NNCL1373-502v1.0

Ian Fleming

JAMES BOND

Csak kétszer élsz

I. P. C.

K Ö N Y V E K

“Irma Bunt felállt, és odalépett mellé. Átható tekintettel vizsgálgatni kezdte Bondot, azután tisztes távolságot tartva körbesétálta.

Du lieber Gott! – suttogta félelemmel vegyes tisztelettel, amint a férfi bal profilját megpillantotta. – Ez lehetetlen – mondta rekedten, miközben még mindig szinte rettegve bámulta Bondot. – Pedig az! A jobb arcán végigfutó sebhely. A profilja! Hiába borotválták japánosra a szemöldökét. – A nõ Blofeld felé fordult. – Ez az az angol ügynök – jelentette ki határozottan. – Ez az ember Bond. James Bond, akinek megölted a feleségét. Esküszöm, hogy õ az – tette hozzá indulatosan.

Blofeld összehúzta a szemét.

– Ki kell szednünk belõle a teljes igazságot. Rögtön megtudjuk, valóban süketnéma-e. Ez lesz az elsõ lépés. A vallatókamra majd megoldja a nyelvét. De mindenekelõtt meg kell puhítanunk..."

A mû eredeti címe: You Only Live Twice

Copyright © Glidrose Publications Ltd. 1964

Fordította: Krasznai Márton

A címlapot tervezte: Szatmári Zsolt

Hungarian Translation © Krasznai Márton, 1990.

Richard Hughesnak és Torao Saitonak,

akik nélkül stb ...

Csak kétszer élsz,

Egyszer, amikor megszületsz,

És egyszer, amikor szembenézel a halállal.

Bashó japán költõ (1643–1694) nyomán

ELSÕ RÉSZ

“Jobb reménnyel telve utazni…"

1.

Az olló elvágja a papírt

Rezgõ Levél, a gésa, aki James Bond mellett térdelt, csípõbõl elõrehajolt, és szûzies csókot nyomott a férfi jobb arcára.

– Ez csalás! – fortyant fel Bond. – Azt ígérted, ha én nyerek, egy igazi csókot kapok a számra. Minimum! – tette hozzá. Szürke Gyöngy, a feketére lakkozott fogú, képtelenül affektáló madám, akinek arcát olyan vastag festékréteg borította, mintha egy nó-darabból lépett volna elõ, lefordította Bond szavait. Kitartó kuncogás volt a válasz, amit a madám biztató kiáltásai kísértek. Rezgõ Levél formás kezével eltakarta az arcát, mintha a világ legilletlenebb dolgát követelnék tõle. Ujjai azonban hamarosan szétnyíltak, és a huncut barna szempár Bond szájára szegezõdött, mintha gondosan célozna, azután a teste elõrelendült. Ezúttal találkozott a szájuk, és a pillanat törtrészéig összeforrva is maradt. Felhívás volt ez? Ígéret? Bondnak eszébe jutott, hogy egy “matracgésát" ígértek neki. Szakmai szempontból az ilyen gésákat nem sokra tartják. Nem jeleskednek hivatásuk hagyományos mûvészeti ágaiban – nem tudnak humoros történeteket mesélni, énekelni, festeni vagy verseket írni vendégükrõl. De kulturáltabb nõvéreikkel ellentétben nagy valószínûséggel hajlanak jóval kézzelfoghatóbb szolgáltatások nyújtására – természetesen tökéletes diszkréció mellett, szigorúan kettesben és magas áron. Egy faragatlan és lealjasodott ízlésû gaidzsin – vagyis külföldi – számára azonban ez jóval kellemetesebbnek tûnt, mint meghallgatni egy számára amúgy is érthetetlen, harmincegy szótagból álló tankát, amely a Fudzsi lejtõin bimbózó krizantémokhoz hasonlítja a szépségét.

A taps, amely a bujaság eme féktelen megnyilvánulását kísérte, tiszteletteljes gyorsasággal elült. A fekete jukatát viselõ testes, izmos férfi, aki Bonddal szemben az alacsony vöröslakk asztalka túlsó oldalán ült, kivette aranyfogai közül a Dunhill szipkát, és letette a hamutálcája mellé.

– Bondo-szan – szólalt meg Tigris Tanaka, a japán titkosszolgálat fõnöke. – Nevetséges egy játék, de azért kihívlak egy partira, és elõre megmondom, hogy nem fogsz nyerni. – A barázdált, széles, barna arcon, amely olyan ismerõssé vált Bond számára az elmúlt hónap alatt, széles mosoly terült szét. A mandulavágású szempár csillogó réssé szûkült. Bond ismerte ezt a mosolyt. Nem is mosoly volt ez. Maszk volt, középen egy arany lyukkal. Bond fölnevetett.

– Rendben van, Tigris! Elõbb azonban szakét kérek! De nem ezekben a nevetséges gyûszûkben. Öt üveggel megittam eddig és körülbelül annyi hatással volt rám, mint egy dupla Martini. Még egy dupla Martinire van szükségem, hogy képes legyek demonstrálni a nyugati ösztön felsõbbrendûségét a keleti fortéllyal szemben. Nem akad valahol a Ming-porcelánok mögött egy közönséges vizespohár?

– Bondo-szan! A Ming, az kínai. Éppoly keveset tudsz a porcelánokról, mint amilyen sokat iszol. Egyébként nem bölcs dolog lebecsülni a szakét. Azt mondják: “Az elsõ üveg szakét a férfi issza, a második üveget az elsõ üveg, azután pedig a szaké issza meg a férfit." – Tigris Tanaka Szürke Gyöngyhöz fordult. Mivel beszélgetés közben mindketten jókat derültek, Bond úgy vélte, a téma csak a bárdolatlan nyugati mértéktelenség lehet. A madám utasítására Rezgõ Levél mélyen meghajolt, és kisietett a szobából.

– Igen nagy tekintélyre tettél szert – mondta Tigris Bondnak. – Csak a szumó-birkózók tudnak ilyen mennyiségû szakét meginni anélkül, hogy látszana rajtuk. A madám biztosra veszi, hogy nyolc üvegre vagy hitelesítve. De attól tart, hogy az este befejezéséül nem sok örömöt fogsz tudni nyújtani Rezgõ Levélnek – tette hozzá csúfondáros arccal.

– Mondd meg neki, hogy jobban érdekelnek az õ érettebb bájai! Biztos vagyok benne, hogy ismer néhány olyan pózt, amivel képes lenne feldobni, bármilyen kimerült legyek is.

A vaskos bók nem maradt hatás nélkül. Szürke Gyöngy késlekedés nélkül megfelelt rá japánul. Tigris lefordította a választ.

– Bondo-szan, ennek az asszonynak jó humora van. Szellemesen válaszolt. Azt mondja: tisztes házastársi kötelék fûzi már egy bonszanhoz, és nincs hely a futonján még egy számára. A bonszan papot, fehér szakállú bölcset jelent. A jutón, mint te is tudod, az ágy. A nevedbõl faragott viccet.

A gésa-parti két órája tartott, s Bond állkapcsa már sajgott a szüntelen mosolygástól és az udvarias keretek közötti szellemes visszavágásoktól. Messze nem arról volt itt szó, hogy a gésák szórakoztatták volna, vagy hogy elbûvölte volna a macskabõrrel bevont háromhúros samiszenbõl felhangzó, európai fül számára ugyancsak disszonáns cincogás: inkább azon vette észre magát, hogy kétségbeesetten igyekszik hangulatot teremteni. Azzal is tisztában volt, hogy Tigris Tanaka szadista élvezettel figyeli erõlködését. Dikko Henderson figyelmeztette, hogy a gésa-partik egy külföldi számára többé-kevésbé olyanok, mintha egy csoport újonc óvodást próbálnának szórakoztatni egy szigorú óvó néni, a madám felügyelete mellett. De Dikko arra is felhívta a figyelmet, hogy Tigris Tanaka óriási megtiszteltetésben részesíti ezzel, s a parti egy kisebb vagyonba kerül Tigrisnek, amit vagy egy titkos számláról, vagy a saját zsebébõl fizet, s jobb lesz, ha Bond jó képet vág az egészhez, mivel lehet, hogy ez az este fordulópontot jelent a feladata végrehajtásában. De éppúgy végzõdhet teljes kudarccal is.

Bond tehát mosolygott, és elragadtatottan tapsolt.

– Mondd meg neki – kérte Tigrist –, hogy dörzsölt egy vén prosti. – Elvette Rezgõ Levél kezébõl a szemmel látható rajongással felé nyújtott, forró szakéval színültig telt poharat, és két hatalmas kortyintással kiürítette. Ujabb adag szakét kellett hozni a konyhából, mivel Bond megismételte a produkciót, azután határozottan a lakk asztalkára helyezte az öklét és tettetett harciassággal felkiáltott:

– Rendben van, Tigris! Kezdjük!

Azt az õsi gyermekjátékot játszották, amit a világon szinte mindenütt ismernek: az olló elvágja a papírt, a papír elfedi a követ, a kõ kicsorbítja az ollót. Az ökölbe szorított kéz a követ, a kinyújtott ujj az ollót, a nyitott tenyér a papírt jelenti. A két játékos kétszer ökölbe szorított kézzel a levegõbe suhint, és harmadszorra mutatja be a választott jelet. A játék lényege, hogy ki kell találni, milyen jelet választ az ellenfél, és olyan jelet kell bemutatni, amelyik legyõzi az övét. Három vagy több menetbõl a legjobb számít. E játékhoz nem kell más, csak szerencse.

Tigris Tanaka Bondéval szemben az asztalra helyezte az öklét. A két férfi mélyen egymás szemébe nézett. Halálos csend ült a dobozszerû, hagyományosan lécre feszített papírfalakkal határolt szobácskára, és az este elõször hallatszott be a félretolt falrészen át a négyszögletû díszkertben folydogáló patak csobogása. Lehet, hogy az állandó fecsegés és kuncogás után hirtelen beállt csend, vagy talán a Tigris Tanaka széles szamuráj arcára kiült mélységes komolyság és céltudatosság tette, de Bond megborzongott egy pillanatra. Ki tudja, miért, ez több volt már, mint gyermekjáték. Tigris bejelentette, hogy legyõzi Bondot. S ha ez nem sikerülne neki, az komoly presztízsveszteség lenne számára. Vajon elég komoly-e ahhoz, hogy tönkretegye kettejük barátságát, ami az elmúlt hetekben furcsa módon õszintének tûnt? Japán egyik legnagyobb hatalmú emberérõl volt szó. Lehet, hogy számára nagy megrázkódtatást okozna, ha a két nõ szeme láttára egy nyomorult gaidzsin legyõzné. A vereség híre kiszivároghat a két nõn keresztül. Nyugaton egy ilyen semmiség nevetségesen jelentéktelen lenne: olyan, mintha egy kabinetminiszter elveszítene egy ostábla-partit a Blades klubban. De itt, keleten? Dikko Henderson nagyon rövid idõ alatt megtanította Bondot, hogy a lehetõ legkomolyabban vegye a keleti szokásokat, bármilyen furcsának vagy látszólag jelentéktelennek tûnjenek is a számára, de Bond egyelõre képtelen volt különbséget tenni fontos és kevésbé fontos dolgok között. Pedig most éppen az utóbbiról volt szó. Mi lenne helyesebb: ha Bond megpróbálna gyõzni ebben a gyermeteg szerencsejátékban, vagy jobb lenne, ha megpróbálna veszíteni? De ugyanolyan nehéz szándékosan veszíteni, mint gyõzni. Egyébként is: tényleg olyan fontos ez? Szerencsétlenségére James Bond úgy érezte, hogy a furcsa feladat szempontjából, amivel megbízták, még ennek a bárgyú szerencsejátéknak is jelentõsége lehet; eldöntheti, hogy sikerrel jár-e, avagy kudarcot vall.

Tigris Tanaka, mintha olvasott volna a gondolataiban, hangosan is megfogalmazta a problémát. Éles, feszült kacajt hallatott: inkább kiáltás volt ez, mint a jókedv vagy öröm jele.

– Bondo-szan, mivel vendég vagy, méghozzá díszvendég egy olyan partin, aminek én vagyok a házigazdája, az illem azt diktálná, hogy hagyjalak nyerni a játékban, amit most játszani fogunk. Sõt, mi több: egyenesen kötelezõ volna ez számomra. Ezért elõre bocsánatot kell kérjek tõled azért, hogy legyõzlek.

Bond elégedetten elmosolyodott.

– Kedves Tigrisem! A játéknak csak akkor van értelme, ha gyõzni próbálsz. Súlyos sértés lenne a számomra, ha megpróbálnál veszíteni. De meg kell mondjam, az elõbbi megjegyzésed igen provokatív volt. Úgy hangzott, mint a szumó-birkózók gúnyolódása, mielõtt összeakaszkodnak. Ha jómagam nem lennék olyan biztos abban, hogy gyõzni fogok, kénytelen lennék kifogásolni, hogy angolul beszéltél. Kérlek, tolmácsold a finom és elõkelõ hölgytársaságnak, hogy térdre foglak kényszeríteni ebben a hitvány játékban, s ezzel nemcsak Anglia, pontosabban Skócia felsõbbrendûségét bizonyítom be Japánnal szemben, hanem a királynõnk felsõbbrendûségét is a ti császárotokkal szemben.

Bondot talán a jó adag szaké bátorította fel arra, hogy ilyen egyértelmûen letegye a garast. Szokásukká vált, hogy egymás eltérõ kultúrájának rovására tréfálkozzanak. Tigris a háború elõtt évfolyamelsõ volt az oxfordi Trinity kollégiumban, és büszke volt rá, milyen demokoraszu a világnézete, s milyen alaposan és mélyen ismeri a Nyugatot. De Bond alighogy elhallgatott, észrevette, hogy Tigris sötét szeme hirtelen megvillan, s eszébe jutott Dikko Henderson figyelmeztetése:

– Ide hallgass, te féleszû angol gazfickó! Jól mennek a dolgaid. De ne élj vissza a szerencséddel! T. T. civilizált fickó – japán mértékkel mérve mindenképpen. Ám ne vidd a dolgot túlzásba! Nézd meg a képét! Mandzsu és tatár vér folyik az ereiben. És ne felejtsd el, hogy a manus már azelõtt fekete öves dzsúdós volt, hogy elõször betette a lábát a ti vacak Oxfordotokba. És azt se felejtsd el, hogy a háború elõtt a londoni nagykövetségük haditengerészeti attaséjának helyetteseként Japán számára kémkedett, s ti szerencsétlen hülyék azt hittétek, minden rendben van vele – pusztán azért, mert Oxfordban szerzett diplomát. És azt se felejtsd el, mit csinált a háború alatt! Ohnishi admirális segédtisztje lett, és éppen kamikázénak képezték ki, amikor az amerikaiak nagyokat durrantottak Hirosima és Nagaszaki fölött, mire a Felkelõ Nap dupla szaltót csinált a tengerbe. Ha pedig mégis elfelejtenéd mindezt, csak tedd fel magadnak a kérdést: miért éppen T. T. a Kóan-Chósa-Kyóku vezetõje, és nem másvalaki a kilencvenmillio japán közül? Rendben van, James? Megértettél?

Bond, mióta csak megérkezett Japánba, kitartóan gyakorolta a lótuszülést. Ezt Dikko Henderson tanácsolta neki.

– Ha sikerül megnyerned a bizalmukat, de még akkor is, ha nem, jó sokat fogsz ülni a földön. Egyetlen módon kerülheted el, hogy tönkremenjenek az ízületeid: ha az indiai pozíciót választod, vagyis keresztbe tett lábbal guggolsz, bár a talpad külsõ oldala akkor is pokolian fájni fog. Egy kis gyakorlás szükséges ugyan hozzá, de nem fogsz belehalni, és komoly tekintélyre tehetsz szert vele.

Bondnak többé-kevésbé sikerült elsajátítania a földön ülés mûvészetét, de most, két óra után, tüzeltek a térdízületei, és úgy érezte, ha nem változtat testhelyzetet, egy életre dongalábú marad.

– Amikor egy olyan mesterrel készülök játszani, mint jómagád, elõször is kényelmesen kell elhelyezkednem, hogy tökéletesen tudjak koncentrálni.

Nagy keservesen felállt, kinyújtózkodott, azután újra leült. Ezúttal egyik lábát elõrenyújtotta az alacsony asztalka alatt, a másikat pedig térdben behajlította, és bal kezével kényelmesen rákönyökölt. Kimondhatatlanul megkönnyebbült. Fölemelte a poharát, és Rezgõ Levél szolgálatkészen teletöltötte egy újabb fedeles kancsóból. Bond lehajtotta a szakét, visszaadta a poharat a lánynak, és jobb öklével hirtelen akkorát csapott a lakk asztalkára, hogy az édességes dobozok összekoccantak, a porcelánok pedig megcsörrentek. Harcias tekintettel meredt Tigris Tanakára.

– Rendben!

Tigris meghajolt. Bond viszonozta a meghajlott. A nõk várakozóan elõrehajoltak.

Tigris Bondéba fúrta a tekintetét, hogy megpróbálja kitalálni, mit tervez. Bond úgy döntött, nem készít semmilyen tervet, nem követ semmiféle szisztémát. Teljesen a véletlenre bízza magát, s olyan jelet mutat be, amilyet az elsõ két suhintás utáni pillanatban a keze választ.

– Háromszor három játék? – kérdezte Tigris.

– Rendben van.

A két ököl lassan fölemelkedett az asztalról, kétszer a levegõbe suhintott, azután elõrelendült. Tigris összezárva tartotta az öklét, vagyis “követ" mutatott. Bond nyitott tenyere, a “papír" lefedte a követ. Egy-null Bond javára. Újrakezdték a szertartásos levegõbe suhintást, azután bemutatták az újabb jelet. Tigris megmaradt a “kõnél". Bond mutató- és középsõ ujját kinyújtva “ollót" formázott, amit a kõ kicsorbított. Egy-egy.

Tigris abbahagyta a játékot, és homlokát töprengve az öklére hajtotta. Behunyt szemmel koncentrált.

– Igen! – kiáltott fel. – Megvagy, Bondoszan! Nem menekülhetsz!

– Bravó! – kiáltott fel Bond. Megpróbálta elhessegetni magától a gyanút, hogy Tigris továbbra is kitart a kõ mellett, vagy épp ellenkezõleg, Tigris feltételezi, hogy õ számít erre, s mivel úgy gondolja, hogy õ papírt fog mutatni, az ollóval válaszol rá. És így tovább. A három jel oly sebesen kavargott Bond fejében, mint a játékautomata gyümölcsrajzai.

A két ököl felemelkedett. Egy, kettõ, most! Tigris megmaradt a kõnél. Bond pedig lefedte a papírral. Az elsõ menetet Bond nyerte. A második menet tovább tartott. Többször is ugyanazt a jelet mutatták be mindketten, ami azt jelentette, hogy a játék érvénytelen. Mintha a játékosok megpróbálták volna kipuhatolni egymás észjárását. Ez persze nem sikerülhetett, mivel Bondnak nem volt semmiféle szisztémája. Továbbra is a véletlenre bízta magát, vagyis a szerencséjére. A második menetet Tigris nyerte meg. Egy-egy.

Az utolsó játszma következett. A két játékos egymásra meredt. Bond udvarias mosolyában mintha egy kis gúny is bujkált volna. Tigris sötét tekintetének mélyén vörös szikra lobbant, ami nem kerülte el ellenfele figyelmét.

Bölcsebb lenne, ha veszítenék. Vagy mégsem? – töprengett magában Bond.

Két menetben megnyerte a játszmát. Elõször kõvel kicsorbította Tigris ollóját, azután papírral lefedte Tigris kövét.

Tigris, mélyen meghajolt. Bond még mélyebb meghajlással válaszolt, közben azon törte a fejét, hogyan üthetné el a dolgot.

– Fel kell vetetnem ezt a játékot az olimpiai sportágak közé, mire megrendezitek az olimpiát. Biztosan benne lennék az angol válogatottban.

Tigris Tanaka kimért udvariassággal nevetett.

– Nagyon komoly beleérzéssel játszol. Mi volt a módszered titka?

Bondnak nem volt semmiféle módszere. Nagy hirtelen kellett kitalálnia valamit, ami ráadásul hízelgõ is Tigris számára.

– Téged sziklából és acélból gyúrtak, Tigris. Feltételeztem, hogy a papír jele lesz az, amit a legritkábban használsz. Ennek megfelelõen játszottam.

A blöff bevált. Tigris meghajolt. Bond is meghajolt, és újabb adag szakét hajtott fel – Tigris egészségére. A hangulat fölengedett, a gésa tapsikolt, a madám pedig utasította Rezgõ Levelet, hogy adjon még egy puszit Bondnak. A lány engedelmeskedett. Milyen bársonyos a japán nõk bõre! És milyen finom az érintésük! James Bond éppen az éjszaka hátralévõ részét tervezgette, amikor Tigris megszólalt.

– Bondo-szan! Szeretnék veled megbeszélni valamit. Megtisztelnél azzal, hogy eljössz hozzám egy utolsó pohárra?

Bond azon nyomban abbahagyta a kéjes tervek szövögetését. Dikko szerint Japánban a lehetõ legnagyobb megtiszteltetés, amiben az ember részesülhet, hogy valaki meghívja az otthonába. Tehát, ki tudja miért, helyesen tette, hogy megnyerte ezt a gyermeteg játékot. Nem kizárt, hogy nagy jelentõsége lesz. Bond meghajolt.

– Semmi sem szerezhetne nagyobb örömet számomra.

Egy órával késõbb kényelmes fotelokban ültek, kettejük közt tálcán italok. A távolban Yokohama sötét narancsszínû fényei pislákoltak, és a kert felé nézõ félrehúzható fal nyílásán át beszökött a kikötõ és a tenger illata. Tigris házát – akárcsak a legszegényebb japán bérmunkásét – úgy tervezték, hogy a lehetõ legkevésbé válassza el egymástól a lakóját és a természetet. A szoba másik három fala is teljesen félre volt húzva, mögöttük egy hálószoba, egy dolgozószoba és egy folyosó látszott.

Amint beléptek, Tigris rögtön félrehúzta a falakat.

– Nyugaton, ha titokról beszélget az ember, bezár ajtót, ablakot. Mi, japánok mindent kinyitunk, hogy meggyõzõdhessünk róla, senki nem hallgatózik a vékony falak mögött. Amirõl beszélni szeretnék veled, az a legszigorúbban titkos. Elég meleg a szaké? Megfelel a cigaretta? Akkor figyelj arra, amit el fogok neked mondani, és esküdj meg a becsületedre, hogy senkinek nem árulod el. – Tigris Tanaka rövid, horkantásszerû nevetést hallatott, megvillantva aranyfogait. – Ha megszegnéd az ígéretedet, nem lenne más választásom, mint hogy letöröljelek a föld színérõl.

2

Bondnak befellegzett?

Pontosan egy hónappal mindezek elõtt a Blades klub a szokásos éves zárásra készülõdött. A következõ naptól, szeptember l-jétõl azok a tagok, akikben nincs annyi jó ízlés, hogy elhagyják Londont, kénytelenek egy hónapot a Whitesban vagy a Boodle-ben kihúzni. A Whitest túlságosan zajosnak és felkapottnak ítélték, a Boodle-ben pedig nyüzsögtek az öregecske vidéki birtokosok, akik másról sem tudtak beszélni, mint a fogolyvadászati szezon kezdetérõl.

A Blades tagjai számára ez a hónap felért a pusztába való kiûzetéssel. De mit lehet tenni? A személyzetnek, ugye, ki kell vennie a szabadságát. S ami lényegesebb, az épület festésre szorul, és a tetõszerkezet is korhadni kezdett egy-két helyen.

M-et, aki a St. James utcára nézõ boltíves ablak mélyedésében üldögélt, mindez a legkevésbé sem érdekelte. Két hét pisztránghorgászat várt rá a Test folyón, ami pedig a másik két hetét illeti; az íróasztalánál fog ebédelni szendvicset és kávét. Ritkán járt el a Bladesbe, többnyire csak akkor, ha valamilyen fontos vendéget hívott meg. Nem volt “klubban ülõ" típus, s ha már választania kellett volna, akkor inkább szavaz a Seniorra, amely a világ legjobb szolgáltatásaival büszkélkedhetett. De ott túl sokan ismerik, és túl sokat beszélnek a “cég" dolgairól. És túl sok volt tiszttársa jár oda a haditengerészettõl, akik holtbiztos, hogy megkérdeznék, mivel tölti a napjait, mióta nyugdíjba vonult. Unta már a szokott mesét: “Állást vállaltam egy Universal Export nevû cégnél", s ezt ugyan bárki ellenõrizheti, azért mégis bizonyos kockázattal jár.

Porterfield ott toporgott mellettük a szivarokkal. Elõrehajolt, és odakínálta a széles dobozt M vendégének. Sir James Molony gúnyosan felvonta a szemöldökét.

– Úgy látom, a havannák még nem apadtak el.

A keze megállt a levegõben. Végül kiemelt egy Romeo y Julietát, óvatosan megropogtatta, és végighúzta az orra alatt.

– Mit küld cserébe az Universal Export Castrónak? Blue Streak cigarettát?

M-nek nem volt kedvére a szellemeskedés. Porterfield is észrevette ezt. Fedélzetmesterként szolgált M alatt az egyik utolsó hajón, amelynek az admirális volt a parancsnoka. Sietve, de azért nem annyira, hogy feltûnjön, közbevágott:

– Ami azt illeti, Sir James, ma már a legjobb jamaicaiak felveszik a versenyt a havannákkal. Végre rájöttek, hogyan kell fölhelyezni a külsõ levelet.

Lecsukta a doboz üvegfedelét, és elvonult az asztaltól.

Sir James Molony felvette a szivarlyukasztót, amit a fõpincér hagyott az asztalon, és gondosan kilyukasztotta a szivarja végét. Meggyújtott egy Swan Vestát, a lángot ide-oda mozgatta a szivar vége elõtt, közben óvatosakat szippantott, míg úgy nem ítélte, hogy a szivar megfelelõen ég. Ekkor kortyintott egyet elõször a brandyjébõl, azután a kávéjából, és hátradõlt. Gyengéd iróniával pillantott vendéglátója összevont szemöldökére.

– Nos, barátom, hallgatom. Mi a problémája? M-nek másutt járt az esze. Ügy tûnt, sehogyan sem akar tisztességesen szelelni a pipája.

– Milyen problémáról beszél? – kérdezte szórakozottan két szippantás között.

Sir James Molony Anglia legnevesebb ideggyógyásza volt. Egy évvel korábban átütõ nemzetközi sikert aratott “A csökkent szervi mûködõképesség bizonyos pszichoszomatikus mellékhatásai" címû munkájával. Ezenkívül õ volt a Titkosszolgálat hivatalos idegspecialistája, a problémák, melyeket meg kellett oldania, komolyan érdekelték, mivel amellett, hogy emberi problémák voltak, életbevágó fontosságuk volt az állam számára is. E második minõsítéssel pedig a háború vége óta ritkán találkozott az ember.

M oldalt fordult, és tanulmányozni kezdte a St. James utcán áramló forgalmat.

– Barátom, önnek, mint bárki másnak is, meghatározott magatartásformái vannak – mondta Sir James Molony. – Az egyik közülük az, hogy idõnként meghív ebédre a Bladesbe, megtöm, mint egy strasbourgi libát, aztán megoszt velem valami szörnyû titkot, és a segítségemet kéri az ügyben. Legutóbb, ha jól emlékszem, azt akarta megtudni, képes lennék-e mély hipnózis segítségével bizonyos információkat kiszedni egy külföldi diplomatából, anélkül, hogy az tudomást szerezne errõl. Azt mondta, ez lenne az utolsó lehetõség. Én erre azt válaszoltam, hogy nem tudok segíteni. Két héttel késõbb olvastam az újságban, hogy ugyanez a diplomata gyászos véget ért abból kifolyólag, hogy egy tizedik emeleti ablakból kísérleteket folytatott a nehézkedési erõvel. A halottkém szerint nem lehetett megállapítani, kiesett-e, avagy kidobták. Ezúttal mit kell eldalolnom a vacsorámért? – Sir James hangja megenyhült. – Na, gyerünk, M! Mondja el, mi nyomja a lelkét! – nógatta együttérzéssel.

M hidegen a szemébe nézett. Érezhetõen nem volt tréfás kedve.

– A 007-esrõl van szó. Egyre jobban nyugtalankodom miatta.

– Olvasta a két jelentésemet az állapotáról. Történt valami változás?

– Semmi. Minden maradt a régiben. Lassan szétesik. Elkésik a munkából. Hanyagul végzi el a feladatait. Hibákat követ el. Túl sokat iszik, és rengeteget veszít az egyik újonnan megnyílt szerencsejáték-klubban. Mindez összevéve azt jelenti, az egyik legjobb emberem lassan ott tart, hogy veszélyezteti a szolgálat biztonságát. Teljesen hihetetlen! Az õ szolgálati minõsítésével...

Sir James Molony megrázta a fejét.

– Nincs ebben semmi hihetetlen – jelentette ki meggyõzõdéssel. Ön vagy nem olvassa a jelentéseimet, vagy nem figyel oda rájuk eléggé. Elejétõl fogva mondom, hogy a fickó depressziós.

Sir James Molony elõrehajolt, és szivarja végével M-re bökött.

– Ön kemény ember. Ebben a szakmában kénytelen az lenni. De van néhány olyan probléma, például az emberi problémák, amiket nem lehet a gyeplõ szorosabbra fogásával megoldani. Itt éppen ilyen esetrõl van szó. Itt van az ön ügynöke, éppoly keménykötésû és bátor, mint amilyen feltételezésem szerint ön volt ilyen korában. Agglegény és hétpróbás nõcsábász. S ekkor váratlanul szerelmes lesz, gyanítom azért, mert a nõ törött szárnyú madár volt, akinek szüksége volt Bond segítségére. Meglepõ, hogy ezeknek a kemény fickóknak micsoda sebezhetõ pontjaik vannak. Tehát feleségül veszi a lányt, akit néhány órán belül agyonlõ ez a szupergengszter. Hogy is hívták?

– Blofeld – mondta M. – Ernst Stavro Blofeld.

– Úgy van. A maga embere pedig megúszta a dolgot egy karcolással a fején. De ettõl fogva kezdett szétesni, mire a maga katonaorvosa úgy vélte, bizonyára agysérülést szenvedett, és hozzám küldte. Semmi baja nem volt. Fizikailag semmi. Mindössze depressziós állapotban volt. Bevallotta, hogy minden életkedve elszállt. Nem érdekli többé a munkája, az élet sem. Naponta hallok ilyet a betegeimtõl. Egyfajta pszichoneurózis ez, ami kifejlõdhet lassan, és egy csapásra is. Az ön embere esetében teljesen váratlanul következett be egy elviselhetetlen élethelyzet miatt – vagyis egy olyan élethelyzet miatt, amit õ elviselhetetlennek talált, mivel még soha nem volt benne része: elveszített valakit, akit szeretett, s csak súlyosbította a dolgot, hogy önmagát hibáztatta a haláláért. Nos, barátom, sem önnek, sem nekem nem jutott osztályrészül ilyen teher, így tehát nem tudhatjuk, hogyan viselnénk el. De annyit mondhatok, pokoli dolog lehet. S a maga embere lassan összeroskad alatta. Azt hittem, s ezt le is írtam a jelentésemben, hogy a munkája, a vele járó veszélyek és rendkívüli helyzetek majd helyrebillentik a lelkivilágát. Tapasztalatom szerint meg kell próbálni megtanítani az embereket arra, hogy a sorscsapásoknak nincs felülmúlhatatlan határuk – hogy utolsó leheletükig vállalniuk kell az élettel járó szenvedéseket, melyek gyakran végtelennek és elviselhetetlennek tûnnek. Részei az emberi létnek. Megpróbált valamilyen veszélyes feladatot adni neki az utóbbi hónapokban?

– Kétszer – válaszolt rosszkedvûen M. – Mindkettõt elfuserálta. Az egyik közben kis híján megölték, a másiknál pedig olyan hibát követett el, amivel másokat sodort veszélybe. Ez a másik dolog, ami nyugtalanít. Korábban nem csinált hibákat. Most egyszerre csak megbízhatatlanná vált.

– A neurózis újabb jelei. Nos, mihez kezd vele?

– Kirúgom – válaszolta nyersen M. – Mintha nyomorékká lõtték volna, vagy valamilyen gyógyíthatatlan betegsége lenne. Nincs hely a részlegben egy agyalágyult számára, bármilyen szolgálati minõsítéssel rendelkezik is, s bármilyen magyarázatot adnak is maguk pszichológusok a viselkedésére. Természetesen nyugdíjazzuk. Kitüntetéssel bocsátjuk el a szolgálatból, meg minden. Megpróbálunk neki állást szerezni. Talán az egyik újonnan alakult biztonsági szolgálat, amelyik bankok õrzésével foglalkozik, hajlandó lesz alkalmazni. – M védekezõén nézett a híres neurológus világoskék, megértõ szemébe. – Ugye belátja, hogy nem tehetek mást? – próbált támogatást szerezni döntéséhez. – Túl kevés a státusom a Központban. Egyébként külföldön is. Egyszerûen nincs olyan helyem, ahova 007-et tehetném anélkül, hogy bajt okozzon.

– Elveszíti az egyik legjobb emberét.

– Csak volt a legjobb. Már nem az.

Sir James Molony hátradõlt. Kinézett az ablalakon, és elgondolva pöfékelt a szivarjával. Kedvelte ezt a Bond nevû fickót. Eddig vagy egy tucatszor volt nála kezelésen. Tanúja volt, miként segítették át a benne rejlõ tartalék energiák olyan válsághelyzeteken, amik egy átlagos embert összeroppantottak volna. Tudta, hogy egy újabb, kétségbeejtõen veszélyes szituáció ismét mozgósítaná ezeket a tartalékokat, hogy igazi szükséghelyzetben megint feltámadna benne az élniakarás. Emlékezett rá, miként tûnt el végleg a rendelõjébõl számtalan neurózisos beteg, amikor kitört a világháború. Az óriási probléma feledtette a kisebbeket, a nagy félelem a jelentéktelenebbeket, Döntött,

– Adjon neki még egy esélyt! – fordult vissza M-hez. – Akár segít rajta, akár nem, én vállalom a felelõsséget.

– Milyen esélyre gondol?

– Nos, én nem sokat tudok az ön munkájáról, M. Nem is szeretnék többet tudni. Elég titokkal van dolgom a saját területemen is. Nem akadna valami tényleg rázós, reménytelennek tûnõ feladat, amivel megbízhatná a fickót? Nem feltétlenül veszélyes munkára gondolok, mint például valakinek a meggyilkolása vagy orosz rejtjelek megszerzése. De kellene valami, ami borzasztóan fontos, és szinte lehetetlen véghezvinni. Ha úgy gondolja, egyidejûleg nyugodtan billentse fenéken, de amire tényleg szüksége van, az egy olyan feladat, ami minden energiáját leköti, ami úgy megizzasztja, hogy egyszerûen kénytelen elfelejtkezni saját bajáról. A fickó hazafias típus. Bízza meg valamivel, ami valóban fontos az ország számára. Nagyon könnyû lenne a dolog, ha kitörne a háború. Semmi nem képes olyan emberfeletti erõfeszítésre bírni a férfiakat, mint a halál vagy a dicsõség. Nem tudna kitalálni valamit, amirõl a vak is láthatja, hogy nagyon fontos? Ha igen, bízza meg vele Bondot. Az talán helyrehozza a lelki egyensúlyát. Akárhogy is, adjon neki egy utolsó lehetõséget. Rendben?

A vörös telefon, amely hosszú hetek óta néma volt, sürgetõen megcsörrent. Mary Goodnight úgy pattant fel az írógép mellõl, mintha katapult lett volna a székébe építve. Átrohant a szomszéd szobába, várt egy másodpercet, hogy ne lihegjen, azután úgy nyúlt a kagyló után, mintha csörgõkígyó lett volna.

– Igen, uram... Nem, uram... A titkárnõje vagyok. – Az órájára nézett, tudva, hogy bekövetkezett a legrosszabb. – Teljesen szokatlan, uram. Nem hinném, hogy néhány percnél többet késne. Közöljem vele, hogy ön kéreti? ... Igen, uram – tette vissza a kagylót a helyére. Észrevette, hogy remeg a keze. Az isten verje meg! Hol az ördögben van? – Ó, James, siess – szólalt meg hangosan.

Kétségbeesetten visszament a másik szobába, és leült az üres írógép elé. Üveges tekintettel bámulta a szürke billentyûket. Megpróbálta összeszedni minden telepatikus képességét: – James! James! M hívat! M hívat! M hívat! – nagyot dobban t a szíve. A Syncraphone! Talán most az egyszer nem felejtette itt. Visszasietett Bond szobájába, és felrántotta a jobb oldali fiókot. De igen. Az apró mûanyag vevõkészülék, amin a központ jelezhetett volna Bondnak, ott hevert. Minden vezetõ beosztású munkatársnak magánál kell hordania a szerkentyût, amikor csak elhagyja az épületet. De Bond már hetek óta elfelejti magával vinni, vagy ami még rosszabb, nem is érdekli, hogy nála van-e, vagy sem. Mary Goodnight kikapta a dobozkát a fiókból, és odacsapta Bond elõjegyzési naptárának közepére.

– Ó, az isten verje meg! Az isten verje meg! – tört ki hangosan, és átvánszorgott a saját szobájába.

Az egészségi állapota, az idõjárás, a természet csodái – olyan dolgok ezek, amelyek ritkán foglalkoztatják az átlagos férfit, míg el nem éri harmincas évei derekát. Csak a középkorúság küszöbén jut el odáig, hogy ne vegye mindezt adottnak, érdektelen háttérnek a sürgõsebb, érdekesebb dolgok mellett.

Ennek az évnek az elejéig James Bond szinte egyáltalán nem figyelt oda rájuk. Eltekintve az idõnkénti másnaposságtól és a sebesüléseibõl való felépüléstõl, ami számára mit sem különbözött attól, amikor gyermekkorában elesett és felhorzsolta a térdét, természetesnek tartotta, hogy egészséges. Az idõjárás? Csak annyi, hogy vigyen-e magával esõköpenyt vagy felhajtsa-e nyitott Bentley-je tetejét. Ami a madarakat, méheket, virágokat és a természet egyéb csodáit illeti, csak az érdekelte, hogy csípnek-e vagy sem, s jó-e az illatuk vagy rossz. De ma, augusztus utolsó napján, pontosan nyolc hónappal Tracy halála után, ahogy reggel felidézte magában, ott ült a Regent park Queen Mary rózsakertjében, és semmi más nem járt az eszében, mint ez a három dolog.

Elõször is az egészsége. Pokolian érezte magát, s tudta, hogy ez látszik is rajta. Hónapokon keresztül – anélkül, hogy errõl bárkinek is szólt volna – járta a Harley Streetet, a Wigmore Streetet és a Wimpole Streetet abban a reményben, hogy talál orvost, aki javítani tud a közérzetén. Felkeresett specialistákat, általános orvosokat, kuruzslókat – még egy hipnotizõrt is. Közölte velük: “Pokolian rosszul érzem magam. Rosszul alszom. Szinte semmit sem eszem. Túl sokat iszom és tökéletesen elhanyagolom a munkámat. Teljesen szétesem. Segítsen rajtam.”

Mindegyik megmérte a vérnyomását, megvizsgálta a vizeletét, meghallgatta a szívét és a mellkasát, kérdéseket tett fel neki, amikre õ õszintén válaszolt, majd közölte vele, hogy alapjában véve nincs semmi baja. Bond kifizette az öt guineát, majd elment-a John Bell and Croyden gyógyszertárba, hogy kiváltsa az újabb halom gyógyszert – nyugtatókat, altatókat, vitamintablettákat –, amiket felírtak neki. Éppen az elõbb jött el végleg az utolsó mentsvárnak tartott hipnotizõrtõl, aki lényegében azt tanácsolta neki, menjen és keressen egy nõt, az majd visszaadja a férfiasságát. Mintha már nem próbálkozott volna vele! Volt olyan, aki azt mondogatta neki az ágyban, hogy lazítson. Volt olyan, aki azt akarta, vigye el Párizsba. Volt, aki egy kedvûén megkérdezte: Most jobb, drágám?

A hipnotizõr amúgy derék fickó volt. Eléggé untatta ugyan, amikor arról mesélt, hogyan tud szemölcsöt eltávolítani és mennyit zaklatja a Brit Orvosi Társaság, de Bondnak végül elege lett abból, hogy egy karosszékben ülve hallgassa a halk, duruzsoló hangot és egy csupasz villanykörtét bámulva próbáljon lazítani, ahogy azt a hipnotizõr elõírta neki. Most végre úgy döntött, abbahagyja az ötven guineás kúrát, bár még a kezelések felénél tartott csak, s eljött ebbe a félreesõ parkba, mielõtt visszament volna az irodájába, ami tíz percnyire volt innen, a park túlsó oldalán.

Az órájára pillantott. Három múlt, s neki fél kettõre kellett volna visszaérnie. Mi az ördög ez! Szörnyû meleg van. Végighúzta a keze fejét homlokán, azután beletörölte a nadrágja szárába. Régebben nem izzadt így. Bizonyára megváltozott az idõjárás. Az atombombától lehet, bárhogy hajtogatják a tudósok, hogy nem igaz. Jó lenne valahol Dél-Franciaor­szágban lenni.

Valahol, ahol fürödhetne, amikor csak kedve tartja. De erre az évre már kivette a szabadságát. Az a szörnyû hónap, amit Tracy után kapott. Akkor Jamaicába utazott. Pokolian rosszul érezte magát. Nem. A fürdés nem oldana meg semmit. Jó itt, igazán. Gyönyörködhet a rózsákban. Jó illatuk van, kellemes nézegetni õket és hallgatni a forgalom távoli zaját. Kedvesen döngicsélnek a méhek. Ahogy körberepkedik a virágokat és dolgoznak a királynõjükért. El kell olvasnia annak a belga fickónak, Metternich vagy hogy hívják, a könyvét. Õ írt a hangyákról is. Hihetetlenül céltudatosak. Nincsenek problémáik. Csak élnek és meghalnak. Megteszik, amit meg kell tenniük, azután felfordulnak. Miért nem lát az ember méhhullákat mindenütt? És hangyahullákat? Biztos, hogy ezernyi, milliónyi pusztul el naponta. Lehet, hogy a többiek megeszik õket. No, jól van. Jobb lesz visszamenni az irodába, ahol Mary majd alaposan letolja. Aranyos lány. Igaza van, hogy zsörtölõdik. Õ a lelkiismerete. De nem érti meg, milyen súlyos problémája van. Milyen problémája? Nos, nem érdemes újra belemenni. James Bond felállt, és megnézte a táblácskákon, milyen rózsákat bámult. Az élénkvöröseket “Super Star”-nak, a fehéreket “Jéghegy"-nek hívták.

Lassan elindult a magas szürke épület felé, amelynek felsõ emeletei idelátszottak a fák koronái fölött, miközben fejében lustán kavarogtak a gondolatok az egészségi állapotáról, a hõségrõl és á döglött méhekrõl.

Fél négy volt. Már csak két órát kell kibírnia a következõ pohár italig.

– A titkárnõje kissé ki van borulva, uram. Már mindenhol kérdezõsködött ön után – szólalt meg a liftkezelõ, jobb karjának csonkjával az indítófogantyúra támaszkodva.

– Köszönöm, õrmester.

Ugyanezt hallhatta, amikor az ötödiken kilépett a liftbõl, és bemutatta az igazolványát az asztalnál ülõ õrnek. Kényelmesen elsétált a néptelén folyosó végén lévõ szobákig, amelyeket egy 00 feliratú ajtó választott el a folyosó többi részétõl. Bement ebbe a külön részbe, azután benyitott a 007-es szobába. Becsukta maga mögött az ajtót. Mary Goodnight felpillantott rá.

– M hívatja – szólalt meg nyugodtan. – Fél órával ezelõtt telefonált.

– Ki az az M?

Mary Goodnight villámló szemmel ugrott talpra.

– Ó, az isten szerelmére, James, szedje már össze magát. Nicsak, félrecsúszott a nyakkendõje. – A lány odament Bondhoz, aki engedelmesen tûrte, hogy megigazítsa a nyakkendõjét. – A haja meg milyen kócos. Tessék, itt a kefém! – Bond elvette a kefét, és szórakozottan végighúzta a haján.

– Rendes lány maga, Goodnight. – Megtapogatta az állat. – Fogadok, hogy nincs magánál egy borotva... Pedig kifogástalan külsõvel kell a vérpadra lépnem.

– Kérem, James! – A lány szemében könny csillogott. – Menjen be hozzá. Hetek óta nem beszélt magával. Biztosan valami fontos. Valami izgalmas. – Kétségbeesetten igyekezett, hogy biztatóan csengjen a hangja.

– Mindig izgalmas új életet kezdeni. Egyébként is, nem félünk a farkastól... akarom mondani M-tõl. Érdekelné egy állás a tyúkfarmomon?

A lány elfordult, és kezével eltakarta az arcát. Bond leereszkedõen megveregette a vállát, átsétált az irodájába és felvette a vörös telefont.

– A 007-es beszél, uram ... Sajnálom, uram. Fogorvosnál voltam ... Tudom, uram. Sajnálom. A fiókomban hagytam ... Igen, uram.

Lassan visszatette a kagylót. Körülnézett az irodájában, mintha búcsút venne tõle, és kiment a folyosóra. Egy elítélt egykedvûségével ment végig a folyosón és lépett be a liftbe.

Miss Moneypenny alig leplezett ellenségességgel nézett fel rá:

– Bemehet...

Bond kihúzta magát, és a párnázott ajtó felé fordult, amely mögött oly gyakran volt alkalma meghallgatni, mit döntenek a sorsáról. Olyan óvatosan nyúlt a kilincs felé, mintha attól tartana, áramütés éri. Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

3.

A végrehajthatatlan jeladat

M a parkra nézõ ablak elõtt állt. Válla kissé elõregörnyedt a szögletes szabású kék öltönyben.

– Üljön le!...

Semmi megszólítás: se név, se kódszám!..;

Bond a szokott helyére ült, szemben M magas hátú karosszékével, amely az asztal túlsó oldalán állt. Fölfedezte, hogy az asztalnak a szék elõtti, vörös bõrrel fedett részén nem hever dosszié. Üres volt a “Be" és “Ki" feliratú kosár is. Egyszerre mélységesen bánni kezdett mindent – hogy cserbenhagyta M-et, cserbenhagyta a Szolgálatot, cserbenhagyta önmagát. Az üres asztal, az üres karosszék vádlón meredt rá. Nincs semmink a számodra – sugallták. Haszontalanná váltál. Sajnáljuk. Sok szép évet töltöttünk együtt, de ez a helyzet.

M odajött az asztalhoz, nehézkesen leült, és Bondra nézett. A barázdált tengerészarc semmit sem árult el. Éppoly szenvtelen volt, mint az elõbb még üres karosszék támláját borító kifényesedett kék bõr.

– Tudja, miért hívattam? – szólalt meg M.

– Gondolom, uram. Kész vagyok benyújtani a lemondásomat.

– Mi az ördögöt fecseg itt összevissza – fakadt ki dühösen M. – Nem a maga hibája, hogy a 00 részleg ilyen sokáig munka nélkül volt. Nincs ebben semmi rendkívüli. Voltak már máskor is unalmas idõszakai, amikor hónapokig nem akadt a maga számára való feladat.

– De a legutolsó két melómat tökéletesen elfuseráltam. És tudom, hogy az utóbbi hónapokban elég pocsékok a rólam készült orvosi jelentések.

– Badarság. Nincs magával semmi baj. Nehéz idõszak van maga mögött. Nem csoda, hogy egy kicsit kiborult. Ami pedig a legutóbbi két feladatát illeti, mindenki követ el hibát. De azt nem engedhetem meg, hogy valaki csak lógassa a lábát, ezért elhelyezem a 00-ás részlegtõl.

Bond kedélye már kezdett javulni, de most ismét elöntötte a keserûség. Az öreg nagyon kedves, megpróbálja ostyába csomagolni a keserû pirulát.

– Ebben az esetben, ha ez önnek úgyis mindegy, mégiscsak szeretném benyújtani a lemondásomat. Túlságosan hosszú ideig viseltem a 00-ás kódszámot. Attól tartok, uram, nem érdekel a hivatali munka. És nem is értek hozzá.

M valamit olyat cselekedett, amit eddig Bond sohasem látott tõle. Fölemelte a bal kezét, és öklével jókorát csapott az asztalra.

– Mit gondol maga, ki az ördöggel beszél? Mit gondol, ki itt a fõnök? Magasságos ég! Hívatom, hogy elõléptessem és megbízzam élete legfontosabb feladatával, erre lemondásról fecseg itt összevissza! Tyúkeszû! Taknyos!

Bond azt se tudta, hová legyen a csodálkozástól. Izgalom fogta el. Mi a fene ez az egész?

– Borzasztóan sajnálom, uram! – szólalt meg. – Úgy éreztem, hogy az utóbbi idõben rossz passzban vagyok.

– Majd mindjárt megmondom magának, mikor van rossz passzban – csapott még egyszer az asztalra M, de ezúttal nem olyan erõsen. – Most pedig ide hallgasson! Ideiglenesen elõléptetem, és áthelyezem a diplomáciai részlegbe. Négy számjegyû kódot kap és évi ezer font emelést. Nem sokat tud majd meg a részlegrõl, de annyit elárulhatok, hogy magán kívül még két ember tartozik oda. Megtarthatja a mostani irodáját és titkárnõjét, ha akarja. Sõt, szerintem ez lenne a jó. Nem akarom, hogy szóbeszéd tárgya legyen az áthelyezése. Megértett?

– Igen, uram.

– Mindenesetre egy héten belül elutazik Japánba. A vezérkari fõnök személyesen foglalkozik az üggyel. A titkárnõm se tud róla. Amint látja – mutatott M az asztalra –, még dossziéja sincs az ügynek. Ennyire titkos.

– De miért engem választott, uram? – Bond szíve hevesen kalapált. Ez volt élete legváratlanabb szerencsés fordulata. Tíz perccel ezelõtt a szemétdombon érezte magát, romokban hevert a karrierje és az élete, most pedig egyszerre csak a csúcson találja magát! Mi az ördögnek köszönheti mindezt ?

– Azon egyszerû okból, hogy a feladat végrehajthatatlan. Illetve ennyire messzire azért nem mennék. Fogalmazzuk inkább úgy, hogy abszolút semmi esélye sincs a sikerre. A múltban már bebizonyította, hogy tehetsége van a bonyolult feladatok végrehajtásához. Az egyetlen különbség az, hogy itt szó sem lehet semmiféle csihi-puhiról. Semmi lövöldözés, amivel maga oly szívesen dicsekszik – mosolyodott el M fagyosan. – Csak az eszét használhatja, semmi mást. De ha sikerrel jár, amiben õszintén kételkedem, megduplázza a Szovjetunióról beérkezõ felderítési adataink mennyiségét.

– Tudna errõl valamivel többet is mondani, uram?

– Kénytelen leszek, mivel semmi sincs leírva. A nem túl kényes információkat a japán titkosszolgálatról és a többirõl megkaphatja a J. szekciótól. A vezérkari fõnök majd utasítja Hamilton ezredest, hogy minden kérdésére válaszoljon – ugyanakkor maga egy szót sem mond neki a saját feladatáról. Megértette?

– Igen, uram.

– Nos. Tud valamit a rejtjelezésrõl?

– Csak a legszükségesebbeket, uram. Igyekeztem távol tartani magam a témától. Jobb ez így, ha netán az ellenség kezébe kerülnék.

– Nagyon helyes! Nos, a japánok mesterei a rejtjelezésnek. Az õ mentalitásuknak pontosan megfelel a betûkkel és számokkal végzett aprólékos munka. A háború vége óta a CIA irányításával fantasztikus rejtjelfejtõ gépeket konstruáltak… jóval az IBM és a többiek elõtt járnak e téren. Múlt évben már olvasták a Vlagyivosztokból és Oroszország keleti részébõl forgalmazott adások javát – a külügyét, a haditengerészetét, a légierõét.

– Ez remek, uram.

– Remek, a CIA számára.

– Nem adják tovább nekünk, uram? Azt hittem, egy hajóban evezünk a CIA-val.

– De nem a Csendes-óceán térségében. Azt saját vadászterületüknek tekintik. Míg Allan Dulles volt a fõnök, legalább azoknak az anyagoknak a kivonatát megkaptuk, amik bennünket érintettek, de ez az új ember, McCone leállította az egészet. Rendes ember, nem mondom, személyesen egészen jól megértjük egymást, de õszintén elmondta, hogy parancsra cselekedett. A Nemzetvédelmi Tanács utasítására. A mi biztonságunk nyugtalanította õket. Ezért igazán nem tehetünk szemrehányást nekik. Ugyanígy nyugtalanít bennünket az õ biztonságuk. Pár éve meglépett két elsõ osztályú rejtjelezõjük, és valószínûleg jó sokat elköptek abból, amit mi adtunk tovább nekik. Az a probléma ezzel az úgynevezett demokráciával, hogy a sajtó kiszagolta az eseteket, és jó alaposan felfújta õket. A Pravda bezzeg nem tör ki könnyekben, amikor az õ valamelyik emberük jön át hozzánk. Az Izvesztyija sem követel nyilvános vizsgálatot. Gondolom, hogy valaki megüti a bokáját a KGB-nél. De legalább folytathatják a munkájukat, és nem küldik a nyakukra a Legfelsõ Tanács nyugdíjas tagjait, hogy átnyálazzák a dossziékat és kioktassák õket arról, hogyan kell irányítani egy titkosszolgálatot.

Bond tudta, hogy M a Prendergast-ügy után felajánlotta a lemondását. Az ügy egyik szereplõje egy homoszexuális hajlamú rezidens volt, akit nemrég, világméretû publicitás mellett, harminc évre ítéltek hazaárulásért. Magának Bondnak is vallomást kellett tennie ebben az ügyben, és tudta, hogy a képviselõházban feltett kérdések, az Old Baileyben lefolytatott per és az azt követõ meghallgatások Farrer bíró elõtt az Intelligence Service tevékenységérõl, legalább egy hónapra föltartották a munkát a Központban, és egy teljesen ártatlan részlegvezetõ öngyilkosságához vezettek, aki az egész ügyet úgy tekintette, mint saját feddhetetlenségének kétségbevonását. Hogy visszatérítse M-et az elõbbi témához, Bond megszólalt:

– Ami a japánok által megszerzett anyagot illeti, hol jövök én a képbe, uram?

M az asztalra fektette a tenyerét. A jól ismert gesztus biztos jele volt annak, hogy most jön a 64 dolláros kérdés, mire Bond szíve még hevesebben kezdett verni.

– Van Tokióban egy Tigris Tanaka nevû férfi. A titkosszolgálatuk feje. Nem jut eszembe az igazi neve ... Valami kimondhatatlan japán marhaság. Nem akármilyen fickó. Évfolyamelsõ volt Oxfordban. A háború alatt visszajött, és kémkedett az országának. Csatlakozott a Kempeitajhoz, a japán Gestapóhoz. Kiképezték kamikázénak, és már rég halott lenne, ha nem kapitulálnak. Nos, õ az a fickó, aki kézben tartja az anyagot, amit meg akarunk szerezni, én és a vezérkari fõnök. A maga feladata lesz, hogy odamenjen és megszerezze tõle. Hogy hogyan, azt nem tudom. Az a maga dolga. De most már ugye érti, miért mondtam, hogy nem sok esélye van a sikerre. A fickó a CIA hûbérese. – Bondot meglepte az archaikus kifejezés. – Valószínûleg nem tart különösebben nagyra bennünket. – M szája sarka lebiggyedt. – Manapság nem sokra becsülnek bennünket. Lehet, hogy igazuk van, lehet, hogy nem. Én nem vagyok politikus. A fickó nem sokat tud a Szolgálatról, kivéve azt, amire magától rájött, vagy amit a CIA-tól hallott. Az pedig nemigen öregbíti a hírnevünket. 1950 óta nincs rezidentúránk Japánban. Nincs semmiféle forgalmunk. Mindent átadtunk az amerikaiaknak. Maga ausztrál fedés alatt fog dolgozni. Azt mondják, jó az ottani emberük. A J. szekciónak is ez a véleménye. Akárhogy is, ez van, ezt kell szeretni. Ha valaki meg tudja csinálni, maga az. Megpróbálja, James?

M arca váratlanul barátságossá vált. Ez nem túl gyakran történt meg. James Bondot melegség öntötte el: kedvelte ezt a férfit, aki oly hosszú ideje tartotta kezében a sorsát, s akirõl mégis oly keveset tudott. Az ösztöne azt súgta neki, hogy valami van e mögött a megbízatás mögött, valami, amit csak sejtett. Azért adták neki, hogy megmentsék? Vagy M ad neki még egy utolsó lehetõséget? Mindenesetre elég meggyõzõen hangzott. Nyomós érvek szóltak mellette. Reménytelen? Lehetetlen? Lehet. Miért nem választott M valakit, aki tud japánul? Bond soha nem járt Hongkongtól keletre. Persze az orientalistáknak is megvannak a maguk hátrányai – túlságosan el vannak foglalva a teaceremóniákkal, ikebanával, zen-buddhizmussal és hasonlókkal ... Nem. Nincs ebben semmi trükk.

