Fagyhalál napközelben

Jimmy Turner vidám, de kissé rekedt hangon szólalt meg, amikor belépett a fogadószobába.

- Bent van, az öreg Fancsali? - érdeklődött, és kérdését kacsintással kísérte, melytől a csinos titkárnő bájosan elpirult.

- Bent van és várja magát - intett az ajtó felé, amelyen vastag, fekete betűkkel ez a felirat állt: Frank McCutcheon vezérigazgató, Egyesült Űrposta.

Jimmy belépett.

- Helló kapitány, mi újság?

- Ó, hát maga az? - pillantott rá McCutcheon az íróasztala mögül, s közben valami förtelmesen bűzlő, erős szivart rágcsált. - Üljön le.

McCutcheon Jimmyre meredt bozontos, szürke szemöldöke alól. Az Öreg Fancsaliról - ahogyan az Egyesült Űrposta alkalmazottai egymás között nevezték -, még a legrégibb munkatársai is azt terjesztették, hogy nem emlékeznek arra, hogy valaha is elnevette volna magát, noha valami szállongó szóbeszéd szerint gyerekkorában egyszer elmosolyodott, amikor látta, amint a papája lepottyan az almafáról. Jelenlegi arckifejezése azonban inkább azt tükrözte, hogy ez a pletyka erős túlzás lehet.

- Na, ide hallgasson, Turner - vakkantotta. - Az Egyesült Űrposta új szolgáltatással indít, és magát javasolja az úttörő munkára.

- Figyelembe sem véve Jimmy grimaszát, így folytatta: - Mostantól kezdve a vénuszi posta egész éven át működni fog.

- Micsoda! Mindig azt hittem, hogy anyagi szempontból kész tönkremenés eljuttatni a postát a Vénuszra, kivéve akkor, amikor a Nap innenső oldalán van.

- Úgy van - ismerte el McCutcheon -, akkor, ha a szokásos utakat követjük. De ha eléggé meg tudjuk közelíteni a Napot, akkor akár nyílegyenesen is átvághatunk a Naprendszeren. És itt lép be maga! Felszereltünk egy vadonatúj űrhajót, ami képes húszmillió mérföldre megközelíteni a Napot, és addig maradhat ebben a távolságban, ameddig csak akar.

- Várjunk csak egy percig - vágott közbe Jimmy idegesen. - Nem egészen tudom követni, Mr. McCutcheon. Miféle hajó ez?

- Mit képzel, honnan tudnám? Nem a laboratóriumból szöktem meg. Abból, amit elmondtak, annyit tudok, hogy kibocsát magából valamiféle mezőt, amely a hajó körül a Nap sugárzását elhajlítja. Kapiskálja? Eltéríti. A hő nem hatol el magához, így időtlen időkig ott rostokolhat, és a hajóban hűvösebb lesz, mint New Yorkban.

- Ó, tényleg? - kételkedett Jimmy. - Kipróbálták már, vagy ez az aprócska feladat rám vár?

- Természetesen kipróbálták, csak épp nem a valóságos szoláris körülmények között.

- Akkor felejtsük el a dolgot. Rengeteget megtettem az Egyesült Postáért, de ez már sok a jóból. Még nem őrültem meg teljesen.

McCutcheon szipákolt.

- Figyelmeztessem az esküjére, amit akkor tett, amikor belépett a szolgálathoz, Turner? "Űrrepülésünket…"

- "…nem állíthatja meg semmi, csak a halál" - fejezte be Jimmy. - Ezt épp oly jól tudom, mint maga, de azt is hozzáteszem, hogy nagyon könnyű ilyesmit egy kényelmes karosszék mélyéből idézgetni. Ha olyan idealista, akkor csinálja meg maga. Itt a lehetőség. Ha úgy óhajtja, akár ki is rúghat. Attól ne féljen, hogy nem találok magamnak állást.

McCutcheon hangja suttogássá halkult.

- Ej, ej, Turner, ne hamarkodja el. Még nem hallott mindent, amit mondani akarok. Roy Snead lesz a társa.

- Hah! Snead! Ennek a nagypofájú ígérgetőnek egymillió év alatt sem lenne mersze ilyen munkát elvállalni. Próbáljon beadni valami más tündérmesét.

- Nos, az igazat megvallva ő már vállalkozott a feladatra. Úgy gondoltam, hogy maga majd csatlakozik hozzá, de azt hiszem, mégis neki volt igaza. Azt állítja, hogy maga nem megy el. Pedig eleinte azt hittem, nem akar majd kimaradni ebből.

McCutcheon egy kézlegyintéssel elbocsátotta Jimmyt, és közönyösen visszahajolt ahhoz a jelentéshez, amibe beszélgetésük előtt belemélyedt. Turner megállt, habozott, majd visszafordult.

- Várjunk csak egy percig, Mr. McCutcheon. Azt mondta, Roy megy?

McCutcheon bólintott, de látszólag még mindig a munkájával bíbelődött. Jimmy kirobbant.

- Nahát, ez a becstelen, pipaszárlábú, tesze-tosza pasas! Szóval azt képzeli, hogy én gyáva vagyok ahhoz, hogy elmenjek! Na majd én megmutatom neki! Elvállalom a melót, és tíz dollárban fogadok egy vénuszi rézpenny ellenében, hogy ez az alak az utolsó pillanatban beteget jelent.

- Jó! - állt fel a székéből McCutcheon, és megrázta Jimmy kezét. - Gondoltam, hogy előbb-utóbb megjön az esze. A részleteket megkapja Wade őrnagytól. Azt hiszem, körülbelül hat hét múlva indulhat, és mivel én holnap elutazom a Vénuszra, valószínűleg még találkozhatunk is ott.

Jimmy még mindig fortyogva távozott, McCutcheon pedig átcsengetett a titkárnőnek.

- Miss Wilson, hozza be Roy Snead-et a képernyőre.

Néhány perc múlva felvillant a vörös fényjelzés. A képernyő kattant, és megjelent a sötét hajú, kifogástalanul öltözött Snead.

- Helló, Snead - morogta McCutcheon. - Elvesztette a fogadást. Turner elvállalta a munkát. Azt hittem, betegre röhögi majd magát, ha elmondom neki, hogy maga nem hajlandó elutazni. Küldheti a húsz dolláromat.

- Várjunk csak, Mr. McCutcheon - sötétedett el Snead arca a dühtől. - Miféle ötlet volt azt mondani ennek a puncsvedelő hülyének, hogy én nem megyek el? Ez magára vall, kétszínű alak. Tegyen csak le szépen még húsz dollárt, mert én a helyemen leszek, de lefogadom, hogy Turner még megváltoztatja az elhatározását. Én viszont ott leszek. - Roy Sneadből még mindig dőlt a szó, amikor McCutcheon kikapcsolta a készülékét.

A vezérigazgató hátradőlt, elhajította szétmarcangolt szivarját, és másikra gyújtott. Az arca savanyú volt, de a hangjából határozottan elégedettség csendült ki, amikor így szólt: - Ha! Tudtam, hogy ennek mindketten beugranak!

* * *

Fáradt, agyonizzadt páros szelte át a Héliosz űrhajóval a Merkúr pályáját. Az űrben magányosan eltöltött hetek valamiféle felszínes barátságot kényszerítettek rájuk. Jimmy Turner és Roy Snead amúgy éppen csak beszélő viszonyban álltak egymással.

Mindehhez hozzájárult még a rejtett ellenséges érzelem, a Nap egyre növekvő hősége és a kirándulás bizonytalan kimenetele miatt érzett gyötrelmük. Így hát csakugyan szerencsétlen párost alkottak.

Jimmy fáradt pillantást vetett a műszerfal labirintusára, félreseperte szemébe hulló rakoncátlan fürtjeit, és felmordult.

- Mennyit mutat most a hőmérő, Roy?

- Százhuszonöt fok Fahrenheit, és még mindig emelkedik - jött szintúgy mogorván a válasz.

Jimmy káromkodott.

- A hűtőrendszer maximumon áll, a hajótest a szoláris sugárzás kilencvenöt százalékát elnyeli, és jelenleg százhuszonöt! – egy kicsit elhallgatott. - A gravométer szerint még mindig harmicötmillió mérföldre vagyunk a Naptól. Még tizenötmillió mérföld áll előttünk, mielőtt az Eltérítő Mező kifejti hatását. A hőmérséklet körülbelül 150-re megyek fel. Szép kilátás! ellenőrizd a szárítót!

Ha a levegő nem abszolút száraz, nem sokáig bírjuk szuflával.

- A Merkúr pályáján belül vagyunk, gondold csak meg! - mondta Snead rekedt hangon. - Még soha senki nem került ennyire közel a Naphoz. Mi pedig még közelebb megyünk.

- Sokan megfordultak már itt ilyen közel, sőt még közelebb is - emlékeztette Jimmy -, de ők egytől egyik irányíthatatlan hajóban ültek, és a Napban landoltak. Friedlander, Debuc, Anton… - a hangja töprengve elhalkult.

Roy kényelmetlenül mocorgott.

- Voltaképpen mennyire hatásos ez az Eltérítő Mező, Jimmy? Mert tudod, ezek a derűs gondolataid nem igazán vigasztalóak.

- Nos, amennyire a technikusoktól telt, a legszigorúbb laboratóriumi körülmények között tesztelték. Saját szememmel láttam.

Olyan sugárzásban fürdették meg, ami nagyjából megfelel a Naptól való húszmillió mérföldnyi távolságnak. A Mező működött, mint a parancsolat. A fény annyira elhajlott, hogy a hajó láthatatlanná vált. A benne lévő pasasok azt állították, hogy a külső dolgok láthatatlanok, és semmiféle hő nem jut el hozzájuk. Hanem azért fura, hogy a Mező csak bizonyos sugárerősség mellett fog működni.

- Azért, hát remélem, hogy így vagy úgy mégis működni fog - ragyogott fel Snead. - Ha az Öreg Fancsali úgy képzeli, hogy ezt a kedvéért rendszeresen fogom csinálni… nos, akkor elveszíti a mesterpilótáját.

- Mármint hogy két mesterpilótáját - helyesbített Jimmy.

Mindketten hallgatásba merültek, és a Héliosz tovább rohant.

A hőmérséklet emelkedett: 130, 135, 140. Azután három nap múlva, amikor a higanyszál elérte a 148 fokot, Roy megjegyezte, hogy elérték a kritikus zónát, ahol a szoláris sugárzás már kellő intenzitást fejt ki ahhoz, hogy a Mező energiája működésbe lépjen.

Mindketten erre vártak, és feszülten koncentráltak.

- Vajon hirtelen fog megtörténni?

- Nem tudom. Még várnunk kell.

A hajóablakon át csak a csillagokat láthatták. A Nap, amely innen háromszor nagyobbnak látszott, mint a Földről, vakító fénysugarakat ontott az opálos fémre, erre a speciálisan megtervezett hajóra, amelynek kajütablakai automatikusan záródtak az erős sugárzás hatására.

Egyszer csak a csillagok kezdtek eltünedezni. Lassan történt, eleinte csak a fakóbbak halványodtak el, azután a nagyobbak is: a Polárisz, a Regulusz, az Arkturusz, a Szíriusz. Az űr egyöntetű sötétségbe borult.

- Működik - suttogta Jimmy. Alig hagyta el ajkát a szó, amikor az ablaknyílás kattant. A Nap is eltűnt!

- Ni! Máris érzem, hogy hővösebb van - örvendezett Jimmy Turner. - Öregem, ez úgy működik, mint a fene! Tudod, ha ezt az Eltérítő Mezőt úgy állították be, hogy minden sugárzást visszaver, akkor teljesen láthatatlanok vagyunk. Hadieszköznek is beválna. - Cigarettára gyújtott, és kényelmesen hátradőlt.

- Közben azonban vakon repülünk - emlékeztette Roy.

Jimmy leereszkedően vigyorgott.

- Sose aggódj emiatt, Tányérképű! Én mindenre gondoltam. Most éppen egy Nap körüli pályán vagyunk. Két hét múlva az ellenkező oldalon leszünk, szépen bekapcsolom a tolórakétákat, és már zúgunk is a Vénusz felé! - Jimmy roppant elégedett volt önmagával. - Hagyd csak rá szépen "Eszes" Turnerre. Én két hónap alatt átviszlek a szokásos fél év helyet. Mert ha nem tudnád, most az Egyesült Posta mesterpilótájával utazol.

Roy gúnyosan felkacagott.

- No lám… még elhitetnéd az emberrel, hogy itt minden munkát te végzel. Márpedig mindössze annyit csinálsz, hogy vezeted a hajót a pályán, amit én tervezek meg. Te csak a nyers erő vagy, az agy viszont én vagyok.

- Na ne mondd! Minden nyavalyás pilótaiskolás meg tud tervezni egy utat. Ahhoz azonban férfi kell, hogy célhoz juttassa a hajót.

- Ez a te véleményed. És kinek van nagyobb fizetése, a navigátornak, vagy a pályatervezőnek?

* * *

Jimmy erre nyelt egyet, Roy meg diadalmasan kivonult a pilótafülkéből. A Héliosz azonban fütyült rájuk és tovább rohant.

Két nap múlva lehiggadtak, s amikor a harmadik napon Jimmy szemügyre vette a hőmérőt, megvakarta a fejét, és nyugtalanság fogta el. Roy belépett, s épp rajtakapta Jimmyt, amint e fejét vakargatta. Meglepődve húzta fel szemöldökét.

- Valami baj van? - kérdezte, és lehajolt a hőmérőhöz. - Éppen 100 fok. Ezt még egy beteg kecske is kibírná. Pedig az arckifejezésedből úgy tűnik, hogy valami nincs rendjén az Eltérítő Mezővel, és a hőmérséklet megint emelkedik - mondta Roy, majd tüntetően ásítva elfordult.

- Jaj, fogd be a szád, te ostoba majom . kiáltott rá Jimmy, és félig rúgásra emelte a lábát. - Sokkal jobban érezném magam, ha a hőmérséklet emelkedne. Ez az Eltérítő Mező túlságosan is jól működik.

- Igazán? Ezt hogy érted?

- Majd elmagyarázom; ha idefigyelsz, talán, meg is értheted. A hajót úgy építették, mint egy közönséges termoszt. Csak a legnagyobb nehézséggel tud hőt felvenni, s ugyanolyan nehezen is veszíti el. - Elhallgatott, hagyta, hogy Roy felfogja a szavait. - Normális hőmérséklet mellett ennek a hajónak nem szabad napi két foknál többet veszítenie, ha nincs külső melegforrás, ami táplálja. De a mi helyzetünkben is csak legfeljebb napi öt fokot. tudsz követni?

Roynak tátva maradt a szája, Jimmy pedig folytatta.

- Ám ez az átkozott hajó nem egészen három nap alatt ötven fokot veszített.

- De hiszen ez képtelenség!

- Márpedig így van - mondta Jimmy gúnyosan. - Majd én megmondom, mi a hézag. Az a nyavalyás Mező. Visszaveri az elektromágneses sugarakat, és közben valahogy elősegíti a hajónk hőveszteségét.

Roy mindezt átgondolta, és hevenyészett számítást végzett.

- Ha igaz, amit mondasz - nyögte ki végül -, akkor öt nap múlva elérjük a fagypontot, és további egy hetet kell sarkvidéki hidegben eltöltenünk.

- Úgy is van. Feltéve, hogy a hőveszteség ilyen ütemben folytatódik, valószínűleg harminc, sőt negyven fok alá süllyed a higanyszál.

Roy keservesen nyelt egyet.

- És mindez húszmillió mérföldnyire a Naptól!

- Még nem is ez a legrosszabb - mutatott rá Jimmy. - A hajónak, mint valamennyi, a Mars pályáján belül közlekedő eszköznek, nincs fűtőrendszere. Mivel a Nap őrjítően süt, és általában nem szokott hőveszteség előfordulni, a Mars és a Vénusz felé induló hajókat csak hűtőrendszerrel szerelik fel. Nekünk most például egy roppant hatásos fagyasztó berendezésünk van.

- Akkor hát ördögi pácban vagyunk. Mert ugyanez vonatkozik az űrruhánkra is.

És a még mindig égető forróság ellenére mindketten borzongani kezdtek.

- Én ezt nem vagyok hajlandó kibírni - fakadt ki Roy. - Arra szavazok, hogy forduljunk egyenesen vissza a Földre. Többet igazán nem várhatnak el tőlünk.

- Rajta! Te vagy a pilóta! Meg tudsz tervezni egy utat a Naphoz ilyen közel, és garantálod, hogy nem pottyanunk bele egyenesen?

- A pokolba is! Erről megfeledkeztem.

Most aztán mindkettőjüknek megállt a tudománya. Amióta elhagyták a Merkúr pályáját, lehetetlenné vált a rádióösszeköttetés.

A Nap maximális folttevékenységet fejtett ki, és minden kísérletezésüket befullasztotta.

Így hát letelepedtek és vártak.

A következő néhány nap azzal telt el, hogy a hőmérőt lesték, és csak néha szakították meg azzal, hogy Mr. Frank McCutcheon fejére átkot szórtak. Olykor megengedtek maguknak egy kis evést-ivást, de ez egy csepp örömet sem okozott nekik.

Eközben a Héliosz, amely fikarcnyit sem törődött lakói problémáival, tovarohant.

Amint Jimmy megjósolta, a hőmérséklet a vörös vonal alá süllyedt, és az Eltérítő Zóna hetedik napján fagyponton állt. Amikor ez bekövetkezett, mindketten igen boldogtalanná váltak, bár csak az történt, amire előre számítottak.

Jimmy körülbelül száz gallon vizet szivattyúzott ki a tartályból, s a fedélzeten lévő összes edényt megtöltötte vele.

- Meg kell menteni a csöveket - magyarázta. - Mert ha befagynak, ami valószínű, akkor legalább ivóvízzel el vagyunk látva.

Tudod, hogy még egy hétig itt leszünk.

Másnap, a nyolcadik napon a víz csakugyan befagyott. Ott álltak a hordók, dugig tele jéggel, hidegen és kéken.

Kétségbeesetten szemlélték. Jimmy feltörte az egyiket.

- Ez tisztességesen megfagyott - mondta zordonan, és még egy pokrócot csavart maga köré.

Most aztán aligha lehetett más egyébre gondolni, mint az egyre növekvő hidegre. Roy és Jimmy a hajón minden fellelhető takarót és törölközőt magukra csavartak, miután előzőleg mindketten három-négy ingbe és legalább ugyanannyi nadrágba bújtak.

Amíg csak lehetett, ágyban maradtak, és amikor nagy nehezen rászánták magukat, hogy kikecmeregjenek, odakucorogtak az apró olajégő mellé, hogy felmelegedjenek. Később még ezt az élvezetet is megtagadták maguktól, amikor Jimmy megjegyezte, hogy az olajkészletük igen csekély, és arra kell tartalékolni, hogy felolvasszák vele az ivóvizüket és az ennivalót.

A türelmük is fogytán volt, és gyakoriak voltak az összezördülések, de a közös nyomorúság visszatartotta őket attól, hogy egymás torkának essenek. A tizedik napra a közös gyűlölet egyesítette őket, és összebarátkoztak.

* * *

A hőmérséklet ekkor már a fagypont alá süllyedt, és szemmel láthatóan tovább folytatódott a lehűlés. Jimmy az egyik sarokban kuporogva azon töprengett, egykor mennyit nyafogott New Yorkban az augusztusi hőség miatt. Hogyan is lehetett akkor ilyen ostoba! Roy eközben ujjain kiszámította, hogy még pontosan 6354 percet kell eltölteniük a barátságtalan körülmények között.

Undorral nézte számítása eredményét, és menten közölte is Jimmyvel. Az utóbbi összehúzta a szemöldökét és felmordult.

- Pillanatnyilag úgy érzem, hogy a következő 54 percet sem bírom ki, nem is beszélve mind a 6354-ről. - Aztán türelmetlenül így szólt. - Jobban szeretném, ha inkább valami olyasmit számítanál ki, aminek segítségével kikerülhetnénk ebből a csávából.

- Ha nem lennénk ennyire közel a Naphoz - mondta Roy -, akkor bekapcsolhatnánk a hátsó hajtóművet, és elszelelhetnénk.

- Igen, és egyenesen a Napban landolnánk; ott aztán egy csöppet sem fáznánk, az biztos. Szép kis segítség vagy, mondhatom!

- Ejnye, te szoktad magad Eszes Jimmy Turnernek nevezni! Te is kitalálhatnál valamit. Úgy beszélsz, mintha minden az én hibám lenne.

- Bizony, hogy az, te emberbőrbe bújt szamár! Az én szimatom már az elején azt súgta, hogy ne induljak el erre az eszelős kirándulásra. Amikor McCutcheon előállt a javaslatával, én kerekperec elutasítottam. Mert én már akkor tudtam… - Jimmy hangja keserű volt. - Na, és mi történt? Amilyen félnótás vagy, elvállaltad, és rohantál oda, ahová normális ember a lábát sem teszi be. Ezek után persze már nekem is élnem kellett ezzel a remek lehetőséggel. Pedig tudod, mit csinálhattam volna? – csapott fel Jimmy hangja élesen. - Hagyhattam volna, hogy menj el egyedül, fagyjál meg, és pedig otthon üldögélhetnék a kandalló mellett és kárörvendően vigyorognék. Bizony, ezt tettem volna, ha előre tudom, mi történik.

Roy arcán megbántottság és meglepetés tükröződött.

- Csakugyan? Na lássuk csak! annyit mondhatok, hogy ha máshoz nem is értesz, a tényeket zseniálisan csűröd-csavarod.

Márpedig a helyzet az, hogy te vagy az a kimondhatatlanul ostoba fráter, aki elvállaltad, és én vagyok az a szegény, szerencsétlen flótás, akit belekényszerítettek ebbe a helyzetbe.

Jimmy leírhatatlanul megvető arcot vágott.

- Úgy látom, meghibbantál a nagy hidegben, bár amennyi eszed van, nem sok kárt tesz benne a fagy…

- Ide hallgass - mondta Roy hevesen. - Október 10-én McCutcheon felhívott, és azt mondta, hogy te elvállaltad, és kinevetett, amiért én ilyen gyáva kukac vagyok, hogy visszautasítom. Tagadod?

- Tagadom bizony, méghozzá határozottan. Mert október 10-én az Öreg Fancsali velem közölte azt, hogy te hajlandó vagy elmenni, és fogadtál vele, hogy én…

Jimmy hangja elhalt a hirtelen felismeréstől, és arcára kiült a döbbenet.

- Mondd, biztos vagy benne, hogy McCutcheon azt mondta neked, hogy én elvállaltam a feladatot?

Roy szívét jeges, nyirkos érzés szorította össze, amikor felfogta Jimmy szavait, olyan érzés, ami még a körülöttük lévő hidegen is túltett.

- Teljesen biztos vagyok benne - jelentette ki. - Hiszen ezért jöttem el.

- De hiszen nekem meg azt mondta, hogy te elvállaltad, ezért jöttem el én is - mondta Jimmy, aki most szörnyen ostobán érezte magát.

Hosszú, jelentőségteljes csend állt be, amelyet végül Roy tört meg, csaknem reszketeg hangon.

- Jimmy, mi egy piszkosul rohadt trükk áldozatai vagyunk. Undorító módon kijátszottak bennünket egymás ellen. – Szeme egészen kitágult dühében. - Átvertek, tönkretettek. - Alig talált szavakat, de az, ahogyan elhallgatott, mindennél többet mondott.

Jimmy higgadtabb volt, de nem kevésbé bosszúszomjas.

- Igazad van, Roy, McCutcheon mocsok módra viselkedett velünk. De még elkapjuk. Ha kibírjuk a következő 6300 percet, akkor leülhetünk vele egy kis elszámolásra.

- Mit csináljunk vele? - Roy szeme vérszomjasan felcsillant.

- Pillanatnyilag az az ötletem, hogy egyszerűen rárontunk, és miszlikbe szaggatjuk.

- Ez nem hangzik elég kegyetlennek. Mi lenne, ha forró olajban főznénk?

- Figyelemre méltó, de túl sokáig tartana. Maradjunk csak meg a régi jól bevált módszernél: üssük agyon… Van egy régi vörösréz boxerem…

Roy a kezét dörzsölte.

- Nos, még jó sok időnk van arra, hogy néhány megfelelő módszert kiagyaljunk. A mocskos, istentől elrugaszkodott, pettyesmájú, leprás… - a további becenevek már nem tűrnek nyomdafestéket.

A következő négy nap alatt a hőmérséklet még lejjebb zuhant. Az utolsó napon, a tizennegyediken, a higany is megfagyott, és a vörös vonal kitartóan negyven fok alá telepedett.

Ezen a borzalmas napon meggyújtották az olajégőt, és elhasználták az összes maradék olajat. Vacogva, félig megfagyva mellé húzódtak, és megpróbálták az utolsó csepp meleget is hasznosítani.

Jimmy az egyik homályos sarokban néhány nappal korábban rábukkant egy fülvédőre, amit most óránként cseréltek egymás között. Mindketten csinos kis pokróchegyek alatt gubbasztottak, és dermedt kezüket-lábukat dörzsölgették. Társalgásuk minden pillanatában McCutcheon-nal foglalkoztak, egyre durvábban.

- Folyvást az Űrpostának azt az átkozott szlogenjét idézgette: "Űrrepülésünket nem akadályozhatja meg semmi…" – fulladozott Jimmy tehetetlen dühében.

- Naná, közben meg a hájas segge lyukat dörzsöl a karosszékébe, ahelyett, hogy idejönne, és valami emberhez méltó dolgot cselekedne az a rohadt féreg - tette hozzá Roy.

- Na jó, két óra múlva átérünk az Eltérítő Zónán. Aztán még három hét, és a Vénuszon leszünk - mondta tüsszögve Jimmy.

- Nekem az már késő - tette hozzá Snead, aki már két napja szipogott. - A büdös életben sem ülök többé űrhajóba, kivéve azt, ami visszavisz a Földre. Életem hátralévő részében banánt termesztek Közép-Amerikában. Ott legalább jó melegben élhet az ember.

- Nemigen mehetünk el majd a Vénuszról azok után, amit McCutcheon-nal csinálunk.

- Tényleg nem, ebben igazad van. De sebaj. A Vénuszon legalább olyan meleg van, mint Közép-Amerikában, nekem pedig csakis erre van szükségem.

- Egyébként sem kell aggódnunk . prüszkölt Jimmy megint egy hatalmasat. - A Vénuszon életfogytiglan jár gyilkosságért. Egy jó kis meleg, száraz cella éltem fogytáig. Hát kell ennél kellemesebb?

A korométer másodpercmutatója egyenletesen kocogott a számlapon. Teltek-múltak a percek. Roy keze szeretettel matatott a kapcsoló körül, amit majd megnyom, amikor a Héliosz eltávolodik a Naptól, és kijutnak ebből az iszonyú Eltérítő Zónából.

- Rajta! - kiáltotta Jimmy lelkesen. - Adj neki!

A rakéták mélyen, visszhangzóan feldördültek. A Héliosz minden ízében beleremegett. A pilóták érezték, amint a gyorsulás odapréseli őket üléseikhez, és boldogok voltak. A Nap néhány másodperc múlva újból felragyogott, és melegedni kezdett az űrhajó, újra érezték az áldott meleget.

Olyan hirtelen történt, hogy szinte alig észlelték. Egy másodpercnyi fényvillanás, majd csikorgás és kattanás, ahogyan a kajütablakok bezáródtak.

- Nézd! - kiáltott fel Roy. - A csillagok! Kikerültünk! - Elragadtatott pillantást vetett a hőmérőre. - Na, öregfiú, mostantól kezdve ismét élünk! - De azért szorosabbra vonta maga körül a plédjét, mert a fagynak még mindig foga volt.

* * *

Frank McCutcheon vénuszi irodájában két férfiú üldögélt: a házigazda, és egy idősebb, fehérhajú ember, Zebulon Smith, az Eltérítő Mező feltalálója.

- De Mr. McCutcheon, számomra roppant fontos, hogy mindent megtudjak az Eltérítő Mezőm működéséről! Nyilván átadták magának az információikat.

McCutcheon arca tanulmányul szolgálhatott volna a morcossághoz, amikor leharapta olcsó szivarja végét, és rágyújtott.

- Pontosan ez az, kedves Mr. Smith, amit nem tettek meg - mondta. - Amióta nagyobb távolságra kerültek a Naptól, minden kommunikáció lehetetlenné vált. Üzenetet küldtem, amelyben kértem, hogy informáljanak a Mezőre vonatkozóan. A választ megtagadták. Csak annyit mondtak, hogy működik, ők életben vannak, és a részletekről majd akkor számolnak be, ha ideérkeznek a Vénuszra. Ez minden!

Zebulon Smith csalódottan felsóhajtott.

- Hát ez egy kissé szokatlan; rendkívüli, hogy úgy mondjam. Azt hittem, teljes jelentést kell adniuk, és mindenről részletesen be kell számolniuk.

- Úgy is van. De ezek az én mesterpilótáim kissé temperamentumosak. Ezért szabad kezet kaptak. Mellesleg beugrattam őket ebbe a kirándulásba, ami - mint ön is tudja -, nagyon kockázatos, ezért hajlamos vagyok az elnézésre.

- Nos, ezek szerint várnom kell.

- Ó, már nem kell sokáig várnia - biztatta McCutcheon. - Ma kell megérkezniük, és ígérem, hogy amint érintkezésbe lépek velük, tájékoztatom önt minden részletről. Elvégre mégiscsak túléltek két hete húszmillió mérföldnyire a Naptól, tehát az ön találmánya sikeres. Csakugyan elégedett lehet.

Smith épphogy elhagyta a helyiséget, amikor McCutcheon titkárnője zavart arckifejezéssel belépett.

- Valami baj lehet a Héliosz pilótáival, Mr. McCutcheon - jelentette. - Épp most kaptam hivatalos közleményt Wade őrnagytól Pallas City-ből, ahol leszálltak. Nem engedték, hogy megtartsák a részükre rendezett ünnepséget. Ehelyett azonnal rakétát béreltek, és idejönnek, de hogy miért, azt nem voltak hajlandóak elárulni. Amikor Wade őrnagy megpróbálta leállítani őket, dühbe gurultak. - A titkárnő letette a jelentést az íróasztalra.

McCutcheon hanyagul rápillantott a jelentésre.

- Hm. Úgy látszik, eléggé paprikás hangulatban lehetnek. Ha megérkeznek, küldje csak be őket. Majd én lecsillapítom őket.

Úgy három óra múlva a két neveletlen pilóta problémája újból felötlött McCutcheon gondolataiban, ezúttal azért, mert hirtelen zűrzavar támadt odakint az előszobában. McCutcheon meghallotta a két férfi dühös hangját, majd a titkárnője visító tiltakozását.

Az ajtó felpattant, és Jim Turner és Roy Snead beviharzott.

Roy bevágta az ajtót, és nekitámasztotta a hátát.

- Senki se zavarjon, amíg nem végeztem - szólt oda neki Jimmy.

- Ezen az ajtón egy darabig senki sem hatolhat be - vigyorgott Roy. - De figyelmeztetlek, nekem is hagyj belőle egy kicsit.

McCutcheon ezalatt egy mukkot sem szólt, de amikor látta, hogy Turner komótosan előhúz a zsebéből egy boxert, majd határozott mozdulattal az öklére illeszti, úgy döntött, hogy ideje véget vetni a komédiának.

- Helló, fiúk - mondta szokatlanul szívélyesen. - Örülök, hogy megint találkozunk. Foglaljanak helyet.

Jimmy nem vett tudomást a kínálásról.

- Van valami mondanivalója utolsó kívánságaként, mielőtt elkezdem a műveletet? - érdeklődött csikorgó fogakkal és roppant kellemetlen hanghordozással.

- Nos, ha elrakja azt az izét - mondta McCutcheon -, akkor épp azt szeretném megérdeklődni, mi ez az egész - ha nem alkalmatlankodom. Netán nem volt elég hatásos az Eltérítő, és túlságosan melegük volt?

A válasz mindössze hangos horkantás volt Roy részéről, valamint Jimmy lesújtó pillantása.

- Először is - kérdezte az utóbbi -, mi értelme volt annak a mocskos, gusztustalan trükknek, amivel rávett bennünket az útra?

McCutcheon szemöldöke meglepődve a magasba emelkedett.

- Azt az apró füllentést érti ezalatt, amire azért volt szükség, hogy elmenjenek? Ugyan, hisz az semmiség. Közönséges üzleti fogás, ennyi az egész. Hiszen ennél sokkal rosszabb dolgokat is csinálok nap mint nap, és az emberek észre sem veszik.

Mellesleg mit ártott ez maguknak?

- Mesélj csak neki a "kéjutazásunkról" - biztatta Roy Jimmyt.

- Épp erre készülök - mondta Jimmy. Odafordult McCutcheonhoz, és nekikészült, hogy felsorolja mártíromságuk történetét. - Ezen a nyomorúságos utazáson először is ropogósra sültünk, amikor a hőmérséklet 150 fokra emelkedett, de erre számítottunk, nem is panaszkodtunk; fél merkúr-távolságra voltunk a Naptól. Hanem amikor beléptünk a sugárzásmentesítő zónába, és a fény elhajlott tőlünk, a bejövő sugárzás megszűnt, kezdtünk hőt veszíteni, és nem csupán egy fokot naponta, ahogyan azt a pilótaiskolában tanultuk. - Jimmy abbahagyta, hogy visszafojtson néhány újszerű átkozódást, amelyek épp most jutottak eszébe, azután folytatta.

- Három nap alatt 100 fok alá mentünk, és egy hét múlva ránk tört a fagy. Aztán egy teljes hétig, hét hosszú napon át utaztunk fagypont alatti hőmérsékleten. - Turner hangja addig emelkedett, hogy szinte teljesen elvékonyodott, és Roy az ajtónál az önsajnálattól még a lélegzetét is visszafojtotta. McCutcheon kifürkészhetetlen maradt.

Jimmy folytatta.

- Ott álltunk minden fűtőrendszer nélkül, és még meleg ruha sem volt velünk. Megfagytunk, a fenébe is! Az elemózsiánkat és az ivóvizünket ki kellett olvasztani. Egészen megdermedtünk, mozdulni sem bírtunk. Én mondom, ez maga volt a pokol, fordított hőmérséklettel. - Elhallgatott, mint aki nem talál szavakat.

Roy Snead segítette ki.

- Mindössze húszmillió mérföldre voltunk a Naptól, mégis megfagyott a fülem. Teljesen kopogósra fagyott. – Fenyegetőn megrázta az öklét McCutcheon orra előtt. - És ez a maga hibájából történt. Maga ugratott be bennünket! Miközben a fagyhalál fenyegetett, megígértük egymásnak, hogy visszajövünk, és elkapjuk. Most itt vagyunk, hogy beváltsuk az ígéretünket. - Jimmyhez fordult. - Rajta, kezdd el! Csak az időnket vesztegetjük.

- Lassan a testtel, fiúk - szólalt meg végre McCutcheon. - Hagyjanak engem is szóhoz jutni. Úgy értik, hogy az Eltérítő Mező olyan jól működött, hogy minden sugárzást eltérített, és minden meleget elszívott a hajóból? - Jimmy rövid helyeslést morgott.

- Emiatt majdnem megfagytak?

Újabb mormogás.

Aztán valami egészen szokatlan dolog történt. McCutcheon, az Öreg Fancsali, a "mosolygóizom" nélküli ember elmosolyodott, úgy, hogy elővillantak a fogai. Sőt, mi több, vigyora egyre szélesebb és szélesebb lett, míg végül valami berozsdásodott, rég elfeledett hang jött ki a torkából egyre hangosabban és hangosabban, ami hahotává terebélyesedett, végül bömböléssé fajult.

McCutcheon ebben a stentori kacajban egy egész élet visszafolytott nevetését hallatta.

A falak visszhangzottak, az ablaktáblák beleremegtek, és a homéroszi kacaj egyre folytatódott. Roy és Jimmy tátott szájjal, lenyűgözve álltak. Egy megriadt könyvelő vakmerőn bedugta fejét az ajtón, kővé dermedt a látványtól. Mások is az ajtó elé sereglettek, és áhitattal suttogták: McCutcheon nevet!

Az öreg vezérigazgató orkánszerű nevetése lassacskán lecsillapodott. Egy kis kuncogással befejezte, majd bíborlilában játszó arccal mesterpilótái felé fordult, akikből már rég elseperte a felháborodást.

- Fiúk - mondta nekik -, ez volt a legjobb vicc, amit életemben hallottam. Vegyék úgy, hogy megdupláztam a fizetésüket. – Még mindig vigyorgott, mint a fakutya, aztán csuklani kezdett.

A két pilóta kővé vált a gavalléros ajánlattól.

- Mi olyan átkozottul mulatságos? - kérdezte Jimmy. - A magam részéről semmi nevetségeset sem látok ebben.

McCutcheon hangja nyájasra váltott.

- Na fiacskáim, mielőtt elmentek, mindkettejüknek átadtam néhány sokszorosított lapot, különleges utasításokkal. Mi történt velük?

Hirtelen zavar támadt.

- Nem tudom. Nyilván elveszítettem a sajátomat - nyelt egyet Roy.

- Én nem is láttam. De lehet, hogy elfelejtettem - mondta ijedten Jimmy.

- Na látják - mondta diadalmasan McCutcheon. - Az összes hülyeségüket ez okozta.

- Honnan veszi ezt? - makacskodott Jimmy. - Wade őrnagy minden tudnivalót elmondott nekünk a hajóról, mellesleg az az érzésem, hogy maga semmit sem mondott el nekünk a vezetésről.

- Ó, igazán? Wade nyilván elfelejtett közölni egy aprócska részletet, amelyet az én utasításomban megtalálhattak volna. Az Eltérítő Mező ereje szabályozható. Amikor elindultak, történetesen maximumra volt állítva, ez minden. - Újból kuncogni kezdett.

- Nos, ha vették volna a fáradságot és elolvassák az instrukciómat, megtudhatták volna, hogy egy egyszerű mozdulattal gyengíteni lehet a Mező hatékonyságát bármilyen kívánt értékre, és annyi sugárzást bocsáthattak volna át, amennyit akarnak.

A kuncogás ismét nevetéssé vált.

- Egy hétig fagyoskodtak, mert annyi eszük sem volt, hogy meghúzzanak egy fogantyút! Erre maguk, mesterpilóták idejönnek, és engem vádolnak! Jaj, de nevetséges! - megint fulladozni kezdett a nevetéstől, mialatt a két szépreményű ifjú görbe tekintetet vetett egymásra.

Amikor Mr. McCutcheon ismét visszanyerte normális állapotát, Jimmy és Roy elhagyták a terepet.

Az épület előtti fasorban egy tízéves fiúcska tátott szájjal és nagy érdeklődéssel szemlélte, ahogy két fiatalember, különös és meghökkentő módon, felváltva rúgdossák egymást - és nem is éppen finoman…

A mesés vagyon

Walter Sills azon elmélkedett, mint már annyiszor, hogy az élet nem fenékig tejfel. Végignézett rendetlen kémiai laboratóriumán, és cinikusan elvigyorodott. Itt dolgozik ebben a koszos lyukban, hébe-hóba akad valami ércanalízis, aminek a díjából még a legnélkülözhetetlenebb felszerelést is alig tudja kifizetni, mialatt mások, akik feleannyit sem érnek mint ő, hatalmas ipari konszerneknek dolgoznak, és élnek mint hal a vízben.

Kibámult az ablakon a lemenő Nap fényében vörösesen csillogó Hudson-folyóra, miközben azon töprengett, vajon ez a legutóbbi kísérlete meghozza-e számára az áhított sikert és hírnevet, vagy ismét megfeneklenek kezdeti reményei.

Az ajtó megnyikordult, és Eugene Taylor nyájas arca jelent meg a nyílásban. Sills odaintett, és Taylor teste a feje után nyomult, majd életnagyságban is a helyiségbe lépett.

- Helló, vén kefekötő! Hogy ityeg a fityeg?

Sills csak a fejét rázogatta a másik kitörő vidámsága láttán.

- Bár én is olyan könnyedén tudnám venni az életet, mint te, Gene. Ha tényleg tudni akarod, a pocsékul mennek a dolgok. Pénzre lenne szükségem, de minél több kellene, annál kevesebb van.

- Nekem sincs egy vasam sem - jegyezte meg Taylor. - De emiatt egy fikarcnyit sem aggódom. Ötvenéves vagy, és mást sem értél el az örökös aggódásoddal, minthogy szépen megkopaszodtál. Én még csak harminc vagyok, és szeretném megtartani a gyönyörű barna fürtjeimet.

A vegyész elvigyorodott.

- Egyszer már megszedtem magam, Gene. De a pénzecske elillant.

- És hogy alakul az az új ötleted?

- Hogy hogyan? Hát még nem meséltem el? No gyere, megmutatom neked, mit fejlesztettem ki.

Taylor Sills után baktatott az asztalkához, amelyen egy kémcsőtartó állt. Az egyik kémcső fél ujjnyi fémes fényű folyadékot tartalmazott.

- Nátrium és higany keveréke, másnéven nátriumamalgám - magyarázta Sills.

Levett a polcról egy Ammóniumklorid címkéjű palackot, és öntött belőle egy keveset a kémcsőbe.

A nátriumamalgám abban a pillanatban megváltozott, és valami laza, szivacsos anyag lett belőle.

- Ammóniumamalgám - magyarázta Sills. Az ammóniumgyök (NH4) fémként viselkedik, és összevegyül a higannyal. - Várt egy kicsit, hogy teljesen összevegyüljenek, majd leöntötte a felszínen maradt folyadékot.

- Az ammóniumamalgám nem túl stabil - világosította fel Taylort -, tehát gyorsan kell dolgoznom vele. - Felemelt egy színes, kellemes illatú folyadékkal telt üvegcsét, és színültig töltötte a kémcsövet. Alaposan összerázta, és ekkor a szivacsos állagú ammóniumamalgám eltűnt, s valami apró, cseppnyi fémes folyadék maradt a palack alján.

Taylor tátott szájjal bámult a kémcsőre.

- Most mi történt?

- Ez a folyadék az a komplex hidrazinszármazék, amelyet én fedeztem fel, és elneveztem ammonalinnek. A formulát még nem dolgoztam ki teljesen, de ez nem számit. Abban a tulajdonságában van a pláne, hogy eltünteti az amalgámból az ammóniumot. Ez a néhány csepp itt a cső alján tiszta higany. Az ammónium feloldódott.

Taylor még mindig értetlenül nézett, Sills pedig lelkesen folytatta.

- Hát nem érted? Félúton vagyok afelé, hogy színtiszta ammóniumot állítsak elő, ami eddig még senkinek sem sikerült! Ez mindent jelenthet, hírnevet, sikert, Nobel-díjat, és még ki tudja, mi mindent.

- Nahát! - nézett tiszteletteljesen Taylor a kémcsőre. - Ez a sárga izé nem tűnik olyan fontos dolognak - utána nyúlt, de Sills eltolta a kezét.

- Ami azt illeti, Gene, még nem fejeztem be. Azt szeretném, ha eljuthatnék a színtiszta fémes állapotig, de ez még nem sikerült. Valahányszor megpróbálom lepárolni az ammonalint, felbomlik az ammóniumra és a hidrogénre… De rá fogok jönni, rá én!

* * *

Két hét múlva az iménti jelenet a fináléjához érkezett. Taylor rövid, de lelkes telefonhívást kapott vegyész barátjától, és rögtön rohant hozzá a laboratóriumba.

- Megvan?

- Meg… és nagyszerűbb, mint hittem. Milliók vannak benne! - Sills szeme csak úgy ragyogott.

- Egész mostanáig rossz helyen fogtam meg a dolgot - magyarázta. - A melegítéstől mindig lebomlott az ammónium, így hát elkülönítve lefagyasztottam. Pontosan úgy viselkedett, mint a tengervíz, amely, ha elég lassan hűtik le, édesvíz jéggé fagy, a só kikristályosodik a felszínén. Az ammonalin szerencsére mínusz 18 fokon már megfagy, több hűtést nem igényel.

Drámai mozdulattal rámutatott egy apró, fokbeosztású edényre, amely üvegfalú tartályban állt. A mérőpohár tele volt szalmaszínű, tűszerű kristállyal, a amit vékony réteg sárga szubsztancia fedett.

- Minek ez a tartály? - kérdezte Taylor.

- Megtöltöttem argonnal, hogy tisztán tartsa az ammóniumot (azt a sárga anyagot, ami az ammonalin tetején van). Annyira aktív, hogy a hélium-típusú gázok kivételével mindennel reakcióra lép.

Taylor egyfolytában csodálkozott, és önelégülten mosolygó barátját nézte.

- Várj csak Gene, most jön a java.

Sills átcibálta Taylort a helyiség másik végébe, és remegő ujjal rámutatott egy másik tartályra, amelyben sárgán csillogó fémdarabka volt.

- Ez itt, barátom, ammóniumoxid (NH4O2), amely úgy jött létre, hogy tökéletesen száraz levegőt juttattam el a szabad ammónium fém fölé. Ez az anyag teljesen közömbös (a zárt tartály például kis darabka klorint tartalmaz, mégsincs reakció). Éppolyan olcsón lehet előállítani, mint az alumíniumot, mégis aranynak látszik, az aranynál is aranyabbnak. Látod már a lehetőséget?

- Hogy látom-e? - kiabálta Taylor. - Ez fenekestől felforgatja az egész országot! Ammónium ékszereket csinálhatsz, ammóniummal bevont evőeszközöket és még vagy millió mást. Ki tudja, hány ipari cég hasznosíthatja? Gazdag vagy, Walt, milliomos lettél!

- Gazdagok vagyunk - javította ki Sills csendesen. Odament a telefonhoz. - Az újságok már megneszelték. Most kezdem érezni, milyen az, ha valaki híres.

Taylor összehúzta a szemöldökét.

- Jobb lenne, ha titokban tartanád, Walt.

- Ó, magáról az eljárásról hallgatok, mint a sír. Csak az általános leírását adom meg. Mellesleg biztonságban vagyunk, a találmány már jó helyre került, Washingtonba.

Sills azonban tévedett! Egy újságcikk mindkettőjük számára két rettentően izgalmas napot hozott.

* * *

J. Throgmorton Bankhead olyan ember volt, akit széles körben "iparmágnásnak" tartottak. A Króm és Ezüstbevonat Társaság vezéreként semmi kétsége sem volt afelől, hogy e titulust ki is érdemli. Ám türelmes és régóta szenvedő felesége számára csak egy rossz emésztésű és goromba férj volt, kivált a reggelizőasztal mellett… a jeles férfiú pedig épp a reggelizőasztalnál ült.

Dühösen lapozgatott az újságban, miközben a vajas pirítósát rágcsálta.

- Ez a pasas romba dönti az országot - bökött rá döbbenten a nagy, vastagbetűs címre. - Már megmondtam, és most is azt mondom, hogy ez az ember tiszta dilis. De úgy látszik, nem nyughat…

- Joseph, kérlek - rimánkodott a neje. - Már egészen lila az arcod. Tudod, hogy magas a vérnyomásod. Jusson eszedbe, hogy az orvos azt mondta, inkább ne olvass washingtoni híreket, ha ennyire felizgatnak. Most ide figyelj, drágám, a szakácsnő…

- A doktor átkozott hülye, és te is az vagy - bömbölte J. Throgmorton Bankhead. - Olyan újságot olvasok, amihez kedvem van, és olyan lila lesz a képem, amilyennek én akarom.

Ajkához emelte a kávéscsészét, és óvatosan belekortyolt. Eközben pillantása egy még feltűnőbb cikkre esett a lap alján: "Egy tudós feltalálta az arany helyettesítőjét". A kávéscsésze megállt a levegőben, miközben J. T. B. gyorsan végigolvasta a cikket. "Az új fém feltalálójának az a célja, hogy a krómnál, nikkelnél és ezüstnél is olcsóbb ötvözetet kínáljon az ékszerkészítéshez. A heti húsz dollárt kereső tisztviselő olyan ammóniumbevonatú tányérról ehet, amely sokkal ragyogóbb, mint egy indiai nábob aranytányérja."

J. Throgmorton Bankhead abbahagyta az olvasást. Szeme előtt a Króm- és Ezüstbevonat Társaság romokban heverő képe lebegett. És e szeme előtt lebegő látványtól kávescsészéje kipottyant a kezéből, a forró lé pedig a nadrágjára ömlött.

Felesége rémülten ugrott talpra.

- Mi történt, Joseph? Mi baj van?

- Semmi - üvöltötte Bankhead. - Semmi! Az ég szerelmére, hagyj békén, jó?

Bankhead dühöngve kirobogott a szobából, és faképnél hagyta a feleségét, hadd keresgéljen az újságban az után a valami után, ami ennyire kiborította.

* * *

Bob Kocsmája a Tizenötödik utcában rendszerint mindig zsúfolásig tele volt, de a kérdéses délelőttön üresen tátongott, csupán négy-öt, majdhogynem szegényesen öltőzött férfi gyúlt össze a pocakos és méltóságteljes Peter Q. Hornswoggle, a kiváló ex-képviselő körül.

Peter Q. Hornswoggle mint mindig, most is folyton fecsegett.

- Emlékszem egy esetre - mondta -, amikor a Házban pontosan ugyanezt a témát hozták fel, és amelyre én így válaszoltam: "A nevadai kiváló gentleman ebben az állításában csupán egyetlen rendkívül fontos problémáról feledkezik meg. Nem veszi figyelembe az egész nemzet érdeket, azt, hogy az ország almahámozóival azonnal foglalkozzunk, mert, uraim, az almahámozók jólététől függ az egész gyümölcsipar jövője, márpedig a gyümölcsipar alkotja az egész nagy és dicsőséges nemzet, az Amerikai Egyesült Államok alapját".

Hornswoggle szünetet tartott, hogy egy slukkra felhörpintsen egy pint sört, majd diadalittasan elmosolyodott.

- Uraim, nem habozom kimondani, hogy ez az állításom a Házban hatalmas és viharos tetszést aratott.

A hallgatóság egyik tagja lassan megcsóválta a fejét csodálata kifelezéseként.

- Jó dolog lehet, ha valaki így tud dumálni, szenátor. Jókora feltűnést kelthetett.

- Aha - szólt közbe a csapos. - Mocskos, szégyenteljes dolog, hogy a legutolsó választáson leszavaztátok.

Az ex-képviselő kacsintott, és tiszteletet parancsoló hangon így szólt.

- Megbízható forrásból tudom, hogy, ebben a kampányban a megvesztegetés példa nélkül álló méreteket öltött… - hangja hirtelen elhalt, mert az egyik hallgatója kezében lévő újságban észrevett egy cikket. Elvette az újságot és a beállott csendben végigolvasta. Ezután szemében új ötlet szikrája gyúlt.

- Barátaim - fordult vissza hallgatóihoz most el kell hagyjalak benneteket. Halaszthatatlanul sürgős elintéznivalóm van a Városházán. Odahajolt a csaposhoz, és a fülébe súgta: - Nem adnál nekem huszonöt centet? Véletlenül a polgármester irodájában felejtettem a tárcámat. Hólnap egész biztosan megadom.

Peter D. Hornswoggle öklébe zárta a vonakodva átadott pénzdarabot, és sietve távozott.

* * *

Valahol a First Avenue végében, egy apró, rosszul világított szobában Michael Maguire, a rendőrség berkeiben a sokkal hangzatosabb Stukkeres Mike néven közismert egyén épp rozsdás revolverét pucolta, miközben valami egyhangú nótát dúdolgatott. Az ajtó megnyikordult, és Mike felpillantott.

- Te vagy az, Pacal?

- Ühüm - surrant be egy kurta, összeaszott ember. - Meghoztam az esti lapot. A zsaruk még mindég asziszik, hogy Bragoni csinyálta a melót.

- Tényleg? Ez jó. - Mike szórakozottan a revolver fölé hajolt. - Van még valami?

- Á! Valami ütődött nőszemély kinyiffantotta magát, ez minden.

Odalökte az újságot, és távozott. Mike hátradőlt, és unatkozva átlapozta a híreket.

Az egyik cím felkeltette az érdeklődését, ezért végigolvasta a rövid tudósítást. Amikor befejezte, félretette a lapot, cigarettára gyújtott, és mélyen gondolataiba merült. Aztán kinyitotta az ajtót.

- Hé, Pacal! Van itt egy meló, amit meg kéne csinálni.

* * *

Walter Sills mámoros boldogságban úszott. Fel és alá sétált laboratóriumában, peckesen mint, egy páva, terepszemlét tartott, és vadonatúj dicsőségében sütkérezett. Eugene Taylor csak ült és figyelte. Róla is lerítt az öröm.

- Milyen érzés híresnek lenni? - tudakolta.

- Olyan, mintha egymillió dollárom lenne; és annyim is lesz, ha eladom az ammóniumfém titkát. Mostantól fogva enyém a világ.

- Hagyd rám a gyakorlati részleteket, Walt. Épp ma lépek érintkezésbe az Aranydollár Acéllal. Tisztes árat kapsz tőlük.

Megszólalt a csengő. Sills felugrott, rohant ajtót nyitni.

- Itt lakik Walter Sills? – A nagydarab, haragos tekintetű látogató dölyfösen rámeredt.

- Igen, Sills vagyok. Beszélni óhajt velem?

- Igen. A nevem J. Throgmorton Bankhead, és a Króm- és Ezüstbevonat Társaságot képviselem. Beszélni akarok magával.

- Parancsoljon, lépjen be! Ez itt Eugene Taylor, a társam. Előtte szabadon beszélhet.

- Nagyszerű. - Bankhead súlyosan leereszkedett a székre. - Gondolom, sejtik látogatásom célját.

- Úgy sejtem, hogy olvasott az újságban az új ammóniumfémről.

- Helyes. Azért jöttem, hogy megnézzem, van-e valami alapja ennek a historiának, és ha van, akkor megvegyem a szabadalmat.

- Nézze meg a saját szemével, uram - mondta Sills, és odavezette a mágnást az argonnal töltött tartályhoz, amelyben néhány grammnyi tiszta ammónium lapult. - Íme a fém. Az igazat megvallva, az oxidját állítottam elő, azt az oxidot, ami fémesebb magánál a fémnél, s ez elég különös. Ezt az oxidot nevezik az újságok "arany-helyettesítőnek".

Bankhead arcvonásai semmit sem árultak el abból a döbbenetből, ami az oxid szemlélése közben érte. - Nyissa ki - mondta -, hadd nézzem meg.

- Nem nyithatom ki, Mr. Bankhead - csóválta meg a fejét Sills. - Ez az első ammónium és ammóniumoxid minta, amely valaha is létezett. Múzeumi darabok. De ha óhajtja, könnyen készíthetek magának.

- Készítenie is kell, ha arra számítanak, hogy a zsebembe nyúljak. Ha megfelelő, akkor hajlandó vagyok megvenni a szabadalmat, mondjuk… mondjuk ezer dollárért.

- Ezer dollárért?! - kiáltott fel Sills és Taylor kórusban.

- Ez nagyon jó ár, uraim.

- Legalább egymillió dollárt ér - kiabálta Taylor dühösen. - Ez a felfedezés egy aranybánya!

- Egymillió, nevetséges! Maguk álmodnak, uraim. A helyzet az, hogy a cégem már évek óta a nyomában van az ammóniumnak, és már-már ott tartunk, hogy magunk is megoldjuk a problémát. Sajnálatos módon azonban maguk egy héttel előttünk járnak, s azért óhajtom megvásárolni a szabadalmukat, hogy egy nagy bosszúságtól kíméljem meg cégünket. Azt természetesen tudniuk kell, hogy amennyiben elutasítják az ajánlatomat, akkor rögtön ráállunk az én eljárásommal a fém gyártására.

- Nos, csinálja csak, ha tudja - mondta Sills. - Van pénzük egy vége-hossza sincs pereskedésre? - kérdezte Bankhead gúnyosan mosolyogva. - Mert tudják meg, nekem van. De hogy lássák, mennyire nagylelkű vagyok, hát felajánlok kétezret.

- Hallotta az árunkat - jelentette ki Taylor kőkeményen. - Ehhez nincs mit hozzátenni.

- Rendben van, uraim - mondta Bankhead, és az ajtó felé ment. - Gondolják meg. Még hallanak rólam, ebben biztosak lehetnek.

Kinyitotta az ajtót, és feltűnt Peter Q. Hornswoggle kerekded arca, amint feszült figyelemmel nézegetett befelé a kulcslyukon. Bankhead hallhatóan felhördült, az ex-képviselő zavarában ugrott egyet-kettőt, és mivel jobb nem jutott eszébe, meghajolt.

A pénzember megvetően elment mellette, Hornswoggle pedig belépett a helyiségbe, becsapta maga mögött az ajtót, és ott állt a két összezavarodott férfi előtt.

- Ez az ember, uraim, a jólét megsarcolója, egy gazdasági royalista. A zsákmányra leső vadállat típusa, hazánk romba döntője. Nagyon jól tették, hogy elutasították az ajánlatát. - Terjedelmes mellkasára helyezte a kezet, és jóakaratúan mosolygott.

- Ki az ördög maga? - reccsent rá Taylor, pillanatnyi zavarát leplezve.

- Hogy én? - hőkölt hátra Hornswoggle. - Én Peter D. Hornswoggle vagyok. Bizonyára ismernek. Múlt évben képviselő voltam.

- Soha hírét sem hallottuk. Mit akar?

- Még hogy mit akarok! Olvastam az újságban a maguk csodálatos felfedezéséről, és azért jöttem, hogy felajánljam szolgálataimat.

- Miféle szolgálatokat?

- Nos, utóvégre önök nem járatosak a világ dolgaiban. Ezzel az új felfedezésükkel minden jött-ment, gátlástalan, lelkiismeretlen alak prédájává válhatnak - mint amilyen például ez a Bankhead is. Nos, egy olyan gyakorlatias ember, mint én, intézhetném az ügyeiket, figyelnék a részletekre, mint például…

- Mindezt persze önzetlenül, ugye? - mondta Taylor epésen.

Hornswoggle görcsösen köhögni kezdett.

- Nos természetesen úgy gondolom, hogy a felfedezésük egy csekély hányada engem illetne. Sills, aki az egész idő alatt csöndben volt, most hirtelen felpattant.

- Ki innen! Takarodjon! Mars, vagy hívom a rendőrséget!

- Na de Sills professzor, ne izgassa fel magát! - hebegte Hornswoggle az ajtó felé hátrálva, amelyet Taylor előzékenyen kitárt. Még mindig szabadkozva kiment, és miközben az ajtó becsapódott mögötte, halkan káromkodott.

Sills kimerülten a székbe roskadt.

- Mit csináljunk, Gene? Csak kétezret ajánlott. Egy héttel ezelőtt ez a legszebb reményeimet is túlszárnyalta volna, de most…

- Felejtsd el. Csak blöffölt a pasas. Ide hallgass most egyenesen elmegyek az Aranydollárokhoz. Mindent eladunk nekik, amit csak tudunk (ami épp elég), aztán ha Bankheaddel bármi zűr lenne, amiatt már főjön az Aranydollár feje. - Megveregette barátja vállat. - A mi gondjainknak gyakorlatilag vége.

Sajnos Taylor tévedett; igazi gondok még csak most kezdődtek.

* * *

Lopakodó alak surrant át az úton, gombszemével pislogva feltűrt gallérja alól, óvatosan megközelítette a házat. Ha épp ott lett volna egy kíváncsi rendőr, menten felismerte volna benne "Pacal" Egant, de mivel híre-hamva sem volt kíváncsi rendőrnek, így Pacalt senki sem molesztálta,

- A kutyafáját! - motyogta magában. - Pofon egyszerű lesz. Az egész miskulancia a földszinten van, a hátsó ablakhoz egy fogpiszkáló is elég, semmi riasztó, semmi hülyeség - majd kuncogva odébbállt.

Ám erre a gondolatra nem Pacal jutott egyes egyedül. Amikor Peter Q. Hornswoggle elsétált, vaskos koponyájában furcsa elképzelések kezdtek motoszkálni - afféle elképzelések, amelyek egy bizonyos nem túlságosan hagyománytisztelő felfogású cselekményt foglaltak magukba, és J. Throgmorfon Bankhead is aktivizálta magát. Mivel a férfiaknak ahhoz a csoportjához tartozott, amely "rámenős" néven közismert, ennélfogva semmiféle gátlást sem okozott neki valaminek a megszerzése, bizonyára semmi hajlandóságot sem érzett arra, hogy egymillió dollárt hajítson oda az ammónium titkának megszerzéséért; tehát sürgős szükségét érezte, hogy telefonáljon egy bizonyos ismerősének.

Ez az ismerőse egyrészt roppant hasznos volt, másrészt kissé visszataszító, ezért Bankhead tanácsosnak vélte, hogy igen óvatosan és körültekintően járjon el, amikor meglátogatja. Társalgásuk azonban mindkettejükre nézve felettébb kellemesen végződött.

* * *

Walter Sills hirtelen valami furcsa zajra riadt fel könnyű álmából. Egy darabig feszülten hallgatózott, majd előrehajolt, és megbökte Taylort, aki néhány horkantás után felébredt.

- Gene, Gene, ébredj! Gyerünk, kelj már fel!

- Mi? Mi van? Miért zaklatsz?

- Csitt! Figyelj, nem hallod?

- Semmit sem hallok. Hagyj békén, jó?

Sills az ajkára tette az ujját, erre a másik elhallgatott. Lentről a laboratóriumból valami csoszogó hang hallatszott.

Taylor szeme rögtön kipattant, és az álmossága elillant.

- Tolvajok! - suttogta.

Mindketten kikászálódtak ágyukból, hálóköntösbe és papucsba bújtak, majd lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodtak. Taylor revolvert ragadott, és a lépcső felé fordította.

Épp csak a lépcső felénél jártak, amikor hirtelen meglepett kiáltás hallatszott fel odalentről, amelyet verekedés zaja követett. Néhány pillanatig folytatódott, aztán összetört üvegek csörömpölését hallották.

- Az ammóniumom! - kiáltott fel Sills elszörnyedve, és kitépve magát Taylor szorításából, tébolyultan lerohant.

A vegyész beviharzott laboratóriumába, átkozódó asszisztense szorosan a nyomában maradt, majd villanyt gyújtott. A hirtelen fényözönben két összekapaszkodott alak pislogott elvakulva, majd széjjelváltak.

- Ez nagyon csúnya dolog - emelte rájuk a fegyverét Taylor.

Az egyik alak a törött üvegek és kémcsövek között támolygott, a csuklóján lévő sebet vizsgálgatta, majd méltóságteljesen meghajtotta pocakos testét. Peter Q. Hornswoggle volt az.

- Semmi kétség - mondta, miközben idegesen nézett a rendületlenül ráirányuló fegyverre -, hogy a körülmények gyanúsnak tűnnek, de ezt könnyen megmagyarázom. Tudják, rendkívül durva elutasításuk ellenére még mindig igen nagy az érdeklődés bennem maguk iránt. Mivel pedig ismerem a világ dolgait és az emberiség romlottságát, úgy ítéltem meg, hogy önök elhanyagolják az elővigyázatosság követelményeit, nem tettek semmit sem a betörés ellen. Ezt igazolta az a meglepetésem, amikor megláttam ezt a hitvány alakos - mutatott rá a padlón heverő, még mindig hunyorgó, lapos orrú gengszterre -, amint épp behatolt a hátsó ablakon. Életem kockáztatásával azon nyomban utánamásztam és követtem ezt a bűnözőt, majd kétségbeesett kísérletet tettem, hogy az önök nagy felfedezését megmentsem. Csakugyan úgy érzem, hogy nagy elismerés jár nekem azért, amit tettem. Most már biztosra veszem, hogy érzik, mily értékes személy vagyok, és figyelembe fogják venni korábbi ajánlatomat.

Taylor cinikus mosollyal végighallgatta.

- Hogy maga milyen folyékonyan hazudik, P.Q.!

P. Q. minden bizonnyal még folytatta volna mint a vízfolyás, ha a másik tolvaj közben hirtelen rá nem lel a hangjára. De rátalált és fel is emelte.

- Teringettét, főnök, ez a hájas pasi megpróbál mindent rámkenni! Én csak parancsot teljesítek, főnök! Egy tag felbérelt, hogy gyűjjek ide és kutassam át a mackót, és nekem épp jól gyűtt vóna egy kis becsületesen szerzett lóvé. Ez csak egy sima kasszafúrás, főnök, eszembe se vót bántani senkit. Osztán, amikor mán ippeg nekilátok a melónak, belemelegedtem, hogy úgy mongyam, beállít ez a kis ürge egy vésővel meg egy zseblámpával, és ráveti magát a mackóra. No persze, nem csípem a versengést, így hát nekiveselkedtem és…

De Hornswoggle jeges méltósággal kihúzta magát.

- Csupán az a kérdés maradt: vajon egy gengszter szava többet jelent-e maguknak, mint az enyém, aki - és ezúttal igaz lelkemre mondom egyike vagyok a legkiválóbbaknak a nagy…

- Csönd, hagyjak abba mindketten! - kiáltott rájuk Taylor, és fenyegetőn felemelte a revolverét. – Most felhívom a rendőrséget, és majd nekik adják elő a mondókájukat. Minden rendben van, Walt?

- Igen, azt hiszem! - jött vissza Sills a laboratórium ellenőrzése után. - Csak az üres üveget ütötték le. Minden egyéb érintetlen.

- Nagyszerű - mondta Taylor, aztán nyugtalanul elhallgatott.

Az előszobából kalapját jól a szemébe húzva belépett egy rideg figura. A szakértő módon kezében tartott revolver jelentősen megváltoztatta a helyzetet.

- Oké! - morogta. - Dobd el a stukkert. Taylor vonakodó ujjai közül kicsúszott a fegyver, és nagy koppanással a padlóra esett.

Az új jövevény kaján pillantást vetett négyükre.

- Remek! Szóval két másik megpróbált engem kiütni. Ez a hely csakugyan roppant népszerűnek tűnik.

Sills és Taylor ostobán bámultak, miközben Hornswoggle fogai hallhatóan megcsikordultak. Az első lókötő azonban hátrahúzódott, és halkan motyogta:

- Szent egek, ez Stukkeres Mike!

- Aha - recsegte. - Stukkeres Mike. Sok olyan fickó akad, aki ismer engem, és aki tudja, hogy nem félek meghúzni a ravaszt bármikor, amikor úgy tartja kedvem. Gyerünk, Kopasz, ide a szajréval. Tudod, azzal az anyaggal, amiből a hamis arany készül. Mozogj, míg ötig számolok.

Sills lassan a sarokban álló öreg széf felé indult. Mike hátralépett, hogy helyet adjon neki, és eközben a zakója ujja végigsepert az egyik polcon. Egy kis nátriumszulfátos edény megingott, és leesett.

Sills, hirtelen ötlettől vezérelve felvisított. Úristen, vigyázzon! Ez nitroglicerin!

A kis tégely a padlóra pottyant, csörömpölve eltört, és Mike önkéntelenül is felordított, vadul félreugrott. Taylor ezt kihasználva gyönyörűen ívelő rögbiütéssel fejbe vágta. Sills ugyanekkor rávetette magát Taylor fegyveréree, hogy sarokba szorítsa a másik kettőt. Erre azonban már nem volt szükség. Már a felfordulás kezdetén mindketten egérutat nyertek, és kirohantak az éjszakába, ahonnan jöttek.

Taylor, Mike és Sills a laboratórium padlóján egymás hegyén-hátán hemperegtek, míg Sills végre felül került, és pillanatnyi nyugalomért fohászkodott, hogy a revolver agyát közelebbi kapcsolatba tudja hozni a gengszter koponyájával.

De erre a pillanatra nem került sor. Mike egyszerre csak nekilendült, megragadta Taylort az állánál fogva, eltolta magától, így kiszabadult. Sills megrökönyödve ordítozott, és meghúzta a ravaszt a menekülő alak után. A lövés azonban nem talált, és Mike sértetlenül elszelelt. Sills kísérletet sem tett arra, hogy kövesse.

Egy adag hideg víz magához térítette Taylort. Kábultan megrázta a fejét, amikor felmérte a körülöttük lévő romhalmazt.

- Tyű! - mondta. - Micsoda éjszaka!

Sills nyögdécselt.

- Most mihez kezdjünk, Gene? A puszta életünk is veszélyben forog. Soha fel sem merült bennem a betörés lehetősége, különben egy árva szót sem szóltam volna az újságoknak.

- Jól van no, a baj már megtörtént, semmi értelme siránkozni. Most ide figyelj, először is az a teendőnk, hogy kialudjuk magunkat. Ma éjjel már nem keltenek fel többé. Holnap pedig bemész a bankba, és a találmány teljes dokumentációját beteszed a széfbe, amit mellesleg már rég megtehettél volna. Az Aranydollártól holnap háromkor idejönnek. Szépen megállapodunk velük, és végre boldogan élhetünk.

A vegyész gyászos hangulatában megcsóválta a fejét.

- Az ammónium megmutatta, hogy mennyire kihoz mindenkit a sodrából. Bárcsak soha hírét se hallottam volna. Legszívesebben újra visszamennék fémanalízisekkel bíbelődni.

* * *

Amikor másnap Walter Sills átvágott a városon, hogy a bankjába menjen, semmi okát sem látta, hogy ezt a kívánságát visszaszívja. Még öreg, űtött-kopott, kiszolgált kocsija sem volt hajlandó a kedvében járni. Sills békés egyhangúságra berendezett élete egyik percről a másikra örültekházává vált, és ez a változás egyáltalán nem váltott ki belőle elégedettséget.

- A gazdagoknak éppúgy megvannak a maguk sajátságos problémáik, mint a szegényeknek mondta ki magában a szentenciát, amikor rozzant járgányával odaállt a bank kétemeletes márványépülete elé. Görcsbe rándult lábát maga után húzva óvatosan kilépett a kocsijából, és a forgóajtó felé indult.

Rossz húzás volt. Az emberi faj két tagbaszakadt példánya jobbról-balról mellészegődött, és Sills valami kellemetlenül kemény tárgyat érzett a bordái között. Önkéntelenül kitátotta a száját, de menten jeges hang, suttogott a fülébe:

- Nyugi Kopasz, vagy megkapod a tegnap esti trükködért azt, amit érdemelsz.

Sills hátán végigfutott a hideg. Azonnal ráismert Stukkeres Mike hangjára.

- Hol vannak a papírok? - kérdezte Mike. Ide vele.

- A zakóm belső zsebében - válaszolta Sills reszketve.

Mike társa szakértő kézzel becsúsztatta kezét Sills zsebébe, és kihalászott három-négy ív papírt.

- Stimmel, Mike?

Az gyorsan odapillantott és biccentett.

- Ez az, megszereztük. Mehetsz az utadra, Kopasz! - Azzal oldalba taszította Sillst, majd beugrottak egy kocsiba és szélsebesen elhajtottak. A vegyész a Járdára zuhant. Segítő kezek azonnal feltámogatták.

- Semmi baj - kapkodott levegő után. - Csak megbotlottam, nem ütöttem meg magam. - Azután újból egyedül maradt, és leroskadt a legközelebbi padra. Közel volt az ájuláshoz. Most már semmi kétség: az új életformát nem neki találták ki.

Pedig minderre igazán számíthatott. Taylor előre megmondta, mi fog történni. Most mégis meglepetésként érte, hogy majdnem minden romba dőlt.

Sills megvonta keskeny vállát, és levette a kalapját. Belső karimájából kikotort néhány ív papírt. Mindössze öt percbe telt, és a bank páncélszekrényének biztonságos mélyén hevertek. Sills megkönnyebbült.

- Kíváncsi vagyok - motyogta magában hazafelé menet -, vajon mit csinálnak, ha követik az utasításaimat aszerint a papír szerint, amit elvettek tőlem. - Összeszorította az ajkát, és megrázta a fejét. - Ha megcsinálják, fene nagy robbanás lesz belőle.

Sills arra ért haza, hogy három rendőr sétafikál a háza előtti járdán.

- Rendőri védelem - magyarázta Taylor. Többé nem lesz olyán kínos éjszakánk, mint a tegnapi.

A vegyész beszámolt a bankbeli eseményekről, és Taylor vigyorogva bólintott.

- No, ez sakk-mattot ad nekik. Az Aranydolláréktól két óra múlva idejönnek, addig meg a rendőrség ügyel ránk. A többi pedig már az Aranydollár dolga - vonta meg a vállát.

- Ide hallgass, Gene - szólalt meg hirtelen a vegyész -, nyugtalankodom az ammónium miatt. Nem próbáltam ki a bevonóképességét, márpedig, mint tudod, ez a legfontosabb dolog. Mi lesz, ha idejönnek az Aranydollártól, és rájönnek, hogy az egész csak porhintés?

- Hm - vakarta meg az állát Taylor. - Ebben igazad van. De megmondom, mit csináljunk. Mielőtt idejönnek, vonjunk be valamit - mondjuk egy kanalat - a saját magunk megnyugtatására.

Ez az egész annyira bosszantó - nyűgösködött Sills. - Ha nincsenek ezek a romlott huligánok, nem kellene ilyen hanyag és tudománytalan munkát végeznünk.

- Először azonban ebédeljünk meg.

* * *

Ebéd után nekiláttak. A készüléket lázas gyorsasággal összeállították. Kocka alakú, minden oldalán egy lábnyi üstbe amonalinnal átitatott oldatot öntöttek. Egy régi, ütött-kopott kanalat kineveztek katódnak, és ammóniummassza volt az anód. Három szárazelem szolgáltatta az áramot.

Sills felélénkülve magyarázott.

- Ugyanazon az elven működik, mint a közönséges rézbevonat. Az ammóniumion, ha az elektromos áram áthaladt rajta, magához vonzza a katódot, vagyis a kanalat. Labilis lévén rendszerint darabokra törik, de az ammonalinban oldva ez nem történhet meg. Az ammonalin önmagában is nagyon enyhén ionizál, és az anód még oxigént is bocsát ki. Elméletileg mindezt tudom. És most lássuk, mi történik a gyakorlatban.

Sills lezárta a tartályt, Taylor pedig visszafojtott lélegzettel figyelt. Egy pillanatig semmiféle hatás sem látszott. Taylor csalódottnak tűnt.

Aztán Sills karon ragadta a barátját.

- Nézd! - sziszegte. - Figyeld az anódot! Csakugyan, a szivacsos ammóniumamalgámban lassan gázbuborékok kezdtek alakot ölteni. Odasereglettek a kanál köré.

Sills és Taylor fokozatos változást figyelt meg. A fémes csillogás elfakult, az ezüst szín lassan elveszítette fehérségét, helyét valami sárgás bevonat foglalta el. Tizenöt perc múlva a folyamat végbement, és Sills megkönnyebbült sóhajul megszakította az áramkört.

- Tökéletesen bevonta - állapította meg. - Remek! Akkor vedd ki. Hadd lássuk!

- Ugyan! - döbbent meg Sills. - Még hogy vegyem ki! Hiszen ez még csak tiszta ammonium. Ha közönséges levegőnek teszem ki, a vízpára pillanatok alatt NH4OH-vá oldja. Ezt nem tehetjük meg.

Jókora szerkezetet vonszolt az asztalhoz. - Ez itt - magyarázta - sűrített levegőt tartalmazó konténer. Kalciumkloridon vezetem át, így kiszárítom, azután egyenesen az oldószerhez adagolom a tökéletesen száraz oxigént.

A szórófejet a kanál alatt bevezette az oldatba, majd lassan befúvatta a levegőt. Varázslatosan működött. A sárga bevonat egy szempillantás alatt csillogni-villogni kezdett, és tündéri szépséggel ragyogott.

A két férfi dobogó szívvel és visszafojtott lélegzettel figyelte. Sills elzárta a levegőt, és egy darabig szótlanul bámulták a csodálatos kanalat.

- Vedd már ki - suttogta végül Taylor rekedten. - Hadd tapogassam meg. Istenem, de gyönyörű! Sills tiszteletteljes félelemmel a kanál felé nyúlt, csipesszel megragadta, és kiemelte a folyadékból. Ami rögtön ezután bekövetkezett, azt sohasem lehetett a maga valóságában leírni. Jóval később, amikor izgatott újságírók könyörtelen serege megpróbálta kiszedni belőlük, sem Sills, sem Taylor nem tudott számot adni az utolsó néhány másodperc eseményeiről.

Az történt ugyanis, hogy abban a minutumban, amikor az ammóniumbevonatú kanál szabad levegőre került, a legirtóztatóbb szag csapta meg az orrukat; leírhatatlan volt, a pokol irtózatos bűze, amely iszonyú lidércnyomásként rátelepedett a helyiségre, és teljesen ellepte.

Sills fuldokolva elhajította a kanalat. Mindketten köhögtek és öklendeztek, ordítoztak, könnyeztek, tüsszögtek.

Taylor felvette a kanalat, és vadul rámeredt. A bűz még erőteljesebb lett, végül erőt vett rajtuk az az érzés, hogy ott kellene hagyniuk a laboratóriumot és a förtelmes ammóniumkádat. Egy dolgot lehetett csak tenni, és Sills meg is tette. A kanál nagy ívben kirepült az ablakon a Tizenkettedik utca kellős közepére. Odapottyant a járda szélére, épp az egyik rendőr Iába elé, de már ezzel sem törődtek.

- Vedd le a ruháidat. El kell égetni - mondta Sills levegő után kapkodva. - Aztán valamivel be kellene permetezni a labort. Mindegy mivel, csak erős szaga legyen. Égessünk ként. Vagy szerezz inkább brómoldatot.

* * *

Őrjöngve tépték le magukról ruháikat, amikor meghallották, hogy valaki belép a nyitott ajtón. A csengő megszólalt ugyan, de egyikük sem hallotta. Az Aranydollár hat láb magas, oroszlántermetű acélkirálya volt az.

Csupán egyetlen lépést tett az előszobában, és minden tiszteletet parancsoló méltósága összeomlott. Hangosan felzokogott, és a Tizenkettedik utca egy idősebb, elegánsan öltözött úriember látványában gyönyörködhetett, aki olyan gyorsan rohan, ahogy csak a lába bírja, miközben teljes erejéből tépi, cibálja magáról ruháit.

A kanál pedig folytatta gyászos tevékenységét. A három rendőr már rég visszavonult a csőcselék közé, és a felfordulás két zsibbadt és megkínzott ártatlan okozójához felhangzott az utca felháborodásának bömbölő lármája.

A szomszédos házakból nők és férfiak özönlöttek elő, a lovak megbokrosodtak. Tűzoltókocsik száguldottak végig azután, de a tűzoltók leugráltak és elmenekültek. Rendőrosztagok jöttek - majd távoztak.

Sills és Taylor végül feladták, és egy szál gatyában rohantak a Hudson-folyóhoz. Meg sem álltak, amíg nyakig nem merültek a hűs habokba, ahol az áldott, friss levegő körülvette őket.

- De mitől keletkezett ez a borzalmas bűz? - fordult oda Taylor zavaros tekintettel Sillshez. Hiszen azt mondtad, hogy szilárd, és a szilárd anyagok nem árasztanak magukból ilyen rettentő szagot.

- Szagoltál valaha pézsmát? - morogta Sills. - Olyan aromát bocsát ki magából, ami korlátlan ideig nem veszít a hatásosságából. Valami ehhez hasonlót kísérleteztünk ki.

A két gyászvitéz egy darabig hallgatott, és csak pislogtak, amikor a lenge szellő olykor odahozta hozzájuk az ammónium-felhő egy-egy foszlányát. Aztán Taylor lassan megszólalt.

- Ha végül rájönnek, hogy ki csinálta a kanalat, azt hiszem, beperelnek… talán még börtönbe is dugnak bennünket.

Sills arca megnyúlt.

- Bár sohase láttam volna azt az átkozott holmit! Csak bajt hozott ránk. - Meggyötört lelkében túláradt fájdalma, és hangosan zokogni kezdett.

Taylor szomorúan hátba veregette.

- Végül is nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. A felfedezés híressé tett, most végre te szabhatod mg a feltételeket, és az ország bármelyik ipari laboratóriumában dolgozhatsz. Azonkívül esélyes vagy a Nobel-díjra.

- Ez igaz - mosolyodott el Sills. - Remélem, hogy egyszer majd sikerül valami közömbösítőt találnom erre a szagra is.

- Én is remélem - mondta elérzékenyülve Taylor. - Most menjünk vissza. Azt hiszem, azóta elvitték már azt a kanalat.

A korszellem hangja

John Harman az íróasztala mögött borongott, amikor aznap az irodájába léptem. Akkoriban mindennapos látvány volt, hogy fejét a kezébe temetve mereng, és fancsali képpel a Hudsonra bámul. Igazán nem kellett volna a kis embernek napról napra így emésztenie magát, hiszen jogosan seperhetett volna be a világtól számos dicséretet és hízelgést.

Lehuppantam a székre.

- Látta már a Clarion mai vezércikkét, főnök?

Gyászos tekintetű, véraláfutásos szemét rám emelte.

- Nem, nem láttam. Mit írnak? Már megint Isten bosszújával fenyegetnek?

- Ezúttal kissé messzebb mennek, főnök válaszoltam. - Hallgassa csak meg:

"Holnap lesz a napja, amikor John Harman szentségtörést próbál megkísérelni. Ez az ember a holnapi nap folyamán ujjat fog húzni a világ közvéleményével, és megtagadja Istent.

Az embernek nem adatott meg, hogy pusztán ambíciók és vágyak vezessék. Vannak dolgok, amelyek örökre megtagadtatnak tőle, és a csillagok felé való törekvés is ezek közé tartozik. John Harman is megkívánta a tiltott gyümölcsöt, akárcsak Éva, és mint egykoron ő, most Harman is megkapja érte méltó büntetését.

Ám mindez nem elég, ez csak puszta szó. Ha engedjük neki, hogy kihívja maga ellen Isten bosszúját, akkor a törvényszegés nem egyedül az övé, hanem az egész emberiségé. Ha megengedjük, hogy ördögi tervét keresztülvigye, akkor magunk is bűnrészessé válunk, és az isteni bosszú reánk is lesújt.

Így tehát azonnali lépésekre van szükség, hogy megakadályozzuk Harmant holnapi cselekedetében, amikor úgynevezett rakétáját fel akarja bocsátani. Mivel a kormány nem hajlandó megakadályozni, erőszakhoz kell folyamodnunk. Amennyiben nem kobozzák el a rakétát, vagy nem vetik börtönbe Harmant, felháborodott polgártársaink könnyen a saját kezükbe ragadhatják a dolgot…"

Harman dühösen felpattant székéből, kikapta kezemből az újságot, és bevágta a sarokba.

- Hiszen ez nyílt felhívás lincselésre! - kiáltotta. - Nézzen ide!

Öt-hat borítékot lökött elém. Egyetlen pillantással felmértem.

- Újabb halálos fenyegetések? - kérdeztem.

- Pontosan. A ház előtt egyre erősödik a rendőri készültség, és amikor holnap átmegyek a folyón a kísérlet színhelyére, motorkerékpáros rendőr járőr fog kísérni.

Izgatott léptekkel fel és alá masírozott a szobában.

- Nem tudom, mit csináljak, Clifford. Csaknem tíz éve dolgozom a Prométheusz-on. Úgy dolgoztam, akár egy rabszolga, egy vagyont költöttem rá, miközben az életben minden más egyebet feladtam… és mindezt miért? Csak azért, hogy egy rakás vallási fanatikus felkorbácsolja ellenem a közhangulatot, míg a végén már az életem is veszélyben forog.

- Az a baj, főnök, hogy megelőzte a korunkat - vontam meg a vállam. Ettől a mozdulattól minden dühe ellenem fordult.

- Hogy érti azt, hogy "megelőztem a korunkat"? 1973-at írunk! A világ már fél évszázada készen áll az űrutazásra! Az emberek már ötven éve arról a napról beszélnek és álmodoznak, amikor az ember elrugaszkodik a Földről, és bepillanthat az űr mélyére. A tudósok már ötven éve centiméterenként haladnak céljuk felé, és most… most, amikor én végre… akkor tessék! Maga azt mondja, hogy a világ még nem készült fel a találmányomra!

- A húszas és a harmincas évek az anarchia, a dekadencia és a zűrzavar évei voltak, ha visszaemlékszik a történelemre - figyelmeztettem halkan. - Ezt nem fogadhatja el kritériumnak.

- Tudom. Tudom. Maga most az első és a második világháborúval hozakodik elő. Régi história; apám a másodikban, nagyapám az elsőben harcolt. Ennek ellenére azonban akkoriban virágzott a tudomány. A férfiak nem féltek; valahogy mertek álmodozni. Amikor technikáról vagy tudományról beszéltek, nem voltak konzervatívok. Egyetlen elmélet sem volt túl radikális, ha a haladásról volt szó, egyetlen felfedezés sem volt túl forradalmi ahhoz, hogy nyilvánosságra hozzák. Manapság, ha olyan nagyságrendű vízió kerül előtérbe, mint az űrutazás, akkor valami megszállottság keríti hatalmába a világot, és menten kikiáltják "Istengyalázásnak".

Harman lassan lehorgasztotta a fejét és elfordult, hogy ajka reszketését és könnyes szemét elrejtse. Aztán hirtelen újból kihúzta magát, szeme csillogott.

- De megmutatom nekik! Keresztülviszem, ha kell a Pokol, a Menny és a Föld ellenére is! Túl sokat áldoztam ahhoz, hogy most mindent odadobjak.

- Ne szívja mellre, főnők - tanácsoltam. - Ne rontsa el a reggelt, mielőtt beszáll a hajóba. Hiszen olyan jók az esélyei ahhoz, hogy élve visszatérjen, jobb, ha nem gyötri halálra magát.

- Igaza van. Na ne is gondoljunk erre többé. Hol van Shelton?

- Átment az Intézetbe, hogy előkészítse a speciális filmeket.

- Már nagyon régen elment, ugye?

- Nem különösebben, de ide figyeljen, főnök, azt hiszem, valami nincs rendjén vele. Nem tetszik nekem.

- Lárifári! Már két éve velem dolgozik, és nekem semmi bajom vele.

- Na jó - tártam szét a karom rezignáltan. Ha nem akar rám hallgatni, hát ne hallgasson. Pedig épp az imént kaptam rajta, hogy Otis Eldredge valamelyik förtelmes pamfletjét olvasgatja. Tudja, mifélék ezek: "Óvakodj, ó, emberiség, mert az ítélet napja közeleg. Bűneidért elnyered méltó büntetésedet. Bánd meg bűneidet, hogy elnyerd a megváltást!"

Harman felhorkant.

- Olcsó vallási dajkamese! Azt hiszem, a világ sohasem növi ki ezt, amíg ennyi ütődött szaladgál. De mégsem kellene elítélnie Sheltont azért, hogy ilyesmit olvas. Időnként magam is átnézek néhányat.

- Azt állította, hogy a járdáról szedte fel, és merő "kíváncsiságból" olvassa. De biztos vagyok benne, hogy a táskájából vette elő. Egyébként vasárnaponként templomba jár.

- És ez bűn? Manapság mindenki templomba jár!

- Igen, de nem a Huszadik Század Evangelizációs Társaságába. Amit Eldredge vezet.

Ez meghökkentette Harmant. Valószínűleg most hallott róla először.

- Nahát, ez már valami, igaz? Mégiscsak rajta kell tartanunk a szemünket.

Ekkor azonban az események sodra elkapott bennünket, és teljesen megfeledkeztünk Sheltonról - egészen addig, amikor már túl késő volt.

* * *

Az űrhajó kipróbálása előtti utolsó napra már nem maradt semmi teendőm, így hát bementem a másik szobába, ahol újból átolvastam azt a jelentést, amit Harman adott az Intézetnek. Az én dolgom volt, hogy minden hibát kijavítsak benne, de azt hiszem, nem voltam túl alapos. Az igazat megvallva, nem bírtam koncentrálni. Minden pillanatban elkalandozott a figyelmem.

Az űrutazás körüli hűhó nagyon gyanúsnak tűnt. Amikor Harman hat hónappal ezelőtt első ízben bejelentette, hogy a Prométheusz készen áll, a tudósok nagy ünnepléssel fogadták. Természetesen állításait illetően óvatosak voltak, és mindent gondosan mérlegeltek, de csakugyan el voltak ragadtatva.

A tömeg azonban nem így volt vele. Önöknek a huszonegyedik században mindez talán furcsának tűnik, de akkoriban, 1973-ban voltaképpen számíthattunk volna rá, hiszen az emberek még nem voltak túlságosan haladó szelleműek. Már évek óta egy erős vallásos irányzat uralkodott, és amikor az egyház - magát ugyan meg nem nevezve fellépett Harman rakétája ellen, váratlan események következtek be.

Az ellenkezés eleinte magára az egyházra szorítkozott, és mi úgy gondoltuk, hogy majd csak alábbhagy. De nem így történt. Az újságok felkapták a témát, és szó szerint az evangéliumot terjesztették. Szegény Harman rövid időn belül kiátkozott lett a világ számára, és megkezdődtek a bajok.

Halálos fenyegetéseket kapott, és minden áldott nap Isten bosszúállásával rémisztgették, úgyhogy már az utcára sem tehette ki biztonságban a lábát. Szekták tucatjai átkozták ki, és különleges kiközösítés alá helyezték. Ő egyike volt a kor ritka szabadgondolkodóinak, ami természetesen újabb vád volt ellene. Mindennek a tetejébe Otis Eldredge és Evangelizációs Társasága alaposan felpaprikázta ellene a népet.

Eldredge különös jellem volt - a maga módján olyan lángész, amilyen elég gyakran születik. Csodálatos szónoki képességgel és vitriolos szókinccsel megáldva ragyogóan hipnotizálta a tömeget. Húszezer embert rángatott dróton mindössze azzal, hogy beszélt hozzájuk. És Eldredge negyedik hónapja mennydörgött Harman ellen; négy hónapja dőlt belőle a vád a legragyogóbb szónoki hévvel. A világ haragja négy hónap óta Harmanra zúdult.

Ő azonban nem csüggedt el. Apró, ötlábnyi testében óriásokhoz illő lelkierő lakozott. Minél jobban üvöltöttek a farkasok, annál inkább ragaszkodott a maga igazához. Szinte isteni - ellenségei szerint ördögi - makacssággal utasította el, hogy akárcsak egy jottányit is engedjen elképzeléseiből. Számomra, aki jól ismertem, ez a külső szilárdság nem rejthette el mély, belső szomorúságát és keserű kiábrándultságát.

Gondolataimban a csengő zavart meg. Meglepve talpra ugrottam. Azokban a napokban igen kevés látogatónk akadt.

Kinéztem, és magas, méltóságteljes alakot pillantottam meg Cassidy rendőrőrmester társaságában. Azonnal ráismertem Howard Winsteadre, az Intézet igazgatójára. Harman kirohant, hogy üdvözölje, és néhány udvarias formaság után mindketten az irodába mentek. Én utánuk mentem, mert szörnyen kíváncsi voltam, mi szél hozta ide Winsteadet, aki inkább politikus volt, semmint tudós.

Eleinte mintha kényelmetlenül érezte volna magát; nem volt olyan nyájas, mint rendesen. Zavartan kerülte Harman tekintetét, és néhány közhelyeket motyogott az időjárásról. Aztán cseppet sem diplomata módon, nyersen rátért a mondókájára.

- John - mondta -, mi lennie, ha egy időre elhalasztanád a kísérletet?

- Ezt már igazán abbahagyhatnád, nem igaz? Nos, nem halasztom el, ez a végső szavam.

- Várj, John - emelte fel a kezét Winstead -, ne izgasd fel magad. Hadd indokoljam meg. Tudom, hogy az Intézet beleegyezett, hogy szabad kezet kapj és azt is tudom, hogy kutatásaidnak több mint a felét a saját zsebedből fizetted, de… mégsem leszel képes keresztülvinni.

- Ó, nem leszek képes, tényleg? - horkant fel gúnyosan Harman.

- Na, ide figyelj, John, a tudományodat nagyon jól ismered, de az emberi természetet nem, én viszont igen. Akár tetszik, akár nem, ez nem az "őrült évtizedek" világa. 1940 óta alaposan megváltozott a helyzet. - Winstead belelendült, mint aki gondosan előkészített beszédet mond.

- Az első világháború után, mint tudod, a világ eltávolodott a vallástól és a konvencióktól a szabadság felé. Az embereknek mindenből elegük lett, kiábrándulttá és cinikussá váltak. Eldredge "gonoszoknak és bűnösöknek" nevezi őket. A tudomány ennek ellenére felvirágzott - úgy mondják, hogy a konvenciókhoz nem ragaszkodó időkben mindig így volt. Ebből a szempontból Aranykornak is mondhatnánk.

Te azonban ismered ennek a kornak a politikai és gazdasági összefüggéseit. A politikai káosz és a belső anarchia ideje volt; öngyilkos, eszement, őrült korszak, amely a második világháborúban érte el csúcspontját. És ahogyan az első világháború a cinizmushoz vezetett, úgy a második világháború a vallásossághoz való visszatéréshez.

Az emberek megundorodtak az "őrült évtizedektől". Elegük lett belőlük, de mindenekelőtt attól rettegtek, hogy visszatér ez az időszak. Hogy még a lehetőségét is elkerüljék, megváltoztatták a következő évtizedekben életmódjukat. Motívumaik, mint látod, igazán érthetők és dicséretre méltók. A szabadságot, a cinizmust, a hagyomány tagadását félretették és maguk mögött hagyták. Most egy új viktoriánus korban élünk; és mivel a dolgoknak ilyen a természete; mert az ember történelme úgy leng, mint egy inga, ez a lendület most visszahozta a vallásosságot és a hagyománytiszteletet.

- Egy dolog azonban fél évszázad óta is fennáll. Ez pedig nem más, mint a tudományok iránti tisztelet, bár tilalmak közepette élünk. Törvény tiltja, hogy a nők dohányozzanak; tilos a kozmetika; tilos kivágott ruhát, kurta szoknyát viselni; a válás szóba sem jöhet. De a tudományt nem lehetett bebörtönözni - eddig.

- Az idő tájt a tudomány feladata az volt, hogy körültekintő legyen, és visszatartsa a népet a felkeléstől. Ám az emberekkel nagyon könnyű elhitetni - és Otis Eldredge beszédei veszedelmesen közel kerültek ehhez -, hogy a második világháború borzalmait a tudomány zúdította az emberiségre. A tudomány megelőzi a kultúrát, mondják, a technika megelőzi a társadalmat, és ez a kiegyensúlyozatlanság már-már romba dönti a világot. Szó ami szó, magam is hajlamos vagyok azt hinni, hogy ezzel nem is járnak olyan messze az igazságtól.

- De tudod, mi történhet, ha mindez bekövetkezik? Betiltják a tudományos kutatást; vagy ha ilyen messzire nem is mennek, olyan szigorú szabályokat hoznak, hogy a tudomány belefullad. Akkora csapás lesz ez, amiből az emberiség ezer évig sem tér magához.

- A te kísérleti repülésed pedig mindezt még fel is gyorsíthatja. Olyan fokra emelheted a közfelháborodást, ahonnan már igen nehéz lenne lecsendesíteni. Ezért figyelmeztetlek, John. A következmények a te fejedre szállnak vissza.

* * *

Egy pillanatig teljes csend volt, majd Harman kierőszakolt magából egy mosolyt.

- Ugyan, Howard, csak magadat ijesztgeted a falra festett ördöggel. Azt próbálod bemesélni nekem, hogy komolyan hiszel abban, hogy a világ kész visszazuhanni a sötét középkorba? Az intelligens emberek végül is a tudomány oldalán állnak, nem?

- Ha ott is állnak, nem sokan maradnak, ha minden úgy megy, ahogyan én látom - mondta Winstead. Pipát húzott ki a zsebéből, és lassan megtömte, miközben folytatta. - Eldredge két hónappal ezelőtt létrehozta az Igazak Ligáját - I. L.-nek nevezik -, és hihetetlenül sokan csatlakoznak hozzájuk. Egyedül az Egyesült Államokban húszmillió tagot számlálnak. Eldredge esküdözik, hogy a következő választáson bekerül a kongresszusba; és ez nem blöff, hanem meglehetősen valószínűnek tűnik. Már most is fáradhatatlanul lobbyznak annak érdekében, hogy betiltották a rakétakísérleteket, és efféle törvényeket már keresztülvittek Lengyelországban, Portugáliában és Romániában. Igen John, veszedelmesen közel állunk ahhoz, hogy nyíltan üldözzék a tudományt. - Winstead izgatottságában borzos füstkarikákat fújt.

- De ha sikerem lesz, Howard, ha sikerül! Akkor mi lesz?

- Ugyan már! Te is tudod, mennyire bizonytalan kimenetelű a vállalkozás. A saját becslésed szerint is csak tíz az egyhez az esélyed arra, hogy élve visszakerülj.

- Ugyan, mit számít ez! A következő kísérlet majd okul a tévedésemből, és a valószínűség szerint sikeresebb lesz. Ilyen a tudományos módszer.

- A csőcseléknek halvány gőze sincs a tudományos módszerekről, és nem is akarja megismerni. Nos, mit mondasz hát? Feladod?

Harman felugrott, széke csak úgy recsegett.

- Tudod, mit kérsz tőlem? Azt akarod, hogy adjam fel egész életem munkáját, az álmaimat, pusztán ezért? Azt hiszed, hogy szépen ülve maradok, és megvárom, amíg a te drágalátos emberiséged jóindulatúvá válik? Azt hiszed, hogy még az én életem folyamán megváltoznak?

- Íme a válaszom: jogom van ahhoz, hogy tudásra törekedjem. A tudománynak elidegeníthetetlen joga van ahhoz, hogy külső befolyásolás nélkül fejlődjék. Ha a világ beavatkozik, az nagyon rossz; de a jogaimat nem adom fel.

Winstead szomorúan megcsóválta a fejét.

- Tévedsz John, amikor "elidegeníthetetlen" jogokról beszélsz. Az, amit te "jognak" nevezel, pusztán privilégium, amelyet általában elismernek. A jog az, amit a társadalom elfogad; és amit nem fogad el, az jogtalan.

- Vajon Eldredge barátod elfogadja az "igazságosság" ilyen definícióját? - kérdezte keserűen Harman.

- Nem, nem fogadja el, de ez közömbös. Gondoljon az afrikai törzsekre, amelyek azelőtt kannibálok voltak Így születtek, így nőttek fel, náluk ez volt a szokás. Számukra embert enni jogos, és miért is ne lenne az? Látod, milyen viszonylagos az egész gondolat, és mennyire üres a te koncepciód az "elidegeníthetetlen" jogokról?

- Tudod Howard, pályát tévesztettél, amiért nem mentél ügyvédnek - mondta Harman, és most már igazán megharagudott. - Előcibálod itt az összes molyette érvet, ami csak eszedbe jut. Az Isten szerelmére, ember, azt akarod nekem bemagyarázni, hogy bűn, ha nem ordítok én is a tömeggel? Ennyire teljesen és tökéletesen az uniformizálás, a közönségesség, az ortodoxia és a közhelyek befolyása alatt állsz? A tudomány sokkal hamarabb elhalna abban a folyamatban, amit itt felvázoltál, mint a kormányzati tiltás miatt.

Harman felállt, és ujját vádlóan felemelve, rámutatott Winsteadre:

- Elárulod a tudományt, és annak olyan ragyogó képviselőit, mint Galilei, Darwin és Einstein. A rakétám holnap terv szerint elindul, még ha nem is tetszik neked, meg az Egyesült Államok összes fafejének. Erről ennyit, és többé egy szavadat sem vagyok hajlandó meghallgatni. Most elmehetsz.

Az Intézet igazgatója rákvörös arccal felém fordult.

- Maga a tanúm fiatalember, hogy én figyelmeztettem ezt a makacs tökfilkót, ezt a… ezt a kelekótya fanatikust. - Még hadart valamit, aztán mélyen megsértődve kivonult.

Amikor elment, Harman felém fordult.

- No, maga mit gondol? Biztosan vele ért egyet. Erre csak egyetlen lehetséges választ lehetett adni.

- Kizárólag azért fizet engem főnök, hogy az utasításait kövessem. Én magával tartok.

Ekkor belépett Shelton, és Harman mindkettőnket leültetett, hogy számítsuk ki a repülés pályáját, ő maga pedig aludni tért.

Másnap, július 15-én páratlanul szép volt a hajnal, és Harman, Shelton, valamint jómagam csaknem vidámak voltunk, amikor átkeltünk a Hudsonon, és odamentünk, ahol a Prométheusz - egy sereg rendőrrel körülvéve - ragyogóan csillogott.

Körülötte, megfelelő távolságban, kötéllel elválasztva, nagy tömeg hömpölygött. Legtöbben ellenségesek voltak és dühösen ordítoztak. Egy röpke pillanatig, amikor a motoros rendőralakulat utat tört számunkra a tömegben, a fülünkbe jutott kiabálások és átkozódások csaknem meggyőztek afelől, hogy mégiscsak Winsteadre kellett volna hallgatnunk.

De Harman egyáltalán nem törődött velük, még akkor sem, amikor egy dölyfös hang így kiáltott fel:

- Itt jön John Harman, a Beliál fia! – Harman nyugodtan adta ki számunkra utasításait. Én ellenőriztem az egylábnyi vastag falat és a légzsilip hasadékát, Shelton pedig a vízhatlan védőpajzsokat és az üzemanyagtartályt. Harman végül felpróbálta esetlen űrruháját, és azt megfelelőnek találva, közölte, hogy készen áll.

A tömeg hangulata forrpontra emelkedett. Egy sebtében ácsolt faemelvényen feltűnő alak jelent meg. Magas és vékony volt; sovány, aszketikus alkat, mélyen ülő, félig zárt szemmel. Ez a sovány, sápadt ember Otis Eldredge volt. A tömeg azon nyomban felismerte, és hangos zúgással üdvözölte. A lelkesedés egyre fokozódott, és hamarosan az egész fortyogó embertömeg rekedtre ordította magát.

Eldredge felemelt kézzel csendet parancsolt, Harman felé fordult - aki meglepve és undorral nézte -, majd csontos ujját rászegezve így szólt.

- John Harman, a gonosz fia, a Sátán ivadéka ördögi terv végrehajtása céljából vagy jelen. Idejöttél, hogy istenkáromló kísérleteddel fellebbentsd a fátylat arról, amit emberi szem nem láthat. Belekóstolsz az Édenkert tiltott gyümölcsébe, de én óva intelek attól, hogy megkóstold a bűn almáját.

A tömeg nagy üdvrivalgásban tört ki, és Eldredge folytatta.

- Isten ujja feletted van, John Harman. Ő nem engedi, hogy munkáját meggyalázzák. Még ma meghalsz, John Harman. - Annyira felemelte a hangját, hogy utolsó szavai profetikus lázban égtek.

Harman megvetően elfordult. Hangosan, érthetően odaszólt a rendőrtisztnek:

- Nem lehetne valahogy eltávolítani ezt a nézősereget, kapitány? A kísérleti felszállás balesetet okozhat, ha a rakéták felrobbannak, és az emberek túl közel vannak.

A rendőr érdes, barátságtalan hangon válaszolt.

- Ha attól fél, hogy megtámadják, Mr. Harman… Egyébként ne aggódjon, visszafogjuk őket. És ami a veszedelmet illeti - ettől a szerkentyűtől… - A rendőrtiszt hangosan harákolt a Prométheusz irányába, a tömeg pedig fújolásban és kiáltozásban tört ki.

Harman egy mukkot sem szólt, hallgatagon mászott be a hajóba. Ezalatt valami különös csend szállta meg a tömeget - a kimondhatatlan feszültség csendje. Nem tettek kísérletet arra, hogy megrohanják az űrhajót, pedig azt hittem, ez elkerülhetetlen lesz. Épp ellenkezőleg. Otis Eldredge maga kiáltozott, hogy fordítsanak hátat.

- Hagyjátok a bűnöst az ő bűnében! - kiáltotta. - "Enyém a bosszúállás", mondá az Úr.

Amikor a pillanat eljött, Shelton meglökött.

- Menjünk innen - súgta feszült hangon. Ezek a rakéták mérget lövellnek ki. - Rohanni kezdett, és arra kényszerített, hogy én is vele fussak.

Még el sem értük a tömeg szélét, amikor iszonyatos robaj hangzott fel a hátunk mögött. Forró levegőhullám suhintott felém. Egy repülő tárgy rémítő sziszegéssel zúgott el a fülem mellett, és a földre roskadtam. Néhány pillanatig kábultan hevertem, a fülem csengett, a fejem majd szétpattant.

Amikor végre feltápászkodtam, rémítő látvány tárult a szemem elé. Valószínűleg a Prométheusz teljes üzemanyaga egyszerre robbant fel, és ahol egy pillanattal előbb még ott állt, most csak hatalmas lyuk tátongott. A földön roncsdarabok hevertek szanaszét. A rémület kiáltása szívszaggató volt, és a megcsonkított testek - nem, ezt meg sem próbálóm leírni.

Arra lettem figyelmes, hogy a lábam előtt valaki nyöszörög. Egy pillantást vetettem oda, majd a borzadálytól a lélegzetem is elakadt. Shelton volt az, a feje egyetlen véres massza.

- Én tettem - mondta rekedten, de diadalittasan, olyan gyenge hangon, hogy alig értettem. Én tettem. Eltörtem a folyékony oxigén tartályát, és amikor a szikra behatolt az acetilénkeverékbe, az egész felrobbant. - Levegő után kapkodott, mozdulni próbált, de nem bírt. - Egy roncsdarab eltalált, de nem bánom. Abban a tudatban halok meg, hogy…

Szava elakadt, már csak rekedten hörgött, arcán megjelent a mártírokra jellemző elragadtatottság. Meghalt, és a szívem mélyén nem tudtam elítélni.

Ekkor jutott először eszembe Harman. Manhattanből és Jersey Cityből megérkeztek a mentőkocsik, és az egyik odarobogott, ahol vagy ötszáz yard távolságra a fák alatt ott füstölgött a Prométheusz elülső része. Odasántikáltam, amilyen gyorsan csak bírtam, de a mentők már kihúzták Harmant és elrobogtak vele, mielőtt odaértem volna.

Ezek után már nem maradtam tovább. A rendezetlen tömeg most másra sem gondol, mint a halottakra és sebesültekre, de ha összeszedik magukat és bosszúért lihegnek, az életem egy lyukas garast sem ér. Követtem hát a jobb félni mint megijedni elvét, és gyorsan elillantam.

A következő hét számomra az egyik izgalmat hozta a másik után. Egész idő alatt odahaza vagy egy barátom lakásán bujkáltam, ami még mindig jobb volt annál, mint hogy rám bukkanjanak és felismerjenek. Harman Jersey City egyik kórházában feküdt felületi vágásokkal és zúzódásokkal. Az volt a szerencséje, hogy a robbanás a gép hátsó részén történt, és a Prométheusz a fákra dőlt, amelyek szinte párnaként fékezték zuhanását. A világ haragja azonban Harmanra zúdult.

New York és a világ többi része is iszonyú haragra gerjedt. A város összes újságában óriási feliratokkal jelent meg: "28 halott, 73 sebesült - A bűn ára", vérvörös betűkkel nyomtatva. A cikkek Harman fejét követelték: zárják börtönbe és többszörös gyilkosként ítéljék el.

Jersey City öt kerülete a "lincseljétek meg!" kiáltásoktól visszhangzott, amint tízezrek hömpölyögtek át a folyón, és ellepték a várost. A menetet Otis Eldredge vezette, aki sínbe tett lábával egy nyitott autóban ült. Valóságos hadseregként vonultak.

Carson, Jersey City polgármestere minden számba vehető rendőrét mozgósította, és őrjöngve telefonált Trentonba a milíciáért. New Yorkban a városból kivezető összes hidat és alagutat lezárták, de addigra már sok ezren kimasíroztak.

Július 16-án kisebb csatározás volt a Jersey partján. A jóval kisebb számú rendőri erőket válogatás nélkül elagyabugyálták, és fokozatosan visszaszorították. Lovascsendőrök rohantak könyörtelenül a csőcselék közé, de a nagyszámú gyülekezet egyszerűen elnyelte és félreseperte őket. A tömeg csak akkor hátrált meg, amikor bevetették a könnygázgránátokat, de még ekkor sem adták fel.

Másnapra statáriumot rendeltek el, és az állami milícia megszállta Jersey Cityt. Ezzel a lincshangulat véget ért. Eldredge-t kihallgatásra berendelték a polgármesterhez, utána megparancsolta híveinek, hogy oszoljanak szét.

Carson polgármester a következőket nyilatkozta az újságoknak: John Harmannak lakolnia kell bűnéért, de ezt mindenképpen törvényes kereteken belül kell lefolytatni. Az igazságnak ki kell derülnie, és New Jersey állama mindent megtesz ennek érdekében.

* * *

A hét végére úgy-ahogy helyreállt a rend, és Harman eltűnt az érdeklődés középpontjából. Két hét múlva pedig már a nevét is alig említették az újságok, kivéve az olyan alkalmi beszámolókat, mint a Zittman-féle rakétaellenes törvény javaslatot, amelyet a kongresszus egyhangúlag megszavazott.

Ám Harman még a kórházban volt. Hivatalosan nem emeltek ellene vádat, hanem úgy tűnt, hogy "saját érdekében" meghatározatlan időre a kórházat jelölték ki börtönéül. Így hát nekigyürkőztem, hogy akcióba lépjek.

A Temple-kórház Jersey City elhagyatott, külső kerületében fekszik, és egy sötét, felhős éjszakán úgy véltem, hogy tervemet minden nehézség nélkül megvalósíthatom. Olyan könnyedén, ami engem is meglepett, bekúsztam az egyik földszinti ablakon, átsurrantam az alvók között, és megkerestem a 15/E szobát.

- Ki van ott? - Harman ijedt kiáltása zene volt a fülemnek.

- Pszt! Nyugalom! Én vagyok, Cliff McKenny!

- Maga! Mit keres itt?

- Megpróbálom kivinni innen, máskülönben, élete végéig itt kuksolhat. Jöjjön, menjünk! Felsegítettem a ruháit, miközben beszélgettünk, és percek múlva már kislisszoltunk a kórházból. A kocsimban már biztonságban voltunk, Harman már a humorérzékét is visszanyerte, és száz kérdést szegezett nekem.

- Tulajdonképpen mi történt azóta? - kezdte a kérdezősködést. - A robbanás után semmire sem emlékszem, csak arra, hogy a kórházban magamhoz tértem.

- Semmit sem mondtak magának?

- Egy árva mukkot sem. Pedig addig kérdeztem, míg be nem rekedtem.

Így hát elmeséltem neki a robbanás óta eltelt időszak egész históriáját. Szeme elkerekedett a rémült döbbenettől, amikor beszámoltam a halottakról és a sebesültekről; pillantása haragossá vált, amikor meghallotta Shelton árulását. A zendülés és a lincselési kísérlet pedig folyamatos káromkodást váltott ki belőle.

- Az újságok persze "gyilkost" huhognak folytattam -, de ezt nem tudják a nyakába varrni. Az erős felindulásban elkövetett emberöléssel is próbálkoztak, de túl sok szemtanú volt, akik hallották, hogy vissza akarta szoríttatni a tömeget, de a rendőrtiszt megtagadta a kérését. Ez természetesen minden vád alól tisztázza magát. A rendőrtiszt is meghalt a helyszínen, így nem tehették bűnbakká.

- Amíg azonban Eldredge a fejét követeli, nincs biztonságban. Jobb, ha elmegy, amíg lehet.

Harman egyetértőn bólintott.

- Eldredge túlélte a robbanást? - kérdezte.

- Sajnos igen. A lába eltört, de ahhoz, hogy befogja a száját, több kellene.

Eltelt egy hét, mire odaértünk későbbi életünk színhelyére-nagybátyám minnesotai farmjára. Itt, ezen a magányos, isten háta mögötti falusi közösségben nyugodtan maradhatunk addig, amíg a Harman eltűnését követő haddelhadd elül, és a felületes nyomozás is abbamarad. A kutatás egyébként csakugyan rövid volt, úgy tűnt, hogy a felsőbb hatóságok inkább megkönnyebbültek, semmint aggódtak Harman eltűnése miatt.

* * *

Harmanra béke és nyugalom szállt. Hat hónap múlva mintha kicserélték volna, készen állt, hogy nekivágjon második kísérletének. A világ minden balszerencséje sem állíthatta volna le, ha egyszer valamit a fejébe vett.

- Az első alkalommal az volt a hibám - mondta egy téli napon -, hogy közhírré tettem a kísérleti felszállást. Ezzel felkorbácsoltam az emberek indulatát, ahogyan Winstead is mondta. Ezúttal azonban - dörzsölte a kezét, miközben szeme a távolba révedt -, elébe vágok ennek. A kísérletet titokban hajtjuk végre - a legnagyobb titokban.

- Bizony, úgy kellene - nevettem kényszeredetten. - Mondja, tudja, hogy a jövőben minden rakétakísérletet, de még az elméleti kutatást is halálbüntetéssel sújtják?

- Szóval fél?

- Nem félek, főnök. Csupán leszögezem a tényt. De van még egy bibi. Mint tudja, édes kettesben nem tudjuk megépíteni a hajót.

- Erre is gondoltam, Cliff, és kispekuláltam már egy lehetőséget. Mi több, egy kis pénzecskét is félretettem rá. Így hát el kell utaznia.

- Először is menjen el Chicagóba, és keresse fel a Roberts és Crafton irodát, és vegyen magához mindent, ami az apai örökségemből megmaradt, aminek - tette hozzá búsan - több mint a fele ráment az első hajóra. Aztán szedjen össze a régi csapatból mindenkit, akit csak bír: Harry Jenkinst, Joe O'Brient, Neil Stantont, mindenkit. Siessen vissza, ahogy csak tud. Már belefáradtam a várakozásba.

Két nap múlva elutaztam Chicagóba. Nagybátyám hozzájárulását is megszereztem, mondván, hogy csak egyszerű ügyről van szó. Egy kicsit morgott ugyan, de aztán azt mondta, hogy épp elég baja van, nem akarja az enyémmel is szaporítani.

Az utazás simán ment, és kis rábeszéléssel négy embert hoztam magammal: azokat, akiket Harman már említett, és egy negyediket, bizonyos Saul Simonoff-ot. Ezzel a legénységgel és azzal a félmillióval, amely Harman apai örökségének millióiból megmaradt, nekiláttunk a munkának.

Az Új Prométheusz építése maga is külön történet - öt hosszú, lehangoló és bizonytalan esztendő históriája. Fokról fokra, apránként megvásároltuk Chicagóban a tartógerendát, New Yorkban a berill-acél lemezeket, San Franciscóban a vanádiumcellákat, és az ország legkülönbözőbb részeiben a különféle tartozékokat, így építettük fel a balvégzetű Prométheusz testvérhajóját.

A kivitelezés nehézségei nem voltak legyőzhetetlenek. Hogy a gyanút eltereljük magunkról, bevásárlásainkat hosszú ideig elhúztuk, és rendeléseinket a legkülönbözőbb helyeken adtuk le. Ehhez persze számos barátot kellett megnyernünk, akik közül természetesen senki sem sejtette pontosan, mihez is kívánjuk mindezt felhasználni.

Az üzemanyagról is magunknak kellett gondoskodnunk, tíz tonnányiról, és ez volt az egyik legnehezebb feladat, de legalábbis a legidőigényesebb. Végül, amikor Harman pénze már teljesen elfogyott, felmerült a legsúlyosabb probléma: a gazdaságosság kényszere. Már a kezdet kezdetétől tudtuk, hogy az Új Prométheusz-t sohasem építhetjük akkorára vagy olyan gondosan kimunkáltra, mint amilyen az első hajó volt, de hamarosan kiderült, hogy felszerelését az életveszélyesség határáig kell csökkentenünk. A visszaverő ernyő éppen csak megfelelt, és a rádióösszeköttetésre tett minden kísérletről kénytelen-kelletlen lemondtunk.

Miközben megfeszített munkával átgürcöltük ezeket az éveket Észak-Minnesota isten háta mögötti területein a föld megmozdult, és úgy tűnt, hogy Winstead próféciája beteljesült.

* * *

Manapság már minden iskolás gyerek ismeri azoknak az 1973-tól 1978-ig tartó éveknek a történelmét, azt az időszakot, amelyben az úgynevezett "új viktoriánus korszak" hatalma tetőfokára hágott. Ha most visszatekintünk, akkor ezeknek az éveknek az eseményei szinte hihetetlennek tűnnek.

Akkoriban kezdődött, hogy minden űrkutatást törvényen kívül helyeztek, de a következő esztendők tudományellenes szigorához képest ez még csak a puszta kezdetet jelentette. Az 1974-ben megtartott választás azt eredményezte, hogy Eldredge kaparintotta magához a hatalmat, és markában tartotta a Szenátust.

Attól fogva nem vesztegették az időt. A tizenkilencedik Kongresszus első ülésszakán keresztülvitték a híres Stonely-Carter törvényjavaslatot. Ezzel megteremtették a Szövetségi Tudományos Kutatást Nyomozó Irodát - az SzTKNyI-t -, amely teljhatalmat kapott, hogy az ország minden tudományos kutatásának törvényességét ellenőrizze. Minden laboratóriumról, legyen az ipari vagy iskolai, előzetesen információt gyűjtöttek, és míg az új hivatal jóvá nem hagyta a kutatómunkát, teljes kiátkozás alá helyeztek.

A Legfelsőbb Bírósághoz való elkerülhetetlen folyamodás 1974. november 9-én történt meg először a Westly kontra Simmons esetben, amikor a stanfordi Joseph Westly-t megerősítették jogában, miszerint folytathatja azt az atomenergia-kutatást, amely a Stonely-Carter törvény alapján alkotmányellenes cselekmény volt.

Mennyire figyelemmel kísértük ezt az esetet mi öten, a Közép-nyugat hóförgetegei közé elszigetelve! Mi csupán a minneapolisi és a St. Paul-i újságokat tudtuk megszerezni - ezekhez is csak két nap késéssel jutottunk hozzá -, és csak úgy faltunk minden egyes erre vonatkozó nyomtatott betűt. Mindez a kétes kimenetelű munka utolsó két hónapjában történt, amikor szünet nélkül az Új Prométheuszon dolgoztunk.

Először azt rebesgették, hogy a bíróság alkotmányellenesnek kiáltja ki a kutatást. Minden nagyobb városban óriási felvonulásokat rendeztek. Az Igazak Ligája minden befolyását latba vetette, és még a Legfelsőbb Bíróság is alávetette magát akaratuknak. Öten szavaztak négy ellenében az alkotmányellenesség mellett. A tudomány sorsa egyetlen ember szavazatán múlt.

S hogy a tudományt megfojtják, az iránt semmi kétség sem merült fel. Az irodában Eldredge leghűségesebb emberei ültek, és az adott esetben semmiféle azonnali ipari felhasználás nem volt indokolt.

- A tudomány túl messzire ment - harsogta akkoriban egyik híres beszédében Eldredge. Meg kell állítanunk, és meg kell engednünk, hogy a világ közbeszóljon. Csakis így és Istenben bízva reménykedhetünk, hogy megvalósítjuk az egyetemes és állandó jólétet.

De ez volt Eldredge utolsó kijelentése. Sohasem gyógyult fel teljesen lábtőréséből, amit a végzetes hetvenhármas év júliusában szerzett, és fáradhatatlan élete a végéhez érkezett. 1976. február 2-án örökre eltávozott, és akkora gyász követte halálát, amekkora Lincoln meggyilkolása óta nem volt.

Halála nem volt azonnali hatással az eseményekre. Az SzTKNyI befolyása egyre nőtt, sőt az évek múltával szigorodott. A tudósokra éhezés és elszigeteltség várt, egyre több kolléga kényszerűit arra, hogy főként filozófiával és a klasszikusokkal foglakozzon - így a tudományos kutatás a huszadik század kezdete óta a lehető legalacsonyabb szintre süllyedt.

Többé-kevésbé ilyen körülmények uralkodtak az egész civilizált világban; legalacsonyabb szintjét Angliában érte el, végül Németországig is eljutott, amely utolsóként esett az "új viktoriánus korszak" csapdájába.

A tudomány mélypontja 1978 tavaszán tetőzött, egyetlen hónappal az Új Prométheusz befejezése előtt, amikor nyilvánosságra hozták a "húsvéti határozatot" - épp Húsvét előtt egy nappal. Ezzel azután minden független kutatást és kísérletezést teljesen betiltottak. Az SzTKNyI fenntartotta magának a jogot, hogy tudományos kutatásokat csak speciális kérelemre engedélyeznek.

* * *

John Harman és én Húsvét vasárnapján ott álltunk az Új Prométheusz halványan csillogó fémes teste előtt; én a legmélyebb apátiában, Harman pedig szinte jókedvűen.

- Nos, Clifford fiam - mondta Harman -, az utolsó tonnányi üzemanyag, egy kevés suvickolás, és készen állok a második kísérletre. Ezúttal nincs közöttünk Shelton. - Harman valami himnuszt zümmögött. Azokban a napokban a rádióban kizárólag ezt játszották, és még mi, rebellisek is gyakran énekeltük.

- Ugyan, főnök, mi haszna - jegyeztem meg savanyúan. - Tíz az egyhez, hogy valahol az űrben végzi, ha pedig mégis visszatérne, akkor felakasztják. Nem győzhetünk - mondtam a fejemet csóválva.

- Bah! Ez a helyzet már nem tarthat sokáig, Cliff.

- Én pedig azt gondolom, hogy még sokáig tart. Winsteadnek igaza volt. Az inga kilendült, és 1945 óta egyvégtében ellenünk leng. Mi megelőztük a korunkat, de az is lehet, hogy mögötte kullogunk.

- Ne beszéljen nekem erről a bolond Winsteadről. Maga most ugyanabba a hibába esik, amibe ő. A tendenciák évszázadok és évezredek ügyei, nem pedig éveké vagy évtizedeké. Ötszáz év múlva a tudomány felé fogunk fordulni. Harminc év alatt semmit sem tud megváltoztatni.

- Akkor mi most mit csinálunk? - kérdeztem gúnyosan.

- Épp most élünk át egy pillanatnyi átalakulást, amely az őrült évtizedek túl gyors haladását követi. Pontosan úgy, ahogyan a romantika kora - az első viktoriánus kor - válasza követte a tizennyolcadik század racionalizmusát.

- Maga csakugyan ezt hiszi? - kérdeztem. Nyilvánvaló magabiztossága egészen megrázott.

- Hát persze. Ez a korszak tökéletes analógiája annak a görcsös "vallási megújulásnak", amelynek egy évszázaddal ezelőtt akkora sikere volt az amerikai kisvárosok bibliakörében. Egy hét leforgása alatt mindenki megtért, és az erkölcs diadalmaskodott. Aztán szép lassan visszatértek korábbi életmódjukhoz, és a Gonosz visszaszerezte hatalmát.

- Tény, hogy a visszaesés szimptómái ma is megvannak. Az Igazak Ligájában Eldredge halála óta egyik perpatvar a másikat éri. Már vagy féltucatra tehető a hitszakadások száma. Ezek a szélsőségek mind bennünket segítenek, mert az ország előbb-utóbb belefárad.

Ez aztán véget vetett a vitának; mint rendesen, most is teljes vereséget szenvedtem.

Az Új Prométheusz egy hónap múlva készen állt. Nem csillogott úgy, nem volt olyan szép, mint az eredeti, és magán viselte a kivitelezés tákolmány jellegét, de mi büszkék voltunk rá - büszkék voltunk és diadalittasak.

- Megyek, és újból megpróbálom, emberek - mondta Harman rekedten, és egész lénye csak úgy vibrált a boldogságtól. - Lehet, hogy nem tudom megcsinálni, de nem bánom. - Szemében különös fény csillogott. - Végre átrepülők az űrön, és az emberiség álma beteljesül. Megkerülöm a Holdat és vissza; először pillantja meg ember a Hold másik oldalát. Ez megéri a kockázatot.

- Milyen kár, főnők, hogy nincs annyi, üzemanyaga, amivel a Holdon landolhatna - mondtam. Kis csoportunkon pesszimista sutyorgás futott körbe, de Harman nem törődött vele.

- Isten veletek - mondta. - Még találkozunk. - Majd kedves mosollyal bemászott a hajóba. Tizenöt perccel később mind az öten a nappali szoba asztala mellett ültünk, és összehúzott szemmel, gondolatainkba mélyedve arra az építményre meredtünk, ahol egy égett folt jelezte azt a helyet, ahonnan néhány perccel azelőtt az Új Prométheusz felszállt.

Simonoff hangot adott annak a gondolatnak, amely mindnyájunkat foglalkoztatott.

- Talán jobb lenne neki, ha nem térne vissza. Ha visszajön, azt hiszem, nem fognak valami jól bánni vele. - Erre mindnyájan rábólintottunk.

Milyen bolondosnak is tűnik ez jövendölés nekem most, három évtized távolából!

A történet hátralévő részében már nem jutott nekem szerep, mivel nem láttam viszont Harmant, csak eseménydús utazását követő biztonságos földet érése után egy hónappal.

Csaknem harminchat óra telt el a felszállás után, amikor egy sivító lövedék repült át Washington felett, és beleásta magát a Potomac melletti sárba.

A nyomozók tizenöt perc múlva rohanva érkeztek, majd újabb negyedóra múlva a rendőrség is ott volt, és felfedezték, hogy a lövedék egy űrhajó. Önkéntelenül is tisztelettel bámultak arra a fáradt, rendezetlen külsejű emberre, aki félájultan kitámolygott belőle.

Teljes némaság vette őket körül, mire a kis ember öklét rázta a rámeredő nézőközönségre, és így kiabált:

- Rajta! Akasszatok fel, bolondok! De elértem a Holdat, és ilyen magasra úgysem akaszthattok fel. Hozzátok ide az SzTKNyI-t! Majd kihirdetik, hogy a repülés illegális, tehát nem is létezik. Gyenge hangon felkacagott, aztán ájultan összeesett.

- Vigyük kórházba! Hiszen beteg! - kiáltott fel valaki. A teljesen öntudatlan Harmant közben betették egy rendőrautóba és elszállították, mialatt a rendőrség őrt állt az űrhajó körül.

Kormánytisztviselők jöttek, és megvizsgálták a hajót, leolvasták a sebességmérőt, megnézték a rajzokat és fotográfiákat, amelyeket a Holdról hozott, végül csendben szétoszlottak. A tömeg egyre nőtt, és egymásnak adták az újságot, hogy egy ember eljutott a Holdra.

Érdekes, hogy ez a tény csekély haragot váltott ki. Az embereket lenyűgözte és tisztelettel töltötte el. A tömeg suttogott, és vizsgálódó pillantásokat vetett a Hold halovány karéjára, amely a ragyogó napfényben alig látszott. Ráadásul kényelmetlen csend, a tétovázás csendje telepedett rájuk.

Azután Harman a kórházban magához tért, ráismertek, és az állhatatlan világ egészen megvadult. Még ő maga is megdöbbent, hogy a meglepetéstől, milyen gyorsan megváltozott a világ hangulata. Szinte hihetetlennek tűnt, pedig igaz volt. A titkolózás miatti elégedetlenség, amely egy hősies férfiról szóló történettel elegyedett, aki ellenállt az elnyomásnak - az efféle történetek amióta világ a világ, mindig felkavarják az emberek lelkét -, azt eredményezte, hogy mindenkit belesodort az antiviktoriánus áradatba. Eldredge pedig halott volt, és senki sem lépett a helyébe.

Röviddel ezután meglátogattam Harmant a kórházban. Feltámaszkodva ült ágyában, félig elborítva újságokkal, táviratokkal, levelekkel. Rám vigyorgott és bólogatott.

- Nos, Cliff - suttogta -, az inga ismét visszafelé lendül.

A Láng Szerzetese

Russell Tymball komor elégedettséggel szemlélte a feketéllő romhalmazt, amely néhány órával ezelőtt a Lhasin Flotta cirkálója volt. A darabokra tört és minden irányba szétszóródott törzs bőséges tanúbizonyságot szolgáltatott a becsapódás borzalmas erejéről.

A kövérkés földlakó visszatért saját strato-rakétájába, és várt. Percekig csavargatta hosszú cigarettáját, mielőtt rágyújtott. Amikor végre beszívta a füstöt, szeme kitágult, és gondolataiba mélyedt.

Figyelmeztető kiáltást hallott, és talpra ugrott. Két ember jött be, miután még egy utolsó pillantást vetettek maguk mögé. Az ajtó halkan becsukódott, és egyikük azonnal az irányítópulthoz lépett. Az elhagyott sivatagi táj szinte azon nyomban messze alattuk maradt, és a strato-rakéta ezüstszínű orra New York régi metropolisza felé fordult.

Percek múlva Tymball megszólalt.

- Tiszta a levegő?

Az irányítópult mellett álló férfi bólintott.

- Nincs tirannushajó a láthatáron. Egészen biztos, hogy a "Grahul" nem tudott rádión segítséget hívni.

- Nálad van a futárposta? - kérdezte a másik mohón.

- Könnyen megtaláltuk. Sértetlen.

- Mi is rátaláltunk valamire - mondta a második férfi keserűen. - Sidi Peller utolsó jelentésére.

Tymball pufók arca egy pillanatra ellágyult, és arckifejezése szinte fájdalmas lett. Aztán vonásait ismét elrendezte. - Meghalt! De a Földért halt meg, így tehát ez nem halál, hanem mártíromság. Hallgatott.

- Hadd lássam a jelentést, Petri - szólalt meg szomorúan.

Átvette a papírlapot, és maga elé tartotta. Lassan, hangosan felolvasta:

Szeptember 4. Sikeres bevonulás a tirannusflotta «Grahul» cirkálójába. Bujkálás a Plútótól a Földig tartó átkelés alatt. Szeptember 5. A kérdéses adatok lokalizálása és megszerzése. Csak rövidhatótávolságú rakétarepülőik vannak. Jelentésemet ebben a csomagban küldöm. Sokáig éljen a Föld!"

Tymball hangja furcsán remegett, amikor az utolsó szavakat olvasta.

- A lhasin tirannusok még soha nem tettek nagyobb embert mártírrá, mint Sidi Pellert. De megfizetünk érte, méghozzá busásan. Az Emberi Faj még nem hanyatlott le teljesen.

Petri kibámult az ablakon.

- Hogy csinálhatta ezt Peller? Egyetlen ember… potyautasként beférkőzni a flotta egyik cirkálójába, és az egész legénység szeme láttára ellopni a táskát, és megsemmisíteni a flottát! Hogy csinálhatta? Mindezt azonban már sohasem fogjuk megtudni; csak annyit, amennyit a jelentésében leírt.

- Parancsot kapott rá - mondta Willums, miközben lezárta az irányítópultot és elfordult. - Én magam vittem át a Plútóra. Szerezd meg a napiparancsot! Pusztítsd el a "Grahul"-t a Góbi-sivatagban! És megtette! Ez minden. - Szomorúan vállat vont.

A légkör egyre lehangoltabbá vált, míg végre Tymball morgása megtörte a csendet.

- Felejtsük el. Kezelésbe vettétek a roncsot?

A másik kettő egyszerre bólintott. Petri hangja hűvösen, szakszerűen csengett.

- Peller minden nyomát eltávolítottuk és atomtalanítottuk. Sohasem fognak rájönni, hogy a pusztulásukat egy ember okozta. Magát a dokumentumot kicseréltük az előre elkészített másolatra, amelyet óvatosan felismerhetetlenné égettük. Még ezüstsóval is impregnáltuk, hogy a tirannus császár hivatalos pecsétjének pontos anyagát is tartalmazza. A nyakamat rá, hogy a lhasinok közül senki sem gyaníthatja, hogy a pusztulást nem baleset okozta, vagy hogy az irat nem a baleset alkalmával semmisült meg.

- Remek! Még legalább huszonnégy óráig nem lokalizálják a baleset színhelyét. Nagy munka lesz. Hadd nézzem meg azt a táskát.

Szinte tisztelettel vette át a fémes tartályt. Feketére égett, eldeformálódott, és kissé még meleg is volt. Tymball egy határozott csavarintással feltépte a tetejét.

Kiemelte belőle a dokumentumot, amely zizegve kitekeredett. A bal alsó sarkában ott volt a lhasin császár hatalmas ezüst pecsétje - a tirannusé, aki a Vegától a Galaxis egyharmadát uralja. A dokumentumot a Sol alkirályának címezték.

A három földlakó ünnepélyesen szemlélte az apró írásjeleket. A szögletes lhasin botuk vörösen csillantak meg a lemenő Nap sugaraiban.

- Igazam volt? - suttogta Tymball.

- Mint mindig - bólintott Petri.

* * *

Az éj valójában nem szállt le teljesen. Az égbolt fekete bíbora csak épp annyira mélyült, hogy a csillagok alig észrevehetően ragyogtak, de ettől eltekintve a sztratoszférában nem lehetett különbséget érzékelni a naplemente és a napfelkelte között.

- Döntöttél már, mi lesz a kővetkező lépés? - kérdezte Willums habozva.

- Már régen. Holnap elmegyek és meglátogatom ezzel Paul Kane-t - mutatott rá Tymball a tokra.

- A Loara Paul Kane-t! - kiáltotta Petri.

- Azt… azt a loaristát - tette hozzá Willums.

- A loaristát - bólintott Tymball. - Ő a mi emberünk.

- Inkább úgy mondd, hogy a lhasinok lakája morogta Willums. - Kane a loaristák főnöke, következésképpen az Ember árulóinak vezére, aki azt prédikálja, hogy be kell hódolni a lhasinoknak.

- Ez igaz - mondta Petri. Sápadt volt, de nyugodt. - A lhasinok az ellenségeink, akikkel nyílt harcba bocsátkozunk, de a loaristák férgek. Nagy Űr! Szívesebben odavetném magam a tirannus alkirály kénye-kedvének, semmint hogy bármi közöm legyen ezekhez a szenteskedőkhöz, akik a történelmet bújják, akik a Föld régi dicsőségéről és jelenlegi hanyatlásáról papolnak.

- Túl szigorúan ítélsz - mondta Tymball, és apró mosoly játszadozott az ajkán. - Én már korábban is kapcsolatban álltam ezzel a loarista vezetővel. Ó - hárította el a bejelentésével keltett döbbenetet -, ezzel kapcsolatban teljes a diszkrécióm. Csak ti ketten tudtok róla, és mint látjátok, Kane nem árult el engem. A vele való kapcsolatom ugyan nem volt sikeres, de azért tanultam belőle egyet s mást. Figyeljetek csak ide!

Petri és Willums közelebb húzódtak, Tymball pedig folytatta száraz, tényszerű beszámolóját.

- A lhasinok Galaktikában tett első utazása két évszázaddal azután ért véget, hogy elfoglalták a Földet. Az agresszió azóta nem folytatódott, és a Galaxis Független Emberi Bolygója megelégedett a status quo fenntartásával. Az emberiség túlságosan megosztott ahhoz, hogy semmint örömmel üdvözölné a küzdelem kiújulását. A loarizmust pedig kizárólag az érdekli, hogy az újabb gondolkodásmódok felbukkanása ellenére is életben maradjon, és számukra nincs nagy jelentősége annak, hogy vajon a Földet lhasinok avagy emberek kormányozzák, amíg maga a loarizmus működik. Szó ami szó, mi, lázadók talán nagyobb veszélyt jelentünk számukra, mint a lhasinok.

- Bizony, veszedelmesek is vagyunk - vigyorgott zordonul Willums.

- Mindezt megengedve, természetes, hogy a loarizmus elfogadja a békülést. És ha az érdekeik úgy kívánnák, csatlakoznának hozzánk. Ez pedig - seperte félre egy kézmozdalattal az előtte heverő dokumentumot  , meggyőzi őket az érdekeltségükről.

A másik kettő hallgatott.

- Időnk nagyon kevés - folytatta Tymball. Alig három évünk van, de lehet, hogy csak kettő. És most már azt is tudjátok, milyen kilátásai vannak manapság a lázadásnak.

- Pedig fellázadhatnánk - pattant fel Petri, majd fojtott hangon hozzátette. - Ha az egyetlen Lhasinuval megegyezhetnénk.

- Pontosan. Csakhogy ők hívhatnak a Vegáról segítséget, bennünket azonban sehonnan sem támogatnak. Az Ember Bolygói közül egyetlenegy sem kelne védelmünkre úgy, ahogyan ötszáz évvel ezelőtt. Ezért kell a loarizmust a mi oldalunkra állítani.

- És mit csinált a loarizmus ötszáz évvel ezelőtt a Véres Lázadásnál? - kérdezte Willums, és a hangjában keserű gyűlölet csendült. - Megtagadták tőlünk a segítséget, hogy a saját drága búvóhelyeiket megmentsék.

- Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ezt felhánytorgassuk - mondta Tymball. - Most segítünk nekik, aztán ha mindennek vége, leszámolunk velük.

Willums visszament az irányítópulthoz.

- Tizenöt perc múlva New Yorkban leszünk. De ez akkor sem tetszik nekem. Mit művelnek ezek a mocskos loaristák? Semmirekellő, kiüresedett múmiák, de bezzeg árulót kiáltani, azt tudnak!

- A loaristák az emberiség utolsó egységes ereje - válaszolta Tymball. - Most elég gyengék és elég tehetetlenek, de ők a Föld egyedüli esélye.

Most már lefelé ereszkedtek a sűrűbb, alacsonyabb atmoszférába, és a levegő süvítése egyre élesebbé vált. Willums beállította a fékezőrakétát, amint egy alacsonyabb, szürke felhőrétegbe ütköztek. A horizonton már feltűntek New York fényei.

- Ügyelj, hogy leszállásunk teljesen megfeleljen a lhasin előírásoknak, és rejtsd el a dokumentumot. Egyébként valószínűleg nem kutatnak át bennünket.

* * *

Loara Paul Kane hátradőlt díszes karszékében. Karcsú ujjai az íróasztalán lévő elefántcsont papírnehezékkel játszadoztak. Szeme kerülte az előtte lévő alacsony, kövérkés férfi pillantását, hangja ünnepélyesen zengett.

- Nem kockáztathatom meg többé, Tymball, hogy rejtegessem. Mindaddig megtettem, ameddig ember-voltunk valódi kötődést jelentett köztünk, de… - hangja elhalt.

- De? - erősködött Tymball.

Kane egyre csak forgatta, forgatta ujjai között a papírvágó kést.

- A lhasinok mind keményebbek lettek az utóbbi évek folyamán. Mára már szinte elpimaszodtak. - Hirtelen felnézett. - Mint tudja, nem vagyok szabad ügynök, és nincs akkora befolyásom és hatalmam, mint ahogyan maga képzeli.

Újból lesütötte a szemét, és aggódó hangon folytatta.

- A lhasinok gyanakszanak. Kezdenek rájönni, hogy valami földalatti konspiráció folyik, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezt kapcsolatba hozzá velünk.

- Tudom. Ha kell, akkor maga éppúgy hoz áldozatot érettünk, ahogyan az ősei öt évszázaddal ezelőtt feláldozták a hazafiakat. A loarizmus újból nemes szerepet vállal.

- Ugyan, mi jó származhat ebből a maguk lázadásából? - jött a fáradt felelet. - Vajon a lhasinok annyival borzalmasabbak az emberi oligarchaknál, akik a Santannit kormányozták, vagy azoknál a diktátoroknál, akik a Trantoron uralkodtak? Ha a lhasinok nem is emberek, legalább intelligensek. A loarizmusnak békében kell élnie a vezetéssel.

Tymball elmosolyodott. Humor nélküli mosoly volt, inkább valami gúny játszott az ajkán, amikor a kabátujjából előhúzott egy kis papírkártyát.

- Csakugyan így gondolta? Itt van, olvassa. Ez a kicsinyített fotómásolat - nem, ne nyúljon hozzá! Csak olvassa, majd én tartom, és…

Tovább nem mondhatta, mert a másik hirtelen hangos kiáltásban tört ki. Kane arca egészen eltorzult a rémülettől, ahogy rápillantott az elébe tartott másolatra.

- Honnan szedte? - Alig lehetett ráismerni a hangjára.

- Miért érdekes ez? Vettem, ahonnan vettem. Egy bátor ember életébe, és Őméltósága Csúszómászó flottájának egyik hajójába került. Remélem, látja, hogy eredetiségéhez kétség sem fér.

- Nem… nem! - emelte Kane reszkető kezét a homlokához. - Ez a Császár aláírása és pecsétje. Ezt lehetetlen hamisítani.

- Láthatja excellenciád - a titulusban maró gúny volt -, hogy legfeljebb még két vagy három év, és a galaktikus támadások kiújulnak. A hadművelet első lépését egy éven belül megteszik, és ami az első lépést illeti - mondta mézédesen -, ezt a parancsot az alkirálynak címezték.

- Hadd gondolkozzam egy percig, csak egy percig - roskadt Kane még jobban a székébe.

- Létezik tehát valamiféle kényszerűség? - kiáltotta Tymball könyörtelenül. - Hiszen ebben nincs más egyéb, mint az, amit már hat hónappal ezelőtt megjósoltam, és amit maga nem volt hajlandó meghallgatni. A Földet mint emberi világot lerombolják; népeit csoportokban szanaszét szórják a Galaxis lhasin lakta részeire; az Ember minden nyomát eltörlik.

- De a Föld! A Föld az emberi faj lakóhelye! Már civilizációnk kezdetétől az!

- Pontosan. A loarizmus meghal, és a Földet megölik. És ha a loarizmusnak vége, akkor az utolsó egyesített erőknek is vége, és az ember bolygóját, amely legyőzhetetlen lenne, ha egyesülnének a Második Galaktikus Háború fokról fokra lerombolja. Hacsak…

- Tudom, mit akar ezzel mondani. - A másik hangja fakón megtört.

- Csak azt, amit már előbb is mondtam. Az Emberiségnek egyesülnie kell, és ezt csak a loarizmussal teheti meg. Kell egy Ügy, amiért küzdünk, és ennek az Ügynek fel kell szabadítania a Földet. Én tüzet csiholok ebből a szikrából a Földön, maga pedig feltüzeli a Galaxis emberi részét.

- Maga totális háborút akar, Galaktikus Kereszteshadjáratot - suttogta Kane -, holott senki sem tudja nálam jobban, hogy ebben az évezredben semmi sem olyan lehetetlen, mint egy totális háború. - Hirtelen keserűen felnevetett. - Van fogalma róla, milyen gyenge manapság a loarizmus?

- Semmi sem annyira gyenge, hogy ne lehetne megerősíteni. Noha a loarizmus az Első Galaktikus Háború nagy napjai óta meggyengült, maga még mindig megszervezheti és újjászervezheti. A maguk vezetői összességükben igen kiváló emberek. Egy maroknyi egységes, tetterős, elszánt ember sok mindent tehet. És tenniük is kell, más esély nincs.

- Hagyjon - mondta Kane megtörten. - Most semmit sem tehetek, gondolkodnom kell. - A hangja egészen elhalt, és ujjával az a tóra mutatott.

- Nekünk nem gondolatok kellenek, hanem cselekvés! - kiáltotta Tymball dühösen, és kiment.

* * *

Kane-nek borzalmas estéje volt. Arca sápadt és nyúzott lett, szeme beesett és lázasan csillogott. Ám hangosan és elszántan beszélt.

- Szövetségesek vagyunk, Tymball.

Tymball zordan elmosolyodott, egy pillanatra megszorította Kane kinyújtott kezét, majd elengedte. - Csak a szükség visz rá, excellenciás uram. Nem vagyok a barátja.

- Én sem a magáé. Mégis együtt kell működnünk. Első parancsaim már átkerültek a Központi Tanácshoz, amely majd ratifikálja. Ebből az irányból, legalábbis azt hiszem, nem kell semmitől sem tartani.

- És milyen gyorsan lehet eredményre számítani?

- Ki tudja? A loarizmus még mindig tehetséges a propaganda terén. Még megvannak azok, akikre pusztán a propaganda miatt hallgatnak, és akiktől félnek. De ki tudná megmondani? Az emberiség alszik és a loarizmus úgyszintén. A lhasinoktól való rettegés nagyon csekély, és nehéz lesz őket felverni álmukból.

- Gyűlöletet mindig könnyű kelteni - mondta Tymball, és holdvilágképe csaknem durvának tűnt. - Érzelmek! Propaganda! Őszinte és gáncstalan opportunizmus! Ha a loarizmus meggyengült is, ebben még mindig erős. A tömeg szavakkal korrumpálható, de ami a legfontosabb, egy kis sárga fém is szükségeltetik hozzá.

Kane gyengén intett.

- Ezzel semmi újat sem mond. A becstelenség a történelem ködös mélye óta mindig is hozzá tartozott a politikához. Már akkor is, amikor még csak ez a szegény Föld volt az emberé. - Majd keserűen hozzátette: - Ha meggondolom, hogy most újból vissza kell térnünk a barbár korok taktikájához!

A konspirátor cinikusan vállat vont.

- Tud jobbat?

- És mindezzel az őrültséggel még mindig megbukhatunk.

- Ha a tervünk jó, akkor ez nem következhet be.

Loara Paul Kane felállt, és megrázta az öklét Tymball előtt.

- Őrült! Maga meg a tervei! A maga kifinomult, titkos, csúszómászó, kétes tervei! Azt hiszi, hogy az összeesküvés már forradalom, vagy a forradalom győzelem? Mit tud csinálni? Információkat szimatol ki, és leás a dolgok gyökeréig, de forradalmat nem tud irányítani. Én tudok szervezni és tudok előkészíteni, de forradalmat én sem tudok vezetni. Tymball kacsintott.

- Az előkészítés, a tökéletes előkészítés…

- …még semmi, ezt én mondom! Hiába van meg magának minden szükséges vegyi alkotórésze és hozzávalója, attól még nem jön létre reakció. A pszichológiában - kivált a tömegpszichológiában - éppúgy, mint a kémiában, kell egy katalizátor.

- Hogy az űrnyavalyában érti ezt?

- Tud maga lázadást vezetni? - kiabálta Kane. - A keresztes hadjárat érzelmi háborúskodás. Kordában tudja tartani az érzelmeket? Ide figyeljen, maga összeesküvő, egy pillanatig sem lenne képes egy nyílt hadviselésre! Vajon én tudom vezetni a lázadást? Én, az öregember, a béke híve? Akkor hát ki lesz a vezető, a pszichológiai katalizátor, ki lesz az, aki magára vállalja az unalmas, hitvány "előkészítést", és ráteszi az életét?

Russell Tymball álla megremegett.

- Lázadás! Ilyen hamar?

- Nem! Ez realizmus - vágta rá a választ Kane. Feszültséggel teli csend telepedett közéjük, majd Tymball sarkon fordult, és távozott.

* * *

Fedélzeti idő szerint éjfél volt, és az ünnepségen a hangulat a tetőfokára hágott. A Repülő Nova nagy szalonja zsúfolásig telt kavargó, nevető, elegáns alakokkal, akik egyre inkább átadták magukat a vidámságnak.

- Az a sokszor elátkozott história jut erről eszembe, amit a feleségem rendezett nekem utólag a Lactón - mormota Sammel Maronni a társának. - Azt hittem, megúszom, legalábbis a hiperűrben, de nem sikerült. - Halkan motyogott valamit, és rosszallóan a gyülekezetre bámult.

Maronni a lehető legdivatosabb öltözékben feszített, bíbor fejszalagjától égszínkék szandáljáig, és rendkívül kényelmetlenül feszengett. Zömök alakját villogóan vörös és borzasztóan szűk tunikába préselte, ahogyan időről időre rántott egyet széles övén, elárulta, hogy nagyon is tudatában van, mennyire nem illik rá az öltözéke.

Társa, aki magasabb és karcsúbb volt, könnyedén hordta makulátlanul hófehér egyenruháját, és impozáns alakja erős ellentétben állt az enyhén nevetséges Sammel Maronni külsejével.

A lactoniai exportőr tudatában volt e ténynek. - A fenébe is, Drake, de jól megy a sorod. Úgy vagy öltözve mint egy nemesember, és egyebet sem csinálsz, csak bájologsz és szalutálsz. Tulajdonképpen mennyit keresel?

- Nem valami sokat - emelte fel szürke szemöldökét Drake kapitány, és furcsán nézett a lactoniaira. - Kívánom, hogy legalább egy hétig csináld azt, amit én. Nem sok kedved lenne utána dalra fakadni. Ha azt hiszed, hogy hájas főrendi lánykákra vigyázni és göndör fürtű sznobokkal társalogni merő élvezet, akkor tévedsz. - Harapósan motyogott magában, aztán udvariasan meghajolt egy felékszerezett banya előtt, aki visszavigyorgott rá elvonultában. - Ebbe őszültem bele, ettől lett ráncos a homlokom.

Maronni előhúzott a tárcájából egy extra hosszú Karen-t, és elegánsan rágyújtott. Almazöld füstöt fújt a kapitány arcába, és huncutul elmosolyodott.

- Életemben sem hallottam olyan emberről, aki nem képes ellátni a munkáját, kiváltképpen, ha az olyan gyerekjáték, mint a tiéd, vén szélhámos. Á, ha nem csalódom, épp a káprázatos Ylen Surat közeleg felénk.

- A Szíriusz rózsaszín ördögeire! Félek, hogy meglát. Felénk tart az öreg szatyor?

- Minden bizonnyal. Hát nem vagy szerencsés? A Santanni leggazdagabb asszonya, ráadásul özvegy. Az egyenruha nagy hatással lehet rá. Milyen kár, hogy nős vagyok.

Drake kapitány rémséges grimaszt vágott.

- Remélem, rápottyan egy csillár.

Azután megfordult, és arckifejezése menten nyájas lett. - Ó, madame Surat, már azt hittem, nem is lesz szerencsém ma este találkozni önnel.

Ylen Surat, aki már jóval túl volt a hatvanon, kislányosan felkacagott.

- Csak hallgasson, vén csapodár, különben elfelejtem, hogy azért jöttem, hogy összeszidjam.

- Remélem, semmi baj sincs? - Drake úgy érezte, hogy a szíve görcsbe szorul. Volt már némi tapasztalata Madam Surat panaszaival kapcsolatban. A dolgok rendszerint rosszul mentek.

- Méghozzá nagy baj van. Épp most mondták, hogy hatvan óra múlva kikötünk a Földön… ha jól ejtem ki ezt a szót.

- Tökéletesen jól - mondta Drake kapitány kissé megkönnyebbülve.

- De amikor beszálltunk, ez nem volt kiírva megállóhelynek!

- Nem, nem volt. De mint látja, ez csak rutinügy. Landolás után tíz órával indulunk is.

- Nahát, ez kibírhatatlan! Egy teljes napomat elveszi. Számomra nagyon fontos, hogy egy hét alatt a Santannira érjek, és minden nap drága. A Földről még soha nem hallottam. Az útikönyvem még csak meg sem említi ezt a helyet - húzta elő bőrkötésű könyvecskéjét a retiküljéből, és mérgesen belelapozott. - Azt hiszem, mások sem kíváncsiak rá. Ha kitart amellett, hogy ezzel a kiszállással vesztegesse az utasok idejét, panaszt teszek az utazási iroda elnökénél. Figyelmeztetem, van odahaza némi befolyásom.

Drake kapitány némán felsóhajtott. Nem első alkalommal figyelmeztették Ylen Surat "némi befolyására".

- Drága madame, önnek igaza van, teljesen és tökéletesen igaza, de semmit sem tehetek. Minden hajónak, a Szíriuszról, az Alfa Centauriról és a 61 Cygniről meg kell állnia a Földön. Ez csillagközi egyezmény, és az elnök maga, bármennyire elszomorodna is az ön bejelentésétől, mit sem tehetne.

Emellett - vágott közbe Maronni, aki úgy gondolta, itt az ideje, hogy a szorult helyzetben lévő kapitányt kihúzza a csávából - azt hiszem, két olyan utasunk van, akik épp a Földre igyekeznek.

- Hát persze! El is felejtettem - derült fel a kapitány. - Hát ez az! Konkrét okunk van arra, hogy megálljunk.

- Két utas feltart ötszáznál is többet! Szép kis ok, mondhatom!

- Ön igazságtalan - mondta halkan Maronni. - Elvégre az emberi faj a Földről származik. De gondolom, ezt tudja.

Ylen Surat óvatosan megemelte hamis szemöldökét.

- Tényleg onnan származunk?

Orcájának üres kifejezése megvetővé változott.

- Ó, igen, de hát ez már ezer meg ezer évvel ezelőtt volt. Ma már egy cseppet sem számít.

De a loaristáknak számít, és az a kettő, aki le akar szállni, loarista.

- Azt akarja mondani - pattogott az özvegy -, hogy felvilágosult korunkban még mindig léteznek emberek, akik elmennek a "mi régi kultúránkat" tanulmányozni? Ugye erről beszéltek annyit össze-vissza?

- Filip Sanat tényleg folyton erről beszél nevetett Maronni. - Épp néhány nappal ezelőtt tartott nekem erről előadást. Érdekes volt. Sok mindent elmondott.

Könnyedén biccentett és folytatta.

- Jó fejű ember ez a Filip Sanat. Jó tudós vagy üzletember lehet.

- Meteorokról beszél, és arról, hogy hallja, ahogy suhannak - mondta a kapitány, aztán hirtelen jobb felé bólintott.

- Tessék, épp itt jön - suttogta Maronni. De… de mi az űrt csinál itt?

Filip Sanat felettébb zavart képet mutatott, ahogy ott ácsorgott az ajtónyílásban. Hosszú, bíbor tunikája - a loaristák viselete - komor foltnak tűnt a vidám jelenethez képest. Komoly szeme Maronni felé fordult, és ahogy ráismert, kezével intett neki.

A táncolók meglepődve rápillantottak, ahogy elhaladt mellettük, és hosszan, kíváncsian rámeredtek. Szinte hallani lehetett a suttogást, ami kísérte. Filip Sanat azonban szemmel láthatóan nem vett tudomást erről. Kitartóan Maronnira nézett, így ért oda mellé, ahol az Drake kapitánnyal és Ylen Surattal álldogált.

* * *

Filip Sanat melegen üdvözölte a két férfit, majd a bemutatás után komoly képpel meghajolt az özvegy előtt, aki meglepve és megvetőn figyelte.

- Bocsánat, hogy zavarom, Drake kapitány mondta a fiatalember halkan. - Csak azt szeretném tudni, mikor hagyjuk el a hiperűrt.

A kapitány előhalászott a zsebéből egy órát.

- Egy óra múlva, nem több.

- És azután ott leszünk a…

- Kikerülünk a IX. Bolygó pályájáról.

- Az a Plútó lesz. Ha belépünk a normál űrbe, akkor a Sol látótávolságba kerül?

- Ha a helyes irányba néz, a hajóorr felé.

- Köszönöm - mondta Filip Sanat, és már mozdult, hogy odébbmenjen, de Maronni visszatartotta.

- Várj még, Filip, csak nem akarsz itt hagyni bennünket? Biztosra veszem, hogy Madam Surat néhány kérdést szeretne feltenni neked. Nagy érdeklődést tanúsít a loarizmus iránt. - A lactoniai szemében valami gyanús kacsintás volt észlelhető.

Filip Sanat udvariasan az özvegy felé fordult, aki egy pillanatra visszahőkölt és elnémult, azután összeszedte magát.

- Mondja, fiatalember - tört ki az asszony -, csakugyan élnek még ott olyan emberek, mint maga - például loaristák?

Filip Sanat szinte gorombán meredt a kérdezőre, de azért nem veszítette el lélekjelenlétét. Nyugodtan válaszolt.

- Még mindig élnek emberek, akik megpróbálják fenntartani a Föld kultúráját és életmódját. Drake kapitány nem bírt visszatartani egy kis gúnyt.

- A lhasin mesterek kultúrája ellenében?

Ylen Surat kis sikolyt hallatott.

- Úgy érti, hogy a Föld egy lhasin világ? Az? Tényleg az? - Hangjában rémület csengett.

- Hát persze - válaszolta a kapitány zavartan. - Miért, maga nem tudta?

- Kapitány - mondta az özvegy, és most egészen hisztérikus volt - Nem szabad leszállnia! Ha mégis megteszi, nagy bajt zúdítok a nyakába… nagyon nagy bajt. Nem akarom kitenni magam azoknak a borzalmas lhasin hordáknak, azoknak a vegai csúszómászóknak.

- Szükségtelen rettegnie, asszonyom - mondta Filip Sanat hűvösen. - A Föld népessége nagyrészt emberekből áll. Csak egy százaléka áll lhasin uralom alatt.

- Ó! - Az özvegy hallgatott egy kicsit, majd sértődött hangon hozzátette. - Nos, nem hinném, hogy a Föld olyan fontos hely, ha nem emberek igazgatják. Még hogy loarizmus! Ostoba időpazarlás.

Sanat arca hirtelen kipirult, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy alig bír megszólalni. Végül izgatottan így szólt:

- Ön nagyon felszínesen nézi a dolgokat. A lhasinok által ellenőrzött Föld semmit sem kezdhet a loarizmus alapvető problémájával, amely…

Sarkon fordult és távozott.

Sammel Maronni hosszan fellélegzett, ahogy a távolodó alak után nézett.

- Fájó pontot érintett, Madam Surat. Még sohasem láttam így feszengeni vita alkalmával, de úgy sem, hogy olyan magyarázatot próbáljon adni, mint az imént.

- Nem rosszképű fickó - mondta Drake kapitány.

Maronni vihogott.

- Totálképben nem az. Ugyanarról a bolygóról valók vagyunk, ez a fiatalember és én. Éppolyan tősgyökeres lactoniai, mint én.

Az özvegy ingerülten megköszörülte a torkát.

- Jaj, elég volt már ebből a témából! Ez az alak árnyékot vetett az egész helyiségre. Miért viselik ezek azt a rémes bíbor ruhát? Olyan divatjamúlt!

* * *

Loara Broos Porin felpillantott, amikor ifjú tanítványa belépett.

- Nos?

- Már csak negyvenöt perc, Loara Broos. Azzal Sanat egy székbe vetette magát, és vörös arccal, összehúzott szemmel ökölbe szorított kezére támaszkodott.

Porin szeretetteljes mosollyal nézett rá.

- Már megint Samuel Maronnival vitatkoztál, Filip?

- Nem, nem egészen - riadt fel Sanat. - De mit számít ez, Loara Broos? Amott a felső emeleten százával nyüzsögnek az emberek, gondtalan, elegánsan öltözött, vidám, mulatozó társaság; és a Földdel egyáltalán nem törődnek. A hajó utasai közül egyedül mi ketten szállunk ki a Földön, hogy megnézzük őseink világát.

Szeme kerülte az idősebb ember tekintetét, hangja keserűvé vált.

- És a Galaxis minden irányából naponta mindössze ezernyi ember landol a Földön. A loarizmus nagy napjainak befellegzett.

Loara Broos nevetett. Senki sem hitte volna, hogy ebből a vézna alakból ilyen szívből jövő nevetés törhet ki.

- Ezt már legalább századszor hallom tőled. Bolondság! Eljön majd a nap, amikor a Föld ismét nevezetessé válik. A népek újból összesereglenek. Tízezrek és milliók jönnek majd el.

- Nem! Ennek vége!

- Ugyan! Hányszor jósolták már meg ezt a történetem folyamán a végítélet károgó prófétái! De még sohasem bizonyosodott be az igazuk.

- Most igazuk lesz - lángolt fel Sanat pillantása. - Tudod, miért? Azért, mert a Földet profanizálták a csúszómászó hódítók. Épp az imént mondta egy asszony - egy ostoba, vén nőszemély hogy "nem hinném, hogy a Föld olyan fontos hely lehet, ha nem emberek kormányozzák". Ez a nő kimondta azt, amit százmilliók mondhatnak öntudatlanul, és én nem tudtam megcáfolni. Olyan érv volt, amire nem bírtam megválaszolni.

- Mondd, Filip, te hogy oldanád meg a dolgot? Rajta, mondd ki, hiszen biztosan gondolkoztál már erről!

- Elkergetném őket a Földről! Újból az Ember bolygójává tenném! Harcolnék ellenük, ahogyan az Első Galaktikus Háborúban tették kétezer évvel ezelőtt, és elpusztítanám őket, amikor fel akarnak szívódni a Galaxisban. Második Háborút indítanék ellenük, és visszakergetném őket a Vegára.

Porin felsóhajtott és megcsóválta a fejét.

- Fiatal vagy és forrófejű. Az ifjú loaristák mindig is tűzbe jöttek, ha erről esett szó. Majd kinövöd. Ide figyelj, fiam! - Loara Broos felkelt, és vállon ragadta a fiatalembert. - Az emberek és a lhasinok intelligensek, egyedül és kizárólag ez a két faj intelligens a Galaxisban. Gondolkodásban és lélekben testvérfaj. Élj békében velük, és ne gyűlölködj. A gyűlölet a leghaszontalanabb érzés. Inkább próbáld megérteni őket.

Filip Sanat merev arccal maga elé bámult, és úgy tett, mint aki mindezt nem is hallja. Mentora gyengéden megdorgálta.

- Nos, ha idősebb leszel, megérted. Most pedig felejtsd el az egészet, Filip. Jusson eszedbe, hogy minden igaz loaristának az a feladata, hogy teljesítse a parancsot. Két nap múlva a Földön leszünk, lábad alatt érezheted a talaját. Hát nem elég ez neked a boldogsághoz? Gondolkozz! Amikor visszatérsz, elnyered a "Loara"-titulust. Válladra rátűzik az arany napot.

Porin keze odatévedt tunikája vállára, amelyen ott ékeskedett a Nap ragyogó jelvénye, három korábbi Földön tett utazása tanújele.

- Loara Filip Sanat - mondta lassan Sanat, és szeme felragyogott. - Loara Filip Sanat. Csodásan hangzik, ugye? Már csak egy kis idő van hátra.

- Nos, úgy látom, jobban is vagy. Menjünk, néhány pillanat múlva elhagyjuk a hiperűrt, és megláthatjuk a Solt.

Már beszélgetésük közben valami különös változás ment végbe, amint a Repülő Nova bekerült a normál űrbe. A feketeség kissé kivilágosodott, koncentrikus körök és különféle árnyak gomolyogtak szürkén a kajütablakok előtt, miközben a sebesség egyre fokozódott. Természetfeletti és szépséges optikai csalódás volt ez, olyan, amelyet a tudósoknak sohasem sikerült megmagyarázniuk.

Porin lekapcsolta a helyiség világítását, és csendben ültek a sötétségben, a foszforeszkáló fényeket figyelték. Azután az egész hiperűranyag struktúra ijesztő hirtelenséggel valami őrületes, kavargó, brilliánsragyogású színkavalkádban tört ki, majd megint lenyugodott. A csillagok felragyogtak, amint átmentek a normál űrbe.

A hajó bal oldalának sarkában a két férfi sápadt, maszkszerű arcát bevilágította egy sohasem látott, sárgán hunyorgó láng: a Sol!

Az Ember szülőcsillaga oly távoli volt, hogy alig észlelhető korongnak tűnt, noha ragyogása semmihez sem volt hasonlítható. Gyenge sárga fényében mindketten gondolataikba merültek, és Filip Sanat lecsillapodott.

A Repülő Nova két nap múlva leszállt a Földre.

* * *

Filip Sanat rögtön megfeledkezett arról a csodálatos boldogságról, ami abban a pillanatban fogta el, mihelyt szandálja először tapodott a Föld zöld gyepén, amikor először szembesült a lhasin hivatallal.

Voltaképpen embernek tűntek - legalábbis emberinek.

Első pillantásra az emberi jelleg meggyőzőnek hatott. Testük felépítése semmiben sem különbözött. Négy végtag, két lábon járó test, középen jól elválasztott karok és lábak, jól kivehető nyak, mindez meglepő hasonlatosság volt. A két faj közötti különbséget csak néhány percnyi alapos megfigyelés után lehetett észlelni.

Legfőbb eltérés a fejet borító rácsozat és az a vastag vonal volt, amely a hátgerincen húzódott végig a csípő közepéig. Maga az arc, amelyen lapos, széles és vastagon pikkelyezett orr és szemhéj nélküli szem ült, inkább visszataszítónak, mint bestiálisnak volt mondható. Kevés, egyszerű szabású ruhát viseltek, beszédük kellemesen hangzott a fül számára. Ami pedig a leglényegesebb, sötét, fénylő szemükből intelligencia sugárzott.

Porin azonnal észrevette Sanat meglepetését, amikor először megpillantotta a Vega csúszómászóit.

- Na látod - jegyezte meg. - Külső megjelenésükben cseppet sem szörnyetegek. Akkor hát miért legyen gyűlölködés az Ember és a Lhasin között?

Sanat nem tudott erre felelni. Öreg barátjának természetesen igaza van. A "lhasin" szó már oly régóta az "idegennel" és a "szörnyeteggel" párosult gondolataiban, hogy minden ismerete ellenére is valami hátborzongató lényt várt.

Ám ha túl is tette magát ezen a furcsa érzésen, gyűlölete és haragja megint felgerjedt, amikor egy basáskodó, angolul beszélő lhasin hivatalnoknál kellett jelentkezniük.

Másnap reggel New Yorkba, a bolygó legnagyobb városába utaztak. A történelem e hihetetlenül ősi metropoliszában Sanat egy napra megfeledkezett a Galaxis minden bajáról. Feledhetetlen pillanatot jelentett számára, amikor megállt a fölé tornyosuló építmény előtt, és így szólt magában:

- Íme, az Emlékmű.

Az Emlékmű a Föld leghatalmasabb építménye volt, amelyet az Ember szülőhelye emlékének szenteltek. Épp szerda volt, a hétnek az a napja, amikor két ember "őrizte a lángot". Két magányos embernek a feladata volt minden szerdán, hogy együtt őrizze a lobogó, sárgás fénycsóvát, amely az Ember bátorságát és kezdemenyezőkészségét szimbolizálta - és Porin már intézkedett, hogy aznap épp rá és Sanatra kerüljön sor, mint újonnan érkezett loaristákra.

Így hát ott üldögéltek a fakuló szürkületben az Emlékmű tágas Lángtermében. A félhomályban, amit csak a táncoló faklyafény fel-felvillanása tört meg, béke és nyugalom költözött beléjük.

Ebben a különös aurában volt valami, ami gondolataikból minden zavaró elemet kisöpört. A terem két oldalát szegélyező hosszú oszlopsor között átcikázó árnyak hipnotikus hatást keltettek.

Sanat fokozatosan félálomba merült, és félig zárt szemmel ügyelt a Lángra. Egyszerre csak az az érzése támadt, hogy egy homályos, néma alak áll meg mellette.

Egy apró zaj is elég volt ahhoz, hogy felriadjon, hiszen annyira ellentétes volt az előbbi néma csönddel. Sanat hirtelen megmerevedett, és karon ragadta Porint.

- Figyelj - sziszegte.

Porin hirtelen felriadt békés álmából, és épp csak fél füllel figyelt oda ifjú barátjára, amikor egyszeriben valami hangot hallott. A csönd most sűrűbb volt mint valaha - szinte tapintható. A márvány falakról a legkisebb nesz is visszhangzott. Valami nagyon óvatos, halk suttogást lehetett észlelni, éppen csak a hallhatóság határán, azután újból teljes csend Lett.

- Mi ez? - kérdezte megrettenve Sanattól, aki már fel is állt.

- Lhasinok! - súgta gyűlölködő arccal.

- Az lehetetlen! - Porin megpróbált szilárd hangot megütni, de ennek ellenére remegett. Ilyesmi sohasem történt még. Biztosan képzelődtünk. Ez a csend egy kicsit felőrölte az idegeinket. Az is lehet, hogy az Emlékmű valamelyik tisztviselője.

- Szerdán, napnyugta után? - csikorogta Sanat. - A lhasin gyíkok számára tilos a belépés. Mint a Láng Őrzőjének, kötelességem, hogy utánajárjak, mi volt ez.

És már el is indult az árnyékba borult ajtó felé, amikor Porin rettegve visszatartotta.

