogy tovább küzdötte magát, kétségbeesett és improvizált védekezéssel állt elő minden támadásnál, de túlságosan ösztönös, túl rögtönzött és gépies volt. Nem volt elég ideje, hogy felépítse az állásait, vagy kidolgozzon egy stratégiát. Reagált, követett, válaszolt. Jobban szerette, ha ő a kezdeményező.

Eltartott egy ideig, míg észrevette, hogy milyen elszánt a lány. A Teljes Hálóra játszott; a játéktéren fennmaradt minden egyes pont szimultán begyűjtésére törekedett. Nem egyszerűen nyerni akart, hanem egy olyan húzást szeretett volna megjátszani, amit a Rajtaütés legnagyobb játékosai közül is csak néhányan értek el életükben, és amit senki a Kultúrában – legalábbis Gurgeh tudomása szerint – még nem tudott megcsinálni. Gurgeh alig merte elhinni, hogy valóban ez volt a lány célja. Kikezdett egyes bábukat, de nem szedte le őket, aztán vissza az egész. A férfire saját gyenge pontjain keresztül támadott, és meg is vetette a lábát.

A lány hívogatta, hogy jöjjön csak vissza; csalogatta azzal, hogy nagyobb esélyt adott neki a győzelemre, és még arra is, hogy Gurgeh elérje azt a bizonyos óriási eredményt, persze sokkal kisebb eséllyel, mint a lány. De milyen magabiztosan! Micsoda tapasztalat, sőt arrogancia lehet a lépései mögött!

Ránézett a törékeny, sápadt arcú lányra a vékony szálak hálóján és a kis felfüggesztett körökön keresztül, és nem tehetett róla: egyszerűen csodálta Olz Hap igyekezetét, kiemelkedő képességét és önbizalmát. Igazán nagyot akart, a közönségnek játszott, és nem az ésszerű nyerésre ment, annak ellenére sem, hogy a győzelmet egy híres, sokak által tisztelt játékos felett aratta volna. És Boruelal még azt hitte, hogy meg lesz szeppenve! Hát, jó neki.

Gurgeh előrébb dőlt, dörzsölte a szakállát, megfeledkezett a tömegről, ami odaözönlött a teraszra és halkan figyelte a játékot.

Nagy nehezen valahogy visszaszállt a játékba. Részben a szerencse folytán, részben pedig azért, mert még annál is nagyobb érzéke volt a játékhoz, mint gondolta magáról. A játék még mindig a Teljes Hálós győzelemre ment, és még mindig a lány volt az esélyesebb, hogy megnyeri, de végre Gurgeh helyzete sem volt már olyan reménytelen. Valaki hozott neki egy pohár vizet és egy kis ennivalót. Halványan úgy emlékezett, hogy megköszönte.

A játék folytatódott. Az emberek jöttek-mentek körülötte. A hálóban volt minden reménye; a kis gömbök, amiben titkos kincsek és veszélyek voltak elrejtve, élet és halál kicsi magocskáivá váltak, a valószínűség egyedi pontjai lettek, amiket meg lehetett tippelni, de biztosat csak akkor tudhatott az ember, ha leütötte, kinyitotta és megnézte őket. Úgy tűnt, az egész valóság ezektől a parányi csomagocskáktól függ.

Már nem is tudta, a teste milyen drogokat termel, amik így átmossák, és azt sem tudta kitalálni, hogy a lány mit használ. Már nem is érzékelte sem magát, sem az időt.

A játék megtorpant egy pár lépés erejéig, mert egyikük sem tudott koncentrálni, de aztán újra nekilendültek. Gurgeh nagyon lassan, fokozatosan tudatára ébredt, hogy a játszmának több lehetetlenül összetett modellje van a fejében, kifürkészhetetlenül tömören, különféle változatokban.

Megnézte a modellt, megfordította.

A játék megváltozott.

Rájött, hogyan nyerhetne. A Teljes Hálót még mindig meg lehetett csinálni. Az övé. Most. Minden ettől függ. Még egy csavar. Igen, nyerni fog. Szinte biztos. De már késő volt. A Teljes Háló intett egyet, szívet tépően, elragadóan, igézően...

– Gurgeh – rázta meg a vállát Boruelal. Felnézett. Már felsejlett a hajnal a hegyek fölött. Boruelal arca szürke és józan volt. – Gurgeh, szünet. Már hat órája játszotok. Rendben? Szünet, jó?

A hálón át a fiatal lány sápadt, viaszszínű arcára pillantott. Elképedve nézett körül. A legtöbben már elmentek. A papírlampionok is eltűntek. Kissé sajnálta, hogy elszalasztotta azt a kis rituálét, amikor a világító lámpásokat ledobják a terasz széléről, és nézik, ahogy repülnek lefelé az erdőbe.

Boruelal ismét megrázta. – Gurgeh!

– Igen, szünet. Persze, természetesen – hebegte. Elnyűtten felállt, fájt mindene, az izmai tiltakoztak, ízületei ropogtak.

* *

Chamlisnak ott kellett maradnia a játékszettnél, hogy biztosítsa a játszma tisztaságát. A szürke pirkadat elterült az égen. Valaki adott Gurgehnek egy kis meleg levest, amit elszürcsölgetett, mialatt megevett egy pár sós kekszet, és sétálgatott a csendes árkádok alatt egy ideig. Páran ott aludtak, vagy üldögéltek és beszélgettek, volt aki felvett zenére táncolt. Kihajolt a korláton a kilométeres mélység fölé, szürcsölgetett, rágcsált, kába és üres volt a játék után, de tovább játszott, vagy a fejében újragondolt egyes részeket.

A sötét, félkör alakú esőerdőn túl elterülő városok és települések fényei sápadtan és reszketegen hatoltak át a köddel átszőtt síkon. A távoli hegycsúcsok rózsaszínen és meztelenül világítottak.

– Jernau Gurgeh? – kérdezte egy lágy hang.

Átnézett az alföldön. Mawhrin-Skel drón ott lebegett, egy méterre az arcától.

– Mawhrin-Skel – mondta halkan.

– Jó reggelt!

– Jó reggelt!

– Hogy megy a játék?

– Jól, köszönöm. Azt hiszem, most már nyerésre állok... tulajdonképpen szinte biztos. De annak is fennáll a lehetősége – mosolyodott el –, hogy igazi fölénnyel.

– Valóban? – Mawhrin-Skel tovább lebegett előtte, a vízesés felett. Továbbra is lágy hangon beszélt, habár senki sem volt a közelben. Aurája le volt kapcsolva. A felszíne szürke színek furcsa, foltos keveréke volt.

– Igen – mondta Gurgeh, és röviden elmagyarázta neki a Teljes Hálós győzelmet.

Úgy tűnt, a drón érti. – Tehát nyertél, de nyerhettél volna Teljes Hálóval is, ami a Kultúrában eddig még senkinek sem sikerült, hacsak nem illusztrációképpen, hogy bebizonyítsa, lehetséges.

– Így van – bólogatott a férfi, és végigfuttatta szemét a tarka síkon. – Így van. – Megette a maradék kekszet, lassan lesöpörte kezéről a morzsákat. A leveses csészét a korláton hagyta.

– Tényleg ennyire számít – kérdezte Mawhrin-Skel elgondolkodva –, hogy ki nyeri meg először a Teljes Hálót?

– Hm?

Mawhrin-Skel közelebb repült. – Tényleg számít, hogy ki nyeri meg először? Valaki meg fogja, de ennyire fontos, hogy ki? Nagyon valószínűtlen eshetőségnek tűnne, bármelyik játékban... valóban a gyakorlottságtól függ?

– Egy bizonyos ponton túl már nem – vallotta be Gurgeh. – Szerencsés géniusznak kell lenni hozzá.

– Hát az éppen te lennél.

– Talán – Gurgeh mosolygott a csípős reggeli levegőben. Szorosabbra húzta maga körül a kabátot. – Teljes mértékben bizonyos fémgömbökben lapuló, bizonyos színű gyöngyök elhelyezkedésétől függ az egész – itt felnevetett. – A győzelem, ami az egész galaxis játékostársadalmában visszhangozna, attól függ, hogy egy gyerek hova rejtette a... – elcsendesedett. Ismét az aprócska drónra nézett, elgondolkodott egy pillanatra. – Bocsánat, egy kicsit drámaian fogom fel – vállat vont, nekidőlt a kőkorlátnak. – Valahogy... jó lenne nyerni, de attól tartok, nem valószínű. Valaki más majd megteszi, majd egyszer.

– De az akár te is lehetsz – sziszegte Mawhrin-Skel, és még közelebb repült.

Gurgehnek arrébb kellett húzódnia, hogy élesen lássa a robotot. – Hát...

– Miért hagynád a véletlenre, Jernau Gurgeh? – kérdezte MawhrinSkel, és egy kicsit hátrébb lebegett.– Miért hagynád a puszta, ostoba szerencsére?

– Most miről beszélsz? – kérdezte Gurgeh, és hunyorítani kezdett. A drog-transz már oszladozóban volt, a varázs töredezett. Élénk volt és izgatott, ideges és türelmetlen egyszerre.

– Én meg tudom neked mondani, hogy melyik gyöngy melyik golyóban van.

Gurgeh megszólalt halkan – Baromság.

A drón közelebb libegett. – Meg tudom mondani. Nem vettek ki mindent belőlem, amikor elküldtek az RK-tól. Több az érzékelőm, mint amiről a Chamlis Amalk-neyhez hasonló kretének valaha is hallottak. Hadd használjam! Hadd mondjam meg, mi hol van a gyöngy-játékban. Hadd segítsek neked elérni a Teljes Hálót!

Gurgeh hátralépett a korláttól, és megrázta a fejét.

– Nem teheted. A többi drón...

– Gyenge balek, Gurgeh – folytatta Mawhrin-Skel. – Nagyon jól ismerem őket, hidd el. Bízz bennem! Egy másik RK-sal nem kezdenék... egy Kontaktossal sem. De ezzel a kimustrált bandával! Ki tudnám deríteni a lány minden egyes gyöngyének a helyét. Minden egyes darabét!

– Nem kéne mindegyik – Gurgeh gondterheltnek tűnt, és tiltakozóan rázta a fejét.

– Hát akkor az még jobb! Hadd tegyem meg! Hogy bebizonyítsam neked. Hogy bizonyítsak magamnak.

– Te most csalásról beszélsz, Mawhrin-Skel! – nézett körül Gurgeh a téren. Senki sem volt a közelben. A papírlampionokat és a kőíveket, amelyekről lógtak, nem lehetett látni onnan, ahol ő állt.

– Te fogsz nyerni. Kit érdekel a többi?

– Akkor is csalás.

– Te magad mondtad, hogy a szerencsén múlik. Most te nyertél...

– Nem egészen.

– De majdnem biztosan. Ezer az egyhez, hogy nem.

– Annál talán valamivel több – ismerte el Gurgeh.

– A játéknak tehát vége. A lány nem veszíthet többet, mint amit már úgyis elveszített. Hadd legyen része egy történelmi jelentőségű játékban! Add meg neki ezt a lehetőséget!

– De – kezdte Gurgeh, minden szótagnál nagyot ütve a kőkorlátra –, ez – ütés – akkor is – megint ütés – csalás!

– Halkabban! – mormolta Mawhrin-Skel. Kicsit hátrébb húzódott. A gép olyan halkan beszélt, hogy a férfinek ki kellett hajolnia a vízesés fölé, hogy hallja. – Ez szerencse. Minden szerencse, ha már nem a gyakorlat számít. A szerencsén múlt, hogy nem tetszett az arcom a Kontaktosoknak, és a szerencse csinált belőled nagyszerű játékost is, a szerencse hozott ide ma este. Egyikünket sem tervezték meg teljesen aprólékosan, Jernau Gurgeh; a génjeid határoztak meg, és az anyád genofixe gondoskodott arról, hogy ne legyél béna, vagy mentálisan fogyatékos. A többi véletlen. Amikor engem létrehoztak, megadták azt a szabadságot, hogy önmagam legyek. Ha az, amit az általános terv és az a bizonyos szerencse létrehozott olyan, amiről az RK egyik engedélyező bizottságának a többsége... hangsúlyozom, többsége, nem mindenki... úgy döntött, hogy nem az amit éppen akartak, akkor az az én hibám? Az enyém?

– Nem – sóhajtott Gurgeh, és lesütötte a szemét.

– Jaj, Gurgeh, minden olyan szép a Kultúrában, nem? Senki sem éhezik, és senki sem hal meg betegségtől, természeti katasztrófától, és senkit és semmit nem szipolyoznak ki, de akkor is van szerencse, szomorúság, öröm, akkor is van véletlen, előny és hátrány.

A drón a vízesés és az ébredő alföld felett lebegett. Gurgeh nézte az orbitali pirkadatot, ahogy belibben a világ széléről. – Ragadd meg a szerencsédet, Gurgeh! Fogadd el az ajánlatomat! Csak most az egyszer, használjuk ki a lehetőséget! Azt már tudod, hogy te vagy az egyik legjobb a Kultúrában. Nem akarok hízelegni, te is tudod. De ez a győzelem örökre megpecsételné a hírnevedet.

– Ha lehetséges... – mondta Gurgeh, és elhallgatott. Összeszorította a fogait. A drón érzékelte, hogy ugyanúgy próbálja kontrollálni magát, mint amikor jöttek fel a lépcsőn Hafflis háza felé, hét órával ezelőtt.

– Ha nem az, legalább legyen bátorságod tudni – mondta Mawhrin-Skel, s a hangjában elkeseredett könyörgés bujkált.

A férfi felemelte a szemét, és bámulta a hajnal tiszta kék-rózsaszínét. A felborzolt, ködös síkság olyan volt, mint egy óriási, zilált ágy. – Meg vagy te őrülve! Soha nem tudnád megcsinálni.

– Én tisztában vagyok azzal, hogy mit tudok megcsinálni, Jernau Gurgeh – válaszolta a drón. Megint arrébb húzódott, megállt a levegőben, figyelte a férfit.

Gurgeh a reggelre gondolt, amikor még a vonaton ült. A fenséges félelem-rohamra. Most úgy tűnt, mint valami rossz előjel.

Szerencse, merő véletlen.

Tudta, hogy a drónnak igaza van. Tudta, hogy nem helyes, de azt is tudta, hogy ugyanakkor mégis helyes. Rajta múlott.

Nekidőlt a korlátnak. Valami kemény tárgy megmozdult az ingzsebében. Benyúlt érte, kihúzta a rejtett bábu kártyáját, amit emlékbe hozott el azután a katasztrofális Gyarmatok játszma után. Egy párszor megforgatta a lapot a kezében. A drónra nézett, és hirtelen egyszerre érezte magát öregembernek és gyereknek.

– Ha – mondta lassan – bármi kiderül, ha rájönnek, nekem végem. Megölöm magam. Agyhalál, teljes és végleges. Semmi nem marad.

– Semmi nem fog kiderülni. Nekem a világon a legegyszerűbb feladat kitalálni, hogy mi van azokban a tokokban.

– De mi van, ha rájönnek? Mi van akkor, ha van errefelé valahol egy RK-s drón, vagy mondjuk, ha a Központ figyel.

A drón erre nem szólt semmit

– Mostanra észrevettek volna. Ugyanis már megcsináltam.

Gurgeh kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de a drón gyorsan közelebb repült hozzá, és nyugodtan folytatta:

– A magam kedvéért tettem, Gurgeh... A magam megnyugtatására. És tudni is akartam. Mióta visszajöttem, vagyis az elmúlt öt órában figyeltem, teljesen elkápráztatva. Nem bírtam ellenállni, hogy kipróbáljam, lehetséges-e... Hogy őszinte legyek, még mindig nem értem, a játék nekem túl magas, túlságosan bonyolult az én szegény, célkövetésre konfigurált agyamnak... de ki kellett próbálnom, hogy megtudjam. Muszáj volt. Így, amint látod, a kocka el van vetve, Gurgeh. Már elkövettem. Meg tudom mondani neked, amire szükséged van... Semmit sem kérek cserébe, tőled függ. Talán egyszer majd tehetsz valamit értem, de nem muszáj. Higgy nekem, kérlek, higgy nekem! Semmi sem kötelező. Azért teszem, mert szeretném látni, ahogy te – akárki helyett – megcsinálod.

Gurgeh a drónra nézett. Kiszáradt a szája. Hallotta, hogy valaki kiabál messzire tőlük. A kabátja vállán lévő terminál-gomb csipogott. Lélegzetet vett, hogy beleszóljon, de akkor meghallotta a saját hangját, ahogy azt mondja: – Igen?

– Készen állsz a folytatásra, Jernau? – szólalt meg Chamlis a gombból. Hallotta, ahogy a hangja azt mondja – Már megyek is.

Rámeredt a drónra, és a terminál kikapcsolt.

Mawhrin-Skel közelebb libegett. – Ahogy mondtam, Jernau Gurgeh, át tudom verni ezeket a kezdő gépeket, semmiből nem áll. De most már gyorsan döntsd el: akarod tudni, vagy nem? A Teljes Háló. Igen vagy nem?

Gurgeh körbepillantott Hafflis lakásainak irányába. Visszafordult, kihajolt a mélység fölé a drón közelébe.

– Rendben – suttogta. – Csak az öt fő pontot, és a négy fenti, középső függőlegest. Többet ne.

Mawhrin-Skel megmondta neki.

És majdnem elég is volt. A lány nagyszerűen küzdött a játék legvégéig, és végül megakadályozta az utolsó lépését.

A Teljes Háló szétesett, és Gurgeh nyert, harmincegy pontos előnnyel; két ponttal kevesebbel, mint a Kultúra akkori rekordja.

Estray Hafflis egyik házi drónja kissé összezavarodott, amikor aznap reggel, sokkal a játék után, a nagy kőasztal alatti takarítás közben felfedezett egy összezúzott, darabokra tört kerámialapot, elgörbült, megrongálódott gombokkal, repedezett előlappal. Nem a házi Gyarmatok-szett része volt.

A drón nem túl érzékeny, gépies és teljesen mechanisztikus agya gondolkodott rajta egy ideig, majd úgy döntött, kidobja a titokzatos darabokat a többi szeméttel együtt.

***

A vereség emlékével ébredt aznap délután. Időbe telt, míg eszébe jutott, hogy igazából megnyerte a Rajtaütés játszmát. Soha nem volt még ilyen keserű a győzelem.

Egyedül reggelizett a teraszon, nézte a vitorlás rajokat, ahogy átvágnak a szűk fjordon; fényes vitorlák a friss szélben. Ahogy fogta a csészét és a tálat, fájt egy kicsit a jobb keze: épphogy ki nem csordult a vére, amikor összetörte a Gyarmatok lapot a Rajtaütés játszma végén.

Felvett egy hosszú kabátot, nadrágot, rövid skót szoknyát, és elment egy hosszú sétára, le a fjord partjára, a tengerpart és a szélszaggatta dűnék felé, arra, ahol Hassease feküdt, a ház, amelyben született, és ahol kiterjedt rokonsága közül még mindig éltek néhányan. A parti ösvényen lépdelt a ház felé a fák közt, melyeket letarolt, megcsavart a szél. A fű susogott körülötte, a tengeri madarak rikácsoltak. A megtépázott felhők alatt hűvös, frissítő szél fújt. Kint a tengeren, Hassease mögött, ahonnan az eső szokott jönni, magas, függőleges vízoszlopokat vett észre a sötét viharfelhők alatt. Szorosabbra húzta a kabátját maga körül, és sietett a messze elterülő, düledező ház körvonalai felé. Azon gondolkodott, hogy inkább a földalatti kocsival kellett volna jönnie. A szél felkapta a homokot a távoli parton, és a szárazföld felé fújta. A férfi gyorsan pislogott, könnyezett a szeme.

– Gurgeh.

Valaki hangosan szólította meg. Hangosabban, mint a susogó fű, vagy a széltől recsegő faágak. Eltakarta a szemét, és oldalra nézett.

– Gurgeh! – mondta újra a hang. Gurgeh az alacsony, elferdült fákat kémlelte.

– Mawhrin-Skel? Te vagy az?

– Igen, én vagyok – válaszolta a kis drón, és kirepült az ösvény fölé.

Gurgeh a tengert bámulta. Elindult az úton a ház felé, de a drón nem ment utána. – Na – mondta Gurgeh, és visszanézett rá pár lépés távolságból –, mennem kell. Megázok, ha...

– Nem. Ne menj el. Beszélnem kell veled. Fontos.

– Mondd el, de közben menjünk – válaszolta, és hirtelen ideges lett. Elindult. A drón hirtelen elébe vágott, az arca magasságában lebegett, így a férfinek meg kellett állnia, különben egyenesen lefejelte volna.

– A játékról van szó. A Rajtaütésről. Tegnap este és ma reggel.

– Ha jól tudom, már megköszöntem – mondta a gépnek. Átnézett felette. A zivatar már elérte a Hassease városka mögött fekvő kikötő távolabbi felét. A sötét felhők már majdnem a feje fölé értek, óriási árnyék borult rá.

– Én pedig, ha jól tudom, azt mondtam, hogy egy nap talán segíthetsz majd nekem.

– Á – mondta Gurgeh, egy inkább gúnyos, mint udvarias mosollyal. – És mit tehetnék én érted?

– Segíts nekem – válaszolta Mawhrin-Skel halkan, hangját szinte teljesen elnyomta a szél. – Segíts, hogy visszakerüljek a Kontakthoz.

– Elment az eszed! – mondta Gurgeh, és kinyújtotta a kezét, hogy ellökje a gépet az útjából. Nagy nehezen elment mellette.

A következő, amire emlékezett, hogy levágódott a fűre az ösvény mellé, mintha vállon lökte volna valami láthatatlan erő. Meghökkenve bámult a felette lebegő parányi drónra, miközben érezte maga alatt a nedves földet, és a fű suhogott körülötte.

– Te kis... – kiabálta, és megpróbált felállni. Megint elvágódott, és ott ült hüledezve; ezt egyszerűen nem hitte el. Még sohasem használt erőszakot ellene egy gép sem. Hallatlan volt. Megpróbált megint felállni, mialatt a düh és indulat kiáltássá formálódott benne.

Ám kiment belőle minden erő. A kiáltás elhalt a szájában.

Érezte, hogy hátradől a füvön.

Ott feküdt, és felnézett a feje fölött tornyosuló felhőkre. A szemeit tudta csak mozgatni. Semmi mást.

Eszébe jutott a lövedék és a mozdulatlanság, amit a védőruha váltott ki, amikor már túl sok találat érte. Ez annál is rosszabb volt.

Ilyen a bénulás. Semmit nem tudott tenni.

Attól félt, hogy leáll a légzése, vagy a szíve, vagy hogy a torkába csúszik a nyelve, vagy hogy elengednek a gyűrűs izmai.

Mawhrin-Skel a látóterébe repült. – Ide figyelj, Jernau Gurgeh! – Egy pár hideg esőcsepp hullott le körülötte a fűre, és az arcára. – Hallgass ide... Segíteni fogsz nekem. Felvettem az egész beszélgetésünket, minden szavadat és mozdulatodat ma reggel. Ha nem segítesz, nyilvánosságra hozom a felvételt. Mindenki tudni fogja, hogy csaltál Olz Hap ellen – tartott egy rövid szünetet. – Megértetted, Jernau Gurgeh? Értetted, amit mondtam? Van erre egy kifejezés, egy régi kifejezés, arra amit csinálok, ha még esetleg nem jöttél volna rá. Úgy hívják, zsarolás.

Ez a gép megbolondult. Bárki bármit kreálhatott. Hangot, képet, szagot, tapintást... voltak külön erre szakosodott gépek. Meg lehetett rendelni őket az üzletből. Az embernek csak hatásosan meg kellett festenie bármilyen képet – állót vagy mozgót –, amit csak akart, és megfelelő idő és türelem ráfordításával olyan élethűvé lehetett tenni, mint az igazi, amit egy közönséges kamerával felvesz az ember. Egyszerűen meg lehetett csinálni bármilyen filmet, amit az ember akart.

Egyesek csak heccből, vagy bosszúból használtak ilyen gépeket, és kitaláltak mindenféle történeteket, amikben megdöbbentő, vagy egyszerűen vicces dolgok történtek az ellenségeikkel, vagy a barátaikkal. Egy olyan helyen, ahol semmit sem lehetett hitelesíteni, ott a zsarolás értelmetlenné és lehetetlenné is válik; az olyan társadalmakban, mint a Kultúra, ahol szinte semmi sem volt megtiltva, és mind a pénz, mind az egyéni hatalom gyakorlatilag megszűnt, duplán értelmetlen volt.

Biztos, hogy őrült volt a gép. Gurgeh azon gondolkodott, vajon meg akarja-e ölni? Forgatta a gondolatot az agyában, próbálta elhinni, hogy megtörténhet.

– Tudom, mi jár most a fejedben, Gurgeh – folytatta a drón. – Arra gondolsz, hogy nem tudom bebizonyítani. Akár ki is találhattam. Senki sem fog hinni nekem. Hát tévedsz. Közvetlen összeköttetésben vagyok egy barátommal, egy olyan RK-s Elmével, aki mellém állt, aki mindig is tudta, hogy jó, tökéletesen jó munkatárs lettem volna, és így segített fellebbezni. Ami kettőnk között lezajlott ma reggel, azt teljes részletességgel felvette egy megtámadhatatlan megbízással rendelkező Elme, aki teljesen hiteles és elérhetetlen azokkal a felszerelésekkel, amelyek általában rendelkezésre állnak. Amit rólad felvettem, az megcáfolhatatlan, Gurgeh. Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg a haverodat, Amalk-neyt! Megerősíti majd, amit mondok. Lehet, hogy ostoba és korlátolt, de tudnia kell, mi az igazság.

Esett az eső, Gurgeh elernyedt, védtelen arcára. Az álla lenyílt, tátva volt a szája, és azon tanakodott, hogy vajon idővel meg fog-e fulladni. Belefullad-e a zuhogó esőbe?

A drón kicsi testéről csurgott, csöpögött a víz, ahogy a cseppek egyre nagyobbak és gyakoribbak lettek.

– Azon gondolkodsz, hogy mit is akarok tőled? – szólalt meg a drón. Gurgeh próbálta mozgatni a szemeit, hogy jelezze: nem. Csak azért, hogy bosszantsa a gépet, de úgy tűnt, nem vette észre. – Segítség. A segítségedre van szükségem: azt akarom, hogy beszélj az érdekemben. Azt akarom, hogy menj el a Kontakhoz, és emeld fel a szavad a többiekkel együtt, akik az aktív szolgálatba való visszatérésemet követelik. – A gép közelebb ereszkedett az arcához; Gurgeh érezte, hogy meghúzza a kabátja gallérját. A feje és felsőteste egy rántással felemelkedett a vizes földről, addig a pontig, amíg tehetetlenül nem bámulta a kis gép szürkéskék burkolatát. Zsebkendőnyi, gondolta magában, és azt kívánta, bárcsak tudna pislogni, és örült az esőnek, mert nem tudott. Zsebkendőnyi. Beleférne a kabátja egyik nagy zsebébe.

Nevetni szeretett volna.

– Ember, hát nem érted, mit tettek ezek velem? – rázta meg a gép. – Kiheréltek, kipakoltak, megbénítottak! Hogy érzed magad most? Tehetetlenül, tudva, hogy ott vannak a végtagjaid, de nem tudod őket mozgatni? Én is így érzem magam, csak közben tudom, hogy nincsenek ott! Felfogod ezt? Mi? Tudtad, hogy a történelemben az emberek elveszítették a végtagjaikat, örökre? Emlékszel még a társadalom történelmére, kicsi Jernau Gurgeh? Hm? – megrázta. A férfi érezte és hallotta, hogy vacognak a fogai. – Emlékszel a csonkákra, akiket láttál, mielőtt visszanőtt volna a karjuk meg a lábuk? Akkoriban az emberek elveszítették a végtagjaikat, robbanásban vagy amputáció során, de akkor is úgy érezték, mintha még ott lennének. Érezték, és „szellem végtagnak” hívták őket. Azok a nem létező karok és lábak viszkettek és fájtak, de nem tudták használni őket. El tudod te ezt képzelni? El tudod képzelni? Te kis Kultúra ivadék, a genofixált visszanövéssel, a tökéletesre tervezett szíveddel, a beállított mirigyeiddel és az összeszerkesztett agyaddal, a romlatlan fogaiddal, és a hibátlan immunrendszereddel? El tudod?

Elengedte. Gurgeh visszazuhant a földre. Csattant egyet az állkapcsa, és érezte, hogy a fogai rácsapódtak a nyelve hegyére. Sós íz terjedt szét a szájában. Na most aztán biztosan megfullad, gondolta; a saját vérében. Várta az igazi félelmet. Az eső belefolyt a szemébe, de nem tudott sírni.

– Hát, képzeld ezt el, és szorozd meg nyolccal, vagy még többel; képzeld csak el, mit érzek, én, akit arra terveztek, hogy jó katona legyek, aki azért harcol, ami nekünk igazán fontos: megkeresem és megsemmisítem körülöttünk a barbárokat. Elvették, Jernau Gurgeh. Kitörölték. Vége. Az érzékelőrendszerem, a fegyvereim, maga a memóriakapacitásom, mindezt lecsökkentették, félredobták, megbénítottak. Egy Rajtaütés játszmában kukkolom a gömböket, lenyomlak téged egy nyolcas erősségű mezővel, és ott tartalak egy elektromágneses kütyüvel... de mindez semmi, Jernau Gurgeh, semmi. Csak visszhang, árnyék... semmi.

Magasabbra repült, eltávolodott Gurgehtől.

Visszaengedte a férfinek a teste feletti uralmat. Gurgeh feltápászkodott a vizes földről, és egyik kezével megtapogatta a nyelvét. A vér már nem folyt, megalvadt. Nehézkesen felült, megtapogatta hátul a fejét, ott, ahol megütötte. Nem fájt. A gép kicsi, csepegő testére nézett, ahogy ott lebegett az ösvény fölött.

– Semmit sem veszíthetek, Gurgeh – mondta. – Segíts, vagy vége a jó hírednek. Nehogy azt hidd, hogy nem teszem meg. Még akkor is, ha szinte semmit sem jelent neked, amit kétlek, de maga a tudat, hogy ha csak kicsit is, de kellemetlen helyzetbe hozhatlak, már megéri. És ha ez a mindened, és valóban megölnéd magad – amit szintén igencsak kétlek –, akkor is megtenném. Még sosem öltem embert. Valószínű, hogy lett volna rá lehetőségem, valahol, valamikor, ha megengedték volna, hogy csatlakozzam az RK-hoz... de én beérem azzal is, ha öngyilkosságba kergetek valakit.

Gurgeh a gép felé emelte az egyik kezét. Nehéz volt a kabátja. A nadrágja meg csurom víz. – Hiszek neked. Rendben. Mit tehetek érted?

– Már elmondtam – válaszolta a drón. Hangja túlharsogta a fák közt zúgó szelet, és az ingadozó fűszálakra zuhogó esőcseppek dobolását. – Szólj az érdekemben. Nagyobb a befolyásod, mint gondolnád. Használd!

– De én nem, én...

– Láttam a postádat, Gurgeh. Tisztában vagy azzal, mit jelent egy meghívás a Rendszerközi Hajótól? A Kontakt ennél közvetlenebbül nem ajánl fel egy fix állást. Te semmit nem tanultál a játékokon kívül? A Kontakt akar téged. Hivatalosan a Kontakt sosem indít fejvadászatot. Jelentkezni kell, és aztán, amikor már bent vagy, akkor pont fordítva működik a dolog: arra, hogy az RK-hoz kerülj, várni kell, amíg hívnak. Istenem, ember, te nem érted a célzást?

– Még ha igazad is van, mit kellene tennem? Egyszerűen álljak elő a Kontaktnál, és mondjam azt, hogy „Vegyék vissza ezt a drónt”? Te nem vagy észnél! Nem is tudom, hol kéne elkezdenem. – Nem akart semmit sem mondani a Kontaktos robot múltkori látogatásáról.

Nem is kellett.

– Nem léptek még kapcsolatba veled? Tegnapelőtt este?

Gurgehnek remegni kezdett a lába. Lesöpört egy pár homokszemet a kabátjáról. Csak úgy szakadt a szélfútta eső. A parton fekvő kisváros és gyermekkorának benne elnyúló háza – szinte láthatatlanná váltak a zápor sötét vízoszlopai között.

– Igen, figyellek egy ideje, Jernau Gurgeh – mondta Mawhrin-Skel. – Tudom, hogy a Kontaktosok érdeklődnek irántad. Egyszerűen el sem tudom képzelni, mit akarhat tőled a Kontakt, de azt ajánlom, tudd meg! Még akkor is, ha nem akarsz játszani, ajánlom, hogy átkozottul jó kérelmet adjál be az ügyemben; figyelni foglak, úgyhogy tudni fogom, hogy megteszed-e vagy sem... Bebizonyítom. Figyelj!

A drón elülső részében egy képernyő jelent meg, és mint valami furcsa, lapos virág, kinyílt oldalra. Úgy egy négyzetméternyi volt. Bekapcsolódott az esős homályban, és először magát Mawhrin-Skelt mutatta, hirtelen felvillanó, vakító fehéren, a Hafflis házában álló kőasztal felett. A helyszínt felülről vették fel, valószínűleg a terasz felett húzódó boltívek egyikének közeléből. Gurgeh újra láthatta, ahogy a szén fénylően felizzott, és zuhantak a virágok, lampionok. Hallotta, ahogy Chamlis azt mondja. – Ó, jaj! Szerintetek valami olyasmit mondtam, amivel felingereltem? – Látta magát mosolyogni, ahogy leült a Rajtaütés-szett mellé.

A kép elhomályosult. Egy másik, halvány jelenet követte, felülnézetből: egy ágy, az ő ágya az ikrohi nagyszobában. Felismerte Ren Myglan kis, gyűrűs kezeit, ahogy Gurgeh hátát markolta. Hang is volt hozzá:

– ...ah, Ren, édesem, kicsim, szerelmem...

– ...Jernau...

– Te szarházi! – ordított a drónra.

A kép elhalványult, a hang megszűnt. A képernyő becsukódott, visszasüllyedt a drón belsejébe.

– Csak hogy lásd, és ne felejtsd el, Jernau Gurgeh. Ezek a jelenetek hamisíthatóak; de te és én tudjuk, hogy valódiak, nemdebár? Mint mondtam, figyellek.

Kiszívta a vért a szájából, köpött. – Ezt nem teheted. Senki nem tehet ilyet. Ezt nem fogod...

– ...megúszni? Hát, talán nem. De az a helyzet, hogy ha nem úszom meg, az sem érdekel. Úgysem lesz rosszabb. Attól még megpróbálom. – Szünetet tartott, ténylegesen lerázta magáról a vizet, aztán egy auragömböt húzott maga köré, ami letörölte az esőt a burkolatáról, és ragyogó tisztává tette, megvédte a víztől.

– Ember, nem tudod megérteni, mit tettek velem? Jobb lett volna, ha meg sem születek, mint hogy bolyongjak a Kultúrában örökre, tudva azt, hogy mit veszítettem. Ők szánalomnak hívják, hogy levágják a kezemet, kivájják a szememet, és sorsomra hagynak egy olyan paradicsomban, ami másoké: ez kínzás. Ez az egész undorító, Gurgeh, barbár, sátáni. Ismered még ezt a régi szót? Látom, igen. Hát próbáld elképzelni, én hogy érezhetem magam, hogy mit meg nem tennék... Gondold csak el, Gurgeh. Gondolj arra, hogy mit tehetsz értem, és hogy én mit tehetek érted.

A gép megint arrébb húzódott, visszavonult a zuhogó esőben. A hideg cseppek szétfröccsentek a láthatatlan gömbmezején, és kicsi patakokban folytak le az átlátszó felületen, hogy aztán lecsurogjanak vízesésként a fűre. – Jelentkezem. Viszlát, Jernau Gurgeh – mondta Mawhrin-Skel.

A drón elrepült a fű felett, aztán egyenesen fel az égbe, szürke légörvényt hagyva maga után. Pillanatok alatt eltűnt Gurgeh szeme elől. Egy darabig még ott állt, lesöpörgette a homokot és a fűszálakat csuromvizes ruháiról, aztán megfordult, és elindult abba az irányba, ahonnan jött, szembe a szakadó esővel és a süvítő széllel.

Visszanézett, hogy még egyszer lássa a házat, ahol annak idején felnőtt, de a dűnék alacsony csúcsa felett kavargó szél egyszerűen átrendezte a zűrzavaros tájat.

* *

– De mi a baj, Gurgeh?

– Nem mondhatom el – felelte, és elsétált Chamlis lakásának hátsó falához, megfordult és visszajött, aztán az ablakhoz lépett. Kinézett a térre.

Az emberek sétáltak, vagy asztaloknál üldögéltek a kisváros főterét körbevevő halvány, zöld kőerkélyek árkádjai és boltívei alatt. Szökőkutak csobogtak, madarak repültek fáról fára, és a tér központi zenepavilonjának/színpadának/ holoképernyőjének cserepes tetején egy koromfekete, majdnem ember nagyságú cile feküdt elnyújtózva, s egyik lábát lelógatta a cseréptetőről. A törzse, farka, füle rángatózott álmában; gyűrűi, karkötői, fülbevalói csillogtak a napfényben. Ahogy Gurgeh nézte, a lény vékony teste megmozdult, hátranyúlt, hogy lustán megvakarja a nyakát hátul, terminál-gallérjánál. Aztán a fekete nyúlványt visszahúzta, mint aki elfáradt, és hagyta, hogy fel-le himbálózzon egy pár másodpercig. A meleg levegő nevetést hozott valamelyik asztaltól. Egy piros kormányozható hajó repült a messzi dombok felett, mint egy vérfolt a kék égen.

Visszafordult az ablaktól. Valami undorította és dühítette a térrel, az egész városkával kapcsolatban. Yay-nek igaza volt; túl biztonságos, unalmas, szokványos. Akár egy bolygón is lehetnének. Odament a hosszúkás akvárium mellé, ahol Chamlis lebegett. Barátja aurája elváltozott, elszürkült a frusztrációtól. Az öreg drón dühösen megrázkódott, és felvett egy kis doboz haleledelt; az akvárium teteje felemelkedett, és Chamlis a vízbe szórt egy kis adag szemcsés tápot. Villogó tükörhalak úsztak kecsesen a felszínre, szájuk ritmikusan tátogott.

– Gurgeh – kezdte Chamlis higgadtan –, hogyan segítsek neked, ha el sem mondod, mi a baj?

– Csak azt mondd meg, van-e rá lehetőség, hogy többet megtudjunk, miről is akart a Kontakt beszélni velem? Kapcsolatba léphetek velük újra? Anélkül, hogy bárki is megtudná? Vagy... – megrázta a fejét, és a kezébe temette. – Nem, gondolom, úgyis megtudják az emberek, de nem számít... – Megállt a falnál, nézte a festmények között kikandikáló meleg, homokkő téglákat. A lakást régi stílusban építették; a fúga a téglák között sötét volt, és igazgyöngyök csillogtak benne. Bámulta a gazdagon díszített vonalakat, és gondolkodni próbált, próbálta kitalálni, mit is kérdezhetne, és egyáltalán mit tehetne.

– Kapcsolatba léphetek azzal a két hajóval, amit ismerek – válaszolta Chamlis. – Azoknak is szólhatok, akiket eredetileg is megkérdeztem. Lehetséges, hogy tudják, mit akart a Kontakt ajánlani – Chamlis nézte az ezüstös halakat, ahogy némán ettek. – Most rögtön megteszem, ha akarod.

– Igen, kérlek – mondta, és elfordult a gyöngyökkel kirakott homokkőtől. A cipője kopogott a szoba mintás csempéjén. Megint a napos tér. A cile még mindig aludt. Látta, ahogy mozog az állkapcsa, és azon tűnődött, vajon milyen idegen szavakat formálhatott ez a lény álmában.

– Beletelik egy pár órába, amíg választ kapunk – mondta Chamlis. Az akvárium teteje lezárult, a drón betette az eledeles dobozt az akvárium mellett álló, kicsi, finom asztalka fiókjába. – Mindkét hajó elég messze van – ütögette meg az akvárium oldalát ezüstszínű aurájával, mire a tükörhalak érdeklődve odaúsztak. – De minek? Mi változott? Mibe... keveredtél bele? Gurgeh, kérlek mondd el. Segíteni szeretnék.

A gép közelebb repült a magas férfihoz, aki csak állt és a teret bámulta, a kezeit összekulcsolta és öntudatlanul tördelte ujjait. Az öreg drón még sohasem látta ennyire levertnek.

– Semmi – szólalt meg Gurgeh reménytelen hangon, rázta a fejét, és nem nézett a drónra. – Semmi sem változott. Nincs semmi baj. Csak tudni szeretnék néhány dolgot.

***

Az előző nap egyenesen hazament Ikroh-ba. Állt a nagyszoba közepén, ahol a portál már pár órával korábban megrakta a tüzet, miután hallotta az időjárás-jelentést. Gurgeh levette a nedves, koszos ruhákat, és mindet bedobta a tűzbe. Vett egy forró fürdőt, aztán egy gőzfürdőt, csak izzadt és lihegett, szerette volna tisztának érezni magát. A merülőfürdő olyan hideg volt, hogy egy vékony jéghártya is húzódott rajta. Beleugrott, félig-meddig azt várva, hogy a szíve leáll a sokktól.

Ült a nagyszobában, nézte az égő fahasábokat. Próbálta összeszedni magát, és amikor már úgy érezte, kész tisztán gondolkodni, felhívta a Chiark Központot.

– Gurgeh, Makil Stra-bey ismét rendelkezésedre áll. Hogy mennek a dolgok? Csak nem megint látogatód érkezett a Kontakttól?

– Nem, de van egy olyan érzésem, hogy valamit itt hagytak, amikor itt jártak. Valamit, amivel figyelnek.

– Mármint... valami poloska vagy mikrorendszer, vagy ilyesmi?

– Igen – mondta, és hátradőlt a nagy kanapén. Egy egyszerű köpeny volt rajta. A bőrét fényesre dörzsölte fürdés után. Valahogy a Központ kedves és megértő hangjától jobban érezte magát; minden rendben lesz, valamit ki fog találni. Valószínűleg egy semmiségtől tartott annyira; Mawhrin-Skel csak egy tébolyodott, őrült gép, akinek illúziói vannak a hatalomról és nagyságról. Nem fog tudni semmit bizonyítani, és senki sem hinne neki, ha megalapozatlan vádakkal állna elő.

– Miből gondolod, hogy figyelnek?

– Nem mondhatom meg, ne haragudj. De láttam róla bizonyítékokat. Tudnál küldeni valamit – drónokat, vagy akármit – Ikroh-ba, hogy átfésüljék a terepet? Te megtalálnád, ha valóban hagytak itt valamit?

– Ha közönséges tech dologról van szó, igen. De a szof szinttől függ. Egy hadihajó passzívan is le tud hallgatni, ha elektromágneses érzékelőt használ; akár százréteges sziklatalaj alól is figyelhetnek a szomszédos csillagrendszerből, és megmondják, mit ettél utoljára. Hiper-űrtech. Lehet ellene védekezni, de nem tudod lenyomozni, hogy létezik-e egyáltalán.

– Nem hiszem, hogy ilyen bonyolult lenne. Csak valami poloska vagy kamera, vagy ilyesmi.

– Lehetséges. Átküldünk egy dróncsapatot egy-két percen belül. Akarod, hogy levédjük ezt a komm csatornát? Nem lehet teljesen lehallgatásmentessé tenni, de megnehezíthetjük a dolgukat.

– Kérlek.

– Rendben. Kapcsold le a terminál beszédpaneljét, és tedd a füledbe. Kívülről hangszigeteljük a házat.

Gurgeh pontosan úgy tett. Már jobban érezte magát. Úgy tűnt, a Központ tudja, mit csinál. – Kösz, Központ. Értékelem a segítséget.

– Na, nem kell megköszönni, Gurgeh. Ezért vagyok. Különben is, ez izgalmas.

Gurgeh mosolygott. Egy tompa puffanás hallatszott valahol a ház felett, ahogy a Központ dróncsapata megérkezett.

A drónok átfésülték a házat érzékelők után kutatva, és biztosították az épületeket és a környező területet; besötétítették az ablakokat és elhúzták a függönyöket; valamiféle különleges szőnyeget raktak a kanapé alá, amin Gurgeh ült; még egy szűrőt vagy rácsot is beszereltek a kandalló kéményébe.

Gurgeh hálásnak és elkényeztetettnek, ugyanakkor fontosnak és idétlennek is érezte magát.

Leült dolgozni. Bekapcsolta a terminált, hogy próbára tegye a Központ információs bankjait. Rögzítve volt bennük minden egyes, akár kevésbé fontos vagy jelentős vagy hasznos információ, ami a Kultúrában valaha felmerült; a tények, benyomások, elméletek, művek szinte végtelen óceánja, amit a Kultúra információs hálózata percről-percre, fergeteges tempóban bővített. A legtöbb dolgot meg lehetett itt tudni, ha tisztában volt vele az ember, hogy mit kell kérdezni. De még ha nem is tudta, akkor is sok mindent kideríthetett. A Kultúrának elméletben korlátlan szabadsága volt az információkezelésben, az egyén tudata volt az egyetlen kivétel. Emellett arra az információra, amit egy Elmében tároltak, szemben egy tudattalan rendszerrel – mint például a Központ memória bankja –, úgy tekintettek, mint az Elme lényének részére, és így szent és sérthetetlen volt, akárcsak az emberi agy tartalma. Egy Elme bármilyen tényt vagy véleményt, amit csak akart, megtarthatott, anélkül, hogy bárki is tudatában lett volna, hogy ő mit vagy miért tud.

Így amíg a Központ védte Gurgeh magánéletét, a férfi Chamlis megkérdezése nélkül megtudta, hogy amit Mawhrin-Skel mondott neki, az igaz lehetett; valóban voltak olyan esemény-felvételek, amiket nem lehetett egykönnyen hamisítani, és amiket átlag feletti specifikus drónok potenciálisan tudtak is használni. Az ilyen felvételeket, pláne, ha egy Elme élőben tanúja volt, elfogadták eredetinek. Kezdte elveszíteni nemrég visszanyert optimizmusát.

Emellett volt egy KK-s Elme, a Korlátozott Támadási Egység Hadihajó Diplomatája, ami támogatta Mawhrin-Skel fellebbezését a döntés ellen, amelyik eltávolította a drónt a Rendkívüli Körülmények osztagból. Megint elfogta a hányinger.

Azt nem tudta meg, hogy Mawhrin-Skel és a KTE mikor vette fel utoljára a kapcsolatot, mivel ez privát információnak számított. Magánélet; ez a szó keserű nevetést csalt a szájára, ahogy arra gondolt, miféle magánélet jutott neki az elmúlt pár nap és éjjel.

Azonban azt is megtudta, hogy egy olyan drón, mint Mawhrin-Skel, még ebben a leegyszerűsített formában is képes fenntartani egyirányú élő kapcsolatot egy olyan hajóval, amelyik fényévekre van tőle, mindaddig, amíg a hajó várja a jeleket, és tudja, hogy hol kell keresni őket. Abban a pillanatban nem tudta kideríteni, hogy a galaxis mely részén volt a Hadihajó Diplomata – a KK-s hajók szokás szerint titokban tartják a helyzetüket –, de Gurgeh benyújtott egy kérelmet, hogy a hajó tudassa vele a pozícióját.

Amit megtudott, abból egyértelművé vált: Mawhrin-Skel állítása, miszerint egy Elme felvette a beszélgetésüket, nem lehetett valós, ha a hajó nagyjából több mint két fényévre helyezkedett el. Ha kiderül mondjuk, hogy az űrhajó a galaxis másik végében volt, akkor a drón egyértelműen hazudott, és Gurgeh biztonságban érezhette magát. Ebben reménykedett. Azt remélte, hogy százezer vagy még több fényévre volt tőlük, vagy hogy megbolondult, és belefutott egy fekete lyukba, vagy úgy döntött, hogy elmegy egy másik galaxisba, vagy összetalálkozott egy ellenséges hajórajjal, amelyik elég erős ahhoz, hogy kilője... bármi megfelelne, csak lett volna olyan messze a hajó, hogy akkor és ott nem létesíthetett élő kapcsolatot.

Amúgy minden, amit Mawhrin-Skel mondott, megállta a helyét. Meg lehetett csinálni. Megzsarolhatta. Gurgeh a kanapén ült, amíg leégett a tűz, a Központ drónjai pedig átrepültek a házon, kattogva és zümmögve magukban. Ő a szürkülő parazsat bámulta, és azt kívánta, bárcsak ez az egész egy álom lenne, hogy bár ne történt volna meg. Átkozta magát, amiért hagyta a kis drónt, hogy rávegye a csalásra.

Miért? – kérdezte magától. Miért tettem? Hogy lehettem ekkora barom? Kecsegtető, ellenállhatatlanul veszélyes dolognak tűnt akkor; egy kicsit őrültnek, de hát ő mindig is más volt, mint a többi ember. Hát nem ő a nagy játékmester, akinek megengedett egy kis különcség, és a szabadság, hogy maga állítsa fel a szabályokat? Nem is a dicsőségre vágyott. Nem igazán. És addigra már megnyerte a játékot; csak szerette volna, ha van valaki a Kultúrában, aki megcsinálta a Teljes Hálót. Nem volt jellemző rá a csalás. Még sosem csalt azelőtt, soha nem is fog többet... hogy tehette Mawhrin-Skel ezt vele? Miért tette? Nem lehetne visszacsinálni? Miért nincs még időutazás, miért nem mehet vissza, és akadályozhatja meg? Itt vannak a hajók, amelyek pár év alatt körbejárják a galaxist, és minden egyes sejtet meg tudnak számolni az ember testében fényévekre visszamenőleg, ő meg nem tud visszamenni egyetlen nyomorúságos napot, és nem változtathat meg egy iciri-piciri, hülye, idióta, szégyenletes döntést...

Ökölbe szorult a keze, megpróbálta összeroppantani a terminált, amit a jobb kezében fogott, de az nem akart eltörni. Megint megfájdult a keze.

Megpróbált higgadtan gondolkodni. Mi van, ha megtörténik a legrosszabb? A Kultúra általában semmibe vette az egyén hírnevét, és ezért ugyanannyira nem érdekelték a botrányok – amúgy pedig kevés dolog volt tényleg botrányos –, ettől függetlenül Gurgeh egy percig sem kételkedett, hogy ha Mawhrin-Skel valóban közkézre bocsátja a felvételt, amit állítása szerint felvett, akkor gyorsan el fog terjedni. Az emberek tudni fognak róla.

Sok hír- és napi ügyek-magazin, illetve hírhálózat volt a Kultúra településeit – legyen az hajó, szikla, Orbital vagy bolygó – összekötő sokféle kommunikációs rendszerben. Valaki valahol biztosan örömmel levetítetné Mawhrin-Skel felvételét. Gurgeh ismert egy pár, nemrégiben alapított játékmagazint, amelyek szerkesztői, írói és tudósítói őt és a legtöbb ismertebb játékost és hatóságot valamiféle elnyomó, túlzott kiváltságokkal rendelkező hierarchiának tekintették; úgy érezték, hogy túl sok figyelmet kap az a néhány játékos, és így azon mesterkedtek, hogy hiteltelenítsék az úgynevezett régi csapatot (aminek Gurgeh is tagja volt, nagy örömére). Ezek kapnának Mawhrin-Skel ajánlatán. Letagadhatná, amikor leadják, és egy páran kétségtelenül hinnének is neki még a meggyőző bizonyíték ellenére is, de a csúcs-játékosok, és a felelősségteljes, jó hírnevű, és hatalommal rendelkező magazinok tudnák az igazságot. Ez az, amit nem tudott volna elviselni.

Tudna azért még játszani, és még publikálhatna is, beadhatná az írásait terjesztésre, és valószínűleg sokat közülük be is vennének; lehet, hogy nem olyan gyakran, mint korábban, de azért nem fagyna meg körülötte teljesen a levegő. Annál rosszabb lenne; együttérzéssel, megértéssel, türelemmel néznének rá. De soha nem felejtenék el neki.

Meg tudna ezzel valaha birkózni? Kiállná a vetélytársai rosszalló, tudálékos pillantásait és kárörvendő együttérzését? És lecsillapodna ez az egész idővel annyira, hogy néhány év alatt nagyjából elfelejtődne? Úgy érezte, nem. Ez nem. Mindig talajvesztetten lebegne. Nem tudott túljárni Mawhrin-Skel eszén. Kiadja őt, és Gurgehnek vége. A drónnak igaza volt. Tönkretenné a jó hírét, és őt magát is.

Nézte a széles rácson fekvő fahasábokat, ahogy izzó vörös színük egyre inkább elszürkül. Szólt a Központnak, hogy végzett. A Központ lassan helyreállította a szokásos rendet a házban, és egyedül hagyta Gurgehet a gondolataival.

* *

Amikor másnap reggel felkelt, még mindig ugyanaz az univerzum volt körülötte; nem vált rémálommá, és az idő sem folyt visszafelé. Minden ugyanúgy volt.

A földalattival elment Cellekbe, ahol Chamlis Amalk-ney lakott. A drón egyedül élte régimódi, és furcsán, emberien berendezett életét, falfestmények, antik bútorok, faburkolatos falak, akváriumok és terráriumok társaságában.

– Megérdeklődöm mindent, amit csak lehet, Gurgeh – sóhajtott Chamlis, Gurgeh mellé lebegett, és ő is a teret bámulta. – Anélkül viszont valószínűleg nem tudom megcsinálni, hogy az, aki az előző Kontaktos látogatás mögött állt, ne tudja meg. Lehet, hogy azt fogják hinni, érdekel a dolog.

– Lehet, hogy érdekel is – mondta Gurgeh. – Talán mégiscsak akarok velük megint beszélni. Nem tudom.

– Mindenesetre elküldtem az üzenetet a barátomnak, de...

Hirtelen paranoiás gondolata támadt. Egyszerre Chamlishoz fordult.

– Ezek a te barátaid... Ezek hajók?

– Igen, mindkettő.

– Mi a nevük?

– Az egyiket Persze, hogy még mindig szeretlek-nek hívják, a másik neve Csak olvasd el az utasítást.

– Nem hadihajók?

– Ilyen nevekkel? Csak GCU-k lehetnek.

– Jól van – mondta Gurgeh, és kicsit megnyugodva ismét a tér felé fordult. – Jól van. Rendben van. – Nagy levegőt vett.

– Gurgeh, kérlek, nem tudnád elmondani, hogy mi a baj? – Chamlis hangja lágy volt, szomorú. – Tudod, hogy nem adom tovább. Hadd segítsek. Fáj így látnom téged. Ha van valami, amit tehetnék...

– Nincs – mondta Gurgeh, és ismét a gépre nézett. Megrázta a fejét. – Nincs semmi, semmi más, amit tehetnél. Szólok, ha van. – Elindult a szobán át. Chamlis tekintete követte őt. – Mennem kell. Nemsokára találkozunk, Chamlis.

Lement a földalattihoz. Ült a kocsiban, a földet bámulta. Körülbelül negyedszerre szólt hozzá az autó, amikor észrevette: azt kérdezte, hová szeretne menni. Megmondta.

Az egyik fali képernyőre meredt, nézte a mozdulatlan csillagokat, amikor a terminálja csipogni kezdett.

– Gurgeh? Makil Stra-bey vagyok, ismét együtt, újra veled.

– Mi? – csattant fel, idegesítette az Elme könnyed bizalmaskodása.

– Jelentkezett a hajó az információval, amit kértél.

Összehúzta a szemöldökét.

– Milyen hajó? Milyen információ?

– A Hadihajó Diplomata. Megvan a pozíciója.

A szíve hangosan vert, elszorult a torka. – Igen – küszködött, hogy ki tudja mondani a szavakat –, és?

– Nem közvetlenül tőle jött a válasz, hanem a saját RH-ján, az Ifjúkori Eltévelyedések en keresztül küldte, és azzal hitelesítette a pozícióját.

– Értem. Szóval hol van?

– Az altabiai északi csillaghalmazban. Elküldte a koordinátákat, de csak arra jók, hogy...

– Kit érdekelnek a koordináták?! – ordította Gurgeh. – Hol van az a csillaghalmaz? Milyen messze van innen?

– Jól van, nyugi. Körülbelül kétezerötszáz fényévre van innen.

Hátradőlt, becsukta a szemét. A kocsi lassítani kezdett.

Kétezerötszáz fényévnyire. Hát az nem kis séta, ahogy a sokat utazó Rendszerközi Hajók lakói szokták mondani. De ahhoz elég közel – ha nem is a szomszédban –, hogy egy hadihajó percenként megcélozzon egy érzékelőt, kibocsásson az égre egy fénymásodperc átmérőjű vevőmezőt, és így vegye a gyenge, de egyértelműen összefüggő HS fény vibrálásait, amiket egy olyan kis gép bocsát ki, amelyik beleférne az ember zsebébe.

Próbálta bebeszélni magának, hogy ez még nem bizonyíték, hogy attól még Mawhrin-Skel hazudhatott. Ám ahogy ezen gondolkodott, látott valami rossz előjelet abban a tényben, hogy a hadihajó nem közvetlenül válaszolt. Az RH-ján keresztül közölte a hollétét, ami egy kifejezetten megbízható információforrás.

– Szeretnéd a KTE többi üzenetét is hallani? – kérdezte a Központ. – Vagy megint le fogod harapni a fejemet?

Gurgeh meghökkent. – A többi üzenetet? – A földalatti autó megfordult, és még jobban lassított. Már látta az ikrohi átszállót, ahogy a Plató felszíne alatt lógott, mint valami fejjel lefelé álló épület.

– Titokzatos, és még titokzatosabb – kezdte a Központ. – Te kapcsolatba léptél más hajókkal a hátam mögött, Gurgeh? Az üzenet a következő: „Örülök, hogy újra jelentkezett.”

* *

Eltelt három nap. Semmire sem tudott koncentrálni. Olvasni próbált – újságot, régi könyveket, a saját irományait, amiken dolgozott –, de minden egyes alkalommal azon kapta magát, hogy elolvassa és újraolvassa ugyanazt a szakaszt, oldalt, képernyőt; újra és újra, próbálta felfogni, de mindig elkalandoztak a gondolatai az előtte fekvő szavakról, diagrammokról és illusztrációkról. Az agya egyszerűen nem volt hajlandó feldolgozni semmit, mert újra és újra visszatért ugyanarra a gondolatra, ugyanarra a láncolatra, saját farkukba harapó, végletesen értelmetlen kérdésekre és bosszankodásokra. Miért tette? Hogy lehetne kikecmeregni belőle?

Próbált nyugtató drogokat termelni, de a megfelelő hatás eléréséhez olyan sok kellett belőlük, hogy csak támolygott tőlük. Használta az ÉlKéket, a Szelet és a Fokálist, hogy koncentrálásra bírja az agyát, de csak valami kellemetlen lüktető érzése volt tőle, valahol a koponyája hátsó részén, és ez kimerítette. Nem érte meg. Az agya aggódni és reszketni akart, és nem volt értelme összezavarni.

Nem válaszolt a hívásokra. Chamlist kereste néhányszor, de valahogy nem tudott semmit sem mondani. Chamlis is csak annyit mondott, hogy kapcsolatba lépett mindkét Kontaktos hajóval, amit ismert; mindkettő biztosította Chamlist, hogy továbbküldték az üzenetét több Elmének is. Mindkét hajó meglepődve hallotta, hogy Gurgehhel ilyen gyorsan kapcsolatba léptek. Mindkettő továbbküldi Gurgeh kérését, hogy többet szeretne tudni; egyiknek sem volt több információja arról, hogy mi történik.

Mawhrin-Skelről nem hallott semmit. Megkérte a Központot, hogy keresse meg a gépet, csak hogy tudja, hol van, de a Központ nem találta, ami egyértelműen nagyon idegesítette az Orbital Elmét. Leküldette megint a dróncsapatot, és újra átfésülték a házat. A Központ otthagyta a házban az egyik gépet, hogy biztonsági okokból folyamatosan felügyeljen.

Gurgeh sokat sétálgatott az Ikroh-t körülvevő erdőkben és hegyekben, sétált és mászott és bandukolt húsz-harminc kilométeren keresztül minden nap, ami mintegy természetes altatóként hatott rá, és így szörnyű fáradtan feküdt le esténként.

A negyedik napon már kezdte úgy érezni, hogy ha nem csinál semmit, ha nem beszél senkivel, ha nem kommunikál vagy ír, és nem megy el a házból, akkor semmi sem fog történni. Mawhrin-Skel talán örökre eltűnt. Talán eljöttek érte a Kontaktosok, vagy azt mondták, visszaveszik a csapatba. Lehet, hogy teljesen megőrült, és kirepült az űrbe, vagy talán komolyan vette a stigliai számolgás szakállas viccet, és elment, hogy megszámolja a homokszemeket a tengerparton.

Szép nap volt. Gurgeh egy napkenyérfa széles alsó ágán ült, az ikrohi kertben, nézett felfelé a levélsátoron át oda, ahol egy csapat fejl röppent fel az erdőből, hogy lelegeljék a lenti gyepen lévő borbogyó bokrokat. A törékeny, félős kis állatok botszerű testét álcázó bőr borította. Háromszögletű fejük rángatózott, lengedezett, az állkapcsuk tátogott, ahogy idegesen vonultak az alacsony cserjék felé.

Gurgeh visszafordult a ház irányába, amit épphogy látott a finoman lengedező leveleken át.

Észrevett egy kis drónt, szürke-fehér színűt, a ház egyik ablakának közelében. Megmerevedett. Lehet, hogy nem Mawhrin-Skel az, mondta magának. Túl messze volt, hogy biztosan meg tudja mondani. Loash is lehetett, vagy bármelyikük. Jó negyven méternyire volt, és ő valószínűleg szinte teljesen láthatatlan itt a fán ülve. Nem vehették észre, hisz terminálját a házban hagyta. Ez egyre gyakoribb szokásává vált az utóbbi időben, még akkor is, ha veszélyes és felelőtlen dolog volt, hogy így elvágta magát a Központ információs hálózatától és a Kultúra egészétől.

Visszatartotta a lélegzetét, halálos csendben ült.

Úgy tűnt, a kis gép várakozik a levegőben, aztán az ő irányába indult. Egyenesen felé repült.

Nem Mawhrin-Skel vagy a fecsegő Loash volt; nem is olyan fajta. Egy kicsit nagyobb volt és teltebb, és egyáltalán nem volt rajta aura. Megállt, pontosan a fa alatt, és kellemes hangon megszólalt:

– Mr. Gurgeh?

Gurgeh leugrott a fáról. A fejl csapat eltűnt, kavargó zöld színben vetették magukat az erdőbe.

– Jó napot! Worthilnak hívnak, a Kontakttól jöttem. Örvendek.

– Üdvözlöm.

– Milyen kedves kis hely. Maga építette a házat?

– Igen – válaszolta Gurgeh. Semmitmondó kis társalgás. Egyetlen nanomásodperces kutatás a Központ memóriájában megmondta volna a gépnek pontosan, hogy mikor épült a ház, és hogy ki építette.

– Gyönyörű lett. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a tetők nagyjából mind ugyanakkora szögben lejtenek, mint a környező hegyek. Az ön ötlete?

– Saját esztétikai elmélet – vallotta be Gurgeh. Ez azért már jólesett neki; senkinek sem említette ezelőtt. Az aurátlan gép úgy tett, mint aki körülnéz.

– Hm. Szép a ház, és megkapó az elhelyezkedése is. De rátérhetnék látogatásom okára?

Gurgeh leült a fa tövébe, keresztbe tette a lábát.

– Kérem, mondja.

A drón lejjebb ereszkedett, hogy Gurgeh arcával egy magasságban legyen. – Először is elnézést szeretnék kérni, hogy a legutóbb elutasítottuk. Azt hiszem, a drón, aki magánál járt korábban, egy kicsit túlságosan komolyan vette az utasítást, habár meg kell hagyni, valóban sürget az idő... Na mindegy; azért jöttem, hogy elmondjak önnek mindent, amire kíváncsi. Mint már sejti, találtunk valamit, ami szerintünk érdekelné magát. Mindemellett... – a drón elfordult a férfitól, hogy újra megnézze a házat és a kertet. – Megértem, ha nem akarja elhagyni csodálatos otthonát.

– Tehát valóban el kellene utaznom?

– Igen. Egy időre.

– Mennyi időre?

A drón habozott. – Elmondhatnám először, hogy mit találtunk?

– Rendben.

– Ez természetesen bizalmas – mondta a drón mentegetőzve. – Amit elmondok most magának, annak szigorúan köztünk kell maradnia egyelőre. Ha elmondom, azonnal meg fogja érteni, miért. Szavát adja, hogy ez köztünk marad?

– Mi van, ha nemet mondok?

– Akkor elmegyek, ennyi.

Gurgeh összerázkódott, lesöpörte a kis fakéreg darabkákat a köpenye széléről.

– Rendben van. Akkor titokban tartom.

Worthil egy kicsit feljebb repült, az elejével egy pillanatra Ikroh felé fordult.

– Eltart egy ideig, amíg elmagyarázom. Bemehetnénk a házba?

– Persze – és Gurgeh felállt.

Gurgeh az ikrohi fő vetítőteremben ült. Az ablakok elsötétítve, a faliképernyő bekapcsolva. A Kontaktos drón vezérelte a szoba rendszerét. Eloltotta a villanyokat. A képernyő elsötétült, aztán a fő galaxis jelent meg rajta 2-D-ben, jelentős távolságból. A két Felhő volt legközelebb Gurgeh nézőpontjához, a nagyobbik Felhő egy fél-spirál volt, hosszú farka a galaxis széle felé mutatott, míg a kisebbik Felhő valamiféle Y alakzatot vett fel.

– A Nagyobb és a Kisebb Felhő – szólalt meg Worthil. – Mindkettő körülbelül százezer fényévnyire van innen, ahol mi vagyunk. Biztosan megcsodálta már őket Ikroh-ról korábban; egész jól lehet őket látni, bár mi hozzájuk képest a fő galaxis alsó felén vagyunk, és így azon keresztül nézzük őket. Találtunk valamit, amit remélhetőleg érdekes játéknak fog tartani... pontosan itt. – Egy zöld pont jelent meg a Kisebb Felhő közepéhez közel.

Gurgeh a drónra nézett.

– Nincs ez egy kissé messze? Ha jól értem, azt javasolja, hogy utazzam oda.

– Igen, messze van, és valóban ezt javasoljuk. Az út majdnem két évet vesz igénybe a leggyorsabb hajóval, ami az energiahálózat természetének köszönhető; sokkal gyengébb ott kint, a csillaghalmazok között. A galaxison belül egy ilyen utazás kevesebb, mint egy évig tartana.

– De akkor ez azt jelenti, hogy több mint négy évig lennék távol – ámult el Gurgeh, és a képernyőt bámulta. Kiszáradt a szája.

– Inkább ötöt – válaszolt a drón közömbösen.

– Hát az... hosszú idő.

– Az, és biztosíthatom, hogy megértem, ha nemet mond a meghívásunkra. Ettől függetlenül úgy tartjuk, hogy magát a játékot nagyon izgalmasnak találná. Először is mondanom kell egy pár szót a felállásról, ami miatt olyan egyedi ez a játék. – A zöld pont növekedni kezdett, nagyjából egy kört alkotott. A képernyő egyszerre tér-holóvá vált, megtöltve a szobát csillagokkal. A napok zöld körei elnagyolt gömbök lettek. Gurgeh azt a fajta átmeneti lebegő érzést élte át, amit olyankor érzett, amikor az űr körülvette.

– Ezeket a csillagokat – folytatta Worthil (a zöld színű csillagok, lehetett belőlük úgy párezer, villantak egyet) – egy olyan hatalom kontrollálja, amit csak birodalomként írhatunk le. Namost... – a drón megfordult és ránézett. A kis gép ott lebegett az űrben, mint valami lehetetlenül nagy hajó, előtte és mögötte csillagokkal. – Szokatlan dolog, hogy egy birodalmi hatalmi-rendszert fedezzünk fel az űrben. Mint hatalom, az ilyen archaikus formájú autoritások még azelőtt elsorvadnak, hogy az első lényegesebb faj végre kiléphetne a saját bolygójáról. Nem is beszélve a fénysebesség problémájáról, amit meg kell oldani, ha valaki egy hatékonyabb egységet akar irányítani. Előfordul, hogy a Kontakt felemel egy sziklát, és valami undorítót talál alatta. Minden egyes esetben létezhet egy ok, valamiféle rendkívüli körülmény, ami megengedi, hogy az általános irányelveket félredobjuk. Azon konglomerátum esetében, amit most maga előtt lát – olyan egyértelmű tényezőktől eltekintve, mint például, hogy csak mostanában értünk el oda, és hogy a Kisebb Felhőben nincs egy befolyásosabb hatalom sem –, ez a rendkívüli körülmény egy játék.

Kis időbe telt, míg a férfi felfogta. Gurgeh a gépre nézett.

– Egy játék?

– A játékot Azadnak hívják az ottaniak. Annyira fontos a birodalomnak, hogy erről kapta a nevét is. Ön most az Azad Birodalmat látja.

Gurgeh csak nézett. A drón folytatta:

– A domináns faj emberszerű, de rendkívül szokatlanul (és bizonyos elemzések azt állítják, hogy ez is közrejátszott abban, hogy a birodalom, mint társadalmi rendszer fennmaradt) három nemből áll. – A három alak megjelent Gurgeh képernyőjének közepén, olyan volt, mintha a kusza csillagrendszer centrumában állnának. Mindegyik a maga módján furcsán nézett ki, de mindegyikőjüknek, Gurgeh megfigyelése szerint, rövid lába és kissé puffadt, lapos, és nagyon sápadt arca volt. – Az ott balra – folytatta Worthil – egy férfi, akinek van prosztatája és pénisze. A középsőnek van egy reverzibilis vaginája és petefészkei. A vagina kifordul, hogy átültesse a megtermékenyített petesejtet a harmadik nembe, ott jobbra, akinek méhe van. Az a domináns nem, amelyik középen van.

Gurgehnek még fel kellett fognia.

– A micsoda?

– A domináns nem – ismételte el Worthil. – A birodalom centralizált, bár néha töredezett hierarchikus hatalmi rendszert jelent, amelyben a befolyást egy gazdasági kiváltságokkal rendelkező réteg gyakorolja. Ez a réteg az előnyeit általában a társadalom információs rendszerének, illetve az alacsonyabb szintű – névlegesen független – hatalmi struktúrájának következetes elnyomásával vagy manipulálásával tartja fönt. Röviden, az egész az uralkodásról szól. A közép-, más szóval csúcs-nem, amit középen lát, uralja a társadalmat és a birodalmat. A férfiakat általában katonának használják, a nők tulajdontárgyak. Természetesen ez azért egy kicsit bonyolultabb ennél, de azért érti miről van szó?

– Hát – rázta meg Gurgeh a fejét –, nem látom át az egészet, de ha maga azt mondja, hogy működik... akkor rendben – dörzsölte meg a szakállát. – Ha jól értem, ezek az emberek nem válthatnak nemet.

– Így van. Géntechnológiailag már több száz éve elérhető lenne számukra, de tilos. Illegális, ha még emlékszik mit jelent ez a szó. – Gurgeh bólogatott. A gép folytatta. – Ez az egész visszásnak tűnik, de a birodalmak általában nem akarják hathatósan kihasználni a forrásaikat, és azt sem, hogy a boldogság elterjedjen; azért mindkettő megvalósul a rendszerre oly jellemző rövidre zárt, főleg korrupcióból és protekcióból álló gazdaság ellenére is.

– Rendben – szólalt meg Gurgeh –, lesz egy csomó kérdésem később, de folytassa csak. Mi van a játékkal?

– Valóban. Itt van az egyik tábla.

– ...most viccel? – kérdezte Gurgeh idővel. Előredőlt, és bámulta az elé terjesztett kimerevített holoképet.

A csillagok és a három emberszabású eltűntek, majd olyan volt, mintha Gurgeh és a Worthil nevű drón egy olyan óriási szoba egyik végében lennének, ami sokkal nagyobb, mint amiben valójában voltak. Egy meglepően bonyolult, és első ránézésre kaotikusan összetett és szabálytalan mozaikpadló terült el előttük, ami némely helyen felemelkedett, mit egy domb, máshol pedig völgyet formált. Közelebbről megnézve látni lehetett, hogy a hegyek nem stabilak, hanem ugyanannak a lenyűgöző meta-mintának az egymásra épült, kiemelkedő szintjei. Ezek összekötött, többszintű piramisokat alkottak a fantasztikus tájban, amelynek ragyogóan díszített felszínén, még közelebbről megnézve, úgy tűnt, bizarr formájú játékfigurák állnak. Az egész építmény legalább húsz méter széles lehetett.

– Ez – kérdezte Gurgeh – egy tábla? – Nagyot nyelt. Még sohasem látott, sohasem hallott, még csak említés szinten sem olyan játékról, ami ilyen bonyolult lehetett, mint ez. Feltéve, hogy ez valóban mind egy-egy figura és terület volt.

– Az egyik.

– Hány van? – Ez nem lehet igaz. Biztos csak vicc az egész. Átverik. Egyetlen emberi agy sem képes megbirkózni egy ilyen szintű játékkal. Lehetetlen. Biztos hogy az.

– Három. Mindegyik ekkora, és van számos kisebb, amin kártyával is játszanak. Hadd mondjak el egy-két alapvető tudnivalót a játékról.

Először is a név; „Azad” azt jelenti „gép”, vagy talán „rendszer”, ami tágabb értelemben magában foglal bármilyen működő entitást, mint például egy állatot vagy egy virágot vagy egy malomkereket épp annyira, mint valami olyasmit, mint én magam. A játékot pár ezer év alatt fejlesztették ki, jelenlegi formáját úgy nyolcszáz évvel ezelőtt nyerte el, nagyjából ebben az időben intézményesítették a faj mai napig fennálló vallását is. Azóta a játék keveset változott. Ezeket egybevetve tehát a végleges formáját abban az időben nyerte el, amikor a birodalom bolygója, az Eä átvette a hatalmat, és relativisztikus értelemben felfedezték a közeli világűrt.

Most a kép egy óriási bolygót mutatott, ami ott lebegett Gurgeh szeme előtt a szobában. Kékesfehér volt, ragyogott, és lassan, lassan forgott körbe, háttérben a sötét űrrel.

– Eä – mondta a drón. – Namost, a játék a birodalom hatalmi rendszerének teljesen integráns része. Hogy egyszerűen fejezzem ki magam, aki megnyeri a játékot, az lesz az uralkodó.

Gurgeh lassan megfordult és a drónra nézett. A drón állta a tekintetét. – Nem viccelek – mondta szárazon.

– Komolyan mondja? – kérdezett azért rá Gurgeh.

– Teljes mértékben – mondta a drón. Az uralkodóvá választás valóban szokatlan... díjnak számít – magyarázta a gép –, de a teljes igazság, ahogy ön is sejti, ennél azért bonyolultabb. Az Azad játékot nem feltétlenül azért játsszák, hogy eldőljön, ki fog kormányozni, hanem hogy a birodalom uralkodó rétegének mely irányzata kerekedik felül, melyik gazdasági elméletet követik, melyik felekezeteket hagyják meg a vallási apparátuson belül, és milyen politikai elvek szerint vezetik az országot. A játék emellett megmérettetés is, mind a belépéshez, mind a birodalom vallási, oktatási, polgári adminisztrációs, jogi és katonai intézményeiben való előrelépéshez. A lényeg, mint látja, hogy az Azad olyan sokat követel, olyan összetett, szövevényes és alakítható, annyira pontos és összefogó modellje az életnek, amilyet csak alkotni lehet. Az, aki nyer a játékban, nyer az életben is; mindkettőben ugyanazok a tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy az ember biztosítsa a felsőbbrendűségét.

– De... – nézett Gurgeh a mellette lebegő drónra, és úgy tűnt, olyan intenzitással érzi az előttük függő bolygó jelenlétét, mint valamiféle fizikai erőt, amihez vonzódott, ami hívogatta –, ez igaz?

A bolygó eltűnt, és újra az óriási játéktáblát bámulták. Most a holokép mozgott is, bár hang nélkül, és Gurgeh látta az idegen embereket, ahogy mászkálnak, figurákat emelnek fel, vagy körbeállják a táblát.

– Nem kell, hogy teljesen igaz legyen, de itt az ok és az okozat nem tökéletesen polarizált. A rendszer azt feltételezi, hogy a játék és az élet egy és ugyanaz. A játék alapelvének átható természete szerint az emberek csak azzal, hogy elhiszik, a játék igaz, azzá is válik. Igaz lesz, az akaratukkal hozzák létre. Mindenesetre nem tévedhetnek olyan nagyot, különben a birodalom nem is létezne. Lényegében ez egy ingatag, instabil rendszer. Úgy tűnik, hogy a játék – Azad – az az erő, ami összetartja.

– Na, várjunk csak egy percet – nézett Gurgeh a drónra. – Mindketten tudjuk, hogy a Kontaktról az a hír járja: igencsak körmönfont. Ugye nem azt várják tőlem, hogy odamenjek és uralkodó legyek, vagy valami ilyesmi?

Most először egy aura jelent meg a drón körül, ami pirosan villant egyet. Volt valamiféle nevetés is a hangjában.

– Nem hinném, hogy túl messzire jutna, ha megpróbálná. Nem, a birodalom nagyjából az „állam” meghatározás alá esik, és az államok folyamatosan azon próbálkoznak, hogy örökre bebiztosítsák a létezésüket. Az a gondolat, hogy egy idegen odamenjen és megpróbálja átvenni a hatalmat a birodalomban, rettegéssel töltené el őket. Ha úgy dönt, hogy elmegy oda, és ha képes nagyjából jól megtanulni a játékot az út során, akkor véleményünk szerint és az eddigi teljesítménye alapján lehetséges, hogy beállhat hivatalnoknak a közszférába, vagy hadnagynak a katonasághoz. Ne feledje: az ottani emberek ezen a játékon nőttek fel. Sejtfiatalító drogokat használnak, és a legjobb játékosaik körülbelül kétszer olyan idősek, mint ön. És még ők is tanulnak. A kérdés tehát nem az, hogy milyen eredményeket sikerül elérnie a félig barbár társadalmi körülmények között, amit a játék tart fenn, hanem hogy egyáltalán el tudja-e sajátítani a játék alapelvét és gyakorlati menetét. A vélemények megoszlanak a Kontakton belül, hogy vajon lehetséges-e sikeresen versenyeznie még egy olyan kaliberű játékmesternek is, mint ön, a legáltalánosabb játékszabályok megismerése és egy gyorstalpaló kiképzés után.

Gurgeh figyelte a csendes, idegen alakokat, ahogy átvágnak a hatalmas tábla művi tájain. Ő erre nem képes. Öt év? Ez őrültség. Ezzel az erővel akkor már Mawhrin-Skel be is mutathatja a szégyenletes felvételt; öt év alatt akár új életet is kezdhet. Itthagyja mondjuk a Chiarkot, talál magának valamit, ami a játékon kívül még érdekli, megváltoztatja a külsejét... talán a nevét is. Még nem hallott olyanról, aki megtette volna, de biztos lehetséges.

Meg kell hagyni, az Azad mint játék – ha valóban van ilyen – lenyűgöző. De miért nem hallott még róla mostanáig semmit? Hogy tudott a Kontakt egy ilyet titokban tartani, és miért? Dörzsölgette a szakállát, még mindig a néma idegeneket nézte, ahogy vonulnak át a széles táblán, és néha megállnak, hogy átrakjanak figurákat, vagy megkérjenek valakit, hogy rakja át nekik.

Idegenek voltak, de emberek. Emberszabásúak. Ők megtanulták ezt a bizarr, lehetetlen játékot.

– Nem szuperintelligensek, ugye? – kérdezte a dróntól.

– Aligha. Ha technológiájuk fejlettsége mellett ilyen rendszert tartanak fenn, játék ide vagy oda. A közepes-, illetve a csúcsnem valószínűleg egy kicsit kevésbé értelmes, mint egy átlag Kultúrabeli ember.

Ez megzavarta Gurgehet.

– Ezek szerint különbség van a nemek között.

– Jelenleg igen – válaszolta Worthil.

Gurgeh nem igazán értette, hogy ez mit jelent, de a drón folytatta, mielőtt megkérdezhette volna. – Tulajdonképpen van okunk azt remélni, hogy ön átlagon felüli Azad játszmákat fog tudni játszani, ha szorgalmasan tanul azalatt a két év alatt, amíg az odautazása tart. A feladat természetesen folyamatos és átfogó memóriahasználatot és tanulásserkentő drogkiválasztást követel. Hangsúlyoznám: önmagában a tény, hogy drog-mirigyekkel rendelkezik, tulajdonképpen kizárná bármiféle, a birodalmon belüli poszt betöltésének lehetőségét, még ha a játékban szerzi is azt meg. Ez akkor is így lenne, ha nem lenne idegen. Szigorúan be van tiltva bármiféle „természetellenes” hatás használata a játék alatt; minden játékszoba elektronikusan le van védve, hogy megakadályozzák a számítógépes érintkezést, és minden menet után drogteszteket csinálnak. Tehát az ön vérének összetétele, akárcsak idegen mivolta, és az a tény, hogy az ő szemükben maga pogány, mind azt eredményezi, hogy ön, persze ha elmegy, csak tiszteletbeli játszmákon vehetne részt.

– Drón... Worthil... – fordult vele szembe Gurgeh. – Nem hiszem, hogy elmennék, mindenesetre nem ilyen messzire, és nem ilyen hosszú időre... De szeretnék többet megtudni erről a játékról; szeretném megbeszélni, kielemezni másokkal...

– Nem lehetséges. Csak annyit mondhatok, mint amennyit most mondtam, és ez köztünk kell hogy maradjon. A szavát adta, Jernau Gurgeh.

– Mi van, ha nem tartom a szavam?

– Mindenki azt hinné, hogy kitalálta az egészet. Semmi sincs elérhető dokumentumokban rögzítve.

– Mire fel ez a nagy titkolózás? Mitől tartanak ennyire?

– Az az igazság, Jernau Gurgeh, hogy nem tudjuk mitévők legyünk. Ez nagyobb feladat, mint amivel a Kontaktnak általában meg kell birkóznia. Elvileg lehetne a szokásos módon csinálni; elég tapasztalatunk van mindenféle barbár társadalommal, hogy tudjuk, mi működik, és mi nem. Megfigyelünk, irányítunk, újraértékelünk, Elme-modellezünk, és nagyjából minden elővigyázatossági lépést megteszünk, csak hogy biztosan a legjobb dolgot csináljuk. Az Azadhoz hasonló dolgok teljesen egyediek; nincsenek minták, vagy megbízható előzmények. Improvizálnunk kell, és ez igen nagy felelősség, ha az ember egy egész csillagbirodalommal játszik. Ezért vonták be a Rendkívüli Körülményeket: hozzá vagyunk szokva, hogy kényes helyzeteket kezeljünk. És őszintén szólva, most belenyúltunk a közepébe. Ha nyilvánosságra hozzuk az Azadot, akkor lehet, hogy elhamarkodnánk a döntést a közvélemény súlya alatt... ami lehet, hogy nem hangzik olyan komolynak, de akár tragikusan is elsülhet.

– Mármint kinek? – szólt közbe Gurgeh szkeptikusan.

– A birodalom népének és a Kultúrának. Lehet, hogy erőteljes közbelépésre kényszerülnénk a birodalom ellen. Ezt persze nehezen lehetne háborúnak nevezni, mert jócskán előttük járunk technikailag, de hódítóként kellene fellépnünk, hogy irányítsuk őket, és az mind az erőforrásainkból, mind pedig a morálból sokat venne el. Végül egy ilyen kis kaland szinte biztosan hibának tűnne, attól függetlenül, hogy mekkora volt a társadalmi támogatottsága eredetileg. Az Azad Birodalom népe is veszítene azzal, hogy ellenünk fognának össze, ahelyett, hogy az ellen a korrupt rendszer ellen lázadnának, ami most irányítja, és egy-két évszázaddal visszaveti őket. A Kultúra is veszítene azzal, hogy azok példáját követi, akiket annyira megvet: agresszorokét, bitorlókét, hegemonistákét.

– Úgy tűnik, biztos benne, hogy az ügynek társadalmi visszhangja lenne.

– Hadd magyarázzak el valamit magának, Jernau Gurgeh. Az Azad egy szerencsejáték, és gyakran a legmagasabb színvonalú. Néha hátborzongató fogadásokat kötnek rá. Nem hiszem, hogy magát is bevonnák ilyesmibe, azokon a szinteken, amelyeken játszana, ha belemenne az utazásba, de az ő számukra egészen mindennapos, hogy megteszik tétnek becsületüket, tulajdonukat, szolgáikat, kiváltságaikat, földjüket, még fizikai engedélyeket is.

Gurgeh várt, aztán sóhajtott egyet és azt mondta:

– Na jó... mi az a „fizikai engedély”?

– A játékosok fogadhatnak kínzásokra és csonkításokra egymás ellen.

– Úgy érti, ha az ember elveszíti a játszmát,... ezek... történhetnek vele?

– Pontosan. Az ember megteheti, mondjuk az egyik ujjának az elvesztését, egy kövér csúcs-férfi végbél útján történő behatolása ellen. Gurgeh néhány másodpercig a drónra szegezte szemeit, aztán lassan, bólogatva azt mondta:

– Hát... ez valóban barbár.

– Igazából ez egy nemrég bevezetett újítás a játékban, és az uralkodó osztály elég liberális engedménynek tartja, mert lehetővé teszi, hogy egy szegény ember tartsa a tétet egy gazdag emberrel szemben. A fizikai engedély bevezetése előtt az utóbbi túllicitálhatta az előbbit.

– Á! – Gurgeh értette a logikát, csak a morális részét nem.

– Azad nem olyan hely, amiről könnyű hideg fejjel gondolkodni, Jernau Gurgeh. Olyanokat megcsinálnak, amiket a normál Kultúrabeli polgár... hallatlannak tart. A fajnemesítési program manipulálása miatt alacsonyabb lett az átlagos férfi és női intelligencia. A szelektív fogamzásgátlás, a sterilizáció, egyes területek kiéheztetése, a tömeges deportáció, és a faji alapon működő adórendszerek tulajdonképpen egyfajta népirtást tettek lehetővé, ami azt eredményezte, hogy az anyabolygón szinte mindenki ugyanolyan bőrszínű és testfelépítésű. Az idegen foglyokkal való bánásmódjuk, a társadalmuk és az alkotásaik is mind...

– Nézze, ez most mind komoly? – Gurgeh felkelt a székből, és belesétált a hologram mezejébe, bámulta a földön elterülő mesésen bonyolult játékpadlót, ami úgy tűnt, ott van a lába alatt, de igazából Gurgeh is tudta, hogy félelmetes űrörvénynyi messzeségben volt. – Igazat mond nekem? Tényleg létezik ez a birodalom?

– Nagyon is, Jernau Gurgeh. Ha le akarja ellenőrizni, amit itt elmondtam, elintézhetem, hogy kapjon különleges hozzáférési lehetőséget, egyenesen az RH-mtól és más Elméktől, akik ezt az egészet kézben tartják. Mindent megtudhat, amit csak akar az Azad birodalomról, az első kapcsolatba lépéstől a legutóbbi élő híradásokig. Minden igaz, amit mondtam.

A drón habozott.

– Nem túl régi dolog – szólalt meg végül. – Hetvenhárom év.

– Nem mondhatni, hogy elkapkodták volna a dolgot, mi?

– Mivelhogy nem volt más választásunk – ismerte be a drón.

– És hogy áll hozzánk a birodalom? Hadd tippeljek: még egy szót sem mondtak nekik a Kultúráról.

– Nagyon ügyes, Jernau Gurgeh – mondta, ismét szinte nevetve. – Nem, nem mondtunk el nekik mindent. Ez olyan dolog, amit a drónnak, akit magával küldenénk, be kell majd tartatnia önnel. Kezdettől fogva félreinformáltuk a birodalmat a tőkénkkel, létszámunkkal, forrásainkkal, technológiai szintünkkel és az alapvető célunkkal kapcsolatban. Bár a fejlettebb társadalmaknak természetesen csak egy viszonylag csekély hányada tette ezt lehetővé a Kisebb Felhő releváns régióiban. Az azadiak például nem tudják, hogy a Kultúra a fő galaxisra épül; azt hiszik, hogy a Nagyobb Felhőről jövünk, és hogy a számunk csak kétszer akkora, mint az övék. Nem is gyanítják, milyen magas szintű a Kultúrában a génfixálás, vagy hogy milyen kifinomult a gépi intelligenciánk; sohasem hallottak olyasmiről, hogy hajó Elme, és életükben nem láttak még RH-t. Próbálnak minél többet megtudni rólunk az első kapcsolatteremtés óta, de ez idáig nem sikerült nekik. Valószínűleg azt hiszik, hogy van egy anyabolygónk, vagy ilyesmi. Ők maguk még mindig igen bolygóközpontúak, tájrendész technikát alkalmaznak, hogy használható ökoszférát teremtsenek maguknak, de még gyakrabban egyszerűen már lakott bolygókat foglalnak el. Ökológiailag és morálisan katasztrofális szinten vannak. Azért próbálnak többet megtudni rólunk, mert le akarnak rohanni, el akarják foglalni a Kultúrát. A baj csak az, mint minden gyerekesen hencegő gondolkodásmóddal, hogy egészen egyszerűen félnek. Idegengyűlölők és paranoiások egyszerre. Nem engedhetjük, hogy megtudják, pontosan mekkora és milyen erős a Kultúra, nehogy a birodalom megsemmisítse önmagát. Korábban is történt már ilyen, de természetesen jóval azelőtt, hogy a Kontakt létrejött volna. Ma már fejlettebb a technikánk. Azért még így is csábító – mondta a drón, mintha nem is hozzá beszélne, hanem hangosan gondolkodna.