– Igen, uram. Szívesen megpróbálnám – válaszolta.

M katonásan bólintott.

– Jól van – hajolt elõre, és megnyomott egy gombot a házi telefon kapcsolótábláján. – A vezérkari fõnök milyen kódszámot jelölt ki a 007-esnek? Rendben ... Most rögtön indul önökhöz.

M hátradõlt, s amit nagyon ritkán tett, elmosolyodott.

– Nem szabadult meg a régi számától: hétezerhétszázhetvenhét. Most induljon, megkapja az eligazítását.

– Igenis, uram. És ... köszönöm. – Bond felállt és kiment. Egyenesen odament Miss Moneypennyhez, lehajolt hozzá, és arcon csókolta. Moneypenny elvörösödött, és odakapta a kezét, ahová Bond a csókot nyomta.

– Legyen olyan tündér, Penny, és hívja fel Maryt! Mondja meg neki, hogy akármilyen programja van is ma estére, mondja le. Elviszem vacsorázni. Scottshoz. Mondja meg neki, hogy sült fajdot fogunk enni, az idei elsõt. És rozé pezsgõt iszunk hozzá. Ünnepelni fogunk.

– Mit? – nyitotta tágra a szemét az izgalomtól Miss Moneypenny.

– Ó, azt nem tudom. A királynõ születésnapját, vagy valami ilyesmit. Rendben?

Bond átment a szobán, és elindult a vezérkari fõnökhöz.

Miss Moneypenny felkapta a telefont, és lelkendezve továbbadta az üzenetet.

– Azt hiszem, rendbe jött végre. Pontosan olyan, mint szokott lenni. A jó ég tudja, mit mondhatott neki M. Ma Sir James Molonyval ebédelt. Ne szólj róla Jamesnek! De valami összefüggés lehet a két dolog között. Most a vezérkari fõnöknél van. Bill azt mondta, hogy senki sem zavarhatja. Úgy látszik, valami munkáról lehet szó. Bill nagyon titokzatoskodott.

Bill Tanner, egykor Tanner ezredes az utászoktól, Bond legjobb barátja a Szolgálatnál, fel.nézett aktákkal borított asztala mellõl. Elégedetten elvigyorodott, amikor meglátta Bondot.

– Foglalj helyet, James! Tehát elvállaltad? Gondoltam, hogy belevágsz. De piszok rázós munkáról van szó. Gondolod, hogy menni fog?

– Azt hiszem, egy csepp esélyem sincs – válaszolta Bond kedélyesen. – Úgy hallom, ez a Tanaka kemény dió, nekem pedig nincs sok érzékem a diplomáciához. Mondd csak, Bill, miért éppen engem választott ki M? Azt hittem, feketelistán vagyok, amiért elszúrtam a legutóbbi két melómat. Már éppen készültem átnyergelni a tyúktenyésztésre. Légy jó fiú, és meséld el, mi van ennek a hátterében?

Bill Tanner már készült erre a kérdésre.

– Marhaság, James – szólalt meg barátságosan. – Rossz passzban voltál. Mindegyikünkkel elõfordul néha. M egyszerûen meg van róla gyõzõdve, hogy te vagy a legalkalmasabb erre a munkára. Talán egy kicsit félreismerte a képességedet ... Annyi biztos, hogy ez a munka más lesz, mint a csihi-puhi, amit megszoktál. Ideje volt már, hogy elgyere abból az istenverte dupla nullás részlegbõl. Soha nem jutott az eszedbe, hogy elõléptethetnének?

– Egyáltalán nem – vágta rá Bond. – Amint visszajövök ez után a balhé után, rögtön visszakérem a régi kódszámomat. Azt mondd meg, hogyan kezdjek neki ennek a munkának! Miféle fedõtevékenységet végzek majd az ausztráloknak? Fel tudok majd ajánlani valamit ennek az agyafúrt keletinek cserébe a drágaköveiért? Hogyan juttatom el ide az anyagot, ha sikerül megkaparintanom? Pokolian sûrû lehet ott a rádióforgalom.

– Megkaphatod a H. állomás teljes anyagát. Leküldheted az egyik beosztottját Hongkongba, ha akarja, ahol közvetlenül együttmûködhet a mieinkkel. Valószínûleg elég sokat tudsz már Kínáról, de olyan színvonalú forrásod biztos nincs, mint a makaói kapcsolatunk, a “Kék útvonal". Hamilton majd mindent elmond errõl. Tokióban egy Henderson nevû fickóval fogsz együtt dolgozni – Richard Lovelace Hendersonnal. Fura neve van, de a J. részleg és az összes régi Japán-specialistánk azt mondja, érti a dolgát. Ausztrál útlevelet kapsz, és a helyetteseként konferálunk be. Tehát diplomata státusod lesz, és ez némi tekintélyt is biztosít majd a számodra, ami Hamilton szerint talán a legfontosabb. Ha megszerzõd az anyagot, Henderson majd eljuttatja nekünk Melbourne-ön keresztül. A távközlési specialistákat mi biztosítjuk a számára. Van még kérdésed?

– Mit szól majd az egészhez a CIA? Végül is ez, akárhogy is vesszük, orvvadászat.

– Japán nem az övék. Egyébként sem kell tudniuk róla. Ezt ennek a Tanaka nevû fickónak kell eldöntenie. Neki kell megszerveznie az anyag eljuttatását az ausztrál nagykövetségre. Emiatt fájjon az õ feje. Ettõl függetlenül az egész ügylet borzasztó kényes. A legnagyobb nehézség az, hogy el kell érned: ne rohanjon azonnal a CIA-hoz jelenteni nekik, hogy megkörnyékezted. Ha leleplezõdsz, kénytelenek leszünk mindent az ausztrálokra kenni. Már tettünk ilyet, amikor kitudódott, hogy megpróbáltunk beszivárogni a csendes-óceáni térségbe. Jó barátságban vagyunk a Szolgálatukkal. Elsõ osztályú fickók. És ami azt illeti, a CIA sem ma született bárány. Egy egész dossziénk van azokról az esetekrõl, amikor a világ legkülönbözõbb pontjain belemásztak az ügyeinkbe, sokszor kifejezetten veszélyes módon. McCone orra alá dörgölhetjük ezt a dossziét, ha a dolog rosszul sülne el. De a te feladatod részben éppen az lesz, hogy ez ne következhessen be.

– Úgy látszik, tényleg bele akartok keverni a magas politikába. Pedig ez egyáltalán nem az én mûfajom. De valóban olyan fontos ez az anyag, ahogy M állítja?

– A legteljesebb mértékben. Ha sikerül megszerezned, hálás hazád esetleg megvásárolja számodra a tyúkfarmot, amirõl álmodozol.

– Legyen! Nos, szólj oda, légy szíves, Hamiltonnak: máris indulok, hogy beavasson a mesés Kelet titkaiba.

Kangei! Isten hozta a fedélzeten! – üdvözölte James Bondot a Japán Air Lines kimonót és obit viselõ csinos stewardesse. Bond hátradõlt a négy hajtómûves, turbólégcsavaros DC 8-as kényelmes, ablak melletti ülésében, és hallgatta a hangszóróból áradó halk japán szöveget: minden bizonnyal a mentõmellényekrõl és az orlyi leszállás idejérõl szóló obligát szöveget darálták le. A kis zacskókra, amelyek “légibetegség" esetére voltak felszerelve, ízléses bambuszmintát nyomtattak, a feje felett lévõ csomagtartón lévõ kriksz-kraksz pedig – a választékos fedelû útitájékoztató szerint – “hagyományos, szerencsét hozó teknõsbékapáncél-minta" volt. A stewardess meghajolt, és átnyújtott neki egy finom rajzú legyezõt, egy fonott kosárkában lévõ forró, nedves kéztörlõ kendõcskét és a gazdag étlapot, amin többek között az is szerepelt, hogy a fedélzeten különféle cigarettákat, parfümöket és igazgyöngyöt lehet vásárolni. Nemsokára 25 ezer kilógrammnyi tolóerõ lendítette elõre õket, és már repültek is, hogy a Yoshino nevû gép, útját háromszor megszakítva, az Északi-sarkon át végül leszálljon velük Tokióban.

Bond az elõtte lévõ képet bámulta, amely három narancsot (nem! egy óra múlva úgy döntött, inkább datolyaszilvák lehetnek) ábrázolt egy kék tálban, majd amikor a gép elérte a tízezer méter magasságot, megrendelte az elsõ brandyt és gyömbérsört, amiket ezután még jó néhány követett a La Manche-csatorna, az Északi-tenger, a Kattegat, a Jeges-tenger, a Beaufort-tenger, a Bering-tenger és a Csendes-óceán északi része fölött. Ügy döntött, bármi történjék is e végrehajthatatlan feladat során, cseppet sem fogja bánni, ha a világ másik felén kénytelen lesz levetni a régi bõrét. Amikor az alaszkai Anchorage-ba értek, ahol megcsodálhatta a kitömött hatalmas jegesmedvét, a Japán Légitársaság puha szárnyainak simogatása végleg meggyõzte: azt se bánná, ha új bõre esetleg sárga lenne.

4

Dikko a Ginzán

Az ökölbe szorított jobb kéz akkorát szólt, mint egy 45-ös pisztoly, ahogy belecsapódott a hatalmas bal tenyérbe. Az ausztrál széles, szögletes arca szinte bíborszínûre vált, és õszülõ halántékán kidagadtak az erek. Fékezve a haragját, vadul, de szinte suttogva hadarta:

Én csirkefogok

Te csirkefogsz

Õ csirkefog

Mi csirkefogunk

Ti csirkefogtok

Õk csirkefognak

Benyúlt az alacsony asztalka alá, de azután, úgy látszik, jobbat gondolt, mert visszahúzta a kezét, és a szakéspohár után nyúlt. Felkapta, és egyetlen kortyintással lehajtotta a tartalmát.

– Nyugi, Dikko! – szólalt meg halkan Bond.

– Mitõl ment fel a pumpa? És mi ez a közönséges gyarmati mondóka?

Richard Lovelace Henderson, Õfelsége ausztráliai diplomáciai szolgálatának tagja harciasán körülnézett a Ginza egyik mellékutcájában meghúzódó, apró, tömött bárban.

– Te ostoba angol fajankó, lefejtek bennünket! – sziszegte nagy és rendszerint mosolyra álló szája sarkából, amely azonban most lefelé görbült a dühtõl és keserûségtõl. – Ez a csirkefogó Tanaka lefejt bennünket! Itt van ni, az asztal alatt. Látod azt a vékony drótot, ami lefut az asztal lábán? És látod azt az ürgét a bárpultnál? A félkezû fickót, aki olyan piszkosul disztingváltan néz ki a kék öltönyében és fekete nyakkendõjével? Az Tigris embere. Most már messzirõl megérzem a szagukat. Tíz év óta követnek, kézrõl kézre adnak. Tigris mindegyiket kis CIA-ügynöknek öltözteti. Óvakodj minden japántól, aki nyugati piát iszik és ilyen szerelést hord. Mindegyik Tigris embere. Szívesen odamennék és beolvasnék neki – mormogta.

– Nos, ha tényleg lefejnek bennünket, mindez igen szórakoztató olvasmány lesz majd holnap reggel Mr. Tanakának – jegyezte meg Bond.

– Vigye el az ördög – legyintett Dikko Henderson. – Az öreg gazfickó nagyon is jól tudja, mi a véleményem róla. Most végre meglesz n?ki írásban is. Legalább megtanulja, hogy fölösleges utánam szaglásznia. Meg a barátaim után – tette hozzá, jelentõségteljes pillantást vetve Bondra. – Valójában te vagy az, akire kíváncsi. És azt se bánom, ha meghallja, amit mondok. Csirkefogó? Na, ide hallgass, Tigris! Ez egy súlyos ausztrál sértés. Minden alkalomra megfelel. De általában – emelte fel a hangját – szemét, perverz stricit jelent, gazfickót, hazudozót, árulót és szélhámost. Ráadásul nem lehet visszavonni. És remélem, hogy holnap reggelinél megakad a moszat a torkodon, amikor megtudod, hogy mi a véleményem rólad!

Bond elnevette magát.

A szitkok áradata még tegnap kezdõdött a Haneda repülõtéren – a “szárnyak mezején" –, és azóta szünet nélkül tartott. Bondnak közel egy órájába tellett, mire egyetlen bõröndjét elõhalászta és átjutott a vámon. Ráadásul az elõcsarnokban összevissza lökdöste egy csapat japán fiatal: “Nemzetközi Mosodai Kongresszus" feliratú papírtáblácskákat lengettek. Bondot kimerítette a repülõút. Egyetlen négybetûs szóval adott hangot méltatlankodásának.

Mögötte egy vastag hang megismételte ugyanezt a szót, majd hozzátett még néhányat.

– Jól van, fiacskám! Így kell üdvözölni a keletet! Szükség lesz a teljes repertoárodra, sõt, még annál is többre, mire a terület szakértõjévé válsz.

Bond megfordult. A nagydarab, gyûrött öltönyt viselõ férfi kezet nyújtott neki: akkora volt a tenyere, mint egy kisebb sonka.

– Örvendek! Henderson vagyok. Mivel te voltál az egyetlen angol a gépen, gondolom, Bond vagy. Add ide a bõröndödet! Kinn vár a kocsim, és minél-hamarabb kikeveredünk ebbõl az istenverte bolondokházából, annál jobb.

Henderson leginkább egy középkorú profi bokszolóra emlékeztetett, aki miután abbahagyta a versenyzést, rákapott az italra. A könnyû öltönybõl, amit majd szétfeszítettek kar- és vállizmai, deréktájon jókora pocak dudorodott elõ. Rokonszenves, barázdált arca volt, meglehetõsen hûvös pillantású kék szeme és törött orra. Patakokban folyt róla a veríték (Bond késõbb rájött, hogy mindig izzad), s miközben Bond kofferját faltörõ kosként használva keresztülverekedte magát a tömegen, nadrágzsebébõl elõhúzott egy négyszögletes gyûrött frottírdarabot, és megtörölte vele az arcát és a nyakát. A tömeg engedelmesen szétvált az óriás elõtt, Bond pedig követte a tilosban várakozó elegáns Toyopet limuzinig. A sofõr kipattant a kocsiból, és meghajolt. Henderson egy sereg utasítást adott neki folyékony japán nyelven, azután nyögve beült Bond mellé a hátsó ülésre.

– Elõször elviszlek a szállodádba ... az Okurába. Ez a legújabb a nyugati stílusú hotelek közül. Pár napja megöltek egy amerikai turistát a Royal Orientalban, s ennyire hamar azért nem szeretnénk elveszíteni. Azután megyünk, és csapunk egy komolyabb ivászatot. Vacsoráztál?

– Körülbelül, ha jól emlékszem, hatszor. Meg kell hagyni, a JAL gondot fordít az ember gyomrára.

– Miért a ferdeszemûekkel jöttél? És milyen volt a sas?

– Nekem azt mondták, daru. Nagyon kecses madár. Gondoltam, gyakorlom egy kicsit, hogyan kell kifürkészhetetlennek lenni, mielõtt belevágok ebbe az egészbe. Azt hiszem, nem ez a világ legszebb városa – intett Bond az összevissza épült, zsúfolt tokiói külváros felé, amin öngyilkosokhoz illõ sebességgel száguldottak keresztül. – És miért hajtanak a bal oldalon?

– Isten tudja – válaszolt Henderson kedvetlenül. – Ezek az átkozott japcsik mindent fordítva csinálnak. Azt hiszem, félreértették annak idején a használati utasítást. A villanykapcsolóval lefelé kell felkapcsolni a lámpát. A csapot balra kell forgatni. Az ajtókilincset szintén. Sõt, még a lóversenyen is az óramutató járásával megegyezõ irányban indítják a lovakat, nem pedig ellenkezõen, ahogy a civilizált népeknél szokás. Tokió pedig egyszerûen szörnyû. Vagy túl meleg van, vagy túl hideg, vagy zuhog az esõ. És úgy naponta van földrengés. De ez ne zavarjon. Legfeljebb kicsit piásnak érzed magad tõle. A tájfun sokkal rosszabb. Ha fújni kezd, menj be a legmasszívabb bárba, ami a környéken van, és idd le magad. Az elsõ tíz év a legrosszabb. Amikor már ismered a járást, egészen tûrhetõ. Átkozottul drága, ha nyugati módra akarsz élni, de én egészen jól elvagyok, mert megelégszem a mellékutcákkal. Az az igazság, hogy nagyon kellemes itt. Az persze nem árt, ha az ember ismeri a nyelvet és tudja, mikor kell meghajolni és mikor kell levetni a cipõjét. Nagyon gyorsan el kell sajátítanod az alapokat, ha menni akarsz valamire azokkal, akik miatt idejöttél. A kormányhivatalnokokban a keményített gallér és csíkos nadrág alatt még mindig ott rejtõzik a szamuráj. Én kinevetem õket emiatt, õk meg visszanevetnek, mert nagyon jól tudják, mi járatban vagyok náluk. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem hajolok meg derékból, ha ezt várják el tõlem és ha akarok tõlük valamit. Biztos, hogy beletanulsz.

Henderson pár szót szólt japánul a sofõrhöz, aki szünet nélkül a visszapillantó tükörbe tekingetett. A sofõr elnevette magát, és jókedvûen válaszolt valamit.

– Gondoltam – nyugtázta a választ Henderson. – Követnek. Nagyon jellemzõ a jó öreg Tigrisre. Megmondtam neki, hogy az Okurában szállsz meg, de biztos akar lenni a dolgában. Ne nyugtalankodj! Õ mindenben szereti az ilyen körmönfont módszereket. Ha egy fickót találnál az ágyadban este, amikor le akarsz feküdni – esetleg egy lányt, ha szerencséd van –, akit õ küldött a nyakadra, szép udvariasan tessékeld ki: meg fog hajolni és elhordja magát.

Az Okura bárjában megejtett komoly ivászat után azonban Bond egyedül bújt ágyba, a következõ napot pedig városnézéssel töltötte, és nyomatott magának egy csomag névjegyet, miszerint õ az ausztrál nagykövetség kulturális részlegének másodtitkára.

– Tudják, hogy ez a hírszerzõ részlegünk – jegyezte meg Henderson –, tudják továbbá, hogy én vagyok a vezetõje, te pedig az ideiglenes helyettesem. Miért ne adjuk nekik írásbán?

Már aznap este egy újabb komoly ivászatra tértek be Henderson kedvenc bárjába, a Ginza egyik mellékutcájában lévõ Melodyba, ahol mindenki csak “Dikko"-nak vagy ,,Dikko-szan"-nak szólította Hendersont, s ahol nagy tisztelettel egy csendes sarokasztalhoz ültették le õket, amely minden jel szerint az ausztrál törzsasztala volt.

Henderson benyúlt az asztal alá, egy erõteljes mozdulattal kitépte a drótokat, és hagyta, hadd csüngjenek szabadon.

– Ezért alaposan befûtök Melodynak, annak a fekete gazembernek, ha érkezésem lesz rá – mondta harciasán. – Ha belegondolok, mit meg nem tettem a piszok dingójáért! Az övé volt az angol kolónia és az újságíróklub kedvenc kocsmája. Volt mellette egy jó étterme is. De ez már a múlté. A bennszülött szakács rálépett a macskára, és kiöntötte a levest, erre felkapta az állatot és bevágta a konyhatûzhelybe. Ennek persze pillanatok alatt híre ment, mire az összes állatvédõ és álszent gazember összefogott, és megpróbálta bevonatni Melody engedélyét. Sikerült közbenjárnom a megfelelõ helyen, s ez megmentette, de az éttermébe többé be sem tette a lábát senki, így aztán be kellett zárnia. Én voltam az egyetlen törzsvendége, aki kitartott mellette. Erre fogja, és ezt teszi velem! Na persze, biztosan megszorongatták a fickót. Akárhogy is, ami T. T.-t illeti, ezzel betelt a pohár. Neki is alaposan befûtök. Mostanra már rá kellett volna jönnie, hogy én és a barátaim nem akarjuk meggyilkolni a császárt, és a Parlamentet sem készülünk felrobbantani.

Dikko olyan vad tekintettel nézett körül, mintha éppen erre a két dologra készülne.

– Most pedig, James, térjünk a tárgyra. Megbeszéltem Tigrissel, hogy holnap délelõtt tizenegykor fogad. Az Ázsiai Néprajzi Intézetben. Nem mondok részleteket. Csak elrontanám a dolgot. Nos, nem tudom, valójában miért vagy itt. Kaptunk egy rakás szigorúan titkos táviratot Melbourne-bõl, amit személyesen a ti embereitek fejtettek meg. Nagyon szépen köszönöm! A nagykövetem, Jim Saunderson, aki egyébként nagyon rendes fickó, azt mondja, tudni sem akar az egészrõl. Úgy gondolja, jobb lenne, ha egyáltalán nem is találkozna veled. Ugye nem baj? Ne sértõdj meg, de Jim okos ember, szereti tisztán tartani a kezét. És én sem akarok tudni a feladatodról semmit, így legalább egyedül te leszel az, aki a mérgezett bambuszt beledobja az illetõ kávéjába. Annyit azért sejtek, hogy valamiféle komoly információt akarsz kisajtolni Tigrisbõl, de úgy, hogy a CIA ne tudjon róla. Így van? Nos, ez rázós ügy lesz. Tigris igazi profi, tökéletes profi mentalitással. A felszínen ugyan százszázalékos demolcoraszu, de vannak mélyebb rétegei – de még milyen mélyek! Az amerikai megszállás és az amerikai befolyás, úgy tûnik, nagyon megbízható alap a totális amerikai–japán szövetség számára. De egy japcsi mindig japcsi marad, így van ez az összes nagy nemzettel – a kínaiakkal, oroszokkal, németekkel, angolokkal. A csontjaikban van, hogy kicsodák, bármit mondjanak is. És ezeknek a nációknak nagyon masszív csontjai vannak. A csontok számítanak, nem pedig a mosolygó vagy fenyegetõ arc. És az idõ sem számít nekik semmit. A nagyoknak tíz év csak egy szempillantás. Érted, amit mondok? Vagyis Tigris és a fõnökei, feltételezésem szerint a parlament és végsõ soron a császár, lényegében két szempontból fogják megvizsgálni a javaslatodat. Kívánatos-e a jelen pillanatban, vagy pedig hosszabb távú befektetésnek tekinthetõ-e. Olyasmi, ami esetleg tíz, húsz év múlva fizetõdik ki az országnak. A helyedben az utóbbi változatot játszanám meg – a hosszú távú elõnyökrõl dumálnék. Ezek az emberek, vagyis Tigris és a hozzá hasonlók, akik Japánban tényleg a csúcson állnak, nem napokban, hónapokban vagy akár években gondolkoznak, hanem évszázadokban. Teljesen igazuk van, ha jobban belegondolsz.

Dikko Henderson beszéd közben hevesen gesztikulált a bal kezével. Bond úgy látta, Dikko kezd emelkedett hangulatba kerülni. Végre méltó ivópartnerre akadt, ami számára Tokióban nem volt éppen könnyû. Mindketten túl voltak a nyolcadik üveg szakén, de Dikko már Suntory whiskyvel alapozott az Okurában, amíg Bondra várt, aki megírt egy ártatlannak tûnõ táviratot Melbournebe, “Tájékoztatásul" jelzéssel, ami azt jelentette, hogy a címzett Mary Goodnight. A táviratban közölte, hogy megérkezett, és megadta a címét. Bond egyébként egyáltalán nem bánta, hogy Dikko kezd spicces lenni, így legalább szabadabban és többet beszél, sõt: okosabbat is mond. Bond pedig szeretett volna minél többet kiszedni belõle.

– De milyen ember ez a Tanaka? – kérdezte Bond. – Az ellenséged vagy a barátod?

– Mindkettõ. Valószínûleg inkább a barátom. Legalábbis azt hiszem. Velem jól kijön. A CIA-s barátaival nem annyira. Velem fölenged. Van bennünk valami közös. Mindketten kedveljük a samsara – az ital és a nõk – nyújtotta örömöket. Tanaka nagy nõcsábász, és nekem is vannak ambícióim e téren. Már kétszer sikerült megakadályoznom, hogy megházasodjon. Az a baj Tigrissel, hogy folyton el akarja venni õket. Már háromnak fizet fütyi-pénzt – az ausztrál népnyelv így nevezi a tartásdíjat, így aztán on-ja van velem szemben. Az on lekötelezettséget jelent, és a japánok számára majdnem olyan fontos, mint a presztízs. Ha egyszer on-od van valakivel szemben, addig nem lehetsz igazán nyugodt, amíg nem visz-on-oztad, ha megbocsátasz a rossz szójátékért. Namármost, ha valakitõl egy lazacot kapsz ajándékba, nem egy garnélarákot adsz vissza. A viszonzásnak egy legalább ugyanakkora lacaznak kell lennie, sõt, ha lehet, nagyobbnak, hogy ezzel a másiknak legyen ön-ja veled szemben, hogy kvittek legyetek morálisan, szociálisan, lelkileg – és ez az utolsó a legfontosabb. Nos tehát: Tigris velem szembeni on-ja igen súlyos, nagyon nehéz viszonozni. Egy kis részét törlesztette azzal, hogy elcsepegtetett nekem néhány információt. Egy jóval nagyobb részét pedig azzal viszonozta, hogy beleegyezett az idejöveteledbe, és ilyen kevéssel a megérkezésed után fogad. Ha csak úgy közönségesen kérelmezted volna a találkozást, hetekbe tellett volna, míg rááll. Jó adag shikiri-naoshíban. részesített volna – vagyis alaposan megvárakoztat, és fapofát vág mindenhez, amit mondasz. A szumóbirkózók használják ezt a taktikát a ringben, hogy ellenfelük törpének érezze magát velük szemben, és a közönség szemében is annak látsszon. Érted? Tehát ennyi elõnnyel indulsz. Hajlik majd rá, hogy megtegye, amit kérsz, mivel ezzel letudná az on-ját velem szemben, s a saját felfogása szerint egy egész halom on-t rakna az én vállamra – magával szemben. De a dolog nem ennyire egyszerû. Minden japánnak ledolgozhatatlan on-ja van feljebbvalóival, a császárral, az õseivel és a japán istenekkel szemben. Ennek csak úgy tud megfelelni, hogy “helyesen cselekszik". Nem könnyû dolog, mondhatnád. Hiszen honnan tudhatják, mit tart helyesnek ez a sok feljebbvaló? Nos, ezt nagyon egyszerûen oldják meg: azt teszik, amit a legalsó szint, vagyis a közvetlen feljebbvalójuk jónak lát. Így pszichológiailag egyre feljebb hárítják a felelõsséget, egészen a császárig: az õ dolga, hogy szót értsen az õsökkel és istenekkel. Ez persze nem okoz neki sok fejfájást, hiszen õ testesíti meg valamennyiüket, így azután nyugodt lelkiismerettel boncolhatja a halakat, ami a hobbija. Érted? Nem olyan titokzatos az egész, mint ahogyan elõszörre hangzik. Nagyjából ugyanúgy mûködik a rendszer, mint a nagy cégeknél – az ICI-nél, a Shellnél vagy a titkosszolgálatoknál. A különbség az, hogy ez utóbbiaknál az igazgatótanáccsal vagy a vezérkari fõnökkel lezárul a felfelé vezetõ lépcsõsor. Ez könnyebbé teszi a dolgot. Nem kell a mindenhatót, vagy a dédapád szellemét is bevonni a döntésbe, ha egy fél pennyvel csökkenteni akarod az aszpirin árát.

– Nekem ez nem hangzik nagyon demokoraszunak.

– Hát persze, hogy nem az, te tökfilkó. Vésd az eszedbe, az isten szerelmére, hogy a japán külön emberfajta! ötven, legfeljebb száz éve lehet civilizált népnek nevezni õket abban a közönséges értelemben, ahogy mi nyugaton ezt a fogalmat használjuk. Ha megkaparsz egy oroszt, a felszín alatt megtalálod a tatárt. Ha megkaparsz egy japánt, megtalálod a szamurájt – illetve azt, amirõl õ azt hiszi, hogy a szamuráj. A szamuráj-sztorik többsége ugyanolyan mítosz, mint az a vadnyugati maszlag, amin az amerikaiak nevelkednek, vagy a ti lovagjaitok, akik csillogó páncélban üldögélnek Arthur király udvarában. Az, hogy valaki baseballt játszik és keménykalapot visel, még nem teszi – idézõjelben mondom – ,.civilizálttá". Csak hogy lásd, kezdek kicsit kapatos lenni – nem részeg, ezt jegyezd meg! –, még azt is hozzáteszem: az ENSZ szelet vet és vihart arat majd azzal, hogy – megint csak idézõjelben mondom – “felszabadítja" a gyarmati népeket. Ha ezer évet adna rá, akkor igen. De tíz év alatt nem megy. Csak a fúvócsövet veszik el tõlük, és géppisztolyt adnak a kezükbe. Várd csak meg, hamarosan kisírják a szemüket, hogy atomfegyvert kapjanak. Mert csak akkor válnak – idézõjelben mondom – “egyenlõvé" a piszkos gyarmatosító hatalmakkal. Amikor pedig erre sor kerül, akkor ások égy jó mély lyukat a földbe, és behúzódom oda.

– Ez sem hangzik valami nagyon demokoraszunak – nevette el magát Bond.

– Szarok a demokoraszujukra, ahogy Hemingway testvér mondaná. Én amellett vagyok, hogy az elit kormányozzon. – Dikko Henderson lehajtotta kilencedik pint szakéját. – Szavazati jogot pedig mindenki aszerint kapna, milyen magas státusa van az eliten belül. Egytized szavazat a kormányomra, ha nem értesz egyet velem!

– Az isten szerelmére, Dikko! Hogy az ördögbejutott az eszedbe a politika? Menjünk, együnk valamit! Elismerem, hogy van némi bennszülött józan ész abban, amit mondasz ...

– Ne is beszélj nekem a bennszülöttekrõl! Honnan a pokolból veszed, hogy tudsz valamit is a bennszülöttekrõl? Tudsz róla, hogy nálunk otthon beindult – mit beindult, teljes gõzzel halad – a mozgalom azért, hogy szavazati jogot adjanak a bennszülötteknek? Te angol buzernyák! Ha nem hagyod rögtön abba ezt a liberális dumát, csokornyakkendõt kötök a golyóidból!

– Mi az a buzernyák? – kérdezte Bond halkan.

– Ugyanaz, amit ti homokosnak hívtok. – Dikko Henderson feltápászkodott és valamit odakiáltott a bárpult mögött álló férfinak, minden bizonnyal ékes japán nyelven. – Mielõtt még végleg elítélnélek, elmegyünk angolnát enni. Mégpedig egy olyan helyre, ahol egy üveg komoly vinkót is kapunk hozzá, ahogy az dukál. Azután elmegyünk a Tökéletes örömök Házába. S csak azután hirdetek ítéletet. Igazságos ítéletet, igazságos tárgyalás után.

– Te egy megkergült kenguru vagy, Dikko. De az angolnát szeretem. Ha nem aszpikban tálalják. Én fizetem az angolnát és az utána következõ kikapcsolódást. Te fizeted a rizsbort és a vinkót, akármi legyen is az. Nyugi! A bárpult mögött álló fickó úgy néz rád, mintha az állóképességedet akarná felbecsülni.

– Felbecsülni jöttem Mr. Richard Lovelace Hendersont, nem temetni – szavalta Dikkp Hehderson, elõhúzott egy köteg ezerjenest, és elkezdte õket leszámolni a pincérnek. – Várj csak..: – Gondos kimértséggel odasétált a bárpulthoz, és a mögötte álló, öles termetû, szilvakék kabátot viselõ négerhez fordult: – Melody, szégyelld magad!...

Megfordult, és nagy méltóságteljesen kisétált a bárból, Bonddal a nyomában.

5

Magic 44

Dikko Henderson a következõ nap délelõtt tízre ment Bondért. Jócskán meglátszott rajta a másnaposság. Acélos kék szeme véreres volt, és elsõ útja a Bambusz bárba vezetett, ahol egy dupla brandyt és egy gyömbérsört rendelt magának.

– Nem kellett volna Suntoryt inni az elõtt a rengeteg szaké elõtt – korholta Bond halkan. – Nem hiszem, hogy a japán whiskyt érdemes lenne bármivel is összekeverni.

– Van valami igazad, barátom. Tökéletes futsukayoim van, vagyis rettenetesen másnapos vagyok. Olyan a szám, mint a keselyû csõre. Amint hazaértem abból a nyavalyás kupoldából, rögtön kidobtam a taccsot. De ami a Suntoryt illeti, nincs igazad. Nagyon kellemes pia. Csak a legolcsóbbat rendeld, a fehér címkéset, aminek tizenöt rongy üvegje. Van két divatosabb fajta, de a legolcsóbb a legjobb. Egyszer lementem a gyárba, ahol találkoztam a család egyik tagjával. Érdekes dolgot mondott a whiskyrõl. Csak ott lehet jó whiskyt gyártani, ahol jó fényképet lehet csinálni. Hallottál már ilyet? A tiszta fénynek az alkoholra gyakorolt hatásával magyarázta a dolgot. Sok marhaságot összehordtam tegnap este? Vagy talán inkább te? Úgy rémlik, egyikünk marhaságokat beszélt.

– Te csak a világhelyzetrõl tartottál nekem elõadást, és buzernyáknak neveztél. De nagyon barátságosan tetted. Egyikünknek sem volt oka megsértõdni.

– Ó, Jézusom! – túrt bele szomorúan Dikko. Henderson az õszülõ hajába. – De nem ütöttem meg senkit?

– Csak azt a lányt. Akkorát vágtál a fenekére, hogy elesett.

– Ó, hát õ volt – sóhajtott fel Dikko Henderson megkönnyebbülten. – Csak megpaskoltam. Egyébként is, mire való egy lány feneke? És amennyire emlékszem, mindenki dõlt a nevetéstõl. Beleértve õt is. Így van? És te hogy boldogultál a tiéddel? Nagyon lelkesnek tûnt.

– Az is volt.

– Jó buli volt. – Felhajtotta a maradék italát, és felállt. – Gyerünk, haver! Mennünk kell. Nem lenne ildomos megvárakoztatni Tigrist. Egyszer megtettem, és azután egy hétig nem állt szóba velem.

Tipikus nyárvégi tokiói nap volt – forró, párás és szürke; a levegõ tele volt finom porral, ami a szüntelen épületbontásból és újjáépítésbõl származott. Fél órát autóztak Yokohama irányába, végül megálltak egy jellegtelen, szürke épület elõtt, amin nagy betûkkel az Ázsiai Néprajzi Intézet felirat díszelgett. A fontosság hamis látszatát sugárzó bejárati ajtón keresztül jöttek-mentek a japánok, de egyikük se pillantott Dikkóra vagy Bondra. Akkor sem kérdezte senki, mi járatban vannak, amikor átvágtak az elõcsarnokon, ahol mint valami múzeumban, könyveket és képeslapokat árultak. Dikko benyitott egy Koordinációs Osztály feliratú ajtón, ami mögött hosszú folyosó húzódott, mindkét oldalán nyitott ajtók sorával. A szobákban tudós kinézetû fiatalemberek ültek. A falakon – könyvekkel tömött polcok között – nagyméretû, különféle színû gombostûkkel teletûzdelt térképek függtek. Egy Nemzetközi Osztály feliratú ajtón át egy újabb folyosóra jutottak, amelynek két oldalán csukott ajtók voltak, rajtuk nevek, japánul és angolul. Hirtelen jobbra fordultak, és keresztülhaladtak a Vizuális Bemutató Irodán, ahol szintén csukva voltak az ajtók, majd a Dokumentációs Részleg következett, egy jókora könyvtárterem, tele asztalok fölé hajló emberekkel. Elõször itt vette õket szemügyre egy férfi, aki a bejárat mellett ült egy asztalnál. Felállt, és szótlanul meghajolt feléjük.

– Itt végzõdik a fedõtevékenység – jegyezte halkan Dikkor ahogy továbbmentek. – Akiket eddig láttunk, azok tényleg az ázsiai népszokásokat kutatják. Ezek itt azonban már Tigris külsõsei, többé-kevésbé titkos munkát végeznek. Valamiféle archívum lehet. Innen már udvariasan visszaküldtek volna, ha csak úgy erre tévedünk. – Az utolsó könyvespolc mögött, ami benyúlott a terembe, egy kis ajtó rejtõzött, rajta tábla: A Dokumentációs Részleg épülõ új szárnya. Belépni veszélyes! Építési terület. Az ajtó mögül fúrógépek, fába hasító körfûrészek hangja és hasonló építési zajok hallatszottak. Dikko belépett az ajtón, ami egy tökéletesen üres, fényesre lakkozott padlójú szobába nyílt. Az ausztrál elnevette magát Bond meglepett arcát látva. Egy jókora acéldobozra mutatott, amit annak az ajtónak a belsõ oldalára szereltek, amin beléptek.

– Magnetofon. Ügyes trükk. Tényleg úgy hangzik, mintha építkeznének. Ez pedig – mutatott az elõttük húzódó csupasz padlóra – a “fülemüle-padló", ahogy a japánok nevezik. A régi idõk relikviája, amikor még ezzel leplezték le a hívatlan látogatókat. Itt ugyanezt a célt szolgálja. Képzeld csak el, hogy valaki itt próbálna észrevétlenül belopakodni!

Elindultak, s a ravaszul meghajlított padlódeszkák abban a pillanatban éktelen nyikorgást, recsegést csaptak. A szemben lévõ keskeny ajtón kinyílt egy kémlelõablak, és egy jókora szem alaposan megvizsgálta õket. Az ajtó kinyílt. Mögötte egy testes, civil ruhás férfi ült egy apró fenyõdeszka asztalnál, és könyvet olvasott. Úgy tûnt, az apró, dobozszerû szobának nincs másik ajtaja. A férfi meghajolt, Dikko pedig néhány szót mondott, amirõl Bond csak a “Tanakaszan"-t tudta kivenni. A férfi ismét meghajolt.

– Innen már egyedül mész tovább – fordult Bondhoz Dikko. – Mindent bele, öreg fiú! Tigris majd visszavitet a szállodába. Viszlát.

– Mondd meg az anyámnak, hogy férfiként haltam meg!

Bond belépett a dobozba, és az ajtó bezárult mögötte. Az asztal mellett a falon gombok sorakoztak. Az õr megnyomta az egyiket. Alig hallható süvítés ütötte meg a fülét, és úgy érezte, a szoba süllyed vele. Tehát a szoba egy lift. Micsoda varázsdobozok sorát építette ki maga körül a hatalmas Tigris. Igazi, egymásba illõ, keleti varázsdobozokat. Mi jöhet még?

A lift egy ideig lefelé haladt velük. Amikor megállt, az õr kinyitotta az ajtót, és Bond kilépett. Sóbálvánnyá meredt a csodálkozástól. Egy metróállomás peronján állt! Minden a helyén volt: a piros és zöld lámpák a két ásító alagút fölött, a hagyományos fehér csempével borított falak, az íves tetõ... még a cigarettaárus üres bódéja is ott állt a fal mentén! Egy férfi lépett ki belõle.

– Kérem, kövessen, kapitány úr! – szólalt meg kiváló angolsággal, és bevezette Bondot a “Kijárat" feliratú boltíves ajtón. A terem ahonnan egy szép nap majd a mozgólépcsõk vezetnek a felszínre, mindkét oldalán irodákkal volt tele. Bondot bevezették az elsõ ilyen irodába, amirõl kiderült, hogy várószoba és egy másik iroda titkársága. Egy férfi állt fel az írógép mellõl, meghajolt és bement egy ajtón. Kisvártatva újra megjelent és kitárta az ajtót:

– Erre parancsoljon, kapitány úr!

Bond belépett, és az ajtó halkan bezárult mögötte. A zömök, széles vállú férfi, akit Dikko már leírt neki, eléje sietett az elegáns vörös szõnyegen és a kezét nyújtotta. Kemény és száraz volt a tenyere.

– Jó reggelt, kedves kapitány. Nagyon örvendek! – üdvözölte Bondot széles mosollyal, kivillantva aranyfogait. Szeme élénken csillogott a hosszú, szinte nõies pillák alatt. – Jöjjön, foglaljon helyet! Hogy tetszik az irodám? Nem vitás, kissé különbözik az ön fõnökének irodájától. De még legalább tíz évet kell várni arra, hogy az új metró elkészüljön, s Tokióban oly nehéz irodahelyiséget találni. Eszembe jutott, mi lenne, ha ezt a használaton kívüli állomást alakítanánk át irodának. Csendes. Senki nem zavar. Hûvös. Fájni fog a szívem, ha egyszer megindul a forgalom, és kénytelenek leszünk kiköltözni.

Bond leült a felkínált székre, szemben Tanaka üres asztalával.

– Ragyogó ötlet. És nagyon tetszettek a néprajzkutatók odafönn. Tényleg ilyen sok ember érdeklõdik a népszokások iránt?

– Mit számít ez? – vonta meg a vállát Tanaka. – A könyveket ingyen adjuk. Soha nem érdeklõdtem az igazgatótól, ki olvassa õket. Gondolom, amerikaiak meg németek. Talán néhány svájci. Mindig akad egy-két komoly ember, akit érdekelnek az ilyen dolgok. Persze nem olcsó ötlet. Szerencsére a költségek nem a Belügyminisztériumot terhelik, s számomra ez a fontos. Fogunkhoz verjük a garast idelenn. Gondolom, önök sem állnak sokkal jobban, ami a költségvetésüket illeti.

Bond biztosra vette, hogy Tanaka olvasta a Titkosszolgálatról elfogadott törvény publikált tényeit.

– Kevesebb mint tízmillió fonttal nem jut messzire az ember, ha az egész világot figyelemmel kell kísérnie – válaszolta Bond.

Az aranyfogak megvillantak a neoncsõ fényében.

– Az utóbbi tíz évben legalább azon spóroltak, hogy a világnak ezen a részén abbahagyták a tevékenységüket.

– Igen. A CIA átvette a feladatainkat. Nagyon eredményesek és segítõkészek.

– McCone alatt is? Ugyanúgy, mint Dulles idején?

A vén róka!...

– Majdnem. Egyre inkább hajlamosak rá, hogy saját hátsó udvaruknak tekintsék a csendes-óceáni térséget.

– Amibõl önök szeretnék kölcsönvenni a fûnyíró gépet. Az õ tudtuk nélkül. – Tigris mosolya most még inkább emlékeztette a nagyragadozóra, amelytõl nevét kölcsönözte.

Bond akaratlanul is elnevette magát. Az agyafúrt japán rátapintott a lényegre. Amikor Bond elnevette magát, Tanaka is nevetett, de csak óvatosan.

– Volt egy Cook kapitány nevezetû angol. Néhány kollégájával együtt õ fedezte fel e hátsó udvar nagy részét. Ausztrália és Új-Zéland két hatalmas ország. El kell ismernie, hogy érdekeink a világnak ezen a felén tökéletesen jogosak.

– Kedves kapitányom! Szerencséjük volt, hogy Pearl Harborra csaptunk le, nem pedig Ausztráliára. Ugye nem kételkedik benne, hogy ebben az esetben elfoglaltuk volna Ausztráliát, Új-Zélanddal együtt. Ezek hatalmas és fontos földdarabok, de nincsenek eléggé kihasználva, önök nem tudták volna megvédeni õket. Az amerikaiak pedig nem lettek volna rá kaphatóak, hogy megvédjék. Ha más lett volna a politikánk, ma miénk lenne a Brit Nemzetközösség fele. Én személyesen soha nem értettem, milyen stratégiai megfontolások húzódtak Pearl Harbor mögött. Meg akartuk hódítani Amerikát? Túlságosan hosszúak voltak az utánpótlási útvonalak.

Ausztrália és Ûj-Zéland viszont érett gyümölcsként hullott volna az ölünkbe. Dohányzik? –: tolt Bond elé egy jókora cigarettásdobozt. –; Shinsei. Elég tûrhetõ márka.

James Bond-Morlahd Specialjai fogytán voltak. Arra készült, hogy rövidesen áttér a helyben kapható cigarettára. A gondolatait is össze szerette volna szedni. Olyan volt ez, mintha egy brit–japán csúcstalálkozón ülne. Úgy érezte, mindez messze meghaladja képességeit és felkészültségét. Kivett egy cigarettát és rágyújtott. A dohány olyan sebesen égett, mintha nem is cigarettát, hanem lassan égõ petárdát tartott volna á szájában. Az íze kissé hasonlított az amerikai márkákéra, de a jó, csípõs füst úgy hatott az ínyére és a tüdejére, mintha 90 százalékos tiszta szesz lett volna. Halkan sziszegve kifújta a füstöt és elmosolyodott.

– Mr. Tanaka, a politikatörténészek dolga, hogy ezt kutassák. Engem sokkal hétköznapibb dolgok érdekelnek. És ezek a dolgok a jövõnkkel, nem pedig a múlttal kapcsolatosak.

– Tökéletesen értem, kapitány. – Tigris Tanakának szemmel láthatóan nem volt ínyére, hogy Bond kitért az elõl, hogy általánosságokról csevegjen vele. – De van egy japán közmondás, amely szerint “Kinevet az ördög, ha a jövõ évrõl beszélsz". A jövõ kifürkészhetetlen. De mondja, mik a benyomásai Japánról! Jól érzi itt magát?

– Azt hiszem, Dikko Hendersonnal mindig jól érzi magát az ember.

– Valóban. Olyan ember, aki úgy él, mintha minden nap élete utolsó napja volna. Pontosan így kell élni. Dikko jó barátom. Nagyon élvezem a társaságát. Sok tekintetben hasonló az érdeklõdésünk.

– Néprajz? – érdeklõdött Bond ironikusan.

– Úgy van.

– Dikko nagyon kedveli önt. Nem ismerem igazán jól, de az az érzésem, hogy magányos. Szerencsétlen kombináció, ha az ember magányos és intelligens egyszerre. Talán jobb lenne, ha feleségül venne egy japán lányt és letelepedne. Nem tudna találni valakit a számára?

Bond örült, hogy közös ismerõsükre terelõdött a szó. Úgy érezte, jó irányba halad. Mindenképpen jobb irányba, mint amikor a nagyhatalmi politikáról beszélgettek. De elérkezik majd a pillanat, amikor kénytelen lesz a tárgyra térni.

Nem sok lelkesedéssel gondolt erre a pillanatra.

Tigris Tanaka mintha kitalálta volna, mire gondol.

– Sok japán lánnyal hoztam össze a barátunkat. Az eredmény minden esetben negatív volt, vagy legjobb esetben futó kaland lett belõle. De mondja csak, kapitány, ugye nem azért van itt, hogy Mr. Henderson magánéletét megvitassuk? Milyen ügyben állhatok a szolgálatára? A fûnyíró géprõl van szó?

Bond elmosolyodott.

– Igen. A gyártó Magic 44 márkanévre keresztelte a szóban forgó eszközt.

– Ó, igen! Nagyon hasznos, sokoldalú szerkentyû. Megértem, hogy a hazája szívesen használná. Ami a teljesítményét illeti, itt van például valami, ami ma reggel került a kezembe.

Tigris Tanaka kihúzott egy asztalfiókot és kivett belõle egy dossziét. A halványzöld dossziéra egy négyszögben japán és latin betûkkel a GOKUHI szót pecsételték. Bond feltételezte, hogy a “szigorúan titkos" minõsítés megfelelõjérõl van szó. Megkérdezte Tanakát, aki megerõsítette ezt. Mr. Tanaka kinyitotta a dossziét, és két sárga lapot vett ki belõle. Bond látta, hogy az egyik japán írásjelekkel van tele, a másikra kb. 50 sornyi szöveget gépeltek. Mr. Tanaka eléje csúsztatta a géppel írt papírt.

– Megkérhetem, hogy esküdjön meg: senkinek nem mondja el, amit most olvasni fog?

– Ha ragaszkodik hozzá, Mr. Tanaka.

– Attól tartok, kénytelen vagyok, kapitány.

– Rendben van – húzta magához Bond a papírlapot.

A következõ angol nyelvû szöveg állt rajta:

MINDEN KETTES ÉS ANNÁL MAGASABB SZINTÛ ÁLLOMÁSNAK. A CÍMZETT SZEMÉLYESEN KÖTELES MEGFEJTENI, ÉS AZUTÁN MEGSEMMISÍTENI. MEGSEMMISÍTÉS TÉNYÉT AZ IDÉZÕJEL SZATURNUSZ IDÉZÕJEL JELSZÓ LEADÁSÁVAL JELENTSE. SZÖVTEG KÖVETKEZIK: EGYES SZEPTEMBER ELSEJÉN A LEGFELSÕBB TANÁCSBAN ELMONDOTT PUBLIKÁLT BESZÉDÉNEK KIEGÉSZÍTÉSEKÉNT MEGERÕSÍTJÜK, HOGY RENDELKEZÜNK A KÉTSZÁZ MEGATONNÁS FEGYVERREL. STOP. KIPRÓBÁLÁSÁRA SZEPTEMBER HUSZADIKÁN KERÜL SOR, NAGY MAGASSÁGBAN A NOVAJA ZEMLJA-I KÖRZETBEN. STOP. JELENTÕS RADIOAKTÍV SZENNYEZÕDÉSSEL KELL SZÁMOLNI, AMI MIATT AZ ÉSZAKI-SARK ALASZKA ÉS A CSENDES-ÓCEÁN ÉSZAKI RÉSZÉNEK TÉRSÉGÉBEN VÁRHATÓ, HOGY A KÖZVÉLEMÉNY TILTAKOZNI FOG. STOP. EZ ELLEN FEL FOGUNK LÉPNI MOSZKVÁBÓL EGYRÉSZT AZZAL, HOGY HIVATKOZUNK A LEGUTÓBBI AMERIKAI KÍSÉRLETRE MÁSRÉSZT AZZAL, HOGY EGYES ISMÉTELTEN KÖVETELNI FOGJA A TÁMADÓ JELLEGÛ NUKLEÁRIS FEGYVERKÍSÉRLETEK BETILTÁSÁT AMIT EDDIG SIKERTELENÜL KÖVETELT. STOP. TÁJÉKOZTATÁSUL: AMENNYIBEN EGY ILYEN ROBBANÓFEJET INTERKONTINENTÁLIS BALLISZTIKUS RAKÉTÁVAL KILÕNÉNEK LONDONRA, A NEWCASTLE ÉS CARLISLE KÖZÖTT HÚZÓDÓ VONALTÓL DÉLRE MINDEN ÉLET ÉS LÉTESÍTMÉNY ELPUSZTULNA. STOP. EBBÕL KÖVETKEZÕEN EGY MÁSODIK RAKÉTA, AMELYET ABERDEEN KÖRNYÉKERE LÕNÉNK KI, ELKERÜLHETETLENÜL ANGLIA ÉS ÍRORSZÁG TELJES PUSZTULÁSÁHOZ VEZETNE. STOP. EGYES ÉRVKÉNT HASZNÁLJA MAJD EZT A TÉNYT RÖVIDESEN MEGINDÍTANDÓ DIPLOMÁCIAI OFFENZÍVAJA SORÁN, AMELYNEK CÉLJA VALAMENNYI AMERIKAI TÁMASZPONT ÉS TÁMADÓ FEGYVER NAGY-BRITANNIABÓL VALÓ ELTÁVOLÍTÁSA, ÉS NAGY-BRITANNIA NUKLEÁRIS LESZERELÉSÉNEK KIKÉNYSZERÍTÉSE. STOP. EZ MAXIMÁLIS MÉRTÉKBEN MEGTERHELI ÉS MINDEN BIZONNYAL SZÉTROMBOLJA AZ ANGOL–AMERIKAI SZÖVETSÉGET, MIVEL FELTÉTELEZHETÕ, HOGY AMERIKA NEM KOCKÁZTAT MEG EGY TERÜLETÉRE IS KITERJEDÕ NUKLEÁRIS HÁBORÚT EGY MOST MÁR TÖBBÉ-KEVÉSBÉ ÉRTÉKTELEN SZÖVETSÉGES KEDVÉÉRT, AMELYET MA WASHINGTONBAN NYÍLTAN LEGFELJEBB BELGIUMMAL VAGY OLASZORSZÁGGAL AZONOS FONTOSSÁGÚNAK TEKINTENEK. STOP. HA EZ A DIPLOMÁCIAI FELLÉPÉS, AMELY TERMÉSZETESEN BIZONYOS KOCKÁZATTAL JÁR, SIKERES LESZ, AKKOR HASONLÓ AKCIÓKRA KERÜL SOR EURÓPÁBAN, ÉS KÉSÕBB A CSENDES-ÓCEÁNI TÉRSÉGBEN. STOP. A KIVÁLASZTOTT ORSZÁGOK MEGFÉLEMLÍTÉSÉRE ÉS DEMORALIZALASARA EGYENKÉNT KERÜL SOR. STOP. EZEN STRATÉGIA HA SIKERREL JÁR, A BELÁTHATÓ JÖVÕBEN GARANTÁLNI FOGJA A SZOVJETUNIÓ BIZTONSÁGÁT ÉS VÉGSÕ EREDMÉNYE AZ EGYESÜLT ALLAMOKKAL VALÓ BÉKÉS EGYMÁS MELLETT ÉLÉS LESZ. STOP. ENNEK MEGFELELÕEN EGYES ÉS VALAMENNYI KORMÁNYHIVATAL MINDEN ALKALOMMAL HANGSÚLYOZNI FOGJA A SZOVJETUNIÓ BÉKÉS SZÁNDÉKAIT. STOP. HASZNÁLJA UGYANEZEN ÉRVELEST AMENNYIBEN BÁRMELYIK SZAKASZBAN SOR KERÜL ÁLLOMÁSÁNAK BEVONÁSÁRA, VAGY ÁLLOMÁSA MÁS MÓDON ÉRINTVE LENNE. STOP. TÁJÉKOZTATÁSUL : AZ OFFENZÍVA KEZDETE ELÕTT EGY HÉTTEL AZ ÖSSZES NAGY-BRITANNIÁBAN DOLGOZÓ SZOVJET ÁLLAMPOLGÁRT HAZARENDELJÜK. STOP. LÉPÉSÜNKRE NEM ADUNK MAGYARÁZATOT, AMI A FESZÜLTSÉG JELENTÕS ÉS KÍVÁNATOS NÖVEKEDÉSÉHEZ VEZET MAJD. STOP. UGYANEZT A MÓDSZERT, AMIT A CÉLORSZÁG MEGPUHÍTÁSÁNAK NEVEZÜNK, HASZNÁLJUK MAJD A FENTEBB EMLÍTETT KÉSÕBBI OFFENZÍVÁK SORÁN. STOP. TELJES TITOKBAN KÉSZÜLJÖN FEL ARRA AZ ESHETÕSÉGRE, HOGY ÁLLOMÁSA EGY KÉSÕBBI IDÕPONTBAN BEVONÁSRA KERÜL. STOP. AMENNYIBEN A NEGYVENNÉGYES KÖRÖN SZEMÉLYESEN MEGKAPJA AZ IDÉZÕJEL VILLÁM IDÉZÕJEL JELSZÓT, EVÁKUÁLJA VALAMENNYI MUNKATÁRSÁT ÉS ÉGESSE EL AZ IRATTÁRAT. STOP. SZÖVEG VÉGE. ALÁÍRÁS: KÖZPONT

James Bond úgy lökte el magától a papírt, mintha attól félne, összepiszkolja magát vele. Hallani lehetett, ahogy kiengedi visszatartott lélegzetét. Kivett egy Shinseit a dobozból, rágyújtott, és mélyen leszívta a-csípõs füstöt. Tanakára emelte a tekintetét, aki udvarias érdeklõdéssel nézett rá vissza.

– Gondolom, az Egyes Hruscsov...

– Így van. A kettes és annál magasabb fokú állomás pedig a konzulátusokat és nagykövetségeket jelenti. Érdekes anyag, ugye?

– Nagy hiba, hogy nem adják át nekünk. Az országaink barátsági szerzõdést és kereskedelmi szerzõdést kötötték. Nem gondolja, hogy becstelenség visszatartani ezt a létfontosságú információt?

– Mi, japánok, nagyon komolyan vesszük a becsületet, kapitány. Nem lenne még nagyobb becstelenség, ha megszegnénk amerikai barátainknak adott szavunkat? Jó néhányszor biztosítottak engem is és kormányunkat is, hogy bármilyen információt, amely fontos lehet barátaink és szövetségeseink számára, továbbadnak nekik, anélkül persze, hogy a forrását feltárnák. Nincs rá bizonyítékom, hogy megszegnék ezt a megállapodást.

– Ön éppen olyan jól tudja, mint én, Mr. Tanaka, hogy ha a forrás elrejtése érdekében átírják, megmásítják az ilyen anyagot, akkor már semmivel sem ér többet, mint a számtalan “kényes és megbízható" forrásból származó egyéb információ. Az effajta információ értékének ötven százalékát éppen sajátos jellege adja: az, hogy az ember közvetlenül az ellenség szavait olvassa. Nem kétséges, hogy Washington átadja majd Londonnak a szöveg megcsonkított változatát. Remélem, már megtették. De ugye tisztában van vele, hogy esetleg érdekükben áll elhallgatni, milyen szörnyû veszély leselkedik Angliára? Ezzel szemben Angliának az az érdeke, hogy minden órát kihasználjon a felkészülésre, és valami módon meghiúsítsa ezt a tervet. Egy kis lépés, ami rögtön az ember eszébe jut, az lehetne, hogy felkészülnénk rá: rögtön internáljuk a Nagy-Britanniában lévõ összes szovjet állampolgárt, amint neszét vesszük a táviratban említett evakuációnak.