- Ne, Filip! Hagyjuk ezt akkorra, amikor már hajnalodik. Nem tudhatjuk, mi történne. Mit csinálnál, még ha megbizonyosodnál is arról, hogy lhasinok léptek be az Emlékműbe? Ha esetleg…

De Sanat nem hallgatott rá. Szinte durván kitépte magát a szorításból.

- Maradj itt! A Lángot őrizni kell. Hamarosan visszajövök.

Félig már átjutott a széles, márványpadlós előcsarnokon. Óvatosan kitapogatta a sötétben az üvegtáblás ajtót, és a csigalépcsőhöz ért, amely a torony elhagyatott részébe vezetett.

Sanat kibújt szandáljából, és felkapaszkodott a lépcsőn, még egy utolsó pillantást vetve a lágyan pislákoló Lángra és a mellette álló ideges, megrettent alakra.

* * *

A két lhasin egymásra nézett az atomlámpás gyöngyszerű fényében.

- Sivár vén hely - mondta Threg Ban Sola. Csuklókamerája háromszor felvillant. - Néhány felvételt készítek ezekről a könyvekről a falakon. Jó bizonyítékul szolgálnak majd.

- Gondolod, hogy kell? - kérdezte Cor Wen Hasta. - Ezek az embermajmok rájöhetnek.

- Hagyd csak - jött a hűvös válasz. - Mit tehetnek? Gyere, ülj ide. - Rápillantott kronométerére. - Ötvenet kapunk minden egyes itt töltött percért, így hát maradunk, amíg csak lehet.

- Pirat For tiszta hülye. Vajon miért hitte, hogy nem teszünk eleget a fogadásnak?

- Talán azért - mondta Ban Sola -, mert hallott valamit arról a katonáról, akit tavaly fosztogatásért darabokra szaggattak egy európai múzeumban. Az emberek nem szeretik az ilyesmit, habár a loarista mozgalom dugig van pénzzel. Az embereket természetesen megbüntették, de a katona meghalt. Pirat For azonban nem tudja, hogy az Emlékmű szerdánként elhagyatott. Sokba fog ez még kerülni neki.

- Percenként ötvenbe… és már hét perc eltelt.

- Háromszázötven lesz belőle. Ülj le. Kártyázhatunk egy kicsit, és közben gyarapszik a pénzünk.

Threg Ban Sola előhúzott egy pakli szutykos kártyát a tasakjából, amely noha tipikusan lhasin volt, magán viselte az emberi kéz nyomát.

- Tedd oda az asztalra az atomlámpást, én meg majd a lámpás és az ablak közé telepszem folytatta ellentmondást nem tűrő hangon, miközben a kártyát keverte. - Hah! Biztosítalak, hogy még egyetlen lhasin sem kártyázott hasonló körülmények között. No ez megháromszorozza a játék zamatát.

Cor Wen Hasta melléült, aztán újból felállt.

- Nem hallasz valamii? - Belebámult a sötétségbe, a félig nyitott ajtó mögé.

- Nem - vont vállat Ban Sola, és tovább kevert. - Csak nem vagy ideges?

- Dehogy. Persze ha elkapnának ebben a nyavalyás toronyban, az nem lenne valami kellemes. - Erre semmi esély. Az árnyékban könnyen megugorhatunk - mondta, és kiosztotta a lapokat. - Tudod - folytatta Wen Hasta óvatosan gusztálva lapjait -, az sem lenne túl jó, ha az alkirály neszét venné a dolognak. Képzelem, nemigen egyezne ki egykönnyen a loarista bűnözőkkel merő politikából. A Szíriuszon, ahol azelőtt szolgáltam, mielőtt idehelyeztek, a szemét…

- Szemét, az bizony - brummogta Ban Sola. - Úgy szaporodnak, akár a legyek, és úgy harcolnak egymással, mint a megvadult bikák. Nézd csak ezt a kreatúrát! - Lefelé fordította a kártyáit, és egyre jobban nekihevült. - Úgy értem, nézd meg tudományosan és elfogulatlanul. Mik ezek? Emlősállatok! Ez minden.

- Tudom. Meglátogattad valaha valamelyik emberi világot?

Ban Sola elvigyorodott.

- Elég gyakran.

- Amikor szabadságon voltál? - érdeklődött Wen Hasta udvariasan.

- Szabadságon a fenét! A hajómmal! És felfegyverkezve!

- Ezt hogy érted? - villant fel hirtelen Wen Hasta szeme.

Ban Sola rejtélyesen somolygott.

- Ezt nem kell okvetlenül tudni, még nekünk tiszteknek sem, de te tisztában vagy vele, hogy a dolgok hogyan szivárognak ki.

- Tudom - bólintott Wen Hasta. Mindketten önkéntelenül lehalkították hangjukat.

- Nos, a Második Háború bármikor kitörhet.

- Nem!

- Ez biztos. Éppen innen fogjuk megindítani. A Vegára mondom, az alkirályi palota egyébtől sem zeng. Néhány tiszt már az első támadás napjának a dátumát játssza meg a lottón. Én magam is feltettem húszat száz ellenében. De azt hiszem, csak néhány hét múlva fog kitörni. Te is feltehetnél százötvenet egy ellenében, ha van hozzá merszed.

- De miért itt, ezen a Galaxis háta mögötti helyen?

- Ez a Belügyminisztérium stratégiája - hajolt előre Ban Sola. - Az a pozíció, amelyet most elfoglalunk, szembeállít bennünket egy rakás reménytelenül megosztott ellenséggel. Ha most elkapjuk őket, egyenként tudunk végezni velük. Az Ember Világa inkább elnyisszantaná a saját torkát, semmint hogy bárkivel is szövetkezzen.

Wen Hasta egyetértőn vigyorgott.

- Tipikus emlősállat magatartás. Az evolúció kész röhej, ha arra gondolunk, hogy az emberszabású majmok agyat kaptak.

- De a Föld különös jelentőséggel bír. Ez a loarizmus centruma, mert az Ember innen származik. A mi Vega rendszerünk megfelelője.

- Gondolod? Nem hiszem! Ezek az apró, kettesével repkedő férgek?

- Ők legalábbis ezt állítják. Én nem voltam itt akkoriban, tehát nem tudom. Egy biztos: ha leromboljuk a Földet, a loarizmust is leromboljuk, amelynek itt van a központja. A történészek szerint a loaristák egyesültek a Földdel ellenünk az Első Háborúban. De ha nincs loarizmus, akkor az ellenség egyesülésének veszélye már egyáltalán nem fenyeget, és könnyű lesz a győzelem.

- Hű, mennyi ész! De hogyan fogjuk kivitelezni?

- Nos, az a szóbeszéd járja, hogy az utolsó embert is összecsomagoljuk a Földön, és szanaszét szórjuk a többi világba. Akkor aztán mindent eltávolítunk innen, aminek emlősállat szaga van, és teljesen lhasin világgá alakítjuk.

- De mikor?

- Ezt még nem tudjuk; majd a lottó megmutatja. De senki sem fogad nagyobb tétben, mint legfeljebb két évnyi távolságban.

- Hurrá, Vega! Kettő egy ellenében, hogy ha eljön az idő, én előbb zavarok el egy emberi cirkálót, mint te.

- Rajta! - kiáltotta Ban Sola. - Én is fogadom, hogy én leszek az első!

Felálltak, hogy jelképesen összeüssék az öklüket, és Wen Hasta vigyorogva rápillantott a kronométerére.

- Még egy perc, és már ezret nyertünk. Szegény Pirat For! Morogni fog. Most menjünk; ha maradunk, az már zsarolás,

A két lhasin hangos hahota közepette távozott, hosszú köpönyegük lágyan suhogott mögöttük. Nem vették észre azt a sötét árnyat, amely a lépcsőfeljárónál a falhoz lapulva állt, noha elmentükben majdnem hozzáértek. És azt az égő szempárt sem látták, amely rájuk szegeződött.

* * *

Loara Broos Porin megkönnyebbült sóhajjal feltápászkodott, amikor észrevette Filip Sanat alakját felé suhanni. Izgatottan elébe szaladt, és mindkét kezét megragadta.

- Mi volt az, Filip? Miért maradtál el ennyi ideig? El sem tudod képzelni, milyen vad gondolataim támadtak az elmúlt órában. Ha még öt percig nem jössz vissza, beleőrülök a kétségbe és bizonytalanságba. Mi a baj?

Beletelt néhány percbe, amíg Loara Broos annyira lehiggadt, hogy észrevette társa reszketését, kócos haját és lázasan csillogó szemét; de amint észrevette, minden félelme visszatért.

Loara Broos társát figyelve alig bírt kipréselni magából egyetlen kérdést is, annyira rettegett a választól. De Sanatot nem kellett ösztökélni. Rövid tőmondatokban beszámolt az imént hallottakról. Utolsó szavait kétségbeesett hallgatás követte.

Loara Broos szinte ijesztően sápadt lett. Kétszer is megpróbált mondani valamit, de csak néhány rekedt hörgést hallatott. Aztán végül kitört.

- De hiszen ez a loarizmus halála! Mit lehet csinálni?

Filip Sanat nevetett, az olyan ember nevetésével, aki tudja, hogy a ezenkívül már semmi egyebe nem maradt.

- Mit lehet csinálni? Talán informáljuk a Központi Tanácsot? Nagyon jól tudod, hogy ennek semmi haszna. A különböző emberi kormányokat? Képzelheted, milyen hatásosan egyesülnének ezek az őrültek!

- De ez nem lehet igaz! Egyszerűen nem lehet igaz!

Sanat néhány másodpercig hallgatott, majd arca eltorzult, és szenvedélyesen kitört.

- Én nem hagyom! Hallod? Nem hagyhatom! Megállítom őket!

Szemmel láthatóan, hogy egészen elveszítette az önuralmát, és túláradó érzelmei vezetik. Porínnak nehéz verejtékcsöppek hullottak homlokáról, és megragadta Sanatot.

- Ülj le, Filip, ülj le. Megőrültél?

- Nem!- Sanat hirtelen ellökte magától Porint. Az Emlékmű Lángja reszketve fellobbant. - Épp most fogok meggyógyulni. Az idealizmus, a kompromisszum és az alárendeltség idejének vége. Most az erőszak ideje jött el. Harcolni fogunk, és az Űrre mondom, győzünk!

Szélsebesen kirohant a teremből. Porin utánasántikált.

- Filip! Filip! - A küszöbön kétségbeesett rettegéssel megtorpant. Nem mehet tovább. Ha az Ég leszakad, akkor is őrizni kell a Lángot.

De… de hová rohan Filip Sanat? Porin megkínzott agyán egy bizonyos éjszaka víziója cikázott át, egy ötszáz évvel korábbi éjszakáé, amikor egy vigyázatlan szó, egy lövés, egy robbanás lángba borította a Földet, amely végül magába itta az Ember vért.

* * *

Loara Paul Kane aznap este egyedül volt. Belső irodája üresen állt; egyszerű, dísztelen íróasztalának sápadt, kék fénye volt az egyedüli világítás a szobában. Sovány arca a kísérteties fényben fürdött, és állát álmodozva kezébe temette.

Ekkor váratlanul valami lárma hallatszott odakint, az ajtó felpattant, és a dúlt külsejű Russell Tymball rontott be, lerázva magáról vagy fél tucat kezet, amelyek vissza akarták tartani, és egyenesen Kane íróasztalához ment. Kane döbbenten a betolakodó felé fordult, egyik kezével a torkához kapott, miközben szeme kitágult. Arcára kiült a ki nem mondott kérdés.

Tymball csendesítő mozdulatot tett.

- Jól van. Csak hagyja, hogy levegőhöz jussak. - Egy kicsit kilihegte magát, majd leült. - A maga katalizátora működésbe lépett, Loara Paul… és találja ki, hol! Itt, a Földön! Itt, New Yorkban! Nem egészen egy mérföldnyire innen, ahol ülünk!

Loara Paul Kane összeszűkült szemmel Tymballra nézett.

- Maga megőrült?

- Nem annyira, mint amilyennek látszom. Mindent elmondok, ha megengedi, hogy meggyújtsak valami jobb világítást. Úgy néz ki ebben a kék fényben, akár egy kísértet. - A szobát betöltötte ragyogóan az atomlámpás, és Tymball folytatta. Ferni és én épp visszafelé tartottunk az összejövetelről. Az Emlékmű mellett mentünk el, és köszönje a jó sorsának, hogy épp abban a pillanatban kellett ott elmennünk.

- Ahogy ballagtunk az Emlékmű mellett, egy alak száguldott ki, lerohant a márvány lépcsőről, és így ordított: "Földi emberek!" Mindenki odanézett. Tudja, hogy tizenegy tájban mekkora zsúfoltság van abban a szektorban - és két másodpercen belül egész tömeg vette körül.

- Ki volt az, aki kiabált, és mit keresett az Emlékműben? Szerda este volt, maga is tudja!

- Csakugyan - mondta Tymball -, most, hogy mondja, bizonyára az Emlékmű egyik őre tehetett. Loarista volt - a tunikája eltéveszthetetlen. Nem földi ember volt.

- Viselte a sárga jelvényt?

- Nem.

- Akkor már tudom, ki volt az. Porin ifjú barátja. Folytassa.

- Ott állt! - Tymball egészen belemelegedett az elbeszélésbe. - Vagy húsz lábnyira emelkedett az utca felszíne fölé. El sem tudja képzelni, milyen impozáns látvány volt, ahogy ott állt, és az arca csak úgy tündökölt. Csinos fiú, nem atlétikus termet, de erős izomzatú. Olyan aszkéta típus, ha tudja, mit értek ezalatt. Sápadt, keskeny arc, égő szempár, hosszú, barna haj. És amikor beszélt! Azt nem is lehet leírni. Ahhoz, hogy el tudja képzelni, hallania kellett volna. Azzal kezdte, hogy elmondta a tömegnek a lhasin tervet; kikiabálta azt, amiről én csak suttogni mertem. Az biztos, hogy jó forrással rendelkezett, mert részleteket is említett… és ahogyan csinálta! Egészen elrémítette az embereket. Még én is megrémültem tőle. Majd belekékültem abba, amit mondott. Ami pedig a tömeget illeti, azt néhány másodpercen belül hipnotizálta. Hiszen külön-külön mindegyikük ismerte a "lhasin veszélyt", de most első ízben történt meg az, hogy meghallgatták, hogy odafigyeltek rá. Azután átkozni kezdte a lhasinokat. Figyelmeztette a tömeget kegyetlenségükre, álnokságukra, gonosztetteikre mintha szótárból olvasta volna fel a vénuszi óceán legmocskosabb sarát. S valahányszor elhangzott egy jelző, a tömeg lábujjhegyre állt, és üvöltésben tört ki. Szinte kezdett úgy hangzani, mint egy katekizmus. "Megengedjük nekik, hogy keresztülvigyék?", - kiabálta. "Soha!", üvöltötte a tömeg. "Megadjuk magunkat?" "Soha!" "Kitartunk?" "A végsőkig!" "Le a lhasinokkal!", ordította. "Öljük meg őket!", kiáltották. Én még hangosabban ordítottam, mint ők - teljesen megfeledkeztem magamról. Nem tudom, mennyi ideig tartott, míg a lhasin őrség elkezdte körülzárni a tömeget. Ellenük fordult, a loarista pedig sürgette őket. Hallotta már, amint egy csürhe vért kiált? Nem? Ez a legiszonyúbb hang, amit csak elképzelhet. Az őrség is így gondolhatta, mert annak ellenére, hogy állig fel voltak fegyverkezve, megfordultak és elrohantak. A tömeg akkorra már több ezerre szaporodott. De két perc múlva felhangzott a riadó szirénája - száz év óta először. Akkor végre észre tértem, és odarohantam a loaristához, aki egy pillanatra sem hagyta abba tirádáját. Világos, hogy nem kerülhettünk a lhasinok kezébe. Még hátra volt egy szép kis felfordulás. Motorizált rendőregységek vettek körül, de Ferni és én valahogy karon ragadtuk a loaristát, kijutottunk a tömegből, és idehoztuk. Odakint van a külső szobában, felpeckelt szájjal és megkötözve, hogy nyugton maradjon.

Kane az egész elbeszélés alatt idegesen fel és alá sétált a helyiségben, és gondolataiba mélyedt. Alsó ajkán apró vércseppek serkentek ki.

- Nem gondolja - kérdezte -, hogy a lázadás kicsúszik majd az irányításuk alól? Egy korai robbanás…

Tymball élénken megrázta a fejét.

- Máris felszámolták őket. Amint ez a fiatalember egyszer eltűnt, a tömeg mindenképpen elveszítette a lelkierejét.

- De sok halott vagy sebesült is lehet, habár… Nos, hozza be hát azt az ifjú lázítót.

Filip Sanat szomorúan festett, ahogy felettesei előtt térdepelt. Tunikája rongyokban lógott, arca felhorzsolódott és vérzett, de szemében még mindig ott lobogott az elszánt tűz. Russell Tymball lélegzetvisszafojtva figyelte, mintha az előző óra varázslata még mindig lenyűgözve tartaná.

Kane lágyan kinyújtotta a kezét.

- Hallottam a vad csínyéről, fiacskám. Mi vezette erre az őrült cselekedetre? Könnyen az életébe kerülhetett volna, nem is beszélve a többiekéről.

Sanat aznap este már másodszor adta elő azt a társalgást, amelyet kihallgatott - drámaian, és a legkisebb részletekig.

- Ejnye, ejnye - mondta Kane zord mosollyal. - Azt hiszi, hogy mi minderről mit sem tudtunk? Már hosszú ideje felkészültünk a veszedelemre, maga meg idetoppan, és fenekestől felforgatja gondosan előkészített tervünket. Éretlen fellépése jóvátehetetlen károkat okozhat nekünk.

Filip Sanat elvörösödött.

- Bocsásson meg tapasztalatlan lelkesedésemért…

- Pontosan! Épp ez az, ami kell nekünk - kiáltott fel Kane. - A maga szónoki képessége és ifjúi lelkesedése csodákat lehet, ha jól irányítják. Hajlandó magát az ügynek szentelni?

- Ezt még kérdeznie kell? - lobbant fel Sanat szeme.

Loara Paul Kane nevetett, és diadalmas pillantást vetett Russell Tymballra.

- Maga lesz az, aki megcsinálja. Két nap múlva elmegy egy külső csillagra. Néhány emberem elkíséri. De most fáradt. Majd elvezetik, megmosakodhat, és ellátják a sebeit. Aztán aludja ki magát, mert holnap szüksége lesz az erejére.

- De… de Loara Broos Porin - az a társam, aki ottmaradt a Lángnál?

- Menten érteküldök valakit az Emlékműhöz, aki majd elmondja Loara Broosnak, hogy maga biztonságban van, és az éjszaka hátralévő részére elvállalja a második őr szerepét. Most menjen!

De amikor Sanat kimerülten és delíriumos boldogságban feltápászkodott, hogy kimenjen, Russell Tymball felpattant székéből, és erélyesen megragadta az idősebb loarista csuklóját.

- Nagy Űr! Hallgassa csak!

A metsző sikoly, amely betört Kane irodájának belső szentélyébe, magáért beszélt. Kane arca kínosan eltorzult.

- Statárium!

Tymball ajkából kifutott a vér.

- Akkor elvesztünk. A ma esti felfordulást kihasználják, és szörnyű vérengzést visznek végbe. Sanat után szimatolnak, és el is kapják. Még egy egér sem surranhat ki azon a kordonon, amit most a város köré húztak.

- Nem kaphatják el! - villogott Kane szeme. - A titkos átjárón keresztül bevisszük az Emlékműbe. Ahhoz nem mernek nyúlni.

- Egyszer már megtették - szakadt ki Sanatból a kiáltás. - Nem bujkálok gyíkok elől! Hadd harcoljunk!

- Nyugalom - mondta Kane. - Csendben kövessen.

A fal egyik része elmozdult, és Kane még jobban elhúzta.

Amint a fal zajtalanul bezárult mögöttük, egy atom zseblámpa arany fényében álltak. Tymball halkan motyogott.

- Ha ezek készen állnak, legalább az Emlékmű nem marad védtelenül.

* * *

New York forrongott. A lhasin helyőrség felvonultatta teljes erejét, és harckészültségbe helyezte. Senki nem léphetett be a városba, senki sem hagyhatta el. A kulcsfontosságú utakon a hadsereg hatalmas kocsijai dübörögtek, mialatt a strato-járművek ellenőrzés alatt tartották a légteret.

Az emberi lakosság szakadatlanul kavargott. Fel és alá rohangásztak az utcákon, kis csoportokba gyűltek, amelyek szétrebbentek, ha a lhasinok megjelentek. Sanat beszéde tovább élt, és a férfiak imitt-amott dühösen suttogtak egymás közt.

Az atmoszféra sistergett a feszültségtől.

New York alkirálya mindezt észrevette, amint palotájában ült, amelynek tornya Washington legmagasabb dombja fölé emelkedett. Az alkirály kibámult ablakán a Hudson-folyóra, amely lassan hömpölygött alant, és az előtte álló egyenruhás lhasinhoz beszélt.

- Pozitív cselekmények szükségesek, kapitány. Ebben igaza van. De ha lehetséges, kerüljék el az azonnali összecsapást. Sajnálatosan kevés az emberünk és az egész bolygón mindössze öt darab harmadosztályú hadihajónk van.

- Nem a mi erőnk, hanem saját rettegésük tartja vissza őket, excellenciás Uram. Az utóbbi évszázadban százszázalékosan megtört a lelkierejük. A csőcselék egyetlen szakasznyi őrség előtt meghátrál. Pontosan ez az, amiért most kell keményen lecsapnunk. A nép felkelt, de azonnal éreznie kell a korbácsot. A Második Háborúnak még ma éjjel meg kell kezdődnie.

- Igen - az alkirály arca kényszeredetten eltorzult. - Beleugorhatunk, de az… izé… a demagóg népvezérrel példát lehetne statuálni. Természetesen, ha elkapják.

- Nem - mosolygott a kapitány zordonan. Nem. Az emberi ebnek hatalmas barátai vannak. Mint tudja, ő is loarista. Kane…

- Kane ellenünk van? - Az alkirály szemében vörös tűz lobbant fel. - Az őrült elbizakodott! Hiába ellenkezik, a rebellist letartóztatják, sőt őt magát is, ha rászolgált.

- Excellenciás uram! - A kapitány hangja fémesen csengett. - Jó okunk van hinni, hogy a lázadó az Emlékműben lapul.

Az alkirály félig felemelkedett ültéből. Határozatlanul összehúzta a szemét, majd újból leült.

- Az Emlékműben! Ez megnehezíti a dolgot.

- Nem feltétlenül.

- Vannak bizonyos dolgok, amelyet az emberek ki nem állhatnak. - Az alkirály hangjában bizonytalanság remegett.

A kapitány annál határozottabb volt.

- Ha a csalánt hirtelen tépik ki, nem csíp. Gyors cselekvés - a bűnözőt magából a Láng Terméből telt kivonszolni -, és csírájában pusztítjuk el a loarizmust. Utána már semmi ellenállás sem következhet.

- A Vegára! Robbanjak fel, ha nincsen igaza! Rendben van, rohanják le az Emlékművet!

A kapitány mereven meghajolt, sarkon fordult és elhagyta a Palotát.

* * *

Filip Sanat ismét belépett a Lángok Termébe, keskeny arcán harag ült.

- Az egész szektor a gyíkok ellenőrzése alatt áll. Az Emlékműhöz vezető összes utat lezárták. Russell Tymball magdörzsölte az állat.

- Ó, nem olyan bolondok ezek. Kelepcébe csalogatnak bennünket, és még az Emlékmű sem állja útjukat. Ami azt illeti, úgy határoztak, hogy ezt A Nagy Napon fogják megcsinálni.

Filip még nagyobb dühbe gurult, hangja égészen elmélyült.

- És mi itt várunk rájuk? Jobb harcolva meghalni, mint bujkálva elpusztulni.

- Legjobb egyáltalán nem meghalni, Filip - válaszolta nyugodtan Tymball.

Csend lett, Loara Paul Kane csak ült, és a kezére meredt. Végül megszólalt.

- Ha most megadja a jelet, Tymball, mennyi ideig tudja feltartani őket?

- Ameddig a lhasin utánpótlás megérkezik, és annyian jönnek, hogy megsemmisítenek bennünket. A földi garnizon, beleértve a teljes Szoláris őrjáratot, nem elég ahhoz, hogy megállítsuk őket. Külső segítség nélkül legfeljebb hat hónapig harcolhatunk hatásosan. De ez sajnos, nem is kérdés - mondta rezzenéstelen arccal.

- Miért nem kérdés?

Arca hirtelen elvörösödött haragjában, amint dühödten talpra ugrott.

- Azért, mert maga nem akarja megnyomni a gombot. A lhasinok gyengék. Az én embereim tudják, de a Föld nem tudja. A gyíkoknak egy fegyverük van, a félelem. Csak akkor győzhetjük le őket, ha a nép velünk tart, ha másként nem, legalább passzívan. - Ajka eltorzult. - Maga nem ismeri a gyakorlati nehézségeket. Én már tíz éve ezzel foglalkozom, ezt tervezem, próbálgatom. Nekem hadseregem van; és igen tekintélyes flottám. Mozgásban tartom a kerekeket egyszerre mind az öt kontinensen. De mi az eredménye? Minden hasztalan. Ha New York az enyém lenne - ha képes lennék arra, hogy a Föld nagy részének bebizonyítsam, hogy a lhasinok nem legyőzhetetlenek!

- És ha száműzném a feleimet az emberek szívéből? - kérdezte halkan Kane.

- Akkor hajnalhasadtára enyém lenne New York. De ehhez csoda kellene.

- Talán! Mit gondol, át tudna menni a kordonon, és eljutni az embereihez?

- Megtenném, ha muszáj. Mit akar csinálni?

- Idejében megtudja - mosolygott Kane ravaszul. - Ha itt az idő, csapjon oda!

Tymball kezében hirtelen egy Tonite-puska jelent meg. Kövér arca most egyáltalán nem volt lágy.

- Megpróbálom, Kane. Minden jót!

A kapitány gőgösen lépdelt felfelé az Emlékmű márvány lépcsőjén. Mindkét oldalán egy-egy fegyveres adjutáns kísérte.

Egy pillanatig várt a fölébe tornyosuló hatalmas, kettős kapu előtt, és rámeredt a karcsú oszlopsorra, amely két oldalról kecsesen szegélyezte az Emlékművet.

- Impozáns, ugye? - mintha valami halvány gúny lett volna a mosolyában.

- Igenis, kapitány! - vágta rá a két adjutáns.

- Ugyanakkor milyen titokzatosan sötét, kivéve a halványsárgán pislákoló Lángjukat. Látják, hogy világít? - mutatott a festett üvegablakok mélyére.

- Igenis, kapitány!

- Sötét, titokzatos és impozáns… és ez mind romhalmazzá válik. - A kapitány nevetett, majd hirtelen megragadta a kardját, és a markolatával hangos csengés kíséretében rácsapott a kapu fémdíszére.

A fémesen koppanó hang visszhangzott a belső ürességben, és szinte bántó volt az éjszakai magányban, de felelet nem jött.

A bal oldali adjutáns füléhez emelte televizorját, és elkapott belőle néhány szót. Tisztelgett.

- Kapitány, az emberek összesereglettek a szektorban.

A kapitány felhorkant.

- Hagyják csak! A puskák készenlétben állnak, az utcákra irányítva. Bármiféle kísérletet, amellyel az -Ember megpróbál átjutni a kordonon, kegyetlenül megtorolunk.

Pattogó parancsait a televizor átvette, és száz yardnyival odébb a Lhasin Gárda célzóállásba helyezte fegyvereit. Mély, mormogó hang futott körbe - a rettegés mormogása. Az emberek hátrébb léptek.

- Ha nem nyílik ki az ajtó, akkor betörjük mondta a kapitány vigyorogva. Újból és újból rávágott kardjával a kapura.

A kapu lassan, zajtalanul megnyílt, szélesen kitárult, és a kapitány ráismert arra a szigorú, bíbor köntösbe öltözött alakra, aki előtte állt.

- Ki merészeli megzavarni a Láng Őrzésének éjszakáján az Emlékművet? - kérdezte Loara Paul Kane ünnepélyesen.

- Roppant drámai, Kane. Álljon félre!

- Vissza! - Kane hangosan, tisztán beszélt. - Lhasik nem közelíthetik meg az Emlékművet!

- Adja ki a foglyunkat, és elmegyünk. Ha megtagadja, erőszakot alkalmazunk.

- Az Emlékmű nem rejteget foglyokat. Az Emlékmű erőszakmentes. Nem léphet be.

- Utat!

- Vissza!

A lhasin felmordult, ugyanakkor valami nesz hatolt el a fülébe. A körülötte lévő utcák üresen tátongtak, de egy sarokkal odébb minden irányban a lhasin csapatok arcvonala állt, puskájuk készenlétben, mögöttük az emberek tömege. Nesztelenül, sűrű csoportokban álltak, sápadt arcuk a krómvilágításban fehéren fénylett.

- Mi ez? - Csikorgatta a fogát magában a kapitány. - A csürhe még mindig morog? - Szívós bőre összeráncolódott állkapcsán, és a fején lévő fokbeosztás élesen kiugrott. Odafordult a televizoros adjutánshoz. - Adjon parancsot, hogy lőjenek egy sorozatot a fejük fölé.

Az éjszaka csendjét két vöröslő energiarobaj szakította meg, és a lhasin hangosan kacagott az ezt követő csend beálltakor.

Odafordult Kane-hez, aki még mindig ott állt a küszöbön.

- Nos láthatja, hogy csalódnia kell, ha segítséget vár a népétől. A következő sorozat fejmagasságban lesz. És ha azt hiszi, hogy blöffölök, próbálja ki! - A kapitány élesen megcsikorgatta fogát. - Utat! - Kezében felhúzott ravaszú Tonite-ot szorongatott.

Loara Paul Kane szemét a fegyveren tartva, lassan hátrált. Eközben a belső ajtó kinyílt, és feltárult a Láng Terme. A hirtelen huzattól a Láng megreszketett, és erre a látványra a távol álló nézőkből hatalmas kiáltás szakadt ki.

Kane arccal a Láng felé fordult. Kézmozdulatát alig lehetett észrevenni.

A Láng hirtelen megváltozott. Reszketegsége elmúlt, és szilárdan felcsapott, egészen a boltozatos mennyezetig, vagy ötven láb magasságba. Loara Paul Kane újból megmozdult, egyre. a Láng kárminvörössé változott. Ez a szín egyre mélyült, és a bíborvörös fényben úszó oszlopsor úgy tűnt, mintha rádőlt volna a városra, és kimeredt, véres szemmel bámult volna ki az Emlékmű ablakain.

Hosszú másodpercek teltek el így, és a kapitány lába gyökeret vert a döbbenettől; a távoli embertömeg eközben ünnepélyes csendben állt.

Majd hirtelen zavart kiáltások hallatszottak, amelyek egyre erősödtek és egyetlen jelszóvá sűrűsödtek:

- Le a lhasinokkal!

Valahonnan a távolból egy Tonite vörös villáma cikázott elő, és a kapitány egy pillanat múlva halott volt. Lassan, derékszögben meghajolva a földre zuhant, hideg csúszómászó képe még az utolsó pillanatban is megvetést tükrözött.

* * *

Russell Tymball leeresztette a puskáját, és gúnyosan elmosolyodott.

- Tökéletes volt a Láng elleni támadás! Kane jól csinálta. A Láng elváltoztatása pontosan azt az érzelemkitörést váltotta ki, amire szükség volt. Menjünk!

Kane szállásának tetejéről Tymball pontosan az alatta lévő lhasinokra célzott. Amikor elsütötte a fegyverét, mintha elszabadult volna a pokol. Az emberek kezükben fegyverrel szinte belelapultak a talajba. A Tonite-ok minden oldalról felhangzottak, még mielőtt a meglepett lhasinok el tudták volna sütni fegyvereiket.

Mindeközben a tömeg izzó haraggal áttörte a kordont. Valaki felüvöltött:

- Öljük meg a gyíkokat! - és a kiáltás bömbölő üvöltéssé erősödve az egekig csapott.

Az Ember sereglete sokfejű szörnyetegként, fegyvertelenül rohant előre. Százak haltak meg a fel-felugató puskák lövedékeitől, de tízezrek nyomultak elő a holtak között, kitéve magukat a torkolattűznek.

A lhasinok nem inogtak meg. Soraik rendületlen nyugalommal állták Tymball seregeinek halálos csapásait. Voltak, akiket ledöntött az emberfolyam, és darabokra szaggatott.

Az Emlékmű szektora a Láng iszonyú, bíbor fényében tündökölt, és a haldoklók kiáltásaitól és a diadalordításoktól visszhangzott.

Ez volt a Nagy Forradalom első csatája, noha még nem valódi csata volt, inkább valamiféle őrület. Az anarchia irányította.

A városban Long Island csücskétől Közép-Jersey lapályáig forradalmárok támadtak, és lhasinok haltak meg. És amilyen sebesen terjedt Tymball parancsa, úgy lett egyre több és több orvlövész, és úgy terjedt szájról szájra a Láng változásának története. Egész New York háborgott, és az emberek életüket beleöntötték a "csőcselék" egyetlen óriás olvasztótégelyébe.

Mindez ellenőrizhetetlen, érthetetlen, ellenállhatatlan folyamat volt. Tymball emberei mentek, amerre vezették őket, éppúgy, ahogyan a kezdeti reménytelen pillanatban.

Hatalmas folyamként zúdultak át a metropoliszon, és útjuk mentén egyetlen lhasin sem maradt életben.

Mire a Nap ezen a sorsdöntő reggelen felkelt, a Föld gazdái birtokba vették Felső-Manhattant. A született lhasin katonák hideg bátorsággal, kart karba öltve álltak, és farkasszemet néztek az üvöltöző milliókkal. Lassacskán azonban visszaszorították őket; minden egyes épület csatározás színhelyévé vált, és minden háztömbért kétségbeesett harcot vívtak. Elszigetelt csoportokra oszlottak; először csak visszaszorultak az épületekbe, majd feladták az emeleteket, végül a tetőkre kényszerültek.

Mire a déli Nap teljes erővel ontotta sugarait, már csak maga a Palota maradt meg. Kétségbeesetten ellenállt az Ember rohamának. Feketéllő holttestek hevertek szanaszét a földön. A védelmet maga az alkirály irányította trónterméből, kezét fél-hordozható fegyverén tartva.

Amikor a tömeg végül kissé megpihent, Tymball megragadta az alkalmat, és átvette a vezetést. Nehézfegyverek ropogtak. Atom- és deltasugarak tüze lövellt ki az előző este elfoglalt raktárakból, s a halált hozó csövek egyenesen a Palotára irányultak.

Puska puskának válaszolt, és az első szervezett fegyveres csata kétségbeesett őrjöngésbe fúlt. Tymball egyszerre mindenütt jelen volt, ordítozott, vezényelt, egyik puskaállástól a másikig rohant, miközben Tonite-jával saját kezűleg lövöldözött a Palotára.

A legnehezebb tüzelés közepette az ember csapatai újra előretörtek, és megrohanták azokat a falakat, amelyeket a védők visszavettek. A középső tornyot hirtelen összezúzta egy atomfegyver, olyan volt, mintha a pokol minden tüze lőtte volna.

Ez volt a new yorki lhasinok temetési díszlövése. A Palota feketéllő romjai összeroskadtak, egyetlen füstölgő romhalmazzá vált minden, és a legvégén borzalmasan összeszabdalt arccal ott állt az alkirály az ostromló erők célpontjául. Amikor a fegyveréből az utolsó töltényt is kilőtte, egy utolsó kihívó mozdulattal kihajította az ablakon, ő maga pedig fejest ugrott az alatta fortyogó Pokolba.

Mire eljött a naplemente, a Palota még mindig lángoló romjai fölé kitűzték a független Föld zöld lobogóját.

New York ismét az Emberé lett.

* * *

Russell Tymball szomorú látványt nyújtott, amikor aznap este újból az Emlékműbe lépett. Ruhája cafatokban lógott, tetőtől talpig vér borította, de elégedetten nézett végig a vérontás nyomain.

Önkéntes csapatok szedték össze a halottakat és a sebesülteket, ám ez még csak a kezdet volt. Az Emlékművet berendezték ideiglenes kórháznak. Sebesült aránylag kevés volt, hiszen az energiafegyverek többnyire halált osztogattak; ezzel a kevéssel szinte nem is törődtek. Leírhatatlan zűrzavar volt, és a haldoklók nyögése borzalmas egyvelegben keveredett a győzelemittas túlélők távoli üvöltésével.

Loara Paul Kane áttörte magát a tömegen, és Tymballhoz lépett.

- Mondd, vége? - kérdezte elgyötört arccal Kane.

- A kezdetnek igen. A Föld zászlaja ott leng a Palota romjai felett.

- Iszonyú volt! Ez a nap… ez… ez… - Kane összerázkódott, és eltakarta a szemét. - Ha ezt előre tudom, akkor inkább láttam volna elembertelenedni a Földet és pusztulni a loarizmust.

- Igen, elég rossz volt. De az eredményt még drágábban kell majd megfizetnünk. Hol van Sanat?

- Az udvarban… a sebesülteknek segít… mindnyájan ezt csináljuk… ez… ez… - Kane hangja újból elcsuklott.

Tymball türelmetlenül vállat vont.

- Én sem vagyok szörnyeteg, de ezt meg kellett tenni, és ez még csak a kezdet. A mai nap eseményei nem sokat jelentenek. A felkelés az egész Földön végbe fog menni, de nem a New York-iak fanatikus lelkesedésével. A lhasinokat még egyáltalán nem győztük le, s ebben nem hibázhatunk. Mostantól fogva a Szoláris Gárda száguld a Föld felé, és a külső bolygók haderejét is visszahívták. Alig telik el egy kis idő, és az egész Lhasin Birodalom a Földre összpontosítja erejét, a visszavágás pedig véres és borzalmas lesz. Segítséget kell hívnunk!

Megragadta Kane vállát, és alaposan megrázta.

- Érti? Segítséget kell hívnunk! Még itt, New Yorkban is feledésbe merülhet holnapra a győzelmünk. Segítségre van szükségünk!

- Tudom - mondta tompán Kane. - Elküldtem Sanatot, holnap indul. - Felsóhajtott. - Ha a mai akció volt a katalizátor erőpróbája, akkor még nagyobb események elé nézünk.

* * *

Sanat fél órával később bemászott a kis kétszemélyes cirkálóba, és leült Petri mellé az irányítópulthoz.

Utoljára még kezet fogott Kane-el.

- Mire visszatérek, egy hajóhad lesz mögöttem.

Kane szorosan megragadta a fiatalember kezét. - Magától függünk, Filip. - Elhallgatott, majd lassan hozzátette. - Jó szerencsét, Loara Filip Sanat!

Sanatnak tetszett a titulus, örömében elpirult. Petri búcsút intett, Tymball pedig odakiáltotta:

- Figyeljetek a Szoláris Gárdára!

A légzsilip bezárult, és a törpe cirkáló rekedt zörgéssel nekilendült az égnek.

Tymball addig követte szemével, amíg csak egy kis folt látszott belőle, majd odafordult Kane-hez. - Most minden a Sors kezében van. Mondja Kane, hogy is volt azzal a Lánggal? Nehogy azt mondja, hogy magától változott meg!

Kane lassan megcsóválta a fejét.

- Nem. Az a kármin kilövellés egy rejtett stronciumsó miatt történt, amelyet eredetileg azért helyeztünk készenlétbe, hogy szükség esetén lenyűgözze a lhasinokat. A többi már vegytan kérdése.

Tymball kajánul elvigyorodott.

- Úgy érti, hogy a többi már tömegpszichológia kérdése! Azt hiszem, a lhasinokat csakugyan lenyűgözte - de még mennyire!

* * *

Az űr nem adott semmi figyelmeztető jelet, de a tömegdetektor egyvégtében zümmögött.

- Elkerüljük a meteor-zónát - szólalt meg Petri.

Filip Sanat lélegzetvisszafojtva nézte, ahogy a másik elfordította a rotor fogantyúját. A képernyőn lassan megjelent a csillagmező.

Apró, narancsszín labda ragyogott fel a Napban, és Petri felmordult.

- Ha észrevettek bennünket, akkor befellegzett.

- Mi ez? Lhasin hajó?

- Hajó? Ez nem hajó! Ez egy ötszáz tonnás romboló! Sejtelmem sincs, mi a galaxist keres erre. Tymball azt mondta, hogy az őrjárat a Föld felé igyekszik.

- Ez nem tartozhat hozzájuk - mondta hűvösen Sanat. - Kikerülhetjük?

- Két eset van. Vagy sikerül, vagy nem. Egyre közelednek.

Mintha ez a szó jeladás lett volna. Az audiomérő egyet ugrott, és durva lhasin hang kezdett suttogni és csikorogni, ahogy a rádióirányítás élesedett.

- Tűz a motor hátuljára, és előkészíteni az átszállást!

Petri elengedte az irányítópultot és Sanatra pillantott.

- Én vagyok a sofőr. Mit akarsz csinálni? Annyi esélyünk sincs, mint meteornak a Nap ellen, de ha te hazardírozni akarsz…

- Nos - mondta egyszerűen Sanat -, nem akarjuk megadni magunkat, ugye?

A másik vigyorgott, amint a lassított rakéta felrobbant.

- Egy lhasintól nem is volt olyan rossz. Tudsz Tonite-al lőni?

- Még sohasem próbáltam.

- Na akkor most majd megtanulod. Fogd meg azt a kis kereket ott az oldalán, és kukkants be azon az apró nézőkén. Látsz valamit? - A sebesség egyre csökkent, és az  ellenséges romboló közeledett.

- Csak csillagokat látok!

- Rendben, forgasd el a kereket-tovább, még tovább! Próbáld a másik irányba. Most már látod a hajót?

- Igen! Ott van.

- Jó! Akkor most hozd be a középpontba. Vidd el a hajszálkeresztig, és a Sol szerelméért, tartsd ott. Én most a gyíkcsürhe felé fordulok - miközben beszélt, újabb belövés hallatszott -, te pedig tartsd középen.

A lhasin hajó kitartóan lövöldözött, és Petri hangja óvatos suttogássá halkult.

- Most lelassulok, és egyenesen feléjük tartok. Ez hazardírozás. Ha kellőképpen meglepődnek, akkor ők is lelassulnak és lőnek. De ha kapkodva lőnek, elvétik.

Sanat némán bólintott.

- Nos, abban a másodpercben, amikor meglátod a vörös villanást a Tonite-on, húzd vissza a kereket. Erősen és gyorsan húzd vissza. Ha csak kicsit is késlekedsz, akkor nekünk annyi. Ez a szerencsejáték.

Ezzel Petri keményen rávágott műszerére, és elkiáltotta magát.

- Tartsd középen!

A gyorsulás úgy visszalökte Sanatot, hogy a lélegzete is elakadt, és alig tudta megtartani izzadó kezében a kereket. A narancsvörös labda a nézőke közepébe került. Érezte, hogy reszket a keze, s ez nem sokat segített. Szeme hunyorgott a feszültségtől.

A lhasin romboló borzalmas sebességgel közeledett, és orrából bíborvörös láng csapott ki. Sanat behunyta a szemét, és hátrafeszült.

Csukva tartotta a szemét és várt. Semmi hang. Szemét kinyitva feltápászkodott; Petri összekulcsolt karral állt mellette és nevetett.

- Hiába, kezdőké a szerencse - mondta. Életedben sem fogtál puskát a kezedbe, mégis úgy lőttél ki egy nehéz rombolót, mintha egész életedben ezt csináltad volna.

- Eltaláltam? - hitetlenkedett Sanat.

- Nem az alját, de azért harcképtelenné tetted. Ez épp elég. És most, amint kellő távolságra kerülünk a Naptól, irány a hiperűr!

* * *

A magas, bíborpalástos alak a középső hajóablakban állt, és hosszan nézegette a csöndes bolygót. A Föld volt az, hatalmas, kék gömbje, ragyogott.

Gondolatai talán kissé keserűek voltak, amikor az elmúlt hat hónapot mérlegelte. Úgy kezdődött, mint egy nova-kitöres. A lelkesedés izzásig hevült, és egyre terjedt, bolygóról bolygóra ugrott oly gyorsan, akár a hiperatom sugár. Perlekedő kormányok félretették perpatvaraikat haragosan követelőző népeik előtt, és felszerelték flottáikat. Olyan népek, amelyek évszázadok óta ellenségeskedtek, hirtelen kibékültek egymással, és a Föld zöld zászlaja alá gyülekeztek.

Talán túl sok volt elvárni, hogy ez a szeretetünnep folytatódjék. Ameddig így van, az Ember ellenállhatatlan. Az egyik flotta meg két fényévnyire sem volt magatót a Vegától; egy másik elfoglalta a Lunát, és a Földtől egy fényévnyire lebegett, ahol Tymball nekivadult forradalmárai még mindig kezükben tartották a hatalmat.

Filip Sanat felsóhajtott, és a léptek zajára megfordult. A hófehér hajú Ion Smitt lépett be, a lactoniai csoportbot.

- Az arcodra van írva a mondanivalód - mondta Sanat.

- Reménytelennek tűnik - rázta a fejét Smitt.

Sanat újból elfordult.

- Tudod már, hogy ma üzenetet kaptunk Tymballtól? Azokkal a fegyverekkel harcolnak, amit a lhasinoktól zsákmányoltak. A gyíkok elfoglalták Buenos Airest, és úgy tűnik, egész Dél-Amerikát a csizmájuk alá tiporták. A tymballisták elcsüggedtek és megcsömörlöttek, és azt hiszem, én magam is. - Hirtelen hátraperdült. - Azt állítod, hogy az új mágneses hajóink biztosan győznek. Akkor hát miért nem támadunk?

- Nos, ennek egyetlen oka van - mondta nyűgösen a katona, és egyik csizmás lábát feltette a mellette álló székre. - Még nem jött meg az utánpótlás a Santanniról.

- Én azt hittem, már úton van - hökkent meg Sanat. - Mi történt?

- A Santanni kormányzata úgy határozott, hogy flottájukat hazájuk megvédésére tartogatják - mondta Smitt, és szavait keserű mosoly kísérte.

- Hogyhogy hazájuk védelmére? Hiszen a lhasinok öt fényévnyire vannak tőlük!

Smitt vállat vont.

- A kifogás az kifogás, nem kell, hogy értelme legyen. Nem mondhatnám, hogy ez volt az igazi ok.

Sanat félreseperte haját a homlokából, ujjai a vállán csillogó arany nappal játszottak.

- De mégis! Akkor is harcolhatunk, hiszen több mint száz hajónk van. Az ellenség kétszer annyi, mint ahányan mi vagyunk, de a mágneses hajóinkkal és a Lunáris Bázissal megtámogatva, továbbá a háttérben nyüzsgő forradalmárokkal - Sanat töprengve elhallgatott.

- Ezekkel nem harcolhatsz, Filip. A trantoriai repülőszázad az éj leple alatt visszavonult. - Hirtelen vadul kitört. - Az egész flottából senkiben sem bízom, csak a saját repülőszázadom húsz hajójában, a lactoniaiakban. Ó Filip, neked sejtelmed sincs ezekről a piszkos ügyekről, soha nem is lesz. Te megnyerted az Ügynek a népet, de a kormányt sohasem fogod megnyerni. A népszerűség hajhászása belekényszerítette őket, de most, hogy ez megtörtént, csak azt nézik, hogyan mászhatnának ki belőle.

- Ezt nem akarom elhinni, Smitt. A győzelem csak karnyújtásnyira van…

- Győzelem? Kit győztek le? Pontosan ez az a konc, amin az egész bolygó civakodik. A nemzetek egyik titkos megbeszélésén a Santanni azt követette, hogy ellenőrzése alá vonhassa a Szíriusz szektor teljes lhasin világát - amit egyébként eddig még el sem ismert -, és visszautasították. Á, mit tudsz te erről! Mindenesetre az lett belőle, hogy kijelentette, hazáját kell megvédenie, és visszavonta a hajóraját.

Filip Sanat gyötrődve elfordult, de Ion Smitt hangja könyörtelen kalapácsként lecsapott

- Azután a Trantor észbe kapott, hogy jobban gyűlöli és féli a Santannit, mint amennyire a lhasinokat, és most bármely nap ő is visszarendelheti a flottáját, s mialatt "ellensége" hajói nyugodtan és biztonságban a támaszpontjukon vannak, ő folyton azt hangoztatja, hogy tönkreteszik. Az emberi nemzetek is darabokra esnek - csapott le öklével az asztalra -, akár valami szétrohadt rongy. Valami őrült álom hitette el velünk, hogy ezek az önző hülyék valamiféle cél érdekében valaha is egyesülnek.

- Várj egy percig - villant fel Sanat szeme hirtelen ötlettel. - A dolgok csak úgy működnek rendesen, ha mi egyedül ragadjuk magunkhoz a Föld ellenőrzését. Az egész helyzet kulcsa a Föld. - Sanat dobolni kezdeti az asztal sarkán. - A Föld említése jelenti az éltető szikrát. Ez, ha késve is, felkeltené az emberek lelkesedését, és a kormányok - nos, azoknak is meg kellene lovagolniuk ezt a hullámot, különben megbuknak.

- Tudom. Ha ma harcolnánk - és ezt egy katona mondja -, a Föld holnapra a miénk lenne. Ők is tudják, de nem akarnak harcolni.

Sanat hirtelen felnézett, arca kipirult.

- Tudod, már évek óta nem bújtam ki a loarista tunikából. Gondolod, hogy illenének rám a ruháid?

Ion Smitt lepillantott tekintélyes pocakjára, és elvigyorodott.

- Hát ha nem is illik teljesen rád, de hogy jól eltakar, az biztos. Mit akarsz csinálni?

- Elmondom. Rettentően nagy a tét, de… azonnal továbbítsd a kővetkező parancsot a Lunáris Bázis főhadiszállásának…

* * *

Az Ember flottájának zászlóshajója a Lunától száz mérföldnyire cirkált. A kapitány ott ült asztalánál, és Ion Smitt hangos vádbeszédét hallgatta.

- …azt mondom, hogy a maguk akciója kész hazaárulás. A vegai csata mindinkább kifejlődik, és ha a lhasinok győznek, szoláris hajóhaduk épp akkor erősödik meg, amikor nekünk vissza kell vonulnunk. Ha pedig az Ember győz, itteni árulóink leleplezik akciónkat, és jelentéktelenné teszik győzelmünket. Megmondtam, hogy győznünk kell. Ezekkel az új mágneses hajókkal…

Az álmos szemű trantoriai vezető megszólalt.

- A mágneses hajókat még sohasem próbálták ki. Nem kockáztathatjuk meg, hogy egy döntő csatából kísérlet legyen, épp amikor a legtöbben támadnak ránk.

- Az eredeti nézete nem ez volt, Porcut. Maga és maguk többiek is mind gyáva hitszegők. Gyávák! Hitványak!

Egy szék megreccsent, ahogy valaki dühösen felugrott, és mások is követték. Loara Filip Sanat a központi hajóablaknál lévő előnyös helyzetéből, ahonnan feszülten figyelte az alant elterülő Luna sivár táját, megfordult a zajra. Jem Porcut azonban parancsra emelte bütykös kezét.

- Hagyják abba a kardcsörtetést - mondta. A Trantort képviselem, és csak tőle fogadok el parancsokat. Tizenegy hajónk van itt, és az Űr tudja, mennyi még a Vega rendszerben. Mennyit adott a Santanni? Egyet sem! Miért tartja otthon a hajóit? Talán azért, hogy kihasználhassa előnyét, s ez jelenti a Trantor fő gondját. Van itt valaki, aki még sohasem hallott volna az ellenünk forralt tervéről? Nem azért jöttünk, hogy jótéteményűnk következtében tönkreverjék a hajóinkat. A Trantor nem fog harcolni! Csapataim holnap elmennek! Ilyen körülmények között a lhasinok örülnek, ha békével elmegyünk.

Újabb felszólaló is akadt.

- A Poritta is elmegy! A Draconisok árulása húsz éve úgy lóg a fejünk felett, akár a neutrónium. Az imperialista bolygók elutasítják a revíziót, és mi nem harcolunk egy olyan háborúban, amely csakis az ő érdekeiket képviseli.

Egyik a másik után szólalt föl, és folyton ugyanazt ismételték:

- Ez az érdekeink ellen való! Nem harcolunk!

Loara Filip Sanat ekkor hirtelen elmosolyodott. Elfordult a Lunától, és csak nevetett az acsargó vitázókon.

- Uraim - közölte -, senki sem megy el.

Ion Smitt megkönnyebbülten felsóhajtott, és hátradőlt székében.

- Ki tarthat vissza bennünket? - kérdezte gőgösen Porcut.

- A lhasinok! Épp most szállták meg a Luna Bázist, és körülvettek minket.

A helyiségben egy pillanat alatt óriási felfordulás támadt. Kiabáltak, veszekedtek, és valaki végül ezt bömbölte:

- Mi van a helyőrséggel?

- A helyőrség lerombolta az erődítményt, és órákkal a lhasinok bevonulása előtt evakuált. Az ellenség nem talált ellenállásra.

A csend, amely ezt a bejelentést követte, rémesebb volt az előbbi kiabálásnál.

- Árulás - suttogta valaki.

- Ki áll emögött? - Egyik a másik után ment oda Sanathoz. Kezük ökölbe szorult, arcuk lángolt. - Ki tette ezt?

- Én - mondta nyugodtan Sanat.

Egy pillanatra hitetlenkedve visszahőköltek.

- Kutya! Loarista disznó! Tépjétek ki a beleit! - hangzott fel ezután mindenfelől.

Ekkor maglepetésükre egy pár Tonite-puskával találták szembe magukat, amelyet Ion Smitt szegezett rájuk. A termetes lactoniai odalépett a fiatalember elé.

- Én is benne voltam - vetette oda. - Most már harcolnotok kell. Időnként az kell, hogy a harcra harccal feleljünk, és Sanat az árulásra árulással válaszolt.

Jem Porcut figyelmesen nézegette kezének bütykeit, és hirtelen kuncogni kezdett.

- Hát most már tényleg nem tudunk kibújni alóla. Okosabban tesszük, ha harcolunk.

A kínos szünetet megszégyenült kiáltások követték, amelyek a többiek hajlandóságát bizonyították. Két óra múlva visszautasították a lhasinok megadásra való felszólítását, és az Ember hajórajának száz egysége szétszóródott a térben, és védekező alakzatot vett fel: a Földért vívott ütközet megkezdődött.

* * *

Az az űrcsata, amely két, nagyjából egyenlő haderő között zajlik, szinte minden részletében gigantikus méretű víváshoz hasonlítható, amelyben a halálos sugárzás a vívótőr, és az éter tehetetlenségi nyomatéka a pajzs.

A két haderő összecsapott, és először az előnyös helyzetért manőverezett. A Tonite-sugár sápadt bíbor lángja nekivágódott egy ellenséges hajó ellenzőjének, s ezzel a sajátját felerősítette. Erre az egyetlen pillanatra ugyan, de sebezhetővé vált, az ellenséges sugár tökéletes célpontjává, amely ezt a pillanatot használta fel a támadásra. A flotta minden egysége - a gyorsuló mechanizmust gyors emberi reakcióval kombinálva - azon volt, hogy minél hamarabb átjusson ezen az életveszélyes pillanaton, ugyanakkor saját biztonságát megőrizze.

Loara Filip Sanat mindezt tudta, és még többet is. Az ellenséges hadihajók a Föld felé tartanak. Gondosan tanulmányozta az űrhadviselést, és most, hogy a hadiflotta vonalba fejlődött, szinte minden porcikájában érezte, hogy készen áll a cselekvésre.

- Lemegyek a nagy ágyúhoz - szólt oda Smittnek.

Smitt szeme a nagy képernyőre szegeződött, keze pedig az éterhullám továbbítóját tartotta.

- Menj, ha akarsz, de ne maradj el soká. Sanat mosolygott. A kapitány magánliftje leszállította az ágyúszintre, ahonnan ötszáz lábnyira volt a Tonite-puskások és technikusok hada. A helynek nagy hiánya van a hadihajókon. Sanat érezhette a helyiség zsúfoltságát, amelyben az emberek jól összehangolt munkája simán irányította a gigantikus masinát, ezt az óriási hadihajót.

Lement a hat meredek lépcsőfokon a Tonite Egyhez, és odalépett a tüzérhez. A tüzér habozott; pillantása a bíbor tunikára tévedt, szalutált, és vonakodva hátralépett.

Sanat az ágyú képernyőjénél lévő koordinátorhoz fordult.

- Hajlandó velem dolgozni? A reakciósebességemet kipróbálták, és 1-A minősítést kaptam. Itt van a besorolási kártyám, ha meg akarná nézni.

A koordinátor elvörösödött és hebegni kezdett.

- Nem, uram! Kitüntetés számomra, ha önnel dolgozhatok.

A hangszóró ezt morogta:

- Álláshoz! - és aztán mély csend ereszkedett le, amelyben csak a gépezet egyhangú mormogását lehetett hallani.

Sanat suttogva a koordinátorhoz fordult.

- Ez az ágyú az űr teljes negyedét átfogja, ugye?

- Igen, uram.

- Jó. Ha tudja, lokalizáljon egy olyan hajót, amelyen a kettős Nap részleges ekliptikájának jelét látja.

Hosszan tartó csend következett. A koordinátor érzékeny keze a keréken nyugodott, finom nyomással elfordította, erre a képernyő mezeje kitágult. Szakértő szem felfedezhette rajta az ellenséges hajók elrendezkedését.

- Megvan - jelentette a koordinátor. - De hiszen ez a zászlóshajó!

- Pontosan! Erre összpontosítson.

Amint a kerék elfordult, az űr mezeje is forogni kezdett, és az ellenséges zászlóshajó a szálkereszt találkozási pontjáig sodródott. A koordinátor szakértő ujjai erősebben nyomták a műszert.

- Középpontban! - jelentette. A szálkereszt találkozásánál ott volt az aprócska, ovális alakzat. - Tartsa ezen a szinten! - parancsolta Sanat vigyorogva. - Egy pillanatig se engedje el, amíg itt van a négyszögünkben. Ezen a hajón van az ellenség admirálisa, és maga meg én épp arra készülünk, hogy elkapjuk.

A hajók egyre közelebb rohantak egymáshoz, és Sanat izmai megfeszültek. Tudta, hogy mind közelebb és közelebb mennek az ellenséghez. Az Ember hajói ugyan fürgébbek, de a lhasinok kétszer annyian voltak.

Hirtelen sugár lobbant fel, majd még egyszer, tízszer.

A bíbor színű fénytől egy pillanatra elvakultak. - Első csapás - lélegzett fel Sanat. Feszültsége kissé engedett. Az ellenség egyik hajója tehetetlenül sodródni kezdett, tatja égő, lángoló fémtömeggé változott.

A másik hajó nem jött ennyire elérhető közelségbe. A lövések vakító sebességgel követték egymást. A bíbor sugár második alkalommal különlegesen hosszan mutatkozott a képernyőn, és Sanat a gerincén végigfutó borzongással rájött, hogy a mellette tévő Tonite tüzelt a saját hajójukból.

A vívómérkőzés csúcspontjára ért. Szinte azonos időben két sugárzás villámlott fel, és Sanat felnyögött. A kettő közül az egyik emberi hajó lehetett. Háromszor egymás után hangzott fel az atommotorok eltéveszthetetlen brummogása a negyedik sebesség legalacsonyabb szintjén, ami azt jelenti, hogy egy ellenséges hajó közvetlenül rájuk irányított sugarát leállították.

A koordinátor még mindig a zászlóshajóra összpontosított. Eltett egy óra. Egy óra, amely alatt hat lhasin és négy emberi hajó pusztult el. Ezalatt a kereket szinte a roppanásig eltekerték, és újból elfordították; vagy féltucatszor állították be a szálkeresztet.

A koordinátor hajából izzadságcseppek hullotta a szemébe; ujjai szinte már elveszítették érzékenységüket, de a zászlóshajó sohasem került ki a nevezetes szálkereszt-pontból.

Sanat figyelt; ujjával a ravaszon figyelt és várt. A zászlóshajó két alkalommal ragyogtatta fel bíbor foszforeszkálását, ágyúi tüzeltek, védőernyője kibomlott, és Sanat ujjai a ravaszhoz tapadva vártak. Egyszer sem volt elég gyors.

Azután a maximális sebességre gyorsította fel a hajót, és lábát megfeszítve kinyújtotta. A koordinátor felordított, és elfordította a kereket.

A lhasin admirális zászlóshajójából gigantikus, bíborban játszó tűzcsóva lövellt ki, s a büszke romboló megsemmisült.

Sanat nevetett. Leejtette a kezét, amit a koordinátor azonnal megragadott, és diadalittasan megszorongatott.

De alig ejtette ki a koordinátor az első örömteli szavakat, amikor a képernyőn egyszerre öt emberi hajó lángba boruló, vörösben úszó képe jelent meg.

Az erősítők mennydörögtek.

- Fel az ernyőkkel! Tüzelj! Tűalakzatban sorakozz!

Sanat halálos szorongást érzett a torkában. Tudta, mi történhetett. A lhasinok végül összeszedték magukat, és felállították a Luna Bázison hatalmas ágyúikat, amelyek háromszor nagyobbak voltak a legnagyobb hajóágyúknál, akkorák, amelyekkel a megtorlástól való félelem nélkül lőhették az Ember hajóit.

Így a küzdelem véget ért, és megkezdődött a valódi csata. De efféle csatában még soha azelőtt nem harcoltak, és Sanat tudta, hogy most minden ember erre gondol. Láthatta ezt zord arckifejezésükből és megérezte hallgatásukból.

Csodát kell véghezvinni, s lehet, hogy nem sikerül.

* * *

A Föld hajóraja ismét koncentrikus gömb alakzatot vett fel, és lassan kifelé sodródott, támadó tüzérsége elnémult. A lhasinok felkészültek a mészárlásra. Épp úgy el voltak vágva az energiaellátástól, mint a földi emberek, akik képtelenek voltak megtorolni az űrközelből vezényelt Luna-tüzérség óriási ágyúinak tüzét, a dolog tehát úgy állt, hogy a megadás vagy a megsemmisülés csupán idő kérdése.

Az ellenség Tonite-sugarai folyamatos energiával lődöztek, és az ember hajóinak meggyötört képernyői szikrát hánytak és fluoreszkáltak a sugárzás durva korbácsütései alatt.

Sanat jól hallotta az atommotorok tiltakozó, erősödő moraját. Tekintete akarata ellenére az energiamérő mutatójára villant, amely amíg figyelte, remegve lesüllyedt, és nagy sebességgel mozgott lefelé a szabad szemmel jól látható számlapon.

A koordinátor megnyalta kiszáradt ajkát.

- Gondolja, hogy meg tudjuk csinálni, uram?

- Biztosan! - Sanat távolról sem volt annyira biztos benne, mint ahogyan mutatta. - Még egy óra hosszat kell kitartanunk, feltéve, hogy nem csapnak vissza.

S a lhasinok nem csaptak vissza. Ez ugyanis azt jelentette volna, hogy vonalaik gyengülnek, és hogy egy részüket fogságba esik.

Az emberek hajói most éppen csak vánszorogtak - alig tettek meg óránként száz mérföldet. Ebben az alig-működésben felerősítették az energia bíborsugarait, a képzeletbeli hurok mérete egyre nőtt, akárcsak a szembenálló erők távolsága.

Ám a hajó belsejében a mutatók egyre alacsonyabb értéket mutattak, és Sanat szíve is torkában dobogott. A fegyverzeti rendszert most átállította arra a szintre, amelyen a keménykötésű katonák vártak egy parancsra…

Az ellenséges hajók közötti távolság most már csak egy-két mérföld volt - szinte érintkeztek az űrhadszíntér méreteihez képest.

Az ágyúszinten végigvisszhangzott a parancs és hajótól hajóig terjedt:

- Ki a mágnessel!

Kezek tömkelege kapott a fogantyúhoz, közöttük Sanaté is, és teljes erővel lehúzták. A fogantyú ívben lehajlott, egészen a padlózatig, ekkor hatalmas, reccsenő hang hallatszott, és erős zökkenés rázta meg a hajót.

A csatahajó "mágneshajóvá" vált!

A hajóorrnál félrecsúszott egy páncéllemez-szelvény, és gonoszul előrelendült egy fényes fémrúd. Száz láb hosszú volt, és a mágnes középpontjánál átmérője tíz láb szélességnyire elkeskenyedett. A rúd a napfényben lángoló pompával felragyogott.

Az Ember flottájának minden egyes hajója ugyanezzel a rúddal volt felfegyverkezve, s ezáltal tíz, tizenöt, húsz, ötven tonnányi száguldó tőrré változtak.

Az űr kardhalai!

Valahol a lhasin flottánál őrjöngő parancsokat adhattak ki. Annak ellenére, hogy milyen ősrégi ez a haditengerészeti taktika - a történelem homályába vész, amikor még a rivális háromsorevezős gályák manővereztek, és kihegyezett rudakkal csépelték agyon egymást -, a modern űrflotta hajói sem tudtak ellene védekezni.

Sanat beállította a képernyőt, és odaszíjazta magát energiaelnyelő üléséhez, de így is érezte a visszafelé irányuló rándulást, amint hajója hirtelen felgyorsult.

Ezzel azonban nem sokat törődött. Látni akarta az ütközetet! Senki sincs, és nem is volt sohasem a Galaxisban, aki azt kockáztatná, amit ő. A többiek csak az életüket kockáztatták, ő azonban egy álmot, amelyet most a semmiből szinte erőfeszítés nélkül megvalósíthat.

Megragadhat egy fásult Galaxist, és fellázíthatja a gyíkok ellen. Megragadhatja a megsemmisülés szélén álló Földet, és szinte a maga erejéből kihúzhatja a szakadékból. Az Ember győzelme Loara Filip Sanat győzelme lesz, senki másé!

Ő, a Föld és a Galaxis most eggyé olvadt, és mérlegre került. A serpenyő másik oldalán az utolsó csata kimenetele súlyosodik, azé a küzdelemé, amely az árulás miatt reménytelenül elveszett, amíg a mágnesesség nem győz.

Ha elveszítik a csatát, a gigantikus vereség felelőssége - az Emberiség pusztulása - szintén őt terheli.

A lhasin hajók félreugrottak, de nem elég sebesen. Mialatt lassan összeszedték erejüket ahhoz, hogy kitérjenek, az emberi hajók már a háromnegyedére csökkentették a távolságot. A képernyőn az ellenséges hajók kolosszális méretűvé nőttek. Vöröslőn kipattanó energiaostoraik minden egyes egységének gyorsulása kísérlet volt az emberek elpusztítására.

Ám képük mind nagyobbra nőtt, és a fénylő pont, amelyet a képernyő mélyén lehetett látni, csillogó dárdaként célozta meg szívüket.

Sanat érezte, hogy ezt a feszültséget már nem bírja tovább. Még öt perc, és ő lesz a Galaxis le nagyobb hőse - avagy leggaládabb árulója. Vére iszonyú, elviselhetetlen erővel dobolt halántékán.

Aztán eljött a pillanat.

Kapcsolás!

A képernyőn az össze-vissza csavarodott fém vad, kaotikus őrjöngése látszott. Az energiaelnyelő ülés rugóként pattant ki az ütközés erejétől. Azután a dolgok fokozatosan lelassultak. A képernyő vadul elfordult, ahogyan a hajó lassacskán nyugalmi helyzetbe került. A mágnes darabokra tört, a tépett csonk ferdén megtekeredett, de az ellenséges hadihajót úgy átlyukasztatta, akár egy üres konzervdobozt.

Sanat a lélegzetét is visszafojtva meredt az űrbe. Roncsok sokasága úszkált ott, és a külső övezetekben megmaradt ellenséges hajókat az emberek naszádjai kergették.

Sanat háta mögött hatalmas éljenzés tört ki, és egy kéz szorongatta a vállát.

Megfordult. Smitt volt az, öt háború veteránja szemében könnyek csillogtak.

- Filip - mondta. - Gyöztűnk! Épp most kaptunk jelentést a Vegáról. A lhasin flotta megsemmisült, és ezt csak a mágnesességnek lehet köszönni. A háborúnak vége, győztünk. Te nyerted meg a háborút, Filip! Te!

Smitt annyira szorította a vállát, hogy szinte fájt, de Loara Filip Sanat nem bánta. Egy elragadtatott pillanatig mozdulatlanul állt, arca egészen átszellemült.

A Föld szabad! Az Emberiség megmenekült!

A Félvér

Jefferson Scanlon megtörölte verejtékező homlokát, és mély lélegzetet vett. Reszkető kézzel a kapcsoló felé nyúlt - azután meggondolta magát. Legújabb modellje, három hónapi kemény munkája eredménye szinte az utolsó reménysége volt. Tizenötezer dollárt tudott kölcsönkérni, amelynek nagy részét ebbe fektette. Most mindössze egy kapcsoló kattanása fogja megmutatni, hogy győzött-e vagy vesztett.

Scanlon szidta magát gyávaságáért, és elszántan megragadta a kapcsolót. Egyetlen gyors mozdulattal lenyomta, majd újból felrántotta. S nem történt semmi - kimeresztett szeme bármennyire kívánta is, egyetlen villanásnyit sem láthatott. Gyomra szinte megdermedt, és vadul újból megrántotta a fogantyút. Ám most sem történt semmi: a gépezet megint csődőt mondott.

Fájó fejét kezébe temetve felnyögött. - Ó, Istenem! Működnie kell - működnie! A számításaim helyesek voltak, és muszáj azt az erőteret produkálnom, amit akarok. A tudomány minden törvénye szerint ennek az erőtérnek szét kell repesztenie az atomot. - Felkelt, kinyitotta a hasznavehetetlen kapcsolót, és mély sóhajjal a padlóra tette.

Elmélete helyes. Szerkezete pontosan egybevág az egyenleteivel. Ha a teória jó, akkor a szerkezetnek kell rossznak lennie. De a szerkezet is jó, tehát a teóriának kell… - Kimegyek, mielőtt végképp megőrülök - mondta a négy falnak.

Lekapta kalapját és kabátját az ajtó mögötti fogasról, és szélsebesen kirohant a házból, dühösen becsapva háta mögött az ajtót.

* * *

Atomenergia. Atomenergia! Atomenergia!

Ez a két szó ismétlődött az agyában újra meg újra, monoton hangon, tébolyult dallamként kántálva. Szirénhang! A romlásba csalogatja; álmaiért feladta biztos, kényelmes professzori állását a bostoni Massachussetts Műszaki Tudományok Intézettben. Harmincéves korára élemedett férfivá vált - az ifjúság első pírja elszállt -, és csődöt mondott.

Ráadásul hihetetlen gyorsasággal fogyott a pénze. Ha a pénz minden gonosz gyökere, a pénzhiány minden bizonnyal a kétségbeesés gyökere. Scanlon egy kicsit elmosolyodott erre a gondolatra milyen tömör.

Természetesen szép kilátások várnának rá, amennyiben áthidalhatná a szakadékot, amelyet elmélet és gyakorlat között talált. Az egész világ az övé lehetne, még a Mars is és a láthatatlan bolygók. Az övéi lehetnének. Mindössze arra kellene rájönnie, mi volt a hiba matematikai számításaiban - á dehogy, hisz azokat leellenőrizte, inkább a szerkezetben. Habár… - Scanlon újból hangosan felnyögött.

Borongós gondolatait hirtelen megtörte a közelében lévő kisfiú kiáltásának zaja. Scanlon összehúzta a szemöldökét. Ki nem állhatta a lármát, kivált akkor, amikor rosszkedvű volt.

A zsivaj egyre hangosabb lett, és már egyes szavakat is ki lehetett venni.

- Kapd el, Johnny! Nini - nézd, hogy szalad! Vagy féltucat fiú rohant elő egy nagy, favázas épület mögül, nem lehettek messzebb, mint húsz yardnyira, és egyenesen Scanlon irányába futottak.

Scanlon önmagát meghazudtolva kíváncsian figyelte a lármás sereget. Egymást, vagy valaki mást kergettek a gyerekek önfeledt vidámságával. Scanlon a félhomályban nem látta pontosan, kit üldöznek. Ernyőt formált a kezéből és odasandított. A tömegből hirtelen kivált egy magányos alak, és eszeveszetten elszaladt.

Scanlon majdnem elejtette meglepetésében vigaszt nyújtó pipáját, mert a menekülő egy kis vakarcs volt - egy földi-marsbeli korcs. Egy Félvér. Nem lehetett eltéveszteni drótszerű, halottfehér haját, amely úgy meredt a szélrózsa minden irányába, akár a sündisznó tüskéi. Scanlon csak bámult - ugyan mit csinál egy ilyen izé az elmegyógyintézet falain kívül?

A fiúk újból a Vakarcs után vetették magukat, és a menekülő eltűnt Scanlon szeme elől. Az ordibálás egyre hangosabbá vált, és döbbenten látta, amint egy súlyos deszkalap felemelkedik és lecsap. Scanlont elfogta az iszonyú érzés, hogy csak tétlenül ácsorog, miközben egy gyámoltalan teremtést egy rakás csirkefogó üldöz, és még mielőtt észbe kapott volna, már ott is termett, és öklével megfenyegette őket.

- Hess, ti elvetemültek! Takarodjatok, mielőtt még… - botja vége veszedelmes közelségbe került a legközelebb álló csirkefogó ülepéhez, miközben karjával még kétszer megfenyegette őket.

Az új erő közbelépése jelentékenyen megváltoztatta a helyzetet. A fiúk, még ha számukat illetően fölényben vannak is, valahogyan ösztönösen félnek a felnőttektől - kivált, ha az a felnőtt kiabál és őrjöng, mint Scanlon. Még fel sem ocsúdott, máris eltűntek, és ő egyedül maradt a Vakarccsal, aki félig hason fekve hevert, és szepegve, rettegve pillantott fel megmentőjére.

- Megsebesültél? - kérdezte Scanlon mogorván.

- Nem, uram. - A Vakarcs bizonytalanul feltápászkodott, hajának magas, ezüst bóbitája összevissza lengett. - Egy kicsit megrándult a bokám, de tudok járni. Megyek is. Nagyon köszönöm, hogy segített.

- Állj! Várj egy kicsit! - Scanlon hangja kissé lágyabb lett, amikor derengeni kezdett előtte, hogy bár a Vakarcs már szinte felnőtt, mégis iszonyúan keszeg, hogy ruházata mocskos rongyok halmaza, és hogy sovány arcán szívszorongató kimerültség látszik.

- Lássuk csak - mondta, amikor a Vakarcs újból felé fordult. - Éhes vagy?

A Vakarcs képe eltorzult, mintha belső harcot vívna önmagával. Aztán halkan, zavartan mondta:

- Igen… egy kicsit.

- Na, látod! Gyere, elviszlek a házamba - mondta Scanlon, és hüvelykujjával magára mutatott. - Enned kell. És az sem fog ártani, ha megmosakodsz, és másik ruhát veszel magadra. - Azzal megfordult, és mutatta az utat.

Scanlon egyetlen szót sem szólt útközben, csak akkor kezdett beszélni; amikor kinyitotta a bejárati ajtót, és beléptek az előszobába.

- Azt hiszem, jobb lenne, ha először megfürödnél, fiam. Ott van a fürdőszoba. Siess, és zárd be magad mögött az ajtót, mielőtt Beulah meglát.

Ezzel a figyelmeztetéssel elkésett. Scanlon hirtelen a lélegzetét is visszafojtva megperdült, és bűntudatos képet vágott. A Vakarcs egészen a fogasig hátrált.

Beulah, Scanlon házvezetőnője odatipegett, pufók orcája lángolt a felháborodástól, és alacsony, kövér testének minden pórusából bősz harag áradt.

- Jefferson Scanlon! Jefferson! - Undorodva bámult a Vakarcsra. - Hogy hozhatott ilyesmit ebbe a házba! Hát egészen elment az esze?

A boldogtalan Vakarcs megpróbált eltűnni a dühkitörés elől, de Scanlon a pánik első pillanatai után összeszedte magát.

- Ejnye, ejnye, Beulah! Ez nem vall magára. Itt van ez a szegény, szerencsétlen flótás, kiéhezve, holtfáradtan, a fiúk majdnem agyonütötték, és maga semmi sajnálatot sem érez iránta! Igazán csalódtam magában, Beulah.

- Még hogy csalódott! - szipogta a házvezetőnő. - Emiatt a botrányos alak miatt! Intézetben lenne a helye, ahol a szörnyetegeket tartják!

- Nos erről majd később beszélünk. Menj, fiam, fürödj meg. Beulah, nézzen utána valami viseltes holminak a ruháim között.

A házvezetőnő még egy megsemmisítő pillantást vetett rá, majd kivonult a szobából.

- Ne is törődj vele, fiacskám - mondta Scanlon. - A dajkám volt valaha, és még mindig túl sok figyelmet fordít rám. Ne félj, nem fog bántani. Eredj és fürödj meg.

* * *

Mire a Vakarcs leült az ebédlőasztalhoz, teljesen másként nézett ki. Most, hogy a szenny és mocsok eltűnt, sovány arca egészen csinosnak volt mondható, és magas homloka intellektuális külsőt kölcsönzött neki. A haja még mindig egy láb magasan meredezett, hiába nedvesítette be, s a lámpafényben egészen különlegesen fénylett. Scanlon már cseppet sem látta visszataszítónak.

- Szereted a hideg sültcsirkét? - érdeklődött Scanlon.

- Ó, igen! - jött a lelkes válasz.

- Akkor vegyél. És ha megetted, vegyél még. Vegyél mindenből, ami az asztalon van.

A Vakarcs szeme felcsillant, amint állkapcsa munkához látott; az asztal néhány perc múlva üresen állt.

- Nahát akkor - kiáltotta Scanlon, amikor az étkezés véget ért -, azt hiszem, válaszolnod kell néhány kérdésre. Hogy hívnak?

- Maxnak szoktak szólítani.

- A vezetékneved?

A Vakarcs vállat vont.

- Sohasem hívtak másként, csak Maxnak már amikor egyáltalán beszéltek velem. Azt hiszem, egy korcsnak nincs is szüksége másik névre. Hangjában semmi keserűség sem volt.

- De rohangálsz céltalanul a világba? Miért nem vagy ott, ahol laksz?

- Egy otthonban voltam. Minden jobb annál, mint egy otthonban lenni - még a külső világban is jobb, amelyet sohasem láttam. Különösen azok után, hogy Tom meghalt.

- Ki volt ez a Tom, Max? - kérdezte Scanlon halkan.

- Az egyetlen, aki ugyanolyan volt, mint én. Fiatalabb volt nálam - tizenöt éves -, de meghalt. - Felnézett az asztaltól, szemében düh lobogott. - Megölték, Mr. Scanlon. Olyan fiatal volt és olyan barátságos. Nem tudott volna egyedül megmaradni, ahogyan én. Barátra és mókázásra volt szüksége, és ezt mind én jelentettem neki. Senki más nem állt szóba vele, mert korcs volt. Amikor meghalt, nem bírtam tovább. Eljöttem.

- Kedvesebbek is lehettek volna veled, Max. Akkor nem kellett volna megszöknöd. Tudod, te nem olyan vagy, mint mások; és ők ezt nem értették meg. Igazán tehettek volna valamit érted. De úgy beszélsz, mintha tanultál volna.

- Jártam iskolába - mondta szomorkásan. De a sarokban kellett ülnöm, távol a többiektől. Hagyták, hogy azt olvassak, amit akarok, és ezért nagyon hálás vagyok nekik.

- Nos Max, most itt vagy. Nem érzed nagyon rosszul magad, ugye?

Max felemelte a fejét, és gyanakodva nézett Scanlonra.

- Maga tényleg nem akar visszaküldeni? Félig felemelkedett, mintha máris indulni készülne. Scanlon zavartan köhécselt.

- Persze ha vissza akarsz menni, nem tartóztatlak. De talán jobb lenne neked, ha maradnál.

- Nem akarok visszamenni! - kiáltotta Max hevesen.

- Nos ez rajtad áll. Most azonban azt hiszem, legjobb, ha kialszod magad. Majd reggel beszélgetünk.

Felkísérte a még mindig gyanakvó Vakarcsot az emeletre, és bevitte egy apró hálószobába.

- Ez lesz az éjszakai szállásod. Később majd én is feljövök a szobámba, ami itt van a tiéd mellett, és ha szükséged van valamire, csak kiabálj át. Indulni készült, de valami eszébe jutott. - De jusson eszedbe, hogy nem kell éjnek idején elrohannod.

- Becsületszavamra nem fogok elrohanni. Scanlon elgondolkodva bement abba a szobába, amit dolgozószobának nevezett. Meggyújtott egy halvány fényű lámpát, és leült kopott karosszékébe. Tíz percig mozdulatlanul üldögélt, és hat év óta első ízben máson járt az esze, mint az atomenergiáról szőtt álmain.

Halk kopogás hallatszott, és Beulah toppant be a szobába. Szemöldökét összehúzta, ajkát összeszorította. Odaállt Scanlon mellé.

- Ó, Jefferson! Ha elgondolom, mit műveltél! Ha ezt a drága mamád tudná…

- Ülj le, Beulah - intett Scanlon egy másik szék felé -, és ne aggódj a mama miatt. Ő sem gondolná másképp.

- Bizony így van… és a papád is milyen jó lélek volt. Te épp olyan vagy mint ő, Jefferson. Először ráköltöd az összes pénzedet valami buta masinára, ami egy szép napon majd az egész házat felrobbantja, most meg felszedsz az utcáról valami rémes alakot… Mondd meg nekem, Jefferson - és Beulah rettegve elhallgatott -, tényleg úgy gondolod, hogy itt tartod magadnál?

Scanlon keserűen elmosolyodott.

- Azt hiszem, igen, Beulah. Mást nem nagyon tehetek.

* * *

Scanlon egy hét múlva a műhelyébe ment. Előző éjszaka, miután Max jelenléte kirángatta az egykedvűségből, kiötlött egy olyan megoldást, ami felfedné a rejtélyt, miért nem működött a szerkezete. Talán egy apró alkatrész hiányzik, gondolta magában. A legkisebb rész hibája is működésképtelenné teheti az egész szerkezetet.

Lelkesen nekiveselkedett a munkának. Félóra múlva a darabokra szedett masina ott hevert a munkapadon, Scanlon pedig egy magas széken ücsörgött, és bánatosan nézegette.

Nem is hallotta, hogy az ajtó halkan nyílik, majd bezárul. Csak a belépő kétszeri köhécselése ébresztette rá a gondolataiba merült feltalálót, hogy rajta kívül más is van a helyiségben.

- Ó, te vagy az, Max? - Végre ráismert. - Akarsz valamit tőlem?

- Várok, ha nem ér rá, Mr. Scanlon - Az elmúlt hét kevés volt ahhoz, hogy Max szégyellőssége elmúljék. - De olyan sok könyv van a szobámban…

- Könyv? Ö, hát kivihetem, ha zavar. Gondolom, nem fog érdekelni a legtöbbje, ahogy emlékszem, kézikönyv. Egy kicsit még nehezek számodra.

- Nem olyan nehezek - bizonygatta Max, és rámutatott a magával hozott könyvre. - Csak szerettem volna, ha megmagyarázza a kvantummechanikát. Van benne néhány olyan integrálszámítás, amiket nem egészen értek, és ez zavar. Itt… mindjárt megmutatom.

Belelapozott a könyvébe, de hirtelen megdermedt, ahogy körülnézett.

- Jaj, csak nem törte szét a szerkezetét?

A kérdés visszahozta Scanlont a valóságba. Keserűen mosolygott.

- Nem, még nem. Épp azon töprengtem, hogy vagy a szigeteléssel, vagy a kapcsolással lehet valami baj. De semmi - valahol másutt követhettem el a hibát.

- Milyen kár, Mr. Scanlon. - A Vakarcs gyászosan összehúzta szemöldökét.

- A legrosszabb az, hogy el sem tudom képzelni, mi lehet a baj. Abban biztos vagyok, hogy az elmélet tökéletes… annyiszor leellenőriztem, ahányszor csak lehetett. Újra és újra átnéztem a matematikai számításokat, és minden alkalommal ugyanaz az eredmény jött ki. A tér torzulása ennyi és ennyi intenzitással fogja ripityára zúzni az atomot. Csakhogy nem zúzta.

- Megnézhetem a számításokat?

Scanlon kétkedve bámult Maxra, de annak az arcán nem látszott egyéb, mint komoly érdeklődés. Scanlon vállat vont.

- Itt vannak, ezek a sárga papírlapok az íróasztalon. Nem tudom, el tudod-e olvasni, mert ahhoz túl lusta voltam, hogy legépeljem, a kézírásom pedig förtelmes.

Max óvatosan elvette, és egyik lapot a másik után nézte át.

- Azt hiszem, ez egy kicsit meghaladja a képességeimet.

Megmentője halványan elmosolyodott.

- Sejtettem, hogy így lesz, Max.

Scanlon körülnézett a rendetlen helyiségben, és hirtelen elöntötte a harag. Miért nem működik ez a vacak? Hirtelen felugrott, és felkapta a kabátját.

- Járok egyet, Max. Mondd meg Beulah-nak, hogy ne készítsen ebédet. Mire visszajövök, úgyis kihűl.

* * *

Késő délután lett, mire Scanlon benyitott a kapun, és annyira éhes volt, hogy eleinte meg sem hallotta azt a meghökkentő zümmögést, ami a laboratóriumából kiszűrődött. Amikor a zümmögés egy pillanatra abbamaradt, majd újból rákezdte, rögtön elindult a laboratórium felé.

Átszaladt az előszobán, és berohant a laboratóriumba. Az elébe táruló látványtól szinte földbe gyökerezett a lába, alig mert hinni a szemének.

Lassacskán felfogta érzékei üzenetét. Drága atommotorjai újból összerakva álltak, ám ezúttal számára teljesen idegen módon, annyira, hogy a szemének először hozzá kellett szoknia, hogy felismerje a különböző alkatrészdarabokat.

Bután bámulva ácsorgott, mintha az egész valami rémálom vagy tréfa lenne, azután egy csapásra minden világossá vált, amikor a szoba másik végében egy ezüst hajcsomó tulajdonosát pillantotta meg a padon, aki óvatosan egyik oldalról a másikra hajlongott, mintha el akart volna bújni.

- Max! - kiáltotta dühösen a megzavarodott feltaláló. A bolond fiú nyilván megengedte magának azt a merészséget, hogy a veszedelmes szerkezettel eljátszadozzon.

A hangra Max felemelte sápadt arcát, amely gyámja láttára mélyen elvörösödött. Habozva Scanlon felé indult.

- Mit műveltél? - ordította Scanlon haragosan. - Tudod te egyáltalán, mivel játszol? Ebben a holmiban épp elég elektromosság van ahhoz, hogy kétszer is agyoncsapjon.

- Bocsánat, Mr. Scanlon. Egy buta ötlet jutott eszembe, amikor átnéztem a számításait, de nem mertem elmondani, hiszen maga annyival többet tud nálam. Amikor elment, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy kipróbáljam, habár sejtettem, hogy nem jutok túl messzire. Úgy képzeltem, hogy mire visszatér, újból szétszedem.

Hosszú ideig csend volt. Amikor Scanlon újból megszólalt, hangja furcsán lágy volt.

- Nos, mit csináltál?

- Nem haragszik?

- Ahhoz már egy kicsit túl késő van. Amúgy sem csináltál semmi rosszat.

- Szóval azt vettem észre a számításaiban vette elő egyik papírlapot a másik után -, hogy valahányszor előfordul a tértorzulás esete, az mindig az x2 plusz y2 plusz z2 funkciójára utal. Mivel a teret, amennyire értem, mindig állandónak tételezte, ez adhatta ki a gömbkiegyenlítést.

- Ezt én is észrevettem - bólintott Scanlon -, de ez semmit sem változtatott a problémán.

- Nos úgy gondoltam, hogy jelezni kell az individuális tér szükséges elrendezését, ezért kikapcsoltam a torzulást, és újból rákötöttem a gömbre.

A feltaláló szája tátva maradt. Szerkezetének titokzatos hibája most egyszerre világos fett, mint a Nap - és mi több, teljesen ésszerű.

- És működik? - kérdezte.

- Ebben nem vagyok teljesen biztos. A részek még nem illeszkednek egészen össze ebben az elrendezésben, még egy kicsit finomítani kellene. Aztán itt van még az az állandó hiba, hogy…

- De működik? A fenébe is, kapcsold be! - jött tűzbe Scanlon, és elöntötte az izgalom.

- Jó, álljon hátrébb. A normálisnál tízszer annyi energiát adok rá, ezért olyan eredményre is juthatunk, amit nem tudunk kezelni.

* * *

Max lassan megnyomta a kapcsolót, és ebben a pillanatban kék-fehérben villódzó tűzlabda pattant ki a központi kvarckamra belsejéből. Scanlon gépiesen ernyőt formált kezéből a szeme fölé, és a mérőeszközt keresgélte. A mutató egyre feljebb kúszott, és a legfelső határig meg sem állt. A láng folyamatosan izzott, láthatóan nem fejlesztett hőt, noha fénye mellett a legragyogóbban világító magnéziumfény is halványsárgává fakult volna.

Max még egyszer megnyomta a kapcsolót, ekkor a láng vörösre váltott, majd elhalt, és a szoba sötétvörös fénybe borult. A kimenet mutatója újra a zéróra süllyedt, és Scanlon remegő térddel beleroskadt székébe.

Ránézett az izgatott Vakarcsra, és ebben a pillantásban elismerés és tisztelet volt, és még valami ennél is több, félelem. Eddig soha nem tudatosította magában, hogy a Vakarcs nem a Földről vagy a Marsról származik, hanem valami egészen más faj gyermeke. Most már észrevette a különbséget, nem a viszonylagosan csekély fizikai eltérést, hanem a mélyrehatóan kutató lélek örvényét, amit csak most kezdett megérteni.

- Atomenergia! - krákogta rekedten. - És egy nem egészen húszéves fiú oldotta meg!

Max annyira zavarba jött, hogy az már szinte fájdalmas volt.

- Az igazi munkát maga végezte el Mr. Scanlon, sok-sok éven át. Én csak véletlenül vettem észre egy aprócska részletet, amire maga holnapra biztosan rájött volna. - Hangja elhalt a feltaláló rászegeződő tekintete hatására.

- Atomenergia… a legnagyobb teljesítmény, amit az ember valaha véghezvitt, és mi ketten most megtaláltuk.

Gyám és gyámolított tiszteletteljes tekintettel bámulták a nagyszerű, grandiózus dolgot, amelyet ők teremtettek.

Ebben a pillanatban a Villamosság Korának befellegzett.

* * *

Jefferson Scanlon elégedetten pöfékelt pipájából. Odakint nagy pelyhekben hullott a hó, és a levegőt a tél hidege dermesztette, de ő idebent, a kényelmes melegben csak üldögélt, pipázott és magában mosolygott. A másik sarokban Beulah ugyancsak elégedetten üldögélt, és magában dúdolva kötögetett, amit csak akkor hagyott abba, amikor időnként valami egészen komplikált minta került sorra. Az ablak melletti sarokban Max bújta könyvét, és Scanlon meglepődve fedezte fel, hogy az utóbbi időben védence rákapott a könnyű regényekre.

Sok minden történt az egy évvel ezelőtti nevezetes nap óta. Először is Scanlonból azóta világhírű, köztiszteletben álló tudós lett, és nem lett volna igazán ember, ha ez nem töltötte volna el büszkeséggel. Másodszor pedig, ami nem kevésbé fontos, az atomenergia átalakította a világot.

Scanlonnak minden hatalom újra meg újra megköszönte a felfedezését, mert a háborúk legalább kétszáz évre elnapolta, hiszen az atomenergia romba döntene minden civilizációt. Ezért hát a Világ Hatalmainak Koalíciója, amely ellenőrzése alá helyezte az atomenergia erejét, valódi áldásnak bizonyult, és lassú, fokozatos gazdasági fejlődést és jólétet biztosított az emberiség számára.

Már az interplanetáris utazásokat is forradalmasították. A Marsra és a Vénuszra tett kockázatos expedíciók hétvégi kirándulásokká váltak, s a korábbi idő egyharmada alatt lehetett megtenni, és a külső bolygókra tett kiruccanások is lehetővé váltak végre.

Scanlon hátradőlt székében, és újból eltöprengett azon az egy mozzanaton, ami üröm volt az örömben. Max minden dicsőséget elhárított magától. Viharosan és erélyesen tiltakozott még az ellen is, hogy nevét egyáltalán megemlítsék. Ez az igazságtalanság nagyon bosszantotta Scanlont, de csak annyit tehetett, hogy néha megemlítette "tehetséges asszisztensét"; és ez a gondolat azt az érzést keltette benne, hogy ő egy jellemtelen gazfickó.

Hirtelen éles zaj zökkentette ki álmodozásából. Max felé fordult, aki erőteljesen becsapta könyvét.

- Helló, mi baj van? - kérdezte Scanlon. Max félrelökte a kötetet, felállt, és lebiggyesztette az alsó ajkát.

- Magányos vagyok, ennyi az egész.

Scanlon arca megnyúlt, és zavartan keresgélte a szavakat.

- Azt hiszem, értem, Max - mondta végül halkan. - Nagyon sajnálom, de a helyzet az, hogy…

Max megenyhült, felragyogott, és kezét kedvesen nevelőapja vállára tette.

- Nem úgy értem, ahogy gondolod. Csak éppen… nos, nem is tudom elmagyarázni, de talán sejted, hogy az ember szeretne hasonló korúakkal beszélgetni, akik ugyanolyanok, mint saját maga.

Beulah felnézett, és lesújtó pillantást vetett az ifjú Vakarcsra, de egy mukkot sem szólt.

Scanlon mérlegelte a dolgot.

- Igazad van, fiacskám. Egy barát és társ a legjobb dolog, amit egy fiatalember kívánhat, és attól tartok, hogy Beulah és én nem egészen felelünk meg ennek. Mint mondod, a legjobb megoldás a saját fajtádbeli barát lenne, de ez nehéz dió. Megdörzsölte az orrát, és elgondolkodva a mennyezetre bámult.

Max kinyitotta a száját, mintha még valamit akarna mondani, de meggondolta magát, és elpirult. Aztán alig hallhatóan motyogott valami olyasfélét, hogy "de buta is vagyok". Hirtelen sarkon fordult, kimasírozott a szobából, és becsapta maga mögött az ajtót.

Az idősebb férfi néma meglepetéssel bámult utána.

- Nahát, micsoda furcsa dolog. Vajon, mi jöhet még ezután?

Beulah abbahagyta a kötőtű fürge csattogtatását, de csupán annyi időre, míg kinyilvánította epés megjegyzését.

- A férfiak egytől egyig bolondok, és ráadásul vaknak születtek.

- Igazán? Te talán tudod, mi bántja?

- Hát persze, hogy tudom. Olyan egyszerű, mint az, hogy miféle borzalmas nyakkendőt vettél ma fel. Szegény gyerek!

- Rejtélyes dolgokat mondasz, Beulah - rázta meg a fejét Scanlon.

A házvezetőnő félretette kézimunkáját, és szánakozva nézett a feltalálóra.

- Pedig olyan egyszerű. A fiú húszéves. Társaságra van szüksége.

- De hiszen ő is ezt mondta! Ez a te csodálatos éleslátásod?

- Jóságos ég, Jefferson! Hát olyan régen volt az, amikor te voltál húszéves? Azt akarod mondani, csakugyan azt hiszed, hogy a fiú férfitársaságra célzott?

- Ó - ragyogott fel Scanlon. - Ó! - és éretlenül vihogni kezdett.

- Nos, mit akarsz ezzel kezdeni?

- Ugyan, hát semmit. Mihez tudnék én kezdeni?

- Mondhatom, szép dolog így beszélni a gyámfiadról, amikor annyi pénzed van, mint a pelyva, amikor pincétől a padlásig megvehetnél akár ötszáz árvaházat, és még mindig maradna belőle. A legkönnyebb dolog lenne a világon, hogy keress egy csinos, ifjú leányzót Vakarcsnak, hogy legyen társasága.

Scanlon elborzadva meredt a házvezetőnőre.

- Komolyan beszélsz, Beulah? Csak nem azt mondod, hogy vásároljak egy nőstény vakarcsot Maxnak? Ugyan, mit tudok én a nőkről, pláne a vakarcsnőkről? Különben sem ismerem a gusztusát. Minden bizonnyal valami csúf banyát csípnék fel neki.

- Ne beszélj butaságokat, Jefferson. A haját kivéve Max pontosan úgy fest, mint bárki más, és rád bízom, hogy csípj fel számára egy csinoska lányt. Egy agglegény soha nem lehet annyira öreg és savanyú, hogy ne tudná ezt elintézni.

- Nem! Én aztán nem! Ez az egész rémes ötlet olyan…

- Jefferson! Te vagy a gyámja! Kötelességed!

Ez a szó hatott.

- A kötelességem - ismételte. - Igazad van, sokkal inkább, semmint sejtenéd. - Felsóhajtott. - Azt hiszem, csakugyan meg kell tennem.

* * *

Scanlon feszengve álldogált egyik remegő lábáról a másikra az ecetes képű hivatalnok átható tekintete előtt, akinek nevét nagy betűkkel hirdette a tábla: Miss Martin, főfelügyelő.

- Foglaljon helyet, uram - mondta savanyúan Miss Martin. - Mit óhajt?

Scanlon megköszörülte a torkát. Már meg sem tudta számlálni, hány árvaházat látogatott végig eddig, és érezte, hogy ez a feladat meghaladja képességeit. Magában megfogadta, hogy ez lesz az utolsó alkalom; vagy talál egy megfelelő nemű, korú és megjelenésű Vakarcsot, vagy az egészet feladja, akár egy elrontott kísérletet.

- Azért jöttem - fohászkodott neki az óvatosan előkészített, de akadozó beszédnek -, van-e az önök árvaházában egy Va… egy Marson született korcs.

- Három is van - vágott közbe élesen a főfelügyelőnő.

- És nőneműek? - kérdezte Scanlon mohón.

- Egytől egyig nőneműek - felelte a nő, és a szeme rosszalló gyanakvással villogott.

- Jaj de jó! Megnézhetném őket? Tudja…

Miss Martin hideg pillantása meg se rebbent.

- Bocsánat, de mielőtt folytatná, szeretném tudni, hogy ön örökbe kíván-e fogadni egy korcsot.

- Ha megfelel, akkor szeretnék kitölteni egy gyámságba vételi papírt. Ez annyira szokatlan?

- Az bizony - vágta rá a választ a főfelügyelőnő. - Meg kell értenie, hogy ilyen esetben először is alaposan meg kell vizsgálnunk a családi körülményeket úgy pénzügyi, mint társadalmi vonatkozásban. A kormány álláspontja az, hogy ezeknek a teremtéseknek sokkal jobb, ha állami felügyelet alatt állnak, és az adoptálás nehéz dolog lesz.

- Tudom, asszonyom. Tudom. Tizenöt hónappal ezelőtt gyakorlati tapasztalatokat szereztem e tárgyban. Azt hiszem, kielégítő felvilágosítást adhatok anyagi és társadalmi helyzetemről, ezzel nem lesz semmi probléma. A nevem Jefferson Scanlon…

- Jefferson Scanlon! - A nő kiáltása sikolynak is beillett. Arcára azon nyomban alázatos mosolyt erőltetett. - Hát persze! Igazán felismerhettem volna magát arról a rengeteg fényképről, amit láttam. Milyen ostoba vagyok! Kérem, ne is fárassza magát további referenciával. Biztosra veszem, hogy az ön esetében - ezt rajongó arckifejezés kísérte - nem lesz semmiféle bürokratikus akadály.

Dühödten megnyomott az íróasztalán egy csengőt.

- Azonnal hozd be Madeline-t, és a másik két kis teremtést. Amilyen gyorsan csak tudod! - csapott le a riadt cselédlányra. - Mosdasd meg és figyelmeztesd őket, hogy a lehető legrendesebben viselkedjenek!

Ezzel újból Scanlon felé fordult.

- Nem tart sokáig, Mr. Scanlon. Igazán nagy kitüntetés számunkra, hogy meglátogat bennünket, és röstellem, hogy eleinte olyan szigorú voltam. Először nem ismertem fel önt, habár azonnal láttam, hogy fontos személyiség.

Ha Scanlont eleinte leverte a főfelügyelőnő durva fennhéjázása, most iszonyúan idegesítette ez az erőltetett szívélyeskedés. Újra meg újra megtörölgette izzadó homlokát, és összefüggéstelen, egytagú szavakkal válaszolgatott a lelkes kérdések özönére. Már épp arra a vad elhatározásra jutott, hogy sarkon fordul, és megfutamodik a sárkány elől, amikor a cselédlány bejelentette a három Vakarcsot, és ezzel kihúzta a csávából.

Scanlon érdeklődve és megnyugodva vette szemügyre a három korcsot. Kettő még egészen gyermek volt, legfeljebb, ha tízéves, a harmadik azonban tizennyolc éves lehetett, és minden szempontból alkalmasnak tűnt.

* * *

Karcsú, ruganyos termetű volt, és várakozás közben is annyira kecsesen álldogált, hogy Scanlon bármilyen "kiszikkadt, százszázalékos" agglegény volt is, egy elégedett pillantást vetett rá.

Az arca éppen olyan volt, amit Beulah "csinoskának" nevezett, és kék szeme, habár most zavarában a padlóra szegezte, nagyon tetszett Scanlonnak.

Még furcsa haja is szép volt. Nem állt fel annyira magasan, mint Max sörénye, selyemfehér szálain a napsugár játszadozott, és csillogva fénylett.

A két kicsi belekapaszkodott a nagyobb társnő szoknyájába, és elkerekedett, félénk szemmel bámultak a két felnőttre, s ebből korábbi bántalmazásukra lehetett következtetni.

- Azt hiszem, Miss Martin, hogy ez az ifjú hölgy megfelel - mondta Scanlon. - Éppolyan, amilyent elképzeltem. Meg tudná mondani, mennyi idő alatt lehet elintézni a gyámsági papírokat?

- Holnapra elkészítem önnek, Mr. Scanlon. Az ilyen rendkívüli esetet, mint amilyen az öné, különleges elbánásban részesítem.

- Köszönöm. Akkor hát visszajövök - vágta el a hosszadalmas szóáradatot Scanlon. Az egyik Vakarcska már nem bírta tovább, és sírva fakadt, amihez hamarosan a másik is csatlakozott.

- Madeline! - kiáltott rá a főfelügyelő a tizennyolc éves lányra. - Csillapítsd le Rose-t és Blanche-ot! Förtelmes ez a bemutató.

Scanlon közbelépett. Úgy tűnt, hogy Madeline elsápadt, és habár mosolyogni próbált, miközben megsimogatta a kicsiket, szemmel láthatólag neki sem kellett volna hozzá sok, hogy elsírja magát.

- Talán - mondta Scanlon - az ifjú hölgy nem szeretné elhagyni az intézetet. Természetesen úgy gondolom, csakis önkéntes alapon vinném el.

Miss Martin fölényesen mosolygott.

- Nem lesz vele semmi baj. - Odafordult a fiatal lányhoz. - Ugye, hallottál már a nagy Jefferson Scanlonról?

- I-igen, Miss Martin - mondta halkan a leány.

- Hagyja ezt rám, Miss Martin - erősködött Scanlon. - Mondja, lányom, csakugyan szívesebben maradna itt?

- Ó, nem - mondta a lány komolyan. - Boldog leszek, ha elmehetek innen - és rettegve Miss Martinra nézett -, habár itt nagyon jól bántak velem. De tudja… mi lesz ezzel a két aprósággal? Csak én vagyok itt nekik, és ha én is elmegyek, akkor ők… ők…

Lehajolt, és hirtelen erősen átölelte őket.

- Nem hagyom el a kicsiket, uram! - Mindkettőt megcsókolta. - Ne sírjatok, gyerekek! Nem megyek el tőletek. Ők pedig nem vihetnek el innen.

Scanlon furcsán, nehezen nyelt, és a zsebkendője után kotorászott, hogy kifújja az orrát. Miss Martin fensőbbséges visszatetszéssel szemlélte.

- Ne is törődjön ezekkel az ostoba teremtésekkel, Mr. Scanlon - mondta. - Azt hiszem, holnap délre minden irattal elkészülök.

- Akkor mindháromról állítsa ki a gyámsági iratokat - közölte mogorván Scanlon.

- Micsoda? Mindhármukról? Ezt komolyan mondja?

- Egész komolyan. Megtehetem, ha akarom, nem?

- Hát persze, de…

Scanlon nagy sietve távozott, és faképnél hagyta a sóbálvánnyá vált Madeline-t és Miss Martint, utóbbit a teljes elképedés közepette, előbbit pedig kitörő boldogságban. Még a tízévesek érzelmei is megváltoztak, felhagytak véget nem érő zokogásukkal.

* * *

Beulah meglepetését nem lehetett szavakkal leírni, amikor a repülőtéren egy helyett három darab Vakarccsal szembesült. Ám a meglepetés mindent összevéve inkább örömteli volt, Rose és Blanche ugyanis azon nyomban belopták magukat az öreg házvezetőnő szívét. Hatalmas, nedves puszikat nyomtak Beulah ráncos orcájára, amitől örömében felragyogott, és menten visszacsókolta őket.

Madeline azonnal megbabonázta Beulah-t, aki azt sutyorogta Scanlon fülébe, hogy úgy látszik, többet ért az efféle ügyekhez, mint feltételezte róla.

- Ha a haja normálisan állna - súgta vissza Scanlon -, magam is elvenném feleségül. Így azonban nem - jelentette ki elégedetten.

A két idős ember rettentően izgatott volt, amikor aznap késő délután hazatértek. Scanlon hosszú sétára invitálta Maxot a közeli erdőbe, és miközben a mit sem sejtő, rejtélyt szimatoló Max-szal eltávoztak, Beulah nekilátott, hogy a három újonnan érkezettnek mindent előkészítsen.

Körülvitte őket a házban, és pincétől-padlásig mindent végigmutogatott, azután megmutatta, a szobákat. Beulah egyvégtében fecsegett-locsogott, tréfálkozott és csipkelődött, amíg a három Vakarcslány minden szégyellőssége elmúlt, és úgy érezték magukat, mintha mindig itt lettek volna.

Azután leszállt a téli este, és Madeline felé fordult.

- Későre jár. Nem akarsz lejönni velem a konyhába? Segíthetnél vacsorát készíteni a férfiaknak. Madeline visszahőkölt.

- A férfiaknak! Hát van itt még valaki Mr. Scanlonon kívül?

- Ó, igen. ltt van még Max is. Vele még nem találkoztál.

- Max a rokonuk?

- Nem, gyermekem. Ő is egyike Mr. Scanlon gyámolítottainak.

- Ó, értem - mondta Madeline, és fehér haja tövéig elpirult.

Beulah egy pillanat alatt átlátta, miféle gondolat száguld át Madeline fejében, és halkan hozzátette.

- Ne aggódj, drágaságom. Hidd el, nem érdekli, hogy Vakarcs vagy. Boldog lesz, hogy találkozhat veled.

* * *

Később azonban kiderült, hogy a "boldog" szó egyáltalán nem illett Max érzelmeire, amikor először megpillantotta Madeline-t.

Scanlonnal betrappolt a házba, levette kabátját, és kibújt a hócsizmájából, mint rendesen.

- Nahát - kiáltotta oda a félig megfagyott feltalálónak, aki utána baktatott -, nem is értem, miért volt neked olyan sürgős őgyelegni valód ebben a dermesztő fagyban! - Beleszimatolt a levegőbe. - Á, úgy érzem, sült báránylapocka készül! - Azzal sietve az ebédlő felé futott.

A küszöbön hirtelen megtorpant, és levegő után kapkodott, mintha fuldokolna. Scanlon besurrant mellette és leült.

- Gyere csak - mondta, és kedvtelve nézte Max céklavörössé vált arcát. - Ülj le. Társaságunk akadt. Ez itt Madeline, ez Rose, ez meg itt Blanche. - Ő pedig - fordult az ott ülő lányok felé, és nagy elégedettséggel megállapította, hogy Madeline rózsaszín arccal zavartan a tányérjára mereszti szemét - a gyámfiam, Max.

- Hogy van? - motyogta Max akkora szemmel, mint egy csészealj. - Örvendek a találkozásnak.

Rose és Blanche kedves üdvözléseket kiabáltak, Madeline azonban épp csak felrebbentette a pilláit, azután újból lesütötte.

A vacsora pompás volt. Max, aki egész délután kibírhatatlan éhségről panaszkodott, most hagyta, hogy tányérján kihűljön a sült és a törtkrumpli, Madeline meg úgy piszkálgatta az ételt, mintha nem tudná, mit kell vele csinálni. Scanlon és Beulah csendben ettek, és titokban sokatmondó pillantásokat váltottak egymással.

Scanlon vacsora után kisompolygott az ebédlőből, mivel úgy érezte, hogy ilyen helyzetben az a legjobb taktika, ha a dolgot egy asszonyra bízza. S csakugyan, amikor néhány óra múlva Beulah bement hozzá a dolgozószobájába, egy pillantás elég volt ahhoz, hogy belássa, milyen helyesen cselekedett.

- Megtörtem a jeget - jelentette Beulah boldogan. - Már elmesélték egymásnak az egész élettörténetüket, és a dolog remekül fejlődik. Persze még egy kicsit tartanak egymástól, és a szoba ellenkező sarkában ülnek, de ez majd elmúlik méghozzá hamarosan.

- Remek pár ugye, Beulah?

- A legszebb, amit valaha láttam. A kis Rose és Blanche pedig egyszerűen angyalok. Épp most dugtam őket ágyba.

Kis szünet következett, aztán Beulah lágyan folytatta.

- Ez volt az egyetlen olyan eset, amikor neked volt igazad, és én tévedtem. Mármint akkor, amikor először hoztad ide a házba Maxot, és én tiltakoztam. De ez az egyetlen eset mindent megér. Becsületére válsz a drága mamádnak, Jefferson.

Scanlon higgadtan bólintott.

- Szeretném a Föld minden Vakarcsát boldoggá tenni. Milyen egyszerű lenne. Ha nem bűnözőként, hanem emberként bánnánk velük, és speciálisan az ő számukra épült otthonokban élhetnének, és kizárólag az ő boldogulásukat tartanák szem előtt…

- Na, és miért nem csinálod meg te? - unszolta Beulah.

Scanlon komolyan ránézett az öreg házvezetőnőre.

- Pontosan ezen gondolkodom. - Hangja álmodozó mormogássá halkult. - Éppen ezen. Egy Vakarcsvároson, amit ők vezetnek, és értük van a saját felnőtt kormányzó tisztviselőikkel, a saját iskoláikkal és a saját közintézményeikkel. Egy kis világ a nagyvilágban, ahol a Vakarcsok embernek tekinthetik magukat ahelyett, hogy szörnyszülötteknek tartanák és lenéznék őket. A pipája után nyúlt, és lassan megtömte. - A világ amúgy is adósa maradt az egyik Vakarcsnak, és ezt az adósságot még nem egyenlítette ki. Majd én megteremtem; megteremtem a Vakarcsvárost.

Ezen az éjszakán Scanlon nem bírt elaludni. A csillagok megtették nagy körútjukat, majd lassan elhalványultak. Eljött a hajnali szürkület, és egyre világosabb lett, de Scanlon csak ült, nem moccant. Álmodozott és tervezgetett.

* * *

Jefferson Scanlon könnyedén viselte nyolcvan évének terhét. Léptei már nem voltak ruganyosak, válla is meghajlott, de egészsége nem hagyta cserben, és az esze még mindig vágott sűrű hajkoronája alatt, amely most már éppolyan hófehéren lengett, akár a Vakarcsoké.

A boldog élet nem öregít, és Scanlon immár negyvenedik éve figyelte Vakarcsváros növekedését, és ebben megtalálta a boldogságát.

Ha kinézett az ablakán, láthatta, amint a város ott nyújtózott előtte, akár egy hatalmas, szépséges festmény. Olyan volt, akár egy kis ékszerdoboz, a termékeny Ohio-síkság háromszáz négyzetmérföldjén népessége alig több ezer főnél.

Csinos, erős házak, széles, tiszta utcák, parkok, színházak, iskolák, boltok - mintaváros, amely évtizedek értelmes erőfeszítéséről és együttműködéséről tanúskodik.

Az ajtó kinyílt Scanlon mögött, és ő felismerte a halk lépteket anélkül, hogy megfordult volna.

- Te vagy az, Madeline?

- Igen, papa - mondta. A Vakarcsváros minden lakója ezen a néven szólította. - Max érkezett vissza Mr. Johansonnal.

- Nagyon jó - mondta Scanlon, és gyöngéden Madeline-re nézett. - Milyen régen nézzük már így együtt Vakarcsváros növekedését, ugye?

Madeline bólintott és felsóhajtott.

- Ne sóhajts, drágám. Megéri, hogy a városnak adtuk ezeket az éveinket. Bárcsak Beulah is itt lehetne most velünk.

Scanlon szomorúan megrázta a fejét, amikor eszébe jutott az öreg házvezetőnő, aki már huszonöt éve halott volt.

- Ne gyötörd magad ilyen szomorú gondolatokkal - biztatta Madeline. - Itt jön Mr. Johanson. Jusson eszedbe, hogy a ma van a negyvenedik évforduló, és hogy milyen boldog ez a nap. Nincs min szomorkodni.

* * *

Charles B. Johansont afféle "agyafúrt" embernek ismerték. Intelligens, előrelátó, a tudományokban jártas férfiú volt, ám ugyanakkor olyan ember, aki képességeit kizárólag olyan cél szolgálatába állítja, amelyhez valamilyen érdeke fűződik. Következésképpen nyakig belevetette magát a politikába, és ő volt az első számú jelölt az újonnan alapított Műszaki Minisztérium vezetői tisztére.

Legelső hivatalos ténykedéseként látogatást tett a világ legnagyobb tudósánál és felfedezőjénél, Jefferson Scanlonnál, aki hajlott kora ellenére évről évre a maga nemében páratlanul hasznos találmányokat nyújtott be a kormányzatnak. Johanson számára Vakarcsváros nagy meglepetést jelentett. A város létezése voltaképpen homályban maradt a külső világ számára, és az öreg tudós hobbyjának, afféle ártalmatlan különcködésnek tekintették. Johanson egy logikusan megtervezett, jól felépített, de szomorú hangulatú helyre számított.

Amikor Johanson kísérőjével, Max-szal Scanlon szobájába lépett, egész magatartása őszinte szívélyességet tükrözött, de látszott rajta, hogy néhány gondolatát eltitkolja.

- Á, Johanson - üdvözölte Scanlon. - Visszajött hát. Mi a véleménye minderről? - kérdezte széles kézmozdulattal.

- Igazán meglepő - csodálatos látvány -, biztosította Johanson.

- Örülök, hogy tetszik - mosolygott Scanlon. - A népességünk jelenleg 1154 fő, és napról napra gyarapszik. Láthatja, mi mindent tettünk már eddig is, de ez mind semmi ahhoz képest, amit a jövőben szándékozunk csinálni - mármint a halálom után. Van azonban valami, amit még a halálom előtt szeretnék megoldani, és ehhez a maga segítségét kérem.

- És mi lenne az? - kérdezte Johanson óvatosan.

- Az, hogy ezek az oly régóta megvetett Vakarcsok megkaphassák a Földön és a Marson születettekkel egyenlő politikai, gazdasági és társadalmi jogokat.

- Ez nehéz lesz - mondta bizonytalanul Johanson. - Vannak bizonyos, talán érthetetlen előítéletek velük szemben, és amíg meg tudjuk győzni a Földet arról, hogy a Vakarcsok megérdemlik az egyenlő elbánást… - Kétkedve megcsóválta a fejét.

- Méghogy megérdemlik! - kiáltotta Scanlon hevesen. - Sokkal többet is megérdemelnek. Nagyon is mérsékelt a követelésem. - Max, aki eddig csendben az egyik sarokban üldögélt, ajkába harapott, de egy szót sem szólt, és Scanlon folytatta. - Maga nem tudja a teljes igazságot a Vakarcsokról. Bennük a Föld és Mars legjobb tulajdonságai egyesülnek. Megvan bennük a marslakók hideg, analitikus képessége, és a földi ember érzelmektől fűtött, hatalmas energiája. Ha pedig az értelmi képességeiket nézzük, akkor bármelyikük túltesz akár magán, akár rajtam. Én semmi mást nem kérek, csak egyenlőséget.

A miniszter elnézően mosolygott.

- Mintha kissé elragadná a lelkesedés, kedves Scanlonom.

- A legkevésbé sem. Mit gondol, hogy voltam képes annyi hasznos szerkentyűt kispekulálni, mint például néhány éve azt a gravitációs mezőt? Gondolja, hogy a Vakarcsok asszisztenciája nélkül megcsinálhattam volna? Itt van például Max - aki lesütötte a szemét Johanson átható tekintete előtt -, ő csinálta meg az utolsó simításokat az atomenergia-szerkezet felfedezésénél.

Scanlon annyira izgatott lett, hogy megfeledkezett minden óvatosságról.

- Kérdezze csak meg a stanfordi Whitsun professzort, ő majd megmondja. Whitsun a világ legnagyobb pszichológusa, és tudja, mit beszél. Tanulmányozta a Vakarcsokat, és majd elmeséli magának, hogy ők a Naprendszer eljövendő faja, ők veszik majd át a tisztavérűektől a vezetést, és ez olyan biztos, ahogy a napra éj következik. Nem gondolja hát, hogy egyenlő jogokat érdemelnének?

- Nos, magam is így gondolom - válaszolta Johanson. Valami különös fény villant fel a szemében és ajka furcsa mosolyra görbült. - A dolog rendkívül fontos, Scanlon. Azonnal intézkedem. Azonnal, mondom, mivel fél óra múlva távozom. El akarom érni a két óra tízkor induló sztrato-járatot.

* * *

Johanson még alig tette ki a lábát, amikor Max Scanlonhoz szaladt, és minden előzetes bevezetés nélkül rákezdte.

- Van valami, amit meg akarok mutatni neked, papa; olyasvalamit, amiről eddig nem tudtál.

Scanlon meghökkent.

- Hogy érted ezt?

- Kérlek, gyere velem, papa. Megmagyarázom. - Komoly arckifejezése szinte ijesztő volt. Az ajtóban Madeline is csatlakozott hozzájuk, és Max jeladására rögtön megértette a helyzetet. Egyetlen szót sem szólt, de az arca szomorú lett, és homloka redői elmélyültek.

Mindhárman néma csendben beszálltak az ott várakozó lengőautóba, és sebesen áthajtottak a városon az Erdős-domb felé. Magasan a Klára-tó felett megtettek egy kört, majd újból lementek a domb sűrű erdőkkel benőtt lábához.

Ahogy a kocsijuk landolt, magas, szálas termetű Vakarcs toppant elébük, és Scanlonra bámult.

- Jó napot, papa - suttogta tiszteletteljesen, és kérdő pillantást vetett Marra.

- Neked is, Emmanuel - mondta kurtán Scanlon. Hirtelen rájött, hogy egy jól álcázott nyílás előtt állnak, amely a domb belsejébe vezet.

Max intett, hogy kövesse, és előrement a nyílásban, amely úgy száz láb hosszan szűk volt, majd azután hatalmas, emberkéz által épített barlangba vezetett. Scanlon döbbent meglepődéssel torpant meg, amikor elébe tárult a látvány. Három óriási méretű űrhajó meredezett előtte ezüstfehéren csillogva, és amennyire látta, a legmodernebb atomenergiával ellátva.

- Ne haragudj, papa, hogy mindezt a tudtod és engedelmed nélkül csináltuk - mentegetőzött Max. - Ez volt az egyedüli eset erre Vakarcsváros rövidke történelmében. - Scanlonon látszott, hogy mindezt alig hallja, csak elbűvölten állt, és Max folytatta. - Az a középső a zászlóshajó, a Jefferson Scanlon. A jobb oldali a Jószívű Beulah, és a bal oldalon álló a Madeline.

Scanlon végre felocsúdott.

- De mi ez az egész, és miért az a titkolózás? - Ezek a hajók már öt éve így állnak, teljes üzemanyagkészlettel és mindennel ellátva úgy, hogy bármely percben útra kelhetnek. Ma éjjel kilőjük a hajókat a dombról, és elindulunk a Vénusz felé - még ma éjjel. Eddig nem akartuk elmondani, mert nem szerettük volna megzavarni lelki békédet azzal a szerencsétlenséggel, amelyet mi már régóta tudunk. Voltaképpen azt hittük - mondta elgondolkodva Max -, hogy mire ennek eljön az ideje, te már nem leszel közöttünk.

- De hát mondd már el! - kiáltotta Scanlon. Mondj el mindent részletesen! Miért akartok épp most elmenni, amikor egészen biztosan kijárom számotokra a teljes egyenlőséget?

- Pontosan ezért - válaszolta gyászos hangon Max. - A Johansonhoz intézett szavaid kibillentették a mérleg nyelvét. Amíg az emberek és a marslakók pusztán úgy gondoltak egymásra, mint különböző és idegen egyedekre, addig vagy lenézték, vagy eltűrték egymást. Te közölted Johansonnal, hogy mi, Félvérek felsőbbrendűek vagyunk, és egyszer majd átvesszük az uralmat az ember felett. Így hát nem maradt más alternatívájuk, csak az, hogy gyűlöljenek. Többé nem fognak eltűrni bennünket, erről biztosíthatlak. Elmegyünk, még mielőtt kitör a vihar.

Az öregember tágra nyitotta szemét ettől az igazságtól, amelyet Max most feltárt előtte.

- Értem. Érintkezésbe kell lépnem Johansonnal. Talán majd ketten együtt helyrehozhatjuk ezt a rettentő hibát. - Tenyerével homlokára csapott.

- Ó, Max - vetette közbe magát könnyek között Madeline -, miért nem hozakodsz elő a másik dologgal? Mi azt akarjuk, papa, hogy velünk jőjj. A gyéren lakott Vénuszon végre olyan helyre lelhetünk, ahol háborítatlanul élhetünk az idők végezetéig. Ott szabadon és akadálytalanul megalapíthatjuk a saját nemzetünket, saját jogaink lehetnének, nem függünk a…

Hangja elhalt, mert pillantása Scanlon ráncos, megkínzott arcára esett.

- Nem - suttogta az öregember. - Nem! Az én helyem itt van a Földön, a saját fajtabelijeim között. Menjetek, gyermekeim, és alapítsátok meg a saját nemzeteteket. A végén majd az utódaitok átveszik az uralmat a Naprendszer felett. De én… én itt maradok.

- Akkor mi is maradunk - erősködött Max. Öreg, vagy már, és valakinek a gondodat kell viselnie. Én akár tucatszor is rászánom erre az életemet.

Scanlon elszántan megrázta a fejét.

- Senkire sincs szükségem. Dayton nincs messze. Oda is elmehetek, vagy bárhová máshová. Rád pedig Max, szüksége van a népednek. Te vagy a vezérük. Menjetek!

* * *

Scanlon végigbotorkált Vakarcsváros elhagyatott utcáin. Megpróbált erőt venni magán. Nehezen ment. Tegnap még a város fennállásának negyvenedik évfordulóját ünnepelték; úgy látszott, hogy fejlődésének csúcspontján áll. Mára pedig kihalt kísértetvárossá változott.

Ám furcsa módon valami különös ujjongást érzett. Álmai összeomlottak, de egy még ragyogóbb álomnak adtak helyet. Ifjúságában azt az álmot dédelgette, hogy megment és felnevel egy fajt, és emiatt majd egy szép napon úgy emlékeznek meg róla, mint egy szuperfaj megalapítójáról.

S valóban, ő teremtette meg a fajt, amely egykor majd az egész Naprendszeren uralkodik. Atomenergia, a gravitáció hatálytalanítása - mindez elhalványul és elveszti jelentőségét.

És Scanlon úgy képzelte, hogy így érezhetett Isten a világ teremtésekor.

A titokzatos érzék

A Strauss-keringő vidám ütemei betöltötték a szobát. Lincoln Fields érzékeny ujjai alatt hol áradt, hol halkult a muzsika, félig lehunyt szeme alól pörgő-forgó alakokat látott, akik valami fényűző szalon parkettjén piruetteznek.

A zene mindig így hatott rá. Betöltötte a lelkét a tiszta szépség álmával, és a helyiséget a paradicsomi hangok otthonává változtatta. Ujjai csak úgy lebegtek a billentyűk felett, amikor az utolsó taktusok finom kombinációját csalta ki a zongorából, majd lassan a darab végéhez ért.

Felsóhajtott, és egy pillanatra elmerült a teljes csendben, megpróbálta az elhaló visszhang utolsó édességét is kiélvezni. Azután megfordult, és halványan rámosolygott a szobában lévő társára.

Garth Jan visszamosolygott, de egy szót sem szólt. Nagyon kedvelte Lincoln Fields-et, de nagyon kevéssé értette. Világaik a szó szoros értelmében távol estek egymástól, hiszen Garth a Mars óriási, föld alatti városából származott, Fields pedig a Földön elterpeszkedő New York gyermeke volt.

- Hogy tetszett, Garth, öreg cimbora? - kérdezte Lincoln bizonytalanul.

Garth megrázta a fejét. Precíz, alapos választ adott.

- Feszülten figyeltem, és csak annyit mondhatok, hogy nem volt kellemetlen. Volt benne bizonyos ritmus, valamiféle kádenciák, amelyek valóban megnyugtatóan hatnak. De hogy szép volt-e? Egyáltalán nem!

Fields sajnálkozón nézett rá, szinte fájdalmasan sajnálkozva. A marslakó pillantása találkozott ezzel a tekintettel, és megértette, mit jelent, de szikrája sem volt benne az irigységnek. Csontos, hatalmas alakja kétrét görnyedt székében, amely túlságosan apró volt számára, és egyik hosszú lábát könnyedén előre-hátra himbálta.

Fields indulatosan felpattant a zongoraszékről, és megragadta társa vállát.

- A fenébe! Ülj át arra a padra!

Garth derűsen engedelmeskedett.

- Úgy látom, mintha egy kicsit kísérletezni szeretnél velem.

- Kitaláltad. Elolvastam néhány tudományos munkát, amelyek azt próbálják megmagyarázni, mi a különbség a földi emberek és a marslakók érzékelésének berendezése között, de sohasem értettem meg igazán.

Fields leütött egy C-hangot, majd egy F-et, és vizsgálódva nézett a marslakóra.

- Ha van is némi különbség - mondta habozva Garth -, akkor az nagyon csekély. Ha csak felületesen figyelem, nyugodtan állíthatom, hogy ugyanazokat a hangokat ütötted le.

Fields elbámult.

- Hogy lehetséges ez? - Azzal leütött egy C-t, majd egy G-t.

- Most meghallottam a különbséget.

- Nahát, az az érzésem, hogy minden igaz, amit rólatok beszélnek. Ti szegény szerencsétlenek hogy ennyire durva hallásotok legyen! Nem is tudjátok, mit veszítetek.

A marslakó közönyösen vállat vont.

- Aki sohasem birtokolt valamit, az a hiányát sem érzi.

Rövid szünet állt be. Jan Garth szólalt meg elsőként.

- Tudod-e, hogy ez az első történelmi periódus, amikor két intelligens faj kommunikálni tud egymással? Az érzék-berendezés összehasonlítása roppant érdekes - és talán szélesíti a látókörünket.

- Úgy van - helyeselt Fields. - Ebből az összehasonlításból még hasznunk is lehet. Tudod, egy földi biológus a múlt hónapban azt mondta, nagyon csodálkozik azon, hogy egy érzék-berendezéssel annyira szegényesen ellátott faj, mint a tiéd, oly magas fejlettségű kultúrát tudott létrehozni.

- Minden relatív, Lincoln. Mi megelégszünk azzal, amink van.

Fields egyre növekvő frusztrációt érzett magában.

- De ha tudnád, Garth, ha legalább tudnád, mit veszítesz!

- Ti sohasem láttátok, milyen gyönyörű a naplemente, vagy egy virágokkal telehintett rét. Ti nem csodálhatjátok meg az ég kékségét, az érő búzatábla aranyló sárgáját. Számotokra a világ a sötét és a világos árnyak váltakozását jelenti. - Erre a gondolatra vállat vont. - Sohasem szagoltál sem virágot, sem finom parfümillatot. Még olyan egyszerű dolgot sem tudsz élvezni, mint egy jó, kiadós vacsora. Nem érzel ízeket, és nem látod a színeket. Sajnállak az örömtelen világod miatt.

- Szamárságokat beszelsz, Lincoln. Ne pazarold rám a szánalmadat, mert éppolyan boldog vagyok, mint te. Felkelt és a sétapálcája után nyúlt, amire a Föld nagyobb gravitációs tere miatt nagy szüksége volt.

- Tudod, nem kellene ilyen könnyed felsőbbséggel megítélned bennünket. Úgy tűnt, az egészben ez volt számára a leginkább sértő. - Mi sem hencegünk fajunk bizonyos teljesítményeivel, amiről ti semmit sem tudtok.

S mintha mélyen megbánta volna szavait, savanyú mosollyal arcán elhagyta a szobát.

* * *

Fields egy percig zavartan és elgondolkodva ült, aztán felugrott, és a marslakó után szaladt, aki épp a kijárat felé botorkált. Vállon ragadta, és rábeszélte, hogy jöjjön vissza.

- Hogy értsem az utolsó megjegyzésedet?

A marslakó elfordította az arcát, mintha nem bírna a kérdező szemébe nézni.

- Ugyan, Lincoln, felejtsd el. Csak egy pillanatnyi tapintatlanság volt, amikor a szánakozásod már az idegeimre kezdett menni.

Fields éles pillantást vetett rá.

- Ez igaz? Logikus, hogy az emberek nem ismerik a marslakók érzéseit, de ennek talán az az oka, hogy a néped annyira titkolni akarja.

- Lehetséges. De most, hogy a saját butaságom miatt rájöttél erre, talán egyetértesz azzal, hogy arra kérlek, ne tovább.

- Természetesen! Hallgatok, mint a sír, noha a fene megesz, hogy valamit megtudjak róla. Mondd meg hát, miféle titokzatos érzék ez a tiétek?

- Hogy magyarázhatnám meg? - vont vállat Garth Jan. - Te például meg tudnád határozni nekem a színeket nekem, aki nem tudom megkülönböztetni őket?

- Én nem meghatározást kértem. Mondd el, mire használjátok. Kérlek… - ragadta meg a másik vállát -, te biztos el tudod mondani. Ígérem, titokban tartom.

A marslakó felsóhajtott.

- Nem mégy sokra vele. Mit mond az neked például, hogy ha mutatsz nekem két tartályt, amelyeket átlátszó folyadékkal töltöttek tele, én megmondom neked, hogy a kettő közül melyik van megmérgezve? Vagy vegyünk egy másik példát. Mutatsz nekem egy rézdrótot, és én egy pillanat alatt megmondom, vajon átfutott-e rajta a legcsekélyebb elektromos áram, akár csak egy ezredampernyi. Vagy ha őt yardnyira tőlem felemelsz bármiféle anyagot, én három fok eltéréssel meg tudom neked mondani, mennyi a hőmérséklete. Vagy például… á, hagyjuk, már épp eleget mondtam.

- Ez minden? - kiáltott fel csalódottan Fields.

- Hát mi mást szeretnél még?

- Amiket itt elmondtál, azok mind nagyon hasznos dolgok, de hol van bennük szépség? A ti különös érzékeitek nem értékelik annyira a lelki, mint a testi dolgokat?

Garth Jan türelmetlenül megmozdult.

- Tényleg szörnyű hülyeségeket beszélsz, Lincoln. Én csak arra feleltem, amit kérdeztél tőlem - hogy hogyan alkalmazzuk az érzékeinket. Meg sem kíséreltem megmagyarázni a természetüket. Vegyük például ezt a te színérzékedet. Amennyire értem, az az egyedüli haszna, hogy bizonyos finom megkülönböztetést teszel vele, amit én nem tudok. Például a színeiddel ismernél fel bizonyos kémiai megoldásokat, már ha rá tudnálak kényszeríteni vegytani analízisre. Ugyan mi szépség van ebben?

Fields már kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, a marslakó azonban ingerülten leintette.

- Tudom! Most a naplementéről vagy efféléről akarsz valami sületlenséget összehordani. De mit tudsz te egyáltalán a szépségről? Tudod-e, milyen gyönyörű dolog, ha szemtanúja lehetsz annak, amikor egy szál rézdróton átfut a váltóáram? Érezted már valaha azt a tökéletes elragadtatást, amikor a szolenoidba áramot indukálsz, miközben mágnesessé teszed? Utánajártál már annak, mi az a marsbeli hangszer? Á, nem érdemes!

Garth Jan szeme egészen elködösült felidézett gondolataitól, Fields pedig növekvő ámulattal nézte. A mérleg serpenyője most a másik oldalra billent, és Fields felsőbbrendűségi érzése egyszerre elillant.

- Minden fajnak megvannak a sajátos tulajdonságai - motyogta, amiben jó adag álszenteskedés volt -, de nem értem, mi okod van rá, hogy ezt akkora titokként kezeld. Mi itt a Földön semmit sem titkolunk el előletek.

- Ne vádolj bennünket hálátlansággal! - kiáltotta hevesen Garth Jan. A hálátlanság a marslakók erkölcsi kódexe szerint a leginkább főbenjáró bűnök közé tartozik, és Garth még az erre való célzást sem állhatta meg szó nélkül, - Mi, marslakók semmit sem teszünk ok nélkül. Nyilván nem a önzésből titkoljuk ezt a pazar képességünket.

A földlakó gúnyosan elvigyorodott. Valaminek már kezd a nyomára jutni - ezt szinte a csontjaiban érezte -, de úgy látszik, csak azzal lehet kipiszkálni belőle, ha ingerli.

- Kétségtelenül van ebben valami nemesség - mondta. - A ti fajotoknak megvan az a sajátossága, hogy a tetteiteket mindig önzetlenséggel indokoljátok.

* * *

Garth Jan dühösen az ajkába harapott.

- Igazságtalan vagy, amikor így beszélsz. Egy pillanatig arra gondolt, hogy Fields lelki nyugalma érdekében inkább hallgat, de a legutóbbi gúnyos megjegyzése az "önzetlenségről" lehetetlenné tette ezt. Egyre jobban elöntötte a düh, amely döntésre kényszerítette.

Most aztán semmi kétség, hangja ridegen, barátságtalanul csengett.

- Majd egy analógiával megmagyarázom mondta a marslakó, félig lehunyt szemét egyenesen Fieldsre szegezve. Azt mondtad, hogy olyan világban élek, amely mindössze világos és sötét árnyakból tevődik össze. Ugyanakkor úgy próbálod leírni a saját világodat, mint ami a szépség számtalan változatának tüneménye. Én meghallgattalak, de a dolog nem sokat érdekel. Sohasem ismertem, és soha nem fogom megismerni. Nem zokoghatunk olyasminek az elvesztése felett, ami sohasem volt a miénk. De mi lenne, ha olyan képességet adhatnál nekem, amellyel öt percen át megláthatnám a színeket? Mi lenne, ha öt percen át soha nem álmodott csodák tárulnának fel előttem? Mi lenne, ha ezután az öt perc után mindez őrökre elmúlna belőlem? Megérné ez az öt perc paradicsomi állapot azt, ami utána következik - hogy egy életen át elégedetlenkedjem a saját tökéletlenségem miatt? Nem lett volna tisztességesebb cselekedet, ha egyáltalán említést sem teszel a színekről, amiket így mindig jelenlévő kísértéssé tettél?

Fields az utolsó mondatoknál felállt, és meglepetésében tágra nyílt a szeme.

- Úgy érted, hogy a földi ember ennyire kívánatossá teheti egy marslakó előtt azt, amije van?

- Öt perc egy, egész életből - mondta álmodozva Garth. - És ennek az öt percnek az érzései…

Zavartan elhallgatott, és mérgesen meredt társára.

- Többet tudtál meg, mint amennyi hasznodra válik. Lássuk, nem felejtetted-e el, amit megígértél.

Hirtelen felugrott, és elrohant, ahogyan csak bírt, nehézkesen botjára támaszkodva. Lincoln Field egyetlen mozdulattal sem próbálta megállítani. Csak ült és töprengett.

* * *

A barlang olyan magas volt, hogy tetejét ködös homály borította, amelyben bizonyos időközönként felragyogott a raditgőmb foszforeszkáló fénye. A földalatti lávarétegtől meleg levegő lágyan rezgett. Lincoln Field előtt ott nyújtózott a Mars fővárosnak széles, ködbe vesző, kövezett főútja.

Ügyetlenül felkecmergett Garth Jan otthonának bejáratához azon a hathüvelyknyi létrán, amely szűnni nem akaró kellemetlenséget okozott minden lépésnél. Ám ez még mindig jobb volt, mint amit a szabadjára engedett, Földhöz szokott, merev izmok okoztak ebben a gyengébb gravitációban.

A marslakó nagyon meglepődött, amikor hat hónappal ezelőtt látott barátjával újból találkozott, de összességében nem örült neki. Fields ezt hamarosan észrevette, de csak mosolygott magában. Az első formalitásokon túlestek, már a szokásos megjegyzéseket is megtették, és most ott ültek egymással szemközt.

Fields elnyomta a cigarettáját, és hirtelen elkomolyodva felegyenesedett ültében.

- Azért jöttem, hogy elkérjem tőled azt az öt percet, amelyről azt mondtad, hogy nekem adod. Megkaphatom?

- Ez szónoki kérdés? Mert számomra megválaszolhatatlannak tűnik - mondta Garth, és a hangjában nyílt pimaszság csendült.

A földlakó elgondolkodva ránézett.

- Azt akarod, hogy vázoljam fel néhány szóval a helyzetem?

- Az mit sem számítana - mosolygott közönyösen a marslakó.

- Én azért mégis megpróbálom. A helyzet így áll: luxuskörülmények között születtem és nevelkedtem, és szörnyen elkényeztettek. A leglehetetlenebb kívánságaim is teljesültek, és nem tudom, mit jelent az, hagy nem, ha valamit kimondok. Érted?

Semmi válasz. Fields folytatta.

- A boldogságomat a szép látványban, a szép szavakban és a szép hangokban találom meg. A szépség kultuszát űzöm. Egyszóval esztéta vagyok.

- Nagyon érdekes - mondta a marslakó, és kőmerev vonásai meg sem rezdült -, de hogy jön mindez a jelenlegi problémához?

- Csak így: te a szépség új formájáról meséltél nekem - olyan formáról, amely jelenleg ismeretlen előttem, de amelyet megismerhetnék, ha te is úgy akarod. Az elképzelés nagyon vonzó számomra. Több mint vonzó - szinte követelődző. És ismét figyelmeztetlek, hogy amikor egy elképzelés vonzani kezd, akkor annak átadom magam, és mindig megkapom.

- Ebben az esetben nem te vagy a házigazda - emlékeztette Garth Jan. - Talán faragatlanság, hogy felhívom rá a figyelmed, de tudod, hogy engem nem kényszeríthetsz. A szavaidban lévő célzás szinte kész támadás.

- Örülök, hogy kimondtad, mert ezzel módot adtál arra, hogy viszonzásul én is durva legyek anélkül, hogy tudatosan támadnék.

Garth Jan válasza mindössze egy magabiztos grimasz volt.

- A hála nevében követelem tőled - mondta lassan Fields.

- Hála? - hőkölt meg hirtelen a marslakó.

Fields szélesen elvigyorodott.

- Ezt egyetlen tiszteletre méltó marslakó sem utasíthatja vissza - mármint a saját etikája szerint. Hálát kell érezned irántam, mivel az én személyemen keresztül ért az a megtiszteltetés, hogy a Föld legnagyobb és legmegbecsültebb embere átlépte házad küszöbét.

- Tudom - vörösödött el dühében Garth Jan. - Udvariatlanság, hogy emlékeztetsz erre.

- Nincs más választásom. Így beismered, hogy voltaképpen a Földnek tartozol hálával. Követelem, hogy ennek a beismert hálának a nevében avass be abba a misztikus érzésbe, amelyet annyira titkolsz. Elutasítod?

- Tudod, hogy nem utasíthatom el - jött a komor válasz. - Csak miattad habozom. - A marslakó felkelt, és ünnepélyesen kezet nyújtott. - Fejhosszal győztél, Lincoln. Meglesz. De utána már semmivel sem tartozom. Ezzel megfizetem a hála minden adósságát. Állod a szavad?

- Állom! - Kezet ráztak, és Lincoln Fields egészen más hangnemben folytatta. - De azért még barátok vagyunk, ugye? Ez a kis civakodás nem teszi tönkre a barátságunkat, igaz?

- Remélem, nem. Gyere! Vacsorázzunk együtt, és közben megbeszéljük a te… izé… öt percednek a helyét és idejét.

Lincoln Fields alig bírta túltenni magát idegességén, miközben Garth Jan magán "koncerttermében" várakozott. Hirtelen úgy érezte, nevetnie kell attól a gondolattól, hogy pontosan úgy érzi magát, mint egy fogorvosi váróteremben.

Már a tizedik cigarettájára gyújtott, de mindegyikből csak kettőt szippantott, és rögtön elhajította.

- Nagyon gondosan előkészíted, Garth - mondta.

- Csak öt perced van - vont vállat a marslakó -, ezért mindent elkövetek, hogy a lehető legjobban tudd kihasználni. Most odamegyünk a hordozható "zenegépünkhöz", amely azt az érzést kelti bennünk, mintha egy hatalmas szimfóniát (így mondjak?) hallanánk.

- Sokáig tart még ez a várakozás? Ez a huzavona, hogy banális legyek, borzalmas.

- Novi Lonra várunk, aki a hordozható "zenegépen" játszik, és Done Volra, a magánorvosomra. Hamarosan itt !esznek.

Fields átsétált a helyiség közepén álló alacsony emelvényre, és kíváncsian nézegette a bonyolult szerkentyűt. Az elülső rész csillogó alumínium tokján át csak hét tercnyi fénylő, fekete billentyűzetet lehetett látni, alul pedig öt jókora, fehér pedált. A hangszer hátsó része nyitva volt, itt hajszálfinom drótok feszültek benne keresztül-kasul.

- Fura jószág - jegyezte meg a földlakó. A marslakó is odament az emelvényre.

- Drága hangszer - mondta. - Tízezer marsbeli fontomba került.

- Hogyan működik?

- Nem sokban különbözik a földi zongoráktól. Azok a felső billentyűk különböző erősségű elektromos áramot keltenek. Egy szakértő muzsikus a billentyűk manipulálásával külön-külön és egyszerre megszólaltathatja az elektromos áramot.

Fields szórakozottan bólintott, és ujjait végigfuttatta a billentyűkön. Észrevette, hogy a föléjük erősített apró galvanométer erősen kileng, valahányszor lenyom egy-egy billentyűt, de emellett semmi egyebet nem érzett.

- Ezen a hangszeren csakugyan lehet játszani? - kérdezte.

- Hát persze - mosolygott a marslakó. - És hihetetlen hatásokat is képes kiváltani.

Odahúzott egy széket a hangszer mellé, és valami olyasmit mormogott, hogy "például így!", azzal gyors és pontos mozdulattal lejátszott néhány akkordot.

Éles marsbeli kiáltás hangzott fel mögöttük, és Garth Jan hirtelen zavarba jött.

- Ez Novi Lon - mondta sietve Fieldsnek. És mint rendesen, most sincs kibékülve a játékommal.

Fields felemelkedett, és önkéntelenül is meghajolt az újonnan érkező előtt, hiszen a másik szemmel láthatóan jóval idősebb volt. Szeme és szája körül már sűrű ráncok sorakoztak.

- Tehát ő az az ifjú földi ember - kiáltotta angolul, de erős akcentussal. - Helytelenítem a meggondolatlanságát, fiatalember, de azért rokonszenvezem azzal a vágyával, hogy szeretne megismerkedni a hangszerünkkel. Nagy kár, hogy csupán öt percen át élvezheti. Enélkül talán nem is érdemes élni.

Garth Jan nevetett.

- Novi túloz, Lincoln. Ő a Mars egyik legnagyobb élő muzsikusa, és azt hiszi, hogy mindenkit ki kellene átkozni, aki zene nélkül levegőt merészel venni. - Melegen átkarolta az öregembert. - Ő volt a tanárom, és sok-sok órán át gyötört azzal, hogy az áram tiszta kombinációira megtanítson.

- Végül azonban belebuktam, te fajankó csapott le rá az öreg marslakó. - Amikor beléptem, hallottam, ahogy klimpíroztál. Még mindig nem tanultad meg a tiszta kombinációt. Megszentségteleníted a nagy Bar Danin lelkét. És ez volt az én növendékem! Piha! Micsoda szégyen!

Belépett a harmadik marslakó, Done Vol, és ez véget vetett Novi Lon tirádájának. Garth, aki örült, hogy megszabadult, odasietett az orvoshoz.

- Minden készen áll?

- Igen - morogta Vol zsémbesen. - Nyilván ez is teljesen unalmas kísérlet lesz. Már a könyökünkön jön ki minden eredmény. - Azzal elfordult Fieldstől, akit eddig áthatóan nézett. - Ez az, aki azt óhajtja, hogy beoltsuk?

Lincoln Fields buzgón bólintott, és hirtelen érezte, hogy szája és torka kiszárad. Bizonytalanul az orvosra nézett, és zavartan szemlélte azt az apró üvegcsét, amelyet az a magával hozott táskából kivett.

- Mit akar csinálni? - kérdezte.

- Csak egy oltást kapsz. Egy pillanat az egész - biztatta Garth Jan. - Tudod, ebben az esetben az érzékszervek számos sejtje nyílik meg az agy kéregállományában. Ezeket egy hormon aktiválja, egy szintetikus preparáció, amely a Marson született… izé… vakok esetében stimulálja a rejtett sejteket.

- Ó! Akkor hát a földi embernek is vannak ilyen agysejtjei?

- Igen, de csak nagyon kezdetleges állapotban. A koncentrált hormon aktiválhatja őket, de csupán öt percre. Ha ez az idő eltelik, a rendkívüli aktivitás a szó szoros értelmében kialszik. Ezután pedig már semmilyen körülmények között sem lehet reaktiválni.

Done Vol befejezte az előkészületeket, és odament Fieldshez aki szó nélkül kinyújtotta a karját, és az orvos befecskendezte az oltóanyagot.

Amikor a beavatkozásnak vége volt, Fields várt egy-két pillanatig, majd kitört belőle a nevetés.

- Semmi változást sem érzek!

- Tíz percig nem is érezhetsz - magyarázta Garth. - Ennyi idő kell hozzá. Ülj csak le és lazíts. Novi Lon közben már elkezdi játszani kedvenc darabomat, a "Sivatagi csatornák"-at, és amikor a hormon működésbe lép, a kellős közepén fogod találni magad.

Most, hogy a kockát visszavonhatatlanul elvetették, Fields tökéletes nyugalmat tapasztalt magán. Novi Lon dühödten játszott, és Garth Jan Fields megítélése szerint teljesen belemerült a kompozícióba. Még Done Vol, a nyűgös doktor is megfeledkezett durcásságáról

Fields magában vihogott. A marslakók feszülten figyeltek, de számára a helyiségben a némaság uralkodott, és más egyebet sem tehetett érezni. Nem, ez természetesen lehetetlen, de vajon nem holmi jól megrendezett tréfa ez az egész? Idegesen megmoccant, és dühösen megpróbált másra gondolni.

Teltek-múltak a percek; Novi Lon ujjai fürgén szaladoztak; Garth Jan egyre elragadtatottabb arcot vágott.

Azután Lincoln Fields gyorsan pislogni kezdett. Úgy tűnt, mintha a zongoristát és hangszerét színglória venné körül. Fields nem tudta megnevezni, mi az, de ott volt. Nőtt, növekedett, szétterült a szobában, és teljesen betöltötte. Újabb színárnyalatok gomolyogtak elő és még újabbak. Hullámzottak és rezegtek; kiterjedtek és összehúzódtak; fénysebességgel változtak, és mégis mindig ugyanazok maradtak. A brilliáns színárnyalatok bonyolult formákat öltöttek, majd elhalványultak, és a fiatalember szemgolyóján néma színképek dörömböltek.

Ugyanakkor már a hangokat is hallotta. A suttogásból harsány, csengő kiáltások kaptak szárnyra, és a remegő tremoló minden skáláján zengtek. Fieldsnek úgy tűnt, hogy számtalan hangszert hall egyszerre, a fuvolától a mélyhegedűig, amelyek egyenként, jól megkülönböztethető tisztasággal csengtek.

S ehhez még valami döbbenetes szag-élmény is járult. A finom, alig érezhető illattól kezdve a legfantasztikusabban áradó virágos rét szagáig mindent egyszerre érzett. Különleges fűszernövények egyre erősebb illata is észlelhető volt.

Ám ez még mind semmi. Fields ezt tudta is. Valahogyan tudta, hogy amit lát, hall és szimatol, puszta káprázat - az agyvelő csodája, amely eszeveszetten próbálgatja, hogy a teljesen új érzékelést a régi, jól ismert módon fejezze ki.

A színek, a hangok és az illatok fokozatosan elhaltak. Fields agya kezdte felfogni, hogy mindaz, ami eddig hatása alatt tartotta, valami eddig sohasem tapasztalt dolog volt. A hormon hatása erősödött, azután hirtelen - egy lobbanással - Fields felfogta, mit is érez.

Hogy mit, azt nem látta, nem hallotta, nem ízlelte és nem is tapintotta. Tudta, mi is ez, de képtelen volt szavakba foglalni. Lassacskán rájött, hogy erre egyáltalán nincs is kifejezés. De még ennél is lassabban jött rá arra, hogy ezt semmiféle fogalom sem fedi.

És mégis tudta, hogy mi az.

Ott kopogtatott az agyában valami, ami az öröm tiszta hulláma volt - valami, ami felülemelte őt önmagán, és beletaszította egy azelőtt sohasem ismert univerzumba. Mintha valami örökkévalóságon ment volna keresztül. Hangtalan volt és láthatatlan, de - valami volt! Valami, ami beburkolta és elrejtette alóla a körülötte lévő dolgokat. Nem volt vége, számtalan variációval rendelkezett, és minden egyes robajló hullámzással egy még távolabbi horizont villant fel előtte, és ez a csodálatos érzés egyre sűrűbb, egyre lágyabb és egyre szépségesebb lett.

Azután kezdetét vette a disszonancia. Először csak egy apró reccsenés, amely megrongálta a tökéletes szépséget. Azután egyre inkább terjedt, elágazott és kiszélesedett, míg végezetül mennydörgésszerű robajjal minden összeomlott.

Lincoln Fields kábultan és megzavarodva ismét a hangversenyteremben találta magát. Feltápászkodott, és vadul karon ragadta Garth Jant.

- Garth! Miért hagyta abba? Mondd meg neki, hogy folytassa! Mondd meg!

Garth Jan először meghökkent, aztán szánakozva mondta.

- De hiszen még mindig játszik, Lincoln!

A földlakó értetlenül rámeredt, és látszott, hogy fel sem fogja ezeket a szavakat. Üveges szemmel bámult barátjára. Novi Lon ujjai éppoly fürgén szaladgáltak a billentyűkön, mint az imént; arckifejezése is pontosan olyan elragadott volt, mint eddig. Az igazság lassacskán kezdett kiderülni; a földlakó üres szeme borzadállyal telt meg.

Fejét kezébe temetve leroskadt, és iszonyú kiáltás szakadt fel belőle.

Letelt az öt perc! Nincs visszaút!

Garth Jan mosolygott - valami rémes gúnnyal. - Az imént még sajnáltalak, Lincoln, de most boldog vagyok, boldog! Mindezt kikényszerítetted belőlem, mindennek te vagy az oka. Remélem, elégedett vagy, mert én igen. Életed hátralevő részében - és Garth hangja sziszegő suttogássá halkult - mindig emlékezni fogsz erre az öt percre, és tudni fogod, mit veszítettél, mi az, ami soha többé nem lesz a tiéd! Vak vagy, Lincoln, megvakultál!

A földlakó elkínzott arccal vigyorgott, de ez inkább vicsorgás volt. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy tartsa magát.

Egyetlen szót sem tudott kinyögni. Ingadozó léptekkel, fejét magasra emelve kitámolygott a szobából.

Belül azonban egy pici, keserű hang újra meg újra ezt ismételte: "Megint normális ember vagy! És vak maradsz… vak… VAK!"

A Callisto réme

- Átkozott Jupiter - morogta Ambrose Whitefield bosszúsan, és én egyetértésem jeléül rábólintottam.

- Tizenöt éven át jártam a holdakat - mondtam -, és ezt a két szót legalább egymillió különböző szájból hallottam. Alighanem ez a legőszintébb szitok az egész Naprendszerben.

Az imént váltottak le minket az őrségből, és most ingadozó léptekkel a Ceres felderítőhajó folyosóin igyekeztünk két szinttel lejjebb, a kabinjaink felé.

- Átkozott Jupiter… és átkozott legyen megint - hajtogatta tovább komoran Whitefield. - Túl nagy ebbe a Naprendszerbe. Mindig ott van a sarkunkban, és egyre húz, húz, húz magához! A hajtóművek egy pillanatra sem állhatnak le. Óránként újra ellenőriznünk kell a röppályát. Semmi idő lazításra, pihenésre, mindig csak az a rohadt munka.

Homlokán apró verejtékcsöppek csillogtak, melyeket időnként egy ideges kézmozdulattal letörölt. Fiatal ember volt, alig múlt harminc, de a szeme idegességet tükrözött, sőt, talán egy kis félelmet is.

Sűrű átkozódása ellenére azonban mégsem a Jupiter aggasztotta igazán, hanem sokkal inkább a Callisto! Ez az aprócska hold, mely sápadtkéken csillogott vizorernyőinken, ez izzasztotta meg így Whitefieldet, és ez nem hagyott engem aludni már negyedik éjszakája. A Callisto! Úti célunk!

Még a vén, deres bajszú Mac Steeden is, aki pedig ifjúkorában nem kisebb névvel repült együtt, mint a legendás Pöttöm Wilsonnal, most üveges szemmel maga elé meredve végezte napi munkáját. Négy napja indultunk, és másik tíz állt még előttünk. A pánik nyirkos ujjai lassan mindannyiunkat fojtogatni kezdtek.

Normális körülmények közt persze bátor csapatnak számítottunk. Mind a nyolcan szembeszálltunk már könyörtelen kalózokkal és lázadókkal, és vagy fél tucat világ ellenséges környezetével. Az ismeretlennel szembesülve azonban kevés az ilyen mindennapos bátorság. Most a Callistóval álltunk szemben, a Naprendszer legtitokzatosabb égitestével.

Egy dolgot tudtunk csak róla biztosan, egyetlen komor, puszta tényt. Az elmúlt huszonöt év során hét, mind jobban fölszerelt űrhajó landolt a felszínén - de egyikről sem hallottunk soha többé. A hololapok vasárnapi melléklete szuper-dinoszauruszoktól a negyedik dimenzió láthatatlan szellemlényeiig mindenféle képtelen szerzettel benépesítette már ezt a holdat, a rejtély megoldásához azonban semmivel sem jutottunk közelebb.

Mi voltunk a nyolcadikok. Hajónkat jobban ellátták mindenféle ultramodern felszereléssel, mint az előttünk járók bármelyikét. Elsőként jutottunk berillium-wolfram páncélzathoz, mely kétszer olyan erős volt, mint a régi acélburkolatok. Szupernehéz fegyverekkel, és a legújabb atomhajtóművel is fölszereltek minket.

Mégis - csupán a nyolcadikok voltunk, és jól tudtuk mindnyájan, visszatérésünk esélye ugyanúgy ötven százalék, mint az előző expedícióknál: vagy sikerül, vagy nem.

Whitefield szó nélkül lépett be a kabinunkba, és lerogyott az ágyára. Kezét ökölbe szorítva az álla alá támasztotta, ízületeinél egészen kifehéredett a bőr. Úgy láttam, nem sok választja el a teljes összeomlástól. A helyzet óvatos, diplomatikus lépést igényelt.

- Tudod, mire volna szükségünk? - kérdeztem, de rögtön meg is válaszoltam: - Egy jó erős italra.

- Inkább talán több jó erős italra - vágta rá érdes hangon. - Hát akkor mire várunk? Gyanakvón pillantott rám. - Tudod jól, egy csöpp alkohol sincs a hajó fedélzetén. A Flotta rendelete tiltja!

- Dehogy nincs! Gyöngyöző, zöld dzsabravíz - tagoltam lassan, hogy minden szó biztosan megfoganjon az agyában. - A Mars homokja alatt érlelődött, olvadt smaragdié. Több palack! Sőt, több rekesz!

- Hol?

- Én tudom, hol. Na, mit mondasz? Elég lesz pár korty, hogy jobban érezzük magunkat.

Szeme egy pillanatra fölcsillant, aztán ismét kiürült.

- Mi lesz, ha a kapitány rájön? Tudod, mennyire megszállottja a fegyelemnek. Ezen az úton egy ilyen kihágás könnyen lefokozást vonhat maga után.

Rákacsintottam és elvigyorodtam.

- A kapitány saját dugikészletéről van szó. Nem szállhat ránk anélkül, hogy maga alatt is ne vágná a fát… a vén képmutató. Nem volt még nála jobb kapitány, de a napi betevő smaragdvizéről mégsem tud leszokni.

Whitefield hosszan, elgondolkodva méregetett.

- Jól van - mondta végül. - Vezess oda.

Leosontunk a szokás szerint elhagyatott raktárhelyiséghez. A kapitányt és Steedent a hajó irányítása foglalta le, Brock és Charney a hajtóművekre felügyelt, Harrigan és Tuley pedig fülkéjében mit sem sejtve az igazak álmát aludta éppen.

Megszokásból, amilyen csöndesen csak tudtam, félreraktam az útból néhány élelmiszer-tablettákkal teli ládát, és a padló közelében fölnyitottam egy rejtett panelt a falban. Benyúltam, és előhúztam egy poros palackot, mely a tompa megvilágításban mély tengerzölden csillogott.

- Ülj le - mondtam -, helyezd magad kényelembe. Kerítettem két kisebb poharat is, és teletöltöttem őket. Whitefield lassan kortyolta az italt, szemmel látható élvezettel. A második adagot már egy nyelettel tüntette el.

- Mellesleg hogyhogy önként jelentkeztél erre az útra, Whitey? - kérdeztem. - Kicsit zöldfülű vagy még egy ilyen veszélyes vállalkozáshoz.

Legyintett.

- Tudod, hogy van ez. Az ember néha beleun a mindennapok egyformaságába. A középiskola elvégzése után zoológiát tanultam - divatos szak lett a bolygóközi utazások beindulása óta -, és egy kényelmes álláshoz jutottam a Ganymedesen. Csakhogy egy idő után ráuntam. Hirtelen elhatározástól vezérelve beléptem a Flottához, majd egy újabb hirtelen elhatározás nyomán jelentkeztem erre az útra. - Szomorúan sóhajtott. - Most már azért egy kicsit bánom.

- Nem így kell hozzáállni, kölyök. Tapasztalt vén róka vagyok, nekem elhiheted. Ha pánikba esel, véged. Gondolj arra, hogy két hónap múlva már ismét a Ganymedesen leszel.

- Nem félek, ha arra gondolsz - tiltakozott mérgesen. - Csak… csak - itt hosszú szünetet tartott, és meredten belebámult harmadik pohár italába. - Hát, egyszerűen kiborít már, hogy egyre azon jár az eszem, vajon mi vár ott ránk. Túlfűtve zakatol a képzeletem, és az idegeim is egész kikészültek.

- Nyugi, nyugi - csitítgattam. - Nem foglak kigúnyolni, ezzel itt mindnyájan ugyanígy vagyunk. De légy óvatos. Emlékszem, egyszer, egy Mars-Titán úton…

Kedvenc anekdotámat azonban Whitefield durván félbeszakította, ugyanis könyökével akkorát bökött a bordáim közé, hogy még a lélegzet is bennem szakadt.

Bizalmatlanul lerakta dzsabrával teli poharát.

- Mondd, Jenkins - dadogta -, ugye még nem ittam annyit, hogy hallucinálni kezdjek?

- Ez attól függ, mit hallucináltál.

- Meg mernek esküdni, hogy valami megmozdult a szemközti sarokban, az üres ládák között.

- Ez rossz jel - jegyeztem meg, és fölhajtottam az italomat. - Neked tényleg az idegeidre mehetett már az izgalom. Biztos valami szellemet láttál, vagy talán a Callisto réme látogatott meg minket, előre fölmérni a terepet.

- Mondom, hogy láttam valamit. Valami élőt. Közelebb húzódott hozzám, és a raktár félhomályában egy pillanatra engem is elfogott a félelem.

- Bolond vagy - mondtam jó hangosan, és a visszhangzó szavak valamelyest megnyugtattak. Letettem az üres poharamat, és kissé bizonytalanul fölálltam. - Menjünk oda, és nézzünk be a ládák közé.

Whitefield utánam indult, és kisvártatva már dobáltuk is szét a könnyű, alumínium-rekeszeket. Egyikünk sem volt teljesen józan, így aztán tevékenységünk jókora zajjal járt. A szemem sarkából láttam, ahogy Whitefield megpróbálja elmozdítani a falhoz legközelebbi ládát.

- Ebben van valami - nyögte, mikor érezte, hogy az nehezen akar elválni a padlótól. Magában morogva lecsapta a láda fedelét, és belenézett. Egy fél pillanatig dermedten állt, aztán lassan elhátrált. Hirtelen megbotlott valamiben, és fenékre ült, de még eközben is egyre a ládát bámulta.

Csodálkozva vontam föl szemöldökömet a reakciója láttán, aztán magam is a kérdéses fémdoboz felé pillantottam. A gúnyos kifejezés azonban hamar az arcomra fagyott, és torkomból rekedt kiáltás szakadt fel, mely mennydörgésszerűen verődött vissza a falakról.

A ládából egy fiú dugta ki a fejét - egy vörös hajú, piszkos arcú, tizenhárom év körüli fiú.

- Helló - szolt, és előmászott. Egyikünk sem érzett magában elég erőt a válaszadáshoz, így hát ő folytatta: - Örülök, hogy rám találtak. Már egészen begörcsölt a vállam a nagy kuporgásban.

Whitefield hangosat nyelt.

- Uramisten! Egy potyautas kölyök! Ráadásul pont a Callisto felé!

- És még csak vissza se fordulhatunk - emlékeztettem nyúzottan -, mert azt nem úsznánk meg ép bőrrel. A Jupiter-holdak közt a manőverezés nem tréfadolog.

- Ide figyelj - fordult Whitefield a fiúhoz hirtelen támadt gyűlölettel. - Ki vagy te, te kis idióta, és mit keresel itt?

A fiú összerezzent.

- Stanley Fields vagyok - válaszolta, hangjában rémülettel. - A Ganymedesen lakom, Új Chicagóban. Én… én megszöktem otthonról, és föllopóztam a hajóra, ahogy a könyvekben szokták a srácok.

Elhallgatott, aztán fölélénkülve megkérdezte: Uram, gondolja, hogy ezen az úton is kalózokba futunk?

Semmi kétség, a fiú fejét a filléres űrkalandregények tömték tele ilyen esztelen gondolatokkal. Fiatal koromban én is lelkesen olvastam őket.

- Na és a szüleid? - kérdezte Whitefield komoran.

- Ó, a bácsikámmal élek. Őt pedig az ilyesmi nemigen izgatja fel. - Az első ijedségen túlesett már, és most vigyorogva bámult ránk.

- Nos, mit csináljunk? - kérdezte Whitefield, és teljesen tanácstalanul pillantott rám.

Vállat vontam.

- Vigyük a kapitány elé. Hadd törje ő a fejét.

- Hogy fogadja majd?

- Az engem nem érdekel. Nem a mi hibánkról van szó. Különben is, ebben a helyzetben semmit sem tehetünk.

Megragadtuk a fiú karját, és magunk után vonszoltuk.

Bartlett kapitány remek tiszt volt, és amolyan fapofa, aki csak a legritkább esetekben mutatja ki érzelmeit. Következésképpen ezekben a ritka esetekben leginkább egy dühöngő merkúri vulkánra hasonlított, ami nem mindennapos látvány, elhihetik.

Ezúttal mi bizonyultunk az utolsó cseppnek a pohárban. A holdak közötti manőverezés mindig fárasztó: A képernyőkőn egyre növekvő Callisto pedig mindenki másnál jobban megviselte őt, a legénység felelős parancsnokát. És most mindennek tetejébe még egy potyautas is előkerül.

Ezt már nem bírta tovább! A kapitány szájából vagy fél órán át törtek elő percnyi szünet nélkül a legválogatottabb szitkok. Először a Nap került terítékre, aztán egymás után a bolygók, holdak, aszteroidák, üstökösök, sőt, végül az egyszerű meteorok is. Éppen a közelebbi állócsillagokat kezdte volna szidni, amikor az idegkimerültségtől a földre rogyott. Zavarodottságában még az sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, mit kerestünk a raktárhelyiségben, és ezért mi Whitefielddel határtalanul hálásak is voltunk.

Bartlett kapitányt azonban nem véletlenül tartották józan gondolkodású férfiúnak. Miután szervezete kiadta magából a fölös feszültséget, megértette, amin nem lehet változtatni, azzal meg kell tanulni együtt élni.

- Valaki vigye, és mosdassa meg - mordult föl megviselten. - És egy időre tüntesse el a szemem elől! - Aztán engem odahúzott magához, és halkabb hangra váltott. - Ne ijesszetek rá túlságosan, ne mondjátok meg, hova megyünk. Szerencsétlen kölyök így is elég rossz bőrben van.

Mikor kiléptünk, a melegszívű vén gazember már azon igyekezett, hogy elfuttasson egy üzenetet a Ganymedesre, a srác nagybátyjának.

Akkor ez természetesen nem tűnt fel nekünk, de a fiú valóságos istenáldásának bizonyult. Elterelte gondolatainkat a Callistóról. Hirtelen megszaporodtak a teendőink. A feszültséget, amely a negyedik nap végére már szinte elviselhetetlen teherként nehezedett ránk, most hirtelen mintha elfújták volna.

Frissítőleg hatott ránk a srác természetéből fakadó vidámsága, naivitása. Bebolyongta az egész hajót, és közben a legbutább kérdéseket tette föl nekünk. Ragaszkodott ahhoz a hitéhez, hogy bármelyik pillanatban lecsaphatnak ránk a kalózok. No és nem utolsó sorban valamennyiünket úgy kezelt, mint a filléres úrkalandregények hőseit.

Ez utóbbi természetesen hízelgett nekünk, és fölébresztette a rég szunnyadó hiúságunkat. Egymást túllicitálva vertük a mellünket, és meséltünk vadabbnál vadabb történeteket. A vén Mac Steeden pedig megdöntött minden korábbi világrekordot a hazudozás terén.

Különösen megmaradt emlékezetemben a hetedik napon tartott nagy mesedélutánunk. Éppen túljutottunk utunk felén, és megkezdtük a lassítás bonyolult műveletét. Valamennyien a vezérlőteremben üldögéltünk - kivéve Harrigant és Tuleyt, akik a hajtóművekre felügyeltek. Whitefield, fél szemmel a műszereket figyelve, szokás szerint a zoológiáról beszélt.