– Tényleg – szólalt meg Gurgeh –, úgy hangzik, igencsak... – azt akarta mondani „barbárok”, de az nem tűnt elég erősnek – állatiasak.

– Hm – mondta a drón –, ezzel vigyázzon. Így szokták hívni azokat a fajokat, akiket leigáznak: állatok. Természetesen valóban állatok, ahogy maga is az, és én pedig gép vagyok. De ők teljesen tudatosak, és legalább olyan bonyolult társadalmuk van, mint a miénk. Bizonyos tekintetben talán még bonyolultabb. Egyszerű véletlen, hogy most találkoztunk velük, amikor a civilizációjuk számunkra primitívnek tűnik. Ha eggyel kevesebb jégkorszak lett volna az akkor lehetséges, hogy pont fordítva történik.

Gurgeh elgondolkodva bólogatott, és nézte a néma idegeneket, ahogy átsétálnak a játékterepen a távoli, idegen nap reprodukált fényében.

– De – tette hozzá Worthil vidáman – nem így történt. Nincs miért aggódnunk. Na most – mondta, és hirtelen visszakerültek az ikrohi ház szobájába, a holoképernyő eltűnt, az ablakok kivilágosodtak, Gurgeh csak pislogott a beáramló nappali fényben. – Biztosan tudja, hogy még mérhetetlenül sok mindent tudnék mesélni önnek, de ennyi lenne az ajánlatunk, leegyszerűsített körvonalakban. Nem kérem, hogy mondjon egyértelműen igent ezen a ponton, de megkérdezném, van-e értelme annak, hogy folytassam, vagy pedig már határozottan eldöntötte: nem akar menni?

Gurgeh megdörzsölte a szakállát és kinézett az ablakon az erdő felé, Ikroh fölött. Túl sok volt ez egyszerre. Ha valóban igaz ez az egész, akkor Azad volt a legjelentősebb játék, amivel életében valaha dolga akadt... valószínűleg jelentősebb, mint az összes többi együttvéve. Mint kihívás, önmagában ugyanannyira izgatta, mint amennyire elborzasztotta. Ösztönösen, szinte szexuálisan vonzotta még így is, hogy ilyen keveset tudott róla. De bizonytalan volt, van-e akkora önfegyelme, hogy két éven keresztül ennyire intenzíven tanuljon, illetve, képes-e a fejében tartani egy ilyen elképesztően bonyolult játék mentális modelljét. Állandóan emlékeztette magát arra a tényre, hogy az azadiak is meg tudják csinálni, de, ahogy a gép is mondta, ők születésük óta belemerültek ebbe a játékba. Talán csak olyasvalaki tudja játszani, akinek a kognitív folyamatait maga a játék formálta...

De öt év! Nem csak hogy addig távol lesz, hanem annak az időszaknak a felében, vagy még többen, nem lesz ideje lépést tartani más játékok fejlődésével, nem lesz ideje tanulmányokat olvasni, sem írni, nem lesz idő semmi másra, csak erre az egy, abszurd, gyötrelmes játékra. Meg fog változni. Más ember lesz a végére. Nem tehet ellene semmit, meg fog változni, magára vesz valamit a játékból, ez elkerülhetetlen. És vajon be tudja majd hozni a lemaradását, ha hazaér? El fogják felejteni. Olyan sokáig lesz távol, hogy a Kultúra játékosai egyszerűen figyelemre sem fogják méltatni. Történelmi személlyé fog válni. És amikor visszajön, beszélhet majd róla? Vagy folytatódna a Kontakt hét évtizedes zárolása?

De ha elmegy, akkor rendezhetné a számláját Mawhrin-Skellel. A gép nyeresége a saját nyeresége is lenne. Visszavennék az RK-hoz. Az is megfordult a fejében, hogy ráveszi őket, hallgattassák el valahogy.

Egy madárraj repült át az égen, kis foltokként a hegyi erdők sötétzöld hátterében; leszálltak a kertbe az ablak alá, peckesen járkáltak, csipegettek a földről. Ismét a drónhoz fordult, karba tette a kezét.

– Mikorra kell pontosan tudnia? – kérdezte. Még mindig nem döntötte el. Várni akart, hogy először mindent megtudjon, amit csak lehetett.

– Úgy három-négy napon belül. A Kis Csibész Rendszerközi Hajó most indult el ebbe az irányba a galaxis központjából, és a következő száz nap valamelyikén indul a Felhők felé. Ha lekésné, sokkal tovább tartana az útja. Még a jelenlegi állás szerint is a hajójának a maximális sebességet kell majd fenntartania, egészen a találkozási pontig.

– Az én hajómnak?

– Szüksége lesz egy saját űrhajóra, először is, hogy eljusson a Kis Csibészre időben, és aztán, hogy attól a ponttól, ahol az RH megáll, eljusson a Kisebb Felhőig, és végül elérje magát a birodalmat.

Egy ideig nézte a hófehér madarakat, ahogy csipegetnek a gyepen. Azon gondolkodott, vajon megemlítse-e Mawhrin-Skelt most. Egy része szerette volna, csak hogy végre túl legyen rajta, hátha azonnal belementek volna, és akkor nem kéne tovább aggódnia a gép fenyegetése miatt (és akkor kezdhetne aggódni ezen az őrülten bonyolult játékon). De tudta, hogy nem szabad. A bölcsesség türelem, ahogy a mondás tartja. Vissza kell tartania. Ha úgy dönt, hogy elmegy (persze nem fog, nem mehet, hiszen őrültség volt még csak rá gondolni is), csak higgyék azt: semmit sem kér cserébe. Csak induljon el az egész, és akkor elmondhatja a feltételeit... már ha Mawhrin-Skel kivárja anélkül, hogy erőszakoskodna.

– Rendben van – mondta a Kontaktos drónnak. – Nem mondom, hogy elmegyek, de mindenesetre gondolkodom rajta. Mesélne még Azadról?

***

A Kultúrában a Rosszra Fordultak a Dolgok típusú történetek általában úgy kezdődtek, hogy az emberek elvesztették, elfelejtették, vagy direkt nem is vitték magukkal a termináljukat. Megszokott bevezetés volt ez, ugyanolyan, mint az egyik korban letérni az ösvényről a sűrű erdőben, vagy egy másik korban, amikor lerobbant az autó éjszaka egy elhagyott úton. A terminál – legyen az gyűrű, karkötő, toll vagy bármilyen alakú – volt az a kapocs, ami összekötött mindenkit mindenkivel és mindennel a Kultúrán belül. Ha a terminál az embernél volt, csak szólnia vagy kérdeznie kellett, és megtudott mindent, amit csak akart, emellett megkapott minden segítséget, amire szüksége lehetett.

Voltak olyan (igaz) történetek is, amelyekben valaki leesett egy szikláról, és a terminálja továbbította a sikoltását, még éppen időben ahhoz, hogy a Központ egyik egysége rákapcsolódjon a terminál kamerájára, észrevegye, hogy mi történik, és kiküldjön egy drónt, ami még a levegőben kapta el a zuhanó embert. Voltak olyan történetek is, hogy egyes terminálok felvették, amint egy balesetben levágta valami a tulajdonosuk fejét, és aztán még időben hívtak egy drón sebészt, ami meg tudta menteni az agyat, és így más dolga nem volt a testefosztott embernek, minthogy valami módon kivárja azt a pár hónapot, amíg új teste nőtt.

A terminál biztonságot jelentett.

Ezért Gurgeh magával vitte a hosszabb sétáira.

Pár nappal Worthil drón látogatása után egy kis kőpadon üldögélt, nem messze a fasortól, néhány kilométernyire Ikroh-tól. Erősen lihegett, miután megmászta az odavezető ösvényt. Vidám, napos idő volt, és a földből édes illat áradt. A termináljával csinált egy-két képet a kilátásról, ami a kis tisztásról nyílt. Volt egy rozsdásodó vasdarab a pad mellett: ajándék egy régi kedvestől, amiről szinte teljesen megfeledkezett. Arról is csinált egy pár fotót. Aztán csipogott a terminálja.

– Itt a portál, Gurgeh. Mondtad, hogy szóljunk, ha Yay hív. Azt mondja, meglehetősen sürgős.

Nem nagyon fogadta Yay hívásait. A lány többször is próbált kapcsolatba lépni vele az elmúlt napokban. Megrázkódott. – Kapcsold! – mondta, és hagyta, hogy a terminál előtte lebegjen a levegőben.

Kinyílt a képernyő, és Yay mosolygó arca jelent meg rajta. – Á, a remete. Hogy vagy, Gurgeh?

– Rendben vagyok.

Yay közelebb hajolt a képernyőjéhez. – Mi a fene az ott melletted?

Gurgeh a pad mellett fekvő vasdarabra nézett. – Egy ágyú – mondta.

– Arra tippeltem.

– Ajándékba kaptam egy barátnőmtől – magyarázta Gurgeh. – Nagyon szerette a kovácsolást és a lövészetet. Piszkavasakból, rostélyokból és ágyúkból államvizsgázott. Úgy találta, élvezni fogom, ha óriási fémgolyókat lőhetek ki a fjordra.

– Értem.

– Viszont gyorsan égő puskapor kell, hogy beinduljon, és valahogy sohasem jutottam el odáig, hogy beszerezzem.

– Jobb is. Ez a valami valószínűleg csak felrobbant volna, és az agyadat is kiloccsantja.

– Ez nekem is megfordult a fejemben.

– Még jó – mosolygott egy nagyot Yay. – Találd ki mi történt?

– Mi?

– Elmegyek egy hajóútra. Meggyőztem Shurót, hogy tágítani kell a horizontját. Emlékszel Shuróra, a kilövésről?

– Ja, igen. Emlékszem. Mikor indulsz?

– Már elindultam. Most futottunk ki a tronze-i dokkból; a Csavard Lazára klipperrel. Ez volt az utolsó alkalom, hogy élőben tudtalak hívni. A jövőben marad a levél.

– Á! – Most már azt kívánta, bár ne fogadta volna ezt a hívást sem. – Mennyi időre mentek?

– Egy vagy két hónapra – Yay vidám, mosolygós arcán ráncok jelentek meg. – Majd meglátjuk. Lehet, hogy Shuro hamarabb megun engem. A gyerek inkább a fiúkat szereti, de próbálom meggyőzni az ellenkezőjéről. Sajnálom, hogy nem tudtam elköszönni, mielőtt elindultam, de úgysem hosszú időre megyek; majd k...

A terminál képernyője elsötétedett. Visszatekeredett a tokjába, míg leesett a földre, és ott feküdt, csendben, halottan, a fatüskés kis tisztáson. Gurgeh bámulta a terminált. Előrehajolt, hogy felvegye. Egy pár tüske és fűszál akadt a képernyőbe, ahogy tekeredett vissza a tartójába. Kihúzta őket. A gép élettelen volt, a kis jelzőfény az alján nem világított.

– Nos, Jernau Gurgeh – szólalt meg Mawhrin-Skel, miközben közelebb repült a tisztás széléről.

A férfi két kézzel markolta a terminált. Felállt, nézte a drónt, ahogy a napfényben ragyogva közelebb sompolygott a levegőben. Nyugtatta magát, terminálját a kabátja zsebébe rakta, leült a padra és keresztbe tette a lábát. – Na mit akarsz, Mawhrin-Skel?

– Egy döntést – a gép az arca magasságába ereszkedett. Az aurája hivatalos kék színű volt. – Szólsz az érdekemben?

– Mi van, ha igen, de nem történik semmi?

– Akkor jobban kell próbálkoznod. Hallgatni fognak rád, ha elég meggyőző vagy.

– De ha tévedsz, akkor nem.

– Akkor el kell gondolkodnom azon, hogy leadjam-e a kis szórakoztató műsorodat, vagy nem. Biztos, nagy buli lenne... de lehet, hogy elteszem későbbre, hátha használhatlak még valami másra is. Sosem lehet tudni.

– Valóban nem.

– Láttam, volt egy látogatód valamelyik nap.

– Gondoltam, hogy észrevetted.

– Kontakt drónnak tűnt.

– Az volt.

– Szeretnék úgy tenni, mintha tudnám, hogy mit mondott neked, de ahogy bementetek a házba, nem hallgatózhattam tovább. Valami utazásfélét emlegettél, ha jól hallottam.

– Egyfajta hajókirándulás.

– Ennyi?

– Nem.

– Hm. Arra tippeltem, hogy esetleg megkérnek, lépj be a Kontaktba, legyél Referens, az egyik tervezőjük, valami ilyesmi. Vagy nem?

Gurgeh megrázta a fejét. A drón ide-oda dülöngélt a levegőben. Gurgeh nem volt biztos benne, hogy értette ezt a mozdulatot.

– És megemlítettél már nekik?

– Nem.

– Szerintem azért kellene, nem?

– Nem tudom, hogy megteszem-e, amit kérnek, vagy nem. Még nem döntöttem el.

– Miért nem? Mit kérnek tőled? Összehasonlítható azzal a szégyennel...

– Azt teszem, amit én akarok – itt szünetet tartott, és felállt. – Hiszen jogom van hozzá, kicsi drón, vagy nem? Még ha meg is tudom győzni a Kontaktot, hogy visszavegyenek, neked és a barátodnak, annak a Hadihajó Diplomatának akkor is meglenne a felvétel. Mi tartana vissza, hogy újra végigcsináld ezt az egészet?

– Á, tehát tudod a nevét! Sejtettem, hogy valamiben mesterkedtek a Chiark Központtal. Hát, Gurgeh, csak tedd fel magadnak a kérdést: mi a fenét akarhatnék még tőled? Ez minden, amit akarok. Hogy azt csináljam, amit csinálnom kell. Ha visszanyerem az eredeti állapotomat, mindenem meglesz, amire vágytam. Akkor már nem lesz semmi, ami felett te tudnál rendelkezni. Harcolni akarok, Gurgeh, erre terveztek. Hogy az adottságaimat, a ravaszságomat, és erőszakot alkalmazva csatákat nyerjek a mi drága, szeretett Kultúránknak. Én nem akarok másokat irányítani vagy stratégiai döntéseket hozni. Engem nem érdekel az ilyen hatalom. Én egyetlen életet akarok irányítani, és az a sajátom.

– Szép szavak – szólalt meg Gurgeh.

Kivette az élettelen terminált a zsebéből, és megfordította a kezében. Mawhrin-Skel kirántotta a terminált a kezéből egy pár méteres távolságból, a burkolata alatt tartotta, és szépen kettéhajtotta. Aztán megint meghajlította, a negyedére. A toll alakú gép kattant egyet és eltört. Mawhrin-Skel kis, egyenetlen labdát gyúrt a maradékból.

– Kezdek türelmetlen lenni, Jernau Gurgeh. Az idő annál lassabban telik, minél gyorsabban gondolkodsz, és én igen gyorsan gondolkodom. Mondjuk, kapsz még négy napot, jó? Százhuszonnyolc órád van még, aztán szólok Hadihajónak, hogy tegyen még híresebbé, mint amilyen már vagy. – Visszapasszolta a törött terminált a férfinek. Gurgeh elkapta.

A drón elrepült, a kis tisztás széle felé.

– Várom a hívásodat – mondta. – Azért jobb lesz, ha szerzel egy új terminált. És nagyon vigyázz magadra az úton Ikroh felé. Veszélyes egyedül kint lenni az erdőben, ha nem tudsz segítséget hívni.

* *

– Öt év? – kérdezte Chamlis elgondolkodva. – Nem semmi játék, az biztos, de nem fog az mindentől elvágni téged? Rendesen átgondoltad, Gurgeh? Ne engedd, hogy rávegyenek valamire, amit később megbánhatsz!

Ikroh legalsó szobájában voltak. Ide vitte le Gurgeh Chamlist, hogy elmondja, mi a helyzet Azaddal. Először megeskette az öreg drónt, hogy titokban tartja. A Központ ott lévő megfigyelés-elhárító drónját a pincelejáróhoz állították, ott őrködött, és Chamlis is mindent megtett, hogy biztosítsa, senki és semmi nem hallgatózik. Emellett még egy elég hatásos csend-mezőt is vont maguk köré. Miközben beszéltek, csövek és vezetékek sziszegtek és zakatoltak körülöttük a sötétben; a meztelen falak sziklatömbjei izzadtak, sötéten csillámlottak.

Gurgeh megrázta a fejét. Nem volt hova leülni a pincében, pedig a plafon alacsonyan volt, így Gurgeh nem tudott kiegyenesedni. Lehajtotta a fejét, úgy állt Chamlis előtt. – Azt hiszem, végigcsinálom – mondta, de nem nézett a drónra. – Akármikor visszajöhetek, ha túl nehéz, vagy ha meggondolom magam.

– Túl nehéz? – visszhangozta Chamlis meglepetten. – Ez nem rád vall. Belátom, hogy ez egy kemény játék, de...

– A lényeg, hogy visszajöhetek.

Chamlis hallgatott egy percig. – Igen, persze hogy visszajöhetsz.

Gurgeh még mindig nem volt benne biztos, hogy helyesen cselekszik. Próbálta már rendesen végiggondolni, hideg fejjel, logikusan kielemezve a helyzetet, mint ahogy normális esetben szokta, ha egy játékban ilyen szorongatott helyzetbe kerül, de egyszerűen nem volt képes rá. Olyan volt, mintha az agya csak távoli, absztrakt problémákat tudna higgadtan szemlélni, de képtelen volt bármire is koncentrálni, ha valami ilyen tekervényesen összefonódott a saját érzelmi állapotával.

El akart menekülni Mawhrin-Skel elől, de – be kellett vallania magának – az Azad vonzotta. Nem csak a játék. Az még mindig enyhén szólva valótlannak tűnt, túl bonyolultnak ahhoz, hogy komolyan vegye. Maga a birodalom érdekelte.

Emellett persze maradni is akart. Szerette a saját életét, egészen a tronze-i estéig bezárólag. Soha nem volt tökéletesen elégedett, de végül is ki volt az? Visszatekintve, az élete idillinek tűnt. Lehet, hogy elvesztett egyszer-egyszer egy játszmát, és úgy érezte, hogy egy másik játékost dicsérnek helyette jogtalanul, és lehet, hogy vonzódott Yay-hez, és megsértődött, hogy a lány másokat kedvel, de ezek igazából csak apró sérelmek voltak ahhoz képest, amit Mawhrin-Skel csinált vele, és amit az az ötéves száműzetés jelentett, amivel most szembesült.

– Nem – szólalt meg, miközben a padlót nézve bólogatott –, azt hiszem, elmegyek.

– Rendben... de ez valahogy nem jellemző rád, Gurgeh. Mindig olyan... kiegyensúlyozott voltál. Tudtad, mit csinálsz.

– Úgy beszélsz rólam, mint valami gépről – jegyezte meg Gurgeh fáradtan.

– Nem, de... kiszámíthatóbb voltál, mint most. Jobban értettelek.

A férfi megrázkódott, az egyenetlen sziklapadlót bámulta.

– Chamlis – szólalt meg –, én csak egy ember vagyok.

– Ez, drága barátom, még sosem volt kifogás.

***

A földalatti kocsiban ült. Az egyetemen járt, meglátogatta Boruelal professzort. Vitt magával egy leragasztott, kézzel írott levelet, hogy vigyázzon rá a nő, és csak akkor nyissák ki, ha meghal. Elmagyarázta a helyzetet, bocsánatot kért Olz Haptól, megpróbálta megértetni vele, hogyan érezte magát akkor, mi vitte rá, hogy ilyen rettenetes dolgot kövessen el, ilyen baromságot... De végül nem adta oda a levelet. Elborzadt attól a gondolattól, hogy Boruelal esetleg kinyitja, és elolvassa, amíg ő még él.

A földalatti autó végigrobogott a Plató alapján, Ikroh irányába. Az új termináljával felhívta Worthil drónt. Miután találkoztak, Worthil elment az egyik rendszer gáz-óriás bolygóit felkutatni, de amikor a férfi hívása befutott, odavitette magát a Chiark Központtal az alap alsó részére. A száguldó autó zárján keresztül jött be.

– Jernau Gurgeh – köszöntötte. A kondenzáció megfagyott a burkolatán, ahogy belibbent a meleg autóba, mint valami jeges fuvallat. – Ezek szerint eldöntötte.

– Igen, elmegyek.

– Nagyon jó! – mondta a drón. Letett az autó egyik párnázott ülésére egy kis tartályt, ami körülbelül fele akkora volt, mint ő. – Gáz-óriás flóra – magyarázta.

– Remélem, nem rövidítettem meg túlságosan az expedícióját.

– Egyáltalán nem. Hadd gratuláljak; úgy gondolom, bölcs, sőt bátor döntést hozott. Átfutott az agyamon, hogy esetleg a Kontakt azért ajánlotta fel magának ezt a lehetőséget, mert így jobban értékeli majd a mostani életét. Ha valóban ez volt a nagy Elmék hátsó szándéka, örülök, hogy meghiúsítja a tervüket. Ügyesen csinálja.

– Köszönöm – próbált meg mosolyogni Gurgeh.

– A hajóját rögtön elő is készítjük. Egy napon belül indulhat is.

– Miféle hajó ez?

– Egyik régebbi „Gyilkos” osztályból való ÁTE, ami még az idirani háborúból maradt ránk. Az elmúlt hétszáz évben mélyraktározáson volt, úgy hat évtizedre innen. Korlátozó Tényezőnek hívják. Jelenleg még mindig harcképes állapotban van, de ki fogják venni belőle a fegyverzetet, és beépítenek helyette egy pár játékterepet és egy irányító egységet. Ha jól tudom, az Elme nem valami különleges. Ezek a háborús alakulatok nem engedhetnek meg maguknak villogó tehetségeket vagy briliáns művészeket, de azt hiszem, nagyon megbízható szerkezet lesz az ellenfele az utazás alatt. Ha szeretne, vihet magával bárkit, de egy drónt attól függetlenül mi is küldünk magával. Eä fővárosában, Groasnachekben egy követ fogja várni, ő lesz a vezetője. Tervezte, hogy magával visz valakit?

– Nem – mondta Gurgeh. Tulajdonképpen gondolkodott rajta, hogy megkérdezi Chamlist, de tudta, hogy az öreg drónnak már így is elég volt a kalandból – és az unalomból – egész életére. Nem akarta olyan helyzetbe hozni a gépet, hogy nemet kelljen mondania. Ha pedig magától is akart volna eljönni, Gurgeh tudta, hogy nem fél megkérdezni.

– Talán jobb is. És személyes holmik? Nem lenne célszerű, ha mondjuk egy egységnél nagyobb dolgot, vagy egy embernél nagyobb méretű élő valamit hozna magával.

Gurgeh a fejét rázta.

– Semmi nagyméretűt nem hozok. Csak pár ruhát... talán egy-két dísztárgyat... semmi többet. Milyen fajta drónt szeretnének küldeni?

– Alapjában véve egy diplomata-és-tolmács, illetve általános utazó drónt. Valószínűleg valami öreg róka lesz, aki azért ért valamit a Birodalomhoz. Átfogó ismerettel kell rendelkeznie a Birodalom összes társadalmi szokásáról, illetve megszólításokról, satöbbi. Nem is gondolná, milyen könnyű baklövéseket elkövetni egy ilyen társadalomban. A drón mindenre megtanítja, már ami az etikettet illeti. Lesz könyvtára is természetesen, és valószínűleg, ha limitáltan is, de támadásra is képes lesz.

– Nem akarok fegyveres drónt magam mellé, Worthil – jegyezte meg Gurgeh.

– Akkor is tanácsos, a saját védelme érdekében. A birodalmi hatóságok védelme alatt lesz, természetesen, de ők sem tévedhetetlenek. Már többször hallottunk fizikai támadásról a játék során, és lehetnek olyan csoportok a társadalomban, amelyek esetleg szeretnének kárt tenni önben. Emellett megjegyezném, hogy a Korlátozó Tényező nem tud a közelben maradni, miután lerakta magát az Eän. A Birodalom hadserege ragaszkodott hozzá, hogy hadihajó nem tartózkodhat az anyabolygójukon. Egyedül azért engedik meg, hogy egyáltalán az Eä közelébe menjen, mert kiiktatjuk a fegyverzetét. Ahogy elment a hajó, a drón lesz az egyetlen, ami igazán megbízható védelmet tud nyújtani magának.

– De nem leszek attól még sérthetetlen, ugye?

– Nem.

– Akkor is vállalom a kockázatot a Birodalommal szemben. Adjanak mellém egy finomabb drónt; de egyértelműen fegyverzet nélkül... célorientáltság nélkül.

– Felhívnám a figyelmét, hogy...

– Drón – vágott közbe Gurgeh –, ahhoz, hogy beszálljak a játékba, amennyire csak lehet olyannak kell lennem, mint a helyiek. Ugyanolyan gyengeségekkel és aggodalmakkal kell szembesülnöm. Nem akarom, hogy ez a szerkezet testőrködjön mellettem. Nincs semmi értelme ennek az utazásnak, ha azt érzem, hogy nem kell olyan komolyan vennem a játékot, mint akárki másnak.

A drón nem szólt semmit egy ideig.

– Hát, ha ezt akarja – mondta végül, de nem volt boldog.

– Ezt.

– Akkor rendben. Ha ragaszkodik hozzá – sóhajtott a drón. – Akkor azt hiszem, ezzel megvolnánk. A hajó minden pill...

– Van egy feltételem – vágott közbe Gurgeh.

– Egy... feltétele? – kérdezte a drón. Az aurája egy pillanatra láthatóvá vált; kék, barna és szürke színek fénylő keveréke.

– Van itt egy drón, akit Mawhrin-Skelnek hívnak.

– Igen – válaszolta Worthil óvatosan –, értesítettek róla, hogy az a gép jelenleg itt él. Mi van vele?

– Kirakták a Rendkívüli Körülményekből, kidobták. Össze... barátkoztunk, amikor idejött. Megígértem neki, hogy ha valaha bármiféle befolyásom lesz a Kontaktnál, megteszek érte mindent, amit tudok. Attól tartok, csak azzal a feltétellel játszom az Azadon, ha a drónt visszaveszik az RK-hoz.

Worthil egy kis ideig nem szólt semmit. – Hát ez egy kissé felelőtlen ígéret volt, Mr. Gurgeh.

– Meg kell mondjam, sohasem gondoltam, hogy olyan helyzetbe kerülök, ahol be is tudom váltani. De most itt vagyok, és így ehhez ragaszkodnom kell.

– Azért ugye nem akarja magával vinni ezt a gépet? – Worthil hangja meglepett volt.

– Nem! Csak azt ígértem neki, hogy megpróbálok közbenjárni az érdekében, hogy vegyék vissza a szolgálatba.

– Ühüm. Hát, én nem vagyok abban a helyzetben, hogy egy ilyen megállapodást kössek magával, Jernau Gurgeh. Azt a gépet általánosították, mert veszélyes volt, és nem akarta magát alávetni a rekonstrukciós terápiának. Én nem dönthetek az ő ügyében. Ez az illetékes felvételi bizottság dolga.

– Attól függetlenül ragaszkodom hozzá.

Worthil sóhajtott egyet, felvette a gömb alakú tartályt, amit az ülésre helyezett, és úgy tűnt, a csupasz felszínt tanulmányozza. – Megteszem, amit tudok – mondta, egy kis idegességgel a hangjában –, de nem ígérhetek semmit. A felvételi- és fellebbviteli bizottságok nem szeretik, ha befolyást gyakorolnak rájuk; olyankor hajlamosak rettenetesen szigorúan fellépni.

– Valahogy be kell tartanom a Mawhrin-Skelnek tett ígéretemet – mondta halkan Gurgeh. – Nem mehetek el innen úgy, hogy azt mondhassa, meg sem próbáltam segíteni neki.

Úgy tűnt, a Kontaktos drón nem hallotta. Aztán megszólalt:

– Hm. Hát, meglátjuk, mit tehetünk.

A földalatti autó átrepült a világ alapján, csendesen és gyorsan.

* *

– Gurgehre, a nagy játékmesterre, a nagyszerű emberre! – Hafflis a terasz egyik végében, a korlátnál állt, mögötte zúgott a kilométeres vízesés. Egy üveg volt az egyik kezében, egy gőzölgő drogos-csésze a másikban. A kőasztal körül emberek tömege ült, akik mind azért jöttek, hogy elbúcsúztassák Gurgehet. Kihirdették, hogy másnap reggel elutazik a Felhőkre, a Kis Csibész nevű RH-val, hogy képviselje a Kultúrát a Pardethillisi Játékokban. Ezt a nagy eseményt körülbelül huszonkét évenként rendezi meg a Pardethillisi Érdemrend a Kisebbik Felhőben.

Gurgehet valóban meghívták erre a mérkőzésre, sőt, az előtte lévőkre is, mint ahogy sok ezer más, különböző horderejű és bonyolultságú versenyre és összejövetelre minden évben, legyen az a Kultúrán belül vagy kívül. Visszautasította a meghívást, ahogy mindig is szokta, de most úgy adta elő, hogy meggondolta magát, és elmegy, mert a Kultúra nevében akart játszani. A következő játék csak három és fél év múlva kezdődött, így egy kissé nehéz volt megmagyarázni, hogy miért kell ilyen hirtelen elutaznia. A Kontakt azonban elvégzett egy kis kreatív időrendszámítást, és előállt néhány szemtelen hazugsággal, és így meggyőzte a kedves érdeklődőket, hogy csak és kizárólag a Kis Csibész viheti Gurgehet oda, még időben ahhoz, hogy túlessen a hosszadalmas regisztrációs és kvalifikációs folyamaton.

– Egészségünkre! – Hafflis hátrahajtotta a fejét, az üveget pedig a szájához emelte. Az asztal körül állók mind csatlakoztak hozzá, tucatnyi különböző csészéből, pohárból, serlegből és fémkupából ittak. Hafflis egyre hátrébb billent a sarkán, ahogy kiitta az üveget, néhányan figyelmeztetően bekiabáltak valamit, mások ételdarabkákat dobáltak rá, de a férfinak csak arra maradt ideje, hogy letegye az üveget, és megnyalja bortól nedves ajkait, amikor elveszítette az egyensúlyát, és eltűnt a korlát mögött.

– Hoppá! – szólalt meg elfojtott hangon. Két kisebbik gyermeke ott ült, és három-csészét játszott egy teljesen összezavarodott stigliai számolgával. Ők mentek oda a korláthoz és húzták vissza részeg apjukat a biztonsági mezőből. Hafflis dülöngélt még egy ideig a teraszon, aztán lerogyott a székébe.

Gurgeh Boruelal professzor és egy régi fellángolása – Vossle Chu – között ült. Ő az a nő, akinek a hobbijai között szerepelt a kovácsolás is. Rombree-ből jött át – ami Chiark távolabbi részén, Gevant környékén feküdt –, hogy elbúcsúztassa Gurgehet. A volt szeretői közül legalább tízen ott voltak az asztal körül nyomorgó tömegben. Azon tűnődött, vajon mi a jelentősége annak, hogy az elmúlt pár év során a tízből hatan úgy döntöttek: nemet változtatnak, és életük hátralevő részében férfiként élnek.

Gurgeh, mint mindenki más, kezdett becsípni, ami szokásos volt ilyen összejöveteleken. Hafflis megígérte Gurgehnek, hogy nem teszik vele azt, amit egy közös barátjukkal tettek egy pár évvel azelőtt. A fiatalembert felvették a Kontakthoz, és Gurgeh rendezett neki egy partit. Az este végén meztelenre vetkőztették és áthajították a korláton... de a biztonsági mező le volt kapcsolva, így a Kontaktos újonc kilencszáz métert zuhant – abból hatszázat már üres belekkel –, mielőtt a Hafflis által odarendelt házi drónok nyugodt tempóban kiemelkedtek az erdőből, hogy elkapják és visszavigyék.

A (Fegyvertelenített) Általános Támadási Egység, a Korlátozó Tényező aznap délután érkezett meg Ikroh-ba. Gurgeh lement az átszállóterembe, hogy szemügyre vegye. Az űrhajó egyharmad kilométer hosszú volt, fényes és egyszerű. Hegyes orrához három hosszúkás tüzelőállás vezetett, amelyek úgy néztek ki, mint hatalmas pilótafülkék. Volt még másik öt széles állás a hajó dereka körül, a hátulja pedig tompa volt és egyenes. A hajó köszönt neki, elmondta, hogy azért jött, hogy elvigye Gurgehet a Kis Csibész RH-ra, és megkérdezte, van-e bármiféle különleges étkezési igénye.

Boruelal hátba veregette a férfit.

– Hiányozni fog, Gurgeh.

– Úgyszintén – válaszolta Gurgeh. Dülöngélt, és igencsak elérzékenyült. Azon merengett, mikor lesz rá megint alkalma, hogy papírlampionokat dobáljon a korláton át, és nézze, ahogy repülnek az esőerdő felé. Bekapcsolták a világítást a vízesés mögött, egészen le a sziklákig. Egy kormányozható hajó, amin csak úgy nyüzsögtek a játékrajongók, megállt a síkság felett, nagyjából Tronze magasságában, és úgy tűnt, tűzijáték kezdődik. Gurgehet egészen meghatotta, hogy ilyen szinten fejezik ki felé tiszteletüket és szeretetüket.

– Gurgeh – szólította meg Chamlis. Megfordult, pohárral a kezében, és ránézett az öreg gépre. A drón egy kis csomagot adott a kezébe. – Ajándék – mondta. Gurgeh a tenyerébe bámult. Egy papírdarab volt benne, szalaggal átkötve. – Régi szokás – magyarázta a drón –, csak akkor nyisd ki, amikor már úton vagy.

– Köszönöm. – Gurgeh lassan bólogatott. A kabátja zsebébe csúsztatta az ajándékot, aztán valami olyasmit tett, amit ritkán csinált meg drónokkal: megölelte az öreg gépet, szabályosan átkarolta az auráját. – Nagyon, nagyon köszönöm.

Egyre sötétebb lett. Egy kis szitáló eső szinte teljesen kioltotta a szenet az asztal közepén, de Hafflis szeszt hozatott a házi drónjaival. A gépek rettenetesen élvezték, hogy amikor ráspriccelték a folyadékot a szénre, kék lángok csaptak fel, és leégették a papír lampionok felét, megperzselték az éjvirág indáit, a körben állók ruháit, és megpörkölték a stigliai számolga bőrét is. Villám cikázott a tó felett elterülő hegyekben, a zuhatagok ragyogtak. A kormányozható hajóról kilőtt tűzijátékot tapsvihar követte, amire még több tűzijáték és felhő lézerfények válaszoltak Tronze minden pontjáról. Gurgehet meztelenül behajították a tóba, ő vadul köpködött, de Hafflis gyerekei kihúzták.

Boruelal ágyában ébredt, az egyetemen, egy kicsivel pirkadat után. Korán elosont.

***

Körbenézett a szobában. A kora reggeli napfényben fürdött az ikrohi táj, a nap áthatolt a hallon, beözönlött a fjord felőli ablakokon, át a szobákon, majd kilopózott az átellenben lévő, gyepre néző ablakokon. Madarak töltötték meg a hűvös, mozdulatlan levegőt a csicsergésükkel.

Már nem tudott mit bepakolni, nem tudott mit magával vinni. Előző este leküldött a házi drónjaival egy adag ruhát, de most azon tűnődött, minek is vesződött vele. Valószínűleg nem kell sokszor átöltöznie a hadihajón, és amikor az RH-ra érnek, megrendelhet bármit, amit akar. Bepakolt egy pár személyes dísztárgyat, és átmásoltatta a portállal az álló-és mozgóképeit a Korlátozó Tényező memóriájába. A legutolsó dolga az volt, hogy elégette a levelet, amit Boruelalnál akart hagyni, és addig piszkálta a kandallóban a hamut, amíg teljesen porrá nem vált.

– Elkészült? – kérdezte Worthil.

– Igen – válaszolta. A feje kitisztult, már nem fájt, de fáradt volt, és érezte, hogy jól fog aludni aznap este. – Ideért már?

– Útban van.

Mawhrin-Skelre vártak. Tudatták vele, hogy az ügyét újratárgyalják. Gurgeh kérésére valószínűnek tűnt, hogy kap valamilyen szerepet a Rendkívüli Körülményeknél. Tudomásul vette, de még nem jelent meg. Akkorra beszélték meg a találkozót, amikor Gurgeh utazik.

Gurgeh leült és várt.

Pár perccel azelőtt, amikor indulnia kellett, az aprócska drón megjelent, a kéményen keresztül repült be, és a tűzrostély felett lebegett.

– Mawhrin-Skel – szólította meg Worthil. – Épp időben.

– Ha jól tudom, visszahívnak a szolgálatba – válaszolta a kisebb drón.

– Valóban így van – mondta szívélyesen Worthil.

– Jól van. Biztos vagyok benne, hogy barátom, a Hadihajó Diplomata KTE érdeklődve figyeli majd a karrieremet.

– Természetesen – mondta Worthil. – Remélem, úgy lesz.

Mawhrin-Skel aurája narancsos-vörösben izzott. Odalibegett Gurgehhez, szürke teste harsányan fénylett, szinte már túlragyogta a napfényt. – Köszönöm – mondta. – Jó utat és sok szerencsét.

Gurgeh a kanapén ült, és nézte a picike gépet. Sok minden eszébe jutott, amit mondhatott volna, de semmit sem szólt. Ehelyett felállt, megigazította a kabátját, Worthilre nézett, és azt mondta: – Azt hiszem, most már készen állok. Mehetünk.

Mawhrin-Skel nézte, ahogy kimegy a szobából, de meg sem próbált utána menni.

Gurgeh felszállt a Korlátozó Tényezőre.

Worthil megmutatta neki a három óriási játékterepet, amelyek a hajó érzékelőjének három kiemelkedő részében voltak, a gép dereka körül. A drón odavezette az egység hangárjához, ami a negyedik lőállásban volt, és az úszómedencéhez, amit a hajógyár az ötödikbe telepített, mert nem jutott eszükbe más ilyen rövid idő alatt, a lőállást pedig nem akarták csak úgy üresen hagyni. A három érzékelőt az orrban hagyták, de már kiiktatták, hogy teljesen ki lehessen szedni, ha a Korlátozó Tényező eléri a Kis Csibészt. Worthil végigvezette a lakrészeken, amik teljesen elfogadhatónak tűntek.

Meglepően gyorsan eljött az indulás ideje, és Gurgeh elbúcsúzott a Kontaktos dróntól. A szállásrészben ült, nézte, ahogy a kis drón elrepül a folyosón keresztül a hadihajó bejáratáig, aztán szólt az előtte levő monitornak, hogy kapcsolja be a kinti képet. Az átmeneti folyosót, ami összekötötte a hajót Ikroh átszálló termével, visszahúzták, és a hajó beépített átjárója visszaállt a helyére.

Aztán mindenféle figyelmeztetés, vagy hang nélkül, a Plató alapjának képe eltűnt, összezsugorodott. Ahogy a hajó távolodott, a Plató egybeolvadt az Orbital túlsó oldalán lévő másik hárommal, és így beleveszett egy vastag vonalba, majd a vonal ponttá töpörödött. A Chiark rendszer csillaga fényesen megcsillant mögötte, mielőtt a kicsi pont teljesen eltűnt volna, és Gurgeh észrevette, hogy útban van az Azad Birodalom felé.

II. BIRODALOM

Velem vagytok még?

Egy kis megjegyzés a szöveggel kapcsolatban (csak egy kis türelmeteket kérem még).

Azok, akik szerencsétlenségükre nem marainül olvassák, vagy hallgatják ezt a történetet, azok lehet, hogy olyan nyelvet használnak, ahol nincs meg a kellő számú és típusú személyes névmás, így talán az lesz a legjobb, ha elmondok egy-két dolgot a fordításnak erről a részéről.

Amint azt minden kisiskolás tudja, a marain, a Kultúra alapvetően gyönyörű nyelve (a Kultúrában legalábbis így tartják), csak egyetlen személyes névmást használ. Ez érvényes nőkre, férfiakra, köztes neműekre, semlegesekre, gyerekekre, drónokra, Elmékre, egyéb érző gépekre, és minden életformára, amely képes felmutatni bármiféle, akár távolról is idegrendszerre hasonlító valamit, illetve a nyelvnek egyfajta kezdetleges verzióját (vagy egy jó kifogást, hogy miért nem rendelkezik egyikkel sem). Természetesen van rá mód, hogy megkülönböztessük az egyik nemet a másiktól, de ezek nem használatosak a mindennapi nyelvben. Ebben a tipikus nyelv-mint-morális-fegyver-és-erre-nagyon-büszke hozzáállásban az a lényeg, hogy az agy a lényeg. Szinte teljesen felesleges az ivarmirigyek alapján különbséget tenni.

Így tehát az elkövetkezendőkben Gurgeh teljesen egyszerűen úgy gondol az azadiakra, mint gondolna bármelyikre (ld. lista fent)... De mi lesz veletek, ti boldogtalan, feltehetően állatias, valószínűleg rövid életű és kétségtelenül hátrányos helyzetű nem-kultúrabeli állampolgárok, akik – az azadiak szerint bőségesen – meg vagytok áldva a nemek megkülönböztetésének képességével?!

Hogy is tudnánk az azadi nemek triumvirátusára hivatkozni anélkül, hogy komikus alakú, idegen hangzású kifejezésekhez és kínosan nehézkes, kimondhatatlan szavakhoz folyamodnánk?

... De nyugalom. Úgy döntöttem, hogy a szokásos és egyértelmű nő és férfi vonatkozásokat használom, és a semlegeseket – vagy csúcs fajt – úgy nevezem majd meg, hogy társadalmi helyzetük a ti, nemek közti erőviszonyokra épülő rendszeretekben is egyértelmű legyen. Más szóval, a pontos fordítás annak függvénye, hogy a ti civilizációtok (hadd fogalmazzak ilyen általánosan) férfi vagy női dominancián alapul.

(Azok, akik joggal állítják, hogy egyiken sem, természetesen megtalálják az ideillő kifejezéseket rá.)

Na mindegy, erről ennyit.

Lássuk, hol tartunk: végre útjára indítottuk az öreg Gurgehet, otthagyta a Chiark Orbital-beli Gevant Platót, és élénk tempóban suhan egy fegyvertelenített katonai hajón, hogy randevúzzon a Felhőbeli Rendszerközi Hajóval, a Kis Csibésszel.

Érdemes elgondolkodni a következőkön:

Vajon tisztában van-e vele Gurgeh, hogy mit is tett valójában, és hogy mi történhet vele? Vajon felmerült-e benne egy pillanatra is, hogy esetleg egy hatalmas átverés áldozata? És vajon tudja-e pontosan, hogy mibe hagyta magát belerángatni?

Persze, hogy nem!

Ettől olyan izgalmas az egész!

Gurgeh már sokszor volt hajóúton életében – a leghosszabb a harminc évvel azelőtti volt –, és több ezer fényévnyire is utazott már a Chiarktól. Mégis, csak pár órát töltött el a Korlátozó Tényező fedélzetén, és nem várt hirtelenséggel érezte meg a fényévekben mérhető távolságot az egyre gyorsuló hajó és otthona közt. Sokáig nézte a képernyőt, amin a Chiark csillaga sárgásfehéren fénylett, és lassanként összezsugorodott, de ennek ellenére még annál is sokkal távolabbinak látta, mint amennyire a képernyő mutatta.

Sosem érezte még ilyen művinek ezeket a képeket, de ahogy ott ült az ósdi társalgóban, nem tehetett róla, önkéntelenül is úgy érezte magát, mint egy színész, vagy mint a hajó áramkörének egyik összetevője: mintha része lenne az előtte lógó Valódi űrképnek.

Talán a csend tette. Valamilyen oknál fogva zajra számított. A Korlátozó Tényező egyre gyorsabban száguldott át az általa ultraűrnek nevezett valamin, a gép sebessége már a maximum felé közeledett, ami, mikor számokban mérve feltűnt a kijelzőn, lezsibbasztotta Gurgeh agyát. Azt sem tudta, mi az az ultraűr. Ugyanaz talán, mint a hiperűr? Arról már legalább hallott, ha nem is tudott valami sokat róla... Hagyjuk. Hihetetlen sebessége ellenére a hajó szinte teljesen csendben suhant. Gurgehnek az az ijesztő, hátborzongató érzése támadt, mintha ez az ősrégi, fenolftalein szagú hadihajó valahogy nem ébredt volna még fel teljesen, és a sima hajótestben lapuló álomszerű események még mindig lassabban haladnának.

Úgy tűnt, a hajó nem akar beszélgetésbe elegyedni vele, ami normális esetben nem zavarta volna Gurgehet, de most nagyon. Kiment a kabinjából, és sétált egyet a szűk, száz méter hosszú folyosón, ami az űrhajó középső fedélzetéhez vezetett. A kihalt folyosón – ami alig egy méter széles, és olyan alacsony volt, hogy nyújtózkodás nélkül elérte a plafont – úgy tűnt neki, mintha körülötte mindenfelől elhaló zúgást hallana. Az átjáró végén befordult egy másikra, ami láthatólag úgy harminc fokban lejtett, de azonnal szintbe jött, ahogy Gurgeh rálépett (egy pillanatra meg is szédült). A folyosó egy régi lőállásba futott bele, ahol ez egyik nagy játékterep volt felállítva.

A terep ott terült el a lábai előtt, mint geometriai formák és változó színek forgataga: ötszáz négyzetméteres táj, amelynek alapterületét még tovább növelte a sok kis piramis alakú, háromdimenziós kiszögellés. Odalépett az óriási terep széléhez, és azon tanakodott magában, hogy vajon nem vállalt-e túl sokat?

Körbenézett a régi lőállásban. A játékterep kicsit nagyobb volt, mint a terület fele, amit fémpadlóval vontak be a hajógyárban. A terem fele Gurgeh lába alatt terült el. A lőállás keresztmetszete kör alakú volt, és a terep, illetve a padló pontosan félbevágta a teret, nagyjából egy magasságban a hajótesttel. A lőállás felett íves kupola húzódott, kékesszürke színű, legalább tizenkét méter magas.

Gurgeh egy csapóajtón át lement a fémpadló alatt fekvő, homályosan megvilágított részbe. A visszhangos tér még üresebbnek tűnt, mint a fenti. A mélyedés falán lévő pár csapóajtót és kis lukakat leszámítva sikerült nyomtalanul eltüntetni a nehézfegyverzetet. Gurgehnek eszébe jutott Mawhrin-Skel, és arra gondolt, vajon a Korlátozó Tényező hogyan élte meg azt, hogy így kipakolták.

– Jernau Gurgeh! – Megfordult, amikor hallotta, hogy valaki a nevén szólítja, és látta, hogy egy kocka alakú csontvázdarabkákból álló valami lebeg felé.

– Igen?

– Elértük a Végső Aggregációs Pontot, és tartjuk a körülbelül nyolc egész öt kilofényes sebességet.

– Tényleg? – szólalt meg Gurgeh. Nézte a félméteres kockát, és azon gondolkodott, melyik részén lehet a szeme.

– Igen – válaszolta a drón. – Mostantól számítva körülbelül százkét nap múlva várható a Kis Csibész RH-val tervezett találkozás. Jelenleg is kapcsolatban vagyunk a Kis Csibésszel, és folyamatosan informál minket, hogy hogyan kell játszani az Azadot. A hajó utasított, hogy közöljem önnel: hamarosan készen áll a játékra. Mikor kívánja elkezdeni?

– Hát, nem most rögtön – válaszolta Gurgeh. Megnyomta a csapóajtó gombját, és a padlón keresztül felemelkedett a fényre. A drón a feje fölé repült. – Először szeretnék berendezkedni. Több elméleti munkára van szükségem, mielőtt elkezdek játszani.

– Rendben van – mondta a drón, és elindult visszafelé. Megállt. – A hajó szeretné figyelmébe ajánlani, hogy az alapműködésébe beletartozik a teljes belső felügyelet, ami által feleslegessé válik az ön terminálja. Elfogadható ez önnek, vagy szívesebben venné, ha a belső megfigyelő rendszer lekapcsolna, és ön a terminálját használhatná a hajóval való kommunikációra?

– Maradjon a terminál – vágta rá rögtön Gurgeh.

– A belső megfigyelő átállt, csak vészhelyzet esetén kapcsol be.

– Köszönöm.

– Szívesen – válaszolta a drón, és elrepült.

Gurgeh nézte, ahogy eltűnik a folyosón, majd megfordult, a terepet pásztázta, és még egyszer megrázta a fejét.

A következő harminc nap során Gurgeh egyetlen Azad bábut sem vett a kezébe. Egész idejét azzal töltötte, hogy a játék elméletének és történetének azon részeit tanulmányozta, amelyeket hasznosnak talált a játék menetére nézve, memorizálta a lépéseket, amiket egyes figurák tehettek, és megtanulta ezen lépések értékét is. Tanulmányozta az irányukat, a helyzeti és valóságos morális súlyukat, a változatos és egymásba futó idő/tér görbéiket, és hogy egyes lépésekhez mely képességeket kell összehangolni, attól függően, hogy a terep melyik részén játszik az ember. Bámulta a táblákat és a hálózatokat, valamint próbálta összerakni, hogy milyen értékek tartoznak a különböző mezőkhöz, számokhoz, szintekhez és a különböző kártyákhoz. Azon törte a fejét, vajon milyen helyet foglalnak el a kisebb táblák a játék egészében, és hogy az alapvető ábrázolások a felsőbb szinteken hogyan függenek össze az előző körök sokkal gépiesebb bábumozgásaival, tábláival és kockavetéseivel. Mindemellett megpróbálta egymáshoz kötni a játék stratégiáit, taktikáit, hogy lássa, hogyan működnek a játék során mind az egyszerű szinten (ahol egy ember játszik egy másikkal), mind az összetettebb verziókban, ahol még azok a szövetségek, intrikák, összehangolt akciók, egyezségek és árulások is bejönnek a képbe, amiket ez a játékforma lehetővé tett.

Gurgeh azon kapta magát, hogy szinte észre sem vette, milyen gyorsan telnek a napok. Csak két-három órát aludt éjszakánként, és az idő többi részét a képernyő előtt töltötte, vagy néha beállt az egyik játékterep közepére, ahol a hajó beszélt hozzá, hologramokat rajzolt a levegőbe, és mozgatta a bábukat. Gurgeh folyamatosan termelte a drogokat, a vére tele volt a kiválasztott anyaggal, az agyát szinte ellepték a génfixált kémiai anyagok, ahogy a keményen megdolgoztatott fő kiválasztó mirigye – ötször akkora, mint az őseié – pumpálta, illetve más mirigyeket utasított, hogy pumpálják a kódolt anyagokat a szervezetébe.

Chamlis küldött néhány üzenetet. Főleg pletykákat a Plató életéről. Mawhrin-Skel eltűnt; Hafflis azon gondolkodik, visszaalakul nővé, hogy szülhessen még egy gyereket; a Központ és a Plató tájrendészei kitűzték a Tepharne megnyitásának napját; ez az a legutóbbi, messze fekvő Plató, amit most építenek, és aminek időjárás-tervezése még folyt, amikor Gurgeh elment. Pár év múlva megnyílik az emberek előtt. Chamlis szerint Yay nem lesz elragadtatva, mert vele nem is beszéltek, mielőtt kihirdették az egészet. Chamlis minden jót kívánt Gurgehnek, és megkérdezte, hogy van.

Yay levele nem volt több, mint egy mozgóképes levelezőlap. A lány egy G-hálón terpeszkedett valami óriási képernyő előtt, amin egy kék és piros gáz-óriás bolygó volt látható, és azt mondta, hogy élvezi a hajóutat Shuróval és a fiú pár barátjával. Úgy tűnt, nem teljesen józan. Rázta a mutatóujját a kamerába, mondván, Gurgeh milyen csúnya, hogy olyan hamar és olyan hosszú időre elment, és meg sem várta, hogy ő hazaérjen... aztán mintha meglátott volna valakit a terminál látómezőjén kívül, és erre befejezte az egész üzenetet annyival, hogy majd később jelentkezik.

Gurgeh utasította a Korlátozó Tényezőt, hogy fogadja a hívásokat, de nem válaszolt azonnal. Az üzenetektől kicsit egyedül érezte magát, de minden alkalommal belevetette magát a játékba, és ilyenkor mintha kitöröltek volna minden mást az emlékezetéből.

Beszélt a hajóval is. Közvetlenebb volt, mint a közvetítő drónja. Ahogy Worthil mondta, a hajó rokonszenves volt, de semmi esetre sem géniusz, leszámítva az Azadot. Sőt, az is felmerült Gurgehben, hogy az öreg hajó többet tud kihozni a játékból, mint ő maga. A gép tökéletesen megtanulta, és úgy tűnt, élvezi, hogy taníthatja Gurgehet, mint ahogy azt is, hogy tobzódhat a játék összetett és csodálatraméltó rendszerében. A hajó bevallotta, hogy sohasem lőtt dühből, és hogy valószínűleg valami olyasmit talált az Azadban, ami nem volt meg a valódi harcban.

A Korlátozó Tényező a „Gyilkos” kategória 50017-es számú hajója volt az Általános Támadási Egységen belül, és mint ilyen, egyike volt az utolsóként épített gépeknek. Ezeket hétszázhatvan évvel korábban készítették, az idiráni háború vége felé, amikor az űr-konfliktus már a végéhez közeledett. Elméletileg az űrhajó aktív szolgálatra is be volt sorolva, de egyszer sem került komolyan veszélybe.

Harminc nap után Gurgeh játszani kezdett a bábukkal. Az Azad bábuk egy része biotech volt: genetikailag előállított sejtekből formálták meg őket, és alakot váltottak abban a pillanatban, amikor az ember kicsomagolta és a táblára tette őket. Részben növények, részben állatok voltak, és a színük, alakjuk, méretük jelölte az értéküket és képességeiket. A Korlátozó Tényező állítása szerint az ő általa megformált bábuk hajszálra olyanok, mint az eredetiek, de Gurgeh úgy érezte, hogy ez azért egy kicsit túl jóindulatú megközelítés.

Csak amikor a bábukat kezébe vette, méregette, hogy érezze és kiszagolja miből vannak, és mi lesz belőlük – gyengébb vagy erősebb, gyorsabb vagy lassabb, rövidebb vagy hosszabb életű figura –, akkor tudatosodott benne, hogy milyen nehéz is lesz ez a játék.

Egyszerűen nem fogta fel, hogyan működnek a biotechek. Pontosan olyanok voltak, mint a kifaragott, festett zöldségdarabkák, és élettelenül feküdtek a kezében. Megdörzsölte őket, amíg koszos nem lett a keze, szaglászta, bámulta őket, de ahogy a táblára kerültek, egészen kiszámíthatatlan dolgokat műveltek: átváltoztak ágyútöltetekké, amikor arra számított, hogy hadihajók lesznek; a saját területein lévő háttérépületekből megfigyelőállások lettek, amelyek alkalmasak voltak mind a magasabb rendű, mind a frontvonalbeli munkára.

Pár nap elteltével teljesen kétségbeesett, és komolyan azt fontolgatta, hogy követeli: vigyék vissza a Chiarkra, ahol mindent bevall a Kontaktnak, és csak abban reménykedne, hogy megkegyelmeznek neki. Vagy továbbra is engedik Mawhrin-Skelt dolgozni, vagy egyszerűen elhallgattatják. Minden jobb, mint folytatni ezt a kétségbeejtő, rettenetesen frusztráló rejtvényfejtést.

A Korlátozó Tényező azt javasolta, hogy felejtse el a biotecheket egy darabig, és koncentráljon a kiegészítő játékokra. Ha ezeket megnyeri, akkor azok valamennyire segítenének abban a döntésben, hogy milyen mértékben kell bevetni a biotecheket a következő szinteken. Gurgeh megfogadta a hajó tanácsát, és viszonylag jól is haladt, de még így is pesszimista és lehangolt volt. Néha azon kapta magát, hogy a Korlátozó Tényező már percek óta hozzá beszél, mialatt ő a játékot egy teljesen más szempontból gondolja végig, és így meg kellett kérnie a hajót, hogy ismételje el, amit mondott.

Teltek a napok, és időnként a hajó azt tanácsolta Gurgehnek, hogy vegyen elő egy-egy biotechet, és még azt is megmondta, melyik anyagot érdemes termelnie előtte. Azt is ajánlotta, hogy aludjon a fontosabb darabokkal, vegye a kezébe, vagy vegye a karjaiba őket, mint egy kisbabát. Mindig kicsit idétlenül érezte magát, amikor felébredt, és örült, hogy nincs ott senki reggel, aki láthatná, mit művel. (Persze aztán elgondolkodott azon, hogy vajon tényleg így van-e. Lehet, hogy túl érzékennyé vált attól, amit Mawhrin-Skel tett vele, és kételkedett abban, hogy valaha is biztos lehet benne: nem figyelik. Lehet, hogy a Korlátozó Tényező kémkedik utána, vagy a Kontaktosok tartják rajta a szemüket, kiértékelik... de úgy döntött, nem fogja érdekelni ez az egész.)

Minden tizedik napon pihent, ezt is a Korlátozó Tényező javasolta neki. Felfedezte magának még jobban a hajót, bár nem volt sok látnivaló. Gurgeh a polgári űrhajókhoz volt szokva, amelyek kidolgozottságukban és berendezésükben normális lakóépületekre hasonlítottak. Viszonylag vékony falaik voltak, amik nagy tereket zártak közre, de ez a hadihajó olyan volt, mint egy nagy darab szikla vagy fém. Mint egy aszteroida néhány kivájt pici alagúttal és apró barlangokkal, amelyek éppen akkorák voltak, hogy az emberek elbóklászhattak bennük. Sétált, felmászott, fel-le liftezett a folyosókon és átjárókon, és álldogált valamelyik lőállásnál egy darabig, bámulta a megfagyott összevisszaságban ott hagyott gépeket és felszereléseket.

A főérzékelő óriásinak tűnt a homályban, körülötte különböző pajzseltávolítók, radarok, nyomkövetők, reflektorok, pót- és másodlagos hadászati eszközök. Az egész úgy nézett ki, mint egy hatalmas kúp alakú szemgolyó, amiből fémkinövések merednek elő. Ennek a szép kis gyűjteménynek az átmérője megvolt vagy húsz méter, de a hajó – hangjában büszkeséggel – elmondta Gurgehnek: amikor a rendszer össze van állítva, akkor olyan gyorsan lefuttatja az installációt, hogy egy normál embernek az egyetlen villanásnak tűnik. Egy pislantás, és már kész is.

Megvizsgálta a hajó középfedélzeti lőállásában lévő üres hangárt. Egy Kontaktos elemet tároltak benne éppen. Majd átrakják arra az RH-ra, ami felé éppen tartottak. Ez a modul lesz majd Gurgeh háza, amikor az Eära érnek. Látott már holoképeket arról, hogyan néz ki belül: meglehetősen tágas, ha nem is az ikrohi mércével mérve.

Sokat megtudott magáról a Birodalomról is, beleértve annak történelmét és politikáját, filozófiáját és vallását, hitét és szokásait, éppúgy, mint a nemek közti különbségeket és átmeneteket.

Gurgehnek úgy tűnt, hogy elviselhetetlenül élénk és ellentétes összevisszaság ez az egész; ugyanakkor betegesen erőszakkal teli és siralmasan érzelgős, ijesztően barbár és meglepően emelkedett, mesésen gazdag és nyomasztóan szegény (és egyben tagadhatatlanul és egyértelműen lenyűgöző).

És igaz volt az is – mint ahogy neki is elmondták –, hogy egyetlenegy dolog volt állandó ebben a kábítóan változatos azadi életben: az Azad játék jelen volt minden társadalmi osztályban, mint az egyetlen egységes dallam, amit szinte teljesen maga alá temetett a többi szólam hangzavara. Gurgeh kezdte átlátni, mit értett Worthil azalatt, hogy a Kontakt azt sejti: ez a játék tartja össze a Birodalmat. Más egyszerűen nem tudta volna.

Szinte mindennap úszott a medencében. A lőállás kupoláját úgy alakították át, hogy beleépítettek egy holokivetítőt, és a Korlátozó Tényező kék eget és fehér felhőket varázsolt a huszonöt méter széles terem belső felületére. De Gurgeh megunta a képet, és megkérte a hajót, hogy azt mutassa, amit akkor látna, ha igazi űrutazáson lenne. Ezt hívta a hajó hozzáigazított képmásnak.

Így hát a sötét mű űr és parányi, lassan mozgó csillagok képe alatt úszott, tempózott és alámerült az alulról finoman megvilágított meleg vízbe, mintha ő maga is egy hajó lenne.

Úgy a kilencvenedik nap környékén azt érezte, hogy most kezd csak igazán ráérezni a biotechek lényegére. Már le tudott játszani egy leegyszerűsített játszmát a hajó ellen a kisebb táblákon, sőt az egyik nagyon is. Amikor pedig elment aludni, három órán keresztül más emberekről és a saját életéről álmodott. Az emlékezet, a fantázia és a tudatalatti vágyak furcsa keverékeként újraélte a gyerekkorát, a kamaszkort és az azóta eltelt éveket. Mindig szeretett volna visszaírni – vagy rögzíteni valamit – Chamlisnak és Yay-nek, meg a többieknek, akik üzeneteket küldtek neki a Chiarkról, de valahogy soha nem jött el a megfelelő pillanat, és minél tovább halogatta, annál nehezebb volt nekiülnie. Szépen lassan elmaradtak a levelek, amitől Gurgehnek lelkiismeret-furdalása támadt, de egyben meg is könnyebbült.

Százegy nappal azután, hogy elhagyta a Chiarkot, és jóval több, mint kétezer fényévre az Orbitaltól a Korlátozó Tényező összetalálkozott a Folyó osztálybeli Nyald Ki nevű Gyorsítóhajóval. Az összekapcsolódott űrhajók, amelyeket egy ellipszis alakú védőpajzs fog majd körbe, egyszerre gyorsítanak, hogy felvegyék az RH sebességét. Úgy látszott, hogy a csatlakozás el fog tartani egy darabig, így Gurgeh lefeküdt aludni.

Félálomban volt, amikor a Korlátozó Tényező felébresztette. Bekapcsolta a képernyőt Gurgeh kabinjában.

– Mi a baj? – kérdezte Gurgeh álmosan. Kezdett aggódni. A képernyő, ami a kabin egyik falát teljesen befedte, kinti üzemmódra volt állítva, és így tulajdonképpen ablakként működött. Amikor Gurgeh kikapcsolta és aludni ment, akkor még a Gyorsítóhajó farát látta, csillagokkal a háttérben.

Most már tájkép volt a képernyőn, lassan változott a panoráma, madártávlatból mutatta a tavakat, dombokat, patakokat, erdőket. Egy repülő húzott át az égen, mint egy lusta bogár.

– Gondoltam, szívesen megnéznéd – szólalt meg a hajó.

– Ez hol van? – kérdezte Gurgeh, és megdörzsölte a szemét. Nem értett semmit. Azt hitte, hogy az egész Gyorsítóhajóval való találkozásnak egyetlen célja van: az RH-nak, amivel hamarosan találkoznak, ne kelljen majd lelassítania. A Gyorsítóhajó hivatott arra, hogy magával húzza a Korlátozó Tényezőt, és így érik utol az óriási űrhajót. Ezek szerint viszont megálltak egy Orbital vagy Plató, vagy valami még annál is nagyobb felett.

– Csatlakoztunk a Kis Csibész RH-hoz – közölte vele a hajó.

– Tényleg? Hol van? – kérdezte Gurgeh, és hirtelen kimászott az ágyából.

A táj, aminek valószínűleg a felnagyított képét látta, most eltűnt, és Gurgeh azt vette észre, hogy egy hatalmas űrhajót bámul, ami fölött a Korlátozó Tényező lassan úszik el. A park nagyjából négyzet alakúnak tűnt, nem tudta megsaccolni, hány kilométer széles lehetett. A távolban, homályosan, roppant méretű, szabályos alakzatú kanyonok körvonalait vette ki. A hatalmas felület mélyedései további járatokba vezettek. Az egész légtömeg, a föld, a víz, mind egyenesen felülről volt megvilágítva, és Gurgeh úgy látta, a Korlátozó Tényező árnyéka mégsem látszik sehol.

Miközben a képernyőt bámulta, feltett néhány kérdést.

Négy kilométeres magassága mellé a Plató osztálybeli Kis Csibész RH hosszában ötvenhárom, míg széltében huszonkét kilométer volt. A park, ami a tetején hátul helyezkedett el, négyszáz négyzetméteren terült el. Az űrhajó teljes hossza legkülső burkaival együtt kicsit több, mint kilencven kilométer. A hajó inkább bonyolult szerkezet volt, mint lakóhajó, így csak kétszázötvenmillió ember lakott rajta.

Azalatt az ötszáz nap alatt, amíg a Kis Csibész átvágott a fő galaxison a Felhők irányába, Gurgeh lassanként megtanulta az Azad játékot, és még arra is tudott időt szakítani, hogy kényelmesen összebarátkozzon néhány emberrel.

Főleg Kontaktosok voltak a hajón. A felét a legénység alkotta, de nem azért kellettek, hogy irányítsák az űrhajót – azt az Elme-triumvirátusuk bármelyike meg tudta csinálni –, hanem hogy igazgassák a fedélzeten tartózkodó embersereget. És hogy tapasztaljanak dolgokat; hogy tanulmányozzák a soha véget nem érő adathalmazt, ami befolyik a messzeségben állomásozó Kontaktos egységek és más RH-k újabb és újabb felfedezéseiből; hogy tanuljanak, és képviseljék a Kultúrát azon csillag-és egyéb élő rendszerek között, amiket a Kontakt felfedez, kivizsgál és – esetenként – átformál.

Az ott lakók másik fele különböző kisebb űrhajók legénységéből állt. Egyesek pihenni mentek oda, üdülőállomásként használták a hajót, mások csak átmenetileg utaztak itt, mint például Gurgeh és a Korlátozó Tényező, megint mások útközben kiszálltak, hogy megvizsgálják azokat a csillaghalmazokat és nyalábokat, amelyek a galaxis és a Felhők között húzódtak. Voltak, akik arra vártak, hogy elkészüljön a hajójuk, ami jelenleg még csak egy szám volt az építendő hajók és RH-k listáján.

A Kis Csibész egyike volt azoknak az űrhajónak, melyeket a Kontakt áthidaló RH-knak nevezett. Egyfajta emberi és szállítmányozási átrendező pontként működött, ami az általa gyártott különböző KRH-kra, MRH-kra és alacsonyabb osztálybeli RH-kra toborzott legénységet. Más RH-k inkább lakóhajók voltak, és teljes mértékben önállóan gondoskodtak a legénység utánpótlásáról.

Gurgeh eltöltött pár napot az űrhajó tetején fekvő parkban, sétált benne, vagy elrepült felette az egyik szárnyas, propeller meghajtású repülővel, ami olyan divatos volt akkoriban az RH-kon. Annyira tapasztalt pilóta vált belőle, hogy még egy versenybe is beszállt, ahol több ezer könnyed kis gép írt le nyolcasokat az anyahajó felett. Száguldoztak a kanyargós repülőúton, az űrhajó tetejétől az aljáig.

A Korlátozó Tényező is – amit az egyik Főmélyedésben helyeztek el, pontosan egy Út mellett – erre bíztatta Gurgehet, mondván, ráfér egy kis lazítás. A férfi egy felkérést sem fogadott el, amikor játszani hívták, de azért kiválasztott ezt-azt a partikra és egyéb eseményekre való meghívások özönéből. Egy-két estét hajón kívül töltött, de az öreg hadihajó vendégül látta a jól megválogatott hölgyvendégeket is.

Az idő nagy részét azonban Gurgeh a hajón töltötte, egyedül. Bábu táblázatokat és régi játékok eredményeit tanulmányozta, dörzsölgette a biotecheket, végigjárta a három nagy játékterepet, csodálattal bámulta a terület és a bábuk elrendezését, az agya zakatolt, kereste a szabályszerűségeket és lehetőségeket, a játék gyengéit és erősségeit.

Húsznapos villámtanfolyamban is volt része, megtanulta a birodalmi nyelvet, az eäit. Eleinte úgy képzelte, hogy marainül fog beszélni, mint mindig, és majd tolmácsot fogad, de azt gyanította, hogy lehetnek összefüggések a nyelv és a játék között. Egyedül emiatt tanult eäi nyelven. A hajó azt mondta neki, később mindenképpen jól fog jönni, a Kultúra pedig amúgy is próbálja eltitkolni nyelvének finomságait az Azad Birodalom elől.

Nem sokkal azután, hogy megérkezett, küldtek neki egy drónt, egy Mawhrin-Skelnél is kisebb gépet. Alapjában véve kerek volt és különálló forgó részekből állt; forgó gyűrűk a mozdulatlan alapváz körül. Úgy mutatkozott be, mint könyvtári drón, diplomáciai képzettséggel, akit Trebel Flere-Imsaho Ep-handra Lorgin Estralnak hívnak. Gurgeh viszonozta az üdvözlést, és ellenőrizte, hogy a terminálja be van-e kapcsolva. Ahogy a drón elment, Gurgeh elküldött egy üzenetet Chamlis Amalk-neynek, és csatolta hozzá a kis géppel való találkozásáról készült felvételt. Chamlis később visszajelzett, mondván, hogy a gép valóban az, akinek vallotta magát: az egészen új fejlesztésű könyvtári drón modellek egyike. Lehet, hogy nem olyan tapasztalt róka, mint amire számítottak, de annál kevésbé veszélyes. Chamlis még sohasem hallott róla, hogy ez a típus agresszívvá vált volna.

Az öreg drón még betoldott egy-két gevanti pletykát. Yay Meristinoux azon morfondírozik, hogy otthagyja a Chiarkot és valahol máshol próbál tájrendezőként karriert építeni. Nagyon elkezdték érdekelni valami vulkánok, Gurgeh hallott már ezekről? Hafflis megint nemet váltott. Boruelal professzor üdvözletét küldi, de addig nem üzen semmi mást, amíg Gurgeh vissza nem ír neki. Mawhrin-Skel szerencsére még mindig nem került elő. Azzal vádolták a Központot, hogy minden bizonnyal elveszítette ennek a szörnyű gépnek a nyomát. Elméletileg ez a kis szerencsétlen még mindig az Orbital Elme fennhatósága alá tartozik, és az Elmének számot kell adnia róla a következő leltárnál, illetve népszámlálásnál.

Miután Flere-Imsahóval találkozott, Gurgeh még pár napig azon tanakodott magában, hogy vajon mi lehet az, amit olyan zavarónak talál ebben az aprócska könyvtári drónban. Flere-Imsaho szinte már nevetségesen kicsi volt – el tudott volna bújni az ember összetett két tenyerében –, mégis volt benne valami, amitől Gurgeh különösen kellemetlenül érezte magát a jelenlétében.

Rájött, vagyis inkább egyik reggel, egy rémálom után úgy ébredt: álmában bennragadt egy fémes teremben, és belekeveredett valami bizarr, kegyetlen játékba... Flere-Imsaho a forgó külső alkatrészeivel és vékony fehér burkolatával egészen úgy nézett ki, mint a Gyarmatok játék egyik rejtett kártyája.

Gurgeh kényelmes székbe süppedve üldögélt egy dús lombú fa alatt, és elnézte, ahogy az emberek korcsolyáznak odalenn a jégpályán. Csak mellényt és rövidnadrágot viselt, de volt a lelátó és a jégpálya között egy szűrőtér, ami melegen tartotta Gurgeh körül a levegőt. Az idő egyik felében a terminálja képernyőjét nézte, és a rajta lévő táblázatokat és valószínűségi egyenleteket memorizálta, az idő másik felében viszont egy pár ismerősét figyelte, ahogy a pasztell felületen siklanak körbe-körbe.

– Jó napot, Jernau Gurgeh – szólította meg Flere-Imsaho sipító hangján, és finoman letelepedett a szék zömök karfájára. Aurája sárgászöld volt, mint mindig. Kedves közvetlenség sugárzott róla.

– Szevasz – válaszolta Gurgeh, és röviden rápillantott. – Mi járatban vagy? – Megérintette a terminálja képernyőjét, hogy újabb adag táblázatot és egyenletet tanulmányozhasson.

– Hát, tulajdonképpen néhány madárfajt tanulmányoztam azok közül, amik itt élnek a hajó belsejében. Érdekesnek találom a madarakat, te nem?

– Hm – bólogatott Gurgeh semmitmondóan, és az újonnan megjelent táblázatokat bámulta. – Amire nem sikerült rájönnöm, az az, hogy amíg az ember elmegy sétálni a fedélzeti parkban, és természetes módon találkozik madárürülékkel is, addig idebent minden makulátlanul tiszta. Az RH külön drónokat tart, akik takarítanak a madarak után? Tudom, hogy egyszerűen meg is kérdezhetném valakitől, de szerettem volna magamtól rájönni. Kell, hogy legyen rá válasz.

– Hát ez egyszerű – mondta a kis drón. – A madarak és a fák egészen egyszerűen szimbiózisban élnek. A madarak csak bizonyos fák magházába ürítenek, különben nem nő az a gyümölcs, ami nekik kell.

Gurgeh a drónra nézett.

– Értem – mondta hűvösen. – Már úgyis kezdett fárasztani ez a kérdés. – Visszafordult az egyenleteihez, és a terminálját úgy állította be, hogy a képernyője pont eltakarja Flere-Imsahót. A drón egy szót sem szólt, színe a sértett lila és a ne-is-szólj-hozzám ezüst zavart keverékévé vált, majd a kis gép elröpült.

Flere-Imsaho legtöbbször tudta, mihez tartsa magát, naponta leginkább csak egyszer látogatta meg Gurgehet, és nem maradt soha a Korlátozó Tényező fedélzetén. Gurgeh örült is ennek. A fiatal gép – állítása szerint még csak tizenhárom éves volt – nagyon fárasztó tudott lenni. A hajó biztosította Gurgehet arról, hogy a kis drón képes ellátni a feladatát, meg tudja óvni Gurgehet a mindennapi társasági élet buktatóitól, és fel tudja világosítani őt a finomabb nyelvészeti kérdésekről, mire a Birodalomba érnek, és – mint azt utólag elmondta Gurgehnek – Flere-Imsahót is biztosította arról, hogy a férfi valójában egyáltalán nem nézi le őt.

Újabb hírek jöttek Gevantból. Gurgeh is visszaírt egy pár embernek. Egyeseknek rögzített üzenetet küldött, mert most már úgy érezte, hogy kezdi érteni az Azadot, és így volt egy kis szabad ideje. Chamlisszal úgy ötvennaponként konzultáltak, bár Gurgeh úgy érezte, nincs túl sok mondanivalója, és így a kommunikáció nagy része a másik oldalról jön. Hafflis teljesen átalakult, megint tyúkanyót játszik, de még nem terhes. Chamlis egy általa ismert primitív bolygó történetének összeállításával foglalatoskodott. Boruelal professzor féléves tanulmányi útra ment, egy hegyi menedékhelyen lakik az Osmolon Platón, terminál nélkül. Olz Hap, a csodagyerek is kibújt a tojásból. Már az egyetemen tart előadásokat a játékokról, és kötelező vendége lett a környékbeli társaságnak. A lány eltöltött néhány napot Ikroh-ban, csakis azért, hogy jobban értse Gurgehet. Még azt is megírták az újságok, hogy kijelentette: véleménye szerint Gurgeh a legnagyobb játékmester a Kultúrában. Hap elemzése a Hafflisnál lefolytatott Rajtaütés játszmáról az eddigi legjobb visszhangot keltő első írás volt, amire Chamlis emlékezett.

Yay értesítette, hogy elege van a Chiarkból. Különböző ajánlatokat kapott más Platóépítő szervezetektől, és ezek közül egyet biztosan elfogad, hogy megmutassa, mire képes. A lány az üzenet nagy részében a művulkán építéssel kapcsolatos elméleteit ecsetelte, és erős gesztikulációval kísérve magyarázta, hogy hogyan lehet felfogni a napfényt, és aztán a Plató alsó felületére irányítani, aminek következtében megolvad a sziklatömeg a túloldalon, de egyszerű generátorokat is lehet használni a kellő hő előállításához. A felvétel végére bevágott egy filmet a különböző bolygókon lezajlott kitörésekről, és hozzácsatolta a kommentárjait, illetve jegyzeteit, mutatván, hogy milyen hatásai vannak a kitöréseknek, és hogy hogyan lehetne őket továbbfejleszteni.

Gurgeh úgy vélte, ha a repülő szigeteken a vulkánoknak is helyet szorítanának, az nem is lenne olyan rossz ötlet.

– Ezt láttad? – sikított fel Flere-Imsaho egyik nap, és odarepült Gurgéhhez, aki éppen a medence szárítófülkéjében állt. A kis géphez vékonyka, még mindig sárgászöld (és fehér düh-foltokkal színezett) auraszállal hozzákötve egy igencsak régimódi, bonyolult felépítésű drón lebegett.

Gurgeh hunyorogva nézett rá.

– Mi van vele?

– Ezt a szart kell hordanom! – sipítozott Flere-Imsaho. Az auraszál, ami a másik drónhoz kötötte megvillant, és a régi vágású drón burkolata kitárult. Az öreg test teljesen üresnek tűnt belülről, de ahogy Gurgeh – érdeklődve – közelebb merészkedett, látta, hogy a burkolat közepén egy aprócska hálóból font ülőke van, éppen akkora, hogy Flere-Imsaho belefért.

– Á – szólalt meg Gurgeh, majd elfordult, és törölgetni kezdte a hónaljáról a vizet. Vigyorgott.

– Erről egy szót sem szóltak, amikor felajánlották ezt a munkát! – tiltakozott Flere-Imsaho, és bevágta a burkolat ajtaját. – Azt mondják, azért kell, mert a Birodalomban nem tudhatják meg, milyen kicsik is a drónok. Akkor miért nem tudtak egy nagyobb drónt szerezni? Miért varrtak a nyakamba egy ilyen... ilyen...

– Báli ruhát? – segítette ki Gurgeh, miközben a kezével beletúrt a hajába, és kilépett a szárítókabinból.

– Báli? – sikított a könyvtári drón. – Báli? Röhejes! Az ilyesmit úgy hívják: rongy! Ami még ennél is rosszabb, hogy elvileg zümmögő hangokat kéne kiadnom, meg elektrosztatikus zajokat, csakis azért, hogy elhitessem ezekkel a visszamaradott ősemberekkel: nem tudunk rendesen megépíteni egy drónt! – A kis gép hangja visítássá nőtte ki magát. – Zümmögő hangot! Mit szólsz ehhez?!

– Talán kérvényezhetnéd az áthelyezésedet – jelentette ki Gurgeh nyugodtan, és belebújt a köpenyébe.

– Na persze – válaszolta Flere-Imsaho keserűen, és mintha a szarkazmus csírája bukkant volna fel a hangjában –, és innentől kezdve vállalhatok mindenféle szar melót, mert nem voltam kész együttműködni. – Egyszerre megnyúlt az aurája, és rácsapott az ősrégi burkolatra. – A nyakamon marad ez a romhalmaz.

– Flere-Imsaho – szólt közbe Gurgeh –, el nem tudom mondani, mennyire sajnálom.

A Korlátozó Tényező kievickélt a Főmélyedésből. Két Gyorsító forgatta körbe az űrhajót, mire az végre orral előrefelé állt a húsz kilométeres folyosón. A hajó és kis vontatói átvágtak a járaton, és az RH elülső oldalán repültek tovább. Más hajók, űrjárók, felszerelések lebegtek a Kis Csibészt körülvevő légburokban. GCU-k és Gyorsítók, repülők és forró levegő hajtotta léggömbök, vákuumhajók és vitorlások, emberek különböző repülőegységekben, autókban vagy más járművekben.

Néhányan búcsúztatták az öreg hadihajót. A Gyorsító vontatók lecsatlakoztak.

A hajó felrepült, kapuról kapura emelkedett, elhaladt az üres járművek, függőkertek és az összevissza elrendezésű lakórészek mellett, ahol az emberek sétálgattak, táncoltak vagy ettek, de volt, aki csak üldögélt és nézelődött, figyelte a nagy légi mozgolódást. Egyesek sportoltak vagy játszottak. Mások integettek. Gurgeh a társalgó képernyőjén keresztül figyelte az eseményeket, és néhány embert még fel is ismert azok közül, akik elhaladtak mellettük repülővel, és hangosan búcsúztatták őket.

A hivatalos verzió szerint Gurgeh egyedül vett részt a hajóutas nyaraláson, mielőtt a Pardethillisiani Játékokra utazott volna. Azért már hintett el olyan megjegyzéseket, hogy nem megy el a mérkőzésre. Volt egy-két tudományos és hírújság, amelyeket nagyon is érdekek Gurgeh hirtelen távozása a Chiarkról – és az ugyanilyen hirtelen elmaradt publikációi –, és riportereket küldtek a Kis Csibészre, hogy készítsenek vele interjút. A Kontakttal megállapodott egy félrevezető stratégiában, miszerint azt a látszatot kelti, hogy megunta a játékokat, úgy általában, és hogy ez az út – valamint a nagy mérkőzésen való részvétel – azért van, hogy helyreállítsa lelohadt lelkesedését.

Úgy tűnt, hogy ezt az emberek bevették.

A hajó elhagyta az RH hátsó részét, és elérte a felhőktől tarkított felső park szintjét. Tovább emelkedett a ritkásabb levegő felé, és ott összetalálkozott a Szupergyorsító Fő Mozgatóval, és fokozatosan, lassan repültek kifelé az RH belső légköri burkából. Lassan áthatoltak az aurák sokféle rétegén: a taszító körön, a szigetelőn, az érzékelőn, az adó és a vevő rétegen, az energia- és vonókörön, az átmeneti szférán, a külső érzékelőn és végül a horizontális rétegen, míg végre újra szabadon mozoghattak a hiperűrben. Pár óra alatt olyan sebességre lassítottak le, amit már a Korlátozó Tényező motorjai is tartani tudtak, és a lefegyverzett hadihajó magára maradt, míg a Fő Mozgató már száguldott is vissza, hogy utolérje az RH-ját.

– Szóval én azt ajánlanám, hogy ne menj bele semmiféle kapcsolatba. Így is épp elég nehezükre esik majd egy férfit komolyan venni, még ha számukra szokatlanul nézel is ki. De ha még szexuális kapcsolatot is akarnál létesíteni velük, azt a legnagyobb sértésnek vennék.

– Van még valami, drón?

– A nemváltásról se szólj egy szót sem. Tudnak ugyan a drogmirigyekről, ha nincsenek is tisztában a pontos hatásukkal, viszont a legfőbb fiziológia fejlesztéseinkről fogalmuk sincs. Úgy értem, hólyagos bőrkeményedés meg ilyesmi nyugodtan szóba jöhet, mert ezek lényegtelenek, de ha tudomást szereznének a nemi szervek kiegyenesítéséről, az már óriási kavarodást váltana ki közöttük.

– Tényleg? – kérdezett vissza Gurgeh. A Korlátozó Tényező központi társalgójában ült. Flere-Imsaho és a hajó éppen azzal tömték a fejét, hogy mit tehet, illetve mit nem tehet vagy mondhat a Birodalomban. Pár napi útra voltak a Birodalom határától.

– Igen, mert irigykednének – válaszolta magas, kissé reszelős hangján az aprócska drón. – És valószínűleg igencsak felháborodnának.

– De azért főleg irigykednének – üzente a hajó a táv-drónján keresztül, majd sóhajtott egyet.

– Hát igen – helyeselt Flere-Imsaho –, de biztosan fel is háb...

– A lényeg az, Gurgeh – vágott közbe gyorsan a hajó –, hogy az ő társadalmuk a tulajdonra épül. Minden, amit látsz, amihez hozzáérsz, amihez bármi közöd van, az valakié vagy valamié. Az övék, és ezt nagyon jól tudják. Ugyanígy mindenki, akivel találkozol, egyértelműen tisztában lesz a saját társadalmi helyzetével, és a körülötte lévőkhöz fűződő viszonyával is. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az emberek is tulajdonok lehetnek. Itt persze nem a klasszikus rabszolgaságról van szó, mert arra nagyon is büszkék, hogy azt eltörölték. Egy értelemben beszélhetünk szolgaságról: attól függően, hogy az ember melyik társadalmi osztályba tartozik, ahhoz képest részlegesen birtokba vehető olyan valaki vagy valakik által, akik megengedhetik maguknak, hogy megfizessék a munkáját vagy képességeit. Férfiak például teljes mértékben alávetik magukat a hadseregnek. A fegyveres alakulatok katonai személyzete rabszolgasorban él, a katonáknak csekély a személyes szabadsága, és halál vár rájuk, ha nem engedelmeskednek. A nők általában a testüket adják el, házassági szerződést kötnek a köztesekkel, akik cserébe fizetnek a szexuális szolgáltatásaikért.

– Ugyan már, hagyd ezt – szólta le a hajót Gurgeh. Ő maga is utánajárt már dolgoknak, olvasott a Birodalomról, a történelméről, és megnézte az Azad saját kiadású leíró anyagát is. A hajó jellemzése a Birodalomról elfogultnak és igazságtalannak, sőt, teljesen Kultúrabeli propagandának tűnt.

Flere-Imsaho és a hajó táv-drónja egyszerre összenézett, aztán a kis könyvtári drón lemondóan sárgás-szürkévé vált, és sipító hangján szólalt meg:

– Rendben, akkor térjünk vissza a legelejére...

A Korlátozó Tényező az Eä felett az űrben lebegett. Ezt a gyönyörű, kék-fehér bolygót Gurgeh életében először majdnem két évvel korábban látta, az ikrohi képernyőn. A hajó két oldalán egy-egy birodalmi hadicirkáló siklott, mindkettő kétszer olyan hosszú volt, mint a Kultúra űrhajója.

A két hadihajó az Eät körülvevő csillaghalmaz határán csatlakozott Gurgehék gépéhez, és addigra a Korlátozó Tényező már mérsékelt irányításra váltott – nem a hiperűr-hajtóművel közeledett, mert ezzel kapcsolatban is szerette volna a Birodalmat tudatlanságban tartani –, majd megállt. A nyolc lőállás átlátszó volt, látni lehetett a három játékterepet, a hangárt és a medencét a hajó közepénél, valamint a fegyverzetétől megszabadított üres géppuskaállásokat a hajó orránál. Ennek ellenére az azadiak átküldtek egy űrsiklót a hajóra, három tiszttel együtt. Kettő Gurgéhhel maradt, míg a harmadik leellenőrizte az összes kiszögellést, és aztán általános kutatást tartott a fedélzeten.

Ezek, illetve néha más tisztek is ott maradtak a hajón öt napig, amíg az Eära nem értek. Nagyjából olyanok voltak, mint amire Gurgeh számított. Széles, lapos arcuk volt, és borotvált, szinte teljesen fehér bőrük. Kisebb termetűek voltak, mint ő, de ezt akkor vette csak észre, amikor megálltak közvetlen előtte, mert valahogy addig az egyenruhájuk miatt nagyobbnak tűntek. Gurgeh most látott életében először igazi egyenruhát, és furcsa, szédítő érzés fogta el, amikor nézte őket. Oda nem illőnek, idegennek érezte magát, amibe a félelem és a tisztelet furcsa keveréke is vegyük.

Mivel tudta, hogy mit csinál, nem lepődött meg azon, ahogy viselkedtek vele. Figyelemre sem méltatták, alig szóltak hozzá, és ha mégis, akkor sem néztek a szemébe. Még sohasem érezte magát ennyire elutasítva.

Úgy tűnt, a tiszteket nagyon is érdekli a hajó, ezzel szemben Flere-Imsaho – aki amúgy is távol tartotta magát tőlük – és a hajó táv-drónja nem. Flere-Imsaho pár perccel azelőtt, hogy a tisztek a fedélzetre léptek volna, végül is nagy méltatlankodások közepette kelletlenül magára zárta a régi, mű drón-páncélt. Még füstölgött magában egy pár percig, miközben Gurgeh azt ecsetelte, milyen vonzó és elragadóan antik hatású ez az aura nélküli burkolat, aztán amikor a tisztek megérkeztek, a kis gép gyorsan arrébb repült.