– Megértem az aggodalmát, kapitány. De hát ez az információ természetesen más úton is eljuthatna az önök kormányához, ugyebár – szaladt gunyoros ráncokba Mr. Tanaka arca.

– De hisz becsületszavamat adtam! – hajolt türelmetlenül az asztal fölé Bond.

Mr. Tanaka arca furcsa változáson ment keresztül. A felfelé hajló ráncok egyszerre lefelé görbültek. A sötét szempár már nem csillogott, hanem befelé tekintett. Az egész arc furcsa módon melankolikussá vált.

– Kapitány, én nagyon boldog voltam Angliában. Az ön népe nagyon jó volt hozzám. Én méltatlan módon fizettem ezt vissza... (Hohó – gondolta Bond. – Az on.) – Csak ifjúságomat hozhatom fel mentségül, és a háborút, amelyrõl azt hittem, nagy dicsõséget hoz hazám számára. Nem vagyok politikus, és nem tudom, milyen formát ölt majd a vezeklés. Jelenleg a legyõzöttség szokásos átmeneti állapotában vagyunk. De nekem, Tanakának, saját tartozásom van, amit törlesztenem kell. Mélységesen lekötelezettje vagyok az ön hazájának. Most elárultam önnek egy államtitkot. Dikkóhoz fûzõdõ barátságom ösztönzött erre a lépésre. Ezenkívül felbátorított az ön õszinte viselkedése és az a felelõsségtudat, amivel az önre rótt feladat végrehajtásának nekilátott. Teljes mértékben tisztában vagyok vele, milyen fontos ez a darab papír Nagy-Britannia számára. Megjegyezte a tartalmát?

– Azt hiszem, pontosan.

– És betartja a szavát, hogy nem adja tovább másoknak?

– Igen.

Tigris Tanaka felállt és kezet nyújtott.

– Most búcsúzom öntõl, kapitány. Remélem, ezután gyakrabban fogunk találkozni. – A széles arc felderült. Ezúttal õszinte volt a széles, aranyszegélyû mosoly. – A becsület egy viselkedésforma, kapitány. A bambusz meghajlik a szellõtõl, de a cédrus is meghajlik a tájfuntól. Ez a mondás arra utal, hogy a kötelesség néha minden szónál erõsebb. Egy kocsi várja, ami visszaviszi a szállodájába. Kérem, adja át legszívélyesebb üdvözletemet Dikkónak, és mondja meg neki, hogy ezer jennel tartozik állami tulajdont képezõ elektronikus berendezések javítása fejében!

James Bond megszorította a száraz, kemény tenyeret.

– Köszönöm, Mr. Tanaka – mondta szívbõl jövõ hálával a hangjában. Kifelé tartva az apró titkos szobából, csak egyetlen dolog járt a fejében: milyen gyorsan képes továbbítani Dikko az anyagot Melbourne-be, és milyen gyorsan jut el onnan Londonba?

6

Tigris! Tigris!

Egy hónap telt el azóta, és “Mr. Tanakából" Tigris lett, “Bond kapitányból" pedig Bondo-szan. Tigris a következõképpen magyarázta el James Bondnak e névadást:

– Egy japánnak nehéz kimondani azt, hogy James, ezenkívül nem is elég tiszteletteljes. A Bond-szan túlságosan emlékeztetne a japán bonszan szóra, ami papot, õsz szakállút jelent. A japánok a Bond végén lévõ mássalhangzókat is nehezen mondják ki. Amikor egy ilyen idegen szóval találkozik, a japán megtoldja egy o-val. Tehát Bondo-szan leszel. Megfelel?

– A Bondo nem jelent véletlenül disznót vagy valami hasonlót japánul?

– Nem, nem jelent semmit.

– Elnézést, hogy ilyet kérdeztem. Az a benyomásom, a japánok maguk között szívesén tréfálkoznak a gaidzsinok rovására. A múltkor beszéltem egy “Majom” McCall - nevû barátomról, akit csak “Munko"-nak becéztünk. Akkor azt mondtad, ez a szó valami rendkívül illetlen dolgot jelent japánul. Arra gondoltam, esetleg a Bondo is valami hasonló illetlenséget jelent.

– Ne nyugtalankodj! Tökéletesen elfogadható. Hetek teltek el anélkül, hogy Bond bármiféle említésre méltó haladást ért volna el feladatának teljesítésében, kivéve azt a tényt, hogy õszinte barátság alakult ki közte, Tigris és Dikko között. Munkaidõ után a három férfi szinte elválaszthatatlan volt, ám Bond érezte, hogy vidéki kirándulásaik és esti tivornyáik alatt Tigris diszkréten, de szünet nélkül figyeli, hogy alaposabban megismerje. Dikko is megerõsítette Bond érzését.

– Azt hiszem, haladsz, barátocskám. Tigris becstelenségnek tartaná, hogy csak bolondítson, s a végén kirántsa alólad a szõnyeget, vagyis kerek perec nemet mondjon. Valamire készül a háttérben, de hogy mire, arról halvány gõzöm sincs. Azt hiszem, a labda Tigris feletteseinél van, méghozzá úgy, hogy Tigris a te oldaladon áll. Tigrisnek pedig, ahogy az itteni köznyelv mondja, “széles arca" van, vagyis sok mindent el tud intézni. És a Nagy-Britanniával szembeni on-ja olyan tényezõ, ami nagy segítségedre van. Amit az elsõ találkozásotokon átadott neked, az hallatlanul értékes “ajándékó” volt, ahogy itt mondják. De vigyázz! Óriási on-t vállalsz magadra Tigrissel szemben. S amikor alkura kerül a sor, remélem elég nagyvonalú “ajándékó”-val állsz elõ, hogy a két on nagyjából egyensúlyban legyen. Szó sem lehet egy “lazacot garnélarákért" üzletrõl! Megértetted? Képes vagy rá?

– Nem vagyok benne igazán biztos – mondta Bond kétkedve. A makaói “Kék útvonal" anyagai máris szardíniává zsugorodtak képzeletében a lazachoz képest, amit Tigris vagy odaad neki, vagy nem. Annak az egyetlen szeletkének is, amit Bondnak átadott, óriási hatása volt. A 200 megatonnás bombát valóban kipróbálták, s ez – ahogy arra Moszkva számított – hatalmas felháborodást váltott ki. De a Nyugat ellenakciója se késett soká. Azzal az ürüggyel, hogy az emberek ellenséges megnyilvánulásaitól kell megvédeni õket, a lakhelyük körüli húsz mérföldes zónára korlátozták az Angliában dolgozó szovjet állampolgárok mozgását, és a “saját biztonságuk érdekében" rendõrök vették körül a szovjet nagykövetséget, konzulátusokat és kereskedelmi képviseleteket. Az oroszok a náluk dolgozó brit diplomatákkal és újságírókkal szemben természetesen megtorló intézkedéseket foganatosítottak, de ezekre mindenki elõre számított. Nem sokkal ezután Kennedy elnök elmondta pályájának legkeményebb beszédét, amelyben totális megtorlást helyezett kilátásba az Egyesült Allamok részérõl, ha a Szovjetunió saját határain kívül bármely országban akár csak egyetlen nukleáris eszközt felrobbant! Erre a dörgedelmes nyilatkozatra, amely döbbent rémületet váltott ki az amerikai kisemberekbõl Moszkvából azzal az erõtlen kijelentéssel vágtak vissza, hogy ugyanígy járnak el, ha csak egyetlen nyugati atombombát is ledobnának a Szovjetunió vagy szövetségesei területére.

Néhány nappal késõbb Tigris ismét lehívatta Bondot föld alatti rejtekhelyére.

– Természetesen szó sincs arról, hogy valami új információt adnék – mondta Tigris gunyoros mosollyal. – De azt elmondhatom, hogy a Központ meghatározatlan idõre elhalasztotta azt az akciót, amirõl magánemberként tudomást szereztél.

– Köszönöm ezt a magánjellegû információt – válaszolta Bond. – De ugye tudatában vagy, milyen mértékben enyhített a nemzetközi helyzeten, különösen hazám vonatkozásában, az a szívesség, amit három héttel ezelõtt tettél? Hazám rendkívül hálás lenne, ha tudomást szerezne arról a nagylelkûségrõl, amit irántam tanúsítottál. Vajon reménykedhetem abban, hogy továbbra is elnézõ leszel szerény személyemmel szemben? …

Bond már beletanult a szóvirágokkal bõvelkedõ keleti stílusba, bár azt a mûvészi szintet még nem érte el, amit Dikko, aki Tigrissel beszélgetve minden egyes, gyönyörûen kicirkalmazott mondatába beleszõtt legalább egy trágárságot, amin Tigris igen jól szórakozott.

– Bondo-szan, ez az eszköz, amit bérbe szeretnétek venni tõlünk, rendkívül sokba fog kerülni... Már abban az igen valószínûtlen esetben, ha megkapjátok. Mint tisztességes kereskedõ, mit tud felajánlani Nagy-Britannia a Magic 44-es teljes körû használatáért cserébe?

– Van Kínában egy rendkívül fontos hírszerzõ hálózatunk, a makaói “Kék útvonal". Ennek a forrásnak a teljes anyagát a rendelkezésedre bocsátanánk.

Tigris húsos arca melankolikussá vált, de a mandulavágású szempár mélyén megmaradt valami gunyoros csillogás.

– Attól tartok, rossz hírrel kell szolgálnom, Bondo-szan. A szervezetem szinte megszületése óta beépült a “Kék útvonal”-ba. A forrás teljes anyaga már jelenleg is rendelkezésünkre áll. Megmutathatom a dossziékat, ha kívánod. Egyszerûen átkereszteltük “Narancssárga útvonal"-nak. Meg kell mondjam, egészen jók az anyagaik. De már megvannak. Milyen egyéb árut tudnál felajánlani cserébe?

Bondnak nevethetnékje támadt. A J. szekció – sõt, elsõsorban M – büszkesége... A rengeteg munka, kiadás és veszély, amivel a “Kék útvonal” fenntartása járt… S mindez legalább ötven százalékban azt szolgálta, hogy Japánt segítsék! A hétszázát! Ez az út kezdte kinyitni a szemét. Jó kis kavarodás támadná a Központbán ennek a hírnek a hallatára!

– Sok más árunk van – válaszolta udvariasan. – Most, hogy demonstráltad a berendezésetek kétségtelen hasznosságát, javasolhatom, hogy te határozd meg az árát?

– Gondolod, hogy van valami olyan a polcaitokon, aminek hasonló az értéke? Talán egy hasonló, bár kétségtelenül kevésbé színvonalas forrásból származó anyag, ami ugyanilyen értékes lehet az országunk védelme szempontjából?

– Feltétlenül – válaszolta Bond határozottan. – De kedves Tigrisem, nem lenne jobb, ha személyesen látogatnál el Londonba és néznéd át a polcokat, amint elhatározod magad? Biztos vagyok benne, hogy a fõnököm megtiszteltetésnek tartaná, hogy fogadhat.

– Neked nincs teljes felhatalmazásod, hogy bármirõl tárgyalj velem?

– Az lehetetlen lenne, kedves Tigris. Olyan biztonsági elõírásaink vannak, hogy még én sem ismerem az összes árut, amivel rendelkezünk. Ami személyesen engem illet, nekem csak arra van felhatalmazásom, hogy továbbítsam a fõnökömnek azt, amit mondasz, vagy bármilyen egyéb személyes szolgálattal, amire megkérsz, a rendelkezésedre álljak.

Tigris Tanaka egy pillanatra elgondolkodott. Ügy tûnt, Bond utolsó szavai szöget ütöttek a fejébe. A beszélgetést azzal fejezte be, hogy meghívta Bondot a gésa-étterembe. Bond vegyes érzelmekkel indult haza, hogy jelentse Melbourne-nek és Londonnak, amit sikerült megtudnia.

A szobában, ahol a gésa-parti után ültek, s ahol Tigris az elõbb oly kedélyesen fenyegette meg, hogy megöli, tigrisfejek vicsorogtak rá a falról és lestek rá a padlóról. A hamutartó egy kitömött tigrismancsban volt, a fotelt pedig, amiben ült, tigrisbõrrel vonták be. Mr. Tanaka a Tigris évében született, míg Bond – amint azt Tigris nagy élvezettel emlegette – a Patkányéban.

Bond jót kortyintott a szakéból.

– A világért sem szeretnék kényelmetlenséget okozni a számodra azzal, hogy kénytelen légy ... Arra gondolsz, hogy ez alkalommal a cédrus nem hajolhat meg a tájfuntól? Rendben van. Ezúttal a legszigorúbb becsületszavamat adom.

Tigris széket húzott maga alá és leült Bonddal szemben az alacsony teaasztalka túlsó oldalára. Öntött magának egy jó adag Suntoryt, és felhígította egy kis szódával. A Tokió–Yokohama fõútvonal éjszakai forgalmának hangja ideszûrõdött a távolból a szomszédos házak között. A babaház-ablakok közül már csak néhány világított sárga négyszögként. Szeptember végén jártak, de az idõ meleg maradt. Tíz perc volt hátra éjfélig. Tigris halkan beszélni kezdett.

– Ebben az esetben, kedves Bondo-szan, mivel olyan embernek ismerlek, aki megtartja a szavát, kivéve természetesen a hazáját érintõ ügyeket, jelen esetben pedig nem ilyenrõl van szó, elmondok neked egy nagyon érdekes történetet.

Felállt a székébõl és, lótuszülésben letelepedett a tatamigyékényre. Nyilván kényelmesebben érezte magát így. Magyarázó hangon belefogott a történetbe.

– A Meidzsi korszak kezdete óta, amely, mint nyilván tudod, arról a császárunkról kapta a nevét, aki közel száz évvel ezelõtt, uralkodásának kezdetétõl Japán modernizálására és a nyugati civilizáció átvételére törekedett, akadtak külföldiek, akik eljöttek ide és letelepedtek. Legtöbbjük különc, vagy tudós volt. Az európai születésû amerikai Lafcadio Hearn, aki japán állampolgár lett, tipikus példájuk. Általában eltûrték õket, sõt, rendszerint mulattak is rajtuk. Ugyanígy mulatna a környék egy japánon, aki megvásárolna egy kastélyt a Skót Felföldön, megtanulna keltául, és ezen a nyelven érintkezne a szomszédaival, emellett élénken, sõt -tolakodóan érdeklõdne a skót népszokások iránt. Persze ha udvariasan és békésen végezné a kutatásait, barátságos különcnek tartanák, így történt ez azoknak a nyugatiaknak az esetében, akik Japánban telepedtek le, és itt élték le az életüket, bár idõnként, ha háború tört ki, kémeknek tartották õket, s internálás meg egyéb kellemetlenségek vártak rájuk – amint az minden bizonnyal a mi képzeletbeli japánunk esetében is történt volna. Namármost: a megszállás óta sokan telepedtek le Japánban, többségük, amint azt nyilván kitalálod, amerikai volt. A keleti életstílus különösen vonzó egy amerikai számára, aki szeretne elmenekülni egy olyan kultúrából, amely – biztosan egyetértesz velem – enyhén szólva egyre kevésbé vonzó bárki számára, eltekintve az emberi faj azon alacsonyabbrendû képviselõitõl, akiknek a bõséges, bár rossz élelem, az olyan csillogó játékszerek, mint az autó és a televízió, a könnyû pénz, amit gyakran becstelenül keresnek, vagy pedig a minimális munkáért és szakértelemért kapnak cserébe, a “summum bonum"-ot jelenti, ha megbocsátod oxfordi éveim emlékének e szentimentális felidézését.

– Természetesen – mondta Bond. – De vajon nem ez az az életforma, amit a ti országotokban is hivatalosan népszerûsítenek?

Tigris Tanaka arca észrevehetõen elsötétült.

– Aminek jelenleg ki vagyunk téve – mondta undorral –, azt leginkább talán “Scuola di Coca-Colának" nevezhetném. Baseball, vurstlik, hot dog, borzalmasan nagy mellek, neonvilágítás – mind része annak, amit a vereségünkért kénytelenek vagyunk fizetni. A demokoraszu névvel népszerûsített életforma, vagyis a kényelemszeretet, puhányság, a luxus elengedhetetlen kellékei ezek. Dühödt tagadását jelentik mindannak, ami a hivatalos magyarázat szerint a vereségünkhöz vezetett – a kamikázék által megtestesített szamurájszellem tagadását, õseink tagadását, isteneink tagadását. Megvetésre méltó életforma részei ezek – Tigris szinte sziszegte a szavakat –, de szerencsére, átmenetiek, és könnyen szemétre hajíthatóak. Annyi jelentõségük van csak Japán történelmében, mint egy szitakötõ életének.

Tigris elhallgatott.

– De hogy visszatérjek a történetemhez. Amerikai vendégeink a rokonszenvesebb fajtához tartoznak... Ez persze igazából nem sokat jelent. Élvezik asszonyaink... nyugodtan állíthatom: felszínes szolgálatkészségét. Élvezik azokat a szigorú szabályokat, amelyek még megmaradtak az életünkben: a szimmetriát, szemben az Amerikában uralkodó káosszal. Élvezik egyszerûségünket, ami mögött mély jelentés sejlik: elég, ha csak a teaszertartást, az ikebanát és a nó-színdarabokat említem ... amibõl persze semmit sem értenek. Szintén élvezik – bizonyára azért, mert nincsenek õseik, és valószínûleg említésre méltó családi életük sem – az idõsek iránti tiszteletünket, és azt, hogy bálványozzuk a múltat. Élvezik mindezt, mert rájönnek, hogy átmeneti világukhoz képest ezek maradandó dolgok. Hasonlít ez ahhoz, ahogy a maguk tudatlan és gyermeteg módján csodálják a vadnyugati meséket és egyéb amerikai mítoszokat, amelyekkel nem az iskolában ismerkednek meg – hiszen a mûveltségük nulla –, hanem a televízióból.

– Túl keményen ítélsz, Tigris. Sok amerikai barátom van, akik egyáltalán nem olyanok, mint amilyennek leírtad az amerikaiakat. Azt hiszem, akikrõl beszélsz, azok a gyengébb eresztéshez tartózó közkatonák: második generációs amerikaiak, vagyis alapjában véve írek, németek, csehek vagy lengyelek, akiknek igazából a hazájuk földjein vagy szénbányáiban kellene dolgozniuk ahelyett, hogy az amerikai zászló árnyékában, tele zsebbel randalírozzanak egy megszállt országban. Lehet, hogy nagy néha feleségül vesznek egy japán lányt és letelepszenek itt. De biztos vagyok benne, hogy nemsokára továbbállnak. A mi bakáink ugyanezt csinálták Németországban. De ennek semmi köze a Lafcadio Hearn-féle emberekhez.

Tigris Tanaka majdnem a földig meghajolt:

– Bocsáss meg, Bondo-szan. Természetesen igazad van, méltatlan dolog ilyesmit fecsegni, ráadásul elkanyarodtam a témámtól is. Nem azért hívtalak ide, hogy kiöntsem neked a hazám megszállása miatt a lelkem legmélyén érzett keserûséget. Ez természetesen a vereség ténye miatt érzett keserûség. Elnézésedet kérem! És természetesen igazad van. Sok olyan kulturált amerikai van, aki letelepedett ebben az országban és köztiszteletben álló polgárává vált. Igazad van, hogy kijavítasz, hiszen jómagámnak is vannak ilyen barátaim: mûvészek, tudósok, írók, akik társadalmunk elismert tagjainak számítanak. Én csak, mondjuk így, kiengedtem a gõzt. Megértesz?

– Hát persze, Tigris. Az én hazámat évszázadok óta nem szállták meg. Nekünk nem kellett elszenvednünk egy új kultúra ráerõltetését a régire. El sem tudom képzelni, hasonló körülmények között hogyan reagálnék. Azt hiszem, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy te. Kérlek, folytasd a történetet!

Bond a szakésüveg után nyúlt, amely egy faszénparázsra helyezett meleg vizes edényben állt. Megtöltötte a poharát, és belekortyolt. Tigris Tanaka egy keveset fészkelõdött, azután folytatta.

– Amint mondottam, jó néhány külföldi telepedett le Japánban: legtöbbjük ártalmatlan különc. De van egy személy, aki ez év januárjában érkezett az országba, s akirõl kiderült, hogy a legördögibb természetû különc. Ez az ember egy szörnyeteg. Kinevethetsz, Bondo-szan, de ez az ember nem más, mint emberi formát öltött gonosz démon.

– Sok rossz emberrel találkoztam annak idején, Tigris; legtöbbjük kissé õrült volt. Ebben az esetben is errõl van szó?

– Éppen a fordítottja. Ez az ember számító és ötletes, szakértõje népem lelkületének. Mindez azt mutatja, hogy egészen rendkívüli lángelmével van dolgunk. Legjobb tudósaink szerint a világtörténelemben valószínûleg egyedülálló tudományos kutatóról és gyûjtõrõl van szó.

– Mit gyûjt?

– Halált...

7

A hálálgyûjtö

James Bond elmosolyodott e drámai kijelentés hallatán.

– Halálgyûjtõ? Ügy érted, embereket öl?

– Nem, Bondo-szan. Nem ilyen egyszerû a dolog. Ráveszi, sõt, arra csábítja az embereket, hogy öljék meg magukat. – Tigris elhallgatott, és összevonta széles, dús szemöldökét. – Nem, így sem pontos. Maradjunk annyiban, hogy könnyû és csábító lehetõséget teremt, segédeszközt nyújt az emberek számára, hogy végezzenek magukkal. Mostanra, alig hat hónapnyi idõ alatt, valamivel több, mint ötszáz japán élete van a rovásán.

– Miért nem tartóztatjátok le és akasztjátok fel?

– Bondo-szan, az nem olyan egyszerû. Jobb lesz, ha az elején kezdem. Ez év januárjában, teljesen legálisan az országba érkezett egy doktor Guntram Shatterhand nevû férfi. Vele együtt érkezett Emmi Shatterhand asszony, született de Bedon. Svájci útlevelük van, s a doktor szubtrópusi növényekre szakosodott kertészmérnöknek és botanikusnak adja ki magát. Kitûnõ ajánlóleveleket hozott a párizsi Jardin des Plantes-tõl, a Kew Gardenstõl és más tekintélyes intézményektõl, de ezek a levelek elég ködös megfogalmazásokat tartalmaznak. Rövidesen felvette a kapcsolatot ezen intézmények japán megfelelõivel, valamint a Mezõgazdasági Minisztériummal. Az ott dolgozó urak meglepetéssel és örömmel értesültek róla, hogy doktor Shatterhand kész nem kevesebb, mint egymillió font sterlinget költeni egy egzotikus kert vagy park létrehozására itt Japánban, amelyet a világ legkülönbözõbb részeirõl származó egzotikus növényekkel, cserjékkel ültetne be. Ezeket a növényeket, saját költségén, olyan fejlett állapotban hozatná ide, hogy a parkot a legrövidebb idõn belül betelepíthesse – ha van valami fogalmad a kertészkedésrõl, akkor tudhatod, hogy ez az eljárás rendkívül költséges.

– Egyáltalán nem értek a kertészkedéshez. Olyasmirõl van szó, mint amikor a texasi milliomosok kifejlett pálmákat és bokrokat vitetnek át Floridából?

– Pontosan. Nos, úgy tervezte, hogy a parkot nem nyitja meg a nagyközönség számára, de az engedéllyel rendelkezõ japán szakértõk szabadon tanulmányozhatják a növényeket, és végezhetnek kutatásokat. Eddig minden rendben is volt.

Nagyszerû ajánlat, amelyet a kormány boldogan elfogadott, és csérébe tízéves letelepedési engedélyt adott a doktornak – ami ritka privilégiumnak számít. Idõközben – teljesen rutinszerûen – a bevándorlási hatóság az én osztályomon keresztül informálódott a doktorról. Mivel Svájcban nincs képviselõnk, az ügyet átadtam a CIA-s barátainknak, akik szabályszerûen jelezték, hogy a fickóval minden tökéletesen rendben van. Kiderült, hogy a doktor svéd születésû, Svájcban alig ismerik s ott csak az állampolgársághoz szükséges minimális feltételekkel rendelkezik – egy lausanne-i kétszobás bérlakás formájában. De pénzügyi helyzete az Union de Banques Suisses szerint elsõrangú, ami gondolom, azt jelenti, hogy valaki többszörös milliomos. Mivel Svájcban szinte egyedül a pénz számít státusszimbólumnak, a svájciak a legjobb referenciákat adták, de mint botanikusról, semmiféle információt nem sikerült szereznünk róla. A Kew és a Jardin des Plantes érdeklõdésünkre annyit közölt, hogy egy lelkes amatõrrõl van szó, aki értékes trópusi és szubtrópusi növényeket ajándékozott nekik, amelyeket az általa finanszírozott expedíciók gyûjtöttek. Vagyis: egy érdekes és szilárd pénzügyi háttérrel rendelkezõ állampolgár, ugyebár, aki még némi hasznot is hajthat Japánnak ártalmatlan kedvtelésével...

– Elsõ hallásra így tûnik ...

– A doktor, miután nagyúri külsõségek között beutazta Japánt, szemet vetett egy félig romos kastélyra Kyushun, a japán szigetcsoport déli tagján. A kastély a sziget egyik rendkívül távoli sarkában áll, nem messze Fukuokától, a sziget központi prefektúrájától. A régi idõkben a kastély a Csuzima-szorossal szemben épült erõdrendszer tagja volt – ezen a helyen szenvedte el híres vereségét az orosz haditengerészet. Ezeket a kastélyokat eredetileg a Koreai-félszigetrõl jövõ támadások elhárítására építették. Legtöbbjük karbantartás híján tönkrement, de azt a hatalmas építményt, amit a doktor kiválasztott, az utolsó háborúig egy különc textilmágnás família lakta. A kastélyt körülvevõ magas fal mintha csak arra épült volna, hogy biztosítsa a doktor vállalkozásához szükséges magányt. Egy hadseregre való építõmunkás és lakberendezõ vonult fel a kastély rendbehozatalára. Eközben a világ legkülönbözõbb részeibõl érkezni kezdtek a doktor által rendelt növények. A Mezõgazdasági Minisztérium általános behozatali engedélyt adott ki a doktornak, aki a növényeket megfelelõ talajba és körülmények közé elültette. El kell még mondjam, hogy a doktor választása a fentiek mellett még azért is esett erre a helyre, mert a körülbelül ötszáz acre nagyságú birtok erõsen vulkanikus területen fekszik, amely – ahogy az Japánban gyakran elõfordul – tele van gázkráterekkel és gejzírekkel. Ezek egész évben megfelelõ hõmérsékletet biztosítanak az Egyenlítõ vidékérõl idehozatott trópusi fák, bokrok és egyéb növények fejlõdéséhez. A doktor, és felesége – aki egyébként rendkívül csúnya – nagyon gyorsan beköltöztek a kastélyba, és hozzáláttak, hogy alkalmazottakat toborozzanak a környékrõl, akik gondját viselik az épületnek és a birtoknak. –-Tigris arca bánatossá vált. – Ekkor követtem el azt a hibát, hogy nem figyeltem fel egy furcsaságra, amit a fukuokai rendõrfõnök jelentett nekem. Puszta szeszélyként könyveltem el, amikor jelentette, hogy a doktor kizárólag a Fekete Sárkány Társaság volt tagjait veszi fel alkalmazottnak.

– Mi a csoda ez a társaság?

– Mi volt – javította ki Tigris. – A Társaságot még a háború elõtt hivatalosan feloszlatták. Virágkorában Japán legrettegettebb és leghatalmasabb titkos társasága volt. Eredetileg a szosik, az elbocsátott szamurájok leghitványabbjait tömörítette, akik úgy száz évvel ezelõtt a Meidzsi-restauráció idején kenyér nélkül maradtak, de késõbb terroristákat, gengsztereket, fasiszta politikai kalandorokat, a hadseregbõl és a flottától elbocsátott tiszteket, titkos ügynököket, zsoldosokat és egyéb söpredéket is toboroztak, idõnként ipari és pénzügyi mágnások is közéjük álltak, sõt, egy-egy kabinetminiszter is, aki igen hasznosnak találta a Fekete Sárkányok támogatását, amikor valamilyen piszkos munka elvégzésérõl volt szó. A furcsa az volt – bár ma már nem tûnik furcsának a számomra –, hogy a doktor Japánnak éppen abban a sarkában választott magának lakhelyet – mellõzve minden kényelmi szempontot –, ahol a Fekete Sárkányok fõhadiszállása volt, s amely vidék egyébként is a szélsõséges mozgalmak melegágya volt mindig. Toyama Mitsuru, a Fekete Sárkányok volt fõnöke Fukuokáról származott, akárcsak az anarchista Hirota vagy Nakano, az egykori Tohokai, vagyis a parlament fasiszta csoportjának vezetõje. Ez a vidék mindig a bûnözés melegágya volt és az is maradt. Ezek a szélsõséges szekták soha nem halnak ki teljesen, ahogy ti is, kedves Bondo-szan, rájöhettetek, amikor Angliában újra felbukkantak a feketeingesek. Doktor Shatterhandnak nem okozott nagy nehézséget, hogy úgy húsz sokat próbált és rendkívül veszélyes alakot összegyûjtsön maga köré. Valamennyiüket a legkifogástalanabb inas- és kertészruhába bújtatta, s semmi kétség, hogy kitûnõen végzik állítólagos munkájukat. A helyi rendõrprefektus egy alkalommal úgy gondolta, kötelessége bemutatkozó látogatást tenni az idegennél és figyelmeztetni. A doktor azonban azzal ütötte el a dolgot, hogy hozzáértõ õrökre van szüksége, akik távol tartják a kíváncsiskodókat és a tolvajokat értékes növénygyûjteményétõl. A magyarázat elég meggyõzõen hangzott, s egyébként is úgy tûnt, hogy a doktornak magas pártfogói vannak Tokióban. A prefektus, akit lenyûgözött az a gazdagság, amirõl a doktor környezete árulkodóit ennek a szegény vidéknek a közepén, meghajolt és távozott.

Tigris Tanaka elhallgatott és szakét töltött Bond, Suntoryt pedig a saját poharába. Bond kihasználva a szünetet, megkérdezte, hogy valójában mennyire volt veszélyes a Fekete Sárkány Társaság. Hasonló volt, mint a kínai tongok?

– Sokkal, de sokkal hatalmasabb volt. Hallottál a Csing-Pang és a Hung-Pang tongokról, amiktõl úgy rettegtek Kínában a Kuomintang idején? Nem? Nos, a Fekete Sárkányok százszor rosszabbak voltak. Ha üldözõbe vettek valakit, az máris halott volt. Nem ismertek kegyelmet. S mindezt nem politikai meggyõzõdésbõl, hanem kizárólag pénzért tették.

– Ennek a svájci doktornak a szolgálatában követtek el már bármit is?

– Ó, nem! Nem többek, ahogy õ mondja, mint személyi szolgák, vagy ha úgy tetszik, testõrök. Nem, a probléma sokkal bonyolultabb. Ez a Shatterhand nevû fickó valami olyat hozott létre, amit nem tudok másként nevezni, mint a halál kertje.

Bond felvonta a szemöldökét. Ahhoz képest, hogy egy ország titkosszolgálatának vezetõje volt, Tigris hasonlatai szinte nevetségesen drámaiaknak tûntek.

Tigris aranyfogai kivillantak, ahogy elmosolyodott.

– Bondo-szan, látom az arcodon, hogy azt hiszed, vagy részeg vagyok, vagy õrült. Nos, ide hallgass! Ez a doktor Shatterhand kizárólag mérges növényekkel ültette tele a kertjét, a tavakat és patakokat mérges halakkal telepítette be, és kígyókkal, skorpiókkal, mérges pókokkal népesítette be a környéket. Neki és ocsmány feleségének a haja szála sem görbül mindettõl. Amikor csak kilépnek a kastélyból, õ mindig egy tizenhetedik századból származó japán harci páncélt, a felesége pedig valamilyen hasonló védõruhát visel. A munkásainak sem esik baja, mert térdig érõ gumicsizmát és maszkot viselnek – Japánban elég gyakori szokás az orrot és a szájat fedõ antiszeptikus gézmaszkot hordani, ami megvéd a fertõzéstõl vagy a betegség továbbadásától.

– Micsoda õrült környezet!

Tigris benyúlt a jukatájába, amit akkor vett fel, amikor bejöttek a házba. Néhány összetûzött papírlapot húzott elõ belõle és átnyújtotta õket Bondnak.

– Légy türelemmel! Ne ítélj olyasmirõl, amit nem értesz! Én semmit sem tudok ezekrõl a mérges növényekrõl. Feltételezem, hogy te sem. Itt egy lista azokról, amelyeket eddig ültetett el ez a doktor, mellettük a Mezõgazdasági Minisztérium megjegyzéseivel. Olvasd át alaposan! Bizonyára érdekelni fog, milyen elragadó növények találhatók földünkön.

Bond átvette a papírokat. Az elsõ oldal általános ismertetõ volt a növényi mérgekrõl, a következõ oldalakon pedig magyarázattal ellátott felsorolás következett. A papírokra a Mezõgazdasági Minisztérium pecsétjét ütötték. Bond olvasni kezdett:

A felsorolt mérgek hat kategóriába oszthatók:

1. Deliriánsok. Tünetek: optikai csalódás, önkívület, kitágult pupillák, szomjúság, kiszáradt száj, koordinálatlan mozgás, majd görcsök és bénulás.

2. Kábítószerek. Tünetek: az agyi funkciók és a vérkeringés felfokozódása, koordinálatlan mozgás, majd az izomtevékenység megszûnése, kettõslátás, ezután alvás és mély kóma.

3. Konvulzánsok. Tünetek: idõnként görcsös rángás, amely a fejtõl halad lefelé, s amely rendszerint három órán belül teljes kimerültséghez és halálhoz vezet; néha a beteg rövid idõn belül rendbe jön.

4. Depresszánsok. Tünetek: szédülés, hányás, hasi fájdalmak, látászavarok, görcsök, bénulás, ájulás, néha fulladás.

5. Aszténiánsok. Tünetek: zsibbadtság, kiszáradt száj, hasi fájdalmak, szédülés, hányás, hasmenés, önkívület, bénulás, ájulás.

6. Irritánsok. Tünetek: égõ fájdalom a torokban és a gyomorban, szomjúság, hányinger, hányás. A sokkos állapot, a görcsök, a kimerültség, vagy a torok- és gyomorsérülések miatti éhezés halálhoz vezethetnek.

A Vám- és Adóhivatal listája azokról a növényfajokról, amelyeket doktor Guntram Shatterhand hozott be az országba.

Jamaikai som, halméreg-fa (Piscidia erythrina): 9 méter magas fa. Fehér és vérszínû virágok. Kábítószert tartalmaz. Mérgezõ anyaga: piscidin. Antillák.

Nux-vomica fa, mérges-dió, varjúfüge, katchita (Strychnos nux-vomica): 12 méter magas fa. Sima kéreg, vonzó gyümölcs, amely keserû. Zöldesfehér virágok. A magok erõsen mérgezõek. Konvulzáns. Mérgezõ anyaga: sztrichnin, brucine. Dél-India, Jáva.

Guyanai mérges-fa (Strychnos toxifera): kérgébõl készítik a kuráre nyílmérget. Folyondár. Egy órán belül halált okoz a légzõszervek megbénításával. Mérgezõ anyaga: kuráre, sztrichnin, brucine. Guyana.

Szent Ignác bab (Strychnos Ignatii): törpe fa, a magok brucine-t tartalmaznak. Konvulzáns. Fülöp-szigetek.

Hamis mérges ancsar (Strychnos tieuté): Nagyméretû kúszó bokor. A levél, a mag, a szár és a gyökérkéreg sztrichnint vagy brucine-t tartalmaz. Jáva.

Kelet-indiai kígyója (Strychnos colubrina): Kúszónövény. Sztrichnint, brucine-t tartalmaz. Jáva, Timor

Ipecacuanha (Psychotria ipecacuanha): bokorféle. Depresszáns. Mérgezõ anyaga: emetine (a gyökérben). Brazília.

Fehér-gyapjas kombe-bab, gaboni nyílméreg (Strophanthus hispidus): fás szárú kúszónövény, két méter magas. Mérgezõ anyaga: strophantin, incine. Aszténiáns. Nyugat-Afrika.

Ítéletfa, mérges tanghifa (Tanghinia venenifera, illetve Cerbera tanghin): alacsony örökzöld fa, hat méter magas. A gyümölcs zöldes erezetû, bíborszínû. Mérgezõ anyaga: tanghinine, cerberin. Aszténiáns. Madagaszkár.

Mérges ancsar, maláj nyílméreg-fa (Antiaria toxicaria): dzsungel-fa – harminc méter magasan ágazik el. A fája könnyû, kemény, tejszerû nedvet tartalmaz. Mérgezõ anyaga: antiarin, amit a tejszerû nedv tartalmaz. Aszténiáns. Jáva, Borneo, Szumátra, Fülöp-szigetek.

Szömörce, mérges kúszótölgy (Rhus toxicodendron): kúszónövény. Zöldessárga virágok. A szára tejszerû folyadékot tartalmaz. Irritáns. Mérgezõ anyaga: toxicodendrol. USA.

Sárga oleander, campanula (Thevetia peruviana): törpefa. Minden része halálos mérgezést okozhat, különösen a gyümölcse. Lelassítja a pulzust, hányást, sokkot okoz. Hawaii.

Ricinus (Ricinus communis): a magokból sajtolják a ricinusolajat, de tartalmazzák a ricin nevû mérgezõ anyagot is. Ha elfogyasztják, ártalmatlan. Ha egy horzsoláson vagy seben keresztül a vérkeringésbe kerül, hét-tíz napon belül halált okoz. Egyszázad milligramm képes megölni egy 100 kilogrammos embert. Étvágytalanságot, hányást, hasmenést, önkívületet, ájulást, majd halált okoz. Hawaii, Dél-Amerika.

Közönséges oleander (Nerium indicum): örökzöld bokor. A gyökere, kérge, nedve, virága és levele egyaránt halálos mérget tartalmaz. Elsõsorban a szívre hat. Indiában a lepra kezelésére, magzatelhajtásra, öngyilkosságra használják. India, Hawaii. (Az egyik áldozat úgy pusztult el, hogy olyan húsból evett, amit egy oleander-fáról tört nyárson sütöttek meg.)

Olvasó, imádság-bokor, abrusz (Abrus precatorius): kúszónövény. Apró, fényes, vörös magjainak súlya körülbelül 1,75 szemer, az indiai aranymûvesek súlyként használják õket. A magokból egy kis hideg vízzel pasztát õrölnek, amibõl azután apró, hegyes hengereket gyúrnak. Ha ezeket egy ember vagy állat bõre alá szúrják, négy órán belül elpusztul. India, Hawaii.

Csattanó maszlag (Datura stramonium): lelõhelye Észak-Afrika, India. Rokona az Ololiuqui (Datura meteloides) Mexikóban és a Datura totula Közép-Afrikában. Mindhárom faj hallucinogén. A Datura stramonium almáit az arabok és a szuahélik megfüstölik, a leveleit az észak-afrikai négerek fogyasztják, a magját a Bengáliában élõ indusok hasishoz keverik. A zapotec indiánok a Datura tatulát igazmondó-szerként használták a bíróságokon. A Datura tatulából készült ital, a toloachi rendszeres élvezete gyengeelméjûséget okoz.

Gloriosa superba: feltûnõen szép kókuszliliom. A gyökere, szára, levele fanyar ízû kábítószert, superbine-t, valamint colchicine-t és choline-t tartalmaz. Három szemernyi colchicine már halálos. Hawaii.

Porzófa (Hura crepitans): az egész fa aktív emetocathartieot tartalmaz, amit Brazíliában nyílméregként használnak. Crepitint is tartalmaz, amely a ricinnel rokon méreg. Szájon át ártalmatlan, ha azonban seben keresztül a vérkeringésbe kerül, halálos. A halál hét-tíz napon belül következik be. Közép- és Dél-Amerika.

Imafüzérfa, miatyánkcserje, olvasószemfa (Melia azedarach): kisméretû fa. Szép, sötétzöld levelei és levendulaszínû virágai vannak. A gyümölcs olyan mérgezõ kábítószert tartalmaz, amely az egész központi idegrendszert megtámadja. Hawaii, valamint Közép- és Dél-Amerika.

Jatropha fa (Jatropha eurcas): bokrosodó fa. Nyers magja rendkívül heves hasmenést okoz, ami kimerültség következtében halálhoz is vezethet. A Karib-tenger szigetei.

Mexikói gumó, camotillo: vadburgonya. Indián hagyományok szerint akkor kell szedni, amikor a hold csökkenõben van, állítólag elfogyasztása után annyi nappal fejti ki mérgezõ hatását, ahány napig felszedés után tárolták. Méreganyaga: solanine. Közép- és Dél-Amerika.

Istengomba (Amanita mexicana): közeli rokona az európai légyölõ galócának. Frissen, vagy pedig agávépálinkával ízesített tejbe áztatva fogyasztják. Rendkívül érzékennyé teszi a bõrt, ultraélessé a hallást és a látást, majd több órányi hallucinációt okoz, amit mély melankólia követ. Hatóanyaga ismeretlen. Közép- és Dél-Amerika.

Bond befejezte az olvasást. Visszaadta a papírt.

– Szép kis kertje van ennek a doktor Shatterhandnek, nem mondom.

– Bizonyára hallottál emellett a dél-amerikai piranha halakról? Kevesebb mint egy óra alatt csontig le tudnak csupaszítani egy lovat. Serrasalmus a latin nevük. A Natterei nevû alfaj a legvérengzõbb. A mi jó doktorunk ezekkel telepítette be a tavait a mi aranyhalaink helyett. Világos a dolog?

– Nem – vallotta be õszintén Bond. – Mi a célja mindezzel a mi jó doktorunknak?

8

Gyilkos virágok

Hajnali három óra volt. A Yokohamába menõ forgalom zaja elhalt. James Bond nem érezte magát fáradtnak. Teljesen lekötötte a svájci doktor története, aki – amint azt Tigris az elején mondta – “halált gyûjt". Tigris nyilván nem azért meséli el neki ezt a bizarr történetet, hogy szórakoztassa. Egyszer csak el fog érni a csattanóhoz. De vajon mi lesz az?

Tigris megtörölte az arcát a kezével.

– Olvastad az Asahi ma esti kiadásában azt az öngyilkosságról szóló híradást?

– Nem.

– Egy fiatal, tizennyolc éves diák lett öngyilkos, akinek másodszorra sem sikerült a felvételi vizsgája az egyetemen. Tokió külvárosában laItott. A lakásuk közelében épül egy áruház. Elment otthonról, egyenesen az építkezésre, ahol egy cölöpverõ gép dolgozott az épület alapozásán. A fiú hirtelen átrohant a gép körül álló munkások között, és odatette a fejét a lezuhanó vastömb alá.

– Micsoda hátborzongató történet! Miért csinálta ezt?

– Szégyent hozott a szüleire, az õseire, így engesztelte ki õket. Az öngyilkosság a japán életforma legszerencsétlenebb sajátossága. – Tigris elhallgatott. – Vagy talán a legnemesebb. Attól függ, hogyan nézzük. A fiú és a szülei óriási tekintélyre tettek szert a szomszédok szemében.

– Nem azzal szokott tekintélyt szerezni az ember, hogy eperlekvárt csinál a fejébõl – tiltakozott Bond.

– Gondolj csak bele, Bondo-szan! Itt vannak például a ti posztumusz kiosztott Viktória-keresztjeitek.

– Azokat nem azért kapták az illetõk, mert öngyilkosságot követtek el egy sikertelen vizsga után.

– Mi nem vagyunk annyira demokoraszuk, mint ti. – Tigris hangjában irónia érzõdött. – A szégyent le kell mosni... Legalábbis szerintünk, akik megmaradtunk annak, amit te nyilván ódivatúnak neveznél! Nincs õszintébb bocsánatkérés, mint amikor valaki a saját életét ajánlja fel. Ez szó szerint a legtöbb, amit ember odaadhat.

– De ez a fiú, még ha nem is sikerült neki a felvételi vizsgája, megpróbálkozhatott volna egy könnyebb vizsgával, egy alacsonyabb szintû iskolába. Ahogy te is tudod, Angliában ha valakinek nem sikerül egy vizsgája, azt mondja: Egye meg a fene... esetleg mond valami vaskosabbat. De azután újabb célt tûz ki maga elé, vagy éppen a szülei tûznek elé új célt, és újra nekifut. De nem öli meg magát. Eszébe sem jut ilyesmi. Ez inkább szégyen lenne, mint dicsõség. Gyávaságnak számítana: megfutamodásnak a nehézségek, az élet elõl. Óriási fájdalmat okozna a szülõknek, és biztos, hogy nem lenne kedvére az õsöknek sem.

– Nálunk másképpen van. És a demokoraszu ellenére ennek a fiúnak a szülei boldogok lesznek ma este, és a szomszédok velük örülnek. Számunkra a becsület fontosabb, mint az élet: büszkébb és szebb dolog.

Bond megvonta a vállát.

– Nos, én azt hiszem, hogy ha a fiú elég bátor volt, hogy megtegye ezt a dolgot, akkor egy tökéletes japán élet ment veszendõbe. Az az igazság, hogy ez a japán öngyilkossági mánia semmi több, mint a hisztéria egy formája: annak az erõszakkultusznak a visszatükrözõdése, ami, úgy tûnik, végigkísérte az egész japán történelmet. Ha valaki ilyen kevésre tartja a saját életét, abból egyenesen következik, hogy mások élete még kevesebbet ér a szemében. A múltkor tanúja voltam egy közlekedési balesetnek az egyik nagyobb útkeresztezõdésben. Nem emlékszem az utcák nevére. Több jármû ütközött össze, mindenütt emberi testek hevertek. Megérkeztek a rendõrök, de ahelyett, hogy a sebesültek kórházba szállítására összpontosították volna a figyelmüket, addig nem engedték elmozdítani õket, amíg körbe nem rajzolták krétával, és le nem fényképezték mindegyikõjüket – valószínûleg azért, hogy ha az ügy a bíróság elé kerül, felhasználhassák a fényképeket.

– Ez mindennapos gyakorlat – jegyezte meg Tigris egykedvûen. – Túl sokan vagyunk. Nálunk a törvény megengedi az abortuszt is. Csak enyhíti a problémát, ha néhány ember meghal egy-egy autóbaleset során. De van valami abban, amit az elõbb mondtál. Az öngyilkosságot, a dzsiszatcut, bármilyen véres megoldása legyen is egy személyes problémának, nálunk nem övezi olyan elõítélet, mint a ti országotokban. Sõt mi több, az egyik leghíresebb népi történetünk, amit minden gyerek ismer, a negyvenhét ronin, vagyis testõr története. A hanyagságuk miatt megölték az urukat, Aszanót. Megesküdtek, hogy megbosszulják, s úgy is tettek. De utána összegyûltek egy Ako nevû helyen, és valamennyien szeppukut követtek el, hogy jóvátegyék a hanyagságukat. A szeppukut közönségesen harakirinek, is nevezik, ami annyit tesz, mint hasfelvágás. Manapság az Ako-szentélynél tartott ünnepségek idején mentesítõ vonatokat kell indítani a hívõ zarándokok számára.

– Nos, ha ilyen történetekkel etetitek a gyerekeiteket, ne csodálkozzatok azon, hogy odavannak az öngyilkosságért.

– Pontosan így van – jelentette ki Tigris büszkén. – Évente huszonötezer japán követ el öngyilkosságot. Csak a bürokraták vélik úgy, hogy szégyellni való ez a statisztika. Minél látványosabb az öngyilkosság, annál nagyobb elismerést vált ki. Nemrég egy fiatal egyetemista komoly hírnévre tett szert azzal, hogy megpróbálta lefûrészelni a saját fejét. A szerelmesek kéz a kézben vetik le magukat a nikkói Kegon-szakadék feneketlen mélységébe. Az Oshima-szigeten lévõ Mihara vulkán ugyancsak nagy közkedveltségnek örvend. Az emberek lerohannak a kráter izzó lejtõjén, s már lángol a cipõjük, amikor belevetik magukat a középen bugyborékoló lávába. A minden lében kanál hatóságok nagy költséggel öngyilkosság-megelõzõ Központot állítottak fel a csúcson, hogy visszaszorítsák e népszerû szokást. De még mindig a jó öreg vonat az, amelynek kerekei a legkényelmesebb nyaktilót kínálják. Fõ elõnye, hogy nem kíván külön erõfeszítést. Másfél méteres ugrás az egész.

– Vérszomjas vén gazember vagy, Tigris. De minek mesélted el nekem mindezt? Mi köze van ennek Shatterhand barátunkhoz és bájos kertjéhez?

– Nagyon is sok, Bondo-szan. Nagyon is sok. Az a helyzet, hogy a mérges kert a legkívánatosabb hellyé vált Japán valamennyi öngyilkosjelöltje szemében. Itt minden együtt van, amit csak kívánhatnak: a híres Románc expresszel utazhatnak Kyotóig, azután következik a hajóút, át a gyönyörû Belsõ-tengeren, amihez a japán történelem annyi híres eseménye fûzõdik, majd a beppui kikötõtõl a helyiérdekû vonattal utaznak tovább Fukuokáig, ahol taxiba ülnek, vagy akár végig is sétálhatnak a gyönyörû tengerparton e titokzatos Halálkastély félelmetes bástyáiig. S akkor már csak meg kell mászniuk a falat, vagy becsempésztetniük magukat egy élelmiszeres kocsin, s máris kezdõdhet az utolsó, édes, meditációba merült séta, esetleg kéz a kézben a szerelmesükkel a gyönyörû ligeteken át. S végül a nagy hazárdjáték, a pacsinko, amit a japánok úgy kedvelnek: melyik golyóra lesz felírva az illetõ száma; könnyû vagy fájdalmas lesz-e a halála; egy Russell-vipera marja-e meg, amint végigsétál a csendes, gondosan elgereblyézett utakon, vagy valamilyen halálos harmat ereszkedik le rá észrevétlenül, amint valamelyik pompás fa alatt pihen éjszaka? Esetleg éhségtõl vagy kíváncsiságtól hajtva megkóstol néhányat a piros bogyókból, vagy leszakít egy narancsszínû gyümölcsöt? Ha pedig valaki gyorsan túl akar lenni rajta, mindig talál egy bugyborékoló, kénes gõzforrást. Bármelyikbe veti is bele magát, a több ezer fokos hõmérséklet legfeljebb egy kiáltásra hagy neki idõt. Ez a hely a halál valóságos szupermarketje: polcai tele az önelveszejtés csábos portékáival, s mindez semmibe sem kerül. Ugye el tudod képzelni, hogy öreg és fiatal úgy sereglik oda, mint valami szentélyhez? A rendõrség útakadályokat állított fel. A hivatalos látogatóknak, vagyis a botanikusoknak és efféléknek engedélyt kell felmutatniuk. De az öngyilkosjelöltek a réteken és mocsarakon át is elvergõdnek e szentélyhez, felkúsznak a falon, letörik a körmüket, csak hogy bejussanak. A jó doktor természetesen el van keseredve. Halálfejes, figyelmeztetõ táblákat helyezett el. De ezek csak hirdetésként hatnak! Még arra sem sajnálta a pénzt, hogy egy héliummal töltött léggömböt rögzítsen a kastélya tetejéhez. A léggömbrõl lógó feliratok bírósági eljárással fenyegetik a jogtalan behatolókat. A léggömb azonban –a doktor színlelt szándékával ellentétben– csak megkönnyíti a kastély megtalálását. Itt a halál – hirdeti. Gyere és vedd el!

– Te nem vagy normális, Tigris! Miért nem tartóztatod le? Miért nem gyújtod fel azt a helyet?

– Milyen indokkal tartóztassam le? Azért, mert Japánnak ajándékozta ezt a páratlan növényritkaság-gyüjteményt? Felgyújtassak egy fontmilliókat érõ ingatlant, amely egy nagyra becsült, gaidzsin lakos tulajdonában van? A fickó nem tett semmi rosszat. Ha bárkit vádolni lehet, akkor azok maguk a japánok. Az igaz, hony gondosabban õrizhetné a kertet és rendszeresebben küldhetné ki járõröket. És az is furcsa persze, hogy mire kihívja a mentõket, az áldozatok már mindig halottak – rendszerint csak egy csomag elmeszesedett csont marad meg belõlük, amit valamelyik bugyborékoló vagy sziszegõ gõzforrásból halásznak ki. Annak a listának az alapján, amit megmutattam neked, az ember arra számítana, hogy egyesek csak megnyomorodnak vagy megvakulnak. A Herr Doktor maga is hangot adott a csodálkozásának. Véleménye szerint a vakság vagy amnézia esetében az áldozatok véletlenül esnek bele valamelyik gõzforrásba. Lehetséges. De amint már említettem, az áldozatok száma már több mint ötszázra rúg, és a folyamatos publicitás egyre több embert vonz majd a Halálkastélyhoz. Véget kell vetnünk ennek.

– Milyen lépéseket tettek eddig?

– Vizsgálóbizottságok keresték fel a doktort. A lehetõ legudvariasabban fogadta õket. Könyörgött nekik, tegyenek valamit. Védjék meg az illetéktelen behatolóktól. Panaszkodott, hogy zavarják a munkáját, értékes gallyakat törnek le, leszedik a növényritkaságok termését. Azt állítja, kész együttmûködni bármilyen javasolt intézkedés megvalósításában… kivéve tervének feladását, mivel az oly kedves a szívének, oly nagyra értékelik a japán botanikusok, és így tovább. Tett még egy további nagylelkû ajánlatot is. Felépít egy kutatóintézetet, ahol – és most jól figyelj! – a maga választotta munkásokkal kivonatná a mérget a növényeibõl és a sûrítményt ingyen egy megfelelõ orvosi kutatóintézet rendelkezésére bocsátana. Biztosan észrevetted, hogy ezek közül a mérgek közül soknak a híg oldata értékes gyógyszer.

– De hogy kerül mindez a te asztalodra?

Bond elálmosodott. Négy óra volt, s a kerámiacserepes háztetõktõl csipkézett szürke horizont: kezdett világosodni. Bond felhajtotta a maradék szakét. Már nem is érezte az ízét, ami biztos jele volt annak, hogy túl sokat ivott. Ideje, hogy ágyba bújjon. De Tigris minden jel szerint képtelen abbahagyni ezt az õrült témát. A nevetséges, lidércnyomásos történet, amit akár Poe, Le Fanu, Bram Stoker vagy Ambrose Bierce is írhatott volna, sok apró, de eredeti részletet árult el Japánról.

Úgy tûnt, Tigris észre sem veszi, milyen késõ van. Talán csak a szamurájarc durva, baljós vonásai mélyültek el jobban. A megszelídített és civilizált vad mongol, mely ketrecbe zárt vadállatként mindig ott rejtõzködött a feketén csillogó tekintet mélyén, egyre jobban megmutatkozott. De az idõnkénti fészkelõdésen kívül semmi sem utalt rá, hogy Tigrist érdekli, sõt izgatja a téma.

– Egy hónappal ezelõtt, Bondo-szan, odaküldtem az egyik legjobb emberemet, hogy próbálja meg felderíteni, mi folyik ott. A miniszter adta ki rá a parancsot, a belügyminiszter. Õ pedig a miniszterelnöktõl kapott erre utasítást. Az ügy kezdett nyilvános vita tárgyává válni. Kiválasztottam egy megfelelõ embert. Azt az utasítást adtam neki, hogy hatoljon be a helyre, nézzen körül és tegyen jelentést. Egy héttel késõbb, Bondo-szan, a Halálkastélytól nem messze a tengerparton találták meg, megvakítva, önkívületi állapotban. A teste alsó része szörnyû módon össze volt égetve. Egy szitakötõkrõl szóló haikut motyogott szüntelenül. Késõbb rájöttem, hogy fiatal korában õ is játszotta a japán gyerekek egyik kedvenc játékát. Egy nõstény szitakötõre cérnát kötött, azután szabadon engedte. A nõstény odacsalja a hímeket, azok ráakaszkodnak ás semmi áron nem hajlandók elengedni, így aztán rövid idõ alatt rengeteg hím szitakötõt lehet összefogdosni. A haiku – vagyis tizenhét szótagból álló vers –, amit az emberem rövidesen bekövetkezett haláláig mondogatott, a következõ volt: “Pusztaság! Rózsaszín szitakötõk repkednek sírok fölött.”

James Bond úgy érezte, álmodik; a kis szoba, rizspapírutánzat és cédrusfurnér válaszfalaival, a nyitott fal elõtt homályba burkolózó apró kerttel, ahol víz csordogált, a közelgõ hajnaltól vöröses látóhatár, az este során elfogyasztott rengeteg szaké és elfüstölt cigaretta utóíze, az elbeszélõ halk hangja – mintha a csillagos ég alatt álló sátorban hallgatta volna a gonosz varázslóról szóló mesét. Pedig mindez megtörtént a közelmúltban, itt a közelben – és egyre folytatódik. S ez az, ami miatt Tigris idehívta. Miért? Mert magányos? Mert nincs senki más, akiben megbízhatna? Bond felkapta félálomban lekonyuló fejét

– Elnézést, Tigris ... Mit csináltál ezután?