- Ez egy kis, csigaszerű lény - mondta -, és csak az Európán él. A hivatalos neve Carolus Europis, de mi csak úgy emlegettük, a Mágneses Giliszta. Körülbelül 15 centi hosszú, palaszürke színű… szinte a leggusztustalanabb féreg, amit valaha láttam. Hat hónapot töltöttünk a tanulmányozásával, és meg kell mondjam, a vén Mornyikovot sose láttam még olyan izgatottnak. A giliszta ugyanis valamiféle mágneses erőtér segítségével ölt. Mondjuk letettük a szoba egyik végében, a másikban pedig szabadon engedtünk egy hernyót. Körülbelül öt perc múlva a hernyó összegömbölyödött, és kimúlt. És most figyeljetek. Egy békát nem bántott - talán túl nagy falatnak találta -, de mihelyt az állat testére valami vasdarabot aggattunk, a giliszta egy pillanat alatt végzett vele. Ebből is gondoltuk, hogy a mágnesesség lehet a dologban. A vas jelenléte több mint megnégyszerezi az erőhatást.

Történetét tátott szájjal hallgattuk. Egyszer csak Joe Brock mély basszusa dördült fel.

- Hát, ezek után örülök, hogy ezek a micsodák csak pár centisek.

Mac Steeden nyújtózott egyet, aztán tettetett közömbösséggel meghúzgálta a bajuszát.

- Ezt a férget te különlegesnek nevezed? Hisz a közelébe sem jön azoknak a hihetetlen lényeknek, amikkel életemben találkoztam… - Lassan, emlékeibe merülve megcsóválta a fejét, és mi tudtuk, most egy hosszú és rémséges mese következik. Valaki fölhorkant, Stanley arca azonban egyből földerült.

Steeden észrevette a fiú csillogó szemű áhítatát, és mondókáját egyenesen neki címezte.

- Pöttöm Wilsonnal repültem akkoriban, amikor ez történt… ugye hallottál már Pöttöm Wilsonról?

- Ó, igent - Stanley arcáról csak úgy sugárzott a csodálat. Könyvekben olvastam róla. Ő volt az űr legnagyobb hőse.

- Az már biztos, kölyök, lefogadnám a Titán teljes rádiumkészletébe. Pedig nem volt magasabb nálad, és a mérlegen se nyomott többet ötven kilónál, de ha harcra került a sor, nem találtuk párját. Mi ketten nagyon jóban voltunk. Sehova nem ment nélkülem. A legnehezebb helyzetekben mindig hozzám fordult.

Gyászosan fölsóhajtott.

- Én mindvégig vele maradtam. Csak a törött lábam akadályozott meg abban, hogy az utolsó útjára is elkísérjem…

Hirtelen elhallgatott, és a csönd dermesztően telepedett ránk. Whitefield arca elszürkült, a kapitány szája széle furán rángatózni kezdett, és én úgy éreztem, mintha a szívem egyenesen a torkomban dobogna.

Senki sem szólt egy szót sem, de mindannyiunk fejében csupán egyetlen gondolat visszhangzott: Pöttöm Wilson utolsó útja a Callistóra vezetett. Ő volt a második, aki nem tért vissza. Mi nyolcadikok vagyunk a sorban.

Stanley lenyűgözve pillantott körbe, de mi kerültük a tekintetét.

Bartlett kapitány tért magához elsőként.

- Mondd csak, Steeden, ugye te őrzöd Pöttöm Wilson régi szkafanderét? - Hangja nyugodtan, magabiztosan csengett, de én láttam. rajta, mekkora erőfeszítésébe kerül ez neki.

Steeden vidáman pillantott föl. Eddig a bajusza végét rágcsálta (mint mindig, ha ideges volt), és a szőrszálak most ázottan, összetapadva csüngtek le szája két oldalán.

- Hát persze, kapitány. Saját kezűleg adta nekem, bizony. Még ’23-ban történt, amikor kezdtek elterjedni az új, acélszövet anyagok. Pöttömnek többé nem volt szüksége a régi, vitri-gumi szerelésére, hát nekem adta, és én azóta is gondosan őrzöm. Szerencsét hoz nekem.

- Hát, tudod, arra gondoltam, helyrepofozhatnánk azt a gúnyát a srácnak. Más szkafander úgysem illik rá, márpedig biztosan szüksége lesz egyre.

Az öreg emlékezetbe révülő tekintete egy pillanat alatt visszatért a való világba, és határozottan megrázta a fejét.

- Azt már nem, kapitány úr. Ahhoz a szkafanderhez egy ujjal se nyúlhat hozzá senki. Pöttöm maga adta nekem. Saját kezűleg! Az… az egy ereklye, nem szabad használni!

Mind azonnal a kapitány pártjára álltunk, de Steeden hajthatatlan maradt. Egyre csak azt hajtogatta gépies hangon:

- Az a szkafander ott marad, ahol van. - És, mintegy szavait hangsúlyozandó, közben göcsörtös öklét rázta felénk.

Már föladni készültünk a harcot, amikor az eddig szerényen hallgató Stanley megszólalt.

- Kérem, Mr. Steeden. - Mintha megremegett volna a hangja. - Kérem, adja nekem. Nagyon fogok vigyázni rá. Lefogadom, ha Pöttöm Wilson most itt lenne, azt mondaná, használjam nyugodtan. - Kék szeme elfelhősödött, és alsó ajka reszketni kezdett. A srác remek színész volt.

Steeden elbizonytalanodhatott, mert ismét rágcsálni kezdte a bajuszát.

- Hát… ó, az ördögbe, az ördögbe mindannyiótokkal! A kölyök megkaphatja a szkafandert, de azt már ne várjátok el, hogy én is hozzam rendbe! Az a ti lelkiismereteteken száradjon, én mosom kezeimet!

Bartlett kapitány tehát két legyet ütött egy csapásra. Ismét elterelte gondolatainkat a Callistóról - hiszen a legénység munkamorálját meg kellett őrizni -, és ellátott minket feladatokkal az út hátralevő részére, ugyanis egy ilyen ősrégi űrruha rendbehozatala korántsem két perces munka.

Minden erőnket megfeszítve dolgoztunk. A nagy igyekezetben meg is feledkeztünk a Callisto egyre növekvő korongjáról. Minden apró lyukat és repedést befoltoztunk azon a legendás űrruhán. Kibéleltük alumínium drótokkal, hogy jobban tartson. Rendbe hoztuk az apró fűtőegységet, és egy új, wolframból készült oxigéntartályt is fölszereltünk rá.

Még a kapitány sem tartotta méltóságán alulinak, hogy néha segédkezzen a munkában, sőt, az első nap után, bárhogy járt a szája korábban, Steeden is belevetette magát a javításokba.

A landolás tervezett időpontja előtt egy nappal végeztünk, és Stanley valósággal sugárzott a büszkeségtől, amikor fölpróbálta a szkafandert. Az öreg Steeden ott állt mellette, vigyorogva, és közben egyre a bajusza végét tekergette.

Ahogy teltek a napok, a Callisto halványkék korongja egyre nőtt, míg végül már a képernyő nagy részét betöltötte. Az utolsó órák nyugtalanul teltek. Szórakozottan végeztük tennivalóinkat, és igyekeztük tekintetünkkel elkerülni a fejünk fölött függő csupasz, érzéketlen világot.

Lassan szűkülő spirálvonalban kezdtünk ereszkedni. A kapitány remélte, hogy a leszállásig sikerül minél több információt összegyűjtenünk a hold élővilágáról, de a műszeres letapogatások semmit nem oldottak meg a problémáinkból. A ritkás, hideg légkör nagy széndioxid tartalma kedvezett a növényi életnek, és abban nem is volt hiány. Hanem az alig három százalékos oxigéntartalom kizárta mindenféle állat megjelenését, eltekintve a legegyszerűbb, legigénytelenebb szervezetektől. Városoknak vagy más mesterséges építményeknek sem leltük nyomát.

Ötödször kerültük meg a Callistót, amikor észrevettünk egy hatalmas tavat, melynek alakja leginkább egy lófejre emlékeztetett. E felé fordultunk, mert a második expedíció - Pöttöm Wilsoné utolsó jelentése szerint szintén egy ilyen tó partján landolt.

Egy kilométeres magasságból pillantottuk meg a Phobos csillogó fémtojását. Igyekeztünk minél közelebb kerülni a szerencsétlenül járt hajóhoz, és végül alig ötszáz méternyire ereszkedtünk le puhán az aljnövényzetre.

- Különös - morogta a kapitány, mikor már mind összegyűltünk a vezérlőteremben, a parancsaira várva. - Erőszakos behatolásnak semmi nyoma sem látszik rajta.

Így igaz! A Phobos látszólag sértetlenül hevert előttünk. Régimódi acélburkolata vakítóan csillogott az ég jó részét betöltő Jupiter sárga fényében, hiszen a légkör kevéske oxigénje nem tehetett még kárt a rozsdával szemben amúgy is igen ellenálló fémlemezekben.

A kapitány magához térve gondolataiból, és a rádiónál ülő Charney felé fordult.

- Válaszolt a Ganymedes?

- Igen, uram. Sok szerencsét kívánnak. - Magától értetődően mondta ki ezt, nekem mégis végigfutott a hátamon a hideg.

A kapitány arcán azonban egyetlen izom se rándult.

- Megpróbáltál kapcsolatba lépni a Phobosszal is?

- Nem felel, uram.

- Három ember átmegy, és körülnéz. Ott csak rábukkanunk valamiféle válaszra.

- Húzzunk sorsot! - mordult föl Brock egykedvűen.

A kapitány komoran bólintott.

Fogott nyolc vékony fémpálcát, hármat félbe tört, és egy szó nélkül felénk nyújtotta a kezét. Charney húzott elsőnek. Törött pálca jutott neki, így némán az űrruhákat rejtő szekrény elé somfordált. Tuley következett, aztán Harrigan és Whitefield. Én húztam ki a második törött szálat. Elvigyorodtam, és Charney mellé álltam. Alig telt bele fél perc, és az öreg Steeden csatlakozott hozzánk harmadiknak.

- A hajóról megpróbálunk fedezni benneteket, fiúk - mondta a kapitány halkan, miközben sorra kezet rázott velünk. - Ha bármi veszélyesnek látszó helyzetbe kerültök, azonnal meneküljetek. Csak semmi hősködés, nem engedhetjük meg magunknak akár csak egyetlen ember elvesztését sem.

Leellenőriztük felszerelésünk épségét, és elindultunk. Nem tudtuk pontosan, mire számítsunk, és abban sem voltunk biztosak, vajon első lépéseink a Callisto talaján nem az utolsók lesznek-e egyben. Mégsem tétováztunk egy percet sem. A filléres űrkalandregényekben a bátorság teljesen hétköznapi dolog, a valós életben azonban annál inkább luxuscikknek számít. Meglehetős büszkeséggel emlékszem hát vissza határozott lépteinkre, melyekkel elhagytuk a Ceres védelmet nyújtó közelségét.

Csupán egyszer néztem vissza, és akkor megpillantottam az egyik kabinablakban Stanley vastag üveghez nyomódó arcát. Még ilyen távolról is szinte kézzel foghatóan éreztem izgatottságát. Szegény kölyök! Az utóbbi két napban már szentül hitte, valami kalóz főhadiszállást jövünk kifüstölni, - így aztán alig várta, hogy kezdetét vegye a harc. Természetesen egyikünk sem akarta őt megfosztani illúzióitól.

A Phobos fémteste már előttünk magasodott. Az óriási hajó a sötétzöld fűben feküdt, halotti csendben. Egyike a hétnek, amely megpróbálkozott a feladattal, és kudarcot vallott. És most mi vagyunk a nyolcadikok.

Az ideges csöndet Charney törte meg:

- Mik ezek a fehér foltok a burkolaton? Fölemelte fémkesztyűs kezét, és végigsimított az acéllemezen. Aztán visszahúzta, és értetlenül bámult a rárakódott finom, fehér pépre. Önkéntelenül összerázkódott az undortól, és beletörölte kezét a durva szálú fűbe.

- Szerintetek mi lehet ez?

Amennyit a hajótestből láttunk - kivéve a talajhoz legközelebb eső részeit - azt mindenütt ez a vékony nyálkaréteg borította. Úgy nézett ki, mint a kiszáradt szappanhab, vagy…

Én mondtam ki:

- Olyan, mintha valami óriás csiga mászott volna ki a tóból, és az kapaszkodott volna föl a hajóra.

Nem gondoltam én ezt egészen komolyan, de két társam sietős pillantást vetett a tó tükörsima felszínére, melyen a Jupiter gigászi tányérjának mása úszott, a hullámoktól háborítatlanul. Charney előhúzta kézi komputerét.

- Hé! - tört elő váratlanul Steeden hangja a rádióból -, elég a szövegelésből! Keressünk inkább egy helyet, ahol bejuthatunk a hajóba. Te indulj el jobbra, Charney, te pedig, Jenkins, balra. Én meglátom, hátha sikerül valahogy föltornásznom magam a tetejére.

Gondosan szemügyre vette a sima fémtestet, aztán elhátrált, lendületet vett és ugrott. A Callistón természetesen csak alig tíz kilót nyomhatott szkafanderestől, így nem volt nehéz tíz-tizenöt méternyire elemelkednie a talajtól. Puhán csapódott neki a burkolatnak, és amikor csúszni kezdett lefelé, megkapaszkodott egy kiszögellésben, és fölmászott a hajó tetejére.

Búcsúzóul odaintettem Charneynak, és én is elindultam. - Minden rendben? - hangzott fel fülemben tompán a kapitány hangja.

- A legnagyobb rendben - feleltem mogorván. - Egyelőre. - Épp ekkor takarta el előlem a Phobos teste teljesen a Cerest, így magányosan baktattam tovább e rejtélyes hold fű borította talaján.

Utam hátralevő részét néma csendben tettem meg. Az űrhajó "héján" semmiféle folytonossági hiányt nem találtam, eltekintve a sötéten ásító kabinablakoktól, melyek közül azonban a legalsó is jóval a fejem fölött nyílt. Egyszer-kétszer mintha megpillantottam volna Steedent odafönt majommódra négykézláb botorkálni, de persze lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem.

Végre elértem a Jupiter fényében fürdő hajóorrot. Itt a kabinablakok alsó során át már bepillanthattam, és ahogy egyiktől a másikhoz léptem, úgy éreztem, mintha egy szellemjárta házba kukucskálnék be, mert a kísérteties megvilágításban a tárgyaknak csupán imbolygó árnyait láttam.

Az utolsó ablak váratlan, félelmetes meglepetéssel szolgált. A beáradó Jupiter fényének sárga négyszögében egy ember maradványait pillantottam meg. Ruhái lazán csüngtek róla, ingébe pedig mintha belenyomódtak volna a bordái. Az ingnyak és a sapka közül szem nélküli, vigyorgó koponya villant elő. A fejrevaló kissé félrecsúszott már a lecsupaszodott fejcsontokon, és ez csak tovább növelte a látvány rémisztő hatását.

Kiáltás hatolt a fülembe, és a szívem majd kiugrott a helyéből az ijedségtől. Steeden kezdett cifra káromkodásba valahol a fejem fölött. Kisvártatva megpillantottam esetlen, szkafanderes figuráját, amint lefelé csúszik a hajó oldalán.

Hosszú, lebegő ugrásokkal iramodtunk meg felé. Ő csak intett, és szintén futni kezdett, a hajó körül, a tó irányába. A parton aztán megállt, és valami félig eltemetett tárgy fölé hajolt. Még két szökelléssel mellette termettünk, és megláttuk, hogy az a valami nem más, mint egy űrruhás ember, aki arccal lefelé hever az iszapban. Egész testét ugyanaz a nyálkás anyag borította, mint ami a Phobos burkolatát.

- A hajó tetejéről vettem észre - magyarázta elfúló hangon Steeden, miközben megfordította a szkafanderes alakot.

Amit láttunk, attól mindhármunkból egyszerre tört ki a rettenet kiáltása. A sisak átlátszó üvegén át mintha egy leprás arcába néztünk volna. Vonásait szétzilálta az oszlás, de egy idő után - talán a levegő fogytával - leállt a folyamat. Itt-ott a szürke csontok is elővillantak. Soha életemben nem volt még részem ennél undorítóbb látványban, bármilyen sok mindent éltem is meg.

- Uramisten! - Charney hangja már-már zokogásba fulladt. Egyszerűen meghalt és elrothadt. - Elmeséltem Steedennek, mit láttam az ablakon át.

- Átkozott rejtvény ez az egész - morogta az öreg -, és a nyitja csakis a Phobos belsejében lehet. - Egy pillanatra elnémult. - Megmondom, mit csinálunk - folytatta aztán. - Az egyikünk visszamegy a Ceresre, és leszerelteti a kapitánnyal a dezintegrátort. Itt a Callistón el kell bírjuk kézben is, és alacsony fokozaton elég szép lyukat vághatunk vele a burkolatba, anélkül, hogy az egész hajót a levegőbe röpítenénk. Menj te, Jenkins, én Charneyval addig körülnézek, hátha hever még egy-két szerencsétlen a környéken.

Nem kellett sokat unszolni, hatalmas ugrásokkal elindultam a Ceres felé. Az út háromnegyedét megtettem már, amikor a hangszóróból előtörő, fültépő ordítás megállásra késztetett. Döbbenten fordultam meg, és a szemem elé táruló látványtól kővé dermedtem.

A tó vize buzogva forrni kezdett, és több helyütt nagyra nőtt hernyókra emlékeztető lények emelkedtek ki belőle. Kitekergőztek a partra, piszkosszürke testükről nyálka és víz csöpögött. Legalább másfél méter hosszúak voltak, harminc-egynéhány centi vastagok, mozgásuk pedig az elképzelhető leglassúbb, oxigéntakarékos vánszorgás. Testük simaságát semmi sem törte meg, eltekintve az elülső végükön kiálló nyúlványtól, melynek hegye halványpírosan izzott.

Miközben néztem őket, egyre többen lettek, míg végül a vonagló, gusztustalan, szürke testek sokasága már az egész tópartot elfedte.

Charney és Steeden a Ceres felé futottak, de csupán félútig juthattak, amikor mozgásuk lassulni kezdett. Végül szinte teljesen egyszerre térdre rogytak.

Tompán hallottam fülemben Charney hangját:

- Segíts! Széthasad a fejem! Nem tudok mozdulni! Se… - Aztán csönd lett. Két társam mozdulatlanul hevert a fűben.

Automatikusan megindultam feléjük, de hirtelen éles fájdalom hasított a halántékomba, és zavartan megtorpantam.

Akkor meghallottam Whitefield kétségbeesett ordítását a sisakrádiómból:

- Gyere vissza a hajóba, Jenkins! Gyere! Futás!

Megpróbáltam engedelmeskedni, mert addigra a fájdalom már szinte elviselhetetlenné vált. Botladozva tántorogtam a sötéten ásító légzsilip menedéke felé, és az utolsó lépéseket már alighanem önkívületben tettem meg. Az ezt követő percek eseményeiről csupán zavaros emlékeim maradtak.

Amikor magamhoz tértem, a Ceres vezérlőtermében voltam. Valaki lerángathatta rólam a szkafandert. Kétségbeesetten pillantottam körül, de még percekig nem fogtam föl, mi folyik körülöttem. Mikor a kapitány fölém hajolt, kettőt láttam belőle.

- Tudod, mik azok a nyavalyások? - Mutatott ki az óriás hernyókra.

Némán ráztam a fejem.

- Az öregapjai azoknak a mágneses gilisztáknak, amikről Whitefield mesélt a múltkor. Emlékszel?

Bólintottam.

- Azok, amik mágneses teret gerjesztve ölnek a távolból. És azt is mondta, a vasszerkezetek fölerősítik a hatást.

- Az ördögbe is, igen! - kiáltotta közbe izgatottan Whifefield. - Csak ez lehet a magyarázat! Ha nincs az a szerencsénk, hogy a hajónk burkolata berillium-wolfram ötvözetből készült, nem pedig acélból, mint a Phobos meg a többié, már rég alulról szagolnánk az ibolyát.

- Ez hát a Callisto réme. - Hangomba hirtelen rémület vegyült. De mi lesz Charneyval és Steedennel?

- Nekik végük - mormolta a kapitány komoran. - Elvesztették az eszméletüket… ha máris nem halottak. Azok a mocskos férgek pontosan feléjük másznak. Semmit sem tehetünk értük. - Ujjain kezdte számolgatni tehetetlenségünk okait. - Nem mehetünk ki értük szkafanderben, mert azzal aláírnánk a saját halálos ítéletünket is.Űrruha nélkül viszont egy percig se bírnánk ki odakint. Nincs olyan finoman becélozható fegyverünk, amivel ilyen távolságról eltalálhatnánk a férgeket, Charneyben és Steedenben semmi kárt nem téve. Eszembe jutott az is, hogy közelebb repülhetnénk a Ceresszel, aztán kirohanhatnánk értük, de egy bolygóközi űrhajóval a felszín közelében közlekedni korántsem veszélytelen vállalkozás. Egyszóval…

- Egyszóval - vágtam közbe - semmit sem tehetünk, végig kell néznünk a haláltusájukat. - A kapitány bólintott, én pedig keserűséggel eltelve a sarokba vonultam.

Hirtelen egy rántást éreztem a ruhaujjamon, és mikor megfordultam, Stanleyt pillantottam meg, amint tágra nyílt kék szemével az arcomba bámul. A nagy izgalmak közepette el is feledkeztem róla, most azonban nem a legjobb percet választotta, hogy ezt közölje velem.

- Mi van? - dörrentem rá.

- Mr. Jenkins… - A szemét vörösre sírta, láthatólag a kalózoknak jobban örült volna a Mágneses Gilisztáknál. - Mr. Jenkins, talán én segíthetnék Mr. Charneyn és Mr. Steedenen.

Nagyot sóhajtottam, és elfordultam tőle.

- De Mr. Jenkins, én tényleg tudnék segíteni. Hallottam, mit mondott Mr. Whitefield. Az én űrruhám nem acélból van, hanem vitri-gumiból.

- A kölyöknek igaza van - suttogta Whitefíeld, mikor Stanley megismételte javaslatát az egész legénység előtt. - A férgek gerjesztette mező erősítetlenül nem hat ránk, ez biztos. A vitri-gumi szerelésben nem eshet baja a srácnak.

- De az a szkafander egy rakás szemét! - tiltakozott a kapitány. Soha nem gondoltam komolyan, hogy a kölyök használni is fogja. Látszott rajta, nem tudja, mit határozzon.

- Nem hagyhatjuk itt Nealt és Macet anélkül, hogy megpróbálnánk segíteni rajtuk, kapitány jelentette ki Brock meggyőződéssel.

A kapitány hirtelen döntött, és ettől fogva biztos kézzel irányította az akciót. Saját kezűleg ásta elő a szkafandertároló mélyéről az ütött-kopott relikviát, és adta föl azt Stanleyre.

- Először Steedent hozd be - rendelkezett, miközben becsatolta az utolsó kapcsot. - Ő az öregebb, neki kisebb az ellenállóképessége a mezővel szemben… Sok szerencsét, kölyök, és ha úgy érzed, nem fog sikerülni, hagyd ott őket, és legalább te gyere vissza épségben. Megértetted?

Stanley az első lépésnél rögtön elterült, de a Ganymedesen hozzászokott már az alacsony gravitációhoz, úgyhogy hamar belejött. Pillanatnyi tétovázás nélkül iramodott meg a két földön fekvő alak felé. Fellélegeztünk. A mágneses mező láthatólag semmiféle hatással nem volt rá.

Máris fölkapta a vállára az egyik űrruhás figurát, és az iménti tempónál alig valamivel lassabban megindult vele vissza, a hajó felé. Mikor bedobta terhét a légzsilipbe, intett nekünk, és mi visszaintegettünk.

Azonnal rohantunk Steedenért. Lehámoztuk róla a szkafanderét, és a sápadt, sovány férfit kinyújtóztattuk egy fekvő helyzetbe állított széken. A kapitány az öreg mellére hajolva hallgatózott egy darabig, aztán hirtelen megkönnyebbülten fölnevetett.

- A vén szivart nem könnyű hidegre tenni. Boldogan gyűltünk köré, mind meg akartuk érinteni a pulzusát, hogy megbizonyosodhassunk róla, valóban él még. Arca egyszer csak megrándult, és amikor hirtelen kásás hangon azt hörögte, "Megmondtam Pöttömnek… megmondtam…", utolsó kételyünk is elszállt.

Whitefield éles kiáltása csődített minket újra az ablakhoz.

- Valami nincs rendben a sráccal!

Stanley már megtette a fele utat második társunkkal, de most léptei egyre rogyadozóbbá váltak.

- Ez nem lehet - suttogta Whitefield rekedten.

- Nem lehet. A mező nem tehet kárt benne!

- Úristen! - tépte a haját a kapitány. - Abban a nyomorult régiségben még rádió sincs, meg se mondhatja nekünk, mi a baj. - Hirtelen nekilódult a szkafandertároló felé. - Utána megyek. Nem érdekel a mező, nem hagyom ott pusztulni.

- Várjon, kapitány - kapta el a karját Tuley -, még sikerülhet neki.

Stanley ismét futni kezdett, de olyan különös cikcakkban, ami nyilvánvalóvá tette, nem látja, merre megy. Kétszer-háromszor megcsúszott és elesett, de mindig újra talpra állt. Végre nekiütközött a hajó falának, és kétségbeesetten tapogatózni kezdett a zsilip után. Mind kiáltoztunk, imádkoztunk és izzadtunk az idegességtől, de segíteni nem tudtunk rajta.

Akkor egyszer csak eltűnt a szemünk elől. Megtalálta a zsilipet, és egyszerűen bezuhant terhével.

Rekordidő alatt szabadítottuk meg mindkettőjüket az űrruhától. Már első pillantásra látszott, hogy Charney is él, úgyhogy udvariatlanul faképnél hagytuk, és Stanley köré gyűltünk. Elkékült arca, földagadt nyelve és az orrából csordogáló vér azonnal elárulta, mi volt a baj.

- Kilyukadt a szkafandere - állapította meg Harrigan.

- Menjetek távolabb! - parancsolta a kapitány. - Ne szívjátok el előle a levegőt!

Vártunk. Végül egy halk nyögés elárulta, hogy lassan magához tér, és mi egy emberként elvigyorodtunk.

- Mokány egy kölyök ez - jegyezte meg a kapitány. - Az utolsó száz méteren már csak az akaratereje segítette, semmi más. - Aztán megismételte. - Mokány egy kölyök. Gondoskodom róla, hogy megkapja az Űrfelderítők Medálját, még ha a sajátomat kell is odaadnom neki.

Vizorenyőnkön a Callisto már csupán egy gyorsan zsugorodó kék golyó volt, egy közönséges, csöppet sem titokzatos világ. Stanley Fields, a Ceres tiszteletbeli kapitánya hosszú orrot mutatott felé, és még a nyelvét is kiöltötte. Nem volt valami elegáns gesztus, de mindenesetre az Ember győzelmét szimbolizálta az ellenséges Naprendszer felett.

Az elrettentés fegyvere

Karl Frantor kifejezetten ijesztőnek találta a tájat. Az alacsonyan függő felhőkből örökösen eső szitált, és a vidéken mindenfelé csak ugyanaz a zömök, gumiszerű anyagú, vörösesbarna színű bozótféleség nőtt. Időnként egy-egy pattanómadár húzott el a fejük fölött, panaszosan rikoltozva.

Karl elfordította a fejét, tekintetével Aphrodopolis, a Vénusz legnagyobb városának aprócska kupoláját kereste.

- Istenem - morogta maga elé -, ennél a szörnyű vidéknél még a benti világ is százszor jobb. - Összébb húzta magán víztaszító anyagú kabátját. - Örülni fogok, ha végre visszatérhetek a Földre.

Antil, a karcsú vénuszlakó felé fordult.

- Mikor érünk már a romokhoz?

Nem kapott választ, és hirtelen észrevett egy könnycseppet legördülni a vénuszlakó zöld, ráncos ábrázatán. És máris újabb ült ki a hatalmas makiszemekbe - azokba a lágy tekintetű, hihetetlenül gyönyörű szemekbe.

A földi ember ezúttal sokkal visszafogottabban szólalt meg.

- Bocsáss meg, nem akartam a Vénuszra semmi rosszat mondani.

Antil zöld arcát Karl felé fordította.

- Nem azért könnyezem, barátom. Természetesnek találom, hogy nem sok csodálnivalóra leltek egy idegen világon. Én azonban szeretem a Vénuszt, és azért sírok, mert e gyönyörű látvány mindig elérzékenyít. - Folyékonyan illesztette egymáshoz a szavakat, de beszédén azért érződött, hogy hangszálai nem szoktak még ehhez a durva nyelvhez.

- Tudom, számodra ez felfoghatatlan - folytatta Antil -, de nekem a Vénusz maga a Paradicsom, az Ígéret földje… nem is tudom pontosan tolmácsolni érzéseimet.

- És még van, aki azt mondja, hogy a szeretetet csak az emberek ismerhetik. - Karl őszinte rokonszenvet érzett a másik iránt.

A vénuszi szomorúan rázta a fejét.

- Az érzelmeken kívül még sok mindenre képtelennek tartanak bennünket a honfitársaid. Karl sietve témát változtatott.

- Mondd, Antil, nem untat néha a Vénusz téged is? Hiszen voltál a Földön, tudod, milyen ott. Hogy hasonlíthatod össze ezt a tömérdek barnát és szürkét a mi bolygónk ragyogó színeivel?

- Nekem ez sokkal gyönyörűbb. Elfelejted, hogy színérzékelésem mennyire különbözik a tiédtől.1 Hogyan magyarázzam el neked a szépségeket, amiket ez a tarka vidék nyújt nekem? - Elhallgatott, alighanem ismét rabul ejtette a csodaszép táj, amiről beszélt. A földlakó azonban még mindig ugyanazt a lehangolóan szürke vidéket látta maga előtt.

- Egy napon - folytatta Antil álmodozó hangon - a Vénusz majd ismét a vénusziaké lesz. A földlakók többé nem uralnak minket, és őseink dicsősége visszaszáll ránk.

Karl elnevette magát.

- Ugyan már, Antil, egészen úgy beszélsz, mint a Zöld Bandák, akik annyi bosszúságos okoznak a kormánynak. Azt hittem, nem állhatod az erőszakot.

- Nem is, Karl. - Antil tekintetében a komolyságot rémület váltotta fel. - De a szélsőségesek befolyása egyre nő, és én a legrosszabbtól tartok. Ha… ha nyílt felkelés tör ki a földlakók ellen, csatlakoznom kell népemhez.

- De hisz nem értesz egyet velük.

- Persze. - Vállat vont, ezt a gesztust már az emberektől tanulta. - Erőszakkal nem érhetünk el semmit. Ti ötmilliárdnyian vagytok, mi meg alig százmillióan. Ti olyan erőforrásokkal és fegyverekkel rendelkeztek, amilyenekkel mi nem. Bolondság lenne nyílt harcba bocsátkozni, és még ha valami csoda folytán nyernénk is, a gyűlöletnek olyan örökségét hagynánk hátra, mely meggátolna mindenféle békét bolygóink között.

- Akkor miért akarsz csatlakozni a lázadókhoz?

- Mert vénuszi vagyok.

A földi ember ismét nevetésben tört ki.

- A hazafiság, úgy látszik, a Vénuszon épp olyan képtelen dolog, mint a Földön. Na de gyere, folytassuk inkább utunkat a ti ősi városotok romjai felé. Közel vagyunk már?

- Igen - felelte Antil -, alig több, mint egy földi kilométerre. De ne feledd, nem nyúlhatsz majd semmihez. Ash-taz-zor romjai számunkra szentek, csakúgy, mint annak a kornak minden más emléke, amikor még nagy hatalmú nép voltunk, nem csupán a szánalmas maradéka annak.

Némán sétáltak tovább. Nehezen haladtak előre a fölázott talajon, a kígyófák tekergő gyökereit is minduntalan kerülgetniük kellett, nem is beszélve a vénuszi ördögszekerekről, melyeknek ajánlatos volt minél gyorsabban utat adni.

Antil kezdeményezte a beszélgetés folytatását.

- Szegény Vénusz. - Halk, vágyakozó hangjában szomorúság csengett. - Ötven évvel ezelőtt a földlakók a béke és a bőség ígéreteivel érkeztek ide… és mi hittűnk nekik. Megmutattuk a smaragdbányáinkat, a juju-ültetvényeinket, és a szemükben fölcsillant a kapzsiság. Mind többen és többen jöttek, és számukkal együtt nőtt gőgjük. Most pedig…

- Hát igen, lehet benne valami igazság mondta Karl - de szerintem kicsit eltúlzod a felháborodásodat.

- Hogy eltúlzom?! Hát szavazhatunk? Képviseltethetjük magunkat a Vénuszi Gyarmati Kongresszusban? Nincs megtiltva, hogy vénuszlakók a földieknek fönntartott sztratojárókban utazzanak, szállodákban, illetve házakban lakjanak? Talán nincs zárva előttünk a magasabb iskolák kapuja? Bolygónk legtermékenyebb részeit nem földiek lakják? Van egyáltalán bármi jogunk, amit a saját otthonunkban gyakorolhatunk?

- Amit mondasz, tökéletesen igaz, és én nagyon sajnálom. De valamikor a Földön is léteztek ilyen körülmények néhány úgynevezett "alsóbbrendű faj" számára, ám idővel sikerült minden egyenlőtlenséget eltörölnünk. Ne feledd azt sem, hogy bolygónk értelmesebb lakói a ti oldalatokon állnak. Például mutattam én valaha is előítéletet egy vénuszival szemben?

- Nem, Karl, tudom, hogy nem. De hányan vannak ezek az értelmesebbek? A Földön évezredekbe telt, hosszú, háborúkkal és szenvedéssel teli évezredekbe, míg megvalósulhatott a teljes egyenlőség. Mi van akkor, ha mi, vénusziak nem akarunk ennyit várni?

Karl a homlokát ráncolta.

- Természetesen megint igazad van, de muszáj várnotok. Mi mást tehetnétek?

- Nem tudom… nem tudom… - Antil hangja suttogássá halkult. Karl hirtelen azt kívánta, bár csak el se indult volna erre a kirándulásra a rejtélyes Ash-taz-zor romjaihoz. Az őrjítően egyhangú terep és Antil amúgy jogos panaszai nagyon megviselték. Már épp azon volt, hogy megkéri a vénuszit, forduljanak vissza, amikor az fölemelte úszóhártyás kezét, és egy előttük emelkedő, feltűnően szabályos dombra mutatott.

- Az ott a bejárat - mondta: - Ash-taz-zort több ezer éve már, hogy maga alá temette a föld. A vénusziakon kívül senki sem tud róla. Te vagy az első földi ember, aki láthatja.

- A legteljesebb titokban fogom tartani, Antil. Megígértem.

- Akkor gyere.

Antil félrehúzta az indák buja szövevényét, keskeny átjárót tárva föl két szikla között. Intett Karlnak, hogy kövesse. Szűk, nedves folyosón araszoltak előre. Antil erszényéből egy atomlámpást húzott elő, melynek gyöngyfehér fénye a víztől csöpögő kőfalakon tört meg.

- Ezeket a folyosókat és üregeket - szólalt meg - három évszázaddal ezelőtt ásták őseink, akik az elsüllyedt várost szent helyként tisztelték. Mostanra azonban már mindenki megfeledkezett róla. Hosszú-hosszú idő óta én látogattam el ide elsőként. Talán ez is hanyatlásunk egyik jele.

Több mint száz métert haladtak még egyenesen előre, aztán a folyosó egy magas, kupolás csarnokba torkollott. Karl elámult az elébe táruló látványtól. Épületek csonka maradványai sorakoztak mindenfelé, olyan építészeti csodák, amilyeneket a Föld Periklész Athénje óta nem látott. Mivel azonban többé-kevésbé mind romokban hevert, a város egykori pompáját csupán sejteni lehetett.

Antil átvezette a földi férfit a csarnokon, és bebújt egy újabb szűk járatba. Ez majdnem egy teljes kilométeren keresztül kanyargott a sziklafalak közt. Itt-ott mellékfolyosók ágaztak le róla, és Karl egyszer-kétszer romokat is megpillantott. Szívesen megnézte volna őket közelebbről is, ám Antil egy pillanatra sem lassított.

Ismét egy nagyobb barlangba értek. Ezúttal egy alacsony, de annál szélesebb épület húzódott előttük, mely valamiféle sima, zöld kőből készült. A jobb szárnya ugyan teljes egészében eltűnt, a többi azonban bámulatos módon épségben maradt.

A vénuszi szeme fölcsillant, karcsú testét szinte szétfeszítette a büszkeség.

- Ez egy amolyan művészeti és tudományos múzeum lehetett. Itt megbizonyosodhatsz majd hajdani nagyságunkról.

Karl izgatottan lépett be - elvégre a Föld lakói közül elsőként láthatta ezeket az ősi műremekeket. Az épület belseje mély alkóvokra oszlott, melyek a főhajóból ágaztak szét. A mennyezetet egyetlen, hatalmas freskó díszítette, mely halványan látszott csak a kézi atomlámpás fényében.

A földlakó áhítattal járta végig az alkóvokat. A szobrok és festmények idegensége csak tovább növelte szépségüket.

Karl érezte, valami hiányzik belőle ahhoz, hogy igazán megérthesse a vénuszi művészetet, de az alkotások technikai tökéletessége mindazonáltal lenyűgözte. Különösen megcsodálta a festmények színösszeállítását, melyhez foghatót még életében nem látott. Akárhogy megfakultak és megrepedeztek is, a belőlük áradó harmónia mit sem veszített szuggesztív erejéből.

- Mit meg nem adott volna Michelangelo mondta Antilnak -, csak hogy a vénusziak szemével lássa a világot.

A vénuszlakó mellkasa szinte láthatóan kidagadt a büszkeségtől.

- Minden fajnak megvan a maga tehetsége. Én például gyakran kívánom, bárcsak fölfogná a fülem azt a tömérdek különböző hangot, amit állítólag a földieké képes. Talán akkor megérteném, mit szerettek annyira a zenétekben. Számomra ugyanis rettenetesen monotonnak tűnik.

Tovább haladtak, és Karl szemében percről percre nőtt a vénuszi kultúra tekintélye. Hosszú, keskeny, összefogott fémcsíkokon ezrével sorakoztak az itteni írás vonalai és oválisai. Karl tudta, ezek a szövegek olyan titkokat rejtenek, amelyekért egy földi tudós a fél életét is boldogan odaadná.

Végül, amikor Antil egy apró, alig tizenöt centi magas tárgyra mutatott, és közölte, az nem más, mint egy atomkonverter, méghozzá a legújabb földi modellnél is hétszerte hatékonyabb, Karl nem bírta tovább, és kifakadt:

- Miért nem osztjátok meg velünk ezeket a titkokat? Ha a földlakók megtudnák, mi mindent értetek el már a múltban, biztosan másképp gondolkodnának rólatok.

- Persze, semmi kétség, jó hasznát vennék a tudásunknak - felelte Antil keserűen - de soha nem adnák vissza a szabadságunkat. Remélem, nem feledted még el, hogy titoktartást fogadtál.

- Nem, dehogy. De meggyőződésem, hogy nagy hibát követtek el.

- Szerintem nem. - Antil sarkon fordult, hogy elhagyja az alkóvot, de Karl utána kiáltott.

- Ebbe a kis helyiségbe nem nézünk be?

Antil tágra nyílt szemmel pördült meg.

- Miféle helyiségbe? Hisz erre nincs több helyiség.

Karl meglepetten vonta föl szemöldökét, és némán a hátsó fal félmagasságáig fölfutó keskeny nyílásra mutatott.

A vénuszi valamit maga elé mormogott, aztán térdre rogyott, és érzékeny ujjaival a rést kezdte tapogatni.

- Segíts, Karl! Attól tartok, ennek az ajtónak sosem lett volna szabad kinyílnia. Mindenesetre eddig semmiféle feljegyzésben nem találtam nyomát, márpedig nálam jobban a népem egy tagja sem ismeri Ash-taz-tort.

Egyesült erővel nekifeszültek a kőajtónak, mely eleinte csak recsegve-ropogva mozdult, aztán váratlanul szélesre tárult, ők pedig valósággal bezuhantak a kis, szinte teljesen üres helyiségbe. Talpra kászálódtak, és körülnéztek.

A földlakó néhány rozsdacsíkra mutatott a padlón, valamint a falon az ajtó körül.

- Úgy látszik, a néped nagyon el akarta zárni ezt a fülkét. Évszázadok kellettek, hogy a rozsda elbánjon a vaspántokkal. Szerintem valami nagy titkot rejthettek el itt.

Antil megrázta zöld fejét.

- Amikor legutóbb itt jártam, ajtónak még nyoma sem volt. Mellesleg… - feje fölé emelte az atomlámpást, és gyorsan körbehordozta tekintetét a helyiségen - úgy néz ki, ez a fülke teljesen üres.

Igaza volt. Egy kis, hosszúkás ládán kívül a helyiség csupán hatalmas mennyiségű port rejtett, és a régen lezárt kripták fojtogató rothadásszagát.

Karl a ládához lépett, és megpróbálta elhúzni a sarokból. Meg se moccant, de a fedele egyszer csak félrecsúszott.

- Lejön a teteje, Antil. Nézd! - A ládában egy szögletes táblaféleség hevert, valami üvegszerű anyagból, és öt darab, leginkább töltőtollra emlékeztető, harminc centi hosszú henger.

Antil örömében fölkiáltott, és olyat tett, amilyet Karl jelenlétében még soha: sziszegő vénuszi nyelven hadarni kezdett. Kivette az üvegtáblát, és közelebbről is megvizsgálta. Karl egyre növekvő kíváncsisággal szintén szemügyre vette. A tábla lapját sűrűn borították a színes pöttyök, de ez meg nem magyarázta. meg számára Antil kitörő örömét.

- Mi ez?

- Egy teljes dokumentum őseink szertartási nyelvén. Mostanáig csak töredékek álltak rendelkezésünkre. Ez igen jelentős lelet.

- El tudod olvasni? - Karl most már nagyobb tisztelettel méregette a tárgyat.

- Azt hiszem, igen. Bár holt nyelvről van szó, amiből én vajmi keveset ismerek. Látod? A különböző írásjeleket itt színek helyettesítik. Minden szót két, néha három színes pötty kombinációja alkot. Az árnyalatokra persze nagyon kell figyelni. Egy földi ember, még ha ismerné is a nyelvet, csupán spektroszkóppal tudna elolvasni egy ilyen szöveget:

- Elolvashatnád itt?

- Megpróbálom, Karl. Az atomlámpás fénye megközelítőleg hasonló a Napéhoz, így ez nem okozhat gondot. Kis időbe azonban beletelik, míg megfejtem. Szerintem legjobb lesz, ha addig tovább nézelődsz. Ne félj, nem tévedhetsz el, csak maradj az épület falain belül.

Karl a másik atomlámpással elhagyta hát a helyiséget, a vénuszlakó pedig nekilátott a szöveg fáradságos kisilabizálásának.

A földi ember két óra múlva tért vissza, de Antil szinte pontosan ugyanabban a testhelyzetben volt, ahogy ott hagyta. Arcán azonban valami egészen új kifejezés ült, a rémületé. A "színes" üzenet a lábánál hevert. A vénuszlakó még a földi ember keltette zajokra sem nézett föl. Mintha megkövült volna, úgy ült ott mozdulatlanul, maga elé meredve. Karl odaugrott hozzá.

- Antil, Antil, mi a baj?

A vénuszlakó lassan fordította felé a fejét, mintha valami sűrű folyadékban mozogna. Átnézett barátján, a semmibe. Karl megragadta a keskeny vállat, és könyörtelenül rázni kezdte.

A vénuszi végre magához tért. Kiszabadította magát Karl szorításából, és talpra ugrott. A ládából különös óvatossággal kivette az öt hengert, és az erszényébe helyezte őket a táblával együtt.

Ezt követően visszarakta a láda fedelét, és intett Karlnak, hogy indulhatnak.

- Mennünk kell. Már így is túl soká maradtunk. - Hangja rémülten csengett, még a földlakó hátán is végigfutott a hideg.

Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, míg vissza nem értek a Vénusz átázott felszínére. A Nap még fönt volt az égen, de csupán alig valamivel a horizont fölött. Karlra hirtelen rátört az éhség. Sietniük kell, ha még sötétedés előtt el akarják érni Aphrodopolist. Karl fölhajtotta esőkabátja gallérját, vízhatlan sapkáját mélyen a szemébe húzta, és nekivágott a sáros terepnek.

Lassan fogytak a kilométerek, de végül föltűnt a kupolás város a szürke horizonton. A földlakó egy átnedvesedett sonkás szendvicset rágcsált, és közben egyre ellenállhatatlanabb vágyat érzett Aphrodopolis kényelmes szárazsága után. Az általában barátságos vénuszi indulásuk óta megátalkodottan hallgatott, és egyetlen pillantást sem vetett társára.

Karl bölcsen beletörődött ebbe. Jóval többre tartotta ugyan a vénuszlakókat, mint a földiek többsége, de ezzel együtt sem tudott megbarátkozni határt nem ismerő érzelmi kitöréseikkel. Ez a komoran rájuk boruló némaság is valami olyan belső forrongást jelzett, amit Karl sóhajjal vagy egy homlokráncolással elintézett volna. Ennek tudatában nemigen hatott rá Antil borús hangulata.

A vénuszi szemében látott rémület azonban kissé nyugtalanította. Ez azután jelent meg, hogy lefordította a különös tábla szövegét. Vajon miféle titokról lebbenthette föl a fátylat a vénuszi tudós ősök üzenete?

Karl végül leküzdötte bizonytalanságát, és előhozakodott egy kérdéssel:

- Mi állt a táblán, Antil? Úgy vélem, érdekes lehetett, hiszen magaddal is hoztad.

Antil válaszul csak intett, hogy siessenek; és kettőzött lendülettel indult előre a sűrűsödő sötétségben. Karl zavarba jött, és kissé sértette is ez a válasz. Többször nem kezdeményezett beszélgetést az út során.

Amikor aztán elérték Aphrodopolist, a vénuszi megtörte a csendet. Ráncos, fáradt ábrázatát a földi ember felé fordította, olyan kifejezéssel mintha valami fájdalmas döntésre jutott volna.

- Karl - szólt -, barátok vagyunk már régen, úgyhogy szeretnék neked egy baráti tanácsot adni. A jövő héten indulsz vissza a Földre. Tudom, apád magas pozíciót tölt be a bolygó Nagytanácsában. Valószínűleg te magad is fontos személyiség leszel a nem túl távoli jövőben. Mivel pedig ez a helyzet, könyörögve kérlek, minden cseppnyi befolyásodat használd föl, hogy a Föld és a Vénusz kapcsolatát a mi népünk számára is elfogadhatóbb mederbe tereld. Én ugyanakkor a magam részéről, mint bolygóm legnagyobb törzsének méltósága, minden tőlem telhetőt megteszek az erőszakos cselekmények visszaszorítására.

A másik összevonta a szemöldökét.

- Nekem itt valami nem világos. Mit akarsz ezzel mondani?

- Csak azt, hogy ha a Vénusszal szembeni bánásmódotok nem változik meg nagyon hamar, a népem föl fog lázadni. Ebben az esetben pedig, mint már mondtam, csatlakoznom kell a küzdelemhez. És azt tudnod kell még, bolygónk többé már nem védtelen.

A földlakót szórakoztatták a hallottak.

- Ugyan már, Antil. A hazaszereteted csodálatra méltó, sérelmeidnek is igazat adok, de az ilyen drámai kijelentések nincsenek rám hatással. Tudod jól, én reálisan gondolkodom.

- Hidd el nekem, Karl - felelte a vénuszi, riasztóan komoly hangon -, amiről beszélek, a legridegebb valóság. Ha bolygónkon felkelés törne ki, többé nem garantálhatom a Föld biztonságát.

- A Föld biztonságát?! - A kijelentés súlya megbénította Karlt.

- Igen - folytatta Antil -, mert, ha rákényszerítenek, én elpusztítom. Ennyit akartam mondani. - Azzal sarkon fordult, és eltűnt a bokrok között a kis falu irányában, ahol a vénuszlakók éltek, a nagy kupolán kívül.

Öt év telt el, nyugtalansággal telve, és a Vénusz ébredező tűzhányóként mocorogni kezdett. Aphrodopolis, Venusia és a többi kupolaváros rövidlátó földi urai semmibe vették a veszély előjeleit. Amikor egyáltalán eszükbe jutottak a kis zöld vénusziak, legfeljebb megvetően gondoltak rájuk, mintha csak azt mondanák: "Ja, azok az izék?"

Csakhogy "azok az izék" egy idő után nem tűrték tovább az elnyomást, és a nacionalista Zöld Bandák egyre zajosabban hallatták hangjukat. Aztán egy szürke napon, mely semmiben sem különbözött a korábbi egyhangú napoktól; bennszülöttek szervezett serege rohanta meg a városokat.

A kisebb kupolák meglepetésükben azonnal megadták magukat. Gyors egymásutánban elesett New Washington, Mount Vulcan és St. Denis is, és velük együtt az egész keleti kontinens. Mielőtt a kába emberek egyáltalán fölfoghatták volna mi történik, a fél bolygó máris kikerült irányításuk alól.

A Földet is meglepte ez a kialakult veszélyhelyzet - holott előre látható volt. Az ostromlott városok felé haladéktalanul megindultak a fegyver- és segélyszállítmányok, s közben gyülekezni kezdett egy hatalmas űrhajóflotta is az elvesztett területek visszafoglalására.

A földlakókat dühítették ugyan az események, de korántsem ijesztették meg. Tudták, hogy a bennszülöttek eddigi győzelmeiket csupán a meglepetés erejének köszönhették, és biztosak voltak végső győzelmükben.

Annál nagyobb meglepetéssel fogadták így amikor a vénusziak előrenyomulása a napok múltával sem vesztett lendületéből. Venusia City hatalmas készletekkel rendelkezett mind fegyverekből, mind élelmiszerből, katonái még a környező területeket is gondosan őrizték. Egyszer csak megjelent a meztelen bennszülöttek egy kisebb, fegyvertelen csapata, és a város azonnali, feltétel nélküli feladását követelte. Venusia ezt persze gőgösen visszautasította, és a Föld felé küldött üzeneteiben vidáman újságolták, milyen merészségre vetemedtek a vénuszlakók határtalan elbizakodottságukban.

Aztán hirtelen abbamaradt az adás, a bennszülöttek elfoglalták a várost.

Ezek az események újra és újra megismétlődtek az elkövetkező napokban, még a legbevehetetlenebbnek tartott erődítményeknél is. Maga Aphrodopolis is elesett, félmilliós lakosságát egy szánalmas, ötszáz fős vénuszi sereg győzte le. Pedig a védők a Földön ismert legjobb fegyverekkel rendelkeztek.

A kormány az anyabolygó lakosságát minderről nem tartotta ajánlatosnak tájékoztatni, így az emberiség nagy része még csak nem is értesült a Vénuszon történtekről. A belsőbb körök, a Nagytanács tagjai azonban homlokráncolva hallgatták Karl Frantornak, a Közoktatásügyi Miniszter fiának különös szavait.

Jan Heersen, a Hadügyminiszter, dühösen pattant föl, mikor a fiatalember befejezte beszámolóját.

- Azt akarja, hogy komolyan vegyük valami félbolond Zöldike ostoba kijelentését, és az ő feltételeik szerint kössünk békét a Vénusszal? Ez egyszerűen nevetséges. Azok a nyomorult dögök csak azt érdemlik, hogy vaskézzel lesújtsunk rájuk! Flottánk lesöpri mocsokfoltjukat az univerzum térképéről. Már réges-rég meg kellett volna tennünk ezt!

- Az a lesöprés talán nem is lenne olyan könnyű, Heersen - szólalt meg az ősz hajú, idősebb Frantor, fia védelmére kelve. - Sokan úgy véljük, hogy a kormány eddigi politikája a Vénusszal szemben nem volt a legmegfelelőbb. Ki tudja, milyen titkos fegyverekkel rendelkeznek a bennszülöttek, és mikor vetik be azokat ellenünk jogos bosszújukban?

- Dajkamese! - kiáltotta Heersen. - Maga úgy beszél a Zöldikékről, mintha emberek lennének. Ezek állatok, és hálával tartoznának azért, hogy mi elvittük hozzájuk a civilizációt. Ne feledje, velük már így is jobban bánunk, mint egynémely földi fajjal történelmünk során… Vehetjük példának mondjuk az indiánokat.

Karl Frantorból ismét kitört az izgatottság.

- Ki kell vizsgálnunk, uraim! Antil fenyegetése túl komoly ahhoz, hogy semmibe vegyük, bármilyen ostobán hangzik is… márpedig a vénusziak legutóbbi hódításainak fényében nekem nincs sok kedvem nevetni rajta. Azt javaslom, küldjenek el engem is von Blumdorff admirális flottájával, amolyan követként. Derítsünk ki róluk minél többet, még mielőtt megtámadnánk őket.

A Föld mogorva elnöke, Jules Debuc, most először szólalt meg a vita során.

- Frantor ajánlata elfogadhatónak hangzik. Engedélyezem. Van valakinek ellenvetése?

Senki sem jelentkezett, bár Heersen még mérgesen dörmögött magában egy darabig. Egy héttel később tehát Karl Frantor csatlakozott a Földi űrhajóflotta legénységéhez, amikor az útnak indult a belső bolygószomszéd felé.

Az eltelt öt év után Karlt különös, új Vénusz fogadta. Természetesen ugyanazt az esőáztatta szürke és barna egyhangúságot látta mindenütt, mint régen, itt-ott egy-egy város csillogó kupolájával - mégis, minden egészen megváltozott.

Míg korábban a földlakók gőgös megvetéssel járkáltak a megalázkodó vénusziak között, most a bennszülöttek megjelenése árulkodott felsőbbrendűségről. Aphrodopolis teljes egészében az ő kezükre került, és a kormányzó egykori irodájában ott ült… Antil.

Karl gyanakvóan méregette egy darabig, nem tudta, mit mondjon.

- Ezt azért nem gondoltam volna - nyögte ki végül. - Te, a pacifista, mint fővezér.

- Nem én választottam ezt a szerepet. A körülmények hozták így - felelte Antil. - No de te! Nem vártam volna, hogy épp te leszel bolygód szóvivője.

- Velem közölted évekkel ezelőtt buta fenyegetésedet, ezért nekem voltak kezdettől fogva a legbaljósabb előérzeteim a felkelésetekkel kapcsolatban. Eljöttem hát, de tudod, nem egyedül. - Azzal az ég felé intett, ahol, valahol a légkörön túl, ott lebegett fenyegetően, ám egyelőre mozdulatlanul, a földi flotta.

- Azért jöttél, hogy ránk ijessz?

- Nem! Azért, hogy halljam, mit követeltek.

- Kérésedet könnyen teljesíthetem. A Vénusz népe függetlenségét követel, és cserébe a barátságát ígéri, korlátozások nélküli, szabad kereskedelemmel.

- És azt várjátok, hogy mi ebbe harc nélkül belemegyünk?

- Remélem… a Föld érdekében.

Karl elkomorodott, és mérgében hátravetette magát a széken.

- Az isten szerelmére, Antil, a sejtelmes fenyegetőzések ideje lejárt. Mutasd a lapjaid! Hogyan foglalhattátok el Aphordopolist és a többi várost olyan könnyen?

- Nem tehettünk mást, Karl. Nem akartuk, de rákényszerültünk. - Antil hangját sipítóvá tette az izgatottság. - Nem fogadták el tisztességes feltételeinket, sőt, lövöldözni kezdtek. Muszáj volt hát bevetnünk a… a fegyvert. Utána legtöbbfűkkel végeznünk kellett… könyörületességből.

- Nem tudlak követni. Miféle fegyverről beszélsz?

- Emlékszel, amikor Ash-taz-zorban jártunk, Karl? A rejtekszobára, az ősi írásra, az öt rúdra?

Karl komoran bólintott.

- Gondoltam pedig, hogy létezik, de nem lehettem biztos benne.

- Szörnyűséges fegyverre bukkantam, Karl. Antil egyre gyorsabban beszélt, mintha már az is fájdalmat okozna neki, hogy rá kell gondolnia. Az őseink fedezték föl… de sosem használták. inkább elrejtették, de hogy miért nem pusztították el mindenestül, föl nem foghatom. Bárcsak megtették volna… és hidd el, komolyan így érzek. Mert így megtaláltam, és használnom is kellett… a Vénusz érdekében.

Hangja suttogássá halkult, de látható erőfeszítéssel mégis belefogott a magyarázatba.

- Azok a kis, ártalmatlannak látszó rudak, Karl, valamiféle ismeretlen természetű erőteret gerjesztenek (a leírásnak ez a része meglehetősen homályos volt), mely képes az agyat megfosztani tudatától.

- Hogyan? - esett le a földi ember álla. Miket beszélsz?

- Hisz tudhatod, az agy csupán a tudat otthonául szolgál, a kettő nem ugyanaz. Maga a tudat még őseink számára is megfejthetetlen rejtélyt jelentett. De akárhogy is, az agy összekötőként szolgál közte és az anyagi világ közt.

- Értem. A ti fegyveretek pedig elválasztja a tudatot az agytól, és ily módon elzárja azt a világtól. Mint amikor a pilótának egy éjszakai repülésnél elromlik minden műszere.

Antil komolyan bólintott.

- Láttál már legátolt agyműködésű állatot? - kérdezte hirtelen.

- Igen, egy kutyát… még az iskolában, biológiaórán.

- Akkor gyere, mutatok neked egy legátolt agyműködésű embert.

Karl követte a vénuszlakót egy lifthez. Miközben a legalsó szint - a börtönszint - felé ereszkedtek, agya lázasan dolgozott. Düh és kétségbeesés kínozta felváltva, hol legszívesebben elmenekült volna, hol pedig arra gondolt, mi lenne, ha végezne a másikkal. Kábán hagyta el a fülkét, és követte Antilt egy homályos folyosón, mely apró, rácsos cellák sorai közt kanyargott.

- Ott van. - Antil hangja úgy térítette magához, mintha egy vödör hideg vízzel loccsantották volna nyakon. Tekintete követte az előre mutató úszóhártyás kéz irányát, és lenyűgözve, ugyanakkor undorral meredt az elébe táruló látványra.

Ember volt, ez kétségtelen, legalábbis bizonyos értelemben. Mégsem hasonlított értelmes lényre. A padlón kuporgott, kifejezéstelen szeme egy pillanatra sem kalandozott el az előtte húzódó üres falfelületről. Pillantásában nyoma sem volt értelemnek, ajka lefittyedt, szájából nyál csordogált, ujjai céltalanul rángatóztak. Karl hányingerrel küzdve fordította el a fejét.

- Persze az agyának nem esett semmi baja közölte Antil halkan. Mint szerv, tökéletesen működik. Egyszerűen… szétválasztottuk a tudattól.

- De hogy él, Antil? Hogyhogy nem hal meg?

- Az önfenntartó ösztönök nem sérültek meg. Ha fölállítod, megőrzi az egyensúlyát. Ha ellököd, megkapaszkodik. A szíve ver. Lélegzik. Ha ételi raksz a szájába, lenyeli, bár előbb éhen halna, mintsem hogy önállóan megegye az eléje rakott táplálékot. Tulajdonképpen tehát él, noha jobban járna, ha meghalna. Az agy és a tudat szétválasztása ugyanis nem visszafordítható.

- Ez rettenetes… Rettenetes.

- Rosszabb, mint gondolnád. Meggyőződésem, hogy valahol bent, az agy mélyén a tudat továbbra is létezik. Milyen kínokat kell vajon kiállnia egy testben, amit nem irányíthat?

Karl hirtelen megmerevedett.

- Efféle elrettentéssel nem igázhatjátok le a Földet. Borzasztó kegyetlen a fegyveretek, de nem veszedelmesebb, mint amikkel mi rendelkezünk. Ezért pedig fizetni fogtok.

- Kérlek, Karl, te egymilliomod részét sem fogtad még föl a "Szétválasztó Mező" hatalmának. A helyzet az, hogy térben - és talán időben is korlátlanul gerjeszthető. Mit szólsz, ha elmondom, hogy mindössze egyetlen lövésre volt szükség, és Aphrodopolis valamennyi melegvérű lakója ilyen magatehetetlen bábbá vált? - Antil hangja feszülten megemelkedett. - És mit szólnál, ha azt mondanám, hogy az egész Földet befoghatom a hatósugarába, és annak sok milliónyi lakosságát élőhalottá tehetem egy csapással?

Kart, amikor rekedten fölordított, rá sem ismert a saját hangjára:

- Te nyomorult! Te vagy az egyetlen, aki ismeri ennek az átkozott fegyvernek a titkát?

Antil kongó nevetésben tört ki.

- Igen, Karl, én vagyok az oka mindennek. Ha megölsz, azzal mégsem segítesz a Földnek. Halálom után mások is elolvassák majd azt a szöveget, mások, akik nem viseltetnek annyi jóindulattal az emberek iránt, mint én. Nem bánthatsz engem, Kart, mert azzal a saját világod halálos ítéletét írnád alá.

A földi ember magába roskadt. Semmi kétség nem maradt benne immár a vénusziak hatalmát illetően.

- Megadom magam - mormogta -, megadom magam. Mit mondhatok az embereknek?

- Mondd el nekik a feltételeimet, és azt, mit tehetnék velük, ha akarnám.

Karl úgy húzódott össze, mintha a vénuszinak még az érintésétől is félne.

- Elmondom.

- És mondd el azt is, hogy a Vénusz nem bosszúálló. Nem kívánjuk használni a fegyverünket, mert még szerintünk is túl rettenetes. Ha feltételeinknek megfelelően biztosítjátok függetlenségünket, és megengeditek hogy bizonyos óvintézkedéseket tegyünk a jövőbeli, esetleges újabb gyarmatosítói tervek megakadályozására, mi az öt fegyvert és a leírást belelőjük a Napba.

A földi ember hangja színtelen suttogás volt csupán.

- Megmondom nekik.

Von Blumdorff admirális, ahogy azt neve is mutatta, porosz volt, és katonai alapelveként a nyers erőt tisztelte mindenek előtt. Így aztán Karl beszámolóját illő dühkitöréssel fogadta.

- Maga címeres ökör! - ordított rá a fiatalemberre. - Hát ez az eredménye a sok beszédnek, ostoba szájtépésnek! Képes visszajönni, és előadni nekem egy ilyen dajkamesét valami bámulatos erejű titkos fegyverről. Mindenféle bizonyíték nélkül hajlandó elfogadni, amit az az átkozott Zöldike mond magának, és azonnal bedobja a törülközőt! Hát maga nem fenyegetőzhetett, nem blöffölhetett, nem hazudhatott volna?

- Ő se nem fenyegetőzött, se nem blöffölt, se nem hazudott - felelte Karl barátságosan. - A színtiszta igazat mondta. Ha látta volna azt a tudatától megfosztott férfit…

- Áh! Ez az egész istenverte ügy számomra legérthetetlenebb része. Az a bennszülött megmutat magának valami közönséges elmebeteget, és azt mondja: "Ezt a fegyverünk tette!", és maga minden fenntartás nélkül elhiszi! Történt bármi is azon kívül, hogy a szájukat jártatták? Megmutatták a fegyverük működését? Vagy akár magát az állítólagos gyilkos szerszámot?

- Természetesen nem. Az a fegyver igen veszélyes. Mégsem ölhettek meg egy vénuszit, csak hogy kielégítsék a kíváncsiságomat. Ami pedig azt illeti, megmutatták-e… hát, maga például kiterítené a lapjait az ellenség előtt? De most válaszoljon néhány kérdésemre. Miért olyan biztos a dolgában Antil? És hogyan hódíthatta meg társaival a bolygót ilyen könnyedén?

- Elismerem, nem tudom megmagyarázni, de az még nem bizonyítja, hogy azok igazat mondanak. Akárhogy is, elegem van a szócséplésből. Most rögtön támadunk, és a pokolba az elméletekkel! Majd meglátjuk, mit szólnak, ha tüzet nyitunk rájuk a tonitágyúinkból. A nyavalyás blöffjük nem fogja megvédeni őket.

- De admirális, a jelentésemről előbb be kell számolnia az elnöknek.

- Be is fogok… csak előbb Aphrodopolist a levegőbe röpítem.

Bekapcsolta a központi hírközlő berendezést.

- Figyelem, minden hajónak! Támadó alakzatba! Tizenöt perc múlva lőni kezdjük Aphrodopolist. - Aztán a szárnysegédjéhez fordult. - Larsen kapitány tájékoztassa a város lakóit, hogy tizenöt percen belül adják meg magukat.

Karl Frantor érezte, ahogy minden múló perccel növekszik benne a feszültség. Idegölő volt a várakozás. Magába roskadva, némán ült, arcát a kezébe temette, és a kronométer percenkénti, halk kattanásait a terem túlsó végében valóságos mennydörgésként érzékelte. Suttogva számolta őket - 8… 9… 10. Úristen!

Alig öt perc maradt a biztos halálig! De vajon csakugyan biztos lehet benne? Vagy esetleg von Blumdorffnak van igaza? Vajon a venusziak valóban csak megpróbálkoztak egy merész blöffel?

A szárnysegéd robogott be, és tisztelegve megállt.

- A Zöldikék válaszoltak, uram.

- Lám-lám - hajolt előre von Blumdorff várakozóan. - Az üzenet így szól: "Kérjük a flottát, álljon el a támadástól, különben a következményekért nem vállalunk felelősséget."

- Ennyi? - ordított föl az admirális dühödten.

- Igen, uram.

Von Blumdorff fröcsögve szitkozódni kezdett.

- Azt a kénköves hétszentségit! - ordította. Hát meddig mernek ezek elmenni?!

Mire befejezte, a tizenötödik perc is letelt, és a gigászi flotta mozgásba lendült. A hajók rendezett alakzatban zuhanni kezdtek a második bolygó felhőtakarója felé. Von Blumdorff szája rettentő vigyorra húzódott, miközben a televizor nyújtotta káprázatos látványban gyönyörködött… Aztán a matematikai pontosságú formáció hirtelen megtört.

Az admirális csak bámult, nem hitt a szemének. A flotta fele mintha hirtelen megbolondult volna. A hajók először csak imbolyogni kezdtek, aztán egyszerre riadt madárcsapatként minden irányba szétrebbentek.

A flotta épen maradt részétől befutottak az első jelentések, ezek szerint a bal szárny többé nem jelentkezik a rádión.

Az Aphrodopolis ellen indult támadás félbeszakadt, a sértetlen hajók a megfutamodottak nyomába eredtek. Von Blumdorff föl-alá járkált, és a haját tépte.

- Ez az ő titkos fegyverük! - ordított föl gyászos hangon Karl Frantor, aztán újra hallgatásba merült.

Aphrodopolisból több üzenet nem érkezett.

Két teljes órán át harcolt a földi flotta saját hajóival. Amelyiket utolérték, azt igyekeztek lövésekkel, erőterekkel megbénítani. Húsz hajó azonban nem került elő; némelyik valahol pályára állhatott a Nap körül, mások elszáguldottak a világűr ismeretlen mélységei felé, a fennmaradó néhány pedig becsapódott a Vénusz felszínébe.

Amikor az egyik befogott hajó fedélzetére léptek, a gyanútlan embereket iszonytató látvány fogadta. A legénység helyett hetvenöt semmibe meredő, tehetetlen báb volt ott. Egyetlen valóban embernek nevezhető lényre sem bukkantak.

Volt aki rémülten sikoltozva visszamenekült saját hajójára, mások öklendezve fordították el tekintetüket. Az egyik tiszt egy pillanat alatt átlátta a helyzetet, előhúzta atompisztolyát, és lelőtte a szerencsétleneket.

Von Blumdorff admirális teljesen összetört. Feledve nagyképű büszkeségét, egyszeriben szánalomra méltó emberi ronccsá változott. Az egyik tudatától megfosztott katonát elébe hozták, mire rémülten hőkölt hátra.

Karl Frantor ráemelte karikás szemét.

- Nos, admirális, most elégedett?

Az azonban nem felelt. Előhúzta fegyverét, és mielőtt bárki megállíthatta volna, főbe lőtte magát.

Karl Frantor ismét a kormány tagjai előtt állt csupa csüggedt, rémült emberrel szemben. Jelentése immár semmi kétséget nem hagyott bennük afelől, hogy milyen irányvonalat kell követniük.

Debuc elnök az elrettentő példaként hozott, tudatától megfosztott emberre pillantott.

- Végünk van - mondta. - Feltétel nélkül meg kell adjuk magunkat, hagyni, hogy azt tegyenek velünk, amit akarnak. De egy nap majd… - Szemében föllobogott a bosszúvágy lángja.

- Nem, elnök úr! - csendült föl Karl hangja. Ne így fogja föl a helyzetet. Csupán meg kell adnunk a vénusziaknak, ami megilleti őket… a szabadságot és a függetlenséget. Ami megtörtént, megtörtént, halottainkkal fizettünk a félévszázados elnyomásért. Új rendet kell kihirdetnünk az egész Naprendszerben. Nyissunk új korszakot, tiszta lappal.

Az elnök elgondolkozva lehajtotta a fejét, aztán kisvártatva ismét fölemelte.

- Igaza van - mondta, és hangja határozottan csengett. - Nem szabad a bosszúra gondolnunk.

Két hónappal később aláírták a békeszerződést, és a Vénusz népe független, szabad nemzet lett. A ceremónia fénypontjaként pedig egy apró, szikrázó fénypont indult útnak a második bolygóról a Nap felé. A legrettenetesebb fegyver, amire immár senkinek sem volt szüksége.

Kétségbevonhatatlan tény

Nicholas Orlov bal szemére monoklit illesztett, azzal az angolokénál is angolosabb mozdulattal, ami az Oxfordot járt oroszokat rendszerint jellemezte.

- No de drága miniszterem! - fakadt ki szemrehányóan. - Fél millió dollárt?!

Leo Birnam elcsigázottan vállat vont, és szikár testét még jobban összehúzta a széken.

- Muszáj megkapnunk ezt a támogatást, megbízott úr. A Ganymedes domíniumi kormánya már mindenre elszánta magát. Eddig még sikerült lecsitítanom őket, de mint a tudományos ügyekért felelős miniszter, a hatalmam nem valami nagy.

- Tudom, de… - azzal Orlov tehetetlenül széttárta karját.

- Gondolhattam volna - bólogatott Birnam. - A Birodalom könnyebbnek érzi, ha egyszerűen elfordítja a tekintetét. Eddig is ezt csinálták. Legalább egy éve próbálom már meggyőzni az illetékeseket arról, mekkora veszedelem fenyegeti az egész Rendszert, de mintha csak a falnak beszélnék. Könyörgöm önnek, megbízott úr, segítsen. Ön még új ezen a poszton, minden előítélet nélkül szemlélheti ügyünket.

Orlov köhintett, és közben tekintetét csizmája orrára szegezte. A három hónap alatt, mióta Gridley örökébe lépett, mint gyarmati megbízott, olvasatlanul fiókjába mélyesztett minden olyan irományt, ami úgy kezdődött: "azok az átkozott jupiteriek". Mindezt a birodalmi kormány azon íratlan utasítása szerint, mely a Jupiter-ügyet már jóval az ő hivatalba lépése előtt nemkívánatos témának nyilvánította.

Mostanában azonban a ganymedesiek egyre erőszakosabban kezdtek követelőzni, és őt azért küldték ki Jovopolisba, hogy csillapítsa le a kedélyeket. Feladata nem ígérkezett könnyűnek.

Birnam közben tovább beszélt:

- A domíniumi kormány jelen pillanatban annyira igényli már azt a pénzt, hogy amennyiben nem kapja meg, képes mindent nyilvánosságra hozni.

Orlovról lehámlott a közöny álcája. Lepottyanó monoklija után kapott.

- Na de miniszterem!

- Tudom, mit jelentene ez. Én próbáltam ellene érvelni, de voltaképpen nekik is igazuk van. Ha egyszer a Jupiter-ügy napvilágra kerül, és az emberek mindent megtudnak, a Birodalom kormánya nem marad sokáig hatalmon. És ha a technokraták veszik át az irányítást, ők bármit örömmel megadnak nekünk. Erről gondoskodik a közvélemény.

- De ugyanakkor tömeghisztériát is keltenek!

- Hát persze. Épp ezért tétovázunk. De veheti beszélgetésünket ultimátumnak is. Mi titokban akarjuk tartani a dolgot, ez a legelemibb érdekünk, de a pénzre még nagyobb szükségünk van.

- Értem. - Orlov agya sebesen járt, de akárhány végkövetkeztetésre jutott, egyiket sem találta megnyugtatónak. - Ebben az esetben tanácsolnám, hogy vizsgálják ki alaposabban az ügyet. Ha őrzik esetleg a Jupiterrel folytatott kommunikációik írásos másolatát…

- Meghiszem azt - felette Birnam szárazon. - De ugyanígy rendelkezésére áll a dokumentáció a birodalmi kormánynak is, Washingtonban. Ezzel nem intézheti el a dolgot, megbízott úr. A földi bürokraták már egy éve nyálazzák az aktákat, mégsem jutottunk előbbre semmivel. Azt akarom, hogy jöjjön velem az Éter-állomásra.

A ganymedesi fölállt, és mogorván pillantott le Orlovra teljes, kétméteres magasságából.

A birodalmi megbízott elvörösödött.

- Ez parancs akart lenni?

- Hát, annak is veheti. Mondtam már, kevés az időnk. Ha cselekedni akar, azt gyorsan tegye, különben már semmi értelme nem lesz. - Birnam szünetet tartott, aztán hozzátette: - Remélem, nem bánja, ha gyalogolunk egy kicsit. Járművek normál körülmények között nem közelíthetik meg az Éter-állomást, ráadásul séta közben elmagyarázhatok önnek egyet s mást. Az út alig három kilométer.

- Rendben van - érkezett az elutasító válasz. Az utat fölfelé, az első föld alatti szintre némán tették meg. A csöndet végül Orlov szakította meg, amikor beléptek a halványan megvilágított előtérbe. - Hűvös van itt.

- Tudom. Ilyen közel a felszínhez elég nehéz szabályozni a hőmérsékletet. De odakint még hidegebb lesz. Tessék!

Birnam jól irányzott rúgással kinyitott egy szekrényajtót, és a beakasztott ruhákra mutatott.

- Vegyen föl egyet. Szüksége lesz rá.

Orlov gyanakodva tapogatta végig az egyik öltözéket.

- Elég vastag ez?

Birnam közben már bújt is bele a másikba.

- Elektromos fűtésű. Elég melegnek fogja találni. Ez az. Gyűrje be a nadrág szárát a csízmába, és kösse meg szorosan.

Azzal sarkon fordult, és nagyokat nyögve kiemelt két sűrített levegős tartályt a szekrény aljából. A kijelzőkre pillantott, és elfordította az elzárócsapot. Halk sziszegéssel szökni kezdett a gáz, mire Birnam elégedetten fújtatott egyet.

- Tudja, hogy kell használni ezt? - kérdezte, miközben fölcsavart a csapra egy hajlékony, fémhálóval burkolt csövet, a túlsó végén egy vastag, átlátszó üvegszerűségből készült különös, kacskaringós kinövéssel.

- Miért, mi ez?

- Orra erősíthető légzőmaszk. A Ganymedes légköre fele-fele arányban argonból és nitrogénből áll, márpedig az ember számára egyik gáz sem igazán belélegezhető. - Azzal a tartályt föllódította Orlov hátára, és az öltözékéhez erősítette.

A birodalmi megbízott megtántorodott.

- Ez nehéz. Nem bírok három kilométert megtenni ezzel a hátamon.

- Odakint nem érzi majd nehéznek - intett fejével fölfelé Birnam, és közben előrehúzta a cső végét a légzőmaszkkal. - De ne feledje: belégzés orron át, kilégzés szájon át. Akkor nem lesz semmi baj. Apropó, evett valamit mostanában?

- Ebédeltem, mielőtt önhöz indultam. Birnam bizonytalanul szippantott egyet.

- Hát, az nem igazán jó. - Egyik zsebéből előhúzott egy kis fémdobozt, és a megbízott felé nyújtotta. - Vegyen a szájába egy pirulát, és végig szopogassa majd.

Orlov ügyetlenül kihalászott kesztyűs kezével egy barna gömböcskét, és betuszkolta a szájába. Birnam nyomába eredt egy enyhén emelkedő rámpán. A folyosó végét látszólag elzáró fal félresiklott előttük, és a helyiség levegője halk suhogással áradt ki a Ganymedes jóval hígabb atmoszférájába.

Birnam elkapta a birodalmi megbízott könyökét, és finoman kiráncigálta őt a zsilipből.

- A levegőtartálya tele van! - ordította. Lélegezzen nyugodtan mélyeket, és közben szopogassa a piruláját!

Amint átlépték a küszöböt, a gravitáció a ganymedesi szintre csökkent, és Orlov egy rémisztő pillanatig már-már úgy érezte, ellebeg a talajról. Gyomra centrifugaként fölkavarodott.

Fulladozni kezdett, és nyelvével kétségbeesetten terelgette szájában ide-oda a pirulát. A tartályból áradó oxigéndús levegő égette a torkát, és ez az érzés lassan elvonta figyelmét gyomra háborgásáról. Az lassan lecsillapodott. Megpróbálkozott az első lépéssel.

- Csak nyugodtan - hallotta fülében Birnam higgadt hangját. - Az első néhány alkalommal mindenkivel ez történik, amikor hirtelen egyik gravitációs mezőből a másikba kerül. Lassan járjon, kapja el a ritmust, különben orra bukik. Ez az, egész jól csinálja.

A talaj ruganyosnak tűnt. Orlov egyfolytában karján érezte a másik kezét; a miniszter attól óvta, nehogy túl nagy lendületet vegyen. Lépései egyre hosszabbakká, laposabbakká váltak - sikerült elkapnia a ritmust. Birnam közben tovább beszélt, bár hangját kissé letompította a légzőmaszk szája előtt húzódó bőrszíja.

- Mindenkinek otthon a legkellemesebb - vigyorgott. - Pár éve egyszer ellátogattam a Földre a feleségemmel, és végig pocsékul éreztem magam. Nem tudtam megszokni, hogy légzőmaszk nélkül járjak a felszínen. Folyton fulladoztam… ez nem vicc. A napfény túlságosan elvakított, az ég túl kék volt, a fű pedig túl zöld. Na és az épületek, kint a felszínen! Sose felejtem el, amikor megpróbáltak lefektetni egy húsz emelet magasságban lévő szobában, miközben a hold besütött a nyitott ablakon. Visszamenekültem az első induló hajóval. Az a bolygó többé nem lát engem!… Na, hogy érzi magát?

- Jól! Egész kellemesen! - Most, hogy az első kényelmetlenségeken túltette magát, Orlov egész élvezetesnek találta a járást az alacsony gravitáción. Körülnézett. Az egyenetlen, buckás terep átható, sárga fényben fürdött. Itt-ott kis növésű, széles levelű bokrok nőttek, melyek egyenletes elrendeződése mesterséges telepítésről árulkodott.

Birnam megválaszolta a fel nem tett kérdést. - A légkörben van elég széndioxid ahhoz, hogy a növényeket életben tartsa, azok pedig megkötik a nitrogént. Ezért a legjövedelmezőbb üzletág a Ganymedesen a mezőgazdaság. Ezekért a növényekért megadják aranyban a súlyukat, annyira jól hasznosíthatók trágyának, és még kétszer-háromszor ennyit megérnek, mint olyan alkaloidák forrásai, amiket sehol máshol a Rendszerben nem lelni föl. És persze azt is mindenki tudja, hogy a ganymedesi dohány messze veri a legjobb földi fajtákat.

Fejük fölött egy sztratorakéta hangja hallatszott, méghozzá a ritka atmoszférában igen élesen. Orlov felpillantott.

Azon nyomban megtorpant, és még lélegezni is elfelejtett!

Először látta meg az égbolton a Jupitert.

Egy dolog a rideg gázóriást az űr fekete hátterében megcsodálni, mondjuk egymillió kilométer távolságból. A Ganymedesen azonban a ritka légkör kissé összemossa a vonalakat; érett, gigászi gyümölcsként függ a bíbor égen, és fényével csupán egy-két vakmerő csillag vetekszik. Ezt a látványt szinte le sem írhatja emberi szó.

Orlov először némán bámulta az eget betöltő óriási korongot. Átmérője harminckétszerese volt annak, amekkorának az ember a Földről látja a Napot. Csíkjait elhalványította a sárga fény, még a Nagy Vörös Foltot is csak sejteni lehetett a tányér nyugati peremén.

- Gyönyörű - nyögte ki végül elhaló hangon. Leo Birnam is fölpillantott, de ő már semmi rendkívülit nem talált a látványban. Gépiesen futtatta végig tekintetét az unalomig ismert vonalakon, sőt, arcára az undor kifejezése ült ki. A szája előtt húzódó bőrszíj ugyan elrejtette idegesen rángatózó mosolyát, de ujjai még a ruha szívós szövetén át is mélyen belemélyedtek Orlov karjába.

- Az egész Rendszerben nincs ennél rettenetesebb látvány - szólt vontatottan.

Orlov nehezen szakította el tekintetét az égtől. - He? - kérdezte szórakozottan, aztán fejét csóválva azt mondta: - Ó, persze, azok a titokzatos jupiteriek.

A ganymedesi mérgesen elfordult, és hatalmas, ötméteres lépésekkel nekiiramodott. Orlov sután igyekezett követni, többször kis híján az egyensúlyát vesztve.

- Várjon! - zihálta.

Birnam azonban nem figyelt rá, csak keserűen szitkozódott magában.

- Maguknak a Földön nem kell tartaniuk a Jupitertől. Nem is tudnak róla semmit. Csak egy apró fénypont az égen a maguk számára, egy egyszerű légypiszok. Mert nem itt élnek, a Ganymedesen, ahol ez az átkozott napról napra újra a fejünk fölé tornyosul. Alig tizenöt órányi út innen, és csak az isten tudja, mit rejthet az a kavargó felhőtakaró. Talán valamit, ami csupán a megfelelő alkalomra vár, hogy kitörjön onnan. Mint egy gigászi időzített bomba!

- Badarság! - nyögte ki két sípoló levegővétel között. Orlov. Lelassítana végre? Nem bírom már tartani az iramot.

Birnam rövidebbre fogta lépteit, és feszülten folytatta mondókáját:

- Mindenki tudja, hogy a Jupiter lakott, de jóformán soha senki nem hajlandó végiggondolni, miféle következményekkel jár ez. Nekem elhiheti, az ottaniak az igazi bíborban születettek. A Naprendszer Természetes urai.

- Ez csak hisztéria - morogta Orlov. - A birodalmi kormány mást sem hall maguktól már egy éve.

- De csak legyintenek rá! Hát ide figyeljen! A Jupiter átmérője, ha az atmoszféra vastagságát nem számítjuk is, egymillió háromszázezer kilométer. E szerint a felszíne százszorosa a Földének, és több, mint ötvenszerese a Birodalom valamennyi világáénak együttvéve. Ennek megfelelően kiszámítható a népessége, erőforrásainak és hadipotenciáljának mértéke.

- Ezek csak számok…

- Tudom, mire gondol - szakította félbe Birnam szenvedélyesen. - A háborúkat nem számokkal harcolják, hanem tudománnyal és szervezettséggel. A jupiteriek mindezzel rendelkeznek. A negyedszázad alatt, mióta kapcsolatban állunk velük, megtudtunk egyet-mást róluk. Fölfedezték az atomenergiát, föltalálták a rádiót. Egy olyan világban, melynek légköre ammónia-párával van telítve más szóval az általunk ismert fémek egyike sem létezhet rajta szilárd formában, hiszen azonnal reakcióba lépne a környező levegővel - létrehoztak egy összetett civilizációt. Ez azt jelenti, hogy technikájuknak műanyagokra, szilikátokra, vagy valami más efféle anyagra kell épülnie. Akkor pedig a kémiai tudásuk egy szinten áll a miénkkel, már ha azóta túl nem haladta azt.

Orlov hosszan kivárt, mielőtt megszólalt volna. - De hogyan lehetnek ilyen biztosak a jupiteriek utolsó üzenetének értelmezésében? - kérdezte aztán. - Mi, a Földön, kételkedünk benne, hogy értelmes lények ok nélkül ennyire rosszindulatúak legyenek, mint amilyennek önök lefestik őket.

A ganymedesi kurtán fölkacagott.

- Hisz egy mukkot nem szóltak hozzánk azóta az üzenet óta, így van? Ez nem valami barátságos gesztus a részükről. Biztosíthatom, hogy mi azóta is mindent megteszünk az újbóli kapcsolatfelvétel érdekében.

Kérem, várjon, ne szóljon közbe. Hadd magyarázzak el valamit önnek. A Ganymedesen huszonöt éven át egy kis csapatnyi ember vesződött azzal éjt nappallá téve, hogy kihámozza a rádiójukon elfogott, statikus recsegéssel teli, torz kattogások értelmét, és kapcsolatba lépjen a Jupiterről üzenő intelligens lényekkel. Nagy munka volt, egész seregnyi tudós kellett volna hozzá, ám a bázison mégsem tartózkodhatott soha egyszerre két tucat embernél több. Magam is részt vettem a munka első szakaszában, és mint filológus; kivettem részemet a kód megfejtéséből. Láthatja hát, korántsem kívülállóként beszélek.

Az elképzelhető legmegerőltetőbb szellemi feladattal kerültünk szembe. Öt évünkbe telt, mire túljutottunk a legelemibb matematikai értelmezéseken: három meg négy az hét; huszonöt négyzetgyöke öt; a hat faktoriálisa hétszázhúsz. Néha hónapok kellettek hozzá, hogy valamelyikünk fejéből egy a továbblépéshez szükséges új ötlet kipattanjon.

- De - és ez a lényeg -, mire a jupiteriek megszakították velünk a kapcsolatot, mi már minden szavukat megértettük. Az tehát, hogy rosszul fordítottuk le üzenetük tartalmát legalább annyira valószínűtlen, mint hogy a Ganymedes egyszer csak fogja magát, és odébb áll a Naprendszerből. Az elpusztításunkkal fenyegetőztek, és ehhez szemernyi kétség sem férhet, de nem ám!

Egy keskeny szorosban haladtak épp, ahol a Jupiter sárga fényét nyirkos félhomály váltotta föl.

Orlov zavarban volt. Ilyen formában még soha nem szembesült ezzel az üggyel.

- Na de az ok, ember - mondta. - Mi okuk lenne rá, hogy…

- Semmi! Egyszerűen csak arról van szó, hogy a jupiteriek annyi év után először - hogy miből, ne kérdezze - rájöttek, mi nem vagyunk velük egyívásúak.

- Hát persze.

- Ők ezt egyáltalán nem így fogadták. Történelmük során soha nem szembesültek még idegen intelligenciákkal. A helyzet az, hogy nem számítottak ránk.

- De hisz állítólag tudósok voltak. - Orlov bizalmatlanabb hangra váltott. - Akkor hogyhogy nem fogták föl, hogy idegen világokon idegen életformák is kialakulhatnak? Mi megértettük. Sose gondoltuk volna, hogy a jupiteriek embertársaink, bár mi se találkoztunk még idegen intelligenciákkal.

Újra kiértek az átható sárga fényben fürdő sík terepre. Jobbra, egy, mélyedésben, kiterjedt jégfelület csillogott borostyánszínűen.

- Én csak azt mondtam, kémikusok voltak és fizikusok - felelte Birnam -, nem pedig azt, hogy csillagászok. A Jupiter, megbízott úr, ötezer kilométeres, ha nem még vastagabb, atmoszférával rendétkezik. Lakói a sűrű gázrétegeken át legfeljebb a Napot láthatják, és talán a négy legnagyobb holdat. Semmit sem tudhatnak hát idegen világokról.

Orlov elgondolkozott.

- Szóval rájöttek, hogy idegenek vagyunk. Na és?

- Ez az ő szemükben azt jelenti, nem vagyunk emberek. Aki nem jupiteri, az az ő szemükben "féreg".

Orlov automatikusan ellenkezésre emelte kezét, de Birnam leintette.

- Azt mondtam, az ő szemükben. Az ő szemükben férgek vagyunk tehát, ráadásul egetverő pimaszságunkban megpróbáltuk őket félrevezetni, őket, az igazi embereket. Utolsó üzenetük ez volt, szóról szóra: "A jupiteriek a világ urai. Férgeknek nincs helyük itt. Haladéktalanul elkezdjük megsemmisítéseteket." Kétlem, hogy ezt ők rosszindulatú kijelentésnek szánták. Egyszerűen tényeket közöltek velünk. De komolyan gondolták, azt biztosra veheti.

- Mégis, miért?

- Miért irtotta az ember a legyeket?

- Ugyan már, miniszterem. Csak nem gondol komolyan egy ilyesfajta analógiát?

- Miért ne? Elvégre a jupiteriek egyfajta házilégynek tekintenek bennünket, egy olyan utálatos jószágnak, ami nem átall intelligenciát tulajdonítani magának.

Orlov még egy utolsó kísérletet tett.

- De igazán, miniszter úr, számomra képtelenségnek tűnik, hogy értelmes lények így viszonyuljanak egy másik fajhoz.

- Talán annyi idegen intelligenciát ismer? - érkezett a gúnyos felelet. - Alkalmasnak tartja magát a jupiteriek pszichológiájának elbírálására? Fel tudja fogni egyáltalán, mennyire idegenek lehetnek számunkra egy ilyen égitest lakói? Gondolja csak el, a földinek két és félszerese az a gravitáció, amit el kell viselniük. Az óceánok vize ammónia, és némelyik akkora, hogy ha a Földet belehajítanánk, az se okozna rajta jelentősebb hullámverést. Aztán ott van az ötezer kilométer vastag atmoszféra, melyet a gravitáció az alsóbb régiókban már olyan sűrűre présel össze, hogy ahhoz képest a Földön a tenger fenekén szinte légüres tér uralkodik. Mi megpróbáltunk rájönni, miféle élet létezhet ilyen körülmények között, de egy idő után felhagytunk a találgatással. Számunkra ez egyelőre elképzelhetetlen. És akkor ön azt hiszi, a gondolkodásmódjukat majd könnyebben megértjük? Soha! Fogadja el a helyzetet, ahogy van. El akarnak pusztítani bennünket. Ez minden, amit tudunk. de nincs is szükségünk többre.

Mikor befejezte, fölemelte egyik kesztyűs kezét, és előremutatott.

- Az ott az Éter-állomás.

Orlov értetlenül forgatta a fejét.

- A föld alatt?

- Naná! Fönt csak az obszervatóriumot láthatja. Az az acél- és kvarckupola ott, jobbra… az a kicsi.

Megálltak két nagyobb szikla előtt, melyeket magasított töltés kötött össze. Hirtelen két katona lépett elő, a ganymedesi sereg narancssárga szkafanderében. Arcukon a látogatókéhoz hasonló légzőmaszk, kezükben kibiztosított sugárvető.

Birnam fölemelte a fejét, hogy a Jupiter fénye jól megvilágítsa. A katonák tisztelegtek, és oldalt léptek. Egyikük pár szót vakkantott csuklómikrofonjába, mire a sziklák közti töltésen kinyílt egy addig láthatatlan ajtó.

Orlov követte a minisztert a légzsilipbe. Még egy utolsó pillantást vetett a Jupiter óriás korongjára, aztán az ajtó bezárult mögöttük.

Nem is bánta, mert már korántsem találta olyan gyönyörűnek a feje fölött függő bolygógigászt.

Orlov csak akkor kezdte megint jobban érezni magát, amikor belesüppedt egy kényelmes fotelbe dr. Edward Prosser irodájában. Megkönnyebbült sóhajjal illesztette szemére a monokliját.

- Mit gondol, megharagudna dr. Prosser, ha rágyújtanék, amíg várunk? - kérdezte.

- Csak nyugodtan - vágta rá Birnam szórakozottan. - Én a magam részéről legszívesebben azonnal elrángatnám a játékszerei mellől, de nagyon érzékeny fickó. Jobban járunk, ha kivárjuk, míg végez. - Egy dobozból göcsörtös, zöld dohánylevél-héjú szivart vett elő, és dühödten leharapta a végét.

Orlov a füstön keresztül mosolyogva megjegyezte:

- Engem nem zavar, ha várni kell. Úgy is van még mondanivalóm az ön számára. Tudja, miniszter úr, alaposan rám ijesztett az imént, de ha elfogadom is, hogy a jupiteriek az elpusztításunkra törnek, egy biztos - szünetet tartott; aztán minden egyes szót külön kihangsúlyozva folytatta -, egyelőre nem érnek el minket.

- Gyújtószerkezet nélküli bombán ülünk, mi?

- Pontosan! A magyarázat pofonegyszerű, nem is érdemes szót vesztegetni rá. Gondolom, azt elismeri, hogy a jupiteriek semmiféle körülmények közt nem hagyhatják el bolygójukat.

- Semmiféle körülmények közt? - Birnam hangjában kötekedés bujkált. - Annyira biztos ebben?

Szivarja bíborszínben izzó végére pillantott.

- Elcsépelt közhelynek számít ma már az, hogy a jupiteriek nem hagyhatják el az otthonukat. Minden szenzációhajhász sajtótermék ezt taglalta egy időben, a Földön éppúgy, mint itt, a Ganymedesen. Egészen meghatóan írtak azokról a szerencsétlen lényekről, akik nem segíthetnek saját földhözragadottságukon, ezért örökre arra kárhoztattak; hogy vágyakozva bámulják a világmindenséget, de el nem juthatnak sehova.

De ha jobban belegondolunk, mi tartja fogva a jupiterieket? Csupán két tényező! Ennyi az egész! Az első a bolygó irtózatos erejű gravitációja, ami - mint azt már említettem - a földiének két és félszerese.

Orlov bólintott.

- Ez elég súlyos tényező - mondta. - De semmi a bolygóvonzáshoz képest. A Jupiter nagyobb átmérője miatt ez adott magasságba emelkedve csupán tizedannyival csökken, mint a Földön. Ez az igazán súlyos probléma… csakhogy ők már megoldották.

- He? - egyenesedett ki ültében Orlov.

- Fölfedezték ugyanis az atomenergiát. A gravitáció pedig, még egy akkora bolygóé is, mint a Jupiter, semmit se számít, ha az ember egyszer szolgálatába állította a maghasadást.

Orlov ideges mozdulattal nyomta el cigarettáját. - Na de az atmoszférájuk…

- Igen, ez tartja vissza még őket. Egy ötezer kilométer mély óceán fenekén élnek, ahol a nyomás már a hidrogénatomokat is szinte szilárd anyaggá sajtolja össze. Persze gáz marad, elvégre a Jupiter felszíni hőmérséklete magasan az olvadáspontja fölött mozog. De próbálja csak meg elképzelni, mekkora nyomás szükséges ahhoz, hogy a hidrogén gázt fele olyan sűrűvé tegye, mint a víz. Meglepődne, mennyi nullát kellene leírnia.

Semmiféle fémből vagy más anyagból épült űrhajó nem bírja ki azt a nyomást. Nem szállhatunk le tehát a Jupiter felszínére, mert összeroppannánk, mint egy vékony héjú tojás. És ugyanezért nem hagyhatják el a jupiteriek sem az otthonukat, mert az űrben szétpukkadnának, mint egy szappanbuborék. Ezzel a problémával ugyan még nem sikerült megbirkózniuk, de csupán idő kérdése az egész. Talán már holnap rábukkannak a megoldásra, talán csak száz vagy ezer év múlva. Nem tudhatjuk előre, mikor, de akkor aztán pillanatok alatt a nyakunkon lesznek. Márpedig a megoldás karnyújtásnyira van csak tőlük.

- Igen? És mi az?

- Erőterek! Hát igen, ezen a téren előttük vagyunk.

- Erőterek! - Orlov őszintén megdöbbent, és úgy látszott, egy ideig forgatja még agyában a szót. - Az aszteroidaövben használjuk őket, mint meteorelhárító-ernyők… de nem látom, hogyan oldhatnák meg a jupiteriek problémáját.

- Egy közönséges erőtér - magyarázta Birnam - gyenge energiamező, ami több, mint száz kilométerre terjed ki a hajó falain túl. Ez megállítja a meteorokat, egy gázmolekula számára azonban mintha nem is létezne. De mi van akkor, ha ugyanezt az energiamezőt egynegyed centiméter vastagságúra préseljük össze? A molekulák egyszerűen lepattannának róla! És ha erősebb generátorokat használunk, és még tovább préseljük össze az erőteret, akkor az még a Jupiter légköri nyomásának is képes lenne ellenállni. És ha ugyebár az erőtér közepén egy hajó lebeg… - Sokat sejtetően félbehagyta a mondatot.

Orlov elsápadt.

- Maga szerint ezt meg lehet csinálni?

- Bármibe lefogadom, hogy a jupiteriek éppen ezen szorgoskodnak. Csakúgy, mint mi, itt, az Éter-állomáson. A birodalmi megbízott közelebb húzta székét Barnaméhez, és elkapta a férfi csuklóját.

- Miért nem bombázzuk inkább végig a Jupiter felszínét atombombákkal? Egy jó alapos szőnyegbombázásra gondolok. Azzal a gravitációval még csak el sem hibázhatjuk.

Birnam halványan elmosolyodott.

- Mi is gondoltunk már erre. Az atombombák azonban legfeljebb a légkörbe vágnának lyukakat. És még ha le is jutnának… Vesse össze a bolygó felszínének területét a bombáink pusztító erejével, és meglátja, hány évre lenne szükségünk a feladat elvégzéséhez, ha mondjuk percenként egy találatot veszünk. A Jupiter eszeveszetten nagy! Ezt sose felejtse el.

Szivarja kialudt, de nem pocsékolta az időt arra, hogy újra meggyújtsa. Halk, feszült hangon folytatta:

- Nem, nem támadhatjuk meg a jupiterieket, amíg ki nem mozdulnak a bolygójukról. Meg kell várnunk, míg előbújnak. Hanem akkor elsöprő túlerővel számolhatunk. Egyetlen választásunk marad csak, a tudomány terén kell leköröznünk őket.

- De - vágott közbe Orlov, és hangjában izgalommal vegyes rémület csendült - hogyan tudhatnánk előre, mijük van nekik?

- Nem tudhatjuk. Föl kell kössük a gatyánkat, aztán reménykedni a legjobbakban. Egyvalamit azonban tudunk, mégpedig hogy erőterekkel rendelkezni fognak. Azok nélkül el se hagyhatnák a felszínt. Márpedig ha nekik van, nekünk is kell. Ezért dolgozunk úgy, mint a megszállottak. Még az erőterekkel sem lesz biztos a győzelmünk, nélkülük azonban elkerülhetetlenül alulmaradnánk. Most már tudja, mire kell nekünk a pénz… sőt, annál sokkal több. Azt akarjuk, hogy a Föld is segítsen nekünk. Meg kell kezdeni a fegyverkezést, ez minden egyébnél fontosabb. Érti?

Orlov már talpon volt.

- Birnam, engem meggyőzött. Száz százalékig magukkal vagyok. Számíthat a segítségemre, ha visszaérek Washingtonba.

Őszinteségéhez kétség sem férhetett. Birnam megragadta a felé nyújtott kezet, és megrázta. Abban a pillanatban kivágódott az ajtó, és egy apró termetű, manószerű férfi lépett be.

Az újonnan érkezettből hadaró összevisszaságban törtek elő a szavak. Csak Birnamhez beszélt, mintha Orlov a szobában se lett volna.

- Hát ön hogy került íde? Épp az imént próbáltam hívni, de a titkárnője azt mondta, nincs a helyén. Erre öt perccel később fölbukkan személyesen. Nem értem. - Dühödten turkálni kezdett az asztalát borító irathalomban.

Birnam elvigyorodott.

- Ha egy pillanatig el tudná magát vonni a munkájától, doki, köszönthetné Orlov birodalmi megbízott urat.

Dr. Edward Prosser megperdült, lábujjhegyen, mint egy balett-táncos, és kétszer is jó alaposan végigmérte a földi férfit.

- Á, az új seprő! Na, megkapjuk végre a pénzt? Legfőbb ideje lenne. Kezdettől fogva fillérekből igyekszünk gazdálkodni. Bár, ami azt illeti, talán már el is késtek vele. Majd kiderül… - Ismét eltűnt az irathalmok mögött.

Orlov kissé zavarodottnak látszott, de Birnam megnyugtatóan rákacsintott. Sorsukba beletörődve várták, hogy a doktor végre rájuk is sort kerítsen.

Prosser az egyik fiók mélyéről előkapott egy fekete bőr dossziét, ledobta magát kerekes székébe, és körbefordult vele.

- Örülök, hogy eljött, Birnam - mondta, az iratokat lapozgatva. Mutatni akarok valamit önnek. És önnek is, Orlov megbízott úr.

- Miért várakoztatott meg így minket? - szegezte neki a kérdést Birnam. - Merre járt?

- Dolgoztam! Hajtottam, mint egy güzü! Három napja nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Fölpillantott, és apró, ráncos arca széles mosolyra húzódott. - Hirtelen minden apró elem a helyére került. Mint egy kirakósjátékban. Sose láttam még ilyet. Nem lehetett csak úgy ott hagyni csapot-papot.

- Ezek szerint sikerült létrehozniuk azt a sűrített erőteret, amin dolgoztak? - kérdezte Orlov hirtelen támadt izgalommal.

Prosser sértődött képet vágott.

- Nem, nem azt. Valami mást. Jöjjenek. Órájára pillantott, és fölugrott ültéből. - Már csak fél óránk van. Gyerünk!

Odakint egy elektromotoros kis jármű várt rájuk. Prosser végig izgatottan hadart miközben különböző rámpákon és folyosókon át leereszkedtek az állomás szívébe.

- Az elmélet! - mondta. - Az elmélet, az a legfontosabb! Ha egy technikust állít rá egy problémára, az csak vaktában tapogatózik egy életen át, és nem jut sehová. Mert a munkájában nincs rendszer. Egy igazi tudós az elmélettel kezdi. Beveti a matematikát a problémamegoldás érdekében. Csak úgy áradt belőle az önelégültség.

A jármű megállt egy hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt. Prosser lekászálódott, és a többiek követték. - Erre, kérem! Erre! - mutatta. Belökte az ajtót, végigkacsázott egy folyosón, aztán föl egy sor keskeny lépcsőn, és végül kijutott egy szűk karzatra, mely egy óriási, háromszintes helyiség körül futott a magasban. Orlov azonnal ráismert az alattuk elterülő, csövekkel behálózott kvarc és acél ellipszoidra. Egy atomgenerátor.

Szemére illesztette monokliját, és figyelni kezdte a lenti sürgés-forgást. Egy magas emelvényen álló, műszerekkel teli irányítópult mellől egy fejhallgatós férfi pillantott fel, és intett nekik. Prosser visszaintett, és elvigyorodott.

- Itt hozzák létre az erőtereket? - kérdezte Orlov.

- Úgy van. Látott már valaha ilyesmit?

- Nem. - A birodalmi megbízott szomorúan elmosolyodott. - Igazából nem is vagyok tisztában a működésével, csak annyit tudok, hogy kivédi a meteor-becsapódásokat.

- Pedig egyszerű - magyarázta Prosser. Minden anyag atomokból áll. Ezeket bizonyos erőhatások tartják össze. Ha elvesszük az atomokat, de az erőhatásokat sikerül fönntartanunk, erőteret kapunk eredményül.

Orlov értetlenül meredt maga elé, Birnam pedig mély torokhangon kuncogni kezdett, és megvakarta a füle tövét.

- Ez a magyarázat engem a mi ganymedesi metódusunkra emlékeztet, amit arra találtunk ki, hogyan lehet egy tojást egy kilométer magasban a levegőbe függeszteni. Keresünk egy agy kilométer magas hegyet, a tojást a csúcsára helyezzük, aztán a hegyet kitoljuk alóla. Ennyi az egész.

A birodalmi megbízott hátravetette a fejét, úgy nevetett. Dr. Prosser azonban megrovón csücsörítette össze a száját.

- Na de uraim, ez egyáltalán nem alkalmas idő a viccelődésre. Az erőterek nagyon fontosak a számunkra. Fölkészülten kell fogadnunk a jupiterieket.

Odalentről hirtelen recsegő búgás hangzott föl, mire Prosser elhátrált a korláttól.

- Álljanak a védőernyő mögé - hadarta. Most kapcsolják be a húsz milliméteres erőteret. Az ilyenkor keletkező sugárzás nem igazán tesz jót az emberi szervezetnek.

A búgás most egészen elhalkult, és ők visszatértek a korláthoz. Nem történt látható változás, de Prosser kinyújtotta kezét a mélység fölé, és azt mondta:

- Tapintsák meg! Orlov óvatosan előrebökött az ujjával, döbbenten levegő után kapott, aztán a tenyerével is rácsapott maga előtt a levegőre. Mintha puha gumiba nyomódott volna a keze, vagy szuperrugalmas acélrugókba.

Birnam is kipróbálta.

- Ez jobb minden eddiginél, nem igaz? - Aztán Orlov felé fordulva magyarázni kezdett. - Hogy a mező húsz milliméteres, azt jelenti, hogy húsz higanymilliméteres nyomású környezettel szemben képes megvédeni a belül uralkodó légüres teret. A megbízott bólintott.

- Értem! Akkor egy hétszázhatvan milliméteres mező kellene, hogy a Föld atmoszférájának ellenállhasson.

- Igen! Azzal már kezdhetnénk valamit. Nos, Prosser, ez izgatta föl annyira?

- Ez a húsz milliméteres mező? Természetesen nem. Akár kétszázötven milliméterig is fölmehetnék az aktivált vanádiumpentaszulfidok és a prazeodímium lebontásával, de erre semmi szükség. Egy technikus persze rögtön nekikezdene, és fölrobbantaná a laboratóriumot. A tudós azonban először tökéletesíti az elméletét, és azután is csak lépésenként halad. - Hunyorított. - Most erősítünk a mezőn. Figyeljék!

- Nem kell a védőernyő mögé állnunk?

- Már nem szükséges. A sugárzás csak a bekapcsoláskor veszélyes.

A búgás ismét fölhangosodott, de nem annyira, mint az előbb. Prosser lekiáltott a vezérlőpultnál álló férfinak, de az válasz helyett csak széttárta a karját. Valamivel később feltartotta ökölbe szorított kezét.

- Túljutottunk az ötven milliméteren! - kiabálta Prosser. Tapintsák ki a mezőt!

Orlov kíváncsian nyújtotta ki a kezét. Az iménti gumi jócskán megkeményedett! Annyira tökéletes volt az illúzió, hogy megpróbálta a "fal" egy darabját hüvelyk- és mutatóujja közé csippenteni, de az nem hagyta magát, kezében közönséges levegővé vált.

Prosser türelmetlenül ciccegett.

- Igazán a befelé irányuló erőkkel szemben hatásos. Ez a részecskemechanika törvényeiből adódik.

A vezérlőpultnál álló férfi újra intett.

- Elhagytuk a hetvenet - magyarázta Prosser. - Most lelassítunk. A kritikus pont 83,42.

Kihajolt, át a korláton, de a másik kettőt kézzel-lábbal tuszkolta hátrébb.

- Vigyázzanak! Veszélyes! - Aztán lekiáltott: - Óvatosan! Megugrik a generátor!

A búgás hirtelen elviselhetetlenné erősödött, mire a vezérlőpultnál álló férfi kétségbeesetten nyomogatni kezdett minden elérhető gombot. Az atomgenerátor kvarcszívéből áradó vörös izzás veszedelmesen fehéredni kezdett.

Az üvöltő búgás váratlanul megtört, és visszhangozva elhalt. A légnyomás Orlovot keményen a falnak taszította:

Prosser fölpattant. Szeme fölött egy vágásból vér szivárgott.

- Megsérültek? Nem? Az jó, az jó. Számítottam valami ilyesmire. Talán előre szólnom kellett volna. Menjünk le. De hol van Birnam?

A magas ganymedesi épp a padlóról tápászkodott fél, és a ruháját porolgatta.

- Itt vagyok. Mi robbant föl?

- Semmi, csak megugrott a generátor. Jöjjenek le velem. Homlokát megtörölte egy zsebkendővel, és elindult lefelé.

A férfi a vezérlőpultnál főnöke közeledtére levette fejhallgatóját, és lelépett az emelvényről. Fáradtnak látszott, piszkos arcán verejtékcseppek csillogtak.

- Ez a nyavalyás most 82,8-nál vadult be. Kis híján lemaradtam.

- Csakugyan? - mordult rá Prosser. - Pedig ez még belül esik az elfogadható hibahatáron. Mi van a generátorral? Hé, Stoddard!

A szólított technikus hangja a generátor túloldaláról érkezett:

- Az ötös cső kidöglött. Legalább két nap, míg kicseréljük.

Prosser elégedetten fordított hátat a berendezésnek.

- Működött. Pontosan, ahogy elképzeltem. A problémát megoldottuk, uraim. Nem kell többé aggódniuk. De most már menjünk vissza az irodámba. Valamit enni akarok. Aztán meg aludni egy kicsit.

Többé egy szót sem ejtett a témáról, amíg vissza nem értek az irodába, és ott is csak két harapás májas-hagymás szendvics közt volt hajlandó néha beszélni.

- Emlékszik, amikor tavaly júniusban azon az űrvonaton dolgoztunk? - A kérdést Birnamnek címezte. - Csúfos kudarc volt, de a kutatással azért nem álltunk le egészen. A múlt héten Finch végre előrukkolt egy épkézláb ötlettel, és én továbbfejlesztettem. Hirtelen minden a helyére került.

Azóta megy minden, mint a karikacsapás. Néha még mi is meglepődünk.

- Folytassa - mondta Birnam nyugodtan, miközben a másik ismét a szendvics felé fordította figyelmét. Elég jól ismerte már Prossert, tudta jól, türelmetlenséggel nem ér el nála semmit.

- Látták, mi történt. Amikor a védőmező vastagsága eléri a 83,42 millimétert, instabillá válik. Nem bírja ki a benne felgyülemlett feszültséget. Összeroppan alatta. Bumm!

Birnam álla leesett, Orlov székének karfája pedig megnyikordult a férfi kezének szorításában. A helyiségben egy darabig csönd honolt, majd a miniszter szólalt meg nyugtalanul.

- Úgy érti, ennél erősebb erőteret nem lehet létrehozni?

- Már hogyne lehetne. Létrehozható. Csakhogy minél sűrűbb, annál labilisabb. Ha fölhúzom a kétszázötven milliméterest, az alig tartott volna tovább a másodperc egytized részénél. Aztán, bumm! Az egész állomás a levegőbe röpült volna! Velem együtt! Egy technikus biztos megcsinálta volna. Egy tudós tetteit azonban megzabolázza az elmélet. Körültekintően dolgozik, ahogy én. Nem okoz kárt.

Orlov mellényzsebébe süllyesztette monokliját. - De ha egy erőtér ugyanaz, mint az atomokat egymáshoz kötő erő - szólalt meg remegő hangon -, akkor hogy lehet, hogy az acél, amelyben köztudottan igen erősek az atomi kötések, nem roskad össze hasonlóképp? Itt valami hiba van az okoskodásban.

Prosser ingerülten pillantott rá.

- Nincs semmiféle hiba. A kritikus erősség a generátorok számától is függ. Az acélban minden egyes atom maga is egy parányi erőtérgenerátor. Ez azt jelenti, hogy az anyag minden egyes grammjára százmilliárd trillió generátor jut. Ha mi is ennyit használhatnánk… De a helyzet az, a mi esetünkben száz generátor a maximum. Azzal pedig mindössze 97-ig, vagy legalábbis egy ezt megközelítő értékig tolhatjuk ki a kritikus pontot.

Fölállt és hirtelen hevességgel folytatta tovább előadását:

- Nem. A problémát megoldottuk, higgye el. Teljességgel lehetetlen olyan erőteret alkotni, amely a másodperc századrészénél tovább képes ellenállni a Föld légköri nyomásának. És akkor a jupiteri viszonyokról még szó sem esett. Bizonyítékul tényeket hozhatok fel, egy kísérletnek pedig önök is tanúi lehettek. Nem bírja ki a feszültséget! Bármit csinálnak is a jupiteriek, a bolygójukat nem hagyhatják el! Ez tény! Tény! Kétségbevonhatatlan tény!

- Miniszter úr - szólalt meg Orlov -, küldhetnék egy űrgramot innen az állomásról? EI akarom újságolni a Földnek, hogy a következő hajóval visszatérek, és végre megnyugodhatnak a kedélyek, mert a Jupiter-ügy megoldódott… méghozzá véglegesen.

Birnam nem szólt semmit, de miközben kezet rázott a birodalmi megbízottal, arcának komor jelentéktelenségét egészen méltóságteljessé formálta át a megkönnyebbülés kifejezése.

Dr. Prosser pedig, fejét madárszerű pózban oldalra hatva, még egyszer elismételte:

- Ketségbevonhatatlan tény!

Hal Tuttle fölpillantott, mikor Everett kapitány, a Kísértet parancsnoka belépett a hajó orrában elhelyezkedő megfigyelőhelyiségbe. Az Üstökös Űrhajózási Társaság legfrissebb szerzeménye káprázatos sebességgel falta a kilométereket.

- Most érkezett egy űrgram a tucsoni központból - mondta a kapitány. - Fölvesszük Orlov birodalmi megbízottat a ganymedesi Jovopolisban, és hazaszállítjuk a Földre.

- Jó. Nem vett még észre minket más hajó?

- Dehogy! Messze eltávolodtunk a forgalmasabb útvonalaktól. A Rendszer akkor hall majd első ízben rólunk, amikor leszállunk a Ganymedesen. Ez lesz a legnevezetesebb nap az űrkutatás történetében a holdraszállás óta. - Hangja hirtelen ellágyult. - Mi a baj, Hal? Elvégre ez a te nagy napod.

Hal Tuttle fölpillantott, bele az űr végtelen feketeségébe.

- Azt hiszem, igazad van. Tíz éven át dolgoztam, Sam. Az első robbanásban elvesztettem a fél karomat és a fél szememet, de nem bánom. Csak olyan valószínűtlennek tűnik az egész. A nagy probléma megoldódott, életem munkája bevégeztetett.

- És vége az acélburkolatú űrhajók korának is.

Tuttle elmosolyodott.

- Igen. Nehéz elképzelni, nem igaz? - Kimutatott az űrbe. - Látod a csillagokat? Az idő egy részében nincs semmi köztük és közöttünk. Kicsit még mindig beleborsódzik a hátam, ha erre gondolok. - Hangja tűnődővé vált. - Kilenc éven át dolgoztam a semmiért. Nem kenyerem az elmélet, soha nem is tudtam igazán, merre tartok… csak épp kipróbáltam mindent. Talán túl erőszakos voltam, és ezt torolta meg rajtam az űr. Fél karommal és a fél szememmel fizettem érte, aztán tiszta lappal kezdtem az egészet elölről.

Everett kapitány ökölbe szorította a kezét, és a hajó falára csapott - a falra, melyen akadálytalanul ragyogtak keresztül a csillagok. Tompa puffanás hallatszott, de a burkolat létezéséről továbbra sem árulkodott semmi más.

Tuttle bólintott.

- Elég szilárd…bár másodpercenként nyolcszázezerszer ki-bekapcsol. A stroboszkópos lámpától kaptam az ötletet. Tudod, az az, amelyik olyan gyorsan kapcsol ki-be, hogy az ember úgy látja, egyfolytában világít.

És ugyanez történik a burkolatunkkal is. Nincs elég hosszú ideig bekapcsolva ahhoz, hogy összeroskadjon a nyomáskülönbség miatt, de ki se olyan sokáig, hogy a levegőnk megszökhessen. A hálóeffektus pedig az acélénál is nagyobb szilárdságot kölcsönöz neki.

Szünetet tartott, aztán lassan hozzátette:

- És még fogalmunk sincs, milyen messzire juthatunk. Ha fölgyorsítjuk az intermissziós effektust, másodpercenként akár egymilliószor is ki-bekapcsothatjuk a mezőt, sőt, egymilliárdszor! Előállíthatunk olyan erőteret, ami még egy atomrobbanás erejét is fölfogja. Ez az életem műve!

Everett kapitány megveregette a másik vállát.

- Térj magadhoz, ember. Először a ganymedesi landolás miatt fájjon a fejed! Az ördögbe is! Tudod, mekkora szenzációk leszünk? Képzeld el Orlov milyen képet vág majd, ha megtudja, hogy a történelem során ő lesz az első utas egy erőtér-burkolatú űrhajón. Mit gondolsz mit fog szólni hozzá? Hal Tuttle vállat vont.

- Szerintem nagyon elégedett lesz.

A Sol emberszabású lényei

A Galaktikus Kongresszus hétezer-ötvennegyedik ünnepélyes ülését az Eón - az Arkturusz második bolygója - hatalmas, félkör alakú nagytermében tartották.

Az ülés elnöke lassan felemelkedett. Széles arktúriai orcája izgatott pírban égett, amint végignézett a körülötte lévő küldötteken. Drámai érzékkel egy percnyi szünetet hagyott a hivatalos bejelentés előtt. Elvégre egy ember élete során aligha esik meg kétszer, hogy bejelenthesse: új bolygórendszer lép be a Galaktika nagy családjába.

E rövidke szünetben halálos csend uralkodott. A kétszáznyolcvannyolc delegátus - egy-egy a Rendszer kettőszáznyolcvannyolc oxigén-légkörű, víz-kémiájú világából - türelmesen várt az elnöki megnyitóra.

Az emberformájú lények valamennyi típusa és változata képviseltette magát. Némelyik magas és hórihorgas volt, mások szélesek és termetesek, de voltak apró és zömök alakúak is. Voltak itt hosszú, drótszerű hajúak, vagy olyanok, akiknek fejét és orcáját gyér, szürke szőrzet fedte. Egyeseknek sűrű, göndör, szőke fürtök bodrosodtak a fejük búbján, de akadtak teljesen kopaszok is. Néhányuk füle hosszú, szőrös trombitához hasonlított, másoknak háromszögletű membránok rezegtek a halántékukon. Azután voltak itt hatalmas, gazellaszerű szeműek, ráadásul mélybíbor foszforeszkálással, másoknak aprócska, fekete gyöngyhöz hasonló látószerv ékeskedett az arcukban. Az egyik küldött tetőtől talpig zöld volt, egy másik nyolchüvelyknyi orrmánnyal dicsekedhetett, és akadt egy farkcsökevénnyel röstelkedő is. Változatosságuk csaknem kimeríthetetlen volt.

Két dologban azonban mind hasonlítottak egymásra. Mindnyájan Humanoidok voltak, és mind egy szálig intelligensek.

Hirtelen felharsant az elnöki küldött hangja.

- Küldöttek! A Sol rendszere felfedezte a csillagközi utazások titkát, és ezzel kiérdemelte, hogy belépjen a Galaktikus Föderációba.

A megjelentek hatalmas tetszésnyilvánításban törtek ki, az arktúriai felemelt kézzel csendet intett.

- Amit a kezemben tartok - folytatta -, az az Alfa Centauriról érkezett hivatalos jelentés. Az Alfa ötödik bolygóján humanoidok szálltak le a Sol nevű rendszerből. A jelentés minden tekintetben kifogástalan; a Sol rendszerébe való beutazás, illetve a vele való kommunikáció eddigi tilalma ezennel érvényét veszti. A Sol immáron szabad rendszer: nyitva áll a Föderáció hajói előtt. Jelenleg már folynak az előkészületek egy Sol-expedícióra, amely az Alfa Centaurin szolgálatot teljesítő Joselin Arn vezetésével hivatalosan is fel fogja ajánlani az újonnan megnyitott Rendszernek a Föderációba való belépést.

Az elnök elhallgatott, és kétszáznyolcvannyolc torokból egyszerre harsant a sztentori kiáltás.

- Hurrá, Homo Sol, Hurrá, Homo Sol, Hurrá!

A Föderáció minden újonnan felfedezett világot ezzel a hagyományos kiáltással üdvözölt.

Tan Porus teljes öt láb két hüvelyknyi magasságában felemelkedett - ahhoz képest, hogy a Rigelről származott, magasnak számított -, és éles tekintetű, zöld szemével bosszúsan pillogott.

- Na tessék, Lo-fan! Már hat hónapja, hogy ez a fránya tintahal a Béta Drakonisz IV-ről a sarokba szorít! Lo-fan hosszú ujjával finoman megsimogatta homlokát. Egyik szőrös füle néhányat rándult. Nyolcvanöt fényévet utazott, hogy a Föderáció legnagyobb pszichológusával együtt megérkezzék az Arkturusz II-re - méghozzá azzal a speciális céllal, hogy megtekintse ennek a különös puhatestűnek a reakcióit, aki a nagy rigelit a sarokba szorította.

Most is ezt a lényt nézegette: a pufók, mélybíbor színű, lágy húst, amely szívócsápjaival békés közönyösséggel tekergőzött hatalmas víztartályában. Derűsen rágicsált valami zöld, víz alatti páfránylevelet.

- Elég közönségesnek tűnik - jegyezte meg Lo-fan. - Nono! - horkant fel Tan Porus. - Figyelj csak! Elhúzta a függönyt, és a szoba sötétségbe borult. Csak halovány fény esett a víztartályra, és ebben a homályban alig lehetett kivenni a drakónias tintahalat.

- Jöhet az inger - motyogta Porus. - A feje felett lévő ernyőből halványzöld fénysugarat bocsátott a tartályra. Egy pillanatra zölden világított, majd hirtelen tompavörös, és szinte egy pillanat múlva ragyogó sárga fényt sugárzott. Hihetetlen gyorsasággal egyenetlenül átvillant a spektrumon, végül fehéren felragyogott, és ugyanakkor éles, magas hang hallatszott.

Ahogy a hang elhalt, a tintahal testén valami remegés futott át. Azután megnyugodott, és lassan lesüllyedt a tartály aljára.

Porus elhúzta a függönyt.

- Alszik, mint a tej - mormogta. - Még mindig nem értem. Eddig még mindegyik példány, amely hozzánk került így viselkedett, amikor ezt a hangot meghallotta.

- Alszik, mi? Ez különös. Leméred az inger adatait? - Hát persze! Itt van ni, tessék. Az adott fény pontos hossza, plusz az egyes fényegységek erősségének hossza, plusz a végén felhangzó hangok pontos mélysége.

A másik kétkedve nézegette a számokat. Homlokát összeráncolta, füle a meglepetéstó) felegyenesedett. Belső zsebéből kikotorta logarlécét.

- Milyen típusú ennek az állatnak az idegrendszere? - Kettő-Bé, egyszerű, közönséges Kettő-Bé. Itt vannak az anatómusok, pszichológusok és ökológusok ellenőrzései, minden, amivel eddig elvacakoltak. Mindegyiknek a Kettő-Bé jött ki. Az átkozott hülyék!

Lo-fan egy mukkot sem szólt, csak megfontoltan huzigálta a logarlécét. Aztán megállt, közelebbről is megszemlélte az eredményt. Vállat vont, és odanyúlt a polcra, hogy egy vaskos kötetet leemeljen. Lapozgatott benne, és végigböngészett egy hosszú számoszlopot. Aztán megint a logarlécével bíbelődött.

- Ennek nincs semmi értelme - mondta végül tanácstalanul.

- Tudtam! Hat alkalommal próbálgattam hat különböző módon megmagyarázni a reakciót, és minden alkalommal felsültem. Még ha fel is állítok egy olyan módszert, ami megmagyarázza, hogy elalszik, akkor sem tudom megmagyarázni, hogy miért pont ez az inger van ilyen hatással.

- Miért, annyira különleges az inger? - kérdezte sipító hangon Lo-fan.

- Ez a legrémesebb az egészben - kiáltotta Tan Porus. Előrehajolt, és megveregette Lo-fan térdét. - Ha csak ötven angströmmel eltolod akár csak egyetlen fényegység hullámhosszát is, teljesen mindegy, melyikét, és teljesen mindegy, melyik irányba: nem alszik el. Elég csak két másodperccel megnyújtani vagy megrövidíteni bármelyik fényegység hosszát - nem alszik el. Elég, ha a végén a hang magassága egynyolcad oktávnyit változik - mindegy, hogy fölfele vagy lefelé -, nem alszik el. De ha mindent a megfelelő kombinációban csinálsz nos, akkor azonnal szinte kómába esik.

Lo-fan szőrös, trombita alakú füle az égnek állt.

- Galaxis! - suttogta. - Hogy jöttél rá erre a kombinációra?

- Nem én jöttem rá. A Béta Drakoniszon történt. Valamelyik bugris kolléga meg a gólyái éveken át fényes hangreakciókat bocsátottak a puhatestűikre. Az egyik diákja hang- és fénykombinációt futtatott át a medencén, és az átkozott példány elaludt. A kölyök természetesen szörnyen megrémült az eredményétől, és rohant az instruktorához. Az újból kipróbálta, ezúttal másik tintahallal - és az is menten elaludt. Amikor változtattak a kombináción, akkor semmi sem történt. Visszatértek az eredetihez - és az állat újból elaludt. Elég sokáig tartott, amíg rájöttek, hogy semmire sem mennek vele, aztán elküldték az Arkturuszra, és azt akarták, hogy én is nézzem meg. Ez hat hónappal ezelőtt volt, de mondhatom, azóta nincs egy nyugodt éjszakám.

Zeneszó hallatszott, és Porus türelmetlenül megfordult.

- Mi az?

- Küldönc érkezett a Kongresszus elnökségétől, uram - közölte egy fémes hang az íróasztalon lévő szerkezetből.

- Küldd be.

A küldönc karnyújtásnyira tőlük megállt, és átadott egy alaposan lepecsételt borítékot, majd erős hangon így szólt.

- Nagy újság, uram! A Sol rendszere tárva-nyitva áll a belépés előtt!

- Mi a fene? - horkant fel Porus, amikor a küldönc eltávozott. - Ezt már rég tudtuk.

Feltépte a borítékot, és kivette belőle a levelet. Átfutotta, és elfintorodott.

- Ó, Rigel!

- Mi a baj? - érdeklődött Lo-fan.

- Ezek a politikusok mindig a lehető legrosszabbkor zavarnak. Szinte azt hihetné az ember, hogy más pszichológus nincs is a Galaxisban. Nézzenek oda! Még jó, hogy nem tőlünk várják el, hogy megoldjuk a Naprendszer hiperatom-elvét. De végre megoldották, és egy expedíciójuk leszállt az Alfa Centaurin. Most aztán ünnepelnek a politikusok! Nekünk is oda kell küldenünk egy expedíciót, hogy megkérjük őket, csatlakozzanak a Föderációhoz. Persze azon nyomban pszichológust is kell küldenünk, hogy megbizonyosodjanak a helyes reakciókról, mert a hadseregnek természetesen egyetlen tisztességesen képzett pszichológusa sincs.

- Tudom, tudom - bólogatott komolyan Lo-fan. Nekünk is ugyanez a problémánk. Amíg nincs baj, addig bezzeg nincs szükségük pszichológusra, de ha valami történik, akkor adj, uramisten, de mindjárt.

- Nos légy erős, arról szó sem lehet, hogy én látogassam meg a Solt. Ez a hortyogó tintahal túlságosan fontos nekem, semhogy elhanyagoljam. Különben is, az új világok begereblyézése rutinmunka. A-típusú reakció, amit minden másodéves fél kézzel megcsinál.

- Kit küldesz el?

- Még nem tudom. Van néhány ügyes hallgatóm, akik az efféle munkát behunyt szemmel is elvégzik. Majd odaküldöm valamelyiket. De addig még találkozunk a holnapi tanszéki összejövetelen, ugye?

- Örülök, hogy ott leszel és meghallgatsz. Az ujjérintés-ingereiről fogok beszélni.

- Remek! Magam is foglalkoztam ezzel, és kíváncsi vagyok, mit akarsz előadni. Akkor hát viszlát holnap!

Amikor Porus magára maradt, még egyszer átolvasta a Sol rendszeréről szóló hivatalos értesítést. Hanyagul, minden különösebb érdeklődés nélkül végiglapozta, majd egy sóhajjal letette.

- Lor Haridin megcsinálhatná-motyogta magában. - Rendes gyerek… megérdemli, hogy érvényesüljön. Felemelte a székből apró testét, és hóna alatt a jelentéssel végigkocogott a hosszú folyosón. Amikor a túlsó oldalon megállt egy ajtó előtt, azonnal kigyulladt az automata világítás, és egy hang kiszólt, hogy fáradjon be.

A rigeli kinyitotta az ajtót, és bekukkantott.

- Zavarlak, Haridin?

- Nagy űr, főnök, dehogy! - ugrott fel menten Haridin. - Semmi dolgom, amióta befejeztem a haragreakció munkát. Talán valami feladatot kapok?

- Lenne itt valami… ha érzel rá hajlandóságot. Hallottál már a Solról, ugye?

- Hát persze! A televizorokban egyébről sem hallani. Csillagközi utazásokat szerveznek, ugye?

- Úgy van. Egy hónappal ezelőtt az Alfa Centauriról elindult egy Sol-expedíció. Pszichológusra van szükségük, aki rendesen dolgozik, és az az ötletem támadt, hogy téged küldelek oda.

Az ifjú tudós kopasz feje búbjáig elpirult örömében. - Tényleg így gondolja, főnök?

- Miért ne? Ha úgy gondolod, hogy rendesen meg tudod csinálni.

- Egész biztosan megcsinálom! - húzta ki magát Haridin. - A-típusú reakció! Nem hibázhatom el!

- De azt tudod, ugye, hogy meg kell tanulnod a nyelvüket, és Sol-rendszeri nyelven kell igazgatnod az ügyeiket? Azért ez nem olyan könnyű munka!

- Eddig még semmit sem toltam el - vont vállat Haridin. - Az ilyen esetben, mint ez, elég ha a fordítás csak hetvenöt százalékban pontos, hogy a kívánt eredmény kilencvenkilenc egész hat tized századát megkapjuk. Pontosan ilyen probléma megoldását kaptam felvételi vizsgakérdésnek. Úgyhogy ezzel nem tud megfogni, főnök.

- Jól van, Haridin - nevetett Porus -, tudom, hogy te megbirkózol vele. Akkor hát szedd össze a holmijaidat itt az egyetemen, és szólj, ha készen állsz. Ha lehetséges, akkor írj majd valami tanulmányt ezekről a Sol-rendszerbeliekről. Ha jól sikerül, akár végzős státuszt kaphatsz…

- De főnök, ez már lejárt lemez - húzta össze a szemöldökét az ifjú pszichológus. - A humanoidok reakcióit már úgy, de úgy ismerik, mint a… ezekről már igazán nincs mit írni!

- Ha erősen figyelsz, mindig rábukkanhatsz valamire, Haridin. Semmit sem ismerünk eléggé, ezt jól vésd az eszedbe. Ha például egy pillantást vetsz ennek a jelentésnek a 25. oldalára, találhatsz egy szakaszt, amely arra utal, hogy a Sol-rendszerbeliek mindig felfegyverzik magukat, amikor elhagyják az űrhajóikat.

Haridin elolvasta a jelzett helyet.

- Ez ésszerű - mondta. - Teljesen normális reakció.

- Minden bizonnyal. Ők azonban az egész tartózkodásuk idejére megkövetelték, hogy a fegyvereik náluk maradjanak, jóllehet saját humanoid társaik meleg szívvel üdvözölték és fogadták őket. Ez már meglehetősen eltér a normálistól. Nyomozd ki - megéri.

- Ahogy kívánja, főnök. És köszönet a lehetőségért, amit kapok magától. Mondja főnök, hogy viselkedik a tintahala?

Porus összeráncolta az orrát.

- A hatodik próbálkozásom épp tegnap mondott csődöt. Rémes. - Ezzel megfordult, és elment.

A rigeli Tan Porus dühtől remegve összehajtotta a kezében lévő papírlapot, majd kettétépte. Bekapcsolta a televizort.

- Azonnal kapcsolja nekem Santinst a matematikatanszékről - vetette oda.

Tan Porus zöld szeme tűzben égett, és öklével fenyegette a szelíd jelenséget, amely nyomban felbukkant a képernyőn.

- Miféle förtelmes ötlet volt az az analízis, amit az imént ideküldött nekem, maga nyomorúságos, nyálas kukac!

A jelenség bánatos meglepődéssel felhúzta a szemöldökét.

- Ne engem vádoljon, Porus. Ezek a maga egyenletei, nem az enyémek. Honnan szedte őket?

- Semmi köze hozzá, honnan szedtem! Ez a pszichológiai részleg dolga, nem a magáé!

- Rendben van! A megoldás pedig a matematikai részleg dolga. Ez a hetedik nyavalyás egyenlet teljesen értéktelen volt. A legpocsékabb, amit valaha láttam. Maga eddig legalább tizenhét olyan feltevést alkotott, amit nem is lett volna joga megcsinálni. Két hetünkbe tellett, amíg valahogy kibogoztuk magának, végül tömören összefoglaltuk…

Porus felugrott, mint akit megmart a kígyó.

- Mondhatom, szép kis összefoglalás! Épp most téptem darabokra! Maga tizennyolc független variációt vett húsz egyenlethez, ezzel két hónapig vacakolt, aztán a legeslegutolsó lap alján megadja a megoldást, amelyet joggal nevezhetnénk a sületlenség gyöngyszemének, a bölcs semmitmondós legfényesebb ékkövének: "A" egyenlő "A"-val! Amilyen sokat dolgoztam rajta, most olyan kevés az eredményem - egy vacak kis azonosság!

- Akkor sem az én hibám, Porus. Körkörösen érvelt, és a matematikában ez azt jelenti, hogy végül csak egy azonosságot kap, és ez ellen kár is kapálózni. - Szája sarkában egy apró rezzenés lassú mosollyá változott. Különben is, mi baja van az eredménnyel? "A" egyenlő "A"-val, vagy nem igaz?

- Pofa be! - üvöltötte Porus. A képernyő elsötétedett, és a pszichológus összeszorította az ajkát, de belül tovább fortyogott. A monitor felett újból kigyulladt a fény.

- Mi a fenét akar?

Ám csak egy személytelen, hűvös hang válaszolt. - Üzenet a kormánytól, uram.

- Francba a kormánnyal! Mondja meg nekik, hogy elpatkoltam!

- Fontos, uram. Lor Haridin visszatért a Sol-rendszerből, és beszélni óhajt önnel.

- Sol-rendszer? Miféle Sol-rendszer? - kérdezte Porus morcosan. - Ja, már emlékszem! Küldje fel, de mondja meg neki, hogy igyekezzen.

- Gyere be, Haridin - mondta Porus kissé később, lehiggadva, amikor a fiatal arkturuszi belépett. Az ifjú kissé soványabb volt, és fáradtabbnak látszott, mint hat hónappal ezelőtt, amikor elhagyta az Arkturusz rendszerét.

- Nos, fiatalember? Megírtad a dolgozatod?

- Nem, uram - mondta Haridin, miközben heves kíváncsisággal vizsgálgatta a körmeit.

- Miért nem? - kérdezte Porus, és zöld szemével áthatóan a fiúra nézett. - Csak nem azt akarod mondani, hogy valami problémád akadt?

- Egy kicsi, főnök. A pszichológiai bizottság küldött önhöz, miután meghallgatták a jelentésemet. A helyzet az, hogy… hogy a Sol-rendszer… izé… megtagadja a Föderációba való belépést.

Tan Porus úgy ugrott fel a székéből, akár egy keljfeljancsi, és merő véletlenségből Haridin lábán landolt. - Micsoda!?

Haridin nagyon szerencsétlennek látszott, bólogatott, a lábát rázogatta, és a torkát köszörülte.

- Hogy az a vörös óriás… - káromkodott Porus bedühödve. - Micsoda nap ez! Először azt közlik velem, hogy A egyenlő A-val, aztán meg idejössz, és azt mondod, hogy eltoltad az A-típusú reakciót - teljesen eltoltad!

- Nem toltam el - jött tűzbe a fiatalember. - A Sol-rendszerbeliekkel valami nincs rendjén. Nem normálisak. Amikor leszálltunk, azt sem tudták, mit csináljanak velünk. Fantasztikus ünnepséget csaptak, szinte féktelenek voltak. Mindent a lábunk elé hordtak. Azután a saját nyelvükön átadtam nekik a meghívást. Nagyon egyszerű nyelvről van szó, ők eszperantónak nevezik. A nyakamat rá, hogy kilencvenöt százalékban jól fordítottam.

- Na és azután? Mi volt azután?

- Azután már semmit sem értettem, főnök. Először kissé közömbösen reagáltak rá, inkább meglepődtek, és utána- Haridin megborzongott a visszaemlékezéstől a hetedik napon, szóval hét nap múlva, főnök, az egész bolygó teljesen megváltozott. Nem tudtam követni a pszichológiájukat. Magammal hoztam néhány akkori újságot, amelyek a Föderációhoz való csatlakozást úgy írják le, mint az "idegen szörnyetegekkel" való egyesülést, és elutasítják, hogy "embertelen világokkal osszák meg a kormányzást". Kérdem én, főnök, hát nem ment el az eszük?

De ez még csak a kezdet volt. Aztán fényévekkel rosszabb lett. Nagy Galaxis, már a G-típusú reakciót is kipróbáltam, de semmire sem mentem vele. A végén el kellett jönnünk. Valóságos fizikai veszélynek voltunk kitéve ezektől a… ezektől a földlakóktól, ahogyan ők nevezik magukat.

Tan Porus az ajkát harapdálta.

- Érdekes! Magaddal hoztad a jelentésedet?

- Nem. A pszichológiai tanács elkérte tőlem. Egész álló nap mikroszkóppal vizsgálgatják.

- Mi a véleményük?

- Nyíltan nem mondták meg - hunyorított a fiatal arkturuszi -, de azt az érzést keltették bennem, hogy nagyon pontosnak találják.

- No ezt majd eldöntöm, ha elolvastam. Te most velem jössz a Parlamentbe, és útközben még egy-két kérdésemre felelni fogsz.

Joseli Arn az Alfa Centauriról összedörzsölgette hatalmas, hatujjú mancsát, és borzas szemöldöke alól rápislogott a félkörben előtte lévő különféle arcokra. A pszichológiai tanács a világ számtalan pszichológusából állt, és nem volt könnyű kiállni a tekintetüket.

- Úgy informáltak bennünket - kezdte a vegai születésű, zöld bőrű Frian Obel, a bizottság elnöke -, hogy a jelentésnek a Sol katonai helyzetét érintő fejezeteit ön készítette el.

Joselin Arn néma főbólintással válaszolt.

- Hajlandó megerősíteni mindazt, amit megállapít annak ellenére, hogy a benne lévő tények elég valószínűtlenek? Hiszen maga nem pszichológus, igaz?

- Nem. De katona vagyok! - Joselin Arn állkapcsa makacsul összeszorult, amikor basszus hangja végigmennydörgött a teremben. - Nem tudok egyenleteket megoldani, és nem ismerem a grófikonokat, de annál jobban értek az űrhajózáshoz. Megnéztem az űrhajóikat, a mieinket pedig ismerem, és állítom, hogy az övéik jobbak. Láttam az első csillagközi űrhajójukat. Száz év múlva jobb hiperatomot állítanak elő, mint mi. Láttam a fegyvereiket. Szinte mindent megszereztek, ami nekünk is megvan, és műszakilag is csak mintegy ezer évvel vannak lemaradva mögöttünk. Amit pedig eddig nem tudtak megszerezni, azt meg fogják - méghozzá hamarosan. Ha pedig megszerezték, használni is fogják.

Láttam a lőszereiket, a hadianyagaikat. A mieink is fejlettek, de az övéik sokkal hatékonyabbak. Láttam a katonáikat - és mondhatom, inkább velük harcolnék, mint ellenük. Mindezt beleírtam a jelentésembe. Most csak elismétlem.

Súlyos mondandója végére ért, és Frian Obel megvárta, amíg elül a mormogás.

- A többi tudománnyal hogy állnak? Orvostudomány, kémia, fizika?

- Ennek megítélésére nem én vagyok a legalkalmasabb. Megkapták a jelentést azoktól, akik értenek hozzá, s amiket legjobb tudásom szerint csak megerősíthetek.

- Ezek a Sol-rendszerbeliek valódi emberszabású lények?

- A Centauri keringő világaira mondom, igen!

Az öreg tudós hátratámaszkodott székében, és duzzogó mozdulattal az asztal körül ülőkre pillantott.

- Kollégák - kezdte -, meglehetősen kevés előrehaladást tettünk, amikor újra feldolgoztuk ezt a képtelen ügyet. Adva van egy emberszabású faj, amely felülmúlhatatlanul tehetséges a technikában, ugyanakkor megszállottan hisz a tudománytalan természetfeletti erőkben, hihetetlenül gyermeteg előszeretettel fordul az individualitás felé, és ami még ennél is rosszabb, híján van annak az előrelátásnak, amely ahhoz szükséges, hogy bekapcsolódjék egy Galaxist átfogó kultúrába.

Végignézett a borús centauri orcákon.

- Ha hiszünk a jelentésnek, akkor ilyen fajnak léteznie kell, így viszont az alapvető pszichológiai axiómáknak össze kell omlaniuk. De ami engem illet, én visszautasítok minden efféle hitet, és - hogy vulgárisan fejezzem ki magam - az egészet csak felfújt üstökösgáznak tekintem. Ez az eset jó példa arra, hogy nem a megfelelő szakértőket küldtük oda. Remélem, önök is egyetértenek velem, amikor kijelentem, hogy ezt a jelentést lomtárba tesszük, és újabb expedíciót indítunk, amelyet ezúttal szakértő fog vezetni, nem pedig egy tapasztalatlan, ifjú pszichológus vagy egy katona…

A tudósnak torkán akadt a szó, amikor egy vasököl váratlanul az asztalra csapott. Joselin Arn teljesen elveszítette a fejét, és vadul felbömbölt.

- A teremtésit, a Templisz vonagló békaporontyaira, a csúszómászó kukacokra és a röpködő szúnyogokra, és magára a csuklyás halálra mondom, én nem értek ezzel egyet! Maguk csak üldögélnek itt a teóriáikkal és a szakállas tudományukkal, és tagadják, amit én a két látó szememmel láttam! A szemembe merik mondani - villogtatta rájuk rémesen a szemét, miközben üvöltött -, hogy jobban hisznek néhány krikszkraksznak a papíron, amit a béna kezükkel odafirkáltak?

A Centauri szívére, maguk itt egy rakás bölcs vénség, ezt én mondom - és ez elsősorban a pszichológusoknak szól! Megette a fene az olyan embert, aki a könyvébe és a laboratóriumába temetkezik, és nem lát tovább az orránál, vak minden iránt, ami odakint, az élő világban történik. Ez pszichológia? Ez egy rohadt, korhadó, bűzös…

Valaki hirtelen megérintette a derekát, és Joselin Arn abbahagyta dörgedelmét. Egy pillanatig vérben forgó szemmel nézte, ki lehetett az, majd lepillantott, és meglátta, hogy egy picurka ember rejtélyes zöld szemének jeges pillantása fúródik belé.

- Ismerlek téged, Joselin Arn - mondta Tan Porus lassan, gondosan megválogatva szavait. - Derék ember vagy és jó katona, de úgy látom, nem kedveled a pszichológusokat. Ez nem szép tőled, mert a Föderáció politikai sikere a pszichológusokon múlik. Ha ezt elvesztjük, Uniónk összeomlik, nagy Föderációnk semmivé olvad, a Galaktikus rendszer megszűnik. Épp az imént esküdöztél, Joselin Arn, hogy ellenségeink megtámadják a Rendszert, és most magad váltál legnagyobb ellenségünkké. Kétségbe akarod vonni a Rendszer alapjait. Kiásod a gyökereit. Megmérgezed forrásait. Becstelenné váltál, Joselin Arn. Áruló vagy.

A centauri katona tehetetlenül rázta a fejét. Porus beszéde közben mind mélyebb keserűség öntötte el. Újból elismételte magában Porus szavait. Amikor a pszichológus elhallgatott, Arn lehajtotta a fejét, és könnyekre fakadt. Háborúban összeszabdalt állán leperegtek könnyei, ami negyven éve nem esett meg vele.

Porus újból beszélni kezdett, és hangja ezúttal mennydörgésnek hatott.

- Hagyd abba ezt a siránkozást, te gyáva! A veszély közeleg. Fegyverbe!

Joselin Arn felkapta a fejét. Bánata, amely néhány másodperccel előbb teljesen erőt vett rajta, egy pillanat alatt elszállt.

A szobában harsogó nevetés tört ki, és a katona rájött, hogy mi volt ez. Porus büntetése. A pszichológus mindent tud a humanoidok észjárásáról, csak a megfelelő gombot kell benyomnia a megfelelő pillanatban, és…

A katona zavartan az ajkába harapott, de egy szót sem szólt.

Tan Porus azonban nem nevetett. Meggyötörni a katonát, az egy dolog; megalázni már egészen más. A tudós felállt egy székre, és szelíden a katona széles vállára tette a kezét.

- Nem akartam bántani, barátom. Ez csak egy kis lecke volt. Harcoljon a szubhumanoidok és az ötven ellenséges világ ellen. Vágjon bátran az űrnek rozoga konzervdoboznak is hitvány űrhajókon. Köpjön csak a veszélyek szemébe. De soha, soha ne bántsa a pszichológusokat. Legközelebb komolyan megharagszom ezért.

Arn hátrahajtott fejjel felkacagott - mennydörgő hangja egy földrengés erejével is felért.

- Köszönöm a tanácsát, pszichológus - mondta. Égessenek atomokká, ha azt mondom, nincs igaza. Azzal kivonult a szobából, válla még mindig remegett a visszafojtott nevetéstől.

Porus leugrott a székről, és a többiek felé fordult.

- Érdekes humanoid fajba botlottunk bele, kollégák - közölte.

- Á - jegyezte meg Obel szárazon -, a nagy Porus eljött, hogy megvédje tanítványát. Úgy látszik, az emésztése kitűnő egészségnek örvend, ha le tudja nyelni Haridin jelentését.

Haridin, aki eddig a szoba sarkában állt, lehajtotta fejét, elvörösödött, de meg se moccant.

Porus összehúzta a szemöldökét, de nyugodt hangon válaszolt.

- Úgy látszik, le tudom nyelni, és amennyiben a jelentést pontosan analizálták, forradalmasítani fogja a tudományt. Kész pszichológiai aranybánya, és a Sol embere az évezred felfedezése.

- Legyen pontosabb, Tan Porus - mordult fel valaki. - Ennek a centauribeli tökfejnek talán megfeleltek a maga trükkjei, de bennünket nem hat meg.

A tüzes kis rigelit elfutotta a pulykaméreg. Öklét rázta a bekiabáló felé.

- Akkor hát még pontosabb leszek, Inar Tubal, maga szőrös űrpoloska! - Haragja és esze szemmel láthatóan küzdött egymással. - A humanoidokban több van, mint maga hinné, de minden bizonnyal több, mint amit egy ilyen húgyagyú egyén megérthet. Hogy megmutassam egy kicsit, mi az, amit a maga kiszikkadt, fosszilis agya amúgy sem érthet meg, hajlandó vagyok bemutatni egy pszicho-technológiai apróságot, ami majd elveszi az étvágyukat! Pánik, idióták, pánik! Egész világra kiterjedő pánik!

Borzasztó csönd támadt.

- Mit mondott? Egész világra kiterjedő pánik? suttogta Frian Obel. Zöld bőre egészen elszürkült. Pánik?

- Igen, te papagáj! Adj nekem hat hónapot és ötven asszisztenst, és majd én megmutatom, hogy az egész Humanoid Világ pánikba esik!

Obel minden erejét összeszedte, hogy válaszoljon. Hősies erőfeszítéssel igyekezett visszafojtani nevetését - de nem sikerült. Mintegy jeladásra, az egész nagytiszteletű tanács hátravetette magát székén, és egy emberként kitört belőlük a nevetés.

- Emlékszem - mondta levegő után kapkodva a szíriuszi Inar Tubal -, hogy egy növendékem egyszer azt állította, hogy felfedezett egy stimulálószert, amivel világméretű pánikot tud kelteni. Amikor leellenőriztem az eredményét, rájöttem, hogy az egyik kitevőnél eltévesztett egy tizedesvesszőt, ezért tízszer annyi mágnesességet talált, mint amennyi volt. Mondja, Porus kolléga, maya hány helyiértéket tévedett?

- És mi van a Kraut-törvénnyel, Porus, amely szerint ötnél több humanoidban egyszerre nem kelthet pánikot? Talán hatálytalanítsuk a törvényt? Netán az atomteóriát is, ha már így belejöttünk? - és a kapellai Semper Gor majd megfulladt a vihorászástól.

Porus felkapaszkodott az asztal tetejére, és megragadta Obel elnöki kalapácsát.

- Ha még valaki röhögni merészel, annak szétverem a fejét! - kiáltotta. Hirtelen csend lett.

- Magam mellé veszek ötven asszisztenst - kiabálta Porus -, és Joselin Arn elvisz bennünket a Sol-rendszerébe. Azt akarom, hogy öten közületek jöjjenek velem: Inar Tubal, Semper Gor, és még hárman, bármelyikőtök. Akkor szeretném látni az ostoba pofátokat, amikor rádöbbentek, hogy igenis, képes voltam megcsinálni, amit ígértem! - Fenyegetőn felemelte a kalapácsot. - Nos?

Frian Obel higgadtan a plafonra nézett.

- Rendben van, Porus. Tubal, Gor, Helvin, Prat és Winson veled mehet. A kitűzött idő lejártával pedig roppant elégedetten fogjuk szemlélni a világméretű pánikot, vagy azt, ahogy szégyenedben visszakozót fújsz, ami természetesen már sokkal nagyobb örömünkre fog szolgálni. - Frian Obel már előre roppant elégedetten vihorászott.

Tan Porus elgondolkodva kibámult az ablakon. Alatta, ameddig a szem ellát, ott nyüzsgött Terrapolisz, a Föld fővárosa. Végtelen moraja még abba a félmérföldes magasságba is elhatolt, ahol Porus álldogált.

Volt valami e város felett, láthatatlan és megfoghatatlan, de azért ott volt. Jelenléte túlságosan is kézzelfogható volt a csöpp pszichológus számára. Iszamos, nyirkos félelem köpönyege terült a város fölé, és szinte beszőtte a bizonytalanság e borzalmas, sötét köpönyege, amely hideg ujjaival összeszorította az emberiség szívét, és gyorsabban, mind gyorsabban megdobogtatta. A pánik.

A város morajában is hallható volt, minden egyes hang egy-egy apró félelemdübörgés.

Porus undorral elfordult az ablaktól. - Hé, Haridin! - kiáltotta.

- Nekem szólt, főnök? - nézett fel a fiatal arkturuszi a televizorból.

- Mégis mit képzel? Magamban beszélek? Mi a legutolsó hír Ázsiából?

- Semmi újság. A stimulálás még nem elég erős. A sárga emberek - úgy látszik - egykedvűbb természetűek, mint Amerika és Európa lakói. Utasítást adtam, hogy ne növeljék az adagot.

- Nem, nem is kell - értett egyet Porus. - Nem kockáztathatjuk meg, hogy aktív pánik törjön ki. - Egy darabig csendben töprengett. - Figyelj, nagyjából túl vagyunk rajta. Mondd meg nekik, hogy a nagyobb városokba nyomjanak egy kicsivel többet - azok sokkal fogékonyabbak -, aztán álljanak le.

Porus újból az ablak felé fordult.

- Nagy Űr, micsoda világ, micsoda világ! A pszichológia teljesen új ága nyílt meg, egy soha nem is álmodott ága. Tömegpszichológia, Haridin, tömegpszichológia. Elgondolkodva megcsóválta a fejét.

- De ez sok szenvedéssel jár, főnök - motyogta a fiatalember. - A passzív pánik teljesen megbénítja a kereskedelmet és a gazdaságot. Az egész bolygó üzleti élete stagnál. A szerencsétlen kormány tehetetlen: nem tudják, mi történik.

- Majd rájönnek, ha mindennel elkészültem. És ami a szenvedést illeti, azt én sem szeretem, cseppet sem szeretem, de ez szükséges a végkifejlethez, az átkozott végkifejlethez.

Egy kicsit hallgattak, aztán Porus ajka rút mosolyra görbült.

- Az az öt tökkelütött tegnap visszajött Európából, ugye?

Haridin visszamosolygott, és bólintott.

- És mérgükben toporzékolnak! Az előrejelzései öt tizedesig beváltak. Kötöznivaló bolondok…

- Jó! Csak azt sajnálom, hogy nem láthatom Obel arcát, amikor megkapja a legutolsó üzenetemet. Egyébként - halkította le a hangját - róluk mi a legutolsó hír?

Haridin felemelte két ujját.

- Még két hét, és itt lesznek.

- Két hét… két hét - mondta ünnepélyesen Porus. Felkelt és az ajtó felé ment. - Most megyek, és megkeresem azokat a kedves, drága kollégáimat, és a nap hátralevő részét velük töltöm.

Az öt tudós felpillantott jegyzeteiből, és zavartan elhallgatott, amikor Porus belépett. A rigeli huncutul vigyorgott.

- Nos, uraim, elégedettek a jegyzetekkel? Semmi kétség, nyilván legalább ötven-hatvan félrevezető adatot találtak az alapvető megállapításaimban, ugyebár?

Hybron Prat, az Alfa Cefeuszról megrázta azt a szürkén lobogó sörényt, amelyet ő hajnak nevezett.

- Én nem bízom a matematikai számok hülye trükkjeiben.

Porus kurta kacajt hallatott.

- Akkor találj ki valami jobbat. Legalább egy kicsit gyakorlod a reakció kezelését, igaz?

Torokköszörülés kórusa hallatszott, de ezt nem lehetett válaszként értelmezni.

- Nos? - harsogta Porus.

- Nos, mit csináljunk? - kérdezte kétségbeesve Kim Winson. - Hol van az a híres pánikod? Minden szép és jó. Ezek a humanoidok kozmikus csodabogarak, de hol van az a nagy bemutató, ami miatt azt akartad, hogy idejöjjünk? Amíg a Kraut-törvényt nem cáfolod meg, az egész előadásod egy nyiszlett meteort sem ér.

- Legyőztem önöket, uraim, legyőztem! - kukorékolta a kis mesterpszichológus. - Mindent bebizonyítottam, ugyanis a passzív pánik éppoly lehetetlen a klasszikus pszichológiában, mint az aktív. Önök megpróbálták tagadni e tényt, most pedig félnek szembenézni vele, és technikai apróságokon lovagolnak. Menjenek szépen haza; menjenek haza uraim, és bújjanak az ágy alá.

A pszichológusok is csak emberek. Ki tudják analizálni azokat a motívumokat, amelyek vezetik őket, de éppúgy rabszolgái ezeknek, mint minden közönséges halandó. Ezek a galaxis szerte híres pszichológusok sértett büszkeségük és összezúzott hiúságuk miatt gyötrődtek, és ebből a vak makacsságukból gépies reakció következett. Tudták, és azt is tudták, hogy Porus tudja - és ez még jobban megnehezítette a dolgot.

Inar Tubal dühösen meresztette vörös karikás szemét. - Aktív pánikot vagy semmit, Tan Porus. Ezt ígérted, és ezt követeljük tőled. Vagy a kötelezvényt akarjuk, vagy minden űrre és időre, fütyülünk az összes szakmai szempontra. Aktív pánikot, vagy jelentjük, hogy felsültél!

Porus rettentően kihúzta magát, és hatalmas erőfeszítéssel higgadtan válaszolt.

- Legyenek belátással, urak! Nincsenek meg a pánikhoz a kellő tartozékaink. Sohasem ütközhetünk össze azzal a felsőbbrendű formával, amely itt van a Földön. Mi van, ha ellenőrzés alatt tartanak? - kérdezte, és vadul megrázta a fejét.

- El kell szigetelni őket - horkant fel Semper Gor. - Állítsd le, tedd félre. Tégy meg minden előkészületet, amit csak akarsz, de csináld meg!

- Ha tudod - vicsorogta Hybron Prat.

De Tan Porusnak is megvolt a gyenge pontja. Törékeny alkata ellenére hamar felfortyant. Fürge nyelve mintha felhólyagzott volna, és egyik tömény káromkodást a másik után öntötte a nehézkes pszichológusokra.

- Mars innen, üresfejűek! Kotródjatok innen, ki veletek az űrbe! - Felháborodásában alig bírt levegőt venni. - Amint mindnyájan eltűntök az útból, mindent elindítunk itt, Terrapoliszban! Csak eltűnnétek már végre-valahára!

Még egyet hördült, aztán kimasírozott a szobából.

Tan Porus szétrántotta a függönyt, és az öt pszichológus elfordította róla a tekintetét. A Föld fővárosának utcáin nem lehetett polgárokat látni. A katonai őrség léptei gyászindulóként hatottak. A fagyos, téli égbolt alacsonyan lógott a holttestek felett. Dermedt csönd honolt. Az a csönd, amely az orgiákat vagy a vad pusztulást követi.

- Néhány óra alatt vált ilyen veszélyessé a dolog, kollégák - mondta Porus. Hangja fáradtan csengett. Ha eléri a város határát, nem tudjuk megállítani.

- Borzasztó, borzasztó! - motyogta Hybron Prat. - Olyan jelenet volt, amiért egy pszichológus levágatná a jobb karját, hogy lássa, és az egész élete kevés ahhoz, hogy elfelejtse.

- Ezek humanoidok! - nyögte Kim Winson. Semper Gor hirtelen elhatározással felállt.

- Érti ennek a jelentőségét, Porus? Ezek a földlakók hamisítatlanul ellenőrizhetetlen atomokból állnak. Kezelhetetlenek. Még ha kétszer ekkora technikai lángésszel rendelkeznének is, akkor is haszontalanok lennének. A tömegpszichológiájukkal, a tömegpánikjukkal, a különleges érzékenységükkel nem illenek bele a humanoid képbe.

Porus felhúzta az egyik szemöldökét.

- Üstökösgáz! Egyénenként mi pontosan olyan érzelmesek vagyunk, mint ők. Ők viszont ezt átviszik a tömegakcióikba, mi pedig nem; mindössze ennyi különbség van közöttünk.

- Ez épp elég! - kiáltotta Tubal. - Mi már döntöttünk, Porus. Múlt éjjel döntöttünk, amikor tetőfokára hágott a… a… az a dolog. A Sol magára hagyta önnönmagát. Ez egy pestisfészek, és mi nem kérünk belőle. Ami pedig a Galaxist illeti, a Sol emberszabású lényének szigorú karanténban lesz a helye. Ez a végső döntés.

Tan Porus halkan felnevetett.

- A Galaxisra, lehet, hogy csakugyan ez a végső megoldás. De vajon a Sol emberei mit szólnak hozzá? - Az már nem a mi dolgunk - vont vállat Tubal. Porus újból nevetett.

- Mondd, Tubal, csak úgy négyszemközt, próbáltál te időt integrálni a 128. egyenletbe, amely kiterjeszti a tenzorokat?

- N-nem. Nem mondhatnám.

- No akkor vess egy pillantást ezekre a számításokra, és jó szórakozást.

Az öt tudós összesereglett a papírlap felett, amelyet Porus átnyújtott nekik. Arckifejezésük érdeklődőből csodálkozóvá, majd értetlenné, végül pánikszerűvé vált.

- Ez hazugság! - visította Naru Helvin, és görcsös mozdulattal kettétépte a lapot.

- Jelenleg ezer évvel előttük járunk, és mire ez az idő eljön, újabb kétszáz évvel előbbre leszünk! - csattant fel Tubal. - Ezek képtelenek lesznek bármit is csinálni a Galaxis népének sokasága ellen.

Tan Porus színtelen hangon nevetett, amit elég nehéz megtenni, hallgatni azonban igen kellemetlen.

- Még mindig nem hisztek a matematikának. Természetesen, hisz ez a ti szokásos viselkedési mintátok. Na jó, akkor lássuk azokat a szakértőket, akik majd meggyőznek benneteket, ahogy tudnak, hacsak az ilyen nem normális humanoidokkal való kapcsolat nem hoz ki titeket a sodrotokból. Joselin, Joselin Arn, jöjjön be!

A centauri parancsnok belépett, gépiesen tisztelgett és érdeklődve figyelt.

- Mondja, kérem, ha a szükség úgy hozza, meg tud semmisíteni a maga hajója harc közben egy Sol-rendszerbeli hajót?

- Erre semmi esély sincs, uram - mosolygott savanyúan Arn. - E humanoidok pánikja megszegi a Kraut-törvényt, és ez a csatában is így van. A mi hajóinkon szakértőkből álló személyzet tevékenykedik; nekik azonban egyszerű legénységük van, amely individualitás nélkül, egységként funkcionál. Olyan harcformát manifesztálnak, amire azt hiszem, a pánik a legmegfelelőbb kifejezés. A hajó minden egyes egyéne a hajó szerves részévé válik. Számunkra az ilyesmi lehetetlen.

Továbbá ez a világ egy sereg őrült lángelméből áll. Biztos értesülésem szerint legalább huszonkét érdekes, de haszontalan szerkentyűt néztek meg a Thalsoon Múzeumban, amikor meglátogattak bennünket, és kiderült, hogy ezekből a legveszedelmesebb katonai eszközöket gyártották, amelyeket valaha láttam. Ismerik a Julmun Thill-féle gravitációs vonalkeresőt? Ezt használtuk meglehetősen hatástalanul - a modern elektronikus módszer bevezetése előtt. Nos, a Sol-rendszerbeliek átalakították, ebből lett a leghalálosabb automatafegyver irányítója. Nem is láttam még hozzá foghatót. Automatikusan kikeresi és letarolja az ágyút vagy a rakétát, még ha az teljesen láthatatlan célpontként van is jelen az űrben, a levegőben, a vízben vagy a sziklatetőn.

- De nekünk sokkal nagyobb flottánk van - mondta vígan Tan Porus. - Legyőzhetjük őket, igaz?

Joselin Arn megcsóválta a fejét.

- Megverni valószínűleg sikerülne őket. De hogy végképp győzhetnénk, arra nem mernék fogadást kötni. Az a baj, hogy szinte mániákusan begyűjtik a legborzalmasabb hatású szerkezeteket. Technikailag éppoly labilisak, akár a tenger hulláma; a mi civilizációnk pedig a homokzátony. Saját szememmel láttam azt a technikai pazarságot, amellyel felszerelték a földi gépjárműveket összeállító gyáraikat, csak hogy hat hónap múlva az egészet kidobják, egyszerűen - mert elavult! Való igaz, most rövidke időre kapcsolatba léptünk civilizációjukkal. Megismertük még egy új civilizáció módszereit, és nagyvonalúan hozzáillesztettük a többi kétszáznyolcvanvalahányról felhalmozott tudásunkhoz. Ez százalékban kifejezve alig jelent változást. Ők azonban az egyetlen ismert civilizációjukhoz képest most még egyet megismertek uraim, ez számukra száz százalékos előrelépés!

- Milyen lenne a katonai helyzetünk - kérdezte Porus halkan -, ha kétszáz éven át egyszerűen tudomást sem vennénk róluk?

Joselin Arn kurtán felnevetett.

- Ha ezt tennénk, úgy értem, ha hagynák, hogy megtegyük, akkor erre kapásból és teljes biztonsággal válaszolhatok. Mindenképpen óvakodnék ettől a taktikától. Kétszáz év alatt felfedeznének minden újdonságot, amely rövid kapcsolatunkból kiderült, és olyan technológiákkal állnának elő, amelyeket még elképzelni sem tudok. Várjunk kétszáz évet, és nem is kerül sor arra, hogy megverekedjünk; egyszerűen bekebeleznek bennünket.

- Köszönöm, Joselin Arn - bólintott hivatalos képpel Tan Porus. - Pontosan ez volt matematikai számításaim eredménye.

Joselin Arn szalutált, és kiment a teremből.

Porus az öt bénultan ülő tudós felé fordulva folytatta. - Remélem, tanult barátaim még mindig a maguk határozatlan humanoid módján reagálnak. Meggyőztem önöket arról, hogy nem rajtunk áll az elhatározás, hogy ezzel a fajjal megszakítjuk-e az érintkezést. Mi megszakíthatjuk, de ők nem fogják!

Bolondok! - tört most ki Porus. - Tán azt hiszitek, hogy rátok fogom pazarolni az időmet, és folyvást veletek fogok vitatkozni? Most én diktálom a törvényt, értitek? A Sol emberének be kell lépnie a Föderációba. Kétszáz év alatt megérnek rá. Ezt nem kérem tőletek, hanem követelem! - Tan Porus vadul rájuk meresztette a szemét. - Gyertek velem! - morogta kegyetlenül.

A tudósok sápadtan követték Tan Porust, aki a saját hálószobájába vezette őket. A pöttöm pszichológus elhúzott egy függönyt, és előttük állt egy életnagyságú festmény.

- Mit szóltok ehhez?

A festmény egy Földlakót ábrázolt, de ilyen Földlakót a pszichológusok közül még soha senki nem látott. Tiszteletet parancsoló, komoly, férfias vonású arc volt, egyik kezével fejedelmi szakállát simogatta, a másikkal pedig szorosan tartotta egyszerű, könnyű öltözékét. Királyi megjelenése volt.

- Ez itt Zeusz - magyarázta Porus. - A primitív földlakók teremtették, hogy a vihart és a villámlást megszemélyesítsék. Nem emlékeztet titeket valakire? - fordult oda a kővé vált ötösfogathoz.

- Talán a Homo Kanopuszra? - kérdezte Helvin bizonytalanul.

Porus arca egy pillanatra felderült és megenyhült, de aztán újból megkeményedett.

- Hát persze - csattant fel. - Miért haboztok? Ez a megelevenedett Kanopusz, tetőtől talpig, a sárga szakálláig.

- Itt is van még valami - tette hozzá, és most egy másik függönyt húzott el.

A kép női alakot ábrázolt. Telt keblű, széles csípőjű teremtés volt. Kimondhatatlanul bájosan mosolygott, és keze a lábánál felszökkenő búzakalászokat cirógatta.

- Démétér! - mondta Porus. - A mezőgazdasági termékenység megszemélyesítője. Az idealizált anya. Ő kire emlékeztet benneteket?

Ezúttal egy percig sem haboztak. Öt torokból egyszerre jött a kiáltás:

- Homo Betelgeuse!

Tan Porus örömében elvigyorodott. - Eltaláltátok! Nos?

- Nos? - visszhangozta Tubal.

- Hát nem értitek? - hervadt le Porus mosolya. Nem világos? Ostobák! Ha száz Zeusz és száz Démétér landolna a Földön egy "kereskedelmi küldöttség" részeként, és kiderülne, hogy képzett pszichológusok… Értitek már?

- Űr, idő, és apró meteorok! - kacagott fel hirtelen Semper Gor. - Hát persze! A Földlakó nyakig beleesne a saját maga által megszemélyesített vihar-; villám- és anyaságkép megelevenedett másába! Nekünk meg kétszáz évig semmit sem kellene csinálnunk.

- De ezt a te úgynevezett kereskedelmi missziódat, Porus - vetette közbe Prat -, mit gondolsz, hogy fogadja majd a Sol embere?

Porus oldalra billentette a fejét.

- Drága jó Prat kolléga - mormogta -, feltételezi, hogy csupán bemutatót rendeztem, amikor passzív pánikot keltettem? Avagy azért, hogy öt fafejűnek örömöt szerezzek? Ez a passzív pánik megbénította az ipart, és a Föld kormánya forradalommal szembesül, ami a tömegakciónak szintúgy egyik kinyomozandó tárgya. Gondolja, hogy nem ugranak a nyakunkba, ha felajánljuk nekik a galaktikus kereskedelmet és az örökös jólétet?

A tudósok izgatott fecsegésbe kezdtek, de Tan Porus türelmetlenül leintette őket.

- Ha nincs más kérdésük, uraim, akkor kezdjük meg a hazautazásra való előkészületeket. Őszintén szólva belefáradtam a Földbe, és már alig várom, hogy visszamehessek a tintahalacskámhoz.

Kinyitotta a folyosóra vezető ajtót.