Hát ennyit arról, hogy majd segít neki a húzós nyelvészeti problémákban, meg az etikett útvesztőjében.

A hajó táv-drónja sem volt sokkal jobb. Ő ugyan ment Gurgeh után, de úgy tett, mintha megnémult volna, és eljátszotta, hogy időnként nekimegy dolgoknak. Kétszer is úgy alakult, hogy Gurgeh megfordult, és majdnem hasra esett a nehézkesen mozgó, lassú kockában. Nagy erőfeszítésébe telt, hogy ne rúgjon bele.

Gurgehre maradt a feladat, hogy elmagyarázza az azadiaknak, ő nem tud semmiféle hídról, lebegő fedélzetről, vagy irányítóteremről a hajón, de valahogy az volt a benyomása, nem nagyon hittek neki.

Amikor megérkeztek az Eära, a tisztek kapcsolatba léptek az űrsiklóikkal, és túl gyorsan beszéltek ahhoz, hogy Gurgeh megértse. A Korlátozó Tényező viszont közbevágott, és elkezdett veszekedni. Parázs vita kerekedett a dologból. Gurgeh körbenézett, kereste Flere-Imsahót, hogy fordítson neki, de a gép megint eltűnt. Pár percig még hallgatta a zagyva beszélgetést, és egyre nőtt benne a frusztráció, aztán úgy döntött, hogy hagyja, hadd veszekedjék ki magukat, szeretett volna leülni valahova. Ahogy megfordult, keresztülesett a táv-drónon, ami közvetlenül mögötte, a padló közelében lebegett. Gurgeh inkább lezuhant, mint leült a kanapéra. A tisztek egy pillanatra ránéztek, és Gurgeh érezte, hogy elpirul. A táv-drón tétován arrébb lebegett, még mielőtt Gurgeh a lábával illethette volna.

Hát ennyit Flere-Imsahóról, gondolta magában. Ennyit a Kontakt állítólagos hibátlan terveiről és elképesztő szakértelméről. Ifjú képviselőjük arra sem méltatta, hogy megjelenjen, és elvégezze rendesen a munkáját. Tanácsosnak látta inkább elbújni, és nyalogatni a hiúságán esett sebeket.

Gurgeh már eleget tudott a Birodalomról ahhoz, hogy átlássa: ők sohasem engednék meg, hogy ilyesmi előforduljon. Az ő embereik tudják, hogy mi a rend és a szolgálat, és komolyan vették a kötelességeiket, vagy ha nem, akkor elszenvedték a következményeit.

Azt tették, amit mondtak nekik. Ők tudták, mi a fegyelem.

Idővel, miután a három tiszt megtárgyalta maga közt a dolgot, majd beszéltek a hajójukkal is, otthagyták Gurgehet, és lementek átvizsgálni a hangárt. Amikor végre elmentek, Gurgeh elővette a terminálját, és megkérdezte a hajót, hogy min vitatkoztak.

– Még több embert és felszerelést akartak idehozni – mondta a Korlátozó Tényező. – Mondtam nekik, hogy nem lehet. Nincs mitől tartani. Legjobb lesz, ha összeszeded a cuccodat, és odamész a hangárba. Én egy órán belül elhagyom a birodalmi légteret.

Gurgeh elindult a kabinja felé.

– Ugye milyen rettenetes lenne, ha mondjuk véletlenül elfelejtenél szólni Flere-Imsahónak, hogy indulsz, és nekem egyedül kellene felfedeznem az Eät?

– Hát az borzasztó lenne – válaszolta a hajó.

Gurgeh elment a táv-drón mellett a folyosón, amíg az lassan forgott a levegőben, és fel-le dülöngélt.

– Most komolyan. Muszáj ezt? – kérdezte tőle Gurgeh.

– Én csak azt teszem, amire utasítottak – válaszolta a drón sértődötten. – Egy kicsit túljátszod – morogta Gurgeh, és elment bepakolni. Ahogy szedte össze a holmiját, egy kis csomag esett ki az egyik köpenye zsebéből. Ez a ruha azóta nem volt rajta, hogy eljött Ikroh-ból. A csomag leesett a kabin puha padlójára. Gurgeh felvette, és kikötötte a masnit, ami rajta volt. Azon tanakodott, vajon kitől kaphatta. Valószínűleg valamelyik rajongója hozta neki a Kis Csibész fedélzetén, másra nem tudott gondolni.

Egy vékonyka karkötő volt, egy nagy, befejezett Orbitalt ábrázolt, a belső része félig világos, félig sötét. Ahogy a szeméhez emelte, apró, alig látható, tűhegynyi pontocskákat vett észre az estét ábrázoló oldalon. A nappali oldalon parányi felhők alatt ragyogó kék tenger terült el, kis földnyelvekkel tarkítva. Az egész belső kép magától világított, valószínűleg volt a karperecben valami elemféle.

Gurgeh felhúzta a kezére, ott fénylett a csuklóján. Érdekes ajándék ez olyan valakinek, aki egy RH-n lakik, gondolta.

Akkor vette észre a kis cédulát a csomagban. Felvette, és elolvasta: „Csak hogy eszedbe jussak, amikor azon a másik bolygón vagy. Chamlis.”

Ahogy a nevet elolvasta, összeráncolta a szemöldökét, aztán – először csak egy kicsit, aztán egyre jobban elszégyellve magát – eszébe jutott az elutazása előtti este Gevantban, két évvel korábban.

Hát persze.

Chamlis adott neki egy kis ajándékot.

El is felejtette.

* *

– Az micsoda? – kérdezte Gurgeh. Annak az átalakított repülőegységnek az elülső részében ült, amit még a Korlátozó Tényező vett át az RH-tól. Flere-Imsahóval együtt beszállt a kis gépbe, és elbúcsúzott az öreg hadihajótól, ami elindult, hogy a Birodalom határán várja meg, amíg visszahívják. A hangár lőállása körbefordult, és az egység egy pár fregatt kíséretében zuhanni kezdett a bolygó felé, míg a Korlátozó Tényező úgy tett, mintha csak nagyon lassan, tétován tudna távolodni a gravitáció miatt, a mellette repülő két cirkáló kíséretében.

– Mi micsoda? – kérdezte Flere-Imsaho, és odalebegett mellé.

– Az – mutatott a képernyőre Gurgeh, amin az alattuk fekvő terület volt látható. Az egység a szárazföld felett repült Groasnachek fővárosa felé. A Birodalom nem szerette, ha az űrsiklók egyenesen a városok feletti légkörből szálltak le, így az óceán felől kellett megközelíteniük a települést.

– Ja az – szólalt meg Flere-Imsaho. – Az a Börtön Labirintus.

– Börtön? – kérdezett vissza Gurgeh. Falak, komplexumok és geometriailag kitekert épületek suhantak el alattuk, a szétterült város betöltötte a képernyőt.

– Igen. Az a lényege, hogy azokat az embereket, akik megszegték a törvényt, beteszik ebbe a labirintusba. Attól függ, hova rakják, hogy mekkora a vétsége. Amellett, hogy fizikailag egy útvesztő, úgy fejlesztették ki, hogy erkölcsi és magatartási labirintusnak is hívhatnánk. A külsejéből nem igazán lehet kikövetkeztetni a belső felépítését, mert az álcázva van. A rabnak helyes reakciókat kell produkálnia, és meghatározott, jóváhagyott módon kell viselkednie, különben nem engedik tovább, sőt, akár vissza is küldhetik. Egy tökéletesen megjavult ember elméletileg szabadon kisétálhat a labirintusból néhány nap alatt, míg egy velejéig romlott ember soha nem jut ki. Hogy megelőzzék a torlódást, van egy időkorlát, amit ha átlép a delikvens, akkor átszállítják egy büntetőintézetbe, és ott kell maradnia élete végéig.

Mire a drón befejezte a beszámolót, a börtön eltűnt alóluk. Helyette a város kavargott a képernyőn, az utcák, épületek és dómok kavalkádja, teljesen másfajta útvesztőt alkotva.

– Eredetinek hangzik – fűzte hozzá Gurgeh. – És működik is?

– Hát, legalábbis így hitették el velünk. Sőt, ezt hozzák fel indoknak arra a kérdésre, hogy miért nincsenek szokványos bírósági eljárások. A gazdagok meg úgyis lefizetnek mindenkit. Szóval igen, a vezetők szemszögéből bevált.

A repülőegység és a két fregatt egy óriási felszállópályán értek földet, egy széles, sáros, hidakkal átívelt folyó partján, elég messze a város központjától, de már itt is közepesen magas épületek és geodéziai kupolák emelkedtek ki a földből. Gurgeh Flere-Imsaho kíséretében szállt ki az űrhajóból, aki az ósdi műburkolatban hangosan zümmögött és különféle kattogó elektromos hangokat hallatott. A férfi egy óriási tér közepén találta magát, amire a hajó bejáratáig vezető műgyepszőnyeget fektettek le. A füvön úgy negyven vagy ötven azadi állt, különböző stílusú egyenruhákban és viseletekben. Gurgeh, aki régóta gyakorolta, hogyan kell megkülönböztetni az egyes nemeket, úgy ítélte meg, hogy legtöbbjük a köztes, vagy csúcsnemből való, és csak elszórva volt köztük egy-egy férfi vagy nő. Mögöttük több sorban egységes egyenruhába öltözött férfiak álltak, fegyverrel a kezükben. Az ő hátuk mögött egy zenekar játszotta fülsüketítően éles zenéjét.

– A fegyveres fiúk alkotják a díszőrséget – súgta Flere-Imsaho az álcája mögül. – Ne ijedj meg.

– Nem ijedtem meg – válaszolta Gurgeh. Tisztában volt vele, hogy a Birodalomban így zajlanak a dolgok: formálisan, hivatalos fogadásokkal, ahova eljönnek a birodalmi hivatalnokok, biztonsági őrök, a játékegyesületek képviselői, a feleségek és ágyasok, és a média emberei is. Az egyik csúcsnemű elindult felé.

– Ezt a fajtát „uram”-nak kell szólítani eäi nyelven – súgta Flere-Imsaho zümmögés közben.

– Tessék? – kérdezte Gurgeh. Alig hallotta a kis gép hangját a zúgó hangtól. Zümmögött, kattogott, és szinte elnyomta az üdvözletükre odarendelt zenekar muzsikáját, valamint a statikus energia miatt, amit a drón kibocsátott magából, Gurgeh haja az égnek meredt.

– Azt mondtam, hogy eäi nyelven „uram”-nak hívják – búgta Flere-Imsaho. – Ne érintsd meg, de ha kinyújtja a kezét, te emeld fel mindkét kezedet, és mondd el az üdvözlő beszédedet. De ne felejtsd el, nem szabad hozzáérned!

A csúcsnemű megállt, közvetlenül Gurgeh előtt, felemelte az egyik kezét, és azt mondta:

– Üdvözlünk az Azad Birodalom fővárosában, Groasnacheken, Eä bolygón, Murat Gurgeh.

Gurgeh visszatartott egy grimaszt, felemelte mindkét kezét (hogy megmutassa, nincs nála fegyver, a régi könyvek legalábbis így magyarázták ezt a gesztust), és azt mondta eäi nyelven:

– Megtiszteltetés, hogy Eä szent földjére léphetek. – (Ügyesen kezded, mormolta a drón.)

Az üdvözlések hátralevő része teljesen elszédítette. Zúgott a feje, folyt róla a víz, mert a felette lévő kétágú reflektor csak úgy ontotta a meleget (azt tudta, hogy jól meg kell figyelnie a díszőrséget, de senki nem mondta neki, tulajdonképpen mit is kell keresnie). A fogadás a leszállópálya melletti épületekben folytatódott, ahol olyan szokatlan szagok terjengtek, amiktől a vártnál is jobban megerősödött benne az az érzés, hogy idegen helyen van. Sok-sok embernek bemutatták, persze legtöbbjük csúcsnemű volt, és úgy érezte, örömmel veszik, hogy valaki végre egészen jól érthető eäi nyelven szólítja meg őket. Flere-Imsaho folyamatosan mondta neki, hogy csináljon vagy mondjon ezt meg azt, és hallotta saját magát, ahogy kiejti a megfelelő szavakat. Érezte, hogy az odaillő gesztikulációval kíséri a mondandóját, de összességében mégis az volt a benyomása, hogy kaotikus mozdulatokat tesz, és hangos emberekkel van körülvéve, akik oda sem figyelnek rá, és akik emellett még meglehetősen büdösek is (persze abban is biztos volt, hogy ők is ezt gondolják róla). Gurgehben még az a kellemetlen érzés is felmerült, hogy valahol, a kifejezéstelen vonásaik mögött nevetnek rajta.

Az egyértelmű külső különbségek mellett az azadiak mind nagyon zömöknek, keménynek és határozottnak tűntek a Kultúrabeli emberekhez képest. Energikusabbak és – ha őszinték akarunk lenni – neurotikasabbak is. De legalábbis a csúcsneműek. Ami keveset látott a férfiakból, abból úgy tűnt, hogy valamivel lassúbbak, élettelenebbek és közönyösebbek voltak, amellett vaskosabbak is. A nők csendesebbnek, kicsit mélyebb érzésűnek és törékenyebbnek látszottak.

Gurgeh azon tűnődött, vajon őt milyennek látják. Tudatában volt, hogy egy kicsit feltűnően csodálkozott rá nemcsak a szokatlanul idegen építményekre és zavaros berendezésekre, hanem magukra az emberekre is. Másrészről viszont azt vette észre, hogy nagyon sokan – főleg a csúcsneműek közül – őt bámulják. Flere-Imsahónak gyakran el kellett ismételnie, amit mondott neki, mielőtt Gurgeh észrevette, hogy egyáltalán hozzá beszél. A monoton zümmögés és kattogás – mivel a drón nem nagyon hagyta magára – úgy tűnt, csak még tovább erősíti a szédítő, álomszerű valóságot.

Érkezésének tiszteletére ételt és italokat szolgáltak fel. A Kultúra és az Azad Birodalom lakóinak biológiai felépítése eléggé hasonlított egymásra, így volt jó néhány étel és ital, amit mindkét nép el tudott fogyasztani, és ebbe beletartozott az alkohol is. Megivott mindent, amivel megkínálták, de külön hólyagban gyűjtötte. Egy hosszú, alacsony épületben tartózkodtak, ami kívülről egyszerűnek tűnt, de fényűzően volt berendezve. Hosszú, étellel és itallal megrakott asztal mellett ültek. Egyenruhás férfiak szolgálták ki őket; nem felejtette el, hogy nem szabad hozzájuk szólni. Azt vette észre, hogy az emberek, akikkel beszédbe elegyedett, vagy túl gyorsan, vagy rettenetesen lassan szóltak hozzá, de ennek ellenére átszenvedte magát számos beszélgetésen. Sokan megkérdezték tőle, hogy miért egyedül jött, és számos félreértés után úgy döntött, feladja, és nem próbálja megmagyarázni, hogy egy drón kíséretében érkezett. Egészen egyszerűen azt mondta, szeret egyedül utazgatni.

Volt aki azt kérdezte tőle, hogy milyen jól játszik az Azadban. Teljesen őszintén bevallotta, hogy fogalma sincs, a hajó ugyanis sohasem mondott ilyesmit neki. Hozzátette: reméli, fog annyira jól játszani, hogy a házigazdái nem bánják meg, amiért végül is meghívták. Válaszát többen elismeréssel fogadták, de Gurgeh érezte, hogy ez ahhoz hasonló, mint amikor egy tisztelettudó gyerek jó benyomást akar kelteni a felnőttekben.

A jobbján ülő csúcsnemű kényelmetlennek tűnő egyenruhát viselt – olyasmit, amit a Korlátozó Tényezőt átvizsgáló tisztek hordtak –, és arról kérdezgette, hogy milyen volt az útja, illetve milyen a hajó, amellyel érkezett. Gurgeh a megbeszélt történethez tartotta magát. A csúcs-nemű folyamatosan újratöltötte Gurgeh díszes kristályserlegét borral. Gurgehnek minden egyes alkalommal, amikor tószt hangozott el, ki kellett ürítenie a poharát. Mivel nem akart lerészegedni, egy speciális hólyagba gyűjtötte a likőröket, emiatt viszont elég gyakran ki kellett mennie a mosdóba (azért is, hogy egy korty vizet igyon végre, illetve hogy vizelhessen). Tudta, hogy ez kényes téma az azadiaknál, de úgy tűnt, a megfelelő kifejezéseket használta, mert senki nem döbbent meg, és Flere-Imsaho is higgadtnak látszott.

A Gurgeh balján ülő csúcsnemű, akit Lo Pequil Moneinennek hívtak, és aki az Idegenügyi Iroda összekötő tisztje volt, idővel megkérdezte Gurgehet, hogy készen áll-e el elindulni a hotelba. Gurgeh azt mondta neki, hogy ő úgy tudta, az egysége fedélzetén kell maradnia. Pequil elég gyorsan magyarázott valamit, és igencsak meglepődött, amikor Flere-Imsaho közbevágott, és hasonlóan gyors tempóban kezdett beszélni. Az ezt követő társalgás Gurgehnek még túl gyors volt, és nem tudta tökéletesen követni, de aztán a drón elmondta neki, hogy sikerült kompromisszumot kötniük. Gurgeh az egységen fog lakni, de a repülőt a hotel tetején kell leparkolnia. Őröket és biztonsági embereket is rendeltek ki a védelmére, és a hotel személyzete, amely az egyik legjobb az országban, szintén a rendelkezésére áll.

Gurgehnek ez teljesen elfogadhatónak hangzott. Meghívta Pequilt, hogy jöjjön vele a repülőegységen a hotelig, a csúcsnemű pedig örömmel elfogadta a meghívást.

– Mielőtt megkérdeznéd a kedves barátodat, hogy mi az, ami felett elrepülünk – kezdte Flere-Imsaho, Gurgeh könyöke körül repkedve és zümmögve –, elmondom neked, hogy ez a szegénynegyed. Innen toborozza a város a szakképzetlen munkaerőt.

Gurgeh csúnyán nézett az otrombán álcázott kis drónra. Lo Pequil Gurgeh mellett állt az egység lehajtott hátsó rámpáján, ami most teraszként szolgált. A város egyre jobban kibontakozott alattuk.

– Úgy tudtam, nem szabad marain nyelven beszélnünk előttük – mondta Gurgeh a drónnak.

– Á, itt biztonságban vagyunk. Bár a figurán van poloska, az egység viszont semlegesíti.

Gurgeh a szegénynegyedre mutatott:

– Az micsoda? – kérdezte Pequilt.

– Ez az a hely, ahol gyakran kikötnek azok, akik otthagyták a vidéki életet a nagyváros csillogásáért. Sajnálatos módon sokan közülük semmirekellők.

– Akiket elűztek a földjükről – kommentálta az elhangzottakat Flere-Imsaho marain nyelven –, a jól kitalált, igazságtalan tulajdoniadó-rendszerrel, és azzal, hogy ez az újonnan átszervezett rendszer lehetetlen helyzetbe hozta a mezőgazdasági termelőszervezeteket.

Gurgeh azon tűnődött, vajon az utolsó kifejezés, amit a drón használt, farmokat jelent-e, de inkább Pequilhez fordult, és azt mondta:

– Értem.

– Miről beszél a gép? – érdeklődött Pequil.

– Csak egy... verset szavalt el – mondta Gurgeh a csúcsneműnek. – Egy gyönyörű nagyvárosról szól.

– Á! – bólogatott Pequil, és sorozatosan fel-le rángatta a fejét. – Az önök népe szereti a költészetet, ugye?

Gurgeh elgondolkodott egy pillanatra, aztán azt mondta:

– Hát, van aki igen, van aki nem. Tudja, hogy van.

Pequil bölcsen bólogatott.

A város felett örvénylő szél befújt a kis teraszt körbevevő védőmező felett, és valami meghatározhatatlan, égett szagot hozott magával. Gurgeh nekidőlt a védőmezőnek, és lenézett az alattuk tovasuhanó városra. Pequil nem nagyon mert túl közel menni a terasz széléhez.

– Jut eszembe, van egy jó hírem az ön számára – kezdte Pequil, és elmosolyodott. Hátrahúzta az ajakait.

– És mi lenne az?

– Az irodámnak – mondta Pequil lassan és szigorúan – sikerült szereznie egy engedélyt az ön számára, hogy végigkövethesse a Fő Sorozat játékait, egészen Echronedalig.

– Á, mivel ott játsszák le az utolsó fordulókat.

– Igen, ott. Ebben az eseményben csúcsosodik ki a hat éve tartó Nagy Kör, amit a Tűz Bolygón tartanak. Jó ha tudja: óriási kiváltság, hogy jelen lehet. Vendégjátékosoknak ritkán jut ilyen megtiszteltetés.

– Értem. Valóban megtisztelő. Hadd fejezzem ki őszinte hálámat önnek és az irodának! Amikor visszatérek a hazámba, el fogom mondani a népemnek, hogy az azadiak roppant nagylelkűek. Rendkívül kedves fogadtatásban volt részem. Köszönöm. Lekötelez.

Pequil elégedettnek tűnt. Bólogatott és mosolygott. Gurgeh is bólogatott, és úgy találta, jó, ha megkockáztat egy mosolyt is.

* *

– Nos?

– Nos mi, Gurgeh? – kérdezett vissza Flere-Imsaho, sárgászöld auráját kiterjesztette oldalra, és úgy nézett ki, mint egy egzotikus repülőbogár. Egy ünnepi köpenyt fektetett Gurgeh ágyára. A repülőegységben voltak, ami pedig a groasnacheki Grand Hotel tetején lévő kertben állt.

– Milyen voltam?

– Nagyon jó voltál. Bár nem szólítottad a minisztert „uram”-nak, amikor direkt szóltam, és itt-ott egy kicsit pontatlan voltál, de egészében véve elment. Nem okoztál diplomáciai katasztrófát, és nem is inzultáltál súlyosan senkit... Azt mondom, ez nem rossz, ahhoz képest, hogy az első napodról beszélünk. Kérlek, fordulj meg, állj szembe a visszatükrözővel! Meg akarok győződni róla, hogy jó rád ez az izé.

Gurgeh megfordult, és kinyújtotta a kezét, amíg a drón igazgatta a hátán a köpenyt.

– Túl hosszú, és nem is áll jól – jegyezte meg.

– Igazad van, de akkor is ezt kell felvenned ma este a bálra. A palotában leszünk. Amúgy meg elmegy. Kicsit felhajtok az ujjából. Az egység azt mondta, hogy mellesleg poloska van benne, úgyhogy figyelj oda miket mondasz, ha kilépsz a repülőegység védőmezejéből.

– Poloska? – nézett Gurgeh csodálkozva a drónra a visszatükrözőn keresztül.

– Helyzetfigyelő és mikrofon. Ne aggódj! Mindenkivel ezt csinálják. Ne mozogj! Igen, mindenképp felhajtom az ujját. Fordulj meg!

Gurgeh megfordult.

– Szeretsz engem utasítgatni, ugye? – mondta a kis drónra nézve.

– Ne hülyéskedj! Már kész is. Próbáld fel.

Gurgeh felvette a köpenyt, és megnézte magát a visszatükrözőben.

– Minek van itt ez a rész a vállán?

– Oda kerülne a katonai rangjelzésed, ha lenne ilyen.

Gurgeh végigtapogatta az ujjával a csupasz részt az amúgy gazdagon hímzett köpenyen.

– Nem csinálhatunk egyet? Olyan csupasznak tűnik így.

– De, csinálhatunk – válaszolta Flere-Imsaho, és a köpenyt igazgatta. – De azért jobb, ha vigyázol az ilyesmikkel. A mi kis azadi barátaink nem nagyon tudják hova tenni, hogy nincs se zászlónk, se valamilyen jelképünk. A Kultúra itteni képviselője pedig – fogsz ma találkozni vele, persze csak ha eszébe jut, hogy el kellene jönnie – úgy gondolta, sajnálatos, hogy nem rendelkezünk nemzeti himnusszal, amit a zenekarok játszhatnának, amikor idejövünk. Így elfütyülte nekik az első dalt, ami az eszébe jutott, és az elmúlt nyolc évben mindig azt játsszák a különböző fogadásokon és ünnepeken.

– Tényleg! Akkor azért volt annyira ismerős – mondta Gurgeh.

A drón feljebb emelte Gurgeh karját, és igazított még egy kicsit a köpenyen.

– Igen. De az első dal, ami ennek a tagnak az eszébe jutott, az a „Nyaljál még” volt. Emlékszel a szövegére?

– Micsoda? – vigyorodott el Gurgeh. – Az a dal? Hát igen. Valljuk be, ez azért kellemetlen.

– Még mennyire. Ha rájönnek, akkor abból akár háború is lehet. A szokásos Kontaktos fejetlenség.

Gurgeh elnevette magát.

– És én még azt hittem, hogy a Kontakt milyen jól szervezett és hatékony. – Csóválta a fejét.

– Jó tudni, hogy néhány dolog azért működik.

– Hét évtizeden át titokban tartottátok, hogy létezik ez a Birodalom. Az működött.

– Több volt benne a szerencse, mint a szakértelem – mondta Flere-Imsaho. Körberepülte Gurgehet, nézegette a köpeny elejét. – Tényleg akarsz rangjelzést? Összedobhatunk valamit, ha attól jobban éreznéd magad.

– Hagyd csak.

– Rendben. A teljes nevedet fogjuk lediktálni, amikor ma este bejelentenek a bálban. Egészen meggyőzően hangzik. Úgysem veszik észre, hogy nincs rangunk, úgyhogy lehet, hogy a Morat nevet használják majd, mint egyfajta címet. – A kis drón nekilátott, hogy visszahúzzon egy kilógó aranyszálat a köpeny ujjánál. – Végül is, így a legjobb. Az itteniek egy kicsit vaksik a Kultúrával kapcsolatban, mert a saját hierarchikus gondolkodásukkal nem tudják felfogni, hogy az micsoda. Nem vesznek minket komolyan.

– Nem is értem.

– Hm. Van egy olyan érzésem, hogy ez is a terv része. Még ez a felelőtlen képviselő is... illetve nagykövet, bocs... a terv része. És szerintem te is a terv része vagy.

– Úgy gondolod?

– Téged is jól átvertek, Gurgeh – mondta neki a kis drón, majd a fejéhez repült, és kicsit hátrafésülte a férfi haját. Gurgeh viszont félresöpörte a tolakodó aurát. – A Kontakt azt mondta a Birodalomnak, hogy te egy óriási játékmester vagy, mire ők azt mondták, hogy szerintük akkor eljuthatsz egészen az ezredesi/püspöki/segédtisztviselői/miniszteri rangig.

– Mi van? – Gurgeh rémültnek tűnt. – Nekem nem ezt mondták!

– Nekem sem – válaszolta a drón. – Én is csak egy órával ezelőtt jöttem rá, amikor átfutottam a hírösszefoglalót. Jól bepaliztak, barátom. Azt akarják, hogy a Birodalom boldog legyen, és téged használnak ebben. Először jól beijesztik az azadiakat, hogy meg tudod verni a legjobb játékosaikat, és aztán, amikor – mert valószínűleg így lesz – kiesel az első körben, akkor azzal a Birodalmiakban megerősödik, hogy ez a Kultúra csak egy vicc. Mi mindent rosszul csinálunk, minket lazán le lehet alázni.

Gurgeh a drónra meredt, hunyorgott.

– Szóval azt mondod, az első körben – mondta higgadtan.

– Jaj, sajnálom! – A drón egy kicsit hátrébb repült, zavarba jött. – Megbántottalak? Én csak azt feltételeztem, hogy... szóval láttam, ahogy játszol, és... úgy értem... – elcsuklott a hangja.

Gurgeh levette a nehéz köpenyt, ledobta a földre.

– Azt hiszem, fürdöm egyet – mondta a drónnak. A gép egy ideig habozott, aztán felvette a köpenyt, és gyorsan kiment a kabinból. Gurgeh leült az ágyra, és a szakállát dörgölte.

Tulajdonképpen a drón nem is bántotta meg. Neki is voltak titkai. Biztos volt benne, hogy jobban megy neki a játék, mint azt a Kontakt gondolta volna. Tisztában volt vele, hogy a Korlátozó Tényezőn töltött utolsó száz napban nem igazán törte magát. Bár nem akart veszíteni, és nem követett el szándékosan hibákat, nem is koncentrált annyira, mint amennyire a közelgő játékokon szeretett volna.

Ő maga sem volt biztos benne, hogy miért titkolózik így, de valahogy fontos volt neki, hogy ne tudjon róla mindent a Kontakt. Hogy valamit visszatartson. Kis győzelem volt ez velük szemben, egy kicsi játék, egy lépés a másodlagos táblán, harc az elemek és az istenek ellen.

A groasnacheki Palota a széles, zavaros vizű folyó partján állt. Erről a folyóról kapta a város a nevét. Aznap este fogadást tartottak azoknak a fontosabb embereknek, akik az elkövetkezendő fél évben az Azad játékot voltak hivatottak játszani.

Földi autóval vitték őket a helyszínre, széles, fákkal szegélyezett sugárutakon, melyeket magas reflektorok világítottak meg. Gurgeh hátul foglalt helyet Pequillel, aki már az autóban ült, amikor ő beszállt a hotelnél. Gurgeh próbált nem gondolni az autóbalesetekre. Flere-Imsaho a padlón ült, óriási álcájának közepén, halkan zümmögött, és magához szippantotta a kis szálakat a limuzin szőrös kárpitjáról.

A Palota nem volt olyan hatalmas, mint Gurgeh várta, de az épület azért így is lenyűgözte. Gazdagon díszített falát fényesen megvilágították, és a sok apró torony mindegyikében hosszú, túldíszített zászlók lobogtak. A pompás címerek lassan lebegtek a narancs-fekete ég előtt.

A ponyvával fedett udvaron, ahol az autó megállt, hosszú sorban, aranyozott állványokon tizenkétezer gyertya égett különböző méretben és színekben. Mindenkinek, aki játszani fog, meggyújtottak egyet. A bálra ezer embert hívtak meg. Ezeknek csak a fele volt játékmester, a többiek főleg a játékosok partnerei, tisztek, papok, köztisztviselők és hivatalnokok voltak, akik teljes mértékben elégedettek voltak jelenlegi pozíciójukkal. Ők már elnyerték a haszonélvezet biztonságát, ami azt jelentette, hogy nem lehetett őket kitúrni a helyükről, még akkor sem, ha az alattuk lévő játékosok nagyon jól teljesítettek. Hát persze, hogy akkor nem akartak versenyezni.

Az azad iskolák – itt tanították a játékot – mentorai és adminisztrátorai alkották a társaság maradék részét, és hasonló módon már ők sem kívántak részt venni a mérkőzésen.

Az este túl meleg volt, Gurgeh nem ehhez volt szokva. A mozdulatlan, fülledt levegőhöz még hozzákeveredett a város szaga. A köpeny nehéz volt és meglepően kényelmetlen. Gurgeh azon gondolkodott, hogyan lehetne minél előbb udvariasan lelépni a bálról. A hatalmas főbejáraton keresztül léptek be a Palotába, amit zömök, fényes ékszerekkel kirakott, nyitott kapuk fogtak közre. Az előcsarnok és a termek, ahol áthaladtak, pazar díszektől fénylettek, melyek az asztalokon álltak, és a falról vagy a mennyezetről lógtak.

Az emberek éppen olyan mesésen néztek ki, mint a környezet, melyben mozogtak. A nők, akik közül úgy tűnt, nagyon sok van jelen, úsztak az ékszerekben és az erősen túldíszített ruhákban. Gurgeh úgy tippelte – harang alakú köntöseikből ítélve –, hogy a nők legalább olyan szélesek, mint amilyen magasak. A ruháik zizegtek ahogy elhaladtak mellette, és Gurgeh érezte erős parfümjeik átható szagát. Sokan azok közül, akik mellett elment, rápillantottak, ránéztek, de volt olyan is, aki megállt és egyenesen megbámulta Gurgehet és a mellette lebegő, zümmögő, kattogó Flere-Imsahót.

A fal mellett mindkét oldalon, pár méterenként tarka egyenruhában férfiak álltak, feszesen, mint a cövek, lábukat kissé szétvetve. Kesztyűs kezeiket összefogták a hátuk mögött, tekintetüket magasan a plafonra szegezték.

– Minek állnak ezek itt? – súgta oda Gurgeh a drónnak eäi nyelven.

– Műsor – mondta a gép.

Gurgeh elgondolkodott.

– Műsor?

– Igen. Azért, hogy megmutassák, a Birodalom elég gazdag és fontos ahhoz, hogy száz meg száz szolgát állítson a fal mellé, akiknek mindössze ennyi a feladatuk.

– Hiszen ezzel most már mindenki tisztában van, nem?

A drón egy kicsit később reagált. Sóhajtott egyet.

– Nem igazán sikerült megfejtened még a jólét és a hatalom pszichológiáját, ugye, Gurgeh?

Gurgeh továbbment, és arcának azon a felén, amit Flere-Imsaho nem láthatott, elmosolyodott.

A csúcsneműek, akik mellett elsétáltak, ugyanolyan nehéz köpenyt viseltek, mint Gurgeh. Díszesek voltak, de nem hivalkodóak. Ami azonban a legjobban meglepte Gurgehet, az az volt, hogy az egész hely, és körülötte mindenki mintha leragadt volna egy másik korban. Semmi olyat nem látott a palotában, vagy az emberek viseletén, ami ne származhatott volna akár ezer évvel a nagy bál előttről. Látott felvételeket az ősi birodalmi szertartásokról, amikor a társadalmukat tanulmányozta, és úgy érezte, hogy azért van valami fogalma az ősi öltözködésről és formákról. Annál jobban meglepte, hogy bár a Birodalom – ha mégoly korlátoltan is – technikailag elég fejlett volt, külsőségekben mégis szinte teljesen a múltban élt. Az ősi hagyományok, a régi divat és a letűnt építészeti formák a Kultúrában is népszerűek voltak, de szabadon használták őket, szinte véletlenszerűen. Az ősi formákat stílusuk részének tekintették, és nem önmagukban használták, nem ezek váltak a kizárólagos irányzattokká.

– Itt várj! Be fognak jelenteni – mondta a drón, és megragadta Gurgeh karját, hogy álljon meg pontosan Pequil mellett, aki abban az ajtóban várakozott, amely egy széles lépcsősoron keresztül a nagy bálterembe vezetett. Pequil átadott egy kártyát a lépcső tetején álló egyenruhás csúcsneműnek, és felemelt hangja körbejárta a hatalmas termet:

– A nagytiszteletű Lo Pequil Monenine, AAB, Második Fő Szint, Birodalmi Medál, Becsületrend... és Chiark Gevant-sha Gernow Morat Gurgeh Dam Hazeze.

Együtt mentek le az impozáns lépcsőn. Az alattuk elterülő látvány hihetetlenül nagyszabású volt, és fényesen felülmúlt minden társadalmi összejövetelt, aminek Gurgeh valaha is tanúja volt. A Kultúrában egyszerűen nem ilyen léptékben számolják a dolgokat. A bálterem olyan volt, mint egy óriási, csillogó medence, amit valaki teleszórt szebbnél-szebb virágokkal, és aztán felkavarta a vizet.

– Az az egyenruhás elbaszta a nevemet – szólt oda Gurgeh a drónnak. Aztán Pequilre nézett. – De miért ilyen letört a mi kis barátunk?

– Szerintem azért, mert amikor bejelentették, elfelejtették felolvasni, hogy rangidős – mondta Flere-Imsaho.

– Ez ennyire fontos?

– Gurgeh, ebben a társadalomban minden fontos. Titeket legalább bejelentettek – tette hozzá morcosan.

– Á, jó napot!– kiáltotta egy hang, ahogy leértek a lépcső aljára. Egy magas, férfi kinézetű alak furakodott át az azadiak tömegén Gurgeh felé. Rikító, lobogó köpenyt viselt. Szakálla és fénylő, zöld szeme volt, barna haja kontyban, és egészen úgy nézett ki, mintha a Kultúrából jött volna. Kinyújtotta kezét – hosszú ujjain gyűrűk sorakoztak –, megragadta Gurgeh kezét, és megrázta.

– Shohobohaum Za vagyok. Örvendek. A nevét is tudtam, amíg az az illető a lépcső tetején a szájára nem vette. Gurgeh, ugyebár? Á, Pequil, te is itt vagy? – és ezzel Pequil kezébe nyomott egy poharat. – Tessék, te meg tudod inni ezt a löttyöt, nem igaz? Helló drón! Figyelj, Gurgeh – és itt Gurgeh vállára tette a kezét –, jól jönne valami jó kis ital, nem igaz?

– Jernow Morat Gurgeh – kezdte Pequil, és furcsa arcot vágott –, hadd mutassam be...

De addigra már Shohobohaum Za arrébb húzta Gurgehet, át a tömegen a lépcső felé.

– Amúgy hogy vagy Pequil? – kiabált vissza Za a meghökkent csúcs-neműnek. – Jól? Igen? Nagyon jó. Később még beszélünk. Csak elrabolom ezt a távolra szakadt hazámbelit egy ital erejéig.

Pequil elsápadt, majd határozatlanul visszaintegetett. Flere-Imsaho habozott egy darabig, aztán végül az azadival maradt.

Shohobohaum Za visszafordult Gurgehhez, levette a válláról a kezét, és kevésbé éles hangon azt mondta:

– Milyen szörnyen unalmas alak ez a Pequil. Remélem, nem bánod, hogy csak így magammal rángattalak.

– Nincs éppen lelkiismeret-furdalásom – válaszolta Gurgeh, és tetőtől talpig végigmérte ezt a Kultúrembert. – Ezek szerint ön a... nagykövet.

– Úgy is mondhatjuk – mondta, és böffentett egyet. – Erre – biccentett a fejével, és átvezette Gurgehet a tömegen. – Kiszúrtam egy karton grifet az egyik italos pult mögött, és szeretnék lenyúlni pár üveggel, mielőtt a birodalmiak meg a haverjaik lecsapnak rá. – Elmentek egy alacsony színpad mellett, amin az együttes harsogva játszott. – Őrült egy hely, nem? – kiabálta Za Gurgehnek, ahogy a terem hátsó részébe igyekeztek.

Gurgeh azon gondolkodott, vajon ezt most pontosan mire értette.

– Már itt is vagyunk – mondta Za, és hirtelen megállt egy hosszú sor asztal mellett. Az asztalok mögött libériás inasok szolgálták fel a vendégeknek az ételeket, italokat. A fejük felett, a hatalmas, boltíves falon sötét faliszőnyeg lógott, melyre gyémántokkal és aranyfonallal egy ősi űrcsata-jelenet volt hímezve.

Za füttyentett egyet, áthajolt az asztalon, és odasúgott valamit a magas, szigorú tekintetű férfinak, aki odajött hozzájuk. Gurgeh látta, hogy egy kis darab papírt is átad neki, aztán Za megfogta Gurgeh csuklóját, és elhúzta az asztaltól. Addig rángatta maga után, míg egy nagy, kerek kanapéhoz nem értek, ami egy nemesfémekkel kirakott, bordázott oszlop alatt állt.

– Majd meglátod, ha megkóstolod. Ugye nem baj, ha tegeződünk? – mondta Za, majd Gurgehhez hajolt és rákacsintott. Shohobohaum Za bőre kicsit világosabb színű volt, mint Gurgehé, de még így is sokkal sötétebb, mint egy átlagos azadi polgáré. Általában nehéz megtippelni a Kultúrabeliek korát, de Gurgeh úgy találta, hogy Za egy vagy két évtizeddel fiatalabb nála.

– De ugye szoktál inni? – kérdezte ijedten Za.

– Eddig külön gyűjtöttem ezeket a löttyöket – válaszolta Gurgeh.

Za határozottan megrázta a fejét.

– Ezt a griffel nem teheted meg – mondta, és megpaskolta Gurgeh kezét. – Az tragikus lenne. Felérne egy hazaárulással. Inkább termelj egy kis Kristály Fúgát. Elképesztő kombináció. Úgy elszállnak a neuronjaid, hogy összehugyozod magad. A grif döbbenetes anyag. Mint te is tudod, Echronedalról hozzák, a játékok miatt szállítják ide. Csak az Oxigén Időszak alatt gyártják, és azt, amit mi kapunk most, legalább két Nagy Évvel ezelőtt csinálták. Egy vagyonba kerül. Többen széttették már érte a lábukat, mint a szülészeten. Majd meglátod. – Za hátradőlt, összecsapta a tenyerét, és komoly arccal bámult Gurgehre. – Mit szólsz a Birodalomhoz? Hát nem csodálatos? Nem? Úgy értem, a velejéig romlott, de szexi, nem? – felugrott, ahogy meglátta, hogy egy férfi szolga egy kis, dugós üvegcsékkel teli tálcát hoz feléjük. – Ha-ha! – Elvette az üvegcsés tálcát, és átcsúsztatott még egy darabka papírt a szolgának. Miután mindkét üvegből kihúzta a dugót, odanyújtott egyet Gurgehnek. A szájához emelte az üveget, behunyta a szemét, és mély levegőt vett. Valamit mormogott a bajsza alatt, ami kántálásnak hangzott. Aztán felhajtotta az italt, és a szemét szorosan csukva tartotta.

Amikor újra kinyitotta, Gurgeh egyik könyökével a térdére támaszkodva ült, fejét a kezébe hajtotta, és gúnyosan nézett rá.

– Téged erre képeztek ki? – kérdezte. – Vagy ez már a Birodalom hatása?

Za torkaszakadtából nevetett, és közben a plafont nézte, ahol egy hatalmas festményen ősrégi csatahajó-jelenetet lehetett látni.

– Mindkettő! – mondta Za, és még mindig fuldokolt a nevetéstől. Gurgeh üvegére mutatott, és arcára szórakozott, de – legalábbis Gurgeh szerint – kicsit értelmesebb kifejezés ült ki. Olyan volt most a nézése, hogy Gurgeh újraértékelte, amit a férfi koráról gondolt, mert annál jó pár évtizeddel idősebbnek látszott. – Megiszod? – kérdezte Za. – Egy szakképzetlen munkás egész éves fizetését költöttem rá, hogy neked is jusson.

Gurgeh egy pillanatra egyenesen a férfi világoszöld szemébe nézett, aztán a szájához emelte az üvegcsét.

– A szakképzetlen munkásokra, Mr. Za. – És felhajtotta.

Za ismét gurgulázva nevetett, fejét hátrahajtotta.

– Azt hiszem, remekül ki fogunk jönni egymással, játékmester.

A grif édeskés volt, illatos, zamatos és füstölt. Za kiitta az üvegét, vékony kis csőrét a szájához tartotta, hogy elkapja az utolsó cseppeket is. Gurgehre pillantott, és megnyalta a száját.

– Úgy csúszik, mintha folyékony selyem lenne – mondta. Letette az üvegcsét a földre. – Szóval részt veszel a nagy játszmán, mi, Jernau Gurgeh?

– Ezért jöttem. – Gurgeh még kortyolt egy kicsit a részegítő italból.

– Hadd adjak egy tanácsot – mondta Za, és egy pillanatra hozzáért Gurgeh karjához. – Ne fogadj semmiben. És vigyázz a nőkkel... vagy férfiakkal, vagy mindkettővel, vagy amit preferálsz. Nagyon ronda helyzetekbe keveredhet az ember, ha nem vigyáz. Még ha úgy döntesz is, hogy nőt... vagy férfit... nem érintesz, akkor is résen kell lenni, mert vannak... főleg nők, akik alig várják, hogy láthassák, mi van a lábad között. És ők hihetetlenül komolyan veszik ezt a dolgot. Ha testi játékra vágysz, csak szólj, vannak kapcsolataim. El tudom intézni szépen, diszkréten. A legeslegnagyobb diszkréció és teljes titoktartás biztosítva van, kérdezz csak meg bárkit. – Felnevetett, megint megfogta Gurgeh karját, és szigorúan nézett rá. – Komolyan mondom – tette hozzá. – Össze tudom hozni.

– Észben fogom tartani – mondta Gurgeh, és ivott egy kortyot. – Kösz a figyelmeztetést!

– Öröm volt, igazán semmiség. Most már nyolc,... nem, kilenc éve vagyok itt. Az elődöm csak húsz napig bírta. Kivágták innen, mert az egyik miniszter feleségével kavart. – Za megrázta a fejét, és kajánul felnevetett. – Úgy értem, semmi bajom vele, de a francba is, egy miniszter feleségével! Szerencséje annak a hülye kurvának, hogy csak kidobták innen. Ha közülük való lett volna, akkor savat öntenek a vaginájába mielőtt rázárják a börtönkaput. Ha csak eszembe jut, összeszorítom a lábam.

Mielőtt Gurgeh válaszolt, vagy Za folytathatta volna, rettenetes zaj tört fel a teremben. A lépcső tetejéről jött, és olyan volt, mintha ezer meg ezer üveget törtek volna össze egyszerre. Az egész bálterem visszhangzott tőle.

– A francba, az Uralkodó – mondta Za, és felpattant. Rábökött Gurgeh üvegcséjére. – Hajtsd fel gyorsan, pajtás!

Gurgeh lassan felállt, és Za kezébe nyomta az üveget.

– A tiéd lehet. Te úgyis jobban értékeled. – Za bedugaszolta az üvegcsét, és a köpenye egyik zsebébe rejtette.

Nagy volt a mozgolódás a lépcső tetején. Az emberek is kavarogtak lent a bálteremben, és lassanként élő folyosót vágtak maguk között, ami a lépcső aljától az arany lepellel letakart alacsony emelvényen álló, díszes trónszékig vezetett.

– Jobb, ha megkeresed a helyedet – mondta Za, és megint meg akarta ragadni Gurgeh csuklóját, de Gurgeh hirtelen felemelte a kezét, és a szakállát kezdte igazgatni. Za elhibázta.

Gurgeh előre mutatott.

– Csak utánad – mondta. Za pislogott egyet, majd elindult. A trónnál várakozó emberek mögött álltak meg.

– Itt hozom a fiút, Pequil – jelentette Za az aggódó csúcsneműnek, és aztán arrébb ment. Gurgeh azon kapta magát, hogy Pequil mellett áll, és Flere-Imsaho a háta mögött, úgy csípőmagasságban lebeg, miközben kitartóan zümmög.

– Már kezdtünk aggódni magáért, Mr. Gurgeh – súgta neki Pequil, és idegesen pillantott a lépcsőre.

– Valóban? – kérdezte Gurgeh. – Hát ez megnyugtató. – Pequilnek nem nagyon tetszett ez a válasz. Gurgeh arra gondolt, lehetséges, hogy megint rosszul szólította meg a csúcsneműt.

– Jó híreim vannak, Gurgeh – súgta Pequil. Gurgehre pillantott, aki nagyon szeretett volna érdeklődő arcot vágni. – Sikerült elintéznem, hogy személyesen mutatkozzon be őfelségének, Királyi Nicosar Uralkodó-Régensnek.

– Nagyon megtisztelő – mosolyodott el Gurgeh.

– Valóban! Valóban az! A legnagyobb és legkivételesebb kiváltság – Pequil nyelt egyet.

– Úgyhogy ne cseszd el! – mormolta a háta mögül Flere-Imsaho. Gurgeh a gépre nézett.

Újra felzúgott a csörömpölés, és a lépcsőről hirtelen tengernyi ember zúdult lefelé. Csak úgy hullámzott a tömeg, egész szélességében elfoglalta a lépcsőt. Gurgeh feltételezte, hogy aki elől megy, hosszú pálcával a kezében, az lehet az Uralkodó – vagy Uralkodó-Régens, ahogy Pequil nevezte –, de a lépcső aljánál a csúcsnemű félreállt, és azt kiáltotta:

– Őfelsége, az űr Hercege, a Hit Védelmezője, Groasnachek Helytartója, Echronedal Tüzének őrizője, a hatalmas Első Nicosar Uralkodó-Régens!

Az Uralkodó feketébe volt öltözve. Közepes termetű, komoly tekintetű csúcsnemű volt, egészen dísztelenül. Mesés ruhákat viselő, mindenféle nemű azadi vette körbe. Voltak köztük egészen konzervatív egyenruhát viselő férfi és csúcsnemű őrök, nagy kardokkal és kis fegyverekkel a kezükben. Az Uralkodó előtt mindenféle, négy- illetve hatlábú, nagy termetű, különböző színű állat vonult be szájkosárral és nyakörvvel. Rubinnal és smaragddal kirakott pórázaikat dagadt, szinte teljesen meztelen férfiak tartották, akiknek olajozott teste aranyként csillogott a bálterem fényében.

Az Uralkodó megállt a sor túlsó végén, és elbeszélgetett néhány emberrel (akik letérdeltek, amikor eléjük ért), aztán átvágott a kíséreten, és elindult abba az irányba, ahol Gurgeh is állt.

A bálterem szinte teljesen elcsöndesedett. Gurgeh még a megszelídített ragadozók hörgését is hallotta. Pequil izzadt. Beesett arcán látni lehetett, ahogy ver a pulzusa.

Nicosar közelebb jött. Gurgeh úgy találta, hogy az Uralkodó nem olyan félelmetesen kemény és határozott, mint az átlagos azadiak. Alig állt meg valakinél, és még ha beszélt is egy-egy alattvalójával, Gurgeh csak a vendég hangját hallotta. Nicosar kicsit fiatalabbnak nézett ki, mint Gurgeh várta volna.

Annak ellenére, hogy Pequil szólt neki a személyes bemutatkozásról, Gurgehet meglepetésként érte, amikor a fekete ruhás csúcsnemű megállt előtte.

– Térdelj le! – súgta neki Flere-Imsaho.

Gurgeh fél térdre ereszkedett. Még mélyebb lett a csend.

– A francba! – zümmögte a gép. Pequil felnyögött.

Az Uralkodó lenézett Gurgehre, és aztán apró mosoly jelent meg a szája szélén.

– Fél térdű uram, ezek szerint ön még idegen nálunk. Szerencsés játékot kívánok önnek.

Gurgeh rájött, hogy mit csinált rosszul, és gyorsan a másik térdét is a földhöz nyomta, de az Uralkodó csak legyintett egyet gyűrűs kezével, és azt mondta:

– Ne, ne! Szeretjük az eredetiséget. Ön ezentúl fél térden üdvözölhet minket.

– Köszönöm, Felség – mondta Gurgeh, és kissé meghajolt. Az Uralkodó bólintott, megfordult, és arrébb ment.

Pequil reszketve sóhajtott.

Az Uralkodó odaért az emelvényhez, ahol a trón állt, és felcsendült a zene. Az emberek abban a pillanatban beszélgetni kezdtek, és az alattvalókból álló folyosó eltűnt, mindenki csevegett és hevesen gesztikulált. Pequil úgy nézett ki, mint aki ott helyben össze akar esni. Úgy tűnt, szólni sem bír.

Flere-Imsaho odarepült Gurgehhez.

– Kérlek, soha többé ne csinálj ilyet! – Gurgeh tudomást sem vett a gépről.

– Legalább meg tudtál szólalni, nem? – mondta Pequil, és remegő kézzel italt vett el egy tálcáról. – Legalább meg tudott szólalni, nem, Flere-Imsaho? – Olyan gyorsan beszélt, hogy Gurgeh szinte követni sem tudta. Felhajtotta az italt. – Az én népem halálra sápad. Én legalábbis így voltam vele, ha jól emlékszem. Sokan így vannak vele. De mit számít, hogy fél térd? Mit számít az? – Pequil körbenézett, kereste a férfit a tálcával, aztán bámulta a trónt, ahol az Uralkodó társalgott kíséretének tagjaival. – Mit neki a felséges jelenléte?

– Miért hívják Uralkodó-Régensnek? – kérdezte Gurgeh az izzadságban úszó csúcsneműt.

– A Királyi Fenségnek fel kellett vennie a Királyi vonalat, miután Molsce Uralkodó sajnálatos módon meghalt két évvel ezelőtt. Mint a legutóbbi játszma második legjobb játékosát, Nicosar őfelségét emelték a trónra. Abban pedig nem kételkedem, hogy ott is fog maradni.

Gurgeh bólogatott, mert arról ugyan olvasott valamit, hogy Molsce meghalt, de azzal nem volt tisztában, hogy Nicosart nem tekintették teljes jogú uralkodónak. Elnézte az uralkodói emelvény körül álló kicicomázott embereket és állatokat, és azon tanakodott magában, vajon milyen kiváltságokban lenne része Nicosarnak, ha ő nyeri meg a játékot.

– Szívesen felkérnélek, de ezek nem szeretik, ha két férfi együtt táncol – mondta Shohobohaum Za, amikor odaért az oszlopnál ácsorgó Gurgehhez. Za felvett egy tányér papírba csomagolt édességet az asztalról, és megkínálta Gurgehet, de ő megrázta a fejét. Za bekapott egy pár darab aprósüteményt, Gurgeh pedig nézte a bonyolult táncot, ahogy a hús és a színes ruhák tengere ide-oda hullámzott a bálteremben. Flere-Imsaho közelebb repült. Papírfecnik ragadtak a sztatikusan feltöltődött burkolatára.

– Ne aggódj, nem fogok megsértődni – mondta Gurgeh Zanak.

– Akkor jó. Jól érzed magad? – Za nekidőlt az oszlopnak. – Kicsit magányosnak tűntél, ahogy itt álltál egyedül. Hol van Pequil?

– Birodalmi hivatalnokokkal beszélget, próbál kieszközölni egy személyes meghallgatást.

– Biztos szerencséje lesz – jelentette ki bosszúsan Za. – Amúgy mi a véleményed a mi kis csodálatos Uralkodónkról?

– Nagyon is... fenséges – mondta Gurgeh, és fintorogva mutogatott a köpenyére, majd a füléhez nyúlt.

Za szórakozottan figyelt, aztán zavartan nézett, és végül elnevette magát.

– Ja, a mikrofon! – Megrázta a fejét, kicsomagolt még egy pár aprósüteményt, és megette őket. – Amiatt ne aggódj. Mondd csak, amit akarsz. Nem fognak kinyírni, vagy ilyesmi. Nem érdekli őket. Ez a diplomáciai protokoll. Mi úgy teszünk, mintha a köpenyekben nem lenne poloska, ők meg úgy tesznek, mintha nem hallottak volna semmit. Vannak ilyen kisded játékaink.

– Hát ha te mondod – válaszolta Gurgeh, és az uralkodói emelvényre nézett.

– Most nem nagyon van mit nézni a fiatal Nicosaron – vetette oda Za, ahogy követte Gurgeh pillantását. – A játék után kapja meg a teljes felségjogot. Addig elvileg gyászolja Molscét. A fekete a gyász színe. Biztos van valami köze az űrhöz – az Uralkodót nézte egy darabig. – Furcsa dolog, nem? Mármint, hogy egyetlen ember kezében van az összes hatalom.

– Eléggé... megbízhatatlan módja a társadalom irányításának – helyeselt Gurgeh.

– Persze minden relatív, nem? Mert igazából, tudod, annak a tagnak, aki most az Uralkodóval beszél, valószínűleg nagyobb hatalma van, mint őfelségének.

– Tényleg? – Gurgeh Zara nézett.

– Igen. Haminnak hívják, ő a Candsev Főiskola rektora. Nicosar mentora.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy ő mondja meg az Uralkodónak, mit kell tennie?

– Hivatalosan nem, de – Za böfögött egyet – Nicosar a főiskolában nevelkedett. Hatvan évet eltöltött ott, mint gyerek és csúcsnemű, hogy megtanulja a játékot Hamintól. Hamin nevelte, kiképezte, megtanított neki mindent, amit ő tudott a játékról, meg minden másról. Ezért, amikor az öreg Molsce megkapta a belépőjét az örök álom birodalmába... mellesleg már épp ideje volt... és Nicosar átvette a hatalmat, szerinted ki volt az első, akitől tanácsot kért?

– Értem – bólogatott Gurgeh. Kezdte már bánni, hogy Azad politikai rendszeréről nem tanult többet, és csak az Azad játékba ásta bele magát. – Azt hittem, a főiskolákon csak azt tanítják, hogy hogyan kell játszani.

– Elméletileg nem is tesznek többet, de a gyakorlatban ezek inkább a nemesi családokat pótolják. A Birodalom úgy tökéletesíti a vérvonalon alapuló rendszert, hogy a játékot felhasználva válogatja ki a társadalomból a legokosabb, legkönyörtelenebb és legjobban kezelhető csúcsneműeket. Ahelyett, hogy megengedné az új vér beházasodását az állandósult arisztokráciába, és aztán összetett kézzel várná, vajon mi sül ki a génekből. Tulajdonképpen ügyesen ki van ez találva, a játék sok mindent megold. Szerintem még tartós is. A Kontakt azt hiszi, a gyenge pontjai miatt az egész darabokra fog hullani, de én kétlem. Ezek itt akár minket is túlélhetnek. Azért elég lenyűgözők, nem? Ugyan már, valld be nyugodtan. Téged is lenyűgöznek, ugye?

– Kimondhatatlanul – válaszolta Gurgeh. – De azért még többet kell látnom ahhoz, hogy kimondjam a végső ítéletet.

– A végén úgyis lenyűgözőnek találod őket. Tetszeni fog ez a barbár szépség. Most komolyan. Tetszeni fog. A végén még vágyni is fogsz rá. Ja, és felejtsd el azt a túlbuzgó drónt, akit melléd adtak, hogy pesztráljon. Ezek a gépek mind ugyanolyanok. Azt akarják, hogy minden olyan legyen, mint a Kultúrában: béke, szeretet, meg a többi szentimentális baromság. Nem elég érzékenyek – itt Za böffentett egyet –, hogy értékeljék a – megint büfögött –, a Birodalmat. Hidd el nekem. Figyelemre se méltasd azt a gépet.

Gurgeh éppen azon gondolkodott, hogy erre mit is reagálhatna, amikor egy csapat fényesen öltözött csúcsnemű és nő jött oda, aztán körbevette őt és Shohobohaum Zat. Egy csúcsnemű lépett ki a mosolygó, ragyogó csoportból, és meghajolt – Gurgeh szerint kissé eltúlozva a mozdulatot – Za előtt, majd így szólt:

– Kész lenne a mi nagytiszteletű követ urunk elbűvölni a feleségeinket a szemével?

– Örömömre válnék – válaszolta Za. Odaadta a süteményes tányérját Gurgehnek, és amíg a nők kuncogtak és a csúcsneműek vigyorogtak egymásra, Za közelebb ment a nőkhöz, majd ki-be nyitogatta a membránt a szemében. – Tessék! – felnevetett, és visszatáncolt oda, ahol eddig állt. Az egyik csúcsnemű megköszönte neki, aztán a kis csapat arrébb állt, miközben beszélgettek és nevetgéltek.

– Olyanok, mint a nagy gyerekek – mondta Za Gurgehnek, aztán vállon veregette, és arrébb sétált. Teljesen üres volt a tekintete.

Flere-Imsaho odalebegett Gurgehhez, és a zizegő papírhoz hasonlatos hangot adott ki.

– Hallottam, hogy azt mondta, figyelemre se méltasd a gépeket.

– Hm? – kérdezte Gurgeh.

– Azt mondtam,... á, mindegy. Szóval ezek szerint nem érzed úgy, hogy kihagynak valamiből, csak mert nem táncolhatsz, ugye?

– Nem. Nem igazán szeretek táncolni.

– Úgy is jó. Ha itt téged bárki megpróbálna akárcsak megérinteni is, az társadalmilag lealacsonyító lenne.

– Milyen kifejezéseket tudsz használni, Flere-Imsaho – mondta Gurgeh. Leeresztette a finomságokkal teli tányért, a drón előtt tartotta a levegőben, aztán elengedte, és elment. Flere-Imsaho felkiáltott, és épphogy el tudta kapni a tányért, mielőtt a papírba csomagolt finomságok leestek volna a földre.

Gurgeh céltalanul ténfergett egy ideig. Kicsit mérges volt, és roppant kényelmetlenül érezte magát. Emésztette az a gondolat, hogy olyan emberek veszik körül, akik valamilyen szempontból elbuktak, mert mindannyian ki lettek selejtezve egy magasabb rendű rendszerből, ami beszennyeződött volna, ha ők is a tagjaivá válnak. Nem csak az döbbentette meg, hogy a körülötte levők milyen nevetségesek és otrombák, hanem hogy azt érezte, ő sem sokban különbözik tőlük. Úgy tűnt, mindenki, akivel találkozott, azt gondolta, ő csak azért jött ide, hogy hülyét csináljon magából.

A Kontakt ideküldte egy kivénhedt hadihajón, ami meg sem érdemli ezt a minősítést. Emellett adott neki egy hiú, reménytelenül esetlen, fiatal drónt, aztán meg elfelejtett közölni vele olyan tényeket, amelyekről tudniuk kellett volna, jelentősen megváltoztatják a játékfeltételeket. Jó példa erre a főiskolai rendszer, amiről a Korlátozó Tényező nagy bölcsen hallgatott. És ha csak részben is, de egy olyan részeges, nagyszájú őrült gondjaira bízták, akit gyerekes módon levett a lábáról egy pár birodalmi trükk, és ez az embertelen társadalmi rendszer.

Az egész kaland olyan romantikusnak tűnt az úton idefelé. Egy szép nagy, bátorságot igénylő feladat, nemes cél érdekében. A történetnek ez a része most elszállt. Ebben a pillanatban csak azt érezte, hogy ugyanúgy, mint Shohobohaum Za vagy Flere-Imsaho, ő is csak oda nem illő darab, és ezt az egész siralmas Birodalmat úgy dobták oda neki, mint valami lehullott morzsát. Biztos volt benne, hogy valahol a hiperűrben Elmék terpeszkednek egy nagy hajó védőmezőjében, és folyamatosan rajta röhögnek.

Körbenézett a bálteremben. Recsegő zene hallatszott, csúcsneműek andalogtak betanult módon a nőkkel összeborulva a famozaikos padlón, a szemükben tükröződő büszkeség és alázatosság szinte már ízléstelen volt. Ezalatt pedig a férfi szolgák gépiesen sürgölődtek, és azt biztosították, hogy a poharak mindig tele legyenek, és minden tányéron legyen harapnivaló. Nem is annyira a társadalmi rendszerük zavarta Gurgehet, hanem hogy az egész olyan feleslegesen túlszervezettnek tűnt.

– Á, Gurgeh! – szólította meg Pequil. A nagy cserepes növény és a márványoszlop közötti helyről bújt elő, miközben egy fiatalos nőt vezetett a könyökénél fogva. – Hát itt van végre! Gurgeh, engedje meg, hogy bemutassam Dutleylánya Trinevet – a csúcsnemű először a nőre, majd Gurgehre mosolygott, és elővezette a lányt, aki lassan meghajolt. – Trinev is játékos – magyarázta Pequil Gurgehnek. – Hát nem érdekes?

– Örvendek a találkozásnak, hölgyem – mondta Gurgeh a lánynak, és ő is meghajolt egy kicsit. Trinev mozdulatlanul állt előtte, tekintetét a földre szegezte. A ruhája nem volt annyira díszes, mint a többieké, akiket Gurgeh látott maga körül, de a benne lapuló nő sem volt olyan elragadó.

– Hát én magára is hagyom a két kakukktojást, rendben? – mondta Pequil, míg hátrébb lépett, és összefonta a két kezét. – Miss Dutleylánya édesapja ott van hátul, a zenekari emelvénynél, Gurgeh. Ha lenne olyan kedves a kisasszonyt visszakísérni, miután befejezték a társalgást...

Gurgeh a szemével követte a távozó Pequilt, és elmosolyodott. Aztán megköszörülte a torkát. A lány nem szólt semmit. Gurgeh elkezdte:

– Én, öö... én úgy tudtam, hogy csak átmenetiek, illetve csúcs-neműek, játszhatják az Azadot.

A lány felemelte a tekintetét, de csak a férfi mellkasáig.

– Nem, uram. Van egy pár tehetséges női játékos is, természetesen csak másodrangúak. – Lágy, fáradtnak tűnő hangja volt. Még mindig nem nézett a férfi szemébe, így ő is csak a lány koronájához tudott beszélni. Látta a lány fehér fejbőrét a felkötött haján keresztül.

– Á! – kezdte. – Már azt hittem, hogy esetleg... tilos. Örülök, hogy nem így van. Férfiak is szoktak játszani?

– Igen, uram. Senkinek sincs megtiltva, hogy játsszon. Ez benne van az Alkotmányban is. Egyszerű a játék, csak a két... – itt megállt, felemelte a fejét, és arcán riadalom tükröződött –, a két alacsonyabb rendű nemnek nehezebb megtanulni, mert a nagy főiskolákba csak csúcs-neműeket vesznek fel. – Ismét lehajtotta a fejét. – Ez persze azért van, hogy senki ne zavarja azokat, akik tanulnak.

Gurgeh nem tudta mit mondjon.

– Értem – ez volt minden, ami először elhagyta a száját. – És reményei szerint... ön jól fog szerepelni a játékokon?

– Ha sikerül jól játszanom... ha bejutok a fősorozat második fordulójába, akkor remélem, csatlakozhatom a polgári szolgálatosokhoz, és utazhatok.

– Hát, sok sikert kívánok.

– Köszönöm. Sajnos azonban nem valószínű, hogy így lesz. Mint ön is tudja, az első fordulót tízfős csapatokban játsszák, és egyedüli nőnek lenni kilenc csúcsnemű ellen, az azért elég kellemetlen dolognak számít. Legtöbbször megszabadulnak attól az egytől, hogy tiszta legyen a pálya.

– Hm. Engem is figyelmeztettek, hogy ez velem is előfordulhat – mondta Gurgeh, és rámosolygott a lány fejére, miközben azt kívánta, bárcsak megint ránézne.

– Jaj, nem – itt tényleg felnézett, és Gurgeh a lány lapos arcának közvetlenségét zavarba ejtőnek találta. – Azt nem tennék meg önnel. Az nem lenne udvarias. Nem tudják biztosan, hogy milyen ügyes vagy gyenge. De... – megint a földet nézte –, rólam tudják, így aztán nem számít tiszteletlenségnek, ha kiszorítanak a csapatból, hogy aztán továbbmehessen a játék.

Gurgeh körbenézett a hatalmas, zajos, zsúfolt báltermen, ahol az emberek táncoltak, a zene pedig hangosan szólt.

– És nem tehet ez ellen semmit? – kérdezte. – Nem lehetne megszervezni, hogy tíz nő játsszon az első körben?

A nő még mindig a földet bámulta, de arcának íve azt sugallta Gurgehnek, hogy elmosolyodott.

– Valóban jó lenne, uram. De ha jól tudom, még sohasem fordult elő a nagy játéksorozatban, hogy két alacsonyabb nemű játsszon egy csapatban. Valahogy a sorsolásokon sohasem jött még így ki.

– Á! – mondta Gurgeh. – És mi van az egyéni játékokkal, amikor egy egy ellen játszik?

– Azok nem számítanak, ha az ember nem csinálta végig az előtte levő fordulókat. Szoktam gyakorolni a játékokra, és azt mondják... nagyon szerencsés vagyok. Gondolom, így is van. És különben tényleg az vagyok, mert édesapám egy csodálatos mestert és férjet választott ki nekem, és még ha nincs is sikerem a játékkal, akkor is jól megyek férjhez. Ennél többet mi mást kívánhat egy nő, uram?

Gurgeh nem tudta, mit mondjon. Furcsa bizsergést érzett hátul, a nyakán. Párszor megköszörülte a torkát. Végül csak annyit tudott mondani: – Remélem, nyerni fog. Komolyan mondom.

A nő egy pillanatra ránézett, aztán megint vissza. Megrázta a fejét. Egy kis idő múlva Gurgeh felajánlotta, hogy visszakíséri az édesapjához. A lány beleegyezett. És mondott neki még valamit.

Átsétáltak a nagy termen, átvágták magukat az emberek tömegén abba az irányba, amerre a lány apja várt rájuk, és az egyik helyen elmentek egy hatalmas faragott oszlop és egy csatajelenetet ábrázoló falfestmény között. Ebben a pillanatban eltakarta őket az oszlop a terem többi részétől, ekkor a nő kinyújtotta az egyik kezét, és megérintette Gurgehet a csuklóján, a másik kezével pedig megnyomott egy bizonyos pontot Gurgeh köpenyének vállán, és amíg az egyik ujját ott tartotta, a többi pedig finoman hozzáért a férfi karjához, a lány azt súgta neki: – Maga fog nyerni. Maga fog nyerni.

Aztán már ott is voltak az apjánál, és miután megismételte, hogy milyen jól érezte magát, Gurgeh magára hagyta a családot. A nő nem nézett rá többet. Neki pedig nem volt ideje válaszolni.

– Jól vagy, Jernau Gurgeh? – kérdezte Flere-Imsaho, amikor megtalálta a férfit. Gurgeh a falnak támaszkodott, és mereven a levegőbe bámult, mintha ő is egy lenne a libériás inasok közül.

Gurgeh a drónra nézett. Ujját a köpenyére helyezte, pontosan oda, ahol a lány megnyomta.

– Ez az a hely, ahol a poloska van?

– Igen – válaszolta a gép. – Így van. Shohobohaum Za mondta el?

– Azt hiszem – mondta Gurgeh. Ellökte magát a faltól. – Nagy udvariatlanság lenne most elmenni?

– Most? – a drón hátrébb repült, miközben hangosan zümmögött. – Azt hiszem, nem... de biztos, hogy jól vagy?

– Soha jobban. Menjünk – és azzal elindult.

– Feldúltnak tűnsz. Tényleg minden rendben? Nem érzed itt jól magad? Mit itatott meg veled Za? Ideges vagy a játék miatt? Za mondott valamit? Vagy az a baj, hogy senki sem érhet hozzád?

Gurgeh átvágott a tömegen, és tudomást sem vett a vállánál zümmögő, kattogó drónról.

Amikor kiértek a teremből, hirtelen rádöbbent, a lány nevéből csak annyira emlékezett, hogy valakinek-a-lánya. Fogalma sem volt róla, hogy hívták.

* *

Gurgehnek két nappal a bál után kellett játszania az első Azad fordulót. Addig azzal töltötte az idejét, hogy a Korlátozó Tényezővel különböző előre meghatározható manővereket dolgoztak ki. Használhatta volna a repülőegység agyát is, de az öreg hadihajónak érdekesebb volt a játékstílusa. Az a tény, hogy a Korlátozó Tényező igazi űrfényben mérve több fényévnyire volt, azt jelentette, hogy jelentős késéssel jött csak a válasz – még ha a hajó azonnal reagált is –, de ettől függetlenül olyan volt az egész, mintha egy rendkívül gyors, tehetséges játékossal játszana.

Gurgeh nem fogadott el több meghívást hivatalos fogadásokra. Azt mondta Pequilnek, hogy a gyomrának még szoknia kell a Birodalom nehéz ételeit, és ez elég jó kifogásnak tűnt. Pedig még egy városnéző túrára is hívták a fővárosba, de ő visszautasította.

Ezekben a napokban nem találkozott senkivel, csak Flere-Imsahóval. A drón legtöbb idejét az álcájában ülve töltötte a hotel falának szélén, ahol halkan zümmögött, és nézte a madarakat, melyeket a tetőn lévő kert gyepére elszórt morzsákkal csalogatott oda.

Gurgeh időnként kisétált a füves tetőre, megállt, és a csak nézte a várost. Az utcán és a légtérben nagy volt a forgalom. Groasnachek olyan volt, mint egy nagy, kiterült, tüskés állat. Éjszaka fényben úszott, nappal viszont homályba borította a saját, sűrű lehelete. Zúgott a hatalmas, hangos kórus: a motorok és gépek, az időnként elhúzó repülők fület tépő, körbeölelő morajlása sohasem szűnt. A szirénák és riasztók állandó sivítása, tülkölése, csicsergése úgy szőtte át a város anyagát, mint a repülő lövedékek.

Építészetileg, Gurgeh szerint, a hely a stílusok átláthatatlan keveréke volt, és ráadásul túlságosan nagy. Néhány épület a magasba tört, egy másik alacsonyan terült el, de úgy tűnt, mindegyiket a többitől teljesen függetlenül tervezték, és így az összhatás – ami bizonyos szempontból érdekesen változatos – hajmeresztő volt. Sokszor eszébe jutott a Kis Csibész, amin tízszer annyian laktak, mint ebben a városban, ráadásul kisebb helyen, de mégis sokkal ízlésesebb környezetben, még ha az űrhajó legnagyobb részét a gépezet, a motor és más felszerelés foglalta el.

Ezzel szemben, Gurgeh szerint, Groasnachekben annyi volt a tervszerűség, mint egy madárürülékben, és a város lényegében saját maga útvesztőjévé vált.

Amikor eljött a játék napja, Gurgeh kellemes izgalomban ébredt. Nem az az érzés kerítette hatalmába, hogy most fog nekivágni az első komoly játéknak életében, hanem inkább olyan volt, mintha éppen akkor nyert volna meg egy játszmát. Nagyon keveset evett reggelire, és lassan vette magára az ünnepi öltözetet, amit kötelező volt viselni a játék alatt. Szörnyen nevetségesek voltak ezek a ruhák, beleértve a puha papucsot és a testhez álló térdnadrágot, ami a terjedelmes, felhajtott ujjú kabát alatt lapult. De legalább – mivel Gurgeh kezdőnek számított –, az ő öltözéke viszonylag dísztelen és visszafogott színű volt.

Megjött Pequil, hogy elvigye a játékra egy szolgálati földi autóval. A csúcsnemű végig csevegett az út alatt, teljes lelkesedéssel számolt be arról, hogy a Birodalom nemrégiben elfoglalt egy helyet, valahol a messzi űrben: csodálatos győzelem volt.

Az autó gyorsan haladt az utcákon, egyenesen a külváros felé, ahol olyan épületben kellett Gurgehnek játszania, amit teljes egészében átalakítottak játéktereppé.

Az egész város nyüzsgött az emberektől, akik az első játékukra igyekeztek. Volt köztük mindenféle, kezdve a fiatal játékostól, aki elég szerencsés volt ahhoz, hogy bekerüljön az első menetbe, egészen az olyanokig, mint maga Nicosar. Ez a tizenkétezer ember úgy indult neki a napnak, hogy tudták, az életük akár örökre gyökeresen megváltozhat: mostantól kezdve lehet jobb, de rosszabb is.

Az egész városban lüktetett a játék-láz, amely hat évenként fut végig rajta. Groasnachek tele volt játékosokkal, kíséretükkel, mentoraikkal, rokonaikkal, barátaikkal, a Birodalmi sajtó embereivel, a gyarmatokról és a tartományokról idelátogató delegációkkal, akik mind azért jöttek, hogy tanúi legyenek a Birodalom történelme ezen fordulópontjának.

A korai lelkesedés ellenére Gurgeh észrevette, hogy remegni kezdtek a kezei, mire odaértek a játék helyszínére, és bevezették őt az épület nagy, fehér, visszhangos fapadlóval borított termeibe. Kellemetlen, remegő érzés indult el felfelé a gyomrából. Valahogy ez most más volt, mint amikor normális körülmények között volt izgatott. Ilyesmi többször előfordult már vele játékok előtt, de ez valami más volt, erőteljesebb és felkavaróbb, mint bármi azelőtt. Egészen beleborzongott.

Az egyetlen dolog, ami oldotta ezt a feszültséget, az az volt, hogy kiderült: Flere-Imsaho nem kapott engedélyt bent maradni a teremben a játék alatt. Kint kellett várakoznia. Az otromba, kattogó, zümmögő, recsegő álca nem győzte meg a birodalmi hatóságokat arról, hogy nem tud segíteni Gurgehnek a játék közben. Egy kis föld alatti pavilonba vezették, hogy ott várjon a játék biztonságára ügyelő birodalmi őrök társaságában.

Flere-Imsaho hangosan tiltakozott.

Gurgehet bemutatták a játék másik kilenc, véletlenszerűen kiválogatott résztvevőjének. Meglehetősen udvariasan üdvözölték őt, bár egyikőjük, egy fiatal birodalmi pap inkább csak biccentett felé.

Az egyszerűbb stratégiai kártyajátékokkal kezdték. Gurgeh nagyon óvatosan indított, feláldozott kártyákat azért, hogy kitalálhassa, kinek milyen lapok vannak a kezében. Amikor végül biztos volt benne, pontosan kezdett játszani, és abban reménykedett, nem nézik bolondnak, amiért ilyen gyorsan mennek a lapjai. Aztán a következő körökben észrevette, a többiek még mindig nem biztosak benne, hogy kinek mi van a kezében, és így ő az egyetlen, aki úgy játssza a játékot, mintha már a vége felé lennének.

Erre az a gondolata támadt, hogy esetleg valamit nem jól értelmezett, ezért kijátszott még egy-két felvilágosító kártyát, és csak ekkor kezdett el a pap is a végkimenetelre játszani. Gurgeh folytatta az előző stratégiáját, és mire a játék délben véget ért, több pontja volt, mint bárki másnak.

– Eddig jó, nem? – kérdezte Flere-Imsahót. Annál az asztalnál ült, ahol a játékosok, játékvezetők, és néhány fontosabb néző ebédelt.

– Ha te mondod – szólalt meg a gép kelletlenül. – Én nem sokat látok itt az alagsorban ezekkel a kedves katonafiúkkal.

– Hát, hidd el nekem, jól alakulnak a dolgok.

– Azért még az elején vagyunk, Jernau Gurgeh. Még egyszer nem fog ilyen könnyedén menni.

– Tudtam, hogy rád mindig számíthatok...

A délután folyamán az egyedi játékok következtek, azok közül is a kisebb táblákon játszottak, hogy eldöntsék a rangsort. Gurgeh tudta, ő mindkét játékban jó, és könnyen meg tudja verni a többieket. Egyedül a pap látszott ezt felrúgni. Aztán jött a vacsoraszünet, mialatt Pequil is megjött, persze nem hivatalos minőségben, hanem csak beugrott, miközben hazafelé tartott az irodából. Kellemes meglepetését fejezte ki, hogy Gurgeh ilyen jól áll, és még meg is paskolta a férfi karját, mielőtt elment.

A kora esti szakasz pusztán formalitás volt. Mindössze annyi történt, hogy a játékfelügyelők – a helyi klubból iderendelt amatőrök, akiket egy birodalmi hivatalnok alá osztottak be – elmondták nekik a játékok következő napi pontos alakulását és sorrendjét az Eredet Táblán. Mint az mostanra már egyértelművé vált, Gurgeh jelentős előnnyel kezd majd.

Flere-Imsaho társaságában ült az autó hátsó ülésén, igencsak meg volt elégedve önmagával, és nézte a tovasuhanó várost az alkony lila fényében.

– Gondolom, nem rossz – mondta a drón, és egy kicsit csendesebben zümmögött, ahogy ott ült Gurgeh mellett az ülésen. – A helyedben én kapcsolatba lépnék a hajóval, és megbeszélném vele, hogy mi legyen holnap.

– Tényleg?

– Igen. Szükséged lesz minden segítségre, amit csak megkaphatsz. Holnap ellened fognak fordulni. Muszáj nekik. És emiatt fogsz kiesni, természetesen. Ha valamelyikük a te helyedben lenne, akkor biztos, hogy kapcsolatba lépne más, kevésbé jó szinten lévő játékosokkal, és alkut kötne velük, hogy a...

– Igen, de mint azt sosem felejted el megemlíteni, hozzájuk nem méltó, hogy velem is ezt tegyék. Másrészről viszont a te bíztatásod és a Korlátozó Tényező segítségével hogyan is veszíthetnék?

A drón nem szólt egy szót sem.

Gurgeh aznap este kapcsolatba lépett a hajóval. Flere-Imsaho kijelentette, hogy ő unatkozik, mire levette a burkolatot, teljesen fekete lett, és láthatatlanul elrepült az éjszakába, hogy megnézze az éjszakai madarakat városi parkban.

Gurgeh átbeszélte a terveit a Korlátozó Tényezővel, de a több mint egy perces időeltolódás eléggé lelassította a beszélgetést. A hajó azért adott használható ötleteket. Gurgeh biztos volt benne, hogy ezen a szinten jobb tanácsokat kap a hajótól, mint bármelyik ellenfele a mentorától, tanácsadójától, vagy segítőjétől. Valószínűleg csak a legjobb száz, a főiskolák által közvetlenül támogatott és szponzorált játékosnak volt hozzáférése olyan kitűnő információforráshoz, mint neki. Ez a gondolat még jobban felvidította, és boldogan feküdt le aludni.

Három nappal később, amikor a koraesti forduló véget ért, Gurgeh az Eredet Táblára nézett, és észrevette, hogy ki fogják ejteni a játékból. Eleinte minden a legnagyobb rendben ment. Sikert aratott a bábukezelésével, és még nagyobb elismerést kapott játékának stratégiai egyensúlyáért. Felsőbbrendű helyzetéből és az alsóbb szinteken elért kezdeti sikerei eredményeként biztos volt benne, hogy nyerni fog, és így bent marad a Főjátszma egyéni fordulóinak második menetében.

Aztán a harmadik reggel rádöbbent, hogy elbízta magát, és kihagyott a figyelme. Ami neki eleinte összefüggéstelen lépések sorozatának tűnt, hirtelen összehangolt támadássá forrta ki magát a pap vezetésével. Gurgeh bepánikolt, ők pedig megverték. Halott volt.

A játszma után a pap odament Gurgehhez. Ő még mindig a magas, támlátlan széken ült, nézte az állásokat a táblán, és azon gondolkodott, hogy mit rontott el. A csúcsnemű megkérdezte Gurgehet, hogy hajlandó-e elismerni a vereséget. Ez volt a szokás, amikor valaki ennyire rosszul állt mind területileg, mind pedig a bábuk számát tekintve, mert azt még mindig kevésbé tartották szégyenteljesnek, ha valaki tisztességesen beismeri vereségét, mint ha konokul nem hajlandó szembesülni a tényekkel, és ezzel csak elhúzza a játékot az ellenfelei számára is. Gurgeh a papra nézett, aztán Flere-Imsahóra, akit a játszma után beengedtek a terembe. A drón egy kicsit dülöngélt előtte, enyhén zümmögött, és folyamatosan sercegett az elektromos töltéstől.

– Mit gondolsz, Flere-Imsaho?

– Azt gondolom, hogy minél előbb leveszed ezeket a nevetséges ruhákat, annál jobb – mondta a gép. A pap, akinek ruhája Gurgeh viseleténél rikítóbb volt, mérges pillantást vetett a drónra, de nem szólt semmit.

Gurgeh ismét a táblára nézett, majd a papra. Hosszút sóhajtott, kinyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, Flere-Imsaho azt mondta:

– Szóval azt gondolom, vissza kellene menned a hotelba, ott átöltözhetnél, pihenhetnél, és lenne időd egy kicsit elgondolkodni.

Gurgeh lassan bólogatott, megdörzsölte a szakállát, és mereven bámulta összekuszált végzetét az Eredet Táblán. Végül annyit mondott a papnak, hogy másnap találkoznak.

– Nem tehetek semmit. Nyertek – magyarázta a drónnak, ahogy viszszaértek a repülőegységbe.

– Hát ha te mondod. De miért nem kérdezzük meg a hajót?

Gurgeh kapcsolatba lépett a Korlátozó Tényezővel, és elmondta neki a rossz hírt. A hajó sajnálkozását fejezte ki, és ahelyett, hogy előállt volna valami segítőkész ötlettel, pontosan ecsetelte Gurgehnek, a lehető legapróbb részletekig, hogy hol rontotta el a játékot.

Gurgeh megköszönte, nem éppen szívesen, aztán lehangoltan feküdt le aludni, és azt kívánta, bárcsak visszalépett volna, amikor a pap megkérdezte őt.

Flere-Imsaho megint nekiindult, hogy felfedezze a várost. Gurgeh a sötétben feküdt, az egységben csend uralkodott.

Azon tanakodott, vajon igazából miért küldték ide? Tulajdonképpen mit várt tőle a Kontakt? Azért küldték ide, hogy megalázzák, és így meggyőzzék a Birodalmat, hogy a Kultúra egyáltalán nem jelent veszélyt a számukra? Ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. El tudta képzelni a Chiark Elmét, ahogy sorolja az adatokat arról, milyen roppant nagy energiába került Gurgehet ideküldeni... és a Kultúra, sőt a Kontakt is kétszer meggondolná, hogy mindent megtegyen azért, hogy egyetlen polgárának biztosítsa a lehetőséget egy ilyen nagyszerű kalandhoz. Bár a Kultúrában nem volt használatos a pénz, attól függetlenül akkor sem szeretett ennyire feltűnően mértéktelenül bánni az energiájával (mert hát a pazarlás nem elegáns dolog). De hogy a Birodalom elégedetten konstatálja, hogy a Kultúra csak egy vicc, és nem jelent semmiféle veszélyt... vajon mennyit ér ez meg nekik?

Megfordult az ágyában, bekapcsolta a lebegőmezőt, beállította az ellenállást, megfordult, és aludni próbált. Csak forgolódott. Megint állított a mezőn, de nem volt kényelmes, úgyhogy idővel kikapcsolta. Meglátta a halványan világító karkötőt, amit Chamlistól kapott. Ott fénylett az ágy mellett. Kezébe vette a kis ékszert, megfordította. A kis Orbital ragyogott a sötétben, megvilágította Gurgeh ujjait és a takaróját. Elnézegette a nappali oldalát is, a mikroszkopikus nagyságú, örvénylő időjárásrendszerekkel a kék tenger és a fakó szárazföld felett. Most már tényleg kellene írni Chamlisnak, hogy megköszönje az ajándékot.

Csak ekkor vette észre, hogy milyen ötletes is ez a kis ékszer. Azt hitte, csak egy kivilágított állókép, de nem. Emlékezett rá, hogy nézett ki, amikor először látta. Most más kép volt rajta. A nappalt ábrázoló oldalon fekvő szigetecskék legtöbbje más alakot vett fel ahhoz képest, amire emlékezett, bár néhányat felismert azok közül, amelyek a pirkadó hajnal irányában feküdtek. A karkötő tulajdonképpen egy Orbital mozgó képe volt, és minden bizonnyal kezdetleges óra is egyben.

Elmosolyodott a sötétben, majd elfordult.

Mindannyian azt várták tőle, hogy veszíteni fog. Egyedül ő tudta magáról – legalábbis mostanáig –, hogy jobb játékos, mint gondolják. De mostanra eljátszotta az esélyét, hogy bebizonyítsa, neki van igaza, és a többiek tévednek.

– Ostoba, ostoba – suttogta magának a sötétben.

Nem tudott aludni. Felkelt, bekapcsolta az egység képernyőjét, és kérte a gépet, hogy mutassa meg a játékot. Megjelent előtte az Eredet Tábla, teljes egészében. Csak ült, és bámulta, aztán utasította a repülőegységet, hogy lépjen kapcsolatba a hajóval.

Lassú, álomszerű megbeszélés volt, miközben Gurgeh úgy bámulta az előtte húzódó játéktáblát, mintha kővé meredt volna, és várta, hogy a szavai elérjék a hajót a messzeségben, majd hogy a Korlátozó Tényező válasza megérkezzen.

– Jernau Gurgeh?

– Szeretnék megtudni valamit. Van kiút ebből a helyzetből?

Ostoba kérdés. Tudta előre a választ. A helyzete befejezetlen zűrzavar volt; az egyetlen biztos dolog, hogy reménytelen.

– Mármint a jelenlegi helyzetedből a játékban?

Gurgeh felsóhajtott. Minek is pocsékolja az idejét?

– Igen. Látsz valami kiutat?

A kimerevített holokép, rajta Gurgeh pozíciójával olyan volt, mint egy zuhanásról készült állókép. Az a pillanat, amikor az embernek megcsúszik a lába, az ujjai elveszítik utolsó csepp erejüket is, és a halálos, egyre gyorsuló zuhanás elkezdődik. Eszébe jutottak a folyamatosan esésben lévő műholdak és az a kontrollált botorkálás, amit a kétlábúak járásnak neveznek.

– Több ponttal vagy lemaradva, mint amennyivel valaha bárki meg tudta volna nyerni a Főjátszma fordulóit. Az ellenfeleid pedig meg vannak győződve róla, hogy megvertek.

Gurgeh még várt. Csend

– Válaszolj a kérdésemre! – mondta a hajónak. – Nem válaszoltál a kérdésemre. Válaszolj!

Mire ment ki ez a játék? Kavar, kavar, teljes a kavarodás. A pozícióját olyan szavakkal lehetne jellemezni, mint a bábuk és területek örvénylő, zavaros, ködös, szinte már átláthatatlan felfordulása, egy szétvert, omladozó, összeroskadó építmény. Minek is kérdezte meg a hajót? Hát már a saját ítélőképességében sem bízik? Tényleg szüksége volt arra, hogy egy Elme megmondja, mi a helyzet? Talán csak ettől válik valósággá?

– Igen, természetesen van rá mód – kezdte a hajó. – Többféleképpen is meg lehet oldani, bár nem nagy az esély, hogy sikerül, sőt, szinte lehetetlen. De meg lehet csinálni. Viszont közel sincs elég idő, hogy...

– Jó éjt! – mondta, de a jelek még jöttek.