Úgy tûnt, Tigris Tanaka még egyenesebb háttal ül tatamigyékénye arany négyszögén. Egyenesen Bondra nézett.

– Mit tehettem volna? Semmit nem csináltam azon kívül, hogy bocsánatot kértem a feljebbvalóimtól. Vártam, hogy adódjon végre egy megfelelõ alkalom. Vártam, hogy eljöjj hozzám.

– Én?

– Téged küldtek. Lehetett volna valaki más is.

James Bond ásított. Képtelen volt visszatartani. Úgy érezte, sose lesz vége ennek az estének. Tigrist mintha felhúzták volna, csak beszél. Vajon mikor fog lejárni?

– Tigris! Ideje, hogy aludni menjünk. A többit majd holnap megbeszéljük. Természetesen bármilyen tanáccsal szívesen a rendelkezésedre állok. Tisztában vagyok vele, milyen bonyolult ez a probléma. De pontosan ezek azok a problémák, amelyekre aludni kell egyet.

Bond készült, hogy fölálljon.

– Ülj vissza, Bondo-szan! – szólalt meg Tigris parancsoló hangon. – Ha egy kicsit is fontos számodra a hazád, holnap elindulsz. – Ránézett az órájára. – Tizenkettõ húszkor, a tokiói fõpályaudvarról. A végcélod Fukuoka a déli Kyushu szigeten. Nem mész vissza a szállodába. Nem találkozol Dikkóval. Mostantól fogva a személyes parancsaimnak engedelmeskedsz. Világos? – kérdezte Tigris, ezúttal egészen halkan és lágyan. Bond olyan hirtelen egyenesedett fel, mintha valami megcsípte volna.

– Az isten szerelmére, mirõl beszélsz, Tigris?

– Néhány nappal ezelõtt az irodámban fontos dolgot hoztál a tudomásomra. Lényegében azt mondtad, hogy felhatalmazásod, van bármilyen személyes szolgálat elvégzésére a Magic 44-ért cserében.

– Azt nem mondtam, hogy felhatalmazásom van. Én úgy értettem, hogy személyes felelõsségemre kész vagyok bármit megtenni.

– Ez nekem teljesen elegendõ. Szavadon fogtalak, s kihallgatást kértem a miniszterelnöknél. Beleegyezett a dologba, de azzal, hogy az ügy maradjon államtitok, amelyrõl csak õ és én tudunk… no meg természetesen te.

– Gyerünk, Tigris! – vágott közbe Bond türelmetlenül. – Állj elõ a farbával! Mit kell csinálnom?

De Tigris nem hagyta sürgetni magát.

– Bondo-szan, most õszinte leszek veled, s te nem fogsz megsértõdni, mert barátok vagyunk. Rendben van? Nos, szomorú tény, hogy én és még sok más vezetõ pozícióban lévõ japán, nem tekintünk valami nagy respektussal a brit népre a háború óta. Nemcsak hogy elveszítettetek egy nagy birodalmat, de szinte úgy tûnt, igyekeztetek két kézzel szétszórni. Rendben van – emelte fej a kezét –-, most ne menjünk bele mélyebben, mi volt az oka ennek a politikának, de amikor Szueznél megpróbáltátok megállítani lecsúszásotokat a teljes tehetetlenségbe, csak annyit sikerült elérnetek, hogy elkövettétek a világtörténelem egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb baklövését. Emellett a kormányotok egyre képtelenebbnek tûnik a kormányzásra, s az ország tényleges irányítását átengedte a szakszervezeteknek, azok pedig minden jel szerint az “egyre kevesebb munkáért egyre több bért” elvét követik. Ez a kényeztetés, a kemény munkától való húzódozás egyre jobban kikezdi a brit nép erkölcsi tartását, amelyet egykor az egész világ csodált. Mára egy lusta, céltalan, élvhajhász bandává lettetek, amelyik szerencsejátékkal és lottózással tölti az idejét, siránkozik az idõjárás és az ország hanyatlása miatt, s a világ legszennyesebb újságjainak lapjain nosztalgikusan csámcsog a királyi családról és az úgynevezett arisztokráciáról szóló pletykákon.

James Bond dõlt a nevetéstõl.

– Neked aztán van pofád, Tigris! Ezt le kellene írnod, és Nyolcvanéves aláírással beküldened a Timesnak. Jobb lenne, ha átjönnél, és saját szemeddel néznéd meg az országot. Nem is állnak olyan rosszul a dolgaink.

– Bondo-szan, most saját magad ismerted be a bûnösségeteket. “Nem is állnak olyan rosszul a dolgaink.” Valóban. Mintha csak egy szipogó iskolás fiú magyarázkodását hallanám, aki csupa rossz jegyet vitt haza az év végén. Az igazság az, hogy az a maroknyi barátotok, aki még megmaradt, úgy látja, nagyon is rosszul állnak a dolgaitok. Te pedig idejössz hozzám, és szuperfontos felderítési anyagokat kérsz tõlem, hogy megtámogasd az egykori nagyhatalom rogyadozó romjait. Miért adnánk oda? Mi hasznunk lenne belõle, Bondo-szan? Olyan lenne, mintha repülõsót tartanánk egy ronggyá vert nehézsúlyú bokszoló orra alá, egy perccel azelõtt, hogy végérvényesen kiütik.

– Menj a fenébe, Tigris! – kiáltott fel Bond dühösen. – Ti itt egy csapat harcias, potenciális gyilkosként arról álmodoztok, miként szabadulhatnátok meg amerikai gazdáitoktól és játszhatnátok ismét szamurájosdit, miközben vicsorogtok az alázatos mosolyotok mögött, s mindenkit csak a saját mércétek szerint ítéltek meg. Valamit azért jobb, ha nem felejtesz el, édes barátom! Anglia ugyan kivérzett a világháborúkban, a szociálpolitikánk következtében talán valóbán túl sok mindent várunk el ingyen, és az is lehet, hogy túl gyorsan szabadítottuk fel a gyarmatainkat, de még mindig mi másszuk meg az Everestet, rengeteg sportágban megverünk bárkit a világon és jó néhány Nobel-díjasunk van. Lehet, hogy a politikusaink tökfejek, de azt hiszem, a tieitek is azok. Minden politikus az. A brit néppel pedig nincs semmi hiba, bár csak ötvenmillióan vagyunk.

Tigris Tanaka elégedetten elmosolyodott.

– Nagyon jól mondod, Bondo-szan. Gondoltam, hogy elhagy a híres hidegvéred, ha elég keményen odamondogatok neked. Csak kíváncsi voltam rá. És ha tudni akarod, majdnem ugyanezt mondtam el a miniszterelnöknek. S tudod, mit válaszolt rá? Azt mondta: Rendben, Mr. Tanaka. Tegye próbára Bond kapitányt. Ha sikerrel jár, elhiszem, hogy léteznek még Nagy-Britanniában kiváló emberek, s az a bizonyos értékes információ biztonságban lesz a kezükben. Ha elutasítja a próbatételt, udvariasan utasítsa el az õ kérését is.

Bond türelmetlenül megvonta a vállát. Még mindig neheztelt Tigris kirohanása és a féligazságok miatt, amik a szavak mögött rejlettek.

– Rendben van, Tigris! Mi lesz ez a nevetséges próbatétel? Gondolom, valami tipikus szamuráj-õrültség?

– Többé-kevésbé – hagyta rá Tanaka egykedvûen. – Be kell hatolnod a Halálkastélyba, és meg kell ölnöd az ott lévõ sárkányt.

9

Instant Japán

A fekete Toyopet végigszáguldott a kihalt utcákon, amelyek csillogtak a felkelõ gyönyörû nap harmatától.

Tigris lezser öltözéket viselt, mintha vidéki kirándulásra készült volna. Kisméretû utazótáska hevert mellette az ülésen. Egy fürdõbe igyekeztek, amely Tigris szerint különleges és rendkívül kellemes szolgáltatásokat kínál. Tigris még hozzátette, hogy az intézmény egyben tökéletes diszkréciót is biztosít, így ez megfelelõ alkalom lesz arra, hogy megkezdjék Bond külsejének japánosabbá alakítását.

Tigris Bond minden ellenérvét félresöpörte. A doktor minden jel szerint halállal kereskedik. Azért, mert õrült? Vagy ebben leli kedvét? Tigris nem tudta, s nem is érdekelte a dolog. Nyilvánvaló politikai okokból a doktor meggyilkolását – amit hivatalosan jóváhagytak – nem végezheti el egy japán, így aztán Bond éppen jókor jelent meg a színen. Nagy gyakorlata van ehhez hasonló akciókban, s ha késõbb a japán rendõrség letartóztatná, megfelelõ történetet lehet kitalálni, ami külföldi titkosszolgálatokra keni az ügyet. Bíróság elé állítják, elítélik és azután szép csendben kicsempészik az országból. Ha nem jár sikerrel, akkor a doktor vagy õrei valószínûleg megölik. Ez nagyon sajnálatos lenne. Bond kijelentette, hogy neki személy szerint semmi baja a svájci botanikussal. Tigris erre azt válaszolta, hogy minden, rendes embernek kötelessége eltenni láb alól valakit, akinek már ötszáz embertársa élete szárad a lelkén. Nem így van? És egyébként is, Bondot jól megfizetik ezért az akcióért: megkapja cserébe a Magic 44-et. Nem nyugtatja-e ez meg a lelkiismeretét? Végsõ érvként Bond azzal hozakodott elõ, hogy az akció egyébként is kivihetetlen. Japánban egy külföldit öt mérföldrõl felismernek. Tigris közölte, hogy erre is gondolt, s elsõ lépésként meglátogatják ezt a bizonyos diszkrét fürdõt. Ott Bond megkapja az elsõ kezelést, s még alhat is valamennyit, mielõtt Tigrissel együtt félszállnak a vonatra.

– Egyébként – tette hozzá Tigris sátáni mosollyal – a kezelés egy része amúgy is a lehetõ legkellemesebb és legpihentetõbb lesz. A fürdõ belülrõl úgy nézett ki, mint egy japán vendéglõ: néhány gondosan elhelyezett kõ – út gyanánt – a kertben növõ törpefenyõk között, szélesre tárt, sárgán megvilágított ajtó, amely mögött lakkozott padló fénylett, három mosolygó, hajlongó nõ, akik tökéletesen frissnek látszottak, mintha nem is hajnali öt óra lett volna, és az elmaradhatatlan – makulátlanul tiszta, de túlságosan kicsi – papucsok sora. Jó néhány meghajlás és viszontmeghajlás után Tigris mondott pár szót, majd levették a cipõjüket és Bond zokniban (Tigris rövid magyarázattal szolgált; a nõk felemelt kezük mögött udvariasan kuncogtak) követte az egyik nõt a fényesre vikszelt folyosón, ahonnan egy nyitott ajtón át beléptek egy kis helyiségbe, amely egy török fürdõ és egy hálószoba kombinációja volt. Egy fiatal lány, aki szoros rövidnadrágon és egy apró fehér melltartón kívül semmit nem viselt, mélyen meghajolt, és bocsánatot kérve elkezdte kigombolni Bond nadrágját. Bond elkapta a lány kezét.

– Tanaka-szan! – fordult részben kérõ, részben parancsoló hangon az idõsebb nõhöz, aki éppen becsukni készült a szobácska ajtaját. Hamarosan elõkerült Tigris, egy szál alsónadrágban.

– Mi baj van már megint?

– Idehallgass, Tigris! Biztos vagyok benne, hogy ez a csinos lány és én nagyon jól megértjük majd egymást. Csak azt mondd meg, mi a menü! Én eszem meg õt, vagy õ engem?

– Bondo-szan, végre tényleg meg kell tanulnod engedelmeskedni, anélkül, hogy kérdéseket tennél fel. A következõ néhány napban ez lesz a kapcsolatunk lényege. Látod azt a ládát? A lány levetkõztet és beültet a ládába, amely alatt faszén-tûz ég. Izzadni fogsz. Körülbelül tíz perc után kisegít a ládából és a fejed búbjától a talpadig lemos. Valószínûleg még a füledet is kitisztogatja egy különleges elefántcsont szerszámmal. Ezek után feltölti a padlóba mélyített, csempézett medencét egy lemoshatatlan, sötét festékkel, amelyet tõlünk kapott. Beleülsz a fürdõbe, kényelmesen elterpeszkedsz, megmosod az arcod és a hajad is. A lány azután megszárít, és japánosra vágja a hajadat. Végül lefekszel arra az ágyra, és a lány megmasszíroz – olyan hosszan és kellemesen, ahogyan csak kívánod. Utána alhatsz egészen addig, amíg szalonnás tojással és kávéval fel nem ébresztenek. Akkor jó reggel kívánsz a lánynak és megborotválkozol – de csinálhatod fordítva is –, s ezzel végeztünk is.

Tigris kérdezett valamit a lánytól, aki fekete frufruját kacéran hátrasimítva válaszolt valamit: – A lány azt mondja, hogy tizennyolc éves és Mariko Icsibannak hívják. Mariko azt jelenti: “igazság". Az Icsiban pedig, hogy “egyes számú". Ezekben az intézményekben számozzák a lányokat. S most kérlek, ne zavarj többet. Ugyanolyan kellemesen fogok szórakozni, mint te – persze diófapác nélkül. És ami a jövõt illeti, kérlek, bízz bennem. Egy sor tökéletesen új élményben lesz részed. Lehet, hogy furcsák és meglepõek lesznek. Egyik sem lesz fájdalmas – legalábbis amíg velem vagy. Engedd át magad nekik! Élvezd õket, mintha minden egyes alkalom az utolsó lenne! Rendben van? Akkor jó éjt, kedves Bondo-szan! Az éjszaka ugyan rövid lesz, de ha jól kihasználod, tökéletes élvezetben lesz részed, egészen az utolsó kéjes vonaglásig. Ahogy mondani szokták, “új ember leszel", mikor felkelsz – intett cinkosan Tigris, és becsukta maga mögött az ajtót.

James Bond – legalábbis egy szempontból – megértette Tigris utasítását. Amint Mariko ügyes ujjai kigombolták a nadrágját, azután az ingét, Bond felemelte a lány állát, és megcsókolta a lágy, engedelmes, bimbóhoz hasonló ajkat. – Késõbb, amikor a kényelmes faládában ülve izzadt, nagyon fáradtan, s kellemesen spiccesen, eszébe jutott elkeseredett töprengése a Queen Mary rózsakertben. Tovább mélyültek Bond szája körül az ironikus ráncok, amikor felidézte magában M-mel folytatott beszélgetését, aki figyelmeztette, hogy teljesen fölösleges fegyvert vinnie magával erre a tisztán diplomáciai küldetésre.

Mariko a fali tükörben igazgatta a haját és a szemöldökét. Bond odaszólt neki:

– Mariko, kiszállok! – A lány elmosolyodott és meghajolt. Sietség nélkül levette a melltartóját, és odalépett a faládához.

Mit is mondott Tigris arról, hogy új ember lesz belõle? – próbált visszaemlékezni Bond, miközben megfogta a segítõn felé nyújtott kezet, és figyelte, hogyan feszül meg a lány melle, amint kisegíti a ládából és maga felé húzza.

Valóban új ember volt, aki Tigrist követte a tokiói fõpályaudvar csarnokán át. Bond arca és keze világosbarna árnyalatú volt, csillogóra olajozott fekete haját a lány elöl félhosszúra vágta és a homlokába fésülte, szemöldökének külsõ végét pedig gondosan úgy borotválta le, hogy felfelé hajoljon. Ugyanolyan öltözéket viselt, mint az utasok többsége: csuklónál begombolt fehér pamutinget, olcsó, fekete, hurkolt selyem nyakkendõvel, amit egy lapos arany nyakkendõtû tartott pontosan középen. Fekete konfekciónadrágja, amit egy olcsó fekete mûanyag öv fogott össze, hátul kissé bõ volt, mert a japánok ülepe általában lejjebb van, de a mûanyag szandál és a sötétkék nejlonzokni pontosan megfelelõ méretû volt. Válláról a Japán Légitársaság elnyûtt utazótáskája lógott, benne egy váltás inggel, trikóval, alsónadrággal, zoknival, néhány csomag Shinsei cigarettával, és olcsó japán piperecikkekkel. A zsebében egy fésû lapult, egy használt pénztárca, benne körülbelül ötezer jen, kis címletekben, egy erõs zsebkés – a japán törvényeknek megfelelõen két hüvelyknél nem hosszabb pengével – és egy csomag papírzsebkendõ. (Késõbb Tigris elmagyarázta, miért nem kapott vászonzsebkendõt: Bondo-szan, micsoda szokás ez, hogy ti nyugatiak egy darab selyembe vagy finom vászonba fújjátok az orrotokat, azután gondosan betakargatjátok a taknyot és a zsebetekben õrizgetitek, mintha valami kincsrõl lenne szó. Mi lenne, ha mindent, ami a testetekbõl távozik, ugyanígy kezelnétek? Tehát ha Japánban ki akarod fújni az orrodat, tedd meg illendõ módon, s azon nyomban diszkréten szabadulj meg az eredménytõl.)

Magassága ellenére Bond elég jól belevegyült a nyüzsgõ, lökdösõdõ tömegbe. “Álruháját” titokzatos módon már ott találta a fürdõszobájában, Mariko nagy élvezetét lelte az öltöztetésében.

– Parancsoljon, japán úr! – mondta elégedetten, majd egy utolsó futó csókot nyomott Bond szájára, és odasietett az ajtóhoz, amin Tigris kopogott. Bond saját holmiját addigra már elvitték.

– A holmidat, azzal együtt, amit a szállodában hagytál, elszállítjuk Dikko lakására. Dikko még ma tájékoztatni fogja a fõnöködet, hogy velem együtt elutaztál a tokiói Magic Központba, ami a valóságban egynapi utazásra van Tokiótól, s közölni fogja, hogy néhány napig távol leszel. Dikko is azt hiszi, hogy ez tényleg így van. A saját osztályomon csak annyit tudnak, hogy te is velem vagy. Most pedig felszállunk a déli parton lévõ Gamagoriba induló expresszre, onnan pedig az esti szárnyas hajóval átkelünk az Ise-öblön Toba halászkikötõbe. Ott töltjük az éjszakát. Lassan jutunk el Fukuokára, hogy legyen idõm a kiképzésedre és oktatásodra. Meg kell ismertesselek a japán viselkedéssel és szokásokkal, hogy lehetõleg minél kevesebb hibát kövess el, ha elérkezik az idõ.

A csillogó, narancs- és ezüstszínû expressz begördült. -Tigris feltolakodott, míg Bond két vagy három nõt maga elé engedett. Amikor leült Tigris mellé, az dühösen suttogva lehordta.

– Az elsõ lecke, Bondo-szan! Ne engedd elõre a nõket! Lökd õket félre, taposs rájuk. A nõk nálunk nincsenek kivételezett helyzetben. Nagyon öreg emberekkel esetleg udvarias lehetsz, de senki mással. Megértetted?

– Igenis, mester – válaszolta Bond gúnyosan.

– És csak semmi nyugati stílusú viccelõdés, amíg a tanítványom vagy! Komoly feladat végrehajtására indulunk.

– Rendben van, Tigris – mondta Bond beletörõdve. – De az isten verje meg...

– Tigris fölemelte a kezét.

– Ez pedig a másik dolog. Ne káromkodj, kérlek! A japán nyelvben nincsenek durva szavak, és senki nem szokott szitkozódni.

– Az isten szerelmére, Tigris! Egyetlen magára valamit is adó férfi sem képes végigcsinálni egy napot anélkül, hogy néhány négybetûs szó segítségével ne tenné túl magát az élet bosszúságain, és ki ne engedné a fölösleges gõzt. Ha késel a fõnököddel megbeszélt találkozóról, és közben rájössz, hogy otthon hagytad az összes papírodat, biztosan neked is kicsúszik a szádon, hogy “Az a jóságos"... vagy valami hasonló cifraság.

– Nem – válaszolta Tigris. – Azt mondanám, hogy shimata, ami annyit tesz, hogy hibáztam.

– Semmi erõsebbel?

– Ennél nincs erõsebb.

– Nos, tegyük fel, hogy sofõröd hibájából hagytad otthon a papírokat. Nem hordanád le jó alaposan?

– Ha azt akarnám, hogy új sofõrt kelljen keresnem, akkor elképzelhetõ, hogy bakyarónak titulálnám, ami szerencsétlen hülyét jelent, vagy akár konchikishónak, ami annyit tesz: te állat. De ezek halálos sértések, és joga lenne értük megütni. Az viszont biztos, hogy azonnal kiszállna a kocsiból és soha többé nem látnám.

– Ezek lennének a japán nyelv legdurvább szavai!? És mi van a tabukkal? A császárral, az õsökkel meg a különféle istenekkel? Soha nem külditek õket a pokolba vagy még rosszabb helyre?

– Nem, annak nem lenne semmi értelme.

– És mi a helyzet a szexuális életbõl vett kifejezésekkel. A nemi szervek emlegetésével?

– Két szavunk van: a csimbo, ami a férfi és a monko, ami a nõi nemi szervet jelenti. De ezek pusztán durva anatómiai megjelölések. Káromkodásra nem használjuk õket. A nyelvünkben nincs semmi ilyesmi.

– Hát... szóval... csodálkozom. Erõszakos nép, finom nyelv! Errõl tanulmányt kell írnom. Nem csoda, hogy nem marad más választásotok, mint az öngyilkosság, ha megbuktok a vizsgán, vagy a barátnõtök lenyakazása, ha már nagyon a terhetekre van.

– Inkább a vonat vagy a villamos alá szoktuk lökni õket – nevetett Tigris.

– Nos, ami engem illet, szerintem sokkal jobb, ha az ember jó alaposan elküldi õket a fenébe, s azzal elintézettnek tekinti az ügyet.

– Elég volt, Bondo-szan! – intette le Tigris türelmesen. – Lezártuk a témát. De nagyon szépen megkérlek, tartózkodj ezeknek a szavaknak a használatától, s attól is, hogy magad durva légy. Legyél inkább mindig nyugodt, szenvtelen, egykedvû. Ne mutasd ki a dühödet. Mosolyogj a balszerencsén. Ha kificamítod a bokádat, csak nevess.

– Kegyetlen tanító vagy, Tigris.

– Ez még csak a kezdet, Bondo-szan – vigyorgott elégedetten Tigris. – De most menjünk és együnk meg igyunk valamit az étkezõkocsiban. Rengeteg Suntoryt itattál meg velem tegnap, s a kutyaharapást csak a bõrével lehet gyógyítani.

– A szõrével – javította ki Bond.

– Pár szál szõr nem lesz elég, Bondo-szan. Az egész bõrre szükségem van.

James Bond keményen küzdött az evõpálcákkal, a nyers polipdarabkákkal és a csészényi rizzsel (meg kell szoknod az ország különlegességeit, Bondo-szan!), közben figyelte az elsuhanó csipkés partvonalat, amely mentén csillogó rizsföldek sorakoztak. Arra riadt fel gondolataiból, hogy valaki hátulról erõteljesen meglöki. Állandóan lökdösték, ahogy a pult mellett ült – a japánok nagy lökdösõdök –, de most hátrafordult, és még látta a tömzsi férfi hátát, mielõtt az eltûnt volna a szomszéd fülkében. Fehér szalag látszott a füle mögött, ami arra utalt, hogy gézmaszk van rajta, és csúf fekete bõrkalapot viselt. Amikor visszamentek a helyükre, Bond észrevette, hogy ellopták a pénztárcáját. Tigris elképedt.

– Nagyon ritkán történik Ilyesmi Japánban – mondta védekezõén. – De oda se neki. Veszek neked egy másikat Tokióban. Hiba lenne a kalauzt hívatni. Nem akarunk feltûnést kelteni. A következõ állomáson kihívnák a rendõrséget, mindenféle kérdést tennének fel és különbözõ kérdõíveket töltetnének ki. Úgysem tudnák megtalálni a tolvajt. A fickó már biztosan zsebre tette a maszkját és a kalapját, képtelenek lennénk felismerni. Sajnálom, hogy ilyesmi történhetett. Remélem, nem vagy érte dühös!

– Persze hogy nem. Semmiség az egész.

Gamagoriban, egy barátságos tengerparti faluban szálltak le. A dombos szigeten, amely a faluval szemben emelkedett ki az öbölbõl, híres szentély van – közölte Tigris. Nagyszerû volt az egyórás szárnyashajó-út, keresztül az öblön, az ötven mérföldnyire lévõ Tobába. Amikor kiszálltak, Bond egy tömzsi férfi körvonalait vélte felfedezni a tömegben. Lehet, hogy a tolvaj az, aki a vonaton ellopta a pénztárcáját? Bond elhessegette magától a gondolatot, és követte Tigrist a vidám papírzászlócskákkal és lampionokkal díszített szûk utcákon, a jól ismert diszkrét, törpefenyõkkel szegélyezett bejáratig, amit már annyira megszokott. Már várták és nagy tisztelettel üdvözölték õket. Bondot éppen eléggé kifárasztotta ez a nap. Nem sok kedve volt a meghajlásokhoz és mosolyokhoz. Boldog volt, amikor végre egyedül maradt a dühítõen ízléses szobácskában, a szokott ízléses teáskannával, ízléses teáscsészével és ízléses rizspapírba csomagolt cukorkákkal. Leült a zsebkendõnyi kertre nyíló ajtóban. A kert végében meredek partfal nyúlott le a tengerig. Rosszkedvûen bámulta a túlsó parton álló hatalmas szobrot, amely egy keménykalapot és zsakettet viselõ férfit ábrázolt. Tigris elõzõleg elmondta neki, hogy a férfi Mikimoto, a tenyésztettgyöngy-ipar megalapítója, aki Tobában született és szegény halászként tengette életét, míg föl nem fedezte, miként lehet homokszemeket dugni az élõ gyöngy kagyló héjai közé, hogy az gyöngyöt válasszon ki köré. “Mi a fenébe keveredtem?” – kérdezte magától. Amint ott ült sorsát átkozva, belépett Tigris, és nyersen ráparancsolt, hogy vegyen fel egyet a jukaták közül, amelyek a papírfalba épített ruhásszekrényben lógtak az ágynemû mellett.

– Tényleg koncentrálnod kell, Bondo-szan – mondta Tigris megenyhülten. – De azért haladsz. Jutalmul bõségesen rendeltem szakét, vacsorára pedig a hely specialitását, homárt hoznak majd.

Bond nyomban jobban érezte magát. Alsónadrágra vetkõzött, bebújt egy sötétbarna jukatába (Állj! – szólt rá Tigris. – A jobb szárnyat hajtsd át a balra, csak a halottak viselik fordítva), és lótuszülésben letelepedett Tigrissel szemben az asztal mellé. El kellett ismernie, hogy a kimonó szellõs és kényelmes viselet. Mélyen meghajolt.

– A legkedvemrevalóbb programot állítottad össze. Most pedig Tigris, mesélj azokról az idõkrõl, amikor kamikázénak képeztek ki! Mindan részlet érdekel. Mi volt ez az egész?

Meghozták a szakét. A csinos pincérlány letérdelt a tatamira, és mindkettõjüknek töltött. Tigris figyelmes volt, vizespoharakat rendéit. Bond egyetlen hajtással kiitta a magáét.

– Mértéktelen italozási szokásod jól passzol jövõbeni személyazonosságodhoz.

– Miért, mi leszek?

– Fukuokai szénbányász. Sok magas férfi dolgozik ott a bányában. A kezed nem elég kérges, de majd azt mondjuk, hogy csillés vagy. Amikor eljön az ideje, szénport tömködünk a körmöd alá. Ahhoz is túl ostobának találtak, hogy csákányt adjanak a kezedbe. Süketnéma teszel. Tessék, itt van – csúsztatott Bond elé egy elnyûtt, gyûrött és szamárfüles kartonlapot. – Csumbo de oshi, vagyis süketnéma, ez áll rajta.

A fogyatékosságod sajnálatot és némi undort kelt majd. Ha valaki megszólít, mutasd meg neki a kártyát! Békén fog hagyni. Lehet, hogy néhány pénzdarabot is adnak majd. Fogadd el, és hajolj meg jó mélyen.

– Nagyon szépen köszönöm. Gondolom, ezeket a borravalókat azután be kell fizetnem a titkos számlátokra?

– Erre nem lesz szükség – válaszolta Tigris pléhpofával. – Az akcióval járó költségek közvetlenül a miniszterelnök költségvetését terhelik.

– Megtisztelõ – hajolt meg Bond. – Most pedig, vén gazfickó – egyenesedett ki –, szakét kérek és mesélj a kamikázékról! Ha eljön az ideje, kész vagyok eljátszani a süketnéma bányászt Fukuokáról. Az emberek elõtt kész vagyok a legjobb képességem szerint hajlongani. De ha magunkban vagyunk, az isten szerelmére, akkor az “Az a jóságos ..." a jelszó, vagy egy cölöpverõ gép alá teszem a fejem, mielõtt még elvégeznénk a kezdõ rúgást. Rendben van?

Tigris mélyen meghajolt.

Shimata! Hibáztam! Túl kemény voltam veled. Éppúgy kötelességem szórakoztatni a barátomat, mint oktatni a tanítványomat. Emeld fel a poharat, Bondo-szan! A lány csak akkor tölt neked. Jól van. Tehát a kamikázék érdekelnek.

Tigris elõre-hátra hintázott, sötét bérgyilkostekintete elmélázóvá vált. Nem nézett Bondra.

– Majdnem húsz évvel ezelõtt történt. Nagyon sötétek voltak hazám kilátásai. Berlinben és Rómában végeztem felderítési tevékenységet. Távol voltam a légiriadótól, és még távolabb a frontvonaltól. Minden éjszaka hallgattam, ahogy az otthoni rádió adásában beolvassák az újabb rossz híreket az amerikai erõk lassú, de biztos elõrehaladásáról, szigetrõl szigetre, repülõtérrõl repülõtérre. Oda se figyeltem a nácik hamis híreire, hanem csak arra tudtam gondolni, hogy a hazám veszélyben van, s szüksége van rám, hogy megvédjem. – Tigris elhallgatott. – A bor megsavanyodott a számban, a lányok kihûltek az ágyamban. Hallgattam a beszámolókat a hõs kamikázék tetteirõl. A kamikaze “isteni szelet" jelent, amely a tizenharmadik században szétszórta Kubláj kán flottáját, s így megóvta Japánt attól, hogy a mongolok elfoglalják. Azt mondtam magamban, ez aztán a halál: a tökéletes, az abszolút pusztulás, a maradéktalan öngyilkosság. Kitüntetés ugyan nem járt érte, de óriási veszteségeket okozol vele az ellenségnek. Úgy tûnt, ez a leghõsiesebb formája az egyéni küzdelemnek, amit ember valaha is ismert. Majdnem negyvenéves voltam. Teljes életet éltem. Úgy gondoltam, beállhatnék egy fiatalabb ember helyére. A módszer egyszerû volt. Repülõgépet vezetni könnyen megtanul az ember. A vadászgépek elvezették az embert a támadás helyszínére. Ott már csak célba kellett venni a legnagyobb hajót, lehetõleg egy anyahajót, amely repülõgépeket, szállít a szigetekre, hogy azok a hazámat támadják. A hajó fölé kerülsz, azután célba veszed a felszállópályát és a liftet, ami az anyahajó szíve. A híd vagy a vízvonal szóba sem jöhet, mert azokat vastag páncélzat borítja. A fedélzet értékes gépeit kellett célba venni. Érted?

Tigris számára megszûnt a külvilág. Visszatért a múltba, újra a háborúban harcolt. Bond ismerte ezt az állapotot. Maga is gyakran visszatért a kísértõ emlékek erdejébe. Felemelte a poharát. A térdelõ lány meghajolt, és töltött.

– Igen. Folytasd, Tigris! – mondta Bond.

– Kierõszakoltam a Kempeitajnál, hogy elfogadják a lemondásomat, visszatértem Japánba, és némi csúszópénz árán bejutottam egy kamikáze-kiképzõ osztagba. Nem volt könnyû bekerülni ezekbe az osztagokba. Úgy tûnt, a nemzet valamennyi ifja így akarja szolgálni a császárt. Ebben az idõben már fogytán voltak a repülõgépeink, ezért kénytelenek voltunk áttérni a baku alkalmazására, ami jóval körülményesebb volt. A baku egy apró, jórészt fából épült repülõgép volt, orrában ötszáz kilogramm robbanóanyaggal – lényegében egy repülõ bomba. Motorja nem volt, egy vadászbombázó törzse alól indították. A pilótának mindössze egy botkormány állt rendelkezésére az irányításához. – Tigris felnézett. – Nekem elhiheted, Bondo-szan: rettenetes és mégis gyönyörû látvány volt, ahogy egy-egy csoport támadásba indult. A hófehér inget és fejük körül az õsi fehér szalagot, a szamurájok jelvényét viselõ fiatal férfiak, amint boldogan rohannak a gépek felé, mintha a szerelmesük karjába sietnének. Aztán feldübörögtek az anyagépek motorjai, és a csapat felszállt a hajnali ég vagy a lemenõ nap hátterén, valamilyen távoli cél felé, amit a kémek jeleztek, vagy amit rádióadások alapján mértek be. Úgy tûnt, az õseikhez szállnak a mennyekbe, ami tulajdonképpen igaz is volt, hiszen egyikük sem tért vissza, és nem eshettek fogságba sem.

– De mit értetek el ezzel az egésszel? Az igaz, hogy rettegésben tartottátok az amerikai és a brit flottát. De ezerszám veszítettétek el legkiválóbb fiataljaitokat. Megérte?

– Vajon megéri-e beírni az egyik legdicsõbb oldalt a haza történetébe? Tudsz arról, hogy a légi hadviselés történetében a kamikázéké volt az egyetlen olyan egység, amely a valóságosnál kevesebb megsemmisített célról tett jelentést? Az egység 276 hajó elsüllyesztésérõl vagy megrongálásáról számolt be, anyahajótól kezdve lefelé. Valójában 322 hajót süllyesztettek el vagy rongáltak meg.

– Szerencséd volt, hogy letettétek a fegyvert, mielõtt még bevetettek volna.

– Lehet. S mégis, Bondo-szan, ma is boldognak érzem magam, amikor arról álmodom, hogy zuhanni kezdek a nap irányából, bele a légvédelmi ágyúk tüzébe, látom, amint az élesen elforduló anyahajó fedélzetén fedezéket keresve rohannak az apró, rémült alakok, és tudom, hogy én egyedül száz, vagy annál is több ellenséges katonát fogok megölni, és az ellenség milliós értékû harci technikáját fogom megsemmisíteni.

– Gondolom, Onishi tengernagy, aki ezt az egészet kitalálta, öngyilkosságot követett el, amikor letettétek a fegyvert?

– Természetesen. Méghozzá a legdicsõbb módon. Ha az ember szeppukut követ el, elhívja a két legjobb barátját, legyenek jelen és végezzenek vele, karddal csapják le a fejét, ha nem sikerülne tökéletesen a mûvelet. A tengernagy csodálatosan elvégezte a has bal oldalától a jobb oldaláig húzódó vágást, azután felfelé, egészen a mellcsontig vágta fel a hasát. De nem halt meg. Ennek ellenére visszautasította a kegyelemdöfést, helyesebben – csapást. Egy egész napig ült ott a beleire meredve, míg végre kiszenvedett. A lehetõ legõszintébb bocsánatkérés a császártól. Persze nem szeretném elrontani az étvágyadat – intett fölényesen Tigris. – Úgy látom, egyik-másik dicsõ szokásunk felbolygatja érzékeny nyugati lelkivilágodat. Itt hozzák a homárt. Hát nem csodálatos állatok?

Lakkedényben rizst, szósszal leöntött nyers fürjtojást és tálkákban felvágott moszatot helyeztek eléjük. Azután mindketten kaptak egy ovális tálat, rajta egy-egy hatalmas homárral, amelynek fejét és farkát meghagyták – stílusos díszítésként a középen felszeletelt rózsaszín hús mellé. Bond fogta a pálcikáit, és enni kezdett. Csodálkozva vette észre, hogy a hús nyers. Még jobban csodálkozott, amikor az elõtte heverõ rák feje lemászott a tányérról, és ide-oda mozgó csápokkal, kaparászó lábakkal végigsétált az asztalon.

– Magasságos ég, Tigris! Ez a nyomorult állat él!

– Ne mondd, Bondo-szan – sziszegte ingerülten Tigris. – Mélységesen csalódtam benned. Egymás után buksz meg a próbatételeken, õszintén remélem, hogy az utazásunk hátralévõ szakaszában jobban szerepelsz majd. Most pedig hagyd abba a fintorgást, és folytasd az evést! Ez egy nagyon híres japán ínyencség.

Shimata – hajolt meg Bond gúnyosan. – Hibát követtem el. Az jutott eszembe, hogy a dicsõ japán homár esetleg nem szereti, ha élve fogyasztják el. Köszönöm, hogy kiverted a fejembõl ezt a méltatlan gondolatot.

– Rövidesen megszokod a japán életstílust – mondta Tigris leereszkedõen.

– A japánok elhalálozási stílusa az, ami egy cseppet zavarba hozott – jegyezte meg Bond barátságosan. Odanyújtotta a térdelõ pincérlánynak a poharát, hogy újabb adag szaké elfogyasztásával erõsítse meg magát, mielõtt nekilátna a tengeri moszatnak.

10

Felsõfokú tanulmányok

Tigris és Bond a hatalmas páfrányfenyõ-sor árnyékában állva figyelte a zarándokokat, akik vállukra vetett fényképezõgéppel érkeztek a híres Isze-szentélyhez, a sintoista vallás legnagyobb templomához.

– Jól van! – mondta Tigris. – Megfigyelted ezeket az embereket és viselkedésüket? A napistennõhöz imádkoznak. Menj és mondj el egy imát anélkül, hogy bárki is felfigyelne rád!

Bond végigment a gereblyézett ösvényen, áthaladt a hatalmas fa kapuboltozat alatt, és beállt a szentély elõtt csoportosuló hívok közé. Két pap figyelte a tömeget: bizarr látványt nyújtottak vörös kimonójukban és fekete, sisakszerû kalapjukban. Bond meghajolt a szentély felé, egy pénzdarabot vetett az adományok összegyûjtésére szolgáló dróthálóra, jó erõsen összeütötte a tenyerét, imára hajtotta a fejét, azután újra tapsolt, meghajolt, és kisétált a templomból.

– Jól csináltad – mondta Tigris. – Az egyik pap egy pillanatra rád nézett. A hívek nem figyeltek rád. Valószínûleg hangosabban kellett volna tapsolnod. Azért verik össze az emberek a tenyerüket, hogy felhívják az istennõ és az õsök figyelmét: ott vannak a szentélyben, így jobban meghallgatják az imádságot. Tényleg, te miért imádkoztál?

– Attól tartok, egyáltalán nem imádkoztam. Arra koncentráltam, hogy helyes sorrendben hajtsam végre a mozdulatokat.

– Az istennõ biztosan felfigyelt rád, Bondoszan. Segíteni fog, hogy a jövõben még jobban tudj koncentrálni. Most pedig visszamegyünk a kocsihoz, és végignézünk egy újabb érdekes szertartást, amiben te is részt fogsz venni.

Bond felnyögött. A parkolóhelyen, amely a bejáratot õrzõ hatalmas torii mögött húzódott, a kirándulóbuszok öntötték magukból a diákokat, miközben a kocsikísérõk harsány “Awri, awri" kiáltásokkal és sípjelekkel igyekeztek segíteni az újabb kirándulóbuszok sofõrjeinek. A kuncogó lányokon kivétel nélkül sötétkék ruha és fekete harisnya volt. A fiúk a japán iskolák elegáns, állógalléros, fekete egyenruháját viselték. Tigris keresztülvágott a tömegen. Amikor kiértek a diákok közül, elégedetten nézett Bondra.

– Észrevettél valamit, Bondo-szan?

– Csak egy rakás csinos lány. De túl fiatalok hozzám.

– Nem erre gondoltam. Tegnap még legtöbbjük megbámult volna, és a tenyere mögött nevetgélve azt mondta volna: gaidzsin. Ma már nem figyeltek fel rád, mint külföldire. A külsõd is számít, de a viselkedésed is sokat javult. Több magabiztosság árad belõled. Jobban otthon érzed magad. – Tigris kivillantotta aranyszegélyû mosolyát. – A Tanaka-módszer. Nem olyan ostoba, mint amilyennek hiszed.

Wadakin, az õsi fõvárosba, Kyotóba vezetõ hegyi út mentén fekvõ falucska külsõre semmiben sem különbözött a többi kis falutól. Tigris pontosan elmagyarázta az utat a bérelt kocsi vezetõjének, aki az egyik mellékutcában álló magas, pajtaszerû épülethez fuvarozta õket. Erõs szarvasmarha- és trágyaszag terjengett. A tehenészek fõnöke üdvözölte õket – mint késõbb megtudták. Skót és tiroli kollégáikhoz hasonlóan almapiros arca és bölcs, jóságos szeme volt. Tigris hosszasan beszélgetett vele. A férfi hunyorogva Bondra nézett. Gépiesen meghajolt, és bevezette õket. Bent rekeszek hosszú sorában valószínûtlenül kövér, barna tehenek kérõdztek. Egy barátságos, apró kutya nyalogatta az egyik tehén pofáját, és viszonzásul néha az is nyalt egyet rajta. A tehenész felemelt egy rudat és rászólt az egyik tehénre, mire az nagy nehezen feltápászkodott, az állandó fekvéstõl elgyengült lábai alig bírták megtartani. Bizonytalanul kitántorgott a napfényre. Gyanakodva nézte Tigrist és Bondot.

A tehenész kihozott egy láda sort. Felbontott ogy üveggel, és odanyújtotta Bondnak.

– Itasd meg a tehenet! – szólt rá ellentmondást nem tûrõ hangon.

Bond elvette az üveget és határozott léptekkel odament a tehénhez. Az állat félemelte a fejét és kinyitotta nyáladzó száját. Bond belenyomta az üveget és önteni kezdte a sört. A tehén szinte felfalta gyönyörûségében az üveget, és érdes nyelvével hálásan végignyalta Bond kezét. Bond állta a sarat. Mostanra már hozzászokott Tigris húzásaihoz, és feltette magában: kamikáze-szellemet fog tanúsítani, bármilyen próbatételt eszeijen is ki számára Tigris.

A tehenész ezután odanyújtott Bondnak egy üveget, ami úgy tûnt, vízzel van tele.

Socsu van benne – mondta Tigris. – Nagyon tömény gin. Vegyél egy kortynyit a szádba, spricceld le vele a tehén hátát és masszírozd bele a bõrébe.

Bond feltételezte, Tigris arra számít, hogy lenyel egy keveset a ginbõl és fuldokolni kezd tõle. Nagyot kortyintott az üvegbõl, de vigyázott, hogy egy csepp se menjen le a torkán, azután összeszorította a száját és jó erõsen, nehogy az orrába szaladjon a szesz, kifújta a gint. Keze fejével megtörölte az ajkát, amit égetett a tömény szesz, azután energikusan dörzsölni kezdte a tehén durva szõrét. Az állat a gyönyörtõl lehajtotta a fejét... Bond hátralépett.

– Nos? – kérdezte harciasan. – Mit tesz értem a tehén?

– Tigris nevetett és lefordította a kérdést a tehenésznek, aki szintén nevetett és némi tisztelettel nézett Bondra. Tigris pénzt adott a tehenésznek, azután vidáman beszélgetve kisétáltak a kocsihoz és nagy hajlongások közepette elbúcsúztak. A sofõr behajtott velük a faluba egy zsalugáteres ablakú, diszkrét, fényesre dörzsölt padlójú, makulátlanul tiszta étteremhez, amely legnagyobb örömükre teljesen néptelen volt. Tigris rendelt, s õk hátradõlhettek a csodálatos nyugati stílusú székekben, egy valódi asztal mellett, míg a pincérlányok, arcukon az elmaradhatatlan mosollyal, meghozták a szakét. Bond egyetlen hajtással kiitta az elsõ; palackot, hogy lemossa a gin kellemetlen utóízét.

– Nos, mire volt jó ez az egész? – kérdezte Tigristõl.

Tigrisen látszott, hogy nagyon elégedett magával.

– Mindjárt megkóstolhatod, mire volt jó. Az itteni marhahús a világon a legfinomabb, legzamatosabb. Kobe-marhahúsnak hívják, de ezt a minõséget még a legdrágább tokiói éttermekben sem találod meg. Ez az istálló az egyik barátomé. A tehenész rendes ember, ugye? Minden egyes tehénnel napi négy korsó sört itat meg, és ginnel masszírozza õket, ahogy te is csináltad.

Emellett tápláló zabkásával eteti õket. Szereted a marhahúst?

– Nem – válaszolta Bond egykedvûen, – Az az igazság, hogy nem szeretem.

– Nagyon sajnálom – jelentette ki Tigris, de az arcán ez egyáltalán nem tükrözõdött. – Pedig Argentínát kivéve sehol a világon nem esznek olyan finom marhaszeletet, amelyet most enni fogsz. Ráadásul meg is szolgáltad. A tehenészre nagy hatást gyakoroltál azzal, hogy olyan becsületesen elláttad a tehenét.

– Mit bizonyít ez? – kérdezte Bond fanyarul. – S milyen dicsõ kaland vár rám ma délután?

Meghozták a marhaszeletet. Többféle zamatos körítést is felszolgáltak vele, többek között egy kis tálka vért, amibõl Bond nem kért. A húst viszont villával lehetett vágni, és Bond még soha nem evett hozzá foghatót. Tigris élvezettel csámcsogva, tele szájjal válaszolt Bond kérdésére.

– Elviszlek a szolgálatom egyik titkos kiképzõtelepére. Nem messze innen, a hegyekben, egy régi erõdítményben mûködik, Központi Hegymászó Iskola elnevezés alatt. A szomszédság tartózkodik bármiféle fölösleges fecsegéstõl, ami nem csoda, hiszen itt képezik ki az ügynökeimet Japán egyik legrettegettebb mûvészetére, a nindzsucura – ami szó szerinti fordításban a lopakodás, vagy láthatatlanná válás mûvészetét jelenti. A férfiak, akiket látni fogsz, a busido, vagyis a “harci fogások” tizennyolcféle küzdési formája közül legalább tízbõl letették a vizsgát, s most megtanítják õket, hogyan legyenek nindzsák, hogyan hatolhatnak be bárhová észrevétlenül. Ezt évszázadokon keresztül alaptárgyként oktatták a kémeknek, bérgyilkosoknak és szabotõröknek. Látsz majd embereket, akik a vízen járnak, felmásznak a falra, végigsétálnak a mennyezeten, és bemutatnak neked majd egy olyan felszerelést is, amivel egy egész napot eltölthetsz a víz alatt. És sok egyéb trükköt. Hiszen a nindzsák – valóban meglévõ testi ügyességük mellett – soha nem voltak olyan emberfeletti lények, amilyenként a nép fantáziájában megjelennek. Ettõl függetlenül a nindzsucu titkait még ma is szigorúan õrzik. Két iskola ismeri csak õket, az Iga és a Togakure. Az oktatóimat is ezek az iskolák adják. Azt hiszem, érdekelni fog a hely, és talán magad is tanulhatsz valamit. Soha nem szerettem, ha az ügynökeimnél pisztoly vagy egyéb szembetûnõ fegyver van. Kínában, Koreában és Oroszország keleti részén, amelyek, hogy úgy mondjam, a fõ “terepet” jelentik számomra, ha valamilyen támadó fegyvert találnak valakinél letartóztatáskor, azt automatikusan bûnösnek találják. Az embereimtõl elvárom, hogy fegyver nélkül is tudjanak ölni. Csak egy botot és egy darab vékony láncot hordhatnak maguknál, így nem nehéz kimagyarázkodniuk. Ugye, érted?

– Igen, ebben van ráció. Nekünk is van egy hasonló kommandós iskolánk a Központ alárendeltségében, ahol a fegyver nélküli küzdelemre képezik ki a hallgatókat. Persze a ti dzsúdótokhoz és karatétokhoz különleges rutin kell, amit csak sokévi gyakorlással lehet megszerezni. Meddig jutottál el a dzsúdóban, Tigris?

– Csak hétdanos, feketeöves vagyok – piszkálta a fogát múltba révedõ tekintettel Tigris, Soha nem jutottam el a vörös övig, amit nyolctól tizenegy dánig viselnek a dzsúdósok. Ha erre vállalkoztam volna, minden mást fel kellett volna adnom. És mi értelme lett volna az egésznek? Hogy a halálomkor megkapjam a legutolsó, a tizenkettedik dant? Cserébe azért, hogy az egész életemet a tokiói Kodokan Akadémián bukfencezzem végig? – mosolyodott el. – Se szaké, se csinos lányok! S ami még rosszabb, egész életemben nem lett volna rá lehetõségem, hogy alaposan kiadjam a dühömet, hogy pisztollyal a kézben kerüljek szembe egy rablóval vagy gyilkossal, és móresre tanítsam. Ha valaki eljut a dzsúdó magasiskolájáig, egy szerzetes és egy balett-táncos keverékévé válik. Én nem kérek belõle.

Amikor kiértek a poros országútra, valamilyen megérzéstõl hajtva Bond visszanézett a hátsó ablakot takaró csipkefüggönyön át – amely egyszerre jelzi, hogy valódi bérelt autóról van szó, és akadályozza veszélyes módon a vezetõt a kilátásban. Messze lemaradva egy magányos motorkerékpáros követte õket. Akkor sem tûnt el, amikor késõbb rákanyarodtak egy keskeny hegyi útra. Bond szólt Tigrisnek, de az csak megvonta a vállát. Lehet, hogy egy motoros rendõr. Ha bárki más lenne, nagyon rosszul választotta meg az idõt és a helyet.

Az erõdítmény a japán nyomatokról jól ismert pagodatetejû építmény volt. Két hegy között, egy hasadékban állt, amely a régi idõkben minden bizonnyal fontos hágó lehetett, mivel egy õsrégi ágyú meredt elõ a hatalmas, enyhén befelé hajló, fekete gránittömbökbõl épült falak tetejérõl. Kétszer is megállították õket: elõször a színültig töltött várárkon átvezetõ fahíd kapujában, azután a várfalon lévõ bejáratnál. Tigris megmutatta az igazolványát, mire a civil ruhás õrök nagy sustorgásban törtek ki, és nem gyõztek elég mélyen hajlongani. A magasba nyúló, ám elég kopottas építmény legfelsõ emeletén megszólalt egy csengõ. Rövidnadrágot és tornacipõt viselõ fiatalemberek rohantak elõ a kastély különbözõ ajtóiból, és mire a kocsi megállt, felsorakoztak három idõsebb férfi mögött. Majdnem a földig hajoltak, mikor Tigris, mint egy uralkodó, kiszállt a kocsiból. Tigris és Bond is meghajolt. Röviden üdvözölték egymást az idõsebb férfiakkal, azután Tigris pattogó hangon, gyors egymásutánban, utasításokat kezdett osztani, amit csak egy-egy haijal szakított meg a középkorú férfi, aki nyilvánvalóan a csapat parancsnoka volt. A parancsnok egy végsõ Hai, Tanaka-szannal visszafordult a húszegynéhány tanítványához, akik huszonöt és harmincöt év közöttiek lehettek. Számokat mondott, mire hatan kiléptek a sorból. Valamilyen parancsot adott nekik, s azok befutottak az épületbe.

Tigris elmagyarázta Bondnak, mi történt.

– Terepszínû ruhát vesznek fel és visszamennek a hegyekbe, amelyeken keresztül idáig jöttünk. Ha bárki ólálkodna a környéken, ide fogják hozni. Most pedig bemutatnak nekünk egy támadást a kastély ellen.

Tigris kiadott néhány újabb parancsot, mire az emberek szétoszlottak. Bond követte Tigrist, aki élénk beszélgetésbe merült az oktatók fõnökével. Kimentek a várárkot átívelõ hídhoz. Talán negyedórával késõbb füttyszó hallatszott a fejük fölül a bástyáról, mire balra tõlük tíz ember bukkant elõ az erdõbõl. Fekete anyagból készült nindzsa-öltözéket viseltek, ami tetõtõl talpig beborította õket, csak a szemük látszott ki a fekete csuklyába vágott réseken. Lerohantak a várárok széléhez, ovális deszkákat kaptak elõ, amelyek valamilyen könnyû fából, talán balsafából készülhettek, és síelõ mozdulatokkal átsiklottak a vízen, egészen a hatalmas fekete fal tövéig. Ott félredobták a deszkákat, hosszú zsinegeket és egy-egy marék apró hegymászócöveket húztak elõ a fekete ruhák zsebébõl, s fürge, fekete pókokként szinte felfutottak a falon.

– Úgy kell elképzelni, hogy mindez éjszaka történik – fordult Tigris Bondhoz. – Néhány nap múlva valami hasonlót fogsz csinálni. Figyeld meg, hogy a zsineg végén egy vaskampó van, amit feldobnak a fal tetejére, ahol az megakad a kövek közötti hézagokban.

Az oktató mondott valamit Tigrisnek, és felmutatott a falra. Tigris bólintott.

– Az utolsó ember a leggyengébb a csapatban. Az oktató úgy gondolja, hamarosan le fog zuhanni.

A mászók sora már majdnem elérte a hatvan méter magas fal tetejét, s ahogy azt az oktató megjósolta, az utolsó ember alig néhány méterre a fal tetejétõl megcsúszott, és kalimpálva, rémült kiáltással végigzuhant a sima fal mentén. A test nekivágódott a köveknek, azután belecsúszott a várárok nyugodt vizébe. Az oktató mormogott valamit, levette az ingét, felállt a híd korlátjára és harminc méter magasból fejest ugrott a vízbe. Tökéletes fejes volt. Felbukkanva gyors karcsapásokkal úszni kezdett a test felé, amely rosszat sejtetõen, arccal lefelé lebegett a vízben.

– Nincs semmi jelentõsége – fordult Tigris Bondhoz. – Úgyis megbukott volna. Most pedig menjünk be az udvarra. A támadók megmászták a falat, s most bodzsucuval, vagyis botokkal támadnak a védõkre.

Bond egy utolsó pillantást vetett az oktatóra, aki a fekete csuklyánál fogva vontatta ki a partra a hullát – most már biztos volt, hogy az. Bond kíváncsi volt, vajon megbukik-e valamelyik tanuló a bodzsucu-vizsgán. Nem kétséges, hogy Tigris kiképzõtáboraiban a bukás is csak tökéletes lehet!

Az udvarban ide-oda táncoló, félrehajló párok dühödt párbajt vívtak egymással vastag, körülbelül két méter hosszú botokkal. Ütöttek és hárítottak, két kézzel markolva a botot, lándzsaként használva hasba bökték egymást vele, vagy bonyolult belharcot vívtak, szinte egymáshoz préselve az arcukat. Bond meglepve látta, hogy a küzdõk semmi jelét nem adják fájdalomnak, miközben jókora ütéseket és döféseket kapnak az ágyékukra. Én már vonaglanék a kíntól, gondolta magában. Megkérdezte Tigrist, mi ennek a magyarázatát Tigris harci vágytól csillogó szemmel csak annyit felelt, hogy majd késõbb elmondja. Idõközben a védõk lassan visszaszorították a támadókat. Fekete alakok hanyatlottak le eszméletlenül vagy feküdtek a földön nyögve, kezüket a fejükre, gyomrukra vagy sípcsontjukra szorítva. Ekkor az egyik oktató éles sípszóval jelezte, hogy vége a bemutatónak. A védõk gyõztek. Megjelent egy orvos, és gondjaiba vette a földön fekvõket, akik pedig még lábon voltak, mélyen meghajoltak elõször egymás, azután Tigris felé.

Tigris rövid, katonás beszédet mondott – késõbb elmesélte Bondnak, hogy gratulált a bemutató életszerûségéhez. Bondot ezután bevezették a kastélyba. Teáztak, majd megnézték a nindzsa-fegyverek kiállítását. Volt ott többek között ezüstdolláros nagyságú, tüskés acélkorong, amit meg lehet pörgetni az ujjon és úgy elhajítani; olyan láncok, amelyeknek a két végére tüskés golyókat erõsítettek, s ugyanúgy használták õket, mint a bolát, amivel Dél-Amerikában a marhákat fogják; csomókon keresztülszúrt hegyes szögek, amelyeket a mezítlábas üldözõk ellen szórtak el (Bondnak eszébe jutott, hogy a francia ellenállók ugyanilyen eszközt használtak a német parancsnoki kocsik gumijának kilyukasztására); üres bambusznád, amivel a víz alatt lehet lélegezni (Bond maga is használt ilyet egy kalandja során a karibi szigetvilágban); különbözõ bronz bokszerek, aztán olyan kesztyûk, amelyeknek a tenyerébõl nagyon hegyes, kissé hajlított tûk álltak ki (ezek segítségével lehet “felsétálni' a falra, vagy végigmenni a mennyezeten), s még számtalan védelmi vagy támadó fegyver. Bond, ahogy az illõ volt, megfelelõen kifejezést adott elismerésének és csodálkozásának, közben arra gondolt, hogy az oroszoknak is van egy különleges fegyverük, amit nagy sikerrel használnak Nyugat-Németországban: egy ciángázzal mûködõ pisztoly, amely nem hagy nyomot, és a szívinfarktushoz megtévesztésig hasonló tüneteket produkál. Tigris nindzsucuja, amivel olyan nagyra van, közelébe sem érhet ennek a pisztolynak!