- Hé, Haridin! - kiabálta. - Szólj Arn-nak, hogy hat óra múlva álljon készen a hajónk. Visszamegyünk! - De… de… - izgatott kórusban összevissza beszéltek, míg végül Semper Gor megragadta Porust, épp abban a pillanatban, amikor az már ki akart menni. A kis rigeli mindhiába kapálózott Gor erős markában.

- Eressz!

- Épp eleget elviseltünk már tőled, Porus - mondta Gor. - Most pedig légy szíves, nyugodj le, és viselkedj úgy, mint egy humanoid. Mondhatsz bármit, addig egy tapodtat sem megyünk, amíg nem végeztünk. Intézkednünk kell a Föld kormányzatánál a kereskedelmi küldöttségre vonatkozóan, és meg kell szereznünk a tanács jóváhagyását. Ki kell válogatnunk a pszichológusainkat. Meg kell…

Porus egy rántással kiszabadította magát.

- Azt hiszitek, hogy én majd megvárom, amíg a drágalátos tanácsotok elkezdi húsz-harminc éven át fontolgatni, hogy mit is határozzon? A Föld már egy hónappal ezelőtt feltétel nélkül beleegyezett a kikötéseimbe. A kanopuszi és a betelgeusi űrhajók már öt hónappal ezelőtt elindultak, és tegnapelőtt landoltak. Csakis az ő segítségüknek köszönhető, hogy a tegnapi pánikot megállítottuk - amit ti nem is sejtettetek. Nyilván azt gondoltátok, hogy ezt is ti csináltátok. Mától kezdve, uraim, a helyzet teljes ellenőrzés alatt áll, és az önök szolgálatára nincs többé szükség. Hazamegyünk.

A képzeletbeli

A telecaster jelzőfénye villogni kezdett, miközben Tan Porus önelégülten ült a helyén. Éles tekintetű, zöld szeme győzedelmesen csillogott, apró teste remegett az izgalomtól. Semmi nem jelezhette volna jobban az alkalom nagyszerűségét, mint szokatlan testtartása: Tan Porus az asztalon nyugtatta a lábát!

A caster életre kelt, és egy széles arcturusi arc tekintett dühösen a rigeli pszichológusra.

- Muszáj volt az éjszaka közepén kirángatnod az ágyamból, Porus?

- A világnak ezen a felén fényes nappal van, Final. De olyasmit mondok neked, amitől egyszeriben elfeledkezel az alvásról.

Gar Final, a J. G. P. - Journal of Galactic Psychology - szerkesztője megengedte, hogy némi érdeklődés üljön ki az arcára. Akármennyit is hibázott Tan Porus - az Arcturus a megmondhatója, hányszor -, vaktában még sosem riasztott. Ha ő egyszer azt mondja, hogy valami nagy dolog lóg a levegőben, akkor az nem egyszerűen nagy, hanem kolosszális!

Teljesen nyilvánvaló, hogy Porus most jót mulat magában.

- Final - kezdte -, a következő cikk, amit a szennylapodnak elküldök, a legnagyobb szenzáció lesz, amit valaha is kinyomtattál.

Finalnak ez tetszett.

- Tudod te, hogy mit beszélsz? - kérdezte unottan. - A következő hülye kérdés…? Hát persze hogy tudom. Figyelj… - Drámai csend következett, mialatt Final arcán a feszültség szemmel láthatóan nőtt. Azután Porus érzelemtó) fűtött hangon azt suttogta:

- Megoldottam a tintahal problémáját.

A reakció természetesen pontosan olyan volt, amilyenre Porus számított. A caster túlsó végén mintha valami felrobbant volna, s a rigeli harminc teljes másodpercen át élvezhette a higgadt és megfontolt Final reá zúduló kérdésözönét.

Porus tintahala Galaxis-szerte köznevetség tárgya volt. A pszichológus már két éve kajtat egy rejtélyes dracói lény után, amely kitartóan mindig akkor vonul el aludni, amikor nem kellene. Porus rendszeresen mindenféle egyenleteket állított fel, majd rendre összetépte jegyzeteit - ami Föderáció-szerte a viccek legkedveltebb témája lett a pszichológusok körében -, de a különös jelenségre nem lelte meg a választ. Most pedig kirángatta Finalt az ágyából, hogy közölje vele, megvan a megoldás - és ez minden.

Final olyan képet vágott, ami felért azzal, mintha kikapcsolta volna a castert.

Porus megvárta, míg elvonul a vihar, azután higgadtan újra megszólalt:

- És tudod, hogyan jöttem rá?

A szerkesztő válasza csak egy határozatlan morgás volt. A rigeli hadarni kezdett. Arcáról lassan eltűnt a helyzet felett érzett öröm utolsó nyoma is, a második mondat után pedig Final arcáról a harag.

Az arcturuli arckifejezése egyfajta rácsodálkozó érdeklődést tükrözött.

- Nem! - tátogta. - De!

Amikor Porus befejezte, Final felkapta a telefont, és felhívta a nyomdát, hogy a J. G. P. következő számának nyomását halasszák el két héttel.

Furo Santis, az Arcturuli Egyetem Matematikai Tanszékének vezetője hosszasan és határozottan meredt sinusi kollégájára.

- Nem, nem, nincs igazad! Az egyenletek szabályszerűek. Én magam ellenőriztem őket.

- Matematikailag igen - válaszolta a kerek képű sinusi. - De pszichológiailag nincs értelmük.

Santis magas homlokára csapott.

- Értelem! Figyeld csak a matematikusok beszélgetését. Hatalmas űr, ember, mihez kezd egy matematikus az értelemmel? A matematika csupán eszköz, és amíg manipulálni lehet vele, hogy korrekt válaszokat kapjunk, és bizonyos dolgokat előre jelezzünk, addig az értelemnek nincs jelentősége. Ezt megmondom Tan Porusnak is; a legtöbb pszichológus annyira sem ismeri a matematikát, hogy a logarlécet eredményesen használni tudná, csak a saját szakterületéhez ért.

A másik bizonytalanul bólintott.

- Igen, igen. De képzeletbeli mennyiségeket behelyettesíteni egy pszichológiai egyenletbe, ez egy kissé megrendíti a tudományba vetett hitemet. Mínusz egy négyzetgyöke!

Megvonta a vállát…

A seniorok társalgója a Pszichológia Székházában zsúfolásig megtelt, és beszélgetéstől volt hangos. Gyorsan elterjedt a pletyka, hogy Porus megoldotta a tintahalak már-már klasszikusnak számító problémáját, és most másról sem beszéltek.

A legnépesebb csoport közepén Lor Haridin állt. Még fiatal volt, most nyerte el a senior státust. De mert ő volt Porus asszisztense, jelen helyzetben az érdeklődés középpontjába került.

- Nézzétek, fiúk… azt sem tudom, hogy miről van szó. Ez az egész az öreg titka. Csak annyit tudok nektek mondani, hogy némi halvány elképzelésem van arról, hogyan oldhatta meg.

A többiek közelebb húzódtak.

- Hallottam, hogy új számrendszert vezetett be a tintahalak miatt - mondta az egyik -, mint akkor, amikor problémáink támadtak a Sol humanoidjaival. Lor Haridin a fejét rázta.

- Rosszabb! És hogy mi késztette erre, azt nem tudom megmondani. Lehet, hogy agymenése volt, vagy rémálmok gyötörték, mindenesetre képzeletbeli mennyiséget vezetett be - a mínusz egy négyzetgyökét.

Szörnyű csend támadt, majd valaki azt mondta:

- Ezt nem hiszem el!

- Ez tény! - hangzott az öntelt válasz.

- De ennek nincs értelme. Pszichológiai értelemben mit reprezentál mínusz egy négyzetgyöke? Ez annyit jelenthet - fejben gyors kalkulációt végzett, akárcsak a többiek -, hogy az idegi szinapszisokat nem kevesebb mint négy dimenzióval hozza összefüggésbe!

- Hát persze - vágott közbe egy másik. - Ha tegyük fel - ma ingerli a tintahalakat, azok tegnap reagálnak rá. Ezt jelenti a képzeletbeli. Kozmikus porhintés. Ezt meg én mondom.

- Ezért nem vagy te olyan ember, mint Porus - vágta rá Haridin. - Azt hiszed, érdekli, mennyi képzeletbeli van a közbenső lépésekben, ha azok a végső megoldásban nem mínusz egy négyzetei? Csak az érdekli, hogy a helyes választ adják meg számára - a választ erre az egész alvás-dologra. Ami pedig a fizikai jelentőségét illeti, az mit számít? A matematika úgyis csak eszköz.

A többiek ámulva hallgatták.

Tan Porus a legújabb és legfényűzőbb csillagközi járat luxuskabinjában ült, és boldogan bámult a vele szemben ülő fiatalemberre. Fényes jókedvében volt, és talán életében először azt sem bánta, hogy az Ether Press buzgó és rámenős riportere faggatja.

Az etheriporter elcsodálkozott a tudós kedvességén. Keserű tapasztalatai voltak arról, hogy a tudósok mennyire megvetik a riportereket, különösen a pszichológusok, jóllehet, ha az ember rajtuk gyakorolja az alkalmazott pszichológiát, iszonyúan mulatságos reakciókat válthat ki belőlük.

Emlékezett még arra az időre, amikor egyik canopusi öreg barátja arról győzködte, hogy a fán lakó életmódnál nincs jobb. Húsz ember tudta csak lerángatni a fa tetejéről, és csak egy gyakorlott pszichológus volt képes visszahozni a normális életbe.

De mindezek között Tan Porus volt a legnagyobb, s aki lényegében ugyanúgy válaszolt a kérdésekre, mint egy normális emberi lény.

- Azt szeretném tudni, professzor - mondta a riporter -, hogy mi is ez az egész képzeletbeli mennyiség dolog. Ez az ön állítása szerint nem matematikai, hanem csupán egy általános fogalom, amit minden közönséges humanoid meg tud érteni. De azt is hallottam, hogy a tintahalaknak négydimenziós agyuk van.

Porus felmordult.

- Ó, Rigel! Négydimenziós szamárság! Az igazat megvallva az a képzeletbeli, amit alkalmaztam - s ami szemmel láthatóan megbolygatta a közvélemény fantáziáját -, valószínűleg nem jelent többet, mint egy abnormitást a tintahal idegrendszerében, de hogy mit, azt én magam sem tudom. Valószínűleg semmi olyasmit, ami megzavarná az ökológia és a mikrofiziológia metódusait. Nem vonom kétségbe, hogy a válasz a lény agyának atomfizikájában keresendő, de semmi reményem arra, hogy ott megtaláljam. - Némi megvetés érződött a hangjában. - Az atomfizikusok annyira le vannak maradva a pszichológusok mögött, hogy azt hiszem, aligha tudják behozni.

A riportert lesújtotta ez a modor. A másnapi szalagcím már megfogalmazódott benne: A neves pszichológus gyalázza az atomfizikusokat!

Lelki szemei előtt a következő napit is látta már: A felháborodott fizikusok feljelentették a neves pszichológust!

A tudósok közti viszálykodás kedvelt témája volt az Ether Pressnek, különösen a pszichológusok és a fizikusok közti viták, mert ők köztudottan utálták egymást.

A riporter derűsen pillantott fel.

- Nézze professzor, a galaxis humanoidjait nagyon érdekli a tudósok magánélete. Remélem, nem veszi rossz néven, ha felteszek néhány kérdést az otthonába, a Rigel IV-re történő látogatásával kapcsolatban?

- Csak nyugodtan - bólogatott Porus szívélyesen. - Megírhatja, hogy két éve ez az első alkalom, hogy hazamegyek, pedig már régóta várok rá. Az Arcturus túl sárga az én szememnek, és itt minden olyan túlméretezett.

- Ugye igaz, hogy otthon van egy felesége? Porus köhintett.

- Hm, igen. A galaxis legaranyosabb asszonya. Már alig várom, hogy láthassam. Ezt azonban hagyja ki.

A riporter kihúzta.

- Miért nem hozta magával az Arcturulra? A rigeli arcán kissé megfakult a jókedv.

- Amikor dolgozom, szeretek egyedül lenni. Jó, ha van egy feleség - de a saját helyén. Azonkívül a szabadságomat is szeretem magamban eltölteni. Ezt ne húzza ki.

A riporter nem húzta ki. Őszinte csodálattal pillantott a kis alakra.

- Mondja prof, egyáltalán hogy tudja otthon tartani? Szeretném, ha elárulná a titkát. - Majd túláradó lelkesedéssel hozzátette: - Én is hasznát tudnám venni!

Porus felnevetett.

- Elárulom, fiam. Majd ha kiváló pszichológus lesz, a saját otthonában is maga lehet az úr!

Szerette volna már befejezni az interjút, s hirtelen előrehajolva megragadta a másik karját. Zöld szeme élesen villant meg.

- És figyeljen fiam, ez az utolsó megjegyzés nem tartozik a sztorihoz. Rendben?

A riporter elsápadt és visszahúzódott.

- Nem uram, nem! A mi szakmánkban van egy mondás, ami így szól: "Ne próbálj bolondot csinálni egy pszichológusból, mert az csinál bolondot belőled".

- Ez jó! Tudja, ezt szó szerint meg is tehetem, ha muszáj.

Az ifjú újságíró ezek után megtörölte izzadt homlokát, és a jegyzeteivel együtt elsomfordált. Egy percig úgy érezte magát, mint akit keresztre feszítettek. Magában eltökélte, hogy a jövőben nem készít interjút pszichológusokkal - hacsak nem emelik a fizetését.

Több tízmillió mérföldnyire a történtektől Porus megpillantotta a fehér Rigelt, és valami belemarkolt a szívébe.

B típusú reakció - nosztalgia: a Rigellel és az ifjúkori élményekkel kapcsolatos feltételes reflex…

Szavak, kifejezések, egyenletek futottak át nyugtalan agyán, de ettől függetlenül boldognak érezte magát. Kis idő múlva az ember győzedelmeskedett a pszichológus felett, és Porus felhagyott azzal, hogy a kritikátlan boldogság felsőbbrendű örömét elemezze.

Két éjszakával korábban ébredt fel alvási periódusából csak azért, hogy landolás előtt egy pillantást vethessen a Hanlonra, a Rigel negyedik bolygójára, az otthonára. Ott, azon a világon, egy csendes tenger partján áll kétszintes kis háza. Kicsi ház, nem akkora monstrum, amekkora az arcturusiaknak meg a többi bököm humanoidnak kell.

Már javában nyár van, s a ház bizonyára a Rigel gyöngyházfényében ragyog, nem durva sárgás-vörösben, mint az arcturusi házak. Mennyivel megnyugtatóbb ez!

És - majdnem felkiáltott a gondolatra - rögtön az első éjszaka telezabálja magát roston sült tryptex-szel. Már két éve, hogy nem ízlelte, és a felesége készíti a rendszerben a legjobb tryptex-et.

A felesége gondolatára egy pillanatra összerezzent. Nem volt tisztességes a részéről, hogy erre a két évre itthon hagyta őt, de így kellett lennie. Még egyszer az előtte heverő papírokra pillantott. Az ujjai kissé megremegtek, amikor közéjük túrt. Az egész napot azzal töltötte, hogy megpróbálta kikalkulálni a reakcióit azok után, hogy két éve nem látta őt, s az eredmény nem volt kellemes.

Nina Porus zabolátlan szenvedélyű asszony, jobb lesz, ha alaposan felkészül.

Gyorsan megtalálta a tömegben. Mosolygott. Jó volt megpillantani, még ha a számításai hosszú és komoly viharokat jósoltak is. Még egyszer átgondolta, amit mondani akart neki, és az utolsó pillanatban még változtatott rajta.

Akkor a felesége is észrevette őt. Vadul integetni kezdett és a tömeg elé furakodott. Mire Porus észbe kapott volna, már ott állt előtte. Gyengéd ölelésétől egészen meglepődött és elérzékenyült.

Egyáltalán nem erre a reakcióra várt! Valami nem stimmel!

Felesége ügyesen átvezette a riporterek tömegén a stratokocsihoz, és egyfolytában hadart.

- Tan Porus, már azt hittem, sosem látlak többé. Olyan jó, hogy megint itt vagy velem; el sem tudod képzelni. Itthon minden a legnagyobb rendben van, de nélküled természetesen semmi sem ugyanaz.

Porus zöld szeme megvillant. Ez a szöveg egyáltalán nem illett Ninához. A pszichológus kifinomult fülének sokkal inkább úgy hangzott, mint egy őrült szertelen, összefüggéstelen hadarása. Még annyira sem tért magához, hogy a szünetekben válaszképpen dörmögjön valamit. A tengerparti házig tartó úton mindvégig az ülésbe süppedve inkább az alattuk elsuhanó tájat figyelte, és a levegő süvítését hallgatta.

Nina Porus vidáman csacsogott; csacsogásának egyetlen normális jellemvonása az volt, hogy végig egyenletesen, zökkenőmentesen beszélt.

- És persze drágám, elkészítettem egy egész tryptexet, mindkét felét jól átsütöttem, és szarnisszal körítettem. És, ó, igen, hallottam a tavalyi afférodról ott azon az új bolygón - hogy is nevezted, Földnek? Olyan büszke voltam rád. Azt mondtam magamban…

És így tovább, mígnem szavai egyetlen összefüggő hangfolyammá nem olvadtak.

Mi van a könnyekkel? Hol marad a szemrehányás, a fenyegetés, a szenvedélyes önsajnálat?

Tan Porus úgy érezte, a vacsora kész kínszenvedés a számára. Csak meredt maga elé a tányérján tornyosuló tryptex-re, és furcsa módon étvágytalanságot érezve azt mondta:

- Ez azokra az időkre emlékeztet, amikor az Arcturulon az elnök megbízottjával ebédeltem…

Belemerült a részletekbe, hosszasan ecsetelte, hogy mennyire élvezte, költői módon kiszínezte, hogy milyen élvezetes volt számára, és nem túl finoman kihangsúlyozta, hogy egyáltalán nem hiányzott neki a felesége, s végül egy utolsó, kétségbeesett tőrdöfésként mintegy mellékesen megemlítette, mennyire meglepődött azon, hogy az Arcturul rendszerében milyen sok rigeli nő található.

De a felesége a végén csak mosolygott:

- Csodálatos, drágám - lelkendezett. - Úgy örülök, hogy jól érezted magad. Egyél tryptex-et.

De Porus nem ette meg a tryptex-et. Az étel puszta gondolatára is émelygett. Egyetlen futó pillantást vetett a feleségére, majd a maradék büszkeségét latba vetve felállt, és visszavonult a szobájába.

Darabokra tépte az egyenleteit, és beleroskadt a karosszékébe. Megpróbálta lecsillapítani a dühét, mert nyilvánvaló volt, hogy Ninával történt valami. Valami borzalmasan rossz! Még ha beleszeretett is valakibe - ez volt első pillanatban a kézenfekvő magyarázat -, az sem okozott volna ilyen forradalmi változást a jellemében.

A hajába túrt. Ennél sokkal meglepőbb dologra utaló rejtett feszültséget érzett… de nem tudta, mit. Tan Porus minden vagyonát odaadta volna, ha a felesége akkor belép, és tesz egy - csak egyetlen - kísérletet arra, hogy letépje a skalpját, mint a régi időkben…

Odalent az ebédlőben Nina Porus szemében alattomos fény villant.

Lor Haridin letette a tollat, és azt mondta:

- Gyere be!

Kinyílt az ajtó, és a barátja, Eblo Ranin lépett be. Leseperte az asztal sarkát, és ráült.

- Haridin, van egy ötletem. - Úgy suttogott, mint akit bűntudat gyötör.

Haridin gyanakvóan pillantott rá.

- Mint amikor rejtett csapdát állítottál az öreg Obelnek?

Ranin vállat vont. Az után a nagyszerű munka után két teljes napig bujkált a szellőző kürtőjében.

- Nem, ez törvényes. Figyelj, Porus rád bízta a tintahalat, ugye?

- Ó, értem már, miben sántikálsz. Nem fog menni. Csak etethetem, ennyi az egész. Ha csak összecsapnám a kezem, és a tintahal megváltoztatná a színét, Porust megütné a guta.

- Az űrbe vele! Végül is parszekekre van innen.

- Ranin elővette a J. G. P. egy kéthónapos példányát, és visszahajtotta a borítóját. - Nem kísérted figyelemmel Livell kísérleteit a Procyon U-n? Tudod… ultraibolya sugárzás nélküli mágneses mezők.

- Nem az én területem - mordult fel Haridin. Hallottam róla, de ez minden. Mi van vele?

- Nos ez egy E-típusú reakció, ami akár hiszed, akár nem, gyakorlatilag minden esetben Fimban-effektust hoz létre, különösen a magasabb rendű gerinceseknél.

- Hm!

- Na már most, ha kipróbálnánk a tintahalakon… - Nem, nem, nem, nem! - Haridin vadul megrázta a fejét. - Porus letörné a derekamat. Hatalmas csillagok és apró meteorok, hogy kitekerné a nyakamat!

- Figyelj, te féleszű, nem Porus mondja meg, mit csinálj a tintahalakkal. Frian Obelé az utolsó szó. Ő a Pszichológiai Választmány feje, nem Porul. Csak annyit kell tenned, hogy kéred az engedélyét, és ő meg fogja adni. Köztünk maradjon, a tavalyi Homo Sol eset óta látni sem bírja Porust.

Haridin elbizonytalanodott. - Kérd meg te.

Ranin köhintett.

- Nem. Egészében véve talán jobb, ha nem teszem. Él még benne a gyanú, hogy én állítottam azt a rejtett csapdát, jobb, ha nem kerülök az útjába.

- Hm. Hát jó… rendben van.

Lor Haridin úgy nézett ki, mint aki két hete nem aludt - ami azt bizonyítja, hogy a külső olykor sok mindent elárul,

Eblo Ranin türelmes kedvességgel pillantott rá, és felsóhajtott.

- Figyelj! Leülnél, kérlek? Santin ugye ma végre eredményre jutott?

- Tudom, tudom, de ez olyan megalázó. Hét évig foglalkoztam magasabb matematikával. S most valami ostoba hibát követtem el, amire nem jövök rá.

- Talán nem jó helyen keresed.

- Ne légy ostoba. A válasz az, hogy lehetetlen. Lehetetlennek kell lennie. Annak kell lennie. - Összeráncolta magas homlokát. - Ó, azt sem tudom, mit higgyek.

Továbbra is arra koncentrált, hogy kisimítsa maga alatt a takarót, s közben keserűen elmélázott. Hirtelen felült. - Itt vannak ezek az időintegrálok. Én mondom, nem lehet velük dolgozni. Kikeresed őket a táblázatból, de alig találod meg a helyes címszót, ráadásul tizenhét lehetséges választ kapsz. Neked kell kitalálnod, hogy melyik az, aminek értelme van, és - Arcturus segíts! vagy mindegyik jó, vagy egyik sem! Ha esetünkben végigfuttatod mind a nyolcon, annyi permutációt kapsz, hogy az kitart életed végéig. Rossz válasz! Csoda, hogy túléltem az egészet.

A pillantás, amit Helo: Időintegrál táblázatok című vaskos munkájára vetett, Ranin legnagyobb meglepetésére nem perzselte meg a könyv borítóját.

Jelzőfény villant, és Haridin az ajtóhoz ugrott. Kikapta a küldönc kezéből a csomagot, és vadul feltépte.

Az utolsó oldalra lapozott, és elolvasta Santin megjegyzését:

"A számításaid helyesek. Gratulálok - de ne csapd le Porus fejét! Inkább azonnal lépj kapcsolatba vele." Ranin a másik válla fölött elolvasta, azután egy hosszú percig egymásra néztek.

- Helyes volt - nyögte Haridin duzzadt szemmel. - Találtunk valamit, amit a képzeletbelivel nem lehet összeegyeztetni. A megjósolt reakciót kaptuk meg, de az tartalmaz egy képzeletbeli mennyiséget!

A másik nyelt egyet, és elhessegette bódulatát. - Hagy értelmezed ezt?

- Hatalmas űr! Hogy a galaxisba is tudnám? Meg kell nyernünk Porust, ez minden.

Ranin pattintott az ujjával, és megragadta a másik vállát.

- Ó nem, nem kell. Ez a mi nagy lehetőségünk. Ha ezt keresztül tudjuk vinni, hatalmasat kaszálunk. - Izgalmában dadogni kezdett. - Ó, Arcturus! Bármely pszichológus kétszer is odaadná az életét egy ilyen lehetőségért.

A dracói tintahal nyugodtan úszkált a medencéjében, nem zavarták a körötte tornyosuló szolenoidok. A tekergőző vezetékek, az elektromos elektródák, a fellógatott merkúrium-gőz lámpák mit sem jelentettek számára. Baromi nyugalommal majszolta maga körül a tengeri páfrány leveleit, s elégedett volt a világgal.

Nem úgy a két pszichológus, Eblo Ranin a bonyolult berendezések közt rohangált, az utolsó pillanatban még egyszer ellenőrizni akart mindent. Lor Haridin ezalatt a körmét rágta.

- Minden be van állítva - lihegte Ranin, és kimerülten megtörölte gyöngyöző homlokát. - Fűtsünk be neki!

A merkúrium-gőz lámpák kigyulladtak, és Haridin összehúzta a függönyt. A vörös nélküli hideg fényben két zöld arc figyelte közvetlen közelről a tintahalat. Az lomhán úszkált, meleg rózsaszín teste feketére változott a merkúrium-fényben.

- Add rá a kakaót - suttogta Haridin rekedten. Halk kattanás hallatszott, de ez volt minden.

- Semmi reakció? - kérdezte Ranin félig-meddig önmagától. Azután amikor a másik közelebb hajolt, visszatartotta a lélegzetét.

- Valami történik a tintahallal. Mintha világítana vagy a szemem káprázik?

A derengés most láthatóvá vált, aztán mintha leválna az állat testéről, s önálló gömb alakot venne fel. Hosszú percek teltek el.

- Valamilyen sugárzást bocsát ki, erőteret vagy mezőt - nevezd aminek akarod -, ami, úgy látom, folyamatosan növekszik.

Nem tudták, mi az, és nem is erre számítottak. Megint csak vártak és figyeltek.

Azután Ranin tompán felkiáltott, és megragadta Haridin könyökét.

- Sistergő üstökös, ez meg mit csinál?

A gömb alakú csillogás vagy micsoda egy pszeudolábat eresztett. Ahol ez a fényes jelenség hozzáért a hajladozó páfrány leveléhez, az megbarnult és elhervadt!

- Kapcsold ki az áramot!

Egy kattanás, és a merkúrium-gőz lámpa kialudt, az árnyak eltűntek, és a két alak idegesen egymásra meredt. - Mi volt ez?

Haridin a fejét rázta.

- Nem tudom. Valami egészen őrületes dolog. Ilyet még sose láttam.

- Te sem láttál még képzeletbeli tényezőt egy reakcióegyenletben, ugye? Mindenesetre én sem gondoltam, hogy a táguló mezőnek van bármilyen ismert energiaformája…

Hatalmasat sóhajtott, és leült a tintahal tartályának peremére. A puhatestű mozdulatlan volt, de körülötte a páfrány hervadtan lógott.

Haridinnek elakadt a lélegzete. Széthajtogatta a páfrányokat, és ott találta a homályos derengést: már elfoglalta a fél medencét. Apró, görbe fénycsápok nyúltak ki belőle a páfrány felé, s az egyik túlnyúlva a tartályon, az asztalra kúszott.

A rémülettől Ranin hangja kellemetlen károgássá változott.

- Utóreakció. Nem tesztelted a Wilbon-teorémát?

- Hogyan tudtam volna? - Haridin szíve hevesen kalimpált, s kiszáradt szája nehezen formálta a szavakat. - Wilbon teorémájának semmi köze az egyenletek képzeletbeli tényezőihez. Kihagytam.

Ranin lázasan munkához látott. Kirohant a helyiségből, és a saját laboratóriumából egy visítozó, mókusféle állattal tért vissza. Gyorsan az asztalra dobta, a fénycsáp útjába, és egy hosszú vonalzóval a helyén tartotta.

A fényes nyaláb valamilyen módon érzékelte az élet jelenlétét, és feléje szúrt. A kis rágcsáló éles hangon felvisított, majd ernyedten összeroskadt. Két másodperc múlva megrezzent és összezsugorodott.

Ranin káromkodott, és nagyot kiáltva eldobta a vonalzót, mert a fénycsáp - most kissé vastagabb és fényesebb - lassan feléje kezdett kúszni.

- Várj! - kiáltotta Haridin. - Ez majd segít! Azzal kihúzott egy fiókot, és elővett belőle egy krómozott Tonite pisztolyt. A fegyver hajszálvékony, vörös fénysugara a tintahal felé szúrt, és az erőtérgömb peremén hangtalan robbanással felvillant. A pszichológus újra és újra tüzelt, azután benyomva tartotta a ravaszt, és a pusztítás csak akkor maradt abba, amikor elengedte.

De a homályos derengés sértetlen maradt. Már az egész tartályt megtöltötte. Minden páfrány elpusztult.

Minden simán ment - a humanoidok nagy tömegben nem feltétlenül jelentenek okot a pánikra, leszámítva a Sol bolygóin élő fél-zseni, fél-humán fajt -, és az Univerzum evakuálása fennakadás nélkül történt meg.

- Egyetlen hülye - közölte az öreg Mir Deana, az Arcturus U kiemelkedő fizikusa - több kérdést tud feltenni, mint amennyit száz bölcs meg tud válaszolni. - Megvakarta bozontos szakállát, majd megvetése jeléül hangosan megszívta az orrát.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Frian Obel élesen, és zöld vegai bőre elsötétült a haragtól.

- Áttételesen csak annyit, hogy egyetlen ostoba pszichológus nagyobb bajt tud okozni, mint amekkorát ezer fizikus helyre tud hozni.

Obel dühösen visszatartotta a lélegzetét. Neki saját véleménye volt Haridinről és Raninról, de egy ilyen béna agyú fizikus mit tudhat…

Qual Wynnek, az univerzum elnökének köpcös alakja közeledett feléjük. Alig kapott levegőt, és lihegve beszélt:

- Beszéltem a Galaktikus Kongresszussal, és azt mondták, elrendelik az egész Elron kiürítését, ha szükséges. - Mintegy mentegetőzve tette hozzá: - Nem tehetünk semmit?

- Egyelőre semmit - sóhajtott Mir Deana. - Csak annyit tudunk, hogy a tintahal valamilyen pszeudo-eleven sugármezőt bocsátott ki, aminek nem voltak elektromágneses jellemzői. A terjedését nem tudtuk megállítani, hiába próbálkoztunk anyaggal, vákuummal. A fegyvereink nem tettek kárt benne, mert a mezőn belül a valós tér-idő sajátosságai nem érvényesek.

Az elnök aggódva rázta meg a fejét.

- Rossz, nagyon rossz! Ugye Porusért elküldtek már? - Szavai úgy hangzottak, mintha ez volna számára az utolsó szalmaszál.

- Igen - mordult fel Frian Obel. - Porus az egyetlen, aki igazán ismeri a tintahalakat. Ha ő nem tud segíteni, akkor senki. - Az egyetem fehér épületeire bámult, ahol a fél campusban elszáradt a fű, és a fák is üszkös csonkként meredeztek.

- Gondolja - fordult az elnök ismét Deana felé -, hogy a mező képes interplanetáris méreteket ölteni?

- Sistergő nova, nem tudom, miről beszél - csattant fel Deana, és idegesen elfordult.

Sűrű csend támadt körülöttük.

Tan Porus mély apátiába süllyedt. Nem vette észre a feje felett sziporkázó színpompás csillogást. Nem hallotta a kellemes hangokat sem, amik betöltötték az auditóriumot.

Csak egyetlen dolgot tudott: rábeszélték, jöjjön el a koncertre. A koncert valóságos átok volt számára, és házassága húsz esztendeje alatt oly ügyesen sikerült elkerülnie őket, hogy azt bármelyik pszichológus megirigyelhetné. És most…

Kábulatából a háta mögül hirtelen felhangzó disszonáns hang riasztotta fel.

A bejáratnál, ahonnan a hangzavar támadt, a jegyszedők kétségbeesetten lengették egyenruhás karjukat, majd egy metsző hang harsant:

- Sürgős ügyben érkeztem az Arcturulról, az Elron Galaktikus Kongresszusától. Tan Porus a helyiségben van?

A pszichológus felpattant székéből. Sűrű bocsánatkérések közepette igyekezett a gondviselés küldötte elé. Azonnal feltépte az üzenet borítékját, amit a küldönc nyújtott át neki, és olvasni kezdte. A második mondat után lelkesedése alábbhagyott. Amikor végzett, felemelte tekintetét, de csak zöld szeméből sugárzott némi élet. - Mikor indulhatunk?

- A hajó már vár bennünket. - Akkor gyerünk!

Egy lépést tett előre, majd megállt. Egy kéz megragadta a könyökét.

- Hová mész? - kérdezte a felesége. Hangjának metsző éle volt.

Tan Porus egy percig nem kapott levegőt. Már előre látta, mi fog történni.

- Drágám, azonnal az Elronra kell mennem. A világ, vagy talán az egész galaxis sorsa forog kockán. El sem tudod képzelni, milyen fontos ez most. Mondhatom neked…

- Rendben van. Veled megyek. A pszichológus fejet hajtott.

- Igen, drágám - lehelte. Felsóhajtott.

A pszichológiai választmány egy emberként hímezett-hámozott, majd kétkedő pillantást vetett az előttük álló nagyléptékű grafikonra.

- Őszintén szólva uraim - folytatta Tan Porus -, én magam sem vagyok benne teljesen biztos, de… nos, mindannyian láttuk a következményeket, és ellenőriztük is. Ez lehet az egyetlen stimulus, ami semlegesítheti a reakciót.

Frian Obel idegesen simogatta az arcát.

- Igen, matematikailag ez világos. A hidrogénion aktivitásának pH3 fölé történő emelése Demane-integrálhoz vezet, az pedig… De figyeljen, Porul, mi nem a tér-idővel dolgozunk. A matematika lehet hogy nem alkalmas erre… talán semmi sem alkalmas.

- Ez az egyetlen lehetőségünk. Ha a normális téridőben akarunk elbánni vele, akkor legfeljebb savval önthetjük le, vagy Tonite sugárral pörkölhetjük meg. Nincs más választásunk, mint élni a lehetőséggel…

Egy erőteljes hang szakította félbe.

- Azt mondom, vágjunk bele. Az sem érdekel, ha tíz konferenciát hagyok is ki.

Qual Wynn potrohos alakja állt az ajtóban. Porust kereste, és amikor megtalálta, odament hozzá.

- Porus, azt hiszem, meg fogok őrülni. A parlament mint az egyetem elnökét, engem hibáztat a történtekért, Deana meg most azt mondja… - hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy Mir Deana mögötte áll, és csendben figyel.

- A mező most már több mint ezer négyzetmérföldnyi területet fed be, és folyamatosan növekszik. Úgy tűnik, kétségtelenül képes bolygóközi méreteket is ölteni, ha úgy tartja kedve, és akár megtöltheti a csillagközi teret is.

- Halljátok ezt? Halljátok ezt? - Wynn szinte rángatódzott aggodalmában. - Nem tudtok valamit tenni? A galaxis a végzetéhez közeledik, én mondom, ez a vég!

- Ó, maradj a nadrágodban - mordult rá Porus -, minket meg hagyj, hadd foglalkozzunk ezzel. - Deanához fordult. - A fizikusaik nem végeztek elemzéseket arra vonatkozóan, hogy a mező milyen sebességgel hatol át különféle anyagokon?

Deana kimérten bólintott.

- Az áthatolás sebessége fordítottan arányos a sűrűséggel. Az ozmium, irídium és a platina a legjobb. Az ólom és az arany a legkönnyebb.

- Jó! Ez tetszik. Akkor már csak egy ozmium-páncél ruhára van szükségem, meg egy ólomüveg sisakra. Mindkettő jó vastag legyen.

Qual Wynn igencsak meglepődött.

- Ozmium-páncél! Ozmium! Hatalmas csillagköd, gondoljon a költségekre!

- Gondolok rájuk - vetette oda Porus fagyosan.

- De az egyetemre fogják terhelni; ezek… - Az összegyúlt fizikusok reá szegeződő komor tekintetét látva kezdte felfogni a helyzetet. - Mikorra kéri?

- Tényleg maga akar menni?

- Miért ne? - kérdezte Porus bekászálódva az öltözékbe.

- A sisaküvegje - tájékoztatta Mir Deana - csupán egy óra hosszat áll ellen az energiamezőnek, de valószínűleg nem tartózkodik olyan sokáig a részecskesugárzásban. Nem tudom, sikerül-e.

- Emiatt majd én aggódom. - Kis szünet után bizonytalanul hozzátette: - Egy perc, és készen vagyok. Előtte még szeretnék a feleségemmel beszélni - négyszemközt.

A beszélgetés rövid volt. Azon ritka alkalmak egyike esett meg Tan Porus-szak amikor el tudta felejteni, hogy ő pszichológus, és amit mondott, az a szívéből jött, s még a másik természetes reakcióira is figyelemmel tudott lenni.

Egy dolgot biztosan érzett - azt is inkább csak ösztönösen -, mégpedig azt, hogy a felesége nem fog elkeseredni vagy elérzékenyülni, és ebben igaza is lett. Csak az utolsó másodpercben sütötte le a szemét, és reszketett a hangja. Egy zsebkendőt rángatott elő a zsebéből, és kirohant a szobából.

A pszichológus utánabámult, azután lehajolt, hogy felvegye a könyvet, amit akkor vert le, amikor előkapta a zsebkendőt. Anélkül, hogy rápillantott volna, a tunikája belső zsebébe tette.

- Egy talizmán! - suttogta gonosz mosollyal.

Tan Porus egyszemélyes cirkálója süvítve belezúgott a "halál-mezőbe". A magányosság nyúlós érzése azon nyomban rátelepedett.

- Képzelődöm! Nem szabad felizgatnom magam. Megvonta a vállát.

Körülötte halványan szikrázott a levegő, de azt is inkább csak érezte, mint látta. A jelenség bekúszott a hajóba is, és a rigeli pszichológus látta, hogy az öt eroni sármány, amit magával hozott, döglötten, zilált tollakkal fekszik a kalitka aljában.

- A "halál-mező" bejött - sziszegte. - Áthatolt a hajó acélburkolatán.

A cirkáló az ügyetlen leszállás következtében ráhuppant az egyetem tornapályájára, és Tan Porus esetlen ozmium-ruhába öltözött alakja kikászálódott a hajóból. Felmérte lehangoló környezetét. A lába alatti tarlótól a normális kék eget rejtő homályig minden halottnak tűnt.

Belépett a Pszichológia Tanszékre.

A laboratóriumában sötét volt, az árnyékolók még le voltak eresztve. Felhúzta őket, és alaposan szemügyre vette a tintahal medencéjét. A vízcserélő még működhetett, mert a tartály tele volt. Jóllehet ez az egyetlen dolog tűnt normálisnak. Azon a helyen, ahol egykor a tengeri páfrány virított, most csupán néhány rothadás-foltot látott. A tintahal mozdulatlanul feküdt a tartály fenekén.

Tan Porus felsóhajtott. Fáradt volt és kába. Hosszú percekig csak bámult maga köré, de nem látott semmit. Azután erőt vett magán, felemelte a kezében tartott üveget, és a címkéjére pillantott: 12 mólos hidroklór sav. - Kétszáz köbcenti - morogta magában -, csak bele kell öntenem. Az majd leszorítja a pH-t, már amennyire a hidrogénion aktivitás itt jelent valamit.

Ügyetlenül matatott az órájával, majd felnevetett. Pontosan úgy érezte magát, mint aki becsípett.

Gyorsan összeszedte magát.

Csak pár percem van, hogy… mit is kell csinálnom? Nem tudom… valamit mindenesetre. Ezt bele kell öntenem.

- Beleönteni! Beleönteni! Belecsurgatni-csurigálni! - dalolta, mint valami ostoba gyerekdalt, miközben a savat a nyitott tartályba folyatta.

Tan Porus elégedett volt önmagával, és felnevetett. Kesztyűs kezével megkavarta a vizet, és tovább kacarászott. Még mindig énekelgette a dalocskát.

Akkor hirtelen észrevette, hogy a környezete megváltozott. Gyorsan körülnézett, és abbahagyta az éneklést. Mintha hideg vizet zúdítottak volna rá, úgy érte a felismerés. Az atmoszféra csillogása megszűnt!

Hirtelen mozdulattal lecsatolta a sisakot, és félredobta. Nagyokat lélegzett az áporodott, de nem mérgező levegőből.

Azzal, hogy besavazta a tartály vizét, tönkretette az erőtér forrását. A pszichológia tiszta matematikája újabb győzelmet aratott!

Kilépett ozmium-öltözékéből, és nagyot nyújtózott. A mellére nehezedő nyomás eszébe juttatott valamit. Elővette a vékony könyvecskét, és azt mondta:

- Ez a talizmánnak köszönhető! - Elnézően mosolygott saját bogarán.

De a mosoly az arcára fagyott, amikor megpillantotta a könyv címét.

Az így szólt: Alkalmazott pszichológia, középfokú kurzus, 5. kötet.

Mintha egy hatalmas súly kólintotta volna fejbe, Porus hirtelen mindent megértett. Nina két éve biflázza az alkalmazott pszichológiát.

Ez volt a hiányzó faktor. Számíthatott volna rá. Harmadfokú integrálokat kellett volna alkalmaznia, de… Lenyomta a kommunikátor gombját, és várta a kapcsolást.

- Halló, itt Porus! A halál-mezőnek vége! Legyőztem a tintahalat - megszakította a kapcsolatot, és győzedelmesen hozzátette: - és a feleségemet!

Különös módon - vagy talán nem is annyira - ez utóbbi győzelemnek kissé jobban örült.

Félvérek a Vénuszon

A nyirkos, álmatag légkör hirtelen felkavarodott és megelevenedett. A kopár fennsík háromszor megrázkódott, amint az űrből érkezett súlyos, tojás alakú szerkezet odavágódott a felszínére. A landolás zaja a hegy egyik erdős oldalától a másikig visszhangzott, azután minden újból elcsöndesedett.

Három ajtó nyílt ki, egyik a másik után, és emberi alakok jelentek meg, kissé habozva. Először lassan, majd türelmetlenül topogva tették meg első lépéseiket az új világban, miközben az űrből még egyre érkeztek a hajók.

Végül ezer szempár bámulta a fejleményeket, ezer száj beszélt izgatottan. A szélben ezer üstökös hófehér, égnek álló hajkoronája lobogott kecsesen.

A Vakarcsok leszálltak a Vénuszon!

Max Scanlon fáradtan felsóhajtott.

- Hát itt volnánk!

Elfordult a hajóablaktól, és belesüppedt különleges karosszékébe.

- Olyan boldogok, akár a kisgyerekek - és nem is vádolom őket ezért. Új világot kaptunk, ami csak a miénk, és ez nagyon nagy dolog. Ám azért nehéz napok állnak előttünk. Szinte félek! Nagyon is könnyű volt belevágni, ám annál nehezebb lesz véghezvinni.

Lágy kar simult a vállára, és Max megfogta, majd belemosolygott abba a világoskék szempárba, amely a tekintetét kereste.

- De te nem félsz, ugye, Madeline?

- Egyáltalán nem! - válaszolta Madeline, majd hirtelen elszomorodott. - Bárcsak a papa is velünk jöhetett volna! Ugye tudod, hogy nekünk egy kicsit többet jelentett, mint a többieknek? Mi voltunk az elsők, akiket a szárnyai alá vett, ugye?

Hosszan hallgattak, és gondolataikba mélyedtek.

- Úgy emlékszem még arra a régi, negyven évvel ezelőtti napra - sóhajtotta Max. - Akkor vett magához engem, a megvetett, korcs félvért! És ő volt az, aki megtalált téged számomra, Madeline!

- Tudom - mondta Madeline könnyes szemmel. De ő még mindig velünk van, Max, és mindig is velünk marad itt és ott. - Kezével megérintette először a saját szívét, majd Maxét.

- Hé, Papa, kapd el, kapd el!

Max megfordult idősebb fia hangjára, épp időben, hogy elkapja a felé repülő, kézzel-lábbal kalimpáló kis batyut.

Szorosan magához ölelte unokáját.

- Ne vigyelek oda apához, Elsie? Már vár rád. A kislány minden erejéből rúgkapált.

- Nem, nem! Veled akarok maradni, nagyapó! Azt akarom, hogy a hátadon vigyél, és menjünk oda nagyanyóhoz, és együtt nézzük meg, milyen gyönyörű itt minden!

Max odafordult a fiához, és komoly hangon szólt:

- Eredj, megvetett atya, és hagyj az agg nagyapának egy lehetőséget.

Arthur nevetett, és megtörölte vörös arcát.

- Tartsd egy kicsit, az ég szerelmére! A feleségem és én reggel óta kergetjük. A ruhájánál fogva kellett visszacibálnunk, hogy ne szaladjon be az erdőbe. Igaz, Elsie?

Elsie-nek most eszébe jutottak a múlt sérelmei.

- Nagyapó, mondd meg neki, hogy engedje megnéznem a gyönyörű fákat! Nem akarja megengedni! - Kitépte magát Max öleléséből, és a kajütablakhoz szaladt. - Nézd, nagyapó, nézd! Milyen gyönyörű fák vannak odakint. Nincs többé feketeség. Úgy utáltam, amikor folyton sötét volt. Ugye, te is utáltad?

Max lehajolt, és megsimogatta a kislány lágy, hófehér haját.

- Igen Elsie, én is utáltam, amikor folyton sötét volt. De már nincs, és többé nem is lesz. Most pedig menj, fuss oda nagyanyóhoz. Valami nagyon finomat süt neked. Szaladj!

Mosolygó szemmel követte felesége és unokája távozó alakját, aztán elkomolyodott, és a fiához fordult.

- Nos Arthur?

- Papa, mi lesz most?

- Nincs vesztegetni való időnk, fiam. Nyomban meg kell kezdenünk az építkezést - a föld alatt.

- A föld alatt? - Arthur csalódottan összehúzta szemöldökét.

- Tudom, tudom. Erről semmit sem beszéltem előzőleg, de meg kell csinálnunk. Mindenáron el kell tűnnünk a Rendszer szemei elől. A Vénuszon is vannak emberek - tisztavérűek. Igaz, nincsenek sokan, csupán néhányan. Nem szabad, hogy ránk találjanak, legalábbis addig nem, amíg mindenre felkészülünk, legyen az bármi is. Ez viszont évekbe fog telni.

- De apám, a föld alatt! Hogy úgy éljünk, akár a vakond, és elbújjunk a fény és a levegő elől! Ez nem tetszik nekem.

- Ugyan, szamárság! Nem kell túldramatizálni. A felszínen fogunk élni, de a város, az erőművek, az élelem és vízraktárak, meg a laboratóriumok, ezek mind a föld alatt lesznek, bevehetetlenül.

Az idős Vakarcs türelmetlen mozdulattal elvágta a vitát.

- Különben is, felejtsd el. Valami másról akarok veled beszélni… olyasmiről, amiről már szó esett köztünk.

Arthur tekintete megkeményedett, és a plafonra bámult. Max felkelt helyéről, és kezét fia széles vállára tette.

- Hatvanéves elmúltam, Arthur. Nem tudom, meddig élek. De mindenesetre számomra jobb, ha a múltnak élek, és a vezetést átadom egy fiatalabb, tettre készebb embernek.

- Papa, ez csak afféle szentimentális halandzsa, és ezt te is tudod. Senki sincs közöttünk, aki méltó lenne akár csak arra, hogy megtörölje a cipődet, és senki sem hallgat meg semmiféle öröklésre vonatkozó tervet, amíg élsz.

- Nem is kérem, hogy meghallgassanak. Elvégeztetett: te vagy az új vezető.

A fiatalember hevesen megrázta a fejét.

- Nem kényszeríthetsz rá az akaratom ellenére.

Max jóindulatúan elmosolyodott.

- Félek, hogy ki akarsz bújni a felelősség alól, fiacskám. Magára hagyod szegény, öreg apádat, hogy agyonhajtsa magát egy olyan munkával, ami az ő korában már igazán megerőltető.

- Papa! Ez nem így van! Te is tudod. Te…

- Akkor bizonyítsd be. Figyelj rám. A mi fajunknak életerős és elszánt vezetőre van szüksége, és én már nem bírom tovább. Mindig itt leszek, amíg csak élek, tanácsot adok, és segítek, amiben csak tudok, de mostantól kezdve neked kell átvenned a kezdeményezést.

Arthur összehúzta a szemöldökét.

- Hát jó. Átveszem a hadműveleti parancsnokságot. De tudd, hogy a főparancsnok továbbra is te vagy!

- Jó! Most pedig ünnepeljük meg a kinevezést. - Max kinyitott egy fiókot, és elővett belőle egy dobozt, amiből két szál szivart varázsolt elő. Felsóhajtott. - A dohánytartalékunk is eltűnőben van, és addig nem is lesz, ameddig magunk nem termesztünk, de most gyújtsunk rá az új vezető kinevezésének örömére.

Kék füstkarikák szálltak a magasba, és Max a fiára pillantott.

- Hát Henry merre van?

- Mit tudom én? - vigyorgott Arthur. - Azóta nem láttam, amióta leszálltunk. Habár azt nem nehéz kitalálni, hogy kivel van.

- Azt én is sejtem - dörmögte Max.

- A kölykök addig ütik a vasat, amíg meleg. Nem telik bele sok év, papa, és még egy rakás unokád lesz. - Ha azok is olyan rendesek lesznek, mint az első három, akkor remélem, hogy megérem azt a napot.

Apa és fia egymásra nevettek, és csendben hallgatták a Vakarcsok százainak beszűrődő boldog nevetését.

Henry Scanlon oldalra hajtott fejjel fülelt.

- Te is hallod a rohanó víz zaját, Irene?

- Abból az irányból - bólintott a mellette ülő lány.

- Akkor menjünk oda. Amikor leszálltunk, egy folyó villant fel előttünk. Talán épp ez volt az.

- Jó, ha gondolod, bár azt hiszem, most már vissza kellene mennünk a hajóra.

- Minek? - Henry megtorpant, és a lányra bámult. - Azt hittem, örülsz, hogy végre kinyújthatod a lábad az után a zsúfolt hajó után.

- Hát, talán veszélyes lehet, nem?

- Itt a magasföldön semmi veszély sincs, Irene. A vénuszi magasföld gyakorlatilag olyan, mint a földi. Látod, ez erdő, nem dzsungel. Ha itt maradunk a szélén… - Elhallgatott, mint akinek hirtelen valami eszébe jutott. - Különben is, uritól félsz? Veled vagyok, nem? - Ezzel megtapogatta az oldalán lógó Tonite-pisztolyt.

Irene visszamosolygott, és rajongó pillantást vetett büszke társára.

- Épp arra gondoltam, hogy ez az, ami veszélyes. Hogy te vagy itt velem…

Henry hallhatóan kiengedte mellkasából a levegőt. Összehúzta a szemét.

- Hát ez furcsa. Pedig igazán nagyon jól viselkedem. - Azzal odébb ment, és mintha egy távoli fához beszélne, így szólt. - Most jut eszembe, holnap lesz Daphne születésnapja. Ajándékot ígértem neki.

- Adj neki egy fogyasztó övet - jött a gyors válasz. - Micsoda kövér jószág!

- Ki a kövér? Daphne? Ó, igazán nem mondhatnám. - Henry óvatosan fontolgatta szavait, közben fél szemmel a lányt figyelte. - Szerintem inkább úgy mondhatnánk, hogy "bájosan dundi", vagy "kényelmesen kipárnázott".

- Hájas - szögezte le Irene, a hangja szinte vágott, és szép arcát egészen összeráncolta a bosszúság. - A szeme meg zöld! - Elfordult, magasra emelte az állát, és egész aprócska alakján rendkívüli öntudat látszott.

- No persze, nekem jobban tetszenek a zörgős csontú lányok - gúnyolódott Henry.

Irene elépördült, apró kezét ökölbe szorította.

- Én nem vagyok zörgős csontú, te ostoba majom!

- De Irene, ki mondta, hogy pont rád gondoltam? - Henry hangja komoly volt, de a szeme nevetett.

A lány a füle tövéig elpirult, és elfordult, alsó ajka remegett. Henry szeméből eltűnt a mosoly, és nyugtalanul a lányra nézett. Karját habozva kinyújtotta, és a lány vállára csúsztatta.

- Haragszol, Irene?

Olyan ragyogó volt a lány hirtelen felszikrázó mosolya, mint amilyen ezüstösen csillogott a haja a Nap fényében.

- Nem - közölte.

Pillantásuk találkozott, és Henry egy pillanatig habozott, aztán úgy találta, hogy aki habozik, az veszít; majd egy hirtelen csavarodás és rövid nevetés következett, és Irene újból kiszabadult.

- Nini, ott egy tó! - kiáltotta, és a fák közé mutatott. Már szaladt is arra.

Henry mérgesen morgott valamit, aztán a lány után futott.

A látvány csakugyan teljesen földinek tűnt. Gyorsfolyású patak rohant le a meredek parton a fák között, majd befutott egy csendes tóba, amely úgy egymérföldnyi széles lehetett. A csöndet semmi sem törte meg, csupán a magas fák lombkoronájában fészkelő örvesgyíkok torokzsákjainak tompa csattogása.

A két Vakarcs - fiú és lány - kéz a kézben állt a tó partján, s bódultan itták a jelenet szépségét.

Halk plattyanás hallatszott a közelben, és Irene hirtelen belekapaszkodott társa karjába.

- Mi a baj?

- S-semmi. Csak azt hiszem, valami mozgott a víz alatt.

- Csak képzelődtél, Irene.

- Nem. Tényleg láttam valamit. Feljött a vízből… jaj Henry, ne szoríts annyira!

Irene majdnem elvesztette az egyensúlyát, amikor Henry hirtelen elkapta, és ugyanakkor a Tonite-pisztolyához nyúlt.

Közvetlenül előttük egy csöpögő, zöld fej emelkedett ki a vízből, és rájuk meresztette kidülledő szemét. Ajaktalan száját szélesre tátotta, majd összecsukta, de hang nem jött ki belőle.

Max Scanlon elgondolkodva nézegette az előttük elterülő szaggatott dombvonulatot, kezét összekulcsolta a háta mögött.

- Erre gondoltál?

- Épp erre, papa - mondta elragadtatva Arthur. Ha itt a gránitsziklák alá ásunk, az egész Föld sem lesz képes elfoglalni. Két hónapba sem telik, és az egész barlangrendszert kialakíthatjuk.

- Hmmm! Nagyon óvatosan kell csinálni!

- Úgy fogjuk!

- A hegységek általában földrengéses tájak.

- Annyi sugárállványt állítunk fel, hogy akár az egész Vénuszt alátámaszthatnák, akár reng a talaj, akár nem.

- A sugárállványzat rengeteg energiát pocsékol, és ha egy nagyobb földrengés miatt energia nélkül maradunk, az maga lenne a vég.

- Öt különálló energiaházat állítunk fel, és olyan üzembiztosra építjük őket, amire csak futja az erőnkből. Mind az öt nem robbanhat le egyszerre.

- Jól van, fiam - mosolygott Max. - Látom, jól átgondoltad a tervet. Rajta! Kezdd, amikor csak akarod, és jusson eszedbe, hogy most minden rajtad áll!

- Jó. Akkor most menjünk vissza a hajókhoz. - A két férfi fürgén lemászott a sziklás meredélyről.

- Tudod, Arthur - állt meg hirtelen Max -, ezeken az oszlopokon töröm a fejem.

- Igen? - nyújtotta a karját Artur az apjának, és folytatták útjukat.

- Úgy tűnik, hogy ha kétdimenziós kiterjedésűre csinálnánk, akkor tökéletes védelmet nyújtanának, amíg csak az energiánk kitart.

- Ahhoz négydimenziós sugárzás kell, papa. Szép tőled, hogy gondoltál rá, de nem tudjuk megcsinálni.

- Ó, csakugyan? Ide hallgass…

Hogy Arthurnak mit kellett volna meghallgatnia, az rejtély maradt, legalábbis a nap hátralevő részére. Beszélgetésüket éles kiáltás szakította félbe. Henry Scanlon alakja bukkant fel előttük, mögötte pedig Irene baktatott.

- Jaj papa, hol az ördögben voltál? Már annyit kerestelek! - kiabálta már messziről Henry.

- Nos itt vagyok, fiacskám. Ti merre jártatok?

- Csak itt a környéken. Figyelj, papa! Tudod, hogy azok a kétéltűek, akikről a kutatók azt mondták, hogy a Vénusz felföldi tavainak őslakói, csakugyan itt vannak? Láttuk is őket, egy egész rakást láttunk belőlük. Ugye, Irene?

A lány csak bólintott, mert még mindig levegő után kapkodott.

- Igazán aranyos jószágok, Mr. Scanlon - mondta végül. - Egészen zöldek. - Majd mulatságosan elfintorította az orrocskáját.

Arthur kétkedő pillantásokat váltott az apjával, majd vállat vont.

- Biztosak vagytok abban, hogy ilyesmit láttatok? Emlékszem, Henry, hogy egyszer egy meteort pillantottál meg az égen, és halálra rémítettél bennünket, aztán kiderült, hogy a saját tükörképedet láttad az ablaküvegen.

Henrynek szörnyen rosszul esett, amikor látta, hogy Irene vihogni kezd, és harciasan lebiggyesztette az alsó ajkát.

- Nézd, Art - mondta a bátyjának-, ha mindenáron el akarod érni, hogy képen töröljelek, akkor csak rajta… Elég idős vagyok már hozzá…

- Hé, hallgass! - vágott közbe a legidősebb Scanlon. - Te meg Arthur, jobban tennéd, ha tisztelnéd az öcsédet. Nos, Henry, Arthur csak úgy érti, hogy ezek a kétéltűek olyan félénkek, akár a nyulak. Még soha senki nem látta őket egy szempillantásnál hosszabb ideig.

- Hát mi láttuk őket, papa. Jó sokat. Azt hiszem, Irene teljesen elbűvölte őket. Egy sem bírt ellenállni neki.

- Azt hiszem, te sem tudsz - hahotázott Arthur. Henry újból sértődött képet vágott, de az apja közéjük lépett.

- Jöjjön meg már végre az eszetek! Menjünk, nézzük meg ezeket a szerzeteket.

- Hát ez elragadó! - kiáltott fel Max Scanlon. - Nézzétek, olyan barátságosak, akár a gyerekek. Nem is értem.

- Én sem, papa - csóválta a fejét Arthur. - Ötven évvel ezelőtt a felfedezők szinte észre sem vették őket, most meg tessék, itt nyüzsögnek egymás hegyén-hátán.

Henry kavicsokat dobott a tóba.

- Figyeljetek csak!

Az egyik kavics nagy ívben a vízbe röpült, és ahogy belepottyant, hat zöld alak hátrabukfencezett, és simán a víz alá siklott. Még egy lélegzetvételnyi idő sem telt el, az egyik már újból felbukott, és visszadobta Henry lábához a kavicsot.

A kétéltűek egyre közelebb tolakodtak, rengetegen voltak, belekapaszkodtak a tóparti nádba, és dülledt szemmel bámulták a Vakarcsokat. Izmos, úszóhártyás lábakat lehetett a víz alatt látni, amint lusta kecsességgel fel és alá mozogtak. Az ajaktalan szájak szünet nélkül, ritmikusan ki- és becsukódtak.

- Azt hiszem, ezek beszélnek, Mr. Scanlon - szólalt meg hirtelen Irene.

- Lehetséges - hagyta rá Max elgondolkodva. - Az agyüregük elég nagy, úgyhogy nem lepődnék meg, ha viszonylag intelligensek lennének. És ha a hangképző szerveik és a hallásuk a miénknél alacsonyabb vagy éppen magasabb frekvenciára van hangolva, akkor természetes, hogy nem halljuk, amit mondanak. Ez éppenséggel megmagyarázhatná a némaságukat is.

- Talán ők is épp annyira szeretnének beszédbe elegyedni velünk, mint mi ővelük - jegyezte meg Arthur. - Igen, és tátott szájjal nézik, miféle csodabogarak vagyunk - tette hozzá Irene.

Henry egy szót sem szólt. Óvatosan a tó széléhez közelített. Lába alatt vastag sár terjengett és sűrű nád ropogott. A legközelebb lévő kétéltűek nyugtalanul nézegették, néhányan eleresztették a partszegélyt, majd visszacsusszantak a vízbe.

Ám a legközelebb álló ottmaradt. Száját szélesre tátotta, szeme kimeredt - de meg se moccant.

Henry habozott, várt, aztán felemelte a kezét.

- Hé! Phib2 Kétéltű!

"Kétéltű" rámeredt a kinyújtott kézre. Roppant óvatosan felemelte a mellső lábát, kinyújtotta, és megérintette Henry ujjait. Aztán hirtelen ijedten visszahúzta, és szája hangtalan tátogásba fogott.

- Vigyázz! - intette a fiát Max. - Még megsebzed. A bőrük rettentően érzékeny, és a száraz érintés rosszul eshet nekik. Nedvesítsd meg egy kicsit a kezed.

Henry bedugta kezét a vízbe, és megnedvesítette. A kétéltű izmai megfeszültek, úgy leste a legkisebb hirtelen mozdulatot is; Henry nem kapkodta el. Óvatos lassúsággal újra kinyújtotta a kezét, ami most nedvesen csillogott.

Egy hosszú percig semmi sem történt, mintha a kétéltű átgondolná magában az elkövetkező eseményt. Aztán két elhibázott kezdet után ujjaik ismét érintkeztek.

- Kétéltűcske - mondta Henry, és megszorította a zöld kezet.

A kétéltű egyetlen rövid szorítás után erősen, hosszan visszaadta a kézfogást. E példán szemmel láthatóan a többiek is felbuzdultak, és közelebb húzódva felajánlották praclijukat.

Erre a másik három Vakarcs is átevickélt a sáron, és ők is odanyújtották benedvesített kezüket.

- Ez fura - csodálkozott Irene. - Valahányszor kezet fogok velük, mindig a hajra kell gondolnom.

- A hajra? - fordult meg Max.

- Igen, a mi hajunkra. Mintha egy olyan kép állna előttem, ahol hosszú, fehér hajat látok, amely egyenesen felfelé mered a napba. - Irene önkéntelenül megérintette a saját sima, fehér haját.

- Nahát! - kiáltott fel hirtelen Henry. - Most, hogy mondod, én is ugyanezt veszem észre. De csak akkor, amikor kezet fogok velük.

- Veled mi a helyzet, Arthur? - kérdezte Max. Arthur igent intett.

Max elmosolyodott, és öklét a tenyerébe tette.

- Ez a telepátia egyik primitív fajtája. Ahhoz túl gyenge, hogy fizikai kontaktus nélkül működjék, és csak néhány egyszerű gondolatot képes továbbítani.

- De miért pont a haj, papa?

- Talán azért, mert elsősorban a hajunk vonzza őket. Még sohasem láttak ehhez foghatót, és… ej, hogy magyarázzam meg a pszichológiájukat?

Max hirtelen odatérdelt a víz mellé, és benedvesítette magasan égnek meredő haját. A víz szinte beleremegett, amint a nagy, zöld, kétéltű testek közelebb húzódtak. Az egyik zöld mancs lágyan az égnek meredő fehérség felé nyúlt, amit izgatott, habár hangtalan beszélgetés követett. Egymás hegyén-hátán tolongtak, hogy megszerezzék maguknak Max haja megérintésének kiváltságát.

- Most talán életre szóló barátságot kötöttünk - vélte Max. - Igazán szép dolog ezektől az állatoktól.

Irene észrevette, hogy az egyik kétéltű csoport nem jön közelebb hozzájuk.

- Hát ezek miért nem jönnek ide? - kérdezte. Odafordult az egyik legelöl álló állat felé, és nagy kézmozdulatokkal a hátramaradók felé mutogatott. Ám csupán némán rámeredő szem volt a válasz.

- Ezzel nem sokra mégy, Irene - jegyezte meg Max halkan. Kinyújtotta a kezét, és megragadta az egyik vonakodó kétéltűt, majd néhány pillanatig mozdulatlanul állt. Amikor elengedte a zöld kezet, az állat a vízbe csusszant és eltűnt. A tunya kétéltűek egy pillanat múlva megjelentek a parton.

- Hát ezt hogy csináltad? - bámult Irene.

- Telepátiával! Miközben a kezét szorongattam, egy elszigetelt kétéltűcsoport képét jelenítettem meg, és egy hosszú kezet, amelyik kinyúl a vízből, hogy kezet fogjon velük. Biztos, hogy intelligensek - mosolygott Max -, különben nem értették volna meg azon nyomban.

- Nini, ezek nőstények! - ujjongott Arthur, és a szája is tátva maradt a meglepetéstót. - A mindenségit! Ezek szoptatják a kicsinyeiket!

Az újonnan érkezett kétéltűek karcsúbbak és világosabb színűek voltak a többinél. Szégyenlősen mozogtak, odamentek a merészebb hímek közelébe, kezüket óvatos üdvözlésre nyújtották.

- Óóóó! - kiáltotta Irene. - Nézzétek!

Letérdelt a sárba, és karját a legközelebbi nőstény felé nyújtotta. A többiek megilletődött csendben figyelték, amint az ideges kétéltű-nőstény Irene vékony karját a kebléhez öleli.

De Irene apró, hívogató mozdulatokat tett a kezével.

- Kérlek, kérlek! Olyan aranyos! Nem bántom! - Soha nem derült ki, vajon a kétéltű-anya megértette-e a kérést, de hirtelen mozdulattal Irene karjába tette a kis batyunyi zölden mocorgó életet.

Irene felkelt, örömében sikongatott. Apró, úszóhártyás lábacskák kalimpáltak az ölében, és nagy, kerek, riadt szempár bámult rá. Mindnyájan Irene köré sereglettek, és kíváncsian nézegették a kis teremtményt.

- Ez a legaranyosabb, amit valaha láttam! Nézzétek a fura szájacskáját! Meg akarod fogni, Henry?

Henry úgy ugrott hátra, mint akibe belecsíptek.

- Nincs az a pénz! Még elejteném.

- Nem tudsz átvenni tőle valamilyen képet, Irene? - kérdezte Max elgondolkozva.

Irene töprengett, szemét egészen összehúzta az erőfeszítéstől.

- N-nem. Talán ez még túlságosan fiatal. Talán… ó, igen! Ez… ez éhes!…

Megfordult, és visszaadta anyjának az apró kétéltű bébit. Az anya szája szélesre húzódott örömében, és izmos karja szorosan átölelte a kis porontyot. Az apróság menten odahajtotta zöld fejét az anyja vállára.

- Barátságos teremtmények - szögezte le Max. - És intelligensek. A tó és a folyó az övék maradhat. Mi majd a földet foglaljuk el, és nem zavarjuk meg őket.

A Scanlon-orom tetején egy magányos Vakarcs állt, és messzelátóját a dombtetőn álló Vízválasztóra szegezte. A Vakarcs öt percen át nézett a látcsőbe, mereven, mint valami figyelő szobor. Folyton ugyanarra a sziklára tekintett.

Azután a látcső leereszkedett, és a Vakarcs arca elsápadt. Lerohant a meredélyről, és befutott Vénuszváros gondosan őrzött, föld alatti bejáratán.

Az őrökhöz egyetlen szót sem szólva, leereszkedett a mélyebben fekvő rétegekbe - ahol az irányított szuperenergia-nyalábok össztüze alatt a szilárd sziklafal anyaga másodpercek alatt semmivé vált -, maga mögött hagyva az előre kiszámított módon elhelyezett oszlopokat, támfalakat, tereket.

Arthur Scanlon felpillantott, és a hirtelen katasztrófa előérzetével megállította a sziklaporlasztókat.

- Mi a baj, Sorrell?

Sorrell előrehajolt, és egyetlen szót suttogott Arthur fülébe.

- Hol? - kiáltott fel Arthur.

- Az orom másik oldalán. Épp most jönnek át a Vízválasztón, és felénk tartanak. Észrevettem, hogy a nap megcsillan a fémen, és… - jelentőségteljesen felemelte a látcsövet.

- Úristen! - Arthur lesújtva megdörzsölte a homlokát, aztán odafordult az irányítóberendezés mellől nyugtalanul figyelő Vakarcsokhoz. - Folytassatok mindent a terv szerint! Semmi változás!

Arthur kisietett a bejárati szinthez, és gyors parancsokat osztogatott.

- Azonnal háromszorozzátok meg az őrséget. Rajtam kívül, vagy azokon kívül, akik velem vannak, senki sem mehet el. Küldjetek azonnal embereket minden elcsatangoló után, és mondjátok meg nekik, hogy keressenek menedéket, és ne üssenek semmi felesleges zajt.

Azután visszasietett, és felkereste az apját.

Max Scanlon felnézett számításaiból, és lassan végigsimította elkomorodó homlokát.

- Helló, fiam. Valami baj van? Újabb ellenálló réteg?

- Nem, nem erről van szó. - Arthur becsukta maga mögött az ajtót, és lehalkította a hangját. - Földlakók!

Max egy pillanatig nem mozdult. Arcvonásai megdermedtek, aztán hirtelen nagy lélegzetet véve hátravetette magát székében. Homloka még jobban elsötétült.

- Telepesek?

- Olyasformák. Sorrell szerint nők és gyermekek is vannak közöttük. Mindössze néhány százan vannak, és errefelé tartanak.

Max felnyögött.

- Ó, ilyen a mi szerencsénk! Mennyi üres helyet választhattak volna a Vénuszon, és épp ide kell jönniük! Gyere, vessünk rájuk egy pillantást.

Hosszú, kígyózó vonalban közeledtek a Vízválasztó felől. Keménykötésű pionírok, agyondolgozott asszonyokkal és szabadjára engedett, félbarbár, vadonban született gyermekekkel. Az alacsony, széles "vénuszjáró kocsik" nehézkesen haladtak előre a kitaposatlan úton. Rájuk halmozták a háztartásban szükséges limlomok alaktalan motyóit.

Vezetőik áttekintették a terepet, és rövid, kaffogásszerű szavakkal beszélgettek.

- Erre át, Jem. Mindjárt átérünk a dombon.

- Jó föld látszik amott - válaszolta a másik. Letelepedhetünk és megművelhetjük - sóhajtott fel. Szörnyű volt ez az utolsó hónap. Örülök, hogy már vége!

Az orom tetejéről - a völgy előtti utolsó oromról a Scanlonok, apa és fia nehéz szívvel figyelték az újonnan érkezőket.

- Ez az egyetlen dolog, amire nem tudtunk felkészülni - és pont ez következett be!

Arthur lassan, megfontoltan beszélt.

- Kevesen vannak és fegyvertelenek. Egy óra alatt lerohanhatjuk őket. - Majd hirtelen tűzzel hozzátette. - A Vénusz a miénk!

- Igen, egy óra alatt lerohanhatjuk őket, sőt akár tíz perc alatt is. De visszajöhetnek, és akkor már több ezren lesznek, erősen felfegyverezve. Mi nem vagyunk felkészülve arra, Arthur, hogy az egész Föld ellen harcoljunk.

A fiatalember az ajkába harapott, és szinte szégyenkezve bökte ki a szavakat.

- A faj érdekében, papa, meg is ölhetnénk őket.

- Soha! - kiáltotta Max, és öreg szeme fellángolt. - Nem mi leszünk azok, akik először ütnek! Ha megöljük őket, akkor a Földtől nem számíthatunk kegyelemre; és mi nem ezt érdemeljük.

- De apám, mit tehetnénk? Az biztos, hogy a Föld nem kegyelmezne nekünk. Ha észrevesznek, ha egyáltalán megsejtik a létezésünket, az egész menekülésünk hiábavaló volt, és már a kezdet kezdetén elvesztünk.

- Tudom. Tudom.

- A tervünkön nem változtathatunk - folytatta Arthur szenvedélyesen. - Hónapokat töltöttünk Vénuszváros felépítésével. Hogyan kezdhetnénk újból?

- Nem is kezdhetjük - értett egyet tompa hangon Max. - Hacsak megmozdulunk, menten felfedeznek. Mi csak…

- Úgy élhetünk ezentúl, mint a vakondok. Mint a menekülők, akikre vadásznak. Mint a megrettent száműzöttek! Ezt akarod?

- Akárhogy csűröd-csavarod, Arthur, bujkálnunk kell, és el kell temetkeznünk.

- Meddig?

- Amíg én - vagy mi - tökéletesítjük a kétdimenziós alátámasztó sugarat. Ha áthatolhatatlan védelemmel leszünk körülvéve, akkor feljöhetünk a napvilágra. Ez évekig is eltarthat, de lehet, hogy már egy hét múlva megoldjuk. Nem tudom.

- Közben pedig nap mint nap megkockáztatjuk a lelepleződést. A tisztavérűek serege bármely nap ránk ronthat, és kikergethet. Egy hajszálon függ az életünk napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra…

- Rá kell jönnünk - sziszegte Max összeszorított ajakkal. Szeme jegesen kék volt.

Lassan visszalopakodtak Vénuszvárosba.

Nagyon csendes napok következtek. Minden szem a felszín és a kijárat felé fordult. Odakint volt a levegő, a napfény, a tágas terek - valamint a földlakók.

A földlakók a folyótól néhány mérföldnyire telepedtek le. Durván ácsolt házaik szinte egyik napról a másikra nőttek ki a földből. A körülöttük lévő földeket megtisztították, farmokat létesítettek, növényeket ültettek.

A Vénusz belsejében pedig ezeregyszáz Vakarcs ült homályos odújában, és arra várt, hogy egy öregember rátaláljon a nehezen megfejthető egyenletre, amely a sugarat kétdimenziósra tudja kiterjeszteni és meghajlítja.

Irene egy szikla csücskén ülve szomorúan merengett, és a kijárat felé nézett, amerről halványszürke fénysugár sejlett fel. Formás lábát előre-hátra lóbálta. Henry Scanlon kétségbeesve próbálta magára vonni a pillantását.

- Tudod mit, Henry?

- Tessék?

- Fogadni mernék, hogy a kétéltűek segíthetnének nekünk.

- Miben segíthetnének, Irene?

- Elkergetni a földlakókat.

- Miből gondolod?

- Hát abból, hogy olyan okosak. Okosabbak, mint hinnénk. Igaz, másképp gondolkodnak, mint mi. De azért valahogy mégis így érzem. - Hirtelen visszahúzta a kezét. - Nem kell okvetlenül fognod, Henry.

- Én… én csak úgy gondoltam, hogy kényelmetlenül ülsz - nyelt nagyot Henry. - Vagy hogy leeshetsz.

- Ó! - nézett le Irene a "félelmetes", három lábnyi mélységbe. - Van benne valami. Csakugyan iszonyú ez a mélység.

Henry rájött, hogy csak ugratják, és elhallgatott. Egész komolyan fontolgatta, hogy ezentúl egy kicsit hűvösebben fog viselkedni, de mielőtt még elhatározását végiggondolhatta volna, Irene ismét megszólalt.

- Voltaképpen azt akartam mondani, Henry, hogy miért nem megyünk ki meglátogatni a kétéltűeket?

- Papa a fejemet venné, ha ilyesmivel csak megpróbálkoznék is.

- Pedig olyan mulatságos lenne.

- Az igaz, de veszélyes is. Nem kockáztathatjuk meg, hogy bárki is meglásson bennünket.

Irene közönyösen vállat vont.

- Ha félsz, akkor ne is beszéljünk róla többé.

Henry elvörösödött. Micsoda sértés!

- Ki fél? Mikor akarsz indulni?

- Most azonnal, Henry. Ebben a minutumban. - Irene arca egészen kipirult az izgalomtól.

- Na jó, nem bánom. Gyere már. - Csaknem futólépésben indult neki, karjánál fogva vonszolva maga után a lányt. Aztán mintha eszébe jutott volna valami, hirtelen megtorpant.

Felindultan fordult a lány felé.

- Majd megmutatom én, hogy félek-e. - Egy pillanat múlva karjai átölelték Irene-t, akinek aprócska sikkantása mindenestül elfulladt valami váratlan, puha melegségben.

- Atyaisten - mondta Irene, ahogy szóhoz jutott -, micsoda merő brutalitás!

- Naná. Világszerte ismernek a brutalitásomról - zihálta Henry, amint sikerült összeszednie magát. Egy ideig még mintha lebegett volna, s a szemei sem egészen oda néztek, ahova ő szeretett volna. - Na, gyerünk azokhoz a kétéltűekhez - folytatta -, és ne felejts el szólni, mikor én leszek az Elnök, hogy emlékművet állíttassak a pasinak, aki felfedezte a csókolózást.

A fiatalok átsurrantak a sziklák szegélyezte folyosón, odaértek a hátsó, rejtett kijárathoz, keresztülmásztak a jól álcázott nyíláson, és már kint is voltak a felszínen.

A déli horizonton füst szállt a magasba - amely eszükbe juttatta az ember jelenlétét szomorú valóságával -, mikor két ifjú Vakarcs bekúszott az erdő sűrűjébe. Rövidesen odaértek a kétéltűek tavához.

Lehetséges, hogy a kétéltűek a maguk különös módján menten megérezték barátaik jelenlétét. Irene és Henry ezt soha nem tudta meg, ám ahogy a partra értek, a víz alatti zöldes-szürke tolakodásból kiderült, hogy a teremtések közelebb jönnek.

Széles, kidülledő szemű fej bukkant fel a víz színén, és egy másodperc múlva még sok-sok zöld, békához hasonló fej kukkantott ki a tóból.

Henry benedvesítette a kezét, és megragadta a barátságosan kinyújtott mellső végtagokat.

- Helló, Phib-jeim!

A széles szájak a vigyorgástól még szélesebbre húzódtak, és hangtalanul válaszoltak.

- Kérdezd meg őket a földlakókról, Henry! - sürgette Irene. Henry türelmetlen mozdulatot tett.

- Várj egy kicsit! Ehhez idő kell. Megteszek mindent, ami tőlem telik.

A Vakarcs és a kétéltű két hosszú percig mozdulatlanul egymásra meredt. Azután Phib Kétéltű elfordult és távozott, majd mintha valami néma parancsra történne, a többi teremtés is eltűnt, faképnél hagyva a két Vakarcsot.

- Mi történt? - kérdezte értetlenkedve Irene.

- Nem tudom - vont vállat Henry. - A földlakókat próbáltam gondolatban megjeleníteni, és azt hiszem, megértették. Azután arra koncentráltam, hogy a földlakók megtámadnak minket és megölnek, ő pedig azt a képet vetítette elém, hogy sokan vagyunk, ők meg kevesen, majd harcolunk, és mi öljük meg őket. Én azonban újabb képet képzeltem el, azt, hogy mégiscsak ők ölnek meg bennünket, és rengetegen jönnek, és…

- Ó egek! - siránkozott Irene, és meggyötörten fülére tapasztotta a kezét. - Nem csoda, ha a szegény teremtések nem értették meg. Jó, hogy bele nem őrültek.

- Én mindent megtettem, amit csak tudtam - védekezett Henry. - Különben is, az egész a te csacska ötleted volt.

Irene már épp arra készült, hogy visszavágjon, de még a száját sem nyithatta ki, amikor a tó újra nyüzsögni kezdett a kétéltűektől.

- Visszajöttek! - ujjongott Irene.

Az egyik kétéltű odajött hozzájuk, és megfogta Henry kezét, a többiek pedig nagy izgatottan köréjük gyűltek. Néhány pillanatig csönd volt, aztán Irene izegni-mozogni kezdett.

- Na? - sürgette.

- Maradj nyugton. Nem értem, mit akarnak. Valami nagy állatokat próbálnak mutatni… akkorák, mint egy szörnyeteg, vagy… - hangja elhalt, és homloka egészen összeráncolódott a feszült figyelemtől.

Azután bólintott, először csak kissé bizonytalanul, majd roppant élénken.

Henry elfordult a kétéltűektől, és szorosan megfogta Irene kezét.

- Megvan! Ez lesz a tökéletes megoldás. Mi ketten, a kétéltűek segítségével megmenthetjük Vénuszvárost, ha holnap reggel eljössz velem a fennsíkra. Magunkkal kell hoznunk egypár Tonite-pisztolyt, élelmet, és ha a folyómedret követjük, akkor mindössze két-három napba telik az egész, és ugyanannyi a visszaút. Mit szólsz ehhez, Irene?

Az ifjúságra nem jellemző a megfontoltság. Irene egy kicsit habozott, de csak a hatáskeltés miatt.

- Nos, lehet, hogy nem bölcs dolog, ha csak magunk megyünk… de veled… veled elmegyek. - Az utolsó néhány szót szinte suttogva, alig hallhatóan ejtette ki.

Tíz másodperc múlva már úton is voltak Vénuszváros felé. Henry egész idő alatt azon töprengett, hogy végül is nem kellene-e mégis inkább két emlékművet állítani annak a jóembernek, aki feltalálta a csókolózást.

A tűz vörösessárgán fellobbanó fénye vörös árnyalatot adott Henry kevélyen felmeredő hajának, és eltöprengő arcára őrülten táncoló árnyakat varázsolt.

Hőség volt a felföldön, és a tűztől még nagyobb lett a meleg, Henry mégis közelebb húzódott az alvó Irene-hez, és le nem vette róla a szemét. A vénuszi dzsungel nyüzsgő élete tiszteletteljesen fogadta a tüzet, és a lángok biztonságot nyújtottak.

Már harmadik napja voltak odafenn a síkon. A patakból langyos, lassú sodrású folyó lett, a part szegélyét sűrű, zöldes alga borította. A kellemes erdőséget felváltotta a dzsungel aljnövényzettel és liánnal benőtt szövedéke. Az élet különféle hangjai összekeveredtek, és zajos crescendóvá erősödtek. A levegő melegebb és nyirkosabb lett; a talaj mocsarasabbá, az egész környezet hihetetlenül ismeretlenné vált.

De ez még mindig nem jelentett valódi veszélyt amit Henry pontosan tudott. A Vénuszon nincsenek mérgező harapású állatok, és ami a dzsungelben uralkodó durva bőrű szörnyeket illeti, azokat éjszaka a tűz, nappal meg a kétéltűek tartották vissza.

Két alkalommal fordult elő, hogy egy Centoszaurusz fülhasogató ordítása és a fák recsegése-ropogása nagy ijedelmet okozott a fiatal Vakarcsoknak. Ijedtükben szorosan összekapaszkodtak, de a vadállatok odébb mentek.

Ez tehát a harmadik éjszaka volt, és Henry nyugtalanul mocorgott. A kétéltűek aznap reggel szemmel láthatóan bizakodtak, hogy hazamehetnek, és Vénuszváros elképzelése is nagyon vonzónak tűnt. A kaland és az izgalom jó dolog, minden elmúló óra csak növeli becsületét Irene szemében… de azért Vénuszvárosra és a barátságos felföld képére szívesebben gondolt vissza.

Hasra fordult, és morózusan a tűzbe bámult, miközben arra gondolt, hogy már csaknem húszéves.

- A fenébe - töprengett, miközben fűszálakat tépkedett maga mellett -, ideje lenne a nősülésre gondolni. - Erre önkéntelenül a tűz mellett szendergő Irene-re pillantott.

A lány mintegy válaszként felnyitotta a szemét, és mélykék pillantása Henry szemébe fúródott.

Irene felült és nyújtózkodott.

- Nem is bírtam aludni - panaszolta, fehér haját félreseperve. - Olyan meleg van!

- Órákon át aludtál - közölte Henry. - Mellesleg pedig úgy hortyogtál, akár egy trombita.

- Nem hortyogtam! - tiltakozott Irene tágra meresztett szemmel. Aztán szinte tragikus hanghordozással így szólt. - Ugye nem?

- Hát persze hogy nem! - nevetett fel Henry, aztán hirtelen abbahagyta, mert Irene cipőjének orra veszedelmes közelségbe került az ő hasához. - Au! - kiáltotta.

- Egy szót se többet, Mister Scanlon! - fenyegetőzött Irene ridegen.

Most aztán Henry fogta tragikusra a dolgot. Pánikszerű aggodalommal felugrott, és egy lépést tett a lány felé. Ebben a pillanatban felhangzott a Centoszaurusz rettentő üvöltése. Mire Henry feleszmélt, Irene már a karjában volt, szorosan hozzábújva.

Aztán a lány vérvörös arccal kibontakozott, ám amint másodszor is felhangzott a Centoszaurusz bömbölése, újból csak odaszaladt a menedékéhez.

Henry annak ellenére, hogy karja ilyen védelmet nyújtott, egészen elsápadt.

- Azt hiszem, a kétéltűek kelepcébe csalták a Centoszauruszokat - suttogva. - Gyere velem, megkérdem tőlük.

A kétéltűek egymás hegyén-hátán hevertek a pirkadatban. Amerre a szem ellátott, egyik sor a másik után dőlt el. Csupán egyetlen egy látszott szabadnak, és amikor Henry a kéznyújtás után felállt, így szólt.

- Három Centoszauruszt tudtak befogni, ennyivel bírnak elbánni. Azonnal vissza kell indulnunk a felföldre.

A kelő nap már a folyótól két mérföldnyire találta a fiatal párt. A Vakarcsok a part közelében maradtak, és közben óvatosan szemmel tartották a dzsungelt. A meg-megcsillanó lombok között hatalmas, szürke tömegek bukkantak fel. A hüllők szinte egyvégtében üvöltöztek.

- Sajnálom, hogy magammal hoztalak, Irene - jegyezte meg Henry. - Már nem vagyok benne biztos, vajon a kétéltűek elég óvatosak-e a szörnyekkel.

Irene megcsóválta a fejét.

- Minden így van jól, Henry. Én akartam veled jönni. Csak arra gondolok, bár inkább azt próbáltuk volna megértetni a kétéltűekkel, hogy ezeket a bestiákat vigyék magukkal. Ránk nincs itt semmi szükség.

- De igen! Ha valamelyik Centoszaurusz megbolondul, egyenesen nekirohan a Vakarcsoknak, és senki sem állíthatja meg őket. Azért kellett magunkkal hozni a Tonite-pisztolyokat, hogy megöljük őket, ha a legrosszabb bekövetkezik. - Henry elhallgatott, és lenézett a derekán függő halálos fegyverre, amiből némi - meglehetősen hátborzongató - megnyugvást merített.

Az első éjszaka a Vakarcsok egy szemhunyást sem aludtak. Valahol a folyó láthatatlan mélységeiben a kétéltűek telepatikus kapcsolatot létesítettek a húszlábnyi, aprócska agyú Centoszauruszokkal. A dzsungelben három száztonnás szörny tiltakozott üvöltve az ellen az erő ellen, amely végighajkurászta őket a folyóparton, és akaratuk ellenére láthatatlan korlát terelte őket előre, folyvást előre, a folyó felé.

A tűz mellett pedig ott üldögélt a két Vakarcs, egyik oldalon ott tornyosultak a rettentő húshegyek, a másik oldalon ott volt a törékeny telepatikus védelem, és ők ketten folyton a negyvenmérföldnyi messzeségben lévő felföld után áhítoztak.

Lassú haladás volt ez. Amikor a kétéltűek elfáradtak, a Centoszauruszok megmakacsolták magukat. A levegő lassacskán lehűlt. A sűrű dzsungel ritkulni kezdett, és Vénuszváros egyre közelebb került.

Henry hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal üdvözölte az ismerős, enyhet adó erdő első jeleit. Csupán Irene jelenléte akadályozta meg, hogy felhagyjon ezzel az egész hősi szerepjátszással.

Már alig várta, hogy végre túlessenek ezen az ábrándkergető kiránduláson, de csak ennyit mondott.

- Az üvöltözés kivételével, Irene, gyakorlatilag befejeződött. Fogadni mernék, hogy akkor is nagy kiabálás lesz, amikor hazamegyünk. Mi leszünk a nap hősei, te meg én.

Irene nem mutatott különösebb lelkesedést.

- Fáradt vagyok, Henry. Pihenjünk. - Lassan a földre roskadt, és Henry, miután jelt adott a kétéltűeknek, szintén melléheveredett.

- Mennyi ideig tart még, Henry? - kérdezte Irene, és akaratlanul a fiú vállára hajtotta a fejét.

- Még egy nap, Irene. Holnap ilyenkor már otthon leszünk. - Henry nagyon boldogtalannak látszott. - Arra gondolsz, hogy nem kellett volna egyedül nekivágnunk, ugye?

- Nos akkor, amikor kitaláltuk, olyan jó dolognak tűnt.

- Tudom - keseredett el Henry. - Észrevettem, hogy rengeteg olyan ötletem van, ami olyan jónak látszik, de valahogy aztán sohasem sikerül igazán. - Filozofikusan megcsóválta a fejét. - Nem tudom, miért, de valahogy mindig így van.

- Én csak annyit tudok - szögezte le Irene -, hogy azt se bánom, ha soha életemben egy lépést sem moccanok. Nem bírok felkelni innen, és…

Hangja elhalt, és gyönyörű kék szemének pillantása jobbra vetődött. Az egyik Centoszaurusz ott cammogott a mellékfolyó vizében. Hatalmas, kígyóforma teste tíz zömök lábán a vízben dagonyázott, és rémségesen csillogott. Rút fejét égnek emelve borzalmas hangon üvöltözött. Már a másik is ott volt mögötte.

- Mire vársz, Henry? - ugrott talpra Irene. - Gyerünk! Fussunk!

Henry megmarkolta Tonite-pisztolyát, és Irene után rohant.

Arthur Scanlon már az ötödik bögre feketekávéját szürcsölte, és nagy erőfeszítéseket tett, hogy az audiomittert az optikai fókuszba hozza. Úgy látszik, gondolta, hogy a szeme túlságosan makacs. Bosszúsan megdörzsölte kivörösödött, karikás szemét, és a vállán keresztül egy pillantást vetett a kanapén heverő, nyugtalanul szendergő alakra.

Odament és megigazította a takaróját.

- Szegény mami - suttogta, és lehajolt, hogy csókot leheljen a sápadt arcra. Azután visszafordult a műszeréhez, és megrázta az öklét. - Várj csak, majd adok én neked, te ostoba jószág!

Madeline felriadt.

- Sötét van még?

- Nem - füllentette Arthur kedveskedve. - Naplemente előtt fog hívni, mami. Aludj csak, én meg hadd foglalkozzam ezzel a jószággal. Papa az emeleten dolgozik, és azt mondja, szépen halad a sugárstatikával. Még néhány nap, és minden megoldódik. - Csendesen odaült anyja mellé, és megfogta a kezét. Madeline újból lehunyta fáradt szemét.

Felgyulladt a jelzőfény, és Arthur még egy pillantást vetve anyjára, kilépett a folyosóra.

Az ott várakozó Vakarcs tisztelgett előtte.

- John Barno azt mondja, hogy vihar készülődik - közölte, és átadta a hivatalos jelentést.

Arthur épp csak belepillantott.

- Jó messze vagyunk ettől, nem? Mi várható a Vénuszon?

- Az előrejelzések szerint különlegesen rossz lesz. A barométer rendkívüli módon esett. A felső atmoszféra ionkoncentrációja a maximumon áll. A Beulah-folyó kilépett medréből, és gyorsan árad.

Arthur összehúzta a szemöldökét.

- Vénuszváros minden bejárata legalább ötvenlábnyira a folyó szintje felett van. Ami pedig az esőzést illeti, a csatornarendszerünk készen áll. - Hirtelen elfintorította a száját. - Menj vissza, és mondd meg Barnónak, hogy tőlem kitörhet a vihar, és akár negyven nap, negyven éjjel is tarthat. Hátha elsodorja a földlakókat.

Elfordult, de a küldönc visszatartotta.

- Bocsánat uram, de nem ez a legrosszabb. A mai napi felfedezőút…

- Felfedezőút? - pördült meg Arthur. - Ki adta a parancsot, hogy kimenjenek?

- Az édesapja, uram. Kapcsolatba akartak lépni a kétéltűekkel. Hogy miért, azt nem tudom.

- Jó, akkor most menj.

- Uram, a kétéltűeket nem lehet lokalizálni.

Arthur most először igazán megrettent.

- Elmentek?

A Vakarcs bólintott.

- Talán a vihar elől keresnek menedéket. Ezért van az, hogy Barno a legrosszabbtól tart.

- Azt mondják, hogy a patkányok elhagyják a süllyedő hajót - mormolta Arthur. Remegő kezébe temette arcát. - Istenem! Minden egyszerre! Minden egyszerre!

Sötétedő félhomály ereszkedett alá, majd lassan feketébe fordult, és beborította a hegyvidéket. A sötétség még jobban kiemelte a folytonosan fel-felvillanó fényeket. Irene megborzongott.

- Hogy feltámadt a szél, és milyen hideg lett, ugye?

- Ez a hideg szél a hegyekből jön. Azt hiszem, viharba kerülünk - mondta Henry tétován. - Mintha a folyó is szélesebb lenne.

Hallgatott egy kicsit, majd felélénkülve folytatta.

- De nézd, Irene, már csak néhány mérföld van a tóig, azután gyakorlatilag odaérünk a földlakók falujához, és akkor az egésznek vége.

- Örülök - bólintott Irene. - Magunk miatt is, meg a kétéltűek miatt is.

Az utóbbi megállapítást okkal tette. A kétéltűek most egyre lassabban úsztak. Az előző napon újabb különítmény érkezett a folyó felső szakaszáról, de még ezzel az erősítéssel is csak lépésben tudtak haladni. A soklábú hüllőket megdermesztette a számukra szokatlan hideg, s bár felsőbbrendű szellemi erők befolyása alatt álltak, öntudatlan ellenállásuk egyre erősödött.

Az első esőcseppek akkor kezdtek hullani, amikor épp a tóhoz értek. Már teljesen besötétedett, és a fák között bujkáló kékes villámfényben kísérteties szellemujjak kapkodtak az égbolt felé. Egy távoli villám belecsapott az egyik fába.

Henry elsápadt.

- Menjünk oda a tisztásra. Ilyen időben veszélyes a fák között maradni.

A tisztás, amelyről Henry beszélt, a földlakók falujának közvetlen közelében volt. A durván ácsolt kunyhók aprónak és nyersnek tűntek ahhoz, hogy ellenálljanak az elemek dühének, de az imitt-amott feltünedező fények az ember jelenlétéről árulkodtak. Amikor az első Centoszauruszok odacammogtak a fák között, a vihar teljes erővel kitört.

A két Vakarcs közelebb húzódott egymáshoz.

- A kétéltűek irányítják őket - kiabálta Henry, hogy túlharsogja az eső és a szél zaját. - Remélem, meg tudják csinálni!

A három hatalmas szörny egyenesen a házikók felé tartott. Gyorsan mozogtak, ahogyan a kétéltűek minden szellemi erejüket rájuk sugározták.

Irene beletemette nedves fejét Henry szintúgy nedves vállába.

- Nem akarom látni! Ezek a házacskák úgy roskadnak majd össze, akár a gyufaskatulyák! Jaj, szegény emberek!

- Nem, Irene, nem! Megállítják őket!

A Centoszauruszok gonoszul vájkálták a talajt, és iszonytató üvöltésük a vihar bömbölését is túlharsogta. A megrettent földlakók kirohantak kunyhóikból.

Amikor a teljesen felkészületlen emberek kiszaladtak - a legtöbbjük álmából riadt fel -, és szemben találták magukat a Vénusz rettentő viharával, valamint a rémálomba illő vénuszi szörnyekkel, szóba sem jöhetett, hogy ez valami szervezett akció lehet. Abban az egy szál ruhában, ami rajtuk volt, futásnak eredtek.

Elképesztő zűrzavar támadt. Egy-két ember még némi kísérletet tett, hogy összeszedje józan eszét, és voltak, akik leadtak néhány lövést az előttük tornyosuló húshegyekre, aztán ők is eliramodtak.

Amikor már látszott, hogy az összes ember eltűnt a porondról, az óriás hüllők még egyszer nekiveselkedtek, és ahol valaha házikók álltak, csak valami pépes massza maradt.

- Nem jönnek vissza, Irene, soha többé nem jönnek vissza - mondta Henry. Egészen odavolt attól, hogy ilyen jól sikerült a terve. - Hősök vagyunk, Irene. Hangja hirtelen megbicsaklott, és szinte felsikoltott. - Irene! Vissza! Rohanj a fák alá!

A Centoszauruszok ordítása valahogy még inkább elmélyült. A legközelebb álló felágaskodott a hátsó lábára, és hatalmas kobakja - kétszáz lábnyira a talaj felett borzalmas sziluettet rajzolt a villámló égen. Mennydörgő robajjal ismét visszazökkent, és a folyó felé vágtázott, s ez a vágta a viharral súlyosbítva most valódi földrengésnek hatott.

A kétéltűek elvesztették felettük az ellenőrzést! Henry hirtelen félrelökte Irene-t. Tonite-pisztolya néhányszor egymás után felvillant. Irene vissza is húzódott, majd maga is felemelte revolverét.

A bíborvörös fénylabda épp az egyik Centoszauruszba vágódott, s a szörny fájdalmában felcsapta iszonytató méretű farkát a körülötte lévő fákra. Elvakult, és még egyszer felágaskodott vérző lábaira.

A második bíbor sugár is kilövellt, amelyet mennydörgésszerű robaj követett, a szörny utolsó, rémítő üvöltése. A másik két szaurusz azonban a fiatalok felé rohant.

A dühtől vakon sodródtak az erőforrás felé, amely csaknem egy héten át fogolyként őrizte őket; őrjöngve, teljes erővel, ész nélküli gyűlölettel zúdultak a folyó felé. A gyilkos erő útjában pedig csak a két védtelen Vakarcs állt.

A fortyogó áradat már a hátuk mögött trappolt. Az erdő egyetlen nyögő vadonná vált, fülhasogató zajjal recsegtek-ropogtak a fák.

Aztán a Tonite-pisztolyokra hirtelen távoli válasz érkezett. Bíborvörös villámok… szélrohamszerű lökések… szaggatott kiáltások - azután minden elcsendesedett, még a szél is elült, mintha a legutóbbi jelenet túl félelmes mivolta pillanatnyi békességet teremtett volna.

Henry örömében felkurjantott, és rögtönzött haditáncot lejtett.

- Vénuszvárosból jönnek, Irene! - kiabálta. - Eltalálták a Centoszauruszokat, és mindennek vége! Megmentettük a Vakarcsokat!

Mindez lélegzetvételnyi idő alatt történt. Irene elhajította a pisztolyát, és megkönnyebbülésében sírva fakadt. Odaszaladt Henryhez, de ekkor megbotlott… és a folyó magával ragadta.

- Henry! - A szél elnyelte kiáltását.

Henry egy borzalmas pillanatig mozdulni is képtelen volt. Csak bután bámulta azt a pontot, ahol Irene az imént még ott állt, és nem hitt a saját szemének. Aztán a vízbe vetette magát. Ott kalimpált a felszínen, sötét kétségbeesésben.

- Irene! - Már alig bírt levegőt venni. Az áradat magával sodorta. - lrene! - Semmi válasz, csak a szél fütyülése. Már ahhoz sem volt ereje, hogy ússzon. Ha egy másodperc múlva nem jön fel a felszínre, megszakad a tüdeje.

- Irene! - Semmi. Csak a rohanó ár és a feketeség. Aztán Henry valami érintést érzett. Önkéntelenül odakapott, de az érintéshól szorítás lett. Érezte, hogy valami a levegőbe emeli. Meggyötört tüdeje levegő után kapkodott. Vigyorgó kétéltű pofa meredt az arcába, aztán megint a semmi, csak a hideg, sötét víz.

Végül magához tért. Először is azt látta, hogy a fák alatt ül valami takarón, és még egy rakás takaró van ráterítve. Majd az atomlámpa meleg sugárzásának érzése is elhatolt hozzá, aztán a tényét is megpillantotta. Seregnyi ember tolongott körülötte, és az eső már elállt.

Elgyötörten körülpillantott.

- Irene!

Irene is ott volt mellette, éppúgy takarókba bugyolálva, mint ő, és halványan rámosolygott,

- Jól vagyok, Henry. A kétéltűek engem is kihúztak. - Most Madeline hajolt fölébe, és Henry mohón nyelte a forró kávét.

- A kétéltűek elmondták nekünk, hogy ti ketten mit csináltatok az ő segítségükkel. Nagyon büszkék vagyunk rátok, fiam. Rád és Irene-re.

Max atyai büszkeséggel a fiára mosolygott.

- Tökéletes pszichológiát alkalmaztatok - mondta. - A Vénusz óriási méretű, és túlságosan sok barátságos területe van ahhoz, hogy a földlakók visszatérjenek egy olyan helyre, ahol Centoszauruszok garázdálkodnak, legalábbis jó darabig nem kell számítani rájuk. De ha mégis visszamerészkednek, addigra már itt lesz a kétdimenziós védőpajzsunk.

Most Arthur Scanlon sietett előre a félhomályból. Megpaskolta öccse vállát, és megszorongatta Irene kezét.

- A gyámod és én - súgta a lánynak -, egy kis ünnepséget csapunk holnap. Most légy jó és pihenj. A legnagyszerűbb dolog lesz, amit valaha láttál.

- Ünnepség? - ült fel Henry. - No majd én megmondom, mit kell tenned. Ha vége lesz, be kell jelentened egy eljegyzést.

- Eljegyzést? - pillantott fel Madeline érdeklődve. - Ezt hogy érted?

- Eljegyzést. Megházasodom - vágta rá türelmetlenül Henry. - Gondolom, elég idős vagyok már hozzá. Ma bebizonyítottam!

Irene kíváncsian felnézett a fűből.

- Kit veszel el, Henry?

- Hogy kit? Hát természetesen téged. Miért, az ég szerelmére, ki mást vennék el?

- De hiszen még meg sem kértél! - hangsúlyozta Irene lassan, neheztelő hangon.

Henry elvörösödött, majd elvigyorodott.

- Nos, nem is foglak. Közlöm veled és kész. Mit szólsz hozzá?

Közelebb hajolt Irene-hez, Max Scanlon elmosolyodott, és intett a többieknek, hogy húzódjanak hátrébb. Lábujjhegyen elsomfordáltak.

Homályos alak jelent meg mellettük, és a fiatal pár zavartan szétrebbent. Egészen megfeledkeztek a többiekről.

De az illető nem Vakarcs volt.

- Nini! Hiszen ez Phib! Ez egy Kétéltű! - kiáltotta Irene.

A kétéltű esetlenül imbolygott a nedves fűben, alig tudta vonszolni magát izmos karján. Amikor odaérkezett melléjük, hasra vágta magát, és kinyújtotta a mellső lábát.

Szándéka világos volt. Irene és Henry megragadták egy-egy pracliját. Egy-két pillanatig csend volt, és a kétéltű szeme fényesen csillogott az atomlámpa sugarában. Azután Irene hirtelen zavarba jött, Henry pedig szégyenlősen elmosolyodott. A kapcsolat megszakadt.

- Te is azt az üzenetet kaptad, amit én? - kérdezte Henry.

Irene lángvörös volt.

- Igen… Egy csomó kétéltű-gyerek, vagy tizenöt…

- Ha nem húsz - tette hozzá Henry.

- Hosszú, fehér hajjal!

História

Ullen karcsú keze lassan, megfontoltan vezette a stylust a papíron; rövidlátó szeme vastag üvegen át kísérte mozgását. A jelzőfény kétszer gyulladt fel, mire válaszolt rá.

Lapozott egyet, majd így szólt:

- De vagy az, Johnnie? Gyere be, kérlek. - Kedvesen bólintott, keskeny, marsi arcán könnyű mosoly ült. - Ülj le, Johnni… de előbb engedd le a redőnyt. A de földi napod fénye igen zavaró. Így jó lesz. Mosd akkor ülj le, és helyezd magad kényelembe, merd nekem sok a dolgom.

John Brewster félretolt egy halom papírt, és leült. A szomszéd székről felemelt egy nyitott könyvet, lefújta róla a port, és szemrehányón nézett a marsi történészre.

- Még mindig ezekkel az ósdi dolgokkal piszmogsz? Nem fáradtál még bele?

- Kérlek, Johnnie - Ullen fel sem pillantott. Elvédedded a könyved. Az odd William Sdeward "A hidleri korszak"-a, és igen nehéz olvasmány. Sok olyan szó van benne, amid nem magyaráz el.

Amikor Johnnie-ra pillantott, tekintetében egyfajta rosszalló ingerültség villant.

- Sosem magyarázzák el a szavaikad. Az olyan dudománydalan. A Marson mielődd bármibe is belefognánk, azd mondjuk: "Idd a lisdája a meghadározásoknak, amiked használni fogunk." Egyébkénd hogyan dudnánk érdelmesen dársalogni? Hm? Osdoba földiek.

- Hát persze, Ullen. Felejtsd el. Miért nem nézel rám? Nem veszel észre semmit?

A marsi felsóhajtott, levette a szemüvegét, gondosan megtörölgette, és visszatette az orrára. Kifejezéstelen pillantást vetett Johnnie-ra.

- No, azd hiszem, új ruhád viselsz. Jól ládom?

- Új ruha! Ez minden, Ullen? Ez egyenruha. A Honi Védelem tagja vagyok. - Gyermekien túláradó büszkeséggel állt fel.

- Mi az a "Honi Védelem?" - kérdezte Ullen erőtlenül.

Johnnie nyelt egyet, és tétován leült.

- Hát, valójában számítottam rá, hogy nem hallottál róla, hogy a Föld és a Vénusz a múlt hét óta háborúban áll egymással. Fogadok, hogy nem tudtad.

- Sok vold a dolgom. - Összevonta a szemöldökét, és kissé lebiggyesztette vastag, vértelen ajkát. - A Marson nincsen háború, legalábbis eddig nem vold. Egyszer harcoldunk ugyan, de az nagyon régen vold. Egykor nagy dudósok voldunk, de az is régen vold. Mosd már csak néhányan maraddunk, és már nem harcolunk. Az nem vezed jóra. - Mintha megrázta volna magát, egy kissé gyorsabban kezdett beszélni. - Mondd, Johnnie, de Judod, hol kell udánanézni annak, hogy mid jelend a "nemzedi méldóság?" Ennél megakaddam. Nem Judok dovábbmenni, amíg ezd nem érdem.

Johnnie felállt, s a Terrestriális Szolgálat zöld egyenruhájában kihúzta magát. Gyöngéd elnézéssel mosolygott.

- Reménytelen vagy, Ullen… te vén csibész. Nem is kívánsz nekem szerencsét? Holnap útra kelek.

- És az veszélyes?

Harsány nevetés követte a kérdést. - Veszély? Mire gondolsz?

- Hád akkor… keresed a veszélyd. Ez osdobaság. Miérd csinálod?

- Úgysem értenéd, Ullen. Csak kívánj jó szerencsét, és mondd, hogy reméled, megúszom az egészet.

- Hád persze! Nem akarom, hogy bárki meghaljon. - Kezét belecsúsztatta a feléje nyújtott erős kézbe. Vigyázz magadra, Johnnie… De várj, mielődd elmész, add vissza a Sdeward-könyved. Idd a Földön minden olyan nehéz… és a szavaknak nincs meghadározásuk.

Sóhajtott, majd mihelyt Johnnie kiosont a szobából, visszabújt a könyveibe.

- Micsoda barbár emberek - morogta magában álmosan. - Háború! Ezd mondják a gyilkolásra. - Hangja halk mormogássá tompult, miközben szemével a könyv lapjain kaparászó ujját figyelte.

"Az angolszász világ közös kormány alatt unióba szerveződött, de már 1941 tavasza óta nyilvánvaló volt, hogy a végzetes…"

- Ezek az osdoba földlakók!

Ullen a mankóira támaszkodva állt az Egyetemi Könyvtár lépcsőjén, és egyik kezével beárnyékolta a szemét a borzalmas földi nap elóz.

Az ég kék volt, felhőtlen és zavartalan. Mégis odafent, a bolygó légkörén túl acélburkolatú hajók fordultak egymás ellen, és vívták ádáz csatájukat. Lent pedig a városra sorban hullottak az apró "halálcseppek", az apró radioaktív bombák, amik hangtalanul és kivédhetetlenül martak tizenöt láb átmérőjű krátert oda, ahová estek.

A város lakóit óvóhelyekre terelték, vagy aki tehette, saját ólomfalú bunkerében mélyen a föld alatt rejtőzött el. Az emberek égre emelt arccal, nyugtalan tekintettel vonultak el Ullen mellett. Egyenruhás őrök próbáltak rendet erőltetni a gigantikus romlásra, támogatták a botladozókat, nógatták a lemaradozókat.

A levegő megtelt harsogó vezényszavakkal.

- Menj az óvóhelyre, kisöreg! Jobb, ha indulsz. Te is tudod, hogy nem álldogálhatsz itt.

Ullen az őr felé fordult, amelyik megszólította, és lassan letapogatta csodálkozó gondolatait.

- Sajnálom, földlakó… de én nem dudok gyorsan mozogni a dihadalmas bolygódokon. - Egyik mankójával a márvány lépcsőre koppintott. - Idd minden olyan súlyos. Ha elvegyülnék a dömegben, bizdosan elsodornának. - Kedvesen felmosolygott az őrre, aki az állát vakarta.

- Na jó, kisöreg, majd segítek. Olyan lesz, mintha a Marson volnál. Tüntesd el a mankóidat az útból. Hirtelen ölbe kapta a marslakót.

- Szorítsd az oldalamhoz a lábadat, mert gyorsan fogunk menni.

Az őr hatalmas testével utat tört a földlakók között. Ullen lehunyta a szemét, mert a nagy sebesség és a szupernormális gravitáció miatt felkavarodott a gyomra.

Mire újra felpillantott, már az alacsony mennyezetű óvóhely félhomályában voltak.

Ott az őr óvatosan letette, és a hóna alá illesztette a mankóit.

- Oké, kisöreg. Vigyázz magadra.

Ullen körülnézett, és kiválasztotta az óvóhely végében az egyik alacsony fekhelyet. A háta mögül az ólomajtó fémes dördülése hallatszott.

A marsi történész apró táblácskákat halászott elő a zsebéből, és lassan róni kezdte a sorokat. Nem vett tudomást a körötte zajló nyüzsgésről és az ideges mondatfoszlányokból álló zsivajról.

Amikor ceruzája végével megvakarta a homlokát, tekintete összetalálkozott a szomszédjával, aki mereven bámult rá. Futólag rámosolyodott, majd folytatta a jegyzetelést.

- Te marslakó vagy, ugye? - kérdezte a szomszédja vékony, visító hangján. - Különösebben nem kedvelem az idegeneket, de a marslakókkal semmi bajom. Ezek a vénusziak viszont…

Ullen halk hangja szakította félbe.

- A gyűlölet nem szép dolog, azd hiszem Ez a háború sok bajd okoz - nagyon sokad. És a munkámad is zavarja. Jó volna, ha abbahagynádok. Nincs igazam?

- Lefogadhatod, hogy abbahagyjuk - hangzott a lelkes válasz. - Csak előbb alaposan odavágunk a nyavalyás vénusziaknak.

- Úgy érded, megdámadjádok a városaikad? - hunyorgott fontoskodva a marslakó. - Azd hiszed, akkor jobb lesz?

- Az isten verje meg, azt. Ez…

- De figyelj! - Ullen csontvázvékony ujját a tenyerére szorította, és folytatta a szelíd meggyőzést: - Nem volna egyszerűbb a hajókad szédszedő-fegyverrel felszerelni? Nem gondolod? Vagy dalán a vénusziaknak van védőernyőjük?

- Miféle fegyverről beszélsz? Ullen eltűnődött.

- Azd hiszem, nem ez a neve… de én kevesed dudok a fegyverekről. Mi a Marson "skellingbeg"-nek nevezzük, ez angolul valami olyasmi, hogy "szédszedő-fegyver." Így már érded?

Közvetlen választ nem kapott, ha leszámítjuk azt az érthetetlen motyogást, amit a másik hallatott. A földlakó elfordult, és idegesen fixírozni kezdte a szemközti falat.

Ullen megértette az elutasítást, és fáradtan megvonta az egyik vállát.

- Nem mindha különösebben érdekelne ez az egész. De a háború egy nagy budaság. Már vége lehedne sóhajtott. - De engem nem érdekel!

Ujjai alig kezdtek új sorokat róni a táblára, amikor újból felpillantott.

- Mondja kérem, hogy hívják azd az országod, ahol Hidler meghald. A maguk földi nevei olyan komplikáldak. Azt hiszem, M-mel kezdődik.

A szomszédja majd felnyársalta a pillantásával. Azután továbbállt.

Ullen csodálkozva nézett utána. Ekkor felhangzott a feloldó-szignál.

- Hád persze! - kiáltott fel Ullen. - Madagaszkár! Milyen hülye név!

Johnnie Brewster egyenruhája már igen megviselt volt; a gallérja és a válla a szokásosnál gyűröttebb, a térdénél és a könyökénél a szokásosnál kopottabbnak tűnt.

Ullen végigsimította ujjával a Johnnie jobb kézfején éktelenkedő sebhelyet.

- Már nem fáj, Johnnie?

- Á, csak egy karcolás. Elkaptam a vénuszit, amelyik csinálta. Most már valahol a Holdon álmodik.

- Sokáig voldál a kórházban, Johnnie?

- Egy hétig. - Cigarettára gyújtott, lesöpörte a port a marsi asztaláról, és leült. - A többi időt a családommal töltöttem, de látod, módját ejtettem, hogy téged is meglátogassalak.

Előrehajolt, és megsimogatta a marsi vastag bőrű arcát. - Ugye azt akarod mondani, örülsz, hogy látsz? Ullen levette a szemüvegét, és a földlakóra meredt. - Mi az, Johnnie, nem vagy bizdos benne, hogy örülök, hogy ládlak, ezérd akarod, hogy szavakkal is kifejezzem? - Egy ideig hallgatott. - Ezd megjegyzem. Di osdoba földiek mindig ilyen egyszerű dolgokad monddok egymásnak. De mégsem hiszdek benne. A Marson…

Amíg beszélt, gondosan megtörölgette a szemüvegét, s most visszatette az orrára.

- Johnnie, nekdek földieknek nincs "szédszedőfegyver"-edek? Egyszer az egyik óvóhelyen dalálkozdam egy emberrel, aki nem dudda, miről beszélek.

Johnnie a szemöldökét ráncolta.

- Ami azt illeti, én se. Miért kérdezed?

- Merd nagyon furcsa, hogy ilyen kemény harcod kell vívnodok a vénusziakkal, amikor azoknak nincs is védőernyőjük. Johnnie, én azd szeredném, ha a háborúnak már vége volna. Mindig félbe kell hagynom a munkámad, hogy óvóhelyre vonuljak.

- Nyugalom, Ullen. Ne hányd a szikrákat. Mi ez a "szétszedő-fegyver"? Egy dezintegrátor? Mit tudsz róla? - Én? Én nem dudok róla semmid. Azd hiddem, de dudsz, ezérd kérdezdem. Odahaza a Marson a dördénészek azd mondják, hogy a háborúkban ilyen fegyverd használdunk. De ennél döbbed nem dudok a fegyverről. Mindenesedre osdobaság, merd az ellenség folydon azd hiszi, hogy dud védekezni ellene, azdán meg kiderül, hogy nem. Johnnie, mid gondolsz, meg dudvád nekem szerezni Higginbodam "Az űrudazás kezdedei" című munkájád?

A földlakó ökölbe szorította a kezét, és tehetetlenül rázta.

- Ullen, te átkozott okostóni, hát nem érted, hogy ez fontos? A Föld hadban áll! Háború! Háború! Háború! - Hád akkor hagyjádok abba a háborúd. - Ullen hangjából türelmetlenség érződött. - A Földön sehol sincs béke és nyugalom. Bárcsak az enyém volna ez a könyvdór. Johnnie, légy óvados. Kérlek, mid csinálsz? Ez fáj!

- Sajnálom, Ullen, de velem kell jönnöd. Ennek utána kell nézni!

Johnnie a gyenge ellenállást tanúsító marslakót egy tolószékbe gyömöszölte, még mielőtt a mondat végére ért volna.

A rakétataxa a Könyvtár lépcsőjének tetején állt. A sofőr segítségével székestől beemelték a marslakót a taxiba. Üstököscsóvát húzva maguk után elindultak.

Ullen halkan felnyögött a hirtelen gyorsulás miatt, de Johnnie nem is vett róla tudomást.

- Húsz perc múlva Washingtonban leszünk-mondta a vezetőnek. - A jelzőfényekkel ne törődjön.

A merev tartású titkár rideg monotóniával darálta:

- Korzakov admirális várja önöket.

Johnnie elnyomta utolsó cigarettája csikkjét, az órájára pillantott, és felmordult.

Amint a tolószék megmozdult, Ullen felriadt nyugtalan álmából. Megigazította a szemüvegét.

- Végre beengeddek, Johnnie?

- Csitt!

Ullen szenvtelen pillantással végigmérte a helyiség pazar berendezését, a falon a Föld és a Vénusz hatalmas térképét, és középütt az impozáns tárgyalóasztalt. Tekintete átfutott az asztal mögött ülő kövérkés, szakállas alakon, és megállapodott a mellette helyet foglaló nyurga, vörösesszőke férfin.

A marsi hirtelen felegyenesedett a székében.

- Ön nem Dr. Dorning? Davaly dalálkozdam önnel Princedownban. Nem emlékszik rá? Engem akkor válaszdoddak díszdokdorrá.

Dr. Thorning közelebb lépett, és kezet rázott vele. - Természetesen. Ön akkor a marsi történetírás metódusairól tartott előadást, ugye?

- Ó, hád emlékszik? De boldog vagyok! De örülök, hogy újból dalálkozdunk. Mondja, mind dudósnak mi a véleménye az elméledemről, mely szerind a Hidleri éra dársadalmi bizonydalansága vold a közvedlen oka a…

Dr. Thorning elmosolyodott.

- Ezt majd később megbeszéljük, Dr. Ullen. Most Korzakov admirális olyan információkat vár öntől, aminek segítségével remélhetőleg befejezhetjük a háborút.

- Pontosan - helyeselt Korzakov éles hangon, mihelyt a tekintete találkozhatott Ullenével. - Mint marsi, feltételezem, ön tiszteletben tartja a szabadságeszményt és az igazságot, nem úgy, mint azok az ostoba vénuszi zsarnokok.

Ullen elbizonytalanodva pillantott rá.

- Ez ismerősen hangzik, de még nem gondolkoddam róla. Esedleg arra gondol, hogy be kellene fejezni a háborúd?

- Győzelemmel, igen.

- Ó, a "győzelem" osdoba szó. A dördénelem azd bizonyídja, hogy a kadonai fölénnyel indídodd háború a megdorlás és a bosszú dalaján derem. A figyelmébe ajánlom James Calkins e démában írd esszéjéd. 2050-ben jelent meg.

- Drága uram!

- Hogy befejezhessék a háborúd, dényleg befejezhessék, mondja meg a vénusziaknak, hogy szükségdelen harcolni. Csak dárgyaljanak…

Egy ököl csattant az asztalon, amit heves káromkodás kísért.

- Az isten szerelmére, Thorning, kérdezze meg, amit akar. Öt percet kap rá.

Thorning visszafogta a kuncogást.

- Dr. Ullen, azt akarjuk, hogy elmondja nekünk mindazt, amit arról a dezintegrátorról tud.

- Dezindegrádor? - Ullen csodálkozva emelte ujját az arcához.

- Amiről Brewster hadnagynak is beszélt.

- Hm! Ő! Úgy érdi, a "szédszedő" fegyverről? Semmid nem dudok róla. A marsi dördénelem megemlídi néha, de senki nem dud róla semmid - úgy érdem, technikailag.

A vörhenyes fizikus türelmetlenül bólintott.

- Tudom, tudom. De mi az, amit mondanak róla? Miféle fegyver az?

- Hád, amid mondanak róla az az, hogy a fémeked részecskéire bondja. Hogy hívják azd, ami összedardja a fémeked?

- Intramolekuláris erők?

Ullen a szemöldökét ráncolta, majd megfontoltan azt mondta:

- Lehed. Elfelejdeddem a marsi szód… csak azd Judom, hogy hosszú. Mindenesedre ez a fegyver azd csinálja, hogy a fémeked összedardó erőd nem lédezővé alakídja, mire a fémek porrá hullanak széjjel. De csak három fémnél működik, a vasnál, a kobakinál és… olyan furcsa neve van!

- Nikkel?

- Igen, igen, nikkel! Thorning szeme felcsillant.

- Aha, a ferromágneses elemek. Ezeknek oszcilláló mágneses terük van. Mi van ezekkel, Ullen?

A marsi felsóhajtott.

- Milyen osdoba földi szavak. No nézzük; a fegyverről jobbára Hogel Beg egyik munkájából dudok egyed s másd. Azd hiszem, "A Harmadik Marsi Birodalom kuldúrájának és dársadalmának dördénede" volt a címe. Jó hosszú, huszonnégy ködedes, de szerindem csak egy középszerű munka, A módszere…

- Kérem - könyörgött Thorning -, a fegyver… - Ó, persze! - Ullen kihúzta magát a tolószékben, és az erőlködéstől grimaszt vágott. - Elekdromosságról van benne szó, ami gyorsan áramlik ide meg oda. Nagyon gyorsan, és a nyomása… - tétován elhallgatott, és ártatlan pillantást vetett a szakállas admirális haragos arcára. - Azd hiszem, nyomásról van szó, de nem dudom, merd nehéz lefordídani. Marsi nyelven úgy mondjuk, "cransdad". Ez segíd?

- Azt hiszem, "potenciál"-ra gondol, Dr. Ullen! Thorning hangosan sóhajtott.

- Hád, ha maga mondja! Mindenesedre ez a "podenciál" is nagyon gyorsan váldozik, és ha ezd valahogy szinkronizálják a mágnesességgel, az… elmozdul, és ez minden, amid dudok róla. - Bizonytalanul elmosolyodott. - Mosd pedig vissza szerednék menni. Ennyi elég vold, nem?

Az admirális nem válaszolt.

- Ki tudott hámozni valamit ebből a zagyvaságból, doktor?

- Átkozottul keveset - vallotta be a fizikus -, de adott némi ötletet. Megpróbáljuk megszerezni ennek a Begnek a könyvét, de nem hiszem, hogy okosabbak leszünk tőle. Ugyanaz lesz benne, amit itt hallottunk. Dr. Ullen, az ön bolygóján vannak tudományos művek?

A marsi elszomorodott.

- Nincsenek, Dr. Dorning, a kalyniai reakció minded megsemmisídedde. A Marson mi nem hiszünk a dudományban. A dördénelem megmudadda, hogy abból nem származik boldogság. - A mellette ülő földlakó felé fordult. - Johnnie, mosd menjünk, kérlek.

Korzakov egy kézmozdulattal elbocsátotta őket.

Ullen elmélyülten a sűrűn teleírt kézirat fölé hajolt, és beszúrt egy szót. Derűsen pillantott fel Johnnie Brewsterre, aki megrázta a fejét, és egyik kezét a marslakó karjára tette. Homlokán elmélyültek a ráncok.

- Ullen - mondta nyersen. - Bajban vagy.

- He? Én? Miérd lennék, Johnnie, ez nem igaz. A könyvemnek sikere lesz. Az első köded már készen van, csak finomídani kell rajda, és mehed a nyomdába.

- Ullen, ha nem adsz meg minden információt a kormánynak a dezintegrátorról, nem felelek a következményekért.

- De mindend elmonddam, amid duddam…

- Az nem elég. Többre kell emlékezned, Ullen, többre kell.

- De a dudás odd van, ahol semmi sem lehededlen; ez egy régi axióma. - Ullen felegyenesedett a székben, és a mankójára támaszkodott.

- Tudom - nyögte Johnnie, és kínjában elhúzta a száját. - De meg kell értened. A vénusziak ellenőrzik a világűrt, az aszteroida-garnizonjainkat elsöpörték, a múlt héten a Phobos és a Deimos is elesett. A Föld és a Hold között megszakadt a kapcsolat, és ki tudja, hogy a Lunáris Hadosztály meddig tart ki. A Föld sincs biztonságban, egyre sűrűbben bombáznak. Ó, Ullen, hát nem érted?

A marsi arcára kiült a zavartság. - Elesik a Föld?

- Istenem, igen!

- Akkor adjádok fel! Ez a kövedkező logikus lépés. Egyáldalán minek kezddédek el? Osdoba földlakók. Johnnie a fogát csikorgatta.

- De ha a miénk volna a dezintegrátor, akkor nem veszítenénk.

Ullen vállat vont.

- Ó, Johnnie, ez már kezd fáraszdó lenni. Di földlakók mind egyformán gondolkoddok. Nézd, bizdosan megnyugodnál, ha elolvasnád a kéziradomad. Sód denne az indellekdusodnak.

- Rendben van, Ullen. Te akartad. Ha nem mondod el Thorningnak, amit tudni akar, letartóztatnak, és hazaárulásért elítélnek.

Hosszú csend következett, majd zavart dadogás.

- H-hazaárulás? Úgy érded, eláruldam… - A marsi történész levette a szemüvegét, és reszkető kézzel megtörölgette. - Ez nem igaz. Csak rám akarsz ijeszdeni.

- Ó nem, dehogy. Korzakov azt hiszi, hogy többet tudsz, mint amennyit elmondtál. Azt hiszi, ellenszolgáltatást vársz, vagy még inkább, hogy elmondtad a titkot a vénusziaknak.

- De Dorning…

- Thorning biztos a dolgában. Neki is megvan a maga baja. A földi kormányok meg nem arról híresek, hogy vészhelyzetben ésszerűen gondolkodnának. - Hirtelen könnycsepp jelent meg a szemében. - Ullen, valamit tenned kell. Nem csak magadért… a Földért is.

Ullen nehezen vette a levegőt.

- Azd hiszik, hogy eladom a dudományos ismeredeimed? Ez olyan, ami sérdi az edikai érzékenységemed, a dudományos diszdességemed.

A hangjából harag érződött, és Johnnie amióta csak ismerte, most első ízben hallotta, hogy torokhangú marsi nyelvre vált.

-…Emiadd egy szód sem mondok - fejezte be. Zárjanak csak be, lőjenek csak le, de ezd az inzuldusd nem felejdem el!

A szeméből határozottság sugárzott, és Johnnie teljesen magába roskadt. A földlakó fel sem pillantott a jelzőfény villanására.

- Felelj a fényre, Johnnie - figyelmeztette a marslakó halkan -, értem jönnek.

A szoba egy perc alatt megtelt zöld egyenruhásokkal. Csupán Dr. Thorning és két társa viselt civil ruhát. Ullen lábra tápászkodott.

- Uraim, ne mondjanak semmid. Híréd veddem, hogy azd dardják, eladdam, amid dudok… hogy pénzérd eladdam. - Szinte köpködte a szavakat. - Ilyed ezelődd nekem sose monddak. És nem is szolgáldam rá! Ha úgy dedszik, mosd azonnal bördönbe záradhadnak, de akkor sem mondok döbbed… és a dovábbiakban semmi közöm a Föld kormányához.

Egy zöld ruhás tiszt előrelépett, de Dr. Thorning visszaintette.

- Nos Dr. Ullen - mondta kedélyesen -, nem eszik olyan forrón a kását. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem jutott-e eszébe valami újabb részlet. Bármi, nem számít, ha apróság…

Fagyos csend lett, Ullen teljes súlyával a mankójára támaszkodott, de mozdulatlan maradt.

Dr. Thorning higgadtan leült a történész asztalára, és felvett néhány kéziratlapot.

- Ah, ez az a kézirat, amiről az ifjú Brewster beszélt. - Gyanakvó pillantással méregette a lapokat. - Nos, ugye azt tudja, hogy viselkedése következményeként mindezt elkobozhatjuk?

- He? - Ullen határozott tekintete rémültre váltott. Mankója súlyosan csattant a széken.

A fizikus elhárította a kézirat után nyúló kezet.

- Vigye innen a mancsát, Dr. Ullen. Tudok én erre vigyázni. - Zajosan átpergette a lapokat. - Nézze, ha letartóztatják árulásért, a papírjai felforgató irománynak minősülnek.

- Felforgadó! - csattant Ullen hangja. - Dr. Dorning, ön nem dudja, mid beszél. Ez az én… legnagyobb munkám. - A hangja rekedtessé vált. - Kérem, Dr. Dorning, adja vissza a kéziradomad.

Amaz a marsi reszkető keze elé tartotta a papírokat. - Ha! - mondta.

- De hád nem dudora!

A történész sápadt arcát elöntötte a veríték. Hangja erőtlenné vált.

- Időd! Adjon időd! Hagyjanak gondolkodni… és kérem, ne bándsa a kéziradomat!

A másik Ullen vállára tette a kezét.

- Akkor igyekezzen, mert öt perc múlva meggyújtom a kéziratát…

- Várjon, megmondom. Valahol - nem dudora hol - halloddam, hogy a fegyverben valami különleges fémed alkalmaznak, valami vezedékféleségnek. Nem dudora, milyen fémed, de a víz dönkredeszi és a levegő is.

- Szentséges Jupiter - kiáltott fel hirtelen Thorning egyik társa. - Főnök, nem emlékszik Aspartier öt évvel ezelőtti tanulmányára a nátriumvezeték viselkedéséről argongázban?

Dr. Thorning erősen gondolkodott.

- Várjon, várjon, várjon… az isten verje meg! Mindvégig itt volt az orrunk előtt!

- Dudom! - visított fel Ullen hirtelen. - A Karisdón dördénd. A Gallione elesdéről vold szó, és azd monddák, ennek a fémnek a hiánya okozda a vereséged… és azd is monddák…

De már csak az üres szobának beszélt. Jó ideig meglepetten állt.

Azután: - A kézhad! - Lehajolt, és összeszedegette a padlóról a szétszóródott lapokat, és minden gyűrődést gondosan kisimított rajta. - Barbárok! Ilyed denni egy ilyen hadalmas dudományos munkával!

Ullen kihúzta az egyik fiókot, és belekotort. Azután belökte, s ingerülten körbepillantott.

- Johnnie, hová deheddem azt a bibliográfiád? Nem láddad?

Az ablak felé pillantott.

- Johnnie!

- Várj egy kicsit, Ullen - csitította Brewster. Megint jönnek.

Odalent az utcán színes kavalkád nyüzsgött. A tengerészgyalogosok zöld sorai mereven vonultak végig a tömegen, felettük konfetti-hóesés meg szerpentin-zuhatag örvénylett. A tömeg tompán morajlott.

- Ó, az osdobák - tűnődött Ullen. - Annak is örüldek, amikor elkezdődődd a háború. Akkor is így parádézdak. Osdobák! - Visszazökkent a székébe.

Johnnie követte a példáját.

- A kormány egy új múzeumot nevezett el rólad, Ugye?

- Igen - hangzott a rideg válasz. Ullen bambán bámult az asztalára. - Az "Ullen Hadimúzeum"-od. Delerakdák régi fegyverekkel, a kőbaldádól kezdve az űrhajóelhárídóig mindenfélével. A Földön már csak így érdelmezik a dolgokad. Hol a fenében leped az a bibliográfia?

- Itt van - húzta elő Johnnie Ullen mellényzsebéből. - A győzelmünk a fegyverednek köszönhető. Bármilyen régi is, a célnak nagyon megtelelt.

- Győzelem! Hád persze! Amíg a Vénusz újra fel nem fegyverkezik, és fel nem készül a bosszúra! Az egész dördénelem erről szól. De ne dörődj vele. Semmi érdelme a vidának. - Hátradőlt a székében. - Gyere, megmudadom neked, mi az az igazi győzelem. Felolvasok neked a művem első ködedéből. Már kinyomdaddák, mind dudod.

Johnnie felnevetett.

- Láss neki, Ullen. Most végighallgatnám akár az egész kötetet is.

Ullen gyengéden elmosolyodott.

- Az igen jód denne az indellekdusodnak…

Átöröklés

Dr. Stefansson megsimogatta az előtte tornyosuló vaskos papírköteget.

- Mind itt van, Harvey. Huszonöt év munkájának eredménye.

A jámbor természetű Harvey professzor lustán pöfékelt a pipájával.

- Hát a te munkádnak ezzel vége; és Markeyénak is a Ganymedesen. Most már az ikreken van a sor.

Mély csend következett, amit végül Dr. Stefansson tört meg:

- Ugye közlöd a hírt Allennel?

A másik csendben bólintott.

- Végeznünk kell, mielőtt még elindulunk a Marsra, és minél előbb, annál jobb. - Egy percig hallgatott, majd feszültebb hangon hozzátette: - Kíváncsi volnék, milyen érzés az, amikor az ember huszonöt év után megtudja, hogy van egy ikertestvére, akit még sosem látott. Istenverte meglepetés lehet.

- George hogy fogadta?

- Először nem hitte el, amiért nem is hibáztatom. Markeynak igen sok munkájába került, amíg meggyőzte, hogy nem beugratásról van szó. Azt hiszem, nekem legalább annyira nehéz dolgom lesz Allennel. - Kiverte a hamut a pipájából, és megrázta a fejét.

- Legszívesebben én is elmennék a Marsra, hogy lássam, amikor találkoznak - jegyezte meg Dr. Stefansson vágyakozva.

- Te csak ne csinálj ilyesmit, Stef. Ez a kísérlet elég régóta tart már, és túl sokat jelent ahhoz, hogy ilyen ostoba lépésre szánd el magad.

- Tudom, tudom! Öröklődés kontra környezet! És a végén talán ott van a határozott válasz. - Félig-meddig magában beszélt, mintha egy ősrégi formulát ismételne. - Két egypetéjű iker, akiket születésükkor szétválasztottak; egyikük a civilizált Földre került, a másik a Ganymedes egyik úttörője. Azután huszonöt év múlva első ízben találkoznak - a Marson. Istenem! Bárcsak Carter megérhette volna ezt. Ezek az ő gyerekei.

- Nagy kár! De mi itt vagyunk, akárcsak az ikrek. Hogy iránta való tiszteletből befejezzük a kísérletet.

Első pillantásra senki nem mondaná meg, hogy a Gyógyászati Termékek Rt. Marsi Fiókvállalatát minden oldalról sivatag veszi körül. Látni itt hatalmas, felszín alatti kamrákat, amikben hatalmas területen egy természetes marsi gombafaj virul. A bonyolult szállítórendszer, amely a négyzetmérföldes gombamezők minden pontját a központi épülettel összeköti, teljesen láthatatlan. Az öntözőrendszer, a légtisztító berendezés, a vízelvezető csatornák is mind rejtve vannak.

Minden, ami a széles, lapos, vörös téglaépületben, meg a marsi sivatagban látható, vörös és száraz.

Ezt látta George Carter is, amikor rakéta-taxiján megérkezett, de őt legalább nem vezették félre a külsőségek. Furcsa is lett volna, ha így történik, mert a Ganymedesen eltöltött élete alatt vezérigazgatóként volt alkalma megszokni az ilyesmit. A föld alatti kavernák minden hüvelykjét ismerte, hiszen azokban nőtt fel.

Most pedig itt ül Lemuel Harvey professzor kis irodájában, és egykedvű ábrázatán enyhe elégedetlenség látszik. Jégkék szeme a professzor tekintetét kereste.

- Ez az… ikertestvérem… Hamarosan itt lesz?

- Már úton van ide - bólintott Harvey.

George Carter leeresztette karba font kezét. Arckifejezésére csendes vágyakozás ült ki.

- Hasonlít egy kicsit rám?

- Igen, eléggé. Tudja, maguk egypetéjű ikrek.

- Hm! Naná, hogy azok vagyunk! Bárcsak mindig ismertem volna… a Gannyn. - A szemöldökét ráncolta. - Mindig a Fődön élt, mi?

Halvány érdeklődés futott át Harvey professzor arcán.

- Maga nem kedveli a földlakókat? - kérdezte hirtelen.

- Nem, nem igazán - hangzott a gyors válasz. - A fődlakók mind ződfülűek. Mán akiket ismerek.

Harvey kényszeredetten elmosolyodott, s ezzel a társalgás abba is maradt.

Az ajtó szignálja rázta fel a professzort álmodozásából, és ugrasztotta ki George Cartert a székből. Harvey megnyomott egy gombot az asztalán, mire kinyílt az ajtó.

A küszöbön álló alak bejött a helyiségbe, és megállt. Az ikertestvérek egymásra néztek.

Feszült, rezzenéstelen pillanat volt, s Harvey professzor puha székébe süppedve, ujjhegyeit összeérintve, feszülten figyelt.

A két fiú mereven állt tíz lépésnyire egymástól, egyikük sem moccant. Különös kontrasztjai voltak egymásnak, amit a közöttük lévő hasonlóság csak kiemelt.

Fagyos, kék szemek tekintettek fagyos, kék szemekbe. Mindkettő a hosszú, egyenes orra alatt kissé összeszorította telt, piros ajkát. Az erős pofacsont mindkettőnél olyan hangsúlyos volt, mint amilyen szögletes az előreugró áll. Még a félig felvont szemöldök és az enyhén kihívó tekintet is ugyanaz volt.

De az arccal a hasonlóságok sora véget is ért. Allen Carter ruhájának minden négyzetcentiméterén ott virított New York nyoma. A bő ingtől a sötét bíbor térdnadrágon és a lazacszínű cellulit harisnyán át a csillogó szandálig a terrestriális divat eleven megtestesítője volt.

George Carter egy röpke másodpercre esetlennek érezte magát, ahogy ott állt ganymedesi vászonból készült szűk ujjú, zárt nyakú ingében. Kigombolt mellénye és túlméretezett nadrágja, vastag talpú csizmája esetlennek és vidékiesnek tűnt. Egy pillanatra ezt még ő is érezte.

Ingzsebéből Allen cigarettás dobozkát vett elő - ez volt az első mozdulat, amióta a testvérek találkoztak kinyitotta, és kivett belőle egy karcsú, papírba csomagolt dohányhengert, ami az első szippantásra magától meggyulladt.

George egy pillanatig tétovázott, majd a kővetkező mozdulata felért egy kihívással. Benyúlt belső zsebébe, és előhúzott egy ganymedesi, zöld levélből sodort, fonnyadt cigarettát. Láng lobbant hüvelykujja végén, s testvérét utánozva beleszívott a cigarettába.

Azután Allen különös, fejhangú nevetése harsant:

- A te szemeid, azt hiszem, egy kicsit közelebb ülnek egymáshoz.

- Naná, hogy közelebb. Neked meg máshogyan áll a hajad. - Hangjából enyhe rosszallás érződött. Allen keze önkéntelenül végigsimított világosbarna, a végén gondosan göndörített tincsein, miközben szemét a másik precíz copfba font, meglehetősen hosszú hajára szegezte.

- Azt hiszem, meg kell szoknunk egymást. Én megpróbálom.

A két testvér végre kitárt karokkal megindult egymás telé.

- Naná. Nekem is teccik az ötlet. - Megszorították egymás kezét.

- Allen a neved, mi? - mondta George.

- Te pedig George vagy, ugye?

Azután nagyon sokáig nem szóltak egy szót sem. Csak álltak, és mosolyogtak egymásra - huszonöt évnyi szakadékot kellett hirtelen áthidalniuk.

George Carter személytelen tekintete végigsiklott a kaverna végtelenbe vesző, szögletes ágyásaiban pompázó, bíborszínű virágszőnyegen. Az újságok és az újságírók joggal rajonghattak a Mars "gomba-arany"-áért, azért a tiszta kivonatért, amiből pár unciányit tudnak előállítani egy hektárnyi virágból, s ami nélkülözhetetlen a Rendszer gyógyszergyártásában. Ópiumszármazékok, vitaminok, különleges kivonat a tüdőgyulladás ellen - a virágok közel annyit értek, mint a súlyuk aranyban.

De George Carter számára csak virágok voltak; virágok, amiket termeszteni kellett, aratni, bálázni, és hajón az Aresopolisi Laboratóriumba küldeni.

Terepkocsiját fél sebességre kapcsolta, és dühösen kilesett az ablakon.

- Hé, te lápi macska! Te ott, te koszos képű! Figyedd, hogy micsinász; a csatornába öncsed a vizet. - Visszaült, és a kocsi megint nekilódult. A ganymedesi rosszindulatúan dörmögött magában: - Ezek a francosok csak piszkájják az embert, semmi hasznuk sincsen. Amit csinának, azt gépek is megcsináhattyák, ezeknek úgyis mindig szabaccságon van az agyuk, a francba.

A terepjáró megállt, és George kiszállt. A gombaágyásokat kerülgetve egy csoport férfi felé tartott, akik egy póklábú gép mellett álldogáltak.

- Hát itt vagyok. Mi a baj, All'n?

Allen feje előbukkant a gép mögül. Kezével intett az embereknek:

- Állítsák le egy percre! - Azzal az ikertestvére elé ugrott. - George, ez működik. Lassú és esetlen, de működik. Még javítani kell rajta, és megszabadulunk a primitív munkától. Így rövid időn belül képesek leszünk…

- Na várjál csak, All'n. Itt a Gannyn ráérünk. Ezért aztán sokáig élünk. Mit kerestél ott?

Allen hallgatott, és megtörölte a homlokát. Arca fénylett a verejtéktől és az izgalomtól.

- Azóta dolgozom ezen, amióta elhagytam a kollégiumot. Ez módosítása annak, ami a Földön már létezik, de a módosítások sora végtelen. Ez egy mechanikus virágszedő.

Egy nagy ív összehajtogatott papírt húzott elő a zsebéből, és szétteregette a földön.

- Mostanáig a virágszedés a vállalkozás leggyengébb láncszeme volt. Hogy mást ne mondjak, a leszedett virágok 15-20 százaléka veszendőbe ment, mert vagy kifejletlen, vagy elvirágzott volt. Végül is az emberi szem csupán egy emberi szem, és a virágok… Íme, nézd!

Allen a leterített papír mellé guggolt. George a válla fölül figyelte.

- Nézd! Ez a fluoroszkóp és a fotoelektrikus rekesz kombinációja. A virág érettsége a benne lévő spórák állapotából határozható meg. Ez a készülék úgy van beállítva, hogy érzékelje az érett spórákról visszaverődő világos és sötét foltokat, ami beindítja a megfelelő áramköröket. Másrészt, ez a második áramkör… de könnyebb, ha megmutatom.

Lelkesen dudorászva felállt. Egyetlen ugrással a szedőgép ülésében termett, és meghúzta a kart.

A gép azon nyomban a virágok felé fordította "szemét", és hat hüvelyknyire a talaj felett pásztázni kezdte az ágyást. Amint érett virág fölé ért, egy ollós kar pattant ki belőle, lenyúlt a virágért, levágta, és az alul elhelyezett csúszdára tette. A gép hátuljában hamarosan egy halom virág gyűlt össze.

- Később majd bálázót is szerelünk rá. Figyelted azokat a virágokat, amikhez nem nyúlt hozzá? Azok még éretlenek. Csak várj, amíg egy túlérett virághoz ér, majd meglátod, mit csinál.

Győzelemkiáltást hallatott, amikor egy perc múlva a gép félrehajított egy virágot.

Megállította a masinát.

- Látod? Egy hónapon belül munkába állíthatjuk a földeken.

George Carter savanyú képpel tekintett ikertestvérére.

- Több lesz az, mint egy hónap. De jobb vóna, ha örökké tartana.

- Mit értesz az alatt, hogy örökké? Ez meggyorsítja…

- Asse bánom, ha pirosra festi a virágokat. Az én fődemre ez nem köll.

- A te földedre?

- Ja. Az enyimre - hangzott a hűvös válasz. - Van itt elég melós. Aszondom, jobb lesz, ha nem keversz itt ezzel a micsodával. Az vóna a legjobb, ha evinnéd innen a francba. Nem köll ez itt.

Allen leszállt, és a bátyja arcába nézett.

- Beleegyeztél, hogy kísérleteket végezzek itt. Megígérted, hogy nem szólsz bele, hát ehhez tartsd magad.

- Na jó, de a francos gépedet tarcsad távol a fődemtől.

A földlakó lassan odament a testvéréhez. Szemében tűz villant.

- Nézd, George, nem tetszik, ahogy viselkedsz, és az sem tetszik, hogy mindenbe beleszólsz. Nem tudom, a Ganymedesen mihez szoktál hozzá, de ez itt egy nagyobb vállalkozás, és a vidékies szokásaidat le kellene vetkőznöd.

- Maj ha kedvem tartja. Ha nem bírsz elviselni, bújj vissza az irodádba. Nem szeretem, ha beleköpnek a levesembe.

Az út vissza a Központba baljós csendben telt el. George magában fütyörészett, Allen pedig karba tett kézzel, tüntető érdektelenséggel figyelte az előttük elterülő földeket. A csend azután is folytatódott, hogy beléptek a földlakó irodájába. Allen kurtán intett az egyik szék felé, s a ganymedesi szó nélkül leült rá. Elővette elmaradhatatlan zöldlevél cigarettáját, és várta, hogy a másik megszólaljon. Allen a szék szélére kuporodott, és előre dőlve az asztalra támasztotta könyökét. Hirtelen rákezdett.

- Sok olyasmi van ebben a szituációban, George, ami rejtélyes a számomra. Azt nem tudom, téged miért vittek a Ganymedesre, engem meg a Földre, és azt sem tudom, miért nem beszéltek nekünk sosem a másikról, vagy miért tettek most társakká bennünket, mégpedig egyenlő beleszólási joggal; de azt tudom, hogy ez a helyzet igen hamar elviselhetetlenné fog válni. Ennek a vállalkozásnak modernizálásra van szüksége. Te mégis folyton beveted a vétójogod minden újítással szemben, amit én be akarok vezetni. Még nem tudom, mi a te nézőpontod, de az a gyanúm, még mindig azt hiszed, hogy a Ganymedesen vagy. Ha még mindig az isten háta mögött érzed magad, figyelmeztetlek, igyekezz elszakadni onnan. Én a Földről jöttem, és ez a vállalkozás földi hatékonysággal és földi szervezettséggel fog dolgozni. Megértetted?

George illatos dohányfüstöt fújt a mennyezetre, mielőtt válaszolt. De amikor megszólalt, szeme élesen villant, és hangja metszőn csendült.

- Főd, mi? Fődi hatékonyság, mi? Nézd All'n, én kedvellek téged. Nem tehetek róla. Olyan sokat jelentesz számomra, hogy ha nem bírnálak, az annyi vóna, mintha magamat nem bírnám. Utálom kimondani, de te rossz nevelést kaptál. - A hangja komorrá, vádlóvá vált: - Te fődlakó vagy. Hát nézz magadba. Egy fődlakó csak félember, mert folyton csak a gépekre támaszkodik. De el tudsz képzelni engem, hogy gépekke' dógozok? Csak gépekke'? Hát mire való az ember?

- Arra, hogy kezelje a gépeket - hangzott a rövid, de dühös válasz.

A ganymedesi felállt, és öklével az asztalra csapott.

- A gépek hajtják az embert, te is tudod. Először te használod őket; azután már tőlük függsz; a végín meg a szolgájuk leszel. A te drága Fődeden mi van? Csak gép, meg gép, meg gép; és mi a vége? Megmondom. Csupa félember. - Felegyenesedett. - Még mindig szeretlek. És szeretlek annyira, hogy azt kívánjam, bárcsak ott letté' vóna velem a Gannyn. Az isten verje meg, a Jupi embert faragott vóna belőled.

- Befejezted? - kérdezte Allen. - Fogjuk rá!

- Akkor mondok neked valamit. Semmi baj nem volna veled, ha az egész életedet azon a decens planétán töltenéd le. Mert te a Ganymedeshez tartozol. De azt tanácsolom, térj vissza ide.

George igen halkan válaszolt:

- Csak nem akarsz bemosni egyet?

- Nem, nem bírnám megütni a tükörképemet. De ha csak egy kicsit is különböznél tőlem, most szívesen adnék egy kis előleget.

- Képes lenné' rá… egy ilyen fődlakó, mint te? Na ülj le szépen. A'szem mind a ketten izgatottak vagyunk egy kicsit. Így semmit nem lehet elintézni.

Megint leült, néhányszor beleszippantott a cigarettájába, de hiába. Undorodva beledobta a szeméthamvasztóba.

- Van vized? - mordult fel.

- Nem bánnád, ha gép szolgálná fel? - vigyorgott Allen, és grimaszt vágott.

- Gép? Milyen gép? - A ganymedesi gyanakvóan pillantott körbe.

- Figyelj! Egy hete állítottam üzembe. - Megnyomott egy gombot, mire az asztal alól egy kattanás hallatszott. Ezt egy másodpercre csurgó víz hangja követte, majd a földlakó jobbjánál az asztal lapján félrecsúszott egy korong, és egy pohár víz emelkedett ki a lyukból.

- Vedd el - biztatta Allen.

George gyorsan felkapta és megitta. Az üres poharat a szeméthamvasztóba dobta, majd hosszan, elgondolkozva meredt testvérére.

- Megnézhetem a vízadagolódat?

- Persze. Itt van az asztal alatt. Gyere, csinálok neked helyet.

A ganymedesi az asztal alá mászott, Allen bizonytalan ábrázattal figyelte. Hirtelen egy barna kéz nyúlt ki az asztal alól, és egy tompa hang azt mondta:

- Adj egy csavarhúzót. - Hé, mit akarsz csinálni?

- Semmit. Egyáltalán semmit. Csak meg akarom nézni ezt a szerkentyűt.

Odaadta a csavarhúzót, és pár percig kotorászáson kívül más hang nem hallatszott az irodában. Végül George kipirosodott arccal előbújt, és elégedetten igazgatta az inge ujját.

- Melyik gomb indítja el?

Allen megmutatta, George pedig megnyomta. Vízcsurgás hallatszott. A földlakó kétkedőn pillantott testvérére. Akkor észrevette, hogy vízben áll.

Felugrott, lepillantott, és rémületében nagyot rikoltott.

- Hé, az isten verjen meg, mit csináltál?

Vékony vízér kígyózott elő az asztal alól, miközben a csobogás tovább hallatszott.

George ráérősen az ajtó felé indult.

- Csak rövidzárlat. Itt a csavarhúzód, megjavíthatod. - S mielőtt még bevágta volna az ajtót, visszaszólt: Ennyit a drága masináidról. Mindig a legrosszabbkor mennek tönkre.

A berregő kitartóan zümmögni kezdett, s Allen Carter ingerülten nyitotta ki az egyik szemét. Még sötét volt.

Nagyot sóhajtva kinyújtotta a kezét, és elhallgattatta az audiomittert.

Az éjszakai műszakvezető, Amos Wells reszkető hangja idegesen harsant. Allen teljesen kinyitotta a szemét, és felült.

- Te megőrültél? - dörögte, de eközben már bújt is bele a nadrágjába. Tíz másodperc múlva pedig már hármasával vette a lépcsőket lefelé. Ikertestvére mögött egy lépéssel rontott be a központi irodába.

A helyiség zsúfolt volt, a bent lévők mind reszkettek. Allen elsimította a hajat a szeméből.

- Kapcsoljátok fel a térvilágítást.

- Már fel van! - mondta valaki tanácstalanul.

A földlakó az ablakhoz szaladt, és kinézett rajta. Az ablakon kiszűrődő fénysugár pár lábnyira kinyúlt, majd beleveszett a párás homályba. Megrántotta az ablakot, mire az pár hüvelyknyire kinyílt, azután elakadt. Odakint szél süvöltött, a helyiségben pedig köhögéskoncert kezdődött. Allen becsukta az ablakot, és kezével könnybe lábadt szeméhez kapott.

George egy sor tüsszentés közepette azt mondta:

- Mi nem a porviharok zónájában vagyunk. Ez nem az lehet.

- Ez az - biztosította Wells sípoló hangon. - A legrondább, amit valaha is láttam. A semmiből támad fel, mint most is. Leveri az embert a lábáról. Mire mindent be tudok csukni, már túl késő.

- Túl késő! - Allen figyelmét homokkal telt szeméről a szavakra összpontosította. - Túl késő, de mire?

- Túl késő, hogy megvédjük a guruló raktárainkat. A rakétáink is mind tönkremennek. Egyiküknek sem használ a homok. Ugyanez a helyzet a víztisztítóval meg a szellőzőrendszerrel is. A lenti generátorok biztonságban vannak, de minden egyebet szét kell szedni, és újból összerakni. Egy hétre le kell állnunk. Talán még hosszabb időre is.

Rövid, jelentőségteljes csend következett, majd Allen szólalt meg:

- Lásson neki, Wells. Ossza be az embereket dupla műszakba. Kezdjék a víztisztítókkal. Azoknak huszonnégy órán belül működniük kell, különben a fél termés kiszárad és ránk rothad. Várjon, magával megyek.

Megfordult, hogy induljon, de az első lépés után megtorpant, mert Michael Anders, a kommunikációs tiszt rohant fel a lépcsőn.

- Mi a baj?

Anders lihegve válaszolt:

- Az egész átkozott bolygó megőrült. A történelem legnagyobb földrengése zajlik, a centruma tíz mérföldnyire van Aresopolistól.

- Micsoda? - kiáltották a jelenlévők kórusban, majd szitkozódni kezdtek. Az emberek nyugtalanul csoportokba verődtek. Sokuknak rokonuk, feleségük élt a marsi metropolisban.

Anders izgatottan folytatta:

- Teljesen hirtelen tört rájuk. Egész Aresopolis lángokban áll. Részleteket nem tudunk, és öt perce az aresopolisi laboratóriumunkkal is megszűnt a kapcsolat.

Bábeli hangzavar támadt. A hír már eljutott a Központ legtávolabbi zugába is, és az izgalom már-már a pánik határát súrolta. Allen kiabálni kényszerült.

- Csendet kérek. Aresopolisszal nem tudunk mit kezdeni. Nekünk is megvannak a magunk problémái. Ez a különös vihar összefüggésben lehet a földrengéssel. Nekünk most ezzel kell törődnünk. Mindenki menjen vissza a munkájához, és végezze a dolgát. Aresopolisnak hamarosan szüksége lesz ránk. - Andershez fordult: - Maga! Üljön vissza a rádióhoz, és addig ne mozduljon, amíg helyre nem áll a kapcsolat. George, velem jössz?

- Nem, a'szem nem - hangzott a válasz. Te csak törődj a gépeiddel, én Andersszel megyek.

Mire Allen visszatért a Központba, már hajnalodott. Sötét, fénytelen hajnal volt ez. Allenen fáradtság vett erőt. Testben és lélekben is, és ez meg is látszott rajta. Belépett a rádiós szobába.

- Elég nagy a baj. Ha…

Hirtelen sistergés hallatszott a rádióból, és George hevesen csendre intette. Allen elhallgatott. Anders az adó-vevő fölé görnyedt, ideges ujjaival apró gombokat forgatott.

A rádiós felpillantott.

- Semmi, Mr. Carter. Nem tudom befogni őket.

- Rendben van. Maradjon itt, és tartsa nyitva a fülét. Ha van valami, értesítsen. - Karon fogta a testvérét, és kisétáltak a helyiségből. - Mikor lesz a következő behajózás, All'n?

- Minimum egy hét múlva. Semmink nincs, ami repül vagy gurul, az aratást meg csak késve kezdhetjük meg.

- Van valamennyi tartalékunk?

- Van néhány tonna válogatott virág - többnyire bíborvörösek. A múlt heti földi járat szinte mindent elvitt. - George elmélázott. Testvére egy percig várt, majd élesen rászólt:

- Nos, mi jár a fejedben? Mi hír Aresopolisról?

- A francba, semmi jó. A rengések letarolták a város háromnegyed részét, a többi meg ég, a'szem. Úgy ötvenezren fognak a szabadban aludni. Ez a marsi őszben nem semmi, hát még ha nem működik a gravitációs rendszer se.

- Tüdőgyulladás! - füttyentett Allen.

- És közönséges megfázások, meg influenza, meg még egy tucat más betegség, nem beszélve a megégett emberekről. Az öreg Vincent meg veri a huppot.

- Virág kellene neki?

- Kétnapi készlete van. De ennél több kéne neki.

Mindketten nyugodtak voltak, majdhogynem közönyösek. Alaposan alábecsülték a válságot, ami most rájuk szakadt. Csend lett, majd George szólalt meg:

- Mit kéne csinálni?

- Most egy hétig semmit; semmi olyasmit, ami az életünkbe kerülhet. Ha a vihar elmúltával át tudnak küldeni egy hajót, akkor felrakhatjuk rá a pillanatnyi készletünket, közben leszedjük a termést.

- Ostobaság még csak rágondolni is. Az aresopolisi repülőtér romokban hever. Egyetlen hajójuk sem maradt. - Ismét csend lett, majd Allen szólalt meg halk, feszült hangon:

- Mire vársz? Mi ez a kifejezés az arcodon?

- Arra várok, hogy beismerd, az átkozott masináid pont most romlottak el, amikor a legnagyobb szükség volna rájuk.

- Beismerve - mordult fel a földlakó.

- Jó. Akkor most megmutatom, mire képes az emberi leleményesség. Itt az üzenet, amit Vincentnek küldtem. - Egy ív papírt nyújtott át a bátyjának.

Allen hosszasan meredt a testvérére, majd lassan elolvasta a ceruzával rótt sorokat.

"Harminchat órán belül mindent leszállítunk, amink van. Remélem, ez kitart addig, amíg egy teljes szállítmányt tudunk küldeni. A dolgok kissé rosszul mennek errefelé."

- Hogyan akarod megcsinálni? - érdeklődött Allen, amikor befejezte az olvasást.

- Majd megmutatom - válaszolta George, és Allen csak most vette észre, hogy már elhagyták a Központot, és a kavernában járnak.

George még öt percig ment, majd megállt egy, a homályban feketén derengő tárgy mellett. Felkapcsolta a helyi világítást, és így szólt:

- Homokjáró!

A homokjáró nem volt valami szemrevaló szerkezet. Az alacsony vezetőfülke, meg a mögötte lévő három tömzsi, nyitott tetejű tartály igazi ősrégi ócskaságnak látszott. Ezeket már tizenöt éve kiszorították a homokszánok meg a rakéta-szállítóhajók.

A ganymedesi magyarázni kezdett:

- Alig egy órája ellenőriztem, minden rendben van. Tokozott csapágyai vannak, légkondicionált vezetőfülkéje, és belső égésű motorja.

A másik gyanakvóan pillantott rá. Tekintetéből ellenszenv sugárzott.

- Úgy érted, kémiai üzemanyagot éget el?

- Ja! Benzint. Ezért szeretem. A jó öreg Gannyra emlékeztet. Ott is volt egy benzinmotoros…

- Na várj csak. Nekünk viszont nincs benzinünk.

- Nem, a'szem nincs. De rengeteg folyékony hidrokarbon van errefelé. Ott a Solvent D. Tiszta oktán. Csak örülhetünk neki.

- Értem - mondta Allen. - De csak ketten férnek bele.

- Tudom. Én vagyok az egyik.

- Én meg a másik.

George felmordult.

- Gondoltam, hogy ezt mondod… de ez nem ám olyan gombnyomogatós masina. Azért elboldogulsz vele, földlakó?

- Azt hiszem, lassan én is… Gannie leszek.

Mire a homokjáró motorja életre kelt, a nap már két órája fent volt, ám odakint a homály, ha lehet, még jobban elmélyült.

A kavernák közötti főúton nagy volt a nyüzsgés. Groteszk alakok álltak meg elhaladtukban, és meredtek csodálkozva rögtönzött sisakjuk üvegje mögül a homoktalpakkal felszerelt széles kerekű járműre, amely most lomhán megindult előre. A mögéje akasztott három kocsiban magasra púpozva állt a bíborvörös virág, amit ponyvával takartak le. Felharsant a kapunyitásra szólító jel.

A nyitókar megmozdult, és a kettős ajtó a homoktól csikorogva kettévált. A nyíláson szürke porfelhő örvénylett be, a jármű kihajtott, s mögötte a sisakjukat törölgető alakok becsukták az ajtószárnyakat.

Amint elhagyták a kavernák védelmező gravitor mezejét, a ganymedesi szokásokon edződött George Carter egyetlen sóhajtással konstatálta a hirtelen gravitáció-változást. Kezével keményen markolta a kormányt. Terrestriális testvére egészen másképpen viselte el ugyanezt. A gyomrát szorító émelygés csak lassan oldódott, és jó időbe telt, mire hörgő, szabálytalan légzése újból normálissá vált.

Mindeközben tisztában volt azzal, hogy testvére oldalpillantásokat vet rá, s olykor elmosolyodik.

Éppen elég erőfeszítésébe került, hogy lenyelje a nyögést, de a gyomorizmai úgy görcsbe rándultak, hogy az arcát kiverte a hideg veríték. A mérföldek csigalassúsággal fogytak, de a mozdulatlanság érzete majdnem olyan teljes volt, mint odakint a világűrben. A táj szürkén, egyformán, monoton változatlansággal vette őket körül. A motor hangosan dübörgött, a hátuk mögött a légtisztító álmosítón kattogott. Időnként heves széllökés zúdult rájuk, s a szélvédőnek csapódó homokszemek milliónyi koppanása folyamatos ropogássá olvadt össze.

George mereven az előtte lévő kompaszra meresztette szemét. A csend már szinte nyomasztóvá vált.

Azután a ganymedesi oldalt fordította a fejét, és felmordult:

- Mi van azzal a francos ventilátorral?

Allen az alacsony mennyezet felé nyújtotta a nyakát, azután sápadtan vigyorgott:

- Leállt.

- Órákba tehet, mire eláll a vihar. Addig is levegőre lesz szükségünk. Mássz hátra, és indítsd el - parancsolta rideg, ellentmondást nem tűrő hangon. - Itt a szerszám - tette hozzá, amikor a társa a válla fölött a kocsi hátuljába mászott. - Húsz perced van, tisztán megfulladunk. Mán most áporodott a levegő.

A homokfelhők egyre hevesebben zúdultak rájuk, és a halvány, sárga fény a fejük felett egyre nehezebben tudott lehatolni hozzájuk.

Hátulról motoszkálás zaja hallatszott, majd Allen hangja:

- Istenverte kötél. Minek van ez itt? - Kalapálás hallatszott, majd utálkozó káromkodás. - Ezt elmarta a rozsda.

- Elromlott még valami? - szólt hátra a ganymedesi.

- Nem tudom. Várj, amíg kitisztul. - További kalapálás, majd folyamatos csikorgás, ropogás hallatszott.

Allen visszakecmergett az ülésbe. Arcáról rozsdás izzadságcseppek gördültek le, s ezen az sem segített, hogy rozsdás kézfejével megpróbálta letörölni.

- A szivattyú olyan lyukas, mint egy perforált szűrő, a rozsda teljesen elette. Teljes fordulatra állítottam, de már csak az imádság tartja össze.

- Akkor láss neki imádkozni - vetette oda George gorombán.

A földlakó összevonta a szemöldökét, és komoran, szótlanul meredt maga elé.

Délután négy körül a ganymedesi kijelentette:

- Úgy látom, tisztul a levegő.

Allen felriadt. A benti levegő rossz szagú és nyirkos volt. A ventilátor sziszegve erőlködött, minden kattanása között hosszabb idő telt el. Már nem sokáig bírja.

- Mekkora utat tettünk meg?

- A táv egyharmadát - hangzott a válasz.

- Hogy bírod?

- Egészen jól - csattant Allen éles hangja. Visszasüppedt az ülésbe.

Már leszállt az éjszaka, és az első csillag is ott hunyorgott a marsi égbolton, amikor a ventilátor egy hosszú, de hiábavaló szisszenéssel kilehelte a lelkét.

- Aszencségit! - kommentálta George. - Már nem bírom ezt a bűzt. Nyisd ki az ablakot.

A metszőn éles marsi szél befújta az ablakon az utolsó homokfelhőt. George köhögött, és a szája elé húzta a gyapjú álarcot, majd felkapcsolta a fűtést.

- Még egy darabig ezen fogunk rágódni. - Allen sóvárogva pillantott az égre.

- Ott van a Föld… mellette meg a Hold.

- A Főd? - ismételte George elégedetten. Ujjával előre mutatott. - Ott meg a jó öreg Jupi. - Azzal hátravetette a fejét, és öblös baritonján énekelni kezdett:

Jove, tündöklő arany sugár,

fényedtől izzik a táj,

az én szívem csak arra vár,

hogy visszatérjek, mert ott rám

a jó öreg Ganymeeeeedes vár!

Az utolsó sor rezegve trillázott, egyre hangosabban és hangosabban énekelt, a végére fel is gyorsult, mígnem fülsértővé vált az egész.

Allen elkerekedett szemmel meredt a bátyjára.

- Ezt hogy csináltad?

George elvigyorodott.

- Ez a Ganny-kesergő. Még sosem hallottad? - A földlakó megrázta a fejét.

- Hallottam róla, ez minden.

A másik erre egy kissé barátságosabbá vált.

- Hát igazán a ritka légkörben lehet jól énekelni. A Gannyn kellene hallanod. Hej, várj, amíg benyelek egy kis kávét, akkor eléneklem neked mind a huszonnégy versszakát.

Nagy levegőt vett:

Kedvesem, egy szőke leány

a Jove fényében áll,

és csak énreám vááááár!

Azután…

Allen megragadta a karját, és megrázta. A ganymedesibe beleszorult a szó.

- Mi a baj? - kérdezte éles hangon.

- Valami huppant fent a tetőn. Van odakint valami.

- Fogd a kormányt - bámult felfelé George. - Felmegyek.

Allen megrázta a fejét.

- Majd én. Nem tudnám vezetni ezt a primitív szerkentyűt. - A következő pillanatban már kint is volt a fellépőn. - Menj csak tovább - kiáltotta, és egyik lábát átlendítette a tető peremén.

Azonnal mozdulatlanná merevedett, mihelyt észrevette, hogy két sárga szem bámul az övébe. Egy szempillantás alatt felismerte, hogy egy keazellel néz farkasszemet. Ez körülbelül annyira volt kellemetlen szituáció, mintha odahaza a Földön csörgőkígyót találna az ágyában.

Nem sok idő volt a helyzetet fontolgatni, mert a keazel máris feléje lendült, méregfogai megcsillantak a sötétben.

Allen visszahúzódott, de elveszítette az egyensúlyát. Lassú zuhanással a homokba huppant, és a pikkelyes marsi hüllő máris rajta termett.

A földlakó ösztönösen reagált. Kezét kinyújtva megragadta a lény pofáját.

Ember és állat ebben a helyzetben szoborrá merevedett. Az ember reszketett, s a szíve hevesen vert. Mozdulni sem mert. A szokatlan marsi gravitációban nem tudta megbecsülni a mozdulatait. Az izmai akkor rándultak görcsbe, amikor akartak, a lábai akkor mondták fel a szolgálatot, amikor nem kellett volna.

Megpróbált mozdulatlanul feküdni és gondolkodni. A keazel megmozdult, és a száját, amire a földi izmok lesújtottak, borzalmas visítás hagyta el. Allen keze az izzadságtól sikamlóssá vált, és érezte, hogy az állat pofája megmozdul a tenyerében. Rémületében szorosabban kezdte markolni. Egy keazel fizikai szempontból nem ellenfele egy földlakónak, még ha az kimerült, rémült és az ismeretlen gravitáció miatt esetlen is, ám egyetlen harapás, és a sorsa meg van pecsételve.

A keazel hirtelen összerándult. Begörbítette a hátát, és a farkával vadul kapálózott. Allen két kézzel tartotta, és nem bírta elengedni. Sem kése, sem pisztolya nem volt. A kopár sivatagban kő sem akadt, amivel a fejére sújthatna. A homokjáró már régen eltűnt a marsi éjszakában, s ő egyedül maradt - egyedül, a keazel társaságában.

Kétségbeesetten fordult meg. A keazel a fejét rázta. Allen hallotta sípoló lélegzetvételét, majd megint felharsant a fojtott visítás.

Allen fölékerült, és térdével a pikkelyes hasára nehézkedett. Amaz tovább mozgatta a fejét. A keazel kétségbeesetten küzdött, de Allen földi bicepsze keményen szorította. Érezte az állat agóniáját, azután minden erejét összeszedte, és akkor valami hirtelen roppant egyet.

Az állat elcsendesedett.