– ...mindet elmagyarázzam részletesen, de azt hiszem, adhatok átfogó képet arról, mit is kellene tenned. Bár természetesen, mivel ilyen alapos kiértékelés...

– Ne haragudj, cimbora, jó éjt – azzal Gurgeh kikapcsolta az adást. Egyet kattant. Kis idő elteltével sípoló hang jelezte, hogy a hajó is lecsatlakozott. Gurgeh ismét a holoképernyőt és a játékot nézte, aztán becsukta a szemét.

Reggel még mindig fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen. Egész éjszaka nem aludt, csak a képernyő előtt ült, bámulta az előtte kibontakozó képet, amíg azt nem érezte, hogy a látvány beleitta magát az agyába, és a szemei megfájdultak az erőlködésben. Később evett valami könnyű ételt, és nézte a Birodalom által sugárzott szórakoztató műsorokat, amelyekkel az ottani népet etették. Meglehetősen buta időtöltésnek bizonyult.

Megérkezett Pequil, mosolygott, és elmondta Gurgehnek, milyen becsülettel küzdött, hogy játékban maradjon, és hogy ő, Pequil személyesen meg volt győződve arról, Gurgeh nagyon jó esélyekkel indulhatna a második sorozatban, ahol azokkal mérhetné össze az erejét, akik kiestek a Főjátszmából. Persze csak ha van kedve részt venni benne. Természetesen ezek a játékok főleg azoknak hasznosak, akik feljebb szeretnének jutni a ranglétrán, és annál többet itt nem is nagyon lehet elérni, de Gurgeh biztosan jobban szerepelne ezek ellen a... hát szóval, szerencsétlenebbek ellen. Mindenesetre, még így is elmehet Echronedalba, hogy megnézze a játék végét, és hát ez aztán a kiváltság, nemde?

Gurgeh alig szólt, csak időnként bólintott egyet. Kimentek a játék színhelyére, és Pequil csak mondta-mondta a magáét arról, hogy micsoda győzelmet aratott Nicosar az előző napi játékokon. Az Uralkodó-régens már a második szinten tartott, a Forma Táblán.

A pap megint megkérte Gurgehet, hogy lépjen vissza, és Gurgeh ismét azt mondta neki, ő szeretne tovább játszani. Mindannyian leültek a hatalmas tábla köré, és vagy diktálták a lépéseiket a klub játékosainak, vagy saját maguk léptek. Gurgeh aznap reggel sokáig üldögélt, mielőtt arrébb lépett volna az első bábujával. Percekig dörzsölte a kezében lévő biotechet, tágra nyílt szemmel bámulta a táblát, egészen addig, amíg a többiek már kezdték azt hinni, elfelejtette, hogy ő van soron, és megkérték a bírót, szóljon neki.

Gurgeh lépett. Olyan volt, mintha két táblát látna egyszerre: egyet itt maga előtt, és egy másikat, ami előző este vésődött az agyába. A többi játékos is lépett, lassanként egy kicsi területre szorították vissza Gurgehet a nagy táblán. Üldözték, ő pedig menekült.

Amikor eljött az ideje – mint ahogy sejtette is, hogy el fog jönni, de magának sem akarta bevallani –, csak úgy tudott gondolni rá, mint egy kinyilatkoztatásra, és ettől nevetnie kellett. És tényleg hátra is dőlt a székén, bólogatott. A pap reménykedve nézett rá, mintha arra várna, hogy ez a bolond ember végre feladja, de Gurgeh az asztal felett széles mosolyt küldött a csúcsnemű felé, kiválasztotta a legerősebb lapjait megcsappant készletből, odaadta a játékbírónak, és megtette a következő lépését.

Mint kiderült, egyedül abban reménykedhetett, hogy a többiek túlságosan is el vannak foglalva a játék gyors megnyerésével. Az is biztosnak látszott, hogy valamiféle megállapodást kötöttek, miszerint a pap fog kikerülni győztesen, és emiatt Gurgeh feltételezte, a többiek nem a legtöbbet hozzák ki magukból, mert valaki más malmára hajtják a vizet, hiszen nem ők győznek. Nem az övék lesz a dicsőség. Éppen ezért nem is kellett kifejezetten jól játszaniuk, a puszta fölényük ellensúlyozni tudta a közömbös játékot.

De a lépések gyakran egyfajta nyelvvé válnak, és Gurgeh úgy gondolta, most már eléggé jól érti és beszéli ezt a nyelvet ahhoz (mint az látható), hogy hazudni is tudjon... így hát egyszerűen csak lépett, és aztán egy pillanatra, egyetlen lépés erejéig azt a látszatott keltette, hogy feladta... aztán a következőben úgy tűnt, elhatározta, hogy a többiek közül egyvalakit magával akar rántani... vagy kettőt... vagy egy másikat... és így hazudozott tovább. Nem volt ez egységes üzenet, hanem inkább összefüggéstelen jelek sora, ami a játék nyelvezetét ide-oda rángatta, amíg az a közös nyelv, amit a többi játékos beszélt, elkezdett felbomlani, szétzilálódni, darabokra esni.

Mindezek közben Gurgeh lépései elsőre néha következetlennek, céltalannak tűntek, amik – hirtelen, minden látható előjel nélkül – veszélybe sodorták az egyik játékos eleinte csak egy, aztán több, és végül szinte mindegyik csapatbábuját. Gurgeh mindezt annak az árán érte el, hogy a saját serege sokkal sebezhetőbb lett. Amikor az egyik játékos pánikba esett, a pap pontosan azt tette, amire Gurgeh számított: támadásba lendült. A következő lépések során Gurgeh kérte a játékvezetőt, hogy fedje fel a kártyákat, amelyeket nemrég odaadott neki. Ezek szinte ugyanúgy működtek, mint a Gyarmatok játék aknái. A pap seregei különböző módon semmisültek meg, borultak fel, gyengültek meg, és némelyek Gurgeh, illetve kevés esetben más játékosok kezére kerültek.

A papnak szinte semmije sem maradt, csapatai szanaszét feküdtek a táblán, mint a lehullott levelek.

A nagy kavarodásban Gurgeh a többieket figyelte, akik vezetőjüktől megfosztva, most a hatalom morzsáin marakodtak. Egyikük komoly bajba került. Gurgeh megtámadta, megsemmisítette majdnem minden seregét, a többit pedig fogságba ejtette, és aztán folytatta a támadást, anélkül, hogy megvárta volna, míg a másik átcsoportosítja maradék csapatait.

Később észrevette, hogy még mindig le van maradva, nincs elég pontja, de annak a ténynek a puszta öröme, hogy feltámadt a romjaiból, tovább repítette, a többiekben pedig szétterjedt valami furcsa, esztelen, hisztérikus, szinte már természetfeletti félelem.

Ettől a pillanattól kezdve egyszer sem hibázott. Megfutamította az ellenséget, győzelmi menetben vonult át a táblán. Tökéletesen gyakorlott játékosok sima idiótáknak tűntek, ahogy Gurgeh seregei tombolva vonultak át a területeiken, felemésztetve a földet és minden rajta lelhető anyagot, mintha semmi sem lenne ennél egyszerűbb és természetesebb.

Gurgeh az esti menet előtt befejezte a játékot az Eredet Táblán. Megmenekült, és nemcsak hogy teljesítette a következő terepet, de a vezetést is átvette. A pap, aki eddig csak ült, és a játékterepet bámulta – olyan ábrázattal, amit Gurgeh kábának nevezett volna még akkor is, ha semmit sem tud az azadiak arckifejezéseiről –, most elindult kifelé a teremből, miközben a szokásos végső jókívánságokkal elköszönt a többi játékostól, akik vagy nagyon keveset szóltak, vagy zavarbaejtően áradoztak a pap játékáról.

Gurgeh köré egész kis tömeg gyűlt össze: a klubtagok, néhány ember a sajtótól, más játékosok és nézők. Gurgeh furcsa mód nem hatódott meg az őt körülvevő, csevegő csúcsneműektől. Köré gyűltek, de még mindig kínosan vigyáztak arra, nehogy hozzáérjenek. Maga az a tény, hogy ilyen sokan voltak, a valótlanság érzetét keltette. Elárasztották Gurgehet kérdésekkel, de egyre sem tudott válaszolni. Alig értette őket, annyira egybefolytak a szavaik. Ráadásul a csúcsneműek mind gyorsabban beszéltek. Flere-Imsaho is odarepült a tömeg felett, de annak ellenére, hogy torkaszakadtából kiabálva akarta az emberek figyelmét magára vonni, csak a hajukat sikerült magához vonzania a sztatikus energiájával. Gurgeh látta, hogy az egyik csúcsnemű el akarja seperni a drónt az útjából, a kis gép erre egy váratlan, de annál fájdalmasabb elektromos kisüléssel válaszolt.

Pequil átfúrta magát a tömegen, és Gurgeh felé indult, de ahelyett, hogy kimentette volna a férfit, közölte vele, hogy hozott magával további húsz riportert. Gondolkodás nélkül megérintette Gurgehet, és szembefordította a kamerákkal.

Még több kérdést szegeztek neki, de Gurgeh tudomást sem vett róluk. Jó párszor meg kellett kérdeznie a csúcsneműt, hogy elmehet-e végre, mire az egy kis folyosót szoríttatott neki, hogy eljuthasson a kijáratig és az ott várakozó autóig.

– Mr. Gurgeh, hadd gratuláljak én is – mondta Pequil az autóban. – Az irodában ért a hír, és azonnal idejöttem. Óriási győzelem.

– Köszönöm – válaszolta Gurgeh, és lassan lenyugtatta magát. Ült a kocsi elegáns kárpitú ülésén, és nézte a napsütötte várost. Az autóban volt légkondicionálás (nem úgy a játékteremben), de Gurgeh mégis csak most kezdett el izzadni. Aztán kirázta a hideg.

– Én is gratulálok – mondta Flere-Imsaho. – Éppen időben mentetted meg a játékot.

– Köszönöm, drón.

– Azért azt ne feledd, pokoli nagy szerencséd volt.

– Megengedi, hogy egy rendes sajtókonferenciát összehozzak önnek, Mr. Gurgeh? – kérdezte Pequil. – Biztos vagyok benne, mostantól fogva nagyon híres lesz, attól függetlenül, hogy mi történik a játék hátralevő részében. A mindenit! Hiszen ma este az Uralkodóval együtt szerepel majd a vezércikkekben!

– Nem, köszönöm – válaszolta Gurgeh. – Ne szervezzen semmit. – Nem hitte volna, hogy most bármiféle hasznosat is tudna közölni az emberekkel. Mit lehet ilyenkor mondani? Megnyerte a játékot, és minden esélye megvan rá, hogy az egész sorozatot ő nyerje? Amúgy pedig kissé kényelmetlenül érezte magát attól a gondolattól, hogy szerte a Birodalomban sugározzák a képét, a hangját, meg az egész sztorit. Kétségtelen, ahogy ezek az emberek elmondják, és továbbadják, felnagyítják az egészet.

– De hát muszáj! – tiltakozott Pequil. – Mindenki magát akarja majd látni. Úgy tűnik, nincs tudatában annak, mit is tett. Ha el is veszíti ezt a menetet, akkor is új rekordot állított fel! Senki nem tornázta még fel magát ilyen lemaradásból. Egészen fantasztikus volt!

– Akkor sem – makacskodott Gurgeh, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. – Nem akarom, hogy elvonják a figyelmemet. Koncentrálnom kell. Pihennem kell.

– Hát – mondta leverten Pequil –, értem amit mond, de figyelmeztetem, nagy hibát követ el. Az emberek hallani akarnak magáról, és nálunk a sajtó mindig megadja az embereknek, amit akarnak, nem számít milyen áron. Akkor majd kitalálnak valamit. Jobb lenne, ha inkább maga mondana egy pár szót, személyesen.

Gurgeh megrázta a fejét, és nézte a sugárúton száguldó forgalmat.

– Ha az emberek hazudozni akarnak rólam, az az ő lelkiismeretükön szárad. Akkor legalább nekem nem kell beszélnem velük. A legkisebb mértékben sem érdekel, hogy mit mondanak.

Pequil elképedve nézett Gurgehre, de nem mondott semmit. Flere-Imsaho nevető hangot hallatott a folyamatos zümmögés mellett.

Gurgeh átbeszélte az egész játszmát a hajóval. A Korlátozó Tényező azt mondta, a játékot elegánsabban is meg lehetett volna nyerni, de az, amit Gurgeh tett, egyike volt azon variációknak, melyeket ő szeretett volna felvázolni előző éjjel. Azért gratulált neki. Jobban játszott, mint azt a hajó lehetségesnek tartotta. Megkérdezte tőle, hogy miért nem hallgatta végig, miután azt mondta, van kiút.

– Mert csak annyit akartam tudni, hogy valóban van kiút.

(Megint az időeltolódás. Az idő súlya éreztette hatását, amíg hajó felé sugárzott szavak átvágták magukat azon a valamin, amit valódi űrnek hívnak.)

– De segíthettem volna – mondta a hajó. – Azt gondoltam, nem jó jel, hogy visszautasítottad a segítségemet. Kezdtem azt hinni, ha a terepen nem is, de fejben már feladtad.

– Nem segítséget akartam – válaszolta Gurgeh, miközben az orbitalos karkötővel babrált, és szórakozottan azon gondolkodott, hogy vajon egy bizonyos világ volt-e rajta, és ha igen, akkor melyik? – Hanem reményt.

– Értem – mondta végül a hajó.

***

– Én nem fogadnám el – mondta a drón.

– Mit nem fogadnál el? – kérdezte Gurgeh, és felpillantott a holóról, melyen épp a játékot nézte.

– Za meghívását – az apró gép közelebb lebegett, és most, hogy visszavonultak a repülőegységbe, levetette ormótlan álcáját.

Gurgeh hidegen nézett rá.

– Nem tudtam, hogy neked is szólt – válaszolta. Shohobohaum Za küldött délután egy üzenetet, amelyben gratulált Gurgehnek, és meghívta egy kis esti szórakozásra.

– Mert valóban nem szólt. Nekem viszont mindent szemmel kell tartanom...

– Na, ne mondd! – válaszolta Gurgeh, és visszafordult az előtte lévő holoképernyőhöz. – Hát, felőlem aztán itt maradhatsz, és azt tartasz szemmel, amit csak akarsz, amíg én elmegyek Shohobohaum Zaval a városba ma este.

– Meg fogod bánni – mondta a drón. – Eddig nagyon okosan itt maradtál, és nem keveredtél semmibe, de meg fogod inni a levét, ha most elkezdesz itt kóricálni.

– „Kóricálni”? – bámult Gurgeh a drónra, és csak most vette észre, milyen nehéz valamit szemmel tartani, ha az a valami csak pár centiméter nagyságú. – Mi vagy te, drón? Az anyám?

– Én csak próbálok megfontolt maradni – válaszolta a gép, emelkedő hangon. – Furcsa társadalomban vagy, Jernau Gurgeh, nem rendelkezel eget rengető tapasztalatokkal, és szerintem Za nem éppen a leg...

– Te nagyképű ócskavas! – csattant fel Gurgeh, majd felállt, és kikapcsolta a holót.

A drón felugrott a levegőben, gyorsan hátrálni kezdett.

– Nana, Jernau Gurgeh...

– Ne „nanázz” itt nekem, te kis fontoskodó számológép! Ha szórakozni akarok este, akkor elmegyek szórakozni. És őszintén szólva, az a tudat, hogy a változatosság kedvéért emberi társaságban leszek, egyre vonzóbbnak tűnik. – Fenyegetően rázta a mutatóujját. – Soha többet ne olvasd el a leveleimet, és eszedbe ne jusson elkísérni Zat és engem ma este! – Gyorsan elhaladt a drón mellett, a kabinjába indult. – Most pedig le fogok zuhanyozni, te meg elmehetsz bámulni a hülye madaraidat!

A férfi kilépett az egység társalgójából. A drón még egy ideig ott lebegett a levegőben.

– Hoppá! – mondta magának egy kis idő elteltével. Aztán egy vállrándításszerű imbolygással elviharzott, az aurája zavaros rózsaszín volt.

***

– Ezt kóstold meg! – mondta Za. Az autó az alkony vörös ege alatt robogott végig a város utcáin.

Gurgeh elvette az üvegcsét, és meghúzta.

– Nem egészen olyan, mint a grif – mondta Za –, de azért megteszi. – Kivette Gurgeh kezéből az üveget, amíg a férfi köhögött egyet. – Engedted, hogy a grif hasson, ott a bálon?

– Nem – vallotta be Gurgeh. – Félreittam. Tiszta akartam maradni.

– Á, a fenébe – vágta rá Za, és levertnek tűnt. – Azt akarod mondani, hogy többet is ihattam volna? – Összerázkódott, megcsillant a szeme, és megpaskolta Gurgeh könyökét. – Még nem is mondtam, hogy gratulálok. Mármint, amiért megnyerted a játékot.

– Kösz.

– Jól megmutattad nekik. Aztakurva! Rendesen meglepődtek, mi? – Za csodálattal rázta meg a fejét, hosszú, barna haja úgy kavargott bő tunikája felső részén, mint a sűrű füst. – Barátom, én meg még elkönyveltelek, mint örök vesztest, J-G, de te aztán tudsz műsort csinálni! – Világoszöld szemével Gurgehre kacsintott, aztán elvigyorodott.

Gurgeh határozatlanul nézte Za arcát egy kis ideig, aztán kitört belőle a röhögés. Kivette Za kezéből az üveget, és a szájához emelte.

– A műsorra! – mondta, és ivott.

– Erre igyunk, maestro.

A Luk régebben még a város külterületén helyezkedett el, de mostanra egyike lett a sok városi kerületnek. A Luk hatalmas, mesterséges barlangok összessége volt, amit évszázadokkal korábban vájtak ki a mészkőből, hogy természetes gázt tároljanak benne. Azóta már régen elfogyott a gáz, a város más energiaforrásokra támaszkodott, és az óriási barlangtömegbe először Groasnachek szegényebb polgárai, majd később (a lassú ozmózis és a kiszorítás elvén) a bűnözők és számkivetettek költöztek be. Legvégül jöttek – ha nem is szorítva ki a többieket – a gettóba zárt idegenek, és az ő helyi polgárokból álló kíséretük.

Gurgeh és Za autója behajtott egy régi föld feletti gáztároló hengerbe, ami egy dupla, spirális felhajtót rejtett magában. Itt az autók és más járművek fel-, illetve lemehettek a Lukba. A még mindig nagyjából üres, erősen visszhangzó henger közepén több különböző méretű lift siklott fel és le, a felvonókat roskatag csigák, csövek és gerendák vették körbe.

Az ősrégi gáztartály külső és belső felszíne csak úgy szikrázott a szivárványszínű fények és a mesterségesen villogó, groteszkül elméretezett reklámhologramok között. Emberek kavarogtak a barlangos torony földszintjén, a levegő tele volt a zsibongásukkal. Sikítottak, kiabáltak, veszekedtek. A gépek is folyamatosan dolgoztak, egyre csak zúgtak. Ahogy az autó egyre lejjebb ereszkedett, és megkezdte mélyrepülését, Gurgeh a tömeget nézte, a beugrókat, a tartóoszlopokat. Valami furcsa, félig édes, félig savas szag szivárgott be az autó szellőzőrendszerén keresztül, olyan, mintha a hely édeskés lehelete lenne.

Az autót egy hosszú, alacsony, zsúfolt alagútban hagyták, ahol a levegő fülledt volt a párától és az emberek hangjától. Ez a szint tömve volt különféle alakú és méretű járművekkel, melyek ott zúgtak, sziszegtek és manővereztek a föld alatt rajzó tömegben. Úgy gázoltak át rajta, mint méretes, esetlen állatok egy rovartenger közepén. Za kézen fogta Gurgehet, autójuk már a felfelé emelkedő rámpa felé gurult. Átverekedték magukat az azadiak és más emberszabásúak hullámzó tömegén, nyomakodtak az alagút halványan világító szájához.

– Na, mi a véleményed eddig? – ordította Za Gurgehnek.

– Jó nagy a tömeg, nem?

– Látnod kéne ünnepek alatt!

Gurgeh nézte körülöttük az embereket. Úgy érezte magát, mint egy láthatatlan szellem. Egészen eddig ő volt a figyelem középpontjában: egy különc, akit mindig megbámulnak, vizslatnak, alaposan szemügyre vesznek, és akit eddig teljesen távol tartottak maguktól az emberek. Most pedig hirtelen senkit sem érdekelt, hogy ő itt van, épphogy rápillantottak. Nekimentek, lökdösték, taszigálták, hozzádörgölőztek, egészen nemtörődöm módon.

Mindegyikük olyan más volt, még ebben a beteges, tengerzöld fényben is. Olyan sok különböző féle ember keveredett itt el az azadiakkal, akikhez már egészen hozzászokott a szeme. Volt ott pár idegen, akik talán egy kicsit hasonlítottak a pán-emberekre. Gurgeh hallott már róluk, de elég vadul eltértek a megszokottól. Bele is zavarodott a mindenféle végtag, magasság, testalkat, arcvonás és érzékszerv számolgatásába, amikkel ezalatt a rövid séta alatt találkozott.

Elmentek az alagút végéig, és besétáltak egy fényesen kivilágított járatba, ami legalább nyolc méter magas, és fele olyan széles lehetett. Hosszában világos sárgásra festett falak húzódtak mindkét oldalon, fél vagy még több kilométeren keresztül. A folyosó végein oldalról megvilágított árkádok vezettek további szintekre. A földből sűrűn nőttek ki a kunyhószerű építmények és sátrak, kis helyiségek és fedett sétányok, standok és büfék, kis csobogó vízesésekkel és élénken csíkozott védőponyvákkal tarkított terecskék. Lámpások táncoltak a villanypóznák közé kifeszített vékony köteleken, a fejük felett pedig fényesebb reflektorok égtek, magasan a boltíves falon; csak úgy szórták az elefántcsont és ónszínű fényt. Lépcsőzetes épületek, valamint a falról vagy a plafonról lógó állványzatok húzódtak ennek az emeletnek az oldalán, és a koromszürke falat nagy területeken szabálytalan ablaklukak, erkélyek, teraszok és ajtók törték át. Liftek és emelőszerkezetek zörögtek és csikorogtak, vitték az embereket a felsőbb szintekre, vagy leeresztették őket a zsúfolt padlón át.

– Erre – szólt oda Za Gurgehnek. Átkígyóztak az emelet szűk utcácskáin, egészen a túlsó falig, ott felmásztak pár széles, de roskadozó lépcsőfokon, és egy tömör faajtóhoz értek, amit egy fémrács és néhány esetlenül hatalmas figura védett. Volt köztük egy azadi férfi, de a többiek fajtáját Gurgeh nem tudta beazonosítani. Za intett egyet, és bár úgy tűnt, egyik őr sem mozdult, a rács felemelkedett, az ajtók titokzatosan feltárultak, mire Za és Gurgeh maga mögött hagyta a visszhangzó barlangjáratot, és beléptek a viszonylag csendes, homályos, lambériás, szőnyegekkel kibélelt szobába.

A barlang világítása kizáródott mögöttük, és zavaros, cseresznyeszínű fény hatolt be a boltíves, papírvékony plafonon. A ragyogó faburkolatos falak vastagnak tűntek, szénfeketék voltak, és a melegség érzetét keltették. Szemből elfojtott zene hallatszott.

Volt még egy ajtó, valamint egy asztal egy beugróban, ahonnan két csúcsnemű mogorván szemmel tartotta őket, aztán amikor Za odacsúsztatott nekik egy kis erszényt, egyszerre mosolyogni kezdtek. Az ajtó kinyílt. Gurgeh és Za átléptek rajta, elnyelték őket a hangok, a fények és a dübörgő zene.

Egy keszekusza helyiségbe léptek, amelyről képtelenség volt megállapítani, hogy ennyire zavarosan felszabdalt, különböző szintekkel kaotikusan teleszórt nagy terem, vagy pedig kisebb szobák és galériák összessége. A hely tömve volt, visszhangzott a magas, atonális zenétől. A bent gomolygó sűrű füstből ítélve azt is hihette volna az ember, hogy kigyulladt, de a kavargó levegő édeskés, már-már illatos volt.

Za átvezette Gurgehet a tömegen, és egy fakupola alá értek, ami másfél méterrel egy kis fedett járda felett állt, és innen rá lehetett látni valami furcsa, lépcsőzetes színpadra. A színpad körül hasonló, kör alakú bokszok, és sokféle lépcsőzetes területen álló szék, illetve pad állt. Ezeket mind főleg azadiak lepték el.

Odalent, a kicsi, nagyjából kör alakú színpadon – csak nagy jóindulattal pán-embernek mondható – törpeszerű idegenek birkóztak (de az is lehet, hogy közösültek) egy azadi nővel valami fortyogó kádban, amely lassan telt meg gőzölgő, piros iszappal. A közönség kiabált, tapsolt, és néhányan a színpadra dobálták a poharaikat.

– Na, jól van – mondta Za, ahogy leült –, most kezdődik a mulatság.

– Ezek most dugnak, vagy verekednek? – kérdezte Gurgeh, és áthajolt a korláton, a küszködő, erőlködő testeket bámulva.

Za vállat vont.

– Nem mindegy?

A pincérnő, egy azadi lány, akinek csak egy kis kötény volt a dereka köré kötve, felvette Zatól a rendelést. A nő feltupírozott haja olyan volt, mintha tüzet fogott volna; sárgás-kékes lángok hologramjai lobogtak körülötte.

Gurgeh elfordult a színpadtól. A közönség a háta mögött ordibált, és megtapsolta a nőt, amikor az ledobta magáról az idegent, ráugrott, és lenyomta a gőzölgő iszapba.

– Gyakran jársz ide? – kérdezte Zat.

A magas férfi hangosan felnevetett.

– Nem. – A hatalmas, zöld szemek nagyot villantak. – De akkor sok pénzt hagyok itt.

– Itt szoktál lazítani?

Za határozottan rázta a fejét.

– Egyáltalán nem. Ez egy gyakori tévképzet. Mármint, hogy a szórakozás kikapcsolódás. Ha az, akkor az ember rosszul csinál valamit. A Luk lényege a szórakozás. Szórakozás és játék. Napközben egy kicsit visszafogottabb, de néha eléggé be tud vadulni. Az ivófesztiválok általában a legsúlyosabbak. De ma este nem lesz gond. Ma egész nyugodt a légkör.

A tömeg felsikoltott, a nő az iszap alá nyomta a törpeszerű idegen fejét, az meg kétségbeesetten küzdött.

Gurgeh odafordult, és nézte.. Az idegen mozdulatai egyre erőtlenebbek lettek, ahogy a meztelen, iszapos nő tartotta a fejét a piros massza alatt. Gurgeh Zara nézett.

– Ezek szerint verekedtek.

Za megint megrántotta a vállát.

– Sosem lehet tudni. – Ő is a színpadot nézte, figyelte, ahogy a nő az élettelen idegen testét még mélyebbre nyomja az iszapba.

– Megölte? – kérdezte Gurgeh. Fel kellett emelnie a hangját, mert a tömeg hangosan ordított, az emberek doboltak a lábukkal, és az öklükkel verték az aszalt.

– Áh – válaszolta Za, és megrázta a fejét. – Az a tag ott egy unikroll – mutatott Za a színpadra, ahol a nő egyik kezével tartotta az idegen fejét elmerülve a sárban, a másikat pedig győzedelmesen felemelte, és csillogó szemeivel kihívóan nézett az őrjöngő közönségre. – Látod ott azt a kis kiálló valamit?

Gurgeh megnézte. Látott egy kis kidudorodást a piros iszap felszínén.

– Igen.

– Az ott a farka.

Gurgeh kételkedve nézett a férfire.

– És egészen pontosan min is tud az segíteni?

– Az unikrollok tudnak lélegezni a pöcsükön keresztül – mondta Za. – A figurának semmi baja. Holnap egy másik klubban fog verekedni, de az is lehet, hogy még ma este.

Za a pincérnőt figyelte, ahogy az asztalra teszi az italokat. Előrehajolt, és valamit a férfi fülébe súgott, aztán a lány bólintott, és elment.

– Próbálj meg Tágítót termelni ehhez az izéhez – javasolta Za. Gurgeh bólintott. Mindketten ittak.

– Nem is értem, a Kultúra miért nem engedte felvenni a génállományba – elmélkedett Za, és a poharát bámulta.

– Mit?

– Hát hogy mi is tudjunk a farkunkon keresztül lélegezni.

Gurgeh elgondolkodott.

– Azért problémás lenne tüsszentéskor. Ki tudja, hol mi jön ki...

Za felnevetett.

– Az ilyesmiket lehet ellensúlyozni.

A közönség feljajdult mögöttük. Za és Gurgeh megfordultak, és nézték, ahogy a győztes nő a péniszénél fogva emeli ki ellenfele testét az iszapból. Az idegen feje és lába még mindig a nyálkás, sűrű masszában volt.

– Aú – mormogta maga elé Za, és ivott.

A tömegből valaki dobott a nőnek egy tőrt, a nő elkapta, előrehajolt, és levágta az idegen péniszét. Felemelte, és meglóbálta a csöpögő húsdarabot, mire a közönség megvadult az örömtől, az idegen pedig lassan elsüllyedt az undorító piros iszapban. A nő a mellkasára tette a lábát. Az iszap lassanként elfeketedett ott, ahol az unikroll vére szivárgott, majd néhány buborék emelkedett a felszínre.

Za hátradőlt, zavartnak látszott.

– Lehet, hogy valami alsóbbrendű faj, amiről még nem hallottam.

A kádat lassan kitolták a színpadról, míg a nő még mindig a trófeáját lobogtatta az őrjöngő tömeg előtt.

Shohobohaum Za felállt, hogy üdvözöljön négy, drámaian gyönyörű és megdöbbentően jól öltözött azadi nőt, akik a kupola felé tartottak. Gurgeh megfogadta Za tanácsát, termelt abból a drogból, amit a férfi ajánlott, és csak most kezdte érezni az alkohollal együtt kifejtett hatását.

A nők, Gurgeh szerint, nagyjából ugyanolyanok voltak, mint azok, akiket az első estén a fogadáson látott, csak sokkal barátságosabbak.

A színpadon folytatódtak az előadások, főleg a szexre helyezve a hangsúlyt. Ezek olyan műsorszámok voltak, amik a Lukon kívül – a Za és Gurgeh két oldalán ülő azadi nő (Inclate és At-sen) elmondása szerint – mindkét résztvevő számára biztos halált jelentettek volna. Sugárzás vagy gyógyszer általi halált.

Gurgeh nem nagyon figyelt a műsorra. Ez volt az első szabad, szórakozással töltött estéje, és a színpadi obszcenitás érdekelte a legkevésbé. Végre elszakadt a játéktól, egyedül ez számított. Itt más szabályok voltak érvényben. Tudta, hogy Za miért hívta a nőket az asztalhoz, és ez szórakoztatta. Nem érzett különösebb vágyat egyik mellette ülő szépséges teremtmény iránt sem – legalábbis semmi elsöprőt –, de jól érezte magát a társaságukban. Za nem volt ostoba ember, és a két elbűvölő nő – akikről Gurgeh tudta, hogy férfiak, vagy akár csúcs-neműek is lehettek volna, ha Za azt hallja, hogy ő azokat szereti – szellemes volt és intelligens.

Tudtak valamicskét a Kultúráról, hallottak pletykákat a nemváltás lehetőségéről, ami megadatott a Kultúrabelieknek, ezért enyhén pajkos megjegyzéseket tettek Gurgeh irányultságára és képességeire az ő nemükhöz és a másik két azadi nemhez viszonyítva. Hízelgőek voltak, vonzók és barátságosak; kicsi poharakból ittak, és apró, vékony pipáikból szívták a füstöt. Gurgeh is kipróbálta, de csak köhögött tőle. A többiek jól szórakoztak rajta. Mindkét lánynak hosszú, hullámos, kékesfekete haja volt, amit bársonyosan körbefogott egy szinte láthatatlan platinaháló. Parányi, csillogó antigrav csatok is voltak benne, melyektől lassan mozgott a hajuk, és minden egyes kecses mozdulat valamifajta valószerűtlenséget kölcsönzött finom formájú fejüknek.

Inclate ruhájának állandóan változó olajosvíz színe volt, és csillagként tündöklő kis kövecskék tarkították. At-sen videó-ruhát viselt, melynek elmosódó piros színe rejtett erőt sugárzott. Kis televízióként működő sál volt a nyaka körül. A készülék a körülötte lévő dolgokat mutatta homályosan, eltorzítva: az egyik oldalon Gurgeh, mögötte a színpad, és Za egyik nőcskéje, míg a másik hölgyike az asztal ellenkező felén. Gurgeh megmutatta neki az orbitalos karkötőjét, de nem különösebben ragadta magával.

Za az asztal másik oldalán ült, és zálogosdit játszott a két nevetgélő nővel. Apró, szinte átlátszó ékszerlapokat adott nekik, és nevetett rajtuk. Az egyik hölgyecske leírta a zálogokat egy füzetbe, közben kuncogott, és úgy tett, mintha zavarban lenne.

– Tudod mit, Jernow! – szólalt meg At-sen Gurgeh balján. – Csinálnunk kell rólad egy testportrét! Hogy emlékezzünk rád, amikor visszamész a Kultúrába, az ottani dekadens, soklukú nőkhöz. – Erre Inclate is vihogni kezdett mellette.

– Nem valami jó ötlet – mondta Gurgeh nem túl komolyan. – Elég barbárnak hangzik.

– Igen, mert az is! – At-sen és Inclate belenevetett a poharába. At-sen összeszedte magát, és kezét Gurgeh csuklójára tette. – Nem tetszik a gondolat, hogy lenne egy szegény lány, aki a te arcoddal a bőrén mászkál az Eä bolygón?

– De, csak attól függ, melyik testrészén hordja – válaszolt Gurgeh.

A lányok ezt hihetetlenül viccesnek találták.

Za felállt, az egyik lány pedig kis táskájába pakolta a parányi kártyalapocskákat.

– Gurgeh – mondta Za, miután felhajtotta a maradék italát. – Elmegyünk egy kis privát csevelyre. Ti hárman maradtok? – Za gonoszul rákacsintott Inclatére és At-senre, ami nevetési hullámokat és kis sikolyokat váltott ki a lányokból. At-sen beledugta az ujját a poharába, és lelocsolta Zat egy kis likőrrel, de a férfi félreugrott.

– Nem, mi is megyünk, ugye, Jernow? – kérdezte Inclate, és mindkét kezével megragadta Gurgeh karját. – Menjünk mindannyian. Itt úgyis olyan fülledt a levegő, és nagy a zaj.

Gurgeh mosolygott, aztán megrázta a fejét.

– Nem. Csak csalódást okoznék.

– Ugyan már! Dehogy! – Vékonyka ujjak huzigálták az ingét, körbefonták a karját.

Az udvariasan mesterséges vita még eltartott egy darabig, mialatt Za csak állt a vigyorgó hölgyekkel az oldalán, és figyelte, ahogy Inclate és At-sen mindent bevetett, csak hogy talpra állítsa Gurgehet, vagy hogy duzzogásával meggyőzze.

De nem sikerült. Za megrántotta a vállát, mire a nők utánozták a számukra idegen mozdulatot, aztán nevetésben törtek ki. Za azt mondta:

– Jól van, akkor maradj itt. Rendben, játékmester?

Za Inclatére és At-senre nézett, akik egy kis időre lecsillapodtak, és úgy látszott, megsértődtek.

– Ti ketten meg vigyázzatok rá, jó? – mondta Za a lányoknak. – Ne engedjétek, hogy szóba álljon idegenekkel.

At-sen sértődötten fintorgott.

– A barátod úgyis visszautasít mindenkit, akár idegen, akár ismerős.

Inclate bosszúsan hozzátette:

– Vagy mindkettő. – Mire At-sennel együtt megint nevetni kezdtek, és mindkét oldalról megpaskolták Gurgeh vállát.

Za csóválta a fejét.

– Jernau, próbáld meg valahogy féken tartani ezt a két nőszemélyt. Meg persze magadat is.

Gurgeh legurított pár cseppet az italából, míg a lányok sikongattak a két oldalán.

– Úgy lesz – válaszolta Zanak.

– Nos – mondta Za –, megpróbálom gyorsan elintézni a dolgot. Biztos, hogy nem csatlakoztok? Jó kis élmény lenne, mondhatom!

– Biztos. Teljesen jól érzem itt magam.

– Na jó, de ne mászkálj el! Majd jövök! – Za rávigyorgott a két oldalán álló kuncogó lányra, aztán egyszerre megfordultak, és elmentek.

– Majd! – kiáltotta vissza Gurgehnek a válla felett. – Csak majd, játékmester!

Gurgeh integetett. Inclate és At-sen lassanként lenyugodott, és elkezdték mondogatni Gurgehnek, hogy milyen csúnya fiú, mert nem akar még csúnyább lenni. Gurgeh rendelt egy újabb kör italt, és pipákat, csak hogy elhallgattassa őket.

Megmutatták neki, hogyan kell játszani a természeti jelenséges játékot, és együtt kántálták:

– A penge vágja a ruhát, a ruha beteríti a követ, a kő eltorlaszolja a vizet, a víz eloltja a tüzet, a tűz megolvasztja a pengét... –, mint komoly iskolás lányok. A hozzá illő kézmozdulatokat is megmutatták Gurgehnek, hogy meg tudja tanulni.

Ez a játék egyszerűsített, kétdimenziós változata volt az elementáris kockapárosítónak a Kialakulás Tábláról. Gurgeh mulatságosnak találta, hogy még a Lukban sem tud megszabadulni az Azad hatásától. Játszott a lányokkal, de azért arra is odafigyelt, hogy ne nyerjen túl sokszor... most döbbent rá, hogy ilyet még életében nem csinált.

Még mindig ennek a felfedezésnek a hatása alatt ment ki a mosdóba, amiből négy különböző fajta volt. Ő az „Idegenek” feliratúba ment be, de eltartott egy kis időbe, amíg rájött, hogy pontosan melyik berendezést kell használnia. Ezen kacarászott magában, amikor elindult kifelé, és ahogy kilépett, Inclate állt a mosdóajtó előtt. Feldúltnak tűnt. Olajfilm ruhája lassan hullámzott.

– Mi a baj? – kérdezte rögtön Gurgeh.

– At-sen – mondta a lány, és szorongatta a saját kezét. – Idejött a volt gazdája és elvitte. Megint magának akarja, mert különben lejár a tizedik év azóta, hogy együtt vannak, és akkor At-sen szabad. – Gurgehre nézett, kis arca eltorzult, csüggedté vált. Kékesfekete haja úgy hullámzott az arca körül, mint egy lassú, folyékony árnyék. – Tudom, hogy Sha-Za azt mondta, hogy nem szabad elmozdulnod innen, de kérlek, segíts! Azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem a te dolgod, de At-sen a barátnőm, és...

– Mit tehetek?

– Gyere! Talán ketten meg tudjuk állítani. Azt hiszem, tudom, hova vitte. Nem akarlak veszélybe sodorni, Jernow – mondta a lány, és kézen fogta Gurgehet.

Félig mentek, félig futottak a kacskaringós járatokban, elhaladtak sok ajtó és szoba mellett. Gurgeh elveszettnek érezte magát az érzékek útvesztőjében: hömpölygő hangok (zene, nevetés, sikolyok), látvány (szolgák, erotikus képek, felvillanó, zsúfolt galériák, ringatózó testek), és szagok (étel, parfüm, idegenek izzadsága).

Inclate hirtelen megállt. Mélyülő, színházhoz hasonló teremben voltak, ahol egy meztelen férfi állt a színpadon. Lassan egyik oldalra fordult, majd a másikra egy hatalmas képernyő előtt, ami közelről mutatta a csupasz bőrét. Mély, dübörgő zene szólt. Inclate csak állt, és körbenézett a zsúfolt nézőtéren. Még mindig fogta Gurgeh kezét.

Gurgeh a színpadon álló férfira pillantott. Élesek voltak a fények, szinte mint a napfény. A kövérkés, sápadtszínű férfinak számtalan óriási, színes – képszerű – zúzódás volt a testén. A hátán és a mellkasán voltak a legnagyobbak, és azadi arcokat ábrázoltak. A fekete, kék, lila, zöld, sárga és piros színek keveréke félelmetes kidolgozottságú portrékat alkotott, melyek szinte életre keltek, ahogy a férfi megfeszítette az izmait, olyan hatást keltve, mintha azok az arcok minden percben új kifejezést öltenének. Gurgeh csak nézte, és érezte, ahogy eláll a lélegzete.

– Ott vannak! – kiáltotta Inclate a lüktető zenét túlharsogva, és megrántotta Gurgeh kezét. Elindultak az emberek tömegén át arra, ahol At-sen állt, közel a színpadhoz. Egy csúcsnemű fogta őt, mutogatott a színpadon álló alakra, kiabált a lánnyal, és rázni kezdte. At-sen leszegett fejjel állt, rázkódott a válla, mintha sírna. A videó-ruha ki volt kapcsolva, csak lógott rajta szürkén, élettelenül. A csúcsnemű arcul vágta At-sent (lassú, fekete haja erőtlenül hullámzott), és megint kiabált vele. A lány térdre ereszkedett, a platinahálós haj úgy követte a fej mozgását, mintha At-sen lassan víz alá süllyedne. A körülöttük állók nem figyeltek rájuk. Inclate feléjük futott, Gurgehet pedig maga mögött húzta.

Mikor a csúcsnemű meglátta, hogy közelednek, megpróbálta elrángatni At-sent. Inclate ordítozni kezdett a csúcsneművel. A lány felemelte Gurgeh kezét, ahogy törték át magukat a tömegen, és egyre közelebb értek. A csúcsnemű arcára hirtelen félelem ült ki, elindult a színpad alatti kijárat felé, At-sent is magával rángatva.

Inclate csörtetett tovább, de pont az útjukban állt egy csapat termetes azadi férfi, akik nyitott szájjal bámulták a színpadon álló embert. Inclate az öklével esett neki a hátuknak. Gurgeh látta, ahogy At-sen eltűnik: a férfi magával ráncigálta az ajtón át. Oldalra húzta Inclatét, bevetette saját súlyát és erejét, hogy átverekedjék magukat a hőzöngő férfiakon, aztán a lánnyal együtt a még mindig lengésben lévő ajtóhoz futott.

A folyosó élesen kanyargott. Haladtak a sikítás irányába, szűk lépcsőkön futottak le, és egy csendes átjáróban, ahol zöld fény világított és ahonnan sok ajtó nyílt, megtalálták a törött, élettelen monitort a földön. At-sen a padlón feküdt, a csúcsnemű fölé hajolt, és kiabált vele. Meglátta Gurgehet és Inclatét, aztán fenyegetően rázta az öklét. Inclate összefüggéstelenül ordibált vele.

Gurgeh közelebb lépett, mire a csúcsnemű fegyvert vett elő a zsebéből.

Gurgeh megállt. A csúcsnemű beszélni kezdett, de ahhoz túl gyorsan, hogy Gurgeh megértse. A földön fekvő nőre mutogatott, aztán meg a plafonra. Sírni kezdett, és kezében remegett a pisztoly. Ezalatt Gurgeh egyik része hátradőlt, nyugodtan értékelni kezdte a helyzetet és kérdések keringtek a fejében: Félek? Ez már a félelem? Most a halállal nézek farkasszemet, azon a fekete lyukon keresztül nézem, látom a kis csavart alagutat, ami ennek az idegennek a kezében pihen (mint egy új kézmozdulat a Természeti Jelenségek játékban), és arra várok, hogy érezzem a félelmet...

... de még mindig nem jön. Várok. Ez vajon azt jelenti, hogy nem most fogok meghalni?

Élet vagy halál, egyetlen ujjmozdulaton múlik, egy egyszerű idegi impulzuson, egy féltékeny, lényegtelen, elmebeteg seggfej egyetlen, talán nem is szándékos döntésén, száz fényévnyire az otthonomtól...

A csúcsnemű hátrálni kezdett, és esdekelve, szánalmasan mutogatott At-senre, aztán Inclatére és Gurgehre. Előrébb lépett, és hátba rúgta At-sent, ha nem is nagy erővel, de a lány sírni kezdett, mire a csúcs-nemű megfordult, és elrohant. Közben összevissza kiabált, és a fegyvert a földre dobta. Gurgeh utánaeredt, átugrott At-sen felett. A csúcsnemű eltűnt egy sötét csigalépcsőn, a kanyargós folyosó túlsó végén. Gurgeh egy ideig követte, aztán megállt. A kopogó lépések hangja lassan elhalt. Visszament a zöldfényű átjáróba. Az egyik ajtót nyitva találta, lágy citromsárga fény szűrődött ki rajta.

Kis előteret talált odabent, oldalt egy fürdőszobát, aztán egy szobát. A helyiség kicsi volt, és mindenhol tükrök lógtak a falon, a puha padlón méz váltakozó színei fodrozódtak. Bement, beállt a seregnyi Gurgeh-tükörkép közepére.

At-sen egy áttetsző ágyon ült, megviselt szürke ruhájában, kétségbeesve. Fejét lehajtotta és zokogott. Inclate mellette térdelt, átfogta a síró nő vállát, és halkan, suttogva beszélt hozzá. Alakjuk mindenütt ott volt a szoba fénylő falain. Gurgeh habozott, az ajtóra pillantott. At-sen felnézett rá, szeméből patakzottak a könnyek.

– Jaj, Jernow! – mondta, és azzal kinyújtotta felé remegő kezét. A férfi odaguggolt az ágy mellé, átölelte a remegő lányt. Mindkét nő sírt. Simogatni kezdte At-sen hátát. A lány Gurgeh vállára hajtotta a fejét, ajkai melegek voltak. Gurgehnek furcsa érzése támadt tőlük. Inclate felállt az ágy mellől, halkan az ajtóhoz lépett, becsukta, aztán visszament Gurgehhez és a lányhoz, olajfilmes, ragyogó színekben játszó ruháját a tükörpadlóra dobta.

Shohobohaum Za egy perc múlva érkezett, berúgta az ajtót, egyenesen a tükrös szoba közepére sietett (így aztán végtelen sok Za ment végig újra és újra a csalóka téren keresztül), körbenézett, fittyet hányva a három emberre ott az ágyon.

Inclate és At-sen kővé dermedt. Kezeik Gurgeh ruhájának csatjain és gombjain voltak, mozdulatlan. Gurgeh először megdöbbent, aztán próbált emberi arcot vágni. Za megvizsgálta a Gurgeh mögötti falat, a férfi követte a tekintetét, és azon kapta magát, hogy a saját tükörképét bámulja. Arca sötét, haja kócos, a ruhái félig kigombolva. Za átugrott az ágyon, és belerúgott a tükörképbe.

A fal sikoltások közepette tört darabokra, a tükör szilánkjai lezúdultak, és feltárult a mögötte meghúzódó sötét, alacsony szoba, benne háromlábú állványon egy kis gép, ami pontosan a tükrös szobára nézett. At-sen és Inclate felugrott és kirohant, Inclate útközben rántotta magára a ruháját.

Za leemelte a kis kamerát az állványról, és közelebbről is szemügyre vette.

– Szerencsére csak felvételre volt állítva, nem küldte tovább a jelet. – Betömte a gépet a zsebébe, aztán megfordult, Gurgehre nézett, és elvigyorodott. – Rakd el a tokjába, játékmester. Rohannunk kell.

Rohantak. Végigfutottak a zöld-fényű átjárón, ugyanúgy a csigalépcső felé, mint At-sen elrablója. Za előrehajolt futás közben, és felkapta a fegyvert, amit a csúcsnemű eldobott, és Gurgeh ottfelejtett. Za megvizsgálta, kipróbálta, aztán meg is szabadult tőle másodperceken belül. Odaértek a csigalépcsőhöz, és felfutottak rajta.

Megint egy folyosó következett, sötét, rozsdaszínű. Zene dübörgött felettük. Za hirtelen megállt, amikor meglátta, hogy két hatalmas csúcsnemű fut feléjük.

– Hoppá! – mondta, és sarkon fordult. Tolta maga előtt Gurgehet a lépcsőig, aztán megint futottak felfelé, és egy sötét helyre értek, ahol tomboló, lüktető zene töltötte meg a teret, az egyik falra fény vetődött. Léptek zaja hallatszott a lépcsőn. Za megfordult, rúgott egyet lefelé a lépcsőn. A mozdulat éles kiáltást és zajt eredményezett.

Vékony, kék fénysugár repült át a sötéten, átvágott a lépcsőfeljárón, sárgán fellángolt, és narancsszínű szikrákat szórt, valahol a két férfi feje felett. Za éppen el tudott ugrani előle.

– Azok a kibaszott fegyverek! – Gurgeh háta mögé mutatott, oda, ahonnan a fény jött. – Tessék maestro, színpadi kijárat, közép!

Befutottak a színpadra, elárasztotta őket a napfény ragyogása. A zömök férfi, aki a színpad közepén állt, haragosan nézett rájuk, ahogy beviharzottak. A közönség dühödten felzúdult, és a majdnem teljesen meztelen folt-művész arcán idegesség helyett döbbent meglepetés tükröződött.

Gurgeh majdnem hasra esett. Meg is állt, megmerevedett.... mivel megint a saját képe bámult rá. Egyenesen őrá.

Oda volt festve a döbbent előadó torzójára, kétszer akkorában, mint az eredeti, és véres szivárványszínekben tündökölt. Gurgeh csak bámulta, visszatükrözte a köpcös művész döbbent arckifejezését.

– Most nincs idő a művészkedésre, Jernau! – mondta Za, és maga után húzta Gurgehet, odarángatta a színpad elejére, és lelökte. Aztán ő maga is utána ugrott.

Pont egy háborgó azadi férficsapat fején landoltak. A földre lökték őket. Za felhúzta Gurgehet, aztán megint majdnem elesett, amikor valaki megütötte hátulról. Megfordult, és egyik lábával előre rúgott, karjával pedig kivédte az újabb ütést. Gurgeh érezte, hogy valaki megragadja és megfordítja, mire szemben találta magát egy nagydarab, véres arcú, mérges férfivel. A férfi hátrahúzta a karját, kezét ökölbe szorította (és Gurgehnek eszébe jutott a kő a Természeti Jelenségek játékból). A férfi nagyon lassan mozgott.

Gurgehnek maradt ideje kitalálni, hogy mit tegyen.

Térdével ágyékon rúgta a férfit, arcát a tenyerébe fogta. Lerázta magáról a zuhanó figura kezét, kivédett egy másik férfitől jövő ütést, és látta, hogy Za könyökével éppen egy harmadik azadinak húz be egyet. Aztán gyorsan elrohantak. Za vadul ordított és mutogatott, ahogy futottak a kijárat felé. Gurgeh nagy nehezen leküzdötte nevethetnékjét, de úgy tűnt, Za trükkje bevált: az emberek úgy váltak szét előttük, mint a tenger.

***

Egy nyitott tetejű bárban üldögéltek, a fő szint labirintusszerű zűrzavarában, az egységesen krétaszínű ég alatt. Shohobohaum Za éppen azt a kamerát szerelte szét, amit az áltükör mögött fedezett fel; egy berregő, fogpiszkáló nagyságú szerszámmal szedegette ki a finom alkatrészeket. Gurgeh az arcán lévő horzsolást tapogatta, amit akkor szerzett, amikor Za lelökte a színpadról.

– Az én hibám, játékmester. Tudhattam volna. Inclate bátyja a Biztonságiaknál dolgozik, és At-sennek igen drága szórakozásai vannak. Kedves lányok, de veszélyes kombináció, és ez nem éppen az, amit én kértem. Még szerencse, hogy az én édes kis barátnőim elejtettek egy ékszeres kártyát, és anélkül nem akartak más játékba belemenni. Na mindegy. Egy fél kúrás is több mint a semmi.

Kiszedett még egy darabot a kamerából, kattogás hallatszott, és a gép villant egyet. Za gyanakodva lökte félre a füstölő szerkezetet.

– Honnan tudtad, hogy hol keress minket? – kérdezte Gurgeh. Hülyén érezte magát, de nem volt annyira zavarban, mint gondolta volna.

– Tudás, mérlegelés és szerencse, kedves játékmester. Vannak helyek abban a klubban, ahova akkor megy az ember, amikor henteregni akar, máshova akkor, ha vallatni akar, vagy meg akar ölni valakit, megint máshova, ha rá akarja állítani valamire... vagy le akarja fényképezni. Abban reménykedtem, hogy a lányok lazára vették a dolgot, és nem valami rosszban sántikálnak. – Za csóválta a fejét, és a kamerát bámulta. – Tudhattam volna. Rá kellett volna jönnöm. Túlságosan bizalmaskodók voltak.

Gurgeh megrántotta a vállát, kortyolt egyet a likőrjéből, és nézegetni kezdte a pulton álló, csöpögő gyertyát.

– Én voltam az, akit hülyére vettek. De ki? – kérdezte, és Zara nézett. – És miért?

– Az állam, Gurgeh – és itt megint a kamerát ütögette. – Szeretnék, ha lenne rólad valami anyaguk, szükség esetére.

– Szükség esetére?

– Ha esetleg mondjuk, nagy meglepetésükre megnyered a játékokat. Bebiztosítják magukat. Ilyesmiről hallottál már? Nem? Mindegy. Olyan, mint a szerencsejáték, csak fordítva. – Za kezébe vette a kamerát, és a vékony szerszámmal feszegetni kezdte. Egy apró fedél pattant le róla. Za boldognak tűnt, és kivett egy érme nagyságú lemezkét a gép belsejéből. A fény felé emelte. – Ennyit a kiruccanásról – mondta Za Gurgehnek.

Valamit rátett a fogpiszkáló végére, hogy a kis lemez a szerszám hegyére ragadjon, mintha oda lenne ragasztózva. Aztán a színes érmécskét a gyertya lángjába tartotta, amíg az sisteregni, füstölni és sercegni nem kezdett, és végül kis hamuként rá nem esett a lecsöpögött viaszra.

– Sajnálom, hogy nem tarthattad meg emlékbe – mondta Za.

Gurgeh megrázta a fejét.

– Inkább elfelejteném.

– Ugyan! Semmi gáz! De azért azt a két kis kurvát el fogom kapni – vigyorgott Za. – Tartoznak nekem. Sőt, nem csak ezzel – erre a gondolatra Za felvidult.

– Ennyi az egész? – csodálkozott Gurgeh.

– Miért? Csak a szerepüket játszották. Nem kell kiakadni. Maximum egy kicsit el kell verni a feneküket – mondta Za, kéjes vigyorral az arcán.

Gurgeh felsóhajtott.

Amikor visszamentek a közlekedőszintre, hogy autót hívjanak, Za odaintegetett egy pár testesebb, hanyagul álldogáló csúcsneműnek és férfinak, akik a kivilágított alagútban vártak, és odadobta egyikőjüknek a kamerát (már ami megmaradt belőle). A csúcsnemű elkapta, és megfordult, ment tovább a többiekkel.

Pár perccel később megjött az autó.

– Szerinted mennyi az idő? Tudod, mióta várlak? Tisztában vagy azzal, hogy holnap játszanod kell? Amúgy meg hogy néz ki a ruhád? És hol szedted össze ezt a horzsolást? Mi a fenét...

– Te gép – Gurgeh ásított egyet, kabátját ledobta a székre a társalgóban. – Menj a picsába!

* *

Másnap reggel Flere-Imsaho hozzá se szólt. Amikor jött a hívás, hogy Pequil megérkezett az autóval, csatlakozott ugyan Gurgehhez a repülőegység társalgójában, de amikor a férfi köszönt neki, oda sem nézett, hanem szorgalmasan, még a szokásosnál is hangosabban zümmögve és kattogva ment le a hotel liftjével. Ugyanilyen visszautasító volt az autóban is. Gurgeh úgy döntött, jól megvan ő így is.

– Gurgeh, hiszen maga megsérült! – nézte aggódva Pequil a Gurgeh arcán éktelenkedő horzsolást.

– Igen – mosolygott a férfi, és megsimogatta a szakállát. – Megvágtam magam borotválkozás közben.

A Forma Táblán eljött a kizárás ideje.

Gurgeh a játék elejétől kezdve a másik kilenc játékos ellen volt, amíg túlságosan egyértelmű nem lett, hogy mi is történik. Az előző táblán összegyűlt előnyét itt arra használta fel, hogy egy kicsi, tömbszerű, szinte bevehetetlen földdarabot alakítson ki magának. Csak ült ott, két napon át, hagyta, hogy a többiek nekimenjenek. Ha jól végiggondolt támadást folytatnak, akkor az megtörte volna, de Gurgeh ellenfelei nem akartak túlságosan összehangoltnak tűnni, ezért csak kevesen támadtak egyszerre. Amúgy is mindegyikük félt attól, hogy túlságosan legyengítse magát, mert nem lehetett tudni, mikor csapnak le rá is a többiek.

A második nap végére egyes hírügynökségek azt nyilatkozták, hogy igazságtalan és udvariatlan egy idegennel szemben, ha így összeszövetkeznek ellene.

Flere-Imsaho – aki már túl volt a sértődöttségen, és hajlandó volt beszélni Gurgehhel – úgy vélte, bár elképzelhető a reakció őszinte és spontán volta, de az azért valószínűbb, hogy birodalmi nyomás eredménye. Biztos volt benne, hogy az Egyházra – amely minden kétséget kizáróan irányítgatta a papot, és egyben fedezte a többi játékossal kötött megállapodásait – támaszkodik a Birodalmi Hivatal. Akárhogy is, a tömeges támadás Gurgeh ellen megszűnt a harmadik napon, és a játék visszafogottabb mederben folyt tovább.

A játékteremben tolongtak az emberek. Egyre több néző váltott jegyet, számos meghívott vendég jött ide, hogy lássa az idegent játszani, és a hírügynökségek is több kamerát és riportert küldtek a helyszínre. A klub játékosai, a játékbíró irányításával, el tudták csendesíteni a tolongó embereket, és Gurgeh úgy találta, az újonnan becsődült nézők nem zavarták különösebben a játékot. A szünetekben csak nehezen lehetett mozogni a teremben, az emberek állandóan leszólították, kérdéseket tettek fel, vagy egyszerűen meg akarták nézni közelebbről.

Pequil is ott volt az idő nagy részében, de úgy tűnt, inkább az érdekelte, hogy minél többet szerepeljen a kamerák előtt, minthogy megvédje Gurgehet a sok-sok embertől, aki beszélni akart vele. De legalább valamelyest elvonta a sajtó képviselőinek figyelmét, és hagyta, hogy Gurgeh a játékra koncentráljon.

Az ezt követő pár napban Gurgeh apró változást észlelt a pap és – habár kevésbé észrevehetően – még két ellenfele játékstratégiájában is. Gurgeh kiütött három játékost; másik hármat, kis ellenállással, pedig a pap. A bent maradt két csúcsnemű kialakította a saját kis területeit a táblán, és onnantól kezdve a menet egészére nézve viszonylag visszafogottan játszottak. Gurgehnek jól ment a játék, ha nem is olyan jól, mint akkor, amikor megnyerte a játszmát az Eredet Táblán. De azt gondolta, viszonylag könnyedén meg tudja majd verni a papot és a másik két játékost. És valóban, ha mégoly lassan is, de fölénybe került. A pap jobban játszott, mint korábban, főleg a fordulók elején, ami arra engedte következtetni Gurgehet, hogy a csúcsnemű magas helyről kap segítséget a szünetek alatt. Ugyanez vonatkozott a másik két játékosra is, habár ők minden valószínűség szerint kevésbé alapos eligazítást kaptak.

Azonban a játék vége felé, az ötödik napon a pap játéka egészen egyszerűen összeomlott. A másik két játékos visszalépett. Erre agyondicsérték Gurgehet, a sajtóban pedig vezércikkek jelentek meg, melyek annak az aggodalomnak adtak hangot, hogy egy Külsős hogyan játszhat ilyen jól. Néhány elszálltabb kiadvány még olyan történeteket is megjelentetett, hogy a Kultúrából jövő idegen kapcsolatban áll a természetfelettivel, vagy más, illegális technikai eszközt használ. Felkapták Flere-Imsaho nevét, és megemlítették, hogy talán tőle kapja Gurgeh a törvénytelen segítséget.

– Számítógépnek hívnak – méltatlankodott a drón.

– Engem meg csalónak – mondta Gurgeh elgondolkodva. – Az élet kegyetlen, ahogy az itteniek mondják.

– Hát ebben igazuk van.

A Kialakulás Tábla utolsó játéka, amiben Gurgeh leginkább otthon érezte magát, eléggé vad volt. A pap rendhagyó játékmenetet kérvényezett a bírónál, mielőtt a játék megkezdődött volna, amihez, mint a második legtöbb pontot magáénak tudó játékosnak, teljes mértékben joga volt. Esélyesen indult a második helyért, és bár a Főjátszmából ki fogják zárni, esélye volt arra, hogy visszatérjen, ha a második sorozat következő két játékát megnyeri.

Gurgeh azt gyanította, hogy ez csak csel volt, és nagyon óvatosan játszott eleinte, várta, hogy tömegesen nekitámadnak, vagy kialakul valamiféle egyedi felállás. De úgy tűnt, a többiek egészen céltalanul játszanak, és még a pap is szinte ugyanazokat a kissé gépies lépéseket teszi meg, amiket az előző játékban is. Amikor Gurgeh indított egy-két egyszerűbb, felderítő támadást, nem nagyon ütközött ellenállásba. Kettéosztotta a csapatait, és átfogó hadjáratot indított a pap ellen, betört a területére, pusztán a szórakozás kedvéért. A pap megijedt, és ezek után alig volt jó lépése. A játék végére pedig már felmerült a veszélye annak, hogy Gurgeh teljesen lesöpri a színről.

A szünet után a többiek egyszerre támadtak Gurgehre, mialatt a pap a tábla egyik sarkába szorulva küszködött. Gurgeh vette a lapot. Teret adott a papnak, és engedte, hogy megtámadjon két gyengébb játékost, és így visszanyerje helyét a táblán. A játék úgy ért véget, hogy a tábla nagy részét Gurgeh uralta, míg a többiek seregei vagy megsemmisültek, vagy stratégiailag jelentéktelen, kicsi területekre szorultak vissza. Gurgehnek nem állt különösebben érdekében, hogy a legvégsőkig harcoljanak. Arra is gondolt, hogy ha mégis megpróbálná, akkor a többiek egységes táborba tömörülnének. Még akkor is, ha teljesen egyértelművé válna, hogy összedolgoznak. Gurgehnek ekkor felajánlották a győzelmet, és közölték vele, hogy rossz vége lesz, ha kapzsinak és könyörtelennek bizonyul. Status quóban állapodtak meg, a játék véget ért. A pap éppenhogy második lett a pontjai alapján.

Pequil ismét gratulált Gurgehnek, amikor kiértek a teremből. Elérte a Főjátszma második szintjét, egyike volt az összesen ezerkétszáz Első Győztesnek, és a kétszer annyi Továbbjutónak. Mostantól fogva egyetlen ellenfél ellen kell játszania a második szinten. A csúcsnemű megint könyörgött neki, hogy tartson egy sajtókonferenciát, de Gurgeh ismét elutasította.

– De muszáj! Mit akar bebizonyítani? Ha hamarosan nem nyilatkozik valamit, maga ellen fognak fordulni. Ez a titkolózás nem mehet a végtelenségig, ön is tudja. Jelen pillanatban maga van alul, ezt ne felejtse el.

– Pequil – kezdte Gurgeh, és tudta, hogy megbántja a csúcsneműt ezzel a kurta megszólítással –, nem áll szándékomban senkivel sem beszélni a játékról, és hogy ők miket mondanak, vagy gondolnak rólam, egy cseppet sem érdekel. Azért vagyok itt, hogy játsszam, semmi másért.

– Maga a mi vendégünk – tette hozzá Pequil hidegen.

– És maga a vendéglátóm – zárta le Gurgeh a vitát, majd sarkon fordult, és otthagyta a hivatalnokot. A visszafelé út az autóban dermesztő csendben telt el, eltekintve Flere-Imsaho zümmögésétől, ami néha úgy tűnt Gurgeh számára, mintha leplezetlen kuncogásba csapna át.

– Na, most kezdődnek a bajok.

– Miért mondod ezt, hajó? – Éjszaka volt. Az egység hátsó ajtói tárva-nyitva. Gurgeh hallotta a felettük lebegő rendőri helikopter búgását, amit azért rendeltek oda, hogy távol tartsa a média embereit. A város meleg, fűszeres, füstös szaga is belopózott. Gurgeh egy alakzatot tanulmányozott az egy-egy elleni táblán, közben jegyzetelt. Úgy tűnt, ez a leghatékonyabb módja, hogy a Korlátozó Tényezővel beszéljen, és kihasználja az időeltolódást is. Beszélt, aztán kikapcsolta a gépet, amíg nem villogott, hogy megjött a válasz. Akkor visszakapcsolta beszéd üzemmódba, így egészen olyan volt, mintha élőben beszélnének.

– Mert most már ki kell teregetned a morális lapjaidat. A kétszemélyes játék következik, így meg kell határoznod az elsődleges alapelveidet, írásba kell foglalnod a filozófiai alapgondolataidat. Így aztán mondanod kell nekik valamit, amiben hiszel. Véleményem szerint ez nyugtalanító lehet.

– Hajó – mondta Gurgeh, mialatt lejegyzetelt egy pár dolgot az előtte függő hologramról. – Én nem vagyok benne biztos, hogy hiszek bármiben is.

– Szerintem hiszel, Jernau Gurgeh, és a Birodalmi Játékfelügyelet tudni akarja, hogy pontosan miben, mert nekik azt rögzíteniük kell. Attól tartok, ki kell találnod valamit.

– De minek? Mit számít ez az egész? Úgysem nyerhetek sem posztot, sem rangot. Én nem fogok hatalmi pozícióba kerülni ettől, akkor meg mit számít, hogy miben hiszek? Azt tudom: nekik tisztában kell lenniük, hogy a hatalmon lévők miben hisznek, de én csak játszani szeretnék.

– Tudom, de nekik kellenek az adatok a statisztikájukhoz. Lehet, hogy a te véleményed számításba sem jön a játék választási rendszere szempontjából, de nekik akkor is követniük kell, hogy milyen játékosok milyen fajta játékokat nyernek... emellett pedig érdekli őket az is, hogy milyen szélsőséges politikát ismersz el.

Gurgeh a képernyő kamerájába meredt.

– Szélsőséges politika? Mi a fenéről beszélsz?

– Jernau Gurgeh – sóhajtott fel a gép –, egy bűnös rendszer nem ismeri el az ártatlanságot. Mint minden hatalmi rendszer, ez is úgy tartja, hogy aki nincs velünk, az ellenünk, és mi ellenük vagyunk. Te is, ha jobban belegondolsz. Önmagában az, ahogy gondolkodsz, máris az ellenségek oldalára állít. Ez lehet, hogy nem a te hibád, mert minden társadalom beletáplálja az értékeit azokba, akik benne nőttek fel, de a lényeg az, hogy vannak olyan társadalmak, amelyek megpróbálják ezt teljes mértékben véghezvinni, és vannak olyanok, amelyek viszont ezt a beavatkozást a lehető legminimálisabbra csökkentenék. Te az utóbbi fajtából jössz, és most arra kérnek, hogy definiáld magad az előbbiben. A köntörfalazás nehezebb, mint hinnéd, a semlegesség valószínűleg teljesen lehetetlen. Nem tudsz megszabadulni az elveidtől. Azok nem valami különálló dolgok, amiket csak úgy leválaszthatsz a lényed többi részéről, hanem a léted alapfeltételei. Ezt én is tudom, ők is tudják, és jó lenne, ha te is beismernéd.

Gurgeh elgondolkodott ezen.

– Hazudhatok?

– Akkor ezt most úgy értelmezem, hogy ezalatt azt érted, azt tanácsolom-e neked, hogy hamis alapelveket diktálj be, és nem pedig azt, hogy úgy általában állíthatsz-e valótlanságokat.

Gurgeh bólogatott. A hajó folytatta:

– Valószínűleg ez lenne a legbölcsebb eljárás. De azért lehet, hogy nehéz lesz olyasvalamivel előállnod, ami nekik is elfogadható, és amit te sem találsz visszataszítónak.

Gurgeh megint a holoképet nézte.

– Meglepődnél, ha tudnád... – morogta. – Amúgy meg, ha csak hazugság az egész, akkor miért találnám visszataszítónak?

– Érdekes kérdés. Ha feltételezzük, hogy valaki morálisan nem undorodik a hazugságtól, főleg ha az nagyjából és alapvetően olyan, amit mi öncélúnak nevezünk, szemben a közömbös vagy kegyes hazugsággal, akkor...

Gurgeh ezt már nem bírta végighallgatni, és a holoképet tanulmányozta. Tényleg muszáj lesz megnéznie az ellenfele korábbi játékait, amint megtudja, ki az.

Észrevette, hogy a hajó befejezte a mondandóját.

– Mondok neked valamit, hajó – kezdte. – Miért nem találsz ki te valamit? Téged valahogy jobban felvillanyoz a téma, mint engem, és nekem úgyis van épp elég dolgom. Úgyhogy kidolgozhatnál valami köztes megoldást, ami az igazság és a célszerű verzió keveréke, ami mindenkit boldoggá tesz. Én valószínűleg mindennel egyet fogok érteni, amit csak javasolsz.

– Rendben van, Jernau Gurgeh. Örömmel megteszem.

Gurgeh jó éjt kívánt a hajónak. Még befejezte a kétszemélyes játék tanulmányozását, aztán kikapcsolta a képernyőt. Felállt, és kinyújtózott. Kisétált a repülőből a hotel kertjének narancsos-barna sötétjébe. Majdnem beleütközött egy nagydarab, egyenruhás férfiba.

Az őr tisztelgett – ez olyan mozdulat volt, amire Gurgeh sosem tudott mit reagálni –, és átadott Gurgehnek egy darab papírt. Gurgeh elvette és megköszönte, az őr pedig visszament a helyére, a tetőre vezető lépcső legfelső fokára.

Gurgeh visszasétált a repülőbe, próbálta elolvasni az üzenetet.

– Flere-Imsaho! – szólította a kis drónt, mert nem tudta, hogy a közelben van-e. A drón csendesen előrepült az egységből, nem viselte az álcáját, és az Eä állatvilágáról szóló, óriási, gazdagon illusztrált könyvet cipelte.

– Igen?

– Mi van ide írva? – kérdezte Gurgeh, és meglengette az üzenetet.

A drón odalebegett a papírdarab mellé.

– A birodalmi cirkalmasságokat leszámítva az áll benne, szeretnék, ha elmennél holnap a Palotába, hogy személyesen is gratulálhassanak neked. Más szóval szemügyre akarnak venni.

– Akkor gondolom, illik elmennem.

– Bizony.

– Rólad is tesz említést?

– Nem, de akkor is eljövök, legfeljebb kidobnak. Miről beszélgetettek a hajóval?

– Le fogja írni, hogy mik az Alapelveim. Emellett előadást tartott nekem a társadalmi kondicionálásról.

– Csak jót akart – mondta a drón. – Egyszerűen nem akar egy ilyen finom munkát egy olyan figurára hagyni, mint te.

– Épp el akartál menni, nem, drón? – mondta Gurgeh, és megint bekapcsolta a képernyőt, leült elé, és nézni kezdte. Behozta a játékosok adóját a birodalmi hullámhosszon, megnézte, hogy kisorsolták-e már a második szint kétszemélyes játékainak párjait. Még nem hozták meg a döntést, de már folyamatban volt. Minden pillanatban eldőlhet.

– Hát – kezdte Flere-Imsaho –, éppenséggel van egy különleges fajta éjszakai halvadász, ami a folyótorkolatban él, mindössze száz kilométerre innen, és arra gondoltam,...

– Nem akarnálak feltartani – vágott közbe Gurgeh, ahogy meglátta, hogy a sorsolás eredménye megjelent a birodalmi játékcsatornán. Számok és nevek lepték el a képernyőt.

– Rendben, akkor jó éjszakát – mondta a drón, és elrepült.

Gurgeh integetett neki, de oda sem nézett.

– Jó éjt – mondta. Nem is hallotta, hogy a drón válaszolt-e vagy sem.

Megtalálta a nevét a listán. Lo Wescekibold Ram neve mellett jelent meg, aki a Birodalmi Monopóliumok Hivatalának ügyvezető igazgatója volt. Az Ötös Főszinthez sorolták, ami azt jelentette, hogy egyike a Birodalom hatvan legjobb játékosának.

Pequilnek másnap szabadnapja volt. Egy birodalmi repülőgépet küldött Gurgehért, ami az egység mellett landolt. Gurgeh és Flere-Imsaho – aki meglehetősen későn ért vissza az éjszakai felfedezőútjáról – beszállt, és elvitték őket a városon keresztül a palotába. Egy lenyűgöző irodaépület-együttes tetején szálltak le, ahonnan rá lehetett látni a palota területén pompázó parkra, majd levezették őket egy széles, szőnyeggel letakart lépcsőn, innét pedig egy magas irodahelyiségbe jutottak. Itt egy férfi szolga megkérdezte Gurgehet, hogy kíván-e enni, vagy inni valamit? Gurgeh mondta, hogy nem, azután a drónnal együtt magára hagyták őket.

Flere-Imsaho a magas ablakokhoz lebegett. Gurgeh a falon lógó portrékat nézegette. Egy kis idő múlva fiatal csúcsnemű lépett a szobába. Magas volt, és a Birodalmi Közigazgatás viszonylag kevésbé díszes, üzleti egyenruháját viselte.

– Mr. Gurgeh. Jó napot! Lo Shav Olos vagyok.

– Jó napot – köszönt vissza Gurgeh. Udvariasan biccentettek egymás felé, aztán a csúcsnemű gyorsan az ablaknál álló hatalmas íróasztalhoz sietett, és nagy köteg papírt helyezett az asztalra, mielőtt leült.

Lo Shav Olos megfordult, Flere-Imsahóra nézett, aki nem messze tőle zümmögött és sziszegett.

– Ezek szerint ez az ön kis gépe.

– Flere-Imsahónak hívják. Segít nekem a nyelvi nehézségekben.

– Természetesen. – A csúcsnemű egy díszes székre mutatott, ami az asztal túloldalán állt. – Kérem, üljön le!

Gurgeh leült, Flere-Imsaho pedig közelebb jött, és mellette lebegett. A férfi szolga egy kristályserleggel a kezében tért vissza, és letette az asztalra Olos elé, aki beleivott, mielőtt megszólalt volna.

– Nem mintha olyan sok segítségre lenne szüksége, Mr. Gurgeh – mosolygott rá a fiatal csúcsnemű. – Nagyon jól beszéli a nyelvünket.

– Köszönöm.

– Hadd csatlakozzam gratulációmmal a Birodalmi Hivatalhoz, Mr. Gurgeh. Jóval tovább jutott, mint azt sokan gondoltuk volna. Ha jól tudom, ön összesen a mi Nagy Évünk egyharmadán keresztül tanulta csak a játékot.

– Valóban így van, de mivel rendkívül érdekesnek találom az Azadot, nem is nagyon csináltam mást. Ezenkívül az Azad egyes részei hasonlítanak olyan játékokhoz, melyeket én már korábban tanultam.

– Mindazonáltal maga olyan embereket vert meg, akik egész életükben ezt a játékot tanulták. Lin Goforiev Tounse tiszteletesről például azt hittük, nagyon jól fog teljesíteni a játékokon.

– Így is volt – mosolygott Gurgeh. – Talán nekem nagyobb szerencsém volt.

A csúcsnemű kissé felnevetett, és hátradőlt a székében.

– Talán, Mr. Gurgeh. Sajnálattal láttam, hogy a szerencséje a sorsolásnál már nem segített. Lo Wescekibold Ram félelmetesen jó játékos, és sokan úgy gondolják, hogy az idén megdönti a saját rekordját is.

– Remélem, azért méltó ellenfelére talál bennem.

– Mind azt reméljük – mondta a csúcsnemű, és megint belekortyolt az italába, aztán felállt, odament az ablakhoz, nézte a parkot. Kapargatni kezdte a vastag üveget, mintha valami foltot talált volna rajta. – Bár ez nem egészen pontosan az én területem, de bevallom, nagyon boldog lennék, ha mesélne nekem egy kicsit arról, hogy milyen tervei vannak, mit fog megnevezni Alapelvekként. – Megfordult, és Gurgehre nézett.

– Még nem igazán döntöttem el, hogyan is fogom megfogalmazni – válaszolta Gurgeh. – Valószínűleg holnap jelentem őket.

A csúcsnemű elgondolkodva bólogatott. Megigazította egyenruhájának egyik ujját. – Nem tudom, javasolhatom-e magának, hogy legyen... nagyon elővigyázatos, Mr. Gurgeh? – (Gurgeh megkérte a drónt, hogy fordítsa le neki, mit jelent az, hogy „elővigyázatos”. Olos várt, aztán folytatta.) – Természetesen mindenképpen jelentenie kell a Hivatalnál, de mint tudja, a játékon való részvétele pusztán megtiszteltetés jellegű, és így amit Alapelvekként megfogalmaz, annak mondhatni pusztán... statisztikai értéke van.

Gurgeh megkérte a drónt, fordítsa le neki, mit jelent az, hogy „megtiszteltetés”.

– Rizsabeszéd, butajátékos tökfejmesterkém – mormogta sötéten Flere-Imsaho marain nyelven. – Idesüsizzél kicsikispofám, ezen szavat márminthogy megtiszteltetés, iménteg eäi nyelvecskén használgattad volt. Szobácska meg telistele pili-poloskákkal. Ne adogassunk akkor param-pamparam infócskákat eme seggesfejeskéseknek tüpptürüpp a mi nyilvánnyelvecskénkről, rendicsek?

Gurgeh visszatartotta a nevetését. Olos folytatta:

– Nálunk szabály, hogy a résztvevők készek megvédeni álláspontjukat különböző érvekkel, ha a Hivatal szükségesnek találja megkérdőjelezni őket. De remélem, azért tudja, hogy ez nagy valószínűséggel nem fog megtörténni magával. A Birodalmi Hivatal tisztában van azzal, hogy... a mi társadalmunk értékei nagyban különbözhetnek az önéitől. Nem kívánjuk kínos helyzetbe hozni azzal, hogy arra kényszerítjük: olyan dolgokat mondjon el a sajtónak, amit a lakosságunk többsége... sértőnek találhat. – Elmosolyodott. – Én személy szerint, magunk közt szólva, azt is el tudom képzelni, hogy ön alapjában véve... hogy is mondjam, bizonytalan... és ez senkit sem zavarna különösképpen.

– „Különösképpen?”– kérdezte Gurgeh ártatlan arccal a mellette lebegő, zümmögő, kattogó drónt.

– Habalahablaty még egy ilyenecske, és a töröltürelmemnek vigivigivége, de kibaszottul ám, Gurgeh.

Gurgeh hangosan köhintett.

– Elnézést – mondta Olosnak. – Igen, értem. Ezt észben fogom tartani, amikor megfogalmazom az Alapelveimet.

– Nagyon örülök, Mr. Gurgeh – mondta Olos, és visszalépett a székéhez, majd leült. – Amit itt elmondtam, az az én személyes véleményem, természetesen, és nincsen semmi kapcsolatom a Birodalmi Hivatallal. Ez az iroda szinte teljesen független attól a testülettől. Ennek ellenére a Birodalom egyik nagy előnye az összetartás. Az egység, és kétlem, hogy ne tudnám nagyjából megítélni, mi egy másik birodalmi részleg hozzáállása ezekhez a dolgokhoz – mosolyodott el Lo Shav Olos elnézően. – Mi itt mind tényleg nagyon összetartunk.

– Értem – mondta Gurgeh.

– Biztos vagyok benne. Mondja csak, várja már az echronedali utat?

– Nagyon is, különösképpen annak tudatában, hogy ez a megtiszteltetés ritkán adatik meg vendég-játékosoknak.

– Valóban. – Úgy tűnt, Olos jól szórakozott ezen a válaszon. – Kevés vendéget engedünk belépni a Tűz Bolygóra. Az egy szent hely, és egyben a Birodalom és a Játék örökkévaló természetének jelképe.

– Hálám jóval nagyobb ezért a megtiszteltetésért és lehetőségért, mint hogy azt illő szavakba tudnám önteni – hízelgett Gurgeh, és kissé meghajolt. Flere-Imsaho megvető hangot hallatott.

Olos nagyot mosolygott.

– Biztos vagyok benne, hogy mivel ilyen mesteri szintre jutott, ön valóban tehetséges a játékunkban, és módfelett méltónak bizonyul majd az echronedali játékpalotában biztosított helyére. Nos – mondta a csúcsnemű, és az asztalán fekvő képernyőre pillantott –, úgy tűnik, mennem kell. Megint végig kell ülnöm egy kétségkívül kibírhatatlanul unalmas értekezletet a Kereskedelmi Kamarában. Sokkal jobban örülnék, ha folytathatnánk a beszélgetésünket, Mr. Gurgeh, de sajnálatos módon itt be kell fejeznünk a világaink között zajló, jól szervezett árukereskedelem érdekében.

– Teljes mértékben megértem – mondta Gurgeh, és egyszerre felálltak.

– Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Mr. Gurgeh – mosolygott rá Olos.

– Úgyszintén.

– Sok szerencsét kívánok önnek a Lo Wescekibold Ram elleni küzdelemhez – tette még hozzá a csúcsnemű, ahogy az ajtóig kísérte Gurgehet. – Attól tartok, szüksége is lesz rá. Biztos vagyok benne, hogy érdekes játék lesz.

– Remélem – mondta Gurgeh. Kimentek a szobából. Olos kezet nyújtott neki, Gurgeh pedig megragadta, és nem titkolta, hogy egy kicsit meglepődött.

– További szép napot, Mr. Gurgeh.

– Viszontlátásra!

Ezután Flere-Imsahót és Gurgehet visszakísérték a tetőre a repülőhöz, mialatt Lo Shav Olos odalent a folyosón igyekezett az értekezletre.

– Mekkora seggfej vagy, Gurgeh! – kiáltotta a drón marain nyelven, amikor visszaértek a repülőegységbe. – Először is, megkérdezel tőlem két szót, amit amúgy is tudsz, aztán használod mindkettőt és a...

Gurgeh addigra már csóválta a fejét, és közbevágott. – Te aztán egyáltalán nem értesz a játékokhoz, ugye?

– Tudom, hogy az emberek mikor tettetik magukat hülyének.

– Még mindig jobb, mint játszani a háziállatot!

A drón olyan hangot adott ki, mintha mély levegőt venne, aztán habozott, és végül azt mondta:

– Na, mindegy... most már legalább nem kell aggódni az Alapelvek miatt. – Kissé erőltetetten nevetni kezdett. – ők is legalább annyira rettegnek attól, hogy elmondod az igazat, mint amennyire te.

***

Gurgeh és Lo Wescekibold Ram mérkőzése nagy port kavart. A sajtót lenyűgözte ez a furcsa idegen, aki nem hajlandó nyilatkozni, ezért most kiküldte a legerőszakosabb riportereit, azokkal az operatőrökkel, akik a leginkább képesek elkapni az arcon átsuhanó kifejezéseket, melyektől az alany megcsúnyul, hülyének néz ki vagy kegyetlennek (és ha lehet, ez mind egyszerre). Gurgeh földöntúli ábrázata nagy kihívást jelentett egyes operatőröknek, mások viszont őt tekintették a nagy fogásnak.

Számos rajongó cserélte el egy másik játékra szóló jegyét, csak hogy ezt megnézhesse, és a vendégek lelátója is többszörösen megtelt, habár a helyszín megváltozott. Most egy hatalmas sátortetős pavilonban voltak, amit mindössze pár kilométerre állítottak fel a Grand Hoteltól, illetve a Birodalmi Palotától, egy park közepén. A pavilonban háromszor annyi néző fért el, mint a játékteremben, és még így is zsúfolásig tele volt.

Pequil most is, mint mindig, az Idegenügyi Hivatal autóján érkezett reggel, és elvitte Gurgehet a parkba. A csúcsnemű már nem akart a kamerák kereszttüzébe kerülni, hanem inkább buzgón zavarta el őket Gurgeh elől.

Gurgehet bemutatták Lo Wescekibold Ramnak. Alacsony, zömök csúcsnemű volt, szigorúbb tekintettel, mint Gurgeh gondolta volna. Egészen katonásan festett.

Ram gyorsan játszott, főleg az egyszerűbb játékokban, így be is fejeztek belőlük kettőt az első nap, és körülbelül egyenlő eredményekkel zártak. Gurgeh akkor vette csak észre, hogy milyen keményen játszott, amikor aznap este elnyomta az álom a képernyő előtt. Majdnem hat órán keresztül aludt.

A következő nap megint végigjátszottak kettőt az egyszerűbb játékok közül, de közös megegyezés alapján elhúzták a fordulót egészen az esti menetig. Gurgeh érezte, hogy a csúcsnemű méregeti őt, próbálja kifárasztani, vagy legalábbis meg akarja nézni, mennyit bír. A három fő tábla előtt lejátszottak hat egyszerűbb játszmát, és Gurgeh már tudta, sokkal jobban igénybe vette a Rammel való játék, mint amikor kilenc másik ellen versenyzett.

Egy nagy küzdelem után, éjfél felé Gurgeh néhány ponttal megelőzte Ramet. Hét órát aludt, és éppen hogy időben ébredt ahhoz, hogy előkészüljön a másnapi menetre. Ébren tartotta magát, Pattantót termelt. Ez volt a Kultúra kedvenc reggeli drogja, és kissé csalódott, amikor látta, hogy Ram éppen olyan friss és kipihent, mint ő.

A játékból megint vérre menő harc lett, belecsúszott a délutánba, de ezúttal Ram nem javasolta, hogy húzzák ki estig. Gurgeh néhány órát azzal töltött, hogy megbeszélte a játékot a hajóval, és utána, hogy egy kicsit kimossa az agyát, leült, és a Birodalmi csatornák műsorait nézte.

Voltak természetfilmek, vetélkedők és vígjátékok, hírcsatornák és dokumentumfilmek. Várta az ő játékukról szóló tudósításokat. Ugyan tettek róla említést, de az aznapi visszafogott játék nem kapott túl sok helyet. Látni lehetett, hogy a hírügynökségek egyre kevésbé voltak jóindulatúak vele szemben, és Gurgeh azon gondolkodott, vajon megbánták-e, hogy kiálltak mellette, amikor a másik kilenc összefogott ellene az első játékban.

A következő öt napban a sajtó még kevésbé volt elégedett az Idegen Gurgeyjel, (az eäi nyelv fonetikusan nem olyan precíz, mint a marain, ezért Gurgeh nevét mindig rosszul írták le). Ugyanis a férfi az egyszerűbb játékokat nagyjából Rammel egy szinten fejezte be, aztán megverte a csúcsneműt az Eredet Táblán azok után, hogy egy ponton nagyon le volt maradva. A Forma Táblán elveszítette a játékot, de csak egy hajszálnyira volt Ram mögött.

Emellett a hírügynökségek azt is kitalálták, hogy Gurgeh veszélyt jelent a Birodalomra és a közjóra nézve, mire kampányt indítottak ellene, melyben követelték, hogy tegyék ki őt az Eä bolygóról. Azzal vádolták, hogy telepatikus kapcsolatban áll a Korlátozó Tényezővel, vagy a Flere-Imsaho nevű robottal, és hogy különféle gusztustalanabbnál gusztustalanabb drogokat használ, melyeket abban a bűnbarlangban tárol, ahol lakik, a Grand Hotel tetején. Sőt, még az is elterjedt róla, hogy – mintha csak most fedezték volna fel – a drogokat a saját testében is elő tudja állítani (ami igaz), és hogy az ezt termelő mirigyet kicsi gyermekek testéből tépte ki visszataszító és halálos műtétek során (ami nem). Ezeknek a drogoknak a hatása alatt vagy szuper-számítógép vált belőle, vagy egy szexmániás idegen (de volt olyan riport, ami azt állította, hogy mindkettő egyszerre).

Az egyik ügynökség ráakadt Gurgeh Alapelveire, melyeket a hajó írt meg, és el is küldte a Játékfelügyeletnek. Tipikusan körmönfontnak és finomkodónak találták, kétszínű Kultúrabeli irománynak minősítették, ami az anarchia és a forradalom melegágya lehet. Az ügynökségek visszafogott és tisztelettudó hangon kérték az Uralkodót, hogy „csináljon valamit” ezzel a Kultúrával kapcsolatban, és a Hadsereget okolták, hiszen annak ellenére, hogy évtizedek óta tudtak erről a hitvány bandáról, láthatólag semmit sem tettek, hogy megmutassák nekik, ki is itt a főnök. De egyszerűen el is pusztíthatták volna őket (mire az egyik ügynökség egészen odáig merészkedett, hogy azt állította: a Hadvezetés nem is tudja, hol van pontosan a Kultúra anyabolygója). Imákat rebegtek, hogy Lo Wescekibold Ram úgy söpörje le az Idegen Gurgeyt a Kialakulás Tábláról, ahogy majd remélhetőleg a Haditengerészet fog egy napon megszabadulni a korrupt és szocialista Kultúrától. Bíztatták Ramot, hogy ha kell, nyugodtan alkalmazza a fizikai tétet is. Akkor aztán kiderülne, hogy (akár szó szerint!) milyen anyagból gyúrták ezt a kényeskedő idegent.