Amikor visszatértek az udvarba, a terepszínû ruhát viselõ csoport vezetõje jelentette, hogy motorkerékpár-nyomokat fedeztek fel, melyek egy mérföldnyire a kastélytól visszafordultak. Ez volt az egyetlen jel, ami arra utalt, hogy valaki követte õket. Végül – Bond legnagyobb megkönnyebbülésére – elérkezett a pillanat, amikor nagy hajlongással elbúcsúztak, és továbbindultak Kyotóba.

– Nos, Bondo-szan? Mi a véleményed a kiképzõtáborról?

– Az a véleményem, hogy nagyon életszerû volt. El tudom képzelni, hogy az ott tanult fogásokat jól lehet hasznosítani, de úgy gondolom, hogy az éjszakai akciókhoz használt fekete ruha és a különféle felszerelések éppen olyan kiváló terhelõ bizonyítékot jelentenek, ha elkapják az embert, mint egy pisztoly. Az viszont igaz, hogy piszok gyorsan felmásztak azon a falon és a bodzsucu nagyon hatékony lenne a szokásos éjszakai huligánok ellen, akik bicikliláncot vagy rugós bicskát használnak. Feltétlenül rendelni fogok Swaine és Adeney-nél egy két méter hosszú sétapálcát.

Tigris türelmetlenül szívogatta a fogát.

– Úgy beszélsz, mint aki csak az olyasfajta harcot ismeri, amit az olcsó westernfilmekben láthat az ember. Nem sokra mennél a módszereiddel, ha egyszerû parasztnak öltözve, kezedben egy bottal próbálnál beszivárogni Koreába.

James Bond eléggé kifáradt már. Sajnálta a tanulót is, aki az õ szórakoztatásukra rendezett bemutató során halt meg.

– Viszont egyik nindzsád se jutna messzire Kelet-Berlinben – válaszolta kurtán, majd komor hallgatásba burkolózott.

11

Anatómia

Az éjszakát – Bond kimondhatatlan megkönnyebbülésére – Kyoto legjobb szállodájában, a Miyakóban töltötték. A kényelmes ágy, a légkondicionált szoba és a nyugati stílusú vécé, amire valóban rá lehet ülni, nagy ritkaságnak számított errefelé. Tetézte az örömét, hogy Tigris bejelentette: legnagyobb sajnálatára kénytelen a prefektúra rendõrfõnökével vacsorázni. Bond fél liter Jack Danielst és dupla adag sonkás tojást rendelt a szobájába. Azután, késõn feltámadt kötelességérzetbõl, megnézte a Hét detektív címû japán tévésorozatot, bár nem tudta eltalálni, ki a gyilkos, majd ágyba bújt, és tizenkét órát aludt egyfolytában.

Másnap reggel, másnaposságtól és lelkiismeret-furdalástól gyötörve, ellenkezés nélkül elfogadta Tigris javaslatát, hogy látogassanak el Japán legrégibb nyilvánosházába, mielõtt átutaznának a nem messze lévõ Oszakába, ahonnan a Belsõ-tengeren át hajóval egy nap alatt érik majd el a déli Kyushu szigetet.

– Egy kissé korán van még ahhoz, hogy nyilvánosházba menjünk – jegyezte meg azért. Tigris elnevette magát.

– Mélységesen sajnálom, hogy alantas ösztöneid teljesen elhatalmasodtak rajtad, Bondoszan. A prostitúciót manapság törvény tiltja Japánban. Amit ma meglátogatunk, az nemzeti emlékhely.

– Na, erre kíváncsi leszek!

A nyilvánosházban, amely az õsi fõváros egykori piroslámpás utcájában álló tágas épület volt, nagy hajlongva fogadták õket, s a lelkes gondnok néhány ízléses prospektust is a kezükbe nyomott. Végigjárták a fényesre lakkozott padiójú szobákat, és nagy komolyan vizsgálgatták a fa oszlopokon látható kardvágásokat, amelyek – Tigris szerint – a vágytól és türelmetlenségtõl égõ szamurájoktól származnak. Bond megkérdezte, végül is hány hálószoba van a házban. Úgy tûnt neki, az egész épületet egy hatalmas konyha és számos ebédlõ foglalja el.

– Négy – válaszolta a gondnok.

– Így persze képtelenség tisztességesen üzemeltetni egy nyilvánosházat. Az a fontos, hogy a kliensek gyorsan váltsák egymást, mint egy kaszinóban.

– Bondo-szan – vágott közbe Tigris panaszos hangon –, kérlek, ne hasonlítgasd össze állandóan a mi szokásainkat a tieitekkel. A régi idõkben ez a ház a pihenés és szórakozás helye volt. Ételt szolgáltak fel, zene szólt, történeteket meséltek. A vendégek tankákat írtak. Nézd csak azt a felírást a falon. “Holnap minden új lesz”. Minden bizonnyal valami filozofikus hajlamú vendég írhatta.

– Azután félrehajította tollat, a kardja után nyúlt, és elordította magát: mikor lesz már üres végre a négyes szoba?! Ez aztán nemzeti emlékhely! Akárcsak az új afrikai államokban, ahol azt állítják, hogy a kannibálok üstjében, ami a fõnök kunyhójában lóg, jamgyökeret szoktak fõzni az éhes gyerekeknek. Mindenki megpróbál elfeledkezni történelmének korhelyeirõl és csirkefogóiról, ahelyett, hogy büszke lenne rájuk. Ahogy mi büszkék vagyunk Véres Morganra vagy Nell Gwynnre. A nagy gyilkos és a nagy kurtizán hozzátartozik a történelmünkhöz. Fölösleges azt állítanotok, hogy a legrégibb kuplerájotok éppolyan emlékhely, mint Shakespeare szülõháza Stratford-on-Avonban.

Tigrisbõl kitört a nevetés.

– Bondo-szan, egyre felháborítóbb megjegyzéseket teszel a japán életstílusra. Gyerünk, ideje, hogy a Belsõ-tenger tiszta szellõje kitisztítsa a fejedet!

A Murasaki Maru modern, háromezer tonnás hajó volt, az óceánjárókon megszokott valamennyi luxussal ellátva. Integetõ tömeg búcsúztatta az utasokat, mintha a hajó az Atlanti-óceán átszelésére készült volna, nem pedig egynapos útra a nagyobb tónak megfelelõ Belsõ-tengeren. A különbözõ csoportok lelkesen dobálták a hullámos papírszalagokat. Mindegyiküknél tábla hirdette, melyik vállalat, iskola vagy klub szervezte a kirándulást. Japánban a lakosság jelentõs része állandóan úton van: kirándul, rokonokat látogat, szent helyeket keres fel, vagy csak egyszerûen járja az országot és nézelõdik. A hajó halkan dohogva, elõkelõen átvágott a számtalan hosszúkás sziget között. Tigris megjegyezte, hogy néhány sziget mellett remek örvények találhatók, amelyek úgy mûködnek, mint valami óriási vécélefolyó, s kiválóan alkalmasak az öngyilkosságra. Tigris és Bond közben beültek az elsõ osztályú étterembe, és szalonnás rántottát fogyasztottak szakéval. Tigris tanáros kedvében volt. Föltette magában, hogy csiszolgatja egy kicsit a faragatlan Bondot, akinek fogalma sincs a japán kultúráról.

– Bondo-szan, nem tudom, sikerült-e valaha is megéreztetnem veled a tanka vagy a haiku, e két klasszikus japán versforma finomságait. Például hallottál-e valaha Bashóról?

– Nem. Ki az? – érdeklõdött udvariasan Bond.

– Sejtettem – mondta Tigris keserûen. – Engem ugyanakkor teljesen mûveletlennek tartanál, ha nem ismerném Shakespeare, Homérosz, Dante, Cervantes vagy Goethe nevét. Pedig Basho, aki a tizenhetedik században élt, nem marad el egyikük mögött sem.

– Mit írt?

– Vándor költõ volt. Különösen otthon volt a haikuban, e tizenhét szótagból álló versformában. – Tigris elmélkedõ arckifejezést öltött.

A keserû retekben,

Amely belém mar, megérzem

Az õszi szelet

– Mond ez neked valamit? Vagy ez:

A pillangó

Az orchidea illatában

Fürdeti a szárnyait

– Nem ragad meg e kép szépsége?

– Kissé nehezen megfogható, Shakespeare-hez képest.

A halász kunyhójában

A szárított rákocskák között

Tücskök ciripelnek

Tigris reménykedve nézett rá.

– Képtelen vagyok rájönni, mi a mondanivalója – vallotta be Bond bocsánatkérõen.

– Nem ragad meg a versbe foglalt csendélet? A bepillantás az emberi lét, a természet titkaiba? Nos, tégy meg nekem egy szívességet, Bondo-szan! Írj nekem egy haikut Biztos vagyok benne, hogy menni fog. Végül is valami mûveltség azért csak ragadt rád? Bond elnevette magát.

– Fõleg latin és görög. Mindenféle történet Caesarról meg Balbusról. De miután befeleztem a tanulmányaimat, arra azért képtelen lettem volna, hogy egy csésze kávét rendeljek Athénban vagy Rómában. Tanultam, ezenkívül trigonometriát meg ehhez hasonlókat, de ezeket már tökéletesen elfelejtettem. De ha adsz egy tollat meg egy darab papírt, szívesen haiku-rászom egy kicsit a múzsákat – ha megbocsátod ezt a blõd szóviccet.

Tigris átnyújtotta neki amit kért, Bond pedig a kezére támasztotta a homlokát. Végül számtalan áthúzás és újraírás után Tigrishez fordult:

– Ez hogy tetszik? Annyi értelme ennek is van, mint amiket a jó öreg Basho írt, s ez jóval tömörebb:

Csak kétszer élsz,

Egyszer, amikor megszületsz,

És egyszer, amikor szembenézel

a halállal.

Tigris halkan tapsolt.

– De hiszen ez kitûnõ, Bondo-szan! – mondta elragadtatottan. Elverte a papírt meg a tollat, és néhány japán jelet firkantott a lap tetejére.

– Nem, japánul nem hangzik jól – rázta a fejét. – Rossz a szótagszám. De nagyon dicséretes próbálkozás. Bizonyára a feladatodra gondoltál – nézett áthatóan Bondra.

– Lehet – válaszolta Bond közömbösen.

– Nyomaszt ez a dolog?

– A gyakorlati nehézségek feltétlenül. Ami a dolog erkölcsi részét illeti, elfogadtam az érvelésedet. Az a helyzet, hogy kénytelen vagyok belenyugodni: a cél szentesíti az eszközt.

– A saját biztonságod tehát nem nyugtalanít?

– Nem különösebben. Volt már rosszabb munkám is.

– Kénytelen vagyok gratulálni a hidegvéredhez. Úgy tûnik, nem értékeled olyan magasra az életedet, mint a legtöbb nyugati. Bizonyára van rá valami okod – nézett rá Tigris atyaian.

– Nincs. Legalábbis én nem tudok róla – válaszolta Bond fapofával. – De az isten szerelmére, Tigris, hagyd ezt abba! Nem kérek a japán agymosásodból! Rendelj még szakét, és válaszolj a kérdésemre, amit tegnap tettem fel! Miért nem tették harcképtelenné azokat a férfiakat az ágyékukra mért hatalmas ütések? Ebbõl talán én is tudok profitálni valamit, ahelyett, hogy a költészetrõl fecsegnénk.

Tigris megrendelte a szakét.

– Ahhoz sajnos már túl Öreg vagy, hogy gyakorlati hasznod legyen a dologból – nevette el magát. – Úgy tizennégy éves korodban kellett volna elkapnom téged. A következõrõl van szó. Ismered a szumó-birkózókat? Õk fedezték fel ezt a trükköt több száz évvel ezelõtt. Döntõ fontosságú számukra, hogy testüknek ez a része érzéketlen legyen az ütésekre. Nos, mint te is tudod, a férfiak heréi a magzati élet utolsó hónapjáig a hasüregben rejtõznek, és csak akkor szállnak le a lágyékcsatornán át a herezacskóba.

– Így van.

– Nos, a szumó-birkózókat még egészen kiskorukban választják ki. Valószínûleg a súlyuk és erejük alapján, vagy azért, mert szumóbirkózó-családból származnak. Nos, a szóban forgó rész kitartó masszírozásával és rengeteg gyakorlással képesek elérni, hogy a herék visszahúzódjanak á testbe a lágyékcsatornán át, amin keresztül eredetileg leszálltak.

– Magasságos ég, ti japánok! – kiáltott fel Bond elismerõen. – Ti aztán tényleg tele vagytok trükkökkel. Tehát azt mondod, hogy a szumó-birkózó egyszerûen behúzza a heréit a medencecsontja vagy mi a csodája mögé?

– Anatómiai ismereteid éppoly ködösek, mint a költészetrõl alkotott elképzeléseid, de többé-kevésbé úgy van, ahogy mondod. Mielõtt megmérkõzik valamelyik ellenfelével, jó alaposan bekötözi testének ezt a részét, hogy az érzékeny szervek biztosan a rejtekhelyükön maradjanak. A mérkõzés után pedig a fürdõkádban kiengedi õket, hogy normálisan csüngjenek. Láttam, hogyan csinálják. Milyen kár, hogy túl öreg vagy már ehhez a trükkhöz! Talán több önbizalmat öntött volna beléd a feladatodat illetõen. Az a tapasztalatom, hogy az ügynökök ezt a testrészüket féltik a legjobban, amikor meg kell küzdeniük valakivel, vagy fennáll a veszélye, hogy elfogják õket. Ezek a szervek, mint bizonyára tudod, a legérzékenyebbek a kínzásra. Ha pedig valakibõl ki akarnak szedni valamit.

– Még hogy tudom-e! – kiáltott fel Bond meggyõzõdéssel. – Vannak nálunk olyan fiúk, akik “tokot” vesznek fel, amikor bunyóra van kilátás. Én nem szeretem. Túl kényelmetlen.

– Mi az a “tok”?

– A krikett-játékosok viselik, hogy megvédje azt a bizonyos részüket, amikor õk az ütõk. Egy könnyû, alumíniumból készült, kipárnázott pajzs.

– Sajnálom, hogy nálunk nem használnak semmi ilyesmit. Mi, japánok nem játszunk krikettet, csak baseballt.

– Szerencsétek, hogy nem a britek szálltak meg benneteket! – jegyezte meg Bond. – A krikett sokkal bonyolultabb, nagyobb ügyességet kívánó játék.

– Az amerikaiak azt mondják, éppen fordítva van.

– Naná. Szeretnének minél több baseballfelszerelést eladni nektek.

Naplementekor értek a déli Kyushu szigetén lévõ Beppuba. Tigris közölte, hogy éppen idõben érkeztek, ilyenkor legjobb megnézni a kis gyógyfürdõ híres gejzírjeit és gõzforrásait. Egyébként is, reggel biztosan nem lesz idejük megnézni õket, mert korán kell indulniuk Fukuokára, ahol útjuk véget ér. Bond kissé megborzongott a név hallatára. Vészesen közeledett a pillanat, amikortól abbamarad a szakézás és a városnézés.

Egymás után megnézték a Beppu városa fölött lévõ tíz “poklot”, ahogy nevezik õket. Undorító volt a kénszag, és egyik bugyborékoló, böfögõ vulkanikus gõzforrás-fészek szörnyûbb volt, mint a másik. A gõzölgõ iszapnak és idõnként kitörõ gejzíreknek minden helyen más színe volt – vörös, kék, narancssárga –, s mindenütt figyelmeztetõ feliratokat, halálfejes táblákat tettek ki, hogy biztonságos távolságban tartsák a látogatókat. A tizedik “pokol”-nál angol és japán felirat adta hírül, hogy a gejzír pontosan húszpercenként tör ki. Beálltak a kíváncsiskodók kis csoportjába, akik az ívlámpák fénycsóváinak fókuszában, egy iszappal teliszórt, köves terület közepén látható sekély, nyugalomban lévõ krátert figyelték. Nem csalódtak, öt perc múlva moraj hallatszott a mélybõl, majd húsz láb magas, szürke, gõzölgõ iszapsugár lövellt ki a kráterbõl, és visszahullott a körülkerített területre. Amint elfordult, Bond észrevett egy nagy, vörösre festett kereket, amelyen jókora lakat függött, és külön is körül volt kerítve. Figyelmeztetõ feliratot és egy különösen fenyegetõ halálfejet is erõsítettek a kerék fölé. Bond megkérdezte, mi az.

– A felirat szerint ez a kerék szabályozza a gejzír pulzálását. Ha becsavarná valaki, az egész felrobbanna. A vulkán – állítólag – ötszáz kilogramm TNT erejû detonációt produkálna, ha a gejzír szelepét elzárnák. Ez persze szamárság, s csak arra szolgál, hogy a turistákat idecsalogassa. De most igyekezzünk vissza a városba, Bondo-szan! Mivel ez az utolsó nap, amit együtt töltünk… a mostani utazás során – tette hozzá sietve –, különleges lakomát rendeltem rádión a hajóról. Fugut fogunk enni!

Bond nagyot káromkodott magában. Az elõzõ este elfogyasztott szalonnás tojás emléke elviselhetetlenül édesnek tûnt.

– Mi ez az újabb rémség? – érdeklõdött.

– A fugu japán labdahal. A vízben úgy néz ki, mint egy barna bagoly, de ha kifogják, hegyes tüskékkel fedett labdává fújja magát. A bõrét néha kiszárítjuk, gyertyát teszünk bele, és lampionként használjuk. A húsa viszont csodálatosan finom. A szumó-birkózók rendszeresen fogyasztják, mert azt tartják róla, hogy különösen sok erõt ad. Nagyon kedvelik ezt a halat az öngyilkosok és a gyilkosok is, mert a mája és a szexuális mirigyei azonnal ölõ mérget tartalmaznak.

– Magam is pont ilyen halat választottam volna vacsorára. Milyen figyelmes vagy!

– Nem kell félned, Bondo-szan! Mivel ennyire veszélyes halról van szó, minden fugu-étteremben különleges szakácsok dolgoznak, s csak állami engedéllyel lehet ilyen éttermet nyitni.

Letették a poggyászukat egy japán fogadóban, ahol Tigris szobát foglaltatott a számukra, o-furót, vagyis rituális fürdõt vettek együtt a kék csempés, apró fürdõmedencében, amelynek vize nagyon forró és kénszagú volt, s azután tökéletesen ellazulva elindultak lefelé a tengerpartra.

(Bond nagyon megkedvelte a japánok civilizált, kissé a rómaiakéra emlékeztetõ fürdõzési szokásait. Talán éppen amiatt van mindegyiküknek olyan tiszta illata, mert a fürdõmedencén kívül mossák le magukat, s nem a saját kipárolgásukban dagonyáznak? Tigris kertelés nélkül kijelentette, hogy a nyugatiaknak – legjobb esetben – édes disznóhús szaguk van.)

Az étterem bejárata fölött egy jókora labdahal függött cégérként. Odabent – Bond nagy megkönnyebbülésére – nyugati stílusú székek és asztalok fogadták õket, amelyeknél néhány vendég evett nagy elmélyülten, ahogy azt a japánok szokták. Már várták õket, elõkészítettek számukra egy asztalt.

– Elõre megmondom, Tigris, hogy addig nem vagyok hajlandó rituális öngyilkosságot elkövetni, amíg legalább öt üvegnyi szaké nincs bennem – közölte Bond.

A pincérlányok nagy kuncogás közepette kihozták mind az öt üveget. Bond egyik vizespohárnyi italt a másik után küldte le, végül elégedetten megszólalt:

– No, most már hozhatják azt a fránya labdahalat. Ha megöl, nagy szolgálatot tesz kastélybeli barátunknak, a doktornak.

Nagy ünnepélyesen kihoztak egy biciklikerék nagyságú, gyönyörû, fehér porcelántálat, rajta a virág alakban elrendezett halhússal. Minden egyes szirmot gondosan kiraktak a fehér, szinte áttetszõ, hajszálvékonyra vágott szeletekbõl. Bond követte Tigris példáját, s pálcikáival nekilátott az ételnek. Büszke volt rá, hogy az evõpálcák használatában már feketeöves szintet ért el: képes volt elfogyasztahi velük egy alig megsütött tükörtojást.

A halnak nem volt semmi íze – még halíze sem. De vaj puha volt, s Bond áradozva dicsérte, mert nyilvánvaló volt, hogy Tigris – aki még az ujját is megnyalta a hal után – ezt elvárja tõle. Többféle kiegészítõ fogást is feltálaltak, amik a hal különbözõ részeibõl készültek, végül olyan szakét ittak, amibe nyers fugu-uszonyt áztattak.

Bond hátradõlt és rágyújtott.

– Nos, Tigris, lassan vége a tanfolyamnak. Azt mondtad, holnap ki kell repülnöm a fészekbõl. Hány pontot adnál, ha száz lenne a maximum? '

Tigris fürkészõen nézett rá.

– Jól szerepeltél, Bondo-szan. Leszámítva azt a hajlamodat, hogy nyugati módra tréfálkozz a keleti szokásokon. Szerencsére végtelenül türelmes ember vagyok, s be kell valljam, kellemesnek és bizonyos mértékig szórakoztatónak találtam a társaságodat. Hetvenöt pontot adnék neked a százból.

Amint felálltak, hogy távozzanak, egy férfi nyomakodott el Bond mellett a kijárat irányába tartva. Tömzsi volt, fehér maszkot és rusnya bõrkalapot viselt. A férfi, akit a vonaton látott!

– Ejnye-bejnye – gondolta magában Bond. – Ha még egyszer feltûnik a Fukuokáig hátralévõ ütõn, elkapom. Ha nem, némi rossz érzéssel ugyan, de elkönyvelem a furcsa véletlenek közé. De az biztos, hogy nulla pontot adnék Tigris megfigyelõképességére.

MÁSODIK RÉSZ

“... mint megérkezni”

12

Találkozó, amit Szamarában beszéltek meg

Reggel hatkor a fukuokai rendõrõrs kocsija jött értük. Két rendõr tizedes ült elöl. Észak felé indultak el jó tempóban a parti úton. Kis idõ múlva Bond megszólalt:

– Tigris, valaki követ bennünket, akármit is mondasz... A férfi, aki ellopta a tárcámat, tegnap ott volt a fugu-étteremben. Megeszem a kalapomat, ha nem õ követ bennünket motorkerékpáron egy mérföldnyire lemaradva. Légy szíves, szólj a sofõrnek, álljon félre egy mellékútra, azután hajtson utána, és kapja el. Jó orrom van az ilyesmihez. Kérlek, tedd azt, amit mondtam.

Tigris morgott valamit; Hátranézett, azután sietve utasításokat adott a sofõrnek. A sofõr katonás haijal válaszolt, a mellette ülõ tizedes pedig kinyitotta az oldalán függõ M–14-es automata pisztoly táskáját. Tigris megmozgatta vaskos ujjait.

Bal oldalt feltûnt egy mellékút, amelyik bevezetett a bokrok közé. A sofõr sportosan visszakapcsolt, lekanyarodott, és úgy állt meg, hogy a kocsit ne lehessen látni az útról. Leállította a motort. Hallgatóztak. Meghallották a motorkerékpár hangját. A berregés egyre közeledett, majd távolodni kezdett. A sofõr nagy lendülettel kitolatott az útra és üldözõbe vette a motorost. Tigris még élesebb hangon újabb utasításokat adott ki.

– Szóltam neki, hogy próbálja meg a szirénájával figyelmeztetni a fickót, ha pedig nem állna meg, lökje bele az árokba.

– Igazából nem bánom, hogy adsz neki némi esélyt – mondta Bond, mert kezdett lelkiismeret-furdalása lenni. – Lehet, hogy tévedtem, és csak-közönséges motoros küldöncrõl van szó, aki siet valahová.

Nyolcvannal robogtak a kanyargós úton. Hamarosan meglátták a motoros által felvert port, majd magát a gépet is. A fickó a kormányra dõlve, eszeveszett iramban száguldott.

A sofõr hátraszólt valamit.

– Azt mondja, egy ötszázas Honda. Azzal könnyen engedelmeskedni fog a szirénának.

A sziréna felsírt, azután felbõgött. A fehér maszk megvillant, ahogy a fickó visszanézett a válla fölött. Lassan fékezett és megállt. Jobb kézzel benyúlt a zubbonya belsejébe. Bond keze már az ajtókilincsen volt.

– Vigyázz, Tigris, pisztoly van nála! – kiáltotta, s amint a motoros mellé értek, kilökte az ajtót, és rávetette magát a férfira, földre döntve õt magát és a gépét is. A sofõr mellett ülõ tizedes egy hatalmas ugrással mellettük termett, és a két test legurult az árokba. A tizedes szinte azonnal talpra szökkent. Egy véres kést tartott a kezében. Elhajította a kést, megragadta a férfi zubbonyát és ingét, azután felnézett és mégrázta a fejét. Tigris odakiáltott neki valamit, mire a tizedes teljes erõbõl pofozni kezdte a férfit. A maszk lerepült, s láthatóvá vált a halálos vicsorgásba torzult arc.

– Állítsd le, Tigris! – szólalt meg Bond émelyegve. – A fickó halott.

Tigris lement az árokba. Felvette a férfi kését, és vállig felvágta a holttest ruhájának jobb ujját. Odahívta Bondot. Megmutatta neki a férfi könyökhajlatába tetovált fekete írásjelet.

– Igazad volt, Bondo-szan! Fekete Sárkány volt a fickó.

Haragtól eltorzult arccal egyenesedett fel.

Shimata!

A két rendõr udvarias távolból, zavartan figyelte õket, Tigris kiosztott nekik néhány parancsot. Átkutatták a férfi ruháit. Különféle használati tárgyak kerültek elõ, köztük Bond pénztárcája, benne érintetlenül az ötezer jen és egy olcsó jegyzetfüzet. A rendõrök mindent átadtak Tigrisnek, azután kihúzták a hullát az árokból és durván begyömöszölték a kocsi csomagtartójába. A motorkerékpárt elrejtették a bokrok között, mindenki leporolta magát, azután visszaültek a kocsiba.

Néhány perc múlva Tigris töprengve megszólalt:

– Ez hihetetlen. Ezek minden bizonnyal állandóan követnek Tokióban. – Belelapozott a jegyzetfüzetbe. – Igen, itt van az egész múlt heti programom és valamennyi helység, ahol útközben megálltunk. Téged egyszerûen “külföldinek” nevez. De telefonon leadhatta a személyleírásodat. Ez tényleg nagyon szerencsétlen ügy, Bondo-szan. A legõszintébben bocsánatot kérek tõled. Lehet, hogy máris felfigyeltek rád. Ez természetesen felment a feladat végrehajtása alól. Csak az én hibám, nem voltam elég óvatos. Nem vettem elég komolyan ezeket az embereket. Beszélnem kell Tokióval, amint Fukuokára érünk. De legalább láthattad, milyen intézkedéseket hoz doktor Shatterhand a saját biztonsága érdekében. Bizonyos, hogy a fickó komolyabb ellenfél, mint elõször hittem. Nem kétséges, hogy valamikor tapasztalt hírszerzõ tiszt lehetett. Enélkül biztosan nem tudta volna felfedni a kilétemet, ami államtitoknak számít. Rájött, kitõl kell legjobban tartania. S megtette a szükséges ellenlépéseket, hogy továbbra se férkõzhessen senki a közelébe. Vagy zseniális õrült, vagy zseniális bûnözõ lehet. Egyetértesz velem, Bondo-szan?

– Nagyon úgy néz ki. Most már tényleg szívesen a szeme közé néznék a fickónak. A feladatom miatt pedig ne nyugtalankodj! Azt hiszem, éppen erre a kis afférra volt szükségem, hogy felvegyem a kezdõsebességet.

A Központi Hírszerzõ Osztály helyi részlege Fukuoka fõutcájától pár háznyira mûködött. Ennek a részlegnek a hatáskörébe tartozott a déli Kyushu sziget. A komor, klinkertéglás ház német stílusban épült. Tigris megerõsítette, hogy a háború elõtt és alatt itt volt a Kempeitaj, a japán Gestapo helyi fõhadiszállása. Tigrist felettébb ünnepélyesen fogadták. A Hírszerzõ Osztály fõnökének irodája apró volt és túlzsúfolt. Bond úgy találta, hogy Ando fõfelügyelõ pontosan úgy néz ki, mint bármelyik japán hivatalnok, de a viselkedése katonás volt, tekintete pedig – a keret nélküli szemüveg mögött – határozott és élénk.

Bond cigarettázva várt, miközben a többiek élénk beszélgetésbe merültek. Egy iratszekrénybõl elõkerült a Halálkastély és a körülötte fekvõ birtok kinagyított légi mozaikképe. Ando fõfelügyelõ hamutálcákkal és egyéb tárgyakkal szorította le a térkép széleit, Tigris pedig olyan tisztelettel invitálta Bondot az asztalhoz, amit a fõfelügyelõ is nyilvánvalóan észrevett. Bondnak eszébe jutott, hogy a Fekete Sárkány-ügynök esetének köszönhetõen jókora on-t rakott Tigrisre, amit úgy is lehetne fogalmazni, hogy Tigris kettejük kapcsolatában sokat veszített a presztízsébõl.

– Kérlek, nézd meg ezt a fényképet, Bondoszán! A fõfelügyelõ szerint a szárazföld felõl ma már nagyon nehéz megközelíteni a kastélyt. Az öngyilkosjelöltek megfizetik a helyi parasztokat, hogy vezessék õket keresztül ezeken a mocsarakon – mutatott a térképre –, a birtokot körülvevõ falon pedig a parasztok által jól ismert rések vannak, amelyek mindig nyitva állnak az öngyilkosjelöltek számára. Amint a fõfelügyelõ õrt állít valamelyik rés mellé, újabbat nyitnak a falon, s az õrök értesítik róla a parasztokat. Egyszerûen nem tudja, mitévõ-legyen. Múlt héten húsz holttestet szállítottak be a hullaházba. A fõfelügyelõ be akarja nyújtani a lemondását.

– Világos – jegyezte Bond. – Azután pedig valószínûleg rituálisan megmérgezi magát fuguval. No, nézzük!

Bond elcsüggedt, amint a térképre pillantott. Ezzel az erõvel akár a windsori várat is megpróbálhatná egymaga megostromolni! A birtok a sziklás partról a tengerbe benyúló hegyfokon terült el. A hatvan méter mély szakadékot, amely a hegyfokot körülvette, hatalmas kõtömbökkel borították, le egészen a hullámtörõ sziklákig. Az így kialakított sima, kissé befelé hajló fal tetején lõrések és egymástól szabálytalan távolságra cseréppel fedett õrtornyok látszottak. A falon belül, annak teteje alatt, három méterre terült el a fákkal és bokrokkal, sûrûn teleültetett park, A fák között patakok kanyarogtak és egy tó terpeszkedett, közepén apró szigettel. Látszott, hogy a tóból gõz tör fel, és gõzpamacsokat lehetett észrevenni itt-ott a bokrok között is. A park végében állt a kastély, nem messze a viszonylag szerény faltól, ami az alacsonyabban fekvõ vidék felõl védte a birtokot. Ezen a falon keresztül hatolnak be az öngyilkosjelöltek. Maga a kastély hatalmas, ötemeletes, japán stílusban emelt építmény volt, mázas cseréppel fedett meredek pagodatetõvel. Delfin alakú oromkövek díszítették a legfelsõ emeletet, s ezenkívül is bõven akadt mindenféle dekoráció az épületen – apró erkélyek, különálló tornyocskák, teraszok. A feketére festett – s Tigris leírása szerint aranyozott párkányú – építmény úgy nézett ki, mintha egy kiváló díszlettervezõ egy Drakula-film forgatásához álmodta volna meg. Bond fogott egy jókora nagyítót és centiméterrõl centiméterre végigvizsgálta vele az egész birtokot, de nem vett észre semmi említésre méltót, kivéve néhány munkás apró alakját, akik a parkban dolgoztak vagy a kastély körül gereblyézték a kavicsot. Bond letette a nagyítót.

– Ez nem kastély! Ez erõdítmény! – mondta lehangoltan. – Hogy gondoltad, miként jutok be ebbe az átkozott kastélyba?

– A fõfelügyelõ azt kérdezi, jó úszó vagy-e. Leküldettem ide egy teljes felszerelést a nindzsakiképzõ táborból. A tenger felé nézõ fal nem jelenthet problémát.

– Elég jól úszom, de hogyan jutok el a fal tövéig? Honnan indulok el?

– A fõfelügyelõ azt mondja, mindössze fél mérföldnyire a parttól van egy Kuro nevû ama-sziget.

– Mi az az ama-sziget?

– Jó néhány hasonló sziget van Japánban. Ha jól tudom, úgy ötven ilyen település létezik. Az ama törzs lányai lémerülnek a tengerbe, és awabi kagylót gyûjtenek, ami Japánban különleges csemegének számít. Néha gyöngykagylót is szednek. Meztelenül merülnek le. Egyikük-másikuk nagyon szép. De tökéletesen elzárkóznak a világtól, egyáltalán nem engednek be látogatókat a szigeteikre. Saját primitív kultúrájuk és szokásaik vannak. Talán a tengeri cigányokhoz lehetne õket hasonlítani. Nagyon ritkán házasodnak a törzsön kívül, s éppen emiatt váltak külön törzzsé.

– Kíváncsivá tettél. De hogyan verek tábort ezen a Kuro vagy milyen nevû szigeten? Lehet, hogy napokig kell majd várnom az alkalmas idõjárásra.

Tigris sietve kérdezgetni kezdte a fõfelügyelõt, aki hosszasan válaszolt. Egyszer csak Tigris lelkesen felkiáltott.

– Kiderült – fordult Bondhoz –, hogy az egyik kurói család távoli rokonságban áll a fõfelügyelõvel. Nagyon érdekes família. Apa, anya és a lányuk. A lányt Kissy Suzukinak hívják. Már hallottam róla. Tizenhét éves korában egész Japán megismerte, mert kiválasztották egy hollywoodi film szereplõjének. Egy gyönyörû japán búvárlányt kerestek, s valaki õt ajánlotta. Megcsinálta a filmet, de gyûlölte Hollywoodot, s csak arról álmodott, hogy visszatérjen a maga ama életformájához. Vagyonokat kereshetett volna, de visszavonult erre az isten háta mögötti kis szigetre. A sajtó annak idején felkapta a témát, s mindenkinek az volt a véleménye, hogy a lány a lehetõ legtiszteletreméltóbban viselkedett. Elnevezték “japán Garbónak”. De Kissy most már huszonhárom felé járhat, s mindenki elfeledkezett róla. A fõfelügyelõ azt mondja, el tudja intézni, hogy megszállhass a családnál. Úgy látszik, valami miatt lekötelezettjei lehetnek. A ház egyszerû, de kényelmessé varázsolták a pénzzel, amit a lány Hollywoodban keresett. A szigeten lévõ többi ház legfeljebb a halászkunyhó nevet érdemli meg.

– De nem tiltakozik majd a jelenlétem ellen a sziget többi lakója?

– Nem. A szigetlakók sintoista vallásúak. A fõfelügyelõ beszél a sinto pappal, és minden rendben lesz.

– Rendben van. Tehát a szigeten maradok, és valamelyik éjszaka átúszom a falhoz. De hogyan mászok fel?

– Nálad lesz a nindzsa-felszerelés. Láttad, hogyan használják. Te is használni fogod. Nagyon egyszerû.

– Amint az az embered is bemutatta, aki belezuhant a várárokba ... Azután mit kell tennem?

– Elrejtõzöl a birtokon, és vársz, amíg alkalom adódik rá, hogy megöld. Azt te döntõd el, hogyan csinálod. Amint már említettem, mindig páncélt visel. A páncélos ember nagyon sebezhetõ. Csak le kell döntened a lábáról. Azután pedig megfojtod a nindzsa-lánccal, amit a csuklódon viselsz majd. Ha a felesége vele van, azt is megfojtod. Bizonyos, hogy a nõ is benne van az üzelmeiben, és egyébként is túlságosan ronda ahhoz, hogy tovább éljen. Végül meglépsz a falon át, és visszaúszol Kuróra. Ott felszed a rendõrségi motoros, amely nyomban elindul majd érted. A halálhír pillanatok alatt el fog terjedni.

– Mindez nagyon egyszerûen hangzik – jegyezte meg Bond kételkedve. – De mi legyen az õrökkel? Mindenütt ott nyüzsögnek.

– Egyszerûen el kell kerülnöd velük a találkozást. Amint láthatod, a birtok bõvelkedik rejtekhelyekben.

– Köszönöm szépen. Elrejtõzhetek valamelyik mérges bokorban vagy fán. Nem akarok megvakulni vagy megõrülni!

– A nindzsa-ruha tökéletes védelmet nyújt. Kapsz egy fekete öltözéket éjszakára és egy terepszínût nappalra. Búvárszemüveget is viselsz majd, hogy megvédje a szemedet. Az egész felszerelést egy nejlonzsákban viszed át magaddal.

– Kedves Tigris, mindenre gondoltál. De sokkal jobban örülnék egyetlen aprócska pisztolynak.

– Az õrültség lenne, Bondo-szan. Nagyon jól tudod, hogy nem csaphatsz semmi zajt. Ha padig a pisztolyra hangtompítót szerelnél – ami elég súlyos, így úszni is nehéz lenne vele, az annyira lecsökkentené a golyó sebességét, hogy az esetleg nem lenne képes átütni a páncélt. Nem, barátom! Használd a nindzsucut! Ez az egyetlen megoldás.

– Hát rendben van – mondta Bond beletörõdve. – Most pedig hadd nézzem meg a fickó fényképét! Van fénykép róla, fõfelügyelõ?

A fénykép nagy távolságról készült, teleobjektívvel. Hatalmas termetû alakot ábrázolt, teljes középkori páncélzatban, fején a régi japán harcosok tarajos, szárnyas sisakjával. Bond gondosan tanulmányozta a fényképet, megjegyezve a nyaknál és a hajlatoknál lévõ sebezhetõ pontokat. A férfi ágyékát fém védõpajzs takarta. Széles pengéjû szamuráj kard lógott az oldalán, s úgy tûnt, ezenkívül nincs nála semmiféle fegyver.

– Nem látszik annyira õrültnek, mint hinné az ember. Bizonyára a Drakulához illõ környezet miatt. Van olyan fényképetek, amin az arca is látszik? Páncél nélkül talán õrültebbnek néz ki.

A fõfelügyelõ kotorászni kezdett a dossziéja alján. Elõhúzott egy fotót, amely minden jel szerint doktor Guntram Shatterhand kinagyított útlevélképe volt, és átnyújtotta.

Bond közömbösen vette el a képet, de a következõ pillanatban az egész teste megmerevedett.

– Magasságos ég! Magasságos ég! – ismételgette magában. – Igen, semmi kétség! A legkisebb kétség sem férhet hozzá!

Hosszú, õszes bajuszt növesztett. Rendbe hozatta a szifilisztõl eltorzult orrát. Az egyik elülsõ felsõ fogán aranykorona van. De semmi kétség ...

– Van képe a nõrõl is? – nézett fel.

A fõfelügyelõ, aki megriadt a Bond arcán tükrözõdõ elfojtott gyûlölettõl és a hirtelen sápadtságtól, ami még a barna festéken is átütött, energikusan meghajolt, és sietve végiglapozta a dossziét.

Igen, õ az, a szajha: a lapos, visszataszító kápópofa, a fénytelen szempár, a szoros kontyba fésült haj ...

Bond kezében tartotta a képeket, de nem nézett rájuk. Gondolkodott. Ernst Stavro Blofeld, és Irma Bunt. Tehát ide jöttek elrejtõzni! És a sors hosszú, erõs pányvája ismét hozzájuk kötötte õket. Pontosan hozzájuk! Hozzá! Csak taxiba kellene ülnie és végighajtania a tengerparti úton itt, Japánnak ebben az eldugott sarkában. Vajon kiszagolták-e, hogy jön? Vajon megtudta-e a halott spicli a nevét és elmondta-e nekik? Nem valószínû. Tigris hatalma és tekintélye biztosan megvédte. A japán fogadók személyzetének vérében van a diszkréció, a titoktartás. De vajon rájöttek-e, hogy ellenség közeledik feléjük? Hogy a sors még Szamarában elõjegyezte ezt a találkozót?

Bond felnézett. Tökéletesen ura volt önmagának. Ez most már az õ saját ügye. Semmi köze Tigrishez vagy Japánhoz. Semmi köze a Magic 44-hez. Egy régi számlát kell rendeznie.

– Tigris, meg tudná kérdezni a fõfelügyelõt, mit derítettek ki a detektívjei a Fekete Sárkány ügynökrõl? – érdeklõdött szinte mellékesen. – Rájöttek-e valamire a holmija alapján? Különösen az érdekelne, vajon leadhatta-e telefonon vagy telexen a személyleírásomat és azt, hogy miért utaztam ide?

Hosszú, feszült csend ült a szobára. Tigris egy ideig átható tekintettel vizsgálgatta Bond arcát, s csak azután fordította le a kérdést a fõfelügyelõnek. A fõfelügyelõ fölvette az ósdi telefont a kettõs villáról. Beleszólt, azután japán szokás szerint jó erõsen belefújt a mikrofontölcsérbe, hogy “kitisztítsa” a vonalat, s tovább beszélt. Végül letette a kagylót. Amikor befejezte a jelentését, Tigris Bond felé fordult. Továbbra is átható tekintettel figyelte Bond arcát, miközben beszélt:

– A férfi a környékrõl származott. Priusza volt. Szerencsére mûveletlen fickó volt, ostoba kis gengszterként ismerték. A jegyzetfüzete elsõ oldalára beírta a feladatát, ami nem állt egyébbõl, mint hogy kövessen a végcélomig, s azután jelentést tegyen a megbízójának. Nem valószínû, hogy költséges telefonálgatásra pénzt kapott volna. De mi van veled, Bondo-szan? Ismered ezeket az embereket?

Bond csikorogva felnevetett. Maga is érezte, hogy hamisan és rekedten hangzik a nevetése a kis szobában. Rögtön elhatározta, hogy senkinek nem szól a felfedezésérõl. Ha felfedné doktor Shatterhand valódi személyazonosságát, azzal visszaterelné az ügyet a hivatalos csatornákba. A Japán Titkosszolgálat és a CIA emberei elárasztanák Fukuokát. Blofeldet és Irma Buntot letartóztatnák. Elhalásznák James Bond orra elõl személyes zsákmányát. Megmenekülnének a bosszújától.

– Dehogy, az isten szerelmére! – szólalt meg Bond. – De jó emberismerõ vagyok. Amikor megláttam ennek a férfinak az ábrázatát, felállt a szõr a hátamon. Van egy olyan érzésem, hogy akár sikerrel járok, akár nem, ennek a küldetésnek a kimenetele egyikünk számára végzetes lesz. Döntetlenrõl szó sem lehet. De most még szeretnék feltenni neked és a fõfelügyelõnek egy sor további kérdést. Apró részletkérdések, de szeretnék mindent tisztázni, mielõtt nekivágok.

Tigris megkönnyebbültnek látszott. A nyers, szinte állati érzelmek, amelyek az elõbb Bond arcán tükrözõdtek, túlságosan is különböztek az angol megszokott hidegvérû, ironikus stílusától, attól a Bondo-szantól, akit annyira megkedvelt. Kivillantotta széles, aranyszegélyû mosolyát.

– Ez csak természetes, barátom! Örülök, hogy nem veszed félvállról a dolgot és szeretnél mindent elõre elrendezni. Biztosan megbocsátasz, ha idézek neked még egy utolsó japán közmondást: “Néhány légy jót tesz a kutyának. Nélkülük elfelejtené, hogy kutya."

– Jó öreg Basho – sóhajtott fel Bond.

13

Kissy Suzuki

James Bond a délelõtt hátralévõ részében gépiesen tette a dolgát. Felpróbálta a nindzsa-felszerelést, és figyelte, hogyan csomagolnak be gondosan minden egyes darabot úsztatható mûanyag dobozokba, de közben egyre csak ellensége képe járt a fejében. Blofeld, a szupergengszter, aki maga volt az Ellen-elhárítás, Terrorizmus, Bosszú és Zsarolás Különleges Tanácsa, akit valamennyi NATO-ország rendõrsége keres, aki alig kilenc hónapja meggyilkolta Tracyt, Bond ifjú feleségét... S ez alatt a rövid kilenc hónap alatt ez a zseniális gonosztevõ új “halálgyûjtési” módszert dolgozott ki, ahogy Tigris mondta. Új személyiségét, a svájci doktor Shatterhandot – valószínûleg több hasonlóval együtt – hosszú évek során alakíthatta ki nagy elõrelátással. Nem jelentett nagy nehézséget a számára. Elég volt néhány növényritkaságot ajándékoznia egy-két híres botanikus kertnek, pénzt adnia pár expedícióra, miközben magában végig ott dédelgette a gondolatot, hogy egy nap visszavonul, hogy “mûvelje a kertjét”. S micsoda kert! Egy kert, amely emberi lények légyfogójaként szolgál, ciánosüvegként azoknak, akik el akarják dobni maguktól az életet. S persze éppen Japán kínálta számára a tökéletes végsõ menedéket, a világon legmagasabb öngyilkossági rátájával, lakóinak ellenállhatatlan vonzódásával a bizarr, a kegyetlen és a szörnyû iránt. Blofeld minden bizonnyal õrült, de ez az õrültség a szörnyeteg kiszámított õrültsége, a zsenié – hiszen Blofeld kétségkívül az. És az egész démoni koncepciót Blofeld a tõle megszokott nagyvonalúsággal valósította meg – méltóan Caligulához, Néróhoz, Hitlerhez vagy az emberiség bármely más nagy gonosztevõjéhez. A megvalósítás sebessége lélegzetelállító, a költségek csillagászatiak, a tervezés a legapróbb részletekig – beleértve a Fekete Sárkány Társaság felhasználását – tökéletes, s a fedõtevékenység éppoly minden gyanún felül álló, mint volt a Piz Glória Klinika esetében, amelyet alig egy évvel ezelõtt Bond segített végérvényesen megsemmisíteni. S most megint szemben áll a két ellenfél, de ezúttal Dávid nem becsületbeli kötelességbõl, hanem véres bosszúvágytól hajtva akarja megölni Góliátot! S milyen fegyverrel? Semmi mással, mint puszta kezével, egy két hüvelyk hosszú zsebkéssel és egy vékony acéllánccal. Igaz, használt már korábban is ezekhez hasonló fegyvereket. A döntõ tényezõ a meglepetés lesz. Bond egy pár fekete békalábat, egy kis adag porrá tört szárított húst, benzedrine tablettákat és egy mûanyag palack vizet is hozzátetetett a felszereléshez, s ezzel be is fejezte a készülõdést.

Végigautóztak a fõutcán, le a kikötõgátig, ahol egy rendõrmotoros várakozott rájuk. Jó húsz csomós sebességgel vágtak keresztül a gyönyörû öblön, s a földnyelvet megkerülve kihajóztak a Genkai-tengerre. Tigris szendvicseket és egy-egy üveg szakét húzott elõ. Megebédeltek, miközben a hajó bal oldalán lassan maradt el a csipkés, zöld partvonal, homokos strandjaival. Tigris a látóhatár egy távoli pontjára mutatott.

– Kuro szigete. Fel a fejjel, Bondo-szan! Gondterheltnek tûnsz. Gondolj a sok gyönyörû meztelen lányra, akikkel hamarosan együtt úszkálhatsz! És a japán Greta Garbóra, akivel együtt töltöd majd az éjszakákat!

– Meg a cápákra, akik már bizonyosan gyülekeznek a hírre, hogy át fogok úszni a kastélyba!

– Ha nem falják fel az amákat, miért akarnának megkóstolni egy rágós angolt. Nézd azt a két körözõ halászsast! Kitûnõ elõjel! Ha csak egy lenne, az nem lenne ennyire kedvezõ. Ha négyen lennének, az egyszerûen katasztrofális lenne – mivel mi a négyet tartjuk szerencsétlen számnak, ahogy ti a tizenhármat. Mondd, Bondo-szan, nem mulattat a gondolat, hogy az ostoba sárkány mit sem sejtve szundikál a kastélyában, miközben Szent György csendben közeledik a búvóhelye felé a hullámok hátán? Remek téma lenne egy japán nyomat számára.

– Fura humorotok van, Tigris.

– Pusztán más, mint a tiétek. A mi legtöbb anekdotánk témája a halál vagy valamilyen szerencsétlenség. Én ugyan nem vagyok “képmutogató”, vagyis hivatásos mesélõ, de azért elmesélem neked a kedvenc anekdotámat. Egy fiatal lányról szól, aki odamegy egy hídhoz, ahol fizetni kell az átkelésért. Odahajít egy szent – egy egészen kis pénzdarabot – az õrnek és felmegy a hídra. Az õr utánaszól: “Hé! Nem tudod, hogy a hídon való átkelésért két szent kell fizetni?” Mire a lány visszaszól: “De én nem akarok átkelni a hídon. Csak a feléig megyek, és ott a vízbe vetem magam.”

Tigris nagyot hahotázott. Bond udvariasan elmosolyodott.

– Ezt feltétlenül el fogom mesélni Londonban. Mindenki az oldalát fogja majd.

A látóhatáron lévõ kis pont egyre nõtt, és hamarosan hosszúkás, körülbelül öt mérföld kerületû sziget bontakozott ki a szemük elõtt. Partján meredek sziklafal húzódott végig, északi oldalán kis kikötõ nyílt. A szárazföldrõl doktor Shatterhand félszigete nyúlt be a tengerbe. Az erõdítményszerû fekete falak magasan kiemelkedtek a megtörõ hullámokból. A fal fölött fák koronái látszottak, mögöttük pedig a távolban a kastély pagoda teteje rajzolódott ki a látóhatáron. A masszív sziluett Alcatraz tenger felõl készített fényképeire emlékeztette egy kicsit Bondot. Enyhén megborzongott, mikor eszébe jutott a fél mérföldes éjszakai úszás a szoroson keresztül, s azután a fekete pók, aki majd megmássza az erõd meredek falát. Na, majd meglátjuk! Visszafordult Kuro szigete felé.

Úgy tûnt, fekete vulkáni kõ alkotja az alapját, amit dús növényzet borít, fel egészen a kis domb csúcsáig, amelynek tetején valamiféle világítótorony látszott. Amikor megkerülték a fokot, amely egyik oldalról körülölelte az öblöt, egy nyüzsgõ kis falut és egy apró kikötõmólót pillantottak meg. Mintegy harminc evezõs csónak lebegett szétszóródva a vízen, s itt-ott meztelen emberi testek villantak meg a napfényben. Meztelen gyerekek játszottak a hatalmas fekete kõtömbök között, amelyek napozó vízilovakként hevertek a sekély vízben. A parton zöld hálók száradtak. Barátságos kép volt. Volt benne valami meseszerû, valami megfoghatatlanul távoli, ami a kis halászfaluk sajátja bárhol a világon. Bond elsõ pillantásra megkedvelte a falucskát. Úgy érezte, olyan helyre érkezik, ahol már várnak rá, s ahol barátságosan fogadják majd.

A falu öregjei, szigorú, meggörnyedt öregemberek, arcukon azzal a komoly kifejezéssel, amit az egyszerû emberek ünnepélyes alkalmakkor öltenek fel, élükön a sinto pappal, kijöttek a kikötõmólóra, hogy üdvözöljék õket. A pap díszruhát viselt: sötétvörös, háromnegyedes kimonót, bõ, lelógó ujjal, kékeszöld inget széles fodrokkal és a hagyományos, csonka kúp alakú, fényes, fekete süveget. Jó megjelenésû, középkorú férfi volt. Egyszerû méltóság áradt belõle. Kerek szemüveget hordott, az arca is kerek volt lebiggyedõ, intelligens ajakkal. Éles tekintete egyenként végigtapogatta õket, ahogy partra léptek, de legtovább Bondon idõzött. Ando fõfelügyelõt barátságosan fogadták, de egyben érezhetõ tisztelettel is. A falu az õ körzetéhez tartozik, így a halászati engedélyek kiadása végsõ soron tõle függ – gondolta magában Bond rosszmájúan –, de azt el kellett ismernie, hogy egyik meghajlás sem volt túlzóan mély, s szerencséje van, hogy ilyen követe akadt. A kockakõvel kirakott fõutcán mentek fel a pap otthonáig, egy szerény, idõjárás tépázta, kõbõl és uszadékfából épült házig. Bementek, és félkörben letelepedtek a lakkozott, makulátlanul tiszta padlóra, szemben a pappal. A fõfelügyelõ hosszú beszédet tartott, amit a pap idõnként hai felkiáltásokkal szakított meg, s bölcs tekintete idõnként hosszabb ideig megpihent Bondon. Amikor a fõfelügyelõ elhallgatott, a pap mondott néhány szót, amit a fõfelügyelõ és Tigris nagy tisztelettel hallgattak.

Tigris válaszolt neki, s ezzel a megbeszélés véget ért, jöhetett az elmaradhatatlan tea.

Bond megkérdezte Tigrist, milyen magyarázatot adtak a jelenlétére és mennyit mondhat el a feladatáról. Tigris azt válaszolta, a pap túlságosan éles eszû ember ahhoz, hogy megpróbáljanak neki hazudni, így hát nagy vonalakban elmondták neki az igazat. A pap sajnálkozását fejezte ki, hogy ilyen rendkívüli eszközökhöz akarnak nyúlni, de azzal egyetértett, hogy a szoros túloldalán lévõ kastély gonosz hely, s ura az ördöggel lépett szövetségre. Figyelembe véve a körülményeket, áldását adta a tervre, és megengedte, hogy James Bond addig a szigeten maradjon, ameddig az feladata elvégzéséhez feltétlenül szükséges. A pap megkéri majd a Suzuki családot, hogy fogadják tisztelettel. Bondot híres gaidzsin antropológusként mutatják be az öregeknek, aki azért jött, hogy az amák életét tanulmányozza. Bond tehát tanulmányozza az itteni életet, de a pap kéri, hogy viselkedjék tisztességesen.

– Ami azt jelenti – magyarázta Tigris kárörvendõ vigyorral –, hogy nem bújhatsz ágyba a lányokkal.

Este visszasétáltak a kikötõhöz. A tenger sötét palaszürke volt és tükörsima. Az apró csónakok, orrukon színes zászlócskákkal, ami azt jelentette, hogy aznap rendkívül bõséges zsákmányra tettek szert, hazafelé eveztek. Kuro valamennyi lakója – körülbelül kétszáz ember – felsorakozott a parton, hogy köszöntse a nap hõsnõit. Az idõsebbek gondosan összehajtogatott sálakat, és takarókat tartottak, amikbe a lányok csavarják majd magukat hazáig, ahol – Tigris szerint – forró fürdõ várja õket, hogy visszatérjen a végtagjaikba a vérkeringés és alaposan lemoshassák magukról a sót. Öt óra volt.

– Nyolckor már alszanak – mondta Tigris –, s hajnalban újra kieveznek. – Nagy együttérzéssel beszélt róluk. – Hozzájuk kell igazítanod az idõbeosztásodat, Bondo-szan! És az életmódodat. Az amák nagyon takarékosan élnek, alig költenek valamit, hiszen csak annyit keresnek – ahogy mondani szokták –, amennyit a fecske könnyéért fizetnek. És az isten szerelmére, légy nagyon kedves a szülõkhöz, különösen az apához! -Ami pedig Kissyt illeti... – Tigris félbehagyta a mondatot.

Segítõkész kezek nyúltak a csónakokért és felhúzták õket a fekete kavicsos partra. Jókora fakádakat emeltek ki belõlük, és siettek fel velük a szegényes piacra, ahol – Tigris szerint – nagyság szerint szétválogatják az awabit, és meghatározzák az árát. A fecserészõ, mosolygó lányok kigázoltak a partra, közben óvatos, kutató pillantásokat vetettek a mólón álldogáló három idegenre, akik a szárazföldrõl érkeztek.

Bond valamennyiüket szépnek és kedvesnek látta a lágy esti fényben – feszes, kissé durva bimbójú mellüket, csillogó, izmos feneküket, középen a vékony fekete zsinórral, ami az elöl lévõ fekete, pamut háromszöget tartotta, az erõs bõrszíjat, amit a csuklójukon viseltek, s amelyrõl ovális ólomsúlyok függtek, a szögletes acélpálcát, amellyel a kagylót piszkálták elõ, a kócos hajat összefogó fehér rongycsíkot, alatta a nevetõ sötét szempárt és szájat. Mindegyikükrõl sugárzott a szerencsés nap fölött érzett öröm. Bond ebben a pillanatban úgy érezte, hogy ilyennek kellene lennie a világnak, az életnek, s szégyenkezve gondolt elegáns városi külsejére, s ráadásul a sötét tervekre, amiket titokban forral.