Szinte zokogott, amikor végre felállt. A Mars éjszakai szele a testét szabdalta, a verejték a bőrére fagyott. Egyedül volt a sivatagban.

Visszatértek a reakciói. A füle erősen zúgott. Alig bírt megállni a lábán. A szél marta a bőrét, de ő már nem érezte.

A fülében a zúgás hanggá állt össze; egy hanggá, amely őt szólongatta a marsi szélben.

- All'n, hun vagy? A szencségit, te ződfülű, hun vagy? All'n! All'n!

Friss élet költözött a földlakóba. Vállára vetette a keazel tetemét, és elindult a hang irányába.

- Itt vagyok, Gannie. Erre! - Vakon a bátyja karjába zuhant.

- Te francos fődlakó, nem bírsz megmaradni egy vánszorgó homokjárón? Akár meg is… - A hangja értelmetlen gagyogásba fulladt.

- Egy keazel volt a tetőn - lihegte Allen fáradtan. - Majdnem elkapott. Itt van, csinálj vele valamit. Aresopolisban száz dollárt adnak minden keazel-bőrért.

A következő fél órából nem sok mindenre emlékezett. Amikor megint magához tért, a járműben ült, és a szájában meleg kávé ízét érezte. A motor megint járt, és a fűtőtestek is kellemes meleget árasztottak.

George csendben ült mellette, szemét az előttük elterülő sivatagra meresztette. Hébe-hóba megköszörülte a torkát, és szikrázó szemét a testvérére emelte. Arcán különös kifejezés ült.

- Figyelj - szólalt meg Allen -, szeretnék ébren maradni; meg aztán te is kimerültnek látszol, úgyhogy mi volna, ha megtanítanál arra a Ganny-dalra. Akkor talán életben maradhatunk.

A ganymedesi tekintete megkeményedett, majd mogorván azt mondta:

- Na akkor figyeld az ádámcsutkámat, amíg énekelek.

A nap már félúton volt a zenit felé, amikor a csatornához értek.

Egy órával hajnal előtt már hallatszott a zúzmara ropogása a súlyos kerekek alatt. Ez a sivatag végét jelezte, s azt, hogy közelednek a csatorna-oázishoz. Ahogy a nap egyre feljebb került, a ropogás abbamaradt, és nyúlós sár kezdte lassítani a homokra tervezett kerekek haladását. Szürkészöld cserjék szánalmas foltjai törték meg a lapos vidék egyhangúságát; ez volt az első változatosság a vörös homokon azóta, hogy útra keltek.

Akkor Allen előrehajolt, és megragadta testvére karját.

- Nézd, ott a csatorna előttünk.

A "csatornában", ami a Jefferson-csatorna egyik mellékága volt, az évnek ebben a szakában éppen csak csörgedezett a víz. Egy kanyargó, koszos sárpatak volt, semmi több. Mellette mindkét oldalon fekete mocsár, ami földévenként csak egyszer változik rohanó, jéghideg áradattá.

A homokjáró óvatosan ereszkedett lefelé az enyhe lejtőn, tekervényes nyomsávot hagyva maga után, ahogy kerülgette a szétszórt kőtömböket, amiket a tavaszi áradás görgetett ide, s az ár elvonultával itt felejtett.

Keresztülcuppogott a sáron, néha beletoccsant a tócsákba. Csattogva átzötyögött a sziklákon, és kerékagyig merült el a csatornában, majd a túloldalon kievickélt.

Azután olyan hirtelen, hogy a két vezető kizuhant az ülésből, váratlanul oldalt csúszott, s hiábavalónak tűnt mindenfajta erőfeszítés, nem bírt továbbmenni.

A testvérek kikászálódtak, hogy felmérjék a helyzetet. George minden eddiginél ékesebb akcentussal káromkodott.

- A szentségit neki, most aztán jó nagy szarban vagyunk. Ez meg itt dagonyázik, mint valami vaddisznó. - Allen fáradtan simította hátra a haját.

- Mindenesetre nem állhatunk itt, miközben csak bámulunk. Még legalább száz mérföldre vagyunk Aresopolistól. Ki kell szednünk innen.

- Ki hát, de hogyan? - Szitkozódása lihegéssé szelídült, miközben a jármű hátuljából egy tekercs kötelet vett elő. Gyanakvó pillantással méregette.

- Szállj be All'n, és amikor húzom, nyomd a gázt, ahogy belefér.

Amíg beszélt, a kötelet az első tengelyhez erősítette. A hátán átvetette, és kievickélt a bokáig érő sárból. A kötél megfeszült.

- Jóvan, most gyerünk! - kiáltotta. A hátán megfeszültek az izmok, arca kivörösödött. Allen a fülkében a padlóig nyomta a pedált… a motor felbőgött, hátul felsírtak a kerekek. A jármű megemelkedett, majd visszahuppant.

- Ez így nem megy - dühöngött George. - Nem bírok megállni. Ha száraz vóna, jobban menne.

- Ha száraz volna a talaj, nem süllyednénk el válaszolta Allen. - Add ide azt a kötelet.

- Asziszed, te megcsinálod, amikor én nem bírtam? - hangzott a dühös válasz, de Allen már kiszállt a kocsiból.

Kiválasztott egy nagyobb követ, ami mélyen beágyazódott a sárba, s megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a kötél elér odáig. Feszesre húzta, és a végét a kő köré tekerte. Sebtében megkötötte, s megvizsgálta, tart-e?

George kihajolt a kocsi ablakán, majd visszabújt, és megrázta hatalmas ganymedesi öklét.

- Hé, te hólyag! Micsinász? Asziszed, a kő maj' kihúz?

- Kussolj - kiabált vissza Allen - és nyomd a gázt, amikor meghúzom.

Megállt félúton a kocsi és a kőtömb között, és húzni kezdte.

- Nyomás! - kiáltotta, és hirtelen mozdulattal két kézzel maga felé rántotta a kötelet.

A kocsi kimozdult, a kerekei meg tudtak kapaszkodni. Egy pillanatra megtorpant, a motor teljes fordulaton bőgött, és George keze remegett a kormány rázkódásától. Azután kikapaszkodott a gödörből. Szinte ugyanabban a pillanatban a kőtömb is hangos cuppanással kifordult a sárból, és az oldalára dőlt.

Allen kioldozta a kötelet, és a járműhöz szaladt.

- Tartsd mozgásban - kiáltotta, és menet közben felugrott a fellépőre. A kötél a földön kígyózott utánuk. - Ezt meg hogy csinátad? - kérdezte George csodálkozástól elkerekedett szemmel.

- Most nincs erőm elmagyarázni. Majd ha már Aresopolisban leszünk, és kialudtuk magunkat, felvázolom neked az erőháromszöget, és elmagyarázom, hogyan működik. Izomerőre nincs is szükség. Ne nézz rám úgy, mintha én volnék Herkules.

George elfordította a tekintetét.

- Erőháromszög, mi? Sose hallottam róla, de ha amiatt vót, akkor az iskola nagy dolog.

- Csillagfüst! Maradt még kávé? - Felvette az utolsó termoszt, szomorúan megrázta a füle mellett, és azt mondta: - Nos hát akkor inkább gyakoroljuk az éneklést. Az is van olyan jó, mint egy kávé, és már majdnem tudom is végig. - Hatalmasat ásított. - Estére odaérünk?

- Talán.

A csatorna már mögöttük volt.

A vöröslő nap lassan bukott le a Déli Hegylánc mögé. A Déli Hegylánc a Marson megmaradt két hegyvonulat egyike. Dombos hegyvidék ez; ősi, idő koptatta, erodált dombok sora. Mögöttük ott van Aresopolis.

A Mars egyetlen említésre méltó vidéke ez, meredek hegyoldalaira hullanak a bolygó egyre száradó légkörének utolsó esői.

Egy ganymedesi és egy földi emberből álló pár minden bizonnyal tétlen szemlélődéssel töltené itt az idejét, de a Carter-ikrek esetében erről most szó sem lehetett.

A kialvatlanságtól duzzadt szemek egy utolsó pillantást vetettek a horizonton húzódó hegyekre. Az erőlködéstől görnyedt testek újból felegyenesedtek.

A jármű nekilódult… a dombok mögött már ott van Aresopolis. Az út többé nem egy sík terepet átszelő csapás, amit iránytűvel kell követni, hanem a köves talajba vált keskeny ösvény.

Már Twin Peaksnél jártak, amikor a motor néhányat köhintett, és megállt.

Allen felegyenesedett az ülésben, és fáradtan, undorral a hangjában szólalt meg:

- Most meg mi a baj ezzel az átkozott masinával? - A testvére vállat vont.

- Semmi olyasmi, amire nem számíthattam az utolsó órában. Kifogyott a nafta, de nem számít. Twin Peaksnél vagyunk. Innen csak tíz mérföld a város. Egy óra alatt ott lehetünk. Majd ideküldünk valakit a virágokért.

- Tíz mérföld egy óra alatt! - tiltakozott Allen - Te megőrültél. - Az arca hirtelen gyötrelmes görcsbe rándult. - Te jó isten! Három óra sem elég hozzá, és nemsokára besötétedik. Ennyi időt senki nem bír ki a marsi éjszakában. George, mi…

George erővel kirángatta a fülkéből.

- A Jupira, te istenverte ződfülű, most ne jácd meg magad. Egy óra alatt ott vagyunk és kész! Futottál már kis gravitációban? Olyan, mintha repülnél. Csak engemet figyelj!

Máris nekilódult, s a lába alig érintette a talajt. Hatalmas ugrásokkal egy perc alatt fent volt a hegyoldalban.

Intett, és öblös hangján lekiáltott:

- Gyere!

Allen elindult… és a harmadik ugrásnál szétvetett karral, terpesztett lábakkal ért földet. A ganymedesi harsányan felnevetett.

Allen dühösen felállt, és leporolta magát. Azután komótos léptekkel felballagott a hegyre.

- Ne haragudj, Allen - kacarászott George. - Van ennek egy trükkje, amit a Gannyn gyakoroltam. Csinálj úgy, mintha tollakon futnál. Ritmikusan csináld, nagyon lassú tempóban, és maradj a talaj közelében, ne ugorj magasra. Így ni. Figyelj engem!

A földlakó megpróbálta, de a szemét közben a bátyján tartotta. Első bizonytalan ugrásai után léptei egyre határozottabbakká és hosszabbakká váltak. Kezét-lábát szétvetve utánozta a bátyját.

George bátorítólag biztatta, és meggyorsította a lépteit.

- Kisebbeket ugorj, All'n. Ne rugaszkodj el, amíg a lábad biztosan nem érinti a talajt.

Allen szeme csillogott, még a fáradtságról is megfeledkezett.

- Ez óriási! Mintha repülnék! Mintha rugó lenne a cipőmön.

- Ott kellett vóna élned velem a Gannyn. Volt ott egy szubgravitációs gyakorlópályánk. Egy gyakorlott versenyző akár negyven mérföldet is megtett óránként. Nekem harmincötöt sikerült. Ott persze alacsonyabb a gravitáció, mint itt a Marson.

Hosszú haja lobogott mögötte, a bőre kipirult a metsző szélben. A nap vörös sugarai egyre magasabbra kúsztak a hegyoldalon, a csúcsokon mintha megrezdültek volna, azután kihunytak. A rövid marsi félhomály gyorsan sötétségbe fordult. Az "Esthajnalcsillag" - a Föld - már fényesen ragyogott, kísérője, a Hold most közelebb volt hozzá, mint előző éjjel.

A percek Allen számára észrevétlenül múltak. Túlságosan is elmélyedt a szubgravitációs futás élvezetében, s csak arra ügyelt, hogy a bátyja nyomában maradjon. Még a növekvő hidegről sem vett tudomást.

Végül George volt az, akinek az arcán a rosszallás rémületté változott át.

- Hé, All'n, ájj meg! - kiáltotta. Hátradőlve egyetlen kecses mozdulattal megállt. Allen megpróbálta utánozni, de kiesett a ritmusból, és arccal előre a földre zuhant. Hangos szemrehányások közepette állt fel.

A ganymedesi úgy tett, mintha nem is hallaná. Tekintete komoran villant.

- Tudod, hol vagyunk, All'n?

Allen torka összeszorult, amikor rápillantott. A dolgok félhomályban másmilyennek látszanak, de most még szokatlanabbak voltak, mint lenniük kellett. Lehetetlen, hogy ennyire másmilyenek legyenek.

- Ugye már látnunk kellene Old Baldyt? - kérdezte remegő hangon.

- Már régen meg kellett volna pillantanunk - érkezett a válasz. - Az az átkozott rengés. A földcsuszamlások megváltoztatták az út nyomvonalát. A hegyek is mintha magasabbak lennének. - Hangja az izgalomtól egészen elvékonyodott. - All'n, ezt sose hittem vóna. Tejjesen eltévedtünk.

Egy percig csendben és tétován álltak. Az ég vörös volt, a hegyek beleolvadtak a sötétségbe. Allen száraz nyelvével megnyalta kékülő ajkát.

- Csak pár mérföldnyire lehetünk. Ha látnánk a sötétben, biztosan megpillantanánk a várost.

- Gondold át a helyzetet, fődlakó - hangzott az ingerült válasz. - Ez itten egy marsi éccaka. A hőmérséklet nulla alatt van, és egyre süllyed. Nincs időnk nézgelődni, el kell jutnunk a városba. Ha nem érünk oda fél órán belül, akkor sehová sem érünk már el.

Allen ezt nagyon is jól tudta, és a növekvő hideg csak megerősítette rossz előérzetét. Bélelt kabátját szorosabbra fogta, és vacogó fogakkal azt mondta:

- Rakhatnánk tüzet. - A javaslat jónak tűnt, de ösztöne máris azt súgta, hogy nincs semmi alapja.

- Mivel, mi? - kérdezte mellette George némi rosszallással a hangjában. - Ilyen messzire eljutottunk, és most itt fagyunk meg egy mérföldnyire a város határától. Gyere, fussunk. Száz az egyhez az esélyünk.

De Allen visszafogta. Lázas tűz villant a földlakó szemében.

- Tábortűz! - mondta mintegy mellékesen. - Van egy lehetőség. Nem akarod kipróbálni, hogy működik-e?

- Nincs mit tenni - morogta a másik. - Fussunk. Minden perc…

- Ne törődj vele. Csináld, amit mondok; rohanj a széllel!

Allen nem áltatta magát hamis reményekkel, csak futott; átbotorkált az első köveken, csúszkált a lejtőkön - mindig a széllel a háta mögött. George mellette futott. Mintha az árnyéka lenne.

A hideg egyre metszőbb lett, de még nem annyira, hogy megbénítsa a földlakó érzékeit.

A halál kellemetlen dolog!

Azután a következő ugrásnál győzelemkiáltás hagyta el George torkát:

- A Jupira, a szentségit!

Előttük, ameddig a szem ellátott, tábortüzek égtek. Ott terült el a lerombolt Aresopolis, amelynek otthontalan lakói apró tüzekkel igyekeztek elviselhetőbbé tenni az éjszakát.

Fentről, a dombok felől két fáradt figura közeledett a tüzek felé, örömükben felszabadultan, harsányan nevettek, borostás arcukat a hidegtói elgémberedve egymáséhoz szorították.

Végre megérkeztek!

A város peremén épült Aresopolis Laboratórium az egyik olyan épület volt, amely még állt. Odabent ideiglenes fényforrások mellett az elgyötört kémikusok az utolsó csepp kivonatot desztillálták. Az épületen kívül a város rendőrségének maradéka kétségbeesetten igyekezett megtisztítani az értékes palackok számára az utat, hogy azok eljuthassanak a romokban heverő marsi metropolis különböző helyein felállított és tábortüzekkel óvott elsősegélyhelyekre.

Az öreg Hal Vincent felügyelte az egész procedúrát, s megviselt arcát egyre gyakrabban fordította a közeli dombok felé, s reménykedve, de egyben kétkedve várta az ígért virágszállítmányt.

Egyszer csak két figura tántorgott elébe, majd összeestek a fáradtságtól.

Aggodalomtól telve támadt rájuk:

- A virágok! Elhoztátok? Hol vannak?

- Twin Peaksnél - tátogta Allen. - Több mint egy tonna, ott van a homokjárón. Küldj érte.

Mielőtt befejezhette volna, egy raj rendőr már útnak is indult.

- Homokjárón? Miért nem hajóval küldted? Egyáltalán, mi van veletek odakint? A rengés…

Nem kapott közvetlen választ. George megviselt arcán üdvözült mosollyal roskadt le a legközelebbi tábortűz mellé.

- Aaaaah! De jó meleg! - Lassan összegömbölyödött, és a földre heverve elaludt.

Allen levegő után kapkodva köhögött.

- Hah! A ganymedesi újonc! Nem bírja!

Akkor a talaj felemelkedett, és arcul csapta. Elaludt.

Allen arra ébredt, hogy az esti napfény a szemébe süt, s hogy az orrát sült szalonna illata izgatja. George feléje nyújtotta a serpenyőt, és teli szájjal mondta:

- Egyél.

A labor mellett álló üres homokjáróra mutatott:

- Kirakták a szajrét.

Allen nem szólt. George a kézfejével megtörölte a száját, és azt mondta:

- Mondd, All'n, hogy találtad meg a várost? Nem bírok rájönni.

- A tábortüzek - hangzott a válasz. - Ez az egyetlen módja, hogy az emberek meleget csináljanak. A tüzek pedig négyzetmérföldes területen felmelegítették a levegőt, ami felfelé szállt, és a dombok felől elszívta a levegőt. - Szavait gesztusokkal kísérte, úgy folytatta: - A szél a dombok között a város felé fújt, nekünk csak az irányát kellett követnünk. Ez a természetes iránytű mutatta meg, merre kell mennünk.

George hallgatott, az előző esti tábortűz hamvait kotorászta.

- Figyelj All'n, én félreismertelek tégedet. Nekem te csak egy ződfülű fődi vótá! - Mély lélegzetet vett, majd hirtelen kimondta: - Hát a Jupira is, a tesóm vagy, én meg büszke vagyok terád. A Carter-vér nem veszhet ki a Fődről!

A földlakó szóra nyitotta a száját, de a testvére a tenyerével befogta.

- Maraggyá má, míg befejezem. Ha visszamegyünk, befejezheted a szedőgépedet, meg mindent, amit csak akarsz. Nem pofázok bele. Ha a födi gépek ennyire segítenek az embernek, hát legyen. - De ugyanakkor némi szomorúság költözött a hangjába - ismerd el, hogy amikor elromlik egy vízcserélő, homokjáró, rakétamotor vagy ventilátor, azt minden marsi technológia ellenére az ember javítja meg…

Allen kiszabadította az arcát testvére szorításából.

- Azért a gépek is megteszik a magukét - dörögte, de nem haraggal.

- Igaz, de ez minden, amire képesek. Ha baj van, az ember veszkölődik velük.

A másik hallgatott, bólintott, majd hevesen megszorította testvére kezét.

- Nem is vagyunk mi annyira másmilyenek. A Föld meg a Ganymedes külsőre másmilyennek formált minket, de belülről…

Elhallgatott.

- Gyerünk, zendítsünk rá arra a Gannie-nótára!

És a két testvér torkából oly hangosan és fülsértőn szállt fel az ének, hogy olyat még marsi szél nem hordott a hátán.

Karácsony a Ganymedesen

Olaf Johnson orrhangon dudorászott magában, s porcelánkék szemét álmodozón legeltette a könyvtár sarkában álló impozáns fenyőfán. Jóllehet a könyvtár a Dóm legtágasabb helyisége volt, Olaf ez alkalommal kevésbé találta tágasnak. Lelkesen nyúlt bele a mellette álló hatalmas ládába, és húzta elő az első tekercs zöld-piros krepp-papírt.

Hogy miféle szentimentalizmus szállta meg a Ganymedes Products Corporation, Inc. vezetőit, hogy komplett karácsonyi dekorációt küldtek a Dóm számára, azt most nem volt ideje kigondolni. Olafnak nyugalmas beosztása volt, és önként vállalt fődekorátori elfoglaltsága is elégedettséggel töltötte el.

Hirtelen elkomorult, és halkan káromkodni kezdett. Az Általános Gyülekező fényjelzése hisztérikusan villogni kezdett. Sértődötten tette le a kalapácsot - amit éppen akkor emelt ütésre -, utána a krepp-papírt, majd lesöpörte a hajába ragadt aranylamét, és elindult a gyülekezőhely felé.

Mire Olaf belépett, Scott Pelham parancsnok már az asztal végén álló mély karosszékben ült. Tömpe ujjaival mindenféle ritmus nélkül dobolt az üveg asztallapon. Olaf félelem nélkül tekintett a parancsnok izzó szemébe, mert húsz ganymedesi fordulat óta semmi különös nem történt ebben a részlegben.

A helyiség gyorsan megtelt emberekkel, s Pelham tekintete megkeményedett, amikor számba vette a megjelenteket.

- Mindenki itt van? Emberek, válságnak nézünk elébe!

Enyhe nyugtalanság támadt. Olaf a mennyezetre emelte a tekintetét, és megpróbált megnyugodni, A Dómban fordulatonként átlagosan egy válság ütötte fel a fejét. Az is rendszerint az oxit-kitermelés kvótájának felemelése, vagy az utolsó karenszállítmány gyengébb minősége miatt volt. Mindazonáltal a következő mondatra összerezzent.

- A válsággal kapcsolatban egy kérdést szeretnék feltenni. - Pelham kellemes baritonját a harag reszelősre változtatta. - Melyik imbecillis bajkeverő terjeszti az oszik között azokat az istenverte tündérmeséket?

Olaf idegesen megköszörülte a torkát, s ezzel egy csapásra a figyelem középpontjába került. Ádámcsutkája remegni kezdett, a homlokát mély barázdák szántották. Megborzongott.

- Én… én… - dadogta, majd hirtelen elhallgatott. Hosszú ujjú kezével mentegetőző gesztust tett. - Úgy értem, tegnap kint voltam, miután berakták az utolsó karenlevél-szállítmányt, és úgy találtam, hogy az oszik valami miatt lelassultak…

Megtévesztő kedvesség terült szét Pelham arcán. Elmosolyodott.

- Beszélt azoknak a népeknek a Mikulásról, Olaf? A mosoly kezdett kényelmetlenné válni. Mintha egy farkas vizsgálgatná áldozatát. Olaf teljesen összetört. Idegesen bólintott.

- Ó, valóban? No lám, beszélt nekik a Mikulásról! Amelyik az égből száll alá egy szánkón, amit nyolc rénszarvas húz, mi?

- Miért, nem úgy van? - kérdezte Olaf szerencsétlenül.

- És még képeket is mutogatott a rénszarvasokról, hogy lássák, nem hazudik. Meg hogy a Mikulásnak fehér szakálla van, hosszú, vörös köpenye, fehér szegéllyel.

- Igen, így van - rebegte Olaf csodálkozó arccal. - És hatalmas zsákja van, tele ajándékokkal meg csokoládéval a jó kisfiúk és a jó kislányok számára, és a kéményen át oson be a házakba, hogy az ajándékokat a gyerekek harisnyájába dugja.

- Hát persze.

- Azt is mondta, hogy nemsokára eljön az ideje, ugye? Hogy még egy fordulat, és meglátogat bennünket. Olaf halványan elmosolyodott.

- Igen parancsnok, ahogy már említettem. A fát is felállítottam már, és…

- Kuss! - A parancsnok sípolva vette a levegőt. Tudja-e, hogy az oszik mit akarnak?

- Nem, parancsnok.

Pelham az asztal fölött Olaf felé hajolt, úgy ordította:

- Azt akarják, hogy a Mikulás meglátogassa őket! Valaki felnevetett, de a parancsnok dühös pillantására erőltetett köhögésre váltott.

- S ha a Mikulás nem látogatja meg őket, az oszik beszüntetik a munkát! Beszüntetik, azaz sztrájkolnak! Ezután már nem nevetett senki, de még csak mozgolódás sem támadt, mint egyébként szokott. Ha volt, aki nem ugyanarra gondolt, mint a többi, akkor annak nem adta jelét. Olaf viszont kimondta:

- De mi lesz akkor a kvótával?

- Na mi lesz vele? - horkant fel Pelham. - Kell-e különösebben ecsetelgetnem? A Ganymedes Productsnak évente száz tonna volframitot, nyolcvan tonna karenlevelet és ötven tonna oxitot kell kitermelnie, különben elveszíti a koncessziót. Azt hiszem, nincs köztünk olyan, aki ezt ne tudná. Történetesen két fordulat múlva vége az évnek, és mi öt százalékkal le vagyunk maradva. Nyomasztó csend támadt.

- Erre az oszik kijelentik, hogy nem dolgoznak, ha nem jön el a Mikulás. Nincs munka, nincs kvóta, nincs koncesszió - nincs állás! Ezt kapjátok ki, ostoba idióták! Ha a Társaság elveszíti a koncessziót, mi elveszítjük a Rendszer legjobban fizető állását. Búcsút inthetünk neki, hacsak…

Elhallgatott, Olafra szegezte a tekintetét, úgy folytatta. - Hacsak a következő fordulatig nem szerzünk szánt nyolc rénszarvassal meg egy Mikulással. De a Szaturnusz összes gyűrűjére, megszerezzük, különösen a Mikulást!

Az arcok halottsápadtra változtak.

- Van valami ötlete, parancsnok? - kérdezte valaki olyan hangon, ami inkább brekegésre emlékeztetett.

- Igen, ami azt illeti, van.

Hátradőlt a székében. Olaf Johnsont kiverte a víz, amikor észrevette, hogy a kinyújtott mutatóujj őrá szegeződik.

- Ó, parancsnok - hebegte reszkető hangon. De a mutatóujj nem mozdult.

Pelham berontott az előtérbe, és levette arcáról a maszkot, hátáról a palackot. Egyenként levetette gyapjú felsőruháit, végül fáradt sóhajtással lehúzta űrcsizmáit is.

Sam Pierce abbahagyta az utolsó karenlevél-szállítmány ellenőrzését, és szemüvege fölött reményteljes pillantást vetett parancsnokára.

- Nos? - kérdezte. Pelham vállat vont.

- Megígértem nekik a Mikulást. Mi mást tehettem volna? Megdupláztam a sugáradagot is, úgyhogy megint nekiláttak dolgozni.

- Úgy érti addig, amíg a beígért Mikulást meg nem kapják. - Pierce felegyenesedett, és a nyomaték kedvéért egy karenlevéllel a parancsnokra mutatott. - A legostobább dolog, amit valaha is hallottam. Nem szabad megtenni. Nem kell Mikulás!

- Mondja ezt az osziknak! - Pelham kifejezéstelen arccal roskadt az egyik székbe. - Benson hogy áll?

- A repülő szánra gondol, amit megígért, hogy összetákol? - Pierce jobb kézzel felemelt egy levelet, és kérdőn nézett. - Benson egy ütődött, ha engem kérdez, A vén csibész még reggel lement a mélyszintre, és még most is ott van. Csak annyit tudok, hogy szétkapta a tartalék lektro-disszociátort. Ha bármi történik a másikkal, itt maradunk oxigén nélkül.

- Nos - mondta Pelham lassan -, én remélem, hogy megfulladunk. Úgy kerülnénk ki legkönnyebben ebből a bajból. Lemegyek hozzá.

Kiment, és becsapta maga mögött az ajtót. A mélyszinten zavartan pillantott körbe, mert mindenütt krómozott gépalkatrészek hevertek. Jó időbe telt, mire megállapította, hogy azok egy napja még egy komplett lektro-disszociátort alkottak. Mintegy anakronisztikus ellentétként, a rendetlenség közepén ott állt egy fából készült, rozsdavörös, csúszótalpakkal felszerelt szán. Kalapálás hallatszott alóla.

- Hé, Benson! - szólította Pelham.

Maszatos, izzadt arc bukkant elő a szán alól, s hirtelen dohánylé spriccelt a közeli köpőcsészébe.

- Minek kiabál itt? - méltatlankodott Benson. Ez egy finom munka.

- Mi az ördög ez a furcsa szerkezet? - érdeklődött Pelham.

- Repülő szán. Az én ötletem. - Lelkesedés villant Benson vizenyős szemében, s miközben beszélt, a bagó a szájában az egyik oldalról a másikra vándorolt. - A szánt még a régi időkben hozták ide, amikor még azt hitték, hogy a Ganymedest is hó borítja, mint a többi Jupiter-holdat. Nekem csak annyi a dolgom vele, hogy a disszociátorból kiszerelt gravorepulzorokat az aljára erősítem, így ha rákapcsolják az áramot, lebegni fog, A többi a légsűrítők dolga.

A parancsnok kétkedőn harapdálta az ajkát.

- Fog ez működni?

- Hát persze. Sokan azt hiszik, hogy a repulzorokat űrutazáshoz is lehet használni, pedig az nem megy, különösen nagy gravitációjú helyeken. De itt, a Ganymedesen, egyharmad gravitációnál és ritka atmoszférában még egy gyerek is elboldogul vele. Még Johnson is tudná használni, pedig nem siratnám meg, ha kitörné azt az istenverte nyakát.

- Rendben van, akkor figyeljen ide. Van itt nekünk egy halom deszka az itteni bíborfából. Vegye maga mellé Charlie Finnt, és építsenek a szánra egy emelvényt. Azt egy kifutóval hosszabbítsák meg úgy húsz lábnyira, és lássák el körben korláttal.

Benson köpött egyet, majd megvakarta bozontos szemöldökét.

- Minek az, parancsnok?

Pelham rövid vakkantásokkal nevetett.

- Azok az oszik rénszarvast akarnak, hát lesz rénszarvas. De azoknak is állniuk kell valamin, nem?

- De… De várjon csak! A Ganymedesen nincsenek rénszarvasok!

Pelham parancsnok kifelé menet megállt. Összevonta a szemöldökét, mint mindig, ha Olaf Johnson az eszébe jutott.

- Olaf kiment, hogy begyűjtsön néhány tüskéshátút. Mindegyiknek van négy lába, az egyik végén feje, a másikon farka. Ennyi csak elég lesz az osziknak, nem?

Az öreg mérnök elrágódott a hallottakon, és kuncogni kezdett.

- Jó! Remélem, tetszeni fog az ostobáknak.

- Én is remélem - vicsorgott Pelham.

Kiment, Benson pedig még mindig pislogva visszamászott a szán alá.

A parancsnok leírása a tüskéshátúról tömör volt és találó, csak nem tért ki néhány érdekes részletre. Például arra, hogy a tüskéshátúnak hosszú, mozgékony ormánya, két előre-hátra lengő lapátfüle, és érzéki, bíborszínű szeme is van. A hímek hátán karmazsinvörös, hajlékony tüskék sorakoznak, amik szemmel láthatóan tetszenek a nőstényeknek. Ehhez képzeljünk hozzá egy hosszú, hegyes farkat, meg egy alig középszerű agyat, és máris kapunk egy tüskéshátút - de az a legbiztosabb, ha fog az ember magának egyet.

Ilyen gondolatok jártak Olaf Johnson fejében, miközben lassan lopózott a sziklák között a bozótosban legelő mintegy huszonöt fős csorda felé. A legközelebbi tüsi Olafra pillantott, aki vastag bundát viselt, és oxigénmaszkjában meglehetősen groteszkül hatott. Bár a tüsiknek nem volt természetes ellenségük, bágyadt szemükkel ellenséges pillantásokat vetettek az emberre, majd tovább fogyasztották ropogós, mégis tápláló élelmüket.

Olafnak nem volt határozott terve. Belenyúlt a zsebébe, kivett belőle egy kockacukrot, és kitartotta:

- Ide, cicc, cicc…

A legközelebb álló tüsi füle meglibbent. Olaf közelebb lépett, és feléje nyújtotta a cukrot.

- Gyere főnök! Gyere főnök!

A tusi megpillantotta a cukrot, és rászegezte a tekintetét. Ormányát feltartva kiköpte az utolsó falat növényt: A nyakát nyújtogatta, úgy szaglászott. Azután egy gyors, gyakorlott mozdulattal elkapta a feléje nyújtott cukrot, és a szájába dugta. Olaf másik keze a semmibe csapott.

Sértődötten vett elő egy másik cukrot.

- Ide, hercegem! Gyere, Fido!

A tüsi mély, rezonáló torokhangot hallatott. Ez az öröm kifejezésére szolgált. Ez a fura szörnyeteg itt biztosan megbolondult - gondolhatta -, hogy folyton kis darab koncentrált édeslével eteti őt. Ugyanolyan gyorsan, mint az előbb, elkapta ezt is, majd visszavonult. De mert Olaf ezúttal szorosabban fogta a cukrot, majdnem leharapta az egyik ujját.

Olaf kiáltása ezúttal őszinte volt. Akárhogy is, amelyik harapást a vastag kesztyűn át is megérezni, az már harapás!

Rávetette magát a tüsire. Valamitől megpezsdült Johnson vére, és felébredt benne az ősi viking szellem. Ennek egyik oka a harapás lehetett, amit ráadásul egy földönkívüli állat ejtett rajta.

Bizonytalan tekintet villant a lassan hátráló tusi arcán. Most nem dugdosnak kis fehér kockákat az orra alá, és fogalma sincs, hogy mi következik. Amikor két kesztyűs kéz hirtelen megragadta a fülét, és húzni kezdte, ez a bizonytalanság eltűnt az arcáról. Hangosan visítani kezdett, majd előrelendült.

A tüsinek volt némi méltóságérzete. Nemigen kedvelte, ha a fülét húzogatják, kivált nem olyankor, amikor a többi tusi, köztük számos érintetlen nőstény is látja.

A földlakó elvágódott, és egy időre mozdulatlanná merevedett. Tisztességből a tusi hátrált pár lépést, így adott időt Johnsonnak, hogy felállhasson.

Az ősi viking vér tovább forrt Olafban. Miután megtapogatta a zúzódásait, amiket az oxigénpalack okozott, felpattant, de elfeledkezett a ganymedesi gravitációról. Öt lábnyira a tusi fölé lendült. Ez az impozáns ugrás kivívta az állat tiszteletét, ugyanakkor meg is zavarta. A manővernek látszólag semmi értelme nem volt.

Olaf a hátán landolt, megint az oxigénpalackon. Kezdett zavarba jönni. A körben álló szemlélődők irányából határozottan kuncogást vélt hallani.

- Nevessetek csak! - morogta keserűen. - Még el sem kezdtem a küzdelmet.

Lassan, óvatosan közelítette meg a tusit. Körözni kezdett, várta a kedvező pillanatot. Az állat ugyanazt tette. Olaf csinált egy cselt, mire a tusi lehúzta a fejét. Utána amaz tett egy cselt, és Olaf húzta be a fejét.

Mindeközben folyamatosan káromkodott. A tusi torkából felszakadó rekedt "Hrrr!" sem túlságosan illett a karácsony szeretetteljes szelleméhez.

Hirtelen suhogó hang hallatszott. Olaf érezte, hogy valami a bal füle mögé csapódik. Ezúttal egy hátraszaltó után a tarkóján landolt. Harsány röhögés hallatszott, a tusi pedig diadalittasan lengette a farkát.

Olaf úgy tett, mintha tudomást sem venne arról, hogy mekkorát repült. Ingadozva talpra állt.

- Figyelj, a farkadat nem ér használni! - szögezte le.

Hátraugrott a farok újabb támadása elől, majd hirtelen előrelendült. Megragadta a tusi lábát, aki méltatlankodva felkiáltott, és a hátára zuhant.

Most a földi izmok küzdöttek a ganymedesi izmok ellen, s Olafnak bizony brutális ereje volt. Feltápászkodott, a tusi pedig csodálkozva tapasztalta, hogy az idegen vállán lóg.

A tusi hangosan méltatlankodott, s hevesen csapkodott a farkával. De nem a megfelelő pozícióban volt, így a farka elzúgott Olaf feje mellett.

A többi tusi szomorú arccal adott utat a földlakónak. Nyilván az elfogott állat barátai voltak, és most gyűlölték a társukat, amiért elvesztette a küzdelmet. Méla egykedvűséggel folytatták az evést, egyszerűen elkönyvelték, hogy ilyen a végzet.

A sziklapárkány túloldalán Olaf elérte az előkészített ketrecet. Némi küzdelem árán sikerült ráülnie a tusi fejére, hogy kötéllel összekötözhesse a jószágot.

Néhány órával később, amikor a nyolcadik tüskéshátút is befogta, már némi gyakorlatra tett szert. Értékes tanácsokkal szolgálhatott volna a földi cowboyoknak a marhák befogását illetően. De a rakodómunkásoknak is adhatott volna leckét káromkodástanból.

Karácsony előestéje volt, és az egész Dómot szupernova-robbanást megszégyenítő felfordulás, fülsiketítő zsivaj és nyüzsgés töltötte meg. A rozsdaszínű szánkó körül, a bíborfa emelvényen öt földlakó vívott elkeseredett küzdelmet egy tüsivel. Halvány fogalma alakulhatott ki arról, hogy mi fog vele történni, de legvalószínűbben az izgathatta, hogy nem mehet szabadon oda, ahová a kedve tartja. Ebbéli aggodalmát úgy fejezte ki, hogy a fejét, a farkát, három tüskéjét, meg négy lábát az összes lehetséges irányba, és teljes erővel rázta.

De a földlakók kitartóak voltak, ha nem is gyengédek. Hangos visítozása ellenére a tusit feltették az emelvényre, és erőszakkal bekötötték a hámba.

- Oké! - kiáltotta Peter Benson. - Lökd ide az üveget.

Egyik kezével megragadta a tüsi orrát, a másikkal pedig meglengette előtte az üveget. Az állat éktelen visítozásba fogott. Benson leöntött némi folyadékot az állat torkán. Gurgulázó nyeldeklés hallatszott, majd panaszos siránkozás. A tüsi a nyakát nyújtogatta.

Benson felsóhajtott.

- A legjobb brandynk.

A szájához emelte az üveget, majd félig üresen levette. A tüsi szemei veszettül forogtak, miközben az állat valami észbontó, vidám dzsiggelésbe fogott. Mindez nem tartott sokáig, mert a ganymedesi szervezete rendkívül gyorsan dolgozta fel az alkoholt. Az állat izmai megmerevedtek, és egy hangos csuklás kíséretében összeroskadt.

- Jöhet a következő! - kiáltotta Benson.

Egy órán belül mind a nyolc tüskéshátú merev részeg állapotba került. A fejükre agancs gyanánt villa alakú faágat erősítettek. Az összhatás durva és felületes volt, de itt megjárja.

Benson éppen meg akarta kérdezni, hogy hol van Olaf Johnson, amikor megpillantotta őt: három bajtársa támogatta. Ugyanolyan merev részeg volt, mint a tüskések. Csakhogy ő meglehetősen harsányan adott hangot az észrevételeinek.

- Sehová se megyek ebben a maskarában - gurgulázta a hozzá közelebb eső bajtársa fülébe.

- Hallod, amit mondok?

Ellenkezésének nyilvánvaló oka lehetett. Olaf sosem volt egy szívtipró figura, de mostani állapotában leginkább egy tusi rémálom és egy picassói felfogásban megrajzolt pátriárka keverékére emlékeztetett.

A hagyományos Mikulás-öltözéket viselte. Űrruhájára vörös krepp-papír csíkokat varrtak, a "hermelin" díszítést pedig vattacsomók helyettesítették. A szakálla szintén vattából készült, ezt egy vászoncsíkra ragasztották fel, s lazán lógott a fülére akasztva. Mindez az oxigénmaszkkal kiegészítve olyan együttest alkotott, amitől még a legedzettebb idegzetű ember és tusi is elfordította a tekintetét.

Olafot nem engedték tükörbe nézni. Mégis az, amit önmagából látott, s amit hozzá el tudott képzelni, villámcsapásként érte.

Végül is sikerült felültetni a szánkóra. Mire a többiek felsegítették, már csak magában füstölgött, és a hangja is alábbhagyott.

- Gyerünk! - morogta. - Gyerünk! Egyenként gyertek rám. Na mi lesz!

Csak azért járt a szája, hogy lássák, nem fél. De a súlyos kezek azt sem engedték, hogy a kisujját megmozdítsa.

- Szállj be! - utasította Benson.

- Menj a francba! - tátogott Olaf. - Nem vagyok hajlandó kockára tenni az életem. Üljetek fel ti a nyavalyás szánkótokra…

- Figyelj - szakította félbe Benson. - Pelham parancsnok az út végén vár, és elevenen megnyúz, ha nem bírsz ki fél órát ebben a szánkóban.

- Pelham parancsnok elviheti a szánkóját oda…

- Akkor gondolj az állásodra! Gondolj a heti százötvenre. Meg a hátralévő éveidre. Gondolj Hildára, aki lent vár a Földön, és aki nem fog hozzád menni, ha nincs állásod. Ezekre gondolj!

Johnson elgondolkodott, és vicsorított. Azután még egy keveset gondolkodott, majd beszállt a szánba, lerakta a zsákját, és bekapcsolta a gravorepulzerokat. Borzalmas káromkodások közepette beindította a hajtóművet.

A szán előrelódult, ő hátrazuhant, átbillent a szán peremén, és ott lógott rajta. Belekapaszkodott a szán oldalába, és jobb híján a bizonytalanul kacsázó jármű mellett elsuhanó dombokat figyelte.

Ahogy feltámadt a szél, a hullámzás is felerősödött. Amikor a Jupiter is felkelt, sárga fényt vetett a sziklás táj minden részletére, amely felett a szán haladt. S mire a hatalmas bolygó egész teste a horizont fölé került, az alkohol jótéteménye is kezdett elillanni a tüskéshátúak szervezetéből…

Először a leghátulsó tüsi tért magához, megnyalta a szája szélét, és fogadalmat tett, hogy soha többé nem iszik. Ezek után a környezetével már nem is törődött. A társai sem érdekelték. Csak fokozatosan jutott el a tudatáig, hogy a talaj, vagy akármi is az, amin áll, nem olyan stabil, mint a Ganymedes felszíne szokott lenni. Ingadozik és hullámzik, és ez igencsak szokatlan.

Mindezt először mámoros állapotának tulajdonította, mígnem óvatlanul lepillantott a korlátok között, amihez odakötözték. Nincsenek feljegyzések arról, hogy egy tüskéshátú valaha is szívrohamban halt volna meg, de ez a példány majdnem úgy járt.

Rémületében és kétségbeesésében akkorát visított, hogy a társai azon nyomban fejfájós öntudatukra ébredtek. Egy ideig dobhártya hasogató vartyogás hallatszott, amint az állatok megpróbálták kiűzni a fejlikból a fájdalmat és a látványt. E kettős szándék következménye fejvesztett pánik lett. Túl sokat nem értek el vele, mert szorosan a korláthoz voltak kötözve. Őrült iramban futni kezdtek, ám egy helyben topogtak, nem jutottak sehová. A szán viszont ettől hánykolódni kezdett.

Olaf elkapta az állat ormányát, mielőtt az letépte volna a fülét.

- Hé! - kiáltotta.

Mintha a hurrikánnak mondta volna, hogy "csitulj, csitulj!"

A szán hisztérikus táncba fogott. Neki-nekilódult, mintha a Ganymedes felszínén akarná öngyilkos módon darabokra törni magit. Olaf eközben imádkozott és káromkodott, rángatta és cibálta a sűrített levegős hajtóműveket.

A Ganymedes pora felkavarodott, a Jupiter elhomályosult. Lehet, hogy éppen a Jupiter pislákolása volt az, ami lecsillapította a tüsiket. Sokkal inkább, mint az, hogy elfáradtak. Mindenesetre megálltak, érzékeny búcsút vettek egymástól, megbánták a bűneiket, és várták a halált.

A szán hánykolódása lecsillapodott, és Olaf is visszanyerte a lélekjelenlétét. Csakhogy lélegzete egy pillanat múlva megint elakadt, mert megpillantotta a Ganymedes felszínét. A különös táj a feje felett, a fekete égbolt a Jupiterrel pedig a lába alatt hevert.

Ez volt az a pillanat, amikor ő is megbékélt a sorsával, és várta a véget.

Az "oszi", a Ganymedesen honos lény, egyfajta strucc, csak rövidebb a nyaka, nagyobb a feje, és a tolla olyan, mintha éppen ki akarna hullani. Ehhez járul két ványadt, tollas kéz, amely három tömpe ujjban végződik. Az oszik tudnak angolul, de aki már hallotta őket, azt kívánja, bárcsak sose lett volna része ilyen élményben.

Mintegy ötvenen gyülekeztek a bíborfából ácsolt fészerben, ami a "kultúrterem" szerepét töltötte be. A fészer előtt felhalmozott földrakáson - amit a tövig égett, büdös, bíborfa fáklyák alig világítottak meg - ott állt Scott Pelham parancsnok és öt embere. Előttük ott parádézott a leglomposabb oszi, felfújt melléből ritmikus, búgó hangot hallatva fújta ki a levegőt.

Egy percre abbahagyta, és a mennyezeten tátongó lyukra mutatott.

- Látod? Kémény. Mink csinálta - rikoltozta. Pelham elismerően röffent egyet. Az oszi büszkén kotyogott. Azután a bódé falán lógó, száraz fűszálakból szőtt zsákokra mutatott.

- Látod? Harisnya. Ajándék tesz bele Mikola!

- Ja! - mondta Pelham különösebb lelkesedés nélkül. - Kémény meg harisnya. Nagyon jó. - A szája szegletébőI odasúgta Sam Pierce-nek:

- Még fél óra ezen a szemétdombon, és kifekszem. Hol marad ez a hülye?

Pierce kényelmetlenül feszengett.

- Figyelj - súgta -, kitaláltam valamit. Mindennel rendben vagyunk, csak abból a nyavalyás karenlevélből van négy tonna lemaradásunk. Ha egy órán belül befejezzük ezt a baromságot, elkezdhetjük a következő műszakot, és dupla teljesítményre kényszeríthetjük az oszikat. - Hátradőlt. - Igen, azt hiszem, meg lehet csinálni.

- Feltéve, hogy ez a Johnson nem talál ki megint valamit - válaszolta Pelham komoran.

Az oszi tovább karattyolt, mert az oszik szeretik jártatni a szájukat. Most azt mondta:

- Minden évben lenni Kaláncsa. A Kaláncsa jó, mindenki szeret. Oszi szereti Kaláncsa. Te szeret Kaláncsa? - Igen, persze - vicsorogta Pelham udvariasan.

Béke a Ganymedesen, jóakarat az embereknek… különösen ennek a Johnsonnak. Hol van már ez az idióta? Ideges lett, az oszi meg ugrándozni kezdett, nyilván csak a gyakorlás kedvéért. Később tánclépésekkel kombinálta az ugrándozást, miközben Pelham ökölbe szorította a kezét, mintha éppen fojtogatna valakit. Csak a falba vágott, és "ablak"-nak csúfolt lyuk felől hallatszó izgatott vijjogás akadályozta meg abban, hogy oszigyilkosságot kövessen el,

Az oszik mind egy irányba fordultak, és a földlakók követték a tekintetükkel. A Jupiter sárga hátterében egy repülő szán körvonala jelent meg nyolc rénszarvassal, ahogy illik. Aprócska volt ugyan, de kétségtelenül ez az, amire vártak. Jött a Mikulás.

Csak egyetlen hiba volt a képben. Az egész száguldó szerkezet a szarvasokkal együtt a feje tetején állt.

Az oszik borzalmas hangzavart produkáltak.

- Mikola! Mikola! Mikola!

Pelham vadul ordított, összefüggéstelen szavai köhögésbe fulladtak, mert folyton elfelejtette, hogy az orrán át kell vennie a levegőt. Azután elhallgatott, és rémültem bámult. A szán ugyanis ereszkedni kezdett. Mintha Tell Vilmos egyenesen az ő szeme közé célozna.

- Mindenki a földre! - kiáltotta, és lehasalt.

A feje felett elsuhanó szán szele felborzolta az arcán a szőrt. Egy pillanatra hallotta Olaf hangját, de csak rövid időre, és alig érthetően. A szán mögött a vízpára kondenzcsíkot alkotott.

Pelham a Ganymedes földjére borulva reszketett. Azután remegő térdekkel felállt. A szán rohamától rémülten szétszóródott oszik újból gyülekezni kezdtek. A messzi távolban a szán visszafordult.

Pelham látta, amint megbillen, egy pillanatig egyhelyben lebeg, majd megfordul, és a Dóm irányába lódul, az oldalára dől, visszabillen és felgyorsul.

A szán fedélzetén Olaf úgy dolgozott, mint akit megszállt a démon. Lábát szétvetette, hogy megőrizze az egyensúlyát. Verejtékezett és káromkodott, s minden igyekezetével azon volt, hogy ne nézzen "le" a Jupiterre. Mindeközben egyre vadabb ingadozásra kényszerítene a szánt, amely most éppen 180 fokos fordulatot tett. Ettől felfordult a gyomra.

Lélegzetét visszafogva a jobb lábára helyezte a testsúlyát, de közben elengedte a gravo-repulzort, amitől a szán még a Ganymedes gyenge gravitációjától is a talaj felé közelített. Mivel a gravo-repulzor a szán alján volt elhelyezve, a szán a zuhanás közben a súlypont áthelyeződése miatt talpra alít.

Ez azonban nem túlságosan nyugtatta meg Pelham parancsnokot, aki történetesen a szán útjának vonalában tartózkodott.

- A földre! - kiáltotta, és megint hasra vágódott. A szán elhúzott a feje felett, hatalmas csattanással nekicsapódott egy sziklatömbnek, amitől mintegy huszonöt lábnyira a levegőbe szökkent, majd egetverő robajjal a földre zuhant. Olaf átrepült a korláton, és a földre nyekkent.

A Mikulás megérkezett.

Olaf hatalmas szusszanással leemelte a válláról a zsákot, megigazította a szakállát, és kedvesen megveregette az egyik türelmesen szenvedő tusi fejét. Ha halál, akkor legyen halál - valójában még örült is volna neki -, de akkor is emelt fővel várja, ahogyan egy igazi Johnsonhoz illik.

A kunyhó belsejében, ahol az oszik megint összegyűltek, egy hangos hump! jelezte, hogy a zsák megérkezett a tetőre, majd egy lump! hogy a Mikulás is ott van már. A tetőn ütött lyukban megjelent egy kísérteties arc.

- Boldog Karácsonyt! - brekegte Olaf, és átmászott a lyukon. Szokása szerint az oxigénpalackján landolt, de már fel sem vette.

Az oszik izgalmukban úgy ugráltak, mint a gumilabdák.

Olaf odalépett az első harisnyához, és beletett egy tarkán kifestett üveggömböt, amit a zsákjából halászott elő, és ami eredetileg a karácsonyfadísz szerepét volt hivatva betölteni. Egyenként megtöltötte mindegyik harisnyát.

Befejezve a munkát, kimerülten roskadt a földre, és a szeme sarkából figyelte a további eseményeket. A Mikulásokra hagyományosan jellemző jó kedély és harsány humor belőle valahogy teljes egészében hiányzott.

Az oszik vad extázisban törtek ki. Amíg Olaf el nem helyezte az utolsó gömböcskét is, csendben maradtak a helyükön. Ám mihelyt végzett, a levegő megtelt fülsiketítő visítozással. Fél másodpercen belül mindegyik oszt kezében volt egy üveggömb.

Vadul cseverésztek egymás között, forgatták a gömböcskéket, és szeretetteljesen szorongatták a mellükhöz. Majd megnézegették egymásét, és akinél egy szebb példányt találtak, azt gyorsan körbeállták.

A legmosdatlanabb oszi odament Pelhamhez, és megrángatta a kabátja ujját.

- Mikola jó - kárálta. - Nézd, tojást adott! Rajongással nézegette a gömböcskét, úgy mondta:

- Kisebb oszitojásnál! Biztos ez Mikolatojás, he? Aszott ujjával Pelham hasára bökött.

- Nem! - kiáltott fel Pelham vadul. - A pokolba is, nem!

De az oszi nem figyelt rá. Bedugta a gömböt a tollai melegébe, úgy mondta:

- Szép színes. Mikor bújik ki Mikola? És mit eszik kicsi Mikola? - Felpillantott. - Majd gondoz kicsi Mikola. Megtanít, és okos lesz meg szép, mint oszi.

Pierce megragadta Pelham parancsnok karját.

- Ne vitatkozzon velük - suttogta dühösen. - Mit törődik vele, ha azt hiszik, hogy ez a Mikulás tojása? Jöjjön. Ha belehúzunk, még összejöhet a kvóta. Lássunk neki.

- Jól van - egyezett bele Pelham. Az oszihoz fordult. - Mondd meg a többieknek, hogy menjenek. Majd hangosabban folytatta: - Munkára. Megértettétek? Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Rajta!

Intett a kezével. De a mosdatlan oszi nem mozdult. Csak lassan azt mondta:

- Mi dolgoz, de Johnson mond, Kaláncsa van minden év.

- Egy Karácsony nem elég nektek? - dörögte Pelham.

- Nem! - mondta az oszi. - Jövőre megint kell Mikola. Meg tojás. És utána év megint sok tojás. És utána. És utána. Sok tojás, sok kis Mikolatojás. Ha Mikola nem jön, oszi nem dolgoz.

- Addig még sok idő van hátra - sziszegte Pelham. - Majd akkor beszélgetünk róla. Addigra én biztosan megbolondulok, ti meg elfeledkeztek róla.

Pierce szóra nyitotta a száját, majd becsukta, kinyitotta, becsukta, végül megszólalt:

- Parancsnok, azt akarják, hogy minden évben legyen Karácsony.

- Tudom. De lehet, hogy jövőre elfeledkeznek róla. - Az nem biztos. A Ganymedesen egy év a Jupiter egy fordulata. Ez földi mértékkel hét nap és három óra. Ezek minden héten akarnak egy Mikulást…

- Minden héten! - tátogta Pelham. - Johnson azt mondta nekik…

Egy percig minden szikrázva bukfencet hányt a szeme előtt. Nem kapott levegőt, s szemével automatikusan Johnsont kereste.

Johnson a csontja velejéig megdermedt, lassan felállt, és az ajtó felé oldalgott. Ott megállt, mert hirtelen eszébe jutott az ilyenkor illendő jókívánság. Billegő szakállal kiáltotta:

- Boldog karácsonyt mindenkinek, és szép jó éjszakát!

Mintha Hádész valamennyi ördöge üldözné, beugrott a szánba. Ha az ördögök nem is, de Pelham parancsnok a nyomába eredt…

Az átverés

Az Arcturus második bolygóján, az Eronon székelő Arcturus Egyetem campusa a nyári szünidőben meglehetősen unalmas hely, ráadásul meleg is, így nem csoda, hogy Myron Tubal másodéves hallgató az életet egyhangúnak és kényelmetlennek tartotta. Aznap már ötödik alkalommal kukkantott be a társalgóba, és kétségbeesetten próbált ismerős arcot találni, míg végre siker koronázta kitartását, és megpillantotta Bill Sefant, a Vega ötödik bolygójáról való zöld bőrű ifjút.

Sefan Tubalhoz hasonlóan megbukott bioszociológiából, és itt maradt a vakáció idejére, hogy felkészülhessen a pótvizsgára. Az ilyesmi szoros köteléket alkot másodéves és másodéves között.

Tubal valami üdvözlésfélét mormogott, szőrtelen testét - ő az Arcturus-rendszerből való volt - belevetette a legnagyobb székbe, és azt mondta:

- Láttad már az új gólyákat?

- Már! Még hat hét van hátra a következő szemeszterig!

Tubal ásított.

- Ezek egy különleges fajhoz tartoznak. A legelső csoport a Sol-rendszerből. Tízen vannak.

- A Sol-rendszerből? Úgy érted, abból a rendszerből, amely három-négy éve csatlakozott a Galaktikus Föderációhoz?

- Ez az. A világfővárosukat Földnek hívják, azt hiszem.

- Nos, mi van velük?

- Semmi különös. Csak itt vannak, ez minden. Némelyiküknek haj van a felső ajka fölött, ami nagyon hülyén néz ki. Egyébként ugyanúgy festenek, mint a többi humanoid; ezekből tizenkettő egy tucat.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és a kis Wri Forase rontott be. Ő a Deneb egyetlen bolygójáról jött, s a fejét meg az arcát borító szürke, rövid bunda most idegesen remegett, bíborvörös szeme izgalomtól csillogott.

- Mondjátok - csicseregte levegő után kapkodva -, láttátok már a földlakókat?

Sefan sóhajtott.

- Hát senkinek sincs más témája? Tubal épp az imént beszélt róluk.

- Igen? - Forase elégedetlennek látszott. - És azt is mondta, hogy ez abnormális faj, amelyik azt a kalamajkát csinálta, amikor a Sol-rendszer belépett a Föderációba?

- Nekem normálisnak tűntek - mondta Tubal.

- Nem fizikai szempontból értettem - mondta a denebi némi ellenszenvvel. - Az eset mentális kihatásaira gondoltam. Pszichológia! Erről van szó! - Forase valamikor pszichológusnak készült.

- Ó, csak nem? No és mi a baj velük?

- Mint fajnak a tömeg-pszichológiájuk teljesen hibás - bökte ki Forase. - Ahelyett, hogy a nagy létszámú közösségekben az érzelmek kevésbé dominálnának, ahogyan ez a többi humanoid esetében ismeretes, náluk az érzelmek felerősödnek! Csoportba verődve ezek a földlakók lázadozni kezdenek, pánikba esnek, tisztára megbolondulnak. Minél többen vannak, annál rosszabb. Segíthetnél. Nézd, most állítottunk fel egy új matematikai jelrendszert, amivel jellemezni tudjuk a problémát. Figyeld!

Gyors mozdulattal előkapta a jegyzettábláját meg a stylusát, de Tubal lefogta a kezét, mielőtt még a stylus nyomot hagyott volna a táblán.

- Húha! - kiáltotta. - Van egy szenzációs ötletem. - Figyelj ide - erősködött Sefan.

De Tubal rá sem hederített. Elmosolyodott, és kezével elgondolkozva végigsimította kopasz fejét.

- Figyelj! - mondta hirtelen felélénkülve. Hangját, mint az összeesküvők, lehalkította.

Albert Williams egykori földlakó arra riadt álmából, hogy egy ujj bökdösi a második és a harmadik bordája között. Felnyitotta a szemét, a fejét elfordította, és ostobán bámult. Azután eltátotta a száját, felpattant, és a villanykapcsoló után kapott.

- Ne mozdulj - förmedt rá az ágya mellett álló árnyékfigura. - Halk kattanás hallatszott, és a földlakó egy zseblámpa fénykörében találta magát.

- Ki a franc vagy te? - kérdezte hunyorogva.

- Kelj fel - mondta a kísértet közönyösen. - Öltözz, velem jössz.

- Majd ha akarok - vigyorgott Williams vadul. Nem kapott választ, de a lámpa fénysugara az árnyalak másik kezére kúszott. Abban egy "idegkorbács" nyugodott, egy helyes kis fegyver, ami képes megbénítani a hangszalagokat, s csomót kötni az idegekre. Williams nagyot nyelt, és kikászálódott az ágyból.

Csendben felöltözött, majd azt mondta:

- Oké, most mit csináljak?

- Indulj előre - noszogatta az idegen.

William kiment a szobából, végig a csendes folyosón, le nyolc emeletnyit, mindeközben hátra sem mert nézni. A campuson kívül megállt, mert fémszonda nyomódott a hátába.

- Tudod, hol van Obel Hall?

Williams bólintott és elindult. Elhaladt az Obel Hall mellett, az University Avenue-nál jobbra fordult, majd fél mérföld után letért az útról, és a fák közé ment. Ott egy űrhajó várakozott a sötétben, és csak halvány lámpafény jelezte, hogy hol van a zsilipajtó.

- Befelé! - Felkísérték egy keskeny lépcsőn, be egy apró helyiségbe.

Hunyorogva körbepillantott, és hangosan számolni kezdett.

-…hét és nyolc és kilenc, és velem együtt tíz. Feltételezem, velem együtt mindenkit elkaptak.

- Ez nem feltételezés - mordult fel Eric Chamberlain keserűen -, hanem bizonyosság. - A kezeit dörzsölgette. - Én már egy órája itt vagyok.

- Mi a hézag a kesztyűddel? - kérdezte Williams. - Pofán vágtam vele a patkányt, amelyik idehozott. - Olyan kemény volt, mint az űrhajó páncélja.

Williams törökülésben a fal mellé kuporodott, és fejét a falnak támasztotta.

- Van valakinek valami ötlete, hogy mi lehet ez az egész?

- Gyermekrablás! - kiáltotta a kis Joey Sweeney fogvacogva.

- Mi a fenének? - horkant fel Chamberlain. - Nem tudok róla, hogy valamelyikünk is milliomoscsemete lenne. Én nem, az biztos!

- Figyelj, nem kell bepörögni. A gyerekrablás meg ilyesmi ki van zárva. Ezek az emberek nem bűnözők. Nyilvánvaló, hogy egy olyan civilizáció, amelyik a Galaktikus Föderáció létrehozásához alkalmas pszichológiával rendelkezik, könnyűszerrel megszabadulhatott a bűnözéstől.

- Kalózok - horkant fel Lawrence Marsh. - De ez csak feltételezés.

- Ostobaság - intette le Williams. - A kalózkodás határmenti jelenség. Az űrnek ez a régiója már többször tíz millennium óta civilizált.

- Az mindegy; fegyverük van - vetette közbe Joe és ez nem tetszik nekem - Mivel a szemüvegét a szobájában felejtette, most rövidlátón pislogott.

- Az nem túl sokat számít - válaszolta Williams. - Nos, gondolkodtam. Itt vagyunk mi, tíz újonnan érkezett földlakó az Arcturus U-n. Az első éjszaka titokzatos módon kizargatnak a szobáinkból, és ideterelnek erre a fura űrhajóra. Ez sugall nekem valamit. Ti mit szóltok hozzá?

Sidney Morton felemelte karjára hajtott fejét, és álmosan motyogta:

- Én is gondolkodtam. Úgy tűnik, a bolondját járatják velünk. Uraim, azt hiszem, a helyi okostónik egy kis tréfát akarnak űzni velünk.

- Pontosan - helyeselt Williams. - Van valakinek valami ötlete?

Csend. - Rendben, akkor nincs mit tenni. Várunk. Ami engem illet, én alszom egyet. Majd felébresztenek, ha akarnak valamit.

Abban a pillanatban a helyiség megingott, s elveszítette az egyensúlyát.

- Felszállunk… akárhová is mehetünk.

Pár perccel később Bill Sefan némi tétovázás után belépett a vezérlőbe. Ott az igen izgatott Wri Forase-szal találta szemben magát.

- Hogy megy? - kérdezte a denebi.

- Szarul - válaszolta Sefan savanyú képpel.

- Átkozott legyek, ha ezek pánikba estek. Lefeküdtek aludni.

- Aludni! Mindegyikük? De mit mondtak?

- Honnan tudjam? Nem galaktikul beszéltek, a pokoli idegen habogásukból meg nem tudtam semmit kihámozni.

Forase utálkozva tárta szét a karját. Végül Tubal szólalt meg:

- Figyelj, Forase. Bioszocból már így is kihagytam egy előadást. Te garantáltad, hogy működni fog a dolog. Ha nem sikerül, annak nagyon nem örülnék.

- Hát a Deneb szerelmére - csikorgatta a fogait Forase kétségbeesve -, ti aztán szép pár vagytok. Azt hittétek, kiabálni kezdenek, és a falat rugdossák? Sistergő Arcturus! Várjatok, míg a Spica-rendszerbe érünk, jó? Majd ha kitesszük őket egy éjszakára…

Hirtelen kuncogni kezdett.

- Ez lesz a legjobb hecc, amióta azokat a bűzös denevéreket a kromatikus orgonához kötözték a koncertteremben.

Tubal elvigyorodott, de Sefan hátradőlt a székében, és elgondolkozva megjegyezte:

- Mi lesz, ha valaki - mondjuk Wynn elnök tudomást szerez róla?

Az arcturf a vezérlőpultnál vállat vont. - Ez csak egy tréfa. Majd úgy kezelik.

- Ne légy ostoba, M. T. Ez nem gyerekjáték. A Spica Négyest - valójában az egész Spica-rendszert - tilos megközelíteni, ezt ti is tudjátok. Szubhumán faj él rajta. Úgy hitték, minden külső segítség nélkül képesek a fejlődésre, mígnem kitalálták a saját csillagközi utazásukat. Ez a törvény, és igen szigorúan veszik. Ez a világűr törvénye. Ha rájönnek, jó kis slamasztikába kerülünk.

Tubal megfordult a székében.

- Honnan veszed, hogy Prexy Wynn az Arcturulon - ami az isten háta mögött van - rá fog jönni, hogy mit csináltunk? Hát ami engem illet, nem ígérem meg, hogy a sztori a campuson belül marad, mert mit ér az a tréfa, amit magunkban tartunk? De a neveket nem fogja megtudni senki. Senki nem fog köpni. Ezt ti is tudjátok.

- Oké - mondta Sefan, és vállat vont. Ekkor Tubal bejelentette:

- Felkészülni a hipertérre!

Megnyomott néhány gombot, és a fülkében egy rázkódás jelezte, hogy a hajó elhagyta a normál űrt.

A tíz földlakó igen kimerült volt, s ez meg is látszott rajtuk. Lawrence Marsh megint az órájára sandított.

- Kettő harminc - közölte. - Már harminchat órája tart. Nem bánnám, ha abbahagynák már.

- Ez nem átverés - morogta Sweeney. - Ahhoz túl hosszú.

Williams elvörösödött.

- Mitől vagytok ilyen félholtak? Rendszeresen kapunk enni, nem? Nem vagyunk megkötözve sem. Azt is mondhatnánk, hogy egészen jól tartanak bennünket.

- Vagy - szólt Sidney Morton vontatottan - éppen hizlalnak.

Elhallgatott, és mindenki megdermedt a gondolatra. Tisztán érezték a hajó rándulását.

- Ezt kapjátok ki! - kiáltotta Eric Chamberlain hirtelen támadt dühvel… - Megint visszaléptünk a normál térbe. Ez azt jelenti, hogy egy-két óra múlva megérkezünk, akárhová is igyekszünk. Valamit tennünk kell!

- Jól van, jól van! - horkant fel Williams. - De mit?

- Tízen vagyunk, nemde? - kiáltotta Chamberlain a mellét düllesztve. - Én csak messziről láttam egyiküket. Ha legközelebb bejön, ami hamarosan esedékes, mert hozza az ennivalót, akkor lerohanjuk.

Sweeney elsápadt.

- És mi lesz az idegkorbáccsal, ami mindig nála van? - Az nem öl meg senkit. Meg aztán nem is lesz ideje használni, ha leütjük.

- Eric - mondta William nyersen -, te hülye vagy. Chamberlain elvörösödött, és tömpe ujjai lassan ökölbe szorultak.

- Most volna éppen kedvem egy kis vitára. Mondd csak még egyszer!

- Ülj le! - utasította Williams, és még csak fel sem pillantott. - És ne akarj rászolgálni a jelzőre. Mindegyikünk ideges, de ez nem jelenti azt, hogy meg is kell bolondulnunk. Még nem, egyelőre. Először is, a korbács megszerzése és őrzőnk lerohanása nem lehet túl eredményes. Csak az egyiküket láttuk, az pedig az Arcturus-rendszerbőI való. Több mint hét láb magas, és legalább háromszáz fontot nyom. Egyetlen ökölcsapással leterítene mind a tízünket. Gondolom, te egyszer már összeakaszkodtál velük, Eric.

Sűrű csend lett. Williams hozzátette:

- És még ha sikerülne is leütni, ki tudja, hány van még belőle a hajón? És a leghalványabb fogalmunk sincs arról, hogy hol lehetünk, hogyan juthatunk vissza, de még a hajót sem tudjuk vezetni. - Csend. Azután: - Nos?

- Ostobaság. - Chamberlain elfordult, és csendbe burkolózott.

Az ajtó kivágódott, és belépett az óriás arcturf. Egyik kezével kiürítette a zsákot, amit hozott, a másikkal meg készenlétben tartotta az idegkorbácsot.

- Az utolsó vacsora - morogta.

Megindult a veszekedés a felmelegített konzervek után. Morton undorral szemlélte a sajátját.

- Mondd csak - dadogta akadozva, galaktik nyelven -, nem lehetne valami mást? Már unom a vacak gulyásotokat. Ez már a negyedik konzerv!

- Minek? Ez az utolsó kajátok - vágta rá az arcturf, és távozott.

Rémült döbbenet telepedett rájuk.

- Mit akart ezzel mondani? - kérdezte valaki rekedt hangon.

- Meg fognak ölni minket! - Sweeney szeme elkerekedett, hangjából rémület érződött.

Williams szája is kiszáradt, ő ráadásul feleslegesen dühítette magát Sweeney ragályos félelme miatt. De nem szólt neki - a fiú még csak tizenhét éves -, csak rekedten annyit mondott:

- Befognád a szád? Egyél!

Két óra telt el, amikor a hajó rázkódásaiból érezték, hogy útjuk a végéhez közeleg. Ez idő alatt, bár senki nem beszélt, Williams érezte, hogy a félelem percről percre mélyül bennük.

A Spica vörösen bukott a horizont alá, s hideg szél kezdett fújni. A tíz földlakó a sziklákkal teleszórt dombtetőn gyülekezett, és mogorván méregette fogvatartóit. A nagy termetű arcturf, Myron Tubal beszélt hozzájuk, míg a zöld bőrű vegai, Bill Sefan, meg a szőrös kis denebi, Wri Forase békésen a háttérben maradt.

- Kaptatok tüzet - zengte az arcturf mogorván -, fa van bőven, tudtok rárakni. Az majd távol tartja a vadállatokat. Mielőtt elmegyünk, kaptok még két korbácsot is, azzal védekezhettek, ha a bolygó bennszülöttei zaklatnának titeket. Ami az enni- meg innivalót illeti, azt nektek kell megszereznetek.

Elfordult. Chamberlain hirtelen előrelendült, és az arcturfra ugrott, ám az egyetlen kézlegyintéssel visszaverte.

Az ajtó becsukódott a három másik világról való mögött. A hajó szinte ugyanabban a pillanatban felemelkedett a talajról, és eltűnt a magasban. A csendet Williams törte meg.

- Itt hagyták a korbácsokat. Az egyik az enyém, a másikat fogd te, Eric.

A földlakók egyenként leültek a tűz köré. Mind reszkettek a félelemtót.

Williams erőltetett vigyorral azt mondta:

- Hát nem fogunk unatkozni. A vidék tele van erdővel. Ugyan már, mi tízen vagyunk, ezek meg valamikor csak visszajönnek. Mutassuk meg nekik, mire képes egy földlakó! Mit szóltok hozzá, fiúk?

Hasztalan beszélt. Morton kedvetlenül azt mondta:

- Miért nem kussolsz már? Semmivel sem könnyíted meg a dolgunkat!

Williams feladta. Már az ő gyomra is összeszorult. A félhomály éjszakává sötétedett, és a tűz tényköre apró, imbolygó folttá zsugorodott, de az is árnyékba veszett. Marsh lélegzete elakadt, a szeme elkerekedett.

- Ott… valami közeledik!

A hirtelen támadt mozgolódás lélegzet-visszafojtott figyeléssé szelídült.

- Te bolond vagy - kezdte Williams rekedten, de elhallgatott, mert ő is meghallotta a csoszogó hangokat.

- Fogd a korbácsot! - üvöltötte Chamberlainnek. Joey Sweeney hirtelen felnevetett, de a nevetés idegesen erőltetettre sikeredett.

És akkor hirtelen visítás hasított a levegőbe, és az árnyékok rájuk zúdultak.

Ilyesmi bárkivel megesik.

Tubal hajója Bill Sefannal a vezérlőpultjánál egyre távolodott a Spica Négyestől. Tubal a saját kuckójában gubbasztott, és két kortyintásra kiürített egy hatalmas flaska denebi italt.

Wri Forase szomorúan szemlélte a műveletet.

- Ebből húsz kredit egy flaska - mondta rezignáltan -, és már alig néhány maradt.

- Ne spóroljunk már vele! - ugratta Tubal. - Gyere, igyunk versenyt! Én bírni fogom!

- Egy ilyen korty - mordult fel a denebi -, nekem elég volna a pótvizsgákig.

De Tubal nem is figyelt rá.

- Ez - kezdte - biztosan belekerül a campus történetébe, olyan jó hecc…

Ebben a pillanatban éles, pengő pin-g-gg hallatszott, s a hajó burkolata megremegett. A fények kialudtak. Wri Forase érezte, hogy valami a falhoz szorítja.

Tátogva kapkodott levegő után.

- A… az űr… ö… összes ördögére! Teljes gyorsuláson va-vagyunk! Mi lehet az ekvalizerrel?

- A francba az ekvalizerrel! - dörögte Tubal, és talpra tápászkodott. - Mi lehet a hajóval?

Kibotorkált a sötét folyosóra. Forase utána. Amikor berontottak a vezérlőbe, ott találták Sefant a villogó vészjelzők fényében. Zöld testéről patakzott a veríték.

- Meteorok - krákogta. - Tönkrement az energiadisztribútor. Minden teljes kapacitásra állítódott. A fények, a fűtés, a rádió, minden megbolondult, a ventilátorok meg alig forognak. - Még hozzátette: - És a Négyes Szektor léket kapott.

Tubal vad pillantást vetett rá.

- Te idióta! Miért nem tartottad a szemed a tömegindikátoron?

- Azon tartottam, te gyurmaagyú - üvöltötte Sefan -, de az semmit nem regisztrált! Nem regiszt-rált! Mit vársz egy használt batártól, amit kétszáz kreditért béreltél? A képernyő folyton a tiszta űrt mutatja.

- Kuss legyen! - mordult fel Tubal, és kinyitotta az űrruhák szekrényét. - Ez itt mind arcturf modell. Ellenőrizhettem volna. Tudod valamelyiket használni, Sefan?

- Talán. - A vegai kétkedőn vakarta meg a fülét. Öt perc múlva Tubal bemászott a zsilipbe, Sefan pedig esetlenül botorkált utána. Ez fél órával azelőtt volt, hogy visszafordultak.

Tubal levette a sisakot. - Függöny!

Wri Forase elcsodálkozott.

- Úgy érted, nincs nagyobb baj? Az arcturf a fejét rázta.

- Meg tudjuk javítani, de időbe telik. A rádió tönkrement, úgyhogy segítséget nem kérhetünk.

- Segítség! - Forase ijedtnek látszott. - Már csak az hiányozna nekünk. Mit mondanál, mit keresünk a Spica-rendszer kellős közepén? Inkább az öngyilkosság, mint hogy a rádiót használjuk. Amíg egyedül vissza tudunk menni, addig biztonságban vagyunk. Ha kihagyunk még néhány előadást, az sem fog fájni.

Sefan fakó hangon azt mondta:

- De mi lesz azokkal a rémült földlakókkal ott a Spica Négyen?

Forase szóra nyitotta a száját, de nem mondott semmit. Vonásai megkeményedtek, és ha egy humanoid valaha is elsápadt, akkor az Forase volt.

Ám nem sejtették, hogy ez még csak a kezdet. Másfél napba került, mire megjavították az űrbárka elektromos rendszerét. További két nap kellett a lassuláshoz. Négy nap alatt érték el a Spica IV-et. Ez összesen nyolc nap.

Amikor a hajó megint ugyanott lebegett, ahol kitették a földlakókat, már jócskán délelőtt volt. Tubal a televizoron át pásztázta tekintetével a tájat. Végül megtörte a feszült csendet.

- Azt hiszem, elkövettük az összes baklövést, amit csak lehetett. Egy település mellett tettük ki őket. Nyomuk sincs a földlakóknak.

Sefan gyászosan rázta a fejét. - Ronda ügy ez.

Tubal térdére támasztott kezére hajtotta a fejét.

- Ez a vég. Ha mi nem rémisztettük őket halálra, akkor a bennszülöttek megtették. A tiltott rendszerekbe való behatolás az egy dolog. Ez azonban, azt hiszem, egyszerűen gyilkosság.

- Nem tehetünk mást - szögezte le Sefan -, mint hogy leszállunk, és megpróbáljuk kideríteni, életben vannak-e még. Ennyivel tartozunk nekik. Végül is…

Nyelt egyet. Suttogva fejezte be.

- Végül is kirúghatnak az egyetemről, azután pszicho-revízió után mehetünk fizikai munkásnak.

- Felejtsd el! - vakkantott Tubal. - Szembenézünk azzal is, ha kell.

Lassan, nagyon lassan köröztek lefelé, és azon a sziklás tisztáson szálltak le, ahol nyolc napja a földlakókat hagyták.

- Hogyan bánjunk a helybéliekkel? - fordult Tubal Forase felé felvont szemöldökkel (amin természetesen nem nőtt szőr).

Forase megvonta a vállát, de szőrös arca tanácstalanságot tükrözött.

- Én is éppen erre gondoltam, Tubal. De ennél tovább nem jutottam.

- Micsoda?! - tört ki Sefan és Tubal egyszerre. - Senki nem tud bánni velük - tette hozzá a denebi sietősen. - Ez tény. Végül is, nem engedhetünk szubhumanoidokat a Föderációba, amíg nem válnak teljesen civilizáltakká. Addig pedig karanténban a helyük. Gondolod, nekünk több lehetőségünk nyílik a pszichológiájuk tanulmányozására?

Az arcturuli visszahuppant a székébe.

- Ez egyre jobb lesz. Gondolkozz, szőrösképű! Van valami javaslatod?

Forase megvakarta a fejét.

- Hát… ööö… a legjobb, ha normális humanoidként kezeljük őket. Ha lassan közelítünk feléjük, feltartott kézzel és széttárt ujjakkal, és nem teszünk hirtelen mozdulatot, akkor sikerülhet. Ne feledjétek, azt mondtam, sikerülhet. De nem vagyok biztos benne.

- Menjünk, francba a bizonyossággal - csattant fel Sefan türelmetlenül. - Most már úgyis mindegy. Ha itt hagyjuk a fogunkat, legalább nem kell hazamennünk. Arcára az űzött vad tekintete ült ki. - Ha arra gondolok, mit fog szólni a családom…

Kiléptek az űrhajóból, és beleszippantottak a Spica Négyes atmoszférájába. A nap már delelőn állt, s mint egy óriási narancssárga kosárlabda lebegett a fejük felett. Az erdőből egy madár rekedt vijjogása hallatszott, majd tökéletes csend lett.

- Hm! - dörmögte Tubal karba tett kézzel. - Ennyi elég ahhoz, hogy elálmosodjam, Semmi életjel. Mégis, merre van a falu?

Háromféle vélemény alakult ki, de a vita nem tartott sokáig. Az arctusival az élen elindultak lefelé a lejtőn, a ritkás erdő felé.

Alig száz méternyit jutottak be az erdőbe, amikor a fák megelevenedtek, és a fejük feletti ágakról bennszülöttek hullottak hangtalanul a nyakukba. Wri Forase zuhant elsőként a földre. Bill Sefan megtántorodott, egy pillanatig még tartotta magát, azután egy röffenés kíséretében ő is felbukott.

Csak a hatalmas Myron Tubal maradt állva. Szétvetett lábakkal, rekedt kiáltozások közepette jobbra-balra vagdalkozott. A helybéliek rárontottak, de úgy peregtek le róla, mint a vízcseppek a forgó kerékről. Szélmalomszerű karcsapásokkal egy fa mellé kezdett hátrálni.

Ezzel követte el a hibát. A fa legalsó ágán egy, a többieknél óvatosabb és eszesebb bennszülött gubbasztott. Tubal annyit észrevett, hogy a lénynek hosszú, izmos farka van, s ezt a tényt el is raktározta magában. Az egész Galaxisban csupán a Homo Gamma Cepheus fajnak van farka. Amit nem vett észre, az az, hogy ez kapaszkodófarok.

De hamarosan ezt is megtudta, mert a feje feletti ágon gubbasztó bennszülött kinyújtotta a farkát, a nyaka köré tekerte, és húzni kezdte.

Az arcturf kétségbeesetten küzdött, de a támadó elhúzta a fától. Egy ideig a nyakánál fogva lógott, de mert a bennszülött nem bírta megtartani, megacélozta farkának szorítását.

A világ elsötétült. Tubal eszméletét veszítette, még mielőtt elérte volna a talajt.

Tubal lassan tért magához, nyakának merevségét égő fájdalomként észlelte. Megpróbálta kidörzsölni belőle a fájdalmat, de csak néhány másodperc múltán jött rá, hogy szorosan össze van kötözve. Ettől megrémült. Először azt állapította meg, hogy a hasán fekszik; azután meghallotta maga körül a fülsiketítő lármát; harmadszor azt vette észre, hogy mellette Forase és Sefan is gúzsba vannak kötve; végül azt, hogy képtelen megszabadulni a kötelékeitől.

- Hé Sefan, Forase! Hallotok?

Sefan volt, aki megkönnyebbülten válaszolt.

- Te vén draconi kecske! - mordult fel az arcturf. - Már azt hittük, véged van.

- Nem nyúlok ki olyan könnyen - morogta Tubal. - Hol vagyunk?

Rövid csend következett.

- Gondolom, a bennszülöttek falujában - mondta Wri Forase gyászosan. - Hallottatok már valaha ilyen ricsajt? A dobok nem hallgattak el azóta, hogy idehoztak minket.

- Láttatok valamit…

Kezek ragadták meg Tubalt, s csak annyit érzett, hogy megfordítják. Most ülő helyzetbe került, de a nyaka jobban sajgott, mint valaha. Zöld fatörzsekből épített, düledező, zsúptetős kunyhókat látott a kora délutáni napsütésben. Körülöttük körben sötét bőrű, hosszú farkú helybéliek figyeltek csendben. Több százan lehettek, mindegyik tolldíszt viselt a fején, a kezében pedig durván faragott lándzsát tartott. Néhányan előreléptek.

Szemüket a dühös Tubalra meg a földön gubbasztó titokzatos alakokra függesztették. Nyilván ezek voltak a törzs vezetői. Tarka, bojtos köpenyt viseltek, ami rosszul kikészített bőrből készült. Barbár megjelenésüket azzal tokozták, hogy fából faragott maszkot viseltek, amire az emberi arc karikatúráját mázolták fel.

A humanoidokhoz legközelebb álló álarcos rémség most közelebb lépett.

- Helló - mondta, és levette a maszkot. - Ilyen gyorsan visszajöttetek?

Tubal és Sefan jó ideig nem szólt egy szót sem, Wri Forase pedig heves köhögésbe fogott.

Végül Tubal nagy lélegzetet vett. - Te az egyik földlakó vagy, nem?

- Úgy van. Al Williams vagyok. Szólíts Alnak.

- Még nem öltek meg?

Williams jókedvűen mosolygott.

- Egyikünket sem ölték meg. Ellenkezőleg, uraim hajolt meg udvariasan -, ismerkedjetek meg az új törzsi… hm… istenekkel.

- Az új törzsi micsodákkal? - tátogott Forase. Még mindig köhögött.

- Hát… istenekkel. Sajnálom, de nem tudom a megfelelő galaktik szót.

- Ezek az "istenek" mit képviselnek?

- Mi amolyan természetfeletti személyek vagyunk… olyasmik, akiket imádni szokás. Ugye érted?

A humanoidok boldogtalanul bámultak.

- Nos, az a lényeg - vigyorgott Williams -, hogy mi olyan személyek vagyunk, akik óriási hatalommal rendelkeznek.

- Miről beszélsz? - kiáltott fel Tubal felháborodottan. - Honnan veszik ezek, hogy nektek óriási hatalmatok van? Ti földiek fizikailag jóval az átlag… alatt vagytok!

- A dolog lényege a pszichológiában van - magyarázta Williams. - Mivel látták, hogy hatalmas, csillogó szerkezettel érkeztünk ide, amely titokzatos módon a levegőben közlekedik, és tüzet okád magából - hát természetfeletti lényeknek hittek minket. Ez alapvető barbár pszichológia.

Forase szeme majd kiesett az üregéből, amint Williams folytatta.

- Csak úgy mellékesen, ti minek vagytok megkötözve? Azt hiszem, ez valami átverés lehet, nem gondolod? - Figyelj csak - tört ki Bill Sefan -, én azt hiszem, te marhaságokkal etetsz minket. Ha ezek azt hiszik rólatok, hogy istenek vagytok, rólunk miért nem hiszik ugyanazt. Nekünk is van hajónk…

- Hát ez az - mondta Williams -, amiben különbözni kezdünk egymástól. Elmagyaráztuk nekik - képek és jelbeszéd segítségével -, hogy ti vagytok az ördögök, és ha majd visszatértek - mondanom sem kell, mennyire örültünk, amikor visszajöttetek -, tudni fogják, mit kell tenniük.

- Mi az hogy "ördög"? - kérdezte Forase nem kis félelemmel a hangjában.

Williams felsóhajtott.

- Hát ti nem tudtok semmit?

Tubal lassan megmozdította sajgó nyakát.

- Nem akartok még kiszabadítani minket? Görcs állt a nyakamba.

- Nem kell úgy sietni. Végül is azért hoztak ide titeket, hogy feláldozzanak a tiszteletünkre.

- Feláldozzanak!

- Hát persze. Fel lesztek trancsírozva. Rémült csend lett.

- Ne etess ilyen ostobasággal - mordult fel Tubal végül. - Mi nem földiek vagyunk, hogy megijedjünk, tudod?

- Ezt tudjuk! Emiatt nem is kell szégyenkeznetek a világ előtt. De a vadak pszichológiája egyszerűen mindig áldozat bemutatásába torkollik…

Sefan mocorogni kezdett a kötelékei alatt, megpróbálta mérgében Forasera vetni magát.

- Azt hiszem, azt mondtad, hogy senki nem ismeri a szubhumánok pszichológiáját! A tudatlanságodat akartad leplezni vele, ugye, te töpörödött, szőrös, golyószemű fattyú, akinek vegai félszerzet gyík volt az anyja! Forase elhúzódott tőle.

- Hé, várjatok! Csak…

Williams úgy döntött, ennél tovább nem megy el a tréfával.

- Nyugodjatok meg - csillapította őket. - Ti nagyokos heccelődők a saját csapdátokba estetek. Jól ráfáztatok, de mi nem csináljuk ezt tovább veletek. Azt hiszem, jól elszórakoztattunk benneteket. Sweeney most éppen a törzsfőnöknek magyarázza, hogy el fogunk innen menni, és titeket magunkkal viszünk. Őszintén szólva, már éppen ideje, hogy menjünk. Várj egy kicsit, Sweeney akar valamit.

Amikor Williams két perc múlva visszatért, arcán különös kifejezés ült. Az ábrázata percről percre zöldebb lett.

- Úgy tűnik - tátogta torokhangon -, hogy mi is beleestünk a kontraheccünk csapdájába. A törzsfőnök ragaszkodik az áldozathoz!

Csend lett, a három humanoid még egyszer átgondolta a helyzetét. Percekig egyikük sem tudott megszólalni. - Azt mondtam Sweeneynek - közölte Williams mogorván -, hogy mondja a főnöknek, ha nem lesz áldozat, valami borzalmas dolog fog történni a törzzsel. Blöffnek szántam, de ő komolyan vette. Sajnálom, fiúk. Azt hiszem, túl messzire mentünk. Ha komolyra fordul a helyzet, elvágom a köteleidet, hogy harcolhass.

- Most vágd el őket! - morogta Tubal, és az ereiben meghűlt a vér. - Végezzünk minél előbb.

- Várjatok! - kiáltotta Forase tombolva. - Most fitogtassák a földiek a pszichológiai tudásukat. Gyerünk, földiek! Gondolkozzatok csak!

Williams addig törte a fejét, míg az megfájdult.

- Nézzétek - súgta halkan -, már éppen eleget veszítettünk isteni presztízsünkből, amikor nem tudtuk meggyógyítani a törzsfőnök feleségét. Tegnap meghalt. Most valami hatásos csodára volna szükségünk. Nektek nincs valami a tarsolyotokban?

Leguggolt melléjük, és keresgélni kezdett. Wri Forasenál talált egy stylust, egy jegyzettáblát, egy ritka fogú fésűt, valami viszketés elleni port, néhány kreditlapot, meg egyéb ilyen vacakokat. Sefannál egy halom leírhatatlan dolog volt.

Tubal farzsebéből viszont előkerült egy apró, fekete, pisztolyszerű tárgy, aminek hatalmas markolata és csöve is volt.

- Ez mi?

- Hát ezen ültem egész idáig - mordult fel Tubal. - Ez egy hegesztőpisztoly, ezt használtam a meteor ütötte lyukak javításánál. Nem sokat ér, már majdnem teljesen üres.

De Williams szeme megcsillant. Egész teste reszketett az izgalomtól.

- Ezt hiszed te! Ti humanoidok sosem láttok tovább az orrotoknál. Miért nem jöttök el egyszer a Földre, hogy tanuljatok egy kis fantáziát?

Williams máris a társai felé igyekezett.

- Sweeney - üvöltötte -, menj, és mondd meg annak a majomfarkú főnöknek, hogy egy perc, és meg fogok haragudni rá, és a fejére omlasztom az egész égboltot. Igyekezz!

De a törzsfőnök nem várta meg az üzenetet. Intett a kezével, mire a helybéliek egy emberként rohanni kezdtek. Tubal ordított, és megpróbálta eltépni a kötelékeit. Williams kezében a hegesztőpisztoly gyengécske lángot köpött maga elé.

A legközelebbi kunyhó lángot fogott. Azután a másik, majd még egy, azután a negyedik, és akkor a pisztoly kialudt.

De ennyi elégnek bizonyult. Egyetlen bennszülött sem maradt talpon. Mind a földön hasalt, arcát a porba temette, úgy könyörgött kegyelemért. A főnök visítozott a leghangosabban.

- Közöld a főnökkel - kiáltotta Williams Sweeneynek -, hogy ez csak ízelítő abból, amit velük akarok csinálni.

Miközben elvágta a humanoidok kötelékeit, odavetette nekik:

- Csak egy kis pszichológia.

Már újból az űrhajóban ültek, és a világűrben száguldottak, amikor Forase ábrázatára kiült a büszkeség.

- Azt hittem, a földiek sosem fejlesztették ki a matematikai pszichológiát! Honnan ismered ezt az egész szubhumán dolgot? Ilyen messzire az egész Galaxisban nem ment még el senki!

- Hát - vigyorgott Williams -, van némi gyakorlati tapasztalatunk a civilizálatlan lényekkel kapcsolatban. Nézd, mi egy olyan világról jöttünk, ahol a beszédkultúráját illetően a legtöbb ember még civilizálatlan. Így hát ismernünk kellett!

Forase lassan bólintott.

- Dilis földiek! Ebből az esetből azonban legalább egyvalamit mi is megtanultunk.

- Micsodát?

Forase most másodízben váltott földi szlengre:

- Sose kezdj ki dilisekkel, mert kiderülhet, hogy dilisebbek, mint hitted!

A kis ember a földalattin

A metróállomások azok a helyek, ahol az emberek le szoktak szállni, így amikor az Atlantit Avenue állomáson az első kocsit senki sem hagyta el, Cullen kalauz, az IRT alkalmazottja nyugtalankodni kezdett. Tulajdonképpen senki nem szállt ki onnan, amióta Flatbush felé elindultak, pedig minden megállóban több tucat felszálló volt.

Különös! Igen különös! Ez pontosan olyan probléma, amelynél a tapasztalt kalauzok leveszik a sapkájukat, és megvakarják a fejük búbját. Cullen kalauz is így tett. De ez sem segített, ezért a következő állomáson, a Bergen Streetnél, ahol megint nem szállt ki senki az első kocsiból, megismételte a mozdulatot. A Grand Army-nál pedig a fejvakarás mellé hangosan kiejtett néhány olyan ősi gael szót, ami már évszázadok óta apáról fiúra száll. Ezek ugyan megpezsdítették a levegőt, de a problémát nem oldották meg.

Az Eastern Parkwaynél Cullen végzett egy kísérletet. Nem nyitotta ki az első kocsi ajtaját. Kíváncsian kihajolt, a nyakát nyújtogatta, de semmilyen csoda nem történt. A New York-i metró utasai sem nem félénk, sem nem türelmes emberek, így ha egy ajtó nem nyílik ki azonnal, vagy elég hamar, akkor belerúgnak. Ám ezúttal sem rugdosás, sem kiabálás, de még egy hangos szó sem esett. Cullen szeme elkerekedett.

Feldühödött. A Franklin Avenue-nál szitkozódva nyitotta ki az ajtókat. Az összes ajtó ontotta magából a mindkét nemű, mindenféle korú utasokat, csak az első kocsié nem. Annak ajtajain három férfi, és egy igen fiatal leány szállt fel, bár Cullen a nagy tömegtót nem látta pontosan.

A Flatbush Avenue felé haladva Cullen teljesen megfeledkezett az első kocsiról, az utolsó állomást várta, ahol mindenkinek ki kell szállnia. Mindenkinek! Megjárták a President, a Church és a Beverly Road állomásokat, s Cullen azon kapta magát, hogy számolja a Flatbush végállomásig hátralévő megállókat.

Ugyanolyan utasoknak tűntek, mint a többi. Újságot olvastak, bámulták az ablak mögött suhanó feketeséget, vagy a szemközt ülő lányok lábát, vagy éppen csak meredtek maguk elé, mint minden közönséges utas. Csak leszállni nem akartak. Még a következő kocsiba sem volt kedvük átmenni, pedig ott akadt még ülőhely is. Képzeljék el: akadnak olyan New York-iak, akik nem mennek át egy ülőhely kedvéért a másik kocsiba csak azért, hogy elkülönülhessenek.

No de itt a Flatbush Avenue! Cullen összedörzsölte a kezeit, kinyitotta az ajtókat, és a lehető legérthetetlenebb módon hangosan azt kiáltotta:

- Végállmááás! Nemmettováááább! - Még kétszer-háromszor elismételte, mire abból az istenverte első kocsiból többen ránéztek. Szemrehányás villant a szemükben. Mintha azt mondanák: Ez nem hallott még a polgármester csendrendeletéről?

A szerelvény többi kocsiját elhagyták az utolsó utasok is, és páran már be is szálltak a visszafelé útra. Néhányan kíváncsi pillantást vetettek az első kocsira. A New Yorkiak mindent, amit nem értenek, valamiféle mutatványnak tekintik.

Cullen megint elővette a gael kifejezéseket, és a peronon elindult a vonatvezető fülkéje felé. Erkölcsi támaszra volt szüksége. A vonatvezetőnek már ki kellett volna szállnia a fülkéjéből, hogy megtegye az előkészületeket a visszaútra, de nem tett ilyesmit. Cullen jól látta őt az ajtó üvegén át, amint a műszerfal fölé hajolva kifejezéstelen tekintettel bámulja az ütközőket,

- Gus! - kiáltotta Cullen. - Gyere ki! Pokoli egy… Ebben a pillanatban a torkára fagyott a szó. Nem Gus volt az. Egy kis öregember mosolygott rá udvariasan, és üdvözlésképpen az ujjait lengette feléje.

Patrick Cullen ír lelke fellázadt. Harsány kiáltással megragadta az ajtó peremét, és megpróbálta kifeszíteni. Tudnia kellett, hogy nem fog menni. Mély lélegzetet vett, elmondta az írek istenéhez intézett fohászát, és az első kocsi nyitott ajtaján át berontott a zsúfolt kocsiba. Mögötte feltápászkodtak utastársaik öléből, akiket fellökött, és igazi New York-i udvariassággal (ami morgásból, nyögéshól és grimaszból áll) bocsánatot kértek egymástól, majd visszabújtak az újságaikba.

Akkor meghallotta a forgalomirányító csengőjét. Elérkezett az ideje, hogy a vonat elinduljon. Szólítja a kötelesség! Emberfeletti igyekezettel araszolni kezdett a kijárat felé, de az ajtó becsukódott, mielőtt le tudott volna szállni, s a vonat elindult.

Cullennek eszébe villant, hogy most első esetben elmulasztott jelentést tenni, mire azt mondta:

- Az isten verje meg! - Úgy ötven lábnyi út után megállapította, hogy rossz irányba mennek, de ezúttal nem szólt semmit.

Végül is, amit mondani akart, arra még a gael nyelvben sincs kifejezés.

A Flatbush Avenue-ról a szerelvény nem tud rossz irányba menni. Nincs tovább sín, nincs tovább alagút. A sínpár végén ott az ütköző, hogy megakadályozza az izgága vonatvezetőket abban, hogy fúrjanak egyet. Ez abszurdum. Erre még az Új Gazdagságpolitika sem képes.

De mégis arra mentek!

Az új alagútban is voltak állomások - helyes kis megállók, éppen egy kocsi számára valók. Ez helyénvaló is volt, mert csak egy kocsi haladt arra. A többi valahogy lemaradt, s most biztosan rutinútját járja vissza a Bronx Parkba.

Talán egy tucat állomás volt, s mindegyik különös nevű. Cullen csak néhányat jegyezett meg, mert nem mindegyiket látta tisztán. Az egyik az Arkangyal sugárút, a másik a Szeráf utca, megint másik a Kerub sétány nevet viselte.

Akkor a szerelvény befutott egy hatalmas állomásra, ami inkább egy rendkívüli barlangnak tűnt, és ott megállt. Az állomás úgy háromszáz láb magas lehetett, és félgömb alakú volt. A sínek pontosan a középpontja felé tartottak, ahol a peron látszólag a levegőben lebegett.

Már csak a kalauz állt a kocsiban, a többiek kiszálltak a Hozsánna téren. Cullen ernyedten lógott az egyik porcelán kapaszkodón, és egy ajakrúzs hirdetést bámult. A vezetőfülke ajtaja kinyílt, és a kis ember kilépett rajta. Cullenre pillantott, megfordult, majd visszanézett.

- Hé - kurjantott -, maga kicsoda?

Cullen lassan feléje fordult, de még mindig a kapaszkodót szorongatta.

- Csak a kalauz. Velem ne törődjön. Úgyis kiléptem volna. Nem szeretem ezt a munkát.

- Ó, kedves uram, erre nem számítottam. - A kis ember megcsóválta a fejét. - Én Mr. Crumley vagyok - magyarázta. - Azzal foglalkozom, hogy mindenfélét lopok. Jobbára embereket. Olykor metrókocsikat - de azok túl nagyok és esetlenek, nem gondolja?

- Mister - mordult fel Cullen. - Két órája, hogy abbahagytam a gondolkodást. Az nem vezet sehová. Ki maga egyáltalán?

- Mondtam már. Mr. Crumley vagyok. Az Istenség természetét gyakorlom.

- A pissentést?

- Dehogyis, nem - vonta össze a szemöldökét Crumley. - "Istenséget" mondtam, mint Jehova. Nézze! - Kimutatott az ablakon. Odakint az egyik szikla megingott, majd felemelkedett. Crumley megmozdította az ujját, mire az egyik szirt kis "h" betű alakját vette fel.

- Ez a jelképem - közölte Crumley szerényen. Különleges, nem? De ez még mind semmi. Várja meg, amíg mindent összerendezek. Kedvesem, kedvesem, én csodákat művelek!

Cullen hol a lebegő sziklára, hol a vigyorgó Crumleyra pillantott, mígnem elszédült, s akkor abbahagyta.

- Figyeljen - krákogta rekedten. - Hogyan tudta azt a kocsit továbbhozni a Flatbush Avenue-ról? Honnan indul az az alagút. Csak nem idegenek…

- Ó, dehogy! - válaszolta Mr. Crumley. - Én magam csináltam, de így akartam, hogy senki ne vegye észre. Elég nehéz volt. Kiszívta belőlem az ektoplazmát. Ha embereket is belevonok a csodatételbe, akkor sokkal nehezebb, mert akkor meg kell küzdenem az akaratukkal is. Ha nincs megfelelő számú hívőd, nem tudod megtenni. Én most, hogy több mint ezer hívem van, meg tudtam tenni, de volt idő - elgondolkozva rázta meg a fejét -, amikor még egy bébit sem tudtam levitálni, vagy egy leprást sem tudtam meggyógyítani. De ne vesztegessük az időt. Már a legközelebbi gyárban volna a helyünk.

Cullen felderült. A "gyár" szó olyan prózai volt.

- Volt egy bátyám - kezdte -, aki egy kizsákmányoló gyárban dolgozott, de…

- Ó, Istenem, Mr. Cullen. Én a Hívő Gyárra gondoltam. Tanítanom kell az embereket, hogy higgyenek bennem, ugye? És ezért sokat kell prédikálni. Én pedig hiszek a tömegtermelésben. Azt szeretném, ha egy napon Utópia Henry Fordjának tartanának. Éppen ezért csak Brooklynban tizenkét gyáram van, de ha elegendő hívőt termelek ki, benépesítem velük az egész világot,

Felsóhajtott. - Te jó isten, bárcsak volna elegendő hívem! Millió hívőre van szükségem, mielőtt szabadjára engedem a fejlődést, és belemerülhetek a részletekbe. Ez olyan unalmas! Ma még folyton figyelmeztetnem kell őket arra, hogy ki vagyok - még a Tanítványokat is. Mellékesen Cullen - olvasok a gondolataiban, innen tudom a nevét -, természetesen maga is hívő akar lenni.

- Nos hát… - kezdte Cullen idegesen.

- Ó, menjen már. Némelyik isten feldühödne a maga betolakodása miatt, és egy szempillantás alatt - pattintott az ujjával - elbánna magával. Ezt én nem teszem, mert úgy vélem, az emberölés tapintatlan, elhamarkodott cselekedet. Magának pedig hősnek kell lennie.

Patrick Cullen intelligens férfi volt. Hitt a szellemek, a koboldok és a Kis Manók létezésében, és a lelke nyitva állt a kopogó szellemek, a vérfarkasok, a vámpírok és az ilyesfajta idegen aljanép előtt. Túl művelt volt ahhoz, hogy nevessen a természetfeletti dolgokon. Mindazonáltal nem érezte úgy, hogy ez kompromittálná a vallását. Teológiai ismeretei felszínesek voltak, de úgy vélte, ha egy halandó istennek adja ki magát, abban van egy adag eretnekség, istenkáromlás és szentségtörés.

- Maga egy csaló - kiáltotta merészen -, és azon az úton, amelyre rálépett, éppen a Pokol felé tart.

Mr. Crumley csettintett a nyelvével.

- Milyen borzalmas dolgokat mond. És milyen feleslegesen! Maga természetesen hisz bennem.

- Ó, valóban?

- Nos, hát ha ön ilyen önfejű, mutatok magának egy kis csodát. Lehet, hogy nem éppen helyénvaló - bal kezével tétova mozdulatot tett -, de hinni fog bennem.

- Hát persze - mondta Cullen sértődötten. - Mint mindig. És hogyan imádhatnám önt? Szeretném tökéletesen csinálni.

- Csak higgyen bennem, ennyi az egész. Most menjen a gyárba, azután majd az otthonába bocsátjuk - ahol észre sem fogják venni a távollétét-, és mint hívő élheti le hátralévő életét.

A kalauz elragadtatottan mosolygott.

- Ó, boldogság! A gyárba akarok menni.

- Természetesen mehet - válaszolta Mr. Crumley. - Jó crumleita válik magából, ugye? Jöjjön! - A kocsi ajtajára mutatott, mire az kinyílt. Kiszálltak, s Crumley mutogatni kezdett. Előttük szétvált a szikla, mögöttük pedig újból egybeolvadt. Cullen követte a kis alakot, aki most már az ő istene is volt.

Mert az, gondolta Cullen. Amelyik isten ilyesmit tud, az átkozottul jó isten, és abban érdemes hinni. Megérkeztek a gyárba - egy másik barlangba, csak ez kisebb volt. Mr. Crumley, úgy tűnik, kedveli a barlangokat.

Cullen nem sokat törődött a környezetével. Mindazonáltal nem is sokat érzékelt belőle a halványlila ködtói, ami akadályozta a látásban. Az volt az érzése, hogy valamilyen futószalagon áll, ami mellett itt-ott emberek álldogáltak. A Tanítványok, gondolta. A futószalagot pedig biztosan nem-hívók, vagy egyéb alantas teremtmények mozgatják.

Egy férfi mosolyogva figyelte őket. Egy Tanítvány, gondolta Cullen, és természetes mozdulattal mutatta feléje a jelet. Eddig még sosem tett ilyet, de könnyedén ment. A Tanítvány hasonló módon válaszolt.

- Az Úr már szólt, hogy ön jönni fog - búgta a Tanítvány. - Különleges csodát készített elő az ön számára, azt is mondta. Ez valóságos kivételezés. Kívánja, hogy körbevezessem?

- Eltalálta.

- Nos, ez itt az Egyes Gyár. Itt van az összes többi gyár idegközpontja. A többi csak előkészítő tanfolyamokat tart, és csak Hívőket nevel. Mi Tanítványokat.

- Ó, Tanítványokat! És én is Tanítvány leszek? kérdezte Cullen mohón.

- A mirakuláció után természetesen. Tudja, maga különleges valaki. Csak öt olyan ember van, akivel Mr. Crumley személyesen lépett kapcsolatba.

Csodálatosan mennek a dolgok. Minden, amit Mr. Crumley tesz, az maga a csoda. Micsoda egy isten! Micsoda egy isten!

- Maga is így kezdte?

- Persze - válaszolta a Tanítvány higgadtan.

- Én is fontos ember vagyok, De azt szeretném, ha még fontosabb lehetnék.

- Ugyan már, minek? - kérdezte Cullen, hangjában némi megdöbbenéssel. - Csak nem Mr. Crumley (éljen soká) diktátumai ellen morgolódsz? Hisz ez szentségtörés!

A Tanítvány kényelmetlenül mocorgott.

- Nos, vannak elképzeléseim, és szeretném kipróbálni őket.

- Vannak ötletei, mi? - károgta Cullen baljóslatúan. - Mr. Crumley (örökéletű lehet) tud róla?

- Hát, őszintén szólva nem! De csak az számít… a Tanítvány óvatosan körbepillantott, majd közelebb húzódott. - Nem én vagyok az egyetlen. Sokan gondoljuk azt, hogy Mr. Crumley (akit áldunk) egy kissé régimódi. Például behozta ide a fényt.

Cullen felnézett. Ugyanolyan világítótesteket látott, mint amilyenek az alagútban voltak. Valamelyik IRT metróvonalról lophatta őket. Tökéletesen ugyanolyan stoplámpák és kijárat-jelzők.

- Mi a baj vele? - kérdezte. A Tanítvány elmosolyodott.

- Hiányzik belőle az eredetiség. Az ember arra számít, hogy egy A osztályú isten valami újat talál ki. Amikor embereket szerez, a metróalagutat használja, és betartja a metró közlekedési szabályait. Megvárja a forgalomirányító indító jelzését, megáll minden állomáson, durva elektromosságot használ, meg ilyesmi. Amire nekünk szükségünk van - a Tanítvány szélesre tárt karokkal kiáltotta -, az még több vállalkozó szellem, még több újonc. Fel kell gyorsítanunk a dolgokat, hatékonyságra, tetterőre van szükségünk.

Cullen indulatosan meredt rá.

- Maga egy eretnek - vádolta. - Magát ki fogják átkozni. - Dühösen pillantott körbe valamilyen harang, síp, gong vagy dob után, amivel megidézhetné a nagy Crumley-t, de nem talált semmit.

A másik sűrűn pislogott.

- Lássuk - mondta kényszeredetten -, mennyi az idő… Kifutok az időből. Jobb lesz, ha fellép a konvejor szalagjára, hogy megkaphassa az első leckét.

Cullent idegesítette lompos kísérője. Mr. Crumley azért különb volt ennél a Tanítványnál, de hát a lecke az lecke, ájtatosan fogadta a dolgot, és követte a férfit. Döcögős mozgása ellenére a mozgójárda kényelmesnek bizonyult. A Tanítvány Cullent az első tanítóhoz kísérte - egy másik Tanítványhoz -, aki egy táblaféle előtt állt. Amíg Mr. Crumley-vel beszélgetett, Cullen megfigyelte a kérdés-felelet játék módszerét, és jól megjegyezte.

Ennek következtében meglepődött, amikor a második Tanítvány ahelyett, hogy súlyos mutatópálcájával a táblán indukálta volna a kérdéseket, a fejére tette azt.

A fények kialudtak.

Amikor magához tért, lent volt az üreg legalján. Ki volt kötözve, mint egy Lator, s hárman is beszéltek hozzá.

- Nem lehet meggyőzni - mondta éppen a Tanítvány -, pedig Crumley dupla kezelést írt elő neki.

- Ez az első dupla kezelés, amit Crumley valaha előírt - mondta a kis kövér.

- Reméljük, az utolsó is. Hogy kezdődött?

- Hát igen. Nos hát igen. Úgy két órája a Négyes Szektorba teleportáltuk magunkat. Tökéletes kis csoda volt.

- Nagyszerű! - lelkesedett a Tanítvány. - És hogy vannak a Négyesben?

A kis kövér az ajkát biggyesztette.

- Hát nem sok gondjuk van. Valami oknál fogva régimódi effektusokat használnak. A csodák csak úgy megesnek. Még a közönséges crumleiták is képesek rá. Néha meg csak úgy maguktól megtörténnek. Eléggé zavaró.

- Hm. Ez nem jó. Ha túl sok a sikeres csoda, Crumley gyanút fog. Ha csak egyet is kinyomoz, rögtön rájön a többire is, és akkor a támogatásuk nélkül gyengék leszünk ahhoz, hogy kiálljunk vele szemben.

- Most még - szólt a kövér nyugtalanul - nem vagyunk elég erősek. Nem szabad hebehurgyán cselekednünk. Elég régóta gyengítjük őket ahhoz, hogy új istent állítsunk, és akkor…

- Egy új istent, mi? - mondta a másik, és megfontoltan bólintott.

- Persze - válaszolta a Tanítvány. - Egy új isten, akit mi kreálunk, s akit csak mi semmisíthetünk meg, Teljesen a mi uralmunk alatt lenne, és akkor az egyszemélyes zsarnokság helyett tanácsunk lehetne.

E szavakat általános vigyorgás követte, s mindenki elégedettnek tűnt.

- De a továbbiakról majd máskor tárgyalunk - folytatta a Tanítvány. - Addig is higgyünk, de csak egy kicsit. Crumley nem ostoba, ezt tudjátok, s nem akarjuk, hogy lazaságon kapjon bennünket. Most menjünk. Mindannyian.

Behunyták a szemüket, koncentráltak egy keveset, majd sóhajtva kinyitották.

- Nos - mondta a kis kövér -, ezzel készen volnánk. Jobb lesz, ha visszamegyek.

Odalentről Cullen figyelte őt. Pontosan úgy nézett ki, mint a fa ágán gubbasztó csirke, amint a lábát kimerevítve felfelé bámul. Azután még jobban hasonlított hozzá, mert karját széttárva felugrott, és elrepült.

Cullen csak a másik három szemének mozgását figyelve tudta nyomon követni. Mindhárman felfelé néztek, majd még feljebb, mintha a barlang legmagasabb pontja felé repült volna. Azokból a szemekből önelégültséget olvasott ki. Nagyon tetszett nekik a csoda.

Azután mind elmentek, s Cullen ottmaradt szent megbotránkozásával együtt. Lényének legmélyét fenekestől felkavarta ez a bűnös lázadás, ez a hitehagyás, ez a, ez a… nem talált rá szavakat, pedig a gael nyelvet is segítségül hívta,

Elképzelte azt az istent, aki a teremtőinek uralma alatt áll. Ez antropomorf eretnekség (hol is hallotta már ezt a kifejezést?), amely valamennyi vallást alapjában rendíti meg. Ő meg csak fekszik ott, és figyeli, amint alapjában rengetnek meg minden vallást. Tanúja lesz annak, hogy megbuktatják Crumleyt?

Soha! Csakhogy a kötelek erősen tartották, úgyhogy ottmaradt a helyén.

És akkor megszakadtak a gondolatai. Mély, búgó hangot hallott, ami akár emberi is lehetett volna, ha nem olyan mérhetetlenül mély. Azonnal felfigyelt a belőle áradó fenyegetésre. Cullen reszketni kezdett a kötelékei alatt, de a többiek, akik nem voltak lekötözve, még jobban reszkettek.

A Lator Tanítvány térdre roskadt, és mindenkinél jobban remegett.

A hang újból felharsant, ezúttal érteni is lehetett: HOL VAN AZ A CSAVARGÓ CRUMLEY? - dübörögte. Nem várt választ. Árnyfelhő gyülekezett az üreg közepén, és fekete villám csapott ki belőle. Tűzcsóva villant a nyomában, s fröccsent szerteszét. Amint elcsitult, hatalmas lyuk tátongott a helyén. Mindez Cullentől messze történt, s jó nagy zűrzavar keletkezett a nyomában.

Cullen nagyon szeretett volna csatlakozni a küzdelemhez, de sajnos a Tanítvány, aki kikötözte őt, valószínűleg volt cserkész. Mert hiába izgett-mozgott, a csomó nem engedett. Ezért azután megint gael szókészletét hívta segítségül, és azt kívánta, bárcsak szabad lehetne. Hogy ne legyen lekötözve. Hogy minél távolabb legyen a tűztót. Sok mindent kívánt, de ezek egy része nem tűri a nyomdafestéket.

És akkor valami simogatást érzett, megszűnt a szorítás, és a kötél többé nem volt több, mint a lába körül felhalmozott növényi rost. Nyilván a lázadók által felszabadított erők itt is elszabadultak, mint a Négyes Szekcióban. Mit is mondott a kis kövér ember? "A csodák csak úgy megesnek. Minden közönséges crumleita képes rá, néha meg csak úgy magától megesik."

Minek vesztegetni az időt? A kőfalhoz rohant, és azt kívánta, hogy váljon szét. Többször is elismételte, gael jelzőkkel is kiegészítve, de a fal még csak meg sem lágyult. Vadul a falra meredt, s akkor észrevette a lyukat. A barlang oldalában volt, vele ellentétes oldalon, mintegy három emeletnyivel feljebb. De a spirális konvejor csak lefelé volt ép.

Valahogy sikerült elugrania, és megkapaszkodott a spirális szállítószalag alsó peremében. Felmászott, és futni kezdett. Az emésztő tűz messze mögötte maradt. Három szintet futott felfelé, s közben arra sem maradt ideje, hogy elszédüljön a körkörös futástól. De amikor a lyukhoz ért, kiderült, hogy hiába látta hívogatóan nagynak, közelről nézve sem volt sokkal nagyobb, mint lentről.

Lihegve dőlt a falnak. A tűz most kettévált, mindkét irányban húsz lábnyira elégette a szalagot. A barlangban szanaszét mintegy kétszáz ember rohangált, kiabált.

A látvány fura módon megnyugtatta. Lecsillapodott, és újabb kísérletet tett, hogy bejusson a lyukba. Megpróbált felkapaszkodni a meredek falon, de nem sikerült.

Akkor Mr. Crumley dugta ki a fejét a lyukból, és azt mondta:

- Ó, irgalmas én! Micsoda borzalmas fejetlenség! Uramisten! Jöjjön fel, Cullen! Minek maradna odalent? Mélységes béke szállta meg Cullent.

- Üdv, Mr. Crumley - kiáltotta. - Örökké érezze a rózsa illatát!

A másik elégedett pillantást vetett rá.

- Köszönöm, Cullen. - Intett a kezével, mire a kalauz ott termett mellette. Egyszerű levitáció. Cullen lelkének legmélyén megerősödött a gondolat, hogy ő egy isten.

- És most - sürgette Mr. Crumley - sietnünk kell, sietnünk, sietnünk. Erőm jobbára elhagyott, amikor fellázadtak a Tanítványok, és a metrókocsim elakadt félúton. Szükségem van a segítségére. Siessen!

Cullennek nem maradt ideje arra, hogy megcsodálja a folyosó végén az aprócska földalattit. Crumley nyomában leugrott a peronról, és mintegy százlábnyit rohant a veszteglő kocsi felé. Egy kórista lelkesültségével rontott be az első ajtón. Mr. Crumley vigyázta a lépteit.

- Cullen - utasította -, indítsa ezt el, és vigye vissza az igazi vonalra. És legyen óvatos, ő már vár rám. - Kicsoda?

- Az új isten. Képzelje, azok a bolondok - nem, idióták - azt hiszik, hogy ellenőrizhető istent tudnak faragni, amikor maga az istenség lényege nem kontrollálható. Persze amikor istent alkotnak, hogy az megsemmisítsen engem, akkor a Pusztítót alkotják meg, aki mindent megsemmisít, amit én alkottam, a Tanítványokat is beleértve.

Cullen gyorsan dolgozott. Tudta, hogyan kell elindítani a 30990-es kocsit; ezt minden kalauz tudja. A kocsi másik végébe szaladt, és a kontroller karját a legnagyobb sebességre állította. Csak ennyit kellett tennie. A sínek áram alatt voltak, s a fények is kigyúltak. Közöttük és Isten Országa között nem égtek a jelzőfények.

Mr. Crumley leheveredett az ülésekre.

- Maradjon nagyon csendben. Lehet, hogy elhúz mellettünk. Én is meghúzom magam, hátha nem vesz észre. Magát mindenesetre nem fogja bántani - remélem. Édes Istenem, amióta a Négyes Szektorban elkezdődött, nagyon rosszul mennek a dolgok.

Nyolc állomáson haladtak át úgy, hogy semmi nem történt, s akkor az Utópia körtérre értek, és… valójában ott sem történt semmi. Csak az a benyomásuk támadt, hogy a peronon álló emberek heves rosszindulattal bámulnak rájuk. Nem is emberek voltak, hanem egyetlen személy. Nem is egy személy, csupán egy hatalmas szem, ami csak figyelt, figyelt, figyelt.

De továbbmentek, és Cullen szinte azonnal megpillantotta az alagút falán a fehér alapon fekete feliratot: "Flatbush Avenue".

Gyorsan befékezett, mert az állomáson vonat várakozott. A fék azonban nem működött, s a kocsi addig gurult, amíg össze nem ért a szerelvénnyel. A 30990-es halk koppanással a vonat egyik kocsijává vált.

Persze ez Mr. Crumley műve volt. Ott állt mögötte, és figyelt.

- Nem vette észre magát, ugye? Nem… láttam, hogy nem. Elmúlt a veszély? - kérdezte Cullen nyugtalanul. - Nem hiszem - válaszolta Mr. Crumley szomorúan. - Miután elpusztítja minden teremtményemet, funkciója értelmét veszti, így egyszerűen megszűnik létezni. Ez a hanyag, trehány munka eredménye. Undorodom a humán lényektől.

- Ne mondjon ilyet.

- De mondok - vágott vissza Crumley vadul. - Az emberek nem alkalmasak arra, hogy istenek lehessenek. Túl sok bajt kevernek. Minden valamirevaló istennek ősz haja van, és azt hiszem, maga is úgy gondolja, hogy az ősz haj tiszteletre méltó. A fene egye meg az embereket! Nélkülem semmire sem mennek. Most Afrikába megyek, és a csimpánzokkal próbálkozom. Fogadok, sokkal jobb alanyok lesznek!

- De várjon - jajdult fel Cullen. - Velem mi lesz? Én hiszek magában.

- Ó, kedvesem, ez nem fog menni. Térjen vissza a normális életbe.

Mr. Crumley után nyújtott keze a levegőbe markolt, s az istenfélő ír egy újabb gael szóvirágot engedett útjára. - Várj, te istenverte gazfickó…

De Mr. Crumley már nem volt ott. Csak a forgalomirányító, aki igen udvariasan - és angolul - tudakozódott, hogy mi az isten van vele, hogy még nem indul?

Törvényes rituálék

I.

A csillagok már kihunytak, a nap éppen most merült a horizont alá, és a Sierra Nevada felett vöröses aranyra színezte a nyugati égboltot.

- Hé! - rikácsolta Russell Harley. - Gyere vissza! - De a régi Ford motorja túl nagy zajt csapott, és a vezetője nem hallotta a kiáltást. Harley káromkodva figyelte, amint az öreg batár félig lapos kerekein végigszáguld a homokba vájt kerékcsapáson. Kígyózó mozgása nyomán egy hatalmas nem harsant a fejében. Nem, ma nem mehetsz el; nem, neked itt kell maradnod, itt kell megküzdened.

Harley felmordult, és felkaptatott a régi faház verandájának lépcsőjén. Mindenesetre jól volt megépítve. A lépcső, bár ötven éve készült, meg sem reccsent a lába alatt.

Harley felszedte a csomagokat, amiket eldobált, amint rájött, hogy társa meggondolta magát, és az avítt, műbőrből készült málhazsákokat behordta a házba. Ott a poros huzatú pamlagra dobta, és körülnézett.

Fullasztó hőség volt, a kinti sivatag illata bekúszott a szobába. Tüsszentett.

- Víz - mondta fennhangon -, az kell nekem. - Végigjárta az összes szobát a földszinten, akkor hirtelen megállt, és a fejére csapott. - Vízvezeték! - természetes, hogy nyolc mérföldnyire a várostól, a sivatagban nincs vízvezeték! Egy kút lehet már csak a reménye… Ha van.

Besötétedett. Persze villany sem volt. Idegesen botorkált a poros szobákon keresztül a ház hátsó fertályába. A zsalus ajtó fémesen felsikoltott, amint kinyitotta. Az ajtó mellett egy vödör hevert. Felvette, megfordította, és kirázta belőle a homokot. Végignézett a "kiskert"-en. Úgy tizenötezer hektár homokos dombvidék, mindenütt zsálya és tűzvirágú ocotillo kaktusz.

Kút sehol.

A vén bolond csak szerzett valahol vizet, gondolta mérgesen.

Lement a hátsó lépcsőn, és kisétált a sivatagba. A feje felett pislákoltak a csillagok, de a nap már lement, úgyhogy csak homályosan látott. Gyilkos csend honolt. Csak a homok felett suhanó könnyű szellő hallatszott, no meg cipőjének csosszanása.

Az egyik közeli zsályabokor irányából megcsillant a csillagfény. Elindult feléje. Egy kis tavacskát talált ott, ami beszorult két hatalmas kőtömb közé. Kétkedőn meredt rá, majd megvonta a vállát. Víz volt. Ez is jobb a semminél. Belemerítette a vödröt. Mivel nem volt gyakorlata az ilyesmiben, a vödör negyedrészt homokkal telt meg, mert végighúzta a medence fenekén. Amikor felemelte a színültig telt vödröt, és beleivott, vadul káromkodva köpte ki az első kortyot.

Azután már okosabban cselekedett. Letette a vödröt, és megvárta, amíg leülepedik a homok, azután a markával merített belőle, és a szájához emelte.

Patt. HSSSZP. Patt. HSSSZP. Patt. HSSSZP…

- Mi a franc?! - Harley felállt, és kíváncsian körbepillantott. Mintha valahonnan víz csepegne egy forró kályhára, amin sisteregve gőzzé alakul. Nem látott mást, csak homokot, zsályát, meg a langyos vízzel teli medencét.

Patt. HSSSZP…

Akkor meglátta, és kidülledt a szeme. Valahonnan a semmiből ragadós, a víznél sűrűbb, fekete csepp hullott alá, mégpedig lassabban, mint ahogy a gravitáció miatt kellett volna. Amint elérte a víz felszínét, sisteregve szétfutott, és eltűnt. Úgy nyolc lábnyira tőle hullott le, és csak a csillagfényben volt látható.

S ekkor:

- "Tűnj el a földemről" - szólt egy hang a semmiből.

Harley szót fogadott. De mire három órával később Rebel Butte közelébe ért, már alig tudott járni, és azt kívánta, hogy a pokol minden szörnyűsége ellenére bárcsak ivott volna legalább még egy kortyot. Ezzel szemben öt mérföldet futott. Bátrabb is lehetett volna. Borzongva emlékezett vissza, hogy a meleg párától hogyan változott a sivatag tejtengerré, és fenyegette elnyeléssel.

Amikor megérkezett Rebel Butte első, kerozinlámpával megvilágított kocsmájához, és bebotorkált az ajtón, viharvert öltözékéről a csapos azonnal látta, hogy valami tébolyodottal van dolga, vagy legalábbis olyasvalakivel, akit megrészegített a sivatag dús levegője. A ruhája tetőtől talpig ragacsos volt, s minél jobban dörzsölte, annál jobban tapadt rá. Vér!

- Whiskyt! - kiáltotta rekedt hangon, és a pulthoz tántorgott. Elővett egy gyűrött bankót, és a csapos elé hajította.

A helyiség hátsó felében abbamaradt a blackjack játék. Harley magán érezte a játékosok, a csapos és a pultnál támaszkodó magas, karcsú alak tekintetét. Mindenki őt nézte.

A csapos mozdult meg elsőnek. Anélkül, hogy odanézett volna, a háta mögé nyúlt, és az üveget Harley elé tette a pultra. Egy kancsóból vizet töltött, és egy nagyítóval együtt az üveg mellé tette.

- Meg t'om ám mondani, mi van veled - jegyezte meg mintegy mellékesen -, de úgyse hiszed el. - Így néz ki mindenki, aki talákszik Hankkel, de nem tudja, hogy ott van.

Harleynek eszébe jutott, mennyire szomjas, és kiitta a pohár vizet, majd töltött magának whiskyt, és azt is lenyelte, nem várta meg, míg a csapos tölt neki. Érezte, amint az ital, végigcsorogva a torkán, elűzi belső reszketését.

- Miről beszélsz? - kérdezte végül. Megfordult, és félig ráfeküdt a pultra, hogy elrejtse szennyes öltözékét. A csapos felnevetett.

- Az öreg Hankről - mondta. - Mingyá tudtam, ki vagy, má azelőtt, hogy Tom megmonta, hol hagyott. Te vagy Zeb Harley hitvány unokaöccse, és azér vagy itt, hogy eladd Harley Hallt, pedig az öreg még ki sem hűlt.

Russell Harley látta, hogy a blackjack játékosok még mindig őt figyelik. Csak a pultnál támaszkodó sovány férfi tett úgy, mint aki nem vesz tudomást róla. Éppen töltött magának, és ez a tevékenység minden figyelmét lekötötte.

Harley elvörösödött.

- Figyelj - keményedett meg a hangja -, nem tanácsért jöttem ide. Inni akarok. Én fizetek érte, te meg fogd be a szádat.

A csapos vállat vont. Hátat fordított, és a blackjack asztalhoz ment. Egy másodperc múlva az egyik játékos is megfordult, és az asztalra dobott egy lapot. A többiek követték a példáját.

Harley megpróbálta legyűrni a büszkeségét, hogy újból megszólítsa a csapost, aki, úgy tűnt, tud egyet s mást arról, ami őt érdekli. Ekkor a magas férfi megveregette a vállát. Harley megfordult, és majdnem elejtette a poharát. Mivel elmerült a gondolataiban, összerezzent: nem vette észre, hogy odajött hozzá.

- Fiatalember - mondta a sovány -, az én nevem Nicholls. Jöjjön velem uram, beszélgessünk erről a dologról. Azt hiszem, segíthetnénk egymásnak.

Még a tizenkét hengeres autó is úgy billegett a homokos kerékvágásban, mint egy szénásszekér, amint az öreg Zeb "Harley Hall"-ja felé tartottak.

Russell Harley hátranyújtotta a nyakát, és megszemlélte a pótülésre szórt holmikat.

- Nem tetszik ez nekem - panaszkodott. - Még sosem volt dolgom szellemekkel. Honnan tudjam, mi sül ki ebből?

Nicholls elmosolyodott.

- Hallgasson rám. Nekem már volt dolgom szellemekkel. Mondhatjuk úgy is, hogy szellemirtó vagyok, exterminátor, ha úgy tetszik.

- Akkor sem tetszik - morgolódott Harley. Nicholls éles pillantást vetett rá.

- Azt azért szeretné, ha Harley Hall a magáé lenne, ugye? Meg az a sok pénz, amit a néhai valószínűleg elrejtett valamerre? - Harley vállat vont. - Biztosan szeretné - erősködött Nicholls, és szemét újra az útra szegezte. - Mégpedig jó okkal. Az újságok írtak egy fiatal, magas fickóról.

- Gondolom, maga is amiatt van itt - válaszolta Harley mogorván. - Én megtalálom a pénzt, ami egyébként is az enyém, és valamennyit adok belőle magának. Mennyit kér?

- Erről majd később beszélgetünk - mondta Nicholls. Szórakozottan elmosolyodott, miközben az útra meredt.

- Most beszéljük meg!

A mosoly lehervadt Nicholls arcáról.

- Nem - csattant fel. - Nem beszéljük meg. Én szívességet teszek magának, ifjú Harley. Erre emlékezzen. Viszonzásképpen… azt teszi, amit mondok!

Harley ezen elrágódott, de nem volt túlságosan ínyére a dolog. Várt néhány percet, azután témát váltott.

- Egyszer jártam odakint, amíg az öreg még élt - kezdte. - De nem szólt semmiféle szellemről.

- Talán mert érezte, hogy maga mire gondolt… nos, különös - gondolkodott el Nicholls. - És talán igaza is volt. Mikor járt ott?

- Ó, már nagyon régen - válaszolta Harley kitérően. - De egy egész napot töltöttem itt, meg egy fél éjszakát. Az öreg vén hülye volt, de nem tartott szellemeket a padláson.

- Ez a szellem a barátja volt - hangsúlyozta Nicholls -, a bár tulajdonosa biztosan elmondta magának. A néhai amolyan remete volt errefelé. Több tucat mérföldnyire élt a várostól, kint a semmiben, sehová nem járt, és senkivel nem barátkozott. De mégsem volt egészen remete. Ott volt neki társaságnak Hank.

- Szép kis társaság lehetett.

Nicholls komoly tekintettel fordult feléje.

- Ó, azt nem tudom - mondta. - De jól megvoltak egymással. Együtt kártyáztak meg sakkoztak. Hanket nagy zsugásnak tartották, Az itteniek szerint emiatt ölték meg. Rajtakapták, hogy a pakli aljáról oszt, és lelőtték. A golyó átfúrta a torkát, úgyhogy vértócsában halt meg. - Teljes súlyával belekapaszkodott a kormánykerékbe, hogy a kocsit ki tudja ugrasztani a mély keréknyomból. Az érintetlen homokon folytatta útját az öreg ház felé.

- Az a sok vér az - fejezte be, amikor megálltak a veranda előtt -, ami a jelenéssel jár.

Harley lassan kinyitotta az ajtót, de kint maradt, és nyugtalanul nézett végig a viharvert épületen. Nicholls leállította a motort, kiszállt, és rögtön a kocsi farához ment.

- Jöjjön ide - hívta, miközben mindenfélét vett elő a csomagtartóból. - Segítsen. Nem bírom el egyedül.

Harley vonakodva odament, s csodálkozva pillantott a száraz rőzsekötegekre, a színes kötéltekercsre, a krétákra, az undorító, száraz gazokra, az apró állatok lerágott csontjaira és a többi, még kevésbé szívderítő vicik-vacakra.

Patt. HSSSZP. Patt. HSSSZP…

- Itt van! - vakkantott Harley. - Figyeljen! Itt van a közelben, és minket figyel.

- Ha! Ha! Ha!

A nevetés öblös volt, kellemetlen… és testetlen. Harley kétségbeesetten kezdte keresgélni az árulkodó vérnyomot. És megtalálta: a levegőből hullott, pontosan a kocsi mellé, méltóságteljesen érintette a talajt, majd sisteregve szétterült és eltűnt.

- Úgy van, figyellek téged - zengte egy bősz hang. - Russell, te egy semmirekellő, züllött alak vagy. Semmi hasznomat nem fogod látni, ahogyan te sem voltál az én hasznomra. Akár élek, akár nem, ez a föld az enyém! A nagybátyáddal megosztottam, te himpellér, de veled nem fogom. Tűnj el innen!

Harley reszkető térdekkel az elülső lökhárítóhoz tántorgott, és leült rá.

- Nicholls… - hebegte zavarodottan.

- Ó, gyürkőzzön már neki - szólt rá Nicholls idegesen, és egy nagy tekercs tarka zsineget dobott Harley felé, amin furcsa csomók éktelenkedtek. Azután a vér felé fordította a figyelmét, s néhányszor belekaszált a levegőbe, mielőtt egy csepp lehullott volna. A szája mindvégig mozgott, de hang nem jött ki rajta, ezt Harley megfigyelte. Zihálás és fojtott vijjogás hallatszott a vércseppek forrásának irányából. Nicholls hangosan tapsolt egyet, majd az ifjú Harley-hoz fordult.

- Fogja azt a zsineget, és feszítse ki a házban - utasította. - De ügyeljen arra, hogy minden ajtónak és ablaknak pontosan a közepén haladjon át. Ez nem sok ugyan, de addig megteszi, amíg komolyabb csapdákat tudunk állítani.

Harley bólintott, és reszkető ujjával a csepegő vérre mutatott, ami most sokkal hevesebben sistergett és füstölt, mint korábban.

- Ezzel mi lesz? - kérdezte nagy nehezen. Nicholls önelégülten mosolygott.

- Itt tartom, amíg a tehenek haza nem jönnek - mondta. - Gyerünk!

Harley figyelmetlenségében belélegzett egy adagot a bűzös fehér füstből és addig köhögött tőle, amíg a könny csorogni nem kezdett a szeméből. Amikor magához tért, látta Nichollst, amint egy zöld kötésű, szamárfüles könyvből olvas valamit. Odaszólt neki:

- Abbahagyhatom már a kevergetést?

Nicholls egy grimaszt vágott, és dühösen megrázta a fejét, de nem nézett rá. Tovább olvasott, ajkai eltorzultak a soha nem hallott nyelv szavaitól.

Azután abbahagyta, becsukta a könyvet, és megtörölte a szemöldökét.

- Nagyszerű - biztatta. - Minél tovább keveri, annál jobb. - Szél felőli oldalról megközelítette a tűzhelyen nyugvó hatalmas edényt, aminek Harley a tartalmát kevergette, és óvatosan belelesett.

- Ezzel készen volnánk - közölte. - Vegye le a tűzről, és hagyja egy kissé kihűlni.

Harley leemelte, majd bal kezével megtapogatta sajgó bicepszét. Az edényben zöld, sűrű halmazállapotú főzet fortyogott.

- És most? - kérdezte.

Nicholls nem válaszolt. Enyhe meglepetéssel pillantott fel, amikor odakintről váratlanul felhangzott egy győzelemkiáltás, amit a szél üvöltése követett.

- Hank biztosan kiszabadult - vetette oda mintegy mellékesen. - Azt hiszem, nem okozhat nekünk kellemetlenséget, de azért jobb, ha folytatjuk. - Belekotort a felhalmozott kacatba, amit a csomagtartóból hordott ide, és kiemelt belőle egy festőecsetet. - Kenje szét ezt az ajtókon és az ablakokon. A bejárati ajtót hagyja csak ki. Arra másvalamit találtam ki. - Ujjával rámutatott valamire, ami leginkább egy öreg T Ford első tengelyére emlékeztetett. - Hideg acél. Tegye csak a küszöbre. Maga átléphet rajta, de Hank nem lesz rá képes. A legjobb ráolvasásammal edzettem meg.

- Lépjem át - ismételte Harley. - Minek lépném át, amikor ő odakint van.

- Nem fogja bántani - nyugtatta Nicholls -, mert lesz magánál egy amulett - az ott, ni -, az majd távol tartja. Valószínűleg nem is tudná komolyabban bántalmazni, mert ez egy alacsonyabb rendű szellem, aki nem képes számottevő sűrűségben materializálódni. De nem kockáztatunk, ezért vigye magával az amulettet, és ne maradjon sokáig odakint, legfeljebb fél órát. Ha mindenáron ki kell mennie hosszabb időre, akkor kösse ezt a herbacsokrot a nyaka köré. - Nicholls elmosolyodott. - Ez csak vészhelyzetre van, tudja. Úgy működik, mint az ördöggyökér. A szellemek nem képesek a közelébe menni, de magának sem nagyon fog tetszeni. Meglehetősen… penetráns szaga van.

Fellelkesülten szippantott bele újból az edénybe. Tüsszentett.

- Ez már elég hideg. Igyekezzen, mert megköt. Az emeleten kezdje, és vigyázzon, nehogy egy ablakot is kihagyjon.

- Mit akar csinálni?

- Én - mondta Nicholls élesen - itt maradok. Lásson hozzá.

De mégsem maradt ott. Amikor Harley végzett a kellemetlen feladattal, lejött az emeletről, és Nicholls nevét kiáltotta, de a férfi nem volt sehol. Harley az ajtóhoz ment, kinézett rajta: az autó is eltűnt.

Vállat vont.

Hát jó - motyogta, és kezdte leszedegetni a bútorokról a porvédőt.

II.

Turnbull ügyvéd rideg, törvénytisztelő lelke mélyén a rémálom és az őrület közötti viszonylagos hasonlóságot mérlegelte.

A vele szemben álló karosszékre meredt, amikor enyhe nyugtalansággal észrevette a különös, súlytalan és ismeretlen eredetű vörösséget, amint az a padlót elérve eltűnik, de a szék kárpitján hosszú, sárbarna csíkokat hagy. A hang is kellemetlen volt: Patt. HSSSZP. Patt. HSSSZP.

A türelmetlen hang folytatta:

- A francba az emberi hülyeséggel! Lehet, hogy szellem vagyok, de nem akarom magát rémítgetni. Barátom, maga nem fontos nekem. Vegye úgy, hogy… üzleti ügyben vagyok itt.

Turnbull már megtanulta, hogy kiszáradt nyelvvel nem tudja megnedvesíteni az ajkát.

- Törvényes üzletről van szó?

- Hát persze. Az, hogy erőszakos halállal múltam ki, és most az asztrális szinten folytatom az életemet, még nem jelenti azt, hogy megszűntek a törvényes jogaim, igaz?

Az ügyvéd zavartan rázta meg a fejét. Azt mondta:

- Könnyebben menne, ha nem volna láthatatlan. Nem tud ellene tenni semmit?

Rövid szünet következett.

- Hát, egy percre tudnék materializálódni - mondta a hang -, de az nekem nehéz dolog, átkozottul nehéz. Vannak asztrálszintek, ahol olyan egyszerű megtenni, mintha csak felállnék egy székből, de… Nos, ha muszáj, megpróbálkozhatom vele.

A karosszék körül meglibbent a levegő, tejfehér, ritka füst támadt, ami lassan ingadozó, bizonytalan alakká sűrűsödött. Turnbull nem éppen örömmel konstatálta, hogy az alakon átsejlik a karosszék kárpitja. A jelenség egyre anyagibb lett. De alig alakultak ki Turnbull kidülledt szemei előtt a figura körvonalai, s formálódott ki horgas orra meg bozontos szakálla, a látomás egyet pukkant és eltűnt. A hang halkan annyit mondott:

- Nem gondoltam, hogy ilyen rossz lesz. Már kijöttem a gyakorlatból. Azt hiszem, hetvenöt éve ez volt az első napvilágnál tett materializálódás, amit csináltam.

Az ügyvéd feltette keret nélküli szemüvegét, és köhintett. Ez pokoli, gondolta. Rosszabb, mint amilyennek hittem!

- No igen - kezdte. Azután folytatta, nehogy a látogatója megsértődjön. - Akkor hát mit óhajt? Tudja, én egy kisvárosi ügyvéd vagyok. Jobbára rutinmunkát végeztem…

- Mindent tudok magáról - szólt a hang. - El tudja intézni az ügyemet. A birtokról van szó. Be akarom perelni Russell Harleyt.

- Harley? - vakarta meg az állát Turnbull. - Netán rokona Zeb Harleynek?

- Az unokaöccse… és az örököse is.

Turnbull bólintott.

- Igen, már emlékszem. A feleségem rokonai Rebel Butte-ban éltek, és én is jártam ott. Micsoda véletlen, hogy pont hozzám jött…

A hang felnevetett.

- Nem véletlen az - súgta halkan.

- Ó. - Turnbull egy percig hallgatott. Azután: - Értem - szögezte le, és lapos pillantást vetett a fotelre. - A pereskedés pénzbe kerül, Mr…. úgy emlékszem, nem említette a nevét.

- Hank Jenkins - válaszolta a hang azonnal. - Tudom, hogy pénzbe kerül. Nos, nézzük. Hatezer-ötszáz dollár elég lesz?

Turnbull nyelt egyet.

- Azt hiszem, igen - mondta viszonylag közömbös hangon, de a gondolatai egészen másutt jártak.

- Akkor mondjuk úgy, hogy ennyi a tiszteletdíja. Történetesen nagyobb összeget halmoztam fel aranyban, mielőtt… mondhatjuk úgy, hogy asztrális létemet megkezdtem. Biztos vagyok benne, hogy még nem bukkantak a nyomára. Nevezheti majd talált kincsnek. A felét az államnak kell adnia, de összesen tizenháromezer dollárról van szó.

Turnbull megértőn bólintott.

- Feltéve, ha megtaláljuk a rejtekhelyet - kacsintott. - Igen, elegendő lesz.

Hátradőlt a székében, és nagyon hivatalosan nézett. Biztos fellépése visszatért.

Fél órával később azt mondta:

- Elvállalom az ügyet.

Lawrence Gimbel bíró azelőtt nagyon szerette a munkáját. De harminc, pulpitus mögött eltöltött év alatt ez a rajongás megkopott, s ma már kelletlenül nyúlt a kalapács után. Ez az ügy túlságosan is zavaros az ő ízlésének.

A törvényszolga befejezte a felolvasást, és a tisztelt bíróság en masse helyet foglalt. Gimbel megvakarta a halántékát, és megkérdezte:

- A felperes képviselője készen áll?

- Igen, uram. - Turnbull, aki egymaga ült az asztal mellett, felállt és meghajolt.

- Az alperes képviselője?

- Készen állok, uram - válaszolt Fred Wilson. Kíváncsian átnézett Turnbull sivár asztalára, majd Russell Harley füléhez hajolva súgott neki valamit. Az ifjú mogorván bólintott, majd vállat vont.

- Tudomásul veszem, hogy a Henry Jenkins kontra Russell Joseph Harley ügyben nem kívánják igénybe venni az esküdtbíróságot.

Mindkét ügyvéd bólintott, Gimbel pedig folytatta:

- Tekintettel az eset szokatlan jellegére, úgy vélem, tanácsos volna mellőzni bizonyos formaságokat. A bíróság célja a tények feltárása, s azok ismeretében a megfelelő ítélet kimondása. Nem ragaszkodom az előírásokhoz. Mindenesetre semmiféle zavargást és szükségtelen szabálytalanságot nem tűrök el. A hallgatóság tekintse megtiszteltetésnek, hogy részt vehet a tárgyaláson. Bármiféle tetszésnyilvánítás esetén kiüríttetem a termet.

Vadul végignézett a reá meredő fehér, butaságot tükröző arcokon. Nagyot sóhajtott, majd azt mondta:

- A vád képviselője elkezdheti.

Turnbull gyorsan felállt, és a bíró felé fordult.

- Bíró úr - hadarta -, be kívánom bizonyítani, hogy az alperes ügyfelemet, Henry Jenkinst megfosztotta törvényes jogaitól. Mr. Jenkins a 22-es út mentén, Rebel Butte városától nyolcmérföldnyire északi irányban található házában törvényes tulajdonosként eltöltött több mint húsz éve jogán rendelkezik bizonyos jogokkal. Jogi terminológiával ezt az elbirtoklás jogának nevezzük. A laikusok "letelepedési jog"-ként emlegetik.

Gimbel karba tette a kezét, és lazítani próbált. Letelepedési jog - egy szellemnek! Sóhajtott, de figyelmesen hallgatta Turnbull szavait.

- Zebuion Harley halála után a ház - nevezzük ismertebb nevén; "Harley Hall" - tulajdonjoga az alperesre szállt. Ezt a jogát nem vonjuk kétségbe, de kliensemnek is joga van Harley Hallhoz, mégpedig szabad és teljes léte jogán. Vádlott erőszakkal kilakoltatta kliensemet, oly eszközökkel, melyek számára nagy mentális szenvedést okoztak, és a létét is veszélyeztették.

Gimbel bólintott. Ha volna valahol precedens erre az esetre… De hát nincs. Még emlékezett azokra az órákra, amikor bőszen forgatott mindenféle furcsa jogi könyveket, és kutatott bármi után, amit fel tudott használni az ügyeinél. A legjobb döntése az volt, amikor az esetet kivonta a bíróság jogköréből - egy bíró nem engedheti meg, hogy nevetség tárgyává váljon, még ha ambiciózus is. Márpedig ellenkező esetben a nyilvánosság gúnykacaja lett volna az egyetlen, amit ki tudott volna vívni. De Wilson képes olyan vitát szítani, amitől egy bíró elveszíti a béketűrését. Ő sosem viselkedett úgy, mint Wilson.

- Folytassa a tanúk kihallgatásával - intett. Turnbull bólintott, és azt mondta a törvényszolgának:

- Szólítsa Henry Jenkinst a tanúk padjára.

Wilson már állt, mielőtt a törvényszolga kinyithatta volna a száját.

- Tiltakozom! - bömbölte. - Az úgynevezett Henry Jenkins nem minősíthető tanúnak!

- Miért nem? - érdeklődött Turnbull.

- Mert halott!

A bíró egyik kezével magmarkolta a kalapács nyelét, a másikat meg a homlokára tette. Az asztalra csapott, hogy lecsendesítse a termet.

Turnbull csendben, mosolyogva állt.

- Önnek - szólt a bíró - természetesen bizonyítania kell ezt az állítását.

Wilson felmordult.

- Természetesen. - A jegyzeteibe pillantott, úgy folytatta: - Az úgynevezett Henry Jenkins a szelleme, a kísértete, a hazajáró lelke annak a Henry Jenkinsnek, aki egy évszázada arany után kutatott ezen a környéken. Egy, néhai Long Tom Cooper pisztolyából származó golyó ölte meg, amely áthatolt a torkán. 1850. szeptember 14-én törvényesen is halottnak nyilvánították. Coopert gyilkosságért felakasztották. Nem számít, miféle hókuszpókusszal próbálja meg a vád ennek az ellenkezőjét bizonyítani, a halál törvényes megállapítása érvényben marad.

- Milyen bizonyítéka van arra vonatkozóan, hogy a kliensem ezzel a Henry Jenkinsszel azonos? - kérdezte Trunbull bőszen.

- Talán tagadja?

- Én nem tagadok semmit - vont vállat Turnbull. - Nem nekem kell a keresztkérdéseket feltennie. Mindazonáltal a tanúskodás egyetlen előfeltétele az, hogy eskü alatt történjen. Henry Jenkinst John Quincy Fitzjames professzor, a Dél-Kaliforniai Egyetem pszichológia professzora tesztelte le. A birtokomban van Dr. Fitzjames esküvel megerősített nyilatkozata - amit be fogok mutatni a bíróságnak -, amelyben kijelenti, hogy kliensem intelligenciahányadosa jóval az átlagos felett van, és a pszichiátriai vizsgálat kizár minden olyan lényeges aberrációt, ami miatt kliensem nem volna alkalmas tanúnak. Javaslom, hallgassuk meg tanúvallomását.

- De hát halott! - rikácsolta Wilson. - Jelenleg is láthatatlan!

- A kliensem - sziszegte Turnbull mereven - pillanatnyilag nincs jelen. Kétségtelen, tudnunk kell, ön szerint mi számít láthatatlannak. - Megvárta, míg a helyeslő mormogás abbamarad. A dolgok a legjobb úton haladnak, gondolta mosolyogva. - A birtokomban van még egy eskü alatt tett írásbeli nyilatkozat - folytatta. - Elihu James és Terence MacRae írta alá. Az urak ugyanazon egyetem fizikai és biológiai tanszékének vezetői. Ebben tanúsítják, hogy kliensem rendelkezik mindennemű életjellel. Felkészültem rá, hogy ha szükséges, mindhármójukat tanúként beidézzem.

Wilson felmordult, de nem szólt semmit. Gimbel bíró előrehajolt.

- Nem látok okot arra, hogy visszautasítsam a felperes bizonyítékait - zárta le a vitát. - Amennyiben három szakértője készen áll arra, hogy a nyilatkozatukban tett állításaikat a tanúk padján is megismételjék, úgy Henry Jenkins is a tanúk padjára léphet.

Wilson dühösen leült. A három szakértő rövid volt… és unalmas. Wilson a legközönségesebb keresztkérdéseket tette. fel nekik.

A bíró rövid szünetet rendelt el. Odakint a folyosón Wilson és kliense cigarettára gyújtottak, és ellenséges pillantásokkal méregették egymást.

- Nagyon hülyén érzem magam - kelletlenkedett Russell Harley. - Pert indítani egy kísértet ellen!

- A pert a kísértet indította - emlékeztette Wilson. - Ha csak néhány hét haladékot kaphatnánk, addigra másik bíró kerülne a pulpitusra, ki tudnám söpörni ezt az ügyet a bíróságról.

- És miért ne várhatnánk?

- Mert magának olyan rohadtul sietős! - csattant fel Wilson. - Maga, meg az az idióta Nicholls olyan biztosak voltak benne, hogy az ügy nem kerül a bíróság elé.

Harley vállat vont, és keserűen gondolt arra, miért is nem végeztek teljesen Hank Jenkins szellemével. Minden összezavarodott. Jenkins kiszabadult a bűvös körből, amit abban a reményben vontak köréje, hogy azon belül marad, amíg a távolléte miatt elveszíti a pert.

- Van még egy dolog - mondta Wilson tompán. - Hol van Nicholls?

Harley megint vállat vont.

- Nem 'tom. Utoljára a maga irodájában láttam. Közvetlenül azután akart velem találkozni, hogy a háznál megleptek a házkutatási paranccsal. Magához kísért… azt mondta, maga bízta meg, hogy vigyázzon rám. Azután hármasban egy ideig az ügyről beszélgettünk. Miután kölcsönzött némi pénzt, hogy ki tudjam fizetni a maga tiszteletdíját, kiment. Azóta nem Láttam.

- Szeretném tudni, hogy engem ki ajánlott neki - morogta Wilson bőszen. - Nem hiszem, hogy valaha is fog még valakit ajánlani. Nem tetszik nekem ez az eset - és maga sem…

Harley felmordult, de nem szólt semmit. Elpöckölte a cigarettáját. Olyan íze volt, mint a szemétnek, amit a nyaka körül hordott. Mindennek olyan íze-szaga volt. Nicholls igazat mondott, amikor közölte vele, hogy neki sem fog jobban tetszeni a herbafű, mint Jenkins szellemének, akit távol kellett tartania. Bűzlött.

A törvényszolga kijött a folyosóra, bömbölt valamit, mire az emberek kezdtek visszaszállingózni a tárgyalóterembe. Harley és a képviselője is velük tartott.

Amikor a bíróság összeült, a hivatalnok azt mondta:

- Henry Jenkins!

Wilson azonnal talpra ugrott. A szolga kinyitott egy oldalajtót, és halkan mondott valamit. Azután hátralépett, mintha valakinek utat adna.

Patt. HSSSZP. Patt. HSSSZP.

A hallgatóság visszafogott lélegzettel figyelte, amint a csepegő vér lassan a tanúk padjához vonul. A szellem volt az, a jogtudomány történetének kétségtelenül legkülönösebb felperese.

- Jól van, Hank - suttogta Turnbull. - Jó sokáig kell majd materializálódnia, hogy a törvényszolga hajlandó legyen felesketni.

A szolga hátratántorodott, amikor megpillantotta az előtte anyagiasuló tejfehér füstoszlopot, ami enyhén humanoid alakot vett fel. Egy félig átlátszó fantomkéz nyúlt ki belőle, és megérintette a Bibliát. A szolga hangja reszketett, amint levezette az eskütételt, s hallgatta a füstoszlop belsejéből hallatszó válaszokat.

A füst úgy deréktájban furcsán meggörbült, és a tanúk székébe dőlt, majd egy pukkanással szétfoszlott.

A bíró vadul kalapált, mire a hallgatóság soraiban támadt riadt zsivajgás elült.

- Ismét figyelmeztetek mindenkit - jelentette ki a bíró -, hogy a rendbontást nem tűröm. A felperes kihallgatása folyik.

Turnbull a tanúk padjához sétált, és megszólította a semmit.

- Neve?

- A nevem Henry Jenkins.

- Foglalkozása?

Rövid szünet után:

- Nincs. Azt hiszem, mondhatjuk úgy is, hogy visszavonultam.

- Mr. Jenkins, mi köze van önnek a Harley Hall néven ismert épülethez?

- Kilencven évig laktam benne.

- Ez idő alatt ismerte meg néhai Zebulon Harleyt, Harley Hill tulajdonosát?

- Nagyon jól ismertem Zebet.

Turnbull bólintott.

- Mikor kezdődött az ismeretségük? - kérdezte.

- 1907 tavaszán. Zeb akkor veszítette el a feleségét. Attól fogva egész éven át Harley Hall lett az otthona. Többé-kevésbé amolyan remete vált belőle. Azelőtt sosem találkoztunk, mert ő ritkán járt Hallban. De azután barátok lettünk.

- Mennyi ideig tartott ez a barátság?

- Amíg tavaly ősszel meg nem halt. Ott voltam, amikor meghalt. Még mindig őrzöm azokat a tárgyakat, amiket tőle kaptam. - Halk, nosztalgikus sóhaj szállt fel a tanú székéből, s megzavarta a csepegő vért. A hulló csepp mintha tétovázott volna egy pillanatra, majd a sóhajjal együtt sisteregve szétfoszlott.

Turnbull folytatta:

- A vele való kapcsolata tehát jónak mondható.

- Én kiválónak mondanám - válaszolta a semmi határozott hangon. - Minden éjszaka együtt üldögéltünk. Kártyáztunk, sakkoztunk, vagy csak üldögéltünk, és a napi eseményekről beszélgettünk. Még most is megvan a füzet, amibe a játék eredményeit jegyeztük fel. Zeb a saját kezével írta fel az eredményeket.

Turnbull egy percre elfordult a tanútól. A bíróra pillantott, és elmosolyodott.

- Bizonyítékként felajánlom az említett füzetet - mondta. - Úgyszintén a gyűrűt, amit a néhai adományozott Mr. Harley-nak, továbbá a Gilbert és Sullivan színdarabjait tartalmazó kötetet. Ebbe bele van írva, hogy "A jó öreg Hanknek", mégpedig Harley kezeírásával.

Megint az üres, vérfoltos szék felé fordult.

- Harley Hallban való tartózkodása alatt mondta-e Zebuion Harley, hogy költözzön el onnan, vagy hogy fizessen lakbért?

- Természetesen nem. Zeb soha!

Turnbull bólintott.

- Nagyon jó - helyeselt. - Már csak néhány kérdés van hátra. Elmondaná saját szavaival, hogy mi történt Zebuion Harley halála után, ami arra késztette, hogy pert indítson?

- Nos, ez év januárjában az ifjú Harley…

- Úgy érti, Russell Joseph Harley, az alperes?

- Igen. Január elsején érkezett Harley Hallba. Én kértem, hogy menjen el, amit meg is tett. Másnap visszatért egy másik férfival. Egy talizmánt helyeztek a bejárati küszöbre, és nem sokkal azután a Hall valamennyi ablakát és ajtaját leszigetelték egy olyan szubsztanciával, ami rám nézve mérgező. Mindeközben folyamatosan idéztek halálos ráolvasásokat az Ars Magicorumból. Végül egy mérföld sugarú Kirekesztő Kört rajzoltak az egész épület köré.

- Értem - dörmögte az ügyvéd. - Elmagyarázná a bíróságnak ezen tevékenységek hatásait?

- Hát - mondta a hang elgondolkozva -, nehéz azt szavakba foglalni. A Kört jelentős energia-felhasználás nélkül nem tudom átlépni. De ha meg is tenném, a házba nem tudnék bemenni a talizmán meg a pecsétek miatt.

- A levegőből sem tudja megközelíteni? Például a kéményen át?

- Nem. A Kirekesztő Kör valójában egy búra. A próbálkozásba biztosan belepusztulnék.

- Gyakorlatilag tehát a Russell Joseph Harley alperes és meg nem nevezett segítőtársa által tudatosan végrehajtott akciók eredményeként maga teljesen elszigetelődött attól a háztól, amelyben kilencven évig lakott?

- Pontosan.

- Köszönöm. Ez minden - fejezte be Turnbull, és meghajolt.

Wilsonhoz fordult, aki savanyú ábrázattal figyelte a kihallgatást.

- A tanú az öné - biccentett felé.

Wilson talpra ugrott, és a tanúk padjához lépett.

- Ugye azt mondta, hogy Henry Jenkinsnek hívják? - kezdte ellenséges modorban.

- Igen.

- Úgy érti, most ez a neve. Azelőtt hogy hívták?

- Azelőtt? - Meglepetés érződött a csepegő vér felől érkező hangból. - Mi előtt?

Wilson átkozódott magában.

- Ne játssza az ártatlant - csattant fel élesen. - Természetesen, mielőtt meghalt.

- Tiltakozom! - pattant fel Turnbull szemét Wilsonra szegezve. - Az alperes képviselőjének nincs joga kliensemet feltételezett haláláról faggatni!

Gimbel fáradtan felemelte a kezét, és beléfojtotta a szót Wilsonba.

- A tiltakozást elfogadom. Nem terjesztettek elő bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy a felperes azonos az 1850-ben meggyilkolt aranyásóval vagy bárki mással.

Wilson szája savanyú vigyorba torzult. Kissé halkabban folytatta.

- Ön azt állította, hogy Harley Hallban lakott kilencven éven át.

- Jövő hónapban lesz kilencvenkét éve, hogy beköltöztem. A Hall - legalábbis jelenlegi formájában 1876-ban készült el, de én már a korábbi épületben is laktam.

- Azt megelőzően mivel foglalkozott?

- Azelőtt? - A hang elbizonytalanodott. - Nem emlékszem.

- Eskü alatt vall! - tüzelt Wilson. A hang határozottá vált.

- Kilencven év hosszú idő. Nem emlékszem.

- Nézzük, hátha fel tudom frissíteni az emlékezetét. Igaz az, hogy kilencvenegy évvel ezelőtt, abban az évben, amikor ön állítólag elfoglalta helyét Harley Hallban, Hank Jenkinst pisztolypárbajban megölték?

- Igaz lehet, ha maga mondja. Én nem emlékszem.

- Emlékszik rá, hogy a párbaj nevezett Harley Halltól alig ötven lábnyira zajlott le?

- Lehetséges.

- Nos hát - viharzott Wilson -, akkor nem nyilvánvaló, hogy amikor Jenkins meghalt, a szelleme akkor kelt életre? Hogy neki az a végzete, hogy meggyilkolásának helyén kísértsen az idők végezetéig?

A hang nyugodtan válaszolt.

- Erről nem tudok.

- Tagadja, amit mindenki tud a környéken, hogy Harley Hallban Hank Jenkins szelleme kísért?

- Tiltakozom! - kiáltotta Turnbull. - A közvélemény nem bizonyíték!

- Helyt adok. Töröljék a kérdést a jegyzőkönyvből.

Wilson elveszítette nyugalmát. Rikácsoló hangon azt mondta:

- A hamis eskü törvénysértésnek minősül. Mr. Jenkins, tagadja, hogy ön Hank Jenkins szelleme?

- Hogy micsoda?

- Maga szellem, ugye?

- Asztrálszinten létező személy vagyok.

- Ha jól tudom, ezt nevezik szellemnek.

- Nem tehetek róla, ha úgy hívják. Magáról is sok mindent mondanak. Az bizonyít valamit?

Nevetés hallatszott a hallgatóság soraiból. Gimbel kalapácsa az asztalra csapott.

- A tanú - mondta - hagyatkozzon a kérdések megválaszolására.

Wilson nyelt egyet.

- Mindazok ellenére, amit mondott, ugye igaz; hogy ön csupán egy erőszakos halált halt emberi lény kísértete?

- Megismétlem, hogy én egy asztrálszinten létező személy vagyok - vágott vissza a csepegő vér felől a hang. - Nem tudok róla, hogy valaha is ember voltam.

Az ügyvéd felbőszülten fordult a pulpitus felé.

- Bíró úr, kérem utasítsa rendre a tanút, hogy hagyja abba a csűrést-csavarást! Teljesen nyilvánvaló, hogy a tanú szellem, ilyenformán ipso facto egy emberi lény maradványa. A másodlagos bizonyítékok alapján egyértelműen Hank Jenkins szelleme, akit 1850-ben gyilkoltak meg. De nem ez a legfontosabb. A lényeg, hogy olyasvalakinek a szelleme, aki már meghalt, s ezért nem tanúskodhat. Követelem, hogy a vallomását töröljék a jegyzőkönyvből.

Turnbull azonnal reagált.

- A védelem képviselőjének nincs joga szellemnek minősíteni a tanút - azzal szemben, hogy a kliensem ismételten kijelentette, hogy ő egy asztrálszinten létező személy. Mi a "szellem" hivatalos meghatározása?

Gimbel bíró elmosolyodott.

- A védelem képviselője folytassa a kihallgatást.

Wilson képe bíborvörös lett. Egy tarka selyemkendővel megtörölgette a homlokát, és a csepegő, sistergő vérre meredt.

- Akármi is maga - dörögte -, válaszoljon a kérdésemre. Át tud menni a falon?

- Ó igen, hát persze. - A semmiből jövő hangból határozott meglepetés érződött. - De az nem olyan könnyű, mint azt néhány ember elképzeli. Igen nagy erőfeszítést igényel.

- Az most nem érdekes. Meg tudja csinálni?

- Igen.

- Fizikai értelemben lehet magát korlátozni? Egy bilincs akadályozná? Vagy kötél, lánc, börtönfal, hermetikus tartály?

Jenkinsnek nem volt módja válaszolni, mert Turnbull dühösen félbeszakította.

- Tiltakozom! Nem a tárgyhoz tartozik.

- Ellenkezőleg! - kiáltotta Wilson hangosan. Szorosan hozzátartozik Henry Jenkins tanúként történő elfogadásához! Követelem a választ a kérdésemre.

Gimbel bíró azt mondta:

- Tiltakozás elutasítva. A tanú válaszoljon a kérdésre.

A székből a hang dölyfösen azt mondta:

- Nem bánom, ha válaszolni kell. A fizikai akadályok nem jelentenek semmit a számomra, bármekkorák is.

A védelem képviselője győzedelmesen húzta ki magát.

- Nagyon jó - mondta elégedetten. - Nagyon jó. - Majd a bíró felé fordulva határozottan és gyorsan így folytatta: - Követelem, bíró úr, hogy az úgynevezett Henry Jenkins ne szerepelhessen tanúként a bíróság előtt. Nincs értelme az eskünek, ha az eskü megsértése nem nyer azonnali büntetést. Egy olyan embernek, aki hamisan tanúskodik, a kijelentései nem érnek semmit. Követelem, hogy töröljék a jegyzőkönyvből.

Turnbull két lépéssel a pulpitusnál termett.

- Erre számítottam, bíró úr - mondta gyorsan. - Pontosan az eset természetéből fakadóan nyilvánvaló, hogy kliensemet határozottan korlátozták a mozgásában: ráolvasással, pentagrammal, talizmánnal, amulettel, Kirekesztő Körrel, meg minden egyébbel. Elkészítettem, és átadtam a törvényszolgának egy listát, amiben felsorolom azokat a módszereket, amikkel egy asztrállényt pár perc időtartamtól egészen a végtelenségig terjedően távol lehet tartani egy adott területtől. Továbbá a tárgyalás megkezdése előtt letettem ötezer dollár óvadékot arra az esetre, ha kliensemet mint tanút bármilyen törvénysértésben bűnösnek találnák, és ő szökést kísérelne meg.

Gimbel arckifejezése egy pillanatig meglepetésről árulkodott, de lassan megenyhült. Bólintott.

- A bíróság elfogadja felperes képviselőjének bejelentését. Nincs kétségünk afelől, hogy a tanú büntethető. A védelem követelését elutasítom.

Wilson kirobbanni látszott, de csak vállat vont.

- Rendben van. Ez minden.

- Ön távozhat, Mr. Jenkins - rendelkezett Gimbel, és elbűvölten figyelte a csepegő vért, meg a padló felett lebegő vértócsát, amint a tanúk padjától az ajtóig vonul.

Turnbull megint a pulpitushoz ment, és azt mondta:

- Bizonyítékként átadom e jegyzeteket, néhai Zebulon Harley naplóját. Múlt ősszel maga Harley ajándékozta kliensemnek. Felhívom a figyelmét az 1917. április hatodikai bejegyzésre, amelyben megemlíti, hogy az Egyesült Államok belépett az Első Világháborúba, és feljegyzi az aznapi, egy "Öreg Hank" néven említett emberrel folytatott kártyajáték eredményeit. A bíróság engedélyével felolvasom ezt a bejegyzést meg továbbiakat az utána következő négy év feljegyzéseiből. Kérem, figyeljék meg a partnerre vonatkozó utalásokat, amik "Jenkins", "Hank Jenkins", és egy igen fontos bejegyzésben "Vén Láthatatlan" néven említik az illetőt.

Wilson magában füstölgött, mialatt Harley naplóját felolvasták. Dühös volt, de figyelmesen hallgatta, és amikor befejezték, azonnal talpra ugrott.

- Szeretném tudni - kérdezte -, hogy a felperes képviselőjének van-e a birtokában az ezerkilencszázhúsz utáni évekre vonatkozó bármilyen naplófeljegyzése?

Turnbull a fejét rázta.

- Harley nyilván nem vezetett naplót, leszámítva az ebben dokumentált négy évet.

- Akkor követelem, hogy a bíróság ne fogadja el ezt a naplót bizonyítékként, mégpedig két okból - harsogta Wilson, és a két szempontot kipipálandó, feltartotta két ujját. - Először is, mert a bizonyíték komolytalan. Az a néhány, Jenkinsre vonatkozó homályos utalás nem bizonyítja, hogy az illető micsoda: szellem, asztrálszemély vagy bármi más. Másodszor, ha az első szempontom nem elfogadható, a bizonyíték az ezerkilencszázhuszonegy utáni évekre nem vonatkozik. A mi esetünkben csak az utóbbi húsz év érdekes, amikor az úgynevezett Jenkins a feltételezések szerint Harley Hallban lakott. Az pedig ezerkilencszázhuszonegytől kezdődik. A bizonyíték ilyenformán nem helyénvaló.

Gimbel Turnbullra pillantott, aki hűvösen elmosolyodott.

- A "Vén Láthatatlan"-ra vonatkozó utalás korántsem homályos - vitatkozott. - Határozott kijelentése annak, hogy ügyfelem asztrálszemély. Továbbá a kliensem és néhai Mr. Zebulon Harley közötti, huszonegy előtt fennálló barátság igenis lényeges, mivel a létrejött baráti kapcsolatok feltételezhetően meghatározatlan ideig tartanak. Hacsak a védelem képviselője nem tudja ennek az ellenkezőjét bizonyítani természetesen.

Gimbel bíró azt mondta:

- A naplót elfogadom bizonyítéknak.

- Befejeztem, bíró úr - mondta Turnbull. A hallgatóság soraiban halk nyüzsgés támadt, mialatt a bíró átlapozta a naplót, majd átadta a hivatalnoknak, hogy vegye nyilvántartásba.

- A védelemé a szó - nézett fel Gimbel. Wilson felállt, és azt mondta a törvényszolgának:

- Russell Joseph Harley - kezdte, ám felállva a tanú székére mutatott. - Az ott csurom vér! Csak nem képzelik, hogy a tanú beleül egy vértócsába?

Gimbel bíró előrehajolt, és megszemlélte a széket. A tanúskodó jelenségből csöpögő vér rajtahagyta a nyomát. A szék ülőkéjét barnás, ragadós foltok borították. Gimbel azon kezdett gondolkodni, hogy egy szellemben hogy férhet el ennyi vér.

- Megértem a kifogását - értett egyet. - Nos, később majd folytatjuk. A törvényszolga ki fogja cserélni a tanú székét. Addig is bejelentem, hogy a tárgyalást holnap reggel tíz óráig elnapolom.

III.