– Ez most tényleg komoly? – kérdezte Gurgeh, és a drónhoz fordult. Látszott, hogy igazából szórakozik a dolgon.

– Halál komoly – jelentette ki Flere-Imsaho.

Gurgeh felnevetett, és megcsóválta a fejét. Az volt a véleménye, hogy ez a nép kivételesen ostoba lehet, ha beveszi mindezt a baromságot. Négy napja folyt a játék a Kialakulás Táblán, és Gurgeh nyerésre állt. Látta, hogy Ram aggodalmas arccal beszél a játék után az egyik tanácsadójával, és félig-meddig abban reménykedett, hogy a csúcsnemű ott és akkor, a délutáni játéksorozat után, felajánlja, hogy visszalép. De Ram úgy döntött, tovább harcol. Megegyeztek, hogy lemondják az esti játékokat, és másnap reggel folytatják.

A sátor enyhén megrázkódott a finom szellőtől, amikor Flere-Imsaho csatlakozott Gurgehhez a kijáratnál. Pequil felügyelt arra, hogy odakint utat vágjanak neki a tömegen át odáig, ahol az autója állt. A sokadalom többnyire olyan emberekből állt, akik leginkább csak látni akarták az idegent, de azért voltak köztük, akik harsogva tüntettek ellene, és néhányan, akik drukkoltak neki. Ram és tanácsadói hagyták el a sátrat először.

– Azt hiszem, Shohobohaum Zat látom ott a tömegben – szólalt meg a drón, ahogy várakoztak a kijáratnál. Ram kísérete még mindig a rendőrök által fenntartott kis út túlsó végén tömörült.

Gurgeh a gépre pillantott, aztán végignézett a fegyveres rendőrök során. Még mindig feszült volt a játéktól, a vérében csak úgy keringtek a különféle kémiai anyagok. Mint ahogy az időnként megtörtént vele, most is minden, amit maga körül látott, úgy tűnt, mintha a játék része lett volna. Az emberek ott sorakoztak, mint a bábuk, melyek aszerint vannak csoportosítva, hogy ki tud kit helyettesíteni vagy befolyásolni. A pavilon sátorlapjainak mintája olyan volt, mint egy egyszerűbb mező a táblán, és a póznák pedig mintha telepített energiaforrások lettek volna arra várva, hogy egy-egy jelentéktelenebb bábut feltöltsenek rajtuk, vagy védjék a stratégiailag fontosabb pontokat. Az emberek és a rendőrök sora úgy csukódott össze, mint egy rémálomszerű harapófogó... minden a játékról szólt, minden annak a fényében tűnt fel, átfordítódott a játék harcias nyelvezetére, és az agy a rákényszerített rendszer szerint értékelte ki a Gurgeh körül zajló eseményeket.

– Hol van Za? – kérdezte Gurgeh. Arrafelé nézett, amerre a drón aurája mutatott, de nem látta a férfit.

Végre Ram csapatának utolsó tagja is elhagyta az utat, ahol a hivatali autó várt rájuk. Pequil intett Gurgehnek, hogy kövesse. Átsétáltak az egyenruhás emberek sora között. Kamerák irányultak rá, kérdéseket kiabáltak felé. Ritmikus kántálásba kezdtek, és Gurgeh észrevett egy zászlót, ami a tömeg feje felett lobogott és az volt ráírva „MENJ HAZA, IDEGEN!”

– Úgy tűnik, nem vagyok valami népszerű – jegyezte meg.

– Nem bizony – helyeselt Flere-Imsaho.

Még két lépés (Gurgeh a játékra kiélezett érzékszerveivel már messziről észrevette, még akkor is, ha közben beszélt, és a drón válaszát hallotta), és odaér egy... még egy lépést kellett tennie, hogy kiértékelje a problémát... rossz, kellemetlen, ellenséges... volt valami... más... valami kellemetlen abban a hármas csoportban, ami mellett mindjárt el kell haladnia. Mintha félrerakott szellemfigurák lettek volna egy erdős területen... Nem értette pontosan, mi nem tetszik neki ebben a csoportban, de rögtön tudta – ahogy a harcolni vágyó játékérzéke előtérbe került a gondolataiban –, hogy nem szabad megkockáztatnia. Nem léphet be egy bábuval éppen oda.

... Még egy fél lépés...

... és rájött, hogy az a bábu, amit nem akar kockáztatni, az saját maga. Látta, hogy a három alak megmozdul, szétszakad. Megfordult, és automatikusan félreugrott. Ez a fenyegetettségben lévő bábuk egyértelmű válaszreakciója, amikor támadáskor nem sok idejük marad arra, hogy megálljanak és meghátráljanak.

Több hangos puffanás hallatszott. A kis csoport tagjai úgy lőttek rá két rendőr karja között, mintha egy összetett bábu darabokra eső részei lettek volna. A félreugrásból levetette magát a földre, arrébb gurult, és örömmel fedezte fel, hogy ez szinte tökéletes mása volt annak, amikor egy vetődő-bábu kivéd egy könnyű-támadót. Érezte, hogy két láb fúródik az oldalába – nem túl keményen –, aztán hirtelen nagy súlyt érzett magán, és még hangosabb zajokat hallott. Valami a lábára esett.

Olyan volt, mintha most ébredt volna fel.

Megtámadták. Volt ott villanás, durranás, emberek rávetették magukat, meg ilyenek.

Megpróbálta kiküzdeni magát a rajta fekvő állati súly alól; ezt az embert ő gáncsolta el. Látta, hogy Pequil a földön fekszik. Za is ott állt, és nagyon zavartnak tűnt. Valaki ordibált. Flere-Imsahónak se híre, se hamva. Érezte, hogy valami meleg szivárog a lábánál a nadrágjára.

Kiküzdötte magát a rajta fekvő test alól, és hirtelen undorral töltötte el az a gondolat, hogy az a személy – azt nem tudta megmondani, csúcs-nemű vagy férfi –, aki rajta feküdt, halott lehet. Shohobohaum és egy rendőr felsegítette. Még mindig nagy volt a sikoltozás, az emberek futottak, rohantak, szabadon hagyva azt a helyet, ahol ez a valami történt. Testek feküdtek a földön, narancssárgás-pirosas vérbe fagyva. Gurgeh szédülten állt lábra.

– Rendben vagy, játékmester? – kérdezte Za vigyorogva.

– Igen, azt hiszem – bólogatott Gurgeh. Véres volt a lába, de a színéből ítélve tudta, hogy nem az övé. – Láttad, mi történt? – A rendőrök kihúzott fegyverrel álltak a helyszín körül, az emberek igyekeztek eltűnni, a sajtó kameráit az ordítozó rendőrök tartották távol. Öt rendőr leszorított valakit a fűre. Két civil ruhás csúcsnemű feküdt az úton. Az, akit Gurgeh véletlenül elgáncsolt, tiszta vér volt. Egy-egy rendőr állt mindkét test mellett, másik kettő Pequilt látta el éppen.

– Az a három támadott rád – mondta Za, és szemét végigjáratta a két testen, ami az úton feküdt, és a harmadikon, a rendőrök gyűrűjének közepén. Gurgeh hallotta, hogy valaki hangosan zokog, abban az irányban, ahol a még megmaradt tömeg áll. A riporterek továbbra is kérdéseket kiabáltak felé.

Za odavezette Gurgehet, ahol Pequil hevert, mialatt Flere-Imsaho a fejük felett lármázott és zümmögött. Pequil a hátán feküdt, nyitva volt a szeme. Pislogott, míg egy rendőr levágta véráztatta egyenruhájának az ujját. – Az öreg Pequil a golyó útjában állt – mondta Za. – Jól vagy, Pequil? – kiáltotta kedélyesen.

Pequil halványan elmosolyodott, és bólintott egyet.

– Ezalatt pedig – kezdte Za, és átkarolta Gurgeh vállát, miközben folyamatosan körbe-körbenézelődött, és árgus szemekkel figyelt –, ez a te kis bátor és találékony drónod a hangsebességet is elérve legalább húsz méterrel arrébb vonult, felfelé.

– Egészen egyszerűen azért repültem fel, hogy jobb rálátásom legyen a...

– Amikor elestél – mondta Za Gurgehnek – és arrébb gurultál, azt hittem, eltaláltak. Sikerült az egyik tagot itt fejbe vágnom, és azt hiszem, a rendőrség terítette le a másikat – Za pillantása elidőzött a rendőrségi kordon mögött álló embereken, arra nézett, ahonnan a sírás jött. – A tömegben is eltaláltak valakit, pedig a golyókat neked szánták.

Gurgeh a földön fekvő halott csúcsneműre nézett. A feje a testére merőlegesen feküdt a vállai közt. Ez a pozíció bármilyen emberfajtának rosszul állt volna.

– Igen, ez az, amelyiket megütöttem – mondta Za, és röviden a csúcs-neműre pillantott. – Egy kicsit elméreteztem, azt hiszem.

– Újra elmondom – kezdte Flere-Imsaho, Gurgeh és Za előtt lebegve –, azért repültem feljebb, hogy...

– Igen, örülünk, hogy rendben vagy, drón – mondta Za, és megpróbálta elhajtani a zúgó gépet, mintha egy nagy, bosszantó rovar lenne, és továbbvezette Gurgehet arra, ahol egy csúcsnemű rendőr intett az autók felé. Kiáltozó hangok töltötték meg a levegőt és a környező utcákat.

– Á, már jönnek is a fiúk – mondta Za, ahogy egy sipító hang tört utat magának a parkon át, és egy nagy, narancssárgás-pirosas légibusz ereszkedett le a levegőből, hatalmas porfelhőt kavarva maga körül a füvön. A pavilon sátorlapjai repkedtek, hullámoztak, ide-oda csapódtak a nagy légörvényben. Még több felfegyverzett rendőr szállt ki a repülőből.

Némi kavarodás támadt, hogy odamehetnek-e az autóhoz, vagy nem, végül visszakísérték őket a pavilonba, és vallomást kellett tenniük más tanúkkal együtt. Két kamerát elkoboztak a hevesen tiltakozó riporterektől.

Odakint a két hullát és a sebesült támadót feltették a légibuszra. Megérkezett a légimentő is, elvitte Pequilt, aki csak könnyebben sérült meg a karján.

Amikor Gurgeh, Za és a drón végre elhagyhatta a pavilont, hogy visszavigyék őket a hotelba a rendőrség repülőgépén, egy mentőautó érkezett a helyszínre a park kapuján át, és elvitt két férfi és egy nőt, akik szintén megsérültek a támadásban.

– Szép kis repülőegység – jegyezte meg Shohobohaum Za, és ledobta magát egy fotelba. Gurgeh is leült. A távozó rendőrségi repülőgép zaja visszhangzott az egység belsejében. Flere-Imsaho elcsöndesedett, ahogy beléptek, és el is tűnt az egység másik felén.

Gurgeh rendelt egy italt az egységtől, és megkérdezte Zat, hogy kér-e valamit.

– Egység! – mondta Za, elterpeszkedett a fotelban, és elgondolkodva ült. – Egy dupla adag staolt kérek, egy kis hideg Shungusteriaung májborral, benne egy korty fehér Eflyre-Spin krusilikőrrel, megspékelve egy kis közepesen híg cascalóval, és megszórva sült furibogyókkal. Mindezt természetesen hármas erősségű Tipprawlic ozmózis-tálban, vagy valami ehhez hasonlóban kérem felszolgálni.

– Nőstény vagy hím májbor? – kérdezett vissza az egység.

– Itt és most? – nevetett Za. – Legyen mindkettő, hogy a franc essen bele.

– Beletelhet egy pár percbe.

– Semmi gond. – Za összedörzsölte a tenyerét, és Gurgehre nézett. – Tehát túlélted. Nem semmi.

Gurgeh egy percig bizonytalanul nézett, aztán azt mondta:

– Igen. Kösz.

– Vonatkoztass el egy kicsit a tényektől – legyintett Za. – Én tulajdonképpen élveztem. Csak azt sajnálom, hogy kinyírtam azt a tagot.

– Bárcsak én is jószívűen tudnám szemlélni a dolgokat – mondta Gurgeh. – Meg akart ölni. Golyót akart ereszteni belém! – Gurgeh különösen visszataszítónak találta azt a gondolatot, hogy egy golyó beléfúródik.

– Hát – vonta meg a vállát Za –, nem hiszem, hogy olyan nagy lenne a különbség aközött, hogy egy lövedéktől halsz meg, vagy egy űrhajótól. Ugyanolyan halott utána az ember. Na mindegy, azért akkor is sajnálom azokat a fiúkat. Szerencsétlenek valószínűleg csak a munkájukat végezték.

– A munkájukat? – kérdezte Gurgeh megrökönyödve.

Za ásított és bólogatott, majd elnyújtózott a kényelmes fotelban.

– Ja. Szerintem a birodalmi titkosrendőrség vagy a Kilences Iroda emberei lesznek, vagy valami ilyesmi – ásított megint. – Persze azt fogják beadni a népnek, hogy elégedetlenkedő polgárok voltak... habár lehet, hogy megpróbálják a papok nyakába varrni... de nem valószínű... – Za vigyorgott, és vállat vont. – Hát, lehet, hogy azért még megpróbálják. Csak a móka kedvéért.

Gurgeh elgondolkodott.

– Nem, nem értem – mondta végül. – Azt mondod, rendőrök voltak? De hogy...

– Titkosrendőrök, Jernau.

– Tehát akkor titkosrendőrök is vannak? Minek? Azt hittem, a rendőregyenruha lényege az, hogy könnyen meg lehessen különböztetni a rendőröket másoktól, és hogy elrettentésként szolgáljon.

– Jó ég – temette a kezébe az arcát Za. Végül leengedte a kezét, és Gurgehet bámulta. Mély levegőt vett. – Rendben. Nos, a titkosrendőrség olyan tagokból áll, akik az emberek közé vegyülnek, és hallgatják, miket mondanak, amikor éppen nem rettenti el őket az egyenruha. Namost, ha az adott ember tulajdonképpen semmi törvénybeütközőt nem mondott, de olyat igen, ami a rendőrök szerint veszélyes lehet a Birodalom biztonságát tekintve, akkor ezeket a delikvenseket elrabolják, kihallgatják és – szabály szerint – meg is ölik őket. Előfordul, hogy büntetőkolóniákba küldik őket, de legtöbbször elégetik, vagy egy régi aknába dobják a testüket. Az itteni légkörben csak úgy lüktet a forradalmi láz, Jernau Gurgeh, és a város utcáinak mélyén éles nyelvek lapulnak. Más dolgokat is csinálnak. Mármint a titkosrendőrök. Ami ma veled történt, egy ilyen más dolog volt.

Za hátradőlt, és vállat vont.

– Másrészről viszont feltételezem, az sem lehetetlen, hogy tényleg a papok voltak, vagy elégedetlenkedő polgárok. Kivéve, hogy rossz irányba menekültek... De ezt csinálja a titkosrendőrség is, hidd el nekem. Á!

Megjelent egy tálca, egy hatalmas tállal a közepén. Óriási gőz csapott fel a habzó, színes ital felszínéről. Za elvette a tálat.

– A Birodalomra! – kiáltotta, és egy szuszra megitta az egészet. Levágta a tálat a tálcára. – Hűűű! – jelentette ki, majd szipogott, köhögött, törölgette a szemét köpenye ujjával. Gurgeh pislogott.

– Sajnálom, ha lassú a felfogásom – folytatta Gurgeh –, de ha ezek a birodalmi rendőrség emberei voltak, akkor elvileg parancsot teljesítettek? Mi folyik itt? Meg akar öletni a Birodalom, mert megnyerem a játékot Ram ellen?

– Hát – mondta Za, és köhintett egyet –, azért tanulsz, Jernau Gurgeh. A francba, azt hittem, egy játékmesterbe egy kicsit több... természetes körmönfontság szorult... te egy ártatlan csecsemő vagy az itteni ragadozókhoz képest... Na mindegy, a lényeg, hogy igen, valaki, aki befolyásos pozícióban van, meg akar öletni.

– Szerinted újra meg fogják próbálni?

Za megrázta a fejét.

– Túl egyértelmű lenne. Ahhoz nagyon elszántnak kell lenniük, hogy megint valami ilyesmivel próbálkozzanak... de legalábbis rövid időn belül nem fognak. Szerintem most kivárják, mi történik a következő tíz játékodban, és ha abban sem sikerül megszabadulniuk tőled, akkor ráveszik a következő ellenfeledet, hogy fizikai tétet tegyen meg ellened, azt remélve, hogy attól majd beijedsz. Már ha eljutsz odáig.

– Tényleg ekkora veszélyt jelentek nekik?

– Gurgeh, ezek most rá fognak jönni, hogy hibát követtek el. Te nem láttad az előrejelzéseket, mielőtt ideértél. Éppen azt fejtegették, hogy te vagy a legjobb játékos az egész Kultúrában, és hogy dekadens vagy, aki soha egy napot sem dolgozott életében, hogy arrogáns vagy, és teljesen meg vagy győződve róla, hogy te fogod megnyerni a játékokat, meg hogy mindenféle új mirigyek vannak beépítve a testedbe, hogy megdugtad az anyádat, meg férfiakat is... állatokat, már aszerint, amit én hallottam. Azt is mondták, hogy félig számítógép vagy... és a Felügyelet is látta egy-két játékodat, amit az úton idefelé játszottál, és kijelentették, hogy...

– Micsoda? – horkant fel Gurgeh, és előrehajolt a székén. – Hogy érted azt, hogy látták pár játékomat?

– Megkértek, hogy szerezzek be nekik anyagot az utóbbi időben lefolytatott játékaidról. Kapcsolatba léptem a Korlátozó Tényezővel – hogy az milyen egy dögunalom! Elküldte nekem a nemrégiben ellene játszott menetek lépéseit. A Felügyelet azt mondta, azok alapján boldogan engednek játszani, akár drogmirigyekkel, meg minden mással együtt... Sajnálom. Azt hittem, a hajó megkérdezte tőled előtte. Nem?

– Nem – válaszolta Gurgeh.

– Na, mindegy. Azt mondták, minden megszorítás nélkül játszhatsz. Azt azért nem hiszem, hogy tényleg ezt akarták – tudod, ők a tiszta játékot szeretik –, de ezt a felsőbb utasítást kapták. A Birodalom be akarta bizonyítani, hogy bár tisztességtelen előnyökkel indulsz, akkor sem tudsz bent maradni a Főjátszmában. Az első pár napon, amikor a pap és kedves csapata ellen játszottál, örömükben biztos a kezüket dörzsölgették, de aztán, amikor látták azt a semmiből előpattant elképesztő győzelmet, tuti, hogy a bokájukig esett le az álluk. Amikor Ramot sorsolták ki az ellenfelednek a kétszemélyes játékokra, az valószínűleg nagy megkönnyebbülés lehetett nekik, de most úgy áll a helyzet, hogy hamarosan kirúgod alóla a bilit, ezek meg beijedtek. – Za csuklani kezdett. – Ezért a mai kontármunka.

– Tehát az, hogy Ramot húzták ki mellém, nem igazán a szerencsén múlt?

– Az isten szerelmére, ember! – nevetett Za. – Nem, öregem! Hogy a szarba lett volna az. Te tényleg ennyire naiv vagy? – Hátradőlt, a fejét rázta, aztán a padlóra meredt, és időnként csuklott egyet.

Gurgeh felállt, és elindult, hogy kinyissa az egység ajtaját. Nézte a várost, ahogy ott ragyogott a késő esti homályban. A nagy tornyok árnyékai, mint megkopott bundára hullott hosszú hajszálak terültek el az épületeken, messzire egymástól. A repülőgépek naplemente-pirosan villogtak felette.

Gurgeh még sohasem érezte magát ilyen dühösnek és zavarodottnak életében. Ez is csak egy volt a sok kellemetlen érzés közül, amit megtapasztalt az utóbbi időben. Érzések, melyeket a játék számlájára írt, vagy arra, hogy most játszott életében először igazán komolyan.

Mindenki úgy kezelte, mint egy gyereket. Boldogan eldöntötték helyette, mit kell és mit nem szabad mondania. Elhallgattak előle dolgokat, amiket illett volna tudnia, és amikor végül elmondták neki, úgy tettek, mintha azzal neki mindvégig tisztában kellett volna lennie.

Visszafordult és Zara nézett, de a férfi a gyomrát nyomogatta éppen. Szörnyen zaklatottnak tűnt. Nagyot böfögött, aztán boldogan elmosolyodott, és felkiáltott:

– Hé, egység! Kapcsold be a tízes csatornát... igen, a képernyőre. Ez az.

Felállt, és előrébb lépett. Közvetlenül a képernyő előtt állt meg összefont karral, dallamtalanul fütyörészett egyet, aztán üres tekintettel vigyorgott a mozgó képek láttán. Gurgeh oldalról figyelte.

A hírekben először birodalmi katonákat mutattak, ahogy éppen megszállnak egy távoli bolygót. Falvak és városok lángokban, hadifoglyok kígyózó sora, élettelen testek. Aztán az elesett katonák gyászoló családjaival készült interjúkat adtak le. Az éppen meghódított helyieket – szőrös négylábúak, kapaszkodó szájszervvel – is mutatták, ahogy megkötözve feküdtek a földön a sárban, vagy ahogy éppen Nicosar portréja előtt térdeltek. Az egyiket megnyírták, csak hogy az otthoniak láthassák, hogyan is néznek ki a bunda alatt. Az ajkaik értékes trófeává váltak.

A következő hír arról szólt, hogy Nicosar hogyan semmisítette meg ellenfelét a kétszemélyes játékban. Mutatták az Uralkodót, amint a tábla egyik felétől a másikig sétál, aztán ahogy aláír egy dokumentumot az irodában, aztán messzebbről volt látható, megint a táblánál állt, és ezalatt a tudósító ódákat zengett a játékstílusáról.

Ezután következett a Gurgeh elleni támadás. Megdöbbent, amikor filmen látta a történteket. Egy pillanat leforgása alatt történt az egész. Egy hirtelen ugrás, látta saját magát a földre esni, a drón eltűnt, egy-két villanás, Za előugrik a tömegből, kavarodás és mozgolódás, aztán az arca közelről, egy bevágás Pequilről, ahogy a földön fekszik, és egy másik a halott támadókról. Róla azt nyilatkozták, hogy halálra rémült, de nem esett baja, hála a rendőrség gyors közbelépésének. Pequil sem sérült meg komolyabban, interjút is adott a kórházban, elmondta, jól érzi magát. A támadókat fanatikusokként jellemezték.

– Ez azt jelenti, később akár rájuk is foghatják, hogy papok – állapította meg Za. Szólt a képernyőnek, hogy kapcsoljon ki, aztán Gurgehhez fordult. – Nem gondolod, hogy azért eléggé gyorsan ott termettem? – kérdezte széles vigyorral az arcán. – Láttad, milyen jól mozogtam? Gyönyörű volt! — nevetett és körbefordult, aztán félig sétálva, félig táncolva a fotelhoz ment, és belehuppant. – Azt a rohadt! Csak azért mentem ki, hogy megnézzem, milyen eszelős fazonok tüntetnek ott ellened, de most már egy cseppet sem bánom, hogy elmentem! Micsoda gyorsaság! Kurvára olyan voltam, mint egy kecses állat!

Gurgeh helyeselt: Za tényleg hihetetlenül gyorsan mozgott.

– Nézzük meg még egyszer, egység! – kiabálta Za. A repülő engedelmeskedett, és Za ott nevetett és kuncogott, ahogy újra végignézte a pár másodperces felvételt. Még néhányszor újra játszotta lelassítva, tapsolt örömében, és kért még egy italt. A gőzölgő tál ezúttal hamarabb készen volt, mivel a repülőegység memóriája bölcsen megtartotta az előző kódot. Gurgeh megint leült, látta, hogy Zanak eszébe sincs még elmenni. Gurgeh kért egy kis harapnivalót. Za gunyorosan fintorgott, amikor Gurgeh megkínálta étellel, és hangosan majszolta a sült furibogyókat, melyek a gőzölgő koktél tetején érkeztek.

Birodalmi műsorokat néztek, mialatt Za lassan szürcsölgette az italát. Odakint lement az egyik nap, és a város fényei csillogtak a félhomályban. Flere-Imsaho is megjelent az álcája nélkül – Za rá se hederített –, és bejelentette, éppen menni készül, hogy újabb felfedezőutat tegyen a bolygó madárszerű társulásainak birodalmába.

– Szerinted nem basztatja ez a kis izé a madarak csőrét? – kérdezte Za, miután Flere-Imsaho eltűnt.

– Nem – válaszolta Gurgeh, és közben könnyű bort iszogatott.

Za fintorgott.

– Figyelj, nem akarsz valamelyik este eljönni megint? Az a kis kiruccanásunk a Lukba nagy buli volt. Én élveztem, egészen bizarr volt. Na, mit szólsz? Azzal a különbséggel, hogy most tényleg jót vadulunk. Mutassuk meg ezeknek a visszamaradt húgyagyúaknak, hogy milyenek is a Kultúrabeli fiúk, ha tényleg elengedik magukat!

– Nem hiszem, hogy jó lenne – mondta Gurgeh. – Az előző alkalom sem sült el túl jól.

– Azt akarod mondani, hogy nem is élvezted? – kérdezte döbbenten Za.

– Nem annyira.

– De amikor olyan jót mulattunk! Ittunk, drogoztunk, szexel... legalábbis az egyikünk szexelt, és te is majdnem. Verekedtünk, és mi győztünk, a kurva életbe! És aztán odébbálltunk... Mi a lószart akarsz még?

– Semmi többet, inkább kevesebbet. Mindegy. Nekem más játékaim is vannak.

– Meg vagy őrülve, az egy... csodálatos este volt. Csodálatos. – Nekidöntötte a fejét a fotel támlájának, és mély lélegzetet vett.

– Za – kezdte Gurgeh, és előredőlt a széken, fejét a kezére támasztotta, könyöke a térdén –, miért iszol olyan sokat? Hiszen nincs rá szükséged. Neked is ott vannak a szokásos drogok. Akkor meg minek?

– Minek? – ismételte meg a kérdést Za, és egyenesen felült. Körbenézett, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha meglepődött volna rajta, hogy hol van. – Minek? – ismételte. Csuklott. – Azt kérded tőlem, „Minek”?

Gurgeh bólogatott.

Za vakarni kezdte a hónalját, megrázta a fejét, és bocsánatkérően nézett Gurgehre.

– Mit is kérdeztél?

– Miért iszol olyan sokat? – mosolygott Gurgeh türelmesen.

– Miért ne? Úgy értem, te még sohasem csináltál valamit csak... csak azért, mert? Úgy értem... ez olyan... ezt csinálják a helyiek is, tudod? Nekik ez jelent kiutat, így menekülnek a győzedelmes birodalmi gépezetben betöltött helyük elől... meg ez elől a kibaszott helyzet elől... ez az egész érthető, tudod Gurgeh. Én rájöttem – bólogatott Za bölcsen, és egyik erőtlen ujjával az arcát ütögette, nagyon lassan. – Rájöttem – mondta megint. – Gondolkoztam rajta. A Kultúrának megvannak a – itt ugyanazzal az ujjával felfelé körözött –, maga drogjai. Százféle kiválasztó mirigy, ezerféle hatással, mindenféle kombinációban, és mindez teljesen ingyen... viszont a Birodalom, áh! – ujjával egyenesen felfelé mutatott. – A Birodalomban fizetni kell. A menekülés is megvásárolható, mint minden más. Mégpedig ebben a formában. Az ital lelassítja a reakcióidőt, könnyebben jönnek tőle a könnyek – Za az arcához szorította az ujját. – A pofonok is gyorsabban elcsattannak. – Itt összeszorította a kezét, és úgy tett, mintha bokszolna, és ütött. – És... – vállat vont – idővel meg is öl. – Többé-kevésbé Gurgehet nézte. – Érted? – Kinyújtotta a karjait oldalra, és hagyta, hogy erőtlenül a fotel karfájára zuhanjanak. – Emellett – mondta, és hirtelen elcsigázottnak tűnt a hangja – nekem nincs meg minden mirigyem.

Gurgeh meglepetten nézett fel.

– Nincs?

– De nem ám! Túl veszélyes. Akkor a Birodalom eltüntetne és a legalaposabb boncolásnak vetnének alá. Meg akarnák tudni, milyen is egy kultúrnyik belülről – magyarázta Za, és becsukta a szemét. – Majdnem mindent el kellett távolítani, és amikor ideértem, a birodalmiak mindenféle teszteket futtattak végig rajtam, meg mintákat vettek... Így aztán hagytuk, hogy megtudják, amit akarnak, anélkül, hogy diplomáciai ügy lett volna belőle, mert hát azért eltűntetni egy nagykövetet...

– Értem. Sajnálom – Gurgeh nem is tudta, mit mondhatna még. Észre sem vette. – Ezek szerint azok a drogok, amelyekről mondtad, hogy termeljem őket...

– Csak tippeltem, és persze azért vannak emlékeim – mondta Za, még mindig csukott szemmel. – Egyszerűen barátságos akartam lenni.

Gurgeh zavarban volt, szinte szégyellte magát.

Za feje hátradőlt, és horkolni kezdett.

Aztán hirtelen kinyílt a szeme, és felugrott.

– Na, most már mennem kell – mondta, és látványosan megpróbálta összeszedni magát. Ide-oda dülöngélt Gurgeh előtt. – Tudnál hívni nekem egy légitaxit?

Gurgeh megtette. Pár perccel később, amint engedélyt kapott Gurgehtől a tetőn álló őrökön keresztül, a gép megérkezett, és magával vitte az éneklő Shohobohaum Zat.

Gurgeh még üldögélt egy ideig, amíg egyre mélyebb lett az éjszaka, és a második nap is lement, aztán végre lediktált egy levelet Chamlis Amalk-neynek, amelyben megköszönte a drónnak az orbitalos karkötőt, amit azóta is hordott. A levél nagy részét Yay-nek is lemásolta, és mindkettőjüknek elmesélte, mi minden történt vele, amióta megérkezett. Nem izgatta magát, nem titkolta el, hogy milyen játékot játszik, vagy magát a Birodalmat, és közben azon gondolkodott, vajon ezeknek az igazságoknak mekkora hányada jut el ténylegesen a barátaihoz. Aztán még tanulmányozott néhány nehezebb állást a képernyőn, és megbeszélte a másnapi játékmenetet a hajóval.

Felvette Shohobohaum Za félrerakott tálját, észrevette, hogy még van benne néhány kortynyi ital. Beleszagolt, megrázta a fejét, és utasította a tálcát, hogy takarítsa el a romokat.

* *

Gurgeh másnap kivégezte Lo Wescekibold Ramot, a média szerint megalázóan. Pequil is ott volt, egy kicsit megviseltnek tűnt, fel volt kötve a karja. Azt mondta, örül, hogy Gurgehnek nem esett bántódása. Gurgeh pedig sajnálkozását fejezte ki, hogy Pequil viszont megsérült.

Repülővel mentek a játék helyszínére, és azzal is jöttek vissza onnan, ugyanis a Játékfelügyelet úgy határozott, Gurgeh számára a történtek után kockázatos a földi utazás.

Amikor visszaért az egységbe, megtudta, hogy nem lesz pihenője a mostani és az utána következő játék között. A Játékfelügyelet értesítette, hogy a következő tíz menet másnap reggel kezdődik.

– Nem bántam volna egy kis szünetet – vallotta be Gurgeh a drónnak. Éppen lebegőzuhanyt vett, így az antigrav kamra közepén lógott, a víz minden irányból spriccelt rá. A vizet végül a félgömb alakú kamra falán lévő kis lyukak szívták magukba. Kis membrándugók védték Gurgeh orrát, hogy ne menjen bele a víz, de a beszéd még így is fröcskölősre sikeredett.

– Nem is csodálom – mondta Flere-Imsaho a magas hangján. – Most megpróbálnak kimeríteni. És ez természetesen azzal jár, hogy valószínűleg a legjobb játékosok ellen fogsz játszani, olyanok ellen, akik szintén gyorsan letudták az első sorozatokat.

– Ezt valahogy sejtettem – mondta Gurgeh. Épp hogy látta a drónt a vízsugáron és a gőzön keresztül. Azon tűnődött, mi van, ha mégsem tökéletesen csinálták meg, és ráspriccelődne egy kis víz. Lustán fejjel lefelé fordult a levegő- és vízáramban.

– Még mindig benyújthatsz egy kérvényt a Felügyelethez. Szerintem egyértelmű, hogy kampányt folytatnak ellened.

– Szerintem is. Szerintük is. És akkor mi van?

– Lehet, hogy jó lenne, ha írnál egy kérvényt.

– Akkor írd meg te.

– Ne hülyéskedj. Tudod, hogy engem semmibe vesznek.

Gurgeh dalolászni kezdett magában, szemét becsukta.

A tízes sorozatban az egyik ellenfele éppen az a pap volt, akit legyőzött az első körben, Lin Goforiev Tounse. A pap megnyerte a második sorozatot, és újra csatlakozott a Főjátszmához. Gurgeh a csúcsneműre nézett, amikor az belépett a szórakoztató komplexumba, ahol ezt a fordulót megrendezték, és elmosolyodott. Ez egy azadi szokás volt, és azon kapta magát, hogy alkalmanként akaratlanul is gyakorolja, kissé úgy, mint amikor a kisbabák próbálják utánozni a körülöttük levő felnőttek arckifejezését. Most hirtelen úgy tűnt, ez jó alkalom a mosolyra. De valahogy sohasem sikerült neki tökéletesen – mivel az arca felépítése különbözött az azadiakétól –, és bár ezzel tisztában volt, annyira azért tudta utánozni a jelet, hogy egyértelmű legyen, mit akar.

Akár lefordította magának a csúcsnemű, akár nem, Gurgeh tudta, hogy ez a mosoly azt mondta: Emlékszel rám? Egyszer már megvertelek, és alig várom, hogy megismételjük! Az önelégültség, a győzelem, a felsőbbrendűség mosolya volt ez. A pap megpróbált visszamosolyogni, ugyanezeket akarta kifejezni vele, de nem volt túl meggyőző, és idővel elkomorodott az arca. Elfordult.

Gurgehnek repesett a lelke. Erőt vett rajta az ujjongás, csak úgy sütött belőle. Meg kellett erőltetnie magát, hogy lenyugodjon. A másik nyolc játékos is, akárcsak Gurgeh, megnyerte a korábbi meneteket. Három közülük a Tengernagyi Hivatalhoz, illetve a Haditengerészethez tartozott, de volt köztük egy ezredes, egy bíró, a maradék három pedig hivatalnoki munkát végzett. Mindannyian tehetséges játékosok voltak.

A Főjátszmának ezen a harmadik szintjén a versenyzők először egyszerűbb, kétszemélyes játékokban mérték össze az erejüket, és Gurgeh úgy gondolta, ez a legjobb lehetőség bekerülni a következő sorozatba. A főtáblákon ugyanis valószínűleg ellene szervezett akciókkal találja majd szembe magát, de a kétszemélyes játékokban volt rá esélye, hogy összegyűjtsön annyi pontot, amivel át tudja vészelni a vihart.

Be kellett vallania magának, nagy öröme telt abban, hogy ismét megverte Tounsét, a papot. A csúcsnemű lesöpörte kezével a táblát Gurgeh utolsó, győztes lépése után, aztán felállt, ordibálni kezdett, és rázta az öklét Gurgeh felé. Őrjöngésében drogokat meg pogányokat emlegetett. Volt idő, ahogy azt Gurgeh nagyon jól tudta, amikor egy ilyen reakció miatt kiverte volna a hideg veríték, de legalábbis halálosan zavarba jött volna. Most viszont azon kapta magát, hogy egyszerűen hátradől, és mosolyog.

Ahogy a pap ott kiabált összevissza, azért eszébe jutott, hogy a csúcsnemű esetleg meg akarja ütni, és erre a szíve egy kicsit gyorsabban kezdett verni... De Tounse hirtelen abbahagyta a tombolást, körbenézett a körülötte álló, elcsendesedett, döbbent embereken, úgy tűnt, ráeszmélt arra, hol is van valójában, és elviharzott.

Gurgeh fellélegzett, kisimultak a vonásai. A birodalmi Játékvezető odament hozzá, és a pap nevében bocsánatot kért.

Flere-Imsahóról még mindig szerették azt gondolni, hogy valamiféle segítséget sugároz Gurgeh számára a játék alatt. Ezért a Felügyelet azt mondta – hogy elejét vegyék a további gyanúsítgatásnak –, szeretnék a gépet minden menet végéig egy birodalmi számítógépes társaság irodájában tartani, a város másik felén. A drón hangosan tiltakozott, de Gurgeh készségesen beleegyezett.

Még mindig hatalmas tömegeket vonzottak a játékai. Volt néhány ember, aki csak hangulatkeltésből volt ott, és folyamatosan fújjogott, egészen addig, amíg a játékvezetők ki nem vezették őket az épületből. A legtöbben azonban tényleg csak a játékot szerették volna látni. A szórakoztató komplexumban voltak olyan helyek, ahol vázlatos ábrákon lehetett követni a főtáblán megtett lépéseket. Azoknak rendezték be ezeket, akik nem jutottak be a főépületbe. Emellett Gurgeh néhány játékát élőben is sugározták, persze, csak ha nem ütközött az Uralkodó mérkőzéseivel.

A pap után Gurgeh két hivatalnokkal, majd az ezredessel játszott, mindegyik menetet megnyerte, habár a tiszttel szemben csak hajszálon múlt a győzelme. Ezek a játékok öt napot vettek igénybe, és Gurgeh mindvégig keményen koncentrált. Azt várta, hogy a végére teljesen kimerül majd, és valóban kicsit fáradt volt, de inkább az ujjongás vett erőt rajta. Elég jól állt ahhoz, hogy legalább kis reménye legyen megverni a kilenc másikat, akiket a Birodalom ellene állított. Ahelyett, hogy örült volna a pihenőnek, azt vette észre, türelmetlenül várja, hogy a többiek befejezzék végre egymás ellen az egyszerűbb játékokat, és kezdődhessen a verseny a főtáblán.

– Nálad biztos, hogy minden rendben, de engem egy megfigyelőszobában tartanak egész nap! Egy megfigyelőszobában, könyörgöm! Ezek a húgyagyúak engem akarnak vizsgálgatni! Kint gyönyörű az idő és kezdődik a költözési időszak, engem meg bezárnak ezek közé a fertelmes őrködők közé, akik megállás nélkül zaklatnak!

– Sajnálom, Flere-Imsaho, de mit csináljak? Te is tudod, hogy csak az indokot keresik, amiért végre kidobhatnak innen. Ha gondolod, megkérhetem őket, engedjék meg, hogy itt maradj az egységben. Kétlem, hogy megtennék.

– Nekem nem kell ebbe belemennem, Jernau Gurgeh. Azt csinálom, amit akarok. Ha akarom, ellen is állhatok, és nem megyek oda. Nem vagyok a tiéd. Vagy az övék. Hogy parancsolgassatok nekem.

– Ezt én tudom, de ők nem. Persze, hogy azt csinálsz, amit akarsz... amit csak illőnek tartasz.

Gurgeh elfordult a dróntól, és a képernyőt nézte, ahol klasszikussá vált tízes meccseket tanulmányozott. Flere-Imsaho elszürkült idegességében. A szokásos aurája, ami mindig zöldes-sárgás volt, amikor előjött az álcájából, az utóbbi napokban egyre fakóbb lett. Gurgeh sajnálta.

– Nos... – mondta Flere-Imsaho szinte sírva, és Gurgehnek az volt a benyomása, ha lenne szája, még köpkodött is volna – ez így nem lesz jó! – Ezzel a némileg suta megjegyzéssel a drón kiviharzott a társalgóból.

Gurgeh azon gondolkodott, tényleg milyen rosszul érezheti magát a drón, egész nap így bezárva. Az is felmerült benne, a gép esetleg azt az utasítást kapta, hogy állítsa meg Gurgehet, ha túl messzire jutna a játékban. Ha valóban így van, akkor az, hogy visszautasítja a felügyeletet, elfogadható módja lett volna a cél elérésének. A Kontakt joggal állíthatta volna: egy drónt arra kérni, hogy áldozza fel a szabadságát, túlságosan nagy áldozat, amit minden további nélkül visszautasíthat. Gurgeh vállat vont. Úgysem tehet semmit ellene.

Átkapcsolt egy másik, régebbi játékra.

Tíz nap múlva elérkezett az utolsó nap, Gurgeh túl volt a negyedik fordulón is. Már csak egyetlen ellenfele maradt, akit meg kellett vernie, és akkor már indulhatott is Echronedalba, a döntő mérkőzésre. Nem mint néző vagy vendég, hanem mint versenyző.

Valóban sikerült nagy előnyre szert tennie az egyszerűbb játékokban, és a főtáblán nem is próbált óriási támadásokba fogni. Megvárta, míg a többiek támadnak rá, ami meg is történt, de Gurgeh számított rá, hogy nem játszanak olyan összehangoltan, mint a pap és csapata az első menetben. Ezek fontos emberek voltak. A saját karrierjükre is kellett gondolniuk, és bármilyen hűek is voltak a Birodalomhoz, megvoltak a saját érdekeik. Egyedül a papnak volt viszonylag kevés vesztenivalója, ezért lehetséges volt, hogy készen áll feláldozni magát a birodalmi közjó és valamilyen, a játéktól független pozíció érdekében, amit az Egyház ajánlani tudott neki.

A játékon kívüli játszmában Gurgeh úgy látta, a Játékfelügyelet hibát követett el, amikor az első tíz ember közé válogatta ebben a menetben. Első ránézésre érthető volt ez a húzás, mivel Gurgehnek nem hagyott időt pihenni, de, mint végül kiderült, nem is volt szüksége rá. Emellett a birodalmiak taktikája az volt, hogy Gurgeh ellenfeleit a birodalmi rendszer különböző ágazataiból válogatták össze, így kevésbé csábította őket az egymás közti rivalizálás, emellett valószínűleg egymás játékstílusával sem voltak igazán tisztában.

Gurgeh ezenkívül felfedezett még egy belső rivalizálást is – talált régi játékokról szóló adatokat, amelyeket nem igazán értett, amíg a hajó el nem magyarázta neki, hogy létezik ez a furcsa jelenség –, és azon fáradozott, hogy egymásnak ugrassza a tengernagyot és az ezredest. Nem volt szükségük sok bíztatásra.

Szakszerű játék volt, nem túl inspiráló, inkább funkcionális, és Gurgeh egyszerűen jobban játszott, mint a többiek közül bárki. Bár nem túl nagy előnnyel, de ő nyert. A Flotta egyik altengernagya lett a második. Tounse, a pap végzett az utolsó helyen.

A Játékfelügyelet elméletileg véletlenszerű sorsolásán meglepő módon most is úgy alakult, hogy a lehető legkevesebb ideje maradt a két sorozat között, de Gurgeh titkon örült is neki. Ez azt jelentette, hogy napról napra ugyanazon a magas szinten tarthatja a koncentrációját, és így nem marad ideje aggódni, vagy túl sokat gondolkodni. Valahol, az agya titkos részében, Gurgeh egyik fele ugyanolyan megdöbbenve és csodálkozva dőlt hátra, mint bárki más, látván, hogy milyen jól megy neki a játék. Ha ez a fele valaha is előállna, azt mondaná: Na várjunk csak egy percet... –, Gurgeh biztos volt benne, hogy akkor összeomolna, megtörne a varázs, és ez a szabadesés végül bukásba torkollna. Ahogy a mondás tartja: az esésbe még nem halt bele senki, kizárólag a földet érésbe...

Mindenesetre Gurgehet most magával ragadta az új és felfokozott érzelmek keserédes árja: a kockázat és a lehetséges vereség rémülete; a szerencsejáték diadalmámora és a dicsőséges hadjárat; a rettegés, hogy hirtelen esetleg egy gyenge pontot talál a helyzetében, ami miatt elveszítheti a játékot; a megkönnyebbülés, hogy senki más nem veszi észre, és marad idő betömni a lyukat; a tomboló káröröm, ami ott lüktetett benne, amikor mások játékában fedezett fel ilyen gyengeségeket; és a győzelem puszta, féktelen gyönyöre.

Kifelé pedig ehhez adódott még hozzá az a tudat, hogy sokkal jobban teljesített, mint azt bárki gondolta volna. Minden számításuk – a Kultúráé, a Birodalomé, a hajóé, a dróné – hamisnak bizonyult. Láthatóan ezek csak megerősítették. Még a saját várakozásait is felülmúlta, és mindössze amiatt aggódott, hogy valamiféle tudatalatti erő megengedi neki a lazítást, miután ilyen nagyot bizonyított, és olyan sok ellenfelet legyőzött. Ezt nem akarta. Tovább akart menni. Élvezte ezt az egészet. Meg akarta ismerni a saját korlátait ezen a végtelenül kimerítő és határtalanul megerőltető játékon keresztül, és nem akarta, hogy énjének egy gyengébb, rémült része lejárassa. Azt sem szerette volna, ha a Birodalom igazságtalan módon szabadul meg tőle. De ez azért mégsem aggasztotta annyira. Akár meg is próbálhatják megölni. Vakmerő legyőzhetetlenség vett erőt rajta. Csak technikai okokból ne zárják ki. Az borzasztóan fájna.

De volt egy másik módja is, hogy leállítsák. Tudta, hogy a kétszemélyes játékban valószínűleg bevetik a fizikai tétet. Azt gondolhatták, ez a kultúrember nem fogja tartani a tétet, vissza fog rettenni. És még ha tartja is, és tovább harcol, az attól való félelem, hogy mi történhet vele, ha veszít, meg fogja bénítani, felemészti, legyőzi belülről.

Végigment a stratégián a hajóval. A Korlátozó Tényező konzultált a Kis Csibésszel – ami több tíz fényévnyire tőlük, a nagyobbik Felhőben tartózkodott –, és úgy érezte, biztosítani tudja Gurgehnek a túlélést. Az öreg hadihajó a Birodalmon kívül marad, de felgyorsít maximális sebességre, és átáll a legkisebb keringési pályára, ahogy megkezdődik a játék. Ha Gurgehet arra kényszerítik, hogy tartsa a fizikai tétet, és veszít, akkor a hajó teljes sebességgel Eä felé indul. Az biztosnak tűnt, hogy bármilyen birodalmi hajót ki tud kerülni útközben, azon pár óra alatt, amíg a bolygóhoz ér. Ott meg majd a nagyteljesítményű áthelyezőjével felszippantja Gurgehet és Flere-Imsahót az Eä felszínéről, anélkül, hogy lassítania kellene.

– Ez micsoda? – nézett gyanakodva Gurgeh egy gömb alakú golyócskára, amit Flere-Imsaho vett elő.

– Egyirányú jelzőgömb – magyarázta a drón. Gurgeh a kezébe ejtette a kis golyót, az pedig végiggurult a tenyerén.– Tedd a nyelved alá, ott beépül, észre sem fogod venni, hogy ott van. A hajó ennek alapján keres majd, ha másképp nem talál. Amikor éles fájdalmat érzel a nyelved alatt gyors egymásutánban – négy impulzus két másodperc alatt –, akkor még pontosan két másodperced van arra, hogy összekuporodj, és háromnegyed méteres körzetben minden felszívódik a hajó fedélzetére. Úgyhogy húzd a fejedet a térdeid közé, és ne lóbáld a karodat.

Gurgeh a golyócskát nézte. Nagyjából két milliméter volt az átmérője.

– Ezt most komolyan mondod?

– A legkomolyabban. A hajó valószínűleg teljes sebességgel fog száguldani, akár százhúsz kilofényes sebességgel is elhúzhat itt. Azon a sebességen még a turbóáthelyezője is csak egy milliszekundum ötödéig lesz ott, ahonnan téged el kell vinnie, ezért minden segítségre szükségünk van, ami csak létezik. Ez elég kétes kimenetelű helyzet mindkettőnk számára, Gurgeh. Szeretném, ha tudnád, hogy nem vagyok túl boldog.

– Ne aggódj, Flere-Imsaho. Biztos vagyok benne, hogy téged nem tesznek meg fizikai tétnek.

– Nem! Én a felszippantásra gondolok. Kockázatos. Nekem erről semmit sem szóltak. Az áthelyező mezők a hiperűrben ritkán használatosak, mert itt már fellép a Bizonytalanság Elve...

– Na igen, még az is lehet, hogy egy másik dimenzióban kötsz ki, vagy ilyesmi...

– Vagy felkenődöm ennek a dimenziónak a másik oldalára, az valószínűbb.

– És milyen gyakran fordul elő ilyesmi?

– Hát, kábé nyolcvanhárommillió esetből egyszer, de attól még...

– Tehát még mindig jobbak az esélyeid, mintha megkockáztatod, és beülsz ennek a bandának az egyik autójába, vagy repülőjébe. Ugyan, Flere-Imsaho. Lazíts egy kicsit, kockáztass!

– Te könnyen beszélsz, de még ha...

Gurgeh hagyta, hadd bizonygassa az igazát.

Ő meg fogja kockáztatni. A hajónak, ha valóban közbe kell lépnie, akkor pár órába telik, míg ideér. A haláltéteket sosem hajtották végre a következő pirkadatig, Gurgeh pedig meg tudott szüntetni bármilyen fájdalmat, ami a kínzásokból fakad. A Korlátozó Tényezőnek teljes az orvosi felszereltsége, úgyhogy össze fogja tudni foltozni, ha megtörténik a legrosszabb.

Bedobta a golyócskát a nyelve alá. Egy pillanatra zsibbadást érzett, aztán elmúlt, szertefoszlott. Ki tudta tapogatni golyót az ujjaival a nyelve alatt.

Az első játék reggelén szinte szexuális izgatottsággal, várakozásokkal telve ébredt.

Egy újabb helyszín. Ezúttal egy konferenciateremben voltak, közel a kilövőállomáshoz, ahova első nap megérkezett. Itt találkozott Lo Prinest Bermoiyával, az eäi Legfelsőbb Bíróság bírájával. Ő az egyik leglenyűgözőbb csúcsnemű volt, akit Gurgeh eddig látott. Magas, ezüsthajú, és a mozgása Gurgeh számára furcsán, szinte felkavaróan ismerős volt. Ezt eleinte nem tudta mivel magyarázni. Aztán rájött, hogy az idősödő bíró úgy járt, mintha a Kultúrából jött volna. Lassú nyugalom sugárzott a csúcsnemű mozgásából, amiről Gurgeh megfeledkezett, mióta eljött otthonról, és tulajdonképpen csak most szembesült vele először életében.

Bermoiya mozdulatlanul ült az egyszerűbb játékok alatt, folyamatosan a táblát bámulta, és csak akkor mozdult meg, ha arrébb rakott egy bábut. Kártyajátéka is hasonlóan kidolgozott és finom volt, mire Gurgeh azon kapta magát, hogy ő pont ellentétesen reagál: ideges lett tőle, és fészkelődni kezdett. Test-drogokkal fojtotta vissza ezt a késztetést, szándékosan lenyugtatta magát, és az egyszerűbb játékok hét teljes napja alatt fokozatosan leküzdötte azt a hatást, amit a csúcsnemű nyugodt, átgondolt stílusa váltott ki benne. A bíró, miután összeszámolták a pontokat, több ponttal vezetett. A különböző tétek szóba sem kerültek.

Megkezdték a játékot az Eredet Táblán, és Gurgeh eleinte azt hitte, a Birodalom rábízza magát Bermoiya egyértelműen gyakorlott Azad játékára... de aztán, amikor már egy órája játszottak, az ezüst hajú csúcsnemű felemelte a kezét, és kérte a Játékvezetőt, hogy menjen oda.

Ketten együtt mentek oda Gurgehhez, a tábla egyik sarkán álltak. Bermoiya meghajolt.

– Jernow Gurgey – mondta, hangja mély volt, és Gurgeh minden egyes kiejtett szótagban hallani vélte a csúcsnemű hatalmát. – Azt kell javasolnom, hogy alkalmazzuk a testi fogadást. Hajlandó tartani a tétet?

Gurgeh belenézett a hatalmas, nyugodt szemekbe. Érezte, hogy saját pillantása megremeg. A földre nézett. Hirtelen eszébe jutott az a lány a bálon. Újra felnézett... ugyanaz a nyomás nehezedett rá most is, ahogy az a bölcs, tanult arc őt figyelte.

Olyan valaki volt, aki a saját népét ítélte halálra, eltorzításra, kínokra, vagy börtönre; egy csúcsnemű, aki halállal és csonkítással foglalkozott, és arra használta a hatalmát, hogy ilyeneket tegyen másokkal, csak hogy megőrizzék a Birodalmat és a benne levő értékeket.

Nem mondhatnám azt, hogy „nem”?, gondolta Gurgeh magában. Eleget tettél már. Senki sem hibáztatna. Miért is ne? Miért ne ismerhetnéd be, hogy ők jobbak ebben, mint te? Miért akarod végigcsinálni ezt a nyűgöt és kínszenvedést? A pszichikai szenvedés biztos, de talán a fizikai is. Mindent bevetettél, mindent megtettél, amit akartál, még többet is, mint várták.

Add fel. Ne légy ostoba! Te nem vagy az a hős típus. Szállj ki most, és mutasd meg nekik, mit gondolsz a hülye „fizikai tétjükről”, meg a mocskos, szemét fenyegetéseikről... mutasd meg nekik, milyen keveset ér ez az egész!

De nem így lett. Egyenesen a csúcsnemű szemébe nézett, és tudta, hogy folytatni fogja a játékot. Gyanította, hogy enyhén szólva megőrült, de akkor sem volt hajlandó feladni. Nyakon akarta ragadni ezt a meseszerű, őrjítő játékot, a hátára akart ugrani, és csak kapaszkodni. Majd meglátja, milyen messzire jut, mielőtt ledobja, vagy ellene fordul és felemészti.

– Hajlandó vagyok – mondta tágra nyílt szemmel.

– Ha jól tudom, ön férfi.

– Az vagyok – mondta Gurgeh. Izzadni kezdett a tenyere.

– Herélést teszek meg tétnek. A férfi szeméremtest és a prosztata eltávolítása, szemben a csúcsnemű herezacskóval, most, ebben a játékban az Eredet Táblán. Elfogadja a tétet?

– Én... – Gurgeh nagyot nyelt, de száraz maradt a szája. Ez aztán abszurd, hiszen nem is volt igazán veszélyben. A Korlátozó Tényező úgyis megmenti. Vagy akár végre is hajthatják. Úgysem fog fájdalmat érezni, és a nemi szervek az egyik leggyorsabban visszanövő szervnek bizonyultak... de mégis, a terem mintha összefolyt, elhomályosult volna, és hirtelen egy gyomorforgató kép jelent meg előtte, valami undorító léről, ami lassan megfeketedik, bugyborékol...

– Igen! – vágta rá végül kényszeredetten. – Igen! – mondta a Játékbírónak.

A két csúcsnemű meghajolt, és mindketten visszavonultak.

* *

– Felhívhatnád a hajót, ha gondolod – mondta Flere-Imsaho. Gurgeh a képernyőt bámulta. Valóban fel akarta hívni a Korlátozó Tényezőt, de csak azért, hogy megbeszélje vele a jelenlegi, nem túl fényes állást, és nem azért, hogy segítségért kiáltson. Rá se hederített a drónra.

Este volt, és a nap rosszul telt el. Bermoiya kitűnően játszott, a hírek tele voltak a játékkal. Klasszikussá kiáltották ki, és Gurgeh ismét – Bermoiyával együtt – Nicosarral egyszerre szerepelt a főhírekben. Az Uralkodó sorra söpörte le az ellenfeleit a pályáról.

Pequil, akinek még mindig fel volt kötve a keze, alázatosan, szinte már túlságos tisztelettel ment oda Gurgehhez az esti menet után, és elmondta neki, hogy különleges megfigyelés alatt tartják a repülőegységet, amit a játék végéig folytatnak majd. Pequil nem kételkedett benne, hogy Gurgeh becsületes ember, de azokat, akik a fizikai tétet vállalták, mindig figyeltetik, és Gurgeh esetében ezt egy magas légköri antigrav cirkáló végzi, azon repülőszázad egyik egysége, amelyik folyamatosan járőrözött a még-nem-űr területen, Groasnachek felett. Az egység nem mozdulhat a hotel tetején lévő kertből.

Gurgeh azon gondolkodott, vajon Bermoiya hogy érzi magát most. Felfigyelt rá, hogy a csúcsnemű a „kell” szócskát használta, amikor kijelentette, szeretné alkalmazni a fizikai tétet. Gurgeh tisztelni kezdte a csúcsnemű játékstílusát, és ezáltal magát Bermoiyát is. Nem tartotta valószínűnek, hogy a csúcsnemű valóban a fizikai tét bevezetésére vágyott volna, de úgy tűnt, ezúttal komolyra fordult a helyzet a Birodalom számára. Azt feltételezték, hogy Gurgeh eddigre már rég kiesik, és így azt a taktikát követték, hogy egyre nagyobbnak tüntették fel a veszélyt, amit Gurgeh jelentett. Az elvileg kényelmes nyert ügy helyett egy kisebbfajta katasztrófa körvonalai kezdtek kirajzolódni. Az a pletyka járta, hogy a Játékfelügyeletnél már hullottak fejek az ügy miatt. Bermoiyát utasítani fogják felsőbb körökből: Gurgehet meg kellett állítani.

Gurgeh utánanézett, hogy milyen sors várna a csúcsneműre abban a jelenleg nem igazán valószínű esetben, ha nem Gurgeh, hanem Bermoiya veszít. A csúcsnemű kasztrálása azt jelentette, hogy teljesen és véglegesen eltávolítják a kifordítható vaginát és a petefészket. Amikor felfogta, hogy mit tennének a nyugodt, méltóságteljes bíróval, Gurgeh rádöbbent: nem gondolta végig, pontosan mit is jelent a fizikai tét. És még ha meg is nyeri a játékot, hogyan hagyhatja, hogy egy másik embert megcsonkítsanak? Ha Bermoiya veszít, azzal vége lenne a bírónak; karrier, család, minden odaveszne. A Birodalom nem engedélyezte a fogadásban elveszített testrészek újranövesztését vagy pótlását, a bíró vesztesége végleges és talán halálos lenne. Ilyen esetekben nem egyszer fordult már elő öngyilkosság. Talán az lenne a legjobb, ha Gurgeh veszítene.

Az egyetlen probléma az volt, hogy ő nem akart veszíteni. Semmilyen személyes ellenérzése nem volt Bermoiya iránt, de kétségbeesetten meg akarta nyerni ezt a játékot, meg a következőt, és az azután következőt. Nem is gondolta volna, milyen magával ragadó az Azad, amikor a saját környezetében játsszák. Tulajdonképpen ugyanezt gyakorolta a Korlátozó Tényező fedélzetén, de teljesen más érzés volt az eredeti helyén játszani. Most értette csak meg... most már tudta, hogy miért a játék élteti a Birodalmat. Az Azad mohó vágyat keltett az emberben, hogy még többet nyerjen, nagyobb hatalmat, nagyobb területeket, nagyobb befolyást...

Flere-Imsaho az egységben maradt aznap este. Gurgeh kapcsolatba lépett a hajóval, és megbeszélték a játékban előállt kétségbeejtő helyzetet. A hajó, mint mindig, most is látott több lehetséges, ha mégoly valószerűtlen kiutat is, de ezek olyan megoldások voltak, amikre korábban már Gurgeh is rájött. Azt felismerni, hogy vannak ilyenek, az egy dolog; végigjárni őket a terepen, játék közben, az pedig egy egészen más. Ebben tehát a hajó nem bizonyult túl nagy segítségnek.

Gurgeh abbahagyta a játék analizálását, és megkérdezte a Korlátozó Tényezőt, hogy tudna-e valamiképpen enyhíteni a téten, ha – akármilyen valószínűtlen is – Gurgeh nyerne, és Bermoiyának kellene szembenéznie a sebésszel. A válasz negatív volt. A tétet megtették, ennyi. Egyikük sem tehetett semmit, ezt most már végig kell játszani. Ha mindketten megtagadnák a játékot, akkor mindkettőjükön végrehajtanák a fogadási-büntetést.

– Jernau Gurgeh – mondta a hajó, és úgy hangzott, mintha habozna –, tudnom kell, mit akarsz, ha holnap rosszra fordulnak a dolgok.

Gurgeh a földre nézett. Már várta a kérdést.

– Úgy érted, akarom-e, hogy ide gyere, és kiragadj erről a helyről, vagy pedig csináljam végig, és csak utána vegyél fel, hogy aztán a farkamat (de annál nem sokkal többet) behúzva várjam, amíg minden visszanő a helyére? Az utóbbi verzióval viszont természetesen nem rombolnám le a Kultúra és a Birodalom negédes kapcsolatát. – Nem állt szándékában leplezni a hangjában fellelhető gúnyt.

– Nagyjából erre gondoltam – hallatszott egy idő múlva a hajó válasza. – A baj csak az, hogy kisebb lenne a kavarodás, ha végigmennél a procedúrán, de akkor is magammal kell vinnem, vagy meg kell semmisítenem a nemes szerveidet, ha levágják őket; túl sokat megtudna rólunk a Birodalom, ha kielemeztetnék.

Gurgeh majdnem elnevette magát.

– Azt akarod mondani, hogy a golyóim államtitoknak minősülnek?

– Lényegében igen. Tehát mindenképp fel fogjuk bosszantani a Birodalmat, még ha hagyod is magad megoperálni.

Gurgeh még azután sem válaszolt, hogy a késleltetett válasz megérkezett. Felkanyarította a nyelvét a szájában, kitapogatta a kis gömböcskét a lágy bőr alatt.

– A kurva életbe – tört ki belőle. – Figyeld a játékot. Ha biztossá válik, hogy veszítettem, akkor kihúzom még addig, amíg bírom; valahogy, valahol. Ha ezt látod, gyere. Tűntess el minket innen, és add át bocsánatkérésemet a Kontaktnak. Ha egyszerűen feladom... akkor legyen. Meglátom, hogy érzem magam holnap.

– Rendben van – mondta a hajó, mialatt Gurgeh csak ült, a szakállát simogatta, és azon gondolkodott, hogy ha mást nem is tehet, de legalább választhat. És mi lenne, ha nem kellene eltűntetni a bizonyítékot, és nem fenyegetne diplomáciai kellemetlenség? Vajon akkor is ilyen előzékeny lenne a Kontakt? Nem számított. De a szívében most már érezte, hogy elveszett az akaratereje. Nem akart már nyerni.

A hajónak voltak még hírei. Éppen most kapott egy jelentést Chamlis Amalk-neytől, amiben az öreg drón azt ígéri, hamarosan hosszabb üzenetet küld, de addig is csak el akarta mondani Gurgehnek, hogy Olz Hap végre megcsinálta a Teljes Hálót. A Kultúra játékosa – végre – elérte a legvégső szintet a Rajtaütésben. A lány a Chiark és a Kultúra játékmestereinek körében ünnepelt személyiség lett. Chamlis gratulált neki Gurgeh nevében, de gondolta, Gurgeh küldhetne neki egy üzenetet személyesen is. Amúgy minden jót kívánt.

Gurgeh kikapcsolta a képernyőt, és hátradőlt. Csak ült, és nézte a vak készüléket egy ideig, és nem volt biztos benne, hogy most mit kellene tennie, vagy gondolnia, vagy mire kellene emlékeznie, milyennek kellene egyáltalán lennie. Egy szomorkás mosoly környékezte szögletét, de csak rövid időre.

Flere-Imsaho a vállához repült.

– Jernau Gurgeh, fáradt vagy?

Végül a drón felé fordult.

– Mi van? Ja, igen, egy kicsit. – Felállt, és kinyújtózott. – De kétlem, hogy sokat tudnék aludni.

– Sejtettem, hogy így lesz. És eljönnél velem?

– Minek? Madarakat nézni? Nem hinném, kicsi drón. De azért köszönöm.

– Nem tollas barátainkra gondoltam igazából. Nem mindig azért mentem el esténként, hogy őket nézzem. Néha a város más-más részein jártam. Eleinte azért, hogy lássam, milyen fajok élnek ott, de aztán... na, csak úgy.

Gurgeh összeráncolta a szemöldökét.

– Miért akarod, hogy veled menjek?

– Mert lehet, hogy holnap igencsak gyorsan távozunk innen, és az jutott eszembe, hogy olyan keveset láttál a városból.

Gurgeh legyintett egyet.

– Za éppen eleget mutatott nekem.

– Kétlem, hogy azt is megmutatta volna, amire én gondolok. Sokféle látnivaló van itt.

– Engem nem érdekelnek a látványosságok, Flere-Imsaho.

– Az, amire én gondolok, érdekelni fog.

– Tényleg?

– Azt hiszem. Szerintem elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam. Kérlek, gyere velem, Jernau Gurgeh. Nem fogod megbánni, esküszöm. Kérlek, gyere! Hiszen te mondtad, hogy úgysem fogsz aludni, nem? Akkor meg mit veszíthetsz? – A drón aurája visszanyerte szokásos zöldes-sárga színét, most visszafogott volt és nyugodt. Hangja mélyen és komolyan búgott.

A férfi hunyorított.

– Mire készülsz, te drón?

– Kérlek szépen, gyere velem, Gurgeh – azzal a drón elrepült az egység orra felé. Gurgeh csak állt, és nézte. A drón megállt a társalgó ajtajában. – Kérlek, Jernau Gurgeh! Esküszöm, hogy nem bánod meg!

Gurgeh vállat vont, és azt mondta:

– Jól van, jól van, megyek. – Megcsóválta a fejét. – Menjünk ki játszani – mormogta magában.

Követte a drónt, ahogy az egység orra felé repült. Volt egy rész, ahol antigrav bicikliket, lebegtetőkantárokat és más felszereléseket tároltak.

– Vegyél fel egy kantárt, kérlek. Egy pillanat, és itt is vagyok – mondta a kis drón, és otthagyta Gurgehet, hogy felkapcsolja a kantárt a nadrágjára és az ingére. Nem sokkal ezután megjelent, egy hosszú, fekete, csuklyás köpenyt hozott. – Ezt is vedd fel, kérlek.

Gurgeh felvette a köpenyt, a kantár fölé. Flere-Imsaho felhúzta a csuklyát Gurgeh fejére, és úgy kötötte meg, hogy a férfi arca el legyen takarva oldalról, elölről pedig teljesen árnyékban legyen. A nyereg nem látszott a vastag anyag alatt. A kis beugróban elhalványultak a fények, aztán kialudtak, és Gurgeh hallotta, amint a feje felett valami megmozdul. Felnézett, és egy négyzetben homályosan csillagokat látott, közvetlenül a feje felett.

– Én irányítom a kantárt, ha nem gond – súgta neki a drón. Gurgeh bólogatott.

Hirtelen felemelkedtek a sötétbe. Ahogy kiértek, nem ereszkedtek lejjebb, mint várta, hanem egyre emelkedtek az éjszakai város illatos melegében. A köpeny halkan csapkodott körülötte, a város örvénylő fénytenger volt, véget nem érő ragyogás. A drón kicsi árnyéknak látszott a vállánál.

Elindultak a város felett. Átrepültek utak és folyók, hatalmas épületek és dómok, fénylő csíkok és tornyok felett. Volt, ahol pára csapott fel a sötétben, máshol tűz lángolt. Remegő, sötét víz, hatalmas füves és fás parkok suhantak el alattuk. Végül ereszkedni kezdtek.

Két sötét, ablaktalan épület között értek földet, ahol viszonylag kevés volt a fény. Gurgeh egy kis sikátorban találta magát.

– Ne haragudj – mondta a drón, és befurakodott Gurgeh csuklyája alá, amíg végül a férfi bal füle mellett lebegett. – Indulj el erre – súgta. Gurgeh elindult a sikátoron át. Megbotlott valami puha dologban, és mielőtt megfordult volna, tudta, hogy egy test volt az. Közelebb hajolt a rongykupachoz; megmozdult. Az a valaki egy foszladozó takaró alatt feküdt összegörnyedve, fejét mocskos zsákra hajtotta. Gurgeh nem tudta megmondani, milyen nemű, a rongyokból nem látszott.

– Cssss! – szólt rá a drón, amikor kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. – Ez csak egy a lebzselők közül, akikről Pequil beszélt. Valaki, aki ideköltözött a földjéről. Ivott, azért van ilyen szaga. A többi a testszaga. – Gurgeh csak most érezte meg az alvó férfiból áradó bűzt. Majdnem öklendezni kezdett.

– Hagyd – mondta Flere-Imsaho.

Kimentek a sikátorból. Gurgehnek még két alvó emberen kellett átlépnie. Az utca, amire ráfordultak, sötéten derengett, és Gurgeh megítélése szerint valamiféle ételszagtól bűzlött. Néhány ember beszélgetett.

– Görnyedj le egy kicsit – mondta a drón. – Így majdnem úgy nézel ki, mint egy Minan tanítvány. Ne engedd, hogy lecsússzon a csuklyád, és nehogy kiegyenesedj!

Gurgeh úgy tett, ahogy Flere-Imsaho mondta.

Csak ment az utcán a halvány, villogó, foghíjas utcai lámpák alatt, aztán elhaladt egy másik részegnek látszó alak mellett, aki a falnak dőlve feküdt. Vér volt a csúcsnemű két lába között, és a fején látni lehetett a sötét csíkot, ahol a vére lecsurgott. Már meg volt száradva. Gurgeh megállt.

– Hagyd – jött a kis hang. – Haldoklik. Valószínűleg verekedett. A rendőrség nem jár errefelé túl gyakran. És úgy tűnik, senki nem siet mentőt hívni. Biztosan kirabolták, úgyhogy nem is tudna fizetni a mentősöknek az ellátásért.

Gurgeh körbenézett, de senki nem volt a közelben. A csúcsnemű szemhéja megremegett egy kicsit, mintha megpróbálná kinyitni őket. Aztán már nem remegett.

– Ennyi – mondta Flere-Imsaho halkan.

Gurgeh ment tovább az utcán. Sikítás hallatszott a magasból, egy koszos emeletes házból, az utca túlsó feléről.

– Csak az egyik csúcsnemű veri a nőjét. Tudod, évezredekig azt tanították, hogy a nőktől nem örökölnek a gyerekek semmit. Ötszáz éve tudják már, hogy ez nem igaz. Egy vírusszerű DNS analógot örökölnek, ami megváltoztatja a magzat génállományát. Mindazonáltal a törvény szerint a nők még mindig tulajdontárgyak. Ha egy csúcsnemű megöl egy nőt, mindössze egy év kényszermunkára ítélik. Viszont ha egy nő öl meg egy férfit, akkor napokon belül halálra kínozzák. Kémiai anyagok segítségével. Azt mondják, hogy az az egyik legrosszabb. Menjünk tovább.

Forgalmas kereszteződésbe értek. Egy férfi állt a sarkon, és olyan dialektusban kiabált, amit Gurgeh nem értett.

– Jegyeket árul egy kivégzésre – mondta a drón. Gurgeh felhúzta a szemöldökét, és kissé félrehajtotta a fejét. – Komolyan mondom – bizonygatta Flere-Imsaho. Gurgeh erre csak csóválta a fejét.

Az utca közepén egy sereg ember tolongott. A forgalom – aminek csak a fele üzemelt árammal, a többit emberek húzták – a járdára szorult. Gurgeh odament a tömeghez, és azt gondolta, mivel magasabb, majd látni fogja mi történik ott, de azt vette észre, hogy a tömeg szétnyílik előtte, a sokadalom szinte a kör közepe felé szippantotta.

Számos fiatal csúcsnemű egy idősebb férfit bántalmazott, aki a földön feküdt. A csúcsneműeken valami furcsa egyenruha volt, de Gurgeh tudta, ez nem hivatalos egyenruha. Egyfajta összehangolt brutalitással rugdosták az öreget, mintha ez a támadás valamiféle balettverseny lett volna. Azt nézték, ki tud nagyobb fájdalmat okozni, és mintha a sorrend a művészi kifejezésmód és a verés okozta puszta kín és testi sérülés alapján dőlt volna el.

– Ha esetleg azt gondolod, hogy ez bármilyen szinten meg van rendezve – súgta neki Flere-Imsaho –, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. Az itt álló emberek semmit sem fizetnek, hogy nézhessék. Ez egyszerűen egy öregember, akit most jól megvernek, valószínűleg csak a hecc kedvéért. Ezek meg itt inkább csak nézik, minthogy megakadályoznák.

Ahogy a drón beszélt hozzá, Gurgeh észrevette, hogy a tömeg legelején áll. A fiatal csúcsneműek közül ketten ránéztek.

Egy kicsit elszakadva önmagától, Gurgeh azon gondolkodott, vajon most mi fog történni. A két csúcsnemű rákiáltott, aztán megfordultak, és a többiek figyelmét is felhívták rá. Hatan voltak. Megálltak, és – a mögöttük fekvő, nyöszörgő férfiról tudomást sem véve – Gurgehet bámulták. Egyikük, a legmagasabb, kigombolt valamit szűk, fémmel díszített nadrágján, és elővette félig petyhüdt, kifelé fordított vagináját, és egy vad vigyor kíséretében először Gurgeh felé tartotta, aztán meglóbálta a tömeg másik része felé.

Semmi más nem történt. A fiatal, egyforma ruhába öltözött csúcs-neműek vigyorogtak még egy ideig az emberekre, aztán egyszerűen odébbálltak. Mindannyian, mintha véletlenül tennék, egyenként ráléptek az öreg férfi fejére.

A tömeg oszlani kezdett. Az öregember az út közepén feküdt vérbe fagyva. Foszladozó kabátjának ujján kiállt szilánkosra tört csontja, és fogak hevertek a földön, szanaszét a feje körül. Egyik lába furcsán feküdt, lábfeje kifelé állt, túlságosan ernyedtnek tűnt.

Jajgatott. Gurgeh elindult felé és elkezdett lehajolni.

– Hozzá ne érj!

A drón hangjára úgy megtorpant, mintha falba ütközött volna.

– Ha ezek meglátják a kezedet vagy az arcodat, akkor véged. Más a színed, Gurgeh. Figyelj ide! Egy pár száz sötétbőrű csecsemő még mindig születik, minden évben, ahogy a gének fel-felbukkannak. Elvileg meg kell őket fojtani, és a testüket be kell mutatni az Eugenetikai Bizottságnak, pénzjutalom fejében. De vannak néhányan, akik az életüket kockáztatva felnevelik őket, és fehérítik a bőrüket, ahogy növekednek. Ha valaki innen azt hinné, hogy te egy vagy ezek közül, pláne így, tanítványi ruhában, elevenen megnyúznának.

Gurgeh hátrébblépett, lehajtotta a fejét, és tovább botorkált az úton.

A drón mutatott neki prostituáltakat – főleg nőket –, akik szexuális szolgáltatásokat kínáltak csúcsneműeknek pár percre, vagy órára, vagy egy egész estére. A város egyes részeiben, magyarázta a drón, ahogy mentek tovább a sötét utcákon, voltak olyan csúcsneműek, akik valamiért elveszítették a végtagjukat, és nem engedhették meg maguknak, hogy pótolják őket olyan karokkal, vagy lábakkal, amiket bűnözőkről amputáltak le; az ilyen csúcsneműek eladták a testüket férfiaknak.

Gurgeh sok bénát és csonkát látott. Az utcasarkokon ültek, bizsukat árultak, zenéltek mindenféle összefabrikált, vinnyogó hangszereken, vagy egyszerűen koldultak. Voltak vakok, de volt, akinek a karja vagy a lába hiányzott. Gurgeh nézte ezeket a rozoga embereket, és elszédült; a kavicsos út a lába alatt csúszós lett, mintha olajos volna. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a város, a bolygó, a Birodalom egyszerre örvénylene körülötte, és őrült, összekuszált rémálomszerű képekben keringene a feje felett. A szenvedés és a fájdalom, a gyötrelem és csonkaság vad táncként tombolt.

Elhaladtak ízléstelen, rikító kacatokkal megtömött üzletek, állami tulajdonban lévő gyógyszertárak és italboltok mellett. Voltak ott bódék, melyekben vallásos szobrokat, könyveket, műanyagárut és szertatásra való ékszereket árultak, láttak bódékat, ahol kivégzésekre, amputációkra, kínzásokra, színpadi nemi erőszakra lehetett jegyet venni, de voltak lottószelvényt, bordélyház-ajánlót és illegális gyógyszereket kínáló utcai árusok is. Egy kis busz közeledett, tele rendőrökkel: az esti őrjárat. Néhány árus befutott egy-egy sikátorba, és néhány bódé ablaka hirtelen bezárult, ahogy a kisbusz elhaladt mellettük, de rögtön utána ki is nyílt.

Egy parányi parkban egy csúcsneműt láttak, aki pórázon tartott két lerongyolódott férfit és egy betegnek tűnő asszonyt. Különböző mutatványokra kényszerítette őket, de azok valahogy mindig elrontották. A körülöttük álló tömeg harsányan kacagott az ugrándozó csoporton. A drón elmondta Gurgehnek, hogy az a három ott minden valószínűséggel bolond, de nincs senki, aki fizetné nekik az ellátást az elmegyógyintézetben, így visszapolgárosították őket, és eladták őket a csúcsneműeknek. Nézték a szánalmas, lerongyolódott alakokat, ahogy próbáltak felmászni villanypóznákon, vagy éppen piramist akartak formálni, aztán Gurgeh elfordult. A drón azt mondta, hogy az utcán sétálók közül tízből egy embert már kezeltek idegbetegség miatt életének valamilyen szakaszában. A statisztika szerint több volt az ilyen férfi, mint a csúcsnemű, de a nők aránya volt az összes nem közül a legmagasabb. Ugyanilyen volt az öngyilkosságok aránya is, ami természetesen illegálisnak számított.

Flere-Imsaho elvitte egy kórházba. A drón állítása szerint átlagos volt. Ez a kórház jótékonysági pénzekből tartotta fenn magát, és sokan az ott dolgozók közül nem is kaptak fizetést. Azt mondta Gurgehnek a drón, mindenki azt fogja gondolni róla, hogy egy tanítvány, aki azért jött, hogy meglátogassa a nyájának azt itteni felét, de végül is a munkatársaknak kisebb dolguk is nagyobb volt annál, minthogy kérdezgessenek mindenkit, akit megláttak az épületben. Gurgeh elképedve sétált végig a kórházon.

Voltak emberek hiányzó végtagokkal, mint amilyeneket az utcán is látott. Másoknak furcsa színe volt, és kelések, meg hólyagok csúfították a bőrét. Néhányan nagyon vékonyak voltak: szürke bőr a csonton. Volt olyan is, aki levegőért kapkodva feküdt, vagy hangosan öklendezett a vékony paraván mögött; jajgattak, motyogtak, sikítottak. Látott embereket, akik még mindig csupa véresek voltak, és várták, hogy őket is megnézze az orvos, és látott olyanokat is, akik rángatóztak a köhögéstől, és vért köptek egy tálkába, de voltak, akik vaságyhoz kötözve ütögették a fejüket a rácshoz, és nyál bugyborékolt a szájukból.

Mindenütt emberek voltak. Minden egyes ágyon, vaságyon, matracon, és mindenhol a rothadó hús, a maró fertőtlenítő és az emberi váladék szaga fogta közre őket.

Átlagosan rossz este, közölte vele a drón. A kórház kicsit zsúfoltabb volt, mint szokott, mert a Birodalom számos, sebesülteket szállító hajója most tért vissza a dicsőséges hadjáratról. Emellett ez volt az az este, amikor a legtöbb ember megkapta a fizetését, és így másnap nem kellett dolgozniuk. Ilyenkor az a szokás, hogy elmennek, leisszák magukat vagy belekeverednek valami verekedésbe. Aztán a drón különféle adatokat kezdett el sorolni: csecsemőhalálozási arány, várható élettartam, nemek aránya, betegségtípusok és megjelenésük a különböző társadalmi rétegekben, átlagkereset, munkanélküliségi mutató, egy főre jutó kereset az egyes területek teljes népességéhez képest, születési és elhalálozási adó, abortuszra és törvénytelen szülésre vonatkozó bírság. Mesélt törvényekről, amik a nemi közösülés típusait szabályozzák, meg jótékonysági alkalmakról, vallásos szervezetekről, akik levest osztanak, és éjszakai menedéket, valamint elsősegélyt nyújtanak. Folyamatosan zúdította Gurgehre a számokat, adatokat, statisztikai kimutatásokat, arányokat, de a férfi szinte egy szót sem hallott meg belőle. Csak keringett az épületben, érzése szerint órákig, aztán meglátott egy ajtót, és kiment.

A kórház hátsó kijáratánál találta magát, egy kis kertben. Sötét volt, poros és kihalt; minden oldalról bekerítve. Sárga fény hullott a mocskos ablakokon át a szürke fűre és a töredezett járdakövekre. A drón azt mondta neki, hogy még van egy-két dolog, amit meg szeretne mutatni. Például azt a helyet, ahol a lezüllött elemek alszanak. A drón szerint még egy börtönbe is be tudta volna vinni Gurgehet, persze csak látogatóként...

– Vissza akarok menni! Most azonnal! – kiáltotta Gurgeh, és hátradobta a csuklyáját.

– Rendben! – mondta a drón, és gyorsan visszahúzta a csuklyát. Felemelkedtek, egyenesen felfelé repültek elég sokáig, mielőtt elindultak volna a hotel és a repülőegység irányba. A drón egy szót sem szólt. Gurgeh is csendben marad, nézte a lába alatt elsuhanó fénygalaxist, a várost.

Visszaértek a repülőhöz. Kinyílt előttük a tetőajtó, ahogy ereszkedtek lefelé, aztán amikor megint becsukódott, felkapcsolódott a világítás. Gurgeh egy helyben állt egy darabig, amíg a drón elvette tőle a köpenyt, és lekapcsolta az antigrav kantárt. Ahogy a kantár lekerült a válláról, egészen meztelennek érezte magát.

– Szeretnék még egy dolgot megmutatni neked – mondta a drón. Elrepült a folyosón a társalgó felé. Gurgeh követte.

Flere-Imsaho a szoba közepén lebegett. A képernyő be volt kapcsolva, egy csúcsneműt és egy férfit mutatott közösülés közben. A zene lüktetett, a háttér elegáns volt, párnák és nehéz drapériák díszítették. – Ez egy Birodalmi Vegyescsatorna – mondta a drón. – Első Szint. Valami zavarja egy kicsit az adást. – Másik jelenet következett, aztán megint egy, minden alkalommal különböző nemek keveredését mutatta szex közben, kezdve az önkielégítéssel, egészen olyan jelenetekig, amelyekben mindhárom azadi nem részt vett.

– Ez a dolog le van védve – mondta a drón. – A látogatók nem láthatják. Dekódert viszont jó pénzért lehet kapni a piacon. Na, akkor nézzük, mi van a Második Szint csatornáin! Ez az adó kizárólag a Birodalom hivatalnokai, katonatisztjei, egyházi méltóságai és a kereskedelem felsőbb szintjeinek képviselői számára van fenntartva.

A képernyő egy pillanatra elmosódott, a színek összekavarodtak, aztán kitisztult a kép és más azadiakat lehetett látni, többnyire meztelenek, vagy hiányosan öltözöttek voltak. Itt is a szexualitáson volt a hangsúly, de új elemeket is fel lehetett fedezni a jelenetekben. A képernyőn látható emberek közül sokan furcsa, kényelmetlennek tűnő ruhát viseltek, és némelyek ki voltak kötve, verték őket, vagy különböző lehetetlen pozíciókban szexuálisan érintkeztek velük. Egyenruhába öltözött nők férfiaknak és csúcsneműeknek parancsolgattak. Gurgeh felismert néhány egyenruhát, ilyen volt például a tengerésztiszteken. A többi szerelés olyannak tűnt, mintha átlagosabb egyenruhák elnagyolt mása lenne. Egyes csúcsneműeken férfiruha volt, másokon női. Némely csúcsneműeket arra kényszerítettek, hogy egyék meg a saját ürüléküket, vagy igyák meg a vizeletüket. Más pán-emberek ürüléke különösen nagy értékűnek tűnt ezekben a jelenetekben. Szájakba és végbelekbe, állatokba és idegenekbe hatoltak be férfiak és csúcsneműek; egyes idegeneket és állatokat rávettek, hogy hágjanak meg különböző nemű embereket, míg némely tárgyak – amelyek vagy mindennaposak vagy külön erre a célra készítettek voltak – a falloszt helyettesítették. Minden jelenetben volt valami a... Gurgeh szerint az uralkodásból.

Csak kicsit lepte meg, hogy a Birodalom el akarta rejteni az anyagot, amit az első szinten látott; egy olyan nép, akit ennyire foglalkoztat a rang, a protokoll, az öltözködés és a méltóság, természetes, hogy el akarja titkolni az ilyen dolgokat, ha mégoly ártalmatlanok is. A Második Szint, az már más. Úgy érezte, hogy ez a csatorna valamiféle titkot árul el, és megértette, hogy szégyenkeznek miatta. Egyértelmű volt, hogy az a gyönyör, amit a Második Szint nyújtott, nem abból fakadt, hogy olyan embereket lehetett nézni, akik jól érzik magukat, és akikkel a néző azonosulni tud, hanem abból, hogy embereket megaláznak, és ezen mások élvezkednek. Az Első Szint a szexről szólt, ez viszont olyasmiről, amit a Birodalom egyértelműen többre tartott, de mégsem bocsáthatta szabadjára.

– És most jön a Harmadik Szint – mondta a drón.

Gurgeh nézte a képernyőt.

A férfi szeme világított a képernyő fényében, el nem nyelt fotonok verődtek vissza az íriszéről. A pupillák először kitágultak, aztán összehúzódtak, tűhegy nagyságúra. A drón várta, hogy a nagy, tágra nyílt szemek megteljenek nedvességgel, az apró izmok a szem körül megránduljanak, a szemhéjak lecsukódjanak, és a férfi elfordítsa a fejét, de semmi ilyesmi nem történt. A képernyőn tartotta a tekintetét, mintha a kibocsátott fény parányi nyomása, amit a szobában kifejtett, a visszájára fordult volna, és elkezdte volna maga felé szívni a férfit. Aztán ott tartotta, a zuhanás előtt még kicsit billegve, tekintetét a vibráló felszínre szegezve, mintha valami kimerevített holdat bámulna.

A sikolyok visszhangoztak a társalgóban, végig a székeken, kanapékon, alacsony asztalokon. csúcsneműek, férfiak, nők, gyerekek sikolyai. Néha hamar elhallgattatták őket, de általában nem. Minden eszköz, és a megkínzott emberek minden szerve más hangot adott ki. Vér, kések, csontok, lézer, hús, hasító fűrész, vérszívók, húsevő férgek, vibrafegyverek és falloszok, csiklók, ujjak és karmok; mindennek megvolt a saját hangja, ami elvegyült a sikolyok között.

A legutolsó jelenet, amit Gurgeh látott, egy idegbeteg férfi bűnözőt mutatott, akinek nagy adag szexuális ajzószert és hallucinogén anyagokat adtak be, aztán kapott egy kést, és belöktek mellé egy nőt, akit úgy jellemeztek, hogy az állam ellensége. Várandós volt, a szülés előtt állt.

Gurgeh szemei becsukódtak. Befogta a fülét. A földet nézte.

– Elég – mormolta maga elé.

Flere-Imsaho kikapcsolta a képernyőt. A férfi hátradőlt. Olyan volt, mintha eddig tényleg valami vonzotta volna, valamiféle mesterséges gravitáció, ami a képernyőből áradt, és most, hogy megszűnt, majdnem hátraesett a lendülettől.

– Ez élőben ment, Jernau Gurgeh. Most történik. Ezekben a percekben. Egy börtön pincéjében, vagy egy rendőrségi állomás alatt.

Gurgeh az üres képernyőre nézett, a szemei még mindig tágra nyitva, de szárazak. Izzadság jelent meg a homlokán, és kirázta a hideg.

– A Harmadik Szint kizárólag a vezetőrétegnek van. Az ő stratégiai katonai jeleiket hozzáadják az eddigi kódrendszerhez. Gondolom, te is érted, miért. Ez nem egy különleges éjszaka, Gurgeh, nem valami szado-erotikus fesztivál. Ezek a dolgok mennek minden este... Még ennél is többet tudnék mutatni, de láttad a reprezentatív keresztmetszetet. Gurgeh bólogatott. Ki volt száradva a szája. Nehezen tudott csak nyelni, vett még néhány mély lélegzetet, megdörzsölte a szakállát. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de a drón szólalt meg előbb. – És még valami. Valami, amit eltitkoltak előled. Én sem tudtam erről, egészen tegnap estig, amikor a hajó megemlítette. Amióta Rammal játszol, az ellenfeleid is mindenféle drogokat használnak. Legalábbis agykérgi amfetaminokat szednek, de használnak sokkal kifinomultabb drogokat is. Beinjekciózzák, vagy szájon át veszik be őket. Nekik nincsenek génjavított mirigyeik, hogy a saját testükben tudjanak drogokat termelni, de attól még nagyon is használják őket. Azok közül, akikkel eddig játszottál, a legtöbbnek több „mesterséges” kémiai anyag és más összetevő volt a véráramában, mint a tiedben.