Az egyik lány, aki egy kicsivel magasabb volt, mint a többiek, úgy tûnt, ügyet sem vet a mólón álló férfiakra, és a mellette himbálódzó rendõrmotorosra. Egy csapat nevetõ lány gyûlt köréje, ahogy valószínûleg szándékosan, hosszúkat lépve kijött a vízbõl, és végigment a csillogó fekete kavicsok borította parton. Valamit visszaszólt a társnõinek, mire azok szájuk elé kapva a kezüket, felvihogtak. Egy fonnyadt öregasszony odanyújtott neki egy takarót, a lány betekerte magát, s a csoport szétoszlott.

A fiatal lány és az öregasszony felmentek a piacra. A lány izgatottan magyarázott valamit, a másik pedig figyelmesen hallgatta és bólogatott. A pap már várt rájuk. Mélyen meghajoltak elõtte. A férfi beszélni kezdett hozzájuk, s õk tisztelettel hallgatták, idõnként futó pillantásokat vetve a mólón álló csoportra. A magas lány szorosabbra fogta magán a takarót. James Bond már eddig is sejtette, de most már tudta: õ Kissy Suzuki.

A három ember – a díszruhás pap, a dióbarna arcú öregasszony és kissé lemaradva a durva takaróba csavart magas, meztelen lány – lejött a mólóhoz. Furcsa módon együvé tartozónak látszottak, a pap lehetett volna akár az apa is. A nõk megálltak, s csak a pap lépett oda a három férfihoz. Meghajolt Bond felé, s beszélni kezdett hozzá. Tigris tolmácsolt.

– Azt mondja, Kissy Suzuki apja és anyja nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy szerény hajlékában vendégül láthat, amelynek szegényességéért elõre elnézésedet kérik. Sajnálják, hogy nem járatosak a nyugati szokásokban, de a lányuk jól beszél angolul, mivel Amerikában dolgozott, s igyekszik majd minden kívánságodat tolmácsolni nekik. A pap azt kérdezi, tudsz-e evezni. Az apa, aki ki szokott evezni a lányával, betegeskedik a reumájával és nagy segítséget jelentene a családnak, ha méltóztatnál átvenni a helyét.

Bond meghajolt.

– Kérlek, tolmácsold a tiszteletre méltó papnak, hogy rendkívül hálás vagyok neki azért, hogy közben járt az érdekemben! Rendkívül megtisztelve erezném magam, ha Suzuki-szán befogadna a házába. Az igényeim nagyon szerények, s rendkívül élvezem a japán életmódot. A legnagyobb örömmel evezek a családi csónakban, vagy segítek a háztartásban bármilyen egyéb módon.

Aztán még halkan hozzátette:

– Tigris, szükségem lehet ezeknek az embereknek a segítségére, ha eljön az idõ. Különösen a lányéra. Mennyire avathatom be õket a dologba?

– A belátásodra bízom – válaszolta halkan Tigris. – A pap tud róla, tehát a lánynak is elárulhatod. Õ nem fogja idegeneknek kifecsegni. Most pedig gyere, a pap bemutat nekik. Ne felejtsd el, hogy itt Taro a neved, vagyis elsõszülött fiú, a családi neved pedig Todoroki, ami mennydörgést jelent. A papot nem érdekli a valódi neved. Azt mondtam neki, hogy ez a név nagyjából megfelel az angol nevednek. Nincs jelentõsége. Senki nem törõdik majd vele. De azért meg kell próbálnod, hogy minél japánosabb benyomást kelts, hiszen át fogsz kelni a túlsó partra. Ez a név szerepel a személyi igazolványodban és a Fukuokai Szénbányák bányászigazolváványában is. Itt nem kell ezekkel a dolgokkal törõdnöd, mivel barátok között vagy. A másik oldalon viszont, ha elfognának, megmutatod a kártyát, amin az áll, hogy süketnéma vagy! Rendben van?

Tigris beszélt a pappal, s Bondot odakísérték a két nõhöz. Mélyen meghajolt az anya felé, de azért nem túl mélyen, mert eszébe jutott, hogy az csak nõ, azután a lányhoz fordult.

Az jókedvûen nevetett. Nem kuncogott, vagy kacarászott, hanem valóban nevetett.

– Nem kell meghajolnia elõttem, s én sem fogok soha meghajolni maga elõtt! – mondta, és kezet nyújtott. – örülök, hogy megismerhetem. Kissy Suzuki a nevem.

A lány keze jéghideg volt.

– Todoroki Taro vagyok – mutatkozott be Bond. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig itt kellett maradnia miattam. Át van fázva, ideje, hogy forró fürdõt vegyen. Nagyon kedves a családjától, hogy vendégül lát, de semmiképpen sem akarok a terhükre lenni. Biztos, hogy nem okozok problémát?

– Bármit mondjon is a kannusi-szan, a pap, az úgy van jól. És fáztam már eddig is. Ha elbúcsúzott a barátaitól, anyám és én nagy örömmel kísérjük haza a házunkba. Remélem, tud krumplit hámozni...

Bond boldog volt. Végre egy szókimondó lány. Semmi hajlongás és kuncogás.

– Diplomám van krumplihámozásból – válaszolta. – Erõs vagyok, nem félek a munkától, és nem is horkolok. Mikor evezünk ki holnap?

– Fél hat körül. Amikor feljön a nap. Lehet, hogy maga szerencsét hoz nekem. Nem könnyû awabi kagylót találni. Ma szerencsés napunk volt, körülbelül harminc dollárt kerestem, de ez nincs mindig így.

– Nem szoktam meg, hogy dollárban számoljak. Mondjuk inkább azt, hogy tíz fontot.

– Az angolok és amerikaiak nem egyformák? Nem ugyanolyan a pénzük?

– Nagyon hasonló, de tökéletesen különbözõ.

– Tényleg?

Bond egy japán udvariassági formulával válaszolt. A lány nevetett:

– Jól kitanította a tokiói fontos ember. Ha most lenne szíves elbúcsúzni tõlük, akkor hazamehetnénk. A falu másik végén van a házunk.

A pap, a fõfelügyelõ és Tigris egymás között beszélgettek, látszólag tudomást sem véve Bondról és a lányról. Az anya szerényen álldogált, de le nem vette vizslató tekintetét a két arcról. Bond ismét meghajolt felé, és visszament a férfiak csoportjához.

A búcsú rövid volt. A tengert lassan elborította a szürkület, a nap narancs korongja már elveszítette ragyogását az esti ködben. A járõrhajó beindította motorját, s a kipufogócsõ halkan bugyborékolt. Bond köszönetet mondott a fõfelügyelõnek, aki viszont jó szerencsét kívánt nemes vállalkozásához. Tigris komolynak látszott. Mindkét kezével megfogta Bond jobbját, ami igen szokatlan a japánoknál.

– Bondo-szan, biztos vagyok benne, hogy sikerrel jársz, ezért nem is kívánok neked szerencsét. Azt se mondom, hogy szajonara, vagyis isten veled. Egyszerûen egy halk banzaijal búcsúztatlak, és átadom neked ezt a kis ajándékot arra az esetre, ha az istenek elfordulnának vállalkozásodtól, s ha minden igyekezeted ellenére rosszra, nagyon rosszra fordulnának a dolgok.

Elõhúzott egy kis dobozt, és odaadta Bondnak.

A dobozban zörgött valami. Bond kinyitotta. Egy hosszúkás, barna- tabletta volt benne. Bond elnevette magát, és visszaadta a dobozt Tigrisnek.

– Köszönöm, nem kérem! Ahogy Basho mondta, illetve mondhatta volna: “Csak kétszer élsz". Ha a második életemre kerülne a sor, inkább szembe akarok vele nézni, nem pedig hátat fordítani neki. De köszönöm, és köszönök mindent. Az az élõ homár tényleg nagyszerû volt. Amíg itt vagyok, biztosan sok moszatot eszem majd. Viszlát! Találkozunk kábé egy hét múlva!

Tigris beszállt a hajóba. A motor felzúgott. Ahogy a hajó kifelé siklott az öbölbõl, Tigris fölemelte a kezét, de rögtön le is eresztette, szinte lecsapta. A hajó pár pillanat múlva elérte a hullámtörõ gátat, s eltûnt a parton állók szeme elõl.

Bond megfordult. A pap már elment.

– Jöjjön, Todoroki-szan! – szólalt meg türelmetlenül Kissy Suzuki..– A kannusi-szan azt mondta, kezeljem egyenrangúként. De azért adja ide az egyik kis táskáját! A falusiak kedvéért, akik kíváncsian figyelnek bennünket. Kifelé tartsuk magunkat a keleti szokásokhoz!

A sötét képû, kefefrizurás, japános szemöldökû, magas férfi, a nyurga lány és az öregasszony végigmentek a parton, s ösztövér japán árnyékuk elõttük járt a sima fekete kavicsokon.

14

Egy arany nap

A hajnal csodálatos arany és kék ködökkel érkezett. Bond kiment, és az apró, kõtömbökbõl és fából épült ház makulátlanul tiszta küszöbén ülve fogyasztotta el szójasajtból, rizsbõl és teából álló reggelijét. A családtagok boldog fecskékként csiviteltek bent: a nõk a reggeli házimunkát végezték.

Bondot a tisztaszobában, vagyis az apró nappaliban helyezték el, ahol a tatamigyékényeken és néhány bútordarabon kívül a házioltár volt található, és egy kis kalitkában egy tücsök. “Hogy társaságod legyen" – ahogy Kissy mondta. Itt terítették a földre a futonját, s itt aludt életében elõször – viszonylag sikeresen – a hagyományos fapárnán. Elõzõ este az apa, egy csont és bõr, szürke szakállú öreg, bütykös ízületekkel és élénk mókusszemekkel, nagyokat nevetett vele és rajta, amikor Bond Kissy tolmácsolásában elmesélte neki néhány kalandját Tigrissel. Vendéglátóiban elsõ pillanattól kezdve nyoma sem volt feszélyezettségnek vagy zavarnak. A pap arra kérte õket, kezeljék Bondot családtagként. A külseje és idõnként a viselkedése furcsa volt ugyan, de Kissy minden jel szerint jó véleményt mondott róla, ha voltak is fenntartásai, s a család többi tagja elfogadta az ítéletét. Kilenc órakor az apa intett Bondnak, és a növõ hold fényénél kibicegett vele a házból. Megmutatta neki a kis bódét a földbe ásott gödör fölött és az Asahi Shimbun gondosan négyrét tépett lapjait egy szögön, eloszlatva Bond utolsó titkos aggodalmát is azt illetõen, milyen lesz az élete a szigeten. A gyertya pislákoló lángjánál ugyanolyan tisztának találta a helyiséget, mint amilyen a ház volt, de legalábbis megfelelõen higiénikusnak. Azután, hogy a szomszédos két szobában elültek a halk zajok, Bond boldog és mély álomba zuhant.

Kissy kijött a házból. Hosszú fehér pamutinget viselt, és sûrû, hullámos haja egy fehér pamutkendõvel volt felkötve. Fölszerelését – a súlyokat és a vaskos, szögletes fémpálcát – a fehér ruha fölött viselte, csak a karja és a lábfeje maradt szabadon. Bond arcára valószínûleg kiülhetett a csalódottság, mert a lány incselkedve elnevette magát.

– Ez egy ünnepi öltözék, akkor viseljük, ha fontos külföldi személyiségek jelenlétében búvárkódunk. A kannusi-szan lelkemre kötötte, hogy viseljem a maga jelenlétében. A tiszteletem jeléül, természetesen.

– Kissy, én azt hiszem, maga füllent. Az az igazság, hogy attól tart, a meztelensége tiszteletlen gondolatokat ébreszthet kéjsóvár nyugati fejemben. Ez a lehetõ legméltatlanabb gyanúsítás. Ugyanakkor elfogadom, hogy tekintettel van az érzékenységemre. De most már ne szaporítsuk a szót, induljunk! Ma megdöntjük az awabi-rekordot. Hány darab legyen a célunk?

– Ötven jó lenne. Száz pedig nagyszerû. De mindenekelõtt jól kell eveznie, s vigyáznia, nehogy megfulladjak. És legyen kedves Daviddel!

– Ki az a David? – kérdezte Bond, akit hirtelen elöntött a féltékenység arra a gondolatra, hogy nem egyedül lesz a lánnyal.

– Várjon, majd meglátja!...

Kissy visszament a házba, és kihozta a kis balsafa kádat meg egy nagy tekercs negyedhüvelykes kötelet. A tekercset odaadta Bondnak, maga pedig a csípõjének támasztva hóna alá fogta a kádat, és elõreindult a faluból kivezetõ keskeny ösvényen. Az ösvény egy kis öbölnél ért véget, amelynek lapos kavicsokkal teli partján jó magasra felhúzva egy kis evezõs csónak hevert, száraz náddal letakarva a nap ellen. Bond leszedte róla a nádat, félretette, és levonszolta az egyszerû, házilag készült jármûvet a tengerbe. A csónak valamilyen nehéz fából volt: mélyre merülve, de stabilan lebegett a hirtelen mélyülõ, tökéletesen átlátszó vízben. Bond belerakta a fakádat és a kötelet, Kissy átment a kis öböl másik oldalára, és egy szikláról leoldott egy zsinórt. Lassan kezdte behúzni, közben halk, hívogató füttyszót hallatott. Bond meglepetésére az öbül vize felkavarodott, és egy nagy fekete kormorán úszott ki nyílsebesen a partra. Odatotyogott Kissy lábához, közben a nyakát nyújtogatta, és dühösen sziszegett. Kissy lehajolt, és végigsimogatta az állat tolldíszes fejét, kinyújtott nyakát, közben halkan becézgette. A lány rövidre fogta a zsinórt és elindult a csónak felé, a kormorán pedig nehézkesen utánatotyogott. A madár, anélkül, hogy figyelemre méltatta volna Bondot, átvergõdött a csónak oldalán, és nagy nehezen felkapaszkodott az elöl lévõ kis ülésre, ahol fenségesen elhelyezkedett és tollászkodni kezdett. Hosszú csõrét szaporán huzigálta hasi tollain, közben néhányszor kiterjesztette és könnyed eleganciával meglengette másfél méteres szárnyát. Végül egész testét megrázta, leült, nyakát hátrahúzta, mintha lecsapni készülne, és zöldeskék szemével a horizontot kezdte kémlelni.

Kissy beszállt a csónakba, és kecsesen összezárt térddel lekuporodott Bond kinyújtott lábai közé. Bond becsúsztatta a nehéz, keskeny evezõket a fából kifaragott tartókba, és Kissy irányítása mellett erõteljes, viszonylag egyenletes csapásokkal evezni kezdett északi irányba.

Megfigyelte, hogy a Kissynél lévõ zsinór a kormorán nyakának tövében csillogó vékony, legfeljebb két hüvelyk átmérõjû rézkarikához van erõsítve. Tehát a híres japán halászkormoránok egyik példánya ül a csónak elejében. Bond megkérdezte Kissyt.

– Szóval… három évvel ezelõtt fiókaként találtam rá. Olaj tapadt a szárnyaira. Lemostam, fölneveltem és meggyûrûztem. Egyre nagyobb gyûrûket kellett rátennem, ahogy nõtt. Most, amint látja, a kis halakat le tudja nyelni, a nagyobbakat pedig felhozza a csõrében. Egészen készségesen odaadja õket, jutalmul pedig néha kap egy kis darabot belõlük. Legtöbbször ott úszik mellettem, õ a társaságom. Nagyon magányos tud lenni az ember odalenn, különösen akkor, ha sötét a tenger. Magának kell majd tartania a zsinór végét, és törõdni vele, ha a felszínre jön. Ma éhes lesz. Három napja nem vittem ki, mert az apám nem tud evezni. A barátaimmal voltam kint. Szerencséje van, hogy maga a szigetre jött.

– Tehát õ David?

– Igen. Akirõl elneveztem, az egyetlen ember volt Hollywoodban, akit kedveltem. Véletlenül õ is angol volt. David Nivennek hívták. Hallott már róla?

– Persze. Szívesen dobok majd egy-két haldarabot ennek a Davidnek, cserébe azokért a kellemes baráti kalandokért, amelyekben a másik Daviddel együtt volt részünk.

Bond arcán és mellkasán csorogni kezdett az izzadság le a fürdõnadrágjára. Kissy leoldotta a haját összefogó kendõt, elõrehajolt, és finoman letörölgette. Bond mosolyogva belenézett a mandulavágású szempárba. Most elõször látta közelrõl a lány fitos orrát, virágsziromra emlékeztetõ száját. Kissy nem festette magát, de nem is volt rá szüksége, mert az arcbõre aranyszínû volt, egy kevés rózsaszínnel keverve – akár egy aranyosra érett õszibarack –, ami nem ritka a japán nõknél. A kendõ híján kibomlott fekete haján idõnként sötétbarnán csillant meg a fény. A sûrû hullámokba göndörödõ haj lágy frufruban ért véget, úgy kétujjnyira az egyenes, vékony szemöldök fölött, amin látszott, hogy Kissynek nincs szükségé szemöldökcsipeszre. Szabályosan sorakozó fogai éppen csak annyira fehérlettek ki az ajkai közül, mint egy európai lánynak, nem voltak olyan tolakodóan villogóak, mint sok japánnak. A karja és a lába hosszú volt, kevésbé férfias, mint általában a japán nõké, és elõzõ nap Bond meggyõzõdhetett róla, hogy a melle és a feneke feszes és formás, a hasa pedig majdnem lapos – vagyis gyönyörû alakja van, amit bármelyik táncosnõ megirigyelhetne, akit Bond a tokiói mulatókban látott. A keze és a lábfeje azonban durva volt, tele a munka közben szerzett horzsolásokkal, és a körmei – akármilyen rövidre voltak is vágva – letöredeztek. Bond ezt nagyon meghatónak találta. Az ama tengeri lányt, vagy tengeri embert jelent, s Kissy nyilvánvaló természetességgel viselte testén, az óceán élõvilágával vívott küzdelem nyomait, a bõre pedig – amit megviselhetett volna, hogy állandóan ki van téve a sós víznek – csak úgy ragyogott az egészségtõl és az életerõtõl. Amivel azonban végleg belopta magát Bond szívébe, az tekintetének és mosolyának nyíltsága és kedvessége, meg az a tökéletes természetesség volt, amivel például Bond arcát és mellét letörölte. Ebben a pillanatban Bond úgy érezte, semmi sem lehet csodálatosabb, mint reggelenként kievezni a lánnyal a látóhatár felé, és szürkületkor megtérni a tiszta házikóba.

Sietve kiverte fejébõl a bizarr gondolatot. Már csak két nap van hátra holdtöltéig, amikor vissza kell térnie a valósághoz, a sötét és szennyes élethez, amit magának választott. Jobb, ha nem is gondol rá. A mai és a holnapi nap haladék, amit csak Kissyvel, a csónakkal, a madárral és a tengerrel tölt. Csak arra kell figyelnie, hogy ezek a napok boldogok és szerencsések legyenek a lány számára, hogy sok kagylót gyûjtsenek.

– Már nem vagyunk messze – szólalt meg Kissy. – Jól evezett. Nálunk az a szokás, hogy aki elõször ér ki, az választhat magának helyet – intett jobb felé, ahol az óceánon szétszóródva az ama-flotta többi csónakja lebegett. – Ma kievezhetünk egészen addig a sziklazátonyig, amit a mieink legtöbbje ismer. Az egész a miénk lehet. Ott jó vastag a sziklákon a vízinövényzet, amivel az awabi kagyló táplálkozik. A víz elég mély, úgy tizenkét méter, de én majdnem egy egész percig lenn tudok maradni, ami alatt kéthárom kagylót is fel tudok szedni… persze csak, ha rájuk akadok. Ez attól függ, mennyire szerencsés az ember, amikor a növények között tapogatózik, mert a kagylót nagyon ritkán lehet meglátni. Csak megérezni lehet, és ezzel lefeszíteni – ütött rá a szögletes acélpálcára. – Egy idõ után pihennem kell majd. Akkor, ha akar, maga is lemerülhet. Rendben van? Azt mondták, maga jól úszik. Elhoztam az apám úszószemüvegét. Ezeket az oldalt lévõ gumilabdákat meg kell nyomni, hogy az ember kiegyenlítse az üveg és a szem között lévõ nyomást. Elõször valószínûleg nem tud lenn maradni túl hosszú ideig. De gyorsan beletanul majd. Mennyi ideig marad Kurón?

– Csak két-három napig, attól tartok.

– Ó, ez szomorú! Ki evez ki Daviddel és velem azután?

– A papája biztosan rendbe jön.

– Én is azt remélem. El kell vinnem az egyik vulkán melletti gyógyfürdõbe, kint a szárazföldön. Egyébként kénytelen lennék férjhez menni valakihez itt Kurón. Az pedig nem könnyû. Nem nagy a választék, ráadásul kerestem egy kis pénzt a filmezéssel, s az a kicsi itt Kurón nagyon soknak számít. Ezért aztán elõfordulhat, hogy valaki a pénzem miatt akar elvenni. Az pedig szomorú lenne. De hát honnan tudhatja az ember?

– Mi lenne, ha visszamenne filmezni?

– Soha! – sötétült el Kissy arca. – Gyûlöltem. Hollywoodban mindenki undorítóan viselkedett velem. Azt hitték, mert japán vagyok, úgy kezelhetnek, mint valami állatot, és bárki megkaphatja a testemet. Senki nem viselkedett velem tisztességesen, kivéve ezt a Nivent. – Megrázta a fejét, mintha az emlékeket akarná kirázni belõle. – Nem, örökre Kurón maradok. Az istenek majd megsegítenek – mosolyodott el. – Ahogy ma is megsegítettek. – Végignézett a tengeren. – Még száz méter…

A lány felállt. A hullámzás ellenére tökéletesen egyensúlyozva a csuklójára erõsítette a hosszú kötél végét, és a homlokára igazította az úszószemüveget.

– Na, figyeljen: tartsa feszesen a kötélét, és ha egyszer megrántom, gyorsan húzzon fel! Nehéz munka lesz, de este, ha hazaérünk, megmasszírozom a hátát. Nagyon jól csinálom. Eleget gyakoroltam az apámon. Na, kezdjük…

Bond örömmel vonta be az evezõket. Mögötte David fészkelõdni kezdett. Hosszú nyakát nyújtogatta, és türelmetlenül sziszegett. Kissy egy rövid zsinórt kötött a fakádra, és átemelte a csónak oldalán. Maga is követte: kecsesen belépett a vízbe, térde közé szorítva a fehér ruhát, nehogy virágként szétterüljön körülötte a vízen. Ebben a pillanatban David is kiugrott a csónakból, és anélkül, hogy a víz megcsobbant volna, lebukott a mélybe. A Bond üléséhez kötözött zsinór sebesen futott le a vízbe. Bond ízületeit ropogtatva felállt,- és felvette Kissy kötelét. Kissy szemére húzta a búvárszemüveget, és beletette a vízbe a fejét. Egy pillanat múlva már ki is emelte.

– Igen, jónak látszik a fenék – mondta mosolyogva.

Összeszorított ajkai között halkan fütyülve elkezdte beszívni a levegõt – biztosan azért így csinálja, hogy minél jobban megtöltse a tüdejét, gondolta magában Bond. A lány intett neki, és fejjel elõre lebukott, ívbe hajlított csípõjén megfeszült a vékony anyag, és egy pillanatra átsötétlett rajta a fekete zsinór, ami a fenekén végigfutott. Fehér szellemalakként suhant lefelé, egyenesen a fenékre, és világos talpa fel-felvillant, ahogy sebesen tempózva igyekezett még gyorsabban lemerülni, mint ahogy a súlyok húzták.

Bond gyorsan eresztette utána a kötelet, közben néha nyugtalanul az órájára pillantott. David jelent meg lent a vízben, egy húszdekás ezüstös halat tartva a csõrében keresztbe. Az átkozott madár! Még csak az kellene, hogy most kezdje el kirángatni a halat az élesnek látszó csõrbõl. A kormorán azonban megvetõ pillantással az úszó kádba pottyantotta zsákmányát, és fekete nyílként eltûnt a mélyben.

Ötven másodperc! Bond már nyugtalankodni kezdett, mikor végre megrándult a kötél. Gyorsan húzni kezdte felfelé. Lenn, a kristálytiszta víz mélyén feltûnt a fehér szellemalak. A lány oldalához szorította a kezét, hogy áramvonalasabb legyen a teste. A csónak mellett bukkant a felszínre, felmutatott neki két kövér awabit, azután behajította õket a kádba. Megkapaszkodott a csónak oldalában, hogy kifújja magát. Bond megbámulta a vékony anyag alatt feszülõ gyönyörû melleket. A lány egy pillanatra rámosolygott, ismét elkezdte sípolva beszívni a levegõt, majd újra izgatóan megfeszítette a fenekét, és már el is tûnt a férfi szeme elõl.

Egy óra telt el így. Bond hozzászokott a munkához, és arra is volt ideje, hogy megfigyelje a hozzájuk legközelebb lévõ csónakokat. A flotta csónakjai körülbelül egy mérföldnyi tengerszakaszon szóródtak szét. A csendes vízen át idõrõl idõre felhangzott a lemerülni készülõ lányok kísérteties sípolása – mintha valamilyen vízimadár halk füttye lett volna. A legközelebbi csónak úgy tõlük száz méterre imbolygott a lomha hullámokon. Bond figyelte a csónakban a kötelet tartó fiatal fiút, és néha megpillantotta a másik lány gyönyörû, aranyszínû, fókaként csillogó testét is. Odahallatszott hozzá izgatott társalgásuk. Remélte, nem vall szégyent, amikor rá kerül a lemerülés sora. Szaké és Cigaretta: nem túl jó tréning ...

A kádban lassan nõtt az awabik halma, és egy tucat hal is ott csapkodott már közöttük. Bond idõnként lehajolt, és elvette Davidtól a zsákmányát. Egy alkalommal kicsúszott a kezébõl a síkos hal, s a madárnak utána kellett úsznia. David zöldeskék szemébõl lenézést olvasott ki.

Végül Kissy befejezte az elsõ “mûszakot", feljött a felszínre, bemászott – ezúttal nem oly kecsesen – a csónakba, letépte magáról a kendõt meg a búvárszemüveget, és halkan lihegve leült a csónak farában. Nemsokára felnézett, és boldogan elnevette magát.

– Huszonegy darab. Nagyon jó eredmény. Most pedig fogja a súlyomat és a pálcámat! Próbálja ki maga is, milyen odalenn! Harminc másodperc után úgyis mindenképpen felhúzom. Adja ide az óráját! És vigyázzon, el ne veszítse a teganémat, így hívják a pálcát… mert különben mára befejezhetjük a búvárkodást!

Bond elõször nagyon ügyetlennek bizonyult. Túlságosan lassan merült le: így éppen hogy csak szemügyre vette a fekete sziklákkal és a Posidonia-bokrokkal tarkított moszatos feneket, s a lány már húzta is felfelé. Be kellett vallja magának, hogy pocsék állapotban van a tüdeje. Egy ígéretesnek látszó, vízinövényekkel borított sziklát azért fölfedezett. Amikor ismét lemerült, egyenesen odaúszott hozzá, és jobb kezével végigtapogatta a gyökereket. Megérintette egy kagyló sima, ovális felszínét, de mire elérhette volna a pálcával, Kissy már megint húzni kezdte felfelé. Harmadik próbálkozásra azért sikerült begyûjtenie a kagylót. Kissy elégedetten nevetett, amikor beledobta a kádba. Körülbelül fél órán keresztül folytatta a búvárkodást, de azután sajogni kezdett a tüdeje, és egyre jobban átjárta testét az októberi tenger hidege. Amikor utoljára jött fel a felszínre, David, mint egy gyönyörû, zöldesen csillogó sötét hal, elsuhant mellette. Elégedettsége jeléül gyengéden megcsippentette Bond haját, amikor az ötödik, egyben utolsó kagylót a kádba ejtette.

Kissy elégedett volt vele. Volt egy durva, barna kimonója a csónakban. Fogta, és végigdörzsölte vele Bondot, aki sebesen emelkedõ és süllyedõ mellkassal, lehajtott fejjel ült a csónakban. Amíg a férfi pihent, Kissy odahúzta a fakádat, és beleöntötte a tartalmát a csónak aljába. Elõhúzott egy kést, és hosszában kettévágott egy halat, majd odaadta Davidnek, aki várakozóan úszkált a csónak mellett. A kormorán két nyeléssel eltüntette a haldarabokat, azután elégedetten tollászkodni kezdett.

Késõbb abbahagyták a munkát és megették az ebédjüket: rizst, néhány haldarabkával, és szárított tengeri moszatot, aminek olyan volt az íze, mint a sós spenótnak. Ebéd után egy keveset pihentek a csónak aljában, majd folytatták a munkát egészen négyig, amikor egyszerre csak hûvös szellõ támadt és elvette a napsugarak gyenge melegét. Ideje volt, hogy elkezdjenek hazafelé evezni, mert hosszú út állt elõttük. Kissy végleg bemászott a csónakba, és néhányszor óvatosan megrántotta David zsinórját. A madár a csónaktól nem messze bukkant a felszínre, majd a levegõbe emelkedett és néhányszor körberepülte õket, végül leereszkedett, és egy darabon úszóhártyás lábán szánkázva a csónak mellett, belecsobbant a vízbe. Látszott, hogy jól begyakorolt mindennapi szertartásról van szó. Nagy szárnycsapkodással átvergõdött a csónak oldalán, és leült szokott ülésére. Fenségesen kiterjesztett szárnnyal szárítani kezdte a tollait, és ebben az uralkodói pózban várta, hogy hazaevezzenek vele az öblébe.

Kissy, rendkívül illedelmesen, ruhát váltott: a barna kimonót vette fel, és megszárítkozott benne. Közölte, hogy hatvanöt awabit sikerült összegyûjteniük, s ez egyszerûen csodálatos. Ebbõl tízet Bond hozott a felszínre, ami igen tiszteletreméltó eredmény egy kezdõ számára. Bond nevetségesen elégedett volt önmagával. A csónak orrával nagyjából megcélozta a szigetet, ami apró pontnak tûnt csak a látóhatáron, mivel nap közben messze kisodródtak a tengerre. Fokozatosan belejött az evezésbe. Hamarosan olyan könnyedén és egyenletesen merítgette a lapátokat a vízbe, mintha világéletében ezt csinálta volna.

Sajgott a tenyere, a háta úgy hasogatott, mintha egy karóval látta volna el valaki a baját, a háta csúnyán leégett az erõs naptól, de azzal nyugtatgatta magát, hogy csak azt tette, amit amúgy is tennie kellett volna – felkészült az úszásra, a falmászásra és mindarra, ami majd ezután vár rá. Idõnként megjutalmazta magát azzal, hogy rámosolygott Kissyre, aki le nem vette róla a tekintetét. A lemenõ nap belesütött a barna szempárba, és aranyosra változtatta a színét.

A sziget apró pontja egyre növekedett, lassan kibontakoztak a part körvonalai: hazaértek.

15

A Hat õrszem

A következõ nap éppoly remekül telt, mint az elsõ. A zsákmány ezúttal hatvannyolc awabi volt, amit jórészt annak köszönhettek, hogy Bond egyre jobban belejött a búvárkodásba.

Elõzõ este, mikor Kissy visszajött a piacról, ahol eladta a kagylókat, Bondot a szoba padlóján találta: vonaglott a hasizmait összerántó görcstõl. Kissy anyja kezét tördelve álldogált mellette. A lány félretolta az öregasszonyt, leterítette a padlóra a puha futont, lehúzta a férfi fürdõnadrágját, és ráhengerítette Bondot – arccal lefelé – a futonra. Fellépett a hátára, és addig járkált rajta óvatosan a fenekétõl a nyakáig és vissza, amíg a fájdalom lassan meg nem szûnt. Ráparancsolt a férfira, hogy feküdjön nyugodtan. Meleg tejet hozott neki, azután bevezette az apró fürdõszobába, ahol elõször meleg, azután langyos vízzel öntözgette egy awabi-kádból, míg tökéletesen le nem mosta a sót a bõrérõl és a hajáról. Óvatosan megtörölgette, langyos tejjel bedörzsölte leégett vállát és lehorzsolt tenyerét, azután visszakísérte a szobájába. Tettetett szigorúsággal közölte vele, hogy ideje lefeküdni, de ha éjszaka felébredne és bármire szüksége lenne, csak szóljon. Elfújta a gyertyát, és kiment a szobából. Bond a tücsök álmosító ciripelése mellett hamarosan mély álomba zuhant.

Reggelre semmije nem fájt már, kivéve feltört tenyerét. Kissy ünnepi lakomát készített neki reggelire: egy tojást is beleütött a szójasajtos rizsbe. Bond szabadkozott elõzõ esti gyengélkedéséért.

– Todoroki-szan, maga tíz szamuráj akaratával és bátorságával rendelkezik, de csak egynek a testével. Tudnom kellett volna, hogy túl sokat követelek ettõl az egy testtõl. Túlságosan szép volt a tegnapi nap. Minden másról elfeledkeztem. Nekem kell bocsánatot kérnem. Ma nem evezünk ki olyan messzire, hanem a sziget melletti szirtek körül maradunk. Meglátjuk, mit találunk ott. Én fogok evezni, mert nem nagy távolságról van szó. Maga viszont többet búvárkodhat. Tudok egy helyet közel a parthoz, ahol már hetek óta nem voltam, s ahol mindössze hat méter mély a víz.

Úgy történt, ahogy a lány mondta. Bond inget viselt, nehogy újra leégjen, és estére huszonegy kagylót sikerült összegyûjtenie. Egyedül az vetett árnyékot erre a szép napra, hogy a szoros túlsó oldalán tisztán látszott a fekete erõd és a hatalmas, fekete-sárga figyelmeztetõ léggömb, amirõl fekete jelekkel telerótt feliratok lógtak.

Egyszer pihenés közben Bond közömbös hangon megkérdezte Kissyt, mit tud a kastélyról. Meglepõdött, mennyire elsötétült a lány arca.

– Todoroki-szan, mi általában nem beszélünk arról a helyrõl. Majdnem tiltott témának számít Kurón. Olyan ez, mintha fél mérföldnyire az otthonunktól, a szoros túlsó oldalán, a pokol szája nyílt volna meg. Az enyéim, az amák, éppolyanok, mint amilyennek a könyvek a ti cigányaitokat leírják. Nagyon babonásak vagyunk. Elterjedt a szigeten, hogy maga az ördög költözött oda. – Kissy nem nézett az erõdre, csak a fejével intett felé. – Még a kannusi-szan sem állítja, hogy alaptalan a félelmünk. Az öregek azt mondják, a gaidzsinok mindig csak ártottak Japánnak, ez pedig magában hordja a Nyugat összes gonoszságát. A szigetlakók között máris kialakult egy legenda: Jizo Hat Õrszeme átküld egy férfit, aki a tengeren túlról érkezik majd, hogy megölje a Halálkirályt, ahogy mi nevezzük.

– Kik ezek az õrszemek?

– Jizo a gyerekek védõszentje. Azt hiszem, buddhista isten lehet. A sziget túlsó oldalán, lenn a parton öt szobor áll. A hatodikat jórészt elmosta a tenger. Nagyon félelmetesek. Egy sorban guggolnak. Durva kõdarabokból van a testük, és kerek kõbõl a fejük. Fehér inget viselnek, amit az emberek havonta cserélnek. Évszázadokkal ezelõtt állították fel õket az õseink. Az apály vonalán állnak. Amikor jön a dagály, teljesen ellepi õket a víz, s õk a víz alatt figyelnek és védelmeznek bennünket, amákat, mert bennünket a “tenger gyermekeiként” ismer mindenki. Minden évben június elején, amikor a tél után fölmelegszik a tenger és újra elkezdjük a kagylószedést, a sziget valamennyi lakója körmenetben kivonul a Hat Õrszemhez. Énekelünk nekik, hogy jókedvre derítsük õket, és megnyerjük a jóindulatukat.

– És ez a történet a férfiról, aki Kuróról, átmegy a kastélyba, honnan ered?

– Ki tudja? Lehet, hogy a tengerbõl vagy a levegõbõl került az emberek fejébe. Honnan szoktak eredni az ilyen történetek? Csak annyi biztos, hogy nagyon sokan hisznek benne.

A harmadik napon, amikor Bond szokás szerint a küszöbön fogyasztotta a reggelijét, Kissy odament hozzá, és halkan megszólalt:

– Jöjjön be, Todoroki-szan!

Bond, mit sem értve, bement a házba, a lány pedig becsukta az ajtót.

– A kannusi-szan üzent egy küldönccel – közölte halkan. – Tegnap emberek érkeztek egy csónakkal a szárazföldrõl. Ajándékokat hoztak. Cigarettát és édességet. A rendõrmotoros látogatásáról kérdezõsködtek. Azt mondták, három utassal érkezett, de csak kettõvel ment vissza. Azt akarták megtudni, mi történt a harmadikkal. Õrök voltakba kastélyból. Azt állították, attól félnek, hogy valaki illetéktelen behatol a kastélyba. Az öregek elfogadták az ajándékokat, de sirankaót vágtak, ami azt jelenti, “annak az arca, aki nem tud semmit”. A kannusi-szanhoz küldték az embereket, aki azt mondta, a harmadik férfi a halászati engedélyek miatt jött. Rosszul lett idefelé, ezért a visszafelé vezetõ úton valószínûleg le kellett feküdnie a csónak aljába. Amikor az emberek elmentek, a kannusi-szan felküldött egy fiút a Magas Hely tetejére, nézze meg, hová tart a csónakjuk. A fiú elmondta, hogy a csónak visszament a kastély mellett lévõ öbölbe, ahol betették a csónakházba. A kannusi-szan úgy gondolja, jó ha tud errõl. Todoroki-szan! – nézett Bondra siralmas képpel Kissy. – Úgy érzem, nagyon jó barátok lettünk. Az a gyanúm, valami titkuk van a kannusi-szannal, ami összefügg a kastéllyal. Azt hiszem, el kellene mondania nekem annyit, hogy eloszlassa az aggodalmamat.

Bond elmosolyodott. Odalépett a lányhoz, két tenyerébe fogta az arcát, és szájon csókolta.

– Nagyon szép és kedves vagy, Kissy. Ma nem evezünk ki, mert pihennem kell. Vezess fel arra a Magas Helyre, ahonnan alaposan szemügyre vehetem a kastélyt, és én elmondok neked annyit, amennyit tudok. Amúgy is meg akartam ezt tenni, mert szükségem lesz a segítségedre.

Azután szeretném megnézni a Hat õrszemet. Érdekelnek – mint antropológust.

Kissy beletette egy kis kosárba szokásos ebédjüket, felvette barna kimonóját, és felhúzta a cipõjét, amiben madzag szolgált fûzõ gyanánt. Elindultak a kis ösvényen, amelyik a falu szürke házcsoportja mögött kanyargott a csúcs felé. A kamélia már jórészt elvirágzott, de itt még akadt egy-két vörös és fehér bokor. Különösen sûrûn nõttek a kaméliák egy kis törpenyárfa-liget mögött, amelynek sok fája már felöltötte lángoló õszi színeit. A liget közvetlenül Kissy háza fölött volt. A lány bevezette Bondot a fák közé, és megmutatta neki az apró sinto szentélyt, amelyik egy durván faragott kõfal mögött rejtõzött.

– A szentély mögött egy remek barlang van, de a kuróiak nem mernek bemenni, mert tele van szellemekkel. Én azért egyszer bementem. Ha tényleg vannak benne szellemek, akkor úgy látszik, barátságosak.

Kissy összeütötte a tenyerét a szentély elõtt, egy pillanatra lehajtotta a fejét, azután újra tapsolt, majd folytatták útjukat fel, a háromszáz méter magas csúcsra. Egy csapat kövér, aranyos farktollú fácán rebbent fel elõttük nagy rikoltozással. A madarak átrepültek a hegycsúcs fölött, és a meredek, sziklás déli lejtõ bokrai közt ereszkedtek le. Bond megkérte Kissyt, maradjon lekuporodva, maga pedig megállt a csúcson lévõ magas kõhalom mögött. Alaposan körülnézett, azután a szoros túlsó oldalát vette szemügyre.

Átlátott a magas erõdfal fölött, végig a parkon, el egészen a kastély magas, fekete és arany tornyáig. Tíz óra volt. Kék parasztruhába öltözött, magas szárú csizmát viselõ alakok járták szorgosan a parkot, kezükben hosszú rúddal, amivel idõnként bekotortak a bokrok közé. Fekete maszk volt a szájukon. Bond feltételezte, hogy szokásos reggeli ellenõrzõ kõrútjukat végzik, éjszakai áldozatok után kutatva. Vajon mit csinálnak, ha egy szerencsétlen flótásra akadnak, aki félig megvakult, vagy egy halom ruhát találnak valamelyik gõzforrás mellett, amelyek helyét kis gõzfelhõk jelezték a bokrok között? A doktorhoz viszik? Mi történik azzal, aki még él? Hol rejtõzik majd el õ, Bond, az õrök elõl, miután ma éjszaka megmássza a falat? Nos, minden napnak megvan a maga gondja. Legalább a szoros vize csendes és az idõ felhõtlen. Úgy érezte, baj nélkül át fog jutni. Megfordult, visszament Kissyhez, és leült mellé a ritkás kavicsra. Elnézett a kikötõ irányába, az öböl közepén szétterült ama flottára.

– Kissy, ma éjszaka át kell úsznom a kastélyhoz, meg kell másznom a falat, és be kell hatolnom a birtokra.

A lány bólintott.

– Tudtam. Azután pedig meg fogod ölni azt az embert… és talán a feleségét is. Te vagy az, akit vártunk, hogy eljön Kuróra a tengeren túlról, és megteszi, amit kell. – Kissy tovább bámulta a tengert. – De miért téged választottak? Miért nem valaki mást, egy japánt?

– Ezek az emberek gaidzsinok. Én is gaidzsin vagyok. Kevésbé lesz kellemetlen az államnak, ha az egész ügyet külföldiek viszályaként tálalhatja.

– Igen, értem. És a kannusi-szan is hozzájárult ehhez?

– Igen.

– És ha… utána? Visszajössz, és újra kievezel velem?

– Egy ideig. De késõbb vissza kell mennem Angliába.

– Nem. Azt hiszem, hosszú ideig Kurón fogsz maradni.

– Miért hiszed azt?

– Mert imádkoztam érte a szentélynél. Korábban soha nem kértem ilyen nagy dolgot. Biztos vagyok benne, hogy teljesülni fog a kívánságom. – Elhallgatott. – Ma éjszaka pedig együtt úszom veled. – Fölemelte a kezét. – Szükséged lesz társra a sötétben, és én ismerem az áramlatokat. Nem érnél át nélkülem.

Bond a tenyerébe fogta az apró, száraz kezet. Lenézett a gyermekes, töredezett körmökre. Rekedt volt a hangja, amikor megszólalt:

– Nem. Ez férfimunka.

A lány ránézett. Barna szeme nyugodt volt, és komoly. Most elõször keresztnevén szólította:

– Taro-szan, lehet, hogy a másik neved mennydörgést jelent, de én nem félek a mennydörgéstõl ... Minden éjszaka, pontban éjfélkor ott leszek, és várok rád a fal tövében a kövek között. Egy órát fogok várakozni, hátha szükséged lesz a segítségemre a visszaúton. Azok az emberek megsebesíthetnek. A nõk: jóval szívósabbak a vízben, mint a férfiak. Ezért van, hogy az amáknál a nõk merülnek le, nem pedig a férfiak. Úgy ismerem a vizeket Kuro körül, ahogy a paraszt ismeri a mezõket a birtoka körül, s éppoly kevéssé félek tõlük. Ne légy makacs! Bárhogy történjék is, úgysem igen fogok aludni, amíg vissza nem térsz. Egy kicsit megnyugtat majd, hogy egy ideig a közeledben leszek, és esetleg szükséged lehet a segítségemre is. Mondj igent, Taro-szan!

– Rendben van, Kissy! – mondta Bond nyersen. – Eredetileg csak arra akartalak megkérni, hogy evezz ki velem oda valahová – intett balra, a szoros felé –, ahonnan nekivághatok. De ha ragaszkodsz hozzá, hogy te is cápacsali légy ...

– A cápák soha nem bántanak bennünket. A Hat õrszem gondoskodik errõl. Soha nem történik semmi bajunk. Évekkel ezelõtt az egyik ama lánynak beleakadt a kötele egy víz alatti sziklába. Az emberek azóta is emlegetik az esetet. A cápák azt hiszik, mi is nagy halak vagyunk, akárcsak õk. – Kissy boldogan elnevette magát. – Akkor tehát mindent megbeszéltünk. Akkorra éppen apály lesz, és az Õrszemek megnézhetnek téged maguknak.

A csúcsról egy másik ösvényen mentek le, amely végighaladt a gerincen, azután a falutól keletre levezetett egy apró, védett öbölhöz. A tenger messze visszahúzódott, így a lapos fekete kavicsokon és köveken lépkedve meg tudták kerülni a tengerbe nyúló hegyfokot. A túlsó oldalon egy lapos, köves partszakaszon öt alak guggolt szögletes, nagy kövekbõl összerótt talapzaton, és a horizontot kémlelte. Éppen csak nem emberek voltak. A kõbõl készült testekre – ahogy Kissy leírta – nagy, kerek köveket erõsítettek fejnek. Durva, fehér inget kötöztek mindegyikükre. Félelmetesen emberinek látszottak, ahogy mozdulatlanul ülve szemlélõdtek, õrködtek minden fölött, ami a vízen és a víz alatt történik. A hatodik alaknak csak a teste maradt meg. A fejét valószínûleg egy vihar söpörhette el.

Körbementek, és megálltak az öt Õrszemmel szemben. Felnéztek a sima, kifejezéstelen arcokra, és Bondot életében elõször félelemmel vegyes megilletõdöttség fogta el. Annyi hitet, annyi hatalmat sûrítettek bele az építõk ezekbe a primitív, arctalan bálványokba, a dévaj, meztelen ama, lányok õrzõibe, hogy Bond nevetséges módon heves vágyat érzett rá, hogy letérdeljen és az áldásukat kérje, ahogy egykor a keresztes lovagok kérték istenük áldását. Elhessegette magától a gondolatot, de azért meghajtotta a fejét, és magában azt kérte, kísérje szerencse a vállalkozását. Bond hátralépett, és összeszorult szívvel figyelte, ahogy Kissy, szép arcán feszült és könyörgõ kifejezéssel, összeüti a tenyerét, hogy felhívja magára az Õrszemek figyelmét, azután hosszú, szenvedélyes imát mond, amiben többször elõfordul az õ neve. Tényleg kurtán bólintottak volna a kerek kõfejek, amikor a lány újra tapsolt? Természetesen nem. De amikor Bond és Kissy kéz a kézben hazaindultak, a lány boldogan megszólalt:

– Minden rendben van, Todoroki-szan. Ugye láttad, hogy bólintottak?

– Nem – válaszolta Bond határozottan. – Nem láttam.

Csendben végigeveztek Kuro keleti partja mentén, és a fekete sziklák között egy mély hasadékban partra húzták a csónakot. Tizenegy óra múlt, az óriási holdtányér magasan és sebesen haladt az égen az áttetszõ felhõfoszlányok között. Suttogva beszélgettek, bár senki nem hallhatta õket, hiszen az erõdtõl fél mérföldnyire voltak. Kissy levette barna kimonóját, gondosan összehajtogatta és betette a csónakba. Teste ragyogott a holdfényben. Élesen kirajzolódott a lába között a fekete háromszög. A pamutdarabot tartó fekete zsinór, ami a dereka körül futott, szinte hívogatta Bondot: gyere, oldozz ki!

Kissy kihívóan felnevetett.

– Ne bámuld a fekete cicámat!

– Miért hívod fekete cicának?

– Találd ki!

Bond óvatosan magára húzta a fekete pamutból készült nindzsa-ruhát, – Elég kényelmes – gondolta magában –, és melegen tart majd a vízben. – A csuklyát lógni hagyta a hátán. Homlokára illesztette Kissy apjának búvárszemüvegét. A csomag, amit maga mögött húz majd, ott táncolt már az öblöcske vizén. Jó erõsen a csuklójára erõsítette a zsinórját, hogy mindig érezze, megvan-e.

Bond Kissyre nézett. Elmosolyodott.

A lány odalépett hozzá, nyaka köré fonta a karját és szájon csókolta.

Mielõtt még Bond viszonozhatta volna az ölelést, Kissy a szemére húzta a búvárszemüveget, és belemerült a higanyosan sima tengerbe.

16

A Paradicsomkert

Kissy egyenletes, nyugodt karcsapásokkal úszott. Bond erõlködés nélkül tudta követni a fel-felvillanó fehér talpat és a lány fenekének világos dombocskáit, köztük az izgató fekete zsinórral. Örült, hogy békaláb van rajta, mert az úszó csomag kellemetlenül fékezte: állandóan visszarántotta a csuklóját. A szoros feléig ívben haladtak, hogy kiegyenlítsék a keleti irányú áramlás hatását, de azután Kissy egy keveset változtatott az irányon, s attól kezdve kényelmesen haladtak a magasba nyúló fal felé, amely hamarosan kitöltötte egész látóhatárukat.

A fal tövénél néhány tömb hevert egymáson, de Kissy inkább a vízben maradt egy hínárcsomóba kapaszkodva, nehogy a holdfény elárulja csillogó testét egy õrszemnek vagy egy véletlenül arra tévedõ õrjáratnak – habár Bond úgy sejtette, éjszaka nem cirkálnak a parkban, hogy az öngyilkosjelöltek nyugodtan bejuthassanak. Bond felhúzódzkodott a kövekre, kinyitotta a mûanyag zsák villámzárát és kivett egy csomag hegymászócöveket. Néhány métert felmászott a falon, és a dagály vonala fölött bedugta a békalábát egy nagyobb hézagba a fal gránittömbjei közé. Ezzel fel is készült az indulásra. Csókot dobott a lánynak. Kissy végighúzta maga elõtt a kezét – a japánok így kívánnak istenhozzádot –, és már indult is vissza. A fehéren világító torpedó hamarosan beleolvadt a vízen csillogó holdfénybe.

Bond igyekezett nem gondolni többet a lányra. Kezdett fázni a vizes nindzsa-ruhában. Ideje volt, hogy induljon. Megvizsgálta a hatalmas kõtömbök illeszkedését: jókora rések voltak közöttük, ahol biztosan megvethette a lábát az ember, akárcsak a Tigris kiképzõközpontjaként szolgáló kastély falán. Fejére húzta a fekete csuklyát, és a fekete zsákot maga után húzva mászni kezdett;

Húsz percébe tellett az enyhén befelé hajló fal megmászása, viszont csak kétszer kellett a hegymászóékeket használnia, amikor olyan falrészhez ért, ahol túlságosan közel voltak a kõtömbök ahhoz, hogy sajgó lábujját bedughassa közéjük. Elérte az egyik lõrést, hangtalanul végigkúszott a fal másfél méter széles, sima tetején, és óvatosan lenézett a párkány fölött a parkba. Ahogy azt sejtette, a lõréstõl kõ lépcsõfokok vezettek lefelé. Végiglopakodott a lépcsõn, megállt a fal sötét árnyékában, felegyenesedett és várt, hogy alábbhagyjon a lihegése. Hátratolta a csuklyáját és hallgatózott. Szellõ sem mozdult a fák ágai között, de valahonnan halk vízcsobogás és annak hangján keresztül zsíros bugyborékolás és ütemes böffenések hallatszottak. A gõzforrások! Bond fekete árnyékként, a fal mellett maradva araszolni kezdett jobb felé. Elõször is rejtekhelyet kellett találnia, ahol tábort üthet, ahol veszély eseten meghúzódhat, s ahol otthagyhatja a csomagjait. Jó néhány cserjét és bokorcsoportot végigvizsgált, de bosszantóan gondozott volt mindegyik: az aljnövényzetet pedánsán kiirtották a gyökereik körül. Emellett soknak hányingerkeltõen édeskés, mérges illata volt. Bond visszatért a falhoz, és nemsokára ráakadt egy fészerre, aminek rozoga ajtaja nem volt bezárva. Hallgatózott, azután centirõl centire kinyitotta az ajtót. Amint azt sejtette, különféle kerti szerszámok, talicskák kusza halmaza sötétlett odabenn. Megcsapta orrát az ilyen helyiségek szokott dohos szaga. A deszkafal széles hézagain átszûrõdõ holdfény elég világosságot biztosított ahhoz, hogy minden mozdulatára ügyelve eljusson a fészer hátsó falához, ahol rendetlen halomban egy csomó használt zsákot tároltak. Egy pillanatig töprengett. – A helyiségnek sok elõnye van, még akkor is, ha minden bizonnyal gyakran megfordulnak itt a kertészek – gondolta magában. Leoldotta csuklójáról a zsákját, és nekilátott, hogy néhány használt zsákot elõbbre húzva fészket alakítson ki mögöttük. Amikor ezzel kész volt, egy-két mozdulattal mûvésziesen rendetlenné varázsolta a zsákhalmot, és berakta mögé a csomagját. Kiosont a parkba, és ahogy eltervezte, folytatta a birtok sietõs körüljárását, hogy legalább nagy vonalakban megismerje.

Bond a fal közelében maradt. Denevérként suhant át a fák és a bokrok között nyíló tisztásokon. A nindzsa-ruha ugyan befedte a kezét is, de azért nem ért a növényzethez, amely állandóan változó, erõs szagokat és illatokat bocsátott ki. Bond egyedül a som édeskés illatát ismerte fel, egy régi kalandjának köszönhetõen, ami a karibi szigetvilágban történt meg vele. Elérte a tavat. A sima, ezüstös tükör fölött ritkás pára ült – amint az a légi fényképen is látszott annak idején. Ahogy ott állt, és a vizet figyelte, az egyik parti fáról egy nagy levél vált le, és nem messze tõle ráhullott a tó felszínére. Abban a pillanatban megcsobbant a víz, és a mélybõl valami rácsapott a levélre. Egy pillanat múlva már újra csendes volt a felszín. Valamilyen hal lehet a tóban, valószínûleg ragadozó. Csak a ragadozó halakat izgatja fel ennyire, ha valamilyen áldozatot sejtenek. A tó mögött Bond ráakadt az elsõ gõzforrásra, egy kénes, bugyborékoló iszappocsolyára, amelynek szüntelen mozgásban lévõ felszínérõl apró szökõkutak fröcsköltek fel. Bond több méter távolságból is érezte a belõle áradó forróságot. Idõnként bûzös gõzfelhõ csapott ki a forrásból és fehér szellemalakként emelkedett az ég felé. Óvatosan osont tovább, számítva rá, hogy hamarosan eléri a kastélyt körülvevõ, árulóan csikorgó kavicssávot. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy ott áll az utolsó fasor mögött, alig néhány lépésnyire a kastélytól. Meghúzódott a fák takarásában. A szíve vadul kalapált.

A hatalmas fekete és aranyszínû épület fenyegetõen magasodott fölé. Az emeletek felfelé kunkorodó, elvékonyodó tetõsarkai denevérszárnyakra emlékeztettek a csillagos égbolt hátterén. A kastély még nagyobb volt, mint amekkorának Bond elképzelte, a fekete gránitból épült falak még masszívabbak. Törni kezdte a fejét, hogyan juthatna be, bár elsõ látásra ez lehetetlennek tûnt. Az épület mögött lehet a fõbejárat, az alacsony fal és azon túl a sík vidék. De hiszen az ilyen kastélyoknak titkos kijáratuk is van, valahol lent, amin keresztül feltûnés nélkül lehet távozni! Bond elõrelopakodott. Mindig az egész talpára nehezedett, így a kavics éppen csak megmoccant a lába alatt. A kastély a holdfényben fehéren csillogó ablakszemeivel az abszolút hatalom magabiztosságával figyelte közeledését. Bond minden pillanatban várta, hogy lecsap rá egy, reflektor fehér fény csóvája, vagy felvillan egy lövés kékessárga fénye. De minden baj nélkül elért a fal tövéhez, és elindult mellette bal felé. Még az iskolában tanulta, hogy a legtöbb kastélynak a felvonóhíd alatt, a várárok felé is van kijárata.

Így volt ez doktor Shatterhand kastélya esetében is. Ráakadt egy apró, szögekkel összeerõsített, megvetemedett deszkájú, idõjárás tépázta ajtóra. A pántok és a zár rozsdásak és repedezettek voltak, de egy új lakatot és láncot szereltek fel kapcsokkal az ajtóra és annak kõkeretére. A holdfény nem szûrõdött le ebbe a mélyedésbe, ami egykor a várárok lehetett, de mostanra benõtte a fû. Bond gondosan végigtapogatott mindent. Igen! A lánccal és a zárral el tud majd bánni reszelõvel és feszítõvassal, de vajon nincs-e retesz az ajtó túlsó oldalán? Nem valószínû, mert akkor nem bajlódtak volna a lakat felszerelésével. Bond hangtalanul visszalopakodott a kavicsos úton, figyelve rá, hogy mindig a saját lábnyomaiba lépjen. Ez az ajtó holnap jó szolgálatot fog neki tenni.

Bond jobb felé folytatta felderítõ útját, továbbra is szorosan a fal mellett maradva. Ahogy lépkedett, egyszerre csak valami kisiklott a lába alól és nagy zörgéssel eltûnt az egyik fa lehullott levelei között. Melyik kígyó támadja meg az embert? A királykobra, a fekete mamba, a fûrészes hátú vipera, a csörgõkígyó és a lándzsakígyó. És a többiek? Azok inkább elmenekülnek, ha megzavarják õket. Vajon a kígyók nappal vagy éjszaka vadásznak? Bondnak fogalma sem volt róla. Ennyi veszély között még akkora esélye sincs az embernek, mint az orosz ruletten. Ha a pisztoly tölténytára tele van, akkor hiába számít arra, hogy az egyik töltényûr üres lesz.