Russell Harley észrevette, hogy a liftesfiú iszonyodva, rosszallón, mogorva tekintettel néz rá. Azt nagyon jól tudta, hogy nem számít népszerű vendégnek a szállodában. Valószínűleg akkor követett el hibát, gondolta, amikor a nyaka köré kötözte a bűzlő herbafüvet. A szálloda személyzete meg a többi vendég nem túlságosan örül egy bűzlő alaknak.

A bár felé indult, és mit sem törődött a penetráns csóvája nyomán utáni forduló csodálkozó arcokkal. Belépett a vörös kárpit és króm bárba, és tekintetével Wilsont kereste.

Meglepetten hunyorgott, amikor megpillantotta. Wilson nem volt egyedül. A boxban az asztalnál, háttal neki egy magas alak ült. Ennyi elég volt ahhoz, hogy felismerje. Nicholls!

Wilson észrevette.

- Helló, Harley! - kiáltotta, de a mosolya és a kedvesség annak az embernek szólt, akitől majd a pénzt kapja. - Jöjjön, foglaljon helyet. Mr. Nicholls az imént ugrott be hozzám, ezért őt is magammal hoztam.

- Helló - mondta Harley mogorván, mire Nicholls bólintott. A nyakán lüktetett az ér, nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát Harley jelenlétében. Mégis volt valami vidámság a pillantásában, amikor a fiatalemberre nézett, a hangja pedig, habár gőgös, mégis barátságos volt, amikor azt mondta:

- Helló, Harley. Hogy folyik a per?

- Őt kérdezze - válaszolta Harley, és hüvelykujjával Wilsonra bökött, miközben térdét az asztal alá csúsztatva beült a bokszba. - Ő a jogász. Neki kell értenie ezekhez a dolgokhoz.

- És ért hozzá?

Harley vállat vont, és nyakát a pincér után nyújtogatta.

- Hát, azt hiszem… Vodkát vízzel! - Figyelte a pincérlányt, amint bólint, és odasétál a pulthoz, majd visszafordult Nichollshoz. - Az a baj - folytatta -, hogy ezt ő hiszi. Én meg azt, hogy elment az esze.

Wilson felvonta a szemöldökét.

- Úgy érti… - kezdte, de Nicholls feltartotta a kezét.

- Ne veszekedjünk - csitította társait. - Remélem, válaszol a kérdésemre. Én is érdekelt vagyok benne, tehát szeretném tudni. Hogy folyik a per?

Wilson felöltötte legőszintébb arckifejezését.

- Az igazat megvallva, nem túl jól. Attól tarok, a bíró a másik oldalon áll. Ha rám hallgatnak, kivárjuk, amíg másik bírót kapunk…

- Nincs időm várni - türelmetlenkedett Nicholls. - Pár nap múlva másutt van dolgom. Már most úton kellene lennem. Gondolja, hogy elveszítjük a pert?

Harley élesen felnevetett. Wilson figyelte, amint elveszi a pincérlány tálcájáról az italt, és belekortyol. A mosoly az arcán maradt, mialatt Wilsont hallgatta.

- Nagyon is fennáll a veszélye, igen.

- Hm. - Nicholls a körmeit kezdte vizsgálgatni. - Lehet, hogy rossz ügyvédet választottam.

- Úgy bizony. - Harley intett a pincérnek, és rendelt még egy italt. - És tudják, mit gondolok még? Azt, hogy maga rosszul választotta meg a kliensét. Unom már az egészet. Ez a franc itt a nyakam körül meg bűzlik. Honnan tudjam, hogy ér-e egyáltalán valamit? Amennyire én látom, csak bűzlik, és ez minden.

- Kell az - vetette oda Nicholls tömören. - Nem ajánlom, hogy nélküle járkáljon. A néhai Hank Jenkins nem a legerősebb szellem - egy erős szellem már széttépte volna magát, a herbát meg elrágcsálta volna desszert gyanánt -, de ha leveszi a nyakáról, és azt Jenkins megtudja, sok kellemetlensége támadhat.

Letette vörösboros poharát, amit eddig is csak szagolgatott, majd Wilsonra pillantott.

- Ebbe én pénzt fektettem bele. Remélem, el tudja érni, hogy törvényesen befejeződjék az ügy. Már látom, hogy nekem kell lépnem. Most jól figyeljen, mert nem fogom még egyszer elismételni. Van ennek az ügynek egy olyan aspektusa, ami megfelelne a maga megátalkodottan törvényes gondolkodásmódjának. Jenkins azt állítja, hogy ő asztrállény, ami kétségtelenül igaz is. Na már most ahelyett, hogy azt bizonygatnánk, hogy szellem, és már régóta halott, ahogy eddig tettük, sokkal inkább azzal kellene foglalkoznunk…

Gyorsan beszélt, és hamar a mondókája végére ért. Amikor nem sokkal később magukra hagyta a többieket, Wilson feltámogatta Harleyt a szobájába, és ágyba dugta. Az ügyvéd napok óta első ízben boldognak érezte magát.

Russell Joseph Harley enyhén ideges volt, amikor a tanúk padjára szólították.

- Neve? - kérdezte Wilson. - Russell Joseph Harley.

- Ön unokaöccse néhai Zebuion Harleynek, aki önre hagyományozta a Harley Hall néven ismert ingatlant?

- Igen.

Wilson a pulpitus felé fordult.

- Mint bizonyítékot, átadom néhai Mr. Zebuion Harley végakaratát. Minden vagyonát egyetlen élő rokonára, az unokaöccsére, azaz a vádlottra hagyta.

Turnbull az asztalától szólt közbe.

- Felperes nem vonja kétségbe alperesnek Harley Hallhoz való jogát.

Wilson folytatta:

- Ön gyermekkorának egy részét Harley Hallban töltötte, és felnőttként is visszatért oda néhányszor, ugye?

- Igen.

- Tapasztalta valaha is egy szellem, kísértet vagy asztrállény jelenlétét a házban?

- Nem. Emlékeznék rá.

- Néhai nagybátyja tett-e valaha említést önnek ilyen jelenségről?

- Nem.

- Ez minden.

Turnbull lépett elő, hogy feltegye keresztkérdéseit.

- Mr. Harley, mikor látta ön utoljára a nagybátyját a halála előtt?

- Ezerkilencszázharmincnyolcban. Valamikor szeptemberben, úgy tizedike, tizenegyedike táján.

- És mennyi időt töltött el vele?

Harley felelőtlenül rávágta:

- Ó, csak egy napot.

- Azelőtt mikor látta utoljára?

- Hát, azt hiszem csak egészen kis gyermekkoromban. A szüleim ezerkilencszázhúszban Pennsylvaniába költöztek.

- S azóta - leszámítva azt az egy napot harmincegyben - volt valami kapcsolat ön és a nagybátyja között?

- Nem, azt hiszem, nem. Fura egy figura volt… olyan magának való. Egy kicsit hóbortos volt, azt hiszem.

- Tehát ön a szeretett unokaöcs. Átgondolva mindazt, amit mondott, kissé furcsának tűnik, hogy a nagybátyja nem beszélt önnek Mr. Jenkinsről. Nem is volt rá alkalma, ugye?

- Harmincegyben lett volna, de nem tette - válaszolta Harley kihívóan.

Gimbel unatkozni látszott. Ennél nagyobb tűzijátékot várt. Azt mondta:

- Van a védelemnek más tanúja is?

Wilson elvigyorodott.

- Igen, bíró úr - zengte. Ez volt a nagy pillanat, és ő mosolyogva, de udvariasan bejelentette: - Szeretném tanúként szólítani Mr. Henry Jenkinst.

A bejelentést követő döbbent csendben Gimbel bíró előrehajolt.

- Úgy értsem, a felperest szólítja az alperes tanújaként?

- Igen, bíró úr - hangzott a higgadt válasz. Gimbel grimaszt vágott.

- Szólítsa Henry Jenkinst - utasította a törvényszolgát fáradtan, és visszasüppedt a székébe.

Turnbull riadtan nézett. Beharapta az ajkát, megpróbálta kitalálni, hogy mire megy ki a játék, de végül vállat vont, amikor a szolga elkiáltotta a szellem nevét.

A név végigzúgott a folyosón, még az előtérben is meg lehetett hallani. Nyomában felhangzott az ismerős Patt. HSSSZP. Patt. HSSSZP…

- Egy pillanat - mondta Gimbel, amint magához tért. - Nincs kifogásom a tanú ellen, Mr. Jenkins, de az Államok költségvetése nem engedi meg, hogy minden alkalommal kicseréltessem a tárgyalóterem kárpitját. Törvényszolga, keressen valamit, amivel leteríthetjük azt a széket, mielőtt Mr. Jenkis helyet foglal.

Hirtelenében kerítettek egy ponyvát, amit az ülőkére terítettek. Jenkins annyi időre materializálódott, amíg felesküdött, majd helyet foglalt.

- Árulja el, Mr. Jenkins - kérdezte az ügyvéd -, hány ilyen "asztrállény" - azt hiszem, így nevezte magát - létezik.

- Nem tudom. Több milliárd.

- Más szóval annyi, ahányan erőszakos halált haltak?

Turnbull azonnal felállt, de a szellem könnyedén kivédte a csapdát.

- Nem tudom. Csak azt, hogy több milliárd van belőlünk.

A jogász továbbra is olyan ártatlanul nézett, mint a macska, amelyik megette a kanárit.

- És ez a több milliárd asztrállény állandóan itt van közöttünk, csak láthatatlan marad? Így van?

- Ó nem, bár nagyon sokan a Földön maradnak. Természetesen nagyon kevésnek van kapcsolata az emberekkel. A legtöbb ember igen unalmas a számunkra.

- Nos, ön szerint hányan vannak lent a Földön? Százezren?

Turnbull hirtelen közbevágott:

- Szeretném tudni, mennyire fontosak ezek a kérdések. Tiltakozom a kérdéssorozat ellen, nem találom őket helyénvalónak.

Wilson maga volt a megtestesült törvényesség. Azonnal visszavágott:

- Megkísérlek néhány fontos adat birtokába jutni, bíró úr. Ez megváltoztathatja az egész per jellegét. Egy-két perc türelmet kérek csak.

- A védelem képviselője folytathatja - vetette oda Gimbel kurtán.

Wilson akkorát vigyorgott, hogy kivillant a szemfoga. Újból a csepegő vér felé fordult.

- Nos tehát, az ön képviselőjének állítása szerint néhai Mr. Harley egy "asztrállény"-nek adott engedélyt, hogy több mint húsz éven át a házában lakjon. Ez meglep engem, lévén teljes lehetetlenség, de pillanatnyilag elfogadhatjuk ezt igaznak?

- Természetesen! Ez az igazság.

- Akkor mondja meg nekem Mr. Jenkins, vannak önnek ujjai?

- Hogy… micsodáim?

- Hallhatta! - csattant fel Wilson. - Vannak ujjai, hús-vér ujjai, amiről ujjlenyomatot lehet venni?

- Miért? Nincsenek. Én…

Wilson tovább folytatta.

- Vagy van egy fényképe önmagáról, vagy valami írás, amit a saját kezével írt, vagy bármilyen fizikai bizonyíték? Van valami ilyesmije?

- Hogy érti ezt? - hangzott a panaszos kérdés. Wilson hangja fenyegetően élessé vált.

- Úgy értem, tudja bármivel bizonyítani, hogy ön az az asztrállény, aki Zebuion Harley házában lakott? Hogy ön egyike annak a több százezer alaktalan, arc nélküli, megfoghatatlan teremtménynek, aki az ön állítása szerint a Földön ragadt, s ott kedve szerint bolyong, és semmilyen zár vagy rács nem állja útját? Tudja bizonyítani, hogy ön valaki egyáltalán?

- Bíró úr! - Turnbull hangja szinte visított, amikor talpra ugrott. - A kliensem kiléte sosem volt kérdéses!

- Most pedig az! - dörögte Wilson. - Az ellenfél képviselője prezentált egy személyt, akit "Henry Jenkins" néven nevezett. Ki ez a Jenkins? Mi ez a Jenkins? Egyetlen személy ő, vagy kollektív halmaza azoknak a titokzatos "asztrállények"-nek, akikről azt hisszük, hogy mindenütt ott vannak, de látni még senki nem látta őket? S honnan tudjuk, még ha ő mondja is, hogy valóban ő az? Kérjünk tőle bizonyítékot: egy fényképet, születési okmányokat, ujjlenyomatot. Hozzon ide tanúkat, akik ismerik a szellemeket, és készek megesküdni arra, hogy ez a szellem ugyanaz a szellem. Ennek hiányában nem beszélhetünk esetről! Bíró úr, követelem, hogy a bíróság azonnal hozzon ítéletet az alperes javára!

Gimbel bíró Turnbullra pillantott.

- Van mondanivalója? A védelem érvelése helyénvalónak tűnik. Ha nem tud valamilyen bizonyítékkal szolgálni a felperes személyére vonatkozóan, nincs más választásom, mint a védelem javára dönteni.

Egy percig csend volt. Wilson győzelmesen, Turnbull idegesen fészkelődött.

Hogyan lehet azonosítani egy szellemet?

És akkor meghallották a tanúk padja felől a jókedvű hangot.

- Egy kicsit messzire mentek, azt hiszem - dörögte, elnyomva a csepegő vér sistergését. - Úgy gondolom, tudok kielégítő bizonyítékkal szolgálni a bíróságnak.

Wilson arcáról egy szempillantás alatt hervadt le a vigyor. Turnbull visszafogta a lélegzetét, reménykedni sem mert.

- Ön eskü alatt vall. Folytassa - nógatta a bíró. Egyetlen hang sem hallatszott a teremben, amikor a szellem megszólalt.

- Mr. Harley azt állította, hogy harmincegyben meglátogatta a nagybátyját. Ezt tanúsíthatom. Egy napot és éjszakát töltöttek együtt. De nem voltak egyedül. Én is ott voltam.

Senki nem nézett Russell Harleyre, máskülönben észrevették volna, hogy elsápad. A hang folytatta:

- Talán nem lett volna szabad hallgatóznom, de hát az öreg Zebnek sosem voltak titkai előttem. Hallottam, hogy miről beszélgetnek. Az ifjú Harley akkoriban Philadelphiában dolgozott egy banknak. Ez volt az első komoly munkája. Pénzre volt szüksége, mégpedig veszettül. Ugyanis hiány mutatkozott a pénztárban. Egy Sally nevű nő…

- Elég! - kiabálta Wilson. - Ennek semmi köze az ön személyazonosságához. Maradjon a tárgynál!

De Turnbull már kezdte érteni. Ő is kiabálni kezdett, de izgalmában nem tudott összefüggően beszélni.

- Bíró úr, engedje a kliensemet beszélni. Ha tudomása van a néhai Mr. Harley és az alperes közt folyt intim párbeszédről, az azt bizonyítja, hogy élvezte Mr. Harley bizalmát, ilyenformán quod erat demonstrandum, hogy ő nem más, mint az az asztrállény, aki hosszú ideig Harley Hallban lakott!

Gimbel gyorsan bólintott.

- Hadd emlékeztessem a vád képviselőjét, hogy az ő tanúja beszél. Folytassa, Mr. Jenkins.

A hang újrakezdte:

- Mint mondtam, a hölgy neve…

- Kuss legyen, az isten verjen meg! - üvöltötte Harley. Felpattant, és szinte könyörögve fordult a bíró felé. - Elferdíti a tényeket. Hallgattassák el! Igen, tudtam, hogy a nagybátyám házában van egy szellem. Az ő dolga, rendben van, a francba a vén bolonddal. Tartsa meg a házat, ha akarja. Én eltűnök. Ha kell, az egész nyavalyás államból eltűnök!

Hirtelen dadogni kezdett, és vadul megindult kifelé. Csak az egyik rendőr közbelépése akadályozta meg, hogy elhagyja a tárgyalótermet.

A kalapács kopogása és a törvényszolgák megfeszített munkája eredményeként lassan helyreállt a rend. Gimbel bíró verejtékezve és bosszankodva azt mondta:

- Ami engem illet, a tanú azonosítását tökéletesen elfogadom. A védelemnek van még más tanúja is?

Wilson morózusan vállat vont.

- Nincs, bíró úr.

- Felperes képviselőjének?

- Nincs, bíró úr. Befejeztem.

Gimbel a kezével beletúrt a hajába, és hunyorított.

- Ebben az esetben a felperes javára döntök. Továbbá elrendelem, hogy az alperes, Russell Joseph Harley távolítson el Harley Hallból minden pentagrammot, talizmánt és egyéb ördögűző eszközt; továbbá a jövőben álljon el mindenfajta követelésétől és abbéli szándékától, hogy a ház bármely lakóját kilakoltassa; valamint kijelentem, hogy a felperesnek engedélyezem, hogy Harley Hallt a hozzá tartozó ingatlanokkal teljes joggal használja.

A kalapács lecsapott.

- Az ügyet lezárom.

- Ne vegye olyan komolyan - szólalt meg egy szelíd hang Russell Harley mögött. Mogorván fordult meg. Nicholls közeledett a járdán a bíróság felől, Wilson a nyomában. Nicholls szólalt meg. - A pert elveszítette, de megtarthatta az életét. Hadd hívjam meg egy italra. Például ide.

Beterelte egy koktélbárba, és leültette őket, mielőtt még tiltakozhattak volna. Drága karórájára pillantott.

- Csak néhány percem van. Azután tényleg mennem kell. Sürgős.

Odakiáltott a mixernek, mindegyiküknek rendelt. Azután az ifjú Harley-ra pillantott, és széles mosollyal egy bankjegyet dobott a tálcára.

- Harley - tagolta. - Van egy mottóm, amit jó, ha megjegyez az ilyen esetekre. Ha úgy tetszik, fogadja ajándékként.

- Mi az?

- "A legrosszabb még csak ezután jön."

Harley mordult egyet, és belekortyolt az italába, de nem válaszolt. Wilson azt mondta:

- Egy dolog azért érdekelne. Miért nem kerestek fel bennünket a tárgyalás előtt ezzel a bájosan törvényellenes tanúval, amit rám szabadítottak? Elintézhettük volna a dolgot bíróság nélkül is.

Nicholls vállat vont.

- Megvolt rá az okunk - mondta. - Végül is eggyel több ördögűzés, mit sem számít. De ez a per precedenst teremtett. Maga jogászféle, Wilson. Tudja, mire gondolok?

- Precedenst? - Wilson leesett állal meredt rá, azután elkerekedett a szeme.

- Látom, érti már - bólintott Nicholls. - Mostantól fogva ebben az államban - és az ország valamennyi, Alkotmányhoz hű államában - a szellemeknek joguk van a házfoglaláshoz!

- Te jó isten! - tátogott Wilson, és nevetni kezdett. Nem hangosan, de az egész teste rengett belé.

Harley Nichollsra meredt.

- Egyszer s mindenkorra - kérdezte suttogva -, mi érdeke fűződik magának mindehhez?

Nicholls megint elmosolyodott.

- Gondolkodjon egy keveset - válaszolta könnyed hangon. - Meg fogja érteni.

Még egyszer beleszagolt a borospoharába, azután óvatosan letette az asztalra…

És eltűnt.

Időcica

Ezt az öreg Mac mesélte el nekem, aki egy rozzant viskóban lakott a házam feletti domboldalon. A '37-es Aranyláz idején bányakutató volt odakint az aszteroidákon, de most ideje java részét azzal töltötte, hogy hét macskáját etetgette.

- Miért szereti annyira a macskákat, Mr. Mac? - kérdeztem tőle.

Az öreg bányász rám pillantott, és megvakarta az állát.

- A Pallason tartott kis állataimra hasonlítanak - mesélte. - Azok is ilyen kis macskafélék voltak… a fejük is így nézett ki, és nagyon kedves kis jóságok voltak. De mind elpusztultak!

Még én is megsajnáltam őket. Mac nagyot sóhajtott.

- Kedves kis jószágok - ismételte. - Négydimenziós macskák voltak.

- Négydimenziósak, Mr. Mac? De hát a negyedik dimenzió az idő.

Ezt idén tanultam, a harmadik osztályban.

- Látom, már jársz iskolába, he? - Kivette a szájából a pipát, és lassan azt mondta. - Hát persze hogy a negyedik dimenzió az idő. Azok a cicák egy láb hosszúak voltak, hat hüvelyk magasak és négy láb szélesek, és a jövő hét közepéig értek. Ez négy dimenzió, nem? Amikor megsimogattam a fejüket, úgy két nap múlva kezdtek el dorombolni. A nagyobbak meg csak másnap. Ez így igaz!

Kétkedő pillantást vetettem rá, de nem szóltam semmit.

Mac folytatta:

- A legjobb kis házőrzők voltak, minden tekintetben azok. Arra jók is voltak. Amikor észrevettek egy házalót, vagy valamilyen más gyanús személyt, úgy visítoztak, mint egy halálmadár. És ha valamelyik ma vett észre egy házalót, tegnap visítozott, úgyhogy huszonnégy óránk maradt, hogy észrevegyük.

- Ez komoly? - tátottam el a számat.

- Az hát! Akarod tudni, hogyan etettük őket? Megvártuk, míg elalszanak, akkor tudtuk, mikor emésztenek. Mert ezek a kicsi időcicák pontosan három órával azelőtt emésztették meg az ételt, hogy megették azt, mert a gyomruk annyira nyúlt vissza az időben. Szóval, amikor elaludtak, meg szoktuk nézni az órát, és pontosan három órával később tálaltuk nekik az ennivalót.

Újból meggyújtotta a pipáját, és kifújta a füstöt. Szomorúan megrázta a fejét.

- Egyszer azt hiszem, hibát követtem el. Szegény kis időcica. Csó volt a neve, és ő volt a kedvencsem. Reggel kilenckor ment aludni, és én valamiért azt hittem, hogy nyolc óra van. Persze tizenegykor adtam neki enni. Mindenfelé kerestem, de nem került elő.

- Mi történt vele, Mr. Mac?

Kivette a pipát a szájából, úgy válaszolt.

- Hát, nincs olyan időcica, amelyiknek a szervezete két órával azután befogadná az ételt, hogy megemésztette azt. A kamrában találtam rá, a szerszámosszekrény alatt. Ott pusztult el gyomorrontásban egy órával azelőtt. Szegény kis jószág! Attól fogva vekkert használtam, nehogy még egyszer eltévesszem.

Gyászos csend következett, és én is csak annyit tudtam suttogni:

- Az előbb azt mondta, mindegyik elpusztult. Mindegyik így halt meg?

Mac komolyan megrázta a fejét.

- Nem! Megfáztak, és egy héttől tíz napig terjedően azelőtt haltak meg, hogy megbetegedtek. Nem volt mit tenni. Egy évvel azután, hogy a bányászok a Pallasra költöztek, csak tíz maradt belőlük, azok is mind betegek voltak. A baj az volt, kis barátom, hogy amikor meghaltak, szétestek, olyan gyorsan rothadtak el. Különösen az agyukban élősködő négydimenziós bolhák segítettek ebben. Több millió dollárunkba kerültek.

- Az hogy lehet, Mr. Mac?

- Tudod, idelent a Földön néhány tudós tudomást szerzett a mi időcicáinkról, és tudták, hogy azok el fognak pusztulni még a következő együttállás előtt. Így aztán egymillió dollárt ajánlottak fel minden egyes megóvott példányért.

- És sikerült?

- Hát megpróbáltuk, de nem bírták. Holtukban meg nem sokat értek, ezért eltemettük őket. Megpróbáltuk jég közé rakni őket, de az is csak a külsejüket óvta meg. A belsejük teljesen szétrohadt, a tudósoknak meg pont az kellett volna. Mivel minden halott időcica egymillió dollárunkba került, nem akartuk, hogy ez megtörténjen. Egyikünk kitalálta, hogy ha az időcicát forró vízbe áztatjuk, amikor haldoklik, a víz teljesen átitatja. Azután, hogy meghalt, lefagyasztjuk benne a vizet, hogy egy tömör jégtömböt kapjunk, és azután már megmaradnak.

Leesett az állam.

- És ez működött?

- Próbáltuk fiam, próbáltuk, de nem tudtuk elég gyorsan lefagyasztani a vizet. Mire megfagytak, az agyukban a kis négydimenziós bolhák elvégezték a dolgukat. Egyre gyorsabban és gyorsabban fagyasztottuk a vizet, de nem sikerült. Végül már csak egy időcicánk maradt, és az is már a végét járta. Egészen kétségbeestünk, amikor az egyik társam kitalált valamit. Fabrikált egy különös szerkentyűt, ami az egész vizet a másodperc törtrésze alatt megfagyasztotta. Fogtuk az utolsó jószágot, megáztattuk a forró vízbe, azután beletettük a szerkezetbe. A cica egy utolsó pillantást vetett ránk, egyet nyikkant, azután kimúlt. Mi megnyomtuk a gombot, és az egészet egy negyed másodperc alatt egyetlen szilárd tömbbé fagyasztottuk. - Mac ekkor olyan súlyos pillantást vetett rám, hogy az majd egy tonnát nyomott. - De nem ért semmit. Az időcica belseje még tizenöt perc múlva is fortyogott, és mi elveszítettük az utolsó egymillió dollárunkat is.

Visszafogtam a lélegzetemet.

- De Mr. Mac, azt mondta, hogy egy negyed másodperc alatt fagyott meg a cica.

- Úgy is van, kis barátom - mondta lassan -, csakhogy átkozottul gyorsan csináltuk. És az időcica nem bírta ki, mert olyan gyorsan fagyasztottuk le a forró vizet, hogy meleg jég lett belőle!

Szuperneutron

A Tiszteletreméltó Társaság tizenhetedik ülésén esett meg, hogy kollektívánk legnagyobb riadalmára Gilbert Hayes-t választották meg az Örökös Elnök posztjára.

Ez nem nagy Társaság volt. Hayes megválasztása előtt csak négyen voltunk elnökök: John Sebastian, Simon Murfree, Morris Levin és jómagam. Minden hónap első vasárnapján összejöttünk egy vacsorára, és ilyen alkalmakkor mindig igazoltuk Társaságunk nevét, mert úgy csaltunk a számlával, ahogy csak tudtunk.

Összejöveteleink szigorú parlamentáris keretek közt folytak le. Minden tagnak, amikor rákerült a sor, el kellett mondania egy történetet, csakhogy szabtunk két feltételt. A történetnek borzalmasnak, bonyolultnak és valótlannak kell lennie, ám igaznak kell hangzania. A többieknek lehetőségük volt - és ezzel éltek is -, hogy bármikor belekössenek az elbeszélésbe, kérdéseket tegyenek fel, vagy magyarázatot követeljenek. Jaj annak a mesélőnek, aki nem tud azonnal válaszolni a kérdésekre, vagy ellentmondásokba keveredik! Akkor az övé a vacsoraszámla! Az anyagi veszteség nem igazán nagy, de az erkölcsi annál inkább.

És akkor eljött a tizenhetedik gyűlés ideje - és ott volt Gilbert Hayes is. Hayes egyike volt azok népes táborának, akik nem voltak ugyan tagok, de időnként megjelentek, hogy belehallgassanak a vacsora utáni társalgásba; maguk fizették a számlájukat, de természetesen anélkül, hogy aktívan részt vehettek volna az ügymenetben. Ez alkalommal azonban a rendes tagokon kívül egyedül ő volt jelen.

A vacsora végeztével elnökké választottak (a szokásos menetrend szerint én következtem), sor került a jegyzőkönyv felolvasására, majd Hayes hirtelen előrehajolt és csöndesen így szólt:

- Ha lehetne, uraim, ma élnék a lehetőséggel… Összevontam a szemöldököm és így feleltem:

- Mr. Hayes, a Társaság szemében ön nem létezik. Lehetetlen, hogy részt vegyen.

- Akkor csak azt engedjék meg, hogy egy kijelentést tegyek. A Naprendszer ma délután pontosan kettő után tizenhét perccel elpusztul.

Mindenki egyszeriben fészkelődni kezdett, én pedig az elektromos órára pillantottam, ami a televízió-vevő felett állt. Délután 1:14 volt. Tétován azt mondtam:

- Ha tudja bármivel is igazolni ezt a hihetetlen állítást, az valóban nagyon érdekes lehet. Ma Mr. Levinen van a sor, de ha ő hajlandó lemondani róla, és ha a Társaság többi tagja is beleegyezik…

Levin mosolyogva bólintott, és a többiek is csatlakoztak hozzá.

Kimondtam hát a szentenciát:

- Mr. Hayes-é a terep.

Hayes cigarettára gyújtott, és elgondolkodva nézte a füstöt.

- Alig egy órám van, uraim, de az elején kezdem. Úgy tizenöt évvel ezelőtt történt. Ma már visszavonultam ugyan, de akkoriban a Yerkes Obszervatórium ifjú és ígéretes asztrofizikusa voltam. Az asztrofizika egyik legnagyobb rejtélyének, a kozmikus sugárzás eredetének a megfejtésével foglalkoztam, és tele voltam ambícióval.

Elhallgatott, majd más hangnemben folytatta:

- Tudják, nagyon különös, hogy az utóbbi két évszázad tudományos fejlődése ellenére még mindig nem találtuk meg ezt a rejtélyes forrást, akárcsak a csillagrobbanás hasonlóképpen titokzatos okát. Mindkettő végtelenül titokzatos, és ma is ugyanolyan keveset tudunk róluk, mint Einstein, Eddington és Millikan korában tudtunk.

Mégis úgy véltem, hogy a kozmikus sugárzás nyomára bukkantam, s felkészültem, hogy kijussak a világűrbe, és megfigyelésekkel ellenőrizzem az elméletemet. Ez egyáltalán nem volt könnyű dolog. Az eset 2129-ben történt, az utolsó háború után, amikor az Obszervatórium is, minden máshoz hasonlóan, romokban hevert.

Mindent elkövettem, hogy üzembe helyezhessem. Béreltem egy használt '07-es hajót, kihordtam a készülékeimet, és egyedül felállítottam a megfigyelőt. Mi több, okmányok nélkül vittem ki mindent a kikötőből, mert nem akartam áthaladni a megszálló erők ellenőrzési pontján. Mindez persze illegális tevékenységnek számított, de nekem szükségem volt az adatokra, ezért aztán a megfelelő ekliptikus szögben elindultam az Éggömb Sarki Pólusának irányába, és egy billió mérföldnyire eltávolodtam a Naptól.

Az út, amit megtettem, és az adathalmaz, amit összegyűjtöttem, nem nagy jelentőségű. Sem az egyikről, sem a másikról nem tettem jelentést. A történet arról a bolygóról szól, amit találtam.

Murfree ekkor felvonta bozontos szemöldökét, és felmordult:

- Elnök úr, szeretném figyelmeztetni az urat, hogy egy nem létező szigetről még nem menekült meg senki. Hayes morcosan elmosolyodott:

- Én igen. Hogy folytassam: a tizennyolcadik napon észleltem először a bolygót, mint egy apró, borsó nagyságú korongot. Természetesen tudtam, hogy az űrnek abban a szegletében egy bolygó, az maga a szenzáció. Feléje igyekeztem, és azonnal rájöttem, hogy bizony még a felszínét sem érinthetem. Már a puszta létezése is különlegességnek számított, de ehhez még az is hozzájárult, hogy egyáltalán nem volt gravitációs mezeje.

Levin borospohara a földön koppant.

- Elnök úr - tátogta -, követelem az úr azonnali diszkvalifikálását. Nem létezik olyan tömeg, amely a gravitációs mezejével ne torzítaná el a környező teret. Lehetetlenséget állított, ezért diszkvalifikálni kell. Levin arca vörös volt a dühtót.

De Hayes feltartotta a kezét.

- Időt kérek, elnök úr. A magyarázatot nemsokára megkapják. Ha most adnám meg, az csak komplikálná a dolgokat. Folytathatom, kérem?

- Történetének természetét tekintve úgy érzem, elnéző lehetek - helyeseltem. - A haladékot megkapja, de kérem, emlékezzen rá, a magyarázattal adósunk maradt. Máskülönben veszíteni fog.

- Rendben van - egyezett bele Hayes. - Pillanatnyilag tehát el kell fogadniuk az állításomat, miszerint a bolygónak egyáltalán nem volt gravitációja. Ezt határozottan állíthatom, mivel a hajón igen érzékeny műszereim voltak, és mind teljesen süketek maradtak.

Ez az ellenkező irányban is működött, mert a bolygó nem reagált más tömeg gravitációs mezejére. Megint ki kell hangsúlyoznom, hogy egyáltalán nem reagált. Ezt akkor nem tudtam ugyan meghatározni, de az egy éves folyamatos megfigyelés bebizonyította, hogy a bolygó egyenes vonalú pályán halad, és a sebessége állandó. Csillag közelében a pályájának elliptikus vagy hiperbolikus alakzatot kellett volna felvennie, de erre látszólag semmilyen csillag nem hatott, független volt mindenfajta gravitációtól.

- Várjon egy pillanatig, Mr. Hayes - szólt közbe Sebastian mogorván, s arany szemfoga megvillant. - Mi tartotta össze ezt a csodálatos bolygót? Gravitáció hiányában miért nem hullott részecskéire?

- Mondjuk a puszta tehetetlenség miatt! - hangzott az azonnali válasz. - Mert nem volt semmi, ami szétszórja. Egy másik égitesttel való összeütközés megtehette volna, ha kizárjuk egy a bolygó szempontjából fontos összetartó erő jelenlétét.

Sóhajtott, majd folytatta:

- Ezzel azonban még nem merült ki a bolygó furcsaságainak palettája. Vörös-narancs színe és alacsony fényvisszaverő képessége, vagyis albedója egy másik tényre hívta fel a figyelmemet, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a bolygó a teljes elektromágneses spektrum, a rádió és a kozmikus sugárzások számára átlátszó. Csupán a vörös és a narancs tartományban mutatott némi áttetszőséget. Innen volt a színe.

- És ezt mi okozta? - kérdezte Murfree. Hayes rám pillantott.

- Ez méltánytalan kérdés, elnök úr. Ez annyi, mintha azt kérdeznék, miért átlátszó az üveg ultraibolya tartomány alatt és felett, amikor a röntgensugarakat, a fényt meg a hőt átengedi. Az ilyesmi az anyag tulajdonsága, s mint olyat, magyarázat nélkül kell elfogadni.

Koppantottam a kalapácsommal.

- A kérdést alkalmatlannak minősítem!

- Tudomásul veszem - törődött bele Murfree. De Hayes figyelmen kívül hagy egyvalamit. Semmi sem teljesen átlátszó. Az üveg is, ha elég vastag, megállítja még a kozmikus sugárzást is. Azt akarja mondani, hogy például a kék fény vagy a hő akadálytalanul áthatolt azon a bolygón?

- Miért ne? - replikázott Hayes. - A teljes átlátszóság csupán a tapasztalataink szerint nem létezik, vagyis nem jelent semmit. Valószínűleg nem tudományos törvényekkel magyarázható a jelenség. Ez a bolygó teljesen átlátszó volt, kivéve a spektrum egy kis régióját. Ez a megfigyelésemből adódó határozott tény.

Kalapácsom megint lesújtott.

- A magyarázatot kielégítőnek ítélem. Folytassa, Mr. Hayes.

Kialudt a cigarettája, ezért szünetet tartott, hogy újból meggyújthassa. Aztán folytatta:

- Más tekintetben a bolygó normális volt. Nem egészen akkora méretű, mint a Szaturnusz - talán félúton lehetett a Neptunusz és a Szaturnusz átmérője között. Alapos vizsgálatok kimutatták, hogy van tömege, de hogy mekkora, azt nehéz megállapítani - talán a Föld tömegének kétszerese lehetett. No és a tömeggel arányos inerciával és nyomatékkal rendelkezett, csak éppen gravitációja nem volt.

Az óra ekkor 1:35-öt mutatott.

Hayes követte a pillantásomat, és azt mondta:

- Igen, már csak háromnegyed óránk maradt. Igyekezni fogok! Természetesen ez a különös bolygó gondolkodásra késztetett, s ez a megfigyeléseimből adódó tényekkel együtt egy olyan, a kozmikus sugarakra és a novákra vonatkozó elmélet megalkotására sarkallt, aminek igen érdekes a konklúziója.

Mély lélegzetet vett.

- Képzeljék el, ha tudják, hogy a kozmosz… egy olyan felhő, ami… nos, szuperatomokból áll, amik…

- Bocsánatot kérek - kiáltott fel Sebastian talpra ugorva. - Csak nem arra óhajtja alapozni a magyarázatát, hogy párhuzamot von a csillagok és az atomok, vagy a naprendszer és az elektronpályák között?

- Ezt miért kérdezi? - érdeklődött Hayes csendben. - Mert ha igen, azonnali diszkvalifikációt kérek. Az a hiedelem, hogy az atomok miniatűr naprendszerek, a ptolemaioszi világképpel azonos szinten van. Ezt az ötletet egyetlen valamirevaló tudós sem fogadta el, még az atomelmélet hajnalán sem.

- Az úrnak igaza van - bólintottam. - Ilyen analógiát nem fogadunk el magyarázatként.

- Én tiltakozom! - kontrázott Hayes. - Az iskolai tanulmányaink során, amikor a kémia és a fizika alapjait tanultuk, emlékezzenek vissza, a gázok természetét megértendő gyakorta kérték tanáraink, hogy a gázok molekuláit képzeljük el úgy, mint biliárdgolyókat. Jelenti ez azt, hogy a gáz molekulái valóban biliárdgolyók?

- Nem - ismerte be Sebaltian.

- Ez csak annyit jelent - folytatta Hayes -, hogy a gázmolekulák a biliárdgolyókhoz hasonlóan viselkednek. Vagyis az egyik viselkedésének tanulmányozása segít megérteni a másikét. Nos hát, ehhez hasonlóan én is csak a világegyetem egy jelenségét igyekeztem megértetni önökkel, s a láttatás kedvéért hasonlítottam azt az atomok általunk jobban ismert világához. De ez nem jelenti azt, hogy a bolygók túlméretezett atomok. Engem meggyőzött.

- Elfogadjuk - döntöttem. - Folytathatja a magyarázatot, de meg kívánom jegyezni, hogy ha a hasonlat pontatlannak bizonyulna, diszkvalifikálom.

- Jó - értett egyet Hayes -, de most egy másik szálon folytatjuk. Emlékeznek még a százhetven éve felállított első atomerőműre, s arra, hogyan működött?

- Azt hiszem - morogta Levin -, klasszikus uránium-fúziót használtak fel energiatermelésre. Urániumot bombáztak lassú neutronokkal, és ezzel mazuriummá, báriummá, gamma sugarakká és neutronokká hasították, ami láncreakcióban ment végbe.

- Úgy van! Nos képzeljék el, hogy az univerzum is úgy működik - hangsúlyozom, ez is csak metafora, nehogy szó szerint vegyék -, mint egy uránium atomokból álló test, amit a neutronokhoz hasonló sugárzás bombáz folyamatosan.

Ha egy ilyen szuperneutron elérné a Napot, az sugárzássá és neutronokká robbanna szét. Más szóval nova válna belőle. - Körülnézett, ellenkezést várt.

- Mivel tudja ezt az elméletet bizonyítani? - szólt közbe Levin.

- Két dologgal is, egy logikaival és egy tapasztalatival. Nézzük először a logikát. A csillagok alapjában véve anyag-energia egyensúlyban vannak, mégis olykor teljesen hirtelenül, akár láthatóan, akár nem, felrobbannak. A robbanás instabilitást feltételez, de hol? Nem a csillagban, mert az már évmilliók óta egyensúlyban van. Nem a világegyetem egy pontjában, mert nova mindenütt előfordul, szerte az univerzumban. Kizárásos alapon tehát csak az marad, hogy az univerzumon kívül.

Másodszor nézzük a tapasztalati bizonyítékot. Keresztülhaladtam egy ilyen szuperneutron felhőn!

Murfree méltatlankodva szólt közbe:

- Feltételezem, ezen a gravitáció nélküli bolygón haladt át?

- Úgy van.

- És miből gondolja, hogy az szuperneutron volt? A saját elméletét nem hozhatja fel bizonyítékként, mert éppen a szuperneutronokkal támasztotta alá a saját elméletét. Nem szeretnénk ilyen kis körben megrekedni.

- Ezzel tisztában vagyok - jelentette ki Hayes mereven. - Térjünk hát vissza a logikára. Az atomok világában az elektronok és a protonok között az elektromágneses tartományban létezik kohéziós erő. A csillagok világában ez a kohéziós erő a gravitációs tartományban létezik. A kétfajta erő csak nagy általánosságban hasonlít egymásra. Például kétfajta elektromos töltés létezik, pozitív és negatív, de csak egyfajta gravitáció - és még számtalan apróbb különbség akad. Egy hasonlóságot azonban, úgy tűnik, el kell fogadnunk. A neutron atomi szinten nem más, mint atomi kohéziós erővel, azaz töltéssel nem rendelkező tömeg. A szuperneutronnak a csillagok szintjén létező olyan tömegnek kell lennie, aminek nincs stelláris kohéziós ereje. Ezért azután, amikor gravitáció nélküli testtel találkozom, azt kell teltételeznem, hogy az szuperneutronból áll.

- Ezt szigorúan tudományos bizonyítéknak tekinti? - kérdezte Sebastian szarkasztikusan.

- Nem - ismerte be Hayes -, de logikus, nem ellenkezik egyetlen tudományos ténnyel sem, és elfogadható magyarázatot ad a novák létezésére. És a céljainknak pillanatnyilag ennyi megfelel.

Murfree mereven bámulta az ujján a körmöket.

- És most merrefelé tart ez a maga szuperneutronja? - Látom, érti már - mondta Hayes komoran. - Én is ezt a kérdést tettem fel magamnak. Két óra után kilenc és fél perccel eléri a Napot, és nyolc perccel később a következtében fellépő sugárzás elsöpri a Földet.

- Miért nem jelentette mindezt? - mordult rá Sebastian.

- Mi haszna lett volna? Semmit nem lehet tenni ellene. Kozmikus tömegeket nem tudunk irányítani. A Föld valamennyi energiája kevés ahhoz, hogy eltérítse ezt a hatalmas testet. A Naprendszeren belül sincs mód a menekülésre, mert a Neptunusz és a Plútó a többi bolygóval együtt gázzá változik, a csillagközi utazás pedig még nem lehetséges. Amíg az ember nem képes függetlenül létezni az űrben, addig meg van írva a végzete.

Miért mondom el mindezt? Mi lett volna az eredménye annak, ha elmondom, s az emberiség így halálos figyelmeztetést kapott volna? Öngyilkosságok, bűnözési hullám, orgiák, messiások, evangélisták, meg minden rossz, amit csak el tudnak képzelni. Végül is a nova-halál miért olyan rossz? Gyors és tiszta. 2:17-kor érkezik. 2:18-kor már mindenki gáz halmazállapotú. Ez olyan gyors és könnyű, hogy szinte már nem is halál.

Szavait hosszú csend követte. Én kényelmetlenül éreztem magam. Csupa hazugság, és mégis minden igaznak tűnik. Hayes-nak a szája széle sem rezdült, a szeme sem csillant meg, a győzelemnek semmi jelét nem adta. Halálosan, halálosan komolyan nézett hallgatóira. Láttam a többieken, hogy ugyanezt érzik. Levin belekortyolt a borába, de reszketett a keze.

Végül Sebastian hangosan köhintett.

- Mennyi ideje annak, hogy felfedezte a szuperneutront, és hol?

- Tizenöt éve, mintegy billió mérföldnyire a Naptól. - És az eközben folyamatosan közeledett a Naphoz? - Igen, egyenletes, két mérföld per másodperces sebességgel.

- Nagyszerű, most megfogtam önt! - Sebastian szinte felnevetett a megkönnyebbüléstől. - A csillagászok vajon miért nem fedezték fel mindeddig?

- Ó, istenem - válaszolta Hayes türelmetlenül. Azt már látom, hogy önök nem csillagászok. Nos hát, ki az az ostoba, aki törődik az Éggömb Északi Pólusával, amikor az ekliptika mentén lakik?

- Csakhogy azt a területet is tanulmányozták már. Fényképek is készültek róla.

- Természetesen! Amennyire én tudom, a szuperneutront is már vagy százszor lefényképezték - ezerszer, ha úgy tetszik -, bár az Északi Pólus a legritkábban megfigyelt vidék. De mi különbözteti meg a szuperneutront egy csillagtól? Alacsony albedója miatt sosem haladja meg a tizenegyedik fényrendet. Végül is a bolygókat mindenképpen nehéz felfedezni. Az Uránuszt is számtalanszor megfigyelték már azelőtt, hogy Herschel rájött, hogy bolygó. A Plútót meg sok évvel azután találták meg, hogy elkezdték keresni.

Jusson eszükbe, hogy gravitáció hiányában nem rendelkezik a bolygókra jellemző perturbációval, ami a felfedezéséhez a legbiztosabb nyomravezető lenne.

- De - vetette közbe Sebastian kétségbeesetten megközelítette a Napot, láthatóan megnőtt a mérete. Egy teleszkópban látható korongként kellene megjelennie. Még ha a róla visszavert fény igen gyenge is, a mögötte levő csillagokat takarnia kell.

- Ez igaz - ismerte be Hayes. - Azt nem állítom, hogy az Északi Pólus feltérképezése során nem bukkantak volna rá, de ilyen térkép meglehetősen régen készült, és a jelenlegi novákra és egyéb látható jelenségekre vonatkozó kutatások nem elég alaposak. Amikor pedig a szuperneutron megközelíti a Napot, csak hajnalban vagy szürkületkor válik láthatóvá - vagyis a reggeli és esti csillagképekben -, amikor igen körülményes a megfigyelés. Ezért aztán nem is fedezték fel, pontosan úgy, ahogyan az várható volt.

Megint csend lett, és én észrevettem, hogy a szívem hevesen ver. Pontosan két óra volt, és mi nem tudtunk belekötni Hayes történetébe. Pedig hazugságon kell kapnunk, mert különben belehalok a bizonytalanságba. Mindannyian az órára pillantottunk.

Most Levin lendült támadásba:

- Meglehetősen fura véletlen, hogy a szuperneutron pont a mi Napunk irányába halad. Mi az esélye az ellenkezőjének? Ne feledje, ez a kérdés a történet igazára is vonatkoztatható.

Közbeszóltam. - Ez tisztességtelen ellenvetés, Mr. Levin. Valószínűtlenséget számon kérni, bármennyire is kézenfekvő, nem illik. Csak a lehetetlenség és a következetlenség az, ami okán diszkvalifikálhatok valakit.

De Hayes csak legyintett.

- Rendben van. Hadd válaszoljak. Egy magányos szuperneutront és egy magányos csillagot véve alapul, az összeütközés valószínűsége végtelenül kicsi. Jóllehet statisztikailag, ha elegendő szuperneutront lövünk ki az űrbe, csak idő kérdése, hogy mindegyik csillagot eltalálja egy. Az űrben hemzsegnek a szuperneutronok - mondjuk minden köbparszekre jut egy -, így a csillagok közti irdatlan távolságok és a célpontok viszonylagos parányisága ellenére csak a mi Galaxisunkban évenként mintegy húsz nova fordul elő, ami nem más, mint csillag és szuperneutron összeütközése.

S ez valójában semmiben sem különbözik attól, amikor urániumot bombázunk valódi neutronnal. A több száz millió neutronból csak egy talál célba, de ha időt hagyunk rá, minden neutron felrobban. Ha egy, a világmindenségen kívül élő intelligencia irányítja a bombázást - ez puszta feltételezés, nem része a magyarázatomnak -, akkor számára a mi életünk egy éve csupán a másodperc parányi, talán billiomod része. A művelet során energia szabadul fel, s a világmindenség gázzá hevül. Mint ismeretes, a világmindenség tágul, mint a gázok.

- A rendszerünkbe belépő első szuperneutron akkor is a Napunk felé tart… - hebegte halkan Levin.

- Jó isten - vágta rá Hayes. - Ki mondta magának, hogy ez volt az első? A geológiai korokban százak haladhattak át a rendszerünkön. Az elmúlt évezredben is át kellett haladnia kettőnek vagy háromnak. Honnan tudhatnánk? Még ha közülük egy a Nap felé tartott is, a csillagászok nem akadtak a nyomára. Lehetséges, hogy ez az első, amely a teleszkóp feltalálása óta erre jár, de azelőtt természetesen… És ne feledjék el, hogy mivel nincs gravitációjuk, áthaladhatnak a rendszerünkön anélkül, hogy hatással volnának a bolygókra. De mire megjelenhetne a csillagkatalógusokban, addigra már késő volna.

Az órára pillantott.

- 2:05! Már látnunk kell a Nap hátterében. Felállt és felhúzta az ablak redőnyeit. A Nap sárga fénye beszökkent a helyiségbe, és poros csíkokat rajzolt a levegőbe. A szám olyan száraz volt, mint a sivatagi homok. Murfree a szemöldökét törölgette, de az arcán és a nyakán csurgott a veríték.

Hayes elővett néhány exponált filmnegatívot, és körbeadta.

- Amint látják, felkészültem. - Feltartotta az egyiket a Nap irányába, és belehunyorított. - Ott van jegyezte meg nyugodtan. - A számításaim szerint az összeütközés előtt a Föld mellett halad el. Milyen kényelmes, nem?

Én is a Nap irányába néztem, és azt hittem, megáll a szívem. A fényes korong előtt jól kivehetően ott volt a tökéletesen kerek, sötét folt.

- Miért nem párologtatja el? - csattant fel Murfree. - Már a Nap atmoszférájában kell lennie.

Tudtam, hogy már nem Hayes sztorijába akar belekötni. Azon már túl van. Most csak az információ érdekli. - Mondtam már - magyarázta Hayes -, hogy szinte valamennyi szoláris sugárzás számára átlátszó. Csak az a sugárzás alakul át benne hővé, amit el tud nyelni, az pedig elenyészően kevés. Meg aztán, ez nem közönséges anyag. Valószínűleg sokkal ellenállóbb, mint bármi a Földön, és a Nap felszíne csak 6000 Celsius.

Ujjával a háta mögé bökött.

- Két óra múlt kilenc és fél perccel, uraim. A szuperneutron megtette a halálos érintést. Nyolc percünk van.

Megnémított bennünket az elviselhetetlen félelem. Emlékszem Hayes hangjára, amint teljesen nyilvánvaló tényként közölte:

- A Merkúrnak vége! - Majd néhány perccel később: - A Vénusznak is vége! - Majd végül: - Uraim, harminc másodpercünk van!

A másodpercek csigalassúsággal múltak, de végül elfogytak, majd még egyszer elfogytak, és azóta is folyamatosan fogynak…

Hayes arcára meglepetés ült ki, ami egyre mélyült. Felemelte az órát, alaposan megnézte, majd még egyszer a Napba pillantott a film segítségével.

- Elment! - Megfordult, és ránk emelte tekintetét. - Ez hihetetlen. Gondoltam ugyan rá, de nem mertem túl messzire menni az atom-analógiával. Tudják, nem minden atommag robban fel, ha neutron ütközik neki. Például a kadmium elnyeli magában, mint a szivacs a vizet. Én…

Megint elhallgatott, mély lélegzetet vett, majd elmélázva folytatta:

- Még a legtisztább urániumtömb is tartalmaz szennyező anyagokat. És az univerzum trilliónyi csillaga ugyanúgy viselkedik, mint az uránium. Mit számít benne pár millió nyomorúságos, kadmiumszerű csillag - semmit! A Napunk mégis egy ezek közül! Az emberiség meg sem érdemli!

Tovább beszélt, megkönnyebbülés érződött a hangjából, de mi már nem figyeltünk rá. Szinte hisztérikusan egybehangzó felkiáltással Gilbert Hayes-t választottuk meg az Örökös Elnök posztjára. A történetét pedig a valaha hallott legjobbnak kiáltottuk ki.

Egyvalami azonban nem hagyott nyugodni. Hayes remekül végzi a dolgát: a Társaság eredményesebben működik, mint valaha, de én úgy érzem, mégis diszkvalifikálnunk kellett volna. A története megfelelt a második feltételnek: igaznak hangzott, de azt hiszem, az első feltételt nem elégítette ki.

Mert szerintem ez volt az igazság!

A hivatás

George Platen képtelen volt elleplezni a hangjában bujkáló sóvárgást. Hiszen az erősebb volt annál, semhogy rejtegetni lehetett volna. – Holnap május elseje. Az Olimpiai Játékok napja!

Hasra fordult, és a szobatársára pillantott. Vajon ő is érzi? Vajon kelt benne valamilyen benyomást?

George vékony arcú fiú volt, és az utóbbi közel másfél év alatt, amióta a Házban élt, még inkább elvékonyodott. Alakja karcsú, kék szeme pillantása élénk volt, mint rendesen, sőt, még élénkebben kukucskált ki rejtekéből, miközben ujjaival az ágy támlájába kapaszkodott.

Szobatársa egy pillanatra felnézett a könyvéből, de csak a falat bámulta. Őt Hali Omaninak hívták, nigériai születésű volt. Sötétbarna bőréből és erős vonásaiból tökéletes nyugalom áradt, és az Olimpia említésére meg sem rezdült.

– Tudom, George – mondta.

George-ot nehéz pillanataiban nem egyszer segítette ki Hali végtelen türelme és kedvessége, de azért a bamba türelemnek és kedvességnek is van határa. Hogy tud még most is csak ülni némán, mint valami meleg, barna fából faragott szobor?

George azon töprengett, vajon tíz év múlva ő is ilyen lesz-e, de ezt a gondolatot azonnal el is hessegette. Szó sem lehet róla!

– Azon gondolkodom, tényleg elfelejtetted-e, hogy mit jelent a május elseje – kérdezte kihívóan.

– Nagyon jól emlékszem rá, hogy mit jelent – hangsúlyozta Hali. – Semmit! Éppen te vagy az, aki megfeledkezel erről. Számodra semmit sem jelent, George Platen, és – tette hozzá lágyabban – számomra, Hali Omani számára sem jelent semmit.

– Jönnek a hajók az újoncokért – erősködött George. – Júniusban ezer és ezer hajó távozik majd milliónyi férfival és nővel, hogy új világokba vigye őket. Neked ez semmit sem jelent?

– Még a semminél is kevesebbet. Voltaképpen mit akarsz tőlem? – Omani végigfuttatta ujjait könyvének egy különlegesen nehéz bekezdésén, amit épp most olvasott. Ajka hangtalanul mozgott.

George figyelte a szobatársát. A fene esne beléd, gondolta magában. Ez már sok egy kicsit a jóból. Rúgj belém, csak csinálj már valamit.

S mindez csak azért, mert George nem akart egyedül lenni haragjával. Nem akart ő lenni az egyedüli, aki tele van nehezteléssel, nem akart az egyedüli maradni, aki lassú halált hal.

Jobbak voltak azok az első hetek, amikor az Univerzum bizonytalanul fénylő, apró kagylóként magába préselte. Jobb volt, mielőtt Omani megjelent a láthatáron, és visszavonszolta egy olyan életbe, amelyet nem is érdemes élni.

Omani! Milyen öreg! Legalább harmincéves. Én is ilyen leszek harmincéves koromban? Ilyen leszek tizenkét év múlva? – fontolgatta magában George.

S mivel nagyon is félt attól, hogy ilyen lesz, rákiabált Omanira.

– Letennéd már végre azt a hülye könyvet?

Omani lapozott, és elolvasott néhány sort, azután felemelte göndör barna hajjal koronázott fejét.

– Mi?

– Mi jó van abban, ha folyton ilyen könyveket bújsz? – lépett hozzá mogorván George. – Már megint elektronika. – Azzal kikapta a könyvet Omani kezéből.

A másik lassan felállt, és visszavette a könyvét. Minden látható gyűlölködés nélkül kisimította összegyűrt lapjait.

– Vedd úgy, hogy a kíváncsiságom kielégítése végett olvasom – közölte. – Ma csak egy kicsit értek belőle, holnapra már egy kicsivel többet. Ez a győzelem útja.

– Győzelem… Ugyan miféle győzelemről beszélsz? Csak nem azt akarod mondani, hogy ez az életed célja? Hogy mire betöltöd a hatvanötöt, sikerül negyedannyit az agyadba tömnöd, mint amennyi egy bejegyzett villanyszerelőnek álmából felébresztve is eszébe jut?

– Talán hamarabb. Úgy harmincötre gondoltam…

– Na és akkor? Akkor kit fogsz érdekelni? Kinek kellesz majd? És főleg, hova akarsz menni?

– Senkit, senkinek és sehova. Itt maradok és elolvasok még egy pár könyvet.

– Mondd, ez neked elég? Bevonszoltál a tanfolyamra. Rávettél, hogy olvassak és memorizáljak. De minek! Semmi sincs benne, ami engem kielégítene.

– Mi a jó abban, ha az ember megtagadja magától a megelégedést?

– Én abbahagyom az egész komédiát. Megcsinálom azt, amit már a kezdet kezdetén terveztem, mielőtt te idejöttél volna ezzel a printyegő-prüntyögő kedveskedéseddel. Megyek, és kierőszakolom belőlük, hogy… hogy…

Omani letette a könyvét. Várt, amíg a másik kifullad, aztán megkérdezte.

– Mit, George?

– Azt, hogy tegyenek igazságot. Amiért átvertek. Elkapom ezt az Antonellit, és kényszerítem, hogy vallja be…

Omani megcsóválta a fejét.

– Bárki idejött, mindenki azt állította, hogy tévedés volt. Azt hittem, hogy ezen a szakaszon túl vagy.

– Ne nevezd szakasznak – fakadt ki George. – Az én esetemben ez tény. Elmondtam neked, hogy…

– Elmondtad, de a szíved mélyén jól tudod, hogy ami téged illet, semmi tévedés nem történt.

– Azért, mert senki sem vallja be? Gondolod, hogy bármelyikük bevallana egy tévedést, ha nem kényszerítenék ki belőlük? No én majd kikényszerítem!

Május volt, és mindezt a május tette George-dzsal; az Olimpia hónapja. Érezte, hogy visszahozza régi vadságát, és ő nem bírja megállítani. Nem is akarta. Rettentően haragudott a feledésre.

– Számítógép-programozó akartam lenni, és az is leszek – mondta. – Egy szép napon az leszek, és fütyülök rá, mit mutatott ki az analízis. – Levetette magát a matracára. – Tévedtek. Biztos, hogy tévedniük kellett.

– Az analitikusok sohasem tévednek.

– Márpedig tévedniük kellett. Talán bizony kételkedsz az intelligenciámban?

– Az intelligenciának semmi köze sincs ehhez. Nem hallottad még elégszer? Vagy talán nem értetted meg?

George a hátára hengeredett, és borúsan a mennyezetre bámult.

– Mi akarsz lenni, Hali?

– Nincsenek kész terveim. De azt hiszem, nekem megfelelne, ha hidroponikus növénytermesztő lennék.

– Gondolod, hogy meg tudod csinálni?

– Nem vagyok benne biztos.

George eddig még sohasem tett fel személyes jellegű kérdéseket Omaninak. Szinte zavarba jött, annyira természetellenesnek találta, hogy vannak emberek, akiknek az ambíciója itt véget ér. Hidroponista!

– Azt hiszed, ezt meg tudod csinálni? – kérdezte.

– Nem, de épp azért vagyok itt.

– És elégedett vagy. Nagyon-nagyon elégedett vagy. Boldog vagy. Szereted ezt. Sehol másutt nem is akarsz lenni.

Omani lassan felállt. Nekiállt, hogy gondosan megvesse az ágyát.

– Nehéz eset vagy, George. Kiütöd magad, mert képtelen vagy elfogadni a veled kapcsolatos tényeket. Itt vagy abban, amit te a Háznak nevezel, de még sohasem hallottam, hogy kimondtad volna a teljes nevét. Mondd ki, George, mondd ki. Aztán feküdj le, és aludj rá egyet.

George csikorgatni kezdte a fogait, aztán vicsorított.

– Nem! – kiáltotta.

– Akkor majd én – szólt Omani, és ki is mondta. Minden egyes szótagot külön-külön hangsúlyozott.

George iszonyúan elszégyellte magát ettől. Elfordult.

* * *

George Platen élete tizennyolc évének túlnyomó részében kitartóan egyetlen dologra összpontosított. Arra, hogy bejegyzett számítógép-programozó legyen. Csoportjában többen voltak olyanok, akik bölcs dolgokat beszéltek a térhajózásról, a hűtési technológiáról, a szállítási ellenőrzésről, sőt még a kormányzásról is. George azonban szilárdan kitartott.

Persze ő maga is részt vett a viszonylagos előnyökről és hátrányokról szóló heves vitákban, és miért is ne? A Műveltség Napja, életük elkerülhetetlen fordulópontja, egyformán ott lebegett mindegyikük lelki szemei előtt. Akárcsak a naptár bármely más napja, lassan, de biztosan közeledett, hogy végül a tizennyolcadik születésnapjukat követő november elsején halálos bizonyossággal utolérje őket.

E nap után a társalgásuk majd egyéb témákra is kiterjedhet. Az ember kimerítően beszélgethet másokkal hivatásuk részleteiről, esetleg a feleség és a gyerekek kiválóságáról, avagy az űrpólócsapat pechjéről, netán egyikük-másikuk olimpiai tapasztalatairól. A Műveltség Napja előtt azonban csupán egyetlen kifogyhatatlan és mindig visszatérő téma van: maga a Műveltség Napja.

– Mi leszel? Gondolod, hogy megcsinálod? A fenébe, ez nem lesz jó! Figyeld a bejegyzéseket; most csökkentették a kvótát. Az anyagutánpótlási munkakör most…

Vagy a hipermechanikusi – vagy a kommunikátori – vagy a gravitációs…

Kiváltképp a gravitációs. Az utóbbi néhány évben mindenki a gravitációs munkakörről suttogott, mert a gravitációs mérnöki tevékenység erős fejlődésnek indult.

Minden világ, amely tíz fényévnyire volt valamilyen törpecsillagtól, odaadta volna a fele királyságát bármiféle bejegyzett gravitációs mérnökért.

George-ot azonban ez a gondolat egy fikarcnyit sem izgatta. Biztosan így van, de őt a fele királyság sem csábította. Azt is hallotta, mi történhet az újonnan kifejlesztett technikákkal. Elsodorja őket a racionalizálás és az egyszerűsítés hulláma. Évről évre új modellek, új típusú gravitációs gépezetek, új elvek jelentek meg. Azután ezek a felkapott úriemberek kimennek a divatból, mert a legutóbbi modellek legutóbbi kitalálói feleslegessé teszik őket. Az első csoporttal bedugják őket valami szakképzettséget nem igénylő laborba vagy hajóba valami isten háta mögötti világban, ahonnan többé elő sem kerülnek.

A komputer-programozókat azonban évről évre, évszázadról évszázadra állandóan igénylik. A kereslet sohasem csap fel vad magaslatokra, a programozók utáni hajsza sohasem veri fel az árakat, de minél több új világot fedeznek fel, s minél bonyolultabbá válnak a régiek, annál inkább nő a megbecsülésük.

George folyvást erről vitatkozott Stubby Trevelyannel. Stubby George legjobb barátja volt, és habár természetesen vitriolos és véget nem érő vitákba bonyolódtak, sohasem győzték meg egymást.

Trevelyan papája bejegyzett fémtechnikus volt, aki jelenleg az egyik külső világban szolgált, és a nagypapája ugyancsak. Trevelyan maga is azon igyekezett, hogy bejegyzett fémtechnikussá legyen, szinte a családi jog alapján, és fennen hangoztatta, hogy egyetlen hivatás sem léphet a fémtechnológia nyomába.

– Fém mindig lesz – jelentette ki. – Van abban valami csodálatos, hogy ha valaki a fémöntvényekre specializálódik, és azt figyeli, ahogy kinő valami a keze alól. Na és mit csinál egy programozó? Egész nap ott ücsörög egy szerkentyű előtt, és valami hülye gépet táplál.

George tizenhat éves korára már megtanulta, hogy gyakorlatias legyen.

– Legalább egymillió fémtechnikus fog kihajózni veled – mondta egyszerűen.

– Azért, mert az jó. Jó hivatás. A legjobb.

– De kiszorítanak, Stubby. Hátul kullogsz majd a sorban. Minden világ kitermeli magának a saját fémtechnikusait, és a Föld piacán nincs szükség annyi új modellre. Többnyire az aprócska világok igénylik. Tudod, hány százalék bejegyzett kohász foghat ki A fokozatú világot? Én utánanéztem. Körülbelül 13,3 százalékuk. Ez azt jelenti, hogy alig van valami esélyed arra, hogy kifogj egy olyan világot, ahol legalább vezetékes víz van. Majd szépen itt rostokolhatsz a Földön.

– Semmi szégyenletes sincs abban, ha valaki a Földön rostokol – vágta rá harciasan Trevelyan. – A Földön is szükség van jó technikusokra. – Trevelyan nagypapája Földhöz kötött fémtechnikus volt. Az ifjú Trevelyan felső ajkához emelte az ujját, és úgy tett, mintha megpödörné – egyelőre nem létező – bajuszát.

George tudott Trevelyan nagyapóról, és tekintettel saját Földhöz kötött őseire, nem volt kedve gúnyolódni.

– Nem intellektuális szégyenre gondoltam – helyesbített diplomatikusan. – Persze hogy nem. De azért mégiscsak jó lenne eljutni egy A fokozatú világba, nem? Mert vegyük csak a programozókat. Csak az A fokozatú világoknak van igazán szükségük elsőrangú programozókra, így ők az elsők a piacon. Továbbá a programozás nagyon komplikált, nem való akárkinek, ezért több programozóra van szükségük, mint amennyit a saját népességükből képezni tudnak. Ez csak statisztika kérdése. Azt mondják, egymillió emberre legfeljebb egy elsőosztályú programozó jut. Egy világnak húsz programozóra van szüksége, és mivel tízmillióan vannak, legalább öt-tíz programozónak kell odamennie a Földről.

– Na és azt tudod – folytatta George –, hogy tavaly hány bejegyzett számítógép-programozó ment A fokozatú bolygóra? Majd én megmondom. Mindegyik. Ha ön programozó, akkor nyert ügye van. Igen uram.

– De ha egymillióból csak egynek sikerül, miből gondolod, hogy épp te leszel az? – húzta össze a szemöldökét Trevelyan.

– Megcsinálom – mondta óvatosan George.

Soha senkinek sem merte elmondani, sem Trevelyannak, sem a szüleinek, mi volt az, ami ennyire bizakodóvá tette. Ám ő nem aggódott. Egyszerűen csak magabiztos volt (ez volt a legrosszabb emléke a későbbi, reménytelen napokban). Éppolyan makacs önbizalommal rendelkezett, mint az a nyolcéves átlaggyerek, aki az Olvasási Napra készült – a napra, amely korai ízelítőt adott a Műveltségi Napból.

* * *

Az Olvasási Nap persze egészen másvalami volt. Egyrészt az ember az Olvasási Nap idején még gyerek. Egy nyolcéves kisfiú rengeteg meglepő dolgot csinál minden különösebb megerőltetés nélkül. Az egyik nap még nem tud olvasni, másnap pedig már tud. Hát ilyenek ezek a dolgok. Ahogyan a Nap süt.

Másrészt viszont az Olvasási Naptól semmi sem függött. Ekkor még nem voltak a láthatáron toborzók, akik ugrásra készen várakoznak, akik névsorért és a következő Olimpia eredményeiért tolakodnak. Az a kislány vagy kisfiú, aki átesett az Olvasási Napon, pontosan ugyanaz, aki a következő tíz évben is változatlanul a Föld nyüzsgő felszínén fog élni; legfeljebb abban lett más, hogy új képességgel tér haza szüleihez.

George tíz évvel később, amikor a Műveltség Napjára várt, az Olvasási Nap egy-egy részletét már nem is igen tudta felidézni.

Egészen tisztán emlékezett arra, milyen lehangoló, esős szeptemberi nap volt. (Szeptember az Olvasási Nap; november a Műveltségi Nap; május az Olimpia napja. Még mondókát is faragtak belőle.) George a világos fal előtt sorakozott a szüleivel, akik még nála is izgatottabbnak tűntek. George papája bejegyzett gáz- és vízvezetékszerelő volt, és a Földön dolgozott. E tény a fiú számára szörnyű megaláztatást jelentett, noha mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a legtöbb embernek a Földön kell maradnia.

A Földön mezőgazdászoknak, bányászoknak és technikusoknak is kell lenniük. Csak a legutolsó modell szerinti, különleges hivatások azok, amelyeket a külső világok megköveteltek, és a Föld nyolcmilliárd lakosa közül évente alig néhány milliót importáltak. A többi férfinak és nőnek maradnia kellett.

Ám minden férfi és nő abban reménykedett, hogy legalább valamelyik gyermeke elkerülhet onnan, és ez alól idősebb Platen sem volt kivétel. Mélyen meg volt győződve arról (és persze biztosan mások is), hogy fiacskája, George kivételesen intelligens és gyors felfogású. Feltétlenül a legjobb tudása szerint kellett tanulnia, hiszen egyetlen gyermek volt. Ha pedig George-nak nem sikerül, hogy külső világba kerüljön, akkor a papájának és a mamájának meg kell várnia, hogy talán majd az unokájuk sikeresebb lesz. Ez azonban még túlságosan is a távoli jövő ködében rejtőzött ahhoz, hogy vigaszt nyújtson.

Az Olvasási Nap természetesen még nem bizonyíték, de lehet az igazi nagy nap előtti első jelzés. A Föld minden papája és mamája feszült figyelemmel hallgatta gyermekeik felolvasásának minőségét, amikor hazajöttek. Minden részletet alaposan megfigyeltek, és ezekre bizonyos jóslatokat építgettek. Nagyon kevés olyan család akadt, amelyik legalább egy ilyen reményteljes csemetével ne büszkélkedett volna az Olvasási Nap után. Hiszen milyen szépen szótagolt a drága!

George ködösen tisztában volt szülei feszültségének okával, és ha fiatal szíve azon a borongós reggelen némi szorongást érzett is, az csak azért volt, mert félt, hogy az apja reménykedő arckifejezése elkomorodik, amikor fia felolvasása után hazamegy.

A gyerekek a város Művelődési Csarnokának nagytermében gyülekeztek. Az egész Földön, milliónyi helyi nagyteremben egész hónapon át sorakoztak a hasonló korú gyerekek. George-ot nagyon lehangolta a terem szürkesége és a többi gyerek szokatlan feszültsége.

Önkéntelenül is ugyanazt csinálta, amit a többiek. Megkereste azt a kis csoportot, akikkel egy szinten lakott a lakótömbben, és hozzájuk csatlakozott.

Trevelyan, aki a közvetlen ajtószomszédja volt, még mindig kisgyerekesen hosszú hajat viselt, és még évek választották el a barkótól és a vékony, vöröslő bajuszkától, amelyet – amint testi érettsége megengedte – azonnal megnövesztett.

Trevelyan, aki akkoriban Zsorzsinak nevezte George-ot, így szólt: – Fogadni mernék, hogy begyulladtál.

– Én ugyan nem – válaszolta George. Majd bizalmasan hozzátette. – Az öregeim egész halom nyomtatványt raktak a szobám öltözőasztalára, hogy ha majd hazamegyek, olvassam fel nekik. (George legfőbb kínjait pillanatnyilag az okozta, hogy nem tudta, mihez kezdjen a kezével. Figyelmeztették, nehogy zsebre vágja, vagy a fejét vakargassa, és a fülét se dörzsölgesse, orrát se piszkálgassa. Ezzel persze csaknem minden lehetőséget ki is zártak.)

Trevelyan bezzeg zsebre vágta a kezét.

– Az én papám nem aggódik.

Trevelyan papa közel hét éven át serénykedett a Diporia nevű világban fémtechnikusként, ami felsőbbrendű társadalmi helyzetet biztosított számára, noha már nyugdíjazták, és visszatért a Földre.

A Földön fennálló népességi probléma miatt helytelenítették az efféle visszahonosodást, de azért jó néhányan visszaszivárogtak. Először is a Földön olcsóbban lehetett élni, mert ami a Diporián középszerű jövedelemnek számított, az a Földön kényelmes megélhetést biztosított. S mellesleg mindig akadtak olyan férfiak, akik sokkal szívesebben dicsekedtek sikereikkel gyermekkori barátaik körében, mint bárki más előtt az egész Világegyetemben.

Idősebb Trevelyan továbbá arra is rájött, hogy nem lesz jó, ha gyermekeivel a Diporián marad, mivel az egy űrhajós világ. Ha azonban visszatér a Földre, a kölykök bárhová eljuthatnak, talán még a Noviára is.

Stubby Trevelyan már korán magába szívta mindezt. Jóval az Olvasási Nap előtt minden társalgásába óvatosan beleszőtte, hogy az ő végső hazája minden bizonnyal a Novia lesz.

George-ot szörnyen nyomasztotta társa jövendő nagyságának gondolata, és ezzel ellentétben a saját kisszerűsége, ezért rögtön kész volt a harcias támadásra.

– Az én papám egy cseppet sem idegeskedik. Kizárólag azért akarja meghallgatni a felolvasásomat, mert tudja, milyen jó vagyok. Gondolom, a te papádnak nincs nagy kedve meghallgatni téged, mert előre tudja, mennyire rosszul fogsz olvasni.

– Nem fogok rosszul olvasni. Az olvasás különben is nagy semmi. A Novián majd felbérelek valakit, hogy felolvasson nekem.

– Naná, mert te magad nem fogsz tudni olvasni! És tudod, miért? Mert gügye vagy!

– Akkor hogyan mehetnék el a Noviára?

George-ot elkapta a hév, és kimondta a szigorú ítéletet.

– Ki beszél arról, hogy a Noviára mégy? Fogadjunk, hogy sehová sem mehetsz.

Stubby Trevelyan elvörösödött.

– Én nem leszek gáz- és vízvezetékszerelő, mint a te öreged.

– Vond vissza, te tökfej!

– Te vond vissza!

Egészen közel álltak egymáshoz, az orruk szinte összeért, nem mintha verekedni akartak volna, de jól esett valami ismerősebb dologgal foglalkozni ezen a mogorva helyen. Mi több, mivel George ökölbe szorította a kezét, és az arca elé emelte, az a problémája is megoldódott – legalábbis átmenetileg –, hogy mit csináljon a kezével. Néhány gyerek izgatottan köréjük gyűlt.

Ám mindez egy pillanat alatt véget ért, amikor egy női hang beleszólt a hangosbemondóba. Egy perc, és a gyerekek néma csendben álltak. George leengedte az öklét, és elfeledkezett Trevelyanról.

– Gyerekek! – harsogta a női hang. – Most majd egyenként, név szerint szólítunk benneteket. Amikor valamelyik gyermek meghallja a nevét, odamegy az egyik felnőtthöz, aki a fal mellett áll. Látjátok őket? Vörös egyenruhát viselnek, könnyen rájuk találhattok. A leányok jobbra mennek. A fiúk balra. És most nézzetek körül, melyik vörös egyenruhás felnőtt áll hozzátok a legközelebb?

George egy pillantással megtalálta a maga emberét, és várta, hogy a nevén szólítsák. Eddig még sohasem szólították őket ábécé sorrendben, és iszonyúan soká kellett várakoznia, hogy végre sorra kerüljön.

A gyerektömeg egyre fogyott; kis patakokként csörgedeztek a vörös egyenruhások felé.

Amikor végre felhangzott a “George Platen”, George semmi másra nem figyelt, mint arra a tiszta örömre, hogy Stubby Trevelyan még mindig a helyén ácsorog.

– Nini Stubby, talán rád már nem is várnak! – kiabálta vissza George a válla felett.

Ez a pillanatnyi öröm hamar elpárolgott. Idegen gyerekekkel terelték egy sorba a folyosó mentén. Csak bámulták egymást nagy szemekkel és zavartan, de azon kívül, hogy elhangzott néhány “Undok lökdösődő!” és “Hé, vigyázz!”, nem beszélgettek egymással.

Kis papírdarabokat adtak a kezükbe, amelyeket maguknál kellett tartaniuk. George kíváncsian nézegette. Apró, fekete, különböző alakú jelek. Tudta, hogy nyomtatás, de vajon hogyan lehet ezeket szavakká formálni? El sem bírta képzelni.

Most le kellett vetkőzniük; már csak négy másik fiú maradt vele együtt. Szép, új ruháikat hamar levetették, és most ott állt öt nyolcéves, pucér és kicsi fiú, aki inkább zavarában reszketett, semmint a hidegtől. Egészségügyi dolgozók léptek hozzájuk, teszteket csináltak, fura műszerekkel piszkálták őket, és vért vettek tőlük. Mindenkitől elvették a kis papírját, és fekete pálcával újabb jeleket róttak rájuk egymás alá sorban, nagy sebességgel. George az új jeleket is megnézte, de ezekből sem értett többet, mint az előzőekből. Ekkor megparancsolták nekik, hogy öltözzenek fel.

Külön-külön álló székekhez vezették őket, azután csak vártak. Újból a nevükön szólították a fiúkat. George Platen ez alkalommal harmadikként került sorra.

Be kellett mennie egy nagy szobába, ami telis-tele volt ijesztő műszerekkel, amiken mindenféle fogantyúk és üvegezett táblák virítottak. A helyiség közepén íróasztal állt, mögötte egy férfi ült, és az előtte halmozódó papírokat nézte.

– George Platen?

– Igen, uram – mondta George remegő suttogással. Mennyire várta, hogy idejöhessen, és most milyen ideges! Bár lenne már vége, kívánta magában!

A doktor nem nézett fel, míg beszélt.

– A nevem, dr. Lloyed, George. Hogy vagy?

– Köszönöm, jól.

– Félsz, George?

– N-nem, uram – válaszolta, ami még a saját fülének is félénknek tűnt.

– Akkor jó. Mert nincs mitől félned. Lássuk csak, George. A kártyádból azt látom, hogy apádat Peternek hívják, és bejegyzett víz- és gázvezeték-szerelő, anyád neve Amy, és bejegyzett háztartási alkalmazott. Jól mondom?

– I-igen, uram.

– Február 13-án van a születésnapod, és a múlt évben középfül-gyulladásod volt. Helyes?

– Igen, uram.

– Tudod, honnan tudom mindezt?

– Azt hiszem, uram, a kártyából.

– Nagyon helyes – bólintott a doktor. Most nézett rá első ízben George-ra, és rámosolygott. Összes fogát kimutatta, így fiatalabbnak tűnt George apjánál. A fiú idegessége valahogy elpárolgott.

A doktor odaadta neki a kártyát.

– Tudod, hogy mit jelentenek ezek, George?

Habár tudta, hogy halvány sejtelme sincs róla, ám azért úgy meredt rá, mint aki hirtelen ijedtében elfelejtette. De a jelek csak jelek maradtak, és George visszaadta a kártyát.

– Nem, uram.

– Miért nem?

George hirtelen gyanakodni kezdett. Vajon magánál van ez a doktor? Nem tudja, hogy miért nem?

– Nem tudom elolvasni, uram – válaszolta.

– Szeretnéd, ha el tudnád olvasni?

– Igen, uram.

– Miért, George?

A fiú döbbenten rámeredt. Ilyesmit még soha senki nem kérdezett tőle. Nem felelt. Aztán akadozva kinyögte.

– Nem tudom, uram.

– A nyomtatott információ egész életedben irányítást ad. Sok minden lesz még, amit majd csak a Műveltség Napja után fogsz megtanulni. Az ilyen kártyák mondják majd meg neked, mint amilyen ez, valamint a könyvek és a televízió képernyője. A nyomtatott szöveg megmutatja majd az olyan hasznos és érdekes dolgokat, amelyeket akkor is érdemes elolvasni, ha rosszul olvasol. Érted?

– Igen, uram.

– Félsz, George?

– Nem félek, uram.

– Jó. Nos, akkor most pontosan megmondom, mit fogunk először csinálni. Ráteszem ezeket a drótokat a homlokodra, pontosan ide, a szemed sarka fölé. Egy kicsit csiklandozni fog, de egyáltalán nem fáj majd. Azután bekapcsolok valamit, ami erre felberreg. Furcsán hangzik majd, egy kicsit bizsereg, de nem fog fájni. De ha mégis fáj, akkor szólj nekem, és azonnal kikapcsolom. Rendben?

George bólintott, és nyelt egyet.

– Felkészültél?

George bólintott. Behunyta a szemét, miközben a doktor a homlokán babrált. A szülei már elmagyarázták neki a dolgot. Ők is azt mondták, hogy nem fog fájni, de aztán jöttek a nagyobb gyerekek, azok a tízévesek és tizenkét évesek, akik az Olvasás Napjával ijesztgették a kis nyolcéveseket. “Majd figyeld a tűt!” Meg azok, akik, hogy minden önbizalmát elvegyék, ilyesmiket mondtak: “Fel fogják nyitni a fejedet. Iszonyú éles kést használnak, ekkora horoggal a végén”, és ehhez hasonló rémséges részletekről beszéltek.

George sohasem hitt nekik, de azért időnként rémálmai voltak, és most, amikor lehunyta a szemét, páni félelem fogta el.

Nem érezte a homlokára helyezett drótot. A berregés távolinak tűnt, aztán fülében a saját vére dobolását hallotta, visszhangzott, mintha távoli barlangban lenne. Lassan megemberelte magát, és kinyitotta a szemét.

A doktor háttal állt neki. Az egyik műszerről papírcsík tekeredett le, amelyre vékony, vörös cikkcakkos csíkot rajzolt egy tű. A doktor leszakított néhány darabot a papírcsíkból, és bedugta egy másik gépezetbe. Ezt újra meg újra megismételte. Minden alkalommal egy kis filmdarabka jött elő, amelyet alaposan megnézett. Végül George felé fordult, szemét furcsán összehúzta.

A berregés abbamaradt.

– Vége? – kérdezte lélegzet-visszafojtva George.

– Igen – nyugtatta meg a doktor, de a szemét még mindig összehúzta.

– Tudok már olvasni? – kérdezte George

– Tessék? – csodálkozott a doktor, aztán hirtelen elmosolyodott. – Nagyon jól működik, George. Tizenöt perc múlva olvasni fogsz. No, most egy másik gépet használunk, és ez egy kicsit tovább tart majd. Letakarom az egész fejedet, azután megnyomom ezt a gombot. Akkor egy darabig nem fogsz se látni, se hallani, de ez sem fog fájni. De hogy biztosak legyünk benne, a kezedbe adok egy kis kapcsolót. Ha bármi fájna, nyomd csak meg, és azonnal minden abbamarad. Jó?

George-nak évek múlva megmondták, hogy a kis kapcsoló csupán utánzat volt, amit pusztán az önbizalma miatt adtak a kezébe. Persze sohasem tudta meg, így volt-e, avagy sem, mert nem nyomta meg a kapcsolót.

Nagy, sima, hajlított, gumibéléses sisakot tettek a fejére, és rajta hagyták. Három-négy kicsi kallantyú állt ki belőle és simult koponyájához, de csak egy gyenge nyomást érzett. Nem fájt.

A doktor hangja szólalt meg ködösen.

– Minden rendben, George?

És akkor minden előzetes figyelmeztetés nélkül valami különös érzés fogta el. Mintha nem lenne teste, érzékei, univerzum, csak ő maga és egy távoli mormogás, amely a végtelen semmiből szüntelenül mond neki valamit – azt mondja, hogy – azt mondja, hogy…

George feszülten figyelt, és meg is értette, de ott volt közöttük az a különös, sűrű érzés.

Azután levették fejéről a sisakot, és a fény olyan éles volt, hogy bántotta a szemét, miközben a doktor hangja a fülébe harsogott.

– Itt van a kártyád, George. Mi áll rajta?

George újra a kártyájára nézett, és meglepetten felkiáltott. A jelek már nem pusztán értelmetlen ákombákomok voltak, mint azelőtt. Szavakká álltak össze. Mintha egy láthatatlan valaki alig hallhatóan a fülébe súgná őket. Szinte hallotta a szavakat, ahogy a papírdarabon szemével követte az azelőtt értelmetlennek tűnő jelek sorát.

– Mi áll rajta, George?

– Az, hogy… az, hogy… Platen, George. Született 6492. február 13-án. Apja neve Peter Platen, anyja neve Amy Platen… – elcsuklott a hangja.

– Tudsz olvasni, George – mondta a doktor. – Befejeztük.

– És most már mindig…? Nem fogom elfelejteni, hogyan kell.

– Hát persze hogy nem. – A doktor előrehajolt, és komolyan kezet szorított George-dzsal. – Most már hazavihetnek.

Még beletelt néhány napba, míg George túltette magát új és nagyszerű tehetségén. Olyan könnyedén olvasott fel az apjának, hogy idősebb Platen elsírta magát, és körbetelefonálta a rokonságot a jó hírrel.

George sétált a városban, minden egyes feliratot elolvasott, és azon csodálkozott, hogy ezekből azelőtt hogy is nem értett egy mukkot sem.

Megpróbált visszaemlékezni, milyen is volt az, amikor még képtelen volt elolvasni valamit, de nem sikerült. Minden érzéke azt súgta, hogy mindig is tudott olvasni. Mindig.

* * *

Tizennyolc éves korára George sötét hajú, középtermetű fiú lett, de annyira karcsú, hogy magasabbnak tűnt. A nála alig egy hüvelyknyivel alacsonyabb Trevelyan zömök alkatú volt, így hát a Stubby – Köpcös – elnevezés jobban illett rá, mint valaha, de ebben az évben alaposan megnőtt az önbizalma. Becenevét nem lehetett többé megtorlás nélkül kimondani. Mivel pedig egyre jobban utálta a keresztnevét, hát mindenki csak Trevelyannak, vagy ennek számos változataként nevezte. Minthogy férfiasságát külsejével is bizonyítani akarta, hát oldalszakállt és tüskés bajuszt növesztett.

Most aztán izzadt és idegeskedett, George pedig, aki ugyancsak kinőtt már a “Zsorzsi”-ból, és kizárólag George-nak hívatta magát, roppantul élvezte a helyzetet.

Ugyanabban a tágas teremben voltak, ahol tíz évvel ezelőtt (és azóta sem). Mintha hirtelen életre kelt volna múltjuk halvány álomképe. George az első percekben szörnyen meglepődött, mert mindent jóval kisebbnek talált, mint ahogyan az emlékeiben élt; aztán rájött, hogy ő maga nőtt meg.

A tömeg kisebb volt, mint hajdanán, és ezúttal kizárólag fiúkból állt. A lányok számára másik napot jelöltek ki.

– Rejtély előttem, miért várakoztatnak – hajolt előre Trevelyan.

– Adminisztráció – felelte George. – Ezt nem kerülheted el.

– Hát te meg miért vagy olyan átkozottul belátó?

– Mert nincs okom idegeskedésre – válaszolt.

– Jaj, testvér, kiborítasz! Remélem bejegyzett ganajhordóként végzed, akkor legalább nem kell tovább bámulnom a pofázmányodat. – Trevelyan sötét szeme idegesen nézegette a körülöttük állókat.

George is körülnézett. Ez nem ugyanaz a rendszer volt, amit a gyerekek esetében alkalmaztak. Minden lassabban ment, az eligazításokat már a kezdet kezdetén írásban a kezükbe nyomták. A Platen és a Trevelyan nevek természetesen még mindig hátul kullogtak az ábécében, de ezúttal ezt már ők is tudták.

Fiatalemberek léptek ki a termekből, összehúzott szemmel, kényelmetlenül, felkapták ruháikat és holmijukat, majd átmentek egy másik helyiségbe, hogy megtudják az eredményt.

Valahányszor egyikük kilépett, a többiek menten körbefogták. “Milyen volt?” “Milyen érzés?” “Mit gondolsz, megcsinálom?” “Érzel valami különbséget?”

A feleltek bizonytalanok és semmitmondóak voltak.

George rákényszerítette magát, hogy ne szaladjon oda a többiekhez. Csak felszökik az ember vérnyomása. Mindenki azt mondja, hogy akkor van a legjobb esélyed, ha nyugodt vagy. A tenyeredet már amúgy is jéghidegnek érzed. Fura, milyen új feszültségeket hoznak az évek.

Példának okáért, a külső világok a legmagasabb képzettségű foglalkozásokat csak házasembereknek ajánlják fel. Érthető, hiszen fontos, hogy minden világban fenntartsák a nemek egyensúlyát. De ha elkerülsz egy 1/A-világba, vajon melyik leányzó az, aki kosarat adna neked? George fejében eddig még nem motoszkált egy bizonyos lány; fütyült rájuk. Hogyisne! Majd ha már programozó lesz. Majd ha már odaírhatja a neve mellé, hogy Bejegyzett Számítógép-Programozó. Majd akkor kiválasztja a magáét, ahogy a szultán a háremében. Ettől a gondolattól egy kicsit izgatott lett, és megpróbált nem gondolni rá. Muszáj nyugodtnak maradnia.

– Mi ez az egész? – motyogta Trevelyan. – Először azt mondogatják, legjobb, ha lazítasz és könnyen veszed. Aztán addig vacakolnak, amíg már képtelen vagy lazítani és könnyedén venni.

– Talán épp ez az elképzelésük. Az elején elkülönítik a fiúkat a férfiaktól. Nyugi, Trev.

– Pofa be!

George megfordult. Nem szólították. Neve fényes betűkkel megjelent a táblán.

– Ne szívd mellre, Trev. Ne hagyd el magad.

George boldogan lépett be a vizsgaterembe. Igazán boldogan.

* * *

– George Platen? – kérdezte az íróasztal mögött ülő férfi.

Egy röpke pillanatig borotvaéles kép suhant át George fejében. Ez ugyanaz a férfi, tíz évvel korábban van, és ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, mint akkor, és ő újból nyolcéves lett abban a pillanatban, ahogy átlépte a küszöböt.

Ám a férfi felpillantott, és természetesen egy cseppet sem hasonlított arra a másikra. Az orra gumós volt, a haja vékony és borzas, és az arca olyan fonnyadt, mintha tulajdonosa valaha sokkal nagyobb súlynak örvendett volna, aztán szinte kifogyott belőle.

– Nos?

– George Platen vagyok, uram – tért vissza merengéséből.

– Na végre. Nevem dr. Zachary Antonelli, és hamarosan egészen közelről fogjuk ismerni egymást.

Antonelli egy filmdarabkára meredt, amelyet fontoskodva a fény felé tartott.

George megrándult. Ködösen emlékezett, hogy egy másik doktor (a neve már nem jut eszébe) is rámeredt egy ilyen filmre. Vajon ez ugyanaz a film? Az a másik doktor összehúzott szemmel vizsgálta, ez meg most úgy néz rá, mintha szörnyen dühös lenne.

Boldogsága szűnőfélben volt.

Dr. Antonelli kiteregette maga elé egy vaskos dosszié lapjait, és a filmdarabkát óvatosan közéjük helyezte.

– Itt az áll, hogy maga számítógép-programozó akar lenni.

– Igen, doktor.

– Még mindig?

– Igen, uram.

– Ez felelősségteljes és fontos pozíció. Úgy érzi, megfelel a kívánalmaknak?

– Igen, uram.

– A legtöbb jelentkező nem képzel el magának speciális hivatást. Azt hiszem, attól félnek, hogy nevetségessé válnak.

– Úgy gondolom, uram, hogy ez így helyes.

– Maga nem tart ettől?

– Igaz, ami igaz, egy kicsit félek uram.

Dr. Antonelli bólintott, de az arca kifejezéstelen maradt.

– Miért akar programozó lenni?

– Mert felelősségteljes és fontos pozíció, uram, ahogyan ön mondta. Fontos és izgalmas munka. Szeretem, és azt hiszem, jól csinálnám.

Dr. Antonelli letette a papírokat és savanyúan George-ra nézett.

– Honnan tudja, hogy szereti? Mert azt képzeli, hogy ezzel majd elcsíphet valami 1/A-bolygót?

Megpróbál zavarba hozni, gondolta nyugtalanul George. Maradj nyugodt és komoly.

– Azt hiszem, uram, hogy a programozás nagyon jó esély, de akkor is szeretni fogom, ha itt maradok a Földön. (Ez igaz is. Nem hazudok, gondolta George.)

– Na és honnan tudja, hogy szereti?

Úgy kérdezte, mint aki nem tudja, hogy ezt nem lehet rendesen megválaszolni, és George majdnem elmosolyodott. Ő megválaszol rá.

– Már olvastam a programozásról, uram.

– Hogy mit csinált? – A doktor most csakugyan meglepődve bámult George-ra, akinek ez nagyon tetszett.

– Olvastam róla, uram. Vásároltam egy ilyen témájú könyvet, és tanulmányoztam.

– A Bejegyzett Programozó könyvét?

– Igen, uram.

– De hiszen nem is érthette!

– Eleinte nem. Matematikai és elektronikai könyveket is szereztem. Átrágtam magam rajtuk. Még mindig nem tudok eleget, de ahhoz már igen, hogy tudjam, mennyire szeretem, és hogy meg tudom csinálni. (Még a szülei sem találták meg a titkos könyvesrekeszét, nem tudták, miért tölt el annyi időt a saját szobájában, vagy hogy miért alszik olyan keveset.)

A doktor megvakarta az álla alatt lötyögő tokát.

– Mondja, fiam, mi volt a célja, amikor ezt tette?

– Meg akartam bizonyosodni arról uram, hogy csakugyan érdekel-e.

– Nagyon jól kell tudnia, hogy az érdeklődés még semmit sem jelent. Átgyötörheti magát egy bizonyos tárgyon, de ha agyának fizikai állapota valami máshoz mutat hajlamot, akkor magából valami más lesz. Ezt tudja, igaz?

– Igen, megmondták – válaszolta óvatosan.

– Nos, higgye is el. Ez az igazság.

George egy szót sem szólt.

– Vagy talán abban hisz – folytatta dr. Antonelli –, hogy ha valamiféle tárgyat tanulmányoz, az majd abba az irányba tereli az agysejtjeit, úgy, mint az egyik elmélet szerint, ha egy terhes nő kizárólag nagy zeneszerzők műveit hallgatja, akkor a gyermeke is zeneszerző lesz? Maga tényleg ezt hiszi?

George elvörösödött. Nyilvánvalóan ez járt a fejében. Amikor intellektusát a vágyott irányba terelte, biztosan érezte, hogy vágya beteljesedik. Önbizalma túlnyomórészt épp ezen az elképzelésen alapult.

– Én soha… – kezdte el, de nem bírta folytatni.

– Nos, ez nem igaz. Jóságos ég, fiatalember, a maga agyveleje a születésekor rögződött. Természetesen megváltozhat egy ütéstől, ami olyan erős, hogy szétroncsolja a sejteket, vagy tumortól, vagy valami fertőzéstől – de a maga speciális gondolatai nem lehetnek rá hatással. – Elgondolkodva ránézett. – Ki mondta magának, hogy ilyesmit csináljon?

George most már komolyan zavarba jött, és nagyot nyelt.

– Senki, doktor. A saját ötletem volt.

– És tudott valaki arról, hogy mibe vágott bele?

– Senki, doktor. Azt hittem, semmi rosszat nem teszek.

– Ki beszél itt rosszról? Én csak azt mondom, hogy felesleges volt. De miért tartotta mindezt magában?

– Én… én arra gondoltam, hogy kinevetnének. (Eszébe jutott egyik legutóbbi beszélgetése Trevelyannel. George nagyon óvatosan hozta szóba elképzelését, mint ami épp csak átsuhant a gondolatain, hogy talán lehetséges lenne valamit saját kezűleg betáplálni a fejébe, ahogy mondják, darabonként és apródonként. Trevelyan lepisszegte. – George, legközelebb majd magad cserzed ki a cipődet, és magad akarod szőni a ruhádat. – George hálás volt Trevelyan titoktartásáért.)

Dr. Antonelli odalökte George elé a filmdarabkát, amit előbb morózusan szemlélt.

– Lássuk az analízist. Ez a beszélgetés sehová sem vezet – szögezte le.

Rákapcsolta a drótokat George halántékára. Berregés. Megint élesen előjött a tíz évvel ezelőtti emlékkép.

George keze nyirkos lett, szíve erősen dobogott. Nem kellett volna titkos olvasmányait elárulnia a doktornak.

Ez az átkozott hiúságom, mondta magának. Meg akarta mutatni, milyen vállalkozó szellemű, mennyire tele van kezdeményezéssel. Ehelyett kiderült róla, mennyire babonás, hogy semmibe veszi a dolgokat, és ellenséges érzést keltett a doktorban. (Pontosan tudta, miért nem tetszik a doktornak: előre látta benne a majdani okoskodót.)

Most aztán jól felidegesítette magát, és az analizálás semmi érzékenységet sem fog kimutatni.

Nem is érzékelte, mikor vették le róla a drótokat. A merengő doktor látványa egészen elvakította a tudatát. George kétségbeesetten próbálta összeszedni magát. Már majdnem feladta azt az ambícióját, hogy programozó legyen.

– Gondolom, nem? – kérdezte komoran.

– Mit nem?

– Nem lehetek programozó.

A doktor megdörzsölte az orrát.

– Fogja a ruháit és a többi holmiját, és menjen át a 15-C szobába. A dossziéja ott várja a jelentésemmel együtt.

– Átmentem a Műveltségin? Azt hiszem, éppen ez volt a… – dadogta megrökönyödve George.

– Ott majd mindent megmagyaráznak magának – motyogta Dr. Antonelli az asztalára meredve. – Tegye, amit mondtam.

George érezte, hogy elfogja a pánik. Mi az amit a doktor nem akar megmondani? Talán azt, hogy nem jó másra, mint hogy bejegyzett kétkezi munkás legyen. Erre fogják felkészíteni.

Hirtelen teljes bizonyossággal érezte, és minden erejére szüksége volt, hogy fel ne ordítson.

Visszabotorkált a helyére, és várt. Trevelyan nem volt ott, és ezért e pillanatban mély hálát érzett, hiszen épp eléggé össze kellett szednie az önuralmát ahhoz, hogy a körülötte állókat elviselje. Lassacskán mindenki elment, és néhányan, akik még maradtak, ránéztek, és kérdezgetni akarták, mert már teljesen kimerültek abban, hogy vártak sorukra az ábécé végén.

Milyen jogon lesznek ezekből technikusok, belőle pedig miért lesz munkás? Munkás! Már-már megdönthetetlenül biztosra vette.

* * *

Vörös egyenruhás őr vezette végig a folyosók során. Az innen nyíló szobák mindegyikében hol ketten, hol öten várakoztak: motorszerelők, tervezőmérnökök, agronómusok. Több száz különleges hivatásra specializált ember, s legtöbbjük ebben a kisvárosban marad.

George most szívből és igazán gyűlölte őket – a statisztikusokat, a könyvelőket, bárkik is legyenek. Gyűlölte őket, mert már mindegyikük megtudta a saját nyavalyás hivatását, ismerte sorsát, ő, egyedül csak ő az, akire még további adminisztráció vár.

Odaérkeztek a 15-C szobához, bevezették, és otthagyták az üres helyiségben. Egy pillanatra megkönnyebbült a lelke. Hiszen ha ez lenne a munkásosztály helyisége, akkor bizonyára zsúfolásig tele lenne fiatalok tucatjaival.

Most a szoba másik oldalán kinyílt egy ajtó, és idősebb, ősz hajú férfi lépett be. Mosolygott, kimutatta hamis fogsorát, de az arca még pirospozsgás volt, és a hangja energikus.

– Jó estét, George – szólította meg. – Látom, ezúttal egyszemélyes szektorunk van.

– Csak nekem? – kérdezte George elhűlve.

– No persze ezrek akadnak a Földön. Ezrek. Nem maga az egyedüli.

George egyre nyugtalanabb lett.

– Nem értem, uram. Hová soroltak be? Mi történt?

– Nyugalom, fiam. Az ilyesmi bárkivel megtörténhet. – Kezet nyújtott, és George önkéntelenül elfogadta. Meleg volt a tenyere, és erőteljesen megszorította George kezét. – Üljön le, fiam. A nevem Sam Ellenford.

George türelmetlenül biccentett.

– Tudni akarom, uram, mi ez az egész.

– Természetesen. Hogy az elején kezdjem, George, magából nem lesz számítógép-programozó. De azt hiszem, ezt már sejtette.

– Igen – válaszolta George keserűen. – Akkor hát mi leszek?

– Ez az, amit egy kicsit nehezebb megmagyarázni, George. – Ellenford elhallgatott, majd óvatos tapintattal kibökte. – Semmi.

– Micsoda?

– Semmi!

– De hát mit jelentsen ez? Miért nem jelöltek ki valamiféle foglalkozásra?

– Ebben a dologban nem mi döntünk, George. Az agyberendezése döntött így.

George halotthalványra sápadt. Szeme kidülledt.

– Valami baja van az agyvelőmnek?

– Valami lehet vele. Amennyire a hivatások elosztása illetékes ebben, azt hiszem, valami baj lehet.

– De mi?

Ellenford vállat vont.

– Biztosra veszem, George, hogy tudod, hogyan megy végbe a Földön a műveltségszerzési program. Gyakorlatilag minden emberi lény szinte minden tudást magába tud szívni, de minden egyes individuális agyvelőtípushoz jobban illik bizonyos tudásfajta, mint egy másik. Mi megpróbáljuk a lehető legjobban összehozni az agyat az ismeretekkel, természetesen addig a kvótahatárig, amelyet az a bizonyos hivatás megkövetel.

– Igen, ezt tudom – bólintott George.

– Olykor viszont arra az eredményre jutunk, George, hogy egy-egy fiatalember agyvelejéhez semmiféle tudást nem lehet párosítani.

– Ezt úgy érti, hogy nem feleltem meg a Műveltségi Nap követelményeinek?

– Pontosan így értem.

– De hát ez őrület! Intelligens vagyok, én megértem a… – kétségbeesve elhallgatott, mintha azt keresgélné, mivel bizonyíthatná be, hogy az agya működik.

– Legyen szíves, ne magyarázza félre a szavaimat – nyugtatta Ellenford. – Maga intelligens. Ez nem is kérdés. Sőt bizonyos intelligenciaszint felett áll. Sajnos azonban mit sem kezdhetünk azzal, hogy az agyveleje képes-e befogadni bizonyos egymásra halmozott tudásréteget, avagy nem. A tény az, hogy csaknem minden idekerülő intelligens személlyel így szokott történni.

– Úgy érti, hogy még bejegyzett munkásnak sem felelek meg? – hebegte George. Hirtelen még ez is jobbnak tűnt előtte, mint az a szörnyű űr, ami elébe tárult. – Ugyan mit kellene tudnia egy munkásnak?

– Ne becsülje alá a munkáshivatást, fiatalember. Tucatszámra akadnak alosztálybeliek, és minden egyes variánsnak megvan a maga részletes tudástestecskéje. Mit képzel, nincs meg a kellő jártasságunk ahhoz, hogy felmérjük ilyesminek a súlyát? Egyébként a munkásokat nemcsak az agyvelejük, hanem a testi felépítésük szerint is kell válogatnunk. Maga nem ilyen típusú, George, maga nem felel meg munkásnak.

George tudta, milyen vékony testalkatú.

– De még sohasem hallottam senkit, akinek ne lenne valamilyen hivatása.

– Nincsenek is sokan – vallotta be Ellenford. – Rájuk mi vigyázunk.

– Vigyáznak? – George egyre jobban zavarba jött, és mind nagyobb rettenet fogta el.

– Maga felett a bolygó fog gyámkodni, George. Attól a perctől kezdve, hogy átlép ezen a küszöbön, gondját fogjuk viselni. – Ellenford rámosolygott.

Gyengéd mosoly volt. George szemében afféle tulajdonosi mosoly. Így mosolyog a felnőtt a gyámoltalan gyerekre.

– Ezt úgy értsem, hogy börtönbe visznek?

– Ó, dehogy. Egyszerűen csak együvé kerül a maga fajtájúakkal.

A maga fajtájúakkal. Ezek a szavak mennydörgésként érték George fülét.

– Magának speciális bánásmódra van szüksége – közölte Ellenford. – Arra, hogy vigyázzanak magára.

George a legnagyobb rémületére sírva fakadt. Ellenford a szoba másik végébe sétált, és másfelé nézett, mintha elgondolkodna.

George nagy keservesen leküzdötte a sírógörcsöt. Az apjára és az anyjára gondolt, a barátaira, Trevelyanra, a saját szégyenére…

– Megtanultam olvasni – kiáltotta lázadozva.

– Minden épelméjű ember megtanul olvasni – volt a felelet. – Ez alól nincs kivétel. És amikor maga megtanult olvasni, George, akkor figyelembe vettük az agyberendezését. Már akkor érkeztek bizonyos jelentések hozzánk a szolgálattevő doktortól.

– Meg sem próbálják, hogy átmegyek-e a műveltségi fokozaton? Én vállalnám a kockázatot.

– Ezt a törvény megtiltja, George. De ide figyeljen, mindez nem is olyan rossz. A családjának majd úgy fogjuk megmagyarázni a dolgot, hogy ne essenek kétségbe. Ott, ahová elvisszük magát, mindenféle kiváltságokban fog részesülni. Könyveket is kaphat, és azt tanul, amihez kedve lesz.

– Egy csöpp tudást idelöknek – mondta keserűen George. – Töredéket töredék után. És mire meghalok, már kívülről fogom fújni a Bejegyzett Ifjúsági Kifutófiú kötetét.

– Hallottam, hogy már egyebet is tanulmányozott.

George megdermedt. Hirtelen, elsöprő gyorsasággal mindent megértett.

– Az a…

– Micsoda?

– Az az Antonelli nevű fickó. Ő döfött le.

– Ugyan, George. Téved.

– Maga csak ne akarja ezt bemesélni! – kiáltotta magánkívül a dühtől. – Az a tetves rohadék kiadott, mert úgy gondolta, hogy egy kicsit túl okos vagyok neki. Könyveket olvastam, és megpróbáltam programozással foglalkozni. Na, hogy akarja ezt elintézni? Pénzt akar? Nem kapja meg. Itt hagyok csapot-papot, és megyek a rádióhoz, és akkor…

George üvölteni kezdett.

Ellenford megcsóválta a fejét, és csengetett.

Két ember lépett be nesztelenül, és George mellé álltak. Karját az oldalához szorították. Egyikük valamit befecskendezett a jobb könyökébe, ami szinte azonnal hatott.

A fiú üvöltése menten abbamaradt, feje előre bukott. Térde megroggyant, és csak a két ember fogta fel estében.

* * *

Gondját viselték, ahogyan ezt előre megmondták neki. Jók voltak hozzá, szinte úgy, mint egy rakoncátlan gyermekkel. George úgy érezte, hogy beteg kismacskaként bánnak vele.

Azt mondták neki, hogy üljön csak szép nyugodtan, és próbáljon érdeklődni az élet dolgai iránt.

Azt is megmondták, hogy a legtöbben, akik idekerülnek, eleinte ugyanígy kétségbeesnek, később azonban ez elmúlik.

George mindezt meg sem hallotta.

Dr. Ellenford meglátogatta, és elmesélte, hogy értesítették szüleit erről a speciális bánásmódról.

– Szóval megtudták… – motyogta George.

– Részleteket nem közöltünk – nyugtatta meg Ellenford.

George eleinte nem volt hajlandó enni. Akkor intravénásan táplálták. Eldugták előle az éles tárgyakat, és folytonosan őrizet alatt tartották. Hali Omanit kapta meg szobatársul, akinek a nyugalma jótékonyan hatott rá.

Egy napon, amikor George már majdnem megbolondult az unalomtól, könyvet kért. Omani, aki maga is folyton folyvást olvasott, felnézett rá és elmosolyodott. George ekkor a legszívesebben visszavonta volna a kérését, semhogy bármilyen elégedettséget váltson ki. De aztán azt gondolta: Ugyan, mit törődöm vele?

George nem nevezte meg, miféle könyvet szeretne, és Omani valami tinédzsereknek való kémiakönyvet adott neki. Ezt dühösen a falhoz csapta.

Tehát ezentúl ez lesz. Egész életében tinédzser marad. Képzetlen, tanulatlan, akinek a számára speciális könyveket írnak. Morcosan feküdt az ágyán, a plafont bámulta, s ahogy teltek-múltak az órák, egyszer csak duzzogva feltápászkodott, és elkezdett olvasni.

* * *

Egy hét alatt kiolvasta a kötetet, és másikat kért.

– Nem szeretnéd újból átnézni? – kérdezte Omani.

George összehúzta a szemöldökét. Ebben a könyvben akadt néhány olyan rész, amit nem egészen értett, de szégyellte bevallani.

– Gondold át – biztatta Omani. – Jobb, ha magadnál tartod. A könyveket ki lehet olvasni, aztán újra elolvasni.

Ez ugyanazon a napon történt, amikor George végül engedett Omani rábeszélésének, aki azt szerette volna, hogy járják körül ezt a helyet. Szorosan a nigériai mellett haladt, és ellenségesen nézett körbe-körbe.

Tényleg nem börtön volt. Nem voltak magas falak, sem zárt ajtók, sem őrök. Ám mégis az volt, hisz a bennlakók nem távozhattak el.

Azt mégis jó volt látnia, hogy tucatszámra vannak itt hozzá hasonlók. Ugyanis könnyű volt elhitetnie önmagával, hogy az egész kerek világon ő az egyedüli ilyen – béna.

– Hányan vannak itt voltaképpen? – morogta.

– Kétszázöten, George, és nem ez az egyedüli hely a világon. Ezren és ezren vannak.

Az emberek őket nézték, amint mendegéltek, bárhová is mentek: a tornateremben, a teniszpályán, a könyvtárban (George soha életében nem tudta elképzelni, hogy ennyi könyv létezik; lecövekeltek, szinte gyökeret eresztettek a könyvespolcok előtt). Kíváncsian nézegették őket, és George dühösen elfordult a pillantások elől. Elvégre ezek semmivel sem jobbak nála; senki sem kérte meg őket arra, hogy valami csudabogárnak nézzék.

A legtöbbje úgy húszéves forma lehetett.

– Mi történik az idősebbekkel? – kérdezte hirtelen George.

– Ezt a helyet a fiatalokra specializálták – válaszolta Omani. Aztán rájött, mi indította George-ot a kérdésre. Komolyan megcsóválta a fejét. – Nem teszik el őket láb alól, ha erre gondolsz. Az idősebbek számára más Házakat tartanak fenn.

– Kit érdekel? – dörmögte George, aki úgy érezte, hogy túlságosan érdeklődőnek mutatkozik.

– Téged. Majd ha idősebb leszel, akkor olyan Házban találod magad, ahol mindkét nem képviselve van.

– Nők is? – lepődött meg George.

– Hát persze. Gondolod, hogy a nők immúnisak az ilyesmivel szemben?

George-ot sokkal jobban érdekelte és izgatta ez a gondolat, mint valaha. Erőltette magát, hogy elterelje róla a figyelmét.

Omani megállt egy szoba ajtaja előtt, ahol apró televízió és számítógép volt. Öt-hat ember ült a tévé körül.

– Ez egy osztályterem – magyarázta – Omani.

– Mire való?

– Ezek a fiatalemberek, akiket itt látsz, tanulnak. Nem a szokásos módon – tette hozzá gyorsan.

– Úgy érted, hogy apródonként átrágják magukat.

– Igen. Úgy, ahogyan a régi időkben csinálták.

Ez volt az a dolog, amit senki egy szóval sem mondott meg neki azóta, hogy idekerült a Házba. De miért nem? Talán azért, mert azt akarják, hogy elégedjen meg a nyers hús evésével egy olyan világban, ahol mások sülve kapják?

– Miért akarják ezek átrágni magukat a tananyagon?

– Hogy teljen az idejük, George, és mert kíváncsiak.

– Mire jó nekik ez?

– Boldoggá teszi őket.

George ezzel a gondolattal tért nyugovóra.

Másnap reggel cseppet sem kedvesen odaszólt Omaninak.

– Bevinnél egy olyan osztályba, ahol programozást lehet tanulni?

– Hát persze – mondta Omani.

* * *

A dolog lassan ment, és George dühöngött. Miért magyarázza el valaki annyiszor, aztán miért magyarázza el újra meg újra? Miért van az, hogy ha elolvas egy bekezdést, aztán újra elolvassa, aztán rámered a matematikai összefüggésekre, nem érti meg azonnal? Mások biztosan nem így vannak ezzel.

Időnként feladta. Egyszer pedig egy héten át nem volt hajlandó bemenni az osztályba.

De mindig visszatért. Az ügyeletes hivatalnok, aki feladta a tananyagot, a televíziós bemutatót vezette, és olykor megmagyarázott egy-egy nehezebb bekezdést, soha egyetlen megjegyzést sem tett rá.

George végül rendszeres feladatot kapott a kertben, mindenfélét csinált a konyhában és takarított. Mindezt úgy állították be, mintha valami előnyben részesült volna, ám George-ot nem tették bolonddá. Ezt a helyet sokkal jobban is gépesíthették volna annál, amilyen most volt, így azonban szándékosan munkát adhattak egy rakás fiatalembernek, és azt az illúziót kelthették bennük, hogy hasznos munkát végeznek. De George fütyült rájuk.

Még egy kisebb összeget is kifizettek nekik, amelyből bizonyos apróbb luxuscikkeket vásárolhattak, vagy félretehették, ha akarták, öreg napjaikra. George egy nyitott korsóban tartotta a pénzét, amelyet egy polcra tett. Sejtelme sem volt, mennyit gyűjtött össze. Nem érdekelte.

Igazi barátságokat sem kötött, noha elérte azt a kort, amelyben általában fontossá válik az ilyesmi. Még azzal is felhagyott, hogy a szerencsétlenségén töprengjen, azon az igazságtalanságon, hogy idecipelték. Hetek múltak el, és egyszer sem álmodott Antonelliről, nagy ormányáról és lötyögő nyakáról, meg a ravaszságáról, amellyel végérvényesen belökte őt ebbe a süllyesztőbe. Régebben sokszor álmodott róla, és sokszor arra riadt fel, hogy kiabál, és Omani részvéttel hajol fölé.

Egy havas, februári napon társa így szólt.

– Milyen jó, hogy már ennyire beilleszkedtél.

Ám ez februárban volt, pontosan tizenharmadikán, a tizenkilencedik születésnapján. Jött március, majd április, és mire eljött a május, Omani rájött, hogy George beilleszkedése egyáltalán nem sikerült.

Az előző május észrevétlenül múlt el, akkor George az ágyában hevert, mélázva, minden ambíció nélkül. Ez a május azonban más volt.

George tudta, hogy szerte a világon fiatalemberek serege készül arra, hogy teljesen befejezze tanulmányait, és harcba induljon valamelyik új világ legjobb helyeiért. Ünnepi atmoszférája volt ennek a májusnak. Izgalom, új hírek, a világ minden tájáról sereglettek az újonctoborzó ügynökök, dicsőség, győzelem lengte be a levegőt.

Hányszor álmodozott George erről; milyen izgatott volt éveken át kisfiú korában az Olimpia napján; mennyi tervet szőtt…

George Platen képtelen volt elleplezni a hangjában bujkáló sóvárgást. Hiszen erősebb volt annál, semhogy rejtegetni lehetett volna. – Holnap május elseje. Az Olimpia napja.

Ez volt az, ami Omanival való első összeveszéséhez vezetett, és társának keserű követeléséhez, hogy George mondja ki a pontos nevét ennek az intézménynek, ahol él.

Omani rászegezte a szemét George-ra, és hangosan kimondta.

– A Gyengeelméjűek Háza.

* * *

George Platen elvörösödött. Gyengeelméjű!

Kétségbeesetten tiltakozott ellene.

– Elmegyek – szögezte le tompán.

Ösztönösen mondta. De amint kimondta, már biztos volt benne.

– Mi? – nézett fel a könyvéből Omani.

George most már biztosan tudta, mit beszél.

– Elmegyek – mondta szilárdan.

– Nevetséges. Ülj le, George, és nyugodj meg.

– Ó, nem. Mondtam már, hogy tévedésből kerültem ide. Az a doktor, az az Antonelli ki nem állhatott. Ezeknek a pitiáner bürokratáknak nagy hatalmuk van. Ha az ember keresztezi a szándékaikat, odafirkálnak valamit a kártyádra, és félreállítanak az útból.

– Most visszamégy érte?

– Igen, és ott is maradok, amíg rendbe nem hozzák. Valahogy majd csak eljutok Antonellihez, rátörök, és kiszedem belőle az igazságot. – George nehezen lélegzett, lázasnak érezte magát. Itt az Olimpia hónapja, és nem engedik, hogy részt vegyen benne. Ha nem megy el, akkor végleg megadja magát, és mindörökre itt marad.

Omani keresztbe vetette hosszú lábait az ágyon, és felállt. Csaknem hat láb magas volt, és olyan arcot vágott, mint egy aggódó Szent Bernát. Kezét George vállára tette.

– Ha megbántottalak…

George lerázta magáról Omani kezét.

– Te kimondtad azt, ami szerinted az igazság, én pedig elmegyek, hogy bebizonyítsam, nem az. Ez minden. Miért is ne? Az ajtó nyitva áll. Nincs bezárva. Senki sem tiltotta meg, hogy elmenjek. Most azonnal indulok.

– Jó, jó, de merre mégy?

– A legközelebbi repülőtérre, aztán a legközelebbi olimpiai centrumba. Van pénzem. – George megfogta a korsót, amelyben a megtakarított pénze volt. Néhány érme a földre pottyant.

– Ez legfeljebb egy hétre elegendő. És mi lesz azután?

– Addigra már elintézem az ügyet.

– Addigra már visszacipelnek ide, George – mondta Omani nagyon komolyan. – És majd tesznek róla, nehogy újra nekivágj. Bolond vagy, George.

– Gyengeelméjű, ahogy az előbb magad is mondtad.

– Nos, nagyon sajnálom, hogy kimondtam. Maradj itt, jó?

– Meg akarsz akadályozni?

– Nem, eszemben sincs – szorította össze vaskos ajkát Omani. – A te dolgod. Ha egyedül abból okulsz, hogy odaállsz bokszolni a világgal, és véres arccal hoznak vissza – akkor csak menj. Eredj!

George már ott állt az ajtóban, és a válla felett visszanézett.

– Megyek – mondta, majd visszajött, és lassan felvette kis tisztálkodószeres csomagját. – Remélem, nincs kifogásod ellene, hogy magammal vigyem néhány személyes holmimat?

Omani vállat vont. Újból az ágyán hevert, teljes közönnyel.

George megint elindult, de Omani rá sem nézett. Erre a fogát csikorgatva, megfordult, és gyors léptekkel végigment az üres folyosókon, azután ki, a már alkonyi fénybe boruló sportpályára.

Arra számított, hogy majd megállítják. De senki sem állította meg. Bement egy éjjel-nappali étkezdébe, hogy megérdeklődje a repülőjáratot, és arra számított, hogy értesítik a rendőrséget. Ez sem történt meg. Taxival ment a reptérre, és a sofőr egyetlen kérdést sem tett fel neki.

Mégsem érzett semmi felemelőt ebben. Bánatos szívvel érkezett meg a repülőtérre. Eddig halvány fogalma sem volt, milyen is a kinti világ. Csupa hivatását teljesítő ember vette körül. Az étkezde tulajdonosának neve oda volt írva a pénztárgépre. Ez és ez, bejegyzett szakács. A taxi vezetőjének jogosítványa volt, ez és ez, bejegyzett sofőr. George úgy érezte, mintha a neve miatt mezítelen lenne, sőt még ennél is rosszabb, nyúzott. De a kutya sem figyelt rá. Senki sem nézegette gyanakodva, senki sem követelte tőle, hogy mutassa be foglalkozási igazolványát.

– Hogy lehet enélkül elképzelni egy emberi teremtményt? – gondolta keserűen George.

Jegyet vett a három órakor induló San Franciscó-i járatra. Hajnal előtt más olimpiai centrumba egy gép sem indult, márpedig George a lehető legkevesebb időt akart várakozással tölteni. Addig is összekucorodott a váróteremben, és a rendőröket leste. De egy sem jött oda.

Éjfél előtt San Francisóban volt. A város lármája bunkósbotként csapta fejbe. Még sohasem járt ekkora városban, és az utóbbi másfél évben csendhez és nyugalomhoz szokott.

Mindennek a tetejében az Olimpia hónapja volt. George ebben a lármában, zajban, összevisszaságban csaknem megfeledkezett kínos helyzetéről.

Olimpiai táblákat állítottak fel a repülőtéren, hogy eligazítsák a beérkező utasokat, és mindegyik tábla körül nagy tömeg tolongott. Minden fontos hivatásnak megvolt a maga külön táblája. Mindegyik táblán felsorolták az irányt, amerre az Olimpiai Csarnokba kell menni, és azt, hogy mely napon milyen foglalkozások lesznek. Az egyének a saját szülővárosukbeliekkel versenyeztek; a Külvilág (ha volt ilyen) szponzorálta őket.

Tökéletesen stilizált feliratok voltak. George igen gyakran olvasott feliratokat újságokban és filmen, nézte a televíziót, és még egy kis Olimpiát is végignézett, amelyen a Bejegyzett Mészárosokat osztályozták egy megyei székhelyen. Habár ott nem volt külvilágbeli nézőközönség, mégis nagy izgalommal járt.

Az izgalom oka részben egyszerűen a versengés tényéből, részben a helybeli büszkeség ösztönzéséből fakadt (ó, amikor egy szülővárosbeli fiúnak éljeneztek, aki itt teljesen idegen volt!), részben a fogadások miatt. Ez utóbbinak vége-hossza nem volt.

George alig bírt odavergődni a táblához. Azon kapta magát, hogy egészen más szemmel tekint a fogadásokat kötő rohanó, mohó nézőseregletre.

Kellett hogy legyen olyan idő, amikor ők maguk is olimpiai anyag voltak. Vajon ők mit csinálhattak? Semmit!

Ha nyertek, akkor most már valahol messze-messze, a Galaxisban lehetnek, nem ragadtak itt a Földön. De bármi lett belőlük, a hivatásuk eleinte a Földhöz köti őket; vagy valami más miatt ragadtak itt.

És ezek a bukott emberek most az új fiatalemberek esélyeit latolgatják. Keselyűk!

Jaj, mennyire kívánta, bár rá is fogadnának!

Ott ment a sorban, amely a táblák felé vonult, a körülötte állókhoz tapadva. Még a gépen megreggelizett, így hát nem volt éhes. Hanem azért egy kicsit félt. Itt van most a nagyváros kellős közepén, az Olimpia kezdetének zűrzavarában. Ez persze védelmet is nyújt. A város tele van idegenekkel. Őt senki sem kérdezgeti. Senki sem törődik vele.

Csakugyan, senki sem törődött vele. Még a Ház sem, gondolta keserűen George. Úgy babusgatták, akár egy beteg kismacskát, de a beteg kismacska felkelt és elvándorolt: no hiszen nem nagy ügy, mit tehetünk?

Most, hogy itt van San Franciscóban, mihez kezdjen? Gondolatai folyvást falnak ütköztek. Látogasson meg valakit? Kit? Hol? És ő maga hol szálljon meg? Szánalmasan kevés a pénze.

Először az a szégyenteljes gondolata támadt, hogy visszamegy. Csak a rendőrségre kellene mennie… vadul megrázta a fejét, mintha élő ellenféllel vitatkozna.

Az egyik táblán megakadt a szeme egy szón: Kohászat. Alatta apró betűkkel: nem vastartalmú. Azután hosszú névsor következett, amelynek aljára az volt írva, hogy: Szponzor: Novia.

Fájdalmas emlékek támadtak fel benne: látta magát, amint Trevelyannal vitatkozik, amikor még annyira biztos volt benne, hogy belőle programozó lesz, aki magasan felette áll a kohászoknak, hogy a helyes utat követi, biztos volt abban, hogy milyen okos…

Olyan okos, hogy annak a szűkagyú, bosszúálló Antonellinek dicsekedett. Milyen biztos volt önmagában abban a pillanatban, amikor behívták, és faképnél hagyta az izguló Trevelyant, milyen ostobán magabiztos volt!

George hirtelen, elakadt lélegzettel felkiáltott. Valaki megfordult, rábámult, aztán elsietett. Az emberek türelmetlenül lökdösték. Ő azonban lecövekelt a tábla előtt, és tátott szájjal bámulta.

Mintha a tábla a gondolataira válaszolt volna. Olyan erősen gondolt Trevelyanre, hogy egy pillanatig egészen természetesnek tűnt, hogy a tábla visszafelelt: Trevelyan.

És csakugyan, oda volt írva: Trevelyan. Armand Trevelyan (az a név, amelyet Stubby oly mérhetetlenül utált), és a lakcíme. Mi több, Trev a Noviára akart menni, a Novia volt a célja, ezt szorgalmazta; ezen a táblán meg az áll, hogy a Novia szponzorálja.

Ez nem lehet más, csak Trev. A jó öreg Trev. George szinte gondolkodás nélkül felírta, merre kell menni a verseny színhelyére, és rögtön taxit fogott.

Trevnek sikerült, gondolta magában borongva. Kohász akart lenni, és az is lett!

* * *

A bejáratnál hosszú sor várakozott. A Fémkohászok Olimpiája mindig nagyon izgalmas és szoros küzdelem volt. Legalábbis az égbolton, a Csarnok felett világító felirat ezt adta tudtul, és a tolongó tömeg is így gondolhatta.

Az ég színéből George úgy gondolta, hogy esős napjuk lesz, de San Francisco fölé az öböltől az óceánig védőponyvát feszítettek. Drága mulatság, de ha a külvilági vendégek kényelméről van szó, akkor semmi sem elég drága. Itt lesznek az Olimpia városában. Súlyos pénzeket fognak költeni, és valahány újoncot elvisznek, abból haszna lesz a Földnek is és annak a bolygóbeli helyi kormánynak, amely pénzzel támogatja az Olimpiát. A Külvilágból érkezett látogatók úgy emlékezzenek erre a városra, mint ami igazán kellemes hely volt az Olimpia idején. San Francisco tudja, mit miért csinál.

George egészen elmerült gondolataiban, amikor hirtelen kis nyomást érzett a vállán, és valaki megszólította.

– Sorban áll, fiatalember?

A sor már előremozdult anélkül, hogy George észrevette volna az előtte lévő űrt. Sietve előrelépett. – Bocsánat, uram – mormogta.

Könyökénél két ujj érintését érezte, és lopva körülnézett.

A mögötte álló férfi kedvesen biccentett. Őszülő haja volt, kabátja alatt régimódi, elölgombos szvettert viselt. – Nehogy azt higgye, hogy gúnyolódni akartam – jegyezte meg a férfi.

– Nem tesz semmit.

– Akkor jó. – Nagyon beszédes kedvűnek látszott. – Nem voltam benne biztos, hogy sorban áll-e, vagy csak véletlenül keveredett ide. Azt hittem, hogy maga is…

– Mit hitt? – kérdezte George élesen.

– Hát azt, hogy maga is versenyző. Hiszen olyan fiatal.

George elfordult. Semmi kedve sem volt a beszélgetéshez, és keserű türelmetlenséget érzett a minden lében kanál emberek iránt.

Hirtelen végigcikázott benne egy gondolat. Talán már fellármázták utána a rendőrséget? Szétküldözgették a fényképét? Talán ez a szürke hajú pasas itt mögötte az arcába akar nézni?

George eddig még nem olvasta el a friss újságokat. Kinyújtotta a nyakát, hogy megnézze a városon átívelő ponyvára vetített sorokat, amelyek a felhős délutáni égen egy kicsit fakón világítottak. Semmi értelme sem volt. Azonnal abba is hagyta a böngészést. Ezek a fényfeliratok a legkevésbé sem foglalkoztak vele. Olimpiai idő volt, és a feliratokon kizárólag az esélyes győztesek nevei álltak, valamint azok a győzelmi trófeák, amelyeket a kontinensek, nemzetek, városok ajánlottak fel.

Ha ez így megy, akkor hetekig is eltarthat, ha az ember úgy számol, hogy egyenként mennyi időt vesz igénybe, amíg minden város kivívja a maga dicsőséges helyét. George saját városa egyszer harmadik helyezést ért el az Olimpián az Elektromossággal; harmadikok lettek az egész államban. A Városházán még mindig ott van az emléktábla.

George a válla közé húzta a fejét, zsebre vágta a kezét, és elhatározta, hogy még észrevétlenebbé teszi magát. Lazítani próbált és nyugodtnak látszani, s ettől mintha nagyobb biztonságban lett volna. Most már az előcsarnokban volt, és senki sem csípte nyakon. Besodródott a Csarnokba, és előrefurakodott, amennyire csak bírt.

Kellemetlenül hatott rá, hogy Szürke Haj újra felbukkant mellette. George gyorsan elkapta a pillantását, és megpróbált lehiggadni. Az az ember ott a jobb oldalán végül is sorban áll.

Szürke Haj rövid és puhatolózó mosoly után többé ügyet sem vetett rá, egyébként is megkezdődött az Olimpia. George egy pillanatra felkelt az üléséről, hogy lássa, vajon innen észreveszi-e majd Trevelyant, és ebben a percben semmi mással nem törődött.

* * *

Az olimpiai csarnok közepes méretű volt, klasszikus, hosszúkás ovális formájú, ahol a nézők számára két sor erkély futott körbe, a versenyzők meg odalent álltak középen. A gépeket már elhelyezték, a táblák egyelőre kivilágítatlanul álltak a padok felett. Ők már összegyűltek, olvastak, beszélgettek, egyikük épp a körmét piszkálta elmélyülten. (Természetesen rossz fényt vet egy versenyzőre, ha a startjel előtt bármilyen érdeklődést mutat az előtte álló feladat iránt.

George a széke karfájára tett programlapot tanulmányozta, és rábukkant Trevelyan nevére. A tizenkettes szám jutott neki, és George nagy bosszúságára épp a csarnok másik végében volt a helye. Trevelyan a tizenkettes hely előtt álldogált, zsebre vágott kézzel, háttal a padjának, és a nézőközönséget bámulta, mintha azt számolgatná, hányan vannak. George nem tudta kivenni az arcvonásait.

Ám azért mégis Trev volt.

George egészen belesüppedt székébe. Azon töprengett, vajon Trev jól csinálja-e majd. Kötelességszerűen ezt remélte, valami azonban lázadozva ellentmondott. Itt van ő, George, hivatás nélkül, mint néző. Trevelyan pedig Bejegyzett, Nem Vastartalmú Fémmel Dolgozó Kohász, mint versenyző.

George csodálkozott, hogy Trevelyan már egy év alatt végzett. Néha előfordult az ilyesmi, ha valaki különlegesen magabiztos – vagy ha nagyon sietős neki. De ez mindig bizonyos kockázattal járt. Akármilyen hatásos a Műveltségi Eljárás, egy tanulóév a Földön (“megzsírozni a merev tudást”, ahogy a szólásmondás tartja) magasabb pontszámot biztosít.

Ha Trevelyan ismétel, akkor talán nem csinálja olyan jól. George elszégyellte magát, amiért ez a gondolat egy kicsit jólesett neki.

Körülnézett. A nézőtér szinte teljesen megtelt. Biztos, hogy nagy látogatottságú Olimpia lesz, ami a versenyzőkben nagyobb feszültséget kelt – vagy még inkább ösztönzi őket.

Voltaképpen miért nevezik Olimpiának? Ezt sohasem tudta. Miért hívják a kenyeret kenyérnek?

Egyszer az apjától is megkérdezte.

– Mondd papa, miért nevezik Olimpiának?

– Az Olimpia versengést jelent – felelte a papája.

– Olyant, amikor majd Stubby meg én fogunk küzdeni egymással?

Idősebb Platen így válaszolt.

– Nem. Az Olimpiák speciális versenyt jelentenek, és ne kérdezz már ennyi szamárságot. Majd te is megtudsz mindent, amikor megfelelsz a Műveltségi Napon.

George visszatért a jelenbe, felsóhajtott, és összehúzódott ültében.

Majd te is megtudsz mindent!

Különös, milyen tisztán él most a memóriájában a múlt. “…amikor megfelelsz a Műveltségi Napon.”

Azt bezzeg soha senki sem mondta, hogy “ha megfelelsz”.

Úgy tűnt neki, mintha egész életében mindig szamárságokat kérdezett volna. Mintha agyában mindig is ott lett volna valami ösztönös bizonyosságérzet arról, hogy képtelen lesz megfelelni a Műveltségi Napon, és mintha azért tett volna fel annyi kérdést, hogy imitt-amott legalább annyi morzsát csipegessen fel, amennyit csak tud.

Ott, a Házban pedig arra biztatták, hogy csipegessen csak, és egyetértettek azzal, hogy az agya ösztönös. Ahhoz pedig ez az egyedüli módszer.

Hirtelen felegyenesedett ültében. De hát mi az ördögöt csinál? Csak nem esik bele maga is ebbe a hazugságba? Talán azért, mert itt áll előtte Trev, a Művelt, az Olimpiai Versenyző, ő pedig mint néző van jelen?

Nem, ő nem gyengeelméjű! Nem!

Agyának hangos belső tiltakozása mintha hirtelen a közönség viharos tetszésnyilvánításában visszhangzott volna, amikor mindenki felugrálva éljenzett.

Az olimpiai nézőtér oválisának kellős közepén lévő páholy zsúfolva volt diplomatákkal, akik a Novia színeiben pompáztak, és a “NOVIA”-felirat minden elképzelhető helyen felkúszott.

A Novia különlegesen kiemelkedő, I/A minősítésű világ, amely nagy népességével és százszázalékosan fejlett civilizációjával, mondhatni, a legjobb a Galaxisban. Minden földlakónak az volt a leghőbb vágya, hogy egyszer majd ő is ott éljen, de ha neki nem sikerülne, akkor legalább a gyermekeit szerette volna ott tudni. (George nagyon jól emlékezett arra, hogy Trevelyan célja is a Novia volt – és íme, most ezért versenyez.)

A nézőtér feletti világítás elhalványodott. A középső porond, ahol a versenyzők várakoztak, fényárba borult.

George újból megpróbálta kivenni Trevelyan arcvonásait. Túl messze volt.

Most felcsendült a bemondó tiszta, átható hangja.

– Nagyrabecsült noviaia szponzoraink! Hölgyeim és uraim! A Nem Vastartalmú Fémkohászat Olimpiai Versenye kezdetét veszi. A versenyzők a következők…

A bemondó figyelmesen, gondosan felsorolta a neveket, születési helyeket, a Műveltség megszerzésének évét. A közönség minden nevet nagy tapssal fogadott, a San Franciscó-i versenyzők persze a legelsöprőbb tetszésnyilvánítást aratták. Amikor a bemondó Trevelyan nevéhez érkezett, George azon kapta magát, hogy eszeveszetten éljenez és hadonászik. A mellette ülő ősz hajú férfin látszott, hogy roppantul meglepődik.

George kénytelen-kelletlen visszanézett rá. Szomszédja előrehajolt, és a fergeteges ordibálás miatt hangosan megszólította.

– Az én városomból senki sincs itt. Majd annak szurkolok, akinek maga. Ismer valakit.

– Nem – felelt kurtán George.

– Láttam, hogy nagyon abba az irányba nézeget. Ne adjam kölcsön a szemüvegem?

– Köszönöm, nem. (Vajon miért nem a maga dolgával törődik a vén hülye?)

A bemondó eközben egyéb formális részleteket taglalt, a versenyidőt és egyebeket. Végül is elérkezett a lényeghez, amit a közönség néma csendben figyelt.

– Minden versenyzőt ellátunk egy speciális ötvözetű fémrúddal. Pontosan meg kell állapítaniuk az anyag összetételét. Erre a célra mindegyikük egy-egy Beeman-FX-2 mikrospektrográfot kap, amelyek pillanatnyilag nem működőképesek.

Elismerő mormogás hallatszott.

– A versenyzőknek először is a műszerük hibáját kell analizálniuk, majd kijavítaniuk. Szerszámokat és alkatrészeket biztosítunk számukra. A szükséges alkatrészek még nincsenek náluk, csak kérésre kapják meg, és az átadás idejét leszámítjuk a teljes versenyidőből. Minden versenyző elkészült?

Az ötös szám éles vörös fénnyel felvillant. Az ötös számú versenyző kirohant, majd egy perc múlva visszatért. A közönség jóindulatúan nevetgélt.

– Minden versenyző elkészült?

Ezúttal néma csend volt.

– Van valami kérdésük?

Csend.

– Kezdhetik.

* * *

Hogy a versenyzők hogyan boldogulnak, azt persze jóformán senki sem tudta a nézőközönség körében megállapítani, legfeljebb a versenytáblán lévő kiírásokat figyelhették. A néhány jelenlevő kohász kivételével senki sem konyított ehhez a mesterséghez. A lényeg az volt, hogy ki lesz a győztes, ki a második és a harmadik. Azoknak, akik fogadásokat kötöttek (ami tilos volt, de sohasem lehetett megakadályozni), ez volt a legfontosabb. A többi csak a szükséges körítést jelentette.

George éppoly izgatottan figyelt, mint a többi néző. Egyik versenyzőről a másikra ugrált a tekintete, figyelte, amint az egyik egy apró műszerrel leveszi mikrospektrográfja fedelét; hogy kukkant bele egy másik, hogy a harmadik már a pálcát helyezi a műszer alá, és egy negyedik még mindig a láthatóan bedöglött műszerét piszkálgatja.

Trevelyan éppúgy belemerült a munkájába, akár a többi. George egyáltalán nem tudta volna megmondani, mit művel.

A tizenhetes számú versenyző felett felgyulladt egy jelzőlámpa: “A fókuszlemez rosszul van beállítva!”

A közönség felhördült.

A tizenhetes valamit elronthatott. Persze még mindig kijavíthatja a hibáját, de időt veszít. Vagy sohasem javítja ki, és képtelen lesz az analízist elvégezni, avagy ami még rosszabb, rossz analízissel végez.

Sebaj. A közönségnek ez is tetszett.

Több tábla is kigyulladt. George a tizenkettest figyelte. Afelett ez állt: Mintavevő nincs középen. Új csiptetőre van szükségem.

A kisegítő személyzetből valaki odarohant, és átadott egy új csiptetőt. Ha Trevelyan rosszul csinálta, akkor ez felesleges időpazarlás volt. George azon kapta magát, hogy visszafojtja a lélegzetét.

A tizenhetes felett megjelentek az eredményét jelző feliratok: 41,2649% alumínium, 22,1914% magnézium, 10,1001% réz.

Ekkor már másutt is ki-kigyulladtak az eredményeket jelző feliratok.

A nézőközönség őrjöngött. Kész bolondokháza.

George azon töprengett, vajon hogy képesek a versenyzők ekkora téboly közepette koncentrálni. Aztán arra gondolt, hogy végül is egy kiváló technikusnak a legnagyobb nyomás alatt is tudnia kell dolgozni.

A tizenhetes felkelt a helyéről, és vörös felirat jelent meg felette. A négyes csak két másodperccel maradt mögötte. Aztán még egy, majd egy másik jelezte, hogy elkészült.

Trevelyan még mindig ügyködött, pálcája ötvözetének összetétele még nem volt kiírva. De mire szinte az összes versenyző felállt, addigra Trevelyan is befejezte. Legutoljára az ötös végzett, aki gúnyos éljenzésben részesült.

Ám ezzel még nem volt vége. A hivatalos értékelés természetesen még hátravolt. Az idő is sokat számít, de a pontosság legalább olyan fontos. Továbbá nem minden diagnosztizálás volt egyformán nehéz. Tehát számtalan tényezőt kellett figyelembe venni.

Végül felcsendült a bemondó hangja.

– A győztes négy perc tizenkét másodperces idővel, pontos diagnózissal, pontos analízissel a tizenhetes számú versenyző, Henry Anton Schmidt…

A többi már az általános ordítozásba veszett. A következő a nyolcas, és az utána következő a négyes számú versenyző volt. A tizenkettes szám említést sem érdemelt. Ő volt az egyik “futottak még”.

George utat tört magának a tömegben a versenyzők ajtaja felé, ahol hatalmas csoportosulással találta magát szemben. Voltak ott zokogó rokonok (örömükben vagy csalódásukban sírtak), újságírók serege, szülővárosbeli pajtások, autogram vadászok, újdonságok után lihegők, vagy egyszerűen csak kíváncsiskodók. Persze lányok is akadtak, akik azt remélték, hogy majd valamelyik magas pontszámot elért versenyzőnek megakad rajtuk a szeme, és már mehetnek is a Noviára. (Vagy talán nem is a győztesekre vadásztak, inkább az ellenkezőjére, olyanra, akinek vigaszra van szüksége, a költségeket azonban vállalja.)

George hátrahúzódott. Egyetlen ismerőst sem látott. San Francisco annyira messze esik hazulról, hogy szinte biztos, senki sincs jelen Trev rokonai közül, aki részvétét akarná kifejezni.

Most felbukkantak a versenyzők, sután mosolyogtak, és bólintgattak a felharsanó éljenzésekre. A rendőrök visszaszorították a tömeget annyira, hogy a versenyzők háborítatlanul elvonulhattak. A magas pontszámokat elértek körül nagy nyüzsgés kezdődött, úgy vonzották a tömeget, mintha mágnesek lettek volna.

Amikor Trevelyan felbukkant, már csak nagyon kevesen maradtak. (George valahogy érezte, hogy vár, ameddig a többiek elszélednek.) Trevelyan szája sarkában cigaretta lógott, és szemlesütve készült eloldalogni.

George már másfél éve nem volt odahaza, és ez most majdnem másfél évtizednek tűnt. Csodálkozva látta, hogy Trevelyan alig öregedett, ugyanaz a Trev állt előtte, akit utoljára látott.

– Trev! – lépett elő George.

Trevelyan meglepődve hátrafordult. Rámeredt George-ra, majd keze fellendült.

– George Platen, hogy az ördögbe…

Amilyen gyorsan felvillant az öröm az arcán, úgy le is hervadt. Kezét leejtette, mielőtt még George megragadhatta volna.

– Odabent voltál? – intett a fejével Trev a csarnok felé.

– Igen.

– Hogy megnézz?

– Igen.

– Nem csináltam valami jól, mi? – komorult el Trevelyan. Kivette szájából a cigarettát, ledobta és eltaposta. Közben kinézett az utcára, ahol a tömeg már oszolni kezdett, de az új sorban állók már a következő Olimpiai számra gyülekeztek. – Na és? – mentegetőzött Trevelyan. – Ez még csak a második alkalom, amikor hibáztam. A Novia persze ugrott. De azért maradt még elég más bolygó, ahová elmehetek. De figyelj, a Műveltségi Nap óta színedet se láttam. Hová kerültél? Az öregeid azt mondták, hogy valami különleges beosztásod van, de részleteket nem mondtak, te meg nem írtál. Igazán írhattál volna.

– Írhattam volna – felelte könnyedén George. – Egyébként sajnálom, hogy ma nem ment neked olyan jól.

– Ugyan – legyintett Trevelyan. – Mondtam már. Egyébként már hetekkel ezelőtt megmondták, hogy Beeman-masinákat fognak adni a versenyre. Az átkozott Műveltségin viszont Hensler-masinára készítettek fel, és hol használnak ma Henslert? Legfeljebb a legvacakabb világokban. Hát nem kedves, hogy a másikat adták nekem?

– Nem akarod bepanaszolni, hogy…

– Ne hülyéskedj. Megmondták, hogy Henslert építettek be az agyamba. Csak menj és vitatkozz velük. Minden pocsékul ment. Én voltam az egyetlen, akinek új szerszámért kellett küldenem. Észrevetted?

– De ezt leszámították az időből.

– Az igaz, de rengeteg időt veszítettem azzal, hogy amikor már a diagnózison törtem a fejem, észrevettem, hogy valamelyik műszer nem illeszkedik rendesen. Ezt azt időt nem vonják le. Ha Hensler-műszert kapok, akkor biztosan jól megcsinálom. A győztes egy San Franciscó-i fiú volt. És a harmadik meg a negyedik helyezett is. Az ötödik Los Angeles-i. Ők mind nagyvárosi oktatási programot kaptak. A legmodernebbet. Beeman-spektrográfot és mindent. Ugyan, hogy vehettem volna fel velük a versenyt? Azért jöttem ide, hogy talán számomra is van esély egy Novia által szponzorált Olimpián, de ezzel az erővel nyugodtan otthon maradhattam volna. Mindezt tudom, és ez megnyugtat. Nem a Novia az egyetlen szikladarab az űrben. Az összes nyavalyás…

Trevelyan nem George-hoz beszélt. Saját magához intézte szavait. Mintha kihúzták volna a dugót, úgy áradt ki belőle a keserűsége. George is észrevette.

– De ha tudtad, hogy Beeman-szerkezetet kell használnod, akkor miért nem tanulmányoztad előzőleg?

– Mondtam már! Engem nem arra programoztak be.

– Olvashattál volna, szerezhettél volna könyveket róla.

Trevelyan éles pillantást vetett George-ra.

– Ne röhögtesd ki magad! Azt hiszed, ez csak olyan hülyéskedés? Mit képzelsz, miért olvastam volna könyveket, és miért próbáltam volna bebiflázni valamit, olyanokkal szemben, akik tudják.

– Én csak…

– Te mivel foglalkozol? Mi a hivatásod? – szegezte neki a kérdést hirtelen Trevelyan.

– Hát…

– No rajta! Ha olyan bölcs dolgokat mondasz nekem, akkor lássuk, te mit csinálsz! Azt látom, hogy még mindig a Földön vagy, tehát nem lettél számítógép-programozó. De hogy mi a speciális beosztásod, azt még mindig nem tudom.

– Figyelj, Trev, lekések egy megbeszélést – hadarta George. Elhúzódott, és mosolyogni próbált.

– Nem, nem, szó sem lehet róla. – Trevelyan dühösen előrehajolt, és megragadta George kabátját. – Felelned kell a kérdésemre. Miért félsz attól, hogy megmondd? Mi van veled? Ne akarj átverni, George, különben te húzod a rövidebbet. Hallod?

Alaposan megrázta George-ot, majd ott dulakodtak és lökdösődtek a padlón, amikor George egy haragos rendőri kiáltás formájában meghallotta az Úr Hangját.

– Na most már elég! Elég legyen! Hagyják abba!

George érezte, hogy gombóccá rándul a gyomra. Szörnyű helyzetben találta magát. A rendőr megkérdezheti a nevét, igazolvány kérhet, márpedig nála semmiféle igazolvány nincsen. A foglalkozása iránt is érdeklődhet, és menten kiderül a turpisság; és mindezt épp Trevelyan előtt, akinek a veresége miatt fáj a feje, no meg amiatt, hogy otthon is el kell mindezt mesélnie.

George nem bírta tovább. Kitépte magát Trevelyan markából, és már el akart szaladni, amikor a rendőr súlyos mancsa a vállára ereszkedett.

– Nono! Mutassák csak az igazolványukat!

Trevelyan a saját igazolványa után kotorászott, és hangosan mondta.

– Armand Trevelyan vagyok, kohász, az Olimpia egyik versenyzője. Őt fülelje le, ne engem!

George érezte, hogy a szája kiszárad, és a torka elszorul.

– Egy pillanat, tiszt úr – vágott közbe egy kellemesen csengő hang.

– Igen, uram? – lépett vissza a rendőr.

– Ez a fiatalember a vendégem. Mi baj van vele?

George döbbenten felpillantott. Az az idősebb, őszes hajú férfi volt, aki mellette ült a versenyen. Szürke Haj jóságosan George felé hajolt.

A vendége? Ez megőrült?

– Ezek ketten valami rendbontás követtek el, uram – magyarázta a rendőr.

– Bűntettet? Netán szétromboltak valamit?

– Nem, uram.

– Akkor hát a többi az én felelősségem. – Azzal Szürke Haj névjegyet kotort elő a zsebéből, a rendőr orra alá tartotta, aki nyomban visszakozott.

Trevelyan felháborodott.

– Na de ilyet! – ám a rendőr hátrapenderítette.

– Minden rendben. Akar még valamit?

– Én csak…

– Menjen a dolgára. És maguk is… mozgás – figyelmeztette a rendőr az összesereglett nézőközönséget, amely most csalódva eloszlott.

George hagyta, hogy az ősz hajú férfi odavezesse egy kocsihoz, de beszállni már nem akart.

– Köszönöm, hogy segített, de én nem vagyok a vendége. (Nem valami nevetséges tévedés áldozata?)

Szürke Haj azonban mosolygott.

– Eddig csakugyan nem volt, de most már az. Hadd mutatkozzam be. A nevem Ladislas Ingenescu, bejegyzett történész.

– De…

– Jöjjön, nem esik semmi bántódása

– De hát miért?

– Valami okát akarja tudni? Nos, akkor hát azért, mert tiszteletbeli egy városbeli cimborák vagyunk. Mindketten ugyanannak a versenyzőnek drukkoltunk, emlékszik? Nekünk, egy városból valóknak pedig össze kell tartanunk, még ha ez a cím tiszteletbeli is.

George, aki teljesen bizonytalan volt ennek az embernek a kiléte felől, és önmaga felől lassan már úgyszintén, egyszerre a kocsiban találta magát. Még mielőtt meggondolhatta volna, már el is iramodtak a talajtól.

Ennek az embernek valami fontos pozíciója lehet, gondolta magában George. A rendőr tisztelgett előtte.

George már csaknem elfeledkezett arról, hogy San Franciscóba jövetelének valódi célja nem az volt, hogy megkeresse Trevelyant, hanem az, hogy egy olyan befolyásos emberre leljen, akinek a segítségével újból felmérettetheti műveltségi kapacitását.

Lehet, hogy éppen Ingenescu ez az ember. Tessék, ölébe pottyant a lehetőség!

Akkor hát minden remekül megy, remekül. Habár valahogy olyan hamisan hangzik. George szorongott.

* * *

A rövid kocsikázás alatt Ingenescu egyvégtében locsogott, megmutogatta a város nevezetes pontjait, és visszaidézte az Olimpiát, amelyet együtt láttak. George, aki minderre csak fél füllel figyelt, idegesen nézegette, merre mennek.

Vajon elhagyják a várost?

Nem, George megkönnyebbülten felsóhajtott. Még mindig a városban volt, biztonságban.

A kocsi egy hotel kivilágított tetején landolt.

– Remélem, csatlakozik hozzám vacsorára a szobámban?

– Igen – mondta George, és kényelmetlenül vigyorgott. Csak most kezdte érezni, milyen éhes, hiszen nem is ebédelt.

Ingenescu hagyta, hogy George csendben megvacsorázzon. Leszállt az este, és a falon automatikusan kigyulladtak a lámpák. (Huszonnégy órával ezelőtt még a saját szobámban voltam, gondolta George.)

Amikor már a kávét is megitták, Ingenescu beszélni kezdett.

– Úgy viselkedik, mintha azt hinné, hogy bántani akarom.

George elvörösödött, letette a csészéjét, és tiltakozni próbált, de az öregember csak nevetett, és a fejét csóválta.

– Jól van no. Már azóta figyelem, amióta először megpillantottam, és azt hiszem, sok mindent tudok már magáról.

George rémülten felugrott.

– Üljön hát vissza! Hiszen én csak segíteni szeretnék – nyugtatta Ingenescu.

George visszaült, de a gondolatai csak úgy száguldottak. Ha az öreg tudja, hogy kicsoda, akkor miért nem hagyta, hogy a rendőr elvigye? Miért akar önként segíteni rajta?

– Azt szeretné tudni, hogy miért akarok segíteni magának? – kérdezte Ingenescu. – Ó, ne rémüldözzön. Nem vagyok gondolatolvasó. Csak van egy kis gyakorlatom abban, hogy apró reakciókból egy s más világos legyen előttem. Érti?

George nemet intett.

– Nézzük az első benyomást – kezdte Ingenescu. – Ott várt a sorban, hogy megnézze az Olimpiát, és a mikroreakciói semmit sem árultak el abból, hogy mit csinál. Az arckifejezése rossz volt, a kézmozdulata rossz volt. Ez azt jelenti, hogy általában semmi sem jó maga körül, amiben az az érdekes, hogy bármi legyen is, nem általános, nem szokványos. Talán, gondoltam magamban, van itt valami, amivel a maga saját tudata sincsen tisztában. Nem tudtam, mit csináljak, csak követtem magát, és leültem a közelében. Akkor is követtem, amikor az Olimpia befejeződött, és épp odacsöppentem, amikor maga és a barátja beszélgettek. Ezek után, amikor oly rendkívüli érdeklődést tanúsítottak aziránt, hogy maga mivel foglalkozik – sajnálom, ha ez túl hidegen hangzik, de –, nem hagyhattam, hogy a rendőr elvigye. És most mondja meg, mi baj van magával?

George majd elájult a határozatlanságtól. Ha ez csapda, akkor miért ilyen közvetett módon akarja becsalogatni? De valakihez mégiscsak fordulnia kell! Azért jött ebbe a városba, hogy segítséget keressen, és íme, most itt van a felajánlott segítség. De az is fura, hogy csak így felajánlja. Túl könnyen jött a dolog.

– Természetesen – mondta Ingenescu –, amit nekem mint társadalom-tudósnak elmond, az bizalmas információ. Tudja, hogy ez mit jelent?

– Nem, uram.

– Azt jelenti, hogy becstelenség lenne, ha azt amit elmond, bárki előtt, bármilyen célból elismételném. Továbbá senkinek sincs törvényes joga ahhoz, hogy rákényszerítsen az elismétlésére.

– Azt hittem, hogy maga történész – felelte George hirtelen támadt gyanakvással.

– Az is vagyok.

– De épp most mondta, hogy társadalomtudós!

Ingenescu nevetésben tört ki, azután abbahagyta, és bocsánatot kért.

– Sajnálom, fiatalember, nem akartam kinevetni, és valójában nem is magán nevettem. A Földet nevettem ki, és azt, ahogyan a természet-tudományokhoz, mi több, azok szigorúan gyakorlati alkalmazásához ragaszkodik… Fogadni mernék, hogy maga kapásból fel tudja sorolni a mérnökség összes technikai vagy mechanikai alosztályát, de a társadalomtudományokhoz semmit sem konyít.

– Akkor hát mik azok a társadalomtudományok?

– A társadalomtudomány az emberi csoportokat tanulmányozza, és nagyon sok specializált ága-boga van, például beletartozik az állattan is. Vannak például a kultúrával foglalkozó részei, amely a kultúra mechanizmusát tanulmányozza, nagyságát, fejlődését, hanyatlását. A kultúrák – vágott a kérdés elébe – mind az életmód aspektusai. Például magában foglalja azt a módot, ahogyan élünk, a dolgokat, amelyeket élvezünk, és amelyekben hiszünk, hogy mit tartunk jónak és rossznak, meg ehhez hasonlók. Érti?

– Azt hiszem.

– Egy gazdaságtannal foglalkozó ember – nem közgazdász, hanem gazdaságtannal foglalkozó egyén – arra specializálódik, hogy a kultúrának azt a részét tanulmányozza, hogy melyek a társadalom egyes tagjainak testi szükségletei. A pszichológus arra specializálódik, hogyan hat a társadalom egy bizonyos tagjára. A futurista arra specializálódik, hogy megtervezze a jövő társadalmát, és a történész – nos itt lépek be én.

– Igen, uram.

– A történész arra specializálódik, hogy saját társadalmunk múltjának fejlődését, valamint más kultúrák társadalmait tanulmányozza.

George egyszeriben azon kapta magát, hogy a dolog kezdi érdekelni.

– A múltban másmilyen volt?

– Mondhatom, hogy más volt. Még ezer évvel ezelőtt is más volt. Például nem volt Műveltség, legalábbis nem így nevezték.

– Tudom – mondta George. – Az emberek apró darabonként, könyvből tanultak.

– Nahát, honnan tudja?

– Hallottam róla – motyogta óvatosan George. – És mondja, van annak valami haszna, ha valaki azzal foglalkozik, hogy mi volt régen? Lehet ezzel valamit kezdeni?

– Kezdeni semmit sem lehet vele, fiam. De a múlt megmagyarázza a jelent. Például megmagyarázza, miért olyan a Műveltségi Rendszerünk, amilyen.

George nyugtalanul fészkelődni kezdett. A pasas mindig ehhez a témához kanyarodik vissza.

– Mert ez a legjobb – csattant fel George élesen.

– Na de miért ez a legjobb? Figyeljen csak egy kicsit, és mindjárt megtudja. Akkor majd azt is meg tudja mondani, van-e haszna a történelemnek. Még a csillagközi utazások kifejlődése előtt – hirtelen félbeszakította magát, mert észrevette George arcán a teljes döbbenetet. – Miért, maga azt hitte, hogy mindig is voltak ilyen utazások?

– Ezen soha egy percig sem gondolkodtam, uram.

– Ebben biztos voltam. De volt olyan idő, úgy négy-ötezer évvel ezelőtt, amikor az emberiség a Föld felszínének határai között élt. Ez a kultúra azonban technikailag igen gyorsan fejlődött, ugyanakkor az emberek oly rettentő módon mértékben elszaporodtak, hogy eljutottak arra a pontra, amikor minden technikai hiba óriási tömegéhezéssel és járványokkal járt. Amikor a hatalmas népszaporulattal szembesültek, mind több és több technikust és tudóst képeztek, de mivel a tudomány egyre fejlődött, képzésük egyre több és több időbe került.

Először a bolygóközi és a csillagközi utazások fejlődtek, és a probléma egyre akutabbá vált. A helyzet az volt, hogy egy Naprendszeren kívüli bolygó gyarmatosítása ötszáz éven belül szóba sem jöhetett, mert nem volt kellő számú képzett ember.

A fordulat akkor következett be, amikor az agyban elraktározott tudás mechanizmusát kidolgozták. Amikor ez megtörtént, lehetővé vált olyan Oktatási Programok elkészítése, amelyeknek az agyba való beolvasásával azonnal létrejön a tudás. De ezt maga is tudja.

Amikor ez létrejött, akkor egyszerre ezernyi és milliónyi jól képzett ember állt csatasorba, és megkezdhettük azt, amit “az univerzum megtöltésének” nevezünk. Jelenleg tizenötezer lakott bolygó van a Galaxisban, és se szeri, se száma még a többinek.

Érti már, hogy miről van szó? A Föld Oktatási Programokat exportál az alsóbbrendű foglalkozásokhoz, és ezzel egységessé teszi a galaktikus kultúrát. Az olvasási program például egyetlen nyelvet biztosít mindannyiunknak. Ne csodálkozzon, lehetnek más nyelvek is, és a múltban nagyon sokfélét használtak. Több százat.

A Föld magasan képzett hivatásokat is exportál, és saját népességét elviselhető szinten tartja. Mivel a férfi és női nem kiegyenlített arányban kerül behajózásra, így az önújrateremtés is létrejöhet, ami hallatlan nagy segítség a külső világok népszaporulatában, ahol erre nagyon nagy szükség van. Továbbá a programokért és az emberekért nagy pénzekkel fizetnek, amire viszont azért van szükségünk, mert ettől függ a gazdasági helyzetünk. Most már érti, hogy miért a mi Műveltségi Rendszerünk a legjobb?

– Igen, uram.

– És sikerült megértenie, hogy miért vált szükségesé ezerötszáz évvel ezelőtt a csillagközi gyarmatosítás?

– Igen, uram.

– Akkor most már a történelem hasznát is belátja – mosolygott a történész. – Talán azt is megérti, miért érdeklődöm maga iránt.

George egyszerre visszapottyant a realitásba. Ingenescu nyilván nem céltalanul beszél. Mindez valami új irányból való támadás előkészítése.

– Miért? – kérdezte habozva.

– A társadalomtudósok a társadalommal foglalkoznak, és a társadalom egyedekből áll.

– Igen.

– De az emberek nem gépek. A fizikai tudományok gépekkel dolgoznak. A gépekről behatárolt a tudásunk, és az arra hivatottak mindent tudnak róluk. Mi több, egy adott gépfajta mindig annyira hasonló a másikhoz, hogy egyenként semmi érdekes nincs bennük. De az ember, ah – az ember annyira összetett, és annyira különbözik egyik a másikától, hogy a társadalomtudós soha nem ismerheti meg mindegyiküket, még csak hozzávetőlegesen sem. Ahhoz, hogy saját magát megértse, az kell, hogy másokat tanulmányozzon. Különösen a rendkívül szokatlan előfordulásokat.

– Az olyanokat, mint én – suttogta George tompán.

– Nem nevezném magát rendkívülinek, de az biztos, hogy szokatlan. Megéri, hogy tanulmányozzam, és ha megengedi nekem ezt a kiváltságot, akkor viszonzásul segítek, ha bajba jut, és ha tudok magán segíteni.

George fejében mintha gombostűk forogtak volna. Ezek az emberekről és gyarmatosításról mondottak talán elérhetővé teszik a Műveltséget. Minden összekeveredett benne, már hajlamos volt, hogy megtörjön, és mindent bevalljon.

– Hadd gondolkozzam egy percig – kérte.

Azután egy kicsit elhúzódott és így szólt.

– Megtenne valamit értem, uram?

– Ha tudok – bólintott a történész barátságosan.

– Minden, amit ebben a szobában mondok, bizalmas információ. Maga mondta így!

– Így is értem.

– Akkor juttasson el egy külvilágbeli hivatalos kihallgatásra a… a Noviára.

– Na de… – nézett rá meghökkenve Ingenescu.

– Maga megteheti – erősködött George. – Maga fontos állású hivatalnok. Láttam a rendőrön, amikor megnézte az igazolványát. Ha elutasít, akkor… akkor nem engedem, hogy tanulmányozzon engem.

Ez még George fülében is nagyon ostoba fenyegetésnek tűnt, aminek semmi hatása sem lehet. Ingenescura azonban mégis erős hatást gyakorolhatott.

– Ez most éppenséggel lehetetlen – ellenkezett Ingenescu. – Noviai hivatalnokkal az Olimpia hónapjában…

– Rendben van. Akkor intézze el, hogy magam telefonálhassak egy noviainak, és majd én kérek tőle kihallgatást.

– Meg tudja csinálni?

– Azt hiszem. Várjon, és meglátja.

Ingenescu elgondolkodva nézte George-ot, aztán a videofon után nyúlt.

George várt, szinte megrészegült ettől az új kilátástól. Nem lehet, hogy felsüljek. Nem sülhetek fel. Noviai akarok lenni. Antonelli akarata ellenére diadalmasan akarok elkerülni a Földről és a Ház összes dilisétől, a gyengeelméjűektől.

* * *

George izgatottan figyelte, ahogy a videofon képernyője kigyulladt. Mintha ablakot nyitott volna a Noviára, mintha a Novia egy kicsiny része megjelent volna a Földön. Huszonnégy óra leforgása alatt mennyi mindent elintézett!

A képernyő elködösült, majd élesre váltott, és nagy kacagás hallatszott. Eleinte senkit sem lehetett látni, azután férfiak és nők árnyai jelentek meg. Majd megszólalt egy hang. – Ingenescu? Tényleg ő akar velem beszélni?

Azután megjelent a beszélő, és rámeredt a képernyőben. Egy noviai. Egy valódi noviai. (George-ban eziránt semmi kétség sem merült fel. Volt a férfi megjelenésében valami külvilági. Semmi olyasmi, amiről pontosan megállapíthatta volna, de biztosra vette.)

Barna bőrű arca volt, sötét haját mereven hátrafésülte homlokából. Keskeny, fekete bajuszt és hegyes szakállt viselt, arca többi részét simára borotválta, sőt olybá tűnt, mintha teljesen szőrtelenítette volna. Mosolygott.

– Ladislas, hát ez hihetetlen! Épp arra készültünk, hogy mialatt a Földön vagyunk, megkeressük, de úgy látszik, maga gondolatolvasó.

– Gondolatolvasó, Méltóságos uram?

– Vallja be! Maga tudta, hogy csak fel akartam hajtani ezt a pohárkát, és utána fel akartam hívni. – Felemelte a kezét, és áthunyorgott a kis pohár halványlila likőrön. – Sajnos azt hiszem, nem tudom megkínálni.

George félrehúzódott, így a noviai nem vehette észre. Ettől megkönnyebbült. Időt akart nyerni, hogy összeszedje magát, amire nagy szüksége volt. Eközben folyvást dobolt, dobolt az ujjaival.

De lám, igaza volt. Nem tévedett. Ingenescu csakugyan fontos személyiség. A noviai a keresztnevén szólítja.

Nagyon jó! A dolog remekül működik. Amit elveszített Antonellinél, azt megnyeri Ingenescunál. És majd egyszer, amikor már végre azt teheti, amit akar, és hatalmas noviaiként viszatér a Földre, mint ez, aki tréfálkozva, könnyedén cseveg Ingenescuval, és viszonzásul Méltóságos uramnak szólítják – amikor tehát visszatér; majd elrendezi a számláját Antonellivel. Másfél évért kell megfizetnie, és…

Majdhogynem elveszítette az egyensúlyát ebben a csábító álmodozásban, azután hirtelen magához tért, és szinte megrémült, mert elveszítette a fonalat.

– …tarthatatlan – mondta épp a noviai. – A Noviának pontosan olyan komplikált és haladó civilizációja van, akár a Földnek. Elvégre nem a Zeston vagyunk. Nevetséges, minek hozzunk ide egyéni technikusokat?

– Csak néhány új modellt – mentegetőzött nyájasan Ingenescu. – Sohasem biztos, hogy új modellre van szükség. Vadonatúj Műveltség-programokat vásárolni ugyanannyiba kerül önöknek, mint ezer technikus, és honnan tudja, hogy ilyen sokra lesz szüksége?

A noviai lehajtotta maradék italát, és nevetett. (Ez valahogy nem tetszett George-nak, olyan frivolnak tűnt. Az volt az érzése, hogy nem ez volt az első pohár ital, amit a noviai felhajtott, valószínűleg lehetett még előtte is egy-kettő.)

– Ez tipikus kegyes hazugság, Ladislas. Jól tudja, hogy ha akarjuk, minden legújabb modellt megszerzünk. Ma délután öt kohász gyűjtöttem be.

– Tudom – helyeselt Ingenescu. – Ott voltam.

– Szóval figyelt engem! Kémkedett! – kiáltotta a noviai. – Majd én megmondom, mi ez. Az új kohász-modellek, akiket megszereztem, csak abban különböznek az előzőktől, hogy ismerik a Beeman-spektrográf használatát. A programokban ennyi változás sem történt a tavalyi modellekhez képest (a noviai két ujját szorosan összezárva mutatta, milyen csekély volt a változás). Csak azért akarja rám sózni az új modelleket, hogy megvásároljuk, pénzt költsünk, maga meg kalaplevéve idejöjjön.

– Nem akarjuk magára sózni.

– Nem, de maguk a legutolsó modellekből a Landoniumnak is eladtak, és nekünk lépést kell tartanunk. Szép kis körhintába ültet bennünket, maga ájtatos földlakó, de vigyázzon, minden körhintának van valahol kijárata. – Volt valami éle a nevetésének, és hamarabb végződött, mint várni lehetett.

– Teljes tisztelettel remélem is, hogy van – mondta Ingenescu. – Egyébként azért hívtam, mert…

– Hát persze, hiszen maga hívott! Ó, igen, én csak mondom a magamét, és gondolom, jövőre talán csakugyan lesznek új kohászmodellek, amivel majd jó vásárt csinálunk, esetleg valami új nióbium-szerkenytűvel, ami semmiben sem hasonlít az előzőhöz. De rajta, mit is akart mondani?

– Itt van nálam egy fiatalember, aki beszélni szeretne önnel.

– Ó? – A noviai nem volt túlságosan elragadtatva. – És miről?

– Nem tudom. Nekem nem mondta el. Ami azt illeti, még a nevét és a foglalkozását sem árulta el.

– Akkor miért pazaroljam az időmet? – húzta össze a szemét a noviai.

– Biztosra veszi, hogy amit mondani szeretne, az érdekli önt.

– Kötve hiszem.

– Az én kedvemért – tette hozzá Ingenescu.

– Hozza ide – vont vállat a noviai –, és mondja meg neki, hogy fogja rövidre.

Ingenescu oldalra lépett, és odasúgta George-nak. – Szólítsa Méltóságos úrnak!

George nagyot nyelt. Elérkezett az idő.