A drón sóhajtott egyet. A férfi még mindig a sötét képernyőt bámulta.

– Ennyi – mondta a drón. – Sajnálom, ha az, amit mutattam felkavart, Jernau Gurgeh, de nem akartam, hogy úgy menj el innen, hogy azt hiszed: a Birodalom csak néhány tiszteletreméltó játékosból, lenyűgöző épületekből, és dicső éjszakai bárokból áll. Arról szól igazából az egész, amit ma este láttál. És még így is sok minden van, amit meg sem tudok mutatni. Például azokat az elszomorító dolgokat, melyek hatással vannak mind a szegényekre, mind a viszonylag jómódban élőkre; és mindez egyedül amiatt, mert olyan társadalomban élnek, ahol az embernek nincs meg a szabadsága arra, hogy azt tegye, amit szeretne. Van újságíró, aki nem írhatja le azt, amiről tudja, hogy igaz, orvos, aki nem csillapíthatja valakinek a fájdalmát, csak azért, mert az illető más nembeli... millió ilyen dolog történik naponta, olyanok, amik nem annyira mellbevágóak és durvák, mint amiket mutattam neked, de attól még részei az egésznek, annak következményei. A hajó azt mondta neked, egy bűnös rendszer nem ismeri fel az ártatlanságot. Én azt mondom, igen. Felismeri az ártatlanságot egy kisgyerekben például, és láttad, hogy aztán mire használták. Bizonyos szempontból még a test „szentségét” is elismeri... de csak azért, hogy fájdalmat okozhasson. Még egyszer hangsúlyozom, Gurgeh, az egész a tulajdonról szól, a birtoklásról; arról, hogy az ember elvesz valamit, és akkor birtokolhatja. – Flere-Imsaho itt szünetet tartott, aztán Gurgeh felé lebegett, nagyon közel repült hozzá. – Na de már megint prédikálok, ugye? A fiatalkori túlkapások. Sokáig ébren tartottalak. Talán most már tudsz majd egy kicsit aludni. Hosszú volt az este, nem? Magadra hagylak. – Megfordult, és elrepült. Az ajtóhoz közel újra megállt. – Jó éjt – mondta.

Gurgeh megköszörülte a torkát.

– Jó éjt – válaszolta, és végre levette a szemét a sötét képernyőről. A drón lejjebb ereszkedett, és eltűnt.

Gurgeh leült az egyik fotelba. A lábait bámulta egy kis ideig, aztán felkelt, és kisétált az egységből, egyenesen a tetőn burjánzó kertbe. Már pirkadt. A város kimosottnak tűnt és hidegnek. A sok lámpa gyengén világított, de ragyogásukat aláásta az ég határtalan kéksége. Egy őr köhintett és dobbantott egyet a lábával a lépcsőházban, de Gurgeh nem látta.

Visszament a repülőbe, és lefeküdt az ágyára. Feküdt a sötétben, nem hunyta le a szemét, csak később, akkor viszont az oldalára fordult, és megpróbált aludni. De nem ment, és még arra sem tudta rávenni magát, hogy termeljen valamit, amitől sikerülhet.

Végül felkelt, és visszament a társalgóba, ahol a képernyő volt. Megkérte az egységet, hogy csatlakozzon rá játékcsatornákra, és ott ült, sokáig nézte a saját játékát Bermoiyával, anélkül, hogy megmozdult volna, vagy mondott volna valamit, és mindeközben egyetlen molekula drogot sem engedett a vérkeringésébe.

***

Egy fegyházi mentőautó állt a konferenciaközpont előtt. Gurgeh kiszállt a repülőből, és egyenesen a játékterem felé indult. Pequilnek szaladnia kellett, hogy lépést tartson vele. A csúcsnemű nem értette az idegent. Nem akart beszélgetni a hotelból idefelé az úton, holott általában az embereknek hasonló helyzetben be nem állt a szájuk... és valahogy nem is tűnt egyáltalán rémültnek. Pequil egyszerűen nem is értette, ez hogyan lehetséges. Ha nem ismerné jobban a furcsa, ártatlannak látszó idegent, azt gondolta volna, dühöt lát a kipirult, szőrös, éles arcon.

Lo Prinest Bermoiya egy támla nélküli széken ült, pont az Eredet Tábla mellett. Gurgeh a táblán állt. Végigsimította a szakállát egyik hosszú ujjával, aztán arrébb helyezett pár bábut. Bermoiya is lépett, és amikor messzebbre terjedt a mozgolódás – mivel az idegen kétségbeesetten próbált kicsusszanni kellemetlen helyzetéből –, a bíró egy-két amatőr játékost kért meg, hogy mozgassák a bábuit helyette. Az idegen a terepen maradt, saját maga tette meg a lépéseit, ide-oda cikázott, mint egy hatalmas, sötét rovar.

Bermoiya nem látta át, mire is megy ki az idegen játéka. Úgy tűnt, értelmetlenek a lépései, és némelyik olyan volt, mintha ostoba hibát követett volna el, vagy pedig feleslegesen áldozta volna fel egy-egy bábuját. Bermoiya tönkreverte Gurgeh néhány szétesett seregét. Egy idő után kezdte gyanítani, hogy a férfinak mégiscsak van terve, de ha így is van, akkor az valami nagyon átláthatatlan. Talán volt valami rendkívüli, presztízsértékű alakzat, amit ki akart rakni a férfi, amíg még férfi. Ki tudja, milyen furcsa agyi tevékenység uralja egy idegen viselkedését ilyen esetekben? A lépések folytatódtak, összefüggéstelenül, érthetetlenül. Ebédszünetet tartottak. Aztán játszottak tovább.

A szünet után Bermoiya nem ült vissza a székére. A tábla szélén állt, próbált rájönni, hogy milyen bizonytalan, megfoghatatlan terv járhat az idegen fejében. Úgy érezte, mintha egy szellemmel játszana, mintha különböző terepen versenyeznének. Úgy látszott, egyáltalán nem tud lépést tartani a férfival. A bábui kicsúsztak a kezei közül, úgy mozogtak, mintha Gurgeh kikövetkeztette volna, hogy mi lesz a következő lépése, még azelőtt, hogy ő kigondolta volna.

Mi történt az idegennel? Egészen másképp játszott még tegnap. Vajon tényleg segítenek neki odakintről? Bermoiya érezte, hogy izzadni kezd. Pedig nem volt rá oka. Még mindig nagy különbséggel vezetett, és még mindig biztos volt a győzelme, de mégis, hirtelen izzadni kezdett. Nyugtatgatta magát, hogy nincs miért aggódni, ez is az egyik koncentrációnövelő drog mellékhatása lehet, amit ebédnél vett be.

Bermoiya tett néhány lépést, aminek elvileg el kellett volna rendeznie a dolgokat. Ezek majd leleplezik az idegen tervét, ha volt neki. De semmi eredmény. Bermoiya megpróbálkozott még néhány felderítő lépéssel, és ezúttal még jobban odafigyelt. Gurgeh azonnal támadott.

Bermoiya száz évet töltött azzal, hogy megtanulta és gyakorolta az Azadot, és fele annyi időt töltött el a bíróság különböző szintjein. Látta már sok elítélt bűnöző erőszakos kitörését, és végignézett olyan játékokat – sőt, részt is vett bennük –, melyekben eluralkodott a vadság és a váratlanság. Mindazonáltal az idegen következő pár lépése olyan barbár és vad szintet ütött meg, amilyet Bermoiya még életében nem tapasztalt semmilyen más kontextusban sem. Ha nem lett volna bírói tapasztalta, talán szó szerint megtántorodik.

Az a pár lépés olyannak tűnt, mint egy sorozatos hasbarúgás. Bennük volt mindaz a dühödt energia, ami a legkiválóbb fiatal játékosok görcsös mozdulataiban szokott lenni. Emellett azonban rendezett, összehangolt, és teljesen szabadon szárnyaló volt; magában hordozta azt a stílust és vad szépséget, amit egyetlen zabolátlan kezdő sem tudhat magáénak. Az első ilyen lépésnél Bermoiya megértette, mi lehet az idegen terve. A következő lépésnél rádöbbent, milyen jó is ez a terv. Az ezt követőnél pedig, hogy elhúzódhat egészen másnapig, mire az idegent végre legyőzheti. A következőnél, hogy ő, Bermoiya végtére nincs is olyan megtámadhatatlan helyzetben, mint gondolta... az azt követő két lépésnél pedig azt vette észre, hogy még neki is rengeteget kell tennie a győzelemért, és aztán azt, hogy talán a játék mégsem tart el másnapig.

Most megint Bermoiya következett, és bevetett minden trükköt és stratégiát, amit évszázados játékmesteri pályafutásán megtanult: az álcázott megfigyelő bábukat, a cselt-a-cselben, miszerint egyszerre használt támadó-bábukat és kártyákat. Még a Kialakulás Tábla természeti elem bábuit is előrehozta, és a Föld és a Víz párosításával elmocsárosította a területeket... de ez sem segített.

Ott állt, közvetlenül a szünet előtt, a délutáni menet végén, és ránézett az idegenre. A teremben csend honolt. Az idegen férfi a terep közepén állt, szenvtelenül bámult egy csapat alacsonyabb rendű bábut, és az arcán lévő szőrt simogatta. Nyugodtnak tűnt, nem zavartatta magát.

Bermoiya átnézte a saját állásait. Óriási volt a felfordulás, nem tehetett semmit. Menthetetlen volt a helyzet. Olyan, mint egy rosszul előkészített, alapjaiban gyenge bírósági eset, vagy mint egy totálkáros gépezet. Nem lehetett megmenteni. Akkor már jobb, ha az ember kidobja az egészet, és újat kezd.

De nem lehetett újra kezdeni. Ki fogják vezetni innen, elviszik a kórházba, és kasztrálják. El fogja veszíteni azt, amitől az volt, ami, és soha nem kaphatja vissza. Ennek ennyi. Örökre.

Bermoiya nem is hallotta az embereket a teremben. Nem látta sem őket, sem a táblát a talpa alatt. Egyedül az idegen férfit látta, ahogy ott áll magasan, rovarszerűen, éles vonásaival, szögletes testfelépítésével, és csak simogatja szőrös arcát hosszú, sötét ujjaival, és a két részből álló körmök alatt látni lehetett, hogy ott világosabb a bőr.

Hogy lehet ilyen közömbös? Bermoiya leküzdötte a vágyát, hogy felordítson. Ehelyett sóhaj tört fel belőle. Azon gondolkodott, reggel még milyen egyszerűnek is tűnt ez az egész, milyen kellemes volt az a tudat, hogy nemcsak eljut a Tűz Bolygóra, a döntőre, hanem közben még a Birodalmi Hivatalnak is nagy szívességet tesz. Most az is eszébe jutott, ezek esetleg végig tudták, hogy mi fog történni, és meg akarták alázni, ki akarták készíteni. (Hogy mi okból, arról neki fogalma sem volt, mivelhogy mindig hű volt és lelkiismeretes. Hiba. Biztos hibát követett el... )

De miért épp most? – gondolta magában. – Miért most?

Egész életének miért éppen ezen a pontján, így, ezzel a téttel? Miért akarták, hogy végigcsinálja ezt, és belemenjen egy ilyen fogadásba, amikor éppen egy magzatot hord a szíve alatt? Miért?

Az idegen megdörzsölte borzas arcát, lebiggyesztette ajkait, és nézte a tábla egyik részét. Bermoiya botladozva indult el a terepen, megfeledkezve az útjában álló akadályokról, átgázolva a biotecheken és bábukon, amik a lába alá kerültek, átvágtatott a magasabb területek megemelt piramisain.

A férfi körülnézett, mintha most látná először. Bermoiya érezte, hogy megáll. Egyenesen az idegen szemei közé nézett.

És semmit nem látott. Se sajnálatot, se együttérzést, semmiféle kedvesség vagy szomorúság jelét. Bámulta azokat a szemeket, és először azon bűnözők pillantása jutott eszébe, akiket gyors halálra ítélt. A közömbösség pillantása volt ez; nem kétségbeesés, nem gyűlölet, hanem valami gyönyör, ami mindkettőnél rettenetesebb. A lemondás tükröződött benne. Minden remény oda. Egy zászló, amit olyan lélek von fel, aki senkit sem érdekel.

Amikor azonban ezt Bermoiya megfogalmazta, és a halálra ítélt képére rácsapott, abban a pillanatban érezte, hogy nem ez a megfelelő. Nem tudta mihez hasonlítani. Talán mert nem is lehetett.

Aztán rájött. És hirtelen, életében először megértette, milyen volt az elítéltnek az ő szemébe nézni.

Összeesett. Először a térdére, majd lerogyott a táblára, összerombolt területeket, aztán előre dőlt, az arcára esett, szemei egy síkba kerültek a táblával, végre a földről láthatta terepet. Becsukta a szemét.

A játékvezető és segítői odasiettek hozzá, gyengéden felemelték, medikusok odakötötték a hordágyra, ő pedig halkan zokogott, majd kivitték, és beemelték a fegyházi mentőautóba.

Pequil megdöbbenve állt. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer lát egy birodalmi bírót így összeesni. És ráadásul egy idegen előtt! Futnia kellett a sötét figura után, aki olyan gyorsan és halkan igyekezett kifelé a teremből, mint ahogy érkezett. Oda se figyelt az őt körülvevő lelátókról hallatszó fütyülésekre és kiabálásokra. A repülőben ültek, mire a sajtó odaért, és már távolodtak is a játékteremtől.

Pequil most vette észre, hogy Gurgeh egyetlen szót sem szólt, amíg a teremben voltak.

Flere-Imsaho figyelte a férfit. Több reakciót várt, de Gurgeh semmi mást nem csinált, csak leült, és végignézte az összes játékot, amit játszott, mióta megérkeztek. Egy szót sem szólt.

Most már biztosan megy Echronedalba, száztizenkilenc másik győztessel, akik négy körön keresztül mindenkit megvertek a kétszemélyes játékokban. Mint az általában lenni szokott, miután ezt az igen komoly tétet véghezvitték, az immáron megcsonkított Bermoiya családja lemondott a bíró helyett. Anélkül, hogy a hátralévő két főtáblán egy bábut is arrébb tett volna, Gurgeh megnyerte a játékot, és ezzel biztosította helyét a Tűz Bolygón.

Körülbelül húsz nap volt Gurgeh és Bermoiya játékának vége, valamint aközött az időpont között, amikor a birodalmi udvar flottája elindul a húsz napig tartó útra Echronedalba. Hamin, a Candsev Főiskola rektora és az Uralkodó mentora meghívta Gurgehet, hogy töltse ennek az időnek egy részét az ő birtokán. Bár Flere-Imsaho ellenezte, Gurgeh elfogadta a meghívást. Másnap indultak a birtokra, ami pár száz kilométerre feküdt a fővárostól, az egyik belső tenger szigetén.

Gurgehet, a drón szerint, egészségtelen, szinte már perverz módon érdekelte, mit írnak, vagy tudósítanak róla a hírügynökségek. A férfi örömmel vetette bele magát a rágalmakba és szidalmakba, amiket azután zúdítottak rá, hogy legyőzte Bermoiyát. Néha mosolygott, amikor hallotta, vagy olvasta, miket mondanak róla, főleg amikor a bemondók – döbbent, tisztelettudó hangon – arról adtak számot, hogy az idegen Gurgeh mit tett Lo Prinest Bermoiyával, egy szorgalmas bíróval, akinek öt felesége van, két férje, de gyermeke egy sem.

Gurgeh azokat a csatornákat is elkezdte nézni, amik a birodalmi csapatokat mutatták, ahogy a Birodalom távolabbi részein, a civilizálás indokával lerohannak barbárokat és pogányokat. Rávette az egységet, hogy dekódolja a felsőbbszintű katonai adásokat, melyeket a szolgáltatók lekapcsoltak, miután verseny alakult ki az udvar még komolyabban titkosított szórakoztató programjai és ezek között.

A katonai adók idegenek kivégzéséről és megkínzásáról mutattak jeleneteket. Volt, ahol a lázadó vagy ellenálló fajok épületeinek vagy művészeti alkotásainak felrobbantását, elégetését mutatták. Ezeket a dolgokat igen ritkán sugározták a normál hírcsatornákon, és akkor is csak azért, hogy természetesen civilizálatlan szörnyetegekként, könnyen irányítható visszamaradottakként, vagy kapzsi, alattomos félemberekként mutassák be az idegeneket, akik képtelenek az igazi alkotásra és a kifinomult civilizált életre. Néha azt mutatták, ahogy azadi férfiak – sosem csúcsneműek – megerőszakolnak barbárokat, persze, csak ott, ahol ez fizikailag lehetséges volt.

Flere-Imsahót idegesítette, hogy Gurgehnek öröme telik benne, ha ilyesmiket néz – főleg, hogy először ő volt az, aki megmutatta neki a kódolt csatornákat –, de legalább úgy tűnt, szexuálisan nem izgatták fel ezek a jelenetek. Nem úgy csüngött rajtuk, mint némely azadi, akiket a drón látott. Gurgeh megnézte, regisztrálta, aztán továbbkapcsolt.

Gurgeh ideje nagy részét még mindig azzal töltötte, hogy a képernyőn bámulta a játékokat. De a kódolt jelek és a saját magáról hallott rossz hírek úgy hatottak rá, mint valami kábítószer, állandóan vissza-visszacsalogatták.

– De én nem szeretem a gyűrűket.

– Itt nem arról van szó, hogy mit szeretsz, és mit nem, Jernau Gurgeh. Amikor Hamin birtokán leszel, akkor az egység nem véd meg. Az is lehet, hogy én sem leszek mindig ott a közelben, és én amúgy sem vagyok toxikológus. Az ő ételeiket fogod enni, az ő italaikat fogod inni, nekik viszont van néhány nagyon okos vegyészük és exobiológusuk. Viszont ha ezek közül egy-egy rajta van mindkét kezeden – lehetőleg a mutatóujjadon – akkor nem kell mérgezéstől tartanunk. Ha egy kis szúrást érzel, akkor a drog nem halálos, ilyenek például a hallucinogén anyagok. Három szúrás azt jelenti, valaki el akar tenni láb alól.

– És mit jelent, ha két szúrást érzek?

– Fogalmam sincs, valószínűleg hibás jelzést. Felvennéd végre?

– Nagyon nem áll ez jól nekem.

– A szemfedő jobb lenne?

– Furcsa érzés.

– Kit zavar, ha működik.

– Nincs véletlenül egy bűvös amuletted, ami megvéd a golyóktól?

– Most komolyan beszélsz? Mert ha igen, akkor valóban van egy passzív-érzékelős védőpajzs ékszerkészletem a hajón, de valószínűleg...

Gurgeh legyintett az egyik gyűrűs kezével.

– Hagyjuk – mondta, és leült, bekapcsolta az egyik katonai kivégzős csatornát.

A drón nehezen értett szót a férfival; Gurgeh nem hallgatott rá. Flere-Imsaho megpróbálta elmagyarázni neki, hogy a rettenetes dolgok ellenére, amit a városban, vagy a különböző adókon látott, a Kultúra semmit sem tehet, ami több jót hozna, mint rosszat. Próbálta neki megmagyarázni, hogy a Kontakt, sőt, az egész Kultúra olyan, mint ő volt aznap este a köpenyében, amikor tehetetlenül állt, nem segíthetett az utca közepén fekvő embernek. És hogy muszáj még álcázniuk magukat, és várni, amíg eljön a megfelelő pillanat... de Gurgeh vagy nem értette meg az érvelését, vagy pedig nem is ezen gondolkodott, mert semmiféle választ nem adott, és nem volt hajlandó vitatkozni róla.

Flere-Imsaho nem nagyon mozdult ki abban az időben, ami eltelt a Bermoiya elleni játék és a Hamin birtokára való utazás között. Inkább az egységben maradt a férfival, és aggódott.

* *

– Mr. Gurgeh! Nagyon örülök, hogy látom! – Az öreg csúcsnemű kinyújtotta felé a kezét. Gurgeh megrázta. – Remélem, kellemes volt az út idefelé.

– Kellemesen utaztunk, köszönöm – válaszolta Gurgeh. Burjánzó növényzet közepén épült alacsony ház tetején álltak, ahonnan a belső tenger nyugodt vizeire lehetett látni. Az épület szinte beleolvadt a környező zöldbe, egyedül a tetőn nem ingadoztak falombok. Nem messze legelőket lehetett látni, ahol különféle állatok futkostak. A ház más és más szintjein hosszú, széles, elegáns és kecses teraszok futottak ki a sűrűn nőtt fatörzsek közé az árnyékos erdő talaja felett, és csodaszép látvány nyílt róluk a birtok aranyszínű partjára, pavilonjaira, nyári lakjaira. Az égen óriási habos felhők vonultak, és szórták fényeiket a szárazföld felé.

– Azt mondja, „utaztunk” – ismételte kérdően Hamin, ahogy sétáltak át a tetőn, és a libériás inasok kipakolták Gurgeh csomagjait a repülőből.

– A drón, Flere-Imsaho és jómagam – válaszolta Gurgeh, és a zömök, zümmögő drón felé biccentett, aki a vállánál lebegett.

– Á, értem – nevetett az öreg csúcsnemű, kopasz feje visszaverte a kettős fényt. – A gép, aki egyesek szerint segített önnek a csodálatos játékban.

Lesétáltak egy hosszú teraszra, ahol sok asztal állt, és Hamin bemutatta Gurgehet és a drónt az ott tartózkodó embereknek. Többnyire csúcsneműek voltak, meg egy-két elegáns nő. Csak egyetlen személy volt, akit Gurgeh már ismert. A mosolygós Lo Shav Olos letette a poharát, felállt az asztalától, és kezet fogott Gurgehhel.

– Mr. Gurgeh, örülök, hogy újra látom! Kitartott a szerencséje, a technikája pedig egyre jobb! Félelmetes teljesítmény. Még egyszer, gratulálok! – A csúcsnemű tekintete egy pillanatra megakadt Gurgeh gyűrűin.

– Köszönöm. Olyan trófea volt ez, amiről szívesen lemondtam volna.

– Valóban? Maga mindig meg tud lepni minket valamivel, Mr. Gurgeh.

– Nem lesz ez mindig így, abban biztos vagyok.

– Maga túl szerény! – mosolyodott el Olos ismét, majd leült. Megkérdezték Gurgehet, hogy óhajtja-e megnézni a szobáját, és egy kicsit felfrissíteni magát, de nemet mondott. Tökéletesen frissnek érezte magát. Haminnal, a Candsev Főiskola más vezetőivel és néhány udvari hivatalnokkal ült egy asztalnál. Hűtött bort és fűszeres harapnivalókat szolgáltak fel. Flere-Imsaho Gurgeh lábánál húzta meg magát, viszonylag halkan. Gurgeh új gyűrűi boldogok lehettek: az alkohol bizonyult a legveszélyesebbnek a felszolgált ételek és italok közül.

A társalgásban többnyire kerülték Gurgeh legutóbbi játékát. Mindenki rendesen ejtette ki a nevét. A főiskola igazgatói a játékstílusáról kérdezgették, Gurgeh pedig a legjobb tudása szerint válaszolt. Az udvari hivatalnokok az otthonáról érdeklődtek udvariasan, mire ő összehordott nekik valamit arról, milyen is egy bolygón lakni. Flere-Imsahóról is tettek fel kérdéseket, és Gurgeh várta, hogy a gép válaszoljon, de az nem akart, így Gurgeh elmondta nekik az igazat: a Kultúra definíciója szerint a drón egy személy. Azt tesz, amit akar, és nem tartozik Gurgehhez.

Egy magas és megkapóan gyönyörű nő Lo Shav Olos kíséretében csatlakozott a társaságukhoz, és megkérdezte a drónt, hogy szerinte a gazdája logikusan játszik vagy nem.

Flere-Imsaho azt válaszolta – némi unalommal a hangjában, amit Gurgeh szerint csak ő vett észre –, hogy Gurgeh nem a gazdája, és hogy szerinte amikor benne van egy játszmában, Gurgeh logikusabban játszik, mint ő, de egyébként bevallotta, hogy ő nem nagyon ért az Azadhoz.

Mindannyian nagyon szórakoztatónak találták.

Hamin felállt, és azt mondta, hogy a gyomra, két és fél évszázad tapasztalatával a zsigerekben, pontosabban meg tudja mondani, ha közeledik a vacsora ideje, mint bármelyik szolga órája. Az emberek nevettek, és szépen lassan kezdett kiürülni a hosszú terasz. Hamin személyesen kísérte Gurgehet a szobájába, és azzal hagyta ott, hogy az inas majd szól neki, amikor a vacsora kezdődik.

– Bárcsak tudnám, miért hívtak meg ide – mondta Flere-Imsaho, miközben Gurgeh táskáit pakolta ki gyorsan, míg a férfi az ablaknál állt, a mozdulatlan fákat és a nyugodt tengert bámulva.

– Lehet, hogy be akarnak szervezni a Birodalomba. Mit gondolsz, drón? Szerinted jó tiszt lenne belőlem?

– Ne marháskodj! – mondta a drón már marain nyelven. – És nem felejtőcske, még véletlenbő sese, ez a szibiszobácska kicsipoloskás, úgyhogy megahablaty.

Gurgeh nyugtalannak mutatta magát, és azt mondta eäi nyelven:

– Jó ég, drón! Megint előjött a beszédhibád!

– Gurgeh...– susogta a drón, és elővett pár ruhadarabot, amit a birodalmiak illendőnek tartottak az étkezésekhez.

Gurgeh mosolyogva elfordult.

– Lehet, hogy egyszerűen csak meg akarnak ölni.

– Ha kell nekik segítség, remélem, szólnak.

Gurgeh felnevetett, és odament az ágyhoz, ahova a drón lefektette az alkalmi ruhákat.

– Minden rendben lesz.

– Mondod te, de közben nem véd minket az egység, nem is beszélve másról. De... minek is aggódni ezek miatt?

Gurgeh felemelt egy-két tartozékot a köpenyhez, az állához illesztette és magára próbálta, aztán nézegette.

– Én nem aggódom – mondta.

A drón ingerülten kiabált rá:

– Jaj! Jernau Gurgeh! Hányszor kell még elmondjam?! Nem vehetsz fel narancssárgát és zöldet együtt!

*

– Szereti a zenét, Mr. Gurgeh? – kérdezte Hamin, közelebb hajolva Gurgehhez.

Gurgeh bólogatott.

– Hát, egy kicsi nem árthat.

Hamin hátradőlt, és láthatóan elégedett volt ezzel a válasszal. Vacsora után felmásztak a széles tetőn lévő teraszra. A vacsora egy hosszú, bonyolult, és igencsak laktató esemény volt. Míg ettek, a terem közepén meztelen nők táncoltak, és – ha Gurgeh gyűrűinek hinni lehetett –, senki nem tett semmit az ételébe. Már esteledett, és a társaság kint beszélgetett a meleg alkonyi levegőn, hallgatták a nyivákoló zenét, amit egy csúcsneműekből álló zenekar szolgáltatott. Karcsú teraszok vezettek a magas, gyönyörű fák közé.

Gurgeh egy kis asztalnál állt Hamin és Olos társaságában. Flere-Imsaho a lábánál ült. Lámpások fénylettek körülöttük a fák lombjai között, a tetőkert fényszigetet alkotott az éjszakában, körötte madarak, állatok rikoltása hallatszott, mintha a zenére válaszolgatnának.

– Azon tanakodtam, Mr. Gurgeh, hogy vajon talált-e magának való leányzót azok közül, akik ma a vacsoránál táncoltak? – kérdezte Hamin, majd kortyolt egyet az italából, és rágyújtott hosszú, kisfejű pipájára. Amikor a füst már gomolygott a feje körül, folytatta. – Csak azért kérdezem, mert egyikük, tudja az, amelyiknek ezüstcsík van a hajában, kifejezte felém, hogy szívesen megismerkedne közelebbről is önnel... Ne haragudjon, remélem nem támadtam túlságosan le, Mr. Gurgeh.

– Egy csöppet sem.

– Nos, csak annyit szerettem volna mondani, hogy itt barátok között van. Ön a várakozáson felül bizonyított, és ez itt egy privát társaság; távol esik a sajtó képviselőitől és a közemberek látókörétől, akiknek természetesen szigorú és merev szabályokat kell követniük... míg nekünk nem kell, legalábbis itt nem. Érti, hogy értem? Biztonsággal elengedheti magát!

– Hálásan köszönöm. Mindenképpen megpróbálom elengedni magam, de nekem azt mondták, amikor idejöttem, hogy az önök népe csúnyának, sőt, torznak fog találni engem. Az ön kedvessége igazán lehengerlő, de ha lehet, nem erőltetném rá magam senkire, ha az illető nem saját akaratából közeledik.

– Hogy maga megint milyen szemérmes, Jernau Gurgeh! – mosolygott Olos.

Hamin pöfékelt és közben helyeselt.

– Tudja, kedves Gurgeh, azt hallottam, hogy az önök „Kultúrájában” nincsenek törvények. Biztos vagyok benne, hogy ez azért túlzás, de kell, hogy legyen valami igazság ebben az állításban, ezért úgy gondolom, hogy a mi törvényeink számát és szigorúságát... az ön és a mi társadalmunk közötti nagy különbségnek tudhatja be. Nekünk itt sok szabályunk van, és megpróbálunk Isten, a Játék és a Birodalom törvényei szerint élni. De a törvények egyik nagy előnye az az öröm, ami a megszegésükből fakad. Mi itt – és pipájával körbemutatott az asztaloknál ülő embereken – már nem vagyunk gyerekek, Mr. Gurgeh. A szabályok és a törvények azért vannak, mert mi kiváltképp szeretjük azokat művelni, amiket tiltanak. Viszont azzal, hogy az emberek többsége szinte mindig betartja ezeket a tilalmakat, már teljesítették is a feladatukat. Ha vakon engedelmeskednénk, az azt jelentené, hogy... – Hamin kajánul felnevetett, és a drónra mutatott a pipájával – egyszerű robotok vagyunk.

Flere-Imsaho egy kicsit hangosabban zúgott, de csak egy pillanatig. Csend lett. Gurgeh ivott egy kortyot a poharából.

Olos és Hamin összenéztek.

– Jernau Gurgeh – kezdte végül Olos, miközben poharát a kezében körbe-körbe forgatta. – Hadd legyünk őszinték. Ön kellemetlen helyzetbe hozott minket. Sokkal jobb eredményeket ért el, mint gondoltuk. Nem is sejtettük, hogy ilyen könnyedén át lehet minket verni, de maga megtette. Gratulálok, akármilyen fogással is érte ezt el, legyen szó a drogmirigyeiről, a kis gépéről itt, vagy arról, hogy sokkal régebb óta játszik Azadot, mint azt állította. Túljárt az eszünkön, és ez lenyűgöző. Csak azt sajnálom, hogy ártatlan embereknek – gondolok itt azokra, akik ön körül álltak, és megölte őket a magának szánt golyó, vagy Lo Prinest Bermoiyára – is bajuk esett. Mint azt gondolom már kitalálta, azt szeretnénk kérni öntől, hogy ne folytassa a játékot. Jelen pillanatban a Birodalmi Hivatalnak semmi köze a Játékfelügyelethez, így nem sok mindent tehetünk közvetlenül. Ellenben volna egy javaslatunk.

– Mi lenne az? – kortyolt egyet Gurgeh.

– Mint azt már ecseteltem – kezdte Hamin, és pipáját Gurgehnek szegezte –, nekünk nagyon sok törvényünk van. Emiatt sok a bűncselekmény is. Ezek közül ugyebár némelyik szexuális természetű. – Gurgeh az italát bámulta. – Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyoznom – folytatta Hamin –, hogy fajunk fiziológiai felépítése... szokatlanná tesz minket, mondhatnánk úgy is, áldottá. Emellett a mi társadalmunkban lehet irányítani az embereket. Lehetséges kényszeríteni valakit vagy valakiket, hogy olyasmit tegyenek, amit egyébként nem akarnának megtenni. Ezért hát felajánljuk önnek a lehetőséget, hogy olyan élményben legyen része, ami saját bevallása szerint lehetetlen lenne az ön világában. – Az öreg csúcsnemű közelebb hajolt, és halkabban folytatta. – El tudja képzelni, milyen lehet, ha számos nő és férfi, sőt csúcsnemű is, csak azért van maga körül, hogy minden kívánságát teljesítse? – Hamin pipáját az asztal lábához ütögette, a hamu belepte az ormótlan álcában ülő Flere-Imsahót. A Candsev Főiskola rektora cinkosan mosolygott, majd hátradőlt, és újra megtömte a pipáját egy kis tasakból.

Olos előrehajolt.

– Ez az egész sziget az öné, ameddig csak akarja, Jernau Gurgeh. Annyi ember lehet a magáé, amennyit csak akar, amilyen neműt csak akar, amíg csak kívánja.

– De ki kell szállnom a játékból.

– Vissza kell lépnie, igen – mondta Olos.

Hamin bólogatott.

– Volt már rá példa.

– Az egész sziget? – Gurgeh körbenézett a finoman megvilágított tetőkerten. Megjelent egy tánccsoport. A kecses, könnyedén öltözött férfiaknak, nőknek és csúcsneműeknek lépcsőn kellett felmenniük a zenészek mögött emelt színpadra.

– Minden – mondta Olos. – A sziget, a ház, a szolgák, a táncosok, minden és mindenki.

Gurgeh bólogatott, de nem mondott semmit.

Hamin újra meggyújtotta a pipáját.

– Még a zenekar is – mondta, és köhögött. Intett a zenészeknek. – Mit gondol a hangszereikről? Hát nem édes a hangjuk?

– Nagyon kellemes – válaszolta Gurgeh, majd ivott egy keveset, és nézte, ahogy beállnak a táncosok a színpadon.

– Hadd egészítsem ki – mondta Hamin. – Nekünk nagy örömet okoz, ha tudjuk, hogy mibe került ez a zene. Látja ott azt a húros hangszert? Azt ott balra, a nyolchúrost.

Gurgeh bólintott. Mire Hamin folytatta:

– Most elmondom önnek, hogy a fémhúrok mindegyike fojtott már meg embert. És látja ott azt a fehér furulyát, amin az a férfi játszik?

– Ami úgy néz ki, mint egy csont?

Hamin felnevetett.

– Egy nő lábszárcsontja. Érzéstelenítő nélkül távolították el.

– Mi sem természetesebb – mondta Gurgeh, és bekapott pár édes diót az asztalon lévő tálból. – Párban árulják őket, vagy esetleg sok önöknél a féllábú női zenekritikus?

Hamin elmosolyodott.

– Látod? – mondta Olos. – Azért értékeli. – Az öreg csúcsnemű ismét intett a zenekarnak, amely mögött mostanra már felálltak a táncosok, felkészültek, hogy elkezdjék az előadást. – A dobokat emberi bőr borítja, így talán érthetőbb, miért hívnak minden felszerelést családnak. A vízszintes ütőhangszer csontokból áll, és... hát van még sok hangszer, de talán most már jobban érti, miért olyan... drága ez a zene nekünk, akik tudjuk, mi minden van benne.

– Persze – mondta Gurgeh. A táncosok elkezdték a műsort. Gördülékeny volt és jól begyakorolt, azonnal lenyűgözött mindenkit. Egy-két táncoson minden bizonnyal antigrav egység volt; hatalmas, áttetsző madarakként lebegtek a levegőben.

– Nagyon jó, Gurgeh – bólogatott Hamin. – Látja, az ember vagy ezen, vagy azon az oldalon áll a mi Birodalmunkban. Vagy játszik, vagy... játszanak rajta. – Hamin mosolygott ezen a mondaton, ami eäi nyelven, és bizonyos mértékben marainül is szóvicc volt.

Gurgeh a táncosokat nézte egy darabig. Aztán anélkül, hogy levette volna a szemét róluk, azt mondta:

– Tovább játszom, rektor úr. Echronedalban. – Gyűrűjével a pohár szélét ütögette a zene ritmusára.

Hamin felsóhajtott.

– Hát, meg kell mondjam önnek, Jernau Gurgeh, hogy nagyon aggódunk. – Megint a pipája után nyúlt, nézte a parázsló dohányt. – Azért aggódunk, mert nem tudjuk, hogyha maga továbbmegy a játékban, milyen hatással lesz a közhangulatra. Nagyon sokan a nép közül egyszerű emberek. A mi feladatunk az, hogy néha megvédjük őket a kegyetlen valóságtól. És mi lenne kegyetlenebb annál, minthogy rájönnek: a saját népükből valók rászedhetők, könyörtelenek és ostobák? Nem értenék, hogyan lehet az, hogy egy idegen egyszerűen idejön, és ilyen jól játszik a mi szent játékunkban. Mi itt – mármint akik az udvarban, vagy a főiskolákon dolgozunk – lehet, hogy nem aggódunk emiatt annyira, de nekünk észben kell tartani az egyszerű, tisztességes... talán még azt is megkockáztatnám, ártatlan emberek érdekeit, Mr. Gurgeh, és amit emiatt tennünk kell, amiért gyakran fel kell vállalnunk a felelősséget, annak nem mindig örülünk mi sem. De tudjuk a kötelességünket, és azt meg is tesszük. Őértük és az Uralkodóért.

Hamin ismét előrehajolt.

– Nem áll szándékunkban megölni önt, Mr. Gurgeh, habár hallottam róla, hogy vannak olyan csoportok az udvarban, amelyek semmit sem szeretnének jobban, és – azt mondják – a biztonságiak között akad, aki képes is lenne rá. Nem, én nem ilyen durvaságokra gondolok. De... – Az öreg csúcsnemű megszívta a pipáját, és finom cuppanó hangot hallatott. Gurgeh várt.

Hamin megint nekiszegezte a pipaszárat.

– El kell mondanom önnek, Gurgeh, hogy nem számít, milyen jó eredményt ér el az első menetben Echronedalban, akkor is azt fogják bejelenteni, hogy veszített. Határozottan az irányításunk alatt tartjuk a kommunikációs és hírügynökségeket a Tűz Bolygón, és ami a sajtót és a nyilvánosságot illeti, magát ki fogják ütni az első körben. Minden tőlünk telhetőt megteszünk majd, hogy valóban úgy is tűnjön: ez történt. Nyugodtan elmondhatja az embereknek, hogy ezt mondtam magának, és állíthat, amit csak akar az esemény után; egyszerűen ki fogják nevetni, és mindenképpen az fog történni, amit itt elmondtam önnek. Az igazság már eldőlt.

Most Olos következett.

– Így, mint látja, Gurgeh, lehet, hogy eljut Enchronedalba, de biztosan veszíteni fog, teljesen biztosan. Menjen oda mint magas rangú turista, ha akar, vagy maradjon itt, és érezze jól magát, mint vendég; de semmi értelme tovább játszani.

– Hm – hümmögött Gurgeh. A táncosok lassan teljesen meztelenre vetkőztették egymást. Tánc közben néhányan közülük eltúlzott erotikus mozdulatokkal simogatták és tapogatták egymást. Gurgeh bólintott. – Majd végiggondolom – és ezzel a két csúcsneműre mosolygott. – Mindentől függetlenül szeretném látni az önök Tűz Bolygóját. – Meghúzta a hűvös poharat, és figyelte a zenészek mögött lassan kialakuló erotikus koreográfiát. – Amúgy pedig... nem hiszem, hogy túlságosan megerőltetem majd magam.

Hamin a pipáját tanulmányozta. Olos nagyon komoly képet vágott. Gurgeh lemondó tanácstalansággal tárta szét a karját.

– Mit mondhatnék még?

– Hajlandó lenne azért... együttműködni velünk? – kérdezte Olos. Gurgeh érdeklődve figyelt. Olos lassan áthajolt, és megkocogtatta Gurgeh poharának a szélét.

– Valami olyasmit kéne kitalálni, ami... igaznak cseng – mondta finoman.

Gurgeh figyelte, ahogy a két csúcsnemű összenéz. Várta, hogy mikor teregetik ki a lapjaikat.

– Dokumentált bizonyítékot szeretnénk – mondta Hamin kis idő múlva, miközben a pipáját nézte. – Egy filmet önről, ahogy egy kedvezőtlen pozíción mereng a terepen. Talán egy interjú is szóba jöhet. Természetesen ezeket az együttműködése nélkül is megszerveznénk, de könnyebb és kevésbé macerás lenne mindenki számára, ha ön is segítene. – Az öreg csúcsnemű tovább szopogatta a pipáját. Olos ivott, közben pedig a tánccsoport romantikus bolondozására pillantott.

Gurgeh meglepetten nézett.

– Úgy értik, hazudjak? Hogy közreműködjek a hamis valóságuk megteremtésében?

– Az igazi valóságunk, Gurgeh – javította ki Olos. – A hivatalos változat. Az, amit dokumentumok támasztanak majd alá... Amiben hisznek majd az emberek.

Gurgeh arcán széles vigyor jelent meg.

– Örömmel segítek önöknek. Persze úgy veszem ezt, mint egy kihívást, hogy határozottan szánalmas interjút készítsünk a közönség számára. Még abban is segítek maguknak, hogy egy olyan rettenetes játékpozíciót állítsunk fel, amiből még én sem látok kiutat – és erre felemelte a poharát. – Végtére is, egyedül a játék számít, nem?

Hamin horkantott egyet, megrázkódott a válla. Megint a pipáját szopogatta, és a füstfátyolon keresztül így szólt:

– Egy igazi játékos sem mondhatna többet – mondta, és vállon veregette Gurgehet. – Mr. Gurgeh, még ha nem is vesz igénybe mindent, amit a házam kínál, azért remélem, itt marad még velünk egy darabig. Élvezet magával beszélgetni. Marad még?

– Miért is ne? – válaszolta Gurgeh, és Haminnal egymásra emelték poharaikat. Olos hátradőlt, halkan nevetett. Mindhárman a táncosok felé fordultak, akik mostanra már egy bonyolult párosodó alakzatban álltak, emberi testekből álló fűrészt alkottak, és Gurgeh nagy meglepetésére még mindig a zene ritmusára mozogtak.

Még tizenöt napig maradt ott a házban. Ez idő alatt többnyire a rektorral beszélgetett, de azért résen volt. Ettől függetlenül amikor elment, úgy érezte, még nem ismerik egymást eléggé, meglehet, egy kicsivel többet megtudtak a másik társadalmáról.

Hamin egyértelműen nehezen hitte el, hogy a Kultúrában a pénz mint olyan, nem volt használatos.

– És mi van akkor, ha tényleg valami ésszerűtlent akarok?

– Micsodát?

– Mondjuk egy saját bolygót – Hamin rázkódott a nevetéstől.

– Hogy lehet egy bolygót birtokolni? – csóválta a fejét Gurgeh.

– De mondjuk, hogy szeretnék egyet.

– Azt gondolom, hogy ha találna egy lakatlan bolygót, akkor letelepedhetne, nem zavarna senkit... talán az beválna. De akkor miként akadályozná meg, hogy mások is leszálljanak?

– Esetleg vehetnék egy csapat hadihajót.

– Minden hajónk érző lény. Egész bizonyosan megpróbálhatná megmondani egy hajónak, hogy mit csináljon... de nem hiszem, hogy túl messzire jutna.

– A maguk hajói azt hiszik, hogy élőlények? – kuncogott Hamin.

– Ez egy gyakori téveszme, amit sok állampolgár elhisz nálunk, igen.

Hamin a Kultúra szexuális szokásait még elképesztőbbnek találta. Egyszerre tetszett is neki, és fel is dühítette, hogy a Kultúra a homoszexualitást, a vérfertőzést, a nemváltást, a hermafroditizmust és a szexuális jellemzők változásait egyszerűen tudomásul vette, mint olyan dolgokat, amiket az emberek gyakoroltak, ugyanúgy, ahogy elmentek hajótúrára, vagy megváltoztatták a frizurájukat.

Hamin úgy találta, ettől elveszik az egész dolog izgalma. A Kultúra nem tilt meg semmit?

Gurgeh megpróbálta elmagyarázni, hogy ott nincsenek leírt szabályok, de amúgy bűnözés sem nagyon. A szenvedély általános bűne (ahogy Hamin nevezte) ugyan jelen volt, de nem sok más. Nehéz is lenne bármit eltitkolni, mivel mindenkinek van terminálja, és amúgy sincs igazán indíték a bűnre.

– De ha valaki megöl egy másik embert?

Gurgeh vállat vont.

– Követő-drónosok lesznek.

– Á! Ez már jobban hangzik! Mit csinál ez a drón?

– Mindenhová követi az embert, és így biztosítja, hogy az illető nem tesz ilyet még egyszer.

– Ennyi?

– Mit akar még? Ez társadalmi halál, Hamin. Az ilyen embereket nem nagyon hívogatják partikra.

– Ó... de a Kultúrában vannak azért betörők?

– Gondolom – válaszolta Gurgeh –, de nem hiszem, hogy szóba állnának velük.

Az, amit Hamin mesélt neki a Birodalomról, arra késztette Gurgehet, hogy jobban megértse, amit Shohobohaum Za mondott neki; mármint, hogy ez egy drágakő, akármilyen erkölcstelen és rendszertelen is. Nem volt olyan nehéz megérteni az azadiak eltorzult képét arról, amit ők „emberi természetnek” neveznek – ezt a kifejezést használták mindig, amikor igazolni szerettek volna valami embertelen, vagy természetellenes dolgot –, miután körülvette és elnyelte őket a saját maguk által létrehozott szörny, az Azad Birodalom. Ezt a rendszert ráadásul a fennmaradás kegyetlen ösztöne hajtotta (Gurgeh nem talált rá jobb kifejezést).

A Birodalom életben akart maradni. Olyan volt, mint egy állat, egy masszív, erős test, ami csak bizonyos sejteket és vírusokat enged megmaradni a saját szervezetében, és idővel minden mást automatikusan és gondolkodás nélkül kiirt. Hamin ezt a hasonlatot használta, amikor a forradalmárokat a rákhoz hasonlította. Gurgeh próbálta felhívni a figyelmét, hogy egyedülálló sejtek csak egyedülálló sejtek, míg a sejtek milliárdjainak tudatos összefogása – vagy egy tudattal rendelkező gépezet, ami, példának okáért, pikoáramkörök összességéből áll – egyszerűen összehasonlíthatatlan... de Hamin nem volt hajlandó hallgatni rá. Gurgeh volt az, aki nem értette a lényeget, nem pedig ő.

Az idő többi részét Gurgeh az erdőben sétálva töltötte, vagy a meleg, lassan hullámzó tengerben. Hamin házának belső ritmusa az étkezések köré szerveződött, és Gurgeh nagyon gondosan felöltözött ezekre az alkalmakra, megevett mindent, beszélgetett a többi vendéggel – újakkal és régebbiekkel, ahogy jöttek-mentek –, és utána nagyokat pihent. Megtömve, teli hassal beszélgetett tovább, és nézte a megrendezett műsorokat (amik általában erotikus táncokból álltak), és a kevésbé kitervelt szexuális összefonódásokat a vendégek, táncosok, szolgák és a személyzet között. Gurgehet lekötötte, de sosem vitte kísértésbe az ilyesmi. Az azadi nőket egyre vonzóbbnak találta, és nem csak testileg... azonban bevetette génjavított mirigyeit negatív, sőt, teljesen ellentétes irányban, hogy fizikailag immúnis maradjon a körülötte zajló, kifinomultan tálalt orgiákra.

Elég kellemes napok voltak. A gyűrűk egyszer sem szúrták meg, és senki nem lőtt rá. Gurgeh és Flere-Imsaho biztonságban ért vissza a repülőegységbe a Grand Hotel tetejére, néhány nappal azelőtt, hogy a Birodalmi Flotta elindult volna az Echronedalra. Bár Gurgeh és a drón legszívesebben a repülőegységgel tette volna meg az utat, ami teljes mértékben alkalmas is lett volna rá, a Kontakt ezt megtiltotta – mert hát igen nagy hatást tett volna a Birodalmi Hadseregre, ha látják, hogy egy mentőhajónál kisebb valami is gyorsabban repül, mint az ő csatahajóik, így ez nem képezte vita tárgyát –, a Birodalom pedig nem adta meg az engedélyt, hogy egy azadi repülő idegen gépet szállítson. Így tehát Gurgehnek és Flere-Imsahónak ugyanúgy kellett megtennie az utat, mint mindenki másnak.

– Szóval azt hiszed, neked nehéz dolgod van – mondta Flere-Imsaho keserűen. – Állandóan figyelni fognak bennünket odafelé a hajón, aztán folyamatosan, amikor odaértünk, és végig, amikor a Palotában leszünk. Ez azt jelenti, hogy nekem egész nap ebben a nevetséges álcában kell rohadnom, amíg a játék véget nem ér! Miért nem estél ki az első sorozatban, mint ahogy kellett volna? Akkor megmondhattuk volna nekik, hogy hova dugják a Tűz Bolygójukat, és mostanra már az RH-n lehetnénk.

– Fogd már be!

Mint kiderült, nem is kellett volna visszamenniük az egységbe, ugyanis nem volt mit bepakolni. Gurgeh a kis társalgó közepén állt, a csuklóján lógó orbitalos karkötővel játszott, és azon kapta magát, hogy jobban várja az Echronedalon rendezett játékokat, mint eddig bármelyiket. Nem lesz nyomás, nem kell majd szembesülnie a sajtó és a Birodalom nyilvánosságának irtózatos gyalázkodásaival, együttműködhet a Birodalommal, hogy létrehozzanak egy meggyőzően hamis hírt, és így a fizikai tét lehetősége szinte nullára csökkent.

Flere-Imsaho örömmel látta, hogy a férfi kezd túljutni azon a hatáson, ami akkor érte, amikor szembesült Birodalom színfalai mögötti történésekkel. Nagyjából olyan volt, mint korábban, és a Haminnál eltöltött napok alatt úgy tűnt, sikerült kikapcsolódnia. Azért a drón látott benne egy kis változást; valami olyat, amit nem tudott pontosan szavakba önteni, de tudta, hogy ott volt.

Shohobohaum Zaval nem találkoztak többet. Elment egy „felső-birodalombeli” kirándulásra; azt pedig nem tudták hol van. Üdvözletét küldte, és marain nyelven azt írta Gurgehnek, hogy ha rá tudja tenni a kacsóját egy kis friss grifre...

Mielőtt elmentek, Gurgeh megkérdezte az egységet, hogy tud-e valamit a lányról, akivel hónapokkal ezelőtt a nagy bálon találkozott. Nem emlékezett a nevére, de ha az egység elérakna egy listát a női játékosokról, akik továbbjutottak az első sorozatban, akkor biztos, hogy ráismerne a névre... az egység megzavarodott, mire Flere-Imsaho mindkettőjüknek azt tanácsolta, hogy felejtsék el.

Egy nő sem jutott tovább az első sorozatból.

Pequil elkísérte őket a kilövőállomásig. A karja teljesen meggyógyult. Gurgeh és Flere-Imsaho elköszönt az egységtől, ami addigra felemelkedett az űrbe, mert találkozója volt a Korlátozó Tényezővel. Pequiltől is elköszöntek – mindkét kezével megrázta Gurgeh kezét –, és aztán a férfi a drónnal együtt beszállt a hajóba.

Gurgeh nézte az alattuk zsugorodó Groasnacheket. A város megbillent, és Gurgeh visszadőlt az ülésére. Az egész látvány ide-oda lebegett és remegett, amikor az űrhajó felgyorsított, és elindult a ködös égbolt felé.

Lassanként minden alak és mintázat kirajzolódott az egyre növekvő távolságban. A város sajátos párája, pora és mocska előtűnt, ahogy egyre magasabbra kapaszkodtak.

Ebben a nagy kavarodásban Groasnachek egyes részei egy pillanatra békésnek és rendezettnek tűntek. A távolságban nem látszódtak az egyedi, helyi zűrzavarok és a megosztottságok. Egy bizonyos magasságból, ahol már semmi nem időzött, minden csak keresztülrepült, egészen olyannak tűnt, mint egy óriási, lélektelen, növekvő organizmus.

III. MACHINA EX MACHINA

Eddig elég átlagos. A mi kis játékmesterünknek megint szerencséje volt. De gondolom, most már látjátok, hogy megváltozott. Ezek az emberek!

Azért én következetes leszek. Eddig még nem árultam el, hogy ki vagyok, és most sem fogom. Talán később.

Talán.

Számít egyáltalán, hogy ki kicsoda? Hát kétlem. Az határoz meg minket, amit teszünk, nem az, amit gondolunk. Csak a kölcsönhatás számít (persze semmi gond a szabad akarattal, az még összeegyeztethető azzal a hittel, hogy az embert a tettei határozzák meg). Amúgy pedig mi a szabad akarat? Véletlen. A kiszámíthatatlan tényező. Ha az ember alapvetően nem kiszámítható, akkor persze ennél nem is lehet több. Nagyon ki tudok akadni, ha valaki ezt nem tudja megérteni.

Egy embernek is képesnek kell lennie megérteni azt, ami egyértelmű. Az eredmény számít, és nem az, ahogy elérték (hacsak a cél elérése nem eredmények sorozata, természetesen). Mi a különbség aközött, hogy az agy hangsebességgel dolgozó, óriási, tocsogó, állati sejtekből, vagy pedig fénysebességen pörgő, ragyogó nanohabból és holografikus rendszerű egységekből áll? (És akkor az Elme-agyról még nem is beszéltünk.) Mindegyik gép, mindegyik élő szervezet, mindegyik ugyanazt a funkciót tölti be.

Csak éppen az egyik ilyen energiára kapcsol, a másik olyanra. Kapcsolások. Memória. A kiszámíthatatlan összetevő, amit véletlennek vagy választásnak hívnak: közös nevezők, mind.

Megismétlem: az vagy, amit teszel. A dinamikus cselekvés az, amiben hiszek.

Hogy Gurgeh? Az ő kapcsolói viccesen működnek. Ő másképp gondolkodik, nem éppen tipikus a viselkedése. Ő egy más ember. Ő látta a legrosszabbat, amit egy húsdarálószerű város mutatni tud, a szívére vette, és bosszút is állt.

Most repül megint, a feje teletömve az Azad szabályaival, az agya alkalmazkodott, és folyamatosan szokik hozzá ehhez az örvényléshez, váltogatja a vonzó, őt teljesen körbevevő, elvadult játékszabályok és lehetőségek mintáit, miközben viszik az űrön át a Birodalom legcsikorgóbban jelképes szentélyébe: Echronedalra; az álló lánghullám helyére, a Tűz Bolygóra.

De vajon hősünk nyerni fog? Nyerhet ő egyáltalán? És egyáltalán mit jelentene ez a győzelem?

Mennyit kell még ennek az embernek tanulnia? És mit fog kezdeni a tudással? És ami még lényegesebb: mit tesz majd vele ez a tudás? Várjuk ki, majd meglátjuk. El fog dőlni időben.

Mutasd meg, maestro...

* *

Echronedal húsz fényévre volt az Eä bolygótól. Félúton odafelé a Birodalmi Flotta elhagyta a por-régiót, ami az Eä rendszer és a fő galaxis között található, így az a hatalmas kétkarú csigavonal az ég felét beterítette, és úgy nézett ki, mintha milliónyi drágakő kavargott volna egy örvényben.

Gurgeh türelmetlenül várta, hogy végre a Tűz Bolygóra érjenek. Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság óta utaznának a nagy utasszállítón, ami ráadásul elviselhetetlenül tömve volt. Ideje legnagyobb részét a kabinjában töltötte. A hivatalnokok, birodalmi ügyintézők és más játékosok leplezetlen utálattal néztek rá, így néhány űrutazást kivéve, amikor átment a Legyőzhetetlen nevű csatahajón tartott fogadásokra – ez volt a birodalmi parancsnoki hajó –, nem nagyon keveredett az emberekkel. Az átkelés minden bonyodalom nélkül zajlott le, és tizenkét nap után megérkeztek Echronedalra, a bolygóra, mely egy sárga csillag körül keringett egy alapjában véve érdektelen rendszerben. Ember lakta világ, némi különlegességgel.

Nem számított ritkaságnak, hogy a valaha gyorsan forgó bolygóknak egyenlítői kiemelkedésük legyen, és az Echronedalé a többihez képest kicsi volt, de arra elég, hogy összefüggő szárazföldi övet alkosson, ami nagyjából a bolygó trópusi övezetei közt húzódott. Echronedal többi részét két hatalmas óceán borította, északi és déli sarkán jégsapka fehérlett. Ami különlegesnek számított éppúgy a Kultúrabeliek, mint a birodalmiak számára, hogy egy örökké mozgó tűzhullámot lehetett felfedezni, amint halad körben a szárazföld óriási tömege felett.

Nagyjából másfél normál évbe telt, amíg körbeért, és ezalatt a tűz végigsöpört a bolygón, szélei a két óceán partját súrolták. A hullám frontja szinte teljesen egyenes vonalat alkotott, melynek lángjai felemésztették az előző tűzhullám hamujából nőtt növényeket. Az egész szárazföld ökoszisztémája eköré a soha véget nem érő lángvihar köré szerveződött. Voltak növények, amik egyedül a még meleg parázson tudtak kihajtani, mivel magjaik a hőtől pattantak ki. Más növények éppen azelőtt borultak virágba, mielőtt a tűz megérkezett volna, óriási sebességgel nőttek, amíg elérték őket a lángok, és a tűzfront hőhullámait felhasználva juttatták magjaikat a magasabb légkörbe, hogy aztán azok visszaeshessenek a hamuba. Echronedal szárazföldi állatait három kategóriába lehetett sorolni. Egyes fajok folyamatosan vándoroltak, felvették ugyanazt az egyenletes tempót, amit a tűz, de némelyek az óceán partjainál úsztak, míg megint más egyedek bevették magukat a föld alá, barlangokba húzódtak, vagy más egyéb módon vészelték át a forró időszakokat a tavakban és folyókban.

A madarak köröztek a bolygó körül, mint a levegőben keringő tollak. A lángörvény tizenegy cikluson keresztül nem volt több, mint hatalmas, folyamatosan égő bozóttűz. A tizenkettediken megváltozott.

A parázsbimbó egy magas, vékony növény volt, ami gyorsan nőtt, ha a magja ki tudott csírázni. Kétszáz napja volt arra, hogy védőtörzset növesszen magának, és tízméternyire megnyúljon, mielőtt a lángok visszatérnek. Amikor megjött a tűz, a parázsbimbó nem égett meg. Amíg a tűz elvonult, bezárta levélszerű fejét, aztán növekedett tovább az ott maradt hamun. Tizenegy ilyen Nagy Hónap, tizenegy tűzkeresztség után a parázsbimbókból óriási fák lettek, elérték akár a hetven métert is. Az ő kémiai hatásukra jött létre az első Oxigén Évszak, aztán pedig a Tűzvihar.

Ebben a hirtelen ciklusban a tűz nem terjedt, hanem végigsöpört a szárazföldön. Már nem csak egyszerű kis bozóttűz volt, hanem maga a pokol. Tavak tűntek el, folyók száradtak ki, sziklák olvadtak meg a roppant hő hatására. Minden egyes állatnak, ami megtanulta túlélni a bozóttüzet, most teljesen új módszereket kellett kitalálnia a túlélésre a Nagy Hónapban. Elég gyorsan kellett futniuk ahhoz, hogy megtartsák a szükséges távolságot a Tűzvihar és maguk között, ki kellett úszniuk a nyílt óceánra, vagy a parttól távol eső néhány szigetre. Volt olyan, amelyik hibernálta magát egy nagy barlangrendszer mélyén, vagy folyók medrének, tavaknak, fjordoknak az alján. A növények is új utakat kerestek a túléléshez. Mélyebbre engedték a gyökereiket, vastagabb maghéjat növesztettek, vagy magasabb és hosszabb repülésre, illetve a megégett földben való meggyökerezésre készítették fel a hőmagjaikat.

Egy Nagy Hónap erejéig, utána a bolygó atmoszférájában kavargott a füst, a pernye és a hamu. Emiatt újabb katasztrófa fenyegetett, mivel a füstfelhők eltakarták a napot, és a hőmérséklet drasztikusan visszaesett. Aztán lassan, ahogy az összezsugorodott tűz továbbvonult és a légkör kitisztult, az állatok szaporodni kezdtek, a növények kinőttek, és a kis parázsbimbók újra kidugták apró fejeiket a hamu alól, ott, ahol a régi gyökérrendszerek lapultak.

A Birodalom Echronedalon épült kastélyait hihetetlen mértékben locsolták és áztatták, és úgy építették meg, hogy átvészeljenek bármilyen mértékű hőt és süvítő szelet, amivel a bolygó bizarr ökoszisztémája ostromolta őket. Ezen erődítmények legnagyobbikában, a Klaff Kastélyban rendezték meg az elmúlt háromszáz évben az Azad játék döntőit. Amikor csak lehet, úgy szervezték, hogy a Tűzviharral egyidőben zajlódjanak a játékok.

A Birodalmi Flotta az Oxigén Évszak közepén érkezett az Echronedal fölé. A parancsnoki hajó a bolygó felett várakozott, míg a kísérő csatahajók szétszóródtak a rendszer külső részeire. Az utasszállítók vártak, amíg a Legyőzhetetlen űrhajóraja átszállította a játékosokat, udvari tisztviselőket, vendégeket és nézőket a felszínre, aztán elrepültek egy közeli rendszerbe. Az űrhajók leereszkedtek az Echronedal tiszta levegőjén át a Klaff Kastély területére.

Az erődítmény egy kiszögellő szikla szélén állt, egy megtépázott dombság lábánál, és széles síkság terült el előtte. Rendes körülmények között teljes szélességében egy alacsony cserjésre nézett, amit itt-ott vékony parázsbimbó tornyok tarkítottak az évszaknak megfelelő magasságban. Amikor a vendégek megérkeztek, a parázsbimbók éppen virágoztak, és hullámzó lombsátruk ott lebegett a síkság felett, mint egy sárga gyökeres takaró. A legméretesebb törzsek magasabbra nőttek a kastély külső falánál.

Amikor a Tűzvihar megérkezik, dühöngő hullámként mossa majd az erőd falait. Egy dolog védte meg a kastélyt attól, hogy hamuvá égjen, mégpedig egy két kilométer széles viadukt, ami a Klaff alacsonyabb hegyeiben lévő víztározótól vezetett a kastélyig, és amin keresztül hatalmas vízgyűjtők és bonyolult locsolórendszerek biztosították a körbevett és elbarikádozott erődítmény vízellátását, amíg a tűz el nem vonult. Arra az esetre, ha ez az öntöző valaha elromlott volna, a kastély alatt, mélyen a sziklába vájva menedékhelyeket építettek, melyek gondoskodtak a vendégek ellátásáról, amíg a tűz tombolt odafenn. Eddig a víz minden alkalommal megmentette az erődöt, és megperzselődött, sárga oázisként állt a tűz rengetegében.

Az Uralkodónak – azaz annak, aki a döntőt megnyerte – szokás szerint Klaffban kellett tartózkodnia, amikor a tűz végigsöpör a környéken, hogy aztán, amint a lángok elaludtak, elinduljon a fekete füstfelhőkön át az űr sötétjébe, és onnan végül a Birodalomba. Az időzítés nem volt minden esetben tökéletes, és korábbi századokban előfordult, hogy az Uralkodónak egy másik kastélyban kellett átvészelnie a tüzet, de volt, hogy le is maradt a Tűzviharról. Mindenesetre a Birodalom ezúttal jól számolt, és úgy tűnt, a Tűzvihar – aminek úgy kétszáz kilométernyire a kastélytól tűzirányban kellett kezdődnie (pontosan ott, ahol a parázsbimbók a méretüket és alakjukat hirtelen hatalmas faméretűvé változtatták) – nagyjából időben fog érkezni, és így megfelelő hátteret nyújt majd a koronázáshoz.

Gurgeh kellemetlenül érezte magát a földet éréskor. Az Eä csak egy kicsivel tért el a Kultúra önkényes „szabványos bolygó” meghatározásától, így a gravitációja nagyjából megegyezett azzal, amit a körforgás miatt a Chiark Orbitalon lehetett tapasztalni, vagy amit a Korlátozó Tényező, illetve a Kis Csibész hozott létre az antigrav mezőkkel. De Echronedal kétszer olyan nagy tömegű volt, mint az és ezért Gurgeh kifejezetten nehéznek érezte magát.

A kastélyt már régen felszerelték finoman gyorsuló liftekkel, és így szokatlan volt, ha a szolgákon kívül bárki a lépcsőt használta, mivel a bolygón eltöltött első pár napban az egyszerű járás is kellemetlennek hatott.

Gurgeh szobái a kastély belső udvaraira néztek. Flere-Imsahóval együtt költözött be – akire, úgy tűnt, nem volt hatással a nagyobb gravitáció –, de velük volt még egy férfi szolga is, akit minden döntőbe jutott játékos mellé kirendeltek. Gurgeh megemlítette, hogy igazán felesleges szolgát adni mellé (– Na persze – mondta a drón –, minek kettő?), de megmagyarázták neki, hogy ez a szokás, és emellett a férfi szolgának nagy kitüntetés, így hát beleegyezett.

Tartottak egy némileg hirtelen szervezett fogadást az érkezésük estéjén. Mindenki üldögélt és beszélgetett, fáradtan a hosszú utazás után, és kimerülten a kegyetlen gravitációtól. A beszélgetés általában a megdagadt bokákról szólt. Gurgeh is megjelent percekre, csak hogy megmutassa magát. Ez volt az első alkalom, hogy találkozott Nicosarral a kezdő játékok előtti nagy bál óta. A Legyőzhetetlen fedélzetén tartott fogadásokat nem tisztelte meg jelenlétével a birodalmi vezető.

– Ezúttal ne rontsd el – mondta Flere-Imsaho, ahogy beléptek a kastély nagytermébe. Az Uralkodó a trónon ült, és onnan üdvözölte az embereket, amikor megérkeztek. Gurgeh épp le akart térdelni, mint mindenki más, de Nicosar meglátta őt, megrázta egyik gyűrűkkel díszített ujját, és a saját térdére mutatott.

– A mi fél térdű barátunk. Ugye nem felejtette el?

Gurgeh fél térdre ereszkedett, fejet hajtott. Nicosar halkan nevetett. Hamin, aki az Uralkodó jobbján ült, némán mosolygott.

Gurgeh leült egy székre a fal mellett, egyedül, egy nagy halom antik fegyverzet közelében. Nem túl lelkesen nézett körbe a termen, és azon kapta magát, hogy összeráncolja a szemöldökét, és egy csúcsneműt bámul, aki egy csapat egyenruhás fajtájabelivel beszélgetett. Azok kis székeken gubbasztottak körülötte. A csúcsnemű nem csak azért tűnt szokatlannak, mert állt, hanem mert úgy tűnt, kékesszürke csontok borítják tengerésztiszti egyenruháját.

– Az kicsoda? – kérdezte Gurgeh Flere-Imsahót, aki unottan zümmögött és kattogott a férfi széke és az antik fegyverzet között.

– Ki kicsoda?

– Az a csúcsnemű a... külcsontvázzal? Így hívjátok, ugye? Ő ott.

– Az Yomonul tábornagy. A legutóbbi játékában személyes tétet vetett fel – amire Nicosar áldását adta –, miszerint egy Nagy Évre börtönbe vonul, ha elveszíti a játékot. Veszített, de arra számított, hogy Nicosar majd birodalmi vétót alkalmaz – amit valóban megtehet, olyan esetben, ha nem fizikai tétről van szó –, mert az Uralkodó biztosan nem akar elesni a legjobb parancsnokának szolgálataitól hat évre. Nicosar valóban megvétózta, de azt rótta ki rá, hogy Yomonulnak a cellában való elzárás helyett azt a szerkezetet kell viselnie, amit most látsz rajta. Ez egy szenzoros mozgóbörtön. Számos egymástól független érzékelővel van ellátva, és emellett a szokásos külcsontváz tulajdonságokkal is rendelkezik, gondolok itt például mikrotüskékre és irányítható végtagokra. Az a rendeltetése, hogy hagyja Yomonult végezni katonai tevékenységét, de egyébként biztosítsa a börtönbeli fegyelmet. Csak a legegyszerűbb ételekből engedi enni, de abból is csak keveset kap, nem ihat alkoholt, szigorú testedzésre kényszeríti, nem hagyja, hogy társasági összejöveteleken részt vegyen – azt, hogy ma este itt lehet, egészen biztosan az Uralkodó rendelte el –, valamint azt sem engedi, hogy közösüljön bárkivel is. Emellett tíznaponta meglátogatja egy börtönlelkész, és Yomonulnak végig kell hallgatnia a két órás prédikációit.

– Szegény! Látom, nem is ülhet le.

– Hát, nem szép dolog, ha valaki túl akar járni az Uralkodó eszén – mondta Flere-Imsaho. – De nemsokára lejár a büntetése.

– Nem is számították be, hogy jó volt a magaviselete?

– A Birodalmi Büntetőbizottság nem ismer engedményeket. Viszont meghosszabbíthatják a büntetést, ha rosszul viselkedik az ember.

Gurgeh a fejét csóválta, és nézte a magáncellájába zárt, távolabb álló rabot. – Rosszindulatú öreg Birodalom ez, nem, drón?

– Hát elég utálatos... de ha bármikor megpróbál kibaszni a Kultúrával, akkor megtudja, mit is takar ez a név.

Gurgeh csodálkozva nézett a kis gépre. Ott lebegett, döngicsélt, ormótlan és szürkésbarnás burkolata keménynek, szinte vészjóslónak tűnt az üres fegyverzet tompa fénye mellett.

– Nem mondom, harcos kedvünkben vagyunk ma este!

– Én biztosan, de neked sem ártana.

– A játék miatt? Készen állok.

– Tényleg részt akarsz venni ebben a propaganda-hadjáratban?

– Miféle propaganda-hadjáratban?

– Nagyon jól tudod, miről beszélek. Segíteni akarsz a Játékfelügyeletnek, hogy rögzítsék az állítólagos vereségedet. Úgy fogsz tenni, mintha vesztettél volna, interjút adsz meg hazudozol.

– Igen, miért ne? Így legalább játszhatok. Különben lehet, hogy megpróbálnának megállítani.

– Vagy megölni?

Gurgeh megrántotta a vállát.

– Kizárni valahogy.

– Ilyen sokat ér neked ez a játék?

– Nem – válaszolta Gurgeh. – De egy-két kegyes hazugság önmagában nem nagy ár.

– Hát... – mondta a gép.

Gurgeh várta, hogy többet is mondjon, de a drón nem szólt. Egy kicsivel később el is mentek. Gurgeh felállt a székről, az ajtó felé vette az útját, és csak akkor jutott eszébe, hogy meg kell hajolnia Nicosar előtt, amikor a drón figyelmeztette.

Az első játéka az Echronedalon, amit hivatalosan el kellett veszítenie, történjen bármi, egy újabb tízes játszma volt. Ezúttal nem tanácsolták az ellenfeleinek, hogy fogjanak össze ellene, sőt, négy másik játékos arra próbálta rávenni, alakítsanak szövetséget, és játszanak a többiek ellen. Ez volt a szokás eredetileg a tízes játékokban, ennek ellenére ez volt az első alkalom, hogy Gurgehet is közvetlenül bevonták. Mert egészen mostanáig egyedül saját magával szövetkezhetett a többiekkel szemben.

Így hát azon kapta magát, hogy stratégiai és taktikai megbeszélést tart két Flotta-főparancsnokkal, egy ezredessel és egy birodalmi miniszterrel egy szobában, ami a kastély távolabbi szárnyában helyezkedett el, és amelynek elektronikus és optikai sterilitásáról a Játékfelügyelet biztosította őket. Három napot töltöttek azzal, hogy megbeszéljék, miként fognak játszani, aztán megesküdtek az Isten színe előtt – Gurgeh pedig a szavát adta –, hogy nem szegik meg a megállapodást, amíg a másik ötöt le nem győzik, vagy pedig ők maguk el nem buknak.

Az egyszerűbb játékok végén a csapatok nagyjából egyenlően álltak. Gurgeh úgy találta, vannak előnyei és hátrányai is annak, ha az ember egy csoport tagjaként játszik. Minden tőle telhetőt megtett, hogy alkalmazkodjon, és ehhez mérten játsszon. Még több megbeszélés következett, aztán megkezdődött az ütközet az Eredet Táblán.

Gurgeh élvezte. Sokat számított, hogy egy csapat tagjaként játszhat. Egészen kellemes érzésekkel gondolt a csúcsneműekre, akikkel együtt küzdött. Kisegítették egymást, ha valamelyikük bajba került, számíthattak egymásra csoportos támadás esetén, és általában úgy játszottak, mintha különálló csapataik tényleg egy oldalon álltak volna. Mint embereket, nem találta csapattársait különösebben szórakoztatónak, de a játékban nem tudta letagadni, amit irántuk érzett, és egyre növekvő szomorúság kerítette hatalmába – a játék előrehaladtával, és ahogy sorra verték vissza az ellenfeleiket – amiatt, hogy hamarosan egymás ellen kell majd fordulniuk.

Amikor végül az utolsó ellenfelet is legyőzték, Gurgehből szinte minden korábbi érzelem elszállt. Részben ugyanis átverték. Ő a megállapodásuk szellemiségéhez tartotta magát, ezzel szemben a többiek a betűjéhez ragaszkodtak. Senki sem támadott, amíg a másik csapat utolsó bábuját el nem fogták, vagy irányításuk alá nem vonták, de amikor egyértelművé vált, hogy nyerni fognak, egyfajta titokzatos manőverezés kezdődött, és Gurgeh csapattársai olyan helyekre pályáztak, amelyekről tudták, hogy fontossá válnak majd, ha a csapatszerződés hatályon kívül helyeződik. Amikor ezt Gurgeh észrevette, már majdnem túl késő volt. így a játék második felének kezdetekor ő állt a leggyengébben az öt játékos közül.

Az is egyértelmű volt, hogy a két főparancsnok, nem épp meglepő módon, összejátszik a többiek ellen, ha nem is hivatalosan. Ez a két ember együtt erősebb volt, mint a másik három. Bizonyos szempontból Gurgeh éppen a gyenge helyzete miatt menekült meg. Elég sokáig úgy játszott, hogy nem volt érdemes rá odafigyelni, hagyta, hogy a másik négy elintézze egymást. Később megtámadta a két főparancsnokot, amikor már elég erősek voltak ahhoz, hogy teljes hatalomátvétellel fenyegessenek, és Gurgeh kisebb seregei nagyobb veszélyt jelentettek egyes érzékeny pontjaikon, mint az ezredes és a miniszter erősebb csapatai.

Oda-vissza támadgatták egymást egy ideig, de eközben Gurgeh folyamatosan gyűjtötte a pontokat, és idővel, habár őt ejtették ki legelőször az öt közül, elegendő pontja volt ahhoz, hogy biztos lehessen benne: játszhat a következő táblán is. Hárman a másik ötös szövetség tagjai közül olyan rosszul végeztek, hogy fel kellett adniuk a mérkőzést.

Gurgehnek nem sikerült teljesen behozni az első táblán összegyűlt lemaradását, és nem játszott jól a Forma Táblán sem. A dolgok állása szerint a Birodalomnak mégsem kell majd hazudnia arról, hogy már az első sorozatban kiejtették.

Szokás szerint még mindig konzultált a Korlátozó Tényezővel, amiben Flere-Imsaho volt segítségére, mint kontaktor és játékképernyő.

Úgy érezte, hozzászokott az erősebb gravitációhoz. Flere-Imsaho emlékeztette rá, hogy ez egy génjavító reakció. A csontjai nagyon gyorsan vastagodtak, és az izomzata is megerősödött anélkül, hogy külön edzett volna ennek érdekében.

– Nem vetted észre, hogy erősebb lett a testfelépítésed? – kérdezte a drón bosszankodva, mialatt Gurgeh a testét tanulmányozta a szobai tükörben.

Gurgeh megrázta a fejét.

– Azt vettem észre, hogy viszonylag sokat eszem.

– Nagyon jó megfigyelő vagy. Kíváncsi vagyok, miket tudsz még úgy csinálni, hogy nem is tudsz róla. Neked nem tanítottak semmit a saját biológiai felépítésedről?

A férfi vállat vont.

– De. Csak elfelejtettem.

A bolygó rövid nap-éj ciklusához is hozzászokott, gyorsabban, mint bárki más. Már ha lehet adni a számos elhangzott panaszra. Mint a drón később felvilágosította, a legtöbb ember drogokat használ, hogy egyenesbe hozza magát a háromnegyedes naphoz képest.

– Szóval a gének javítanak megint? – kérdezte Gurgeh az egyik reggeli alatt.

– Igen, természetesen.

– Nem is tudtam, hogy ilyesmikre is képesek vagyunk.

– Vettem észre – mondta a drón. – Ember! A Kultúra egyedei tizenegyezer éve próbálnak boldogulni az űrben. Csak azért, mert eddig idealizált, remekbe szabott feltételek között éltél, az nem jelenti azt, hogy elvesztetted a gyors alkalmazkodóképességedet. Mélyről jövő erő. Többlet. Túltervezettség. Ismered a Kultúra filozófiáját.

Gurgeh idegesen nézett a gépre. Először a falra mutatott, aztán a fülére.

Flere-Imsaho egyik oldalról a másikra dőlt. Drón vállvonás.

Gurgeh a hét indulóból az ötödik lett a Forma Táblán. Amikor elkezdte a játékot a Kialakulás Táblán, már nem is reménykedett a győzelemben, csak abban, hogy esetleg a pontjai alapján bekerül a következő játékokba. A vége felé egészen beleélte magát. Már kezdte otthon érezni magát az utolsó három nagy táblán, és élvezte a szimbolikát, ami ezen a szinten szerves része a játéknak, szemben a többi fordulóval, ahol csak kockadobálás szerepel. A többiek, Gurgeh szerint, a három nagy tábla közül a Kialakulás Táblán játszottak a legrosszabban, és úgy tűnt, a Birodalom nem teljesen érti ennek a játékrésznek a lényegét, és ezért nem is fektet hangsúlyt rá.

Megcsinálta. Az egyik főparancsnok nyert, ő meg épp hogy becsúszott a pontjai alapján. A különbség közte és a másik főparancsnok között egyetlen pont volt: 5523 az 5522 ellen. Ennél közelebb már csak a döntetlen volt, de amikor Gurgeh később végiggondolta, rájött: egy pillanatra sem merült fel benne a legkisebb kétség sem, hogy sikerül majd eljutnia a következő sorozatig.

– Veszélyesen közel kerültél ahhoz a ponthoz, ahol majd a végzetet kezded nekem emlegetni, Jernau Gurgeh – mondta Flere-Imsaho, amikor Gurgeh megpróbálta neki elmagyarázni ezt az érzést. A szobában ült, kezét maga előtt az asztalon pihentette, mialatt a drón levette a csuklójáról az orbitalos karkötőt. Már nem tudta lehúzni a kezéről, kezdett túl szoros lenni, hála a növekvő izomzatának.

– Végzet – ismételte Gurgeh, és elgondolkodott. Bólogatott. – Igen, olyan érzés, azt hiszem.

– És ezután mi következik? – kérdezte a gép, és az aurájával elvágta a karkötőt. Gurgeh azt hitte, a világító kép el fog tűnni, de nem. – Isten? Szellemek? Időutazás? – A drón levette a karkötőt, majd összekapcsolta az apró Orbitalt. Az megint kör alakot vett fel.

Gurgeh elmosolyodott.

– A Birodalom – mondta, és elvette a karkötőt a géptől, felpattant, az ablakhoz ment, az Orbitalt megfordította a kezében, majd kinézett a kövekkel kirakott udvarra.

A Birodalom? – gondolta magában Flere-Imsaho. Rávette Gurgehet, hogy hadd tárolja a karkötőt a burkolatában. Minek heverjen itt? Még a végén valaki rájön, hogy mit ábrázol. – Remélem, csak viccelt.

Miután a saját játszmája befejeződött, volt ideje Nicosar mérkőzését nézni. Az Uralkodó az erőd hajótermében játszott, ami egy nagy, szürke kővel burkolt, ezer férőhelyes előadóterem volt. Ezt a termet jelölték ki az utolsó játék színhelyéül is amely eldönti, hogy ki lesz az Uralkodó. A hajóterem a kastély távolabbi végén helyezkedett el, abba az irányba állt, ahonnan a tüzet várták. A magas ablakok, még nyitott palettákkal, a sárga parázsbimbó-fejek tengerére néztek.

Gurgeh az egyik lelátóról figyelt, nézte, hogy teljesít az Uralkodó. Nicosar óvatosan játszott, egyenletesen alakította ki az előnyét, a játékot az arányok tekintetében figyelte, hasznos cseréket bonyolított le a Kialakulás Táblán, és összehangoltan vezényelte az ő oldalán álló másik négy játékost. Gurgehnek nagyon tetszett. Nicosar csalóka játékot játszott. Ez a lassú, egyenletes stílusú játék, csak az érem egyik oldala volt. Időről-időre, pont amikor szükség volt rá, amikor a legrombolóbb hatást érte el, Nicosar előállt egy-egy meglepően kitűnő és vakmerő mozdulattal. Ugyanígy, ha ellensége esetleg egy finom hadjáratot indított ellene, akkor az Uralkodó majdnem mindig ki tudta védeni a támadást, sőt, még jobb helyzetbe hozta magát.

Gurgeh kis sajnálatot érzett azok iránt, akik Nicosar ellen játszottak. Akkor már az is jobb, ha az ember rosszul játszik, mint hogy időnkénti kitűnő lépéseit állandóan lerombolják.

– Maga mosolyog, Jernau Gurgeh. – Gurgeh egészen beleélte magát a játékba, és észre sem vette, hogy Hamin odalépett hozzá. Az öreg csúcsnemű lassan leült mellé. A köpenye alatti kidudorodások mutatták, hogy antigrav hámot viselt, ami csak részben tudta ellensúlyozni az echronedali gravitációt.

– Jó estét, Hamin.

– Hallottam, továbbjutott. Szép teljesítmény.

– Köszönöm. Persze ez nem a hivatalos eredmény.

– Hát igen, hivatalosan negyedik lett.

– Milyen nem várt nagylelkűség!

– Számításba vettük, hogy hajlandó volt együttműködni. Segít nekünk továbbra is?

– Természetesen. Mutassa, hol a kamera.

– Talán holnap – bólogatott Hamin, és a terepet nézte, ahol Nicosar állt, és éppen vezető pozícióját vizsgálta a Kialakulás Táblán. – Az ön ellenfele a kétszemélyes játékokban Lo Tenyos Krowo lesz. Kitűnő játékos, figyelmeztetem. Biztos, hogy nem akar most kilépni?

– Biztos. Maga elnézné, hogy Bermoiyát hagytam megcsonkítani, csak azért, hogy most, amikor szorul a hurok, egyszerűen kiszálljak?

– Értem az érvelését, Mr. Gurgeh – sóhajtott Hamin, és még mindig az Uralkodót nézte. Bólogatott. – Igen, értem. De éppen csak hogy bejutott. Hajszálon múlt. És Lo Tenyos Krowo nagyon-nagyon ügyes – bólogatott megint. – Igen, talán most párjára akadt, mi? – A ráncos arc Gurgeh felé fordult.

– Nagyon is lehetséges, rektor úr.

Hamin elgondolkodva bólogatott, aztán megint elfordult, az Uralkodót nézte.

Következő reggel készítettek Gurgehről néhány hamis felvételt a terepen állva. Ugyanazt a játékot állították fel neki, amit előtte játszott, és Gurgeh tett a táblán egy-két hihető, de érdektelen lépést, és egy szándékos hibát is elkövetett. Ellenfeleit Hamin és a Candsev Főiskola idősebb professzorainak csoportja alkotta. Gurgehet lenyűgözte, hogy milyen élethűen utánozták azoknak a csúcsneműeknek az arcjátékát, akik ellen Gurgeh az előző játékban játszott.

Ahogy azt előre megmondták neki, Gurgeh negyedik helyen végzett. Egy interjút is adott a Birodalmi Hírszolgálatnak, amiben elmondta, mennyire sajnálja, hogy kiesett a Főjátszmából, és emellett milyen hálás, hogy egyáltalán lehetőséget kapott az Azad játékban való részvételre. Életre szóló élmény ez neki. Örökre lekötelezte őt az azadi nép. Mérhetetlenül megnőtt benne a tisztelet az Uralkodó-Régens géniusza iránt, pedig már az elején is nagyon felnézett rá. Már alig várta, hogy a játék folytatását nézhesse. Az Uralkodónak, a Birodalomnak és minden népének és alattvalójának a legjobbakat kívánta, ami – Gurgeh szerint – kétségkívül gazdag és fényes jövőt hoz majd magával.

A hírszolgálat és Hamin is elégedettnek tűnt.

– Színésznek kellett volna mennie, Jernau Gurgeh – mondta neki Hamin.

Gurgeh feltételezte, hogy ez bók akart lenni.

Ült, és a parázsbimbó-erdőt nézte. A fák hatvan méter magasra nőttek, de volt, amelyik még ennél is feljebb nyújtózott. A csúcsuknál, a drón elmondása szerint, naponta akár egy métert is nőhettek, így olyan sok vizet és tápanyagot szívtak fel, hogy a föld megrogyott körülöttük, és látni lehetett a gyökereik felsőbb rétegeit. Ezek megégtek a tűzben, és egy egész Nagy Év kellett hozzá, míg visszanőttek.

Alkonyat volt, az a rövid időszaka a napnak, amikor a gyorsan forgó bolygó búcsút intett a horizonton lemenő fényes, sárga kis csillagnak. Gurgeh mély lélegzetet vett. Még nem lehetett égett szagot érezni. A levegő egész tisztának tűnt, és az Echronedal rendszer pár bolygója csillogott az égen. Ennek ellenére Gurgeh tudta, jelentős mennyiségű por van a légkörben, ami örökre eltakarta a legtöbb csillagot az égen, és a galaxis hatalmas korongját is csak elmosódva, homályosan lehetett látni miatta. Cseppet sem volt olyan lélegzetelállító, mint amikor a bolygó ködös gáztakaróját elhagyva megpillantotta az ember.

Egy aprócska kertben ült, az erőd tetejéhez közel, és így átlátott a parázsbimbók csúcsai felett. Egy szinten volt a legmagasabb gyümölcstermő fák lombkoronájával. A termések mind akkorák voltak, mint egy összekuporodott gyerek, tele etil-alkohollal. Amikor a Tűzvihar jön, némelyik leesik, mások fenn maradnak a fán, de az biztos, hogy mindegyik elég.

Gurgehet kirázta a hideg, amikor ez eszébe jutott. Nagyjából hetven nap van még hátra, legalábbis azt mondják. Ha bárki azon a helyen ülne, ahol most ő, az élve ropogósra sülne, amikor a tűzvihar megérkezik, öntözőrendszer ide vagy oda. Már maga az előre kibocsátott hő is megöli az embert. A kertnek, amiben most üldögél, vége. A fapadot, amin most ül, be fogják vinni a vastag falak, fém és a tűzálló üvegspaletták védelmébe. Az alsóbb udvarokon lévő kertek túl fogják élni, habár lesz olyan, amit majd ki kell ásni a szélfútta hamu alól. Az emberek biztonságban lesznek a beöntözött kastélyban, vagy mélyebben, a menedékekben... hacsak ostoba módon kint nem ragadnak, és nem kapja el őket a tűz odakint. Azt mondják, már történt korábban ilyesmi.

Észrevette Flere-Imsahót, ahogy a fák felett repül felé. A gép engedélyt kapott, hogy egyedül repkedjen, egészen addig, amíg beszámolt a felsőbb szerveknek, hogy hova megy, és megengedte, hogy helyzetjelzőt szereljenek rá. Természetesen semmi nem volt az Echronedalon, amit a Birodalom katonailag különösen érzékeny pontnak tartott volna. A drón nem volt túlságosan oda a feltételekért, de bevallása szerint megőrült volna, ha bezárják ebbe a kastélyba, úgyhogy inkább mindenbe beleegyezett. Ez volt az első felfedezőútja.

– Jernau Gurgeh!

– Szevasz, Flere! Madárlesről?

– Repülő halak. Gondoltam, az óceánnal kezdem.

– Megnézed a tüzet?

– Még nem. Hallom, Lo Tenyos Krowóval játszol legközelebb.

– Négy nap múlva. Azt mondják, nagyon ügyes.

– Az. És egyike azoknak, akik mindent tudnak a Kultúráról.

Gurgeh nagy szemeket meresztett a gépre.

– Micsoda?

– Mindig van legalább nyolc ember a Birodalomban, akik tudják, honnan származik a Kultúra, nagyjából mekkora, és milyen a technológiai fejlettsége.

– Tényleg? – sziszegte Gurgeh a fogai között.