Bond most a tó kastély felõli oldalához ért. Zajt hallott, mire behúzódott egy fa mögé. A távolból bokrok recsegése hallatszott, mintha egy sebzett állat közeledett volna, de azután egy ember jelent meg támolyogva az ösvényen, vagy legalábbis valami olyan lény, mely egykor ember volt. A ragyogó holdfényben jól látszott, hogy a feje futballnagyságúra dagadt, csak keskeny rések maradtak a szeme és a szája helyén. A tántorgó férfi halkan nyögdécselt. Bond látta, amint a kezét felpüffedt arcához emelve megpróbálja széthúzni a feldagadt bõrt a szeme' körül, hogy kilásson. Idõnként megtorpant és egyetlen szót kiáltott a hold felé. Nem volt sem félelem, sem fájdalom a hangjában, inkább hátborzongató esdeklés. Egyszer csak megtorpant. Úgy látszik, észrevette a tavat. Szörnyû üvöltéssel, kitárt karokkal, mintha a szerelmeséhez sietne, a tóhoz rohant, és belevetette magát. Abban a pillanatban felbolydult a víz, úgy, ahogy Bond már látta, de ezúttal jóval nagyobb területen. A felszínen vad tülekedés támadt a vaktában csapkodó test körül. Rengeteg apró hal viaskodott egymással, hogy a férfihoz férkõzhessen, különösen a kezéhez és arcához, ami szabadon volt. Arasznyi testük csillogott-villogott a holdfényben. A férfi kiemelte a fejét a vízbõl, és irtózatos üvöltés szakadt ki belõle. Bond látta, hogy ezüstös hajfürtökként apró halak tömege csüng az arcán. A fej visszahanyatlott, és a test ide-oda forgott a vízben, mintha támadóit próbálta volna lerázni. Sötét folt kezdett terjengem körülötte, végül – valószínûleg azért, mert feltépték a nyaki ütõerét – nem mozdult többé. Arccal lefelé lebegett a vízben, csak a feje mozgott ide-oda a ragadozó halak szüntelen támadásai következtében.

James Bond letörölte arcáról a hideg verejtéket. Piranha! A dél-amerikai édesvizek gyilkosa, amely erõs állkapcsával és lapos, borotvaéles fogaival fél óra alatt csontig le tud csupaszítani egy lovat! Ez a férfi pedig hallott errõl a rettenetes halálról, s így akart végezni magával! A tavat keresve jött ide, de útközben valamilyen mérges bokorhoz ért az arca. A Herr Doktor valóban tökéletes szolgáltatást nyújt áldozatainak. Különleges fogások végtelen sorozatával kényezteti el õket. Igazi halál-bankett!

James Bond megborzongott, és továbbment. Rendben van, Blofeld – gondolta magában –, ez újabb rovás a kardon, amely lesújtani készül a nyakadra! Bátor szavak! Bond tenyerével a kastély falára ütött, majd folytatta útját. Keleten világosodni kezdett az ég alja.

De a Halál Kertje még nem fejezte be az éjszakai bemutatót.

Az egész part fölött enyhe kénszag lebegett, s Bondnak többször is gõzölgõ repedéseket kellett kikerülnie, vagy a gõzforrások fortyogó iszapját, amelyek köré figyelmeztetésül fehérre festett kövekbõl kört raktak ki. A doktor nagyon gondos volt: valaki még beleeshet ezekbe a természetes kohókba – véletlenül. Most azonban Bond egy akkora körhöz ért, mint egy teniszpálya. A hátul lévõ sziklamélyedésben kezdetleges szentélyt rendeztek be, és finomkodó gesztusként egy vázát is odatettek, benne krizantémokkal, mert hivatalosan már tél volt, megkezdõdött a krizantém-idény. A virágokat néhány törpenyárfa-ággal olyan formában rendezték el, ami bizonyára hordozott valamilyen illatos jelentést az ikebana beavatottjai számára. A szikla elõtt, amely mögött Bond lapult, kísérteties fekete öltözékében, egy japán úr állt, és elmélyülten szemlélte a tó csillogó felszínét lágyan remegtetõ gõzbuborékokat. James Bond azért nevezte magában úrnak, mert cilindert, szalonkabátot, csíkos nadrágot, keménygallért és kamáslit viselt, amit csak a magas kormányhivatalnokok szoktak, vagy az esküvõn a menyasszony apja. Az úr gondosan összecsavart esernyõt szorongatott összekulcsolt kezében, és annak nyelére hajtotta fejét, mintha bûnbánatot tartott volna. Halk, zsolozsmázó hangon beszélt, mintha valamilyen templomi szertartáson vett volna részt, de nem tett semmiféle kézmozdulatot. Csak állt alázatosan, csendben, mintha gyónna, vágy valamit kérne istenétõl. Bond egy fa mögé húzódott. Ügy érezte, közbe kellene lépni és megakadályozni a férfit abban, amit, jól tudta, tervez. De hogyan avatkozhatna közbe, mikor nem tud japánul, csak egy kártya van nála, amin az áll, hogy õ süketnéma? Emellett létfontosságú volt számára, hogy megmaradjon “a kert kísértetének”, s ne bocsátkozzon értelmetlen vitába egy férfival, akit nem ismer, valamilyen régi bûnrõl, amit õ soha nem érthet meg. Bond tehát mozdulatlan maradt, és hideg, kifejezéstelen, szoborszerû arccal várta, hogy a fák hosszú, sötét karjai alatti színpadra bemasírozzon a hálál.

A férfi elhallgatott. Fölemelte a fejét, és felnézett a holdra. Udvariasan megemelte csillogó cilinderét. Visszatette a fejére a kalapot, hóna alá kapta az ernyõjét, és éleset tapsolt. Azután – mintha csak egy üzleti megbeszélésre menne – nyugodtan, céltudatosan megtette a bugyborékoló gõzforrás széléig hátralévõ néhány lépést, gondosan átlépett a figyelmeztetõ köveken, és tovább haladt elõre. Lassan merült bele a nyúlós, szürke iszapba, közben egyetlen hang sem hagyta el az ajkát egészen addig, ameddig a borzalmas forróság el nem érte az ágyékát. Akkor egy hörgõ “arrghh!”-t hallatott, s fogaiban megcsillant az arany, ahogy halálos görcsben hátrafeszült a feje. A férfi eltûnt, csak a cilindere táncolt tovább az idõnként feltörõ iszapszökõkutakon. Azután a cilinder is összeroskadt a hõtõl és elmerült. A gõzforrás ekkor nagyot böffent, és Bond orrát megcsapta a fövõ húsnak a mindent betöltõ kénszagot is-elnyomó bûze.

Bondnak sikerült leküzdenie a hányingerét. A becsületes kishivatalnok megtért becsületes õseihez – megbûnhõdött ismeretlen bûnéért. Elszenesedett csontjai lassan leszállnak a föld gyomrába. Blofeld pedig húzhat egy újabb vonalat halálos nyilvántartásába. Miért nem jön ide a japán légierõ és bombázza porig ezt a helyet, miért nem gyújtja fel napalmmal a kastélyt és a mérges kertet? Hogyan védheti meg továbbra is néhány botanikus és tudós ezt az embert? És hogy kerül ide õ, Bond, egy szál maga, ebbe a pokolba, hogy fegyver nélkül, szinte puszta kézzel végezzen vele! Hisz ez reménytelen! Legfeljebb egy a millióhoz az esélye. Tigris és miniszterelnöke alaposan megkéri a becses Magic 44 árát!

Bond folytatta útját – áthozva a sorsát, átkozva Tigrist, átkozva egész Japánt –, de közben egy hang halkan suttogott a fülébe: “Talán nem akarod megölni Blofeldet? Nem akarod megbosszulni Tracyt? Talán nem tálcán kínálja a sors ezt az alkalmat? Ma éjszaka minden jól ment. Behatoltál az erõdítményébe és kikémlelted. Még bejáratot is találtál a kastélyába, amin keresztül valószínûleg föl tudsz jutni a hálószobájába, öld meg álmában holnap éjszaka! És öld meg a nõt is, ha már ott vagy! Azután pedig vissza Kissy karjaiba, s egy-két hét múlva a Sarkon keresztül visszarepülsz Londonba, ahol a fõnököd lelkendezve fogad majd. Gyerünk! Valahol Japánban minden harminc percben öngyilkosságot követ el valaki. Ne émelyegj pusztán azért, mert tanúja voltál, hogy kettõvel nõtt az Egészségügyi Minisztérium egyik számoszlopa, hogy két ponttal magasabbra húznak egy vonalat valamelyik táblázaton! Rázd meg magad, és folytasd a feladatod végrehajtását!”

Bond pedig hallgatott a hangra, végigment a fal utolsó mérföldnyi szakasza mentén, és visszatért a kertészek fészeréhez.

Mielõtt belépett volna, még egyszer körülnézett. Úgy húsz méterrõl odalátszott a tó egyik nyúlványa. A hajnali szürkületben kékesen csillogott a felszíne. Valamiféle nagy rovarok libegtek és cikáztak a felszálló ritkás párában. Rózsaszín szitakötõk voltak. Rózsaszínûek. Ide-oda siklottak, táncoltak a víztükör fölött. Hát persze! Tigris haldokló ügynökének haikuja! Ez volt az utolsó, hátborzongató ötlet, ami tökéletessé tette a hely ocsmányságát.

Bond bement a fészerbe, óvatosan tapogatózva végighaladt a szerszámok és talicskák között, magára húzott néhány zsákot, és nyugtalan álomba merült, amely tele volt kísértetekkel, démonokkal és üvöltésekkel.

17

Valami gonosz közeleg

A kiáltások, melyeket álmában hallott, valódiakká váltak, mikor Bond négy órával késõbb fölébredt. Csend volt a fészerben. Bond óvatosan föltérdelt, és kinézett a rozoga deszkák közötti széles rések egyikén. Egy kiáltozó férfi – rongyos kék munkaruhájából ítélve japán paraszt –futott át a látómezején a tó partja mentén. Négy õr üldözte, nevetgélve és rikoltozva, mintha fogócskát játszottak volna. Hosszú bot volt náluk. Egyikük megállt, és gondosan célozva a férfi lábai közé hajította a botját, aki nagyot puffanva a földre zuhant. A földön fekvõ férfi nagy nehezen feltérdelt, és esdekelve nyújtotta ki kezét üldözõi felé. Azok – tagbaszakadt férfiak, magas szárú gumicsizmában, fekete maszkkal és fekete bõr orrvédõvel, ami félelmetessé tette az arcukat, ugyanolyan csúf, fekete bõrbõl készült levesestányér-kalapban, amilyet az ügynök viselt a vonaton – még mindig nevetve odagyûltek köré.

Böködni kezdték a botjaikkal, közben gúnyolódó hangon kiabáltak vele. Azután – mintha parancsra tették volna – lehajoltak, kezénél-lábánál fogva felkapták a férfit, egyszer-kétszer meglóbálták, és belehajították a tóba. A tó felszíne kísértetiesen csobogni kezdett, s a férfi, most már ismét üvöltve, két kézzel csépelni kezdte az arcát, és esetlenül kapálódzva megpróbált kijutni a partra, de a kiáltások gyorsan gyengültek, végül elhallgattak, amikor a feje belemerült a vízbe. A körülötte terjengõ vörös folt egyre nagyobb lett.

A parton álló õrök az oldalukat fogták a nevetéstõl, ahogy a férfi vergõdését figyelték. Amikor vége lett a véres színjátéknak, elégedetten megfordultak, és a fészer felé vették útjukat. Bond látta, hogy a nevetéstõl könny csillog a szemükben.

Visszamászott a rejtekhelyére. Hamarosan néhány méterre hallotta dicsekvõ hangúkat és nevetésüket: bejöttek a fészerbe, fogták gereblyéjüket és talicskájukat, azután elindultak a dolgukra. Bond egy ideig hallotta, ahogy a park egyik végébõl a másikba kiáltoznak egymásnak. Azután a kastély felõl mély csengõszó hallatszott, és az õrök elhallgattak. Bond megnézte az olcsó japán karórát, amit Tigristõl kapott. Kilenc óra volt. Vajon most kezdõdik a hivatalos munkanap? Bizonyára. A japánok rendszerint fél órával korábban jelennek meg munkahelyükön és fél órával késõbb mennek el, hogy kiérdemeljék munkaadójuk megelégedését, így demonstrálják szorgalmukat és hálájukat azért, hogy alkalmazza õket. Késõbb egyórás ebédszünetet tartanak majd – feltételezte Bond. A munkanapnak valószínûleg hatkor lesz vége. Vagyis fél héttõl lesz övé a terep. Addig is hallgatóznia és leselkednie kell, hogy minél jobban megismerje az õrök napi feladatait – amelyek közül az elsõnek minden bizonnyal éppen az elõbb volt tanúja: azon öngyilkosjelöltek felkutatása és végleges eltüntetése, akik meggondolták magukat, vagy túl gyávának bizonyultak az éjszaka. Bond halkan kinyitotta a zsákján lévõ villámzárat, megevett egyet a három szelet szárított húsból és ivott rá egy kortyot a vizesüvegbõl. Mit nem adna egy cigarettáért!

Egy órával késõbb Bond sietõs léptekre lett figyelmes a tó túlsó oldalán kanyargó kavicsos út felõl. Kinézett a résen keresztül. A négy õr felsorakozott, és merev vigyázzállásban várakozott. Bond szíve gyorsabban kezdett verni. Ez valamilyen szemle lesz. Lehet, hogy Blofeld körüljárja a kertet, és meghallgatja az õrök jelentését az éjszaka történtekrõl?

Bond igyekezett minél messzebb ellátni jobbfelé, de egy fehér oleanderbokor elfogta elõle a kilátást. Ezt az ártalmatlannak tûnõ, szép, fürtös virágú növényt a trópusokon sokfelé halméregként használják. – Szép kis bokor! – gondolta magában Bond. – Ne felejtsem elkerülni ma éjszaka.

Végre a tó túlsó oldalán húzódó úton két alak sétált be a látómezejébe. Bond összeszorította az öklét, olyan düh fogta el, mikor meglátta kiszemelt áldozatát.

Blofeld, csillogó páncélingben, groteszk, tarajos és szárnyas acélsisakjában, amelynek rostélya le volt eresztve, mintha egy Wagner-operából lépett volna elõ, vagyis inkább egy japán kabukidarabból, hiszen keleti stílusú volt a páncélja. Acélkesztyûs jobb keze kényelmesen pihent egy hosszú, meztelen szamurájkard markolatán, balját pedig társa – egy tömzsi nõ – karjába fûzte, akinek a koncentrációs táborok nõi õreire emlékeztetett a tartása és a járása. Az arcát teljesen eltakarta egy förtelmes, sötétzöld, szalmából készült méhészkalap, amelyrõl fekete háló lógott le a válláig. De nem lehetett semmi kétség! Bondnak ki tudja hányszor jelent meg álmában ez a tömzsi nõalak, aki most mûanyag esõköpenyt viselt a magas szárú gumicsizma fölött. Õ volt az! Irma Bunt!

Bond visszafojtott lélegzettel figyelt. Ha átjönnének a tó innensõ oldalára, egyetlen hatalmas taszítás elég lenne, és a páncélos alak már a vízben kapálózna. De vajon hozzáférnének-e a piranhák a páncél résein keresztül? Nem valószínû. És hogyan menekülne el õ, Bond? Nem, nem ez a megoldás.

A két alak már majdnem odaért a négy férfi vonalához. Ebben a pillanatban azok négyen egyszerre térdre ereszkedtek és homlokukkal megérintették a földet, majd felugrottak, és ismét vigyázzba merevedtek;

Blofeld felemelte a sisakrostélyát, és megszólítottá az egyik férfit, aki tiszteletteljesen válaszolt neki. Bond ekkor észrevette, hogy ennek az õrnek öv van a derekán, rajta egy automata pisztoly táskája. Bond nem hallotta, milyen nyelven beszélnek. Lehetetlen, hogy Blofeld megtanult volna japánul. Angolul vagy németül!? Valószínûleg az utóbbin, amit a háború idején összekötõként sajátíthatott el az õr. A férfi nevetve a tó felé mutatott, amelynek felszínén kipukkadt léggömbként mozgott ide-oda a kék ruha a benne nyüzsgõ piranháktól. Blofeld jóváhagyóan bólintott, és a férfiak ismét térdre ereszkedtek. Blofeld kurtán búcsút intett, leeresztette a sisakrostélyát, és a pár királyi pózban továbbsétált.

Bond feszülten figyelt, vajon a felálló õrök arcáról leolvasható-e megvetés vagy derültség, amikor uruk hátat fordít nekik, de tiszteletlenségnek semmi jelét nem tapasztalta. A férfiak kiléptek a sorból, és fegyelmezett komolysággal a dolgukra siettek. Bondnak eszébe jutott, hogyan illusztrálta Dikko Henderson a japánok automatikus, hangyaszerû fegyelmezettségét és tekintélytiszteletét, ami az évszázad egyik nagy bûncselekményének elkövetését lehetõvé tette.

De jó lenne, ha itt lenne a drága Dikko! Mennyivel nagyobb sikerrel kecsegtetne ez az õrült vállalkozás, ha az õ öklére és fergeteges lendületére is számíthatna!

A bûncselekmény, amit Dikko elmesélt, az Imperial Bank egy szerény, külvárosi fiókjában esett meg, és “Teigin-ügyként” vált közismertté, a külváros neve után. Közönséges munkanap volt, amikor egy hivatalosnak látszó karszalagot viselõ férfi jelentkezett be a bankfiók igazgatójához. Azt mondta, az Egészségügyi Minisztériumból jött. Tífuszjárványtól tartanak, ezért nagyon hálás lenne az igazgatónak, ha felsorakoztatná a beosztottait az udvaron, hogy beadhassa nekik a hivatalosan elõírt vakcinát. Az igazgató engedelmesen meghajolt, s miután minden ajtót bezártak, a tizennégy beosztott felsorakozott és meghallgatta a karszalagos férfi egészségügyi ismeretterjesztõ elõadását. Utána valamennyien meghajlássál fejezték ki elismerésüket az Egészségügyi Minisztérium bölcs gondoskodásáért, a hivatalos személy pedig lehajolt, tizenöt poharat vett elõ egy kis bõröndbõl, és egy üvegbõl kimérte beléjük a gyógyszert. Mindenkinek átnyújtott egy poharat azzal, hogy egy hajtásra igyák ki, különben kárt tehet a fogakban. – Figyelem! – mondta Dikko szerint. – Mindnyájan egyszerre! Egy, kettõ, három! – Felhajtották a gyógyszert, és az Imperial Bank nagybecsû igazgatója és beosztottai ott rögtön el is patkoltak. A gyógyszer tömény cián volt.

Az “Egészségügyi Minisztérium tisztviselõje” kivette a kulcsokat a szolgálatkész igazgató nadrágzsebébõl, kétszázötvenmillió jent bepakolt a kocsijába, és elhajtott a helyszínrõl.

És itt is – gondolta magában Bond –, ugyanaz a tökéletes engedelmesség és tekintélytisztelet, csak ez esetben a Fekete Sárkány-filozófia hallgatólagos jóváhagyásáról és elfogadásáról van éppen szó. Blofeld utasította õket, hogy azt tegyék, aminek Bond néhány órával ezelõtt tanúja volt. Blofeldet bizonyos állami szervek hatalommal ruházták fel. Szerepének megfelelõ öltözéket visel. Engedelmeskednek a parancsainak. Feladatokat ad, amelyeket becsületbeli kötelesség teljesíteni. Az újságok sokat írnak a becsülettel teljesített feladatokról. Blofeld nagyra becsült külföldi, akinek magas összeköttetései vannak. Miért baj az, ha az emberek meg akarják ölni magukat? Ha nem állna rendelkezésükre a Halálkastély – idõnként egy-egy segítõ kézzel együtt –, a vasutat vagy a villamost választanák. Ez tehát közszolgáltatás. Szinte az Egészségügyi Minisztérium kirendeltsége. Mindaddig, amíg maszkjaik és orrvédõik megóvják õket a kert mérgezõ növényeitõl, a legfontosabb, hogy lelkiismeretesen végezzék a munkájukat, s egy szép napon talán a Parlament kinevez egy öngyilkossági minisztert! Akkor azután visszatérnek Fekete Sárkány nagy napjai, hogy megóvják a Felkelõ Nap Országát a demokoraszu lassan bénító mételyétõl!

A két sétáló alak ismét Bond látómezejébe került, de ezúttal balról. Megkerülték a tavat, s most visszafelé tartottak, valószínûleg azért, hogy megszemléljék a többi õrt is, és meghallgassák a jelentésüket. Tigris azt mondta, az õrök legalább húszan vannak, és a birtok húsz hektár kiterjedésû. Öt ügyeletes csoport, mindegyikben négy õr? Blofeld feltolta a sisakrostélyát, és a nõvel beszélgetett. Alig húsz méterre voltak Bondtól. Megálltak a tó partján, és kellemes szórakozásként, kíváncsian figyelték a vízen bábuként lebegõ kék rongycsomó körül rajzó haltömeget. Németül beszélgettek. Bond hegyezni kezdte a fülét.

– A piranhák és a vulkáni iszap nagyon hasznosak – szólalt meg Blofeld. – Tisztán tartják a birtokot, mint egy jó ispán.

– A tenger és a cápák is hasznosak.

– A cápák azonban sokszor nem fejezik be a munkát. Itt volt az a kém is, akit a vallatókamrában hallgattunk ki. Szinte érintetlen volt, amikor megtalálták a parton. A tóban sokkal jobb helye lett volna. Nem akarom, hogy az a fukuokai rendõr túlságosan gyakran járjon ide. Valami módon esetleg kiszedheti a parasztokból, hány ember jön át a falon. Az pedig sokkal több lenne, majdnem kétszer annyi, mint ahányért a mentõ idejön. Ha ilyen iramban emelkedik a számuk, kellemetlenségeink lesznek. Úgy látom az újságkivágásokból, amiket Kono lefordít nekem, hogy a sajtóban máris vannak olyan hangok, amelyek nyilvános vizsgálatot követelnek.

– És akkor mit csinálunk, lieber Ernst?

Jókora kártérítést harcolunk ki magunknak, és továbbállunk. Ugyanez a módszer alkalmazható más országokban is. Mindenütt vannak olyan emberek, akik meg akarják ölni magukat. Elõfordulhat, hogy-ki kell találnunk valami újabb csábító lehetõséget. Más népek nem vonzódnak olyan ellenállhatatlanul a borzalmakhoz és az erõszakhoz, mint a japánok. Egy csodálatos vízesés… Egy kéznél lévõ híd… Egy szédítõ szakadék… Ezek mind alternatívák lehetnek. Brazíliában vagy valamelyik másik dél-amerikai államban biztosan akad ilyen hely.

– De jóval kevesebben jönnének.

– A koncepció számít, liebe Irma. Nagyon nehéz kitalálni valamit, ami teljesen új a világtörténelemben. Én megtettem. Ha a hidam, a vízesésem csak évi tíz hullát produkál, az pusztán statisztika kérdése lesz. De az alapötlet tovább él majd!

– Ez így van. Te valóban zseni vagy, lieber Ernst. Máris örökre a halál szentélyévé tetted ezt a helyet. Az emberek csak Poe, Lautréamont vagy de Sade mûveiben olvasnak ehhez hasonló látomásokról, de még soha senki nem valósította meg. Olyan ez, mintha valamelyik híres tündérmese kelt volna életre. Mint a halál Disneylandje… Természetesen – tetté hozzá sietve –, tökéletesen más: jóval nagyobb és költõibb léptékben.

– Ha eljön az ideje, leírom az egész történetet. Akkor talán majd rájön a világ, micsoda ember élt itt közöttük. Egy ember, aki nemcsak hogy hálát nem kapott, s akinek dicsõséget senki nem énekelte meg, hanem egy ember – Blofeld hangja szinte üvöltéssé erõsödött –, akit üldöznek, akit le akarnak lõni, mint egy veszett kutyát! Egy ember, akinek minden ravaszságára szüksége van pusztán ahhoz, hogy életben maradjon! Hiszen ha nem tüntetem el oly alaposan a nyomainkat, már most úton lennének a kémek, hogy mindkettõnket megöljenek, vagy átadjanak minket a hivatásos gyilkosoknak, akik a törvény nevében ölnének meg bennünket! Hát igen, liebe Irma – folytatta Blofeld, most már halkabban és józanabbul –, a hülyék világában élünk, ahol az igazi nagyság bûnnek számít. Menjünk! Ideje megszemlélni a többi osztagot.

Megfordultak, hogy továbbsétáljanak a tó partján, de Blofeld egyszer csak megtorpant, és dühös arccal egyenesen Bond felé mutatott.

– Az a kalyiba a bokrok között! Nyitva van az ajtaja! Ezerszer megmondtam az embereknek, hogy tartsák zárva az ilyen helyeket. Tökéletes búvóhely egy kém vagy egy szökevény számára. Megyek, ellenõrzöm.

Bond megborzongott. Meglapult, és magára húzott néhány zsákot a halom tetejérõl, hogy jobban védve legyen. A csörömpölõ léptek közeledtek, majd Blofeld belépett a fészerbe. Bond érezte, hogy ott áll, alig néhány méternyire tõle, érezte, hogy körbenéz, hogy kitágult orrlyukakkal beleszippant a levegõbe. Valami megcsörrent, s a következõ pillanatban a zsákhalom újra és újra megremegett, ahogy Blofeld nagy erõvel beledöfködte a kardját. Azután a kard néhányszor lesújtott. Bond megvonaglott és az ajkába harapott, mert az egyik erõteljes csapás pont a háta közepét érte. De végül úgy tûnt, Blofeld megnyugodott, s a csörömpölõ léptek eltávolodtak. Bond halkan sípolva kieresztette visszatartott lélegzetét. Hallotta, hogy Blofeld megjegyzi:

– Nincs ott senki, de emlékeztess rá, hogy a holnapi inspekció során meg kell dorgálnom Konót! Rendbe kell tenni a kalyibát, és rendes zárat szerelni rá!

A lépések zaja elhalt az oleanderbokor mögött. Bond felnyögött, és megtapogatta a hátát. Bár a fölötte lévõ zsákokból jó néhányat átvágott a kard, éppen eleget húzott magára belõlük ahhoz, hogy megvédjék, így a gerincén nem repedt fel a bõr.

Feltérdelt, és újra elrendezte a rejtekhelyéül szolgáló zsákokat, közben idõnként megmasszírozta sajgó hátát. Kiköpte a szájában összegyûlt port, ami a zsákokból szállt fel, ivott egy kortyot a vizespalackjából, körülnézett a résen keresztül, nincs-e valaki a közelben, azután visszafeküdt, és nekilátott, hogy alaposan végiggondolja Blofeld minden szavát.

Nem kétséges, hogy a fickó megõrült. Egy évvel ezelõtt a szokott halk hang, amire Bond oly jó emlékezett, semmiképpen sem csapott volna át az eszelõs, hitleri ordítozásba. S a hideg számítás, az abszolút magabiztosság, ami mindig jellemezte tervezését? Úgy látszik, jórészt az is eltûnt, talán – remélte Bond – részben amiatt a két súlyos kudarc miatt, amiben neki, Bondnak is nagy szerepe volt. Sokat tett azért, hogy Blofeld két legnagyobb szabású terve meghiúsuljon. Egy azonban világos: a rejtekhelyének lõttek. Csak a mai éjszaka áll rendelkezésére. Nos, meglátjuk! Bond még egyszer végiggondolta magában a hevenyészett tervet, amit kidolgozott. Majdnem biztosra vette, hogy ha be tud jutni a kastélyba, megtalálja a módját, hogyan ölje meg Blofeldet. De abban is majdnem biztos volt, hogy maga sem ússza meg élve ezt a kalandot. “Dulce et decorum est…” – édes és dicsõ dolog meghalni… a többi pedig marhaság! De azután eszébe jutott Kissy, s már közel sem volt annyira biztos benne, hogy nem sajnálja az életét, amelybe a lány újra visszacsempészte azt az édességet, amiben, azt hitte, már soha többé nem lesz része.

Bond elszunnyadt. Nyugtalan és éber álmát ismét lidércnyomásos események és alakok népesítették be.

18

A csapda

Este hatkor a kastély felõl röviden megszólalt a mély hangú csengõ. Leszállt az alkony, mintha ibolyaszínû függönyt eresztettek volna le lassan, jelezve, hogy véget ért a nap. Megszólalt a tücskök hangos kórusa, és a gekkók vartyogni kezdtek a bokrok között. Eltûntek a rózsaszín szitakötõk, és számtalan ormányos teknõs bújt elõ tóparti iszapágyából. Amennyire Bond meg tudta állapítani a kémlelõnyílásán át, szúnyogokat fogdostak, amiket szemük csillogása csalt oda hozzájuk. Megjelent a négy õr is, és Bond orrát hamarosan füstszag csapta meg: valószínûleg meggyújtották a szemetet, amit napközben összegyûjtöttek. Odamentek a tó partjára, egy gereblyével kihúzták a kék ruhafoszlányokat, és elégedett nevetéssel hosszú csontokat ráztak ki belõlük a vízbe. Egyikük elszaladt a rongyokkal, bizonyára azért, hogy tûzre vesse õket. Bond visszahúzódott a rejtekhelyére, mert a többiek feltolták talicskáikat az emelkedõn, és betették õket a fészerbe. Vidáman beszélgetve ácsorogtak a szürkületben, míg a negyedik meg nem érkezett, azután anélkül, hogy ügyet vetettek volna a sarokban összehányt zsákhalomra, libasorban elvonultak a kastély felé.

Bond várt egy kicsit, azután felállt, kinyújtózkodott, és kirázta a hajából meg a ruhájából a port. A háta még fájt, de annyira kívánt egy cigarettát, hogy az minden egyébrõl elterelte a figyelmét. Hát jól van! Lehet, hogy ez lesz az utolsó. Leült, ivott egy kis vizet, elrágott egy nagyobb darabot az erõsen fûszerezett szárított húsból, azután még egyet húzott a vizesüvegbõl. Elõvette egyetlen csomag Shinseijét, a cigarettát tenyerébe rejtve rágyújtott, és gyorsan elfújta a gyufát. Mélyen leszívta a füstöt. Mennyei gyönyört érzett. Még egy szippantás, és az éjszaka kilátásai már nem is tûntek olyan riasztóaknak. Biztos, hogy minden rendben fog menni! Egy pillanatra felidézte magában Kissy képét, aki most bizonyára szójasajtból és halból álló vacsoráját eszi, közben azon gondolkozik, hogyan fog átúszni ide az éjszaka. Még néhány óra, és itt lesz a közelében. De mi történik majd ez alatt a néhány óra alatt? Bond addig szívta a cigarettáját, amíg az már az ujjait égette, azután elnyomta, a csikket pedig belepréselte a padló egyik repedésébe. Fél nyolc volt, az alkonyatot jelzõ rovarhangok kezdtek elülni. Bond gondosan készülõdni kezdett.

Kilenckor elhagyta a rejtekhelyét. A hold ismét teljes fénnyel ragyogott. Csend volt, csak a gõzforrások távoli bugyborékolása, böfögése hallatszott, és Idõnként egy-egy gekko baljóslatú vartyogása a bokrokból. Ugyanazt az útvonalat követte, mint elõzõ éjszaka, elért ugyanaddig a fasorig, ott megállt és felnézett a fölé tornyosuló masszív, denevérszárnyú vártoronyra. Észrevette, hogy a figyelmeztetõ léggömb, amelyrõl a veszélyt jelzõ feliratok függnek, a harmadik emelet erkélyérõl kinyúló rúdhoz van kikötve. Úgy tûnt, a harmadik a fõ szint, az épület központja. Ezen az emeleten néhány ablakból halvány, sárga fény szûrõdött ki. Bond úgy sejtette, ott lehet a célpontja. Mélyet sóhajtott, hangtalanul átlopakodott a kavicsos területen, és baj nélkül megérkezett a fahíd alatti apró bejárathoz. A fekete nindzsa-ruha úgy tele volt zsebekkel, mintha bûvészfrakk lett volna. Bond elõvett egy ceruzalampát meg egy apró vasreszelõt, és dolgozni kezdett az egyik láncszemen. Idõnként megállt és beleköpött a mélyülõ vágatba, hogy csökkentse a fémes csikorgást. Végül meghallotta az elpattanó fém zaját. A reszelõt feszítõvasként használva szétnyitotta a láncszemet, azután levette a keresztrudakról a láncot és a lakatot. Enyhén megtaszította az ajtót, és az engedett. Fogta a lámpáját és tovább nyomta befelé az ajtót, közben a vékony fénysugárral pásztázta a benti sötétséget. Szerencséje volt, hogy ezt tette.

A kõpadlón, ahová a nyitott ajtóból elõször lépett volna, egy embercsapda ásítozott. Méternyi széles, rozsdás vaspofái csak arra vártak, hogy rálépjen a vékony szalmarétegre, ami részben eltakarta a szerkezetet. Bond összerázkódott: képzeletében szinte hallotta a fémes csattanást, amivel a fûrészfogak összezárultak volna a térde alatt. Több ilyen rejtett csapda is kell hogy legyen itt – minden érzékszervével feszülten kell figyelnie.

Halkan becsukta maga mögött az ajtót, kikerülte a csapdát, és lámpájával körbevilágított. Mindenütt bársonyos sötétség. Semmit sem látott. Valamiféle hatalmas pincehelyiségben lehetett, ahol egykor minden bizonnyal egy kisebb hadsereg ellátásához elegendõ élelmet tároltak. Egy árnyék suhant át a lámpa elõtt, azután még egy, majd még egy, és minden irányból magas, cincogásszerû hangok hallatszottak. Bond nem félt a denevérektõl, és nem hitt a Viktória korabeli babonában sem, hogy belekeverednek az ember hajába. Ahhoz túlságosan is jó a radarjuk. Lassan óvakodott elõre, csak a lába alatti durva kõlapokra figyelt. Elhaladt egy-két vaskos oszlop mellett, s észrevette, hogy a hatalmas pince szûkülni kezd: jobbra és balra falat látott, feje fölött pedig pókhálóval teli boltívet. – Igen, itt van a felfelé vezetõ kõlépcsõ! – Felment a lépcsõn – húsz lépcsõfokot számolt meg – a bejáratig, egy széles, kétszárnyú ajtóig, aminek nem volt zár a belsõ oldalán. Óvatosan nekidõlt az ajtónak. Érezte és hallotta, ahogy a rozoga zár megfeszül. Elõvett egy erõs, villás végû feszítõvasat és átdugta az ajtó résén. Az éles pofák valamiféle zárnyelvbe vágtak bele. Bond oldalirányba nyomta a feszítõvas nyelét, míg fémes recsegést nem hajlott, majd a kõre hulló csavarok vagy szögek csörrenését. Óvatosan nyomni kezdte a rés mellett az ajtót, mire rettenetes zajjal leesett a zár maradéka, és az egyik ajtószárny nyikorogva elfordult, az öreg sarokvasakon. Az ajtó mögött újra csak sötétséget talált. Bond belépett, és eloltott lámpával hallgatózott. De még mindig mélyen a kastély gyomrában volt, semmilyen hangot nem hallott. Újra felkattintotta a lámpáját. Újabb lépcsõk vezettek fel egy modern, lakkozott fából készült ajtóig. Felment, és óvatosan lenyomta a fém ajtókilincset. Ez az ajtó nem volt bezárva! Óvatosan kinyitotta, és kilépett egy hosszú folyosóra, amelynek kõpadlója enyhén emelkedett. A folyosó végén lévõ újabb modern ajtó alatt vékony fénycsík látszott!

Bond hangtalanul fellopakodott az emelkedõn és lélegzetét visszafojtva a kulcslyukra tapasztotta a fülét. Halotti csend! Megfogta a kilincset, és centirõl centire kinyitotta az ajtót, majd megnyugodva belépett rajta, és becsukta maga mögött. A kastély elõcsarnokában volt. A balra lévõ nagy bejárati ajtótól kopott vörös futószõnyeg vezetett a tizenöt méter hosszú helyiség árnyékba borult túlsó végéig, amit már nem világított meg a bejárat fölötti egyetlen nagy olaj lámpa. A helyiség teljesen dísztelen volt, eltekintve a vörös futószõnyegtõl. A plafon hosszanti és keresztgerendák labirintusa volt, köztük bambuszháló fedte ugyanazt a durva vakolatot, ami a falakat is borította. Itt is – ahogy az egész kastélyban – a kõ hideg leheletét lehetett érezni.

Bond nem lépett a szõnyegre, inkább a fal melletti árnyékban haladt tovább. Úgy sejtette, valahol a fõ szinten van, alig néhány szobányira áldozatától. Jócskán behatolt a vártorony belsejébe. Eddig minden jól ment!

A következõ ajtó, minden jel szerint az egyik fogadószoba bejárata, egyszerûen kilincsre volt csukva. Bond lehajolt, és a kulcslyukra tapasztotta a szemét. Az ajtón túl egy újabb, homályosan megvilágított szobabelsõ látszott. Semmi zaj! Lenyomta a kilincset, egészen lassan, résnyire nyitotta az ajtót, azután kitárta és belépett. Ez a helyiség is hatalmas volt, de nagyúri pompával berendezve – a fõ fogadószoba, feltételezte Bond, ahol Blofeld a vendégeit fogadja. A hosszú, arannyal szegett, vörös függönyök között remekmívû páncélok és fegyverek függtek a vakolt fehér falakon, a terem közepén lévõ vöröseskék szõnyegen pedig súlyos antik bútorok álltak hagyományos módon csoportokba rendezve. A padló többi része olyan fényesre lakkozott deszka volt, hogy visszatükrözte a két jókora olajlámpa fényét. A mennyezet ugyanolyan volt, mint az elõcsarnokban, de itt a gerendákat bíborvörös, cikcakkos motívumok díszítették. Bond körülnézett, hol rejtõzhetne el, végül a nagyobb közökben elhelyezett függönyöket választotta. Hang nélkül lopakodott egyiktõl a másikig, végül elérte a terem végén lévõ kis ajtót, ami – feltételezése szerint – a magánlakosztályhoz vezetett.

– Lehajolt hallgatózni, de nyomban oda is ugrott a legközelebbi függönyhöz, hogy elrejtõzzön. Lépések közeledtek! Bond leoldotta derekáról a láncot, rácsavarta a bal öklére, jobbjába vette a feszítõvasat, és szemét a porszagú anyag egyik hasadékához nyomva várakozott.

A kis ajtó félig kinyílt, és megjelent benne az egyik õr háta. Fekete övet viselt pisztolytáskával. Lehet, hogy Kono az, aki Blofeldnek szokott tolmácsolni. A háború alatt minden bizonnyal a németeknek dolgozott – talán a Kempeitajnál. Mit csinálhat? Úgy látszik, valamilyen berendezéssel foglalatoskodik az ajtó mögött. Villanykapcsolóval? Nem, a kastélyban nincs villanyvilágítás. A férfi befejezhette a dolgát, mert kihátrált, mélyen meghajolt a szoba belseje felé, azután becsukta az ajtót. Nem volt rajta maszk, így Bond egy kis idõre megpillantotta a komor, vágott szemû, barnás arcot, amikor az õr elhaladt a rejtekhelye elõtt, és végigment a fogadótermen. Bond hallotta a terem túlsó végében lévõ ajtó kattanását, azután csönd lett. Várt jó öt percet, óvatosan félretolta a függönyt, és végignézett a termen. Egyedül volt.

Az utolsó szakasz következett.

Bond továbbra is kézben tartva fegyvereit, visszalopakodott az ajtóhoz. Ezúttal semmilyen zaj nem hallatszott mögüle. De akkor miért hajolt meg az õr? Hát persze! Valószínûleg a Mester aurája iránti tiszteletbõl. Bond halkan, de határozottan kinyitotta az ajtót és beugrott rajta, készen arra, hogy rárohanjon a bennlévõkre.

Egy teljesen üres, teljesen jellegtelen folyosó ásított rá, amint drámai pózban megállt az ajtóban. Körülbelül hat méter hosszú volt, és egy középen elhelyezett olajlámpás halvány fénye világította meg. A padlója a szokásos fényesre lakkozott deszkából készült. “Fülemülepadló" lenne? Nem. Az õr léptei alatt nem nyikorgott árulkodó módon. A folyosó túlsó végén lévõ ajtón viszont zene szûrõdött ki. “A walkürök lovaglása" szólt Wagnertõl, közepes hangerõvel. – Köszönöm, Blofeld! – gondolta magában Bond. – A zene elnyom majd minden zajt! – Hangtalanul lopódzott elõre a folyosó közepén.

Ami történt, arra egyáltalán nem számított. Pontosan abban a pillanatban, amikor átlépte a folyosó középvonalát, a teljes hatméternyi padlózat, mint egy mérleghinta, hangtalanul lebillent valamilyen középponti tengelyen, és Bond, miközben kétségbeesetten próbált megkapaszkodni valamiben, kalimpálva csúszni kezdett a lenti fekete üresség felé. Az õr, aki az ajtó mögött matatott! Õ állította be a kart, ami mûködésbe hozta a csapdát, a régi várak hagyományos csapdáját! És õ megfeledkezett errõl! Teste a ferde padló végétõl lezuhant a mélybe, közben egy riasztócsengõ, amit a csapda mechanizmusa hozott mûködésbe, hisztérikusan berregni kezdett. Bond még érzékelte, hogy a padló, megszabadulva a súlyától, visszalendül eredeti helyzetébe, majd egy hatalmas ütéstõl elveszítette az eszméletét.

Bond vonakodva emelkedett felfelé a sötét alagúton; át a vakító fénypont felé. Miért pofozzák egyre? Mivel érdemelte ezt ki? Két awabit hozott fel. Érezte a kezében az éles szélû, érdes kagylókat. Ennél többet nem követelhet tõle Kissy.

– Kissy! – motyogta. – Hagyd abba! Hagyd abba, Kissy!

A fénypont kiterjedt, és egy darabka szalmával fedett padló lett belõle, amin összegörnyedve feküdt, miközben valaki nyitott tenyérrel pofozta. Piff! Puff! A fejét hasogató fájdalom minden egyes ütésnél ezer külön fájdalom-darabkára hasadt. Bond látta maga fölött a csónak szélét, és kétségbeesetten kinyújtotta a kezét, hogy megragadja. Feltartotta az awabikat, hogy láthassák: õ megtette a kötelességét. Kinyitotta a kezét, és beleejtette õket a kádba. Ebben a pillanatban újra visszanyerte az eszméletét, és látta, ahogyan a két maréknyi szalma lehull a földre. De az ütések abbamaradtak. S most már látott is, bár a fájdalomtól homályosan. Egy barna arc! A ferde szemek! Kono, az õr. Egy másik alak pedig a lámpát tartja neki. Emlékezett már. Se awabik, se Kissy! Valami szörnyû történt! Mindent elrontott! Shimata! Hibáztam! Tigris! A névrõl hirtelen eszébe jutott minden. Légy óvatos! Süketnéma vagy. Japán bányász vagy Fukuokáról. Hozd rendbe a dolgokat! Az ördögbe a fejedet hasogató fájdalommal! Semmit nem tudnak még. Az a fõ, hogy nyugodt maradj! Bond leeresztette a kezét az oldala mellé. Csak ékkor vette észre, hogy csaknem meztelen: mindössze a nindzsa-ruha apró, V alakú alsónadrágja volt rajta. Mélyen meghajolt, aztán felegyenesedett. Kono, kezét az automata pisztoly nyitott táskáján tartva, dühösen ordítani kezdett vele japánul. Bond érezte, hogy az arcán lecsorog a vér, és értetlen, ostoba képet vágott. Kono elõvette a kis pisztolyt, és intett vele. Bond újra meghajolt, felállt, körülnézett a szûk veremben, ahová lezuhant, és követte a lámpát tartó õrt, akinek arcát eddig nem látta.

Fölmentek egy lépcsõn, azután végig egy folyosón. Megálltak egy ajtó elõtt. Kono elõrelépett és bekopogott.

Bond egy kellemes, könyvtárszerû szoba közepén találta magát. A második õr szétrakta a padlón Bond nindzsa-ruháját, és zsebeinek árulkodó tartalmát. Blofeld tekergõzõ arany sárkánnyal díszített, pompás fekete selyemkimonót viselt. A kandalló párkányára támaszkodott, amelyben japán parázstartó izzott. Õ volt az, semmi kétség. A szelíd, magas homlok, a vörös sebre emlékeztetõ, lebiggyedõ száj, amit most tömött, szürkésfekete bajusz árnyékolt be, ami – talán azért, hogy a mandarinok bajuszára emlékeztessen – lelógott a száj sarkától, a fehér haj, amit Monsieur le Corate de Bleuville mintájára hosszú sörénnyé növesztett, és a fekete, golyó ütötte lyukakra emlékeztetõ szempár. Mellette, hogy teljes legyen a vacsora utáni kényelembe helyezkedett, meghitt pár képe, Irma Bunt ült egy elõkelõ japán hölgy teljes ünnepi ruházatában. Még egy szál krizantém is hevert az ölében, arra várva, hogy a hurkás kezek felvegyék, ha végre sikerül kideríteni, ki volt olyan illetlen, hogy megzavarja ezt a kellemes estét. A puffadt, szögletes arc, a szoros kontyba fogott egérszürke haj, a keskeny, gonosz száj, a világosbarna, majdnem sárga szempár! “Istenem – ötlött fel Bond még mindig ködös agyában –, itt vannak! Karnyújtásnyira! Mostanra már mindketten halottak lennének, ha nem követi el ezt az egyetlen, bûnös hibát. Vajon fordulhat-e még a kocka? Csak ne lüktetne úgy a feje!”

Blofeld hosszú kardja a fal mellé támasztva állt. Kézbe vette, és odasétált a szoba közepére.

Megállt Bond holmija mellett, és a kardja hegyével piszkálni kezdte a halmot. Fölemelte a fekete ruhát.

– Mi ez, Kono? – kérdezte németül.

Az õr is németül válaszolt. Szorongás volt a hangjában, és vágott szeme idõnként – nem minden tisztelet nélkül – Bondra tévedt.

– Ez egy nindzsa-ruha, Herr Doktor. Ezek az emberek a nindzsucu titkos tudományát gyakorolják. A titkaik õsrégi idõkbõl származnak, én nem sokat tudok róluk. Észrevétlenül tudnak mozogni, láthatatlanná tudnak válni és fegyver nélkül képesek ölni. Régen nagyon féltek tõlük Japánban. Nem tudtam róla, hogy még léteznek. Ezt az embert kétségkívül azért küldték, hogy megöljön téged, uram. Ha nem lett volna a mágikus folyosó, bizonyára sikerült is volna neki.

– És kicsoda ez az ember? – nézett Blofeld kíváncsian Bondra. – Túl magas ahhoz, hogy japán legyen.

– A bányászok között sok a magas férfi, uram. Volt nála egy papír, amin az áll, hogy süketnéma. Meg más, teljesen szabályosnak tûnõ papírok is. Ezek szerint a fickó bányász lenne Fukuokáról. De én ezt nem hiszem. A körmei töredezettek, de a tenyere nem bányászra vall.

– Én sem hiszem, hogy az lenne. De hamarosan megtudjuk az igazat. Mit gondolsz, drágám? – fordult Blofeld a nõhöz. – Neked jó orrod van az ilyesmihez, a nõi ösztön csalhatatlan.

Irma Bunt felállt, és odalépett mellé. Átható tekintettel vizsgálgatni kezdte Bondot, azután tisztes távolságot tartva körbesétálta.

Du lieber Gott! – suttogta félelemmel vegyes tisztelettel, amint a férfi bal profilját megpillantotta. – Ez lehetetlen! – mondta rekedten, miközben még mindig szinte rettegve bámulta Bondot. – Pedig az! A jobb arcán végigfutó sebhely. A profilja! Hiába borotválták japánosra a szemöldökét. – A nõ Blofeld felé fordult. – Ez az az angol ügynök – jelentette ki határozottan. – Ez az ember Bond. James Bond, akinek megölted a feleségét. Akit Sir Hilary Bray álnéven ismertünk. Esküszöm, hogy õ az – tette hozzá indulatosan. – Ha hiszed, ha nem.

Blofeld összehúzta a szemét.

– Valóban hasonlít rá valamennyire. De hogy jutott el idáig? Hogyan talált meg? Ki küldte?

– A japán Geheimdienst. Bizonyosan kapcsolatban vannak a Brit Titkosszolgálattal.

– Nem hiszem. Ha így lenne, letartóztatási paranccsal jöttek volna. Túl sok a rejtély ebben az ügyben. Nagyon gondosan kell eljárnunk. Ki kell szednünk belõle a teljes igazságot. Rögtön megtudjuk, valóban süketnéma-e. Ez lesz az elsõ lépés. A “vallatókamra” majd megoldja a nyelvét. De mindenekelõtt meg kell puhítanunk.

Konóhoz fordult:

– Mondd meg Kazamának, vegye kezelésbe!

19

A “vallatókamra”

Most már tíz õr volt a szobában. A fal mellett sorakoztak fel. Kono mögött. Valamennyien hosszú bottal voltak felfegyverkezve. Kono odakiáltott valamit az egyiknek. Az a falhoz támasztotta a botját, és kilépett a sorból. Nagydarab férfi volt, vaskos, szinte szögletes mellkassal. Tökéletesen kopasz feje úgy fénylett, mint az érett gyümölcs, a tenyere pedig akkora volt, mint egy sonka. Odament Bondhoz, és szétvetette a lábát, hogy biztosan álljon. Vicsorgásszerû mosolyra, húzta az ajkát, kivillantva fekete, törött fogait. Meglendítette jobb kezét: az irtózatos erejû ütés pontosan ott találta el Bond fejét, ahol megsebesült. Bond úgy érezte, szétrobban a feje a fájdalomtól. Ebben a pillanatban meglendült a bal kéz is. Bond megtántorodott az ütéstõl. A szemébe szivárgó vértõl homályosan látta csak Blofeldet és a nõt. Blofeld csak egy tudós hûvös kíváncsiságával figyelte, de a nõnek kinyílt a szája és az ajka nedvesen csillogott.

Bond tíz ütés után tudta, hogy cselekednie kell, amíg tiszta még az öntudata és megvan hozzá az ereje. A szétterpesztett lábak tökéletes célpontot kínáltak. Persze csak akkor, ha a fickó nem ismeri a szumó-birkózók trükkjét! Bond elködösülõ tekintettel célzott, azután, éppen amikor a következõ hatalmas ütést készült rámérni a férfi, teljes erõbõl rúgott. Talált. A férfi állati üvöltést hallatott, lerogyott a földre, és kezét az ágyékára szorítva ide-oda tekergett a kíntól. Az õrök egyszerre ugrottak Bond felé, botjukat magasra emelve, Kono pedig elõrántotta a pisztolyát. Bond egy magas szék mögé ugrott, felkapta és belevágta a vicsorgó õrök falkájába. A szék lába úgy szájon találta az egyiket, hogy hangos reccsenéssel törtek ki a fogai. A fickó arcára szorított kézzel összeesett.

– Halt! – hangzott fel a hitleri üvöltés, amit Bond már korábban is hallott. Az õrök megtorpantak, és leeresztették botjukat.

– Kono, távolítsd el ezeket az embereket! – mutatott Blofeld a földön fekvõ két áldozatra. – És büntesd meg Kazamát az ügyetlenségéért! Csináltass új fogakat a másiknak! Ebbõl elég volt. A fickó nyelvét nem lehet a szokott módszerekkel megoldani. Ha nem süket, a “vallatókamra” hatni fog rá. Vidd oda! A többi õr várjon a fogadóteremben! Also! Marsch!

Kono parancsokat osztogatott, az õrök pedig futólépésben igyekeztek teljesíteni azokat. Kono ezután intett Bondnak a pisztolyával, kinyitott egy kis ajtót a könyvespolc mellett, és a keskeny, kõburkolatú folyosóra mutatott. Mi jöhet most? Bond lenyalta a vért a szája szélérõl. Érezte, hogy fogytán van az ereje. Újabb kínzás? Túl sokáig már nem fogja bírni. És mi lehet ez a “vallatókamra”? Gondolatban megvonta a vállát: Még nincs oda minden esélye, hogy elkapja Blofeld torkát. Legföljebb magával viszi a túlvilágra! Végigment a folyosón. Elengedte a füle mellett Kono parancsát, hogy nyissa ki a durván ácsolt ajtót a folyosó végén, így az õr volt kénytelen kinyitni, miközben a gerincéhez szorította a pisztolyát. Egy furcsa, durva kövekbõl összerótt helyiségbe jutottak, ahol undorító kénszag terjengett és rettenetes volt a forróság.

Blofeld és a nõ belépett, az ajtó bezárult mögöttük, õk pedig helyet foglaltak a két fa karosszékben egy olaj lámpás és egy nagyméretû konyhai ébresztõóra alatt, amelynek egyetlen különlegessége az volt, hogy minden negyedórányi idõközt vörös vonalak jeleztek a számlapján. A mutatók állása szerint éppen tizenegy óra múlt. Ebben a pillanatban a nagymutató hangos, fémes kattanással elõremozdult egy percet. Kono intett Bondnak, hogy menjen át a szoba tizenkét lépésnyire lévõ túlsó végébe, ahol egy magas, kartámasszal ellátott kõtrón állt. Csöpögött róla a száradófélben lévõ szürke iszap, ami a környezõ padlót is beborította. A trón fölött egy kerek lyuk volt a mennyezetben, amin keresztül Bond láthatta a sötét égbolt egy darabkáját és néhány csillagot. Kono gumicsizmái utána cuppogtak. Az õr intett neki, hogy üljön le a kõ trónra. Az ülõrész közepén nagy, kerek lyuk volt. Bond engedelmeskedett. A bõre összerándult, ahogy a forró, ragadós iszaphoz ért. Kimerülten a kõtámaszra fektette a karját, és várt, összeszorult gyomorral, mert rájött, mirõl van szó.

Blofeld a szoba túlsó végébõl beszélni kezdett hozzá.

– Bond kapitány, vagy a 007-es ügynök a Brit Titkosszolgálattól, ahogy tetszik – szólalt meg angolul olyan hangosan, hogy a helyiség puszta falai között visszhangzottak a szavai. – Ez a “vallatókamra” az én találmányom. Itt szinte mindig megoldódik a hallgatag emberek nyelve. Amint azt maga is tudja, a birtok erõsen vulkanikus területen fekszik. Most pontosan egy gejzír fölött ül, amelyik körülbelül ezer °C-os iszapot lövell a levegõbe, mintegy harminc méter magasra. Az ön teste most körülbelül tizenöt méter magasságban van a kráter fölött. Az a szeszélyes ötletem támadt annak idején, hogy felvezetem ide a gejzírt egy kõbõl épített kürtõn át. Maga most ezen a kürtõn ül. Ez a fajta gejzír periodikus gejzírként ismert. Az adott krátert úgy szabályoztattam be, hogy minden egész órában, azután pedig pontosan tizenöt percenként kerüljön sor egy-egy kitörésre.

Blofeld a háta mögé nézett, azután visszafordult Bond felé.

– Tehát, amint látja, pontosan tizenegy perce van a következõ kitörésig. Ha nem hall sem engem, sem a tolmácsomat, aki mindjárt beszélni fog, ha tényleg süketnéma japán, ahogy azt állítja, akkor nem fog elmozdulni arról a székrõl, és negyed tizenkettõkor a legszörnyûbb halált szenvedi el: elég az alsóteste. Ha viszont feláll a székbõl a halálos pillanat elõtt, azzal bebizonyítja, hogy hall, és megértette, amit mondtam. Ebben az esetben további kínzás vár magára, ami elkerülhetetlenül meggyõzi majd, hogy válaszoljon a kérdéseimre. Ezek a kérdések azt szolgálják, hogy megbizonyosodjunk a maga személyazonosságáról, kiderítsük, hogy került ide, ki küldte, mi céllal, és hogy vannak-e bûntársai. Ért engem? Nem akarja inkább abbahagyni ezt a színjátékot? Nos, jól van! Arra az esetre is számítva, hogy a papírjai esetleg részben valódiak – bár ennek a valószínûsége minimális –, az õrségem parancsnoka röviden elmagyarázza magának japánul e szoba rendeltetését ... Kono, sag' ihm auf japanisch den Zweck dieses Zimmers! – fordult az õrhöz.

Kono, aki eddig az ajtó mellett várakozott, pattogó japán szónoklatot intézett Bondhoz. Bond nem figyelt rá. Arra koncentrált, hogy visszanyerje az erejét. Kényelmesen elhelyezkedett, és közömbösen körülhordozta tekintetét a helyiségen. Eszébe jutott az a korábban látott gejzír Beppuban, s keresni kezdett valamit. Igen! Ott van! A kis fadoboz a tróntól jobbra lévõ sarokban. Nincs rajta kulcslyuk. Minden bizonnyal a gejzír szabályozó kereke van benne. Talán még hasznára lesz ez a felfedezés… Elraktározta a dolgot az emlékezetében, és valamiféle tervet igyekezett kicsiholni fáradt agyából. Legalább a kínzó lüktetés megszûnne a fejében. Rákönyökölt a térdére és összevert arcát óvatosan a tenyerébe temette. Csak az vigasztalta, hogy annak az õrnek még cudarabbak a fájdalmai.