* * *

Érezte, hogy elönti a verejték. A gondolat annyira új volt, olyan hirtelen tört rá. Mindez akkor kezdődött, amikor Trevelyannal beszélt, azután Ingenescu locsogása tovább erjesztette és kiteljesítette, majd most a noviai megjegyzése volt, amely a helyére tette.

– Méltóságos uram – kezdte George –, én meg tudnám mutatni a kijáratot a körhintából. – Szándékosan idézte a noviai saját metaforáját.

– Miféle körhintáról beszél? – szegezte rá a szemét komolyan a noviai.

– Ön kegyeskedett az imént említeni. Azt a körhintát, amelybe a Novia beleül, amikor ön a Földre jön, hogy technikusokat szerezzen. (George nem bírta visszatartani a fogvacogását; de csak az izgalomtól, nem a félelemtől remegett.)

– Azt akarja mondani, hogy tud valami módszert, amivel elkerülhetjük a Föld szellemi piacának patronálását? Erről van szó?

– Igen, uram. Amivel ellenőrzése alatt tarthatná a Műveltségi Rendszert.

– Hmmmm. Programok nélkül?

– I-igen, Méltóságos uram.

A noviai nem vette le a szemét George-ról.

– Ingenescu, jöjjön közelebb – parancsolta.

A történész odalépett a képernyőhöz, így George válla felett láthatóvá vált.

– Mi ez? – kérdezte a noviai. – Nem látom keresztülvihetőnek.

– Biztosítom, Méltóságos uram – nyugtatta Ingenescu –, hogy bármit mond is a fiatalember, azt a saját kezdeményezésére mondja. Nem én inspiráltam. Nem is tudom, mit kezdjek vele.

– Akkor hát voltaképpen kije magának ez a fiatalember? Miért hívott fel az érdekében?

– Tanulmányaim tárgya, Méltóságos uram. Van számomra bizonyos értéke, és eltréfálkozom vele.

– Miféle értéke van?

– Ezt nehéz lenne megmagyarázni; a hivatásommal van összefüggésben.

A noviai kurta kacajt hallatott.

– Nos mindent a hivatásért. – Odabólintott egy láthatatlan személynek vagy személyeknek. – Itt van egy fiatalember, Ingenescu pártfogoltja vagy efféle, aki majd megmagyarázza nekünk, hogy lehet Műveltséget szerezni programok nélkül. – Csettintett az ujjával, és újabb halványlila likőrös poharat adtak a kezébe. – Nos, fiatalember?

A képernyőn megsokasodtak az arcok. Férfiak és nők tolongtak George szeme előtt, látszott rajtuk, hogy mulatnak rajta, de csodálkoznak is.

George megpróbált megvetően nézni. Ezek mind, a noviaiak éppúgy, mint a földlakók, úgy bámulják és “tanulmányozzák”, mintha valami poloska vagy varangyos béka lenne. Ingenescu most a sarokban ült, és bagolyszemmel meredt rá.

Hülyék, gondolta magában George, egytől egyig hülyék vagytok. De meg kell érteniük. Addig kell mondania, amíg megértik.

– Ott voltam ma délután a Kohászolimpián – kezdte.

– Maga is? – kérdezte unottan a noviai. – Úgy látszik, az egész Föld ott nyüzsgött.

– Nem, Méltóságos uram, de én ott voltam. Az egyik barátom is versenyzett, és rossz helyezést ért el, mert Beeman-műszert kellett használnia. Az ő Műveltsége csak a Hensler-műszerre terjed ki, ami nyilvánvalóan egy régebbi modell. Mint ön is mondta, ilyen csekély módosítás van köztük – George összeérintette a két ujját, amivel a noviai iménti mozdulatát utánozta. – A barátom bizonyára meg tudta volna tanulni a Beemant is a verseny előtt.

– Mit jelentsen ez?

– A barátomnak egész életében az volt a vágya, hogy a Noviára minősítsék. Ehhez a minősítéshez a Beemant kellett volna megtanulnia, és erről tudott is. Ahhoz pedig, hogy megtanulja, csupán néhány apróság hiányzott, kicsivel több adat, esetleg valamennyi gyakorlat. Egy élet ambíciója múlt ezen a…

– És hol szerezhette volna meg ehhez a magnószalaghoz a tényeket és adatokat? A Földön talán házi feladatként lehet megszerezni a Műveltséget?

A háttérben kötelességszerű kacarászás hallatszott.

– Azért nem tudta megtanulni, Méltóságos uram – folytatta George –, mert a barátom azt hitte, hogy ehhez programszalagra van szüksége. Enélkül nem is próbálkozott, holott tudta, hogy ezen múlik a verseny. Megtagadta, hogy programszalag nélkül megkísérelje.

– Megtagadta? Talán bizony a maga barátja afféle fickó, aki röpkocsi nélkül akar röpködni? – A háttérben még jobban nevettek, és a noviai szélesen elmosolyodott. – Szórakoztató a pasas. Folytassa. Adok magának még néhány percet.

– Kérem, ne higgye, hogy viccelek – figyelmeztette George feszülten. – A programszalag voltaképpen rossz dolog. Túl sokat tanít és túlságosan fájdalommentesen. Az az ember, aki ezzel a módszerrel tanul, nem tudja, hogyan is lehet másként tanulni. Szinte belefagy, belemerevedik abba a pozícióba, amelyet beletápláltak. Nos, az emberbe nem kellene programszalagot táplálni, hanem rá kellene bírni, hogy magától tanuljon, már a kezdet kezdetétől, ahogy mondják, akkor szokásává válna a tanulás, és folytatná is. Nem ésszerű? Ha pedig egyszer megszokta, hogy a tudását fejlessze, akkor valóban bele lehetne táplálni valami csekély tudást a programszalaggal is, afféle hézagkitöltésként, vagy a részletek berögzítéseként. Akkor aztán saját magától továbbfejlődhetne. Úgy önök Beeman-kohászokat alakíthatnának a saját Hensler-kohászaikból, és nem kellene új modellekért a Földre jönniük.

A noviai bólintott, és belehörpintett az italába.

– De honnan keletkezne ez a tudás, ha nincsenek programszalagok? A csillagközi vákuumból?

– A könyvekből és a műszerek tanulmányozásából. Gondolkodással.

– Könyvekből? Ugyan hogy érthetné meg bárki Műveltség nélkül a könyveket?

– A könyvek szavakból állnak. A szavak nagy részét meg lehet érteni. A speciális szavakat a technikusok is megmagyarázhatják.

– És mi van az olvasással? Olvasó programszalagokat megengedne?

– Az olvasó szalagokkal azt hiszem, minden rendjén van, de nem látok rá semmi okot, miért ne lehetne a rég bevált módszerrel megtanulni. Legalábbis egy részét.

– Tehát már a kezdetektől fogva szokássá fejlesztené ki? – kérdezte a noviai.

– Igen, igen – helyeselt vidáman George. Úgy látszik, a pasas kezdi felfogni.

– És a matematikával mi lesz?

– Ez, a legkönnyebb mind közül, uram… Méltóságos uram. A matematika minden más technikától különbözik. Bizonyos egyszerű elvekkel kezdődik, és lépésről lépésre lehet kifejleszteni. Ez gyakorlatilag erre épül. Azután ha az ember egyszer már megérti a tiszta matematika típusait, egyéb technikai könyvek is érthetővé válnak. Kivált, ha az ember a könnyebbekkel kezdi.

– Léteznek könnyű könyvek?

– Természetesen. Ha pedig nem lennének, a technikusok könnyűszerrel megírhatnák. Néhányan képesek arra, hogy tudásukat szavakban és szimbólumokban kifejezzék.

– Jóságos ég – szólt hátra a noviai a mögötte tolongóknak –, ennek az ördögadta ifjúnak mindenre megvan a válasza.

– Megvan, megvan – kiáltotta George. – Csak kérdezzen!

– Mondja, próbált maga könyvből tanulni? Vagy ez csupán a maga elméleti elképzelése?

George gyorsan odafordult Ingenescuhoz, de a történész passzívan üldögélt. Valami halvány érdeklődés látszott az arcán, semmi több.

– Igen – felelte George.

– És kivihetőnek találta?

– Igen. Méltóságos uram – vágta rá izgatottan George. – Vigyen el magával a Noviára! Én majd összeállítok egy tanmenet-félét, és…

– Várjon. Van még néhány kérdésem. Maga szerint mennyi időt venne igénybe, hogy olyan kohásszá váljon, aki képes egy Beeman-masina kezelésére, ha feltételezzük, hogy a nulláról indul, és nem használ Műveltség-szalagot?

– Nos – habozott George –, hát éveket.

– Két évet? Ötöt? Tízet?

– Ezt nem tudom, Méltóságos uram.

– Akkor itt egy létfontosságú kérdés, amelyre nem tud megfelelni. Beszélhetünk öt évről? Ez elfogadhatónak tűnik?

– Azt hiszem.

– Rendben van. Adva van egy technikus, aki a maga módszerével öt éven át tanulja a kohászatot. Ezalatt az idő alatt semmi hasznot sem hajt, ezt maga is elismeri, ám mégis etetni, itatni kell, lakást kell neki adnunk, még fizetést is, egész idő alatt.

– De…

– Hadd fejezzem be. Mire ez a technikus végez, és használhatja a Beemant, eltelik öt év. Nem gondolja, hogy ezalatt már olyan módosított Beeman-jeink lesznek, amit ez a technikus nem lesz képes használni?

– De addigra gyakorlatot szerez a tanulásban! A szükséges új részleteket néhány nap alatt megtanulhatja.

– Mondja maga. És tételezzük fel, hogy ez a maga barátja például megtanulja a Beeman kezelését és irányítását; vajon olyan szakértő lesz-e belőle, aki versenyre kelhet egy olyan kohásszal, akit programszalagról tanítottak?

– Talán nem, de – kezdte George.

– Á! – mondta a noviai.

– Várjon, hadd fejezzem be. Még ha nem tud is mindent a legjobban, az a képessége, hogy tovább tanulhat, mindennél fontosabb. Valószínűleg el tud majd gondolkodni a dolgok felett, olyan új dolgokon, amelyeken egy szalagról Műveltséget szerzett ember nem tud. Önnek így egész raktárra való eredeti gondolkodója lesz…

– A saját tanulmányai közepette rájött valaha valami új dologra?

– Nem, de én csak egyetlen ember vagyok, és még nem tanulok olyan régen…

– Igen. Nos, hölgyeim és uraim, jól szórakoztak?

– Várjon! – kiáltotta George teljes pánikban. – Személyes kihallgatást szeretnék kérni öntől! Vannak dolgok, amelyeket nem tudok videofonon elmagyarázni. Vannak részletek…

A noviai keresztülnézett George-on.

– Ingenescu! Azt hiszem, mindent megtettem a maga kedvéért. Holnap nehéz napom lesz. Minden jót.

A képernyő elsötétült.

George a képernyő után kapott, mintha életre akarta volna kelteni.

– Nem hitt nekem! Nem hitt nekem! – kiabálta.

– Nem, George – bólintott Ingenescu. – Hát maga csakugyan azt képzelte, hogy elhiszi?

George alig hallotta Ingenescu szavait.

– De miért nem? Hiszen ez a saját érdekét szolgálná! Kockázat nincs. Én és még néhány ember kidolgozhatnánk. Egy tucat ember betanítása néhány év alatt kevesebbe kerül, mint egy technikus! És részeg is volt! Be volt rúgva! Nem is érthetett meg! Hogy értessem meg vele? – nézett körül vadul George. – Meg kell értetnem. Ez rossz volt. Nem lett volna szabad videofonon beszélnem. Ehhez időre van szükség. Szemtől szemben. Hogyan…

– Nem akar magával találkozni, George – hangsúlyozta Ingenescu. – És akkor sem hinne, magának, ha netán találkozna.

– De fog, én mondom! Amikor nem lesz részeg. De miért hív engem George-nak? – fordult oda vadul Ingenescuhoz.

– Nem így hívják? Nem George Platen?

– Maga ismer engem?

– Mindent tudok magáról.

George mozdulatlanul állt, csak mellkasa emelkedett fel és le.

– Segíteni akartam magán, George. Mondtam. Tanulmányoztam magát, és segíteni akartam.

– Nincs szükségem segítségre! – üvöltötte George. – Én nem vagyok gyengeelméjű! Az egész világ az, de én nem vagyok! – Megfordult, és vadul az ajtó felé rohant.

Feltépte az ajtót. Hirtelen ott termett két rendőr, és megragadták.

George kapálózott, de máris érezte az állkapcsába döfődő injekciót. Utoljára Ingenescu nyugtalan érdeklődéssel figyelő tekintetét látta.

* * *

George kinyitotta a szemét, és feltekintett a feje felett fehérlő mennyezetre. Mindenre emlékezett. Úgy, mintha valaki mással esett volna meg a dolog. Addig bámulta a plafont, amíg szeme megtelt fehérséggel, és tisztára mosta az agyát, s az – úgy tűnt – elhagyta a szobát, hogy új gondolatokkal és újfajta dolgokkal foglalkozzék.

Nem tudta, mennyi ideig feküdt, miközben a saját gondolatai áradását figyelte.

– Fent vagy? – kérdezte egy hang.

George most hallotta először a saját nyögését. Ő nyögött volna? Megpróbálta megfordítani a fejét.

– Fáj valami, George.

– Furcsa – suttogta. – Úgy szerettem volna elhagyni a Földet. Nem értem.

– Tudod, hol vagy?

– A… a Házban. – George nagy nehezen megfordult. A hang Omanié volt. – Furcsa, de semmit nem értek – suttogta.

– Aludj csak – mosolygott rá Omani.

George elaludt.

* * *

Azután újból felébredt. Az agya tiszta volt.

Omani az ágya szélén ült, és olvasott, de amikor George kinyitotta a szemét, letette a könyvet.

George megpróbált felülni.

– Helló – mondta.

– Éhes vagy:

– Nagyon. – Kíváncsian Omanira nézett. – Követtek, amikor elmentem, ugye?

– Egész idő alatt figyeltek – bólintott Omani. – Úgy manővereztünk, hogy Antonelli elé kerülj, és hagytuk, hogy levezesd az agressziódat. Éreztük, hogy ez az egyedüli módja annak, hogy előrehaladj. Az érzelmeid akadályozták a fejlődésedet.

– Hibát követtem el vele kapcsolatban – hebegte George zavartan.

– Ez már nem számít. Amikor megálltál a repülőtéren, és a kohászok tábláját nézegetted, egyik ügynökünk visszatelefonált a nevek miatt. Te régebben gyakran beszélgettél velem, így megjegyeztem Trevelyan nevét. Te megkérdezted, merre van az Olimpia; erre a lehetőségre vártunk, mert tudtuk, hogy ez lesz az a bizonyos krízis, amit reméltünk; odaküldtük a Csarnokba Ladislas Ingenescut, hogy találkozzék veled és vigyázzon rád.

– Fontos kormányzati ember, ugye?

– Igen, az.

– És ő vigyázott rám. Ez érdekes.

– Fontos ember vagy, George!

Vastag, gőzölgő, illatos marhahús szeletet hoztak be. George farkaséhesen rávigyorgott, és kiszabadította karját a takaró alól. Omani odagurította a tálalóasztalt. A fiú egy ideig csendben falatozott.

– Röviddel ezelőtt egy kicsit felébredtem – mondta George.

– Tudom. Itt voltam – felelte Omani.

– Igen, emlékszem. Tudod, valahogy minden megváltozott. Gondolkodtam. Olyan volt, mintha kiseperték volna az érzelmeimet.

– Dehogy – vigasztalta Omani. – Csak nyugtatót kaptál. Pihenned kellett.

– Nos, minden teljesen világos, mintha egész idő alatt tudtam volna, csak nem tudtam magamra hallgatni. Azt gondoltam: voltaképpen mit is akartam én a Noviától? Oda akartam menni, átvenni egy rakás műveletlen ifjoncot, és könyvből akartam tanítani őket. Egy házat akartam alapítani a gyengeelméjűeknek – amilyen ez –, mert a Földön már nagyon sok ilyen ház van… nagyon sok…

– Az efféle hely számára – villantotta ki fehér fogait Omani – a Magasabb Tudományok Intézete a helyes elnevezés.

– Most már értem – mondta George. – Azelőtt oly könnyen elvakultam. Elvégre ki találja fel az új modelleket, amelyekkel az új típusú technikusokat ellátják? Ki találta fel a Beeman-spektográfot például? Gondolom, egy Beeman nevezetű ember, az ő Műveltsége viszont nem származhatott programszalagról, különben hogyan tudta volna feltalálni?

– Pontosan.

– Vagy például ki készíti a programszalagokat? Speciális szalagkészítő technikusok? Akkor ki készíti azokat a szalagokat, amelyekkel őket képezik? Még képzettebb technikusok? Akkor ki találja fel a… Érted, hogy gondolom. Valahol a sor végén egy embernek kell állnia. Valahol lennie kell olyan férfiaknak és nőknek, akiknek eredetei gondolataik vannak.

– Igen, George.

A fiú hátradőlt, Omani feje fölé bámult, majd szemébe újból visszatért a nyugtalanság.

– De miért nem mondták meg ezt már a kezdet kezdetén?

– Mert abból nagy baj származhatott volna. Nekünk ki kell analizálnunk egy agyat, George, és meg kell mondanunk, hogy ebből kiváló építész lesz, a másikból pedig jó favágó. Nem ismerünk más utat-módot az eredeti kapacitás, a kreatív gondolkodás felismerésére. Van néhány gyakorlati metódusunk, amellyel felismerjük azokat az individuumokat, akik potenciális tehetségek.

– Az Olvasási Napon mindig jelentik számunkra az ilyen egyéneket. Például téged. Durván számítva az ilyen bejelentettek száma egy a tízezerhez. Mikor a Műveltség Napja eljön, ezeket az egyéneket újból leellenőrzik, és tízből kilenc tévedésnek bizonyul. Akik pedig bennmaradnak, azokat elküldik egy olyan helyre, mint amilyen ez itt.

– No de mi rossz lenne abban – szólt közbe George –, ha azoknak, akik… akik egyként bennmaradnak a tízezerből, megmondanák, hogy ilyen helyen végzik, mint ez? Akkor talán mégsem okozna a dolog akkora megrázkódtatást.

– És akik nem kerülnek be? Azzal a kilencvenkilencezer-kilencszáz-kilencvenkilenccel mi lenne? Nem tehetjük, hogy ezek az emberek egytől egyig bukottnak tekintsék magukat. Ők is célba vettek valamiféle hivatást, és ilyen vagy olyan úton el is érik. Mindenki megtalálja a maga helyét: bejegyzett ez és ez lesz belőle. Így vagy úgy minden egyénnek megvan a társadalomban a maga helye, és ez nagyon fontos.

– És mi? – kérdezte George. – Azok, akik egyek vagyunk a százezerből?

– Nektek sem mondhatjuk meg. Épp ezért. Ez az utolsó próba. Még a Műveltség Napja után is, amikor a lehetőségek már egyre gyérülnek, a tízből kilenc, aki idekerül, nem bizonyul pontosan megfelelően kreatív zseninek, és csak nagyon nehezen tudjuk kiválasztani azt a tizediket, amelyik valóban megfelelő. A tizediknek valahogyan önmagát kell megmutatnia.

– Hogyan?

– Úgy, hogy idehozunk benneteket a Gyengeelméjűek Házába, és az lesz a mi emberünk, aki ezt nem hajlandó elfogadni. Ez a módszer talán kegyetlen, de bevált. Nem mondhatjuk azt valakinek: Te kreatív vagy. Alkotóképes. Rajta, csináld hát! Sokkal biztonságosabb az, ha kivárjuk, hogy ez az ember maga mondja: Én képesnek érzem magam az alkotásra, és alkotni is fogok, akár akarjátok, akár nem! Tízezernyi olyan ember van, George, aki a tizenötezer világban elősegíti a technika fejlődését. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ebből a kis csoportból akár egyetlen jelöltet is elszalasszunk, vagy hiábavaló erőfeszítéseket tegyünk valakivel, aki nem üti meg a mércét.

George eltolta magától az üres tányér, és ajkához emelte a kávéscsészéjét.

– De mi lesz azokkal, akik… akik nem felelnek meg?

– Őket véglegesen beprogramozzuk, és belőlük lesznek a társadalom-tudósaink. Ingenescu is egyike ezeknek. Én magam bejegyzett pszichológus vagyok. Mi vagyunk, hogy úgy mondjam, a második arcvonal.

George megitta a kávéját.

– Egyetlen egy dolgot még mindig nem értek – mondta.

– Mit?

– Miért nevezik Olimpiának?

Halálos ítélet

– Szerintem egy kissé eltúlzod a dolgokat – mondta Bran Gorla kényelmetlenül mosolyogva.

– Nem, nem, nem – csattant fel a rózsaszín szemű kis albínó –, Dorlis nagy volt, amikor humánok még nem jártak a Vega-rendszerben. A Galaktikus Konföderációnak a miénknél is nagyobb fővárosa volt.

– Jó, mondjuk, hogy ősi fővárosa volt. Ezt elismerem, de a többit az archeológusokra hagyom.

– Az archeológusoknak semmi hasznát nem veszem… Amit én találtam, ahhoz egy specialista kell. És te tagja vagy a Testületnek.

Brand Gorla kétkedő pillantást vetett rá. Visszaemlékezett Theor Realóra, akit utolsó éves korában ismert meg: egy félresikerült kis fehér figura, aki olyannyira a háttérben bújt meg, hogy még az emlékezetéből is kiesett. Nagyon régen volt ugyan, de az az albínó nagyon különös figurának bizonyult. Erre viszont jól emlékezett. És ez most sem változott.

– Megpróbálok segíteni – mondta Brand –, amennyiben elárulod, mit akarsz.

Theor határozott pillantással nézett rá.

– Azt akarom, hogy bizonyos tényeket a Testület elé tárj. Megígéred?

– Ha csak az én segítségemet kéred Theor – kertelt Brand –, akkor tudnod kell, hogy én vagyok a Pszichológusok Testületének legfiatalabb tagja. Nem sok befolyásom van.

– Meg tudod csinálni. A tények pedig magukért fognak beszélni. – Az albínónak reszketett a keze.

– Folytasd – törődött bele Brand. Az öreg elvégre is az iskolatársa volt. És ennyire nem lehet önkényeskedő.

Brand Gorla megnyugodva dőlt hátra. Az Arcturus fénye a mennyezeti ablak polarizált üvegén át megszelídülve, egyenletesen áradt szét a helyiségben. De még ez a tompított fény is sok volt a rózsaszín szemeknek, ezért a kezével árnyékolta a homlokát, miközben beszélni kezdett.

– Huszonöt évig éltem a Dorlison, Brand – kezdte. – Olyan helyeken jártam, amiket ma már senki sem ismer, és sok mindent találtam. A Dorlis egy, a miénknél sokkal fejlettebb civilizáció tudományos és kulturális központja volt. Igen, és azt hiszem, a pszichológiáé is.

– A múlt dolgai mindig nagyobbaknak tűnnek – mosolyodott el Brand leereszkedőn. – Erre a jelenségre van egy teoréma. Freshmen ezt egyszerűen RNS-teorámának nevezte. Úgymint: Régi Szép Napok. De folytasd csak.

Theor összevonta szemöldökét, amiért eltérítették a témától. Gúnyosan mosolyogni kezdett.

– Te folyton úgy próbálod elkerülni a kellemetlen dolgokat, hogy tréfát űzöl belőlük. De árulj el valamit. Mit tudsz a Pszichológiai Tudományokról?

– Nem sokat – vont vállat. – Legalábbis a matematikai vonatkozásukról. Minden propaganda és reklám valamelyest a Pszichológiai Tudományok egyfajta durva megnyilvánulása – és olykor igen hatásos tud lenni. Erre gondoltál?

– Egyáltalán nem. Én nagy tömegekkel, egy évnél továbbtartó és ellenőrzött feltételek mellett végzett kísérletekre gondoltam.

– Az ilyesmit már elvetették. Nem vihető át a gyakorlatba. A mi szociális struktúránk nem alkalmas rá, és még nem is tudunk eleget ahhoz, hogy ellenőrzés alatt tartsuk az eseményeket.

Theor elfojtotta az izgatottságát.

– Csakhogy a régiek igenis tudtak eleget. És ők igenis kézben tartották a dolgokat.

– Meglepő és érdekes – válaszolta Brand flegmán –, de te ezt honnan tudod?

– Onnan, hogy találtam erre vonatkozó dokumentumokat. Egy egész bolygóról van szó, Brand. Egy egész világ, tele minden szempontból szigorú ellenőrzés alá vont emberekkel. Tanulmányozták és elemezték őket, és kísérleteztek velük. Fel tudod ezt fogni?

Brand nem fedezte fel a mentális túlfűtöttség jeleit. Talán egy alaposabb vizsgálat…

– Biztosan félreértetted – mondta Brand nyugodtan. – Ez teljességgel lehetetlen. Emberi lényeket így nem lehet ellenőrizni. Túl sokfélék.

– Hát éppen erről van szó. Nem emberek voltak.

– Mi?

– Robotok voltak, pozitron robotok. Egy egész világra való robot, Brand. Semmi dolguk nem volt, csak élni és reagálni, miközben egy sereg valódi pszichológus figyelte őket.

– Ez őrültség!

– Bizonyítani tudom – azok a robotok ugyanis még léteznek. Az Első Konföderáció széthullott, de a robotok megmaradtak. Még léteznek.

– És ezt honnan tudod?

– Onnan – állt fel Theor Realo –, hogy az elmúlt huszonöt évet közöttük töltöttem el.

A Testület elnöke ledobta pirosszegélyű hivatali talárját, és a zsebéből előhalászott egy abszolút illegális szivart.

– Lehetetlenség – mordult fel –, és teljességgel esztelenség.

– Pontosan – helyeselt Brand –, és ezt nem is vihetem a Testület elé. Meg sem hallgatnának. Először magával kell elfogadtatnom, és ha már megnyertem az ügynek…

– Ezt a marhaságot? Sosem hallottam erről a… Ki is ez a fickó?

– Egy különc, ezt bevallom. A tanítványom volt az Arcturus U-n. Egy hóbortos alak, ráadásul albínó. Nehezen alkalmazkodó típus, az ókori történelem a heppje. Olyan ember, aki ha valamit a fejébe vesz, azt tűzön-vízen keresztülviszi. Azt mondja, huszonöt évet töltött el a Dorlison. Minden adatot összegyűjtött az ottani civilizációról.

A Testület elnöke dühösen csattant fel.

– Igen, tudom. A telestat sorozatokban is mindig akad egy zseniális amatőr, aki hatalmas dolgok nyomára bukkan. A szabadúszó. A magányos farkas. Ostobaság! Konzultáltál már az Archeológiai Osztállyal?

– Persze. És az eredmény igen érdekes. Senkit nem érdekelt a Dorlis. Ez ugyanis nem csak ókori történelem. Ez egy tizenötezer éves ügy. Gyakorlatilag mítosz. Jó nevű archeológusok nem foglalkoznak vele. Ilyesmire csak tudálékos laikusok szentelnek időt. Ezek után természetesen, ha a dolog nyilvánosságra kerül, a Dorlis az archeológusok paradicsomává válik.

A Testület elnökének barátságos ábrázatára megdöbbenés ült ki.

– Ez nem túl hízelgő az egonkra nézve. Ha kiderül, hogy az az állítólagos Első Konföderáció sokkalta fejlettebb pszichológiával bírt, akkor mi csak eszelős imbecillisek vagyunk. És ráadásul pozitron robotot is tudtak építeni, ami hetvenötször bonyolultabb, mint amit mi valaha is megterveztünk. A galaxisra! Képzelje el, micsoda matematika kellett ahhoz!

– Nézze uram, már mindenkivel konzultáltam. Nem állnék vele ön elé, ha nem ellenőriztem volna minden egyes részletét. Legelőször is Blakhoz mentem, ő pedig konzultált az Egyesült Robot matematikusaival. Azt mondták, ilyen tekintetben nincs határ. Ha van pénz és idő, és fejlett pszichológia… akkor ilyen robotokat most is építhetünk.

– Miféle bizonyítékai vannak?

– Kinek, Blaknak?

– Nem, nem! A barátjának. Az albínónak. Azt mondta, feljegyzései vannak.

– Igen. El is hoztam őket. Dokumentumokat hozott, amiknek senki sem tagadja a régiségét. Szombat óta velük foglalkozom. Természetesen nem tudom elolvasni őket. Nem is hiszem, hogy Theor Realón kívül más el tudná.

– Az az irathalom ott az asztalon? És hinnünk kell a szavában?

– Igen, így van. De azt sem állítja, hogy mindent megért belőle. Azt mondja, a régi centarusiakkal van kapcsolatban, ezért ráállítottam a nyelvészeket. Meg lehet fejteni a nyelvet, és ha az ő fordítása helytelen volt, arról tudni fogunk.

– Rendben van. Lássuk.

Brand Gorla eléje tette a műanyag kötésű dokumentumokat. A Testület elnöke félrekotorta és a fordítás után nyúlt. Olvasás közben hatalmas füstfelhőket eregetett.

– Hmmm – hangzott a kommentárja. – A részletek, gondolom a Dorlison maradtak.

– Theor állítása szerint csak a pozitron-agy tervei több száz tonnát nyomnak. Azok mind ott vannak még az eredeti helyükön, egy páncélteremben. De ez a legkevesebb. Theor megfordult magán a robot-világon is. Vannak fotói, meg teletype felvételei, mindent felvett. Nincsenek rendszerezve, elvégre egy laikus készítette őket, aki nem sokat tud a pszichológiáról. De még így is elegendő adat szól arról, hogy bizonyosan állíthassuk… az a világ… nos, nem természetes.

– Azok az adatok is itt vannak?

– Valamennyi. A legtöbbje mikrofilmen, de hoztam projektort. Itt a nézőke, uram.

A Testület elnöke egy óra múlva azt mondta:

– Holnapra összehívok egy Testületi Ülést, és eléjük terjesztem.

Brand Gorla szélesen elvigyorodott.

– Bizottságot küldünk a Dorlisra?

– Ha sikerül az Egyetemen kívül költségvetési hitelt szereznünk. Hagyja itt ezt a dokumentációt, kérem. Alaposan át szeretném nézni.

A Tudomány és Technológia Kormányhivatala elméletileg adminisztratív felügyeletet gyakorolt minden tudományos kísérlet felett. Gyakorlatilag viszont a nagyobb egyetemek egyszerű kutatócsoportjai meglehetősen önálló testületek voltak, és a Kormány nem sokat törődött velük. Csakhogy az általános szabályok nem feltétlenül egyetemes szabályok is.

Így aztán a Testület elnöke, bár füstölgött, dühöngött és átkozódott, nem utasíthatta vissza a jelentéstételt Wynne Murry részére. Murry címét pontosabban úgy határozhatnánk meg, hogy ő volt a pszichológiai, pszichopatológiai és mentáltechnológiai tanszékek titkárságának vezetője. Szakmai körökben pedig igen elismert pszichológusnak számított.

Ezért a Testület elnöke legfeljebb magában dohoghatott, de ennél többet nem tehetett.

Murry mosolygott és tudomást sem vett az elnök mogorva ábrázatáról. Önkéntelenül is megdörzsölte az állát és azt mondta:

– Kevés az információ. Így nekivághatunk?

A testületi elnök ridegen válaszolt.

– Nem értem, miféle információra volna még szüksége. A kormány azt mondja, hogy az egyetemek költségvetését kuratórium felügyelje. Ebben az esetben pedig a kérdését nem tartom helyénvalónak.

– Nem a költségvetésről akarok vitázni – vont vállat Murry. – De maga a kormány engedélye nélkül nem hagyhatja el a bolygót. Ez az, amihez nem elegendő az információ.

– Más információ nincs, csak az, amit átadtam.

– De a dolgok kiszivárogtak. És ez gyerekes, szükségtelen titkolózás.

Az öreg pszichológus elvörösödött.

– Titkolózás! Ha nem ismeri az egyetemi szokásokat, nem segíthetek magán. A kutatásokat, kivált, ha azok nagy jelentőségűek, a nyilvánosság kizárásával kell végezni mindaddig, amíg számottevő eredmény nem mutatható fel. Ha visszatérek, minden eddig nyilvánosságra hozott anyag másolatát el fogom küldeni.

– A-a! – rázta a fejét Murry. – Nem elég. Maga a Dorlisra akar menni, igaz?

– Erről értesítettük a Tudományos Tanszéket.

– Miért?

– Minek akarja tudni?

– Mert ez elég nagy dolog, különben a Testület elnöke nem személyesen menne oda. Mi van ezzel a robot-világon létező ősi civilizációval?

– Egyszóval tudja, miről van szó.

– Puszta ötletből nem akarnának odamenni. Részleteket akarok.

– Most még semmit nem tudunk. És amíg a Dorlisra nem megyünk, nem is fogunk tudni.

– Akkor magukkal megyek.

– Minek?

– Ah! – Murry lassan felállt. – Most maga tesz fel kérdéseket. Ennek most semmi értelme. Tudom, hogy az egyetemek nem rajonganak a kormányzati felügyeletért: és azt is tudom, hogy akadémiai forrásból én sem számíthatok semmilyen segítségre. De ez esetben igenis segíteni akarok maguknak, és nem érdekel, hogyan szerzik meg a támogatásomat. A maguk expedíciója nem megy sehová, hacsak én is önökkel nem megyek – mint a kormány képviselője.

A Dorlis egyáltalán nem megnyerő világ. Jelentősége a Galaxis gazdaságát illetően egyenlő a nullával, távol van minden kereskedelmi útvonaltól, lakói fejletlenek, felvilágosulatlanok, a történelme homályos. És mégis, az ősi romok, a törmelék és a szemét között felismerni egy tűz nyomait, amely eltörölte a föld színéről egy nagyobb Föderáció egy nagyobb fővárosát.

És valahol a törmelék között egy újabb világ emberei kutakodtak, hogy megértsék a történteket.

A Testület elnöke megrázta a fejét és hátrasimította őszülő haját. Egy hete nem borotválkozott.

– Az a baj – sóhajtott –, hogy nincs viszonyítási alapunk. A nyelvet meg lehet fejteni, azt hiszem, de a jelrendszerrel nem tudunk mit kezdeni.

– Szerintem nagyon szépen haladunk.

– Sötétben tapogatózunk! Az albínó barátod fordításaira támaszkodva hazardírozunk. Én semmi reményt nem fűzök hozzá.

– Ostobaság! – legyintett Brand. – Te két évet töltöttél a Nímiai Anomálián, itt meg csak két hónapja vagy, és a munkának csak a százezred részét végezted el. Másvalami zavar téged – vigyorgott Brand mogorván. – Nem kellemes látvány egy pszichológus, akinek egy kormánytisztviselő ül a nyakában.

A Testületi elnök leharapta a szivarja végét és kiköpte. Lassan bökte ki a szavakat:

– Ezzel a csökönyös idiótával kapcsolatban három dolog zavar. Először: nem kedvelem a kormányzati befolyást. Másodszor: nem kedvelem, ha egy idegen liheg a nyakamba, amikor a pszichológia történetének legnagyobb esetén dolgozom. Harmadszor: mi a francot keres ez itt? Mit keres?

– Nem tudom. Mit kereshet ez itt? Gondolkodtál már ezen egyáltalán?

– Nem. Őszintén, nem is érdekel. Én a helyedben nem foglalkoznék vele.

– Nem foglalkoznál! Nem foglalkoznál! – gesztikulált a Testületi elnök vadul. – Azt hiszed, hogy egy kormányzati felügyeletet csak úgy figyelmen kívül lehet hagyni. Gondolom tudod, hogy ez a Murry pszichológusnak mondja magát?

– Tudom.

– Gondolom azt is tudod, hogy gyötri a kíváncsiság aziránt, amit itt csinálunk?

– Ez, mondhatnám úgy is, természetes.

– Ó. Továbbá tudod-e… – megdöbbentő hirtelenséggel elhallgatott. – Jól van, Murry az ajtóban. Csak nyugi.

Wynne Murry üdvözlésképpen rájuk vigyorgott, de a Testületi elnök csak komoran bólintott feléje.

– Nos, uram – kezdte Murry ünnepélyesen –, tudja, hogy már negyvennyolc órája talpon vagyok? Maguk találtak itt valamit. Valami nagy dolgot.

– Köszönjük.

– Nem, nem. Komolyan mondom. A robotvilág létezik.

– Azt gondolta, hogy nem?

A titkár barátságosan vállat vont.

– Az ember természeténél fogva szkeptikus. Mik a tervei a jövőre nézve?

– Miért érdekli? – A Testületi elnök egyenként morzsolta a fogai között a szavakat.

– Hogy tudjam, azonosak-e az enyémekkel?

– És azok mik?

– Nem, nem… – mosolyodott el a titkár. – Előbb ön nyilatkozzon. Meddig szándékozik itt maradni?

– Ameddig kellőképpen el nem tudok igazodni a dokumentumokban.

– Ez nem válasz. Mit ért az alatt, hogy kellőképpen?

– Fogalmam sincs. Lehet, hogy évekig eltart.

– Ó, kárhozat!

A Testület elnöke szótlanul felvonta a szemöldökét

A titkár a körmeit vizsgálgatta.

– Gondolom, tisztában van azzal, hogy hol fekszik ez a robotvilág.

– Természetesen. Theor Realo járt ott. Az általa adott információk mindeddig helyesnek bizonyultak.

– Igen. Az albínó. Nos, miért nem megy oda?

– Odamenni? Az lehetetlen!

– Megkérdezhetem, miért?

– Nézze – magyarázta az elnök erőltetett türelemmel. – Maga nem a mi meghívásunkra van itt, és nem kértük rá, hogy meghatározza a lépéseinket, de hogy lássa, nem kötözködni akarok, egy metaforával válaszolok a kérdésére. Tegyük fel, mi most egy olyan gépezettel állunk szemben, amely általunk ismeretlen anyagból és elvek szerint épült fel. A gépezet olyan hatalmas, hogy nem tudjuk szétszedni alkatrészeire, csak az egésznek a rendeltetését próbálhatjuk meg kitalálni. Erre jön maga, és azt javasolja, hogy robbantsuk fel az egyik alkatrészt, amiről azt sem tudjuk, mire szolgál.

– Értem, mire céloz, csakhogy egy kissé titokzatos. A metaforája pedig erőltetett.

– Egyáltalán nem az. A pozitron robotok olyan elv szerint készültek, aminek a lényege teljesen ismeretlen előttünk. Az egyetlen dolog, amit tudunk, hogy a robotokat teljesen elszigetelték, hogy maguk alakíthassák a sorsukat. Ha megtörnénk ezt az elszigeteltséget, az egész kísérletet tennénk tönkre. Ha odamennénk, azzal egy új, előre nem látott faktort vinnénk be, ami váratlan reakciókat váltana ki, és mindent tönkretenne. A legkisebb zavar…

– Szamárság! Theor Realo már járt ott.

A Testület elnöke egyszeriben elveszítette a türelmét.

– Nem gondolja, hogy tudok róla? Azt hiszi, hogy mindez megtörtént volna, ha az az átkozott albínó nem egy tudatlan, fanatikus, aki mit sem tud a pszichológiáról? A Galaxisra, ki tudja, milyen kárt okozott máris az az idióta?

Csend lett. A titkár a körmével kocogtatta a fogait.

– Nem tudom… Nem tudom. De rá fogok jönni. És nem várhatok évekig.

Murry elment, az elnök pedig háborogva fordult Brand felé:

– És vajon, hogyan fogjuk megakadályozni, ha úgy dönt, hogy a robotvilágra megy?

– Nem tudom, hogyan mehetne oda, ha mi nem engedjük. Nem ő az expedíció vezetője.

– Ó, hogy nem-e? Éppen ezt akartam mondani, amikor idejött. Amióta itt vagyunk, a flotta tíz hajója szállt már le a Dorlison.

– Micsoda?

– Úgy bizony!

– De minek?

– Ez az fiam, amit én sem értek.

– Nem bánja, ha zavarom? – kérdezte Wynne Murry nyájasan, mire Theor Realo kelletlenül felpillantott az asztalán reménytelen rendetlenségben széthányt papírjaiból.

– Jöjjön. Majd letakarítok magának egy széket. – Az albínó idegességtől rángó izmokkal söpörte le a két szék egyikéről a szemetet.

Murry letelepedett, és keresztbe tette hosszú lábait.

– Magára is osztottak egy kis munkát? – bólintott az asztal felé.

Theor megrázta a fejét és halványan elmosolyodott. Automatikus mozdulattal egy kupacba seperte és lefelé fordította a lapokat.

Amióta néhány hónapja vagy száz különféle felkészültségű pszichológus társaságában visszatért a Dorlisra, az az érzése támadt, hogy egyre messzebb sodródik a dolog lényegétől. Itt már nem akadt hely a számára. Azon kívül, hogy az egyedül általa meglátogatott robotvilágra vonatkozó kérdésekre válaszolgatott, semmi szerepe nem volt. Mindennek ellenére egyre inkább az az érzés érlelődött meg benne, hogy neki kellene odamennie, nem egy kompetens tudósnak.

Ez olyan dolog, amin érdemes megsértődni. De hát a dolgok mindig is így mentek.

– Hogyan? – rezzent fel, mert elszalasztotta Murry legutolsó megjegyzését. A titkár megismételte:

– Azt mondtam, meglepő, hogy magát nem vonják be a munkába. Magáé az eredeti felfedezés, ugye?

– Igen – válaszolta az albínó felderülve. – Csak kicsúszott a kezemből. Már nem tudom követni.

– Pedig maga ott volt a robotvilágon.

– Azt mondják, hibát követtem el. Hogy mindent tönkretehettem volna vele.

– Szerintem csak az a bajuk – Murry egy grimaszt vágott –, hogy maga első kézből jutott információkhoz, ők meg nem. Ne hagyja, hogy elhitessék magával ezek a címzetes ökrök, hogy maga egy senki. Egy közönséges gondolkodású laikus is többet ér, mint egy szemellenzős tudós. Maga meg én – én is laikus vagyok, tudja? – ki kell, hogy álljunk a jogainkért. Gyújtson rá.

– Én nem do… Köszönöm, elfogadom. – Az albínó kezdett megbarátkozni a vele szemben ülő hórihorgas figurával. Visszaforgatta a papírokat, és bátran, de bizonytalan mozdulatokkal rágyújtott.

– Huszonöt év – tagolta Theor lassan, hogy elkerülje a köhögést.

– Válaszolna néhány kérdésre arra a világra vonatkozóan?

– Miért ne? Azok is folyton arról kérdezgetnek. Nem volna jobb, ha őket kérdezné? Mostanra már biztosan mindent kidolgoztak. – Olyan messzire fújta a füstöt, amennyire csak tudta.

– Őszintén szólva – legyintett Murry –, még el sem kezdték, én pedig olyan információkat szeretnék, amiket még nem fordítottak le a pszichológia nyelvére. Legelébb is, miféle emberek – vagy szerkezetek – azok a robotok? Nincs róluk egy fotója?

– Hát az nincs. Nem szívesen készítenék felvételeket róluk. De nem szerkezetek azok, hanem emberek!

– Nem? Úgy néznek ki, mint az emberek?

– Igen… többnyire. Kívülről legalábbis. Hoztam mintát a sejt-struktúrájukból, hogy mikroszkóp alatt meg lehessen vizsgálni. A Testületi elnöknél vannak. Belül sokkal egyszerűbbek, mint az ember, tudja? Érdekesek – és szépek.

– Egyszerűbbek, mint a bolygó egyéb fajai?

– Ó, nem. Az egy igen primitív bolygó. És… és… – Hevesen köhögni kezdett, és diszkréten elnyomta a cigarettát. – Protoplazma alapúak, tudja? Azt hiszem, halvány fogalmuk sincs arról, hogy robotok.

– Nem, én sem hinném, hogy tudnának róla. És milyen a tudományos életük?

– Nem tudom. Sosem volt alkalmam rá, hogy megfigyeljem. És minden olyan más ott. Azt hiszem, ezt csak egy szakértő tudná elmagyarázni.

– Vannak gépeik?

– Hát persze. – Az albínó meglepettnek látszott. – Nagyon jó és sokféle gépük van.

– Nagyvárosok?

– Igen!

– És maga kedveli őket. – A titkár szeme tágra nyílt, amint elgondolkodott. – Miért?

Theor Realo hangja élesen csattant:

– Nem tudom. Csak olyan szeretnivalók. Jól megvoltunk. Nem sokat zavartak engem. Semminek nem jöttem rá a lényegére. Talán mert olyan nehezen boldogultam a hazaúttal, és talán mert ők olyan egyszerűek az emberhez képest.

– Sokkal barátságosabbak is?

– N-nem. Azt nem mondhatnám. Engem sosem fogadtak el teljes mértékben. Idegen voltam a számukra, és kezdetben a nyelvüket sem ismertem – ezért. De – hirtelen felderült a tekintete –, én jobban megértettem őket. Azt könnyebben megmondtam, hogy mire gondolnak. És… nem tudom, miért volt ez így?

– Hmmm. Nos, rágyújt még egyre? Nem? Én most már lefekszem. Késő van. Mit szólna holnap egy golfhoz kettesben? Kialakítottam itt egy pályát. Megjárja. Nem árt egy kis gyakorlás.

Elvigyorodott, majd távozott.

“Ez felér egy halálos ítélettel” – mondta magában, és fütyörészve visszament a saját szállására.

Ugyanezt a mondatot ismételte el magában, amikor másnap reggel a hivatali vállszalagját magára öltve a Testületi elnök elé állt. Ezúttal nem ült le.

– Már megint? – kérdezte a Testület elnöke rezignáltan.

– Megint! – helyeselt a titkár. – Ezúttal hivatalos ügyben. Át kell vennem az expedíciójának a vezetését.

– Micsoda?! Az lehetetlen, uram! Az ilyen javaslatot meg sem hallottam.

– Megvan hozzá az illetékességem. – Wynne Murry elővett egy metalloid hengert, és a hüvelykujjával felpattintotta a fedelét. – Teljes hatalommal és diszkrécióval élhetek vele. Amint látja, a Föderatív Kongresszus elnöke írta alá.

– Úgy… De miért? – A Testület titkára nehezen vette a levegőt. – Netán az önkényes zsarnokságról van szó?

– Arról bizony, uram. Mi mindvégig más szemszögből néztük a dolgokat. A Tudományos és Technológiai Osztály azokat a robotokat nem a tudományos különlegesség szemszögéből nézte, hanem a Föderáció békéjének fenyegetettségét látta bennük. Nem hiszem, hogy valaha is meg tudná akadályozni, hogy figyelembe vegyük a robotvilág jelentette veszélyt.

– Semmi ilyesmit nem látok. Teljességgel elszigetelt és ártalmatlan világról van szó.

– Honnan tudja?

– A kísérlet természetéből – kiáltotta a Testület elnöke dühösen. – A tervezők a lehető legzártabb rendszert igyekeztek megteremteni. Ott vannak, messze minden kereskedelmi útvonaltól, az űr egyik legritkábban lakott fertályában. Az egész ötlet arra épült, hogy azokat a robotokat semmilyen külső hatás ne érje.

Murry elmosolyodott.

– Nem értek egyet. Nézze, magával az a baj, hogy túlságosan elméleti ember. Olyannak látja a dolgokat, amilyennek lenniük kellene, én pedig, a gyakorlati ember, olyannak látom, amilyenek valójában. Nem létezik olyan kísérlet, amely a kitaposatlan ösvényen, önmagától fut. Kell lennie valahol egy megfigyelő állomásnak, ahonnan legalábbis egyvalaki figyeli, és szükség szerint módosítja a körülményeket.

– Valóban? – érdeklődött a Testületi elnök egykedvűen.

– Igen, ebben a kísérletben a megfigyelők, a Dorlis eredeti pszichológusai az Első Konföderációval együtt eltűntek, és a kísérlet tizenötezer éve magától fut. Kisebb hibák előfordultak, némelyek nagyobbakká váltak, amik idegen faktort indukáltak, az pedig újabb hibákat szült. Egy geometrikus progresszió. És már senki nem képes megállítani.

– Puszta feltételezés.

– Lehet. De magát csak a robotvilág érdekli, én pedig az egész Föderációra gondolok.

– És vajon miféle veszélyt jelent ez a robotvilág a Föderációra? Nem értem, maga mitől tart?

Murry felsóhajtott.

– Elmondom egyszerű szavakkal, de ne vádoljon meg azzal, hogy melodramatikus vagyok. A Föderáció már évszázadok óta nem viselt hadat senkivel. Mi történne, ha kapcsolatba lépnénk azokkal a robotokkal?

– Egyetlen világtól fél?

– Meglehet. Mit tud a tudományukról? A robotok olykor mókás dolgokat produkálnak.

– Milyen tudományuk lehet? Nem fém-elektromos szuperemberek. Gyenge protoplazmatikus teremtmények, szegényes utánzatai az embernek. Pozitron-agyuk egyszerűsített pszichológiai törvényszerűsége szerint működik. Amennyiben magától a “robot” szótól ijedt meg…

– Nem, dehogyis. Viszont beszéltem Theor Realóval. Tudja, ő az egyetlen, aki látta őket.

A Testületi elnök folyamatosan káromkodott magában. Minek hagyták, hogy ez a hóbortos laikus itt lábatlankodjon közöttük! Hangosan azt mondta:

– Hallottuk Realo egész sztoriját, kiértékeltük, és minden szempontból elemeztük. Biztosíthatom, semmiféle fenyegetés nem rejlik benne. A kísérlet annyira tudományos színtű, hogy semmi pénzért nem töltenék ott két napot sem, ha arról volna szó, hogy nekem kell ott ellenőriznem valamit. Annyit tudunk, hogy az egész ötlet a pozitron-agyra épül, amely egy vagy két alaptétel modifikációja alapján működik. A részletek még nem tudjuk, de azok nem lehetnek jelentősek, lévén ez az első ilyen kísérlet, és a korabeli titokzatos pszichológusok is valószínűleg lépésről lépésre haladtak előre. Azok a robotok nem szuperemberek, sem nem vadállatok. Efelől biztosíthatom – mint pszichológus.

– Sajnálom! De én is pszichológus vagyok. Egy kicsivel több gyakorlati megfigyelés szükséges. Ez minden. És kevés modifikáció. Vegyük az általános harci szellemet. Nem ez a tudományos meghatározás, de most nincs türelmem vesződni vele. Tudja, mire gondolok. Mi emberek harciasak szoktunk lenni. De ez a tulajdonságunk velünk született. Egy stabil politikai és gazdasági rendszer nem engedheti meg magának, hogy energiát pazaroljon a harcra. Ez nem túlélési faktor. De tegyük fel, hogy a robotok is harciasak. Tegyük fel, hogy azon hosszú idő alatt, amíg nem voltak szem előtt, sokkal harciasabbá váltak, mint azt az eredeti tervezőik akarták. Kellemetlen figurák is válhattak belőle.

– És tegyük fel, hogy a Galaxis valamennyi csillaga egyszerre válik nóvává. Hát akkor kezdjük el valóban aggódni.

– És van még valami – folytatta Murry mit sem törődve a másik szarkasztikus megjegyzésével. – Theor Realo kedvelte azokat a robotokat. Jobban kedvelte őket, mint az igazi embereket. Jól érezte magát közöttük, és mi mindannyian tudjuk, hogy a saját világában mennyire kilóg a sorból.

– És ennek mi a jelentősége? – kérdezte a Testületi elnök.

– Hát nem érti? – vonta fel Wynne Murry a szemöldökét. – Theor Realo kedvelte azokat a robotokat, nyilván mert ő is olyan, mint azok. Megesküdnék rá, hogy Theor Realo alapos fizikai vizsgálata kimutatna némi alapvető változást, méghozzá ugyanott, ahol a robotoknál…

– És Theor Realo – folytatta a titkár – negyed évszázadig dolgozott azon, hogy megértse a lényeget. Az egész tudományos világ halálra röhögte volna magát, ha tud róla. Ez azt jelenti, hogy ott fanatizmus van jelen: jó adag tiszteletreméltó, inhumán állhatatosság. Azok a robotok csakis ilyenek lehetnek!

– Ebben nincs logika. Maga úgy érvel, mint egy megszállott, mint egy holdkóros idióta.

– Nincs szükségem szigorúan vett matematikai bizonyítékra. Meg kell védenem a Föderációt. Maga is tudja, hogy ez a legfontosabb. A Dorlis pszichológusai egyáltalán nem voltak olyan nagyok. Csak egyetlen lépéssel jutottak előbbre. A humanoidjaik – ne nevezzük őket robotoknak – csak az emberi lények utánzatai voltak, lehettek volna jobbak is. Az embernek nagyon, nagyon bonyolult reakciórendszere van – az olyan tulajdonságokat pedig, mint amilyen a szociális öntudat, az etikai rendszer létrehozásának igénye; továbbá mind a nagylelkűség, bőkezűség, fair play, stb. valószínűleg nem másolhatók le. De kell, hogy legyen kitartásuk, ami gyakorlatilag magában foglalja a makacsságot, harciasságot, ha jól értelmezem Theor történetét. Nos, ha van tudományos életük, akkor nem szívesen szabadítanám őket a Galaxisra., mégha mi milliószorta többen is vagyunk, mint ők. És nem is fogom megengedni, hogy elszabaduljanak.

– Mik a tervei? – kérdezte a Testületi elnök merev arccal.

– Még nem döntöttem el. De azt hiszem, egy kis létszámú csoporttal a bolygóra megyek.

– Ne, várjon! – Az öreg pszichológus felpattant és megkerülte az asztalt. Megragadta a titkár könyökét. – Egészen biztos abban, hogy tudja, mit csinál? Ennek az irdatlan kísérletnek a potenciális kihatásai minden bizonnyal jóval az ítélőképességünk határán túl vannak. Nem tudja, mit tehet tönkre.

– Tudom. Gondolja, hogy élvezem, amit csinálok? Ez nem egy hősi feladat. Pszichológusként is szeretném tudni, mi folyik itt, de engem azért küldtek, hogy megóvjam a Föderációt, és én mindent elkövetek, hogy megtegyem – pedig piszkos munka ez. De nem tehetek róla.

– Nem kell megoldást találnia. Ennyi információból nem tudhat meg annyit, ami elvezeti a pszichológiájuk alapjaihoz. Lehet, hogy a kivárás eredménye két galaktikus rendszer fúziója lesz, ami milliószorta nagyobb tudást és hatalmat ad a kezünkbe, mint amennyi kárt robotok vagy metál-elektromos szuperemberek valaha is okozhatnak nekünk.

A titkár vállat vont.

– Most maga érvel gyengécske lehetőségekkel.

– Nézze, egyezséget ajánlok. Vegyük blokád alá őket. Szigeteljük el őket. Állítsunk fel őrséget. De ne nyúljunk hozzájuk. Adjon még időt. Adjon egy lehetőséget. Meg kell tennie!

– Már gondolkodtam ezen. De a kongresszus jóváhagyása kell hozzá. Nagyon sokba kerülhet, tudja.

A Testületi elnök idegesen vetette bele magát a székébe.

– Mi kerülhet sokba? Tisztában van azzal, hogy mit nyerhetünk cserébe?

Murry elgondolkodott, majd halvány mosollyal azt mondta:

– Mi van, ha kifejlesztették a csillagközi utazást?

– Akkor visszavonom az ellenvetéseimet – válaszolta az elnök gyorsan.

– A Kongresszus elé viszem a dolgot – állt fel a titkár.

Brand Gorla igyekezett kifejezéstelen arccal nyugtázni a Testületi elnök görnyedt testtartását. Az expedíció tagjainak vidámnak indult találkozója ideges hallgatásba fulladt.

– Most mihez kezdünk? – kérdezte Gorla.

Az elnök beesett válla megrezdült, de nem fordult meg, úgy válaszolt.

– Elküldtem Theor Realóért. Az az ostoba a múlt héten elutazott a Keleti Kontinensre…

– Minek?

Az öreg ideges lett, amiért félbeszakították.

– Honnan tudnám, mire képes egy ilyen hóbortos alak! Hát nem látja, hogy Murrynak igaza van? Ez az ember fizikailag abnormális. Nem tehetjük meg, hogy szem elől tévesszük. Bárcsak sose láttam volna. Már visszafelé tart, és itt is marad. – A hangja morgássá halkult. – Már két órája vissza kellett volna érnie.

– Ez egy lehetetlen állapot, uram – háborgott Brand.

– Úgy véli?

– Nos… gondolja, hogy a Kongresszus hozzá fog járulni egy robotvilágot figyelő meghatározatlan ideig tartó őrjárat felállításához? Az hatalmas költségekkel járna, és azt a Galaxis minden polgára megérezné az adójában. A pszichológiai egyenletek a józan ész szintjére degenerálódnak. Valójában nem is értem, Murry miért egyezett bele, hogy a Kongresszus elé viszi a dolgot.

– Nem érti? – pillantott az elnök a fiatal kollégára. – Hát, mert az ostoba pszichológusnak tartja magát, és a Galaxisra mondom, ez a gyenge pontja. Azzal áltatja magát, hogy a szíve legmélyén nem kívánja lerombolni a robotvilágot, de a Föderáció érdekei megkövetelik azt. És belemegy minden méltányos egyezségbe. A Kongresszus nem fog belemenni a határozatlan ideig tartó őrjáratba, ezt nem kell külön kihangsúlyoznia. – Halkan, türelmesen beszélt. – De tíz évet, két évet, hat hónapot – amennyit csak lehet, kicsikarok belőlük. Addigra csak megtudunk valamit arról a világról. És ha igazolódik a feltételezésünk, meghosszabbíthatjuk az egyezményt. Addig is megvédjük a projektet.

Rövid csend támadt, majd az elnök lassan, keserű hangon hozzátette:

– És ebben Theor Realónak komoly szerep jut.

Brand Gorla csendben figyelt és várt. A Testületi elnök folytatta:

– Egy részről Murry látja azt is, amit mi nem. Realo egy pszichológiai kripli. És ez a nyitja az egésznek. Ha őt alaposan megfigyeljük, durva képet kaphatunk a robotokról; torz egyéniség, de hát barátságtalan, veszedelmes környezetben kellett élnie. Viszont számításba kellett vennünk, hogy a természete… Ah, már fáraszt ez az egész.

Felvillant a jelző, mire Brand Gorla felsóhajtott.

– Hát itt van. Rendben van, Gorla, maradjon itt, magától ideges leszek. Megyek, megnézem.

Theor Realo úgy robbant be a szobába, mint valami üstökös, és pontosan középen megtorpant. Egyikükről a másikukra pillantott, a szemét meresztette rájuk.

– Hogy történt mindez?

– Micsoda? – kérdezte a Testületi elnök ridegen. – Üljön le. Volna néhány kérdésem.

– Nem. Először maga válaszoljon nekem.

– Üljön le.

Realo leült. A szeme könnyben úszott.

– Meg fogják semmisíteni a robotvilágot.

– Amiatt ne aggódjon.

– De azt mondta, megteszik, ha kiderül, hogy kifejlesztették a csillagközi utazást. Így mondta. Maga ostoba. Hát nem érti… – a hangja elcsuklott.

A Testület elnöke kényelmetlenül ráncolta a homlokát. Az albínó a fogait csikorgatva préselte ki a szavakat.

– Már régóta ismerik a csillagközi utazást.

A két pszichológus egyszerre vetette magát a kis emberre.

– Micsoda!!

– Hát… hát mit gondoltak? – Realo kétségbeesett erőfeszítéssel ugrott fel. – Azt hitték, hogy valami elhagyott sivatagban, vagy óceánon szálltam le, és egymagam derítettem fel az egész bolygót? Azt hitték, hogy az élet csupán mese? Elkaptak, mihelyt leszálltam, és egy hatalmas városba cipeltek. Legalábbis azt hiszem, hogy nagy város volt. Más volt, mint a mi városaink. De nem mondom el.

– Ne törődjön a várossal – csapott le rá a Testületi elnök. – Elkapták. És azután?

– Tanulmányoztak. Megvizsgálták a gépemet. Azután egy éjszaka elmentem, hogy értesítsem a Föderációt. Nem tudták, hogy elmentem. Nem akarták, hogy elmenjek. – A hangja elcsuklott. – Maradhattam volna, de inkább nem tettem, a Föderációnak meg kellett tudnia.

– Mondott nekik valamit a hajójáról?

– Hogy mondhattam volna. Nem vagyok műszaki ember. Nem ismerem a működési elvét meg a felépítését. De megmutattam nekik, hogyan kell irányítani, és hagytam, hogy belenézzenek a motorba. Ez minden.

– Akkor nem koppinthatták le. Ennyi nem elég hozzá – magyarázta Brand Gorla, de csak jobbára önmagának.

Az albínó hirtelen győzedelmesen felordított.

– De igen, megcsinálhatták. Én ismerem őket. Tudja, ők gépek. Minden problémát megoldanak. És semmit sem mulasztanak el. Megszerezték. Eleget tudtak meg tőlem. Lefogadom, hogy eleget.

A Testületi igazgató hosszasan nézett, majd fáradtan elfordult.

– Miért nem beszélt erről?

– Mert elvették tőlem a világomat. Én fedeztem fel – teljesen egyedül. És amikor már elvégeztem a munka legjavát, és meghívtam magukat, félrelöktek. És azzal jöttek nekem, hogy olyan világra szálltam le, amely mindent tönkretehet. Miért mondtam volna el? Találják ki maguktól, ha annyira okosak, hogy megengedhetik maguknak, hogy belém rúgjanak.

“Aszociális magatartás! Felsőbbrendűségi komplexus! Üldözési mánia! Csodálatos!” – gondolta az elnök keserűen. – “Minden stimmel, most hogy levettük a tekintetünket a horizontról, és megnéztük, mi van az orrunk előtt. És mindent tönkretettünk.”

– Rendben van, Realo – mondta hangosan –, veszítettünk. Folytassa.

– Vége? Tényleg vége mindennek? – kérdezte Brand Gorla feszülten.

Az elnök válaszolt:

– Tényleg vége. Az eredeti kísérletnek vége. A torzulás, amit Realo leszállása okozott, bizonyára elegendő ahhoz, hogy a tervet alapjaiban megváltoztassa, úgyhogy amit itt kiderítettünk, az már semmit sem ér. Meg aztán… Murrynak igaza van. Ha ismerik a csillagközi utazás fortélyait, akkor veszélyesek.

– De maga nem fogja megsemmisíteni őket – ordította Realo. – Nem teheti meg. Nem bántottak senkit.

Nem kapott választ, ezért folytatta:

– Visszamegyek oda. Figyelmeztetem őket. Hogy felkészülhessenek. Figyelmeztetem őket.

Lassan az ajtó felé hátrált. Vékony szálú fehér haja kócosan lógott, rózsaszín szeme kimeredt.

A Testület elnöke nem akadályozta meg, hogy távozzon.

– Menjen csak. Ez az ő élete. Már nem érdekel.

Theor Realo olyan gyorsulással iramodott a robotvilág felé, hogy majdnem megfulladt belé.

Valahol előtte ott az elszigetelt világ, amin mesterséges humán-imitációk küszködnek egy már halott kísérlet alanyaiként. Küzdenek, hogy megvalósítsák az új célt, a csillagközi utazást, ami az ő halálos ítéletük.

Theor a világ felé fordult, hogy megkeresse ugyanazt a várost, ahol első ízben “tanulmányozták” őt. Jól emlékezett rá. A neve az első szó volt, amit az ő nyelvükön megtanult.

New York!

Zsákutca

A Galaxis történetében csak egy ízben

fordult elő, hogy nemhumán intelligens

fajra bukkantak…

Ligurn Vier: Történelmi tanulmányok

(I)

Feladó: Külső Provinciák Hivatala

Címzett: Loodun Antyok, személyügyi főelőadó, A-8.

Tárgy: Cepheus 18, Polgári Felügyelet, adminisztratív szolgálati beosztás.

Referenciák:

(a) “Módszerek az Adminisztratív Szolgálat hivatalnokainak besorolásához, javított kiadás”, Végrehajtó Iroda, 2515, a Galaktikus Birodalom 971. éve.

(b) Birodalmi direktívák, 2374 jan., 243/975 G.B.

1. Az (a) referencia értelmében ezennel kinevezem polgári felügyelőnek. Fenti beosztásában a Cepheus 18-on az illetékessége kiterjed a Császár valamennyi, a (b) referencia szerint működő autonómiával rendelkező nemhumán alattvalójára.

2. Tárgyi pozíciójában köteles összefoglalni valamennyi nemhumán közösség belügyi jelentését, koordinálni az illetékes kormányok nyomozói és tudósítói bizottságait, és elkészíteni az összes nemhumán ügyekre vonatkozó évközi jelentéseket.

C. Morily, KülProHiv

12/977 G.B.

Loodun Antyok figyelmesen hallgatta, s most lassan megrázta kerek fejét.

– Barátom, én szeretnék segíteni, de maga rossz lóra tett. Az lesz a legjobb, ha ezt a Hivatallal tisztázza.

Tomor Zammo hátradőlt a székében, megvakarta kampós orrát, és arra gondolt, hogy mindegy mit, de válaszolnia kell. Csendben azt mondta:

– Logikus, de nem praktikus. Most nem mehetek a Trantorra. Ön a Hivatal képviselője a Cepheus 18-on. Teljesen reménytelen az ügy?

– Nos, még mint polgári felügyelőnek is, a Hivatal politikájához kell tartanom magamat.

– Nagyszerű! – kiáltott fel Zammo. – Akkor árulja el, mi a Hivatal politikájának a lényege? Én egy tudományos kutatócsoportnak vagyok a vezetője, és közvetlen Birodalmi illetékességgel bírok, meglehetősen széles hatáskörrel rendelkezem, mégis, utam minden állomásán polgári hatóságokba ütközöm, akik mint a papagáj szajkózzák, hogy nekik a Hivatal politikájához kell igazodniuk. De mi a Hivatal politikája? Még senkitől sem kaptam valamire való választ erre a kérdésre.

Antyok rezzenéstelen szemmel nézett rá.

– Ahogy én látom – és ez a személyes véleményem, úgyhogy ne hivatkozzon rá –, a Hivatal politikája az, hogy a nemhumánokat tisztességes bánásmódban kell részesíteni.

– Akkor milyen hatóság foglalkozik…

– Sss! Nehogy itt felemelje a hangját. Ami azt illeti, Ő Császári Felsége humanitárius lélek, és az aurealista filozófia tudósa. Nem árulok el vele titkot, hiszen köztudott, hogy maga a Császár szorgalmazta ennek a világnak a megalapítását. Elképzelheti, hogy a Hivatal politikája összhangban van a császári szándékkal. Arra pedig fogadhat, hogy én nem fogok egy ilyen árral szemben úszni.

– Nos, barátom – figyelmeztette a pszichológus, és megrebbent a szemhéja –, ha ebben a modorban folytatja, hamar elveszítheti az állását. Nem, nem én fogom kidobatni. Egyáltalán nem így értettem. Csak a munkaköre el fog sorvadni, mert magával nem lehet elintézni semmit!

– Valóban? És miért nem? – Antyok alacsony, rózsásképű férfi volt, akinek pufók arcára aligha lehetett elképzelni más kifejezést, mint semmitmondó udvarias mosolyt – most mégis mogorvának tűnt.

– Maga nem régóta van itt. Én igen – ráncolta a homlokát Zammo. – Nem bánja, ha rágyújtok? – A vaskos, otromba szivar vidáman kelt életre a kezében. Gorombán így folytatta:

– Itt nincs helye humanisztikus elképzeléseknek, adminisztrátorkám. Maguk úgy bánnak a nemhumánokkal, mintha emberek volnának, de ez nem mehet így sokáig. Valójában a “nemhumán” kifejezést sem szeretem. Ezek állatok.

– Intelligensek – vetette közbe Antyok halkan.

– Jó, akkor intelligens állatok. Gondolom a két kifejezés nem zárja ki kölcsönösen egymást. Idegen intelligenciák együttélésének ugyanazon a területen nincs jövője.

– Úgy gondolja, ki kellene irtani őket?

– A Galaxisra, nem! – Széles gesztust tett a szivarjával. – Azt javaslom, tekintsük őket megfigyelésre érdemes tárgyaknak, ennyi az egész. Ha hagyják magukat megfigyelni, sok mindent megtanulhatunk ezektől az állatoktól. Olyan tudás birtokába juthatunk, ami közvetlenül az emberiség hasznára válhat. Ebben rejlik az emberiesség lényege. Ez jó a tömegeknek, ha már azzal a gerinctelen aurealista kultusszal hozakodott elő.

– Például mire gondol?

– Vegyük a legnyilvánvalóbbat. Ugye hallott már a kémiai ismereteikről?

– Igen – ismerte el Antyok. – Átlapoztam az utóbbi tíz év alatt a nemhumánokról nyilvánosságra hozott jelentések legjavát. De van még olvasnivaló jócskán.

– Hm. Nos, akkor csak annyit mondhatok, hogy a kémiai módszereik igen alaposak. Például szemtanúja voltam, amint meggyógyítottak egy törött csontot – mégpedig valamilyen tablettával. A csont tizenöt percen belül összeforrt. Természetesen a gyógyszereik nem alkalmasak földi használatra. A legtöbbjük gyorsan ölő méreg. De azt megtanulhatnánk, miképpen hatnak a nemhumánokra…

– Igen, igen. Már értem a lényeget.

– Ó, valóban? Hát ez dicséretes. És az sem utolsó, hogy ezek az állatok valamilyen ismeretlen módon kommunikálnak egymással.

– Telepatikusan!

A tudósnak megremegett az ajka, amint kipréselte magából a szavakat:

– Telepátia! Telepátia! Telepátia! Akár azt is mondhatta volna, hogy boszorkányság. A nevén kívül senki nem tud semmit a telepátiáról. Mi a telepátia mechanizmusa? Mi a fiziológiája és a fizikája? Szeretnék mindent tudni róla, de ez képtelenség. Ha jól értem magát, a Hivatali politika még e tekintetben is az utamba áll.

Antyok lebiggyesztette apró ajkát.

– De… bocsásson meg, doktor, de nem tudom követni. Ki akadályozza magát? A Polgári Felügyelet nyilván nem gördít akadályt a nemhumánok tanulmányozásának útjába. Az elődöm nevében nem beszélhetek persze, de ami engem illet…

– Semmi közvetlen akadályozásról nincs szó. Ezt nem állíthatom. De a Galaxisra mondom felügyelő, minket ez az egész hozzáállás zavar. Maguk miatt úgy kell bánnunk velük, mintha emberek volnának. Megengedték nekik a belső autonómiát, és hogy saját vezetőt válasszanak maguknak. Dédelgetik őket, és olyasmit biztosítanak a számukra, amit az aurealista filozófia “jog”-nak nevez. Nem jutok dűlőre a vezetőjükkel.

– Miért nem?

– Mert nem hajlandó szabad kezet adni nekem. Nem enged meg semmiféle kísérletet az alanyok beleegyezése nélkül. Az a két-három önkéntes, akit beszereztünk, nem túl sok. Ez az egész így lehetetlenség.

Antyok tétován vállat vont.

Zammo folytatta.

– Az pedig nyilvánvaló, hogy boncolás, táplálkozási kísérletek és gyógyszeres próbák nélkül lehetetlen bármit is megtudni az agyi struktúrájukról. Tudja felügyelő, a tudományos kísérlet, az kemény játék. Az emberiességnek ehhez nem sok köze van.

Loudon Antyok az ujjával tétován megdörzsölte az arcát.

– És muszáj ilyen keményen fogalmazni? Ezek ártalmatlan lények… ezek a nemhumánok. Persze, a boncolás… Talán ha kissé másként közelítenének hozzájuk. Az a gyanúm, hogy ellenszenvet ébresztenek bennük. A viselkedésük bizonyára túlontúl arrogáns.

– Arrogáns! Én nem tartozom azon nyafka szociálpszichológusok közé, akik mostanában itt nyüzsögnek. Nem hiszem, hogy egy olyan problémát, ami boncolást követel, meg tudna oldani azzal, hogy “kíméletesség”-ről prédikál.

– Sajnálom, ha így gondolja. De A-4 fokozat felett minden vezető számára kötelező a szociálpszichológiai tréning.

Zammo kivette a szájból a szivart, majd egy idő elteltével visszadugta.

– Akkor jobb volna, ha megpróbálna egy kis hatást gyakorolni a Hivatalra. Tudja, nekem vannak barátaim a Császári Udvarnál.

– Nos, őszintén megvallva, nem állhatok elébük a problémámmal. Az alapvetően politikai ügyek nem az én hatáskörömbe tartoznak, azokkal kizárólag a Hivatal foglalkozik. De talán másfelől is megközelíthetnénk a dolgot. – Halványan elmosolyodott.

– A stratégiai oldalról.

– És miképpen?

Antyok a mutatóujjával hirtelen a partnerére mutatott, miközben a másik kezével rácsapott az asztala mellett, a földön tornyosuló papírhalomra.

– Nézze. Ezeket már mind átnéztem. Roppant unalmasak, de akad bennük néhány érdekes adat. Például tudja-e, mikor született a Cepheus 18-on az utolsó apróság?

Zammo ezen nem sokáig tűnődött.

– Nem. De nem is érdekel.

– A Hivatalt viszont igen. Sosem született nemhumán gyermek a Cepheus 18-on – a világ megalapításától számított két évben egy se. Tudja ennek az okát?

– Számos lehetséges ok jöhet számításba – vonta meg a vállát a fiziológus. – Utána kellene nézni.

– Akkor jó. Gondolom, szokott jelentéseket írni?

– Jelentéseket! Már húszat is megírtam.

– Akkor írjon még egyet. Hangsúlyozza ki benne a megoldatlan problémákat. Írja le, hogyan kellene megváltoztatni a módszereket. Pendítse meg a születési arány kérdését. Azt a Hivatal nem meri figyelmen kívül hagyni. Ha a nemhumánok kihalnak, valakinek választ kell majd adnia a Császár kérdéseire. Tudja…

Zammo komoran meredt rá.

– Az lendületbe hozza őket?

– Huszonhét éve dolgozom a Hivatalnak. Ismerem a hozzáállásukat.

– Majd gondolkodom róla. – Zammo felállt, és kivonult az irodából. Az ajtót becsapta maga mögött.

Valamivel később azt mondta az egyik munkatársának:

– Elsősorban bürokrata. Nem fog felhagyni az ortodox papírmunkával, az orrát sem hajlandó kidugni a papírjaiból. Magától nem sokat fog csinálni, de ha megdolgozzuk, ennél többre is képes lesz.

Feladó: Adminisztratív Főhadiszállás, Cepheus 18

Címzett: KülProHiv

Tárgy: Külső Provincia Projekt 2563, II. rész – Nemhumánokkal kapcsolatos tudományos kutatások a Cepheus 18-on. Koordinációk:

Referenciák:

(a) KülProHiv Cep-N-CM/jg 100132 i. sz. 302/975 G.B. keltű levele.

(b) AdFőSz-Ceph 18 AA-LA/mn jelű 140/977 G.B. keltű levele.

Melléklet:

(1) Fizikai és Biokémiai Divízió 10-es TudCsop “A Cepheus 18 nemhumánjainak fiziológiai jellemzői, XI. rész” című, 172/977 G. B. keltű jelentése.

1. (1) jelű melléklet informatív anyag a KülProHiv számára. Megjegyezzük, hogy az (1) jelű melléklet XII. fejezetének 1-6 bekezdése a KülProHiv politikájában szükséges változtatásokról szól, melyek szükségesek az (a) referencia felügyelete alatt folyó fizikai és kémiai kutatómunka elvégzéséhez.

2. A KülProHiv tudomására jutott, hogy (b) referencia korábban már tervezte a kutatási metódusok megváltoztatását, de AdFőSz-Ceph 18 azokat korainak ítélte. Akkor nem képezte megfontolás tárgyát a nemhumánok születési rátája, amit a 10-es TudCsop az (1) jelű melléklet V. fejezetében részletez.

L. Antyok felügyelő, AdFőSz-Ceph 18

174/977 G.B.

Feladó: KülProHiv

Címzett: AdFőSz-Ceph 18

Tárgy: Külső Provincia Projekt 2563 – Nemhumánokkal kapcsolatos tudományos kutatások a Cepheus 18-on. Koordinációk:

Referencia:

(a) AdFőSz-Ceph 18 AA-LA/mn jelű 140/977 G.B. keltű levele.

1. Válaszul az (a) referencia 2. bekezdésében leírt javaslatukra közöljük, hogy a nemhumánok születési rátájának kérdése nem tartozik az AdFőSz-Ceph 18 illetékességi körébe. A 10-es TudCsop jelentésében szereplő jelenség valószínűleg a táplálkozási szokások megváltozásával magyarázható, melynek kivizsgálását teljes jogkörrel a 10-es TudCsop hatáskörébe utalom.

2. A kutatásokat a különféle TudCsop-ok továbbra is az érvényben lévő direktívák szerint végezzék. Változást nem tervezünk.

C. Morily, KülProHiv

186/977 G.B.

(II)

A riporter hórihorgas termetű, meglehetősen laza mozgású fickó volt. Gustiv Bannerdnek hívták, és nála a reputáció kivételes képességgel is párosult, ami az elemi morál megtartása mellett nem mindig jár együtt.

Loodum Antyok elcsodálkozott a méretein, majd azt mondta:

– Nincs okom tagadni az igazát. De a TudCsop jelentése bizalmas. Nem értem, hogyan…

– Kiszivárgott – mondta Bannerd közönyösen. – Mint minden, ez is kiszivárgott.

Antyok nyilvánvalóan zavarba jött, mert rózsás arca árnyalatnyit elpirult.

– Akkor pedig ezennel betömöm a léket. Nem továbbíthatom a sztoriját. Minden, a TudCsopra történő utalást ki kell húzni belőle. Ezt megérti, ugye?

– Nem – válaszolta Bannerd meglehetősen nyugodtan. – Ez fontos; és nekem a Birodalmi Direktívák alapján jogom van hozzá. Úgy vélem, a Birodalomnak tudnia kell arról, hogy mi folyik itt.

– Csakhogy itt nem folyik semmi – tiltakozott Antyok kétségbeesetten. – Az állításai valótlanok. A Hivatal nem fog változtatni a politikáján. Látta a levelüket.

– Azt hiszi kiállhat Zammo ellenében, ha ő nyomást gyakorol önre? – kérdezte az újságíró gúnyosan.

– Megpróbálom – ha úgy vélem, nincs igaza.

– Ha! – kiáltotta Bannerd határozottan. Majd szenvedélyesen hozzátette: – Antyok, a Birodalomnak itt valami nagy dolog van a birtokában; sokkal nagyobb, mint amekkorának a kormány értékeli. És meg fogják semmisíteni. Úgy bánnak ezekkel a teremtményekkel, mint az állatokkal.

– Valójában… – kezdte Antyok bizonytalanul.

– Ne beszéljen nekem a Cepheus 18-ról. Az egy állatkert. Egy luxus-zoo. A maguk tudós-kövületei a rácson kívülről hosszú botokkal ingerlik szerencsétlen teremtéseket. Maga pedig ketrecbe záratja őket, és húscafatot vet elébük. Tudom! Két éve írok már róluk. Mondhatnám azt is, hogy közöttük éltem.

– Zammo azt állítja…

– Zammo! – csattant a lekicsinylő kiáltás.

– Zammo azt állítja – kezdte újra Antyok eltökélt határozottsággal –, hogy úgy bánunk velük, mint az emberekkel.

A riporter hosszúkás arca rezzenéstelen maradt.

– A maga nemében Zammo is olyan mint egy állat. Egy tudomány-imádó. Az ilyenekkel nem sokra megyünk. Ön olvasott már aurealista munkákat? – Ez utóbbi kérdése hamisítatlan pózolás volt.

– Hmm. Igen. Megértem a Császár…

– A Császár mihozzánk húz. És ez jó. Jobb, mintha az elődjét másolná.

– Nem értem, hová akar kilyukadni?

– Ezek az idegenek sok mindenre megtaníthatnak minket. Ért engem? Amivel Zammo meg a 10-es TudCsop foglalkozik, az mind semmi, nem kémiáról és telepátiáról beszélek. Hanem életmódról, gondolkodásmódról. Az idegenek között nincs bűnöző, nincs alkalmatlan egyed. Mit tettek annak érdekében, hogy megismerjék a filozófiájukat? Vagy a szociális berendezkedésüket?

Antyok elgondolkozott, és feszült vonásai kisimultak.

– Ez egy érdekes felvetés. Jó téma volna a pszichológusok számára.

– Nem jó. A legtöbbjük sarlatán. A pszichológusok meg tudják állapítani a problémát, de a megoldásaik félrevezetőek. Nekünk aurealista emberek kellenek. Filozófusok, akik…

– Nézze, a Cepheus 18-at nem változtathatjuk át… metafizikai tanulmányok színterévé.

– Miért ne? Könnyedén megtehetik.

– Hogyan?

– Hagyják a kicsinyes, testnyílásokban való kutakodást. Hagyják, hogy az idegenek embermentes társadalmat hozzanak létre. Adjanak nekik korlátlan függetlenséget, és hagyják, hogy a filozófiák keveredjenek…

– Ezt nem lehet egyetlen nap alatt megvalósítani – hangzott Antyok ideges válasza.

– De egy nap alatt neki lehet fogni.

– Hát, nem akadályozhatom meg, ha el akarja kezdeni – tagolta az adminisztrátor lassan. Szemei a távolba meredtek, és hirtelen közlékennyé vált. – Mindazonáltal a saját játékát teszi tönkre, ha nyilvánosságra hozza a 10-es TudCsop jelentését, és humanitariánus szempontból támadja. A tudósoknak hatalmuk van.

– Nekünk pszichológusoknak úgyszintén.

– Igen, de van egy könnyebb út. Magának nem kell látványosan érvelni. Elég, ha kijelenti, hogy a 10-es TudCsop nem tudja megoldani a problémát. Pártatlanul írja meg, hagyja, hogy az olvasók alakítsák ki saját véleményüket. Vegye például a születési ráta problémáját. Az magának való. A nemhumánok egy generáción belül ki fognak halni, s ez ellen a tudomány semmit sem tehet. Mutasson rá, hogy sokkal nagyobb filozófiai szabadságot kell kapjanak. Vagy válasszon valami más nyilvánvaló szempontot, he?

Antyok behízelgőn mosolygott, és felállt.

– De a Galaxisra, ne keverje fel a szart!

Bannerd merev és tartózkodó maradt.

– Talán igaza van.

Valamivel később Bannerd ezt írta egy üzenetben a barátjának:

“Semmi esetre sem okos. Zavarodott, egész életében nem találta meg a vezérfonalat. Valószínűleg teljesen inkompetens erre a munkára. De sikeresen kikerüli a problémákat, jól lavíroz közöttük. Inkább engedményeket tesz, mint kockázatot vállal. Emiatt még értékes lehet a számunkra. És az aurealisták számára is.”

Feladó: AdFőSz-Ceph 18

Címzett: KülProHiv

Tárgy: A nemhumánok születési rátája a Cepheus 18-on. Jelentés egy újságcikkről.

Referenciák:

(a) AdFőSz-Ceph 18 AA-LA/mn jelű 174/977 G.B. keltű levele.

(b) Birodalmi Direktívák, Ja2374, kelt 243/975 G.B.

Mellékletek:

(1-G) Bannerd jelentése, keltezve Cepheus 18, 201/977 G.B.

(2-G) Bannerd jelentése, keltezve Cepheus 18, 203/977 G.B.

1. A KülProHivnak az (a) referenciában jelentett, a Cepheus 18 nemhumánjainak sterilitásáról szóló adatok a galaktikus sajtó lapjaiban újságcikkek témájává váltak. A hírekben közreadott adatok a KülProHiv számára megtekinthetők az (1) és (2) mellékletben. Jóllehet a jelentések a nyilvánosság elől elzárt, bizalmas iratokra támaszkodnak, az újságíró (b) referenciára hivatkozva fenntartja a közlés jogát.

2. A nyilvánosság érdeklődésének és a cikkben közöltek félremagyarázásának elkerülhetetlensége miatt kívánatos, hogy a KülProHiv a jövőben külön figyelmet szenteljen a nemhumánok sterilitásának.

L. Antyok felügyelő, AdFőSz-Ceph 18

209/977 G.B.

Feladó: KülProHiv

Címzett: AdFőSz-Ceph 18

Tárgy: Vizsgálat “A nemhumánok születési rátája a Cepheus 18-on” ügyben.

Referenciák:

(a) AdFőSz-Ceph 18 AA-LA/mn jelű 209/977 G.B. keltű levele.

(b) AdFőSz-Ceph 18 AA-LA/mn jelű 174/977 G.B. keltű levele.

1. Utasítom, hogy vizsgálják ki az (a) és (b) referenciákban említett, felderített és kedvezőtlennek tartott születési ráta-jelenség okait és következményeit. Ezért létrehozom az “A nemhumánok születési rátája a Cepheus 18-on” elnevezésű vizsgálati tervezetet. Az ügy fontosságára való tekintettel AA prioritással láttam el.

2. A tervezet hivatkozási száma 2910. Minden felmerülő költség a 18/78 számú költségvetési tételre terhelendő.

C. Morily, KülProHiv

223/977 G.B.

(III)

Ha Timmor Zammo harapós kedve alább is hagyott a 10-es TudCsop Kísérleti Állomásán, attól a barátságos modora még nem jött meg. Antyok azon kapta magát, hogy egyedül bámul ki a főlaboratórium panorámaablakán.

A főlaboratórium egy, a Cepheus 18 környezeti feltételei között létesített hatalmas terület volt, ami egyáltalán nem felelt meg a kísérletben résztvevő tudósok igényeinek, annál inkább a kísérlet alanyainak. Az égető homok, a száraz, oxigéndús levegő szikrázott a forró, fehér nap fényében. És e vakító ragyogásban a téglavörös, ráncos bőrű, csontsovány nemhumánok egyedül vagy kettesével a földön gubbasztva pihentek.

Zammo kilépett a laboratóriumból. Megállt, és ivott egy kevés vizet. Nedves ajkát meg sem törölte, úgy pillantott fel.

– Be szeretne menni?

Antyok határozottan megrázta a fejét.

– Nem, köszönöm. Mennyi ott a hőmérséklet most?

– Százhúsz Farenheit árnyékban. Ezek meg panaszkodnak, hogy fáznak. Most van itatás. Akarja látni, hogy isznak?

Vízsugár tört fel az udvar közepén, és az apró idegenek felpattantak, hogy félig ugráló futással a közelébe férkőzhessenek. A vízsugár körül tülekedve taposták egymást. Arcuk középső része eltorzult, hosszú csőszerű nyúlvány pattant ki belőle, amit a vízoszlophoz érintettek, majd gyorsan visszahúztak, hogy lenyelhessék a vizet.

A művelet hosszú percekig tartott. A testük megtelt, a ráncaik eltűntek. Egyenként lassan visszavonultak, arcukon az ivócső ide-oda fityegett, majd ráncos, rózsaszín lebennyé alakult, és eltűnt ajaktalan arcuk bőrredőjében. Elégedetten vonultak az árnyékos sarkokba, hogy csoportokba verődve aludni térjenek.

– Állatok! – sziszegte Zammo megvetően.

– Milyen gyakran isznak? – kérdezte Antyok.

– Amilyen gyakran akarnak. De ha ittak, egy hétig is elvannak. Mi mindennap itatjuk őket. A vizet a bőrük alatt tárolják. Esténként esznek. Mint tudja, vegetáriánusok.

– Jó, hogy néha első kézből is jutok információhoz – jegyezte meg Antyok. – Nem lehet folyton csak jelentéseket olvasgatni.

– Igen? – hangzott a semmitmondó válasz. Majd: – Egyébként mi újság van? Mi hír a trantori fehéringes barátainkról?

– Sajnos, a Hivatal nem fog színt vallani. Amíg a Császár szimpatizál az aurealistákkal, addig a humanitás diktálja a rendet. Ezt ön is tudja.

Rövid szünet támadt, a felügyelő beharapta az ajkát és elgondolkodott.

– Csakhogy itt van ez a születési ráta probléma. Végül az AdFőSz-ra testálták, méghozzá dupla AA prioritással.

Zammo magában motyogta valamit.

– Lehet, hogy nem figyelt fel rá, de ez a projekt precedens lesz az összes többi, a Cepheus 18-on futó tervezet számára. Azért olyan fontos.

Ismét a megfigyelő ablak felé fordult, és elgondolkozva megkérdezte:

– Gondolja, hogy ezek a lények itt boldogtalanok?

– Boldogtalanok? – A szó petárdaként robbant a csendbe.

– Nos, akkor alkalmazkodni képtelenek – helyesbített Antyok gyorsan. – Így már érti? Nehéz környezetet teremteni egy olyan faj számára, amelyiket még alig ismerünk.

– Mondja, látta már azt a világot, ahonnan elhoztuk őket?

– Olvastam a jelentéseket…

– Jelentéseket! – hangzott a következő megvető válasz. – Láttam őket! Ez itt lehet, hogy magának egy lakatlan sivatag, de azoknak az ördögöknek valóságos paradicsom. Semmi gondjuk az enni és innivalóra. Itt van vegetáció meg természetes vízfolyás, ahonnan jöttek, az meg egy mészkő és gránittömb volt, ahol barlangokban mesterségesen termesztették maguknak a gombát, és a gipszrétegből szivárgó vizet fogták fel. Tíz éven belül az utolsó példányuk is elpusztult volna, mi mentettük meg őket. Boldogtalanok! Ha azok, akkor egy állathoz méltó tisztesség sincs bennük!

– Nos, lehet. Mégis van egy elképzelésem.

– Egy elképzelés? És mi az? – érdeklődött Zammo, és egy újabb cigaretta után nyúlt.

– Olyasmi, ami segíthet magának. Miért nem integráltabb módon tanulmányozzák az idegeneket? Használja ki a kezdeményezőkészségüket. Végül is fejlett tudományuk van. A jelentései folyton erről szólnak. Adjon nekik feladatokat, amiket megoldhatnak.

– Mint például?

– Ó…ó. – Antyok tanácstalanul intett a kezével. – Bármi, amiről azt gondolja, hogy segít. Például az űrhajókkal kapcsolatban. Vigye fel őket a vezérlőbe, és figyelje meg a reakcióikat.

– Minek? – kérdezte Zammo érzéketlenül.

– Mert a szerszámokhoz, a műszerekhez való viszonyulásukból nagyon sok mindent meg lehet tanulni. Ráadásul azt hiszem, ezzel meg is tudná vesztegetni őket. Sokkal több önkéntest szerezhet, ha azt hiszik, hogy valami érdekes dolgot fognak csinálni.

– Kibújt magából a pszichológus. Hmmm. Jobban hangzik, mint amennyit valószínűleg ér. Alszom rá egyet. És vajon honnan szerzek engedélyt, hogy az űrhajókba vigyem őket? Nekem nincs hozzá jogom, és az engedély megszerzése bonyolultabb, amennyi fáradságot az egész megér.

Antyok ezen eltűnődött, még a homloka is gyöngyözni kezdett belé.

– Nem feltétlenül űrhajó kell hozzá. Mindenesetre, ha írna még egy jelentést, amiben javaslatot tesz rá – határozott javaslatot, ugye érti? – akkor én megpróbálom ezt a dolgot valahogyan összekapcsolni a születési ráta projekttel. Egy dupla A prioritással pedig mindent megkaphat, mégpedig kérdezősködés nélkül.

– Nos, talán. – Zammo érdeklődése mellőzte a leghalványabb lelkesedést is. – Folyamatban van néhány anyagcseretesztem, és már későre jár.

Feladó: AdFőSz-Ceph 18

Címzett: KülProHiv

Tárgy: Külső Provincia Projekt 2910. I. rész. Vizsgálat a “Nemhumánok születési rátája a Cepheus 18-on” ügyben.

Referencia:

(a) KülProHiv Ceph-N-CM/kar, 115097 jelű, 233/977 G.B. keltű levele.

Melléklet:

(1) Fizikai és Biokémiai Divízió 10-es TudCsop jelentése, XV. rész, kelt 220/977 G.B.

1. (1) melléklet információközlés céljából továbbítva KülProHiv-nak.

2. Megkülönböztetett figyelmet kérünk szentelni az (1) melléklet V. fejezet 3. bekezdésének, melyben KülProHiv egy űrhajót kér a 10-es TudCsop-nál végzendő kísérletek céljára. AdFőSz jelzése szerint a kísérletek az (a) referencia illetékességébe tartozó, folyamatban lévő projekt szerves részét alkotják. Tekintettel arra, hogy KülProHiv AA prioritással látta el a folyó projektet, a TudCsop kérését soron kívül kérjük teljesíteni.

L. Antyok felügyelő, AdFőSz-Ceph 18

240/977 G.B.

Feladó: KülProHiv

Címzett: AdFőSz-Ceph 18

Tárgy: Külső Provincia Projekt 2910. Vizsgálat a “Nemhumánok születési rátája a Cepheus 18-on” ügyben.

Referencia:

(a) AdFőSz-Ceph 18 AA-LA/mn jelű 240/977 G.B. keltű levele.

1. (a) referencia mellékletében KülProv-ban folyó projekthez kutatási célokra kért An-R-2055 osztályú gyakorló űrhajót AdFőSz-Ceph 18 rendelkezésére bocsátjuk.

2. Nyomatékosan kérjük, hogy nevezett projekthez szükséges minden eszközt soron kívül biztosítsanak.

C. Morily, KülProHiv

251/977 G.B.

(IV)

A kis téglavörös lény kényelmetlenebbül érezhette magát, mint a számára biztosított körülmények azt indokolttá tennék. Gondosan bebugyolálta magát, holott a nagy hőségben az emberek majd elpárologtak.

Visítóan magas hangon beszélt:

– Túl párás itt a levegő, és ez ilyen alacsony hőmérsékleten elviselhetetlen.

– Kedves tőled, hogy eljöttél – köszöntötte Antyok mosolyogva. – Terveztem, hogy meglátogatlak, de odakint lenni számomra felér egy tortúrával. – A mosolya szomorkásra változott.

– Nem számít. Ti más világról valók sokkal többet tettetek értünk, mint mi valaha is tenni tudtunk önmagunkért. Még ha nem is sikerül tökéletesen, kötelességem cserében elviselni azt a kényelmetlenséget, amit a ti környezetetek jelent a számomra. – Beszédmodora indirektnek tűnt, mintha csak úgy mellékesen közölné a gondolatait, és mellőzni kívánna mindenféle etikettet.

Gustav Bannerd a helyiség egyik sarkában ült, és keresztbe tett lábaira támasztva jegyzetfüzetét, unottan írogatott. Azt kérdezte:

– Nincs kifogásod ellene, ha jegyzetelek?

A nemhumán cepheida röpke pillantást vetett a zsurnalisztára.

– Nincs kifogásom.

Antyok bocsánatkérően mondta:

– Ez nem pusztán egy baráti találkozó. És nem áll szándékomban kellemetlenséget okozni. De vannak fontos kérdések, amiket meg kell beszélnünk, és te vagy a csoport vezetője.

– Megelégedésemre szolgál, hogy szándékod a figyelmesség – bólintott a cepheida. – Kérem, folytasd.

A felügyelő igen nyugtalan volt, mert nem tudta, hogyan öntse szavakba a mondanivalóját.

– Kényes kérdésről van szó – kezdte –, és nem is hozakodtam volna elő vele, ha nem bírna rendkívüli fontossággal. Én a kormányom nevében beszélek…

– A népem a másik világ kormányát jóindulatúnak tartja.

– Igen, igen, jóindulatú. Éppen ezért aggódik amiatt, hogy a te néped nem szaporodik.

Antyok elhallgatott, és aggódva várta a választ, ami azonban nem érkezett meg. A cepheida arca rezzenéstelen maradt, leszámítva azt a reszkető bőrlebenyt, ami a visszahúzott ivócsöve volt. Antyok folytatta:

– Ez olyan kérdés, amivel vonakodtunk előhozakodni, lévén maximálisan személyes vonatkozású. A kormányomnak nincs szándékában beavatkozni az életetekbe, de csendben, az embereiteknek zavarása nélkül mindent elkövetünk, hogy kiderítsük a jelenség okát. Ám az igazat megvallva…

– Tévedtek? – fejezte be a cepheida kihasználva, hogy a másik egy pillanatra tétovázott.

– Igen. Vagy legalábbis nem találtuk meg a hibát, hogy mit tévesztettünk el a világotok rekonstruálásakor, amikor azt lakhatóbbá igyekeztünk tenni. Természetesen azt hisszük, hogy valamilyen kémiai jellegű hibát vétettünk. Emiatt kérjük az önkéntes segítségedet. A te embereid nagyon jól ismerik saját biokémiájukat. Amennyiben úgy döntesz, hogy nem…

– Nem, nem, tudok segíteni – mondta a cepheida látható örömmel. Csupasz koponyáján a bőr ráncai valamilyen idegen emóció kifejezéseként átrendeződtek. – Nem számít, ha közülünk bárki azt gondolja, megzavarjuk a másik világlakót. Csak az számít, hogy ti kedvesek vagytok velünk. Ez a világ tetszik nekünk, mert paradicsom a régi világunkhoz képest. Nem hiányzik róla semmi. Olyan feltételek vannak rajta, amik az Aranykorra emlékeztetnek bennünket.

– Nos…

– De van valami… valami, amit ti nem biztos, hogy megértetek. Nem hisszük, hogy a másfajta intelligenciák ugyanúgy gondolkodnak, mint mi.

– Megpróbálom megérteni.

A cepheida hangja lehalkult, csobogásra emlékeztető felhangjai felerősödtek.

– A saját világunkon meghaltunk; de küzdöttünk. A tudományunk, amely sokkal ősibb, mint a tiétek, elsorvadt, de még nem veszett el. Talán amiatt, hogy a mi tudományunk alapvetően biológiai, nem fizikai, mint a tiétek. A ti embereitek új energiaforrásokat fedeztek fel, és eljutottak a csillagokba. A mi embereink a pszichológia és a pszichiátria új igazságait fedezték fel, és létrehoztak egy bűnözésmentes társadalmat.

Semmi értelme azon elmélkedni, hogy a fejlődésnek melyik iránya a dicséretesebb, de az kétségtelen, hogy melyik lett eredményesebb. A mi halódó világunkon a mi biológiai tudományunk csak siettette a halált.

És mégis küzdöttünk. Évszázadokkal ezelőtt mi is kerestük az atomenergia lényegét, és lassan megcsillant előttünk a remény, hogy kitörhetünk bolygónk felszínének kétdimenziós börtönéből, és eljuthatunk a csillagokba. A mi rendszerünkben nem voltak más csillagok, amiket lépcsőfokként tekinthettünk volna. Mintegy húsz fényévnyire van az első csillag, és még azt sem tudjuk, hogy van-e bolygórendszere…

De minden életformának van egy célja, amely felé törekszik, ha olykor hasztalanul is. Az utolsó napokban alig ötezren maradtunk. Csak ötezren. És készen állt az első hajónk. Egy kísérleti példány. Lehetséges, hogy hiba volt megépíteni. De addigra kidolgoztunk minden elméletet, és a navigációs módszereket is megtanultuk.

Hosszú szünet következett, és a cepheida apró fekete szeme lelkesen csillogni látszott e visszaemlékezésre.

Az újságíró gyorsan közbevetette:

– És azután jöttünk mi?

– És azután jöttetek ti – helyeselt a cepheida. – És az mindent megváltoztatott. Könyörögnünk kellett az energiáért. Egy új, megfelelő, mondhatni ideális világ lett a mienk, amit nem kértünk. Ha a szociális problémáinkat magunk meg tudtuk volna oldani, azzal a környezeti problémáink is egy csapásra megoldódtak volna.

– És? – sürgette Antyok.

– Nos… valahogy nem sikerült. Őseink évszázadok óta vágyakoztak a csillagokba, és most egyszeriben kiderült, hogy a csillagok más tulajdonában vannak. Küzdöttünk az életünkért, és ebben is idegenek nyújtottak segítséget. Már régóta nincs miért küzdenünk. Már régóta nincs előttünk cél, amire törekednénk. Az egész univerzum a ti fajotoké.

– Ez a világ viszont a tiétek – suttogta Antyok halkan.

– Csak hallgatólagosan. Ez ajándék. Jog szerint nem a mienk.

– Szerintem kiérdemeltétek.

A cepheida ekkor a másikra szegezte a tekintetét.

– Jól értelmezed, de kétlem, hogy értenéd is. Nekünk nincs hova mennünk. Csak ez az ajándék-világunk maradt. Zsákutcában vagyunk. Az élet rendeltetése a küzdelem, és ezt elvettétek tőlünk. Az élet már nem érdekel minket. Nincsenek utódaink – és ezt önként vállaltuk. Ez a módszerünk arra, hogy letérjünk az általatok megszabott útról.

Antyok szórakozottan leemelte az ablakpárkányról a fluoroglóbuszt, és megpörgette. Az a levegőben lebegve forogni kezdett, és csillogó felszínéről színes fénysugarak áramlottak a szoba minden pontja felé.

– És ez az egyetlen megoldás? A sterilitás? – kérdezte Antyok.

– El is szökhettünk volna – suttogta a cepheida –, de ugyan hová? Az egész Galaxis a tiétek.

– Igen, ha függetlenségre vágytok, a Magellán-felhőnél közelebb nincs számotokra hely. A Magellán-felhő…

– És ti nem engednétek el minket. Tudom, pusztán jóindulatból.

– Igen, puszta jóindulatból… és nem is engedhetünk el titeket.

– Ez téves jóindulat.

– Lehetséges. De ti nem tudtok megbékélni magatokkal? Van egy világotok.

– Ez olyasmi, amit nem tudok elmagyarázni. Nektek másmilyenek a gondolataitok. Azt hiszem, felügyelő, ezt te már alaposan átgondoltad. A zsákutca fogalma, amibe jutottunk, nem ismeretlen előttetek.

Antyok meglepetten pillantott fel, és kezét a fluoroglóbuszra tette.

– Tudsz olvasni a gondolataimban?

– Csak találgatok. De néha bejön.

– Igen… de tudsz olvasni a gondolataimban? Úgy értem, általában az emberek gondolataiban? Ez érdekes. A tudósok azt állítják, hogy nem tudtok, de én néha arra gondolok, hogy csak nem akartok. Tudsz erre válaszolni?

– Nem… nem… – De a kis cepheida összébbhúzta magán a köpenyét, és fejét egy percre elektromos fűtésű gallérjára hajtotta. – Ti, másik világiak azt mondjátok, hogy a gondolatokban olvasni. Pedig egyáltalán nem ilyesmiről van szó. De ezt is hasztalan volna magyarázgatnom.

– Vaknak hiába magyarázod, milyen szép a világ – motyogta magában Antyok.

– Az a fogalom, amit ti úgy jellemeztek, hogy “olvasni a gondolatokban”, teljesen hibás, miránk egyáltalán nem alkalmazható. Nem mintha nem fognánk fel az érzékeinkkel a gondolatokat, és nem tudnánk azokról referálni másoknak.

– Hmmm.

– Vannak olyan esetek természetesen, amikor egy másik világbeli erősen koncentrál, vagy heves érzelmeket mutat, és közülünk néhányan, a tapasztaltabbak, akik a ti szavaitokkal élve élesebb fülűek, megéreznek valamit. De csak bizonytalanul; én magam gyakorta elcsodálkozom…

Antyok óvatosan még egyszer megpörgette a fluoroglóbuszt. Arcáról lerítt, hogy mélyen elgondolkodik valamin, a szemét le sem vette a cepheidáról. Gustav Bannerd az ujjait tornáztatta, miközben átfutotta a jegyzeteit. Az ajka hangtalanul mozgott.

A fluoroglóbusz könnyedén pörgött, és a cepheida lassan feszültté kezdett válni, amint szemét a gömbre függesztve elkerekedett szemmel bámulta a törékeny, csillogó fényfelszínt.

– Az mi? – kérdezte.

Antyok meglepődött, és majdnem elnevette magát, arcvonásai mindenesetre megenyhültek.

– Ez? Egy három évvel ezelőtti divatos emléktárgy. Ez azt jelenti, hogy ma már ósdi vacaknak számít. Haszontalan dolog, de kellemes látványt nyújt. Banner elsötétítené az ablakot, hogy bemutathassam?

Halk kattanás hallatszott, és az ablakok elsötétültek. A szoba közepe rózsaszínben kezdett derengeni, és a glóbuszból fényfelhők szálltak fel. Antyok – egy skarlátvörös alak egy skarlátvörös szobában –, az asztalra helyezte a gömböt és rőtvörös ujjaival megforgatta. Amint forogni kezdett, a színeit egyre gyorsabban változtatta, fénye kitágult, majd ezer szilánkra hullott. Antyok a kísérteties szivárványfényben szólalt meg:

– A felszíne olyan anyagból van, amelynek a fénykibocsátása változtatható. Majdnem súlytalan, végtelenül törékeny, de giroszkópos kiegyensúlyozása miatt ritkán esik le. Egészen hercig, nem gondolod?

– Egészen hercig – hallatszott valahonnan a cepheida hangja.

– De már senki sem rajong érte. Kiment a divatból.

– Nagyon szép. – A cepheida hangja igen távolról érkezett.

Bannerd felkapcsolta a villanyt, mire a fényjáték eltűnt.

– Ezt nagyon élvezné a népem – rebegte a cepheida, és elbűvölten nézte a gömböt.

– Most jobb, ha mész – unszolta Antyok. – Ha maradnál ebben az atmoszférában, hamar kimerülnél. És köszönöm a segítőkészségedet.

– Én köszönöm a tiéteket – felelte a cepheida, és szintén felállt.

– Mindenesetre közületek sokan elfogadták az ajánlatunkat – mondta Antyok –, hogy megtanítunk benneteket csillaghajót építeni. Azt ugye érted, hogy eredeti célunk ezzel az volt, hogy megfigyeljük, miként reagáltok a mi technológiánkra. Abban bíztunk, hogy ez találkozik a ti szándékotokkal.

– Nem szükséges mentegetőznöd. Én magam is egy humán pilóta neveltje vagyok. Nagyon érdekes volt tőle tanulni. Felidézte bennem egykori erőfeszítéseinket – és emlékeztetett arra, hogy régen milyen úton jártunk.

A cepheida elment, Antyok pedig a homlokát ráncolva gondolkodott.

– Nos – fordult Bannerdhez némi éllel a hangjában –, remélem emlékszik a megállapodásunkra. Ezt a riportot nem közölheti.

– Nagyszerű – vont vállat Bannerd.

Antyok leült, és ujjaival lassan simogatni kezdte az asztalon álló kis fémfigurát.

– Mi a véleménye eről az egészről, Bannerd?

– Sajnálom őket. Azt hiszem értem, mit éreznek. Ki kell gyógyítanunk őket ebből. A filozófia alkalmas volna rá.

– Úgy gondolja?

– Igen.

– Természetesen nem engedhetjük őket elmenni.

– Ó, nem. Ez nem is kérdéses. Sok mindent kell megtanulnunk tőlük. Mostani érzelmeik csak futólagosak. Másképpen fognak gondolkozni, ha teljes függetlenséget biztosítunk a számukra.

– Lehetséges. Mi a véleménye a fluoroglóbuszról, Bannerd? Tetszik nekik. A jó szándékunkat fejezné ki, ha rendelnénk nekik néhány ezer darabot. A Galaxisra is, ez valóságos drog a számukra, és alig kerül valamibe.

– Jó ötletnek hangzik – helyeselt Bannerd.

– A Hivatal sosem egyezne bele. Ismerem őket.

A riporter hunyorított a szemével.

– De ez lehet a megoldás. Új érdeklődési körre van szükségük.

– Igen? Nos, tudnánk csinálni valamit. Csatolhatnám az ön riportját az egyik jelentésemhez, mint mellékletet, amely a glóbusz jelentőségét bizonyítja. Végtére is maga is pszichológus, és lehet befolyása vezető beosztású emberekre, akiknek a szava nagyobb súllyal esik latba, mint az enyém. Ugye érti…?

– Igen – mélázott el Bannerd. – Igen.

Feladó: AdFőSz-Ceph 18

Címzett: KülProHiv

Tárgy: Külső Provincia Projekt 2910. II. rész; Vizsgálat a “Nemhumánok születési rátája a Cepheus 18-on” ügyben.

Referencia:

(a) KülProHiv Ceph-N-CM/car, 115097 jelű, 223/977 G.B. keltű levele.

Melléklet:

(1) Az L. Antyok (AdFőSz-Ceph 18), és Ni-San, a Cepheus 18 nemhumánjainak főbírája között lefolyt beszélgetés jegyzőkönyve.

1. (1) melléklet KülProHiv tájékoztatására készült.

2. Az (a) referenciában jelzett felhatalmazás értelmében a nyomozás (1) mellékletben foglaltak figyelembevételével folyik tovább. KülProHiv minden eszközzel gátat vet a nemhumánok között pillanatnyilag fennálló pszichológiai magatartásmód terjedésének.

3. Meg kívánjuk jegyezni, hogy a Cepheida 18 nemhumánjainak főbírája jelzése szerint a cepheidák érdeklődést mutatnak a fluoroglóbusz iránt. E vonatkozásban pszichológiai vizsgálatot kezdeményeztünk.

L. Antyok felügyelő, AdFőSz-Ceph 18

272/977 G.B.

Feladó: KülProHiv

Címzett: AdFőSz-Ceph 18

Tárgy: KülProv Projekt: Vizsgálat a “Nemhumánok születési rátája a Cepheus 18-on” ügyben.

Referencia:

(a) AdFőSz-Ceph 18 AA-LA/mn jelű 272/977 G.B. keltű levele.

1. (a) referencia mellékletében jelzett kérésre válaszolva a Kereskedelmi Hivatal ötezer darab fluoroglóbuszt hajózott be Cepheus 18 részére.

2. Elrendeljük, hogy AdFőSz-Ceph 18 minden módszerrel igyekezzen gátat vetni a nemhumánok elégedetlenségének, különös tekintettel a Birodalmi direktíváknak való engedelmességükre.

C. Morily, KülProHiv

283/977 G.B.

(V)

A vacsorának vége, a bor az asztalon, a szivarokat már elszívták. Kialakultak a beszélgető társaságok. A kereskedelmi flotta parancsnoka a legnagyobb csoport közepén állt. Vakító fehér egyenruhája elbűvölte a hallgatóit.

Önelégülten azt mondta:

– Az út semmiség volt. Közel háromszáz hajó szolgált a parancsnokságom alatt a flottában. De ilyen rakományom még sosem volt. A Galaxisra, mit kezdenek ebben a sivatagban ötezer fluoroglóbusszal?

Loodun Antyok kissé elmosolyodott, és vállat vont.

– A nemhumánoknak kell. Remélem, nem volt vele gond az úton.

– Nem, semmi. Csak terjedelmes a rakomány. Mivel törékenyek, egy hajóra csak húszat rakhattam fel, ha be akartam tartani a törékeny árukra vonatkozó raktározási szabályokat. De hát a kormány kontójára ment, legalábbis remélem.

Zammo komoran elmosolyodott.

– És ez az első tapasztalata a kormány módszereit illetően?

– A Galaxisra is, nem – tört ki a kapitány. – Próbáltam persze megkerülni a szabályokat, de maguk nem segédkeztek benne. És ezt felháborítónak tartom, ez az igazság. A vörös szalag. A papírmunka! Ennyi elég ahhoz, hogy megzavarja a maguk köreit! Ez az egész a Galaxis mételye, rákfenéje. Legszívesebben elsöpörném az egész szemetet.

– Maga igazságtalan, kapitány. Nem érti a lényeget.

– Igen? Nos, akkor, mint a bürokraták egyike – erre a szóra elmosolyodott –, próbálja meg elmagyarázni nekem a lényeget, felügyelő.

Antyok zavartnak látszott. Azt mondta:

– Nos, nézze, a kormányzat munkája komoly és bonyolult. A Birodalom nevében ma több ezer bolygó és több milliárd ember miatt kell aggódnunk. Már-már meghaladja az ember képességeit a feladat, hogy kormányozza és felügyelje ezt a hatalmas szervezetet. Ha jól tudom, mintegy négyszázmillió ember áll csak a Birodalom Adminisztratív Szolgálatának Alkalmazásában. És ha el akar igazodni az ügyek útvesztőjében, igenis szükség van a vörös szalagra és a papírmunkára. Minden egyes sor fontos lehet, bármennyire is feleslegesnek tűnik. Egyetlen ív tökéletesen összezavarhatja négyszázmillió ember munkáját. Ha elsöpri az Adminisztratív Szolgálatot, magát a Birodalmat söpri el, s vele a csillagközi békét, a rendet és a civilizációt.

– Ugyan… – legyintett a kapitány.

– Nem. Ez így van – ellenkezett Antyok, és valóban elakadt a lélegzete. – Az Adminisztráció szabályzata kellőképpen átfogó és szigorú, hogy minél kevesebb kárt okozhassanak az inkompetens hivatalnokok – ne nevessen, igenis vannak inkompetens hivatalnokok, sőt inkompetens tudósok, újságírók és kapitányok is. Ilyen esetben a rendszer magától is képes működni.

– Igen – morogta a kapitány savanyú képpel –, és ha jó képességű adminisztrátort neveznek ki valamelyik posztra, akkor az középszerűvé válik ebben a merev hálóban.

– Egyáltalán nem – válaszolta Antyok nyugodtan. – Egy alkalmas ember a korlátok között és a szabályok betartása mellett is el tudja érni, amit akar.

– Hogyan? – kérdezte Bannerd.

– Nos… igen – Antyok hirtelen határozatlanná vált. – Az egyik módszer, hogy igyekszik bekapcsolódni egy A, vagy ami még jobb, egy dupla A prioritású projektbe.

A kapitány hátravetette a fejét, úgy nevetett, de nem tehette kedvére, mert kinyílt az ajtó, és egy rémült férfi zuhant be rajta. A kiáltozását először nem értették. Azután:

– Uram, a hajók elmentek. A nemhumánok erőszakkal elvették őket.

– Micsoda? Az összeset?

– Valamennyit. A hajók és a lények…

Két órával később ők négyen megint összegyűltek Antyok irodájában. Antyok hűvösen azt mondta:

– Semmilyen hibát nem követtek el. Az összes hajót elvitték, még a maga gyakorlóhajóját is, Zammo. És ebben a szektorban nem tartózkodik birodalmi hajó. Mire meg tudnánk szervezni az üldözést, ők már kijutottak a Galaxisból, és félúton vannak a Magellán-felhő felé. És mindezért maga a felelős, mert nem állított megfelelő őrséget.

– Az első esténk volt a hajón kívül – kiáltotta a kapitány. – Ki gondolta volna…

– Várjon egy percet, kapitány – szakította félbe Zammo vadul. – Már kezdem érteni. Antyok – mondta, és megkeményedett a hangja –, ezt maga rendezte így.

– Én? – Antyok arckifejezése higgadt, majdhogynem közönyös volt.

– Maga mondta nekünk az este, hogy egy okos adminisztrátor, ha véghez akarja vinni a tervét, egy A prioritású projektbe igyekszik beszállni. Maga beszállt egy ilyenbe, hogy segíthessen eltűnni a nemhumánoknak.

– Valóban? Már elnézését kérem, de ez hogy lehetséges? Amikor éppen maga volt az, aki az egyik jelentésében felvetette a születési ráta problémáját. És Bannerd szenzációs cikkei félemlítették meg annyira a Hivatalt, hogy dupla A prioritással látták el a tervezetet. Nekem semmi közöm az egészhez.

– Maga javasolta, hogy említsem meg a születési rátát – kiáltotta Zammo vadul.

– Valóban? – kérdezte Antyok higgadtan.

– És ami azt illeti – tört ki hirtelen Bannerd is –, maga javasolta azt is, hogy említsem meg az ügyet a cikkemben.

A három férfi körbevette a hivatalnokot. Antyok hátradőlt a székében és könnyedén azt mondta:

– Nem tudom, mire céloznak. Amennyiben vádolnak, kérem csatolják a bizonyítékokat – a legális bizonyítékokat. A Birodalom törvénykezése írott, filmre vett vagy tanúkkal alátámasztott bizonyítékokra épül. Valamennyi levelem le van fűzve a Hivatalnál, és más helyeken is. Sosem kértem A prioritást a tervezetnek. A Hivatal szignálta rám, és ezért csakis Zammo és Bannerd a felelősek. Írásban legalábbis.

– Maga vett rá minket, hogy tanítsuk meg a nemhumánokat a hajók kezelésére. – Zammo szinte artikulátlanul ejtette ki a szavakat.

– A maga javaslatára. A maga jelentésében szerepel, hogy meg kellene vizsgálnunk, miképpen reagálnak a mi gépeinket látva. A Hivatal is így tudja. A bizonyíték – a legális bizonyíték náluk van. Nekem semmi közöm az egészhez.

– A glóbuszokhoz sem? – kérdezte Bannerd.

– Szándékosan hozatta ide a hajóimat – üvöltött fel hirtelen a kapitány. – Ötezer glóbusz! Tudta, hogy több száz hajó kell hozzá.

– Én sosem kértem a glóbuszokat – közölte Antyok hűvösen. – Az a Hivatal ötlete volt, bár azt hiszem, Bannerd filozófus barátai is besegítettek.

Bannerd hangja elcsuklott. Kiköpött.

– Maga tudta, hogy a cepheidák főnöke tud a gondolatokban olvasni. Maga vette rá, hogy mutasson érdeklődést a glóbuszok iránt.

– Nagyszerű. Maga az egész beszélgetést lejegyezte. Játssza vissza. Nem tudja bizonyítani. – Felállt. – Ugye megbocsátanak? Feljegyzést kell készítenem a Hivatal számára.

Antyok az ajtóban visszafordult:

– Mindenesetre a nemhumánok problémája megoldódott, még ha csak az ő megelégedésükre is. Most már szaporodni fognak és saját világuk lesz, olyan, amit ők szereztek meg maguknak. Pontosan ezt akarták. És még valami. Ne vádoljanak ostoba dolgokkal. Én már huszonhét éve vagyok a Szolgálatnál, és biztosíthatom önöket, hogy a papírmunkát precízen végeztem el, amit csak csináltam, mindent hitelt érdemlően dokumentáltam. És kapitány, szíves örömest folytatnám a félbeszakadt beszélgetésünket arról, hogy egy adminisztrátor miképpen tudja végrehajtani merész terveit, ha vörös szalag van a birtokában.

Csodálatos, hogy egy kerek, pufók babaarcon hogyan tud megjelenni ennyi gúny.

Feladó: KülProHiv

Címzett: Loodon Antyok, A-8 fokozatú főadminisztrátor.

Tárgy: Beléptetés az Adminisztratív Szolgálat kötelékébe.

Referencia:

(a) AdSzolg 22874-Q jelű, 1/978 keltű Bírósági Határozata.

1. (a) referenciában részletezett indoklás alapján önt nem terheli felelősség a nemhumánok Cepheus 18-ról való szökése miatt. Kérjük, álljon készenlétben a következő feladatra.

R. Horpritt, AdSzolg vezető

15/978 G. B.

Nincs kapcsolat

Ralph korának tipikus amerikai polgára volt. És a kor elvárásainak megfelelően meglehetősen rút is. Állának robosztus izomzata jól illett hatalmas, csontos állcsontjához. Orra ívelt és széles volt, amitől apró, fekete szemei szétfelé bandzsítottak. Vaskos nyaka szinte átmenet nélkül csatlakozott széles vállához, spatulaszerűen lapos ujjain hosszú, görbe körmök díszelegtek.

Amikor felegyenesedett, vastag, püffedt lábaival majdnem métereseket lépkedett. Ült vagy állt: a teste vagy negyed tonnát nyomott.

Mindezek ellenére homlokának íve arra engedett következtetni, hogy agyának kapacitása nem maradt el az átlagostól. Lapátkezeivel igen finoman bánt a ceruzával, miközben terjedelmes felsőtestével szinte befedte az egész asztalt.

Tény, hogy a felesége és amerikai barátai szemében jóvágású fickónak számított.

Mindez az idő-tengely mentén nagymérvű elmozdulásra engedett következtetni.

Raph Junior egy kisebb kiadása volt a mi tipikus amerikainknak. Kamaszfiú volt, de még nem vedlette le gyermekkori szőrzetét. Az széles, sűrű, göndör gereznaként terült szét a mellén és a vállán, de már láthatóan ritkult, s egy éven belül valószínűleg kinő a felnőtt szőrzete, amely el fogja takarni büszke férfitestét.

Addig is egy szál bricseszben üldögélve a rekeszizma feletti kedvenc szőrpamacsát vakargatta. Nagyon furán érezte magát, és unatkozott. Nem volt rossz ötlet eljönni a múzeumba, amikor ott emberek is vannak. Igaz, ma zárva van a múzeum, és a hosszú folyosók visszhangoznak, amint végigmegy rajtuk.

Azonkívül már kívülről tudta, mi van itt. Jobbára csak csontok meg kövek.

– Az ott micsoda? – kérdezte Junior.

– Melyik? – Raph felemelte a fejét, és átnézett a válla fölött. – Ó, az valami egészen új dolog. Az ősprimátus rekonstrukciója. A North River Csoport küldte nekem. Hát nem nagyszerű darab? – Azzal lelkesen visszatért a munkájához. Az ősprimátus még legalább egy hétig nem lesz kiállítva, amíg nem sikerül megfelelő környezetet és érdeme szerinti helyet teremteni a számára. Addig mindenesetre itt lesz az ő irodájában.

Junior a “nagyszerű darab”-ra pillantott, jóllehet egészen más érzelmekkel. Amit ő látott, az egy meglehetősen apró, sovány figura volt, vékony kezekkel és lábakkal, dús hajjal borított fejjel, és csúf, jellegtelen vonású arccal. A szeme kidülledt.

– És mi ez? – kérdezte.

Raph idegesen összerezzent.

– Egy lény, amely úgy hisszük, több millió évvel ezelőtt élt. Úgy gondoljuk, hogy így nézhetett ki.

– Miből gondoljátok így? – kíváncsiskodott az ifjonc.

Raph feladta.

– Nos, például a csontok formájából, meg az inak tapadási helyeiből meg tudjuk mondani, milyenek lehettek az izmai, és hogy merre futhattak az idegpályák. A fogazatából következtetni tudunk az anyagcsere rendszerére, a lábcsontokból pedig a testtartására. A többi dolog vonatkozásában az Analógia elveit követjük; a ma élő, hasonló felépítésű állatok csontváza ugyanis hasonló az övéhez. Ezért van például az is, hogy vörös a haja. A ma élő primátusok – jobbára apró, jelentéktelen lények, és már jóformán kihaltak –, vörös szőrűek, bőrkeményedés van az ülepükön…

Junior a figura mögé lesett, és megelégedéssel tapasztalta a közlés igaz voltát.

– …és vastag, húsos ormányuk, meg apró, fonnyadt fülük van. Nincs specializált étrendjük, ezért a fogazatuk mindenevő. Továbbá éjszakai lények, ezért olyan nagy a szemük. Ez igazán egyszerű. Most már érted, suhanc?

Junior kissé elgondolkodott a hallottakon, majd becsmérlően annyit mondott:

– Szerintem olyan, mint egy öreg íka. Mint egy csúf, öreg íka.

Raph rábámult. Nyilvánvalóan nem tudta, miről beszél a suhanc.

– Mi az az íka? Netán valami képzeletbeli lény, amiről olvastál?

– Képzeletbeli! Mondd Pa, te sosem álltál még a Rögzítő elé?

Ez kellemetlen kérdés volt, mert “Pa” valóban nem sokat állt a Rögzítő elé, legalábbis amióta felnőtt. Gyermekkorában a Rögzítő, mint a világ írott, beszélt és képi információinak őrzője, izgalmas játék volt. De hát azóta már felnőtt…

Türelmesen azt mondta:

– Netán vannak új történetek az íkákról? Az én gyerekkoromban még nem voltak.

– Nem érted, Pa. – Az ember azt hihette volna, hogy az ifjú Raphot a végsőkig felidegesítette a kérdés, és hogy nem fog rá válaszolni. Ehelyett azonban sértett hangon azt mondta:

– Az íkák valóságos lények. A Másik Világról jöttek. Erről sem hallottál? Az iskolában is tanultunk róla, és a Csoport Magazinban is olvashattál róluk. Teljesen felforgatták a világukat, és még csak nem is tudtak róla. És pontosan így néztek ki, mint ez az ősprimátus.

Raph megpróbálta rendezni a gondolatait. Most nem érezte szükségét annak, hogy felülbírálja félig felnőtt csemetéjének antropológiai ismereteit. Egy percig tétovázott. Végül is már hallott az íkákról egy keveset. A Föld túlsó féltekéjének hatalmas kontinenseit lakták. Úgy tűnt, mintha olvasott volna róluk néhány beszámolót. De minden olyan homályos; talán nem túl bölcs dolog beleturkálni más érdeklődési körébe.

– Az íkák itt vannak, a Csoportok között is? – kérdezte Juniortól.

Amaz gyorsan rábólintott.

– A Rögzítő szerint ugyanolyan jó gondolkodók, mint amilyen mi vagyunk. És vannak gépeik, amikkel a levegőben haladnak. Ide is azzal jöttek.

– Junior! – horkant fel Raph szigorúan.

– Nem hazudok – kiáltotta Junior sértődötten. – Kérdezd csak meg a Rögzítőt, majd meglátod, mit mond!

Raph lassan összeszedegette a papírjait. Ma szünnap van ugyan, de otthon is biztosan talál egy Rögzítőt.

A Rögzítő a Red River Gurró Csoport egyik idősebb példánya volt. Már csak kevesen éltek olyanok, akik emlékeztek arra, hogy mikor nem volt az. Látható megelégedéssel állt a posztján, alaposan fel volt töltődve, hiszen ugyanazon okból volt ő Rögzítő, amiért Raph a múzeum kurátora. Kedvelni kellett őt, szükség volt rá, más életmódot nem is tudott volna elviselni.

Egy gurró csoport szociális szervezettségét aligha tudta volna megérteni olyasvalaki, aki nem bele született. Volt benne egyfajta lazaság, amit nehezen lehetett összeegyeztetni a “szervezettség” szóval. Egy gurró egyed olyan munkát vállalt, amire alkalmasnak tartotta magát. A kevésbé népszerű munkákat pedig közösen végezték el, s mindig csak oly mértékben, ahogy a szükség megkívánta. Ez látszólag egyszerű módszernek tűnik, csakhogy az elmúlt ötezer év alatt – amióta az első Önkéntes Gurró Csoport feltételezhetően megalakult –, ez a rendszer lényegesen bonyolultabbá – és célszerűbbé vált.

A Rögzítő a várakozással ellentétben otthon volt, s Raph számára enyhén kellemetlennek tűnt egy ilyen régi és régóta mellőzött ismeretség felújítása. Természetesen a Rögzítő referencia-könyvtárát mindig is használta, de csak közvetett módon. Valaha azonban gyerek volt, és bizalmas kapcsolat alakult ki közte és a felhalmozott tudást tároló Rögzítő között – csakhogy ez a bizalmas kapcsolat azóta megkopott.

A helyiség, ahová belépett, tömve volt rögzített – és kisebb mértékben írott – információkkal. A Rögzítő mentegetőzve üdvözölte.

– Szállítmány érkezett néhány Csoporttól – mondta. – Időbe telik, mire katalogizálom, és úgy tűnik, alig marad rá időm. – Rágyújtott egy pipára, és erőteljesen pöfékelni kezdett. – Azt hiszem, egy segédet kellene felvennem magam mellé. Mi a helyzet a fiaddal, Ralph? Ugyanúgy eljár hozzám, ahogyan te, húsz évvel ezelőtt.

– Még emlékszel azokra az időkre?

– Gondolom beszéltél róla a fiadnak? Tetszene neki. Azt nem állíthatom, hogy szereti az archeológiát.

Raph vaktában felvett egy lemezt, és megnézte a címkéjét: – Hmmm… a Joquin-völgy Csoportjától. Az jó messze van innen.

– Messze – bólintott a Rögzítő. – Természetesen küldtem oda közülünk néhányat. A mi Csoportjaink termékei igen kedveltek szerte a kontinensen – közölte nyilvánvaló büszkeséggel. – Jut eszembe – mondta, és pipájának végével Raphra bökött –, a te kihalt primátusokról írt tanulmányodat is elküldtem mindenfelé. Már kétezer példány elfogyott, és még mindig rendelnek belőle. Ez igen értékes – archeológiai szempontból is.

– Nos, éppen az archeológia miatt vagyok itt – és amiatt, amit a fiamnak mondtál. – Raph nem tudta, hol kezdje: – Úgy tűnik, beszéltél neki az antipólusokon élő íkákról, és én szeretném, ha nekem is mondanál róluk valamit.

A Rögzítő elgondolkodott.

– Hát, csak nagy vonalakban tudok róluk egyet s mást, de elmehetünk a Könyvtárba is, hogy utánanézzek.

– Az én kedvemért nem kell kinyitni a Könyvtárat. Ma Szünnap van. Csak adj néhány támpontot, a referenciákat majd később felkutatom.

A Rögzítő beleszipákolt a pipájába, a székét hátratolta egészen a falig, s a szemével a semmibe meredve elmélázott.

– Hát – kezdte –, ha jól emlékszem, az egész a túloldalon fekvő kontinensek felfedezésével kezdődött. Ez öt éve volt. Erről már biztosan hallottál?

– Csak magát a tényt ismerem. Hogy a kontinensek léteznek, de ezt mindenki tudja. És arra emlékszem, hogy valaki kijelentette, micsoda nagyszerű, új kutatási terület az az archeológia számára, de ez minden.

– Akkor nem sok újat mondhatok neked. Tudod, az új kontinenseket magukat közvetlenül sosem fedeztük fel. Öt éve történt, hogy egy nem-gurró csoport érkezett a Keleti Kikötő Csoporthoz – mégpedig repülő gépezeteken – amiről később megállapítottuk, hogy határozott tudományos elveken működik: legfőképpen a levegő felhajtóereje segítségével. Volt nyelvük is, ezért nyilvánvaló, hogy intelligensek voltak, és magukat íkáknak nevezték. A Keleti Kikötő Csoportjainak gurrói megtanulták a nyelvüket – ami egyszerű nyelv, de tele van kiejthetetlen hangokkal, és nyelvtana is van, ha érdekel a dolog…

Raph legyintett, hogy nem érdekli. A Rögzítő folytatta:

– A csoportok gurrói a Vashegyek Csoportjainak segítségével – akik a vasmunkákhoz értenek nagyon jól –, elkészítették a repülő masinák másolatát. Átrepültek vele az óceánon, és mondhatom, több tucat kötet foglalkozik mindazzal, amit ott találtak – könyvek a repülő masinákról, egy új tudományról, amit aerodinamikának neveznek, meg egy új geográfiáról, meg egy új filozófiáról, ami a tömeges intelligencián alapszik. Mindezt a Keleti Kikötő Csoportjai készítették el a Vashegyek Csoportjainak segítségével. Figyelemreméltó munka ez öt év alatt, és mindez megtalálható nálam is.

– De az íkák… még mindig a Keleti Kikötő Csoportjainál vannak?

– Hmm. Egészen biztos vagyok benne, hogy ott vannak. Nem akartak visszamenni a saját országukba. Azt mondták magukról, hogy “politikai menekültek”.

– Poli… micsodák?

– Ez az ő nyelvükön van – magyarázta a Rögzítő –, és csak így fordítható.

– És miért politikai menekültek. Miért nem geológiai menekültek, vagy úmpa menekültek? Úgy gondolom, a fordításnak kell értelme legyen.

A Rögzítő vállat vont.

– Ezt inkább a könyvekben nézd meg. Azt állítják magukról, hogy nem bűnözők. Ez minden, amit tudok róla.

– Igen, és hogy néznek ki? Van róluk képed?

– A Könyvtárban van.

– Olvastad az én “Archeológiai alapelvek” című munkámat?

– Átfutottam.

– Emlékszel az ősprimátus rajzára?

– Attól tartok, nem.

– Akkor inkább mégiscsak menjünk le a Könyvtárba.

– Igen, persze – mordult fel a Rögzítő, és felállt.

A Vörös Folyó Gurró Csoportja Adminisztrátorának munkája lényegében nem különbözött a Múzeumi Kurátor, vagy a Rögzítő, vagy bármely más önként vállalt munkától. Ha a különbséget keressük, egy olyan társadalmat kell elképzelnünk, amelyben nem létezik adminisztráció.

A gurró csoportokban a munka – ahol a “munka” szó minden esetben a rendszeres munkavégzést jelenti, amelynek gyümölcse ugyanúgy a közösségé is, mint a munkavégzőé – két csoportba osztható. Önkéntes Munkára, és Nem Önkéntes, más néven Közösségi Munkára. Az első csoportba tartozó munkák egyenrangúak. Ha egy gurró abban leli örömét, hogy vizesárkot ás, akkor a fáradozását méltányolják, a munkáját pedig megfizetik. Ha netán senkinek nem volna kedve árkot ásni, márpedig arra szükség van, akkor a dolog Közösségi Munkává lép elő és sokan, esetleg felváltva vesznek részt benne, még ha kelletlenül is.

Ilyenformán az Adminisztrátor is olyan házban lakott, amely nem tágasabb, sem komfortosabb nem volt, mint a többi ház; nem egy hosszú asztal végén foglalt helyet; és a munkájával sem járt különösebb cím, csupán a foglalkozásának neve; és senki sem irigyelte, gyűlölte vagy csodálta emiatt.

Kedvelte a Csoportközi kereskedelem megszervezését, a Csoportokon belüli pénzügyek felügyeletét, és az esetleg felmerülő súrlódások elsimítását. És természetesen extra élelmiszert és energiát sem kapott azért, amit szeretett csinálni.

Ezért aztán Raphnak sem kellett engedélyt szerezni, hogy találkozhasson az Adminisztrátorral, elég volt, hogy letette az illendő összeget. A Szünnapnak még nem volt vége. Az Adminisztrátor kedvenc ebéd utáni karosszékében üldögélt, szájában ebéd utáni szivarja, kezében ebéd utáni könyve. Jóllehet hat gyerek és egy feleség mellett nehezen hihető a pihenés, mégis mindent az ebéd utáni nyugalom érzése töltött be.

Raphnak az adminisztrátorpalánták (Csak ajánlott titulus. A szerző.) részéről zajos fogadtatásban volt része, s kezét a fülére tapasztva igyekezett megóvni a dobhártyáját. Nyilván ehhez volt kedvük, s nyilván ebből másnak is előnye származott, és nyilván acélból volt a dobhártyájuk.

Az Adminisztrátor csendre intette őket.

Raph elfogadta a felkínált szivart.

– Egy időre el szándékozom hagyni a Csoportot, Lahr – mondta. – A munkám miatt van erre szükség.

– Nem örülünk annak, hogy elmész, Raph. Remélem, nem tart sokáig.

– Én is remélem, hogy nem. Van némi Közös Egység?

– Ó, azt hiszem, akad egy kevés a számodra. Hová szándékozol menni?

– A Keleti Kikötő Csoportjához.

Az Adminisztrátor elgondolkodott, és egy tekintélyes füstfelhőt produkált.

– Sajnos a Keleti Kikötőnek a könyveink feljegyzése szerint tartozása van – megmutathatom, ha akarod –, de a Közös Csereegység elég lesz az útiköltségre, meg a kiadásokra.

– Nagyszerű. És mondd, mi van számomra a Közös Munka Jegyzékben?

– Hmm. Át kell néznem a lajstromot. Megbocsátasz egy percre. – Hatalmas testét átgördítette a helyiségen, ki a folyosóra. Raph leszedte magáról a legkisebb gyereket, aki tettetett vadsággal vicsorgott, morgott és mutogatta a fogait. A kis, fekete szőrgombóc arca még őrizte a félmillió éves, állati ősök hagyatékát, az állatias, előreugró orrot, ami még nem lapult bele arcvonásaiba.

Az adminisztrátor egy hatalmas főkönyvvel és egy még hatalmasabb szemüveggel tért vissza. Szertartásos mozdulatokkal kinyitotta a könyvet, átpörgette a lapokat, majd az ujjával végig szántotta az oszlopokat. Azt mondta:

– Csak a vízszolgáltatás jöhet szóba, Raph. Jövő héten a Fenntartók között van a helyed. Két hónapon belül más nemigen lesz.

– Akkor addigra visszajövök. Nincs lehetőség arra, hogy valaki helyettesítsen a Vízszolgáltatásnál?

– Hmmm. Majd keresek valakit. A legidősebb fiamat szoktam elküldeni. Most van a munkaválasztó korban, nem árt, ha mindenbe belekóstol. Lehet, hogy megkedveli a munkát a gátnál.

– Igen? Akkor szólj, ha megteszi. Helyettesíthetne rendszeresen is.

Az Adminisztrátor enyhén elmosolyodott.

– Erre ne alapozz, Raph. Ha kitalálja, miként lehet alvással a hasznunkra, biztosan azt fogja választani munkának. De megkérdezhetem, minek mész te a Keleti Kikötő Csoportjához?

– Lehet, hogy kinevetsz, de azt szeretném megtudni, hogy léteznek-e az íkák?

– Íkák? Ja igen, tudom. – Az Adminisztrátor felemelte a mutatóujját. – Azok a lények a tengeren túlról! Igaz?

– Igaz! De ez nem minden. A Könyvtárból jövök. Láttam a trimenziós reprodukciókat, Lahr, és majdnem olyanok, mint az ősprimátus. Mindenesetre primátusok, mégpedig intelligens primátusok. Apró szemük van, lapos orruk és teljesen más állcsontjuk. De legalább másodunoka-testvéreink. Látnom kell őket, Lahr.

Az Adminisztrátor vállat vont. A téma őt egyáltalán nem érdekelte.

– Miért? Nem mintha érdekelne, Raph, de mit számít az, ha látod őket?

– Számít? – Raph megdöbbent a kérdésre. – Hát nem tudod, mi minden történt az utóbbi években? Olvastad az archeológiai könyvemet?

– Nem – jelentette ki az Adminisztrátor határozottan. – Akkor sem olvasnám el, ha azzal elkerülhetném, hogy a Szeméttelepre kerüljek.

– A Szeméttelepben biztosan nagyobb örömödet lelnéd, mint az archeológiában. De ne törődj vele. Én egymagam vívtam meg a tíz évig tartó küzdelmet, hogy elismertessem az elméletemet, miszerint az ősprimátusok értelmes lények, és fejlett civilizációval rendelkeztek. Semmi nem szólt mellettem, csak a logikai szükségszerűség, az pedig az utolsó, amit az archeológusok érvként elfogadnak. Ennél konkrétabb bizonyítékot akarnak. Maradványokat, szerszámokat, műtárgyakat, könyveket – hát megkapják. De most csak egy csontvázat tudok nekik prezentálni, aminek nagy agykoponya térfogata van. A csillagokra odafent Lahr, mit képzelnek, mi marad meg tízmillió éven át? A fém szétmállik. A papír szétfoszlik. A fém elbomlik. Csak a kő marad meg, Lahr. És a csont, amely megkövesedett. Azt kell szereznem. Egy koponyát, amiben jó sok agy fér el. Meg köveket is, régi, éles kődarabokat. Kovakövet.

– Hát – merengett el az Adminisztrátor –, akkor meglesznek a szerszámok.

– Azok eolitok, őskőzetek. De nem fogják elfogadni. Azt mondják majd, hogy természetes módon, véletlenszerűen alakultak ki, az erózió formázta meg őket. A hülyék.

Egy tudós fennköltségével mosolyodott el:

– De ha az íkák intelligens ősprimátusok, akkor a gyakorlatban tudom bizonyítani az elméletemet.

Raph már korábban is utazott, csak nem kelet felé. Akkor a mezőgazdaság hanyatlása döbbentette meg. A történelem korai szakaszában a gurró csoportok nem szakosodtak ilyen mértékben. Valamennyi félig önfenntartó volt, a kereskedelem inkább csak baráti gesztus volt, mint szükség diktálta tevékenység.

A legtöbb Csoport esetében ez ma is így van. A saját csoportja, a Vörös Folyó, ennek egy tipikus példája. Mintegy ötszáz négyzetmérföldnyi belterülettel és zsíros szántóföldekkel rendelkezik, a fő tevékenysége még mindig a mezőgazdaság. A folyó bőségesen ad halat, és virágzik a tejgazdaság. Lényegében az élelmiszerexportnak volt köszönhető, hogy tekintélyes mennyiségű Közös Egységet tudtak felhalmozni.

Ahogy kelet felé haladt, azt tapasztalta, hogy a Csoportok egyre kevesebb figyelmet szentelnek a termőföldnek, és egyre többet a füstös ipari létesítményeknek.

A Keleti Kikötő Csoporthoz érve Raph fejlett kereskedelmi központot talált, aminek alapját a hajózás szolgáltatta. Ez az átlagosnál népesebb Csoport volt, zsúfoltabb településén a házak olykor alig voltak egymástól száz lábnál messzebbre.

Raph kellemetlenül érezte magát már a gondolatra is, hogy ilyen zsúfolt helyen kelljen laknia. A dokk látványa még kellemetlenebb volt, itt rengeteg gurró végezte egyidejűleg a rakodás Közös Munkáját.

Ennek a Keleti Kikötő Csoportnak az Adminisztrátora egy fiatalember volt, nemrég került e posztra. Túláradó örömmel végezte a munkáját, mindamellett nagyon örült a disztingvált idegeneknek is.

Raphot kitűnő ebéddel vendégelte meg, s az étkezést hosszú társalgással toldották meg. Raph vidéki megszokásai miatt igen különlegesnek, ámde csodálatosnak találta a Préri Csoporttól származó marhahúst, az Északkeleti Erdő Csoport burgonyáját, a Félsziget Csoport kávéját, a Pacifikus Csoport borát, és a Középső Tavak Csoport gyümölcseit.

Szivarozás közben – a szivar a Déli Sziget Csoporttól származott – Raph felhozta az íkák dolgát. A Keleti Kikötő Adminisztrátora kissé visszahúzódott, és láthatóan kellemetlenül érezte magát.

– Lerninnel kell beszélnie. Boldogan fog segíteni magának mindenben. Azt mondja, tud egyet s mást ezekről az íkákról?

– Azt mondtam, hogy szeretnék tudni egyet s mást róluk. Nagyon hasonlítanak egy kihalt állatfajra, amelyet jól ismerek.

– Értem, tehát ez az érdeklődési köre.

– Esetleg mondhatna néhány részletet a megérkezésükről, Adminisztrátor – sugallta Raph udvariasan.

– Én akkoriban még nem voltam Adminisztrátor, kedves barátom, így nincsenek első kézből származó információim, de a feljegyzések megvannak. Ez az íka csoport repülő masinán érkezett ide… hallott már ezekről az aeronautikai szerkezetekről?

– Igen, igen.

– Igen. Nos… nyilván menekültek voltak.

– Én is így hallottam. Mégis azt állítják, hogy nem bűnözők. Nem így van?

– Igen. Különös, ugye? Azt bevallották, hogy kiközösítettek – ezt hosszú kihallgatás után tudtuk meg, miután megtanultuk a nyelvüket –, de azt tagadták, hogy gonosztevők volnának. Nyilván megegyeztek, a saját Adminisztrátorukkal, hogy milyen álláspontot vegyenek fel.

Raph megértően bólintott.

– És nem ismerték el, hogy volt közös megállapodás, ugye?

– Még ennél is rosszabb. Azt állították, hogy nem volt közös megállapodás. Hogy az Adminisztrátor a saját politikáját erőltette rájuk.

– És nem távolították el?

– Nyilván, akik hittek neki, maguk is bűnözők voltak – akárcsak a jövevények.

Komoly, hitetlen csend támadt, majd Raph szólalt meg:

– Ezt elfogadhatónak tartja?

– Nem, én csak az ő szavaikat ismétlem. Az íkák nyelve természetesen nehezen érthető meg. Némelyik hangját lehetetlen kimondani: a szavaknak a mondatban elfoglalt helye, és apró kiejtésbeli különbségek miatt is változhat a jelentése. És az is előfordult, hogy egy íka szó jelentése a legjobb fordítás ellenére is rejtély maradt.

– Nyilván meg voltak lepődve, hogy gurrókat találtak itt – mondta Raph –, hiszen ők egy másik fajhoz tartoznak.

– Meglepődtek! – Az Adminisztrátor lehalkította a hangját: – Hát mondhatom úgy is, hogy meglepődtek. De ezt az információt nem terjesztették, és remélem maga is emlékezni fog rá, hogy ez bizalmas közlés. Az íkák megöltek hat gurrót, mire le tudtuk fegyverezni őket. Van egy szerkezetük, amely irányított kémiai reakció segítségével nagy sebességgel fémgolyókat köpköd. Azóta már lemásoltuk. Természetesen nem állíthatjuk róluk, hogy bűnözők, mert a jelek szerint nem ismerték fel, hogy intelligens lények vagyunk. Nyilvánvaló – mosolyodott el szomorkásan az Adminisztrátor –, hogy egy, az ő világukon élő állatfajra hasonlítunk. Legalábbis ezt állították.

De Raph ettől teljesen felvillanyozódott.

– A csillagokra odafent! Valóban ezt állították? Mondtak részleteket is? Miféle állatokra?

Az Adminisztrátor láthatóan visszakozott:

– Nos, nem tudom. Neveket mondtak a saját nyelvükön. De hogy mi lehet a jelentésük? Hatalmas “medvének” mondtak minket.

– Hatalmas minek?

– Medvének. Halvány fogalmam sincs, hogy mik lehetnek azok, csak annyit tudok, hogy miránk hasonlítanak. Amerikában ilyesmit nem ismerek.

– Medve, Medve – ízlelgette a szót Raph. – Ez érdekes. Több, mint érdekes. Döbbenetes. Tud róla Adminisztrátor, hogy heves vita van azt illetően, hogy kik a gurrók ősei? A gurró sapienshez hasonló élő állatok felfedezése óriási jelentőségű volna. – Raph élvezettel dörzsölte egymáshoz hatalmas kezeit.

Az Adminisztrátornak tetszett, hogy ekkorra örömet okozott. Azt mondta:

– És az is nagyon érdekes, hogy magukat két néven is nevezik.

– Két néven?

– Igen. Még nem tudjuk, mi a különbség, hiába magyarázzák az íkák. Csak annyit tudunk, hogy az egyik név általános, a másik valamivel specifikusabb. De a különbség homályos maradt előttünk.

– Értem. És melyik az íka?

– A specifikusabb. Az általánosabb úgy hangzik – az Adminisztrátor lassan formázta a durva szótagokat –, csim-pánz. Ez az. Van köztük egy íka csoport, meg vannak másikak, azoknak más nevük van. De mindegyikük csim… vagy micsoda.

Az Adminisztrátor elgondolkodott, hogy milyen érdekes adatot tudna még mondani róluk, de Raph félbeszakította:

– Holnap találkozhatnék Lerninnel?

– Természetesen.

– Akkor megkeresem. Köszönöm a segítségét, Adminisztrátor.

Lernin sovány fickó volt, aligha nyomott többet százhúsz kilónál. A járásában is volt valami furcsa, mintha béna lenne. De ezen tulajdonságainak egyike sem tett akkora benyomást Raphra, mint az, ahogyan át tudta vinni lelkesedését a beszélgetőpartnerére.

A beszélgetés első részében jobbára Raph mohósága érvényesült, Lernin válaszai világosak és rövidek voltak, mint a villám fénye. De azután mintha megváltoztak volna az erőviszonyok, és Lernin átvette a terepet.

– Megbocsát, tanult barátom – kezdte Lernin sajátosan merev, de mégis barátságos gesztussal –, de én jelentéktelennek tartom az ön problémáját. Nem, nem – emelte fel hosszú ujjú kezét –, nem mint általános témát tartom jelentéktelennek, vagy mert nekem más az érdeklődési köröm, hanem a gurró csoportok – minden egyes gurró – szempontjából jelentéktelen.

Ez a felfogás megdöbbentette Raphot. Egy pillanatra megsértődött: a személyiségét érezte megsértve. Ez ki is ült az arcára.

Lernin gyorsan hozzátette:

– Lehet, hogy ez udvariatlannak, durvának, civilizálatlannak hangzik. De megmagyarázom. El kell magyaráznom, mert ön elsősorban társadalomtudománnyal foglalkozik, ezért meg fogja érteni – talán jobban is, mint mi magunk.

– Számomra nagyon fontos – hangsúlyozta Raph dühösen –, hogy életem végéig legyen miből megélnem. A mások problémája nem érdekel.

– Amit én akarok mondani, az mindenkinek a megélhetését biztosíthatja – már amennyiben valamennyiünk életének megmentését így is nevezhetjük.

Raph sok mindenre gyanakodni kezdett: tréfára, a lélek kiegyen-súlyozat¬lanságára, ami együtt járt az öregséggel. Csakhogy Lernin nem volt öreg.

Most imponáló szenvedéllyel folytatta:

– A másik világból jött íkák veszélyesek ránk nézve, mert nem barátságosak hozzánk.

Raph kézenfekvő módon válaszolt:

– Honnan tudja?

– Nem más, mint jómagam volt az, aki meglehetősen hosszú időt töltöttem el az íkák szomszédságában, úgyhogy meg tudtam állapítani: az ő lelkük igen furcsa érzelmekkel telített. Különös tényeket gyűjtöttem össze, amiket nehéz szavakba önteni, de amik mindenesetre nyugtalanítóak.

Elmondok néhányat: az íkák kisebb csoportokat szerveznek, akik valamilyen homályos okból felváltva öldösik egymást. Az íkák nem tudnak más módon élni, mint a hangyák – vagyis hatalmas társadalmi konglomerátumokban –, mégsem tudják elviselni a társaikat maguk mellett. Vagy hogy társadalomtudományi terminussal éljek, társas lények, közösségi szellem nélkül, ahogyan mi közösségi szellemmel vagyunk megáldva, jóllehet nem vagyunk társas lények. Jól kidolgozott viselkedési kódexük van, amit – azt állítják – megtanítanak a fiatal egyedeknek, de az általános gyakorlat szerint előttünk ismeretlen okból sosem tartanak be. Et cetera. Et cetera. Et cetera.

– Én archeológus vagyok – mondta Raph mereven. – Ezek az íkák csupán biológiai szempontból érdekelnek. Amennyiben ismerem a combcsontjuk ívének mértékét, engem hidegen hagy a társadalmi fejlődésük íve. Ha látom, miként épül fel a koponyájuk, számomra érdektelen, mennyire titokzatosan épül fel a morális kódexük.

– Nem gondolja, hogy a tökéletlenségük ki fog hatni ránk?

– Minden oldalról hatezer mérföldnyi tenger választ el bennünket – mondta Raph. – Nekünk megvan a magunk világa. Nekik is az övék. Nincs köztünk kapcsolat.

– Nincs kapcsolat – merengett Lernin –, ők is ezt mondják. Egyáltalán nincs kapcsolat. Az íkák mégis idejöttek, és a nyomukban jöhetnek mások. Azt mondták, az ő világukban néhányak kezében van az irányítás, amit valamilyen “hatalom” szóval nevezett biztonságra való törekvéssel érnek el, és ami valószínűleg azt jelenti, hogy egy személy akarata érvényesül a közös akarat felett. Mi lesz, ha ezt a “hatalmat” ránk is kiterjesztik?

Raph agya feldolgozta a kérdést. Ez olyan nevetséges. Nem is lehet elképzelni ezeket az idegen fogalmakat.

Lernin azt mondta:

– Ezek az íkák azt állítják, hogy az ő világuk, meg a mienk a távoli múltban közelebb volt egymáshoz. Azt mondják, az ő világukban létezik egy tudományos elmélet, ami a kontinensek sodródásáról szól. Ez talán érdekelheti, mert ez megmagyarázza, hogyan találhatta meg az ősprimátus fosszíliáját hatezer mérföldnyire a velük rokon íkák lakóhelyétől.

És a homály lassan elvonult az archeológus agyáról, egyre inkább érdekelte a dolog, már nem törődött a valószínűtlenségekkel.

– Ah, ezt mondhatta volna korábban is.

– Most mondom, hogy ha ezt elfogadja, akkor álljon mellénk, és segítsen nekünk. Van itt még egy dolog. Ezek az íkák fizikus lelkek, akárcsak mi itt a keleti kikötőben, csak másmilyenek, és a különbséget a saját kulturális hagyományaik diktálják. Mégis kaptárban élnek, bolyban gondolkodnak, és a tudományuk is egy hangya-társadalom terméke. Magányosan lomhák és fantáziátlanok. Mindegyik egyed másmilyen morzsát cipel a hátán, az irdatlan boly mégis pillanatok alatt felépül. Nálunk az egyén sokkal hatékonyabb, és egyedül dolgozik. Maga például, ha jól sejtem, semmit nem ért a kémiához.

– Az alapokon kívül semmit sem tudok – ismerte be Raph. – Természetesen ezt a kémikusokra hagyom.

– Igen, persze. Én viszont kémikus vagyok. Ezek az íkák azonban, jóllehet szellemileg alattunk vannak, és nincsenek kémiai tudományaik, többet tudnak a kémiáról, mint én. Tudta például, hogy léteznek spontán bomló elemek?

– Az lehetetlen – csattant fel Raph. – Az elemek változhatatlanok.

Lernin felnevetett:

– Így tanulta. És én is így tanultam. És mások is. Az íkáknak mégis igazuk van, mert a laboratóriumomban ellenőriztem, és minden részletében igazuk van. Az uránium spontán sugárzást bocsát ki. Ugye, hallott az urániumról? Mi több, az uránium sugárzásán túl is érzékeltem olyan energiasugárzásokat, amik arra engednek következtetni, hogy léteznek előttünk még ismeretlen elemek is, amiket viszont az íkák már le tudnak írni. És ezek az elemek pontosan beleillenek az úgynevezett Periodikus Táblázatba, amit egyes tudósok igyekeznek ráerőltetni a tudományra. De lehetséges, hogy ezúttal rosszul használtam a “ráerőltetni” szót.

– Nos – komorult el Raph –, miért mondja el mindezt? Netán ez is segít megoldani a problémámat?

– Lehetséges – morogta Lernin ironikusan –, hogy isteni ajándéknak fogja tartani. Nézze, az uránium energiatermelése abszolút konstans. A környezetre semmilyen észlelhető hatása nincs – és az energia kibocsátás során abszolút konstans ráta szerint alakul át ólommá. Egyik tudóscsoportunk máris eredményesen alkalmazza ezt a tényt alapvető módszerként a Föld korának meghatározásához. Tudja, a kőzetek egyes rétegeinek korát azért kell meghatározni, hogy megtudjuk, merre kell keresni az urániumot, ami széles körben elterjedt elem. És hogy meghatározzuk az ólom mennyiségét, amiből azután tudunk következtetni arra, hogy az adott réteg mennyi ideje szilárdult meg. Itt jegyzem meg, hogy ez az ólom nem ugyanolyan, mint az, amelyiket ismerünk, és ami olyan könnyen alakítható. És ha abban a rétegben egy fosszíliát találunk, az ugyanolyan korú, mint a kőzet, nem igaz?

– A csillagokra odafent! – Raph remegő lábakkal állt fel. – Nem tesz lóvá? Mindez valóban lehetséges?

– Igen az. Mégpedig nagyon könnyen. Elárulhatom, hogy a mi legnagyobb védelmünk még ma is a tudománynak köszönhető. Mi most már számos Csoport embereiből állunk, és szívesen látnánk magát is közöttünk, barátom. Ha közénk áll, kiterjesztjük a kormeghatározó programunkat olyan területekre is, amelyet ön jelöl meg – a fosszíliák világára. Mit szól hozzá?

– Számíthatnak rám.

Nem valószínű, hogy egy gurró csoport valaha is nekivágott egy ilyen nagy közös kalandnak. A legszokatlanabb az volt, hogy a Csoport sok más Csoporttal kooperált, hogy a gurrók egyszerre sok területen voltak érdekeltek.

Mégsem tűntek túlságosan boldogoknak.

Raph például azon a bizonyos reggelen, hat hónappal a Keleti Kikötőbe érkezte után kétségbeesetten kereste Lernint.

Lernin viszont épp akkor semmi mást nem keresett jobban, mint egy nagyobb sebességfokozatot.

A dokknál találkoztak, ahol Lernin éppen a nemdohányzó területhez érve leharapta szivarja végét, és azt mondta:

– Nyugtalannak látszol, barátom. Bizonyára az óceánjárónk készültségi foka aggaszt.

– Nyugtalan vagyok, igen – horkant fel Raph meghökkenve. – Megkaptam ugyanis az expedíció kormeghatározási jelentéseit.

– Ó, és elégedetlen vagy velük?

– Elégedetlen! – tört ki Raph. – Láttad őket?

– Én is kaptam egy példányt, és belenéztem. Egyes részeit még el is olvastam. De kevés időm volt rá, és nem is sokat értettem belőle. Felvilágosítanál?

– Természetesen. Az utóbbi hónapokban három általam, fosszíliákban gazdag területet vizsgáltak meg. Az első maga a Keleti Kikötő területe volt. A másik a Pacifikus Öböl Csoport területe. Azért ezeket javasoltam először, mert ezek gazdag lelőhelyek, és nagy területen vannak szétszórva. Tudod például, hogy mennyi idős az a szikla, amin most állunk?

– Kétbillió éves, úgy gondolom, a legrégebbiek közül való.

– És a legrégebbi kőzet miből van? Vulkanikus bazaltból. A felső, üledékes réteg pedig tele van ősprimátus fosszíliával – mit gondolsz, ezek a rétegek vajon mennyi idősek? Öt… száz… trillió évesek! Hogy lehet ez? Te érted?

– Trillió? – Lernin az égre emelte a szemét, és megrázta a fejét.

– Ez különös.

– Ez mind semmi. A Pacifikus Öböl Csoport száztrillió éves talajon terül el, és – úgy mondják –, a Központi Tavak Csoport majdnem nyolcvantrillió éves.

– És a többi mérés? – kérdezte Lernin. – Ahol nem a te rétegeid vannak?

– Mindenek között ez a legkülönösebb. A kijelölt területek nagyobb része olyan rétegeket tartalmaz, amelyekben kevés a fosszília. A geológusok a saját szempontjaik alapján jelölték ki a területeiket, és ők eredménnyel jártak. Egymillió és kétbillió éves rétegekre leltek, a mélységtől függően. Csak az én területeim ilyen hihetetlenül szeszélyesek.

– És a geológusok mit mondanak minderről? – kérdezte Lernin. – Nem lehet, hogy hiba van a mérések körül?

– Nyilvánvaló. De ők ötven kifogástalan mérést végeztek. Számukra a módszer bizonyítottan jó, és ők boldogok. Nyilván anomáliákról van szó, de ők ezt egykedvűen fogadták, mint valami ismeretlen faktort. De én nem így látom. Ez a három mérés jelent mindent. Milyen biztos vagy abban, hogy a radioaktivitás abszolút konstans?

– Biztos? Hát lehetünk valamiben is biztosak? Semmi, amit ismerünk, nincs rá befolyással, és az íkák állítása szerint is így van. Azonkívül barátom, ha azt állítod, hogy a radioaktivitás a múltban erősebb volt, akkor az miért csak a te fosszilis területeiden van így? Miért nem mindenütt?

– Tényleg, miért nem? A nap mint nap bonyolultabb probléma egy újabb aspektusa. Gondoljuk át. Vannak olyan területeink, ahol a múlt abnormális radioaktivitást mutat. Vannak olyan területeink, amelyek abnormális fosszilis frekvenciákat produkálnak. Miért esik egybe a két régió, Lernin?

– Egy nyilvánvaló válasz máris adódik, barátom. Ha a te ősprimátusaid olyan korban éltek, amikor egyes területeken magas volt a radioaktivitás, akkor aki oda vándorolt, meghalt. Mert ugye a radioaktivitás halálos. Ezért jár együtt a radioaktivitás és a fosszília.

– És miért nem más fajok pusztultak el – érvelt Raph –, miért csak az ősprimátus, amelyik értelmes faj volt? Nem lett volna szabad beleesnie a radioaktív csapdába.

– Talán nem is voltak intelligensek. Ez végül is csak a te elméleted, és még bizonyítékod sincs rá.

– Akkor mondjuk úgy, hogy intelligensebbek voltak, mint mai, kis agyú leszármazottai.

– Ez sem biztos, hogy így van. Túlromantizálod a dolgokat.

– Talán igen – rebegte Raph szinte suttogva. – Úgy tűnt, megidézhetek egy millió éves, vagy még régebbi civilizációt. Egy nagy hatalmat, egy nagy civilizációt – amely teljesen eltűnt, csak az apró, megkövesedett csontjaik maradtak meg, amik arról árulkodnak, hogy nagy térfogatú agyuk volt, s ötujjú, mozgékony kezeiken a hüvelykujjat szembe tudták fordítani a többivel. Intelligensnek kellett lennie!

– Akkor mitől haltak ki? – vont vállat Lernin. – Amikor több millió más faj életben maradt…

Raph enyhén dühösen pillantott fel.

– Nem társulok önkéntesen a csoportodhoz Lernin. A másik világra utazni, az volna a hasznos, igen, akkor belemerülhetnék a kutatásaimba. Amit te ajánlasz, az nem több Közösségi Munkánál. Ahhoz nincs kedvem.

Lerninnek leesett az álla.

– Ez nem lesz így jó. Nagyon sokan vannak közöttünk barátom, akik feláldozzák a kedvtelésüket. Ha mindannyian azt helyeznénk előtérbe, és a másik világot a saját parlagias érdekeink szerint vizsgálnánk, a magasabb célok elvesznének. Barátom, nincs olyan személy, akit nélkülözni tudnánk. Mindannyiunknak dolgoznunk kell, mert az életünk függ attól, hogy megoldjuk az íka problémát.

Raph elhúzta a száját.

– Ami téged illet, nagyon keveset tudsz az ősprimátusokról, ezekről a törékeny, gyenge kis lényekről. Rám viszont igen nagy intellektuális vonzerőt gyakoroltak. A kettő között pedig nincsen kapcsolat – semmilyen lehetséges kapcsolat sincs.

– Szerintem sem. De hallgass rám egy percig. A mieink egy kis csoportja, néhány megbízható kutató a múlt héten tért vissza a másik világból. Nem hivatalosan jártak ott, mint ahogyan mi fogunk menni. Nem létesítettek kapcsolatot. Őszintén szólva kémkedni voltak, amiről szívesen mesélek neked, de kérem a diszkréciódat.

– Természetesen.

– Embereink magukkal hozták az íkák eseményjegyzékét.

– Micsodát?

– Ez a mesterséges neve a dolgok leírásának. Az íka településeken mindennap nyomtatott információs anyagot adnak ki, ami irodalmi feldolgozásban tartalmazza a napi történéseket.

– Ez nagyszerű ötletnek tűnik – csillant fel Raph szeme.

– Igen, az is. Az íkák érdeklődése mindazonáltal csak az antiszociális eseményekre korlátozódik. De ezt hagyjuk most. Azt akarom mondani, hogy odaát mindenki előtt ismert az amerikai faj létezése – általában úgy emlegetik őket, mint a “lehetőségek országá”-nak lakóit. Az íkák jobbára vágyakozva emlegetik őket. Sokan vannak, zsúfoltan élnek, a gazdaságuk irracionális. Új területeket akarnak – és a mi világunk is egy új és üres terület a számukra.

– Nem üres – mutatott rá Raph jámboran.

– A számukra az – jelentette ki Lernin bőszen. – És ebben borzalmas veszély rejlik. A gurrók lakta területek az ő számukra üresek, és el akarják venni, ahogyan már annyi területet elvettek egymástól is.

– Akkor is, ők… – kezdte Raph.

– Igen, gyengék és ostobák. Ezt te mondtad, és valóban azok. De csak egyedül azok. A cél érdekében viszont egyesülni fognak. És biztos vagyok benne, hogy ha elérték a céljukat, megint szétválnak. Pillanatnyilag azonban egyesülni készülnek, és akkor erősekké válnak, s ezt mi nem tudjuk megtenni, ezt te is láthatod. És veszedelmes fegyvereik vannak. A repülő gépezeteik is veszélyes fegyvernek számítanak.

– De azokat le tudtuk másolni…

– És milyen számban? A robbanó kemikáliákkal is reprodukáltuk, de csak laboratóriumban, kísérletképpen, mint a tüzes csövet meg a páncélos járművet. De még ennél is több fegyver van a birtokukban, amiket az elmúlt öt évben fejlesztettek ki, és amikről ezek az íkák sem tudnak még.

– Mifélék?

– Nem tudjuk. Az eseményjegyzék említi őket – a lefordított nevük nem sokat mond –, s az írott anyagból kiderül, hogy mindenki retteg tőlük, még a gyilkos kedvű íkák is. Arra nincs bizonyíték, hogy már alkalmazták-e, vagy hogy mindegyik íka csoportnak van-e a birtokában, mindenesetre nagy fenyegetést jelent. Mindez persze kiderülhet, ha te is részt veszel a tervezett úton.

– De mi az? Úgy beszélsz róla, mintha valami kísértet volna.

– Hát, ők beszélnek róla úgy, mint valami kísértetről. De mi számíthat kísértetnek egy íka számára? Az egészben ez a legfélelmetesebb. Csak annyit tudunk róla, hogy egy plutóniumnak nevezett elemet bombáznak – amiről még nem hallottunk, és az íkák sem tudnak róla semmit –, egy neutron nevű tárggyal, amiről viszont az íkák azt állítják, hogy töltés nélküli szubatomikus részecske, de ez teljesen nevetséges.

– Ez minden?

– Ez. Visszavonod a véleményedet, amíg megmutatjuk neked az eseményjegyzéket?

– Rendben van – egyezett bele Raph vonakodva.

Amint egyedül maradt, Raph gondolatai követhetetlenül csapongtak.

Íkák és ősprimátusok. Egy élő, de veszedelmes faj, és egy kihalt, amely viszont a csúcsokat ostromolta. A robbanóanyagokkal és neutron¬bombákkal bemocskolt jelen és a dicsőséges, titokzatos múlt…

Nincs kapcsolat! Nincs kapcsolat!

A Fekete Királynő versenye

Volna egy találós kérdésem az önök számára. Vajon bűntettnek számít-e az, ha az ember lefordít egy kémiai kézikönyvet görögre?

Vagy fogalmazzunk másképpen. Ha az ország egyik legnagyobb atomerőműve egy engedélyezetlen kísérlet következtében romba dől, azt lehet-e bűnténynek minősíteni?

Ezek a kérdések az idő múlásával természetesen átfogalmazódtak. Úgy kezdődött, hogy az atomerőmű kiszáradt. Szó szerint értem, hogy kiszáradt. Nem tudom, hogy mennyi hasadóanyag volt benne, de az egyetlen szempillantás alatt semmivé lett.

Nem robbant fel. Nem mértek gamma-sugárzást. Csak annyi történt, hogy a komplexum valamennyi mozgó alkatrésze elolvadt. A főépület enyhén szólva felforrósodott. Halott, kiégett épület vált belőle, amit később százmillió dollárért újítottak fel.

Hajnali három körül történt. Elmer Tywoodot egyedül találták a központi sugárkamrában. Az utána következő vizsgálat huszonnégy hosszú órája alatt a következőket állapították meg:

1. Elmer Tywood – Ph. D. Sc. D., ennek a testületi, annak a tiszteletbeli tagja, az eredeti Manhattan Projekt egykor fiatal résztvevője, a nukleáris fizika professzora – nem betolakodó volt. “A” osztályú, korlátlan belépővel rendelkezett. Arra vonatkozóan azonban semmilyen feljegyzés nem maradt, hogy akkor éppen mit keresett ott. Egy szervizkocsin műszereket találtak, amik sehol nem lettek igényelve. Ezek is egyetlen – megtalálásakor már csak kézmeleg – masszává olvadtak össze.

2. Elmer Tywood halott volt. A kocsi mellett feküdt; arca a vértolulás miatt majdnem feketére színeződött. Semmi sugárzás. Semmilyen külső sugárforrás. Az orvos szélhűdést állapított meg.