– Az elmúlt párszáz évben az Uralkodóval, a Hajózási Titkosszolgálat elnökével, és hat csillagtábornaggyal közölték, hogy mekkora a Kultúra ereje és nagysága. Ők viszont nem akarják, hogy bárki más megtudja. Ez az ő döntésük volt, nem a miénk. Megijedtek. Érthető.

– Drón! – mondta hangosan Gurgeh. – Felmerült benned valaha az a gondolat, hogy előbb-utóbb elegem lesz abból, hogy állandóan gyerekként kezeltek? Mi a fenéért nem mondtad ezt még el nekem?

– Jernau. Mi csak meg szerettük volna könnyíteni a dolgodat. Minek bonyolítsuk a helyzetet azzal, hogy elmondjuk, mit tud egy pár ember, amikor nem látszott nagyon valószínűnek, hogy bármelyikükkel is komolyabb kapcsolatba kerülsz? Őszintén szólva soha nem is tudtad volna meg, ha nem kerülsz össze egyikükkel a játékban. Egyszerűen nem volt szükséges tudnod. Csak segíteni akarunk, komolyan. Gondoltam, elmondom, mert soha nem lehet tudni... Hátha Krowo mond neked valami olyat a játék alatt, ami megzavar, és akkor nem tudsz koncentrálni.

– Bár annyira érdekelnének az indulataim, mint a koncentrációm! – mondta Gurgeh, majd felkelt, és a kert végében álló erődfalra feküdt.

– Nagyon sajnálom – mondta a drón, de hangjában egy csepp bűnbánat sem volt.

Gurgeh leintette.

– Hagyjuk. Gondolom, akkor Krowo igazából a Hajózási Titkosszolgálatnál van, nem a Központi Kulturális Hivatalban.

–Így van. Hivatalosan a posztja nem létezik. De az udvarban mindenki tudja, hogy a legmagasabb szintet elért játékosnak – aki egyben a legkevésbé körmönfont – ajánlják fel ezt a munkát.

– Sejtettem, hogy a Központi Kulturális Hivatal kicsit furcsa hely egy ilyen jó játékosnak.

– Hát, Krowo három Nagy Éve folytatja a titkosszolgálati munkát, és egyesek azt állítják, akár Uralkodó is lehetne, ha nagyon akarna, de ő inkább marad ott, ahol van. Kemény ellenfél lesz.

– Mindenki azt mondja – mondta Gurgeh, majd összeráncolta a homlokát, és nézte a horizonton a halványuló fényeket. – Mi volt ez? Hallottad?

Megint hallatszott. Hosszú, kísérteties, panaszos sikoly hasított a levegőbe valahol a messzeségben, de szinte teljesen elnyomta a parázsbimbók lombjának halk suhogása. A halovány hang halkan, hátborzongatóan szólt, és csak lassan halt el. Aznap este Gurgehet másodszor is kirázta a hideg.

– Mi a fene ez? – suttogta.

A drón közelebb húzódott

– Mi? Az ordítás?

– Igen – mondta Gurgeh, és hallgatta a hangot, ahogy ide-oda jött és ment a lágy, meleg szellővel, lebegett az óriási parázsbimbók koronája felett.

– Állatok – mondta Flere-Imsaho, körvonalai halványan látszottak, ahogy az ég nyugati feléről érkező, tovatűnni készülő fényben állt. – Nagy ragadozók, trosinak hívják őket. Hat lábuk van. Láttál is már néhányat az Uralkodó személyes állatseregében a nagy bálon, emlékszel?

Gurgeh bólogatott, teljesen lenyűgözve figyelte a távoli állatok sikolyait.

– Hogy élik túl a Tűzvihart?

– A trosik elfutnak. A Tűz előtti Nagy Hónapban kezdik meg a vonulást. Azok, amiket most hallasz, nem futottak elég gyorsan, és ha most indulnának sem tudnának már megmenekülni. Ezeket itt csapdába csalogatták és bezárták, hogy le lehessen vadászni őket. Ezért üvöltenek így. Érzik, hogy a tűz közeledik, és nem tudnak elmenekülni.

Gurgeh nem mondott semmit. Fejét oldalra fordította, hogy jobban hallja a halálra ítélt áldozatok elhaló hangját.

Flere-Imsaho még várt egy percig, de a férfi nem mozdult, és nem is kérdezett többet. A gép hátrébb repült, elindult Gurgeh szobájába. Még mielőtt bement volna a kastélyba, megfordult, nézte a férfit, ahogy ott áll, és keményen markolja a kőfalat a kert végében. Gurgeh kicsit lejjebb guggolt, fejét előreszegte, mozdulatlanná merevedett. Már elég sötét volt, normál emberi szem nem is vette volna észre a csendben álló alakot.

A drón habozott, aztán eltűnt az erőd gyomrában.

***

Gurgeh nem gondolta volna, hogy az Azadban az ember kivehet egy szabadnapot, azt meg pláne nem, hogy akár húszat is. Mikor ezt felfedezte, eléggé csalódott volt.

Tanulmányozta Lo Tenyos Krowo legutóbbi játékait, és már alig várta, hogy a Titkosszolgálat vezetőjével játszhasson. A csúcsnemű stílusa nagyon izgalmas volt, sokkal kacifántosabban játszott – persze emiatt néha rendetlenebbül is –, mint bárki a vezető játékosok köréből. Eleinte nagy kihívásnak, élvezetes mérkőzésnek ígérkezett, de valójában nem volt az. Utálatos volt, zavarba ejtő, megalázó. Gurgeh megsemmisítette Krowót. A kövér, elsőre kedélyesnek és gondtalannak tűnő csúcsnemű elkövetett egy-két teljesen egyértelmű és csúnya hibát, de volt olyan is köztük, ami teljesen egyedi, nagyszerű játékából eredt, és végül mégis ugyanolyan katasztrofálisnak bizonyult. Gurgeh tudta, néha van úgy az emberrel, hogy összetalálkozik valakivel, aki csak úgy játszogat, és több problémát okoz a másiknak, mint kellene, és előfordul az is, hogy az ember egy olyan játékban találja magát, ahol minden rosszul sül el, és akármilyen keményen próbálkozik is, nem számít, milyen mélyre ható meglátásai vagy eget rengető lépései vannak. Úgy tűnt, a Titkosszolgálat vezetője mindkét változatot kifogta. Gurgeh játékstílusa is nehézségeket okozott neki, emellett pedig a csúcsnemű szerencséje, úgymond nem is létezett.

Gurgeh sajnálta Krowót, akit ez a tény jobban idegesített, mint maga a vereség. Mindketten nagyon örültek, amikor a játék véget ért.

Flere-Imsaho figyelte Gurgeh stratégiáját a menet vége felé. Minden egyes lépését azonnal leolvasta a tábláról, és ami kirajzolódott előtte, az nem annyira játék volt, mint inkább műtét. Gurgeh, a játékmester, a morat, darabokra szedte az ellenfelét. Az is igaz, hogy a csúcsnemű rosszul játszott, Gurgeh viszont könnyedén felülmúlta. Volt a játékában egyfajta szívtelenség is, ami szintén új volt. Ezt a drón félig már várta, de még így is meglepődött, hogy ilyen korán és ilyen kifinomult formában jelent meg. Olvasta a jeleket a férfi arcáról és testéről. Idegesség, szánalom, düh, szomorúság... és olvasta a játékot is, amiben viszont semmi ezekhez hasonlót nem fedezett fel. Egyszerűen csak annyit látott, hogy van egy játékos, aki módszeres szenvedéllyel lépked a táblán, rakosgatja a bábukat, a kártyákat, követi a szabályokat, akár egy mindenható, könyörtelen gépezet.

Ez is egy újabb változás volt, gondolta a drón. A férfi megváltozott, mélyebbre jutott a játékban és a társadalomban. Figyelmeztették, hogy ez megtörténhet. Az egyik oka ennek az volt, hogy Gurgeh állandóan eäi nyelven beszélt. Flere-Imsaho mindig is ódzkodott attól, hogy túlságosan élesen ítélje meg az emberi viselkedést, de felvilágosították, hogy ha egy Kultúrabeli ember sokáig nem beszél marain nyelven, viszont sokat használ egy másik nyelvet, akkor várható, hogy változások mennek végbe benne. Másképp viselkedik, a másik nyelven kezd gondolkodni, elveszíti a Kultúra nyelvének kiegyensúlyozott, értelmező rendszerét, maga mögött hagyva a kifinomult hanglejtést, hangszínt és ritmust, mindezt legtöbb esetben egy sokkal durvább nyelvért.

A marain szintetikus nyelv volt, amit fonetikailag és filozófiailag úgy alakítottak ki, hogy olyan kifejező készlete legyen, amit a pán-emberi beszédszervek és a pán-ember agya megenged. Flere-Imsaho gyanította, hogy egy kicsit túlértékelik, de nála okosabb agyak találták ki a maraint, és tíz évezred elteltével még a legkifinomultabb és legmagasabb szinten lévő Elmék is nagyra tartották ezt a nyelvet, ezért a drón azt gondolta, akkor ezek szerint megfelel az ő bonyolult gondolkodásuknak. Az egyik Elme, amelyik Flere-Imsahót felkészítette az útra, még azt is megkockáztatta, hogy a maraint az Azadhoz hasonlítsa. Ez aztán már igazán irreális volt, de Flere-Imsaho megértette a túlzásban rejlő lényeget.

Az eäi közönséges, magától kialakult nyelv volt, mélyen gyökerező alapfeltevésekkel, amik nem tudták felcserélni az érzelgősséget a szánalomra, az agressziót pedig együttműködésre. Egy viszonylag ártatlan és érzékeny lélek, mint Gurgeh, ki volt téve a veszélynek, hogy ha állandóan ezt a nyelvet használja, át fog venni dolgokat az alapvető etikai rendszeréből.

Így hát a férfi most úgy játszott, mint azok a ragadozók, amiket a kertben hallott: átvágtatott a táblán, csapdákat állított fel, terelőutakat épített, halálos ösvényeket alakított ki. Lecsapott, üldözött, leterített, felfalt, felemésztett...

Flere-Imsaho fészkelődött álcájában, kényelmetlenül érezte magát, aztán kikapcsolta a képernyőt.

Gurgeh a Krowóval való játékának másnapján hosszú levelet kapott Chamlis Amalk-neytől. Ült a szobájában, és nézte az öreg drónt. A Chiarkról mutatott neki felvételeket, miközben beszámolt a legújabb hírekről. Boruelal professzor még mindig elvonultan él. Hafflis terhes. Olz Hap hajókiránduláson vesz részt élete első szerelmével, de egy éven belül visszatér, hogy folytassa az egyetemi munkáját. Chamlis még mindig a történelemkönyvön dolgozik.

Gurgeh csak ült, nézte és hallgatta. A Kontakt cenzúrázott olyan részeket, amelyeken Gurgeh szerint valószínűleg az látszott, hogy a Chiark nem bolygó-, hanem gyűrűszerű. Kevésbé idegesítette fel, mint gondolta.

Nem nagyon élvezte ezt a levelet. Az egész olyan távolinak tűnt, oda nem illőnek. Az öreg drón inkább okoskodónak látszott, mint bölcsnek vagy barátságosnak, és a képernyőn megjelent emberek puhányok és ostobák voltak. Amalk-ney megmutatta neki Ikroh-t is, és Gurgeh azon kapta magát, dühös amiatt, hogy emberek csak úgy odamentek és ott laktak egy ideig. Mit képzelnek magukról?

Yay Meristinoux nem jelent meg a levélben; mostanra elege lett Blaskból és Preashipleylből, és elment, hogy felépítse saját tájrendező karrierjét a [törölve]. Szeretettel üdvözli. Éppen amikor elindult, akkor kezdte a vírusos átváltozását férfivé.

Volt a levélben egy furcsa rész, pont az üzenet végén, látszott, hogy csak azután vették fel, amikor az üzenet többi része már kész volt. Chamlist lehetett látni, az ikrohi ház nagyobbik társalgójában.

– Gurgeh, ez tegnap érkezett – mondta –, általános küldemény, a feladó ismeretlen, talán a Rendkívüli Körülményektől. – A kamera mozogni kezdett arrafelé, ahol elvileg egy asztalnak kellett lennie, ha valamilyen betolakodó át nem rendezte a szobát. A képernyő elsötétült. – A mi kis barátunk. De elég élettelen. Átnéztem, és meg... .[törölve], hogy küldje le a poloskakereső csapatot, és ők is nézzék meg. Halott. Csak egy burkolat, de agy semmi. Olyan, mint egy sértetlen emberi test, amiből az agyat szépen kivájták. Van egy kis lyuk a belsejében, ahol gondolom, az agya lehetett.

A kép visszajött, és megint Chamlis felé fordult a kamera. – Csak arra tudok gondolni, hogy ez a masina végre beleegyezett, hogy újraépítsék, és új testet kapott. Azért akkor is furcsa, hogy a régit meg ideküldték. Értesíts, kérlek, hogy mit csináljunk vele. És írjál. Remélem, ez a levél egészségben talál, és sikeres vagy abban, amit csinálsz. Legkedvesebb üdv...

Gurgeh kikapcsolta a képernyőt. Felpattant, az ablakhoz ment, és homlokát ráncolva kinézett az udvarra.

Lassan széles mosoly terült szét az arcán. Egy perc múlva halkan elnevette magát, aztán odament a távbeszélőhöz, és szólt a szolgájának, hogy hozzon bort. Épp a szájához emelte a poharat, amikor Flere-Imsaho lebegett be az ablakon keresztül. Egy szafariról tért vissza, burkolatát por borította.

– Nagyon boldognak tűnsz – mondta. – Mit ünnepelünk?

Gurgeh a borostyánszínű bort bámulta, és mosolygott.

– Eltűnt barátokat – mondta, és ivott.

A következő menet egy hármas játszma volt. Gurgeh egyik ellenfele Yomoul Lu Rahsp volt, az a tábornagy, akit a külcsontvázba zártak, a másik pedig egy fiatal ezredes, Lo Frag Traff. Gurgeh a formaságokból ítélve tudta, elvileg mindketten Krowo alatt állnak a ranglétrán, de abból, hogy a Titkosszolgálat főnöke – bár nem valószínű, hogy még sokáig ebben a beosztásban dolgozik – olyan rosszul játszott, nem következik a mostani játszma sétagalopp jellege. Sőt, épp ellenkezőleg. A két katona valószínűleg egyértelműen összefog majd ellene.

Nicosarnak az idős Vechester tábornaggyal és Jhilno védelmi miniszterrel kellett megmérkőznie.

Gurgeh tanulással töltötte napjait. Flere-Imsaho folytatta a felfedezéseket. Elmesélte Gurgehnek, hogy látta, amint egy egész nagy kiterjedésű közeledő tűzvonalat kiolt egy óriási felhőszakadás. Pár nappal később visszament erre a területre, hogy megvizsgálja, miként gyújtják be újra a taplófélék a kiszáradt növényzetet. Ez nagyon jól mutatta, milyen szervesen összefonódott a tűz és a bolygó ökológiája.

Az udvar napközben vadászatokat tartott az erdőben, esténként pedig élő vagy holoműsorok szórakoztatták a vendégeket.

Gurgeh kiszámíthatónak és unalmasnak találta ezeket a műsorokat. Az egyedüli, kissé izgalmasabb részt a párbajok alkották. Általában férfiak harcoltak egymás ellen egy mélyedésben, ahol ordítozó, fogadásokat bekiabáló birodalmi hivatalnokok és játékosok vették őket körül. Csak ritkán voltak ezek a párbajok halálos kimenetelűek. Gurgeh gyanította, hogy éjjelente voltak különféle olyan szórakoztató műsorok is, melyek egészen biztosan legalább az egyik fél halálával végződtek. Ezeken ő nem lett volna szívesen látott vendég, és elvileg hallania sem volt szabad róluk.

Akárhogy is, ez a tudat már nem igazán aggasztotta.

Lo Frag Traff fiatal csúcsnemű volt, akinek egy feltűnő heg húzódott az arcán a szemöldökétől majdnem egészen a szájáig. Játéka gyors volt és elszánt, és a Birodalmi Csillagseregben indult karrierjéről is hasonló hírek jártak. Legnagyobb hőstette az Urutypaig Könyvtár kifosztása volt. Traff egy kis szárazföldi alakulat parancsnoka volt az egyik emberszabásúak ellen folytatott hadjáratban. Az űrháború holtpontra jutott, de katonai tehetsége és némi szerencse folytán Traff abban a helyzetben találta magát, hogy serege a faj fővárosát totális pusztítással fenyegette. Az ellenség békéért folyamodott, és megadásának egyetlen feltétele az volt, hogy a nagy könyvtár, amit az egész Kisebb Felhőben rettentő sokra tartottak, érintetlenül maradjon. Traff tudta, ha nem fogadja el ezt a feltételt, akkor a háború tovább folytatódik, így hát szavát adta, hogy az ősi mikrofájloknak egyetlen betűje vagy felvétele sem sérül meg, minden úgy marad, ahogy volt.

Ezután a felettesei utasították Traffet, hogy rombolja le a könyvtárat. Maga Nicosar adta ezt a parancsot, ez volt beiktatása után az egyik első rendelete. Az alattvaló fajoknak meg kell érteniük, hogy ha ellenszegülnek az Uralkodónak, akkor semmi sem tarthatja vissza a büntetést.

Míg a Birodalomban cseppet sem érdekelt senkit, hogy egy lojális tiszt ezzel felrúg egy megállapodást, amit az idegenekkel kötött, Traff tudta, az ember adott szava szent dolog. Senki sem bízna benne soha többet, ha megszegné.

Traff addigra már biztos volt benne, mit kell tennie. Úgy oldotta meg a problémát, hogy átrendezte a könyvtárat, minden egyes ott talált szót betűrendbe szedetett, és minden felvételen található illusztrációt sorrendbe rakatott a színeinek árnyalata és erőssége szerint. Az eredeti mikrofájlokat újrarögzítették, egyiket a másikra másolták. Az illusztrációk színei egybeolvadtak.

Természetesen felkelések törtek ki, de addigra már Traff irányította a várost, és elmagyarázta a felbőszült – és mint később kiderült –, öngyilkosságra is kész könyvtárosoknak, valamint a Birodalom Legfelsőbb Bíróságának, hogy ő megtartotta a szavát, mivel nem pusztítottak, vagy vittek el hadizsákmányként egyetlenegy szót, képet, vagy fájlt sem.

Amikor az Eredet Táblán már a játék felénél tartottak, Gurgeh rendkívül meglepő dolgot vett észre. Yomonul és Traff egymás ellen játszottak, nem pedig ellene. Úgy játszottak, mintha amúgy is azt várták volna, hogy ő nyer, és ők már csak a második helyért versenyeznének. Gurgeh tudta, két ellenfele amúgy sem szíveli egymást túlságosan. Yomonul a hadsereg régi gárdáját képviselte, míg Traff a vakmerő, fiatal kalandvágyók új hullámát. Yomonul a tárgyalásokat és a lehető legkisebb erőszakot kedvelte, míg Traff szeretett erős csapást mérni ellenfelére. Yomonul liberális állásponton volt a fajokkal kapcsolatban, Traff nem titkolta idegengyűlöletét. Hagyományosan ellenkező iskolákból kerültek ki, és mindezek a különbségek megnyilatkoztak a játékstílusukban is. Yomonul tanult volt, elővigyázatos, elfogulatlan; Traff agresszív, egészen vakmerő.

A Birodalomhoz való hozzáállásuk is különbözött. Yomonul szenvtelenül, gyakorlatiasan tekintett a trónra, míg Traff a végtelenségig hű volt, nem is annyira a pozícióhoz, hanem magához Nicosarhoz. Mindkettő megvetette a másik hitét.

Mindazonáltal Gurgeh azt azért nem várta, hogy őt többé-kevésbé figyelmen kívül hagyják, és azonnal egymás torkának esnek. Már megint úgy érezte, átverték, mert nem játszhat rendesen. Egyetlen dolog ellensúlyozta ezt: a két háborúzó katonatiszt olyan méreggel indult egymás ellen, hogy azt érdemes volt nézni. Lenyűgöző volt, ha mégoly lesújtóan önpusztító is. Gurgeh átevickélt a játékon, halkan gyűjtögette a pontokat, mialatt a két katona egymással harcolt. Nyerésre állt, de nem tudta leküzdeni azt az érzést, hogy a másik kettő mégis többet profitál ebből a játékból, mint ő. Azt várta volna, hogy fizikai tétet tegyenek meg egymás ellen, de Nicosar maga rendelte el, hogy ebben a mérkőzésben nem lehet fogadásokat kötni. Tisztában volt vele, a két játékos betegesen gyűlöli egymást, és nem akarta megkockáztatni, hogy elveszíti bármelyikük katonai szolgálatait.

Az Eredet Táblán folyt játék harmadik napján Gurgeh ebéd közben egy táblaképernyőt nézett. Még volt néhány perc addig, amíg újra elkezdődött a játék, és Gurgeh egyedül ült, nézte a híreket arról, hogy Lo Tenyos Krowo milyen jól teljesített a Yomonul és Traff elleni mérkőzésén. Akárki is utánozta a csúcsnemű játékát – nem Krowo volt az, ő cáfolta, hogy bármi köze is lenne ehhez a mesterkedéshez –, ügyesen eltűntette a Titkosszolgálati vezető egyedi játékstílusát. Gurgeh elmosolyodott.

– A várható győzelmen elmélkedik, Jernau Gurgeh? – kérdezte Hamin, és kényelmesen elhelyezkedett az asztal túlsó végén álló széken. Gurgeh megfordította a képernyőt.

– Kicsit korai lenne még.

Az öreg, kopasz csúcsnemű a képernyőre sandított, és halványan mosolyott.

– Úgygondolja? – Kinyújtotta a karját, kikapcsolta a képernyőt.

– A dolgok változnak, Hamin.

– Valóban így van, Gurgeh. De szerintem ennek a játéknak az eredménye nem fog. Yomonul és Traff továbbra is egymás ellen fog támadni, önre pedig oda se figyelnek. Maga lesz a győztes.

– Hát akkor – mondta Gurgeh, és az üres képernyőt nézte – Krowo fog Nicosarral játszani.

– Lehet, hogy Krowo. Össze tudunk állítani egy játékot, hogy úgy alakítsuk a dolgokat. De magának nem szabad.

– Nem szabad?– kérdezte Gurgeh. – Azt hittem, már mindent megtettem, amit akartak. Mit tehetek még?

– Ne vállalja a játékot az Uralkodó ellen.

Gurgeh az öreg csúcsnemű sápadt szürke szemeibe nézett, mindkettőt finom vonalak hálója fogta körül. Ugyanolyan higgadtan bámult vissza.

– Mi a baj, Hamin? Én nem jelentek veszélyt senkire nézve.

Hamin a köpenye finom anyagát igazgatta.

– Tudja, Jernau Gurgeh, én igazán gyűlölöm a megszállottságot. Úgy... elvakítja az embereket, nemdebár? – Mosolygott. – Kezdek aggódni az Uralkodó miatt, Gurgeh. Tudom, mennyire be akarja bizonyítani, hogy méltó a trónra, hogy érdemes arra a rangra, ami az övé immár két éve. Hiszem, hogy be is fogja bizonyítani, de azt is tudom, hogy amit igazából akar – és mindig is ezt akarta –, az az, hogy Molscével játszhasson és nyerjen. Ez természetesen már nem lehetséges. Meghalt az Uralkodó, éljen az Uralkodó. Felemelkedik a lángok közül... de azt hiszem, önben, Jernau Gurgeh, az öreg Molscét látja, és most úgy érzi, önnel kell játszania, önt kell megvernie, az idegent, a Kultúra küldöttét, a moratot, a játékmestert. Szerintem viszont ez nem túl jó ötlet. Felesleges. Ön amúgy is veszíteni fog, ebben biztos vagyok, de... mint mondtam, a megszállottság zavar engem. Az lenne a legjobb minden érintett szempontjából, ha ezután a játék után, amilyen gyorsan csak lehet, bejelentené, hogy nem szándékozik tovább játszani.

– És tagadjam meg Nicosartól a lehetőséget, hogy megverjen? – Gurgeh meglepettnek tűnt, arca felderült.

– Igen. Jobb, ha továbbra is úgy érzi, be kell bizonyítania valamit. Nem fog ártani neki.

– Ezt még meggondolom – válaszolta Gurgeh.

Hamin még egy ideig fürkészte az arcát.

– Remélem, látja, milyen őszinte voltam magához, Jernau Gurgeh. Nem lenne szerencsés, ha ez a nyitottság nem találna megértésre.

Gurgeh bólogatott.

– Valóban. Efelől kétségem sincs.

Egy férfi szolga jelentette az ajtóban, hogy a játék folytatódik.

– Ne haragudjon, rektor úr – mondta Gurgeh, és felállt. Az öreg csúcsnemű követte a szemével. – Hív a kötelesség.

– Akkor engedelmeskedjen – mondta Hamin.

Gurgeh egy pillanatra megállt, és az asztal túloldalán ülő, öreg, ráncos alakra nézett. Aztán megfordult, és elment.

Hamin az előtte álló táblaképernyőre meredt, mintha magával ragadta volna egy lebilincselő játék, amit csak ő láthatott.

Gurgeh nyert az Eredet és a Forma Táblán is. A vad küzdelem Traff és Yomonul között folytatódott; először az egyik vezetett, aztán a másik. Traff apró előnnyel kezdte az Eredet Táblát. Gurgeh annyira megelőzte őket, hogy szinte sebezhetetlenné vált, pihenhetett az erődítményeiben, és nézhette a körülötte zajló háborút. Csak arra várt, mikor léphet elő, hogy lemossa a színről mindazt, ami a kimerült győztes seregeiből még megmaradt. Ez tűnt az egyedüli igazságos – és nem kevésbé célszerű – megoldásnak; hadd bulizzák ki magukat a fiúk, aztán később rendet parancsolunk, és elpakoljuk a játékokat a dobozba.

Ez akkor sem helyettesíti az igazi játékot.

– Elégedett vagy elégedetlen, Mr. Gurgeh? – kérdezte Yomonul csillagtábornagy, amikor odament hozzá az egyik szünetben, míg Traff a Játékvezetővel tárgyalt a dolgok menetéről. Gurgeh csak állt és gondolkodott, nézte a táblát, és észre sem vette, hogy a börtönbezárt csúcsnemű odalépett hozzá. Meglepődve pillantott fel, és a csillagtábornagyot látta maga előtt, arca titán- és szénketrecbe zárva, onnan nézett a férfira. Ezelőtt egyik katona sem foglalkozott vele.

– Azzal, hogy kihagynak a játékból? – kérdezett vissza Gurgeh.

A csúcsnemű megmozdította egyik pálcikaszerű karját, és a táblára mutatott.

– Igen, hogy ilyen könnyedén nyer. Maga a győzelmet, vagy a kihívást keresi? – A csúcsnemű csontvázszerű maszkja az állkapcsával együtt mozgott.

– Mindkettőt, ha lehet – vallotta be Gurgeh. – Gondoltam rá, hogy csatlakozom az egyikük vagy a másikuk oldalán, mintegy harmadik erőként,... de túlságosan is személyes az a háború, ami önök között dúl.

Az idősebb csúcsnemű vigyorgott, bólogatás közben a fej-ketrec könnyedén mozgott.

– Valóban. Személyes – mondta. – Maga nagyon jól áll úgy, ahogy van. Ha az ön helyében lennék, ezen már nem változtatnék.

– És ön? – kérdezte Gurgeh. – Úgy tűnik, jelenleg ön áll a legrosszabbul. Yomonul elmosolyodott. A maszkja kifeszült az apró arcmozdulat alatt.

– Életemben nem éreztem ilyen jól magam. És még van egy-két meglepetésem a fiatalúrnak, meg néhány trükköm is. De kicsit bűnösnek érzem magam, hogy önt ilyen könnyedén átsegítettük a játékon. Mindannyiunkat kínos helyzetbe hoz, ha Nicosar ellen játszik, és nyer.

Gurgeh kifejezte meglepetését.

– Ön szerint képes lennék rá?

– Nem – a csúcsnemű mozdulata még nyomatékosabb volt a fekete ketrec miatt. – Nicosar kihozza önmagából a legtöbbet, ha kell, és akkor meg tudja verni önt. Addig, amíg nem tör túl nagyra. Nem; meg fogja verni magát, mert veszélyt jelent a számára, és ezt ő is elismeri. – De... Á! – a csillagtábornagy megfordult, ahogy meglátta, hogy Traff átvág a táblán, áthelyez egy-két bábut, és aztán eltúlzott udvariassággal meghajol. Yomonul ismét Gurgehre nézett. – Ezek szerint én következem. Elnézését kérem. – Visszaindult a csatába.

Talán Yomonul egyik trükkje éppen az volt, hogy elhitette Traffal: azért beszélgetett Gurgehhel, hogy az idegen segítségét kérje. Egy ideig ugyanis a fiatal katona olyan lépéseket tett, mintha kétfrontos támadást várna.

Ez kapaszkodóhoz segítette Yomonult. Traff előtt végzett egy pár ponttal. Gurgeh nyerte meg a mérkőzést, és egyben a lehetőséget, hogy összemérje az erejét Nicosarral. Hamin próbált beszélni vele a folyosón, a játéktermen kívül, rögtön a győzelem után, de Gurgeh csak mosolygott, és elsétált mellette.

Parázsbimbók lengedeztek körülöttük. A lágy szellő suhogó hangot adott az aranyszínű lombkoronában. Az udvar, a játékosok és kíséretük egy magas, meredek faszerkezeten ültek, amely önmagában akkora volt, mint egy kisebb kastély. Az emelvény előtt, a parázsbimbó erdőben vágott tisztáson hosszú, keskeny kifutó nyújtózott, dupla sorban ötméteres, vagy még magasabb fák álltak. Ez alkotta a központi részét egy karámszerűségnek, mely mindkét oldalán nyitott volt az erdő felé, és úgy nézett ki, mint egy homokóra. Nicosar és a magasabb rangú játékosok a faszerkezet elején ültek, és így kitűnő rálátásuk nyílt a fákból álló tölcsérre.

Az emelvény háta mögött ponyvasátrak álltak, itt készítették elő az ételeket. Sült hús szaga lebegett az emelvény felé, és onnan az erdőbe.

– Ettől habzani fog a szájuk! – mondta Yomonul hadnagy, amikor odahajolt Gurgehhez. Egymás mellett ültek, az emelvény elején, kicsit távolabb az Uralkodótól. Mindketten háromlábú állványra szerelt fegyvert fogtak a kezükben.

– Mitől? – kérdezte Gurgeh.

– A szagtól – vigyorgott Yomonul, aztán a mögöttük lobogó tűzre és a grillre mutatott. – Sült hús. A szél elviszi feléjük a szagot. Meg fognak őrülni tőle.

– Nagyon jó – morogta Flere-Imsaho. Valahol Gurgeh lábánál lebegett. Egyszer már megpróbálta meggyőzni Gurgehet, hogy ne vegyen részt a vadászatban.

Gurgeh oda se hederített a gépre, és bólogatott.

– Ja, persze – mondta. Az agyánál fogva emelte meg a puskát. Ez a régi fegyver egylövetű volt, a retesz segítségével lehetett újratölteni. Minden puskának különbözött a tüzelési technikája, és így, amikor az állatokból kivették a golyókat, a sebhelyek alapján be lehetett azonosítani, hogy ki lőtte, vagyis hogy ki vezet. A fej és a bunda volt a jutalom.

– Akkor biztosan használt már ilyet korábban is, ugye? – kérdezte Yomonul, és rávigyorgott. A csúcsnemű jó kedvében volt. Néhány hét múlva végre leveheti a külcsontvázat. Addig pedig az Uralkodó engedélyezte, hogy a börtönbeli életmódon lazítsanak egy kicsit. A csillaghadnagy társaloghatott, ihatott, és azt ehetett, amit csak akart.

Gurgeh bólogatott.

– Már lőttem fegyverrel – mondta. Éles lőfegyvert ugyan még nem használt, de emlékezett arra az egy napra a sivatagban, Yay-vel.

– De lefogadom, hogy élőlényre még nem lőttél – mondta a drón.

Yomonul az egyik széncipős lábával megrúgta a kis gép burkolatát.

– Kussolj, izé – mondta.

Flere-Imsaho lassan felfelé fordult, és ferde burkolata Gurgeh irányába állt.

– „Izé”?– ismételte méltatlankodva, valamiféle suttogó visítással.

Gurgeh kacsintott egyet, és az ujját az ajkához emelte. Yomonullal egymásra vigyorogtak.

A vadászatot, ahogy ők hívták, trombitaszó nyitotta meg, és a trosik távoli üvöltése. Egy sor férfi jelent meg, futottak az erdő felől a fatölcsér mentén, és botokkal ütögették a fákat. Megjelent az első trosi, árnyak suhantak végig a horpaszán, ahogy befutott a tisztáson át a fatölcsérbe. Az emberek felmorajlottak Gurgeh körül.

– Szép nagy darab – mondta elégedettem Yomonul, ahogy az arany-fekete csíkos állat hat lábán végigügetett a kifutón. Mindenfelől kattogás jelezte, hogy az emberek felkészültek a tüzelésre. Gurgeh felemelte a puskáját. Sokkal könnyebb volt így, a háromlábú állványhoz erősítve mozgatni az amúgy is nagyobb gravitáció alatt, mint anélkül. Ráadásul így a hatásköre is be volt határolva. Ezt az Uralkodó biztonsági emberei kétségkívül biztonságosabbnak találták.

A trosi végigrohant a kifutón, mancsait ellepte a por. Az emberek rálőttek, tompa puffanásokkal és szürke füsttel telt meg a levegő. Fehér szilánkok pattantak ki a fákból, porfelhők csaptak fel a földről. Yomonul célzott és tüzelt; lövések kórusa zúgott fel Gurgeh körül. A puskák ugyan elhallgattak, de Gurgeh fülei továbbra is egyre szorosabbra zártak, hogy tompítsák a zajt. Tüzelt. Meglepetésként érte, amikor a fegyver visszarúgott; a golyó jóval az állat feje fölött húzott el.

Lenézett a kifutóra. Az állat visított. Megpróbált felmászni a kerítésre a kifutó túlsó végén, de a lövések sorozata leterítette. Még egy kicsit arrébb bicegett, húzta a három lábát, véres csíkot hagyva maga mögött. Gurgeh mellett még egy lövés dördült el, és a ragadozó feje hirtelen oldalra rándult. Összerogyott. Óriási ujjongás tört ki. A kifutó oldalán ajtó nyílt ki, és férfiak siettek be rajta, hogy kihurcolják a testet. Yomonul Gurgeh mellett állt, ő is beszállt az éljenzésbe. Aztán, amikor a következő állat előlépett az erdőből, és a fafalak között rohanni kezdett, gyorsan visszaült, külcsontváza motorja folyamatosan zúgott.

A negyedik trosi után több is jött egyszerre, és a nagy felfordulásban az egyik felmászott a fakerítésen, és átugrott rajta. Üldözőbe vett néhány férfit, akik a kifutón kívül várakoztak. Az emelvény lábánál álló őr egyetlen lézerlövéssel leterítette az állatot.

A délelőtt közepén, amikor már sok csíkos tetem halmozódott fel a kifutó közepén, és előállt annak a veszélye, hogy esetleg egyes állatok elődeik halott testén át kimásznának, a vadászatot leállították. Férfiak jöttek, és kampók, kötelek és egy pár kis traktor segítségével összeszedték a tetemeket, megtisztították a meleg, véráztatta földet. Valaki, aki az Uralkodó túloldalán ült, rálőtt az egyik ott dolgozó férfira. Egyesek erre felhördültek, de részeg éljenzést is lehetett hallani. Az Uralkodó megbüntette a tettest, és azt mondta, ha valaki még egyszer ilyesmire vetemedik, ott fogja magát találni a trosik között, és akkor aztán futhat. Erre mindenki felnevetett.

– Nem lő, Gurgeh? – kérdezte Yomonul. Úgy számolta, hogy másik három állatot lőtt már le addigra. Gurgeh viszont egy idő után úgy érezte, a vadászat kissé értelmetlen, és tényleg, szinte nem is lőtt. Amúgy sem találta el soha, amire célzott.

– Nem vagyok túl jó lövő – mondta.

– Gyakorlat kérdése – nevetett Yomonul, és hátba veregette. A fellelkesült csillaghadnagy erős ütésétől – amit külcsontvázának motorja jól felerősített – Gurgehnek majdnem kiszakadt a tüdeje.

Yomonul még egy állatot megölt. Izgatottan felkiáltott, és megrúgta Flere-Imsahót.

– Hozd ide! – nevetett.

A drón lassan, méltóságteljesen emelkedett fel a földről.

– Jernau Gurgeh – kezdte –, én ezt nem vagyok hajlandó tovább eltűrni. Ha megengeded.

– Természetesen.

– Köszönöm. Jó vadászatot! – Lefelé lebegett, és eltűnt az állvány sarkánál.

– Egyszerűen elengedte? – kérdezte nevetve Yomonul Gurgehtől.

– Örülök, ha megszabadulhatok tőle – mondta Gurgeh.

Ebédkor feloszlott a társaság. Nicosar gratulált Yomonulnak, mondván, milyen jól céloz. Gurgeh Yomonul mellett ült az ebédnél is, és fél térdre ereszkedett, amikor Nicosar gyaloghintója az asztal azon részéhez ért, ahol ők ültek. Yomonul azt mondta az Uralkodónak, hogy a külcsontváz segített a biztos célzásban. Nicosar azt mondta, az Uralkodó örömére válik, hogy ezt az eszközt hamarosan eltávolítják, ahogy ennek a játéknak hivatalosan vége. Nicosar Gurgehre pillantott, de semmit nem szólt. Az antigrav hintó felemelkedett, a birodalmi őrök tolták tovább, ahogy haladtak az emberek hosszú sora mellett.

Ebéd után az emberek visszaültek a helyükre és folytatódott a vadászat. Más állatok is jöttek, és a rövidre szabott délután első fele lövöldözéssel telt el, míg végül újra a trosik következtek. Addig az erdei karámból kiengedett, körülbelül kétszáz trosiból összesen hét tudott átfutni a fatölcséren, és elmenekülni a kifutó nyitott végén az erdőbe. De még ezeket is megsebesítették, úgyis el fognak pusztulni a Tűzviharban.

A kifutó lőállás előtti része elsötétedett a vörösesbarna vértől. Gurgeh lőtt, ahogy az állatok rohantak végig a felázott talajon, de úgy célzott, hogy ne találja el őket. Az orruk előtt felfröccsenő sáros földet nézte, ahogy ott vergődtek megsebesítve, zihálva előtte. Az egész vadászatot visszataszítónak találta, de azt nem tagadhatta, hogy az azadiak fertőző lelkesedéséből rá is átragadt valami. Yomonul láthatóan nagyon jól érezte magát. A csúcsnemű előrehajolt, ahogy egy nőstény trosi és két kölyke futott ki az erdőből.

– Többet kellene gyakorolnia, Gurgey – mondta. – Önök otthon nem szoktak vadászni? – A nőstény és kicsinyei a kifutó felé rohantak.

– Nem nagyon – vallotta be Gurgeh.

Yomonul felmordult, hosszan célzott, aztán tüzelt. Az egyik kölyök összeesett. A nőstény visszahőkölt, megfordult, és odament hozzá. A másik kölyök kis habozás után továbbfutott. Felvisított, ahogy a golyók belefúródtak.

Yomonul újratöltött.

– Azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán eljött – mondta. A nőstény hátsó lábát eltalálták, morogva gurult arrébb a halott kicsinye tetemétől, és rohanni kezdett, ráüvöltött a másik, bukdácsoló, sebesült kölyökre.

– Meg akartam mutatni, hogy nem vagyok kényeskedő – mondta Gurgeh, és nézte, ahogy a kölyök feje rándul egyet, aztán az anyja lába elé zuhan. – És már vadásztam...

„Azad”-ra, akarta mondani, ami gépet és állatot is jelentett. Bármiféle organizmust vagy szervezetet, és ez kis mosolyt csalt az arcára, úgy fordult Yomonul felé, hogy kimondja a szót, de amikor a csúcsneműre nézett, látta, hogy valami nincs rendben.

Yomonul reszketett. Leült, a fegyverét markolta, félig Gurgeh felé fordult, arca remegett sötét zárkájában, elfehéredett, kiverte a víz, és a szemei kidülledtek.

Gurgeh odaugrott, hogy a karmerevítőjénél megragadja a csillaghadnagyot, ösztönösen segíteni akart.

Olyan volt, mintha valami eltört volna a csúcsneműben. Yomonul puskája körbefordult, egy kattanással levált az állványról. Az ormótlan hangtompító pontosan Gurgeh homlokára szegeződött. Gurgeh fejében élénk, gyorsan elsuhanó kép maradt meg Yomonul arcáról: állkapcsai összeszorítva, vér csurog az arcán, szemei kimerednek, és az arca rettenetesen rángatózik. Gurgeh lebukott, a golyó a feje felett suhant el. Sikoltást hallott, ahogy a székéről leesett, és saját puskájának állványa mellett arrébb gurult.

Mielőtt fel tudott volna kelni, valaki hátba rúgta. Megfordult, és Yomonult látta, ahogy ott dülöngél őrülten felette, mögötte megdöbbent, sápadt arcok. A puska reteszével küszködött, próbálta újratölteni. Egyik lábával megint rúgott egyet, éppen Gurgeh bordái közé. Ő visszahőkölt, megpróbálta elhárítani a rúgást, és átesett az emelvény korlátján.

Fahasábok repültek, parázsbimbók inogtak, aztán Gurgeh földet ért, rázuhant egy férfi állatgondozóra, aki pont a kifutó előtt állt. Mindketten a földre estek, nagyot nyögtek. Gurgeh felnézett, és látta Yomonult az emelvényen, külcsontváza tompán csillogott a napfényben. Felemelte a puskáját, és Gurgehet vette célba. Két csúcsnemű érkezett Yomonul mögé, kinyújtott karral, hogy megragadják. Anélkül, hogy hátranézett volna, Yomonul meglendítette a karját. Az egyik csúcsneműt a mellkasán találta el, a másikat egyenesen fejbevágta a puskával. Mindketten összeestek, a szénnel borított karok visszafordultak, és Yomonul erősen fogta a fegyvert, Gurgehre célzott.

Gurgeh már talpon volt, és menekülni kezdett. A lövés a még mindig mögötte fekvő férfit találta el. Gurgeh a faajtó felé rohant, ami az emelvény alá vezetett. Kiáltások hallatszottak fentről, ahogy Yomonul leugrott, és pont Gurgeh és az ajtó között ért földet. A csillaghadnagy újratöltötte a puskát, ahogy a lába a földet érte (a külcsontváz jól felfogta az ütést, amikor leugrott). Gurgeh majdnem hasra esett fordulás közben, lába megcsúszott a vérrel átitatott talajon.

Felnyomta magát a földről, és befutott a kerítés és az emelvény széle közé. Egy egyenruhás őr állt az útjában, fegyverrel a kezében, és értetlenkedve nézett az emelvényre. Gurgeh el akart futni mellette, és közben lehúzta a fejét. Még mindig pár méterrel Gurgeh előtt az őr felemelte az egyik kezét, és levette a vállán lógó lézerpisztolyt. Lapos arca szinte komikus volt a meglepettségtől, de egy pillanat múlva a mellkasába fúródó golyótól megpördült, és pontosan úgy esett el, hogy magával rántotta Gurgehet.

Gurgeh arrébb gurult, miután kiszabadult a halott őr teste alól. Felült. Yomonul tíz méterre volt tőle, furcsán mozgott, futott felé, újratöltött. Az őr fegyvere Gurgeh lábánál feküdt. Odanyúlt érte, megragadta, célzott, és rálőtt Yomonulra.

A csillaghadnagy lehúzta a fejét, de a lézer egyenesen Yomonul arcát találta el. A csúcsnemű feje szétrobbant.

Yomonul azonban nem állt meg. Le sem lassított. A futó alak feje helyén szinte semmi nem maradt, a fej-ketrecből húscafatok és csontszilánkok lógtak, a nyakából ömlött a vér, de egyre gyorsabban közeledett. Felé tartott, mozgása viszont kevésbé volt furcsa.

Egyenesen Gurgeh fejére célzott a puskával.

Gurgeh megmerevedett, ledöbbent. Tudta, hogy már túl késő, de keresni kezdte a lézerpisztolyt, és megpróbált felállni. A fejetlen külcsontváz három méterre volt tőle. A hangtompító fekete száját nézte, és tudta, hogy vége. De a bizarr figura habozott, az üres fejrész megrándult, a puska megremegett.

Valami nekiütközött Gurgehnek – hátulról, vette észre meglepetten, ahogy minden elsötétedett körülötte; hátulról, nem elölről –, aztán semmire sem emlékezett.

***

Fájt a háta. Kinyitotta a szemét. Egy ormótlan nagy drón zümmögött a fehér plafon és őközte.

– Gurgeh? – szólította meg a drón.

Nyelt egyet, és megnyalta a száját.

– Tessék? – mondta. Nem tudta, hol van, vagy hogy ki ez a drón.

Arról is csak halvány benyomásai voltak, hogy ő maga kicsoda.

– Gurgeh. Én vagyok az, Flere-Imsaho. Hogy érzed magad?

Flear Imsah-ho. A név ismerős volt.

– A hátam. Fáj egy kicsit – mondta. Gurgi? Gurgey? Biztosan ez a neve.

– Nem lep meg. Egy óriási trosi ment neked.

– Egy micsoda?

– Hagyjuk. Inkább aludjál.

– ...aludni.

A szemhéja ólomsúlyúnak tűnt, a drón képe elmosódott.

Fájt a háta. Kinyitotta a szemét, és egy fehér plafont látott. Körbenézett, Flere-Imsahót kereste. Sötét lambéria. Ablak. Flere-Imsaho, hát itt van. Odalebegett hozzá.

– Szevasz, Gurgeh.

– Szevasz.

– Emlékszel, ki vagyok?

– Már megint a hülye kérdéseid, Flere-Imsaho. Megmaradok?

– Tele vagy zúzódásokkal, eltört egy bordád, és agyrázkódásod is van. Úgy két-három nap múlva fel is kelhetsz.

– Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy egy... trosi jött nekem. Vagy ezt csak álmodtam?

– Nem álmodtad. Valóban azt mondtam. Mivel ez történt. Mennyire emlékszel?

– Leestem a lelátóról... az emelvényről – mondta lassan, próbált visszaemlékezni. Ágyban feküdt, és a háta fájt. A saját szobájában volt, a kastélyban, és a lámpák égtek, tehát valószínűleg éjszaka lehetett. Tágra nyíltak a szemei.

– Yomonul lerúgott! – tört ki belőle hirtelen. – Miért?

– Az most nem számít. Aludjál.

Gurgeh még mondani akart valamit, de megint elfogta a fáradtság, ahogy a drón mellette búgott, és becsukta a szemét, csak hogy egy percre pihentesse.

Gurgeh az ablaknál állt, az udvart nézte. A férfi szolga kivitte a tálcát, összecsendültek a poharak.

– Folytasd – szólt oda a drónnak.

– A trosi átmászott a kerítésen, míg mindenki téged és Yomonult bámulta. Mögéd került és rád ugrott. Eltalált téged, aztán rávetette magát a külcsontvázra, mielőtt az bármit is tehetett volna. Az őrök lelőtték a trosit, ahogy felöklelte Yomonult, és mire lerángatták róla, a külcsontváz deaktiválódott.

Gurgeh lassan csóválta a fejét.

– Én csak arra emlékszem, hogy lerúgtak az emelvényről. – Leült az ablak mellé egy székre. Az udvar távolabbi része aranyszínben ragyogott a halovány délutáni fényben. – És te hol voltál mindeközben?

– Itt, és egy birodalmi csatornán néztem a vadászatot. Sajnálom, hogy eljöttem, Gurgeh, de az a visszataszító csúcsnemű állandóan rugdosott, és az egész ocsmány látványosságot túlságosan véresnek és visszataszítónak találtam.

Gurgeh legyintett.

– Nem számít. Élek. – Arcát a kezébe temette. – Biztos vagy benne, hogy én voltam az, aki lelőtte Yomonult?

– De még mennyire! Rögzítve van. Meg akarod né...

– Nem. – Gurgeh felemelte az egyik kezét, és még mindig csukott szemmel azt mondta: – Nem akarom megnézni.

– Azt a részt nem láttam élőben – mondta Flere-Imsaho. – Azonnal elindultam vissza a vadászatra, ahogy Yomonul lelőtte a melletted ülő embert. De megnéztem a felvételt, és igen, te ölted meg, az őr lézerpisztolyával. De ez annyit jelentett, hogy az, aki átvette az irányítást Yomonul külcsontváza felett, nem kellett, hogy még vele is megküzdjön. Ahogy Yomonul meghalt belül, ez az izé csak gyorsabban mozgott, és nem olyan összevissza. Yomonul biztosan minden erejét bevetette, hogy megállítsa.

Gurgeh a padlót bámulta.

– Teljesen biztos vagy ebben?

– Abszolút – válaszolta a drón, és odalebegett a fali képernyőhöz. – Figyelj, miért nem nézed meg mag...

– Nem – kiáltotta Gurgeh, felállt, és hirtelen megszédült.

Visszaült.

– Nem – mondta most már csendesebben.

– Mire odaértem, az a valaki, aki átvette a külcsontváz irányítását, már eltűnt. A mikrohullámos érzékelőimmel rákerestem, mialatt a kastély és a vadászat színhelye között voltam, de lekapcsolt, mire pontosan beazonosíthattam volna. Valamiféle fázisváltós részecskegyorsító volt. A birodalmi őrök is érzékeltek valamit, meg is kezdték a keresést az erdőben, mire mi elvittünk téged. Meggyőztem őket, hogy tudom, mit csinálok, és idehozattalak. Beküldtek egy orvost, hogy nézzen rád, de ennyi. Még szerencse, hogy időben odaértem, különben lehet, hogy egy gyengélkedőbe visznek, és mindenféle gusztustalan teszteket hajtanak végre rajtad... – úgy tűnt, a drón hirtelen meghökkent. – Ezért van nekem olyan érzésem, hogy ez nem egy egyszerű biztonsági-szolgálatos dolog volt. Próbálkoztak már más, nem nyilvános módon is megölni téged, és készen álltak kórházba vinni, ha esetleg nem jön össze, de... ez az egész olyan szervezetlennek tűnik. Nagyon furcsa dolgok folynak itt, ebben biztos vagyok.

Gurgeh a hátát tapogatta, finoman kereste, pontosan hol vannak a zúzódások, és mekkorák azok.

– Bárcsak emlékeznék mindenre. Bár emlékeznék arra, hogy meg akartam-e ölni Yomonult – mondta. Fájt a mellkasa, rosszul érezte magát.

– Mivel megtetted, és emellett rettenetesen lősz, feltételezem, hogy a válasz nem.

Gurgeh a gépre nézett.

– Nincs valami más dolgod most, drón?

– Nem igazán. Jut eszembe, az Uralkodó látni kíván, amikor már egy kicsit jobban vagy.

– Elmegyek most – mondta Gurgeh, és lassan felállt.

– Biztos vagy benne? Szerintem nem kellene. Nem nézel ki túl jól, a helyedben én visszafeküdnék. Kérlek, ülj le. Még nem vagy kész rá. Mi van, ha dühös, hogy megölted Yomonult? Na, azt hiszem jobb lesz, ha veled megyek.

* *

Nicosar kis trónon ült, egy sor hatalmas, ferde, sokszínű ablak előtt. A birodalmi lakrészeket mély, színes fény árasztotta el; az óriási falfelületeket nemesfémszálakkal átszőtt falikárpitok fedték, amik úgy ragyogtak, mint a víz alatti barlangokban csillogó kincsek. Udvaroncok és hivatalnokok keringtek oda-vissza, iratokkal és lapos képernyőkkel a kezükben. A Birodalmi Ház egyik hivatalnoka odakísérte Gurgehet a trónhoz, míg Flere-Imsahónak a terem másik végében kellett várakoznia, két őr vigyázó pillantásaitól kísérve.

– Kérem, üljön le – mutatott Nicosar egy kis székre, ami az uralkodói emelvényen, közvetlen előtte állt. Gurgeh hálásan leült. – Jernau Gurgeh – kezdte az Uralkodó, hangja halk volt és fegyelmezett, majdnem színtelen. – Fogadja őszinte bocsánatkérésünket a tegnap történtek miatt. Öröm számunkra, hogy ilyen gyorsan felépült, bár tudjuk, hogy még mindig fájdalmai vannak. Van valami, amit óhajt?

– Köszönöm, Felség, nincs.

– Örülünk – bólogatott lassan Nicosar. Még mindig szigorúan feketébe volt öltöztetve. Komoly ruhája, kis alakja és egyszerű arca ellentétben állt az udvaroncok pazar öltözetével, és a szobában cikázó mesés színekkel, melyek a fejük feletti ferde ablakokon át áradtak be. Az Uralkodó kicsi, gyűrűkkel díszített kezét a trón karfájára tette. – Természetesen mélységes fájdalom számunkra, hogy elveszítettük Yomonul Lu Rashp Csillaghadnagy jóindulatát és szolgálatát, főleg, hogy ilyen tragikus körülmények között esett ez meg, de megértjük, nem volt más választása, minthogy megvédje magát. Akaratunk az, hogy semmilyen eljárás ne induljon ön ellen.

– Köszönöm, Felség.

Nicosar intett az egyik kezével.

– Az ügyben pedig, hogy ki szervezkedett ön ellen, ki volt az, aki átvette az irányítást a mi csillaghadnagyunk börtönszerkezete felett, jó hírrel szolgálhatok. Az illetőt lelepleztük, és ki is kérdeztük. Nagy fájdalom volt számunkra megtudni, hogy az összeesküvés vezetője a mi régi mentorunk és vezetőnk, a Candsev Főiskola rektora volt.

– Ham... – kezdte Gurgeh, de nem mondta végig. Nicosar arcán nemtetszés tükröződött. Az öreg csúcsnemű neve elhalt Gurgeh szájában. – Én... – kezdte újra Gurgeh.

Nicosar felemelte a kezét.

– Szeretnénk elmondani önnek, hogy a Candsev Főiskola rektorát, Hamin Li Srilistet halálra ítéltük, amiért részt vett az ön ellen kitervelt összeesküvésben. Ha jól tudjuk, nem ez volt az első alkalom, hogy az életére törtek. Ha ez valóban így van, akkor minden erre vonatkozó körülményt ki fogunk vizsgáltatni, és a bűnösökön igazságot fogunk szolgáltatni. Bizonyos személyek az udvarban – folytatta Nicosar, és az ujjain lévő gyűrűket nézte – úgy szándékoztak megvédeni az Uralkodót, hogy... megfontolatlan cselekedetekhez folyamodtak. Az Uralkodónak nincs szüksége ilyen védelemre, még egy olyan játékossal szemben sem, aki általunk nem helyeselt segítséggel játszik. Szükséges volt félrevezetni alattvalóinkat az ön sikereivel kapcsolatban, de ez csakis az ő érdekükben történt, nem miattunk. Minket nem kell megóvni a kellemetlen igazságoktól. Az Uralkodó nem ismer félelmet, csak óvatosságot. Örömmel elhalasztjuk az Uralkodó-Régens és Jernau Morat Gurgeh közötti mérkőzést, amíg késznek nem érzi magát a játékra.

Gurgeh azon kapta magát, hogy még várja a halk, lassú, félig énekelve elmondott szavak folytatását, de Nicosar csak ült, passzívan hallgatott.

– Köszönöm Felségednek – mondta Gurgeh –, de szívesebben venném, ha nem halasztanánk el a játékot. Már most majdnem olyan jól vagyok, hogy játszani is tudnék, és még mindig van három nap a mérkőzésig. Biztos vagyok benne, hogy szükségtelen tovább halasztani.

Nicosar lassan bólogatott.

– Örömmel halljuk. Ennek ellenére reméljük, hogy ha Jernau Gurgeh meg kívánja változtatni a véleményét a játék időpontjával kapcsolatban, akkor nem fog késlekedni, és értesíti a Birodalmi Hivatalt. Ekkor mi örömmel elhalasztjuk a végső játék időpontját, amíg Jernau Gurgeh elég erősnek nem érzi magát, hogy legjobb képességei szerint játssza le az Azad játékot.

– Köszönöm, Felség.

– Örülünk, hogy Jernau Gurgeh nem sérült meg súlyosabban, és el tudott jönni erre a beszélgetésre – zárta le a találkozót Nicosar. Röviden Gurgeh felé bólintott, aztán az egyik udvaroncra nézett, aki türelmetlenül várakozott.

Gurgeh felállt, meghajolt, és elindult háttal kifelé.

– Csak négy lépést tettél hátrafelé, mielőtt hátat fordítottál volna neki – mondta Flere-Imsaho. – Amúgy nagyon jól csináltad.

Visszaindultak Gurgeh szobájába.

– Legközelebb megpróbálom nem elfelejteni – válaszolta.

– Egyébként meg úgy tűnik, tisztáztak. Hallgatóztam egy kicsit, amíg ti négyszemközt társalogtatok. Az udvaroncok általában tudják, mi történik. Úgy tűnik, találtak egy csúcsneműt, aki az erdőn keresztül akart elmenekülni a részecskegyorsító és a kül-vezérlő felől. Eldobta a fegyvert, amit azért kapott, hogy megvédje magát, de azért is, mert valójában egy bomba volt, nem pisztoly, így élve kapták el. Megtört a kínzások alatt, és megemlítette Hamin egyik cimborájának a nevét, aki alkut akart kötni cserébe a vallomásáért. Így aztán megkezdték Hamin kihallgatását.

– Úgy érted, meg is kínozták?

– Csak egy kicsit. Öreg már, nekik viszont életben kellett tartaniuk, amíg ki nem derült, az Uralkodó milyen büntetést szab ki rá. A csúcsnemű kül-irányítót néhány másik bérenccel együtt karóba húzták, azt a haverjukat, aki alkudozni akart, be fogják zárni egy ketrecbe az erdőben, ott várhatja majd a Tűzvihart, Hamintól pedig megvontak mindenfajta antigrav gyógyszert. Negyven-ötven napon belül meghal.

Gurgeh a fejét csóválta.

– Hamin... nem gondoltam volna, hogy ennyire megijedt tőlem.

– Hát, öreg már. Az öregeknek pedig fura gondolataik vannak néha.

– Szerinted most már biztonságban vagyok?

– Igen. Az Uralkodó élve akar látni, hogy aztán elpusztíthasson az Azad táblákon. Senki más nem merne bántani. Most már a játékra koncentrálhatsz. Amúgy meg én majd vigyázok rád.

Gurgeh kételkedőn nézett a búgó drónra.

Nem fedezett fel egy csepp iróniát sem a hangjában.

***

Gurgeh és Nicosar három nappal ezek után kezdte meg az egyszerűbb játékokat. Érdekes légkör uralkodott a döntő mérkőzés körül. Egyfajta csalódott érzés járta át Klaff kastélyát. Általában ez az utolsó mérkőzés volt hat év munkájának és felkészülésének kicsúcsosodása a Birodalomban. Ebben dicsőült meg az Azad, és minden, amit képviselt. Ezúttal a birodalmi folytonosság már el volt rendezve. Nicosar biztosította uralkodását a következő Nagy Évre, amikor megverte Vechestedert és Jhilnot; habár ami a Birodalom többi részét illeti, ők még mindig úgy tudták, az Uralkodónak meg kell küzdenie Krowóval, hogy eldőljön, kié lesz a korona. Még ha Gurgeh meg is nyerné a játékot, az már nem változtatna semmin, kivéve, hogy sérülne egy kicsit az Uralkodó büszkesége. Az udvar és a Felügyelet pedig tanult a tapasztalatokból, és elhatározta, hogy soha többet nem hív meg dekadens és egyben szolgalelkű idegeneket a szent játékokra.

Gurgeh gyanította, hogy sokan azok közül, akik még az erődben voltak, szívük szerint már elmentek volna Echronedalból, vissza az bolygóra, de a koronázási szertartást és a vallási beiktatást végig kellett még nézniük. Így senkinek nem engedték, hogy elhagyja az Echronedalt, amíg a tűz el nem vonult, és az Uralkodó fel nem emelkedett az izzó parázsból.

Valószínűleg már csak Gurgeh és Nicosar várta a mérkőzést. Még a nézőként jelen lévő játékosok és elemzők is kedvetlenül vártak, mert tudták, olyan játéknak lesznek a tanúi, amelyről nem szabad majd beszélniük, még egymás között sem. Gurgeh minden játéka, ami azután zajlott, hogy elvileg kiesett, tabutémává vált. Egyszerűen nem létezett. A Birodalmi Játékfelügyelet már javában dolgozott a Nicosar és Krowo közötti döntő felvételeinek jelenetein. Korábbi eredményeikből ítélve Gurgeh sejtette, hogy nagyon meggyőzőek lesznek. Bár nem fog a géniusz sziporkázni benne, de azért elmegy.

Így hát minden el volt rendezve. A Birodalom új csillaghadnagyokat avatott fel (habár egy kicsit át kellett rendezni a dolgokat, hogy Yomonult helyettesíteni tudják), és emellett az új ezredesek, tengernagyok, érsekek, miniszterek és bírók is szolgálatba állhattak. A Birodalom élete egyenesben volt, és tulajdonképpen nem sok minden változott az előző időszakhoz képest. Nicosar folyathatja uralkodását az eddigi politikája alapján; a nyertesek különböző benyújtott alapelvei kevés elégedetlenséget vagy új gondolkodásmódot mutattak. Az udvaroncok és hivatalnokok így felsóhajthattak, mert tudták, semmi nem fog gyökeresen megváltozni, és a pozíciójuk olyan stabil, amilyen csak lehet. Így hát a döntő mérkőzés körüli szokásos feszültség helyett inkább a kirakatjátékokra jellemző hangulat uralkodott. Egyedül a két versenyző vette úgy, hogy ez egy igazi mérkőzés lesz.

Gurgehet azonnal lenyűgözte Nicosar játéka. Az Uralkodó egyre nőtt a szemében. Minél tovább tanulmányozta a csúcsnemű játékát, annál inkább rádöbbent, milyen hatalmas és tökéletes ellenféllel áll szemben. A szerencsénél többre volt szüksége ahhoz, hogy megverje Nicosart. Valaki mássá kellett volna válnia. A játék elejétől kezdve inkább arra próbált koncentrálni, hogy nehogy kikapjon, ahelyett, hogy legyőzze az Uralkodót.

Nicosar óvatosan játszott, aztán hirtelen lecsapott, csodálatosan megtervezett mozdulatokkal, amelyek első ránézésre olyanok voltak, mintha egy tehetséges őrült tervelte volna ki őket, aztán kibontakoztak, és látni lehetett, hogy igazi mesterhúzások. Tökéletes válaszok a saját maguk által felvetett lehetetlen kérdésekre.

Gurgeh mindent tőle telhetőt megtett, hogy előre észlelje a ravaszság és az erő ezen megsemmisítő egyvelegeit, és hogy válaszolni tudjon rájuk, amint beindultak, de mire a kisebb játékokat befejezték, úgy harminc nappal a tűz érkezése előtt, Nicosarnak már jelenős előnye volt bábukban és kártyákban is, melyeket tovább is vitt a három nagyobb táblára. Gurgeh sejtette, hogy egyetlen esélye maradt. Tartania kell a pozícióját az első két táblán, amennyire csak tudja, és aztán reménykedhet, hogy valamit össze tud hozni az utolsón.

A parázsbimbók a kastély körül egyre magasodtak, úgy emelkedtek, mint valami lassú aranytenger a fal körül. Gurgeh ugyanabban a kis kertben üldögélt, ahol már korábban is járt. Akkor még el tudott nézni a parázsbimbók koronája felett, látta a horizontot; most a látvány húsz méterrel arrébb ért véget, ahol az óriási sárga lombozat kezdődött. Az erőd fényei egyre erősödtek Gurgeh mögött.

Gurgeh nézte a hatalmas fák sárgásbarna törzseit, és megrázta a fejét. Elvesztette a játékot az Eredet Táblán, és nemsokára a Forma Táblán is el fogja.

Tudta, hogy valamit nem vett észre. Nicosar játékának legkifinomultabb részeit nem értette. Tudta, látta, de nem értette igazából, hogy mi volt az az ütőkártya. Nem hagyta nyugodni az érzés, hogy ez valami nagyon egyszerű dolog, akármilyen bonyolultan is jelent meg a táblán. Jóval korábban észre kellett volna vennie, aztán kielemeznie és értékelnie, hogy végül a maga malmára hajtsa a vele vizet, de valamilyen oknál fogva – biztos volt benne, olyasmiről van szó, ami a saját játékának lényegéből fakad – egyszerűen nem ment. Úgy tűnt, játékának egy része eltűnt, és kezdte azt gondolni, hogy a vadászaton szerzett fejsérülése komolyabb hatással van rá, mint azt ő eleinte feltételezte.

Ugyanakkor úgy tűnt, a hajónak sincs semmi ötlete, nem tudta megmondani, Gurgeh mit csinál rosszul. Az adott tanács ott, abban a pillanatban mindig érthető volt, de amikor Gurgeh odalépett a terepre, rádöbbent, nem tudja alkalmazni a hajó ötletét. Ha a saját ösztönei ellenére rákényszerítette magát, hogy úgy tegyen, ahogy a Korlátozó Tényező javasolta, akkor csak még nagyobb nehézségben találta magát. Semmi sem bizonyult végzetesebb hibának az Azadban, mintha olyan elvek szerint akart játszani az ember, melyekben nem igazán hitt.

Lassan felállt, kiegyenesítette a hátát (már alig fájt), és visszament a szobájába. Flere-Imsaho a képernyő előtt lebegett, és egy furcsa ábra képét nézte.

– Mit csinálsz? – kérdezte Gurgeh, és leült egy puha székbe. A drón megfordult, és marain nyelven szólt hozzá.

– Kitaláltam, miként lehet hatástalanítani a poloskákat. Most már beszélhetünk marainül. Hát nem remek?

– Gondolom, az – mondta Gurgeh még mindig eäi nyelven. Kezébe vett egy kicsi, lapos képernyőt, hogy megnézze, mi újság a Birodalomban.

– Azért legalább használhatnád ezt a nyelvet is, ha már vettem a fáradságot, és megzavartam a poloskáikat. Nem volt könnyű, tudod? Engem nem ilyesmire terveztek. Sok mindent meg kellett tanulnom az elektromosságról, optikáról és lehallgató-mezőkről, meg ilyen technikai izékről szóló aktáimból. Azt hittem, örülni fogsz neki.

– Kimondhatatlanul és elképesztő módon el vagyok ragadtatva – mondta Gurgeh marain nyelven. A kis képernyőt nézte. Megtudta róla, mikor vannak a találkozói. Tudósított valami lázadásról egy távoli rendszerben, a Nicosar és Krowo közti verseny állásáról – Krowo korántsem volt úgy lemaradva, mint Gurgeh –, emellett arról is értesült, hogy birodalmi seregek győzelmet arattak egy szörnyűséges faj felett, és hogy azok a férfiak, akik jelentkeztek a hadseregbe, nagyobb fizetést fognak kapni. – Mi a fenét nézel? – kérdezte, amikor felnézett a faliképernyőre, ahol Flere-Imsaho gyűrűkből álló ábrája forgott lassan.

– Nem ismered fel? – kérdezte a drón, és hangját magasra emelte, hogy kifejezze meglepetését. – Azt hittem, fel fogod ismerni. Ez a Valóság modellje.

– A... ja, igen – bólogatott Gurgeh, és visszatért a kis képernyőjéhez, ahol éppen azt lehetett látni, egy birodalmi csatahajó egy aszteroidacsoportot bombáz, hogy lecsitítsa az ott kitört lázadást. – Négy dimenzióban, meg minden. – Átfutott az alcsatornákon a játékprogramokhoz. A második sorozat mérkőzései néhol még folytak az Eän.

– Sőt, igazából hét ide vonatkozó dimenzió, már ami a Valóságot illeti. Az egyik vonal... figyelsz egyáltalán?

– Hm? Ja, igen. – A játékok az Eän már az utolsó fordulókhoz értek. Az echronedali másodlagos játékok még mindig elemzés alatt álltak. – ... az egyik vonal a Valóságon tulajdonképpen a mi egész világegyetemünket képviseli... ugye tanították ezt neked?

– Aha – bólogatott Gurgeh. Sosem érdekelte különösebben a térelmélet, vagy akár maga a hiperűr, vagy hiperszféra, meg az ilyesmi. Egyik sem volt semmilyen hatással az életére, akkor meg mit számít az egész? Volt néhány játék, amiket igazán csak négy dimenzióban lehetett megérteni, de Gurgehet ezeknek csak a sajátos szabályai érdekelték, és az általános alapelvekkel csak addig foglalkozott, amíg azok kifejezetten a játékra vonatkoztak. Újabb oldalra kattintott a képernyőn... ahol saját magával nézett szembe. Megint azt mondta el, mennyire sajnálja, hogy kiesett a játékból, az Azad Birodalom polgárainak minden jót kívánt, és mindenkinek megköszönte a meghívást. Egy bemondó Gurgeh interjúja alatt elmondta, hogy a férfi a második fordulóban szállt ki a játékból az Echronedalon. Gurgeh halványan elmosolyodott rajta, hogy a hivatalos valóság, aminek kialakításában ő is részt vett, hogyan épül fel, egyre szilárdabbá, és végül teljesen elfogadottá válik.

Egy pillanatra felnézett a faliképernyőn látható gyűrűkre, és eszébe jutott valami, ami évekkel ezelőtt foglalkoztatta.

– Mi a különbség a hiperűr és az ultraűr között? – kérdezte a dróntól. – Egyszer a hajó az ultraűrt emlegette, és valahogy sohasem sikerült rájönnöm, hogy az mi a fenét jelent.

A drón megpróbálta elmagyarázni, és a Valóság holomodelljét használta hozzá illusztrációként. Mint mindig, most is túlmagyarázta, de Gurgeh végül megértette, mire is jó ez az egész.

Flere-Imsaho idegesítette aznap este, ahogy állandóan fecsegett. Bár eleinte feleslegesen összetettnek találta, Gurgeh végül kezdte élvezni, hogy megint hallja a marain nyelvet. Abban is talált némi örömet, ha beszélhetett, de a drón magas, sipító hangja idegesítővé vált egy idő után. Csak akkor állt be a szája, amikor Gurgeh este szokás szerint megbeszélte – marainül – a hajóval az igencsak lehangoló és negatív játékeredményeket.

Ez volt az első jó éjszakája a vadászat óta, és azzal az érzéssel ébredt – nem is igazán tudta, miért –, hogy talán van még esélye megfordítani a játék kimenetelét.

Majdnem az egész reggel elment azzal, hogy szépen lassan kitalálja, mire is készül Nicosar. Amikor összeállt a kép, a lélegzete is elakadt. Az Uralkodó nemcsak arra vállalkozott, hogy Gurgehet megveri, hanem arra, hogy legyőzi az egész Kultúrát. Másképp nem lehetett értékelni azt, ahogy a bábuit, területeit és kártyáit mozgatta. Az Uralkodó egész játéka arra irányult, hogy egy Birodalmat építsen fel, Azad tökéletes mását.

Majdnem ugyanekkora erővel hatott rá egy másik felismerés. A saját játékát úgy is lehetett értelmezni – és talán ez volt a legjobb értelmezés –, hogy mindig úgy játszik, ahogyan a Kultúra. Megrögzött módon valami olyasmit állított fel magának, amikor megszerkesztette a pozícióit és felsorakoztatta a bábuit, ami nagyon hasonlított magára a társadalomra. Egy háló, erők és kapcsolatok kölcsönhatása, bármiféle egyértelmű hierarchia, elkülönült vezetés nélkül, és eleinte szinte kizárólag békés szándékkal.

Minden játékban, ahol eddig részt vett, Gurgeh várt, amíg a harc végül elérte őt. Erre az időszakra úgy gondolt korábban, mint a csatára való felkészülésre, de most azt vette észre, hogy ha egyedül lett volna a táblán, akkor is nagyjából ugyanezt a stratégiát követte volna. Lassan terjeszkedne a területeken, és fokozatosan, nyugodtan, gazdaságosan megszilárdítaná őket... De ez persze sohasem történt meg. Mindig megtámadták, és ahogy csatlakozott a harchoz, rögtön elkezdte kiépíteni az adott konfliktust. Ugyanolyan szorgalmasan és a teljességre törekedve haladt előre, mint amikor a biztonságban lévő figuráit állította fel, vagy a még háborítatlan területeit rendezgette.

Minden második játékos, akivel szembekerült, megpróbált, nem éppen bölcs módon, alkalmazkodni ehhez az új stílushoz a maga módján, és mind bele is bukott. Nicosar nem próbálkozott ilyesmivel. Pont ellenkezőleg. Ő a táblát tette meg a Birodalmának, amit a játék határain belül a legkisebb strukturális részletig tökéletesen és összetetten felépített.

Ez megdöbbentette Gurgehet. A felismerés úgy tört rá, mint egy lassan emelkedő, majd hirtelen felvillanó újcsillag, mintha a megértés apránként szivárgó vize hirtelen patakká, folyóvá, majd árvízzé duzzadt volna. Vízözönné. A következő lépései automatikusan jöttek. Válaszreakciók voltak, nem pedig stratégiájának jól kigondolt részei, és így korlátoltnak, alkalmatlannak bizonyultak. A szája kiszáradt, a kezei remegtek.

Hát persze, ez az, amit eddig nem értett, ez a hiányzó láncszem, ilyen nyíltan és egyszerűen kirakva akárki láthatja. Bár valójában láthatatlan volt, túlságosan is egyértelmű ahhoz, hogy megfogalmazza vagy megértse. Egyszerű volt, elegáns, megdöbbentően kidolgozott, de alapjában véve nagyon is gyakorlatias, és nagy mértékben arról árulkodott, hogy Nicosar hogyan tekint a játékra.

Most már érthető, miért akart mindenáron játszani ezzel a Kultúrabeli emberrel, ha végig ezt tervezgette.

Még azokat a részleteket is fel lehetett fedezni ebben a felállásban, amiket csak Nicosar és a Birodalom néhány másik embere tudott a Kultúráról, annak igazi méreteiről, kiterjedéséről. Azoknak, akik ezeket a tényeket nem ismerték, valószínűleg teljesen megfejthetetlen maradt Nicosar taktikája. Nicosar tábla-Birodalma teljes volt, belekalkulálta feltételezéseit Gurgeh seregeiről is, úgy fogta fel őket, mint egy nagyobb kép kicsi részleteit.

Egyfajta könyörtelenség is volt abban, ahogy az Uralkodó kezelte a saját és ellenfele bábuit. Ez Gurgeh számára szinte már gúnyolódásnak tűnt. Olyan taktika volt ez, amit Nicosar arra dolgozott ki, hogy megzavarja őt. Ott, ahol Gurgeh megtorpant volna, hogy megpróbálja felkészíteni, átcsoportosítani a seregeit, az Uralkodó szinte örömteli szívtelenséggel küldte bábuit a saját vesztükbe. Ahol pedig Gurgeh belement volna a megadásba és a frontváltoztatásba, ott Nicosar mindent letarolt.

Látta, hogy nagyjából úgy vág vissza, ahogy valószínűleg Nicosar várta, megpróbálta menteni a bábuit, átgondolt, logikus, és bizonyos értelemben konzervatív lépésekkel válaszolt. Próbált nem azzal foglalkozni, hogy Nicosar rángatta, rugdosta a bábuit, és területeket tépett ki ellenfele kezéből, mint valami húscafatokat. Bizonyos szempontból Gurgeh próbált nem harcolni Nicosarral. Az Uralkodó durva, éles, diktatórikus és gyakran nem éppen elegáns játékot folytatott, és jogosan úgy ítélte meg, hogy egy ilyen játékhoz egy Kultúrabeli ember nem kíván majd csatlakozni.

Gurgeh kezdte sorra venni a tartalékait, felmérte a lehetőségeit, mialatt tett még néhány jelentéktelen, feltartóztató lépést, hogy legyen ideje gondolkodni. A játék lényege a győzelem volt, ezt mindig elfelejtette. Semmi más nem számított, semmi más nem is függött a játék kimenetelétől. A játék lényegtelenné vált, ezért viszont mindent is jelenthetett, és Gurgehnek egyetlen akadályt kellett már csak legyőznie. Azt, amit a saját érzelmei állítottak elé.

Válaszolnia kellett, de hogyan? Legyen ő a Kultúra? Vagy egy másik Birodalom?

Már így is a Kultúra szerepét játszotta, és nem működött. Hogyan játszhatna az Uralkodó ellen birodalmiként?

Ott állt a táblán azokban a nevetséges ruhákban, és csak messziről rémlett neki, hogy van körülötte más is. Megpróbálta kiszakítani gondolatait a játékból egy percre, körbenézett a kastély hajótermén, a magas, nyitott ablakokon és a kinti sárga parázsbimbók lombsátrán; a félig telt padsorokon, a birodalmi őrökön, a játékvezetőkön, a feje felett lógó kivetítő nagy, fekete, szarvalakú képernyőjén, a sok körülötte ülő emberen, a különböző ruhákon és öltözeteken. Mindent lefordított a játék nyelvére, mindent úgy nézett, mintha valami erős drogon keresztül látná őket, és amit csak látott, kicsavart analógiákká torzult. Tükrök és tükrözőmezők jutottak eszébe, melyek képe technikailag sokkal mesterségesebbnek tűnt, de az érzékelést tekintve sokkal valószerűbb képet adtak. Tükörírás. Ami visszafelé van írva, az a rendes írás. Látta Flere-Imsaho gyűrűinek valótlan Valóságát, eszébe jutott Chamlis Amalk-ney, és a figyelmeztetése a körmönfontsággal kapcsolatban; olyan dolgok, amik semmit és valamit jelentettek egyszerre; gondolatainak harmonikus frekvenciái.

Katt. Kikapcs/bekapcs. Mintha egy gép lenne. Egyenesen a vesztébe rohan, és ez nem is zavarja. Mindent elfelejtett, és megtette az első lépést, amit meglátott.

Megnézte, mit is lépett. Semmi olyat, amit Nicosar tett volna. Tipikus Kultúrabeli lépés. Érezte, hogy elszorul a szíve. Valami másban reménykedett, valami sokkal jobban.

Megint megnézte. Hát, ez bizony egy Kultúrabeli lépés, de legalább egy támadó Kultúrabeli lépés. Ha végigcsinálja, az lerombolja egész eddigi óvatos stratégiáját, de nem volt más választása, ha csak egy halvány reménysugarat is akart látni arra, hogy ellenáll Nicosarnak. Úgy kell tennie, mintha minden ezen múlna, mintha az egész Kultúráért küzdene. Nyernie kell, mindegy mi kell hozzá, mindegy...

Most végre legalább tudott játszani.

Tudta, hogy veszíteni fog, de nem fog fejvesztve visszavonulni. Lassanként újratervezte a játékát, oly módon, hogy a Kultúra harcias szellemiségét tükrözze. Ahol ez a fordulat nem volt kivitelezhető, ott hátrahagyott egész területeket a táblán, ahol pedig igen, ott visszahúzódott, átcsoportosította és újraszervezte a seregeit. Ahol kellett, ott feláldozott részeket, és lerombolt, felperzselt területeket, ha szükség volt rá. Nem akarta utánozni Nicosar durva és pusztító támadó-menekülő, visszavonuló-lerohanó stratégiáját, hanem inkább olyan erő alapján akarta megszervezni a pozícióit és bábuit, ami, ha nem is most, de idővel képes megbirkózni ezekkel a lehengerlő csapásokkal.

Végre kezdett összeszedni néhány pontot. Még mindig vesztésre állt, de még hátra volt az Eredet Tábla, ahol végre Nicosar emberére talál majd benne.

Egyszer vagy kétszer elkapott egy pillantást Nicosar arcán – amikor elég közel állt hozzá, hogy leolvassa, mi van ráírva –, ami meggyőzte őt arról, helyesen cselekszik, még akkor is, ha ez olyasmi volt, amit az Uralkodó már várt. Volt egyfajta elismerés a csúcsnemű arckifejezésében és a táblán, ahol még valamiféle tisztelet is tükröződött azokban a lépésekben. Annak a beismerése, hogy most már egyenlő felekként harcolnak.

Gurgehet hatalmába keríttette az érzés, hogy ő most egy csatorna, melyen félelmetes energiák folynak át. Hatalmas felhő volt, készen arra, hogy villámokat szórjon a táblára, vagy hatalmas hullám, ami az óceánon át vágtat az alvó part felé. Egy bolygó magjának megolvadt, lüktető energiája. Egy isten, akinek hatalmában áll tetszése szerint rombolni vagy alkotni.

Elvesztette az uralmát a saját drogmirigyei felett. A vérében áramló kémiai anyagok átvették az irányítást, és az agya megtelt ezzel a magával ragadó gondolattal, mintha valami láz tört volna ki rajta. Minden szemszögből egyetlen vágy fogalmazódott meg benne, egyetlen végső cél.

A szünetek és az alvással töltött idő lényegtelenné vált, csak az számított, ami a tábla és a játék valóságában történt. Funkcionált azért, beszélt a drónnal és a hajóval vagy más emberekkel, evett és aludt, sétálgatott... de ez mind nem számított, lényegtelen volt. Ezek mind csak a játék díszletét és hátterét szolgáltatták.

Figyelte, ahogy az ellenséges erők hullámai előretörnek, és visszavonulnak a nagy táblán. Furcsa nyelvet beszéltek, szokatlan dalt énekeltek, ami egyszerre volt maga a tökéletes harmónia és harc a dallamok írásáért. Amit maga előtt látott, az egyetlen nagy élőlény volt. Úgy tűnt, a bábukat olyan akarat mozgatja, ami nem az övé, és nem is az Uralkodóé volt, hanem olyan erő, melyet maga a játék diktált. Ez volt lényegének legtökéletesebb kifejeződése.

Látta ezt, és tudta, hogy Nicosar is látja, de valószínűleg senki más nem vette észre. Olyanok voltak, mint egy titkos szerelmespár, biztonságban érezték magukat a saját, hatalmas fészkükben, ahol száz meg száz ember figyelte őket. Ezek az emberek látnak ugyan, de nem tudnak olvasni a sorok között, és igazából fogalmuk sincs, minek is lehetnek a tanúi ezekben az órákban.

A játék a Forma Táblán véget ért. Gurgeh veszített, de már nem volt közvetlen veszélyben, és az előny, amivel Nicosar a Kialakulás Táblán indult, messze nem volt még perdöntő.

A két ellenfél elvált egymástól, lévén, hogy ennek a résznek vége, és a végső harc csak most kezdődik. Gurgeh kiment az előadóteremből. Kimerült volt, rettenetesen boldog, és két napig aludt. A drón ébresztette fel.

– Gurgeh, ébren vagy? Befejezted ezt a ködös valamit?

– Miről beszélsz?

– Rólad meg a játékról. Mi folyik itt? Még a hajó sem tudta megfejteni, hogy mi történik a táblán – a drón fölérepült, barna volt és szürke, halkan zümmögött. Gurgeh megdörzsölte a szemét, pislogott. Reggel volt. Úgy tíz nap lehetett még hátra addig, amíg a tűz megjön. Gurgeh úgy érezte, olyan álomból ébred, ami élénkebb és valóságosabb, mint maga a valóság.

Ásított és felült.

– Érthetetlen lennék?

– A fájdalom rossz? A szupernóva fényes?

Gurgeh kinyújtózott, és önelégülten mosolygott.

– Nicosar nagyon a lelkére veszi – mondta, felállt, és az ablakhoz lépett. Kiment az erkélyre. Flere-Imsaho cuppogott, és Gurgeh hátára dobott egy köpenyt.

– Ha megint elkezdesz itt rejtvényekben beszélni nekem...

– Miféle rejtvényekben? – Gurgeh itta be a finom levegőt. Megint jól kinyújtotta a vállát és a karjait. – Hát nem egy szép kis kastély ez, drón? – kérdezte, és a kőkorlátra támaszkodott, mély lélegzetet vett. – Ezek aztán tudják, hogy kell kastélyt építeni, mi?

– Gondolom, igen, de Klaffot nem a Birodalom építette. Egy másik emberfajta kezéről csapták le, akik hasonló ünnepségeket tartottak itt, mint amiket a Birodalom az Uralkodó megkoronázásakor. De ne akard elterelni a szót. Kérdeztem tőled valamit. Mi ez az új stílus? Az utóbbi pár napban nagyon ködös és furcsa voltál. Láttam, koncentrálsz, úgyhogy nem akartam erőszakoskodni, de a hajó és én szeretnénk végre tudni.

– Nicosar felvette a Birodalom szerepét, innen az ő stílusa. Nekem nem maradt más választásom, minthogy eljátsszam a Kultúra szerepét, innen az enyém. Ennyire egyszerű.

– Hát nem annak tűnik.

– De az. Vedd úgy, mintha kölcsönösen megerőszakolnánk egymást.

– Jó lenne, ha most már kijózanodnál, Jernau Gurgeh.

– Én... – kezdte Gurgeh, aztán megállt, hogy ellenőrizze. Mérgesen ráncolta a szemöldökét. – Én tökéletesen tiszta vagyok, te idióta! Miért nem csinálsz már valami hasznosat, és rendelsz nekem reggelit?

– Igenis, gazdám – mondta Flere-Imsaho mogorván, és visszahúzódott a szobába. Gurgeh felnézett a kék ég üres táblájára. Agya már a Kialakulás Tábla tervein dolgozott.

Flere-Imsaho figyelte, ahogy a férfi még feszültebb és elmélyedtebb lett a második forduló és a döntő közötti időszakban. Alig hallotta meg, ha mondtak neki valamit, emlékeztetni kellett rá, hogy egyen és aludjon. A drón szinte nem akarta elhinni, de kétszer is rajtakapta a férfit, ahogy fájdalommal az arcán ül, és bámul a semmibe. Végigfuttatott egy távolsági ultrahangot, és megállapította, hogy a férfi húgyhólyagja robbanásig van. Most már azért is szólni kellett neki, hogy elmenjen vizelni! Minden nap folyamatosan a semmibe bámult, vagy lázasan tanulmányozta régebbi játékok felvételeit. És bár egy kis időre drogmentes volt, miután felkelt a hosszú alvásból, rögtön utána elkezdte termelni a drogokat, és egy pillanatra sem állt le. A drón az érzékelőjét használta, hogy szemmel tartsa a férfi agyhullámait, és azt tapasztalta, hogy amikor aludt, az sem volt igazán alvás. Irányított ragyogó álmok voltak, de legalábbis annak látszottak. A drogmirigyei természetesen állandóan teljes erővel dolgoztak, és most először jobban látszottak rajta a droghasználat árulkodó jelei, mint az ellenfelén.

Hogy tud játszani ilyen állapotban? Ha Flere-Imsahón állt volna, ő ott és akkor leállította volna a férfit. De ő csak az utasításokat követte. Neki is megvolt a szerepe, el is játszotta, és most mindössze annyit tehetett, hogy várt, mi történik.

Több ember jött el a Kialakulás Tábla kezdőjátékára, mint ahányan az előző két sorozaton összesen részt vettek. A többi játékos még mindig próbált rájönni, mi történik ebben a furcsa, bonyolult és megfoghatatlan játékban, és látni akarták, mi fog történni az utolsó táblán, ahol az Uralkodó jelentős előnnyel kezd, de az is tudvalevő, hogy az idegen különösen jól játszik rajta.

Gurgeh belevetette magát a játékba, mint egy kétéltű a friss vízbe. Pár lépés erejéig csak lubickolt abban az érzésben, hogy végre hazatért, és abban, hogy újra versenyezhet. Élvezettel próbálgatta saját erejét és hatalmát, a bábuk és helyzetek kiolvasásának feszültségét. Aztán a játéktól visszakanyarodott a komolyabb dolgokhoz, az építéshez és vadászathoz, a kialakításhoz és összekötéshez, a romboláshoz és az elvágáshoz, a felderítéshez és a pusztításhoz.

A tábla megint a Kultúrává és a Birodalommá vált. Együtt állították fel a kellékeket: egy ragyogó, gyönyörű, halálosan gyilkos mezőt, ami leírhatatlanul kifinomult, édes és ragadozó jellegű volt. Nicosar és Gurgeh hitéből közösen épült fel. Az elméjük képmása volt. A puszta összefüggések hologramja ott lángolt a táblán, mint egy égő tűzhullám, a fejükben lévő hitbeli és gondolati tájak tökéletes térképe.

Gurgeh megkezdte azt a lassú mozdulatot, ami bukás és győzelem volt egyszerre, még azelőtt, hogy számára is világossá vált volna. Soha ilyen finom, összetett és gyönyörű dolgot nem láttak még az emberek az Azad táblán. Ezt el is hitte, tudta. Ő teszi igazsággá.

A játék folytatódott.

Szünetek, napok, esték, beszélgetések, étkezések jöttek és mentek, de egy másik dimenzióban. Egyszínű, lapos és szemcsés képek. Ő valahol teljesen máshol járt. Egy másik dimenzióban, más képek között. A feje csak egy dudor volt egy táblával a belsejében, a teste csak bábu, amit ide-oda állított.