Kono elhallgatott. Bond felnézett az óra fekete-fehér számlapjára. Tizehegy óra tizennégy volt. Mély, fenyegetõ morgás hallatszott a mélybõl, azután forró levegõ csapta meg Bondot. Felállt a székbõl, és lassan odébbsétált a bûzlõ kõlyuk mellõl, míg olyan helyre nem ért, ami nem volt nedves az iszaptól. Akkor megfordult és figyelte, mi történik. A morgás távoli moraj lássa erõsödött. A morajlásból mély dübörgés lett, ami úgy erõsödött a szobában, mint az alagútból elõrohanó expresszvonat hangja. Nagy robbanással csillogó szürke csõként tömör iszapsugár lövellt ki a lyukból, amin az elõbb Bond ült, és pontosan a mennyezeten lévõ nyílás közepén távozott.

A kitörés körülbelül fél másodpercig tartott. Olyan perzselõ hõség árasztotta el a szobát, hogy Bondnak le kellett törölnie a verítéket a homlokáról. A szürke oszlop azután visszahullott a lyukba. Iszap fröccsent a szoba falaira, és nagy, gõzölgõ iszapcsomók toccsantak le a mennyezetrõl. Mély bugyborékolás és böffenések hallatszottak fel a csövön. A szoba úszott a gõzben, és a kénszag émelyítõén erõs lett. A beállt tökéletes csendben szinte gongütésnek hangzott, amikor az óramutató egy kattanással tizenegy óra tizenhatra ugrott.

Bond az óra alatt ülõ pár felé fordult.

– Nos, Blofeld, maga õrült gazember. Elismerem, hogy a lenn ülõ trükkmestere érti a dolgát. Most hívja be a tizenkét ördöglányt, és ha olyan csinosak lesznek, mint Fraulein Bunt, akkor felkérjük Noel Cowardot, hogy írjon az elõadáshoz zenét, és karácsonyra bemutatjuk a Broadway-n. Mit szól hozzá?

– Kedvesem – fordult Blofeld Irma Bunthoz –, igazad volt! Ez valóban a Britischer. Emlékeztess rá, hogy vásároljak neked egy újabb füzért a kitûnõ Mr. Mikimoto szürke gyöngyeibõl! Most pedig végezzünk a fickóval egyszer és mindenkorra! Már rég ágyban lenne a helyünk.

– Valóban, lieber Ernst. De elõször beszélnie kell.

– Természetesen, Irmchen. De azzal hamar megleszünk. Már felmorzsoltuk a tartalékai egy részét. A végsõ megtörése rutinmunka lesz. Menjünk!

Vissza a kõvel borított folyosóra. Vissza a könyvtárba. Irma Bunt ismét fölvette a krizantémot, Blofeld odaállt a kandalló mellé. Kezét könnyedén a hosszú kard markolatán nyugtatta. Mintha csak valamilyen békés, vacsora utáni szórakozást követõen tértek volna vissza: egy biliárdparti, a bélyegalbumok megtekintése, vagy a családi filmek bemutatásával töltött unalmas negyedóra után. – Pokolba a fukuokai bányásszal! – döntötte el magában Bond. A könyvespolc elõtt egy íróasztal állt. Kihúzta a széket és leült. Cigarettát és gyufát is talált. Rágyújtott, hátradõlt és élvezettel leszívta a füstöt. Miért ne helyezhetné kényelembe magát az ember, mielõtt elindul a Nagy Útra? Leverte a hamut a szõnyegre, és keresztbe vetette a lábát.

– Kono, vidd innen ezeket! – mutatott Blofeld Bond holmijaira, melyek a padlón hevertek. Majd késõbb átvizsgálom õket. Te is várj kinn az õrökkel a külsõ teremben! Készítsd elõ a benzinlámpát és az elektromos gépet, hátha szükség lesz rájuk! Most pedig – fordult Bondhoz – beszéljen! Cserébe gyors és tiszta vég vár magára a kardom által. Ne aggódjon! Mesterien kezelem, és borotvaéles. Ha viszont nem beszélne, lassú és szörnyû halál vár magára, s a végén akkor is meg fogjuk oldani a nyelvét Maga nem amatõr, tudja, hogy így van. Van a tartós kínnak egy olyan foka, amit ember képtelen elviselni. Nos?

– Blofeld, maga soha nem volt ostoba – szólalt meg Bond könnyed hangon. – Londonban és Tokióban sokan tudják, hogy ma éjszaka itt vagyok. Jelenleg ki tud bújni a gyilkosság vádja alól. De ha megöl engem, akkor biztosan meghal.

– Mister Bond, maga nem mond igazat. Ha tudnának arról, hogy itt vagyok, egy század rendõrt küldtek volna, hogy letartóztassanak. És a CIA egyik vezetõje is velük jött volna, hiszen ez az amerikaiak befolyási övezete.

– Ki mondta, hogy ez rendõri akció? Amikor Angliában hallottam egy-két pletykát errõl a helyrõl, arra gondoltam, az egész terv magára vall. Engedélyt kértem, hogy idejöhessek körülnézni. De tudnak róla, hogy itt vagyok, és megtorolják, ha nem térek vissza.

– Erre nem kerül sor, Mister Bond. Nyoma sem lesz annak, hogy maga valaha is látott engem, hogy valaha is járt a birtokon. Vannak bizonyos információim, amelyek jól illeszkednek a maga látogatásához. Az egyik ügynököm nemrég jelentette, hogy a japán titkosszolgálat, a Kóan-Chósa-Kyóku feje, egy bizonyos Tanaka utazott ide egy japánnak öltözött külföldi társaságában. Úgy látom, ügynököm leírása ráillik magára.

– Hol van az az ember? Szeretnék egy-két kérdést föltenni neki.

– Nem ér rá.

– Gondolhattam volna…

Blofeld fekete szeme mélyén vörös szikrák kezdtek izzani.

– Elfelejti, hogy én hallgatom ki magát, Mister Bond, és nem maga engem. Nos, véletlenül mindent tudok errõl a Tanakáról. Abszolút könyörtelen ember, aki már elveszítette egyik legjobb emberét; akit ideküldött, hogy nyomozzon utánam. Maga kéznél volt, bizonyára valamilyen, a hivatását érintõ ügybõl kifolyólag, és valamilyen díjazás fejében, vagy cserébe valamiért ráállt, hogy megöl engem. Ezzel elsimított volna egy ügyet, ami némi fejfájást okoz a japán kormánynak. Nem tudom, de nem is érdekel, mikor jött rá, hogy doktor Guntram Shatterhand valójában Ernst Stavro Blofeld. Megvan rá a személyes oka, hogy meg akarjon ölni, s én a legcsekélyebb mértékben sem kételkedem benne, hogy fölfedezését megtartotta magának, senkinek sem szólt róla, attól való félelmében, hogy személyes bosszúja helyett arra a hivatalos akcióra kerül sor, amit az imént említettem. – Blofeld elhallgatott, majd rövid szünet után halkan így folytatta: – A világ egyik legnagyobb elméje vagyok, Mister Bond. Ezt ne felejtse… Akar netán valamit válaszolni? De ajánlom, hogy meggyõzõ legyen!

Bond kivett egy újabb cigarettát és rágyújtott.

– Csak az igazat mondhatom – mondta nyugodtan. – Ha bajom esik, maga és valószínûleg a nõ is, mint bûntárs, karácsonyra halottak.

– Rendben van, Mister Bond. Csakhogy én annyira biztos vagyok a tényekben, amiket elmondtam, hogy saját kezûleg ölöm meg magát. Túlságosan sokszor keresztezte a terveimet… Ismeri a japán kiriszute gomen kifejezést?

– Ne próbálja nekem megjátszani a Japánszakértõt, Blofeld! – nyögött fel Bond.

– A szamurájok idejébõl származik. Szó szerint azt jelenti: “megölni és továbbmenni”. Ha egy alacsonyabb rendû személy a szamuráj útjába állt, vagy nem mutatott iránta kellõ tiszteletet, a szamurájnak joga volt leütni a fickó fejét. Én kései szamurájnak tekintem magam. Remekmívû kardom pengéjét még nem érte vér. A maga feje éppen megfelelõ lesz rá, hogy felavassam. Egyetértesz velem, mein Liebchen? – fordult Irma Bunthoz.

A nõ fölemelte tekintetét a virágról.

– Hát persze, lieber Ernst. Te mindig helyesen döntesz. De légy óvatos! Veszélyes állattal van dolgod!

– Rossz a memóriád, mein Liebchen. Elfelejted, hogy január óta többé már nem állat. Egy egyszerû sebészeti beavatkozással, amit azon a nõn követtem el, akit szeretett, emberi léptékûvé változtattam.

A magas, ijesztõ alak kézbe vette a kardját és elindult a kandallótól.

– Nézz csak ide!…

20

Vér és mennydörgés

Bond eldobta égõ cigarettáját, ami tovább parázslott á szõnyegen. Egész teste megfeszült.

– Gondolom, tudják, hogy mindketten mániákus õrültek?

– Ahogy õrült volt Nagy Frigyes, Nietzsche és Van Gogh. Remek, illusztris társaságban vagyunk, Mister Bond. Ezzel szemben micsoda maga? Maga egy közönséges orgyilkos, puszta eszköz, akit a magas pozíciót betöltõ tökfilkók mozgatnak. Miután valamiféle rosszul értelmezett hazafiságból vagy kötelességtudatból megtette, amire utasították, alkohollal, nikotinnal és szexszel elégíti ki állatias ösztöneit, a következõ bûnös portyájáig. A fõnöke eddig kétszer küldte el magát, hogy vívjon meg velem, Mister Bond. A szerencse és a nyers erõ kombinációjának köszönhetõen sikeresen meghiúsította két zseniális tervemet. Maga és a kormánya az emberiség elleni bûntettnek minõsítette ezeket a terveket.

Különféle szervek még mindig keresnek, hogy bíróság elé állítsanak értük. De próbálja meg összeszedni a fantáziáját. Mister Bond, és reálisan, az én gondolkodásom magasabb szempontjai szerint szemlélni õket!

Blofeld erõteljes testalkatú, 190 centiméter magas ember volt. Szamurájkardját, amelynek éle szinte egy handzsáréra emlékeztetett, szétterpesztett lábai közt a padlóra támasztotta, inas kezét a markolaton nyugtatta. Bond, aki a szoba túlsó végébõl nézett fel rá, el kellett ismerje, hogy van valami nagyobb, mint életnágyságú a gõgösen tornyosuló alakban, a hipnotikusan rámeredõ szempárban, a vastag, õszes szemöldökben, a gonoszul legörbülõ keskeny szájban. Az egyenes szabású, sûrûn redõzött kimonó, ami eredetileg arra szolgált, hogy a kis termetû férfiakat erõteljesebb testalkatúaknak tüntesse fel, hatalmassá tette amúgy is termetes alakját. Az arannyal hímzett sárkány, amit az ember hajlamos lett volna a gyermeki fantázia termékeként kigúnyolni, fenyegetõen tekergett a fekete selymen, és úgy tûnt, valódi tüzet okád a bal mellérõl. Blofeld szünetet tartott a szónoklatában. Bond várta, hogy folytassa. Pontosan tudta, hányadán állnak. Biztos volt benne, mi következik: az önigazolás. Mindig így volt ez. Amikor azt hiszik, a markukban tartják, azt hiszik, végleg két vállra fektették, akkor a végsõ csapás elõtt igazolni próbálják a hóhérok tettüket a halálra várón áldozat elõtt. Kellemes és megnyugtató érzés, hogy védõbeszédet tarthatnak – elõre lemoshatják magukról a bûnt, amit elkövetni készülnek. Blofeld szorítása lazult a kard markolatán, és tovább beszélt. A hangja magabiztos és halk volt, mint aki valami magától értetõdõt akar elmagyarázni.

– Nos, Mister Bond, vegyük például a Gömbvillám-akciót, ahogy a maga kormánya nevezte. Az volt a tervem, hogy váltságdíj fizetésére kényszerítem a nyugati világot két atomfegyver megszerzése útján. Hát bûn ez? – kivéve persze, ha a nemzetközi politika görbe tükrén át nézzük. A gazdag fickók drága játékokkal játszanak… Jön egy szegény fickó, elveszi a játékukat, és felajánlja, hogy pénzért visszaadja nekik. Ha a szegény fickónak sikerült volna a terve, az az egész világ számára értékes tanulságul szolgált volna. Ezek veszélyes játékok, amelyek, ha egy kellõképpen sarokba szorított fickó – hogy ne beszéljünk tovább rébuszokban, mondjuk egy Castro – kezébe kerülnek, az egész emberiség értelmetlen pusztulását okozhatják. Az akciómmal drámai példát szolgáltattam mindenki számára. Ha sikerül a tervem, és megkapom a pénzt, vajon az akció megismétlõdésétõl való félelem nem vezethetett volna komoly leszerelési tárgyalásokhoz, ezeknek a veszélyes játékoknak a feladásához, amelyek oly könnyen kerülhetnek illetéktelen kezekbe? Követi a logikámat? Vagy itt van ez a legutóbbi ügy, az Anglia elleni bakteriológiai támadás terve. Kedves Mister Bond. Anglia, bármilyen mércével mérve, beteg nemzet. Ha felgyorsult volna a romlás, ha eljutott volna a pusztulás küszöbére, vajon nem kényszerült volna Nagy-Britannia arra, hogy lerázza magáról a letargiát, hogy újra összefogjon a közösség, amint annak a háború alatt tanúi lehettünk? Kegyetlen, de hatásos gyógymód. Mister Bond. Miért lenne ez súlyos bûn? Végül itt van az én úgynevezett “Halálkastélyom” ügye. – Blofeld elhallgatott és töprengõ arckifejezést öltött. – Bevallok magának valamit, Mister Bond. Az utóbbi idõben szellemi kimerültség kezd úrrá lenni rajtam, ami ellen határozottan fel kívánom venni a küzdelmet. Ez részben annak az eredménye, hogy egyedülálló géniusz vagyok, aki magányos, akit nem ismernek el – sõt, ami rosszabb, félreismernek. Nem kétséges, hogy e tunyaságnak alapjában testi okai vannak – a májam, vesém, szívem –, a középkorúak szokásos gyenge pontjai. Bizonyos szellemi ürességet érzek magamban: nem érdekel az emberiség és a jövõje, végtelenül untatnak az emberiség ügyei, így hát, akárcsak az ínyenc, akinek ínye túlságosan kifinomult, már csak az erõsen fûszereset, a testi és szellemi ízlelõbimbóimat megbizsergetõt keresem, a valóban különleges izgalmakat. Ezért aztán, Mister Bond, megálmodtam ezt a hasznos és alapjában véve humánus intézményt – a halál ingyenes felajánlását azoknak, akik meg akarnak szabadulni az élet terhétõl. Ezzel nemcsak az egyszerû embereknek kínálok megoldást a lenni vagy nem lenni problémájára, de a japán kormány számára is létrehoztam – bár nagylelkûségemet egyelõre nem ismerték föl – egy takaros, félreesõ, csontkamrát. Ezzel megszabadítom õket a sorozatosan ismétlõdõ kellemetlen esetektõl, amik a vonatok, villamosok, vulkánok és az öngyilkosság céljára szolgáló egyéb, visszataszítóan nyilvános eszközök alkalmazása folytán fordulnak elõ. El kell ismernie, hogy ez nemhogy bûn, hanem inkább a világtörténelemben egyedülálló közszolgáltatás.

– Tegnap láttam, hogy aljas módon meggyilkoltak egy embert.

– Takarítottak, Mister Bond! Takarítottak! A fickó azért jött ide, mert meg akart halni. Maga csak annak volt tanúja, hogyan segítenek be egy embert a Styx folyón közlekedõ ladikba. De úgy látom, nem vagyunk azonos hullámhosszon. Képtelen vagyok kapcsolatot teremteni azzal, amit ön agy helyett használ. Maga nem képes távolabbra látni, mint az utolsó cigaretta nyújtotta egyszerû öröm. Elég volt hát ebbõl az üres fecsegésbõl! Már így is túl sokáig maradtunk fönn maga miatt. Mit választ: vulgáris dulakodás során kaszaboljam össze, vagy inkább idenyújtja a nyakát, ahogy a tisztesség kívánja?

Blofeld elõrelépett és két kézzel a feje fölé emelte hatalmas kardját. Az olajlámpa fénye megcsillant a pengén, kirajzolva az aranyozott bevésést.

Bond tudta, mit tegyen. Attól a pillanattól fogva tudta, hogy vissza vezették a szobába és egy árnyékos sarokban észrevette a sebesült õr botját, ami még mindig a falhoz támasztva állt. A nõ mellett azonban ott volt egy csengõgomb. Elõször vele kell elbánnia! Kiderül, eléggé megtanulta-e a bodzsucuban használt döféseket és hárításokat a nindzsa-kiképzõ táborban tartott bemutató alatt. Bond elvetõdött balra, megragadta a botot és egy ugrással a nõ mellett termett, aki már emelte is a kezét.

A bot nagyot puffant Irma Bunt halántékán, aki groteszk pózban elterült a széke elõtt és mozdulatlanul fekve maradt. Blofeld kardja Bond vállától néhány ujjnyira süvített el. Bond megpördült a tengelye körül és egész testével elõrelendült: a botot úgy tartotta baljában, mint valami biliárddákót, és hegyével keményen eltalálta Blofeldet a mellcsontján. Blofeld nekitántorodott a falnak, de rögtön lendületet vett és feltartóztathatatlanul tört elõre, nagyokat sújtva a kardjával, mint valami cséphadaróval. Bond megcélozta a jobb karját, de nem találta el és kénytelen volt hátrálni. Arra összpontosította a figyelmét, hogy a fegyverét és a testét is távol tartsa a csapkodó acélpengétõl, ami úgy elnyiszzantotta volna a botot, mint valami gyufaszálat. Pedig egyedül az nyújthatott számára némi reményt a gyõzelemre, hogy a botja valamivel hosszabb, mint a kard. Blofeld váratlanul, szakértõ módon, jobb térdét behajlítva kitört. Bond úgy tett, mintha balra hajolna, de a kelleténél valamivel lassúbb volt: a kard hegye megvérezte a bal oldalát. Viszont mielõtt még Blofeld visszahúzhatta volna a kardját, Bond két kézre fogta a botot és oldalról rásújtott a lábára. A bot csontot talált. Blofeld elkáromkodta magát és Bond fegyvere felé szúrt, de nem talált. Blofeld azonban újra támadott. Bond a szoba közepén állva csak elhajolni tudott, és színlelt támadásokkal zavarni ellenfelét. Idõnként rövid, gyors kitörésekkel próbálta védekezésre kényszeríteni. De hátrálnia kellett a vadul csapkodó penge elõl, s Blofeld, közelinek érezve gyõzelmét, villámgyorsakat lépett elõre, alattomosakat vágva felé, akár egy kígyó. Bond oldalt ugrott, és kihasználva a kínálkozó lehetõséget, nagyot suhintott a botjával. Eltalálta Blofeld jobb vállát, amit az egy káromkodással nyugtázott. Vívás közben elsõsorban a jobb kezét használta! Bond elõrenyomult, s úgy döfködött a botjával, mint valami lándzsával. Többször is eltalálta Blofeld testét, de annak kardja az egyik hárításkor elkapta a bot végét, és úgy lenyisszantott belõle harminccentis darabot, amivel az hosszabb volt, mintha viaszgyertya lett volna. Blofeld észrevette, hogy elõnyösebb helyzetbe került, és támadásba lendült. Dühödten szurkált Bond felé, aki csak úgy tudott védekezni, hogy a kardpenge lapjára mért ütésekkel térítette el a döféseket. De a botot markoló keze csúszóssá vált az izzadságtól, és most elõször meglegyintette a vereség szele. Blofeld, úgy látszik, megérezte ezt, mert váratlanul elõrevetette magát, és megpróbált Bond közelébe férkõzni. Bond megbecsülte, mennyire lehet mögötte a fal, és hátraugrott, neki a falnak. Még így is érezte, hogy a kard hegye a gyomra elõtt suhan el. Visszarúgta magát a faltól, félrecsapta a botjával a kardot, és fegyverét eldobva két kézzel megragadta Blofeld torkát. Egy pillanatig a két verítékezõ arc kis híján összeért. Blofeld kardjának markolatát újra és újra Bond oldalába vágta, de Bond szinte nem is érezte a hatalmas ütéseket. Csak a hüvelykujjait préselte, préselte, préselte. Hallotta, hogy a kard csörrenve lehull a földre. Érezte, hogy Blofeld az arcát karmolja, körmeivel a szemét keresi. – Halj meg, Blofeld! Halj meg! – suttogta Bond összeszorított fogain keresztül. Egyszer csak Blofeld szájából kibukott a nyelve, fennakadt a szeme, és teste ernyedten a földre csúszott. De Bond nem engedte el: fölötte térdelt, görcsösen szorongatva a vaskos nyakat. Vakká és süketté tette a gyilkolás szenvedélye.

Bond lassan magához tért. A fekete kimonón lévõ sárkányfej tüzet okádott felé. Sajgó kezével elengedte a nyakat, és anélkül, hogy még egyszer a bíborszínûre vált arcra nézett volna, felállt.

Támolygott… Te jó isten, mennyire fáj a feje! Mit kell még tennie? Megpróbált visszaemlékezni… Volt egy jó ötlete. Mi is volt az?… Hát persze!…

Fölvette Blofeld kardját, és a kõvel borított folyosón át, mint valami alvajáró, átment a “vallatókamrába”. Felnézett az órára: öt perc múlva éjfél. Ott, az iszappal befröcskölt fadoboz a trón mellett, amin – úgy tûnt – napokkal, évekkel ezelõtt ült. Odalépett és egyetlen kardcsapással felhasította.

Igen, a nagy kerék van benne, ahogy feltételezte! Letérdelt mellé, és tekerte, tekerte, míg a szelep be nem zárult…

Mi történik most? Eljön a világ vége?

Bond visszafutott a folyosón.

Ki kell jutnia, el kell hagynia ezt a helyet! De a visszavonulás útját elzárják az õrök.

Félrerántott egy függönyt, és a kardjával kiverte az ablak üvegét. Kint egy erkély húzódott, amely – úgy látta – körbefutja az emeletet. Bond körülnézett, mit vehetne magára. Csak Blofeld pompás kimonója volt kéznél. Habozás nélkül letépte a holttestrõl, belebújt, és megkötötte a széles selyemövet. A kimonó belseje olyan hideg volt, mint a kígyó bõre. Bond lenézett Irma Buntra. A nõ nehezen szedte a levegõt és olyan hangot adott, mint mikor egy részeg horkol. Bond odament az ablakhoz és vigyázva, hogy az üvegszilánkok fel ne sértsék a lábát, kilépett rajta.

Tévedett! Az erkély rövid volt és mindkét végén zárt. Végigbotorkált az egyik végétõl a másikig, de nem talált lejáratot. Átnézett a korláton. Harminc méter zuhanás, egyenesen a kavicsra. Föntrõl halk fütyülés ütötte meg a fülét. Felnézett. Csak a szél fütyült annak az átkozott léggömbnek a kötelei között. De ekkor õrült ötlete támadt. Eszébe villant az egyik régi Douglas Fairbanks-film jelenete, amiben a hõs úgy lendült keresztül egy széles termen, hogy a csillárba kapaszkodott. Ha a héliummal töltött gömb elég erõs ahhoz, hogy feszesen megtartson tizenöt méter bekeretezett vászoncsíkot, amire a figyelmeztetõ jeleket festették, miért ne lenne elég erõs ahhoz, hogy elbírja egy ember súlyát?

Bond odarohant a léggömböt tartó kötélhez, amit az erkély sarkához erõsítettek. Meghúzogatta. Feszes volt, mintha jól kihúzott drót volna. Valahonnan a háta mögül hangos lárma hallatszott a kastélyból. Magához tért volna a nõ? A feszülõ kötélbe kapaszkodva fellépett a korlátra, lyukat vágott a vászonfeliraton, hogy legyen hová beakasztania a lábát. Jobb kezével megmarkolta a rögzítõkötelet. Blofeld kardjával maga alá sújtott, és ellökte magát az ûrbe.

Sikerült! Az enyhe esti szellõ végigsodorta a holdfényben ragyogó park, a csillogó, párázó tó fölött, a tenger felé. De a héliumgömb ahelyett, hogy süllyedt volna, emelkedett vele. Meg se kottyant neki a súlya. Ebben a pillanatban kékessárga láng villant a kastély legfelsõ emeletén, és valami elsüvített mellette. Bond keze és lába sajogni kezdett a megerõltetõ kapaszkodástól. Egy golyó eltalálta a fején, éppen azon az oldalon, amely már úgyis lüktetett a fájdalomtól. Tudatára ébredt, hogy a lövés végzetes volt. Da annyit még látott, hogy a kastély fekete sziluettje meginog a holdfényben, azután úgy tûnt, felfelé és oldalt ugrik, végül lassan elolvad, mint a fagylalt a napon. Elõször a legfelsõ emelet omlott össze, azután a következõ, majd sorban a többi, végül hatalmas narancsszínû tûzoszlop tört fel a pokolból a hold felé. Forró légnyomáshullám csapta meg Bondot, vadul megrázta a léggömböt és rögtön utána mennydörgésszerû robbanás hallatszott.

Mi történt? Bond nem tudta, de nem is törõdött vele. Már csak a fejét hasogató kínt érezte. Az elõbb egy golyó átlyukasztotta a léggömböt, és az gyorsan veszített a magasságából. Lent a csendben hullámzó tenger puha ágyat kínált. Bond keze-lába elernyedt. Zuhanni kezdett valami végtelen békesség felé, valamilyen gyengéden hívogató gyermekkori álom felé, ami menekvést ígért a fájdalomtól…

21

Gyászjelentés

The Times

Meghalt James Bond kapitány, a Szent Mihály- és Szent György-rend tulajdonosa, a Királyi Haditengerészet Önkéntes Ezredének volt tagja

M nekrológja

Amint arról az olvasók a korábbi számokból már értesülhettek, a Védelmi Minisztérium magas rangú tisztje, James Bond kapitány, a Szent Mihály- és Szent György-rend tulajdonosa, a Királyi Haditengerészet Önkéntes Ezredének volt tagja, Japánban teljesített hivatalos szolgálata közben eltûnt, valószínûleg meghalt. Mély fájdalommal vagyok kénytelen bejelenteni: többé nincs rá remény, hogy élve megtalálják, így aztán rám hárul a szomorú kötelesség, hogy annak az osztálynak a vezetõjeként, amelyet oly kiválóan szolgált, megemlékezzek róla és az országnak tett kiemelkedõ szolgálatairól.

James Bond skót apa, Andrew Bond of Glencoe és svájci anya, a Canton de Vaudból származó Monique Delacroix gyermekeként látta meg a napvilágot. Mivel apja a Vickers Fegyvergyár külföldi képviselõje volt, iskolai tanulmányait külföldön kezdte meg – aminek köszönhetõen kitûnõ francia és német nyelvtudásra tett szert. Tizenegy éves volt, amikor szülei életüket vesztették egy hegymászó-baleset során a Chamonix fölötti Aiguilles Rouges-on. A fiú az azóta elhunyt Miss Charmian Bond gyámsága alá került, és hozzá is költözött a kenti Canterbury mellett lévõ, fura nevû Pett Bottom falucskába.

A divatos Duck fogadó közvetlen közelében, egy apró házikóban laktak. Nagynénje, aki minden bizonnyal rendkívül mûvelt és csiszolt modorú hölgy volt, felkészítette rá, hogy angol középiskolában folytassa tanulmányait. Tizenkét éves kora körül sikeresen felvételizett Etonbe. Az igazsághoz tartozik, hogy etoni szereplése rövid volt, és nem éppen dicsõséges. Fájdalommal kell leírnom, hogy alig két félév után felkérték a nagynénjét: írassa át más iskolába, mivel állítólag meg nem engedett viszonyt létesített az egyik szobalánnyal. Nagynénjének sikerült átíratnia Fettesbe, apja régi iskolájába. Az ottani légkör némiképp kálvinista volt: szigorú követelményeket szabtak a tanulásban és a sportban egyaránt. Bond, bár természeténél fogva hajlott a magányosságra, szoros barátságot kötött az iskola hagyományosan jó hírû sportcsapatának több tagjával. Mire tizenhét éves korában elhagyta az iskolát, már kétszer szerepelt az iskola színeiben könnyûsúlyú ökölvívóként, és megalapította a brit magániskolák elsõ komoly dzsúdó-szakosztályát. 1941-et írtak akkor, s õ tizenkilenc évesnek adva ki magát, apja egyik régi, Vickers gyári kollégája segítségével bejutott a késõbbi Védelmi Minisztérium elõdjébe. Bizalmas jellegû feladataira való tekintettel hadnagyi rangot kapott a Királyi Haditengerészet önkéntes Ezredének Különleges Szolgálatánál. Hogy felettesei mennyire elégedettek voltak szolgálataival, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a háború végére fregattkapitányi rangfokozatig vitte. Ebben az idõben történt, hogy jelen sorok írója bizonyos területeken bekapcsolódott a Minisztérium munkájába. Nagy örömmel fogadtam el Bond kapitány jelentkezését, aki a háború után tovább kívánt szolgálni a Minisztériumban, ahol – sajnálatos eltûnése idejéig – fõmunkatársi rangot ért el.

Bond kapitány munkaköre, amelynek kiváló ellátását a Minisztérium 1954-ben a Szent Mihály- és Szent György-rend odaítélésével ismerte el, továbbra is bizalmasnak, sõt titkosnak minõsül. De kollégáim a Minisztériumból bizonyárá egyetértenek velem abban, hogy feladatait kiemelkedõ bátorsággal, kiválóan látta el, még ha idõnként lobbanékony természete folytán olyan vakmerõ cselekedetekre ragadtatta is magát, amelyek miatt összeütközésbe került feletteseivel. Birtokában volt annak a képességnek, hogy a legnagyobb veszély pillanataiban szinte nelsoni zsenialitással cselekedjék, és szinte karcolás nélkül került ki abból a számtalan veszélyes kalandból, amibe feladatai teljesítése közben keveredett. Az elkerülhetetlen hírverés, amit elsõsorban a külföldi sajtó csapott egyik-másik kalandja körül – bármennyire szerette volna is ezt elkerülni –, közismert hõssé tették. Ez – cseppet sem meglepõ módon – ahhoz vezetett, hogy számos népszerû könyv jelent meg róla, egyik személyes barátja és volt kollégája tollából. Ha ezen írásmûvek minõsége némileg jobb lett volna, vagy tartalmuk némileg közelebb állt volna a valósághoz, a szerzõt kétségkívül bíróság elé állítják hivatali titok elárulása miatt. Jól mutatja, milyen megvetéssel kezelik a Minisztérium munkatársai ezeket a regényeket, hogy egyelõre – hangsúlyozom, egyelõre – nem foganatosítottak intézkedéseket ezen dagályos, egy kiemelkedõ köztisztviselõ karrierjének epizódjait romantikus karikatúraként megjelenítõ mûvek szerzõje és kiadója ellen.

Ezen rövid nekrológ befejezéseként már csak annyi maradt hátra, hogy biztosítsam Bond kapitány barátait: utolsó feladata felmérhetetlen fontosságú volt az állam számára. Bár úgy tûnik, sajnos többé nem tér vissza, a legmagasabb helyrõl kaptam felhatalmazást annak megerõsítésére, hogy akciója százszázalékosan sikeresnek bizonyult. Nem túlzás annak egyértelmû kijelentése, hogy ezen egyetlen ember legutóbbi erõfeszítéseinek köszönhetõen a Birodalom biztonsága jelentõs mértékben megszilárdult.

James Bond rövid ideig házasságban élt Teresával, a marseille-i Marc-Ange Draco egyetlen lányával. A házasság tragikus körülmények között ért véget, ahogy arról a sajtó annak idején beszámolt. A házasságból nem született gyermek, s legjobb tudomásom szerint James Bondnak nem maradt hátra élõ rokona.

M. G. megemlékezõ sorai

Boldog és büszke vagyok, hogy az utóbbi három évben közvetlen munkatársa lehettem Bond kapitánynak a Védelmi Minisztériumban. Ha az, amitõl tartunk, igaznak bizonyulna, a következõ egyszerû szavakat javaslom sírfeliratnak, amelyek – a fiatalabb kollégák többségének véleménye szerint – jól kifejezik életfilozófiáját: “Nem vesztegettem napjaimat azzal, hogy megpróbáltam meghosszabbítani õket. Kihasználtam a nekem jutott idõt.”

22

Egy fecske könnyei

Amikor Kissy látta, hogy egy ember fekete szárnyként szétterülõ kimonóban belezuhan a tengerbe, megérezte, hogy a kedvese az. A kétszáz méter távolságot a fal tövétõl olyan gyorsan tette meg, amilyen gyorsan még életében nem úszott.

A szörnyû ütés, ami a vízbe való becsapódáskor érte, egy pillanatra elállította Bond lélegzetét, de azután az élni akarás, amit a fejét hasogató kín szinte már kioltott, újra feltámadt benne. Felismerte az új ellenséget, a tengert, s mire Kissy mellé ért, már azon küszködött, hogy kiszabadítsa magát a kimonóból.

Bond elõször Blofeídnek nézte a lányt, és megpróbált felé sújtani.

– Kissy vagyok! – mondta a lány sürgetõen. – Kissy Suzuki! Nem emlékszel rám?

Bond nem emlékezett. A világon semmire sem emlékezett, csak ellenfele arcára és az elkeseredett vágyra, hogy végezzen vele. De egyre fogyott az ereje, s végül halkan szitkozódva tûrte, hogy a lány kihámozza a kimonóból és engedelmeskedett a könyörgõ hangnak:

– Ússz utánam, Taro-szan! Ha elfáradsz, majd magam után húzlak. Nekünk valamennyiünknek gyakorlatunk van a mentésben.

De amikor elindult, Bond nem követte, hanem erõtlenül, egyre táguló körökben körbe-körbe úszott, mint egy sebzett állat. A lány majdnem elsírta magát. – Mi történhetett vele? Mit tehettek vele a Halálkastélyban? – Végül megállította és halkan beszélni kezdett hozzá. Bond engedelmesen hagyta, hogy a lány átfogja a hóna alatt és fejét a mellei közé fektetve a hagyományos lábtempóval úszni kezdjen vele.

Hihetetlen feladat volt ez egy lány számára: fél mérföldet úszni, megküzdeni az áramlatokkal, úgy, hogy közben csak a hold és egy-egy hátrafelé vetett pillantás alapján tájékozódhat. De sikerült neki: kivonszolta Bondot a kis öböl partjára, és maga is ájultan hanyatlott le mellé a sima kõre.

Bond nyögésére tért magához. A férfi eddig csendben öklendezett, most pedig fejét a kezére támasztva ült és az alvajárók üveges tekintetével meredt a tengerre. Kissy átkarolta a vállát, mire bizonytalanul a lány felé fordult:

– Ki vagy te? Hogy kerültem ide? Hol vagyok? – Alaposabban szemügyre vette a lányt. –Nagyon szép vagy.

Kissy fürkészve nézte. Hirtelen merész terv bontakozott ki a fejében.

– Semmire sem emlékszel? – kérdezte. – Nem emlékszel rá, ki vagy és honnan jöttél?

Bond a homlokára tette a kezét és szorosan behunyta a szemét.

– Semmire nem emlékszem – mondta kimerültén. – Semmire, csak egy férfi arcára. Azt hiszem, halott lehetett. Azt hiszem, rossz ember volt. Mi a neved? Mindent el kell mondanod.

– Kissy Suzuki a nevem, és te a kedvesem vagy. Taro Todoroki a neved. Ezen a szigeten élünk, és együtt járunk halászni. Nagyon jó élet ez. Tudsz járni valamennyire? Haza kell vigyelek, meg kell etesselek és orvost kell hívnom hozzád. Szörnyû seb van oldalt a fejeden és egy vágás a bordáidon. Biztosan akkor zuhantál le, amikor sirálytojások után kutatva felmásztál egy sziklára. – Kissy felállt és kinyújtotta a kezét.

Bond megfogta a lány kezét és nagy nehezen lábra állt. Kissy kézen fogva végigvezette az ösvényen a Suzuki-ház felé. De elhaladtak a ház mellett és tovább mentek a törpenyárfa- és kaméliabokor-ligethez. Bevezette Bondot a sinto szentély mögötti barlangba. A barlang tágas volt, az alján lévõ föld száraz.

– Itt élsz. Én is itt élek veled. Az ágyunkat kivittem. Megyek, visszahozom és hozok ennivalót is. Feküdj le, szerelmem, és pihenj! Én majd vigyázok rád. Beteg vagy, de az orvos majd meggyógyít.

Bond engedelmeskedett, és fejének ép oldalát a karjára fektetve nyomban elaludt.

Kissy boldogan kalapáló szívvel rohant le a hegyrõl. Sok mindenrõl kell gondoskodnia, sok mindent el kell intéznie, de végre visszakapta a kedvesét. Elszánta rá magát, hogy mindent megtesz azért, hogy megtartsa. Majdnem hajnalodott, a szülei már ébren voltak. Kissy izgatottan suttogva sürgött-forgott a házban: egy kevés tejet melegített, összecsavart egy futont, összecsomagolta apja legjobb kimonóját és Bond néhány tisztálkodó eszközét – semmi olyat, ami a múltra emlékeztethette volna a férfit. A szülei már megszokták a szeszélyeit és az önfejûségét. Az apja csak annyit mondott halkan: ha a kannusiszan áldását adja rá, nincs kifogása a dolog ellen. Kissy ezután lemosta magáról a sót, fölvette saját egyszerû, barna kimonóját, és felsietett a hegyoldalon a barlanghoz.

Valamivel késõbb a sinto pap gondterhelten fogadta. Szinte úgy tûnt, már várta. Fölemelt kézzel beszélni kezdett a térdeplõ lányhoz:

– Kissy-csan, mindent tudok. Az ördögfatynyú meghalt. Halott a felesége is. A Halálkastély megsemmisült. A tengeren túlról jött férfi vitte véghez ezt, ahogy a Hat Õrszem megjósolta. Hol van most?

– A szentély mögötti barlangban, kannusiszan. Súlyosan megsebesült. Szeretem õt. Szeretném itt-tartani és gondját viselni. Semmire nem emlékszik a múltjából. Szeretném, ha ez így maradna, ha összeházasodhatnánk, és õ örökre Kuro fiává válhatna.

– Ez lehetetlen, lányom. Elõbb-utóbb felépül majd, és visszamegy a világ másik végébe, ahonnan jött. Hivatalosan nyomozni fognak utána Fukuokáról, sõt valószínûleg Tokióból is, hiszen a hazájában biztosan híres ember lehet.

– De kannusi-szan, ha megkéred Kuro öregjeit, akkor azt fogják mondani az érdeklõdõknek, hogy nem tudnak semmirõl. Azt mondják majd, hogy az a Todoroki nevû férfi átúszott a szárazföldre, és azóta senki nem hallott róla. Akkor az érdeklõdõk elmennek majd. Csak ápolni akarom és megtartani õt magamnak addig, ameddig tudom. Ha eljön a nap, amikor el akar menni, nem fogom visszatartani. Segíteni fogok neki. Boldog volt itt, amikor velem és David madarammal együtt kievezett halászni. Õ mondta. Ha felépül, gondoskodni fogok róla, hogy továbbra is boldog legyen. Vajon nem illõ-e, hogy Kuro tisztelettel és szeretettel gondozza ezt a hõst, akit az istenek küldtek hozzánk? Vajon nem akarja-e a Hat õrszem, hogy egy idõre vendégül lássuk? Vajon nem érdemlek-e meg egy icipici viszonzást azért a szerény erõfeszítésért, amivel Todoroki-szan segítségére voltam?

A pap egy ideig csukott szsmmel, szótlanul ült, aztán lenézett a könyörgõ arcra. Elmosolyodott.

– Megteszem, amit lehet, Kissy-csan. Most pedig hívd ide a doktort, azután kísérd föl a barlanghoz, hogy elláthassa a sebesültet! Beszélni fogok az öregekkel. De néhány hétig nagyon kell vigyáznod, és a gaidzsin nem mutatkozhat az emberek elõtt! Ha minden elcsendesedett, visszaköltözhet a szüleid házába és lejöhet a faluba.

A barlangban az orvos letérdelt Bond mellé és kiterített a földre egy jókora ábrát, amin számok és írásjelek jelölték az emberi fej egyes részeit. Óvatosan végigtapogatta Bond sebeit, azt vizsgálva: nincs-e valahol törés. Kissy mellettük térdelt és Bond verejtékezõ kezét szorongatta. Az orvos elõrehajolt és Bond szemhéját felhúzva egy erõs kézinagyítón át gondosan belenézett elõbb az egyik, majd a másik üveges tekintetû szembe. Kissyt elküldte forró vízért és nekilátott, hogy kitisztítsa a sebet, amit a golyó ütött Bond fejének azon az oldalán, ami már elõtte is szörnyen feldagadt, amikor a várbörtönben lezuhant. Azután beszórta a sebet sebhintõporral, és szakavatott kézzel gondosan bekötözte Bond egész fejét. Sebészeti tapaszt tett a bordákon lévõ vágásokra, azután felállt, és kihívta Kissyt a barlang elé.

– Életben marad – mondta –, de hónapokba, vagy akár évekbe telhet, mire visszanyeri az emlékezetét. A legsúlyosabban a halántéklebeny sérült meg, ahol az agy az emlékeket tárolja. Ezért hát sok-sok oktatásra lesz szüksége. Igyekeznie kell, Kissy, hogy minduntalan régi helyekre és dolgokra emlékeztesse. Azután az elszigetelt tények, amikre visszaemlékszik, emlékláncokká kapcsolódnak majd össze. Feltétlenül át kell vinni Fukuokára, hogy megröntgenezzék, de úgy látom, nem tört el semmije. A kannusi-szan egyébként is úgy rendelkezett, titokban kell tartani, hogy a szigeten van. Azt mondta, maga fogja gondozni. Én természetesen engedelmeskedem a tiszteletre méltó kannusi-szan utasításának, és mindig más úton jövök majd ide, kizárólag éjszaka. De magának nagyon sok dolga lesz vele, mert legalább egy hétig mozdítani sem szabad. Most pedig jól figyeljen! – folytatta az orvos, és a legapróbb részletekre is kiterjedõ utasításokat adott neki, hogyan etesse és ápolja Bondot, azután távozott.

A napokból hetek lettek. A rendõrök újra és újra átjöttek Fukuokáról, lejött a Tanaka nevû hivatalnok is Tokióból, késõbb pedig egy nagydarab férfi, aki azt mondta, ausztrál. Kissynek õt sikerült a legnehezebben leráznia. De az arcokra rákövesedett a shiran-kao, a titoktartás, és Kuro szigete megtartotta magának a titkot. James Bond lassan visszanyerte testi erejét, és Kissy éjszakánként kivitte sétáira. Idõnként lementek úszni az öbölbe, ahol eljátszottak Daviddel. A lány elmesélte Bondnak az ama nép és Kuro történetét, mesteri módon elhárítva minden kérdését, ami a szigeten kívüli világra vonatkozott.

Eljött a tél, az amák kénytelenek voltak a parton maradni: a hálóikat javítgatták, rendbe hozták a csónakjaikat és a hegyoldalon lévõ kiskertjeikben dolgoztak. Bond visszatért a házba, és ácsmunkával meg egyéb alkalmi feladatok elvégzésével hasznosította magát, közben japánul tanult Kissytõl. A tekintete többé már nem volt üveges, de gyakran elkalandozott és töprengõvé vált. Minden éjszaka furcsa álmai voltak: egy egészen más világot látott, fehér embereket, nagy városokat és ismerõsnek tûnõ arcokat. Kissy azonban megnyugtatta, hogy ugyanilyen lidérces álmai vannak neki is, és az egésznek nincs semmi jelentõsége. Bond lassanként beletörõdött, hogy csak az apró, kõbõl és fából épült ház meg a tenger végtelen horizontja az õ világa. Kissy gondosan távol tartotta a sziget déli partjától. Elõre rettegett a naptól, amikor május végén újra kezdõdik a halászat, és Bond megpillantja majd a nagy, fekete falat a szoros túlsó oldalán, ami az emlékek tömegét ébresztheti fel benne.

Az orvos csodálkozott, miért nem javul Bond emlékezõképessége. Kénytelen volt beletörõdni, hogy valószínûleg teljes az amnéziája. Hamarosan szükségtelenné váltak a vizitek, mert Bond testileg egészséges volt már, és teljes elégedettsége a sorsával azt mutatta, hogy minden egyéb tekintetben is rendbe jött.

Egy dolog azonban rettenetesen nyugtalanította Kissyt. A barlangban töltött elsõ éjszakától kezdve egy futonon aludt Bonddal. Amikor Bond felépült és visszaköltözött a házba, Kissy minden éjszaka várta, hogy a férfi végre magáévá tegye. De annak ellenére, hogy idõnként megcsókolta és gyakran megfogta a kezét, Bond teste – úgy tûnt – nem vesz róla tudomást, bármilyen szorosan préselte is magát hozzá éjszakánként, bárhogy cirógatta is. Lehet, hogy a sebesülés miatt elvesztette férfierejét? Megkérdezte az orvost, aki azt mondta, a két dolog közt nem lehet semmiféle kapcsolat, bár az elõfordulhat, hogy Bond egyszerûen elfelejtette, hogyan kell szeretkezni.

Egy szép napon azután Kissy Suzuki bejelentette, hogy a heti postahajóval átmegy Fukuokára bevásárolni. A nagyvárosban megkereste a helyi szexboltot, az úgynevezett Boldogság-boltot, ami minden, magára valamit is adó japán városban megtalálható. Elmondta a problémáját a gyanús külsejû, szürke szakállú öregembernek, aki az ártatlannak látszó pult mögött ült, amin erõsítõ italokon és óvszereken kívül semmiféle különösebben csábító portéka nem kínálta magát. Az öreg megkérdezte Kissyt, van-e ötezer jenje, ami nagyon sok pénz. A lány igennel válaszolt, mire bezárta az üzlet ajtaját és behívta Kissyt a hátsó traktusba.

A szexkereskedõ lehajolt és elõvett egy apró, drótból készült, nyúlketrecszerû valamit. Letette egy padra. Kissy felfedezte, hogy mohaágyon négy teknõsbéka van benne. Ezután elõvett egy fémszerkezetet, ami úgy nézett ki, mintha egy villanyrezsó lapjára egy kis drótketrecet erõsítettek volna. Óvatosan kiemelt egy teknõsbékát és betette a ketrecbe úgy, hogy az a fémlapon feküdt Ezután behozott egy nagy autóakkumulátort, föltette a padra és drótokkal rákötötte a szerkezetre. Ezután néhány biztató szót szólt a teknõshöz és hátralépett.

A teknõs enyhén remegni kezdett. A szemében lévõ keresztek dühösen villogtak Kissyre, mintha tudná, hogy õmiatta van ez az egész. A szexkereskedõ a kis ketrec fölé hajolt, aggódva figyelt, azután elégedetten dörzsölni kezdte a markát. A teknõs rücskös bõrét kövér izzadságcseppek lepték el. Az öreg fogott egy fém teáskanalat meg egy üvegcsét, óvatosan fölemelte a drótketrecet, gondosan felfogta a teknõs testérõl az izzadságcseppeket és az így nyert folyadékot belecsepegtette az üvegcsébe. Mire befejezte a mûveletet, körülbelül fél teáskanálnyi átlátszó folyadék gyûlt össze az üvegcsében. Az öreg bedugaszolta az üveget és átnyújtotta Kissynek, aki olyan óvatosan és tisztelettel vette át, mintha valami ritka ékszer lett volna. A szexkereskedõ ezután szétkapcsolta a drótokat, visszatette a teknõst a ketrecbe, és visszacsukta a fedelet. Kissyhez fordult és meghajolt.

– Amikor egy nagyra becsült vásárlónak erre a termékre van szüksége, mindig behívom, hogy tanúja legyen, miként készül. Ellenkezõ esetben még megfordulhatna a fejében az a méltatlan gondolat, hogy az üvegcse puszta csapvizet tartalmaz. De ön most láthatta, hogy a készítmény valóban egy teknõs verítéke. Úgy készül, hogy a teknõst enyhe áramütéseknek teszem ki. Az állatnak ez csak átmeneti kellemetlenséget okoz, ma este pedig dupla adag léggyel és tücsökkel jutalmazom meg. Ez pedig – vett ki egy kis faliszekrénybõl egy orvosságos üveget – szárított gyíkból készült por. Ha a kettõ keverékét vacsoránál beleteszi a szerelmese ételébe, biztos lehet a hatásban. Ahhoz, hogy emellett a fantáziáját is felkelthesse, újabb ezer jenért a legkitûnõbb párna-könyvet tudom ajánlani önnek.

– Mi az a párna-könyv?

A szexkereskedõ újra odalépett a faliszekrényhez és kivett belõle egy gyenge minõségû papírra nyomott, sima fedelû kis könyvet. Kissy kinyitotta. Szájához kapta a kezét és mélyen elpirult. De gondos lányként, aki nem szeretné, ha becsapnák, végiglapozott néhány oldalt. A felháborítóan pornográf képek, kinagyítva, rendkívül pontosan, valamennyi elképzelhetõ szögbõl nézve ábrázolták a nemi aktust.

– Jól van! – suttogta Kissy. Visszaadta az öregnek a könyvet. – Kérem, csomagoljon be mindent gondosan!

Elõvette a pénztárcáját és elkezdte kiszámolni a bankjegyeket.

Kint a bolt elõterében a gyanús külsejû öreg átadta neki a csomagot, mélyen meghajolt és kinyitotta elõtte az ajtót. Kissy viszonzásul gépiesen bólintott, és úgy futott ki a boltból, mintha magával az ördöggel kötött volna üzletet. De mire odaért a Kuróra induló postahajóhoz, már majd kibújt a bõrébõl az izgatottságtól és az örömtõl. Azon kezdte törni a fejét, hogyan magyarázza ki magát a könyv miatt.

Bond a kikötõmólón várt rá. Ez volt az elsõ nap, hogy a lány magára hagyta. Rettenetesen hiányzott neki. Kéz a kézben, boldogan csevegve sétáltak végig a parton a hálók és csónakok között. Az emberek mosolyogtak, amikor meglátták õket, de üdvözlés helyett csak keresztülnéztek rajtuk, hiszen a pap úgy rendelkezett, hogy a gaidzsin hivatalosan nem létezik. A pap szava pedig törvény.

Amikor hazaértek, Kissy nekilátott, hogy elkészítse az erõsen fûszeres szukijakit, a japán nemzeti ételnek számító párolt marhahúst. Nemcsak ünnepi vacsorának számított ez, hiszen a japánok ritkán esznek marhahúst, de jól illett Kissy tervéhez is. Nem tudta ugyanis, van-e valami íze a szerelmi bájitalnak, és semmit nem akart kockáztatni. Amikor az étel elkészült remegõ kézzel beleöntötte a barna port meg a folyadékot Bond adagjába, és jól összekeverte Bevitte a tányérokat a másik helyiségbe, ahol a család az alacsony asztal körül a tatamin guggolva várta

Lopva figyelte Bondot, aki az utolsó morzsáig befalta az adagját, kitörölte a tányérját egy rizsgombóccal, megitta a teáját, azután megdicsérte a kitûnõ vacsorát, és visszavonult a szobájukba. Bond esténként általában még hálót vagy horgászzsinórokat javítgatott, mielõtt lefeküdt volna. Kissynek, miközben segített az anyjának elmosogatni, az járt a fejében, vajon ezt az estét is ezzel a foglalatossággal tölti-e.

Kissy hosszú ideig fésülködött és szépítkezett, mielõtt fogoly madárként verdesõ szívvel bement volna Bondhoz.

Bond felnézett a párna-könyvbõl és elnevette

– Kissy, honnan vetted ezt, az isten áldjon meg?

A lány zavartan elnevette magát.

– Ó azt? Elfelejtettem elmesélni neked. Egy szörnyû alak próbált rámakaszkodni az egyik boltban. A kezembe nyomta, és randevút kert tõlem ma estére. Megígértem neki, hogy elmegyek, csak hogy lerázzam. Mi párna-könyvnek hívjuk. A szerelmesek használják. Nem izgatóak a képei?

Bond ledobta magáról a kimonóját, és a padlón lévõ puha futonra mutatott:

– Kissy! – mondta tüzesen. – Vetkõzz és feküdj le ide! Az elsõ oldalon kezdjük.

A tél tavaszba fordult, és újra kezdõdött a halászat. Kissy most már meztelenül merült le, akár a többi lány. Bond meg a madár vele együtt búvárkodtak. Voltak jó napjaik és rosszak. A nap azonban egyenletesen sütött, a tenger kék volt, és vadíriszek borították a hegyoldalt. Mindenki nagy hûhót csapott, amikor a bimbózó cseresznyefák egyik napról a másikra kibontották a virágaikat. Kissy már azt fontolgatta, mikor mondja el Bondnak, hogy gyermeket vár tõle, és azon töprengett, vajon megkéri-e majd a kezét.

De egyik nap, amikor lefelé tartottak az öböl felé, Bond gondterheltnek látszott. Amikor pedig arra kérte, hogy várjon egy percet, mielõtt vízre tennék a csónakot, mert valami komoly dologról szeretne vele beszélni, Kissynek összeszorult a szíve. Leültek egy lapos kõre, Kissy a férfi köré fonta a karját és várt.

Bond elõvett a zsebébõl egy gyûrött papírdarabot és odatartotta elé. Kissy megborzongott a félelemtõl, mert tudta, mi következik. Visszahúzta a karját és megnézte a papírt. Egy durván négyrét tépett újságlap darabja , volt az illemhely szögérõl. Kissy mindig maga tépte az újságokat, és kidobott minden olyan darabot, amin angol szavak voltak – hiszen sosem tudhatja az ember.

– Kissy, mi ez a szó: “Vlagyivosztok" – mutatott Bond a papírra. – Mit jelent? Valamilyen üzenetet rejt a számomra: Egy nagyon nagy ország jut róla eszembe. Azt hiszem, Oroszországnak hívják, így van?

Kissynek eszébe jutott a papnak tett ígérete. Az arcába temette a kezét.

– Igen, Taro-szan. Úgy van.

Bond megdörzsölte a szemét az öklével.

–Az az érzésem, hogy korábban sok dolgom volt ezzel az Oroszországgal, hogy a korábbi életem nagy része hozzá kapcsolódott. Lehetséges ez? Annyira szeretném tudni, hol éltem, mielõtt Kuróra jöttem volna! Segítesz nekem, Kissy?

Kissy elvette a kezét az arcáról és Bondra nézett.

– Igen, segíteni fogok, szerelmem – mondta halkan.

– Akkor el kell mennem oda, Vlagyivosztokba. Ott talán más emlékeim is visszatérnek, és segítségükkel teljesen visszanyerhetem az emlékezetemet.

– Így van, ha te mondod, szerelmem. A postahajó holnap indul Fukuokára. Ott felültetlek egy vonatra, pénzt adok neked, és pontosan útbaigazítalak. A hirdetések szerint az ember az északi szigetrõl, Hokkaidóról áthajózhat Szahalinra, ami már az orosz szárazföldhöz tartozik. Onnan pedig bizonyosan eljutsz majd Vlagyivosztokba. Vlagyivosztok nagy kikötõváros Szahalintól délre. De vigyáznod kell magadra, az oroszok barátságtalan emberek.

– De azért egy szegény kurói halászt talán mégsem bántanak?

Kissyt már fojtogatták a könnyek. Felállt és lassan lement a csónakhoz. Végigtolta a kavicsokon és belökte a vízbe. Szokott helyén a csónakfarban várta, hogy Bond is beszálljon, és térde közé szorítsa az õ térdét, ahogy szokta.

James Bond elfoglalta a helyét és kitolta az evezõket. A kormorán átvergõdött a csónak oldalán, és királyi tartásban letelepedett az orrban. Bond végignézett a horizonton, merre van a többi csónak, és evezni kezdett.

Kissy mosolyogva a szemébe nézett, a nap melegen sütött a hátára, és James Bond úgy érezte, ez a nap is olyan gyönyörû, felhõtlen, mint az eddigiek voltak.

Azt persze nem tudta, hogy James Bondnak hívják. Az az egyetlen orosz szó azonban, a darabka papíron, olyan életbevágóan fontos volt számára, hogy ahhoz képest kurói élete, Kissy Suzuki iránti szerelme – Tigris szavaival élve – csak annyit számított, mint egy fecske könnyei.

I. P. C.

K Ö N Y V E K

A sorozat fõszerkesztõje:

Ivanics István

Felelõs szerkesztõje:

Morcsányi Géza

Szerkesztõ: Wéber Péter

Kontrollszerkesztõ: Talpas János

Mûszaki szerkesztõ: Hupján Mária

Kiadja az I. P. COOP Kft.

Felelõs kiadó: Ivanics István

Szikra Lapnyomda, Budapest (90-1164)

Felelõs vezetõ, dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató

HU ISSN 0365-2928

ISBN 963 7930 10 8

Megjelent 12,6 (A/5) ív terjedelemben