Nicosarral nem szóltak egymáshoz, de beszéltek, a hangulatok és érzelmek legfinomabban kidolgozott kommunikációját gyakorolták, azokon a bábukon keresztül, melyeket mozgattak, és amelyek őket mozgatták. Egy dal, egy tánc, egy tökéletes költemény. Mostanra az emberek minden nap megtöltötték a játéktermet, belemélyedtek ebbe a mesésen kusza alkotásba, ami az orruk előtt alakult ki. Próbálták olvasni a verset, szerettek volna mélyebben belelátni ebbe a mozgásban lévő képbe, hallgatni ezt a szimfóniát, megérinteni ezt az élő szobrot, hogy végre megértsék.

Addig megy, amíg mindennek vége, gondolta magában Gurgeh egyik nap, és abban a pillanatban, ahogy ennek a gondolatnak a banalitása beléhasított, meglátta, hogy vége. Ennyi. Le volt rombolva, többet nem lehet tenni. Még nem fejezték be, de már vége volt. Rettenetes szomorúság fogta el. Az érzés megragadta, mint egy bábut, megrángatta, majdnem elesett tőle. Oda kellett mennie a székéhez, és felhúznia magát rá, mint egy öregember.

– Ó... – hallotta a saját hangját.

Nicosarra nézett, de az Uralkodó még nem látta. A természeti jelenség-kártyákat nézte, próbált kidolgozni egy tervet, hogyan változtassa meg az előtte álló területet.

Gurgeh alig tudta elhinni. A játék véget ért. Senki más nem látja? Kétségbeesetten nézett körül a tisztek, a nézők és a Játékvezetők arcán. Mi bajuk van ezeknek? Megint a táblát nézte, abban a reményben, hogy ő nem vett észre valamit, vagy olyan hibát követett el, ami azt eredményezte, hogy Nicosar még mindig léphet, és ez a tökéletes tánc még eltarthat egy darabig. De nem talált semmit. Vége volt. Felnézett a ponttábla órájára. Már majdnem vége volt a napnak, és megpróbált visszaemlékezni, milyen nap is van. A tűz hamarosan ideér, nem? Talán már ma este, vagy holnap. Vagy talán már itt is van? Nem, azt azért még ő is észrevette volna. Az előadóterem magas ablakai még mindig nem voltak lezárva, kint látni lehetett az óriási, várakozó, gyümölcsöktől roskadozó parázsbimbókat.

Vége, vége, vége. Az ő játéka, a játékuk, a gyönyörű játék véget ért, halott. Mit tett? Ökölbe szorított kezét a szájára tette. Nicosar, te ostoba! Az Uralkodó bevette, ráharapott a csalira, elindult a végzetes úton, ahol szétszedik, közel az egyik magaslathoz, és szilánkokra törik a tűz előtt. Előfordult már, hogy barbárok elfoglaltak Birodalmakat, és kétségkívül lesz is még ilyen. Gurgeh gyerekkorától fogva tudta ezt. A Kultúrabeli gyerekeknek megtanítják az ilyesmit. A barbárok lerohannak egy területet, aztán őket hódítják meg. De nem mindig. Vannak birodalmak, melyek széthullnak és megszűnnek, de vannak, amelyek beszippantanak: befogadják, és végül meghódítják a barbárokat. Arra kényszerítik őket, hogy úgy éljenek, mint azok, akiket eredetileg ők akartak lerohanni. A rendszer építménye terelgeti őket, szórakoztatja őket, elvarázsolja és átformálja őket, olyasmit követel tőlük, amit korábban nem tudtak megadni, de lassanként maguktól ajánlják fel. A birodalom fennmarad, a barbárok tovább élnek, csak nincs többé birodalom, és barbárokat se találni már sehol.

A Kultúra Birodalommá vált, a Birodalom pedig barbárokká. Nicosar győzelemittasnak tűnt, körülötte bábuk. Alkalmazkodott, elvett, változtatott és haladt előre, hogy gyilkolhasson. De ez a saját haláltusájuk. Így nem élik túl; hát ez nem egyértelmű? Gurgeh tulajdonába kerülnek, vagy semlegesek lesznek. Ő hozza az újjászületést. Vége.

Szúrós érzés kezdte ki az orrát belülről, és hátradőlt. Erőt vett rajta a szomorúság, hogy vége a játéknak, és várta a könnyeket.

De nem jöttek. A teste ellenállt, hiszen olyan jól használta az elemeket, és itt mindenütt víz van. Vízbe fojtja Nicosar támadásait. Az Uralkodó a tűzzel játszott, de ki fogják oltani. Nem érdemel könnyeket.

Valami elengedte Gurgehet, visszahúzódott, mintha kimerült volna, ő pedig engedett a szorításból. A terem lehűlt, a levegő megtelt alkohol szagával és a parázsbimbók lombjának suhogása behallatszott a magas, széles ablakokon. Az emberek halkan beszélgettek a teremben.

Körbenézett, és meglátta Hamint, ahogy a főiskolai széken ül. Az öregember összezsugorodott, babaszerű lett. Apró, összeaszott héj vált abból, ami valaha volt, arca barázdált, teste eltorzult. Gurgeh megbámulta. Az egyik szellemük volt? Végig ott ült? Egyáltalán él még? Úgy tűnt, az elviselhetetlenül öreg csúcsnemű a tábla közepét bámulja, és egy pillanatra Gurgehben az az abszurd gondolat merült fel, hogy az öreg igazából már halott, csak idehozták összeaszott testét a terembe, mint valami trófeát, megszégyenítésként.

Ebben a pillanatban megszólalt a harsona, jelezvén, hogy vége az aznap esti játéknak, mire jött két birodalmi őr, és kitolta a haldokló csúcsneműt a teremből. Az aszott, ősz fej röviden Gurgeh felé nézett.

Gurgeh úgy érezte, mintha valahol messze járna, valami hosszú utazáson, amiről éppen most tért vissza. Nicosarra nézett, aki tanácsadóival konzultált, míg a Játékvezető lejegyezte a játék pontos állását, és az emberek az előadóban felálltak, majd csevegni kezdtek. Vajon csak képzelte, hogy Nicosaron nyugtalanság tükröződött? Sőt, aggodalom. Lehetséges. Hirtelen nagy sajnálatot érzett az Uralkodó iránt, mindannyiuk iránt. Mindenki iránt.

Felsóhajtott. Olyan volt, mint az utolsó szele annak a viharnak, ami már elvonult fölötte. Kinyújtózkodott, aztán megint felállt. A táblára nézett. Igen, vége. Megcsinálta. Még sok dolga volt, sok mindennek kellett történnie, de Nicosar biztosan veszít. Választhatott, hogy hogyan akar veszíteni. Előrenyomul és felmorzsolódik, vagy meghátrál és leverik, esetleg megvadul és mindent letarol... de a tábla-Birodalmának akkor is vége.

A tekintete összetalálkozott az Uralkodóéval egy pillanatra. Látta belőle, hogy Nicosar még nem fogta fel teljesen, de azt is tudta, a csúcsnemű is olvas az ő szemeiből, és látja bennük a változást, megérzi a győzelem szelét... Gurgeh lejjebb engedte a tekintetét, nem állta tovább ezt a kemény pillantást. Aztán megfordult, és kisétált a teremből. Nem volt taps, senki sem gratulált. Senki sem látta rajta kívül. Flere-Imsaho a szokásos aggodalmaskodó és idegesítő önmaga volt, de még ő sem vett észre semmit. Arról kérdezgette Gurgehet, hogy milyen a játék. Ő hazudott. A Korlátozó Tényező azon a véleményen volt, kezd kialakulni valami. De Gurgeh nem izgatta magát, hogy elmondja neki. A hajótól azért többet várt.

Egyedül evett, agya üres volt. Az estét úszással töltötte a kastély mélyén lévő medencében, amit abba a sziklanyúlványba vájtak, melyre a kastély épült. Egyedül volt. Mindenki a kastély tornyaiba, vagy felsőbb emeleteire húzódott, volt aki légi autóba ült, hogy lássa az ég nyugati felén a messzi ragyogást. A Tűzvihar ott már elkezdődött.

***

Gurgeh addig úszott, amíg ki nem fáradt, aztán megszárítkozott, felvett egy nadrágot, inget, könnyű kabátot, és elment sétálni a kastélyt védő fal körül.

Az éjszaka sötét volt a felhőtakaró alatt. A nagyobb, a falnál magasabbra nőtt parázsbimbóktól nem lehetett látni a közeledő Tűzvihar távoli fényeit. Birodalmi őrök álltak kint, hogy biztosítsák, senki nem okoz tüzet túl korán. Gurgehnek be kellett bizonyítania, hogy semmi olyasmi nincs nála, ami szikrát vagy lángot szórhatna, és csak azután engedték ki a kastélyból, ahol a spalettákat már előkészítették, és az ösvények is nedvesek voltak az öntözőrendszer tesztelése miatt.

A parázsbimbók nyikorogtak és suhogtak a szélcsendes homályban, felfedve újabb, száraz felületeiket a sűrű levegőnek; a fakéreg rétegei leváltak a gyúlékony lével telt gyümölcsökről, melyek a fák legfelső ágai alatt lógtak. Az éjszaka levegője megtelt a nedű bódító illatával.

Az egész erdő mintha lecsendesedett volna. Egyfajta félelemmel és tisztelettel vegyes vallásos várakozás volt ez. Még Gurgeh is érezte, hogy nagy változást okozott a környéken. A légi autók az ázott erdő felett érkeztek vissza a kastélyba, és susogásukról eszébe jutott Gurgehnek, hogy éjfélre mindenkinek vissza kellett térnie a kastélyba. Így ő is lassan visszafelé vette útját, közben itta be a levegőben lebegő várakozást, mintha valami drága dolog lenne, ami nem tart sokáig, talán egyszeri és megismételhetetlen.

De még mindig nem volt fáradt, a kellemes úszás utáni kimerültség egyszerű háttérfeszültséggé vált a testében, így amikor felmászott a lépcsőkön a szobájáig, Gurgeh nem állt meg, hanem ment tovább, annak ellenére is, hogy a harsona éjfelet jelzett.

Végül magas oromzaton találta magát, egy zömök torony tövében. A kört formázó gyalogút nedves volt és síkos. Nyugat felé nézett, ahol egy halvány, elmosódott fénycsík színezte az ég szélét. A Tűzvihar még mindig messze volt, a horizont alatt, ragyogását visszaverte a felhőtakaró, mint valami fakó naplementét. Gurgeh a fény ellenére is érezte, milyen mély és mozdulatlan körülöttük az éjszaka, amely rátelepedett a kastélyra és elcsendesítette azt. Meglátott egy toronyba vezető ajtót, és felmászott a lőrésekkel tarkított építménybe. Rátámaszkodott a kőszegélyre, és észak felé nézett, ahol alacsony dombok feküdtek. Hallgatta egy csöpögő öntöző hangját – valahol alatta lehetett – és a parázsbimbók alig hallható suhogását, ahogy készültek saját maguk elpusztítására. A dombokat szinte nem is lehetett látni. Feladta a próbálkozást, és újra a kissé íves bordó csík felé fordult, nyugati irányba.

Harsona hangja hallatszott a kastélyból, aztán megint egy, és még egy. Más zajokat is lehetett hallani. Távoli kiáltást és lábdobogást, mintha a kastély megint felébredt volna. Azon gondolkodott, hogy vajon mi történhetett. Összehúzta vékony kabátját, és hirtelen megérezte, milyen hűvös az éjszaka, ahogy egy könnyű északi szellő szárnyra kelt.

A szomorúság, amit napközben érzett, nem múlt el teljesen. Csak mélyebbre süllyedt, kevésbé volt egyértelmű, de annál erősebben fonódott össze vele. Milyen csodálatos volt az a játék. Mennyire élvezte, szinte ujjongott... de mindez azáltal történt, hogy a végét próbálta elérni, és ezzel pont azt biztosította, hogy az öröm nem lesz hosszú életű. Azon tanakodott, vajon Nicosar rájött-e már. Azért legalább a gyanúnak fel kellett merülnie benne. Leült egy kicsi kőpadra.

Hirtelen megrohanta a tudat, hogy hiányozni fog neki Nicosar. Bizonyos szempontból közelebb érezte magát az Uralkodóhoz, mint eddig bárkihez. Ez a játék mély intimitást alakított ki köztük, közös élményeket és érzéseket adott, és ehhez Gurgeh szerint semmilyen más kapcsolat nem fogható.

Felsóhajtott, aztán idővel felállt a padról, és a megint a korláthoz ment, lenézett a torony lábánál húzódó, kövekkel kirakott kis ösvényre. Két birodalmi őr állt ott, alig látszottak, csak a torony nyitott ajtajából kiszűrődő fény világította meg őket. Sápadt arcukkal felfelé meredtek, őt nézték. Nem tudta eldönteni, intsen-e nekik, vagy sem. Egyikük felemelte a karját, ekkor éles fény világított Gurgeh arcába, kezét a szeme elé tartotta, hogy eltakarja. Egy harmadik, kisebb, sötétebb figura, akit Gurgeh eddig nem vett észre, elindult a torony felé, és belépett a kivilágított ajtón. Az elemlámpát lekapcsolták. A két őr visszaállt a helyére, a torony ajtajának két oldalára.

Lépések hallatszottak a toronyból. Gurgeh a kőpadon ült, és várt.

– Morat Gurgeh, jó estét. – Nicosar volt az. Az Azad Birodalom Uralkodójának kissé meggörnyedt, sötét alakja lépett elő a toronyból.

– Felség...

– Üljön le, Gurgeh – mondta halkan. Nicosar csatlakozott Gurgehhez, leült a padra, arca olyan volt, mint egy alig kivehető hold, melyet egyedül a torony lépcsőjáratából kiszűrődő halvány fény világított meg. Gurgeh azon gondolkodott, vajon Nicosar látja-e őt. A hold-kép elfordult tőle, a horizonton elmosódó karmazsinvörös csíkot nézte.

– Valaki meg akart ölni, Gurgeh – mondta az Uralkodó halkan.

– Hogyan... ? – kezdte Gurgeh elborzadva. – És jól van Felséged?

A hold-kép visszafordult.

– Nem sérültem meg. – A csúcsnemű felemelte az egyik kezét – Kérem, ne „Felségezzünk” most! Egyedül vagyunk. Itt nem véthet a protokoll ellen. Csak meg akartam magyarázni, miért került az egész kastély őrizet alá. A Birodalmi Gárda átvette a parancsnokságot. Nem valószínű, hogy lenne második támadás, de jobb a biztonság.

– De ki tenne ilyet? Ki akarná önt megtámadni?

Nicosar észak felé fordította a tekintetét, a láthatatlan dombok felé nézett.

– Úgy gondoljuk, a tettesek a viadukton át próbálhattak megszökni, és a rezervátumba, a tavak felé igyekezhetnek, úgyhogy kiküldtem oda néhány őrt – lassan visszafordult a férfi felé, hangja lágy volt. – Érdekes helyzetbe hozott, Morat Gurgeh.

– Én... – sóhajtott Gurgeh, és a lábait nézte. – ... Igen. – Az előtte fehérlő arcra pillantott. – Sajnálom. Mármint, hogy... mindjárt vége – hallotta, ahogy elcsuklik a saját hangja, és képtelen volt Nicosarra nézni.

– Hát – mondta Nicosar –, azt majd meglátjuk. Lehet, hogy lesz egy kis meglepetésem az ön számára reggel.

Gurgeh meghökkent. A halvány, sápadt arc túl homályos volt ahhoz, hogy bármilyen kifejezést leolvasson róla. Lehetséges, hogy Nicosar komolyan beszél? A csúcsnemű biztosan látta, hogy reménytelen a helyzete. Látott talán valamit, amit Gurgeh nem? Abban a pillanatban aggódni kezdett. Talán elbízta magát? Hiszen senki más nem vette észre, még a hajó sem. Mi van, ha téved? Látni szerette volna a táblát, de még az agyában őrzött, nem éppen tökéletes kép is elég pontos volt ahhoz, hogy megállapítsa, hogyan áll kettőjük szerencséje. Nicosar bukása még nem látszott egyértelműen, de elkerülhetetlen volt. Biztos volt benne, hogy az Uralkodó számára nincs kiút. A játéknak véget kell érnie.

– Mondjon meg nekem valamit, Gurgeh – mondta egyenletes hangon Nicosar. A fehér kör megint rászegeződött. – Pontosan mennyi ideig tanulta a játékot?

– Igazat mondtunk, két évig. Intenzíven, de...

– Ne hazudjon nekem, Gurgeh. Most már semmi értelme.

– Nicosar, én nem hazudnék önnek.

Nicosar lassan csóválta a hold-képű fejét.

– Ahogy gondolja – az Uralkodó hallgatott egy ideig. – Maga biztosan nagyon büszke a Kultúrájára.

Az utolsó szót ellenszenvvel ejtette ki, amit Gurgeh komikusnak tartott volna, ha nem olyan őszinte.

– Büszkeség? – kérdezte. – Hát, nem tudom. Nem rajtam múlt, egyszerűen beleszülettem, és...

– Ne csináljon úgy, mintha nem értené. Én arra gondolok, hogy büszke, mert része lehet valaminek. A büszkeség, hogy a saját népét képviselheti. Azt akarja mondani, hogy semmi ilyesmit nem érez?

– Én... de, talán egy kicsit... de én nem a népem bajnokaként vagyok itt, Nicosar. Én nem képviselek senki mást, csakis saját magamat. Én csak azért jöttem, hogy játsszak. Ennyi.

– Ennyi – ismételte el Nicosar halkan. – Hát, gondolom, most már megmondhatom, nagyon jól játszott. – Gurgeh szerette volna látni a csúcsnemű arcát. Valóban megremegett a hangja? Valóban reszketett?

– Köszönöm. De ennek a játéknak a fele önnek köszönhető... több mint a fele, mert ön...

– Nincs szükségem a dicséretére! – Nicosar kinyújtotta az egyik kezét, és arcon ütötte Gurgehet. A nehéz gyűrűk végigszántottak Gurgeh ajkain és arcán.

Gurgeh döbbenten hátradőlt, szédült a meglepetéstől. Nicosar felugrott és a korláthoz ment, kezei olyanok voltak a sötét köveken, mint a karmok. Gurgeh megtapogatta véres arcát. Remegett a keze.

– Undorodom magától, Morat Gurgeh – mondta Nicosar a nyugaton izzó vörös fénynek. – Nem a vak, bárgyú erkölcsösségének köszönheti a sikerét. Ezt a harci játékot pedig valami mocskos táncnak tekinti. Azért van, hogy harcoljon, küzdjön ellene, de maga megpróbálta megrontani. Maga csak tettette. Maga elferdítette. Felcserélte a mi szent szertartásunkat a maga romlott pornográfiájával... megrontotta... maga undorító férfi.

Gurgeh lenyalogatta a vért a szájáról. Szédült, forgott vele a világ.

– Lehet... lehet, hogy ön így látja, Nicosar – mondta, és lenyelte a sós vért. – De akkor sem hiszem, hogy teljes mértékben igazságos, ha...

– Igazságos? – kiáltotta az Uralkodó, és közvetlenül Gurgeh elé állt, eltakarta a messze égő tűz fényét. – Miért kellene bárminek is igazságosnak lennie? Az élet talán igazságos? – felemelte a kezét, és megragadta Gurgehet a hajánál fogva. Megrázta a férfi fejét. – Igen? Igazságos?

Gurgeh hagyta, hogy a csúcsnemű rángassa. Egy perc múlva az Uralkodó elengedte Gurgeh haját, mintha valami mocskos dolgot fogott volna meg. Gurgeh megköszörülte a torkát.

– Nem, az élet nem igazságos. Lényegében nem.

A csúcsnemű ingerülten elfordult, megint megmarkolta a kis torony korlátját.

– De attól még megpróbálhatjuk azzá tenni – folytatta Gurgeh. – Ez olyan cél, amire érdemes törekedni. Eldönthetjük, hogy akarjuk-e, vagy nem. Mi megpróbáltuk. Sajnálom, ha ön ellenszenvesnek talál minket emiatt.

– Az „ellenszenvesség” kevéssé fejezi ki, amit az ön drágalátos Kultúrája iránt érzek, Gurgeh. Szinte nem is találok rá megfelelő szavakat, hogy mit érzek az ön... Kultúrája iránt. Maguk nem ismerik a dicsőséget, a büszkeséget, az imádatot. Van viszont hatalmuk, azt már láttam. Tudom, mire képesek... de maguk akkor is impotensek. Mindig azok is maradnak. A szelíd, szánalmas, rémült, megfélemlített emberek... nem maradnak fenn sokáig, attól függetlenül, hogy hatalmas és félelmetes gépekkel mászkálnak. Végül el fognak bukni. A csillogó gépezeteik nem mentik meg magukat. Az erősek élik csak túl. Ezt tanítja nekünk az élet, Gurgeh, ez derül ki a játékból is. Küzdelem a fennmaradásért. Harcolj, hogy bebizonyítsd: érdemes vagy rá. Ezek nem üres kifejezések, ez az igazság!

Gurgeh figyelte, ahogy a sápadt kezek a sötét köveket markolásszák. Mit mondhatna ennek a csúcsneműnek? Most tényleg a metafizikáról kellene vitatkozniuk, itt, most, a nyelv tökéletlen eszközét használva, amikor az elmúlt tíz napot azzal töltötték, hogy felállítsák versengő filozófiájuk lehető legtökéletesebb képmását?

Egyébként is, mit lehet ilyenkor mondani? Azt, hogy az intelligencia felül tudja múlni, túl tudja szárnyalni a mutáción, harcon és halálon alapuló evolúció vak erőit? Hogy a tudatos együttműködés többet ér, mint az elvadult versenyzés? Hogy az Azad sokkal több lehetne, mint egyszerű harc, ha kifejezésre, kommunikációra... használnák? Ezt mind megtette, már mind elmondta, és annál sokkal jobban, mint ahogy most tudná.

– Még nem nyerte meg a játékot, Gurgeh – mondta Nicosar halkan, hangja éles volt, szinte visított. – A maga fajtája sosem fog nyerni – megfordult, és Gurgehre nézett. – Maga szegény, szánalmas férfi. Játszik, de igazából semmit sem ért belőle, ugye?

Gurgeh őszinte sajnálatot érzett a csúcsnemű hangjában.

– Gondolom, maga már eldöntötte, hogy nem – mondta Nicosarnak.

Az Uralkodó felnevetett, és visszafordult az egész horizonton tükröződő távoli tűz felé. A hangja köhögésben halt el. Egyik kezével Gurgehre mutatott.

– A maga fajtája soha nem fogja megérteni. Magukat csak használni fogják – megrázta fejét a sötétben. – Menjen vissza a szobájába, morat! Reggel találkozunk. – A hold-kép a horizontot kémlelte, ahol a pirosló fény a felhőtakaró alját simogatta. – Addigra a tűz is ideér.

Gurgeh várt még egy pillanatig. Olyan volt, mintha már elment volna, érezte, hogy nem figyel rá, el van felejtve. Még Nicosar utolsó szavai is úgy hangzottak, mintha nem is Gurgehnek szánta volna őket.

A férfi halkan felállt, és lement a homályosan megvilágított toronyban. A két őr csendben állt az ajtóban, a torony lábánál. Gurgeh felnézett, és látta Nicosart a korlátnál, lapos, sápadt arca a közeledő tüzet kémlelte, fehér kezei az öreg köveket markolták. A férfi nézte egy ideig, aztán megfordult, és elment, végig a folyosókon és termeken, ahol a birodalmi őrök lézengtek. Mindenkit a szobájába küldtek, bezárták az ajtókat, figyelték a lépcsőfeljárókat, lifteket, és felkapcsoltak minden lámpát, így a kastély szinte égett az éjszakában, mint hatalmas kőhajó a sötéten aranyló tengeren.

Flere-Imsaho épp a birodalmi csatornákat kapcsolgatta, amikor Gurgeh visszaért a szobájába. A drón megkérdezte, hogy mi ez a felhajtás. Ő elmondta neki.

– Azért nem lehetett olyan súlyos – mondta a gép, és ide-oda dőlt. Megint a képernyőt nézte. – Nem játszanak katonai zenét. Viszont minden kifelé menő kommunikáció blokkolva van. Mi történt a száddal?

– Elestem.

– Aha.

– Kapcsolatba tudunk lépni a hajóval?

– Természetesen.

– Mondd meg neki, hogy turbózza fel magát. Lehet, hogy szükségünk lesz rá.

– Jó ég, nagyon körültekintő vagy. Rendben.

Lefeküdt, de nem tudott elaludni, hallgatta az egyre erősödő szél zúgását. A csúcsnemű órákig figyelte a horizontot a magas torony tetején, mintha kőbe vésték volna, akár egy sápadt szobrot, vagy mintha egy eltévedt magból kinőtt fa lett volna. Az északról érkező szél frissebb lett, lebegtette a mozdulatlan alak fekete ruháját, és végigsüvített a sötét-ragyogó kastélyon, átvágott a parázsbimbók koronáján, és közben úgy zúgott, mint a tenger.

Hajnalodott. A fény először a felhőkbe ütközött, aztán aranyszínűre festette a kitisztult horizont északi részének szélét. Ezzel egy időben, a nyugati vég sötétjében, ahol a föld vörösen világított, egy hirtelen fényes villanás látszott, égő narancssárga szín terjedt el, megremegett, habozott, aztán eltűnt, újra felbukkant, világosabban, egyre gyorsabban terjedt.

A toronyban álló alak visszahúzódott az égen látható, egyre szélesedő vörös-fekete hasadék elől, és – egy pillantást vetve még háta mögött a pirkadatra – kicsit megingott, mintha nem tudna dönteni a két horizont versengő fényeinek egyre hömpölygő árja között.

Két őr lépett a szobába. Kinyitották az ajtót, és azt mondták Gurgehnek, hogy őt és a gépet várják a hajóteremben. Gurgeh az Azad köpenyt vette fel reggel, de az őr azt mondta, az Uralkodó a mai reggelen eltekint a hivatalos köpenyek viseletétől. Gurgeh Flere-Imsahóra nézett, és elment átöltözni. Tiszta inget vett fel, és azt a nadrágot, illetve kabátot, ami előző este volt rajta.

– Ezek szerint nekem is megadják végre a lehetőséget, hogy nézzem. Milyen kedves – mondta Flere-Imsaho, ahogy a játékterem felé mentek. Gurgeh nem mondott semmit. Őrök kísértek csoportokat a kastély különböző részeiről. Odakint, a becsukott, bezsaluzott ablakok és ajtók mögött süvített a szél.

Gurgeh nem kívánta a reggelit. A hajó kapcsolatba lépett velük aznap reggel, hogy gratuláljon. Végre meglátta. Azért azt is elmondta, lát egy kiutat Nicosar számára, de az is csak olyan, ami tovább húzza a játékot. És emberi agy amúgy sem tudná követni az ehhez szükséges lépéseket. Visszanyerte legmagasabb sebességét, készen áll bármikor közbeavatkozni, ha bajt észlel, mondta. Flere-Imsaho szemein át fogja nézni a történéseket.

Mire a kastély hajótermébe értek, illetve a Kialakulás Táblához, Nicosar már ott várt. A csúcsnemű a Birodalmi Gárda főparancsnoki egyenruháját viselte. Szigorú szabású, finoman fenyegető ruházat volt, ünnepi karddal kiegészítve. Gurgeh kifejezetten rosszul öltözöttnek érezte magát a kabátjában. A terem majdnem teljesen megtelt. Az emberek a mindenütt jelenlévő őrök kíséretében érkeztek, és még mindig töltötték fel a sorokat. Nicosar rá sem hederített Gurgehre. A csúcs-nemű a gárda egyik tisztjével beszélgetett.

– Hamin! – mondta Gurgeh, és odament, ahol az öreg csúcsnemű ült, az első sorban, apró, eltorzult teste összezsugorodva és reménytelenül húzódott meg két nagydarab őr között. Arca fonnyadt volt és sárga. Az egyik őr előretartotta a karját, hogy megállítsa Gurgehet. Nem mehetett közelebb. A pad előtt állt, majd leguggolt, hogy lássa az öreg rektor ráncos arcát.

– Hamin, hall engem? – megint az az abszurd gondolat suhant át az agyán, hogy a csúcsnemű igazából már halott. De aztán a kis szemek megrándultak, kinyíltak, sárgás-pirosak voltak és összeragadtak a kristályosodó váladéktól. Az összeaszott fej egy kicsit megmozdult.

– Gurgeh...

Becsukódtak a szemei, a feje lebillent. Gurgeh érezte, hogy egy kéz megérinti a karját, és a tábla szélénél álló székéhez vezették.

A terem teraszra vezető ablakai is be voltak csukva, az ablaktáblák rázkódtak a fémkeretben, de a tűzvédőket még nem húzták le. Odakint, az ólomszürke ég alatt az áramló levegő a parázsbimbókat rázta, és a szél mély zúgása jó hátteret biztosított a teremben visszafojtott hangon beszélgető emberek zajához, akik közül némelyek még mindig a helyüket keresték a nagy előadóban.

– Nem kellett volna leengedni a tűzvédőket? – kérdezte Gurgeh a dróntól. A székén ült. Flere-Imsaho mögötte repkedett, zümmögött és kattogott. A Játékvezető és segítői a bábuk pozícióit ellenőrizték.

– De – válaszolta Flere-Imsaho. – A tűz kevesebb, mint kétórányira van. Le tudják ereszteni a védőket az utolsó percben is, ha muszáj, de általában nem szoktak olyan sokáig várni. Én a helyedben óvatos lennék, Gurgeh. A szabályok szerint az Uralkodó ezen a szinten már nem tehet meg fizikai tétet, de valami itt nincs rendben. Érzem.

Gurgeh szeretett volna mondani valami csattanósat a drón érzékeivel kapcsolatban, de kavargott a gyomra, és ő is érezte, valami nincs rendben. Odanézett a padra, ahol Hamin ült. Az összeaszott csúcsnemű azóta sem mozdult. A szeme csukva volt.

– Még valami – tette hozzá Flere-Imsaho.

– Mi?

– Van valami extra szerkezet a plafonon.

Gurgeh felpillantott, anélkül, hogy feltűnést keltett volna. Az ECM felszerelés és a kivetítő nagyjából olyan volt, mint általában, de igazából sosem tanulmányozta közelebbről.

– Miféle szerkezet? – kérdezte.

– Olyan szerkezet, ami aggasztóan látható az én érzékelőimmel, pedig elvileg nem kellene neki látszani. És ott az az optikai távmikrofonnal felszerelt gárdatiszt.

– Az, aki Nicosarral beszél?

– Igen. Ez nem szabálytalan?

– Elvileg az.

– Akarsz szólni a Játékvezetőnek?

A Játékvezető a tábla szélénél állt, két nagydarab őr között. Ijedtnek tűnt, és mogorvának. Amikor pillantása Gurgehre esett, hidegen átnézett rajta.

– Van egy olyan érzésem – suttogta Gurgeh –, hogy nem sok hasznunk lenne belőle.

– Én is így látom. Szóljak a hajónak, hogy jöjjön?

– Ide tud érni a tűz előtt?

– Épphogy.

Gurgehnek nem kellett sokáig gondolkodnia.

– Gyerünk – szólt oda a drónnak.

– Elküldtem a jelet. Emlékszel, mit kell csinálni, ha a golyó jelez?

– Élénken.

– Remek – mondta savanyúan Flere-Imsaho. – Egy nagysebességű áthelyezés, ellenséges környezetből, érzékelőrendszerrel körbevéve. Mindig erre vágytam.

A terem megtelt, az ajtókat becsukták. A Játékvezető mogorván pillantott a Nicosar mellett álló ezredesre. A tiszt gyorsan meghajolt. A Játékvezető kihirdette, hogy a játék kezdetét veszi.

Nicosar tett egy-két összefüggéstelen lépést. Gurgeh nem értette, mire megy ki a játék. Tudta, hogy valamit tennie kellene, de mit? Nem úgy tűnt, hogy ennek bármi köze lett volna a győzelemhez. Megpróbálta elkapni Nicosar tekintetét, de a csúcsnemű nem volt hajlandó ránézni. Gurgeh megdörzsölte az ajkait és az arcát. Láthatatlan vagyok, gondolta.

A parázsbimbók lengedeztek, rázkódtak a kinti viharban. Leveleik a lehető legnagyobbra terjeszkedtek, és – ahogy a szél ostromolta őket – összeolvadtak, amitől úgy néztek ki, mint egy nagy, nehézkes, sárga élőlény, ami ott remeg és lebeg a kastély falain túl. Gurgeh érezte, hogy az emberek a teremben fészkelődni kezdenek, mormognak egymásnak, és idegesen pillantgatnak a még le nem zárt ablakok felé. Az őrök a terem kijáratainál álltak, fegyverrel a kezükben.

Nicosar tett bizonyos lépéseket, meghatározott helyekre mozgatott át néhány természeti jelenség-kártyát. Gurgeh még mindig nem értette, mi ennek az értelme. A rázkódó ablakok mögött tomboló vihar zaja elnyomta az emberek hangját. A parázsbimbók termésének és levének szaga elárasztotta a termet, és leveleiknek pár megszáradt darabkája valahogy bejutott az előadóba, ott repült és lebegett fel-le a benti levegő áramlataiban.

Az ablak mögötti sötétszürke égen lángoló narancssárga fény árasztotta el a felhőket. Gurgeh izzadni kezdett. Odasétált a táblához, elvégzett néhány válaszlépést, megpróbálta Nicosart kiugrasztani a bokorból. Hallotta, hogy valaki a nézők között felsikolt, aztán az illetőt elhallgattatták. Az őrök csendben álltak, az ajtókat és a tábla környékét figyelték. A Gárda ezredese, akivel Nicosar korábban beszélt, az Uralkodótól nem messze állt. Ahogy elindult a széke felé, Gurgeh úgy vélte, könnyeket látott végiggurulni a tiszt arcán.

Nicosar eddig ült. Most felállt, magával vitt négy természeti jelenségkártyát, és a mintázott terület közepére lépett.

Gurgeh legszívesebben felpattant, vagy felkiáltott volna. Valamit. Bármit. De földbe gyökerezett a lába, mozdulni sem bírt. A teremben álló őrök kihúzták magukat, az Uralkodó keze szemmel láthatóan remegett. A vihar odakint tépte a parázsbimbókat, mint valami gonosz, rosszindulatú erő; egy narancsszínű lándzsa emelkedett nehézkesen a növények fölé, megvonaglott egy pillanatra a sötét felhőkkel a háta mögött, aztán lassan visszasüllyedt, és eltűnt szem elől.

– A francba – suttogta Flere-Imsaho –, ez csak ötpercnyire van.

– Mi van? – pillantott Gurgeh a drónra.

– Öt perc – mondta a gép, és egész élethűen nyelt egyet. – Elvileg legalább egy órányira kellene lennie. Nem érhetett ide ilyen gyorsan. Ezek elindítottak egy új tűzvonalat.

Gurgeh becsukta a szemét. Csontszáraz nyelvével kitapogatta a kis golyót.

– És a hajó? – kérdezte, és megint kinyitotta a szemét.

A drón egy ideig csendben maradt.

– ...Esélye sincs – mondta, hangja színtelen volt és lemondó.

Nicosar leguggolt. Egy tűz-kártyát rakott a már ott heverő víz-szimbólumra, a magaslat egyik mélyedésében. A Gárda ezredese lassanként félrefordította fejét, a szája mozgott, mintha le akart volna fújni egy porszemet egyenruhája gallérjáról.

Nicosar felállt, körbenézett, úgy tűnt, egy hangra vár, de csak a vihar dübörgését hallotta.

– Éppen most regisztráltam egy ultrahang-jelet – szólalt meg Flere-Imsaho. – Egy robbanás volt, északra. A viadukt.

Gurgeh tehetetlenül nézte, ahogy Nicosar lassan egy másik álláshoz lép a táblán, és megint rátesz egy kártyát egy újabbra. Tüzet a levegőre. Az ezredes újra beleszólt valamit a vállánál lévő mikrofonba. A kastély megremegett, rázkódások sorozata vonult végig a termen.

A táblán rezegtek a bábuk, az emberek felálltak, kiabálni kezdtek. Az üvegtáblák megrepedtek a kereteikben, lezuhantak a kövezetre, és ezzel egy időben a perzselő szél süvítő hangja is betört a terembe, levelek kavarogtak a levegőben. A fák koronája felett lángok csaptak fel, tűzzel töltve meg a fortyogó fekete horizontot.

A következő tűz-kártya is a helyére került, a földre. Olyan volt, mintha a kastély megemelkedett volna Gurgeh alatt. A szél bevágott az ablakokon, szanaszét fújta a könnyebb bábukat a táblán, mint valami abszurd és megállíthatatlan invázió. Felkapta és csapkodta a Játékvezető és hivatalnokai köpenyét. Az emberek özönlöttek kifelé a padsorokból, egymáson átesve igyekeztek a kijárat felé, ahol az őrök a fegyvereiken tartották a kezüket.

Az eget ellepték a lángok.

Nicosar Gurgehre nézett, ahogy lerakta az utolsó tűzkártyát is egy szellem-lapra; az Életre.

– Ez egyre rosszabbul néz ki... íííííííí! – hallatszott Flere-Imsaho visító hangja. Gurgeh hátrafordult, és látta a gépet, ahogy megremeg a levegőben, aztán zöld, tüzes aura veszi körül.

Az őrök lőni kezdtek. A terem ajtói kinyíltak, az emberek özönlöttek kifelé, de a teremben lévő őrök ellepték a táblát, és folyamatosan tüzeltek az emelvényekre, padokra, rászabadították lézerfegyvereiket a menekülő tömegre. Az emberek sorra estek el, sikítozva, küszködő csúcsneműek, nők és férfiak igyekeztek kijutni a villogó fényáradatban és a rájuk zúduló robbanásokban.

– Íííííííííííííííí! – sikoltott Flere-Imsaho. A burkolata izzó vörös lett, és füstölni kezdett. Gurgeh csak nézte, de nem tudott megmozdulni. Nicosar majdnem a tábla közepénél állt – körülötte őrök –, és Gurgehre mosolygott.

A tűz tombolt a parázsbimbók felett. A terem kiürült, ahogy az utolsó sebesült is kivonszolta magát az ajtón. Flere-Imsaho a levegőben lebegett, narancssárgán, sárgán, fehéren izzott. Egyre feljebb emelkedett, álcája megolvadt, és csöpögött a táblára, ahogy felfelé repült, és hirtelen körbevették lángok, aztán eltakarta a füst. Hirtelen felgyorsított, átrepült a termen, mintha egy nagy, láthatatlan kéz húzná. A túlsó oldalon lévő falhoz csapódott, és egy vakító villanás kíséretében felrobbant, majdnem lesöpörve Gurgehet a székéről.

Az Uralkodó körül álló őrök elhagyták a táblát, és elindultak a padok között, végeztek a sebesültekkel. Gurgehet mintha észre sem vették volna. A lövések visszhangzottak a folyosón, eljutottak a kastély többi részébe, ahol halottak feküdtek tarka ruháikban, mint valami visszataszító szőnyeg.

Nicosar lassan Gurgeh felé lépdelt, csak azért állt meg néhol, hogy elrúgjon egy-két Azad figurát az útjából, ahogy közeledett. Kis folyékony tűzcseppekre lépett rá, amiket Flere-Imsaho hagyott hátra a megolvadt burkolatból. Előhúzta a kardját, teljesen zavartalanul.

Gurgeh megmarkolta a szék karfáját. A pokol felsikoltott odakint az égen. Levelek repdestek körbe a termen, mint száraz, szűnni nem akaró eső. Nicosar megállt Gurgeh előtt. Az Uralkodó mosolygott. Túlkiabálta a szelet.

– Meglepődött?

Gurgeh alig bírt megszólalni.

– Miért tette ezt? – sziszegte.

Nicosar vállat vont.

– Így lett valódi a játék, Gurgeh – körbenézett a termen, felmérte a mészárlás eredményeit. Teljesen egyedül voltak, az őrök a kastély más részein szóródtak szét, és gyilkoltak.

Mindenütt elesettek feküdtek, szanaszét a földön és az emelvényeken, a padok közt, sarkokba húzódva, nagy keresztként kiterítve a kövezeten, köpenyükön fekete lyuk tátongott ott, ahol a lézer kiégette. Füst szállt fel a szétforgácsolódott fabútorokból és a még izzó ruhákból. Az égett hús édeskésen émelyítő illata terjengett a teremben.

Nicosar a nehéz, kétélű kardot méregette kesztyűs kezében, és szomorkásan mosolygott. Gurgeh érezte, hogy fájnak a belső részei, és remeg a keze. Erős, fémes ízt érzett a szájában, és eleinte azt hitte, a beépült golyó az, csak kilökte a szervezete valamiért, de igazából tudta, hogy nem erről van szó. És rádöbbent, életében először, hogy a félelemnek valóban van íze.

Drón! Kiáltott fel magában. De csak egy koromfekete lyuk volt helyette a szemközti falban.

Hajó! De a nyelve alá beültetett golyó nem mozdult, és a Korlátozó Tényező még fényévekre volt.

A kard hegye pár centiméternyire állt meg Gurgeh hasától. Emelkedni kezdett Gurgeh mellkasa felé, egészen a nyakáig. Nicosar kinyitotta a száját, és bár mondani akart valamit, végül csak megrázta a fejét, mint aki hirtelen ideges lett, és szúrt egyet.

Gurgeh rúgott, mindkét lábát az Uralkodó gyomrának irányozta. Nicosar összegörnyedt, Gurgeh pedig hátrazuhant a székével együtt. A kard suhant egyet a feje felett. Gurgeh továbbgurult, ahogy a szék elvágódott a földön, aztán talpra ugrott. Nicosar is félig kiegyenesedett, és erősen markolta a kardját. A férfi felé támolygott, a karddal csapkodott maga körül, mintha láthatatlan ellenségek lettek volna köztük. Gurgeh futott. Először oldalra, aztán át a táblán, megpróbált eljutni a terem egyik ajtajához. Mögötte, az ablakokon túl, a hajlongó parázsbimbók felett a tűz kiszorította a fekete füstfelhőket, a hő kézzelfoghatóvá vált, nyomását érezni lehetett a bőrön, a szemeken. Gurgeh egyik lábával rálépett egy bábura, amit a szél gurított oda a táblán keresztül. Megcsúszott és elesett.

Nicosar a nyomában botorkált.

A kivetítő vinnyogott, aztán zúgni kezdett. Füst gomolygott belőle. Kék villámok cikáztak a felfüggesztett gépezet körül.

Nicosar nem vette észre. Gurgeh felé döfött, aki arrébb csúszott. A kard a táblába fúródott, pár centiméterre a férfi fejétől. Gurgeh feltápászkodott, és felugrott a táblán egy magaslatra. Nicosar utánarohant.

A kivetítő felrobbant. Szikrákat hányva zuhant le a plafonról a táblára, és darabokra tört a színes terep közepén, pár méterre Gurgeh előtt, aki így megtorpant, és kénytelen volt megfordulni. Szemben találta magát Nicosarral.

Nicosar a feje fölé emelte a kardot.

A penge beleütközött egy sárgás-zöld aurába, és visszapattant róla. Nicosar érezte, ahogy megváltozik a kard súlya, és hitetlenkedve nézett a feje fölé. A penge tehetetlenül himbálódzott a lebegőben, egy kis fehér lemezkéről lógott, ami maga Flere-Imsaho volt.

– Ha-ha-ha – zúgta túl az üvöltő szelet.

Nicosar Gurgehhez vágta a kard markolatát. Egy zöldes-sárgás aura elkapta, és vissza is dobta Nicosar felé, mire az Uralkodó félreugrott. Átbukdácsolt a táblán, füst és szállingózó levelek kavarogtak körülötte. A parázsbimbók hajlongtak odakint, fehér és sárga villanások törtek fel a törzseik közül, ahogy az összefüggő tűzhullám a kastély felé közeledett felettük.

– Gurgeh! – mondta Flere-Imsaho, és hirtelen a férfi arca előtt termett. – Guggolj le, és kuporodj össze! Most!

Gurgeh megtette, amit mondott neki, lekuporodott, karjait a lábszára köré fonta. A drón felette lebegett, és Gurgeh egy homályos mezőt látott maga körül.

A parázsbimbók alkotta fal megbomlott, a felcsapó lángok kezdtek bekúszni mögöttük, megrázták, megtépázták őket.

Egy alak jelent meg a lángok előtt. Nicosar volt az, és egy lézerfegyvert tartott a kezében. A falhoz közel, az ablakok előtt állt, két kézzel fogta a fegyvert, és pontosan Gurgehre célzott. Gurgeh a fegyver fekete csőszáját nézte, aztán végigfutott a szeme a hüvelykujj vastagságú csövön, majd Nicosar arcán kötött ki, ahogy a csúcsnemű meghúzta a ravaszt.

Aztán önmagát látta.

A saját eltorzult arcát bámulta, épp elég sokáig ahhoz, hogy lássa, Jernau Morat Gurgeh, abban a pillanatban, ami akár a halálát is jelenthette volna, inkább meglepett, mint buta arcot vágott... aztán a tükörmező eltűnt, és ismét Nicosart látta.

A csúcsnemű pontosan ugyanott állt, de kicsit kibillent az egyensúlyából. Valami nem stimmelt. Valami megváltozott. Teljesen egyértelmű volt, de Gurgeh nem látta, mi az.

Az Uralkodó elkezdett hátrafelé dőlni, üveges tekintettel bámulta a koromtól fekete mennyezetet, pont ott, ahonnan a kivetítő leesett. Aztán az ablakon át beözönlő tüzes légáramlat elkapta, és lassan visszafelé döntötte, előre a tábla felé, miközben a kézifegyver súlya oldalra húzta.

Gurgeh akkor meglátta: egy apró, még füstölgő fekete lyuk volt a csúcsnemű homlokának közepén, nagyjából akkora, amibe egy ember hüvelykujja befér.

Nicosar teste a táblára zuhant, a bábuk szétgurultak.

A tűz berobbant.

A parázsbimbókból álló gát utat engedett a lángoknak, és a helyét átvette egy hatalmas, vakító fényhullám, és a hő úgy csapott be a terembe, mint egy óriási kalapácsütés. Akkor a Gurgehet körülvevő mező elsötétült, a terem és a lángok elhalványodtak, és a feje hátsó részében búgó hangot hallott. Kimerültnek, kiszipolyozottnak és üresnek érezte magát.

Ezután minden eltűnt előle, csak a sötétség vette körül.

* *

Gurgeh kinyitotta a szemét. Egy teraszon feküdt, valami kiugró kő alatt. A körülötte lévő tér le volt tisztítva, de mindenhol máshol centiméteres szürke hamu telepedett mindenre. Homály. A kövek alatta melegek, a levegő hűvös és füstszagú.

Rendben volt. Nem jött rá fáradtság, nem fájt a feje.

Felült. Valami leesett a mellkasáról, és legurult a letisztított kövekre, aztán a szürke hamuba esett. Felvette. Az orbitalos karkötő. Világított, és teljesen ép volt, még a mikroszkopikus nap-éj ciklusát is pontosan tartotta. Betette a kabátja zsebébe. Megigazította a haját, a kabátját; mindent a helyén talált.

Az ég sötétszürke volt, a horizont fekete. Az egyik oldalon, kicsit arrébb, látott egy kisméretű, halványlila korongot az égen. Rájött, hogy az a nap. Felállt.

A szürke hamut koromfekete pernye takarta, ami úgy hullott a felhőkből, mint a negatív hó. Kiment a hőtépázta, pelyhekkel takart kövezeten át a teraszra. Itt a korlát leomlott, ezért nem ment egészen a szélére.

A táj megváltozott. A parázsbimbók aranysárga fala helyett, ami korábban eltakarta a kilátást, csak a földet lehetett látni. Fekete és barna volt, égett. Óriási repedések és hasadások szabdalták, melyeket a finom szürke hamu és a pernyeeső még nem töltött fel. A puszta terület messze elhúzódott végig a horizonton. Még mindig halovány füstfoszlányok tekeregtek elő a föld hasadékaiból, mintha a fák szellemei lennének, amíg a szél el nem fújta őket. A mellvédfal megfeketedett, megperzselődött, és egyes helyeken meg is repedt.

A kastély maga viharvert volt, mint egy hosszú ostrom után. Összedőlt tornyok, beomlott lakrészek, hivatali épületek és termek. Tűz-emésztette ablakaik ürességre néztek. Füstoszlopok szálltak fel lustán, mint kígyózó zászlórudak az omladozó kastély teteje felé, ahol beléjük kapott a szél és árbockötelet formált belőlük.

Gurgeh körbesétált a teraszon, átgázolt a finom, fekete pernyetakarón, odalépett a hajóterem ablakaihoz. Teljesen hangtalanul járt. Bement a terembe.

A kövek még mindig tartották a száraz meleget. Olyan volt, mintha egy óriási, sötét sütőbe sétálna be. A nagy játékterem közepén, a ledőlt gerendák és lezuhant kövek között ott feküdt a tábla. Megtépázott, elgörbült és törött volt, szivárványszínei szürkén vagy feketén éktelenkedtek, a finoman kiegyensúlyozott terep a magaslatokkal és mélyedésekkel mostanra összekavarodott kupacok és rések halmazát alkotta.

Megvetemedett, megereszkedett gerendák és lyukak mutatták a padlón és a falban, hogy hol voltak a lelátók és emelvények. A kivetítő, ami lezuhant a plafonról, ott feküdt az Azad tábla közepén, félig megolvadva, félig megkeményedve, akár egy bugyborékoló hegy karikatúrája.

Megfordult, hogy megnézze azt az ablakot, ahol Nicosar állt, és végül odasétált a megrongálódott tábla nyikorgó felületén. Leguggolt, felnyögött, a térdei fájdalmat jeleztek. Kinyújtotta a kezét arrafelé, ahol az örvénylő tűzvihar összehordott egy kis púposodó porkupacot az egyik belső támfal szögletében. A tábla szélénél egy L-alakú, megolvadt, fekete fémdarab feküdt, valószínűleg a fegyver maradványai.

A szürkésfehér hamu finom volt és meleg. Gurgeh egy C-alakú fémdarabot talált közékeveredve. A félig megolvadt gyűrű felületén, mint apró kis krátert, még mindig látni lehetett a drágakő számára kivésett lyukat, de a kő már nem volt benne. Nézte a gyűrűt egy darabig, lefújta róla a hamut, és újra meg újra megfordította a kezében. Egy idő után visszatette a gyűrűt a porkupacba. Kicsit habozott, aztán elővette az Orbitalt formázó karkötőjét a kabátja zsebéből, az alacsony szürke kúp tetejére helyezte, lehúzta a két mérgezést jelző gyűrűt is az ujjáról, és azokat is mellétette. Egyik tenyerére rásöpört egy maroknyi meleg hamut, és elgondolkodva bámulta.

– Jernau Gurgeh, jó reggelt!

Megfordult, gyorsan felállt, és zavartan a kabátja zsebébe dugta a kezét, mintha valami miatt szégyellné magát. Flere-Imsaho kicsi, fehér teste berepült az ablakon, nagyon aprónak, tisztának és épnek tűnt ebben a megviselt, szétolvadt környezetben. Egy nagyon pici szürke valami – akkora, mint egy csecsemő ujja – repült fel a drón felé, Gurgeh lábától, a földről. Kis fedél nyílt ki Flere-Imsaho sértetlen burkolatán, és a mikrogolyó berepült a drón testébe. A gép egy része felpörgött, aztán újra mozdulatlan lett.

– Szervusz – mondta Gurgeh, miközben odasétált hozzá. Körbenézett a romos termen, aztán a drónra szegezte a tekintetét. – Remélem, elmondod, mi történt.

– Ülj le, Gurgeh. Elmondom.

Leült egy nagyobb kőre, amely az ablak feletti falról esett le. Kétkedő arckifejezéssel nézett fel oda, ahonnan nagy valószínűséggel kizuhanhatott.

– Ne aggódj – mondta Flere-Imsaho –, biztonságban vagy. Ellenőriztem a tetőt.

Gurgeh kezét a térdén pihentette.

– Nos? – kérdezte.

– Csak szépen sorjában – mondta Flere-Imsaho. – Először is hadd mutatkozzam be pontosan. A nevem Sprant Flere-Imsaho Wu-Handrahen Xato Trabiti, és nem vagyok könyvtári drón.

Gurgeh bólogatott. A férfi felfedezte a nómenklatúrát, ami annyira lenyűgözte a Chiark Központot. Nem mondott semmit.

– Ha könyvtári drón lennék, te már nem élnél. Még ha meg is menekülsz Nicosar elől, néhány perccel később elégtél volna.

– Ezt méltányolom – mondta Gurgeh. – Köszönöm – hangja színtelen volt, elcsigázott, és nem éppen hálatelt. – Azt hittem, elkaptak. Megöltek.

– Hát, baromi közel voltak hozzá – mondta a drón. – Az a lövöldözés nem volt semmi. Nicosar rátette a kezét valami equi-tech felszerelésre. Ez az jelenti... vagy jelentette... hogy a Birodalom valamiféle kapcsolatban állt egy másik fejlett civilizációval is. Megvizsgáltam, ami maradt a felszerelésből. Homomdai cucc lehet. Mindegy, a hajó majd további elemzéseknek veti alá.

– Hol van a hajó? Azt hittem, a fedélzeten leszünk, nem pedig itt, még mindig.

– Fél órával azután ért ide, hogy a tűz lecsapott. Mindkettőnket felszippanthatott volna, de úgy ítéltem meg, nagyobb biztonságban vagyunk itt. Nem okozott gondot, hogy elszigeteljelek a tűztől, és végig az aurám alatt tudtalak tartani. A hajó ideküldött nekünk néhány drónt kisegítésképpen, aztán tovább ment, lefékezett, és megfordult. Most már errefelé tart, és öt perc múlva fölöttünk kell lennie. Biztonságosan felszállhatunk rá a repülőegységgel. Mint mondtam, az áthelyezés kockázatos lehet.

Gurgeh az orrán keresztül valami nevetésféleséget hallatott. Ismét körbenézett a homályos teremben.

– Várok... – mondta a gépnek.

– A birodalmi őrök Nicosar parancsára bolondultak meg. Felrobbantották a vízvezetékeket, vízgyűjtőket, menedékeket, és megöltek mindenkit, akit csak találtak. Megpróbálták átvenni a Legyőzhetetlen vezetését is. Az emiatt kialakult tűzharcban a hajó lezuhant, és valahova az északi óceánba esett. Elég nagyocska csobbanás volt, szökőár tarolta le a parton álló, igencsak méretes parázsbimbókat, de azért megkockáztatom, ez még nem állítja meg a tüzet. Nem akarta senki megölni Nicosart aznap este. Ez csak ürügy volt, hogy az egész kastélyt és a játékot az őrség ellenőrzése alá tudják vonni, akik képesek voltak bármit megtenni, amit az Uralkodó parancsolt nekik.

– De miért? – kérdezte fáradtan Gurgeh, és belerúgott egy ott fekvő tábladarabkába. – Miért parancsolta nekik Nicosar, hogy ezt tegyék?

– Azt mondta nekik, ez az egyetlen módja, hogy legyőzzék a Kultúrát és megmentsék őt. Azt nem tudták, hogy ő is meg fog halni. Azt hitték, van valami ötlete, hogy hogyan menti ki magát innen. De lehet, hogy ettől függetlenül is megtették volna. Ezek kiképzett katonák voltak. Mindenesetre teljesítették a parancsot – a gép itt kuncogó hangot adott. – De legalábbis a legtöbben. Néhányan ugyanis nem tették tönkre a menedéket, amit fel kellett volna robbantaniuk, és levittek oda magukkal pár embert. Úgyhogy nem vagy egyedül, vannak más túlélők is. Főleg szolgák. Nicosar persze biztosította, hogy az összes fontos ember itt legyen. A hajó drónjai most a túlélőkkel vannak. Bezárva tartjuk őket, amíg te biztonságban el nem hagytad ezt a helyet. Van elég tartalékuk addig, míg értük jön a felmentő sereg.

– Folytasd.

– Biztosan tudod most követni ezt az egészet?

– Csak azt mondd meg nekem, hogy miért?

– Kihasználtak téged, Jernau Gurgeh – mondta a drón szenvtelen hangon. – Az az igazság, hogy te tényleg a Kultúra nevében játszottál, Nicosar pedig tényleg a Birodalomért. Én személyesen mondtam meg az Uralkodónak az utolsó menet előtti este, hogy te valójában a mi bajnokunk vagy. Ha nyersz, akkor jövünk, szétzúzzuk a Birodalmat, és a saját törvényeink szerint építjük újjá. Ha ő nyer, akkor nem támadjuk meg a Birodalmat addig, amíg ő uralkodik, de legalábbis a következő Nagy Évig. Hát ezért tette Nicosar azt, amit tett. Nem csak arról volt szó, hogy nem tud veszíteni, hanem hogy elveszítette a Birodalmát. Nem volt miért éljen, és akkor már miért ne a dicsőség lángjaiban vesszen el?

– És igaz az, amit mondtál? – kérdezte Gurgeh. – Tényleg meghódítottuk volna őket?

– Gurgeh – kezdte a választ Flere-Imsaho –, fogalmam sincs. Nem az én asztalom. Nekem nem kell tudnom. Nem számít. Ő elhitte, hogy igaz.

– Ez azért enyhén szólva igazságtalan nyomásgyakorlás volt – mondta Gurgeh, és a gépre mosolygott, de nem jókedvében. – Pont az utolsó menet előtti este elmondani valakinek, hogy ekkora tétben megy a játék.

– Játéklélektan.

– De miért nem mondta el nekem, hogy mi a tét, hogy mire játszunk?

– Próbáld meg kitalálni.

– Mert akkor nincs több tét, és ugyanúgy bevonulunk, állig felfegyverkezve.

– Pontosan.

Gurgeh megrázta a fejét, némi pernyét söpört le a kabátja egyik ujjáról, és elkente.

– Te tényleg hittél benne, hogy nyerni fogok? – kérdezte a dróntól. – Nicosar ellen? Gondoltad, mielőtt még idejöttem?

– Mielőtt elhagytad a Chiarkot, már akkor, Gurgeh. Ahogy egy kicsi érdeklődés felcsillant benned az utazással kapcsolatban. A KK már elég régóta keresett egy olyan játékost, mint te. A Birodalom évtizedekkel ezelőtt megérett a bukásra. Nagy lökésre volt szükség, de bármikor le lehetett volna dönteni. Az „állig felfegyverkezve” verzió, ahogy te fogalmaztál, szinte soha nem megoldás. Az Azadot, mint játékot, le kellett járatni. Ez volt az, ami ilyen régóta összetartotta a Birodalmat, ez volt a tengely. Viszont pontosan emiatt vált a legsebezhetőbb ponttá is. – A drón körbenézett. – Be kell látnom, minden egy kicsit drámaibban sült el, mint gondoltuk, de úgy tűnik, a te képességeidről és Nicosar gyengeségeiről készült összes elemzés szinte teljesen pontos volt. Tiszteletem azok iránt az Elmék iránt, akik az olyanokat, mint te vagy én, képesek játékfiguraként kezelni. Ezek nagyon okos gépek.

– Ők tudták, hogy nyerni fogok? – kérdezte lehangoltan Gurgeh, arca a tenyerében.

– Az ilyesmit nem lehet tudni, Gurgeh. De nagy valószínűséggel azt gondolták, hogy jó esélyekkel indulsz. Magyaráztak nekem ezzel kapcsolatban valamit a kiképzésen... véleményük szerint te vagy az egyik legjobb játékos a Kultúrában, és ha egyszer már érdekelt és belekeveredtél, akkor egy Azad játékos nem állíthatott meg téged, és még az sem számít, milyen régóta játszik. Te egész életedben játékokat tanultál. Nem létezik az Azadban olyan szabály, lépés, fogalom vagy gondolat, amivel ne találkoztál volna már legalább tízszer életedben, persze más játékokban. Ez csak egybefoglalta az egészet. Nekik sohasem volt esélyük. Neked meg csak arra volt szükséged, hogy valaki rajtad tartsa a szemét, és néha, a megfelelő időben egy kicsit meglökjön a megfelelő irányba – a drón egy pillanatra előredőlt. Kis meghajlás. – Állok rendelkezésedre!

– Életem végéig – tette hozzá Gurgeh halkan, és a drón mögött látta az ablakokat, azokon keresztül a csupasz tájat. – Hatvan év... és mióta tud a Kultúra a Birodalomról?

– Kábé... jaa! Most azt hiszed, külön erre a feladatra formáltunk téged. De nem. Ha így lenne, nem lett volna rá szükség, hogy az olyan külsős „bérencek”, mint Sohohobohaun Za, elvégezzék a piszkos munkát.

– Za? – kérdezte Gurgeh.

– Nem ez az igazi neve, nem is Kultúrabeli. Igen, ő például olyan, akit „bérencek” hívunk. Ez önmagában nem is lényeges, de ha ő nincs, a titkosrendőrség megölt volna ott a pavilon előtt. Emlékszel, hogy én, a kis beszari, elhúztam onnan? Azért tettem, mert kilőttem az egyik támadót. Magas röntgensugárzást kellett használnom, hogy a kamerák ne érzékeljék. Egy másiknak pedig Za tekerte ki a nyakát. Hallotta, hogy valami nincs rendben. Valószínűleg pár napon belül gerillacsapatokkal fog megjelenni az Eä bolygón, ahogy én ismerem.

A drón egy kicsit megrázkódott a levegőben.

– Lássuk,... mit mondhatnék még el neked? Ja, igen. A Korlátozó Tényező sem olyan ártatlan, amilyennek látszik. Míg a Kis Csibészen voltunk, valóban kiszereltük az érzékelőket és egyes felszereléseket, de csak azért, hogy újabbakat rakhassunk be. Csak kettőt, a három orrnál lévő lőállás közül kettőbe. Egy üresen maradt, a másik kettőt pedig üres teret mutató hologramokkal láttuk el.

– De én voltam mindháromban! – ellenkezett Gurgeh.

– Igazából ugyanabban voltál háromszor. A hajó körbeforgatta a folyosókat, és egy pár drón átrendezte a dolgokat, míg te átmentél egyikből a másikba, vagyis inkább le az egyik folyosón, fel a másikon, míg ugyanabba az állásba nem jutottál. Végül is felesleges volt a felszerelés, de ne feledd, ha szükségünk lett volna nehézfegyverzetre, akkor ott van. Az előre tervezés az, amitől az ember nagyobb biztonságban érzi magát, nem?

– De, igen – mondta Gurgeh, és sóhajtott egyet. Felállt, aztán kiment az erkélyre, ahol még mindig kitartóan és csendesen havazott a fekete pernye.

– Ha már a Korlátozó Tényezőnél tartunk – mondta vidáman Flere-Imsaho –, a vén lókötő felettünk van. A repülőegység is errefelé tart. Egy-két percen belül a fedélzeten leszel. El tudod képzelni, hogy veszel egy jó zuhanyt, és ledobálod ezeket a koszos ruhákat? Készen állsz az indulásra?

Gurgeh a lábai elé nézett, szétmorzsolta a kövön a pernyét és a hamut.

– Mit is lehetne bepakolni?

– Hát nem sok mindent, az biztos. Rendesen lefoglaltalak, hogy ne a cuccaiddal törődj. A jelek szerint amúgy is csak ehhez a kimustrált kabáthoz ragaszkodsz nagyon. Megtaláltad a karkötőt? Odatettem a mellkasodra, amikor elindultam a felderítő körutamra.

– Igen, kösz – mondta Gurgeh, és a fekete pusztát nézte, ahogy végigfut a sötét horizonton. Felnézett. A repülőegység áttört a sötétbarna felhőtakarón, páracsíkot húzva maga után. – Kösz – ismételte meg Gurgeh, ahogy a repülőegység lefelé zuhant, majdnem egészen a földig, aztán átvágott a megperzselődött sivatagon a kastély felé, felkavarva maga mögött a hamut és a pernyét. Lelassított, megfordult, és a szuperszonikus meghajtó úgy zúgott az elhagyatott erődítmény körül, mint valami bömbölő vadállat. – Kösz mindent.

A repülő a kastély felé fordította hátsó felét, felemelkedett, amíg egy szintbe nem ért a terasz korlátjával. Hátsó ajtajai kinyíltak, kis hidat alkotva. A férfi keresztülment a teraszon, fellépett a korlátra, átment a hídon, majd eltűnt a gép hűvös belsejében.

A drón követte, az ajtó becsukódott.

A repülőegység hirtelen elviharzott, óriási hamu és pernyefelhőt kavarva maga mögött, ahogy felemelkedett, aztán átcikázott a sötét felhőkön a kastély felett, mint egy óriási villámlás, és a dörgés megrengette a síkságot, a kastélyt és mögötte az alacsony hegyeket.

Leülepedett a hamu. A pernye tovább szállingózott.

Az egység később visszatért, hogy felvegye hajó drónjait, és azt, ami megmaradt az idegen-érzékelő felszerelésből, aztán végleg maga mögött hagyta a kastélyt, felszállt, és csatlakozott a rá váró hajóhoz.

Valamivel később a kába túlélők kis csoportja – a hajó drónjai engedték ki a főleg szolgákból, katonákból, ágyasokból és hivatalnokokból álló csapatot – előbotorkált a nappali éjszakába, a hulló pernye alá, hogy szembesüljön ideiglenes száműzetettségével az egykor hatalmas erődben, és aztán újra meghódítsa a letarolt földet.

IV. A LEÜTÖTT GYALOG

A hajó egy monokristály falon átjutva a hárommillió kilométer hosszú tenzormező végéhez ért, és lassan ereszkedni kezdett a Plató egyre sűrűsödő légkörében. Ötszáz kilométeres magasságból tisztán lehetett látni az égen a két szárazföldi lemezt és a tengert, a mögötte lévő Platón pedig vastag felhőréteg takarta a csupasz sziklákat. Ezeken túl a még éppen formálódó földet lehetett látni.

A kristályfal mögött a legtávolabbi Plató még teljesen új volt. Az emberi szem sötétnek és csupasznak vélhette, de a hajó látta a tájrendező gépek világító radarjait, ahogy hordták be sziklarakományaikat az űrből. A hajó figyelte, és láthatta, amint egy nagy aszteroidát robbantanak fel éppen a sötétben. Vörösen izzó, megolvadt kőzet tört fel, ami lassan visszahullott az új felszínre, vagy a levegőben maradt, ott tartották, és a vákuumban a szükséges formájúra öntötték, mielőtt elfoglalhatta a helyét odalent.

A mellette lévő Plató szintén sötét volt, és négyszögletesre formált alapjánál felhőtakaró borította be.

A másik két Plató sokkal idősebb volt, és fények csillogtak rajtuk. A Chiark naptávolban volt. A Gevant és az Osmolon fekete alapon fehérben világított, hófödte szigetek a sötét tengeren. Az öreg hajó lassan leereszkedett a légkörbe, végiglebegett a Plató falának sima lejtőjén, elérte azt a pontot, ahol a levegő kezdődik, és az óceán fölött elindult a szárazföld felé.

Egy kivilágított tengerjáró, amelyik épp az óceánon cirkált, tülkölt a tiszteletükre, és tűzijátékot szórt, ahogy a Korlátozó Tényező elhúzott úgy egy kilométerrel felette. Az űrhajó is üdvözölte, megvillogtatta az érzékelőjét. Harsány, váltakozó fénycsóvák a tiszta, mozdulatlan levegőben. Aztán a két hajó továbbvitorlázott a sötét éjszakában.

A visszaút eseménytelenül telt. Gurgeh nyugtot akart végre, azt mondta, nem akar ébren lenni az utazás alatt. Aludni akart, pihenni, egy időre elfelejteni mindent. A hajó erősködött, hogy jól gondolja át, de persze a készüléket ettől függetlenül előkészítette. Tíz nap után a Korlátozó Tényező végül belement, és a férfi, aki ezalatt az idő alatt egyre mogorvább lett, örömmel merült el az álom nélküli, lassú anyagcserével járó alvásban.

A tíz nap alatt nem játszott egyetlen játékot sem, alig szólt egy szót, fel sem öltözött, az idő nagy részében csak ült, és a falat bámulta. A drón is egyetértett, hogy a legjobb lesz, ha elaltatják az út idejére.

Átvágtak a Kisebbik Felhőn, és összetalálkoztak az Ennyit a Finomkodásról nevű Barangoló RH-val, amely éppen a főgalaxis felé tartott. A befelé út tovább tartott, mint a kifelé út, de nem volt hova sietniük. A hajó elvált az RH-tól az egyik galaktikus nyúlvány felső részénél, és nekilódult, maga mögött hagyva csillagokat, pormezőket és csillagködöket, ahol hidrogén áramlott kifelé, nyomukban Napok keletkeztek, és a hajó valótlan űrjének körében a Lyukak olyanok voltak, mint energiából álló oszlopok.

Lassan felébresztette a férfit, két nappal hazaérkezésük előtt.

Még mindig csak ült, és a falat bámulta. Nem játszott, nem hallgatta meg a híreket, és még a leveleit sem nézte meg. Megkérte a hajót, hogy ne jelezzen egy barátjának sem, így a gép mindössze egy belépési engedélyt kért a Chiark Központtól.

Pár száz métert lejjebb ereszkedett, és a fjord mentén repült, halkan suhant a hófödte hegyek között, fényes felülete visszatükrözött egy kis kékesszürke fényt, ahogy lebegett a sötét, csendes víz felett. Néhány ember a jachtjáról vagy a part menti házakból figyelte a hatalmas űrhajót, ahogy halkan tovasiklik, és csak nézték, miként manőverez végig óriási tömegével, finom mozdulatokkal, part és part, víz és felhőfoszlány között.

Ikroh sötét volt, lámpa nem égett. A háromszázötven méteres csendes űrhajó megállt felette, eltakarva a csillagok fényét.

Gurgeh még egyszer körbenézett a kabinban, ahol nyugtalanul aludt az utolsó pár napban, aztán lassan végigsétált a folyosón, egészen a repülőegység állásáig. Flere-Imsaho követte, kisméretű táskát vitt utána, és azon gondolkodott, bár levenné már ez az ember azt a rettenetes kabátot.

Beszállt vele az egységbe, és lekísérte. A sötét ház előtt elterülő gyep tiszta fehér volt, érintetlen. Az egység kevesebb mint egy centiméterre lebegett felette, és kinyitotta a hátsó ajtót.

Gurgeh kilépett. A levegő illatos volt és éles. Kézzelfoghatóan tiszta. A lépései nyikorogtak, csikorogtak a hóban. Visszafordult a kivilágított egység belseje felé. Flere-Imsaho odaadta neki a táskáját. Gurgeh a kis gépre nézett.

– Viszlát.

– Viszlát, Jernau Gurgeh. Azt hiszem, nem találkozunk többet.

– Valószínűleg nem.

Hátrébb lépett, ahogy az ajtó záródni kezdett. Az egység nagyon lassan emelkedett, mire a férfi gyorsan hátrált még néhány métert, ahonnan még láthatta a drónt a záródó ajtó felett, és odakiáltott neki:

– Még valami. Amikor Nicosar rám lőtt, és te leengedted a tükörmezőt, amiről a sugár visszaverődött és őt találta el, az véletlen volt, vagy szándékosan csináltad?

Azt hitte, a drón már nem válaszol neki, de pont mielőtt becsukódott az ajtó, és a kis résen átszűrődő fény eltűnt az emelkedő űrhajóval együtt, meghallotta a drón hangját:

– Nem mondom meg.

Állt és nézte, ahogy az egység visszarepül a várakozó hajóhoz. Az magába nyelte, a nyílás bezárult, és a Korlátozó Tényező elsötétült, felszíne maga volt a tökéletes árnyék, sötétebb, mint az éjszaka. Fények gyulladtak ki a szélén, azt írták ki marain nyelven: „Viszlát”. Aztán a hajó lassan mozogni kezdett, hang nélkül emelkedett fölfelé.

Gurgeh nézte, amíg a még mindig világító fények beolvadnak a csillagok közé, majd lenézett a kékesszürke hóra. Mire újra felpillantott, a hajó már eltűnt.

Még állt ott egy darabig, mintha várna valamire. Aztán megfordult, és végigbaktatott a fehér gyepen a ház irányába.

A teraszajtón át lépett be. A házban meleg volt, és átfagyott ruháiban kirázta a hideg egy pillanatra, de akkor hirtelen felkapcsolódott a villany.

– Hú! – ugrott elő Yay Meristinoux a kandalló mellett álló kanapé mögül.

Chamlis Amalk-ney a konyha felől jelent meg, tálcával a kezében:

– Szervusz, Jernau. Remélem, nem haragszol...

Gurgeh sápadt, hidegtől fagyos arcán mosoly jelent meg. Letette a táskáját, és jól megnézte mindkettőjüket. Yay felfrissült arccal könyökölt a kanapén, vigyorgott. Chamlis aurája narancsos-vöröses színben játszott, letette a tálcát az asztalra, közvetlenül a lobogó tűz elé. Yay odafutott hozzá, átölelte, nevetett. Aztán hátrébb lépett.

– Gurgeh!

– Szia, Yay! – és ő is megölelte a lányt.

– Hogy vagy?! – kérdezte Yay, és jól megnyomorgatta. – Rendben vagy? Addig idegesítettük a Központot, amíg elmondta, hogy ma érkezel. Meg azt is, hogy eddig aludtál. El sem olvastad a leveleimet.

Gurgeh elfordult.

– Nem. Megkaptam őket, de... – megrázta a fejét, a földet nézte. – Ne haragudj.

– Semmi gond – veregette vállon a férfit Yay. Egyik kezével átkarolta, aztán a kanapéhoz kísérte. Gurgeh csak ült, és nézte őket. Chamlis megkotorta a nedves fűrészport a tűz körül, felszabadította a lángokat. Yay kitárta karjait, dicsekedett a rövid szoknyájával és mellényével.

– Megváltoztam, ugye?

Gurgeh bólogatott. Yay jobban nézett ki, mint valaha, csinos volt és androgün.

– Éppen most változom vissza – mondta. – Még egy-két hónap, és olyan leszek, mint azelőtt. Hű, Gurgeh! Látnod kellett volna, milyen voltam férfinek! Nagyon jól néztem ki.

– Elviselhetetlen volt – mondta Chamlis, és egy széles hasú csőrös edényből forralt bort töltött. Yay visszatelepedett Gurgeh mellé a kanapéra, megint megölelte, és doromboló hangot hallatott. Chamlis odanyújtotta nekik a gőzölgő borospoharakat.

Gurgeh örömmel kortyolgatta.

– Nem számítottam rá, hogy még látjuk egymást – mondta Gurgeh Yay-nek. – Azt hittem, elmentél.

– El is mentem – bólogatott Yay, miközben nagyokat nyelt a forralt borból. – De visszajöttem. Tavaly nyáron. A Chiark egy újabb Plató-párral bővül. Én is beszálltam a tervezésbe... és most a távolabbi csoportvezetője vagyok.

– Gratulálok! A lebegő szigetek?

Yay egy pillanatra elbambult, aztán a poharába nevetett.

– Nem, nincsenek lebegő szigetek, Gurgeh.

– Vulkán viszont van rengeteg – mondta Chamlis szörcsögve. Egy gyűszű nagyságú tálkából szívta fel a bort.

– Talán egy kicsike – bólogatott Yay. A haja hosszabb volt, mint amire a férfi emlékezett. Kékes-fekete. Ugyanolyan göndör. A lány finoman megveregette a vállát. – Jó, hogy újra itt vagy, Gurgeh. A férfi megszorította a lány kezét, és Chamlisra nézett.

– Jó újra itt lenni – mondta, aztán elhallgatott, bámulta a kandallóban izzó fahasábokat.

– Mindannyian örülünk, hogy visszajöttél, Gurgeh – mondta Chamlis egy kis idő után. – De ha nem haragszol, azt kell mondjam, nem vagy túl jó színben. Hallottuk, hogy ki voltál kapcsolva az elmúlt pár évben, de ez valami más... Mi történt veled? Mindenféle történeteket hallottunk. Nem akarsz beszélni róla?

Gurgeh habozott, meredten nézte a cikázó lángokat, ahogy felemésztették a tűzbe dobált fahasábokat. Letette a poharát, és mesélni kezdett.

Mindent elmondott nekik, a Korlátozó Tényező fedélzetén töltött első naptól kezdve az utolsókig, hogyan jutott vissza a hajóra, ami lassan maga mögött hagyta a darabokra hulló Azad Birodalmat.

Chamlis hallgatott, és aurája sokféle színváltáson átment. Yay arcára egyre inkább kiült az aggodalom, gyakran csóválta a fejét, többször is felsikoltott, és kétszer úgy tűnt, rosszul van. Egyszer sem felejtett el tenni a tűzre.

Gurgeh a langyos bort szürcsölte.

– Így aztán... aludtam egész úton hazafelé, egészen két nappal ezelőttig. És most az egész olyan... nem is tudom. Mélyfagyasztott. Nem friss, de... még nem is romlott. Csak úgy van – lötyögtette a bort a poharában. Vállai rázkódtak a kedvetlen nevetéstől. – Hát ez van – és kiitta a poharát.

Chamlis kivette az edényt a kandalló előtt összegyűjtött hamuból, és újratöltötte Gurgeh poharát forró borral.

– Jernau, el sem tudom mondani, mennyire sajnálom. Ez az egész az én hibám. Ha nem...

– Nem – mondta Gurgeh. – Nem a te hibád. Magamnak köszönhetem. Te figyelmeztettél. Soha többet ne mondj ilyet. Soha ne gondold, hogy bárki más is felelős érte rajtam kívül. – Hirtelen felállt, és a fjordokra néző ablakhoz ment, végigpillantott a hófödte gyepen, egészen a fákig, a fekete vízig, aztán a hegyeket kémlelte, és a túloldalon álló házak remegő fényét.

– Tudjátok – kezdte, mintha a saját tükörképéhez beszélne –, tegnap megkérdeztem a hajót, hogy pontosan mit csináltak a Birodalommal a végén. Hogy hogyan intézték el. Azt mondta, oda se kellett menni. Szétesett magától.

Eszébe jutott Hamin, Monenine, Inclate, At-sen, Bermoiya, Za, Olos, Krowo és az a lány, akinek a nevét elfelejtette...

Az üvegben tükröződő alak irányába csóválta a fejét.

– Mindegy. Vége. – Visszafordult Yay és Chamlis felé a meleg szobába. – Itt milyen új pletykák járják?

Ők meg meséltek neki Hafflis ikreiről, mindketten tudnak már beszélni; meg hogy Boruelal elment RH-zni egy ideig; Olz Hapot – aki nem egy fiatal szívet tört már össze – többé-kevésbé benyomták Boruelal régi helyére, örömmel/zavartan/erőltetve; és hogy Yay egy éven át apáskodott valami gyerek fölött – Gurgeh valószínűleg jövőre találkozhat az anyával és gyerekével, mert akkor idelátogatnak hosszabb időre –, és hogy Shuro egyik haverja meghalt egy fegyveres játékban két éve; emellett Ren Myglan mostanában valamikor férfivá alakul; Chamlis pedig keményen dolgozik a házibolygójának referenciaszövegén; a fesztivál Tronze-ban két éve tragédiába fulladt, és zűrzavar támadt, mert a tűzijáték egyik petárdája felrobbant a tóban, és a víz elárasztotta a közelben lévő teraszokat, két ember meghalt, kiloccsant az agyuk a kődíszeken, százak sebesültek meg. Az elmúlt évben viszont feleennyi izgalmas dolog nem történt.

Gurgeh mindezeket végighallgatta, miközben sétált a szobában, és próbált visszaszokni. Úgy tűnt, nem sok minden változott.

– Mi mindenből kimaradtam! – kezdte Gurgeh, de akkor észrevette a kis fatáblát a falon, és a rajta függő valamit. Kinyújtotta a kezét, megérintette, levette a falról.

– Á – mondta Chamlis, és köhögéshez hasonlító hangot adott ki. – Remélem, nem bánod... Úgy értem, remélem ez nem túl... tiszteletlen, vagy ízléstelen. Csak azt gondoltam...

Gurgeh szomorúan elmosolyodott, végigsimította az élettelen felületet, ami egykor Mawhrin-Skel teste volt. Yay és Chamlis felé fordult, és odalépett az öreg drónhoz.

– Semmi gond, csak nekem nincs rá szükségem. Hát neked?

– Nekem igen.

Gurgeh odaadta a nehéz trófeácskát Chamlisnak, aki elpirosodott örömében.

– Te kárörvendő, gonosz öreg – horkant fel Yay.

– Ez nagyon sokat jelent nekem – mondta Chamlis szemérmesen, és közel húzta a táblát a burkolatához. Gurgeh letette a poharát a tálcára. Egy hasáb összedőlt a tűzben, szikrák répültek felfelé. Gurgeh leguggolt, és a maradék fát igazgatta. Ásított.

Yay és a drón összenéztek, aztán Yay kinyújtotta a lábát, és meglökte Gurgehet.

– Jól van, Jernau. Látszik, hogy fáradt vagy. Chamlisnak haza kell mennie, hogy megnézze, az új halai nem ették-e meg egymást. Nem baj, ha én maradok?

Gurgeh meglepetten nézett a lány mosolygó arcára, és bólintott. Amikor Chamlis elment, Yay átfogta Gurgeh vállát, és azt mondta, nagyon hiányzott neki, és hogy ez az öt év hosszú idő, meg hogy most sokkal bújósabbnak tűnt, mint mielőtt elment, és... ha akarja... ha nem túl fáradt...

A lány fürgén használta a száját, és hozzásimuló testén Gurgeh lassú mozgásokat érzett, újra felbukkantak benne érzések, melyeket szinte el is felejtett. Simogatta a lány aranysárga bőrét, simogatta a szokatlan, szinte komikus, mostanra már befelé nyúló szeméremdombját, amitől a lány felnevetett, Gurgeh pedig vele nevetett, még az orgazmus elnyúló pillanatában is, és minden érzékelhető sejtjük egyszerre lüktetett.

Nem tudott aludni, és éjszaka kikelt az összekuszált ágyból. Az ablakhoz ment, és kinyitotta. Beáradt a jeges esti levegő. Kirázta a hideg, felvette a nadrágját, a felsőjét és a cipőjét.

Yay megmozdult, és szuszogott egyet. Gurgeh becsukta az ablakot, aztán visszament az ágyhoz, leguggolt a lány mellé a sötétben. Betakarta a lány csupasz hátát és vállát, és gyengéden végigsimította a fürtjeit. A lány egy kicsit horkantott, mocorgott, aztán halkan tovább szuszogott.

Odament a teraszhoz, és gyorsan kilépett, halkan becsukta maga mögött az ajtót.

A havas balkonon állt, bámulta a sötét fákat, egyenetlen soraik egészen a csillogó fjordig elhúzódtak. A túloldalon a hegyek halványan világítottak, és felettük a csípős éjszakában sápadt fények mozogtak a sötétségben, eltakarva a csillagok fényét és a messzi Platókat. A felhők lassan úsztak az égen, és Ikroh-ban a szél se rebbent.

Gurgeh felnézett, és látta a felhők között a Felhőket, ősi fényük meg-megremegett a hideg, mozdulatlan levegőben. Nézte, ahogy a saját lélegzete árad ki a száján, mint a nedves füst, ami közte és a távoli csillagok közt kavarog, aztán bedugta kezét a kabátja zsebébe, hogy megmelegedjen. Az egyik ujja valami hónál is finomabbhoz ért. Előhúzta. Egy kis por volt az.

Megint felnézett a csillagokra, de a látványt eltorzította, elhomályosította valami a szemében, amire először azt hitte, eső.

***

... Nem, azért ez még nem teljesen a vége.

Még én is itt vagyok. Tudom, ronda dolog volt tőlem, hogy nem árultam el a kilétemet, de különben meg lehet, hogy rá is jöttetek. És hogy jövök én ahhoz, hogy elvegyem a felfedezés örömét tőletek? Ki is vagyok valójában?

Igen, én ott voltam végig. Többé-kevésbé végig. Figyeltem, hallgatóztam, gondolkodtam, érzékeltem, vártam, megtettem, amit mondtak (vagy, hogy pontosak legyünk, kértek). Tehát ott voltam, vagy személyesen, vagy egy képviselőm, mondhatni, kis kémem formájában.

Hogy őszinte legyek, nem tudom, vajon szerettem volna, ha az öreg Gurgeh kitalálja az igazságot, vagy nem. Be kell valljam, ezt még nem döntöttem el. Én – mi – végül a véletlenre bíztam mindent.

Például, tegyük fel, hogy a Chiark Központ elmondta volna hősünknek, hogy a Mawhrin-Skelnek nevezett burkolatban pontosan milyen alakú üreg van, vagy Gurgeh valahogy kinyitotta volna azt az élettelen burkolatot és megnézte volna maga... akkor vajon azt gondolta volna, hogy a benne lévő kis korong alakú mélyedés véletlen egybeesés?

Elkezdett volna gyanakodni?

Ezt már sosem tudjuk meg. Amikor ezt olvasod, ő már régen halott.

Gurgeh is találkozott a porlasztó drónnal, és felszívódott a rendszerben, holtteste plazmává lett a Chiark Napjának olvadt magjában, széthullott atomjai fel-le kavarognak a hatalmas csillag örvénylő folyadékában, minden elporladt részecskéje hosszú évezredek alatt vándorol ki a vakító, tűzviharoktól sújtott, bolygókat elnyelő felszínre, hogy ott elégjen, és hozzáadja picinyke részeit az éjszakát átszelő fényhez...

Na jó, ez egy kicsit dagályosra sikerült.

Persze egy öreg drónnak meg lehet engedni, hogy egyszer-egyszer így elragadtassa magát, nem?

Hadd foglaljam össze.

Ez egy igaz történet. Én ott voltam. Amikor pedig nem, vagy nem tudtam, hogy pontosan mi is történik – mondjuk Gurgeh fejében –, ott, be kell valljam, nem szégyelltem hozzákölteni egy kicsit.

De attól ez még egy igaz történet.

Hát hazudnék én nektek?

Mint mindig,

Sprant Flere-Imsaho Wu-Handrahen Xato Trabiti

(„Mawhrin-Skel”)

Stats

IAIN M. BANKS

A játékmester

Iain M. Banks: The Player of Games

Copyright © Iain M. Banks 1988

Hungarian translation © Torma Eszter

A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Iain M. Banks: The Player of Games

Macmillan (London) Limited

Fordította: Torma Eszter

Kizárólagos terjesztő a Magyar Könyvklub

ISBN: 963 863 612 2

Agave Könyvek

Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely

A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba

Szerkesztő: Walter Béla

Készült: Grafika Press Rt. Nyomdában, Budapesten, 2003-ban

Fülszöveg

„Az elmélyült sci-fi olvasó nagyra fogja értékelni A játékmester kulturális párhuzamait, ahogy a szokatlan és nagyszerű ötletek rajongói sem lesznek csalódottak.”

Amazon.com

„Banks könyvei több mint nagyszerűek, az ember egyszerűen nem meri letenni őket.”

Donald E. Westlake, A rettegés foka és a Visszavágó szerzője

„Banks a kilencvenes évek Robert Louis Stevensona.”

The Independent On Sunday

„Banks könyvei ravasz parabolák, prózája pedig hibátlan.”

The New York Times Book Review

„Egyszerre kifinomult és grandiózus. Banks varázslatosan keveri a különböző nézőpontokat és az egyszerűséget.”

Vernor Vinge, kétszeres Hugo-díjas szerző

„Briliáns, ellenállhatatlan, lenyűgöző.”

The New York Times

„Hátborzongató, bizarr. Lehetetlen letenni.”

The Financial Times

„A képzelet egyedülállóan őrült ámokfutása. Banks perverz örömét leli abban, hogy megszegje a saját maga által alkotott szabályokat.”

Time Out

„Banks szinte minden minden oldalon annyi meglepetést tartogat, hogy egy magára valamit adó sci-fi rajongó polcáról sem hiányozhatnak kifinomult stílusú, összetett szereplőkkel benépesített és fáradhatatlan képzelőerővel megírt könyvei.”

Library Journal

„Banks egyrészt intellektuális író, aki mindent részleteibe menően kitalált, ám hagyja, hogy az olvasó maga töltse meg a jeleneteket dimenzióval, másrészt az érzelmek tekintetében teljes mértékben manipulatív: úgy játszik a remekül megkomponált szituációkban a szereplőivel, ahogy neki tetszik. Banksnek egyetlen fölösleges mondata sincs, a történet feszített: ha egy fél soron is átsiklik a tekintetünk, kimaradunk valamiből. A játékmester könnyedsége mögött a fontos döntések komolysága rejlik, és olvasni is csak komolyan lehet.”

Szélesi Sándor, Átjáró Magazin

Tartalom

I. KULTÚRA PLATÓ

II. BIRODALOM

III. MACHINA EX MACHINA

IV. A LEÜTÖTT GYALOG

Stats

Fülszöveg