3. Elmer Tywood hivatali széfjében két rejtélyes dolgot találtak: húsz ív matematikai egyenletekkel teleírt papírt, meg egy tekercs fóliánsot, amin idegen nyelvű, a későbbi fordítás szerint görög, kémiai tárgyú szöveg volt.

Az egész kínos ügyben az volt a legborzasztóbb, hogy minden, ami kapcsolatba került vele, meghalt. Csak ezzel a szóval lehet jellemezni a dolgot. Huszonhét férfi és nő – beleértve a nemzetvédelmi és a tudományügyi minisztert, meg egy-két nagykutyát, aki teljesen ismeretlen volt a nyilvánosság előtt –, lépett a vizsgálat ideje alatt az erőmű területére. Mindenkit, aki azon az éjszakán az erőműben tartózkodott, meg a fizikust, aki megtalálta Tywoodot, és az orvost, aki megvizsgálta, házi őrizetbe vették.

Az újságok sosem szereztek tudomást az esetről. Még a belső tippadók sem szagolták ki az ügyet. A kongresszusban is csak néhányan tudtak róla.

A dolog természetéből fakadóan bárki, bármely csoport vagy ország, amely ötven-száz font plutóniumból robbantás nélkül képes kivonni az energiát, az a kezében tudja tartani az egész amerikai ipart és nemzetvédelmet, s egyetlen szempillantás alatt ki tudja oltani százhatvan millió ember életét.

Vajon Tywood tette? Vagy mások is segíttek neki? Vagy mások tették Tywood segítségével?

Nekem mi részem volt mindebben? Én voltam a csali; a frontember, ha úgy tetszik. Valaki bizonyára ott ólálkodott az egyetem körül, és Tywood felől kérdezősködött. Mindenesetre hiányzott. Lehetett amnéziája, kirabolhatták, megölhették, elmenekülhetett, megőrülhetett, baleset érhette – az elmúlt öt évben számtalanszor megpróbáltam rendszerezni az olykor szerteágazó emlékeket. Egyetlen biztos következtetésre jutottam: hogy így nem jutok a végére.

De ne higgyék, hogy kezdettől részese voltam az eseményeknek. Nem voltam a huszonhét ember között, akiket az imént említettem. A főnököm viszont igen. Én csak keveset tudtam – éppen annyit, hogy elindulhassak.

John Keyser professzor szintén fizikus volt. Nem az elején ismertem meg. Jó adag rutinmunka várt rám először, amit olyan lelkiismeretesen végeztem el, ahogyan csak tudtam. De ez lényegtelen. Arra volt szükség. Most viszont Keyser hivatalában vagyok.

A professzorok szobája mindig különleges helynek számított. Azokban soha senki nem törölgetheti a port, csak egy öreg takarítónő, aki már reggel nyolckor ide-oda sántikálva piszmog a szobában, jóllehet a prof úgysem venné észre, ha valami poros maradna. Rengeteg könyv hever szanaszéjjel. Minél közelebb található az íróasztalhoz, annál többet forgatták. Rendszerint passzusokat másoltak ki belőlük. A távolabb lévőket valamelyik diák hagyta ott, miután kölcsönzés után visszahozta. És akad szép számmal drágának feltüntetett olcsó folyóirat is, ami arra vár, hogy egy nap majd belelapozzanak. Az asztal pedig tele volt írólappal; némelyikre már írtak is valamit.

Keyser idősödő férfi volt, Tywood korosztályából való. Az orra hatalmas és vörös. Pipázott. Szemében az a nemtörődöm, jámbor pillantás ült, ami az akadémikusokra jellemző – akár, mert ez a fajta munka az ilyen típusú embereket vonzza, akár, mert ez a fajta munka ilyenné teszi az embereket.

– Miféle munkát végzett Tywood professzor? – kérdeztem.

– Kutató fizikus volt.

Az ilyesfajta választól felkapom a vizet. Pár éve még meg is őrültem volna tőle. Most csak annyit mondtam:

– Ennyit én is tudok, professzor. Engem a részletek érdekelnek.

Türelmesen pillantott rám.

– A részletek nem mondanak túl sokat, hacsak nem maga is kutató fizikus. Számít ez valamit – a jelen körülmények között?

– Talán nem. De a prof eltűnt. Bármi történt is vele, a munkájának köze kell legyen hozzá, hacsak nem volt gazdag, és a pénz játszotta a főszerepet.

Keyser szárazon kuncogott.

– A kollégiumi professzorok sosem gazdagok. A portéka, amivel házalunk, nem sokakat érdekel, és a készlet is óriási.

Ezt is figyelmen kívül hagytam, mert tudtam, hogy a látszat ellenem szól. Akárhogy is, a kollégiumot a “nagyon jó” minősítés latin fordításának birtokában hagytam el, és soha életemben nem fociztam; ezt a prof is tudta rólam. Mégis, pont az ellenkező típusúnak látszottam.

– Akkor már csak a munkájára kell koncentrálnunk – mondtam.

– Úgy érti, kém volt? Nemzetközi összeesküvő?

– Miért ne? Már mással is megesett. Elvégre nukleáris fizikus volt, nem?

– De igen. Akárcsak a többiek. Mint én is.

– Ah, de lehet, hogy olyasmit is tudott, amit ön nem.

Láthatóan megfeszült az ajka. Amikor figyelmetlenségen kapják őket, a professzorok is ember módjára viselkednek. Feszült hangon annyit mondott:

– Amennyire emlékszem, Tywood a folyadékviszkozitás és a Rayleigh-görbe összefüggéséről, a külső elektronpályák mező-egyenleteiről, a kettős elektronok pályamenti perdületéről cikkezett, de a legfőbb munkáit a négypólusú időegységekről írta. E témákban én is kompetens vagyok.

– A négypólusú időegységekkel mostanában is foglalkozott? – Megpróbáltam nem tűnni jól értesültnek, és úgy hiszem, sikerrel jártam.

– Igen… bizonyos fokig. – Majdnem elnevette magát. – Már éppen a kísérleti fázisba lépett vele. Úgy tűnik, élete java részét annak szentelte, hogy kidolgozza az egyik elméletének matematikai konzekvenciáit.

– Mint ezen is – mondtam, és eléje hajítottam egy ív papírt. Azok közül való volt, amit Tywood irodájában találtunk. Minden eshetőségünk megvolt arra, hogy a paksaméta semmit sem tartalmaz, lévén a professzor széfjéből való. Ez spontán ötlet volt: a logika fiókjai gyakorta jelentéktelen dolgokkal vannak tele. És onnan persze soha semmit nem vesznek ki. Találtunk abban a széfben sárga kristályokat tartalmazó, alig olvasható címkével ellátott fiolákat, egy a II. Világháború idejéből való “Tiltott” feliratú könyv stencilezett másolatát, egy régi egyetemi évkönyvet, egy halom levelet, amit tíz évvel ezelőtt az American Electric Kutatási Osztálya vezetőjének írtak, és persze kémiai tárgyú görög szövegeket.

Az a tekercs is onnan származott. Össze volt hengerítve, mint valami diploma, középen gumi fogta össze, és nem volt rajta se cím, se egyéb jelzés. Mintegy húsz, sűrű, aprólékos írással telerótt ívből állt. Nekem csak egy ívem volt belőle, és nem hiszem, hogy a világon bárkinek is egynél több volna. És abban is biztos voltam, hogy a világon egyetlen ember van tisztában azzal, hogy ha elveszíti a tekercset és az életét, akkor a két dolog összefügg.

Ezért aztán úgy löktem Keyser elé az ívet, mintha azzal fenekestül fel tudnám forgatni a campus életét.

Keyser rámeredt, majd megfordította, hogy megnézze a hátulját, de az üres volt. A tekintete a lap tetejéről az aljára siklott, majd vissza az első sorra.

– Fogalmam sincs, mi ez – közölte fanyar képpel.

Nem szóltam semmit. Csak összegöngyöltem az ívet és visszadugtam a zsebembe. Keyser ingerülten folytatta:

– Téves, amit maguk laikusok hisznek, miszerint egy tudós rápillant egy egyenletre és azt mondja: “Ó, igen…”, s azzal egy könyvet ír róla. A matematikának nincs saját léte. Az csupán egy önkényes kódrendszer, amivel fizikai jelenségeket és filozófiai elméleteket írnak le. Mindenki tudja használni a saját céljára. Teszem azt, senki nem tud úgy rápillantani egy matematikai szimbólumra, hogy teljes bizonyossággal tudná, mit jelent. Mostanáig a tudomány az ábécé összes betűjét elhasználta kicsi, nagy és dőlt formában, és mindnek más-más jelentést adott. Felhasználta a kövér betűket, a gót betűket, a görög ábécét, az írásjeleket, a kalligrafikus és héber betűk kis és nagy változatait. Más-más tudósok más-más jeleket alkalmaztak ugyanannak a koncepciónak a jelölésére. Így aztán ha ezeket az össze nem függő lapokat a tartalom megjelölése vagy a szimbológia meghatározása nélkül odaadnám valamelyik tudósnak, az nem sok értelmet tudna kihámozni belőle.

– De azt mondta, hogy a négypólusú időegységekkel foglalkozott – szakítottam félbe. – Az sem teszi ezt érthetővé? – kérdeztem a mellemre koppintva, ahol a belső zsebemet már két napja égette a tekercs.

– Nem tudom megmondani. Semmi olyan alapvető összefüggést nem találtam, amire számíthattam. Legalábbis nem ismertem fel. De ezért nyilván nem magamat okolom.

Rövid szünet után folytatta:

– Miért nem ellenőrizteti a tanítványaival?

– Úgy érzi, az osztályában?

Láthatóan mulattatta a kérdés.

– Nem, az isten szerelmére. A kutató tanítványaival! A kandidátusaival! Ők vele dolgoztak. Jobban ismerik a részleteket, mint én, vagy bárki a tanszéken.

– Jó ötlet – mondtam mintegy mellékesen. Az is volt. Nem is tudom, magamtól miért nem jutott eszembe. Talán mert az ember ösztönösen azt hiszi, hogy egy professzor mindenkinél többet tud.

Amikor távozni készültem, ujját a kabáthajtókájába akasztva megszólalt:

– Meg aztán azt hiszem, rossz nyomon jár. Tekintettel a rendkívüli körülményekre, bizalmasan elárulom, hogy Tywood nem volt egy lángész a maga területén. Adekvát tanár volt, ezt be kell ismerni, de a kutatásaival sosem vívott ki magának elismerést. Hajlamos volt mindent elméleti úton megmagyarázni, nem sokat adott a kísérletek eredményeire. A maga papírjai is valami ilyesmik lehetnek. Azok miatt senki sem… rabolta volna el őt.

– Komolyan? Értem. Van valami ötlete arra, hogy miért ment el, és hogy hová?

– Semmi konkrétum – biggyesztette az ajkát –, de mindenki tudta róla, hogy instabil. Két éve leütötték, és egy egész szemesztert kihagyott. Sosem épült fel teljesen. A fél oldala lebénult, még ma is látszik a mozgásán. Még egy ütés megölné. Azt pedig bármikor megkaphatja.

– Úgy érti, hogy már halott?

– Nem lehetetlen.

– Akkor úgy kérdezem, hol a tetem?

– Nos… azt hiszem, ez a maga dolga.

Az volt, így aztán távoztam.

Egy kutatólaboratóriumnak nevezett káoszz kellős közepén kifaggattam Tywood mind a négy kutató tanítványát. Ezek a laborok arról híresek, hogy a reményteljes kutatók évente cserélődnek bennük, mindig mások lépnek a helyükre.

Maga a labor tele van műszerekkel zsúfolt polcokkal, a munkaasztalon csak az éppen használatos készülékek foglalnak helyet, legfeljebb a közeli szekrényekben lapul néhány odakészített hasznos darab, amire esetleg szüksége lehet a kutatónak. A falak mentén elhelyezett, a mennyezetig érő szekrények polcain régi, olykor ismeretlen rendeltetésű műszerek és készülékek sorakoztak, amiket régmúlt szemeszterek diákjai használtak, s amiket azóta sem vett elő senki. Nyugodtan állíthatjuk, hogy nincs olyan kutató, aki valamennyi szekrény tartalmát ismerné.

Tywood mind a négy tanítványa aggódni látszott. Közülük három a saját státuszát féltette. Azt is jobbára amiatt, hogy Tywood nélkül nem boldogultak a “problémájukkal”. Velük nem foglalkoztam – gondolom, ők azóta már megszerezték a fokozatukat –, inkább a negyediket hívtam félre.

Neki volt a legelkínzottabb arca, és nem tűnt túl beszédesnek, amit jó előjelnek tartottam.

Merev tartással ült az asztal melletti magas támlájú székben, míg én vele szemben kényelmesen hátradőltem egy öreg, nyikorgó forgószékben, és a homlokomba húztam a kalapomat. Edwin Howe-nak hívták, és csak később szerzett fokozatot; ezt biztosan tudom, mert most a Tudományos Tanszék egyik fejese.

– Ugyanazt a munkát végzi, amit a társai, ugye? – kérdeztem.

– Itt bizonyos fokig mindenki nukleáris kutatást folytat.

– De nem egészen ugyanazon a vonalon?

– Különféle témákon dolgozunk – rázta meg lassan a fejét. – Jól elkülöníthető témákat kell választanunk, különben nem tudunk publikálni. Fokozatot pedig csak úgy szerezhetünk. – Mintha csak én mondtam volna. – Valamiből nekünk is élnünk kell.

Hát ez valószínűleg az ő esetükben is igaz lehet.

– Rendben van. Mi a maga területe?

– Matematikával foglalkozom. Úgy értem Tywood professzor mellett.

– Miféle matematikával?

Halványan elmosolyodott, s ezzel pontosan ugyanolyan légkört teremtett maga körül, mint reggel Keyser professzor. Amolyan “csak-nem-hiszed-hogy-nekiállok-neked-itt-magyarázni-te-ostoba” légkört. Mindazon¬ál¬tal hangosan csak annyit mondott:

– Azt kissé körülményes volna elmagyarázni.

– Segítek. Valami ilyesfélével?

Elébe löktem az összetekert lapokat.

Még csak át sem futotta. Csak felkapta és panaszosan feljajdult:

– Ezeket honnan szerezte?

– Tywood széfjéből.

– A többi is magánál van?

– Biztonságos helyen – blöfföltem.

Egy kissé megnyugodott – de nem túlságosan.

– Ugye nem mutatta még senkinek?

– Csak Keyser professzornak.

– Annak a sakálnak? És mit mondott? – Howe lebiggyesztette az ajkát, és udvariatlan hangot hallatott.

Felfelé fordított tenyérrel széttártam a kezem, mire Howe felnevetett. Azután könnyedén azt mondta:

– Igen, ilyesmivel foglalkozom.

– És mi ez az egész. Próbálja meg érthetően megfogalmazni.

Kissé tétovázott.

– Nézze, ez bizalmas anyag. Még Pop többi tanítványa sem tud róla semmit. Azt hiszem, még én sem ismerem teljes egészében. Tudja, én nem csak a fokozat miatt hajtok. Ez Tywoodnak a Nobel-díjat jelenti, nekem pedig a tanársegédi állást a Cal Technél.

Lassan megráztam a fejemet, és halkan figyelmeztettem:

– Nem, fiam. Maga félreért engem. Beszélnie kell róla, mielőtt a nyilvánosság elé kerül, mert Tywood eltűnt. Lehet, hogy meghalt, lehet, hogy nem. És ha meghalt, valószínűleg meggyilkolták. És ha a tanszéken felmerül a gyilkosság gondolata, mindenki arról fog beszélni. Úgyhogy még hátránya is származhat abból fiam, ha valamit megpróbál eltitkolni.

Ez hatott. Tudtam, hogy így lesz, mert minden ember olvas gyilkosságról és titokzatos eltűnésről, és ismeri a kliséket. Felpattant a székéből, és olyan folyékonyan kezdett hadarni, mintha olvasná:

– Remélem, engem nem gyanúsít… ilyesmivel. A karrierem…

Kezdte kiverni a víz, ezért intettem, hogy üljön vissza. Már tudtam, hogyan közelítsem meg a témát.

– Nem gyanúsítok senkit, legalábbis egyelőre. És magának sem esik baja, ha beszél.

Már készen állt a válasszal:

– Csakhogy ez szigorúan bizalmas.

Szegény fickó. Nem ismeri a “szigorú” szó jelentését. Még nem járt látótávolságon kívül, amióta a kormány eltemette az ügyet azzal, hogy rábiggyesztette a “?” megjegyzést. Idézőjel. Kérdőjel. Idézőjel bezárva. (Nem viccelek, az ügyet meg sem nyitották, le sem zárták. Csak “?”)

– Azt gondolom tudja, mi az időutazás? – kérdezte kétkedőn.

Hát persze, hogy tudtam, mi az időutazás. Az idősebbik fiam tizenkét éves, és délutánonként addig ül a televízió előtt, amíg csak van benne műsor.

– Mi van az időutazással?

– Bizonyos értelemben meg tudjuk csinálni. Valójában “mikrotemporális áthelyezés”-ről van szó…

Majdnem elvesztettem a türelmemet. Nyilvánvaló, a fickó lóvá akar tenni, mégpedig nem is túl finoman. Olykor hagyom, hogy ostobának nézzenek, de nem ennyire. Fojtott hangon rászóltam:

– Azt akarja mondani, hogy Tywood elkóborolt valahol az időben – mint Ace Rogers, a Magányos Időcsavargó? – Ez volt Junior kedvenc sorozata. (Ace Rogers ezen a héten éppen Dzsingisz kánt állította meg fél kézzel.)

Pontosan olyan undorral pillantott rám, ahogyan nekem kellett volna őrá néznem.

– Nem – vakkantotta. – Nem tudom, merre van Pop. Ha figyelt volna rám, mikrotemporális áthelyezést mondtam. Ez most nem video-show és nem mágia, ez történetesen tudomány. Feltételezem, ismeri az anyag- és energia megmaradás törvényét.

Savanyú képpel bólintottam. Hirosima óta mindenki hallott róla.

– Akkor jó – nyugodott meg. – Ez jó kezdet. Na most, ha egy ismert tömeget temporálisan áthelyez – azaz visszaküld az időben –, akkor anyagot teremt az időnek abban a pontjában, amelyikbe küldte. Ehhez a teremtett anyaggal arányos mennyiségű energiára van szüksége. Más szóval, ha elküld egy grammot – vagy mondjuk egy unciát –, ahhoz egy uncia anyagot teljesen dezintegrálnia kell, hogy a szükséges energiához jusson.

– Hmm – mondtam. – Szóval így kell egy uncia anyagot teremteni a múltban. De attól nem semmisül meg az anyag, hogy kimozdítja a jelenből? Az nem teremt megfelelő mennyiségű energiát?

Legalább úgy meglepődött ezen, mintha darázsra ült volna. A laikusok nyilván nem szoktak tudósokat kérdezgetni.

– Csak egyszerűen próbáltam kifejezni magam, hogy megértsen. Valójában ez jóval komplikáltabb. Nagyon jó volna, ha az eltűnéskor keletkező energiát felhasználhatnánk magához az eltűnéshez, de ez a kör nem működik, ezt elhiheti nekem. Az entrópia miatt. Szabatosan fogalmazva az energia az idő tehetetlenségének legyőzéséhez kell: a grammban kifejezett tömeg visszaküldéséhez annyi erg energia szükséges, amennyi egyenlő a tömeg és a centiméter per másodpercben kifejezett fénysebesség négyzetének szorzatával. Ez történetesen Einstein Tömeg és Energia Ekvivalenciájának Egyenlete. E = mc2. Ez volt a mateklecke.

– Ismerem – mondtam, s megpróbáltam legyűrni türelmetlenségemet. – És mindezt kísérleti úton dolgozták ki? Vagy csak papíron?

Nyilván ez volt az a kérdés, ami miatt folytatta.

A szemében kigyúlt az a láng, ami minden kutató szemében felvillan, ha a kutatási területéről érdeklődnek. Amit szívesen megvitatna még egy bugris zsaruval is – és pillanatnyilag éppen ez volt a felállás.

– Nézze – magyarázta olyan modorban, mint a kereskedő, aki sötét boltjának legmélyére csalogatja a vevőt –, az egész azzal a neutrinó dologgal kezdődött. A harmincas évek óta keresik a neutrinót, de nem találják. Ez egy szubatomikus részecske, aminek töltése van, és a tömege kisebb, mint az elektroné. Természetesen majdnem lehetetlen a nyomára bukkanni. De tovább keresik, mert a neutrinó létezése nélkül a nukleáris folyamatok egyensúlya felborulna. És Pop Tywood úgy húsz évvel ezelőtt azt gondolta ki, hogy az energia egy része az időbeli visszahelyeződés során eltűnik. Ezen a problémán kezdtünk el – vagyis kezdett el – dolgozni, és én voltam az első tanítványa, akit beavatott a dologba.

Természetesen igen kis anyagmennyiségekkel dolgoztunk. Nos, csak egy zseniális ötlet volt Pop részéről, hogy mesterséges radioaktív izotópokkal keressük a nyomokat. Mikrogrammnyi mennyiségekkel tudtunk csak kísérletezni, hogy számlálóval kövessük az aktivitást. Az aktivitás és az idő függvénye egy igen egyszerű törvénnyel fejezhető ki, amit semmiféle laboratóriumi feltétel nem képes megváltoztatni.

Tizenöt percnyire visszaküldtünk egy csepp anyagot, és tizenöt perccel azelőtt, hogy megtettük volna – valójában minden automatikusan ment végbe –, a számláló értéke a duplájára ugrott, majd a visszaküldés pillanatában az eredeti érték alá esett. Az anyag megduplázta önmagát, és tizenöt percen át kétszeres anyagmennyiséget mértünk…

– Úgy érti, hogy ugyanazok az atomok egyidejűleg két helyütt léteztek? – szakítottam félbe.

– Igen – bólintott kissé csodálkozva –, miért is ne? Ez az, ami miatt olyan sok energiára van szükség az atomok megalkotásához. – Azzal tovább hadart: – Most elmondom, mi volt az én különleges feladatom. Amikor visszaküldünk egy bizonyos mennyiségű anyagot tizenöt percnyire a múltba, az relatíve ugyanazon a helyen bukkan fel annak ellenére, hogy ez idő alatt a Föld tizenhatezer mérföldet tesz meg a Nap körül, továbbá maga a Nap is több ezer mérföldet mozdul el, és így tovább. Csakhogy előfordul némi eltérés, ami két okra vezethető vissza. Én ezeket tanulmányoztam.

Először is van egyfajta súrlódási effektus – amennyiben alkalmazhatjuk ezt a kifejezést –, ami miatt az anyag némiképpen elmozdul a Földhöz képest. Ez az anyag természetétől függ, és attól, hogy milyen messzire küldtük vissza. És feltételeztük, hogy amiatt is létrejöhet az eltérés, hogy magához a visszaúthoz is idő kell.

– Ez hogy lehet?

– Úgy értettem, hogy az átfordítási idő alatt szétszóródik valamennyi radioaktivitás, mintha a tesztelt anyag az út során is sugározna. A számításaim szerint – nos, ha maga visszamegy az időben, minden száz évben egy napot öregszik. Más szóval, mialatt az “időgépen” kívül elhelyezett időmérő száz évet regisztrál, odabent a saját órája csak huszonnégy óra eltérést mutat. Azt hiszem, ez egy egyetemes állandó, lévén, hogy a fénysebesség is egyetemes állandó. Mindenesetre ez a munkám.

Néhány percig rágódtam a dolgon, majd megkérdeztem:

– Honnan vették a kísérlethez szükséges energiát?

– Az atomerőműtől kiépítettek egy különleges tápvonalat. Popnak ott jó kapcsolatai vannak.

– Hmm. Mekkora volt a legnagyobb anyagmennyiség, amit visszaküldtek?

– Ó – vonta fel a szemöldökét –, azt hiszem, egy alkalommal egyszázad milligrammot helyeztünk át. Az tíz mikrogramm.

– A jövőbe próbáltak már valamit küldeni?

– Az nem megy – vágta rá gyorsan. – Lehetetlenség. Abban az irányban nem változtathat semmit, mert ahhoz több, mint végtelen mennyiségű energia kellene. Ez a dolog csak egy irányban működik.

Alaposan szemrevételeztem a körmeimet.

– Mennyi anyagot tudna visszaküldeni, ha mondjuk… száz font plutóniumot hasítana szét?

Számomra a dolgok egyre nyilvánvalóbbá váltak. A választ gyorsan megkaptam.

– A plutónium hasadás során az anyagnak csupán egy-két százaléka alakul át energiává. Vagyis száz font plutónium esetében egy vagy két fontnyi anyag mehetne vissza az időben.

– Csak annyi? És tudna kezelni ilyen nagy mennyiségű energiát? Úgy értem, száz font plutónium meglehetősen nagyot tud robbanni.

– Minden relatív – válaszolta fellengzős modorban. – Ha rendelkezésére áll az az energiamennyiség, és hagyja, hogy az időben elmozdulhasson, akkor kezelhetővé válik. Ha egyszerre szabadítja fel, de még ugyanabban a pillanatban fel is használja, akkor is kezelhető marad. Amikor anyagot küldünk vele vissza, gyorsabban felhasználódik, mint egyszerű fúzió alkalmával. Legalábbis elméletileg.

– De hogyan tud megszabadulni tőle?

– Természetesen úgy, hogy szétterül az időben. Az anyag visszaküldéséhez szükséges minimális idő az anyag tömegétől függ. Különben fennállna a veszély, hogy az energia az időben felhalmozódik.

– Rendben van, fiam – mondtam. – Most felhívom a főhadiszállást, és kérek valakit, aki hazaviszi magát. Addig itt várjon.

– De… minek?

– Nem tart sokáig.

Nem is tartott – és a kiesett időt később visszakapta.

Az éjszakát a Főhadiszálláson töltöttem. Volt ott egy könyvtárunk – egy igen különleges könyvtárunk. A robbanás reggelén két vagy három operátorunk csendben elmerült az egyetem kémiai és fizikai könyvtárában. Szakemberek voltak. Felkutattak minden egyes cikket, amit Tywood valaha publikált valamelyik tudományos lapban. Máskülönben semmi zavaró momentum nem történt.

Mások a magazinokat lapozták át, meg a könyveket. Minden anyag a Főhadiszállás egy különleges helyiségébe került, ami valóságos Tywood-archívummá változott. De ennek sem volt határozott célja. Mindez csupán azt az alaposságot szemlélteti, ami a problémát – amivel foglalkozom – körülveszi.

Én is átnéztem azt a könyvtárat. De nem a tudományos részét. Tudtam, hogy azokban semmi olyasmi nincs, ami engem érdekelne. Csakhogy Pop Tywood húsz évvel ezelőtt írt a magazinok számára néhány cikket. Én azokat olvastam el. És kiszűrtem belőle minden személyes vonatkozású adatot.

Azután leültem, és gondolkozni kezdtem – majd káromkodni.

Hajnali négy körül kerültem ágyba, és rémálmok gyötörtek.

Reggel kilenckor mégis ott voltam a Főnök irodájában.

A Főnök nagydarab ember volt. Acélszürke haját lenyalva viselte. Nem dohányzott, az asztalán mégis ott tartott egy doboz cigit, és amikor néhány másodpercig nem akart semmit mondani, aprólékos mozdulatokkal kivett belőle egy szálat, alaposan megsodorgatta, megszagolgatta, a szája sarkába dugta, és rendkívül lassan meggyújtotta. Mire végzett, akkor is akadt mondanivalója, ha nem akart semmit mondani. Ezután letette a cigit, és hagyta magában elhamvadni.

Három hetenként fogyasztott el egy dobozzal, és a karácsonyi ajándékai között mindig talált belőle néhány kartonnal.

Most azonban nem nyúlt utána. Csak összefonta karját, és a homlokát ráncolva nézett rám.

– Hallgatom.

Elmondtam neki. Lassan beszéltem, mert a mikrotemporális áthelyezés nem sokaknak fekszik, különösen, ha hozzám hasonlóan időutazásnak nevezik. Így kívántam jelezni, hogy mennyire komoly a dolog, amire egyszer úgy kérdezett rá, mintha hibbant volnék.

Amikor befejeztem, egy ideig néztük egymást. Ő szólalt meg először.

– Azt gondolja, hogy valami nagyobb – egy-két fontnyi – tárgyat akart visszaküldeni, és ehhez kellett neki az atomerőmű?

– A jelek erre utalnak.

Hagytam gondolkodni. Szerettem volna, ha sokáig gondolkodik. Szerettem volna, ha ugyanarra gondol, amire én, mert azt nem volnék képes kimondani…

Mert utáltam volna kimondani…

Mivelhogy marhaság. Másrészt borzalmas.

Ezért aztán csendben maradtam, ő meg gondolkodott, és olykor a gondolatai kiültek az ábrázatára.

Egy idő után megszólalt:

– Tegyük fel, hogy a tanítvány, Howe, az igazat mondta – jobb lesz, ha átnézi a jegyzeteit, amit feltételezem, már lefoglalt…

– Az egész emeleti szárny azzal foglalkozik. A napló Edwardsnál van.

– Rendben – folytatta. – Feltéve, hogy Howe mindenben az igazat mondta, Tywood miért egy milligrammal kezdte? – Rámemelte súlyos pillantását. – Maga most a dolog időutazás vonatkozásával foglalkozik. A maga számára ez a kritikus pont, meg a vele kapcsolatos energiajelenségek.

– Igen uram – válaszoltam mogorván –, pontosan ez.

– Arra gondolt-e már, hogy tévedhetett is? Hogy rosszul értelmezi a dolgokat?

– Ezt nem egészen értem.

– Nos, figyeljen ide. Azt mondta, hogy átolvasta a Tywood-anyagot. Rendben, Tywood egyike volt azoknak a tudósoknak, akik a Második Világháború után az atombombáért küzdöttek; világállamot akartak. Ugye, erről volt tudomása.

Rábólintottam.

– Valóságos bűnszövetkezete volt – dörögte a Főnök hevesen gesztikulálva. – Segített megépíteni az atombombát, és álmatlan éjszakái voltak amiatt, amit tett. Évekig ezzel a rémmel élt együtt. És bár a III. Világháborúban a bombát nem vetették be, el tudja képzelni, mennyi bizonytalanságot jelentett mindez a számára? El tudja képzelni azt a félelmet, ami elhatalmasodott rajta, miközben a Hatvanötös Egyezményig arra várt, hogy valakik döntést hozzanak? Megvan Tywood és a hozzá hasonlók teljes pszichiátriai anyaga még az utolsó háború idejéből. Tudott erről?

– Nem, uram.

– Pedig ez így igaz. Hatvanöt után, amikor megszerveztük a világ atomerejének ellenőrzését és felügyeletét, beszereztünk minden anyagot, ami a bombákra, a különböző országok atomerőműveire, és a területen dolgozó emberek etikai konfliktusaira vonatkozott.

Akkoriban ezek komoly problémát jelentettek. 1964-ben Tywoodban morbid, tudatalatti gyűlölet támadt mindennemű atomenergia iránt.

Hibákat kezdett elkövetni, mégpedig komolyakat. Olykor el kellett tiltanunk a kutatástól. Mások még borzasztóbb dolgokat műveltek akkoriban. Bizonyára emlékszik rá, akkor veszítettük el Indiát.

Tekintettel arra, hogy az idő tájt éppen Indiában tartózkodtam, emlékeztem rá. De még mindig nem értettem a lényeget.

– És mi van – folytatta –, ha ez az attitűd véglegesen belefészkelte magát Tywoodba? Nem látja, hogy az időutazás nem más, mint egy kétélű kard? Egyáltalán minek bármit is visszaküldeni a múltba? Csupán a bizonyíték kedvéért? Már akkor megszerezte a bizonyosságot, amikor a milligramm kis töredékét visszaküldte. Azt hiszem, az is elegendő a Nobel-díjhoz.

Kell lennie valaminek, amit az egy milligrammal nem tudott megtenni, az egy fonttal viszont igen, különben nem tüntetett volna el egy egész atomerőművet. Felfedezte, hogyan lehet határtalan mennyiségű energiához jutni. Visszajuttat a múltba nyolc kiló szemetet, és eltünteti a világ valamennyi plutóniumát. Megszünteti az atomenergiát, ami meghatározza a korszakot.

Ez egyáltalán nem hatott meg, de megpróbáltam eltitkolni. Csak annyit mondtam:

– Komolyan azt hiszi, hogy ezt tervezte?

– Abból kell kiindulni, hogy nem volt normális. Honnan tudjuk, mit forgatott a fejében? Meg aztán állhatnak is mögötte – kevés tudással, de több ésszel – akik hajlandóak ott folytatni, ahol ő abbahagyta.

– És közülük megtaláltak már valakit? Van rá bizonyíték, hogy egyáltalán léteznek?

A kis ember várt, azután a cigarettás doboz után nyúlt. De a kihúzott szálat csak forgatta a kezében. Nem kell sokat várni. Türelmes voltam.

Azután anélkül, hogy meggyújtotta volna, letette.

– Nem – válaszolta. Ráemelte a pillantását, de mintha átnézett volna rajtam. – Ezek szerint maga nem nézett utána?

– Hát… nem tűnt lényegesnek – vontam vállat.

– Van valami saját ötlete?

– Igen. De nem szívesen beszélek róla. Ha kiderül, hogy tévedtem, én leszek a leggonoszabb ember a világon; ha pedig igazam lesz, én leszek a legigazabb.

– Én meghallgatom – közölte, és a kezét az asztal alá dugta.

Ez volt a bosszúja. A szoba páncélozott, hang- és sugárzásbiztos volt, még talán nukleáris robbanás ellen is védelmet nyújtott. És ez után a diszkrét kézmozdulat után maga az Egyesült Államok Elnöke sem szakíthatott félbe minket.

Hátradőltem, és azt mondtam:

– Főnök, emlékszik még, hogyan ismerkedett meg a feleségével? Jelentéktelen epizód volt?

Ezt azt hiszem, nem tudta követni. Mindenesetre rámpillantott: ő tudta, miért. Csak elmosolyodott, és azt válaszolta:

– Tüsszentettem, ő pedig hátrafordult. Egy utcasarkon történt.

– Hogyan került arra az utcasarokra? És ő hogy került oda? Arra emlékszik, hogy mitől tüsszentett? Hogy hol fázott meg? Vagy hogy mitől támadt az a porfelhő? Gondolja át, mennyi véletlenszerű egybeesésnek kellett megtörténnie, hogy maga találkozhasson a leendő feleségével.

– Gondolom, egy másik alkalommal úgyis találkoztunk volna.

– De nem tudhatja. Honnan tudja, hogy kivel nem találkozott, mert egyszer sem fordult be ott, ahol be kellett volna fordulnia, vagy mert egyszer elkésett valahonnan? Az életének menete ilyen apróságokon múlik, és ezek az apróságok, mint mindenki életében, a magáéban is vaktában esnek meg. Ezek az apróságok húsz éve követik egymást, és egyre távolabb visznek az eredeti helyzettől.

Maga tüsszentett, és találkozott egy lánnyal, és nem egy másikkal. Következményeként a lányhoz hasonlóan maga is egy döntést hozott, akárcsak az a lány, akivel nem találkozott, vagy a többi ember, akivel a későbbiek folyamán akadt össze. Meg a családja is, a lány családja is – és a gyermekeik is.

Csak azért, mert maga húsz évvel ezelőtt tüsszentett, öt, vagy ötven, vagy ötszáz olyan ember, halhatott meg, akinek nem kellett volna, vagy éppen maradt életben, akinek meg kellett volna halnia. De menjünk vissza kétszáz évet, vagy kétezret; egyetlen tüsszentés miatt előfordulhatott volna, hogy a ma élők közül senki sem születik meg.

A Főnök megvakarta a tarkóját.

– Hullámjelenség. Olvastam valahol…

– Én is. Ez nem új ötlet – de szeretném, ha elgondolkodna ezen, mert szeretnék felolvasni magának egy cikket, amit Elmer Tywood professzor írt húsz évvel ezelőtt egy magazin számára. Pontosan az utolsó háború előtt.

A film másolata ott lapult a zsebemben, a fehér fal pedig kitűnő vetítőernyőnek bizonyult, és nekem másra nem volt szükségem. A főnök már éppen készülődött megfordulni, de intettem neki.

– Nem, uram. Fel szeretném olvasni magának. És szeretném, ha figyelne.

Így aztán hátradőlt a székében.

– A cikk címe – folytattam – “Az ember első tévedése”. Emlékezzen rá, hogy ez a háború előtt íródott, amikor az emberek elkeseredése a tetőponton volt. A cikk első feléből olvasok fel részleteket. Így szól:

“… hogy az Ember a hatalmas technikai fejlettség birtokában elfelejtette megoldani a nyomasztó szociális problémákat, az csak az egyik borzasztó tragédia, ami a fajt sújtotta. Az első, és talán a legnagyobb az volt, hogy egykor ezeket a problémákat megoldotta: az eredmény mégsem volt végleges, mert akkoriban nem rendelkeztek mindazzal a technikai erőforrással, ami ma a birtokunkban van. Így történhetett, hogy volt kenyerünk, de vajunk nem; vagy éppen fordítva. A kettő együtt soha…

Vegyük például a hellén világot, amelyben a filozófiánk, a matematikánk, az erkölcsünk, a művészetünk, az irodalmunk gyökerezik. Periklész és a görögök korában, akárcsak a mi világunkban, az egymással szemben álló filozófiák és életmódok meglehetősen modern egyvelege volt jelen. Azután jött Róma, adoptálta a kultúrát, és ráerőltette az emberekre a békét. A Pax Romana kétszáz éven át tartott, és azóta sem volt olyan periódus a történelemben…

A háborúzás megszűnt. Nacionalizmus nem létezett. Európa-szerte római polgárokkal lehetett találkozni. Tarsusi Paulus és Josephus Flavius is római polgár volt. A spanyolok, az észak-afrikaiak, az illírek, mind magukra öltötték a bíborszínt. A rabszolgaság létezett ugyan, de megkülönböztető jelleggel, jobbára mind büntetés, mintegy a gazdaság hiánya következtében, és a hadiszerencsének köszönhetően. Olyan hogy született – a bőr színe, a születési helye miatti – rabszolga, nem volt.

A vallási tolerancia tökéletesen működött. Ha a kereszténység korai szakaszában elő is fordult, az a vallási tolerancia elvének elvetése miatt történhetett meg; azért, mert úgy tartották, az övék az igazság – ez az elv ellentmondott a civilizált Róma erkölcsének.

A poliszokban a nyugati kultúra birtokában, a nacionalista és vallási predesztináció és elzárkózás hiánya mellett, egy magasfokú civilizációban az Ember miért nem volt képes megtartani a pozícióját?

Azért, mert az ókori hellenizmus technikailag visszamaradott volt. Mert technikai civilizáció nélkül a szabadidő árát – ennélfogva a műveltséget és a kultúrát – csak kevesek tudták megfizetni, a rabszolgaságét pedig annál többen. Mert az a civilizáció nem tudta a javakat és a kényelmet mindenki számára biztosítani.

Emiatt az elnyomott osztályok a másik világok és azon vallások felé fordult, amelyek elvetették a világi javakat, aminek következtében a tudomány fogalma egy évezreden át értelmét vesztette. A továbbiakban, ahogy a hellenizmus kezdeti hatásai kezdtek elhalványulni, a Birodalomnak hiányozni kezdett az a technológia, amivel a barbarizmust vissza tudta volna szorítani. Valójában i. u. 1500-ig kellett várni, amíg a háború hatékony fegyverré vált egy nemzet kezében ahhoz, hogy anyagi javakhoz jusson általa, és el tudja űzni a nomádokat és a betolakodókat…

Képzeljük el, mi lett volna, ha az ókori görögök valamiképpen a modern fizikai és kémiai ismeretek birtokába jutnak. Képzeljük el, hogy a Birodalom felemelkedése együtt jár a technika és a tudományok fejlődésével. Képzeljünk el egy olyan Birodalmat, amelyikben a rabszolgákat gépek helyettesítik, amelyben minden ember egyenlően részesedik a javakból, s amelyben a légiók olyan jól felfegyverzettek, hogy egyetlen barbár törzs sem állhatja útjukat. Képzeljünk el egy olyan Birodalmat, amely vallási és nacionalista előítéletek nélkül képes terjeszkedni az egész világon.

Egy Birodalmat, ahol minden Ember valóságosan is szabad…

Ha a történelem menetét meg lehetne változtatni. Ha annak az első nagy tévedésnek elejét lehetne venni…”

Ennél a pontnál megálltam.

– Igen? – kérdezte a főnök.

– Nos, úgy hiszem, nem nehéz kapcsolatot találni aközött, hogy Tywood abbéli igyekezetében, hogy az időben visszaküldjön valamit, felrobbantott egy egész atomerőművet, és aközött, hogy a széfjében görög nyelvű kémiai tárgyú feljegyzéseket találtunk.

Miközben ezt feldolgozta, az arckifejezése megváltozott. Azután azt mondta:

– De hiszen semmi sem történt.

– Tudom. Csakhogy Tywood tanítványa szerint egy nap kell ahhoz, hogy az ember egy évszázadot visszautazzon az időben. Feltéve, hogy a célunk az ókori Görögország, akkor húsz évszázadunk van, azaz húsz napunk.

– De ez megállítható?

– Azt én nem tudom. Tywood igen, de ő halott.

A dolog jelentősége jobban megdöbbentett, mint az előző este…

Az egész emberiségre kimondatott a halálos ítélet. És ha mindezt nem elvonatkoztatva szemlélem, hanem a jelen valóságra alkalmazom, akkor énrám is. Meg a feleségemre és a gyerekemre.

Mindazon túl ez példa nélküli halál. Egyszerűen megszűnünk létezni, ennyi az egész. Nem lélegzünk többé. Nem lesznek álmaink. Átcsúszunk a tér nélküli és idő nélküli árnyékvilágba. Valójában ez nem is halál. Mindössze annyi, hogy meg sem születtünk.

Vagy mégis? Létezhet a személyiségem, az egom, a lelkem tovább? Egy másik létben? Más körülmények között?

Ezeknek a gondolatoknak még nem adtam hangot eddig. De ha a gyomromban keletkezett jeges csomó beszélni tudna, az biztosan megtenné.

A Főnök befurakodott a gondolataim közé.

– Akkor már csak két és fél hetünk van. Nincs vesztegetni való időnk. Lássunk neki.

– És mihez kezdünk – vigyorogtam a szájam sarkából –, a könyv után eredünk?

– Nem – válaszolta hűvösen –, de két irányban is elindulhatunk. Az első esetben feltételezzük, hogy maga tévedett. Minden, amit eddig felderített, téves, talán szándékosan állították be annak, hogy elkendőzzék a valódi célt. Ezt ellenőrizni kell. A második esetben igaza van, és akkor még lehet rá mód, hogy megállítsuk a könyv utazását: úgy értem, az időgép üldözésén kívül. Ez esetben viszont ki kell találnunk, hogyan?

– Ehhez csak annyit fűznék hozzá uram, hogy ha ez az egész félrevezetés, akkor azt csak egy őrült vélné hihetőnek. Tegyük fel hát, hogy igazam van, és tegyük fel, hogy nincs mód a megállításra.

– Nos fiatal barátom, ez esetben az elkövetkező két és fél hétben gyorsan kell cselekednem, és ezt ajánlom magának is. Az idő így gyorsan fog múlni.

Természetesen igaza volt.

– Hol kezdjük? – kérdeztem.

– Először is a kormány fizetési jegyzékéről ki kell írnunk azoknak a nevét, akik Tywood alatt dolgoztak.

– Minek?

– Hogy következtessünk belőle. Ez a maga területe. Tywood nem tudott görögül, ezt majdnem teljes bizonyossággal állíthatom, tehát kellett lenni valakinek, aki elvégezte a fordítás munkáját. Nagyon valószínű, hogy ilyesmit nem végeznek ingyen, minthogy Tywood sem az egyetemi fizetéséből egyenlítette ki a számlát, hanem a személyes rendelkezésére bocsátott alapból.

– Az is lehet – vetettem közbe –, hogy nagyobb titoktartást akart, mint amennyit a kormányzati alap megengedett.

– És miért? Hol látja a veszélyforrást? Talán bűn az, ha lefordíttat egy kémiai szöveget görögre? Ugyan ki következtetne belőle mindarra, amit maga feltételez?

Mintegy félóra múlva ráakadtunk Mycroft James Boulder nevére, aki mint “konzultáns” szerepelt a fizetési listán, és akit az Egyetemi Katalógus filozófiaprofesszorként jegyzett. Telefonon érdeklődtünk felőle, és kiderült, hogy többek között az ógörög nyelvnek volt kiváló ismerője.

És ez nem lehetett véletlen, mert amikor a Főnök éppen venni akarta a kalapját, a hivatali teletype kijelezte, hogy Mycroft James Boulder már két órája vár bebocsátásra az előszobában.

A Főnök visszatette kalapját a fogasra, és kinyitotta az iroda ajtaját.

Mycroft James Boulder professzor egy szürke férfi volt. A haja is szürke, a szeme is szürke. Még az öltönye is.

Mindezek mellett az arckifejezése is szürke volt; a feszültség szürke ráncokat rótt keskeny arcára.

– Három napja próbálkozom, hogy meghallgatást nyerjek egy befolyásos embernél – mondta halkan. – Önnél magasabbra már nem tudok menni.

– Talán én is elég leszek. Mi a gondja?

– Nagyon fontos, hogy találkozzam Tywood professzorral.

– Tudja, hogy hol tartózkodik most?

– Egészen biztos vagyok benne, hogy a kormány őrizetében van.

– Miért?

– Mert tudomásom van róla, hogy olyan kísérletet tervezett, amivel megszegi a biztonsági előírásokat. Az azóta megtörtént eseményekből még én is csak arra tudok következtetni, hogy valóban megszegtek néhány előírást. Feltételeznem kell, hogy azt a kísérletet komolyan gondolta. Meg kell bizonyosodnom felőle, hogy eredményesen végződött-e?

– Boulder professzor – hangsúlyozta a Főnök –, feltételezem, tud görögül.

– Igen, tudok – hangzott a higgadt válasz.

– És a kormánypénzek terhére fordított kémiai tárgyú szöveget Tywood professzor számára.

– Igen, legálisan foglalkoztatott konzultáns.

– Az a fordítási munka jelen körülmények között mégis bűnnek minősül, és önt a Tywood által elkövetett bűntett részesévé teszi.

– Kapcsolatba tudja hozni vele?

– Ön nem? Vagy nem hallott Tywood azon szándékáról, hogy időutazást valósít meg… vagy ahogyan önök nevezik… miktotemporális áthelyezést?

– Ah? – Boulder enyhén elmosolyodott. – Ezek szerint önöknek is beszélt róla.

– Nem, nem említette – csattant fel a Főnök. – Tywood professzor halott.

– Micsoda? Ezt… nem hiszem el.

– Agyvérzésben halt meg. Nézze.

Nála volt az egyik fénykép, amit a széfben találtunk. Tywood arca eltorzult ugyan, de felismerhető maradt.

Boulder alig kapott levegőt. A falióra tanúsága szerint teljes három percig meredt a képre.

– Ez hol készült? – kérdezte végül.

– Az atomerőműben.

– Befejezte a kísérletet?

– Azt nem tudjuk megmondani – vont vállat a Főnök. – Már halott volt, amikor rátaláltunk.

Boulder beharapta vértelen ajkait.

– Valahogyan ki kell derítenünk. Ez egy tudományos megbízatás volt, és ha szükséges, a kísérletet meg kell ismételni…

A Főnök csak egy pillantást vetett rá, és a cigarettája után nyúlt. Még sosem tapasztaltam, hogy ilyen sokáig tartott volna a rágyújtás, de végül ott füstölt a cigaretta a kezében, ő pedig így szólt:

– Tywood húsz évvel ezelőtt írt egy cikket az egyik magazinnak…

– Ó – biggyesztette az ajkát a professzor –, így jutottak hát a nyomára? Azt akár figyelmen kívül is hagyhatják. Tywood csak fizikus volt, a történelemhez és a szociológiához semmit sem értett. Egy iskolásfiú álmodozása, semmi több.

– Ezek szerint nem hiszi, hogy a maga fordítását, amit visszaküldött Róma Aranykorába, alkalmazni fogják?

– Természetesen nem. Azt hiszi talán, hogy egy kétezer éves lassú fejlődés eredményeit be lehet vezetni egy gyermekcipőben járó társadalomban, amely még nincs felkészülve rá? Gondolja, hogy egy nagy találmány, vagy egy tudományos elv csak úgy kipattanhat a kor kulturális miliőjéből kiemelkedő tudós elméjéből? Newton gravitációs törvényét húsz évvel később hozták csak nyilvánosságra, mert a korabeli számítások tíz százalékot tévedtek a Föld átmérőjét illetően. Arkhimédész csak azért nem találta fel a számtani alapműveleteket, mert nem ismerte az ismeretlen indiai tudós által bevezetett arab számjegyeket.

Ami azt illeti, az ókori Görögországban és Rómában a rabszolgaság megléte miatt aligha érdeklődtek a gépek iránt, amikor a rabszolga sokkal olcsóbb és alkalmasabb eszköznek bizonyult. És az igazi nagy szellemek sem arra fecsérelték tehetségüket, hogy olyan szerkezeteket találjanak fel, amivel kiválthatják a manuális munkát. Még az ókor legnagyobb mérnöke, Arkhimédész is vonakodott nyilvánosságra hozni gyakorlati jellegű munkáit, csak a matematikai elméleteit ismerték. És amikor egy fiatalembere megkérdezte Platontól, hogy mi a haszna a geometriának, kirúgták az Akadémiáról, mint a filozófia alapelveit tagadó egyént.

A tudomány nem fejlődhetett szabadon, csak araszolgatott abba az irányba, amerre a társadalmat alakító nagyobb erők – amiket viszont a társadalom alakítgatott –, megengedték neki. A nagy tudósok pedig csak a saját társadalmukra támaszkodva létezhettek…

A Főnök ekkor félbeszakította:

– Mi arra volnánk kíváncsiak, hogy mi része volt Tywood munkájában? Elfogadjuk azt a véleményét, hogy a történelmet nem lehet megváltoztatni.

– Ó, dehogyisnem lehet, csak nem nagy mértékben. Nézzék, amikor Tywood megkeresett azzal, hogy le kellene fordítani egy bizonyos szöveget görögre, csak a pénz miatt egyeztem bele. De ő pergamenre kérte a fordítást, és ragaszkodott hozzá, hogy az ógörög terminológiát alkalmazzam, vagyis Platón nyelvét. Azt mondta, ne törődjek azzal, ha ki kell forgatnom a szavak jelentését, csak tekercsekre írjam, és kézírással.

Nagyon különös szöveg volt. És én is megtaláltam azt a cikket. Nekem sokáig tartott levonni a nyilvánvaló következtetéseket, mert a modern tudomány már sok tekintetben túlhaladja a filozófia elképzeléseket. De végül is rájöttem az igazságra, és azonnal nyilvánvalóvá vált előttem, hogy Tywood elképzelése gyermeteg. Az idő minden pillanat húszmillió variációt rejt, és még nem született olyan matematika – vagy inkább matematikai pszichohistória – amely képes volna kezelni ezt a variáció tömeget.

Egyszóval bármely, kétezer évvel ezelőtt megtörtént eseményvariáció megváltoztathatta a történelem menetét, de nem megjósolható módon.

– Mint a kavics, amely elindítja a lavinát – sugallta a főnök tettetett nyugalommal.

– Pontosan. Látom, tisztában van a helyzettel. Én hetekig gondolkodtam a dolgon, mielőtt felismertem, miként kell cselekednem.

Mély morgás hallatszott. A Főnök felállt, a székét hátralökte. Megkerülte az asztalt, és megragadta Boulder torkát. Felpattantam, hogy megakadályozzam, de visszaintett…

Éppen csak szorosabbra vette a nyakkendőjét. Boulder még tudott lélegezni. Falfehérré vált, és amíg a Főnök beszélt, csak néha húzta össze magát – hogy levegőt tudjon venni.

A Főnök pedig azt mondta:

– Értem, hogyan határozta el magát a cselekvésre. Tudom, hogy maguk eszement filozófusok szeretnék változatlannak tudni a világot. Maga viszont újra akar dobni a kockával. Talán még azt sem bánja, ha életben marad az új felállásban – vagy hogy bizonyára senki nem tudja meg, mit tett. Csakhogy maga most teremteni fog. Hogy úgy mondjam, ad Istennek még egy esélyt.

Lehet, hogy én csak élni akarok – de ez a szó jelenthet rosszat is. Húsz millió különféle variáció között biztosan akad a jelenleginél rosszabb is. Egy Wilder nevű fickó egyszer írt egy színdarabot Hajszál híján címmel. Talán olvasta. Arról van szó benne, hogy az Emberiség csak egy hajszál híján maradt életben. Nem, most nem a jégkorszakról akarok magának mesélni, ami tudvalévően majdnem elsöpört minket a Föld színéről. Nem is azokról a görögökről kívánok szólni, akik győztek Marathónnál; vagy a Toursnál legyőzőtt arabokról; vagy a mongolokról, akik végül visszafordultak, pedig nem is győzettek le. Nem vagyok történész.

De vegyük a Huszadik Századot. A németek az első világháborúban kétszer is megtorpantak a Marne-nál, a második világháborúban pedig Moszkvánál és Sztálingrádnál is megállították őket. Mi felhasználhattuk volna az atombombát az utolsó háborúban, de nem tettük, és amikor kiderült, hogy mind a két fél megtehette volna, létrejött a Nagy Kiegyezés – mindez azért történt így, mert Bruce tábornok késve kapta meg a Ceyloni Támaszponton a felszállásra utasító parancsot. Egyik esemény így követte a másikat, végig a történelem során – hála istennek, szerencsés fordulatokat véve. Mert minden “ha” mellett, ami nem történt meg, s ami szuperemberré tehetett volna minket, volt húsz másik “ha”, ami szintén nem történt meg, de azok miatt a katasztrófa árnyéka borult volna ránk.

Maga ezzel az egy a húszhoz eséllyel játszadozik – a Föld valamennyi lényének életével. És most azért van itt, mert Tywood igenis elküldte azt a szöveget.

Az utolsó mondatnál elengedte Boulder nyakkendőjét, mire az beleroskadt a székébe.

És nevetni kezdett.

– Maga ostoba – hápogta keserűen. – Milyen közel járt a célhoz, és mennyire nem találja, amit keres. Akkor hát Tywood elküldte azt az anyagot? Biztos ebben?

– A helyszínen nem találtunk kémiai szöveget tartalmazó tekercseket – válaszolta a Főnök bőszen –, de eltűnt több millió kalória energia. Ami nem változtat azon a tényen, hogy két és fél hetünk maradt, ami alatt – érdekeltté kell tennünk magát az ügyben.

– Ó, ez ostobaság. Ne dramatizálja a dolgot, kérem. Csak figyeljen rám, és próbáljon megérteni. Volt két görög filozófus, név szerint Leokipposz és Demokritosz, aki kifejlesztette az atomelméletet. Azt állították, hogy minden anyag atomokból áll. Az atomok variációi eltérőek és változatlanok, és különféle kombinációik különféle tulajdonságú, a természetben előforduló anyagokat produkálnak. Az elméletet nem kísérletekre vagy megfigyelésekre alapozták. Csak valahogy kipattant az agyukból.

A didaktikus római költő, Lucretius, a De Rerum Natura – “A dolgok természete” – című munkájában meglehetősen modern felfogásban tálalta ezt az elméletet.

A hellenisztikus korban Herosz gőzgépet építet, és majdnem teljesen gépesítette a hadviselést. Azt a periódust az abortív mechanika korának is nevezzük, mert nem vezetett sehová, a találmányok valamiképpen nem tudtak beépülni a társadalmi és gazdasági miliőbe. Az alexandriai tudomány pedig valamilyen egészen távoli, felfoghatatlan jelenség maradt.

És említhetném a Szibillák könyvét, ami a római legenda szerint egyenesen az istenektől származik, és titokzatos információkat tartalmaz…

Más szóval uraim, annak ellenére, hogy igazuk van, amikor azt állítják, hogy a múlt eseményeinek a legkisebb fordulata megjósolhatatlan változásokat eredményezett volna – és én is osztom a véleményüket, miszerint minden véletlenszerű változás sokkal inkább a rossz irányba hat, mint a jó felé –, azt kell mondanom, hogy a végső következtetésük hibás.

Mert EZ az a világ, amelyikbe a görög nyelvű kémiai kéziratot visszaküldték.

Ez volt a Fekete Királynő versenye, ha emlékszik az “Alice Tükörországban”-ra. A Fekete Királynő országában az ember bármilyen gyorsan fut, mindig egy helyben marad. Most is ez a helyzet! Tywood talán azt hitte, hogy egy új világot teremtett, csakhogy én készítettem a fordítást, és ügyeltem arra, hogy olyan passzusok ne maradjanak benne, amelyek meghaladják az ókoriak értelmi képességeit.

És az egyetlen szándékom az volt, hogy bármennyire is igyekszem, egy helyben maradjak.

Három hét telt el; három hónap; három év. Semmi sem történt. De ha semmi sem történik, az még nem bizonyít semmit. Feladtuk, hogy megtaláljuk a magyarázatot, s az lett a vége, hogy én is, a Főnök is kétségbe vontuk az egészet.

Az ügy sosem fejeződött be. Bouldert nem vádolták meg semmilyen bűntettel, mert ugyanezen az alapon a világ megmentőjének is kikiálthatták volna. Eltűnt a süllyesztőben. Végül az ügyet meg sem oldották, de nem is zárták le, csak egy dossziéba tették, amit “?” jelzéssel láttak el, és most valahol Washingtonban őrzik.

A Főnök is Washingtonban van: nagykutya lett belőle. Én pedig a Regionális Iroda vezetője vagyok.

Boulder még mindig tanársegéd. Az Egyetemeken igen lassú az előmenetel.

!!! Vadászok kora !!!

!!! A Mélység !!!

A marsiak útja

1.

Az űrkabinnak mindössze két helyisége volt. Mario Esteban Rioz a rövid összekötő folyosó ajtajából mogorván figyelte, ahogy Ted Long nagy gonddal állítgatja a videó skáláját. Előbb egy millimétert balról jobbra forgatta, majd jobbról balra. A kép pocsék volt.

Rioz tudta, hogy pocsék is marad. Túlságosan messze voltak a Földtől, s ráadásul kedvezőtlen helyzetben – szemben a Nappal. De Longtól nem lehetett elvárni, hogy ezt tudja. Rioz még egy pillanatig álldogált az ajtóban, fejét lehajtotta, nehogy beüsse a szemöldökfába, kissé oldalt fordult, hogy beférjen a keskeny nyíláson. Aztán, miként egy pezsgőspalack dugója, úgy pattant be a konyhába.

– Mit keresel? – kérdezte.

– Hildert akartam behozni.

Rioz egy asztallap sarkának támaszkodott. Feje fölül a kabin polcáról leemelt egy kúp alakú tejkonzervet. A hegye pukkant egyet, ahogy benyomta. Majd óvatosan felrázta, hogy a tej felmelegedjék.

– Minek? – kérdezte. Felfordította a tartályt, és hangosan szürcsölni kezdte a tejet.

– Szeretném meghallgatni.

– Csak pocsékolod az energiát.

Long homlokát ráncolva felpillantott.

– A saját videókészülékünket, úgy tudom, szabadon használhatjuk.

– Az ésszerűség határain belül – replikázott Rioz. Kihívó pillantással méregették egymást. Rioz nyúlánk alakjáról, sovány, beesett arcáról szinte lerítt, hogy marsbeli söprögető, vagyis egyike azoknak az űrhajósoknak, akik nagy-nagy állhatatossággal vadászgatnak a Föld és a Mars közti űrutakon. Világoskék szeme keményen villogott barázdált, barna arcában, amely sötéten emelkedett ki a műbőr űrzubbony magas nyakát szegélyező prémből.

Long sápadtabb volt, s kevésbé izmos. Még magán viselte földi voltának nyomait, bár persze, egyetlenegy második nemzedékhez tartozó marsbeli sem lehetett olyan értelemben "lenti", mint a Földön lakók. Űrsapkáját hátratolta, úgyhogy kilátszott sötétbarna haja.

– Mit nevezel ésszerűség határán belülinek? – kérdezte élesen.

Rioz keskeny ajka még inkább elvékonyodott.

– Ha meggondolom, hogy ezen az úton még a költségeket se keressük meg, azt hiszem, minden fölösleges energiafelhasználás túl van az ésszerűség határain.

– Ha veszteséges az utunk – vágott vissza Long –, nem volna jobb, ha visszamennél a helyedre? Te vagy őrségen.

Rioz egyet mordult, majd hüvelyk- és mutatóujjával végigsimította borostás állat. Fölegyenesedett és az ajtóhoz cammogott, puha, nehéz csizmája tompította léptei zaját. Útközben megállt, hogy a termosztátra pillantson, aztán kirobbanó dühvel megpenderült.

– Sejtettem, hogy itt meleg van. Mit gondolsz, hol vagy?

– Négy és fél fok igazán nem sok – válaszolta Long.

– Neked talán nem. De most az űrben vagyunk, nem a vasbánya fűtött irodájában. – Rioz hüvelykujja gyors mozdulatával minimumra állította a termosztát szabályozóját. – A Nap elég meleget ad.

– A konyha nincs a napos oldalon.

– Majd átszűrődik a meleg, a fene egyen meg.

Rioz kilépett az ajtón. Long egy hosszú pillanatig utána bámult, aztán visszatért a videóhoz. A termosztátot nem állította magasabbra.

A kép még most is csúnyán vibrált, de annyi baj legyen. Long a falról lehajtott egy széket. Előredűlt, így várta végig a műsor konferálását, a pillanatnyi szünetet, amíg lassan szétnyílt a függöny, s a reflektor megvilágította a jól ismert, szakállas alakot, amely egyre növekedett, ahogy a kamera előre hozta, mígnem teljesen betöltötte a képernyőt.

A hang még a húszmillió mérföld elektronviharai által okozott neszek és zörejek ellenére is lenyűgözte a hallgatót.

– Barátaim! – kezdte. – Földi polgártársaim...

2.

Amikor Rioz belépett a kormányfülkébe, szeme elkapta a felvillanó jelzést. Azt hitte róla, hogy a radar impulzusjele, s tenyerét egy pillanatra izzadság öntötte el. De csak a bűntudat tévesztette meg. Nem lett volna szabad elhagynia a kormányfülkét, amikor elméletileg őrségben van, bár ezt minden söprögető megtette. És mégis állandó lidércnyomásként ül rajtuk a félelem, hogy épp abban az öt percben bukkan fel a "zsákmány", amikor azt hiszik, otthagyhatják őrhelyüket, hogy gyorsan felhörpintsenek egy kávét, mert a világtérben nyoma sincs semminek. És bizony, előfordult, hogy a rémképből valóság lett.

Rioz bekapcsolta a nyújtott sávú keresőt. Tisztára energia-pocsékolás volt, de ha egyszer felrémlett benne a gondolat, jobb, ha megbizonyosodik.

A világtér üres volt, csak a szomszédos söprögető űrhajókról érkező távoli visszhangokat lehetett észlelni.

Bekapcsolta a rádióhálózatot, s máris Richárd Swensonnak, a Mars felőli oldalon haladó legközelebbi hajó társpilótájának szőke feje, hosszú orra töltötte be a képernyőt.

– Szia, Mario – mondta Swenson.

– Szia. Mi újság?

Szavai és Swenson válasza közt egy másodpercig csönd uralkodott, hisz az elektromágneses sugárzás sebessége nem végtelen.

– Hű, micsoda napom volt.

– Valami baj történt? – kérdezte Rioz.

– Jött egy zsákmány.

– Pompás.

– Az lett volna, ha sikerül elkapnom – jegyezte meg fanyarul Swenson.

– Mi történt?

– Rossz irányba indultam, a fene egye meg.

Rioz okosabb volt annál, semhogy nevessen.

– Hát ezt hogy csináltad? – kérdezte.

– Nem az én hibám volt. Az volt a baj, hogy a rakétafokozat az ekliptikán kívül haladt. Hát létezik olyan tökfejű pilóta, aki még egy követési manővert se tud tisztességesen végrehajtani? De honnan a fenéből sejthettem volna? Megmértem a fokozat távolságát, s gondoltam, ezzel kész. Feltételeztem, hogy a szokásos pályagörbéje van. Te nem ezt tetted volna? Megindultam abba az irányba, amiről azt hittem, jó metszőponthoz visz, és csak öt perc múlva eszméltem rá, hogy a távolság egyre növekszik. A végtelenségig tartott, amíg a radarjelzések visszaérkeztek, így hát megállapítottam a tárgy szögvetületét, de akkor már késő volt, hogy elkapjam.

– És másvalaki elkapta?

– Nem. Messze kívül halad az ekliptikán, s most már örökké ott is marad. De nem is annyira ez bosszant. Csak egy belső fokozat volt. De meg se merem mondani, hány tonna üzemanyagot használtam fel a gyorsuláshoz, meg amíg visszatértem az állomáshelyemre. Hallottad volna, mit mondott Canute.

Canute Richard Swenson testvére és társa volt.

– Dühös volt, mi? – kérdezte Rioz.

– Dühös? Legszívesebben agyonütött volna. Már öt hónapja idekint vagyunk, s ez kikezdi az ember idegeit. De hát ezt magad is tudod.

– Tudom.

– S tinektek, hogy megy, Mario?

– Rioz a száját csücsörítette, mintha ki akarna köpni. – Így. Az utolsó két hétben két fokozatot fogtunk, s mind a kettőt hat óra hosszat kellett hajszolnom.

– Nagyok voltak?

– Ugratni akarsz? Puszta kézzel le tudtam volna húzni őket a Phoboszra. Ennél pocsékabb utam még sohasem volt.

– S meddig maradtok még?

– Részemről akár holnap hazamehetnénk. Csak két hónapja vagyunk idekint, de már odáig jutottam, hogy állandóan murizok Longgal.

A szünet ezúttal meghaladta az elektromágneses intervallumot.

– Tulajdonképpen milyen fickó? – kérdezte aztán Swenson. – Mármint Long.

Rioz hátrapillantott. Hallotta, ahogy a konyhában a videó halkan, recsegve-ropogva mormol.

– Nem ismerem ki magam rajta. Körülbelül egy héttel azután, hogy elindultunk, azt kérdezi tőlem: "Mario, miért mentél te söprögetőnek?" Ránézek, s azt felelem: "Ezzel keresem a kenyerem. Miért, mit gondoltál?" Miféle ostoba kérdés ez? Hát miért megy valaki söprögetőnek?

– Erre azt mondja: "Nem erről beszélek, Mario." Ő mondja ezt nekem, érted? "Te azért mentél söprögetőnek, mondja, mert ez is hozzátartozik a Mars-életmódhoz."

– S mit akart ezzel mondani? – kérdezte Swenson.

Rioz vállat vont.

– Nem kérdeztem meg tőle. Most is odabent csücsül, s az URH-adást hallgatja a Földről. Egy Hilder nevű földi dumáját.

– Hilder? Az valami földi politikus, szenátor vagy valami hasonló, ugye?

– Igen. Azt hiszem. Long csupa ilyesmivel foglalkozik. Hét-nyolc kiló könyvet hozott magával, mind a Földről szól. Tisztára holt súly az egész.

– De hát mégis a társad. S ha már a társakról beszélünk, jobb, ha visszatérek a munkámhoz. Ha megint elpasszolok valamit, félek, gyilkosság lesz a vége.

Eltűnt a képernyőről, s Rioz hátradőlt. Figyelte az egyenes, zöld vonalat: az impulzuskeresőt. Egy pillanatra bekapcsolta a nyújtott sávú keresőt is. A tér változatlanul üres volt.

Valamivel jobban érezte magát. A rossz passzt mindig még rosszabbnak érezzük, gondolta, ha a szomszédos söprögetők egyik fogást a másik után csinálják. Ha a phoboszi olvasztóba egymás után tekeregnek le az elfogott, üres rakétafokozatok, rajtuk valamennyi társunk beégetett jele, kivéve a mienket. Amellett Long iránt érzett neheztelését is sikerült többé-kevésbé leküzdeni.

Rosszul tette, hogy Longgal társult. Zöldfülűvel sohasem szabad társulni. Azok mindig azt hiszik, hogy az ember társalogni vágyik, különösen ez a Long, az örökös elméleteivel: a Mars új, nagy szerepéről, az emberi haladásban. Igen, így mondta: emberi haladás, Mars-életmód, új, alkotó kisebbség. Rioz pedig egész idő alatt nem társalgásra vágyott, hanem zsákmányra, elkapni néhány kiégett rakétafokozatot, amit a magukénak mondhatnak.

De hát valójában nem volt választása. Long odalent a Marson közismert ember, s mint bányamérnök jól keres. Szankov főbiztos barátja, s már régebben is részt vett egy-két rövid söprögető kiküldetésben. Nem lehet se szó, se beszéd elutasítani valakit, mielőtt az ember próbát tett volna vele, bár az egész dolog, őszintén szólva, nagyon furának látszott. Miért akar egy kényelmes állású, jó fizetésű bányamérnök a világtérben kujtorogni?

Rioz ezt a kérdést Longnak sohasem tette fel. A söprögető társak amúgy is túlságosan össze vannak zárva, a kíváncsiság ilyenkor nem kívánatos, sőt néha nem is biztonságos. De Long olyan sokat beszélt, hogy magától adott választ.

– Ezt is meg kell próbálnom, Mario – mondta. – A Mars jövője nem a bányákban van, hanem a világtérben.

Rioz azon töprengett, mi volna, ha megpróbálna egyedül söprögetni. Ezt mindenki lehetetlennek tartja. Köztudomású dolog, hogy aki a világűrt egymagában járja, viszonylag rövid időn belül elviselhetetlenül nyomott hangulatba kerül, nem szólva az elszalasztott lehetőségekről, hisz félbe kell szakítania az őrséget, hogy aludjon vagy más tennivalóit ellássa.

Ha az ember társat vesz maga mellé, hat hónapig maradhat úton. Teljes létszámú legénység persze még jobb volna, de akkora hajón, amely ennyi embert vihet magával, a söprögető nem sokat kereshet. Már az üzemanyag egymaga is micsoda befektetést igényelne!

Még kettesben járni a világűrt sem tréfadolog. Általában minden útra társat kell cserélni, s embere válogatja, meddig lehet velük kinn maradni. Itt van például Richard és Canute Swenson. Minden ötödik-hatodik útra társulnak, mert testvérek. De valahányszor összetársulnak, már az első hét után állandó feszültség és ellentét uralkodik köztük.

No jól van, a világtér üres. Tán jobban erezné magát, ha visszamenne a konyhába, s az iménti összezördülésnek elvenné kissé az élét. Megmutathatná Longnak, hogy már öreg űrhajós, aki könnyen elviseli az itteni bosszúságokat.

Felállt, csak három lépést kellett tennie, hogy eljusson ahhoz a rövid, szűk folyosóhoz, amely az űrhajó két szobáját összekötötte.

3.

Rioz újból megállt egy pillanatra az ajtóban és elnézte Longot. Társa a vibráló képernyőt figyelte.

– Feljebb állítom a termosztátot – mondta Rioz mogorván. – Végül is futja az áramból.

– Ahogy gondolod – bólintott rá Long.

Rioz habozva egy lépést tett előre. A világtér üres, hát mi a fenének üljön ott, s bámulja a mozdulatlan, zöld, jelzés nélküli vonalat. – Miről beszél ez a lenti? – kérdezte.

– Főként az űrhajózás történetéről. Régi nóta, de ügyesen tálalja. És a körítés: színes rajzok, trükkfelvételek, állóképek régi filmekből, és a többi, és a többi.

A szakállas alak mintegy Long szavainak illusztrációjaként eltűnt a képernyőről, s helyén egy űrhajó keresztmetszete bukkant fel. Hilder tovább beszélt, kiemelte az érdekesebb részleteket, amelyek színes ábrákban jelentek meg a képernyőn. A hajó távközlő rendszere vörös színben rajzolódott ki, ahogy ismertette, majd ugyanígy a raktárhelyiség, a proton-mikromáglya meghajtás, a kibernetikai hálózatok...

S ekkor Hilder újból megjelent a képernyőn.

– De ez még csak a hajó. Mi hajtja? Mi emeli fel a Földről?

Mindenki tudta, mi hajtja az űrhajót, de Hilder hangja szinte elkábította hallgatóit. Szájából az űrhajó meghajtása úgy hangzott, akár a titkok titka, a végső kinyilatkoztatás. Még Riozt is kissé megbizsergette az izgalom, pedig élete jó részét űrhajón töltötte.

– A tudósok – folytatta Hilder – a meghajtást különféleképpen nevezték. Az akció és reakció törvényének. Néha Newton harmadik törvényének. Néha meg az energia megmaradása elvének. De nincs szükségünk nevekre. Csak a józan eszünket kell használnunk. Úszás közben a vizet hátrafelé taszítjuk, mi magunk pedig előrehaladunk. Járás közben a talajt lökjük visszafele, s így megyünk előre. A robot-sugárhajtásún a levegőt taszítjuk hátrafelé, s így haladunk.

Semmi sem mehet előre, ha ugyanakkor valami nem megy visszafelé. Régi elv ez: valamit valamiért.

Most képzeljék el, hogy egy százezer tonnás űrhajót kell felemelnünk a Földről. Ehhez valamit hátrafelé kell mozgatnunk. Mivel az űrhajó rendkívül nehéz, tetemes anyagtömeget kell hátrafelé mozgatnunk. Akkora tömeget, hogy raktározására nincs is hely a hajón. Hogy tehát elraktározhassuk, egy speciális rekeszt kell elhelyeznünk a hajó mögött.

Hilder újból eltűnt a képernyőről, és felbukkant a hajó. Majd a hajó összezsugorodott, s mögötte egy csonka kúp jelent meg, benne világossárga színnel írt szöveg: "ELDOBANDÓ ANYAG".

– De ha ez kiürül – mondta Hilder – a hajónak ezt is vinnie, gyorsítania kell, s így még nagyobb és még nagyobb hajtóerőre volna szükség.

A hajó hihetetlenül összezsugorodott, s most még egy, majd még egy harmadik hatalmas fokozat csatlakozott hozzá. A hajó, maga az űrkabin immár csupán egy apró pont volt a képernyőn – izzó vörös pont.

– Ugyan, hisz ez óvodásoknak való – mondta Rioz.

– De nem ott, ahol beszél, Mario – jegyezte meg Long. – Más a Föld, s más a Mars. A Földön milliárd és milliárd ember akad, aki még életében nem látott űrhajót, azt sem tudja, mi fán terem.

– Ha a legnagyobb fokozatban tárolt anyagot már felhasználták – folytatta Hilder –, akkor leválasztják az űrhajóról. És azt is eldobják.

A legkülső fokozat levált a hajóról, s ide-oda imbolygott a képernyőn.

– Ekkor a másodikra kerül a sor – mondta Hilder –, s hosszabb utazásnál az utolsót is leválasztják.

Az űrhajó most már csak vörös pont volt, s három fokozat úszkált, lebegett céltalanul a világűrben.

– Ezek a fémhüvelyek – mondta Hilder – százezer tonna wolframot, magnéziumot, alumíniumot és acélt tartalmaznak. Mindörökre elvesztek a Föld számára. A Mars körül, az űrhajózási utak mentén söprögetők tanyáznak, az eldobott fokozatokra várnak, elfogják őket, bélyeget égetnek rájuk, és elszállítják őket a Marsra. A Föld egy árva centet sem kap értük. Hulladéknak tekintik őket, ami azé a hajóé, amelyik megtalálta.

– Befektetett vagyonunkat és életünket kockáztatjuk értük – jegyezte meg Rioz. – Ha mi nem szednénk össze, mindörökre elvesznének. Mi veszteség éri hát a Földet?

– Ide figyelj – mondta Long –, csak azt sorolja fel, milyen teher a Földnek a Mars, a Vénusz és a Hold. És ez csak egy tehertétel a sok közül.

– Kárpótlást kapnak érte. Évről évre több vasat bányászunk.

– De a zömét a Marson használjuk fel. Ha hihetünk Hilder számadatainak, a Föld kétszázmilliárd dollárt fektetett be a Marsba, és ezért mintegy ötmilliárd értékű vasat kapott. Ötszázmilliárd dollárt fektetett be a Holdba, és csak valamivel több, mint huszonötmilliárd dollár értékű magnéziumot, titánt és különféle könnyűfémeket kapott cserébe. És ötvenmilliárd dollárt fektetett be a Vénuszba, s ezért semmit sem kapott. És ez az, ami a Föld adófizetőit izgatja: adót fizetnek – és semmit sem kapnak érte.

Eközben a képernyőn rajzok jelentek meg – söprögetők úton a Mars felé, űrhajók kicsiny, vigyorgó karikatúrái, amint vékony drótkarjaikat a bukdácsoló, üres rakétafokozatok után nyújtogatják, majd megragadják őket, köréjük tekerednek, izzó betűkkel rájuk sütik A MARS TULAJDONA felírást, majd levontatják őket a Phoboszra.

Aztán újból Hilder jelent meg a képernyőn.

– Azt mondják, hogy előbb-utóbb az egészet visszatérítik nekünk. Előbb-utóbb! Ha majd jól megy nekik! Hogy ez mikor lesz, nem tudjuk. Egy évszázad múlva? Ezer esztendő múlva? Millió év múlva? Előbb-utóbb. Fogjuk szavukon őket.

Egy szép napon visszaadják nekünk az összes fémünket. Egy szép napon megtermelik saját élelmüket, saját áramukat használják, megállnak a maguk lábán.

De egy dolgot sohasem tudnak majd visszaadni nekünk. Még százmillió év múlva sem. A vizet!

A Marson csak csurran-cseppen a víz, mert a bolygó túl kicsi. A Vénusznak egyáltalán nincs vize, mert túl forró. A Holdnak sincs vize, mert túl forró és túl kicsi, így hát a Földnek nemcsak ivóvizet és mosdóvizet kell szállítania az űrhajósok részére, vizet az iparuk fenntartásához, vizet a hidroponikus telepeiknek, amelyeket, mondják, most állítanak fel, hanem tetejében még millió és millió tonna vizet el is kell pocsékolnunk.

Mert milyen hajtóerőt használnak az űrhajók? Mit lövellnek ki hátrafelé, hogy előrehaladtukban felgyorsulhassanak? Valaha robbanóanyagok által termelt gázokat lövelltek ki. De ez nagyon költséges volt. Aztán feltalálták a proton-mikromáglyát – ezt az olcsó erőforrást, amely képes bármilyen folyadékot felhevíteni, mígnem az hatalmas nyomású gázzá alakul át. És melyik a legolcsóbb és legbőségesebben rendelkezésünkre álló folyadék? Természetesen a víz.

Minden egyes űrhajó csaknem egymillió tonna – tonna, nem font! – vízzel hagyja el a Földet, csakis azért, hogy segítségével eljuthasson a világtérbe, tudjon gyorsítani és lassítani.

Őseink ostobán és önfejűén felégették a Föld olaját. Gátlástalanul elpusztították a szenet. Mi ezért megvetjük és elítéljük őket, pedig nekik legalább megvolt az a mentségük, hogy úgy gondolták, ha az szükségessé válik, találnak majd pótanyagokat. És nem is csalódtak. Most itt vannak a planktonfarmjaink és a proton-mikromáglyák.

De a vizet semmivel sem lehet pótolni. Semmivel! És a jövőben sem lehet soha. Ha utódaink rádöbbennek, milyen pusztasággá tettük a Földet, miféle mentséget fognak találni számunkra? Ha majd rájuk tör, s egyre fokozódik az aszály...

Long előrehajolt és kikapcsolta a készüléket. – Ez az, ami nyugtalanít engem. Ez a hülye fráter szántszándékkal... Mi baj?

Rioz nehézkesen feltápászkodott. – A radarjeleket kellene figyelnem.

– Pokolba a radarjelekkel. – Long is felállt, a szűk folyosón át követte Riozt, majd megállt a kormányfülke bejáratánál. – Ha Hilder végrehajtja szándékát, ha arra vetemedik, hogy felfújja ezt a... Tyűha!

Long is észrevette az erős impulzust, úgy rohant a távolodó jel után, akár az agár a gépnyúl után.

– Az előbb még minden üres volt – motyogta Rioz –, üres, esküszöm neked. A Mars szerelmére, Ted, ne állj úgy, mint a sóbálvány. Próbáld meg vizuálisan is behozni.

Rioz közel húsz esztendős söprögető gyakorlata jóvoltából gyorsan, szakértelemmel dolgozott. Két perc alatt bemérte a távolságot. Aztán eszébe jutott Swenson balszerencséje, s bemérte az elhajlási szöget és a sugársebességet is.

– Egy egész hetvenhat radiáns – üvöltötte Longnak. – Meg kell találnod.

Long visszafojtott lélegzettel beállította a nóniuszt. – Mindössze fél radiánsra van a Naptól. Csak kevéssé világítja meg.

Amilyen gyorsan csak merte, felnagyította a képet, figyelte azt az egyetlen "csillagot", amely változtatta helyzetét, növekedve testet öltött, s amelyről végül kiderült, hogy nem is csillag.

– Most már indulok – sürgette Rioz. – Nem várhatunk tovább.

– Megvan! Megvan! – A nagyítás még túlságosan csekély volt ahhoz, hogy határozott alakot mutasson, de a pont, amelyet Long figyelt, ritmikusan fényesedéit és halványult, ahogy a fokozat forgott a tengelye körül, s hol kisebb, hol nagyobb keresztmetszetén csillant föl a fény.

– Le ne szállj róla!

A megfelelő szelepeken kilövelltek az első finom gőzsugarak, hosszú csíkokban mikrojégkristályokat hagytak maguk mögött, amelyek ködösen csillogtak a távoli Nap halvány sugaraiban. Száz mérföldre vagy még messzebbre nyúltak el vékony vonalban. Egyik gőzsugár a másik után sistergett ki, ahogy a söprögető űrhajó elhagyta állandó pályagörbéjét, és a fokozat pályához érintő irányt vett fel.

– Úgy száguld, mint napközeiben egy üstökös! – üvöltötte Rioz. – Ezek a nyomorult földi pilóták szándékosan lövik ki így a fokozatokat. Szeretném...

Csalódottságát és dühét káromkodásba öntötte ki, vadul zúdította ki a szelepeken a gőzt, mígnem székének hidraulikus párnája hátul már egy lábnyira kiöblösödött, úgyhogy Long alig-alig bírt megkapaszkodni a védőkorlátban.

– Legyen szíved – könyörgött.

De Rioz csak az impulzusokat figyelte.

– Ha nem bírod, maradj a Marson! – A kilövellt gőzsugarak egyre morajlottak.

A készülék megszólalt. Long nagy nehezen előrehajolt és Swenson szikrázó szemébe bámult.

– Hé, hová a fenébe mentek? – üvöltötte Swenson. – Tíz másodpercen belül az én szektoromban lesztek.

– Egy fokozatot üldözök – válaszolta Rioz.

– Az én szektoromban?

– Az enyémben indult el. S te amúgy se tudnád elkapni. Zárd el a rádiót, Ted.

A hajó mennydörögve száguldott az űrben, de ezt a mennydörgést csak a hajó belsejében lehetett hallani. S ekkor Rioz leállította a motorokat, de olyan hirtelenül, hogy Long előrebukott. A hirtelen támadt csend fülsiketítőbb volt, mint az imént a dübörgés.

– Na jól van – mondta Rioz. – Lássuk a videoszkópot.

Mindketten a videoszkópba bámultak. A csonka kúp alakú rakétafokozat lassan, ünnepélyesen bukdácsolva haladt a csillagok között.

– Ez aztán príma – jegyezte meg elégedetten Rioz. Óriás a fokozatok közt, gondolta. A többi elbújhat mögötte.

– Még egy impulzust látok a keresőn – mondta Long. – Azt hiszem, Swenson üldöz minket.

Rioz csak egy röpke pillantásra méltatta.

– Nem fog utolérni.

A fokozat egyre növekedett, már teljesen betöltötte a videoszkóp képernyőjét.

Rioz a kábelfogantyún tartotta kezét. Várt, a mikrokeresőn kétszer is beigazította a szöget, s kiengedte a hosszúságadagolót. Majd megrántotta a kioldószerkezet fogantyúját.

Egy pillanatig semmi sem történt. Aztán egy kígyózó fém csapdakábel jelent meg a képernyőn, úgy siklott a fokozat felé, akár egy lecsapni készülő kobra. Megérintette, de nem tekerőzött rá, mert akkor azonnal elpattant volna, mint a húr. A fokozat ugyanis sok ezer tonna forgatónyomatékkal pörgött az űrben. A kábel tehát erős mágneses teret vont a fokozat köré, hogy lefékezze pörgését.

Még egy kábel, majd még egy röppent ki az űrhajóból. Rioz nem is gondolt rá, mennyi energiába kerül, ahogy így, egymás után kirepíti őket.

– Ezt elkapom! A Marsra esküszöm, ezt elkapom!

Mikor már csaknem két tucat kábel húzódott az űrhajó és a fokozat között, Rioz leállt. A forgási energia a fékezés következtében hővé alakult át, s annyira felmelegítette az üres tartályt, hogy sugárzását már az űrhajó mérőeszközei Is felfogták.

– Én süssem rá a bélyegünket? – kérdezte Long.

– Rendben van. De nem kell, hogy te csináld, ha nem akarod. Én vagyok őrségben.

– Szívesen megcsinálom.

Long bebújt az űrruhájába, s kilépett a fülke ajtaján. Újonc voltáról mi sem tanúskodhatott jobban, mint hogy meg tudta számolni, hányszor járt kint űrruhában a világűrben. Most ötödször.

A legközelebbi kábel mentén haladt lassan végig, fémkesztyűjén át is érezte a csapda rezgését.

A fokozat sima fémfelületébe beleégette a sorozatszámukat. A légüres világtérben az acél nem oxidálódott. Csak egyszerűen megolvadt és elpárolgott, az energiasugártól néhány lábnyira cseppfolyóssá vált, s ahol a sugár a felületet érte, szürke, poros, fénytelen réteg maradt rajta.

Long visszalendült az űrhajóhoz.

Odabent levette sisakját, amelyet alighogy Long az űrhajóba lépett, tüstént vastagon ellepett a fehér zúzmara.

A kabinban Swensonnak a rádióból áradó, dühtől szinte felismerhetetlen hangja fogadta:

– ...egyenest a főbiztoshoz megyek! Ennek a játéknak megvannak a maga szabályai, a fene egye meg!

Rioz közömbösen hátradűlt székében:

– Mondtam már, hogy az én szektoromba rohant be. Későn vettem észre, s üldözés közben beleszaladtam a te szektorodba. Te amúgy se tudtad volna elkapni, hisz a hátsó csapdád a Mars lett volna. Többet nem mondhatok. – Megjöttél, Long?

Ezzel megszakította az összeköttetést.

A jelzőgomb vadul villogott, de Rioz rá sem hederített.

– Elmegy a főbiztoshoz? – kérdezte Long.

– Ugyan, dehogy. Csak azért csinál ekkora felhajtást, mert unja magát. Nem gondolja komolyan, ö is tudja, hogy a fokozat a miénk. És milyen az a fémdarab, Ted?

– Egészen jó.

– Jó? Kolosszális, barátocskám. Várj csak. Forgásba hozom.

Az oldalhajtóműből gőz lövellt ki, s az űrhajó lassan forogni kezdett a fokozat körül. Az követte. Harminc percen belül világűrben pörgő, óriási "súlyzóvá" változtak át. Long a táblázatból ellenőrizte a Deimosz pozícióját.

A pontosan kiszámított pillanatban a kábelek feloldották a mágneses teret, s a fokozat ekkor érintőleges vonalban olyan pályagörbére tért rá, amely egy-két napon belül a Mars holdján levő fokozatraktáraktól már elérhető távolságba viszi.

Rioz elnézte a száguldó fémhüvelyt. Remek hangulatban volt. Longhoz fordult.

– No, ma jó napunk van.

– És Hilder beszéde? – kérdezte Long.

– Micsoda? Ugyan, az nem érdekes. Ide figyelj, ha mindenen izgatnám magamat, amit valamelyik nyomorult lenti mond, egy pillanatra se tudnám lehunyni a szemem. Ne foglalkozz vele.

– Szerintem foglalkozni kellene vele.

– Bolond vagy. Hagyj engem ezzel békén. Inkább aludj egyet.

4.

Ted Long örömtől repeső szívvel nézegette a város széles, magas fő útvonalát. Mintegy két hónapja függesztette fel a főbiztos időlegesen a söprögetést, és az összes űrhajót visszahívta a világűrből, de ez a tág horizont Longban változatlanul jóleső izgalmat ébresztett. Még az a gondolat sem csüggesztette el, hogy ezeket az intézkedéseket attól a döntéstől tették függővé, vajon a Föld ragaszkodik-e a meghirdetett víztakarékossághoz, megszabja-e a söprögetésre engedélyezett maximális vízmennyiséget.

A sugárút mennyezetét – talán a Föld égboltjának régimódi utánzataként – fénylő világoskékre festették. Ted nem volt bizonyos ebben. A falakat a rajtuk nyíló kirakatok fényei világították meg.

A járművek zümmögése és a mellette elhaladó emberek lépteinek tompa cuppogása felett időnként a távolból idehallatszott a robbantások zaja, ahogy a Mars kérgébe új csatornákat fúrtak. Ted egész életét végigkísérték ezek a robbantások. A talaj, amelyen most járt, születésekor még tömör, töretlen szikla volt. A város egyre növekedett, s növekedni is fog – ha a Föld engedi.

Befordult egy keskenyebb és kevésbé fényesen kivilágított keresztutcába, ahol a boltok kirakatait lakóházak váltották fel, homlokzatuk mentén lámpasorok égtek. A vásárlók és a sűrű forgalom helyébe itt lassan bandukoló járókelők léptek és rikoltozó srácok, akiknél a vacsorára hívó anyai szó eddig még süket fülekre talált.

Longnak az utolsó pillanatban eszébe jutottak az illemszabályok, és megállt egy sarki vizesnél.

– Töltse meg – mondta, és odanyújtotta kulacsát.

A kövérkés boltos lecsavarta a kupakot, s fél szemmel bekukkantott a nyíláson. Majd könnyedén megrázta a kulacsot, hogy hallja, locsog-e még a víz.

– Nem sok maradt benne – mondta jókedvűen.

– Nem – helyeselt Long.

A boltos vizet csurgatott bele, a kulacs nyakát közel tartotta az adagolócső végéhez, nehogy a víz melléfolyjon. A térfogatmérő felberregett. A boltos visszacsavarta a kupakot.

Long fizetett, s átvette a kulacsot. Jóleső erővel verdeste csípőjét. Teli kulacs nélkül nem illik látogatóba menni. Barátok között ez nem volt kötelező. Legalábbis kevésbé volt kötelező.

Belépett a 27-es számú ház előcsarnokába, felment néhány lépcsőn, majd megállt, hüvelykujját a jelzőgombra tette.

Odabentről egészen tisztán hangok hallatszottak.

– Te persze örülsz, hogy idehívhatod a söprögető barátaidat? – mondta egy kissé éles női hang. – Nekem meg szerinted azért is hálásnak kell lennem, hogy egy évben két hónapot idehaza töltesz. Neked egy-két nap is elég belőlem. Aztán újból jönnek a söprögetők.

– De hisz, most már elég régen idehaza vagyok – válaszolta egy férfihang –, s itt üzletről van szó. A Mars szerelmére, hagyd már abba, Dóra. Mindjárt itt lesznek.

Long elhatározta, hogy vár még egy ideig, mielőtt megnyomja a gombot. Ezzel lehetőséget ad nekik, hogy valamilyen semlegesebb témára térjenek át.

– Bánom is én! – vágott vissza Dóra. – Hadd hallják. A magam részéről örülnék, ha a főbiztos egyszer s mindenkorra felfüggesztené a söprögetést. Hallod?

– S akkor miből élnénk? – kérdezte hevesen a férfihang. – Azt mondd meg nekem.

– Megmondom. Találnál itt a Marson is tisztességes, becsületes megélhetést, mint mindenki más. Ebben a lakóházban én vagyok az egyetlen söprögetőözvegy. Mert az vagyok: özvegy. Sőt, nekem még rosszabb, mint egy özvegynek, mert ha özvegy volnék, még tán férjhez mehetnék valakihez... Mit mondtál?

– Semmit. Egy szót sem szóltam.

– Ö, tudom, mit mondtál. Ide hallgass, Dick Swenson...

– Csak azt mondtam – kiáltotta Swenson –, hogy most már értem, miért nem nősülnek a söprögetők.

– Te is jobban tetted volna, ha nem nősülsz meg. Torkig vagyok már vele, hogy a szomszédságban mindenki engem szán, vigyorognak, és azt kérdezik, mikor jössz végre haza. Másoknak megfelel, hogy bányamérnökök, tisztviselők vagy éppenséggel alagútfúrók legyenek. Az alagútfúrók feleségei legalább rendes családi életet élnek, s a gyerekeik nem úgy nőnek fel, mint a vadócok. Péternek jóformán nincs is apja...

Az ajtón át most egy cérnavékony fiúhang szűrődött ki. Valamivel messzebbről jött, mintha a fiú egy másik szobában szólalt volna meg: – Mama, mama, mi az, hogy vadóc?

Dóra hangja egy fokkal még élesebb lett: – Te csak foglalkozz a leckéddel, Péter!

– Nem helyes, hogy így beszélsz a gyerek előtt – mondta Swenson halkan. – Milyen véleménye lesz rólam?

– Maradj idehaza, s tegyél róla, hogy jobb véleménnyel legyen rólad.

Most újból Péter hangja csendült fel: – Mama, mama, ha megnövök, én is söprögető leszek. Mire gyors lépések zaja hallatszott, majd egy pillanatnyi szünet következett, aztán a fiú éles hangja:

– Mama, hé, mama! Ereszd el a fülemet! Hisz nem csináltam semmit! – Majd szipogó csend.

Long kihasználta az alkalmat. Erőteljesen megnyomta a jelzőgombot.

Swenson nyitotta ki az ajtót, két kezével a haját simítgatta.

– Hello, Ted – szólalt meg letompított hangon. Aztán hangosan hozzátette: – Ted van itt, Dóra. És Mario?

– Mindjárt itt lesz – felelte Long.

Dóra jött ki sebbel-lobbal a másik szobából. Kicsiny, sötét bőrű, hegyes orrú asszony volt, oldalt fésült hajában itt-ott már ősz szálak csillogtak.

– Hello, Ted. Vacsorázott már?

– Köszönöm, már vacsoráztam. Talán evés közben zavartam meg magukat?

– Nem, dehogy. Már réges-rég befejeztük. Iszik egy csésze kávét?

– Szívesen. – Ted levette válláról a kulacsát és az asszony felé nyújtotta.

– Egek, mire jó ez? Hisz rengeteg vizünk van.

– De én ragaszkodom hozzá...

– Hát, ha ragaszkodik...

Dóra a konyhába ment. Ted a lengőajtón egy pillanatra látta az edényeket a Secotergben, a "víz nélkül működő mosogatóban, amely egy szempillantás alatt felold és magába szív minden zsírt és piszkot. Egy negyed deci víz háromnegyed négyzetméter edényfelületet mos ragyogó tisztára. Vegyen Secoterget. A Secoterg gyönyörűen lemossa, ragyogó fényesre tisztítja edényeit. Ha Secoterget használ, nem pocsékol vizet..."

Agyában egy ideig még ott kornyikáltak a hangok, de amint megszólalt, elhallgattatta őket.

– Péter hogy van? – kérdezte.

– Remekül. Már a negyedikbe jár. Sajnos, elég ritkán látom. Amikor legutóbb visszajöttem, tudod, rám néz, és azt mondja...

És így folytatta még egy ideig, s ahhoz képest, miféle bölcsességeiket adnak az elfogult papák "zseniális" csemetéik szájába, Swenson még nem is volt a legrosszabb.

Megszólalt az ajtócsengő, Mario Rioz jött be a szobába, homlokát ráncolva, kivörösödve. Swenson gyorsan elébe állt.

– Ide figyelj, a söprögetésről egy szót se. Dóra még nem felejtette el, hogy a múltkor egy príma fokozatot kicsórtál a szektoromból, s most amúgy is harapós kedvében van.

– Ki a fene akar fokozatokról beszélni? – Rioz lekanyarította magáról prémmel bélelt zubbonyát, a széktámlára dobta és leült.

A lengőajtón bejött Dóra, s kényszeredett mosollyal nézett az újonnan jöttre.

– Hello, Mario. Iszik maga is egy kávét?

– Igen – válaszolta a férfi, s önkéntelen mozdulattal máris nyúlt a kulacsáért.

– Vegyen neki is az én vizemből, Dóra – mondta Long gyorsan. – Rioz majd megadja nekem.

– Igen – mondta Rioz.

– Mi baj, Mario? – kérdezte Long.

– Rajta! – feleke Rioz keserűen. – Mondd csak, hogy te ezt előre megmondtad nekem. Egy évvel ezelőtt megmondtad nekem, amikor Hilder azt a beszédet tartotta. Na, halljam.

Long vállat vont.

– Megállapították a kvótát – folytatta Rioz. – Tizenöt perccel ezelőtt mondták be a hírt.

– És?

– Utanként ötvenezer tonna vizet engedélyeznek.

– Micsoda? – tört ki Swenson haragosan. – Ötvenezerrel fel sem lehet szállni a Marsról!

– Ennyit állapítottak meg. Meg akarnak fojtani minket – szántszándékkal. A söprögetésnek befellegzett.

Dóra jött be a kávéval, s körben lerakta a csészéket.

– Mi az, hogy a söprögetésnek befellegzett? – Határozott mozdulattal leült. Swenson kétségbeesetten nézett maga elé.

– Állítólag – mondta Long – ötvenezer tonnában állapították meg a vízkvótát, s ez annyit jelent, hogy többé nem mehetünk ki a világűrbe.

– Na és? – Dóra vidáman, mosolyogva szürcsölte kávéját. – Ha a véleményemet akarják hallani, szerintem, ez jó hír. Itt az ideje, hogy maguk, söprögetők, végre mindannyian valamilyen rendes, állandó munkát keressenek itt a Marson. Komolyan mondom. Nem élet az, folyton csak a világűrben kóborolni...

– Kérlek, Dóra – vágott közbe Swenson.

Rioz már-már az asszonyra mordult.

– Csak a véleményemet mondtam el – szólt Dóra, homlokát ráncolva.

– Ehhez természetesen joga van – mondta Long. – De hadd tegyek hozzá valamit. Ez az ötvenezer tonna csak az első lépés. Nagyon jól tudjuk, hogy a Föld, vagy legalábbis Hilder pártja a víztakarékossági kampányból politikai tőkét akar kovácsolni, hát nagy pácban vagyunk, így vagy úgy, de vizet kell szereznünk, másként az egész Mars-települést megfojtják. Értitek?

– Értjük – válaszolta Swenson.

– De az a kérdés, hogyan tudunk vizet szerezni. Igaz?

– Ha csak erről van szó – robbant ki Rioz –, ennek csupán egy módja van, s ezt ti is nagyon jól tudjátok. Ha a lentiek nem akarnak vizet adni nekünk, el kell vennünk tőlük. Csak azért, mert az apáiknak és nagyapáiknak nem volt merszük otthagyni a zsíros bolygójukat, a víz még nem az övék. A víz az embereké, akárhol élnek is. Mi emberek vagyunk, s a víz minket is megillet. Jogunk van hozzá.

– De hogyan akarod elvenni tőlük a vizet? – kérdezte Long.

– Egyszerűen. A Földön tengernyi víz van. Nem állíthatnak őrséget minden négyzetmérföldre. Bármikor leszállhatunk azon a féltekén, ahol épp éjjel van, megtöltjük a tartályainkat, aztán odábbállunk. Hogyan tudják ezt megakadályozni?

– Rengeteg módja van, Rioz. Te például, hogyan állapítod meg egy százezer mérföldre levő tartályfokozat helyét a világűrben? Egyetlen vékony fémhüvely helyét a roppant világűrben? Hogyan? Radarral. Azt hiszed, a Földön nincs radar? Ha a Föld rájön, hogy vizet lopunk tőlük, azt hiszed, nem fog felállítani egész radarhálózatot, és nem fog felfedezni a világűrből érkező minden hajót?

Dóra méltatlankodva közbevágott: – Egyet jegyezzen meg magának, Mario Rioz. Az én férjem nem vesz részt semmiféle vízlopásban, hogy folytathassa a söprögetést.

– Nemcsak a söprögetésről van itt szó – mondta Mario. – Legközelebb minden egyebet is adagolni fognak. Most kell megállítanunk őket.

– De hisz, nincs szükségünk a vizükre – szólt Dóra. – Nem a Holdon vagy a Vénuszon vagyunk. Elég vizet hozunk le az itteni pólusvidékekről, ebből mindenre futja. Nálunk, itt a lakásban is van vízcsap. S ebben a háztömbben minden lakásban van.

– A háztartási víz a legkisebb tétel. A bányák is használnak vizet. S mi lesz a hidroponikus tartályokkal?

– Úgy is van – mondta Swenson. – Mi lesz a hidroponikus tartályokkal, Dóra? Azoknak víz kell, s itt az ideje, hogy megtermeljük a magunk friss élelmét, s ne legyünk rászorulva azokra a kondenzált vackokra, amiket a Földről szállítanak nekünk.

– Hallgassák csak! – mondta gúnyosan Dóra. – Mit tudsz te a friss ételekről? Hiszen olyat még sohasem ettél.

– Többet ettem, mint gondolod. Emlékszel azokra a sárgarépákra, amelyéket egyszer felszedtem?

– Na és? Mi olyan csodálatos bennük? Szerintem a jól megsült protohús sokkal jobb. És egészségesebb is. Csak azért fecsegnek most annyit a friss élelemről, mert felemelték a hidroponikus termesztés adóját. Amellett ez az egész dolog egy-kettőre elalszik.

– Nem hiszem – jegyezte meg Long. – Legalábbis magától nem fog elaludni. Valószínűleg Hilder lesz a legközelebbi lenti koordinátor, s akkor jön csak a haddelhadd. Ha majd az élelmiszer-szállításokat is korlátozzák és...

– Hát akkor mit csináljunk? – kiáltott közbe Rioz. – Én mégis azt mondom: vegyük el tőlük a vizet!

– Én meg azt mondom, ezt nem tehetjük, Mario. Nem érted, hogy, amit te javasolsz, az a Föld módszere, a lentiek módszere? Te még most is abba a köldökzsinórba kapaszkodsz, amelyik a Marsot a Földhöz köti. Hát nem tudsz szabadulni tőle? Nem látod, hogyan kell ezt a Mars módján csinálni?

– Nem. De ha te tudod, mondd meg.

– Megmondom, ha végighallgatsz. Ha a Naprendszerről beszélünk, mire gondolunk? A Merkúrra, a Vénuszra, a Földre, a Holdra, a Marsra, a Phoboszra és a Deimoszra. Mindössze tehát hét égitestre. Pedig ez még egy százaléka sincs a Naprendszernek. Mi, marsbeliek a többi kilencvenkilenc százaléknak épp a peremén élünk. És odakint, messzebb a Naptól, hihetetlen mennyiségű víz van!

Mindannyian rábámultak.

– A Jupiter és a Szaturnusz jégpáncéljára gondolsz? – álmélkodott Swenson.

– Nem éppen arra. De hogy ott van víz, azt el kell ismerned. És ezer mérföld vastag vízréteg, az bizony, tömérdek víz.

– De az egészet ammóniaréteg vagy valami efféle borítja, nem? – kérdezte Swenson. – Ráadásul a nagyobb bolygókon még leszállni sem lehet.

– Ezt én is tudom – válaszolta Long. – Nem is mondtam, hogy ez a megoldás. De a nagyobb bolygók nem az egyedüli égitestek arrafelé. Ott vannak például a kisbolygók meg a holdak. A Vesta kétszáz mérföld átmérőjű aszteroida, és szinte nem egyéb, mint egyetlen óriási jégtömb. A Szaturnusz egyik holdja is jórészt jég. Ehhez mit szóltok?

– Jártál te valaha a bolygóközi térben, Ted? – kérdezte Rioz.

– Nagyon jól tudod, hogy jártam. Miért kérdezed?

– Persze hogy tudom. S mégis úgy beszélsz, mintha lenti volnál. Van fogalmad arról, mekkora távolságokról van itt szó? Kisbolygók átlag százhúszmillió mérföldre keringenek a Marstól, amikor legközelebb vannak hozzánk. Ez kétszerese a Mars-Vénusz távolságnak, holott még olyan űrhajó sem igen akad, amely ezt az utat megállás nélkül megtehetné. Rendszerint vagy a Földön, vagy a Holdon állnak meg. Hát mit gondolsz, meddig bírja ki egy ember a világűrben?

– Nem tudom. Mi a maximum?

– Tudod te azt jól. Nem kell engem kérdezned. Hat hónap. A kézikönyvek szerint. Hat hónap után, ha még a világűrben maradsz, a diliház vár rád. Igaz, Dick?

Swenson rábólintott.

– És ezek még csak a kisbolygók – folytatta Rioz. – A Marstól a Jupiter háromszázharmincmillió mérföldre van, a Szaturnusz meg hétszázmillió mérföldre. Ki birkózik meg ekkora távolságokkal? Tegyük fel, hogy a szokásos sebességgel haladunk, számokban kifejezve mondjuk, óránként kétszázezer mérföldet teszünk meg. Ez annyit jelent, hogy... lássuk csak, figyelembe véve a gyorsulást meg a lassulást, mintegy hat-hét hónapba telik, amíg valaki eljuthat a Jupiterig, és csaknem egy év, amíg eljuthat a Szaturnuszhoz. A sebességet persze, elméletileg fokozhatjuk óránként egymillió mérföldre, csakhogy honnan vesszük ehhez a vizet?

– Tyűha! – mondta egy cérnavékony hang, amelyhez maszatos orr, meg kerék szempár tartozott. – Szaturnusz!

Dóra megpenderült a székén.

– Péter, azonnal menj vissza a szobádba.

– Ó, mama.

– Semmi "ó, mama". Hallottad? – Dóra már félig felkelt a székből, mire Péter gyorsan eliszkolt.

– Mondd csak, Dóra – kérdezte Swenson –, nem mennél be a gyerekhez? Nemigen tud a leckéjére figyelni, ha mi idekint beszélgetünk.

Dóra makacsul szívott egyet az orrán, s ülve maradt.

– Itt maradok, amíg meg nem tudom, mire gondol Ted Long. De annyit már most is mondhatok, nekem nem nagyon tetszik.

– A Jupiter meg a Szaturnusz miatt ne izgasd magad – vágott közbe idegesen Swenson. – Ted nem ezekre gondol, ebben biztos vagyok. De mi van a Vestával? Tíz-tizenkét hét alatt ott lehetünk, s ugyanennyi idő alatt vissza is jöhetünk. És kétszáz mérföld az átmérője. Hisz az négymillió köbmérföld jég!

– Na és? – mondta Rioz. – Mit csinálunk a Vestán? Tán bányászni fogjuk a jeget? Bányagépeket állítunk fel? Van fogalmad arról, meddig tartana ez?

– Én a Szaturnuszról beszélek – szólt közbe Long. – Nem a Vestáról.

Rioz egy láthatatlan hallgatóság felé fordult.

– Már megmondtam neki, hogy az hétszázmillió mérföldre van innen, de azért ő csak hajtogatja a magáét.

– Ide figyelj, Mario – mondta Long. – Azt mondd meg nekem, honnan tudod, hogy csak hat hónapig bírjuk ki a világűrben?

– Ez köztudomású, a fene egyen meg.

– Azért, mert az Űrhajózás kézikönyve ezt mondja? Annak az adatait földi tudósok állították össze földi pilóták és űrhajósok tapasztalataiból. Még most is a földiek módján gondolkozol. Gondolkozz már marsbeliek módján.

– A marsbeli lehet marsbeli, de azért csak ember.

– Hogy lehetsz ilyen vak? Hát hányszor voltatok ti, fiúk, több mint hat hónapig megszakítás nélkül odakint a világtérben?

– Az más – mondta Rioz.

– Miért? Mert marsbeli vagy? Mert hivatásos söprögető vagy?

– Nem. Hanem azért, mert az nem űrhajózás. Bármikor visszafordulhatunk a Marsra, amikor csak akarunk.

– De nem akarsz visszafordulni. Én épp erről beszélek. A földieknek óriási hajóik vannak, könyvtárnyi filmmel, tizenöt főnyi legénységgel meg utasokkal. És mégis legfeljebb hat hónapig bírják odakint. A marsbeli söprögetőnek kétfülkés hajója van meg egy társa. És mi mégis több mint hat hónapig ki tudunk tartani.

– Maga tehát egy évig csücsülne az űrhajóban, hogy eljusson a Szaturnuszra? – háborgott Dóra.

– Miért ne, Dóra? – kérdezte Long. – Meg tudjuk csinálni. Higgye el, meg tudjuk csinálni. A földiek nem tudják. Nekik valódi világuk van. Nyílt egük, friss élelmük, s annyi levegőjük és vizük, amennyit csak akarnak. Nekik roppant változás beszállni egy űrhajóba. És éppen ezért több mint hat hónap nekik túl sok. A marsbeliek mások. Mi egész életünket űrhajón éljük le.

– A Mars nem egyéb, mint egy űrhajó. Egy négyezerötszáz mérföld átmérőjű, nagy űrhajó egy apró kabinnal, ahol ötvenezer ember lakik. Éppolyan zárt, mint egy űrhajó. Csomagolt levegőt szívunk, csomagolt vizet iszunk, amit újból és újból megtisztítunk. Ugyanolyan élelemadagokat eszünk, mint egy űrhajón. Ha felszállunk az űrhajóra, ugyanolyan körülmények közé kerülünk, mint amilyeneket már születésünk óta ismerünk. Mi egy évnél is sokkal tovább kibírjuk, ha muszáj.

– Dick is? – kérdezte Dóra.

– Mindannyian kibírjuk.

– Hát én azt mondom, Dick nem bírja ki. Magának, Ted Long és ennek a fokozat-tolvajnak, ennek a Mariónak könnyű azt mondania, hogy egy évre kiruccannak a világtérbe. Maguk nem házasok. De Dicknek felesége és gyereke van, s ez elég neki. Ő itt a Marson is kaphat állandó munkát. És mi lesz akkor, ha elmennek a Szaturnuszra, és ne adj isten, kiderül, hogy ott nincs is víz? Hogyan fognak visszajönni? De még, ha marad is vizük, élelmük nem lesz. Ennél nevetségesebb dolgot soha életemben nem hallottam.

– Nem? Akkor ide figyeljetek – mondta Long kemény hangon. – Végiggondoltam az egészet. Beszéltem Szankov főbiztossal, s ő segíteni fog. De hajókra és emberekre lesz szükségünk. Ezt pedig én nem tudom megszerezni. Az emberek rám nem hallgatnak. Én zöldfülű vagyok. Ti kettőtöket az emberek ismernek és tisztelnek. Ti veteránok vagytok. Ha támogattok engem, még ha magatok nem jöttök is, csak segítetek, hogy rábeszéljük az embereket, hogy önkénteseket toborozzunk...

– De előbb még sok mindent meg kell magyaráznod – vágott közbe mogorván Rioz. – Ha eljutunk a Szaturnuszra, hol találunk vizet?

– Ó – mondta Long – ez a legszebb az egészben. Ezért kell a Szaturnuszt választanunk. Annyi víz úszkál ott körös-körül a világűrben, amennyit csak akarsz. Csak ki kell nyújtani érte a kezünket.

5.

Amikor Szankov a Marsra érkezett, még nem lakott ott senki, aki a Marson született. Most pedig már kétszáz s egynéhány csecsemő van, akinek a nagyapja is a Marson született – megjelent hát a harmadik nemzedék.

Amikor Szankov tíz-egynéhány éves korában idejött, a Mars jóformán csak néhány, szanaszét álldogáló űrhajó volt, zárt föld alatti alagutak kötötték össze őket egymással. Az évek során szeme láttára szaporodtak az épületek, szétterpeszkedtek a föld alatt, tompa végű ormányukat kidugták a ritka, belélegezhetetlen atmoszférába. A talajból szeme láttára hatalmas raktárházak nőttek ki, amelyek egész űrhajókat képesek befogadni, rakományaikkal együtt. A bányák a semmiből óriási labirintusokká növekedtek a Mars kérgében, s közben a bolygó lakossága ötven főről ötvenezerre gyarapodott.

E távoli emlékektől öregnek érezte magát, s ugyanígy azoktól a még homályosabb emlékektől, amelyeket a vele szemben ülő földlakó ébresztett benne. Látogatója rég elfelejtett gondolatfoszlányokat elevenített fel arról a puha, meleg világról, amely olyan jó és gyengéd az emberiséghez, mint az édes anyaöl.

A földi mintha egyenest ebből az anyaölből érkezett volna. Nem volt sem túlságosan magas, sem túlságosan sovány, sőt kifejezetten zömök volt. Sötét haja szép kis hullámban göndörödött, orra alatt szép kis bajusz ült, bőre szép tisztán csillogott, öltözékének szabása tökéletes volt, plasztek ruha divatosabb és szebb már nem is lehetett volna.

Szankov öltözéke viszont a Marson készült, praktikus, tiszta, de már nagyon is divatját múlta. A marsbeli arcát mély árkok barázdálták, haja hófehér volt, s ádámcsutkája beszéd közben fel-le ugrándozott.

A földlakónak Myron Digby volt a neve, a Föld törvényhozó testületének tagja volt. Szankov pedig a Mars főbiztosa.

– Ez súlyos csapás lesz nekünk, szenátor úr – jegyezte meg Szankov.

– Közöttünk is sokaknak, főbiztos úr.

– Igen. Őszintén szólva, nem értem a dolgot. Nem állítom persze, hogy ismerem a földi szokásokat, bár ott születtem. A Marson nehéz az élet, ezt meg kell értenie, szenátor uram. Már ahhoz is épp elég hajótérfogatra van szükségünk, hogy a létfenntartáshoz elengedhetetlen élelmet, vizet, nyersanyagokat idehozzuk. Könyvek és új filmek számára nemigen marad hely. Még a videóadások sem jutnak el ide, kivéve azt a körülbelül egy hónapot, amikor a Föld együttállásban van, s még akkor sem igen érünk rá videót hallgatni.

Hivatalom hetenként összefoglaló filmet kap a bolygóközi sajtószolgálattól. Általában még ezt sincs időm megnézni. Ön talán, provinciálisnak tart minket, és joggal. Ha aztán valami ilyesmi történik, mint most, mi csak állunk és tehetetlenül bámulunk egymásra.

– Csak nem akarja azt mondani – mondta Digby lassan –, hogy önök itt a Marson nem is hallottak Hilder takarékossági kampányáról?

– Nem, ezt nem mondhatom. Van itt egy fiatal söprögető: az apja, aki jó barátom volt, elpusztult a világtérben. – Szankov kétkedve dörzsölgette nyakát. – S ennek a fiúnak az a hobbyja, hogy a Föld történetét és ehhez hasonló dolgokat tanulmányoz. Ha kint van a világtérben, meghallgatja a videó adásokat, s ezt a Hildert is hallotta. Amennyire meg tudom állapítani, az volt Hilder első beszéde a pazarlásról.

Ez a fiatalember felkeresett, s elmondta, mit hallott. Természetesen nem vettem őt nagyon komolyan. Egy ideig szemmel tartottam a sajtószolgálat filmjeit, de Hilderről nem sok szó esett, s ha mégis, meglehetősen nevetséges színben tüntették fel őt.

– Úgy is van, főbiztos úr – jegyezte meg Digby –, kezdetben az egész csak viccnek látszott.

Szankov oldalvást kinyújtotta két hosszú lábát, s bokában összekulcsolta őket.

– Én még mindig viccnek látom az egészet. Mik az érvei? Hogy vizet használunk fel. Vajon megnézte a számadatokat? Itt fekszenek előttem. Bekérettem őket, amikor ez a bizottság ideérkezett.

Az adatok szerint a Földön az óceánokban négyszázmillió köbmérföld víz van, s egy-egy köbmérföld négy és fél milliárd tonna súlyú. Ez tömérdek víz. Mármost mi ebből az űrrepülésekre felhasználunk valamit. A vizet azonban túlnyomórészt a Föld gravitációs terében lövelljük ki, ami annyit jelent, hogy visszajuttatjuk a Földre. Hilder ezt a számításaiban nem veszi figyelembe. Amikor azt mondja, hogy egy-egy űrrepüléshez egymillió tonna vizet használunk fel, hazudik. A felhasználás még a százezer tonnát sem éri el.

Mármost tegyük fel, hogy évente ötvenezer űrrepülést hajtunk végre. Ennyit persze, nem csinálunk, még tizenötezret sem. De mondjuk, hogy ötvenezret, mert feltételezem, hogy az idők folyamán az űrrepülések száma jelentősen emelkedni fog. Ötvenezer űrrepülésnél évenként egy köbmérföld víz megy veszendőbe a világtérben. Ez annyit jelent, hogy a Föld egymillió év alatt vízkészletének mindössze egynegyed százalékát veszíti el!

Digby kifordított tenyérrel széttárta kezét, s aztán leejtette.

– A Bolygóközi Acél, főbiztos úr, hasonló számokat használt fel a Hilder elleni agitációs kampányában, csakhogy egy roppant, érzelmekkel fűtött propaganda-hadjárattal szemben nem lehet rideg matematikával harcolni. Ez a Hilder bedobott egy nevet: a "pazarlók". Ezt aztán óriási összeesküvéssé fújta fel, a "pazarlókat" könyörtelen, profithajszoló gazemberek bandájának állította be, amely önző érdekből kifosztja a Földet.

Azzal vádolta a kormányt, hogy csupa "pazarló" ül benne, a törvényhozást, hogy ők uralkodnak felette, a sajtót, hogy az ő kezükben van. Az átlagember szemében, sajnos, ezek a vádak nem nevetségesek. Mert nagyon is jól tudja, hogy önző emberek hogyan uzsorázzák ki a Föld energiaforrásait. Még nagyon jól emlékszik, mi történt például a Föld olajkészletével a Nagy Háborúk idején, és hogyan szipolyozták ki a Föld humuszát.

Ha egy farmert aszály sújt, nem érdekli, hogy az űrrepülés során veszendőbe ment víz a Föld egész vízkészletéhez viszonyítva csak egy csepp a tengerben. Hilder bűnbakkal szolgált neki, s egy katasztrófánál ez a lehető legnagyobb vigasz. Ezt számok kedvéért senki sem hajlandó feladni.

– Épp ez a legnagyobb rejtély nekem – mondta Szankov. – Talán azért, mert nem ismerem a földi állapotokat, de szerintem nemcsak aszály sújtotta farmerek vannak ott. Amennyire a hírösszefoglalókból megállapíthattam, Hilder párthívei kisebbségben vannak. Miért vállal a Föld közösséget egynéhány farmerrel meg egy-két ütődött emberrel, aki felpiszkálja őket?

– Azért, főbiztos úr, mert vannak aggódó emberek. Az acélipar látja, hogy az űrrepülés korszaka egyre növekvő mértékben igényli a könnyű színesfémeket. A különféle bányász-szakszervezetek aggódnak a többi bolygó konkurrenciája miatt. Ha egy földlakó nem képes alumíniumot szerezni, hogy előre gyártott elemekből házat építsen, meggyőződése, hogy az alumíniumot a Marsra szállítják. Ismerek egy régészprofesszort, aki azért lett "pazarló"-ellenes, mert az államtól nem kap ösztöndíjat ásatási költségeinek fedezésére. Meggyőződése, hogy a kormány minden pénzét a rakétakutatásra meg az űr-orvostudományra költi, s ezt rossz néven veszi.

– Ez úgy hangzik – jegyezte meg Szankov –, mintha a földlakók nem sokban különböznének a mieinktől itt a Marson. De mi van a törvényhozó testülettel? Miért kell annak is egy követ fújnia Hilderrel?

Digby kesernyésen elmosolyodott.

– A politikát nem kellemes dolog magyarázgatni. Hilder benyújtott egy törvényjavaslatot, hogy az űrrepüléssel kapcsolatos pazarlások kivizsgálására hozzanak létre egy bizottságot. A törvényhozóknak mintegy háromnegyede, vagy tán még nagyobb része ellene volt az ilyenfajta vizsgálatnak, a bürokrácia megengedhetetlen és fölösleges elburjánzásának tartotta, aminthogy az is. De hát hogyan foglalhat állást egy törvényhozó a pazarlás puszta kivizsgálása ellen? Ez olyan látszatot keltene, mintha félne valamitől vagy leplezni akarna valamit. Olyan látszatot keltene, mintha ő is haszonélvezője volna a pazarlásnak. Hilder cseppet sem riad vissza az effajta vádaskodásoktól, s az ilyen vádak, akár igazak, akár nem, a legközelebbi választáson a szavazókra igen nagy hatással lennének, így aztán a törvényjavaslatot megszavazták.

Aztán következett a bizottság tagjainak kijelölése. Akik Hilder ellen voltak, vonakodtak részt venni a bizottságban, mert ez kényelmetlen döntések elé állítaná őket. Ha kimaradnak a bizottságból, nem lehetnek olyan jó céltáblái Hildernek. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy én vagyok a bizottság egyetlen kifejezetten Hilder-ellenes tagja, s ez a tagság az újraválasztásomba kerülhet.

– Nagyon sajnálnám, ha ez bekövetkeznék, szenátor úr – mondta Szankov. – Úgy látszik, a Marsnak kevesebb barátja van, mint ahogy azt hittük. S egyet sem szeretnénk elveszíteni. De ha Hilder győzedelmeskedne, mit gondol, erre az esetre milyen szándékai vannak?

– Azt hiszem – válaszolta Digby –, ez teljesen nyilvánvaló. Főkoordinátor szeretne lenni.

– És gondolja, hogy ez sikerül neki?

– Azt hiszem, igen, hacsak valami fel nem tartóztatja.

– És akkor mi lesz? Abbahagyja a pazarlásellenes kampányt?

– Nem tudom megmondani. Fogalmam sincs róla, hogy vannak-e már tervei a koordinátorrá való megválasztása esetére.

De ha a véleményemet akarja hallani, szerintem, nem hagyhatja abba a kampányt, mert elvesztené a népszerűségét. A kieresztett szellemet nem tudja visszakényszeríteni a palackba.

Szankov a nyakát dörzsölgette.

– Hát akkor szeretnék öntől tanácsot kérni. Mit tegyünk mi, marsbeliek? Ön ismeri a Földet. Ismeri az ottani helyzetet. Mi nem ismerjük. Mondja meg, mitévők legyünk?

Digby felállt és az ablakhoz lépett. Elnézte az épületek alacsony kupoláit, a köztük húzódó vörös, sziklás, teljesén lakatlan síkságot, a bíbor eget és az összezsugorodott Napot.

– Önök valóban szeretnek itt a Marson élni? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna.

– A legtöbben közülünk nemigen ismernek más világot, szenátor úr – válaszolta mosolyogva Szankov. – A Föld, azt hiszem, furcsa és kényelmetlen lenne nekik.

– De hát nem szokhatnak meg a Földet? Hisz a Mars után a Földet könnyű megszokni. Hát nem szívnának szívesen friss levegőt a szabad ég alatt? Ön valaha a Földön élt. Emlékszik még rá, milyen ott.

– Valamicskét még emlékszem. S mégsem könnyű ezt elmagyarázni. A Földnek mindene megvan. A Földet és az embereket egymásnak teremtették. Az emberek tudomásul veszik, hogy a Föld olyan, amilyen. A Marson más a helyzet. A Mars amolyan szűz föld, még nem alkalmas az emberi életre. Az embernek kell valamit teremtenie belőle. Itt építeni kell egy világot, itt nem lehet egyszerűen tudomásul venni azt, ami van. A Mars ma még nem valami pompás hely, de építjük, s ha befejeztük az építését, olyan lesz, amilyennek akarjuk. És felemelő érzés az a tudat, hogy egy világot építünk. Ezek után a Földet unalmasnak találnánk.

– De hát az egyszerű marsbeli – mondta a szenátor –, nem olyan filozófus lélek, hogy beletörődjék ebbe a rettenetesen nehéz életbe a jövő kedvéért, amely száz és száz nemzedéknyi távolságban van.

– Nem, másról van itt szó. – Szankov jobb bokáját a bal térdére fektette, s hintáztatta. – A Mars lakói, ahogy mondtam, sokban hasonlítanak a földlakókhoz, ami annyit jelent, hogy emberek, s az embereknek nem kenyerük a filozofálgatás. S mégis van abban valami, hogy növekvő világban élünk, akár eltöprengünk rajta, akár nem.

Amikor a Marsra jöttem, apám kezdetben leveleket írogatott nekem. Könyvelő volt, s az is maradt. A Föld, amikor apám meghalt, nagyjából ugyanolyan volt, mint akkor, amikor apám született. Apám nem látott semmi változást. Az egyik nap olyan volt, mint a másik, s az ő élete egészen haláláig nem volt egyéb, mint az idő morzsolgatása.

A Marson másképp áll a dolog. Itt mindennap valami új születik: a város növekszik, a szellőzőrendszer bővül, a vízvezeték a sarkvidékekről egyre tökéletesedik. E pillanatban épp azt tervezzük, hogy létrehozzuk saját filmújság-szervezetünket. Mars-sajtónak fogjuk nevezni. Aki nem ugyanilyen, szakadatlanul táguló világban él, az nem is értheti meg, milyen csodálatos érzés ez.

Igen, szenátor uram, a Marson valóban kemény, nehéz az élet, a Földön sokkal könnyebb. De ha a fiainkat elvinné a Földre, azt hiszem, boldogtalanok lennének. Többségük valószínűleg meg sem tudná érteni, miért, csak nem találná a helyét és fölöslegesnek erezné magát. Szerintem sokan közülük sohasem szoknak meg a Földet.

Digby elfordult az ablaktól, homloka sima, rózsaszín bőrét ráncok barázdálták.

– Hát akkor, főbiztos úr, csak sajnálni tudom magukat. Valamennyiüket.

– Miért?

– Mert nem hiszem, hogy önök itt a Marson bármit is tehetnének. És azok sem, akik a Holdon vagy a Vénuszon élnek. Amire gondolok, nem most lesz, nem is egy-két év múlva, vagy öt év múlva. De nagyon hamarosan valamennyiüknek vissza kell térniük a Földre, hacsak...

– Hacsak...? – Szankov ősz szemöldökét ráncolta.

– Hacsak nem találnak a Földön kívül valamilyen más vízforrást.

– Ez nem nagyon valószínű – csóválta a fejét Szankov.

– Nem nagyon.

– És ön szerint, nincs más lehetőségünk?

– Nincs. Semmi az égvilágon.

Ezzel Digby távozott, Szankov pedig hosszú ideig csak mereven nézett maga elé, aztán lenyomta a helyi távközlő egyik gombját.

Egy idő után Ted Long nézett rá a képernyőről.

– Igazad volt, fiam – imondta Szankov. – Semmit sem tehetnek értünk. Még azok sem látnak kiutat, akik jóindulattal vannak irántunk. Honnan tudtad?

– Főbiztos úr – válaszolta Long –, aki a Nagy Háborúk koráról, különösen pedig a huszadik századról minden lehetőt elolvasott, azt a politika terén nem érheti többé meglepetés.

– Lehet. Annyi bizonyos, fiam, Digby szenátor nagyon sajnál minket, mondhatnám, rettenetesen sajnál minket, de ezzel befejezte. Azt mondja, el kell hagynunk a Marsot... vagy találnunk kell vizet, valahol másutt. Ő azonban azt hiszi, erre nincs lehetőség.

– De ön, főbiztos úr, tudja, hogy van. Igaz?

– Tudom, fiam, hogy talán van. Csakhogy rettenetes kockázattal jár.

– Ha találok megfelelő számú önkéntest, a kockázat már a mi dolgunk.

– S hogy haladsz?

– Elég jól. Egyik-másik fiú máris mellém állt. Például Mario Riozt is megnyertem a dolognak, s mint tudja, ő a legjobbak közé tartozik.

– Éppen erről van szó, az önkéntesek a legjobb embereink. Ezért esik olyan nehezemre engedélyezni a dolgot.

– De ha visszajövünk, megérte a kockázatot.

– Nagy szó ez a "ha", fiam.

– De a feladat is nagy.

– Hát jól van. Szavamat adtam, hogy ha a Földtől nem kapunk segítséget, kiadom az utasítást, hogy a phoboszi kútból adjanak nektek annyi vizet, amennyire szükségetek van. Jó szerencsét!

6.

Félmillió mérfölddel a Szaturnusz felett Mario Rioz a semmin ringatózott, s az álma csodálatos volt. Lassan ébredezett egy ideig – egyes-egyedül a világtérben –, a csillagokat számolgatta, vonalakat húzogatott egyiktől a másikig.

Kezdetben, ahogy rohantak a hetek, ez az utazás is csak olyan volt, mint a söprögetés, kivéve azt a gyötrő érzést, hogy minden másodperc ezer és ezer mérfölddel még messzebbre viszi őket az emberiségtől. S ez nagyon megnehezítette a vállalkozásukat.

Ahogy áthaladtak a kisbolygóövezeten, fölfelé tartottak, hogy kijussanak az ekliptika síkjából. Ehhez sok vizet használtak fel, Valószínűleg fölöslegesen. Jóllehet a tíz- és tízezer apró bolygó látszólag olyan sűrűn helyezkedik el egymás mellett, mint megannyi élősdi kétdimenziós vetületben egy fotólemezen, de a valóságban közös pályájuk sok-sok kvadrillió köbmérföldjén annyira szét vannak szóródva, hogy összeütközésre köztük és az űrhajó közt csak a legképtelenebb véletlen folytán kerülhetett volna sor.

De hát mégiscsak a kisbolygóövezeten haladtak keresztül, s egyikük kiszámította, mi a valószínűsége annak, hogy itt egy akkora bolygócskával ütközzenek össze, amely már kárt okozhat. Kiderült, hogy az esély csekély, hihetetlenül csekély, s így talán elkerülhetetlen volt, hogy az "űrlebegés" gondolata előbb-utóbb ne jusson valamelyikük eszébe.

Sok-sok nap múlt el, hosszú-hosszú napok, a bolygóközi tér tökéletes pusztaság volt, s a kormányszerkezetnél egyidőben csak egy embernek kellett figyelnie. Természetes hát, hogy felötlött e gondolat.

Elsőként egy különösen vakmerő társuk merészkedett ki tizenöt-húsz percre. A következő már egy fél óráig maradt kint. Végül aztán, mielőtt még az aszteroida-övezetet teljesen maguk mögött hagyták volna, minden egyes hajó szolgálaton kívüli tagja rendszeresen ott lógott kábelvégen a világtérben.

Gyerekjáték volt. A kábelt, amelyet az úticéljuknál elvégzendő művelethez hoztak magukkal, mindkét végén mágnesesen rögzíteni lehetett, mindenekelőtt persze az űrruhához. S amikor aztán az űrhajós az ajtón át kikapaszkodott az űrhajó testére, a másik végét ahhoz kapcsolta. Egy ideig pihent, a csizmájában elhelyezett elektromágnesek segítségével a fémfelülethez tapadva. Majd semlegesítette a mágneseket, s egy icipicit elrugaszkodott a hajóról.

Lassan, nagyon-nagyon lassan emelkedett felfelé, s a hajótest nagyobb tömege még lassabban, és arányosabban kisebb távolságra süllyedt lefelé. S az ember – csodák csodája! – súlytalanul lebegett a sűrű, pettyezett sötétségben. Amikor az űrhajó már elég messzire távolodott, az űrhajós kesztyűs kezével, amellyel kapaszkodott, kissé erősebben markolta meg a kábelt. Nem túl erősen, mert akkor megint közeledne a hajóhoz, s az űrhajó hozzá. Csak épp valamivel erősebben markolta meg, s akkor már a súrlódás megtartotta. Mivel pedig az űrhajós haladási sebessége ugyanakkora volt, mint a hajóé, ezért az űrhajós alatt minden mozdulatlannak látszott, mintha valamilyen fantasztikus háttérre rajzolódott volna ki. A kábel pedig az űrhajós és az űrhajó közt összetekerődzve lógott, semmi ok nem volt arra, hogy kifeszüljön.

Az űrhajós csak a hajó felét láthatta. Bágyadt napfény világította meg, de a Nap maga még így is túlságosan ragyogott – közvetlenül, az űrruha polarizált szemvédőjének hathatós védelme nélkül nem lehetett belenézni. Az űrhajó másik fele láthatatlan maradt: fekete alapon fekete folt.

A világtér körülfogta az űrhajóst, s úgyszólván álomba ringatta. Az űrruha kellemesen meleg volt, önműködően felfrissítette a levegőt, különleges tartályait étel-ital töltötte meg, amelyből az űrhajós – fejének lehető legkisebb mozdulatával – ehetett-ihatott. A hulladékok eltávolításáról az űrruha gondoskodott. De a legeslegnagyobb élvezet a súlytalanság gyönyörteljes kábulata volt.

Ennél csodálatosabb érzés nincs is a világon. A napok nem jártak többé ólomlábakon, sőt most már úgy tetszett, túl rövidek, túl szűken mérték ki őket.

A Jupiter pályája mellett a bolygó akkori helyzetétől mintegy 30 fokra fekvő ponton haladtak el. Hónapokon át a Jupiter volt a legragyogóbb test az égbolton, kivéve persze, a Napot – ezt az izzó, fehér borsószemet. Egyik-másik söprögető szerint, amikor a Jupiter a legfényesebben ragyog, aprócska gömbnek látszik, amelynek egyik oldalát éjszakai árnyék takarja.

Aztán hónapok múltán a Jupiter elhalványult, s ekkor egy másik fénypont kezdett nőni-növekedni, mígnem fényesebb lett, mint a Jupiter. Ez a Szaturnusz volt: előbb csak ragyogó pontként bukkant fel, majd ovális alakú, izzó folttá változott.

(– Miért ovális – kérdezte valaki, s egy idő után egyik társa megadta rá a választ: – A gyűrű miatt. – Hát persze.)

Az utazás vége felé valamennyien minden lehető alkalmat megragadtak hogy az űrben lebegjenek – szünet nélkül figyelték a Szaturnuszt.

(– Hé, gyere már vissza, te féleszű, a fene egyen meg. Rajtad az őrség sora. – Rajtam? Az én órám szerint még tizenöt percem van. – Visszaigazítottad az órádat. És különben is tegnap húsz percet adtam neked. – Te? Te még a saját nagyanyádnak se adnál két percet. – Gyere vissza, a fene egyen meg, mert másként én is kimegyek. – Na jól van, megyek már. Szentséges világtér, mit nem tudsz szövegelni egy röpke perc miatt. – De komoly veszekedésre sosem került sor. A világűrben az ilyesmi elképzelhetetlen. Ehhez túl csodás érzéseket ébreszt.)

A Szaturnusz addig-addig növekedett, mígnem nagysága elérte, majd túlszárnyalta a Napét. A gyűrűk, amelyek közeledési irányukhoz képest tompaszögben helyezkedtek el, fenségesen keringtek a bolygó körül, csak egy kis részük volt eltakarva. S ahogy az űrhajó közeledett feléjük, a gyűrűk ívköze egyre tágult, de látszó szélességük a közeledési szögükkel arányosan állandóan csökkent.

A nagyobb holdak a környező égbolton szépséges szentjánosbogarakként tündököltek.

Mario Rioz örült, hogy felébredt, s megint gyönyörködhet bennük.

A Szaturnusz az égbolt felét betöltötte, narancsszín csíkok húzódtak rajta végig, az éjszakai árnyék jobb felől csaknem egynegyed részét rojtosan leszabdalta róla. Két holdjának árnyéka két kerek pontocska volt a nagy-nagy ragyogásban. Baloldalt, Rioz háta mögött (a bal válla fölött hátranézhetett, s ekkor a teste kissé jobb felé húzódott, hogy megőrizze szögsebességét) fehér gyémántként szikrázott a Nap.

Leginkább mégis a gyűrűket szerette nézegetni. Baloldalt bukkantak elő a Szaturnusz mögül, narancsszín fények sűrű, ragyogó, hármas szalagjaként. Jobboldalt keretük az éjszakai árnyékba veszett, de annál közelebbinek és fényesebbnek látszottak. A gyűrűk közeledve egyre tágultak, akár egy öblösödő kürt, mind ködösebbé váltak, mígnem – ahogy szemmel követte őket – szinte betöltötték az égboltot és belevesztek.

A söprögető flotta most szorosan a legkülső gyűrű belső peremén haladt, s innen nézve a gyűrű felbomlott, magára öltötte valódi alakját, szilárd anyagtörmelékek érzékelhető halmazatává változott, nem volt többé az a sűrű, tömör fényszalag, aminek messzebbről látszott.

Rioz alatt, jobban mondva abban az irányban, amerre a lába mutatott, mintegy húsz mérföld távolságban is egy gyűrűdarabka keringett. Nagy, szabálytalan foltnak látszott, elcsúfította az űr szimmetriáját, háromnegyed része ragyogott, az éjszakai árnyék éles késként hasított bele. Messzebb további törmelékek keringtek, szikráztak, akár a csillagpor, de társuknál halványabbak és vastagabbak voltak, mígnem, ahogy a szem követte őket lefelé, újból gyűrűvé sűrűsödtek.

A törmelékek mozdulatlannak látszottak, de csak azért, mert az űrhajóknak a Szaturnusz körüli pályája megegyezett a gyűrűk külső peremének pályájával.

Az előző napon, tűnődött Rioz, ezen a legközelebbi törmeléken voltam, több mint húszan dolgoztunk rajta, hogy a kívánt alakra formáljuk. Holnap megint ott leszek.

De ma, ma itt lebegek az űrben.

– Mario? – csendült fel kérdő hangsúllyal a fülhallgatójában.

Riozt egy pillanatra bosszúság fogta el. A fene egye meg, most nincs kedvem társalogni.

– Én vagyok – válaszolta.

– Sejtettem, hogy a te hajódat látom. Hogy vagy?

– Kitűnően. Te vagy az, Ted?

– Igen – válaszolta Long.

– Valami baj van a törmeléken?

– Semmi az égvilágon. Idekint lebegek.

– Te?

– Egyszer-egyszer nekem is kedvem szottyan rá. Gyönyörű itt, mi?

– Szép – helyeselt Rioz.

– Olvastam, tudod, egy-két földi könyvet...

– Lenti könyveket akarsz mondani. – Rioz ásított egyet. Az itteni körülmények közt nehezére esett kellő rosszallással kiejteni e szavakat.

– ...s egyszer-másszor olvastam arról is, milyen az, amikor az emberek a fűben heverésznek – folytatta Long. – Tudod, arról a zöld izéről beszélek, ami olyan hosszú, keskeny papírszeletkékhez hasonlít. Odalent mindenfelé ezek borítják a talajt, s az emberek felnéznek közülük a kék égre, ahol felhők úszkálnak. Láttál már filmet róluk?

– Hát persze. Engem nem nagyon vonzott. Hidegnek látszott.

– Nem hiszem, hogy a valóságban is hideg volna. Hisz végül is a Föld egészen közel van a Naphoz, s a légköre, azt mondják, elég sűrű ahhoz, hogy visszatartsa a meleget. Bevallom, a magam részéről nem szeretnék csupán közönséges ruhában a szabad ég alatt lenni. De ők, úgy látszik, szeretnek.

– A lentiek ütődöttek!

– Fákról beszélnek, magas, barna karókról, meg szelekről, vagyis légmozgásokról.

– Léghuzatot akarsz mondani. Azt is megtarthatják maguknak.

– Nem ez a fontos. A lényeg az, hogy gyönyörűen írják le, szinte szenvedélyesen. Nemegyszer eltűnődtem rajta, vajon tényleg milyen lehet? Érzek-e majd én is valaha ilyesmit, vagy ezt csak a földlakók érezhetik? Nemegyszer támadt az az érzésem, hogy valami rendkívül fontos hiányzik az életemből. Most már tudom, milyen érzés lehet az. Hát ilyen. A tökéletes béke egy szépséggel átitatott mindenség kellős közepén.

– Ők ezt nem méltányolnák – mondta Rioz. – Mármint a lentiek. Annyira megszokták a maguk nyamvadt kis világát, hogy nem tudnák értékelni, mi az, itt lebegni és lebámulni a Szaturnuszra. – Kissé megbillentette testét, mire lassan, andalítóan ide-oda lengedezni kezdett a súlypontja körül.

– Én is azt hiszem – mondta Long. – A bolygójuk rabjai lettek. Még ha eljönnének is a Marsra, akkor is csak a gyerekeikből lennének szabad emberek. Egy szép napon lesznek majd csillaghajóink, óriási nagy alkotmányok, amelyek ezer és ezer embert képesek befogadni, s évtizedekig, sőt századokig zavartalanul működnek. Az emberiség akkor majd az egész Galaktikát benépesíti. De az embereknek hajókon kell majd leélni az életüket, amíg fel nem találják a csillagközi hajózás új módszereit, és ezért a marsbeliek, és nem a bolygójukhoz kötött földiek fogják benépesíteni a világmindenséget. Ez elkerülhetetlen. Ennek így kell lennie. Ez a marsbeli életmód. De Rioz nem válaszolt. Megint elbóbiskolt, lágyan ringatózott, lengedezett a világtérben, félmillió mérföldre a Szaturnusz felett.

7.

A gyűrűtörmeléken teljesített műszak mintegy az érem másik oldala volt. Az űrlebegés súlytalanságát, békéjét, kellemes egyedüllétét olyan körülmények váltották fel, amelyek között sem békéről, sem egyedüllétről nem lehetett beszélni, így aztán még a súlytalanság is, amely itt sem szűnt meg, inkább purgatórium, mintsem paradicsom volt.

Itt bizony nem gyerekjáték egy rendes körülmények közt nem hordozható hősugárzót kezelni. Igaz, könnyűszerrel fel lehet emelni, mert bár hat láb magas és ugyanolyan széles, s jóformán tömör fém, ám a súlya az unciának csak egy töredéke. Csakhogy a tehetetlensége mit sem változott, ami annyit jelent, hogy nagyon lassan kell a helyére állítani, mert másként megy tovább, s az embert is magával ragadja. Ezért az; űrhajós kénytelen űrruhája pszeudo-gravitációs terét magasra lódítani, és csak nagy zökkenés árán juthat vissza a helyére.

Keralski kissé túlságosan magasra lódította fel a gravitációs teret, úgyhogy túl hevesen pottyant vissza, s a hősugárzó veszedelmes szögben követte. Keralski bokatörése volt az expedíció során az első baleset.

Rioz folyékonyán és szinte megállás nélkül káromkodott. Még élt benne az ösztön, hogy keze fejét végighúzza homlokán, s letörölje a felgyűlt izzadságot. Egyszer-kétszer megesett, hogy az ösztöne győzedelmeskedett, ilyenkor aztán a fém nagyot csattant a szilíciumötvözeten, hangosan csörömpölt az űrruha belsejében, de a homloktörlésből persze nem lett semmi. Az űrruha belsejében felszerelt szárítók maximális teljesítménnyel működtek, felfogták a vizet és felfrissítették az ioncserélő folyadékot, amely gondosan kiszámított mennyiségű sót tartalmazott, s beszippantották a megfelelő tartályba.

– A fene egyen meg, Dick – ordította Rioz –, várj, amíg szólok!

– Hát meddig üljek még itt? – harsant Swenson válasza a fülhallgatójában.

– Amíg szólok – vágta rá Rioz.

Fokozta a pszeudo-gravitációt, és kissé megemelte a projektort. Aztán kioldotta a pszeudo-gravitációt, s megbizonyosodott arról, hogy a projektor percekig a helyén fog maradni, ha nem támasztja is meg. Elrúgta a kábelt az útból (a kábel a zárt "szemhatáron" túl egy innen nem látható energiaforráshoz vezetett), majd megérintette a kioldót.

A törmelék anyaga a hősugárzó hatására bugyborékolt, majd elpárolgott. Rioz már hatalmas üreget vágott az anyagba, s most az üreg szájának egy darabja elolvadt, csipkézett körvonalai kisimultak.

– Most próbáld – szólt Rioz.

Swenson űrhajója csaknem közvetlenül Rioz feje felett lebegett.

– Lehet? – kérdezte Swenson.

– Mondtam már, hogy gyerünk.

Az űrhajó egyik elülső szelepéből vékonyka gőzsugár lövellt ki. Az űrhajó lassan megindult a gyűrűtörmelék felé. Az újabb sugár megakadályozta, hogy oldalvást csússzon. Egyenesen jött lefelé. Egy harmadik, hátrafelé kilövellt vékony sugár úgy lelassította az űrhajót, hogy mint a pihe, ereszkedett alá.

Rioz feszülten figyelt.

– Gyere csak, gyere. Fog ez menni, majd meglátod.

Az űrhajó fara benyomult az üregbe, csaknem teljesen kitöltötte. Az öblösödő hajófalak egyre közeledtek az üreg pereméhez. Aztán az űrhajó csikorgás, rázkódás közepette megállt.

Most Swensonon volt a káromkodás sora.

– Nem fér be – mondta.

Rioz dühösen a talaj felé taszította a hősugárzót, maga pedig hadonászva felemelkedett az űrbe. A hősugárzó köröskörül fehér kristályport vert föl, s ugyanígy Rioz is, amikor pszeudo-gravitációval újból talajt ért.

– Rézsútosan mentél bele, te ostoba lenti – mérgelődött.

– Függőlegesen értem el, te ganajtúró.

Az űrhajó hátrafelé irányuló oldalsó fúvókái az eddigieknél erősebb sugarakat lövelltek ki – Rioz nagyot ugorva tért ki útjukból.

Az űrhajó kikapaszkodott az üregből, jó fél mérföldnyire emelkedett fel a világtérbe, mire elülső fúvókái végre megállították.

– Fél tucat védőlemezünk szétreped, ha ez megismétlődik – mondta ingerülten Swenson. – Hozd rendbe, hallod?

– Rendbe hozom, sose félj. Csak te gyere le rendesen.

Rioz háromszáz yard magasra ugrott fel, hogy jól áttekinthesse az üreget. Odafentről tisztán látta az űrhajó bevágódott nyomait. Egy pont körül tömörültek fél úton lefelé az üregben. Ezt kell rendbe tennie.

A hősugárzó lángjában az üreg fala olvadozni kezdett.

Fél óra múlva az űrhajó szépen becsusszant üregébe, és Swenson űrruhában kibújt a hajóból, hogy csatlakozzék Rioz-hoz.

– Ha be akarsz szállni, hogy levetkőzhess, a fagyasztást majd én elintézem – mondta Swenson.

– Rendben van – válaszolta Rioz. – De inkább leülök itt és nézegetem a Szaturnuszt.

Az üreg szélére telepedett. A hajó és az üreg széle közt itt hatlábnyi rés volt, de a körív egyes pontjain csak két láb, másutt meg mindössze néhány arasz. Kézi munkánál ennél pontosabb "szabást" nem lehet elvárni. A végső simítások során a jeget óvatosan felolvasztották, s az üreg pereme és a hajó közti résbe fagyasztották be.

A Szaturnusz szemmel követhetően úszott az égbolton, hatalmas tömege lassanként lebukott a szemhatár alá.

– Hány hajót kell még elhelyezni? – kérdezte Rioz.

– A legutóbbi hírek szerint – válaszolta Swenson – még tizenegy van hátra. De mivel most már mi is elhelyezkedtünk, tehát már csak tíz. Az elhelyezettek közül hét már be is van fagyasztva. Kettőt-hármat pedig már előkészítettek.

– Szépen haladunk.

– Még rengeteg tennivalónk van. Ne feledkezz meg a fő-fúvókákról a túlsó végen. Meg a kábelekről és az energiavezetékekről. Néha kétség fog el, sikerül-e ez a dolog. Kifelé jövet nem aggódtam annyira, de az imént, ahogy a kormánynál ültem, azt mondtam magamnak: "Nem fog sikerülni. Itt fogunk csücsülni, éhen halunk, csak a Szaturnusz kering majd a fejünk felett." Úgy éreztem magam...

Nem mondta el, hogyan érezte magát. Csak csendben üldögélt.

– Túl sokat töprengsz – mondta Rioz.

– Neked könnyebb – jegyezte meg Swenson. – Én állandóan Péterre meg Dórára gondolok.

– De miért? Hisz Dóra beleegyezett, hogy eljöjj. A főbiztos megmagyarázta neki, hogy itt hazafias kötelességről van szó, azt mondta, ha hazajössz, hősként fognak ünnepelni, egyszer s mindenkorra befutott ember leszel. Mire Dóra beadta a derekát. Te nem szöktél el hazulról, mint Adams.

– Adamsnél más a helyzet. Az ő feleségét már születésekor le kellett volna puffantani. Vannak asszonyok, akik pokollá teszik a férjük életét. Adamset a felesége nem akarta elengedni, de valószínűleg inkább azt szeretné, ha nem jönne vissza, s akkor felmarkolhatná a végkielégítését.

– Hát akkor mit idegeskedsz? Hisz téged Dóra visszavár.

– Sosem bántam vele rendesen – sóhajtotta Swenson.

– Ha jól emlékszem, átutaltattad neki a fizetésedet. Én ilyet egyetlen asszonyért se tennék. Én csak annyi pénzt adok, amennyi ellenértéket kapok, egy centtel sem többet.

– Nem pénzről van szó. Idekint állandóan azon töröm a fejemet, hogy egy asszonynak élettársra van szüksége, a gyereknek meg apára. Mi a fenét csinálok én itt, az isten háta mögött?

– Dolgozol, hogy hazamehessünk.

– Ugyan, te ezt nem érted.

8.

Ted Long körbe-körbe járkált a gyűrűtörmelék hepehupás felületén, szívén ugyanolyan jégpáncél ült, mint a talajon, amelyen járt. A Marson még minden tökéletesen logikusnak látszott, de az a Marson volt. Elméletben alaposan kidolgozta az egészet, tökéletesen átgondolt szakaszokban. Még emlékezett rá, hogyan is volt.

Egy tonna súlyú hajó megmozgatásához nincs szükség egy tonna vízre. Nem a tömegeknek kell egyenlőnek lenniük, hanem a tömeg és a sebesség szorzatainak. Más szóval: egyre megy, ha egy tonna vizet másodpercenként egy mérföld sebességgel, vagy pedig száz font súlyú vizet másodpercenként húsz mérföld sebességgel lövellünk ki. A hajó mindkét esetben azonos sebességgel fog haladni.

Ez annyit jelent, hogy a hajtóművek fúvókáinak kisebbeknek kell lenniük, a gőznek pedig forróbbnak. De ennek megvannak a maga hátrányai. Minél kisebbek a fúvókanyílások, annál nagyobb a súrlódás és a turbulencia miatt bekövetkező energiaveszteség. Minél forróbb a gőz, annál hőállóbbnak kell lennie a fúvókának, s annál rövidebb lesz az élettartama. S ebből a szempontból is egykettőre elérték a felső határt.

Mivel egy adott mennyiségű víz kis fúvókanyílás mellett saját súlyánál lényegesen többet képes megmozgatni, kifizetődik tehát, ha a vízmennyiség nagy. És minél nagyobb a víztároló, annál nagyobb lehet maga az űrkabin, így aztán nehezebb és nagyobb űrhajókat kezdtek építeni. De minél nagyobb a rakétatest, annál nehezebb a bordázat, annál bonyolultabb a hegesztés, annál nagyobbak a műszaki követelmények. És ebből a szempontból is egykettőre elérték a felső határt.

És ekkor Long rátapintott az alapvető tévedésre: arra az eredetileg megcáfolhatatlannak látszó tételre, hogy az üzemanyagot a hajó belsejében kell elhelyezni, hogy az egymillió tonna víz befogadására fémburkolatot kell építeni.

Miért kellene? Hisz a víznek nem kell víznek lennie. Lehet jég is, és a jég formálható. Lyukakat olvaszthatnak bele. Űrkabinokat és fúvókákat szerelhetnek bele. A mágneses térerők hatása alatt a kabinokat és a fúvókákat kábelek tarthatják össze.

Long járkálás közben érezte, hogy lába alatt remeg a talaj. A törmelék csúcsában állt. Egy tucat hajó pufogott ki-be a törmelék anyagába vágott járatokon, s az állandó lökésektől a jégtömb remegett.

A jeget nem kellett bányászni. Készen kapták jókora darabokban a Szaturnusz gyűrűi közt, Hisz ezek a gyűrűk a valóságban nem is egyebek, mint csaknem tiszta jégtömbök, amelyek a Szaturnusz körül keringenek. Ezt mutatta a színképelemzés, s aztán kiderült, hogy ez így is van. Ted Long egy ilyen jégtömbön állt – több mint két mérföld hosszú és csaknem egy mérföld vastag jégtömbön. Ez majdnem félmilliárd tonna víz, egyetlen darabban, s Ted Long most rajta állt.

De immár szembe kellett néznie az élet realitásával. Arról sohasem beszélt a többieknek, hogy elképzelése szerint menynyi idő szükséges a gyűrűtörmelék hajóvá alakításához, de szíve mélyén remélte, hogy két nap alatt meglesznek vele. És most már elmúlt egy hét, s nem is merte felbecsülni, mennyi időre lesz még szükség. Már abban sem bízott, hogy a feladat egyáltalán megoldható. Képesek lesznek-e kellő finomsággal szabályozni a fúvókákat olyan vezetékeken át, amelyek két mérföld hosszú jégtömbön futnak keresztül, hogy kimanőverezhessenek velük a Szaturnusz vonzási köréből?

Ivóvizük már kevés volt, igaz, a jégből bármikor előállíthatnak vizet. Ám élelemkészleteik is erősen megcsappantak.

Long megállt, felnézett az égboltra, szemét meresztette. Valóban növekszik-e az a test? Meg kellene mérni a távolságot. De mi tagadás, nem volt bátorsága hozzá, hogy még ezzel is szaporítsa gondjait. Gondolatai a közvetlenebb problémákhoz kanyarodtak vissza.

Még jó, hogy a hangulat nem romlott. Az emberek élvezték a keringést, a Szaturnusz körül, ők voltak az első emberi lények, akik ilyen messzire merészkedtek, az elsők, akik áthaladtak a kisbolygóövezeten, az elsők, akik a Jupitert – szabad szemmel – izzó kavicsnak látták, az elsők, akik így bámulhatták a Szaturnuszt.

Nem is hitte volna, hogy ötven, gyakorlatias szellemű, kérges szívű, fokozattolvaj söprögető képes lesz ilyen érzelmekre. És mégis képesek. És büszkék rá.

Ted Long járkálás közben két embert és egy félig már eltemetett hajót pillantott meg a mozgó szemhatáron.

– Hé, ti ott! – kiáltotta élénken.

– Te vagy az, Ted? – kérdezte Rioz.

– Hát ki más? Dick van veled?

– Persze. Gyere, ülj le. Épp a befagyasztásra készülődünk, s kifogást kerestünk, hogy egy kicsit halogathassuk.

– Én nem – vágott közben Swenson. – Mikor indulunk, Ted?

– Mihelyt készen vagyunk. Bár ez persze, nem válasz.

– Gondolom, be kell érnünk vele – mondta lehangoltan Swenson.

Long felpillantott, a szabálytalan, fényes foltot figyelte az égbolton.

Rioz követte pillantását.

– Mi baj van?

Long egy ideig nem válaszolt. Az égbolt egyébként fekete volt, a gyűrűtörmelékek narancsszínű porként villogtak rajta. A Szaturnusz háromnegyede a gyűrűkkel együtt már a szemhatár alá hanyatlott. Fél mérfölddel odább az egyik hajó a planetoid jeges pereme mellett, a Szaturnusz fényében csillogva, az ég felé suhant, aztán megint lemerült.

A talaj enyhén remegett alattuk.

– Az Árnyék idegesít? – kérdezte Rioz.

"Árnyéknak" nevezték. A legközelebbi gyűrűtörmelék volt, eléggé közel hozzájuk, hiszen ők a gyűrűk külső peremén keringtek, ahol a törmelékdarabok viszonylag ritkásan szétszóródva helyezkedtek el. Húsz mérföldre lehetett tőlük, tisztán látták szaggatott hegyvonulathoz hasonló alakját.

– Látsz rajta valamit? – kérdezte Long.

Rioz vállat vont.

– Semmi különöset. Semmi olyat, amitől tartanunk kellene.

– Nem gondolod, hogy nagyobbodik?

– Miért nagyobbodna?

– Szóval nem nagyobb? – kérdezte nyomatékosan Long.

Rioz és Swenson elgondolkozva nézték a törmelék égitestet.

– Nagyobbnak látszik – mondta Swenson.

– Csak bolhát ültettél a fülünkbe – tiltakozott Rioz. – Ha nagyobb volna, ez annyit jelentene, hogy közeledik hozzánk.

– És miért volna ez lehetetlen?

– Mert hát ezeknek állandó röppályájuk van.

– Az is volt, amikor idejöttünk – mondta Long. – Érzed?

A talaj újból megremegett alattuk.

– Már egy hét óta robbantgatjuk ezt a törmeléket – mondta Long. – Először is huszonöt hajó szállt le ide, ami rögtön megváltoztatta a forgatónyomatékát. Persze, csak egy kicsit. Aztán itt is, ott is leolvasztottunk belőle egy-egy darabot, hajóink állandóan ki-be pufognak rajta, s tetejébe mindig az egyik végén. Egy hét alatt valamelyest tán megváltoztattuk az irányát. Lehet, hogy a két törmelék: ez meg az Árnyék közeledik egymáshoz.

– Van itt hely bőven, nem muszáj épp nekünk jönnie.

Rioz elgondolkozva figyelte az Árnyékot. – Amellett, ha még azt se tudjuk biztosan, valóban nagyobb-e, milyen gyorsan haladhat? Mármint hozzánk viszonyítva.

– Nem kell gyorsan haladnia. A nyomatéka azonos a miénkkel, tehát akármilyen gyengén taszít is meg minket, teljesen kibillenünk a pályánkról, esetleg épp a Szaturnusz felé, oda pedig nem kívánkozunk. A valóság az, hogy a jégnek igen csekély a tapadószilárdsága, s így könnyen előfordulhat, hogy mindkét kis égitest szilánkokra törik.

Swenson felállt. – Az ördögbe is, ha meg tudom mondani, hogy ezer mérföld távolságban egy fokozat milyen irányban halad, akkor azt csak nem probléma megállapítani, hogy egy húsz mérföldre lebegő jéghegy merre tart. – A hajó felé fordult.

Long nem tartotta vissza.

– Tyű, milyen ideges lett – szólalt meg Rioz.

A szomszédos égitestecske pályája tetőpontjára ért, elhaladt a fejük felett, majd hanyatlani kezdett. Húsz perccel később a szemhatár, szemben azzal a szakasszal, ahol a Szaturnusz eltűnt, narancsszínű fényben gyúlt ki, amint a bolygó újból felbukkanni készült.

Rioz belekiabált a rádiójába:

– Mi az Dick, meghaltál?

– Ellenőrzöm a méréseimet – felelte Swenson tompán.

– Közeledik? – kérdezte Long.

– Igen.

– Felénk?

Kis szünet után Swenson elkeseredett hangon válaszolta:

– Pontosan orrba talál minket, Ted. A pályák három napon belül metszik egymást.

– Ne hülyéskedj – kiáltott fel Rioz.

– Háromszor is ellenőriztem – mondta Swenson.

– Akkor most mitévők legyünk? – meredt maga elé Long.

9.

Az embereiknek itt-ott bajuk támadt a kábelekkel. Igen gondosan kellett lefektetni őket, pontosan a mágneses tér irányainak megfelelően, hogy az erőkifejtés maximális legyen. A világtérben vagy a levegőben ez nem lett volna olyan fontos. Ott a kábelek, mihelyt áram alá kerülnek, automatikusan felveszik a megfelelő helyzetet.

Itt azonban másként állt a dolog. A holdacska felszínén a kábel számára vájatot kellett csinálni. Ha a kábel akár csak néhány ívperccel eltért a kijelölt iránytól, ezen csak az egész égitest elforgatásával lehetett volna segíteni, ami pótolhatatlan energiaveszteséggel jár. Ilyenkor tehát a vajatokat át kellett alakítani, a kábeleket át kellett rendezni, s új helyükön újból be kellett fagyasztani.

Az emberek elcsigázottan végezték már megszokott munkájukat.

És ekkor hirtelen felhangzott a parancs:

– Mindenki a hajtóművekhez!

A söprögetőkről legjobb akarattal sem lehetett volna azt állítani, hogy fegyelmezett népség. Morogva, dörmögve, magukban szitkozódva álltak neki, hogy szétszereljék a hajók még érintetlenül maradt fúvókáit, a kis égitest hátsó végére vigyék őket, ott aztán valamennyit megint elhelyezzék, s a vezetékeket kifeszítsék a planetoid felszínén.

Csaknem huszonnégy óra telt el, amikor egyikük felpillantott az égboltra. – Szent Habakuk! – kiáltotta, és felkiáltását nyomdafestéket nem tűrő kifejezéssel toldotta meg.

Társa is felpillantott:

– Nofene! – mondta.

Erre aztán a többiek is felfigyeltek. Ennél furcsább dolog még nem esett meg velük a világtérben.

– Nézzétek az Árnyékot!

Akár egy fertőzött seb, duzzadt az égbolton. Az emberek bámulva nézték, úgy látták, kétszeresére nőtt, és csodálkoztak, hogy eddig nem vették észre.

A munka szinte teljesen leállt. Az emberek ostromolni kezdték Ted Longot.

– Nem mehetünk el innen – magyarázta nekik Long. – Nincs elég üzemanyagunk, hogy visszatérhessünk a Marsra, egy másik jéghold elfogásához pedig nincs felszerelésünk. Itt kell maradnunk. Az Árnyék azért lopakodik felénk, mert a robbantások következtében letértünk eredeti pályánkról. Ezen úgy változtathatunk, hogy folytatjuk a robbantásokat. Mivel az orrban ezt nem tehetjük, mert ezzel kockáztatnánk a hajót, amelyet építünk, ezért más módszerrel kell próbálkoznunk.

Az emberek tovább dolgoztak a fúvókákon. Nekikeseredetten dolgoztak, s minden fél órában újabb és újabb lendületet adott nekik a szemhatár felé emelkedő egyre nagyobb és egyre fenyegetőbb Árnyék.

Long nem volt bizonyos benne, hogy a terve sikerül. Még ha a fúvókák engedelmeskednek is a távvezérlő szerkezetnek, még ha elegendő lesz is a vízkészlet, amely a holdacska jégtestébe nyíló raktárhelyiségtől függ, ahonnan a beépített hősugárzók az üzemanyagot közvetlenül a hajtókamrákba lövellik, akkor sem bizonyos, hogy a kis égitest a mágneses kábelburkolat nélkül kibírja-e a roppant feszítőerőket.

– Kész! – hangzott fel a jel Long vevőkészülékében.

– Kész! – kiáltott Long, s lenyomta a kapcsolót.

A rázkódás erősödött körülötte. A képernyőn megremegett a csillagtér.

A tat tükrében repkedő jégkristályok távoli, izzó tajtékja villant.

– A fúvókák működnek! – hangzott a kiáltás.

Megszakítás nélkül működtek, Long nem merte leállítani őket. Hat óra hosszat fújtattak, sziszegtek, bugyborékoltak, gőzölögtek a világtérbe, s közben az égitest gőzbe burkolózva rohant egyre tovább.

Az Árnyék pedig közeledett, mígnem az emberek már csak ezt a roppant tömeget bámulták, amely most már a Szaturnusznál is lenyűgözőbb látványt nyújtott. Felületén minden barázda, minden völgy világosan kivehető sebhellyé változott. De amikor metszette a jéghold pályáját, több mint fél mérfölddel haladt el mögötte.

A hajtóművek leálltak.

Long ültében előrehajolt, eltakarta szemét. Két napja nem evett. De most már ehet. A közelben nincs más égitest, amely veszélyeztethetné őket, még ha ebben a percben megindulna is feléjük.

A kis holdon Swenson így szólt:

– Az egész idő alatt, amíg figyeltem azt a nyomorult közeledő sziklát, azt mondogattam magamnak: ez nem lehetséges, ezt nem engedhetjük.

– A fenébe is – mondta Rioz –, mindannyian idegesek voltunk. Figyelted Jim Davist? Egészen belezöldült. Én magam is kissé izgatott voltam.

– Nem, másról van itt szó. Nem attól féltem, hogy meghalok. Arra gondoltam... tudom, hogy furcsa, de nem tehetek róla... arra gondoltam, Dóra figyelmeztetett, hogy itt fogok elpatkolni, s ha most majd megtudja, mi történt, életem végéig hallgathatom. Hát nem bolondság, hogy ilyen körülmények közt ezen töröm a fejem?

– Ide figyelj – mondta Rioz –, meg akartál nősülni, hát megnősültél. Mit macerálsz engem a lelki problémáiddal?

10.

Az egyetlen egységgé összeforrasztott flottilla hazafelé tartott hosszú-hosszú útján a Szaturnusztól a Marsra. Naponta akkora távolságot futott be, mint amekkorát kifelé jövet kilenc nap alatt tett meg.

Ted Long az egész legénység számára riadókészültséget rendelt el. A Szaturnusz gyűrűi közül kiemelt kis égitestbe ágyazott huszonöt hajó nem mozoghatott vagy manőverezhetett egymástól függetlenül, energiaforrásaiknak egyesített hajtógőzsugárrá való koordinálása pedig kényes probléma volt. Az első napon akkorát zökkentek, hogy csaknem kiloccsant az agyvelejük.

De ebből a szempontból legalább javult a helyzet, mihelyt sebességük az állandó tolóerő következtében meredeken növekedett. A második nap vége felé a sebesség már meghaladta az óránként százezer mérföldet, kitartóan közeledett az egymillió mérföldhöz, hogy aztán azt is túlszárnyalja.

Long hajója, amelyet a befagyasztott flotta élén helyeztek el, volt az egyetlen, ahonnan öt irányba nyílt kilátás a világtérbe. Az adott körülmények közt ez az elhelyezkedés nem volt éppenséggel kellemes. Long feszülten figyelt, miért, miért nem, azt képzelte, hogy az egyesített hajók roppant utazási sebességének hatására a csillagok lassan hátrafelé csusszannak, elsisteregnek mellettük.

Erről persze szó sem volt. Továbbra is ott szikráztak a fekete háttéren, türelmes mozdulatlanságukkal szinte gúnyolódni látszottak a csekélyke sebességen, amelyet az ember elérni képes.

Az első egy-két nap után az emberek keservesen panaszkodtak. Nemcsak az űrlebegésről kellett lemondaniuk, hanem a nagy gyorsulás miatt a hajók szokásos pszeudo-gravitációs terénél jóval nagyobb megterhelést kellett elviselniük. Long maga is halálosan fáradt volt a könyörtelen gyorsulástól, amely szinte odapréselte a hidraulikus párnákhoz.

Az emberek – Long legnagyobb bosszúságára – rákaptak, hogy háromóránként egy-egy órára leállítsák a hajtóműveket.

Elmúlt már egy esztendeje is annak, hogy Long a megfigyelőablakon át utoljára látta az összezsugorodó Marsot. A hajó akkor még önálló egységként futott a világűrben. Vajon mi történt azóta? Vajon megvan-e még a Mars-kolónia?

Fokozódó félelmében Long a mögötte elhelyezkedő huszonöt hajó egyesült energiájával naponta rádióimpulzusokat küldött a Mars felé. De választ nem kapott. Nem is számított rá. A Mars és a Szaturnusz most a Nap ellentétes oldalain haladtak, s Long tudta, amíg hajójuk nem emelkedik olyan magasra az ekliptika fölé, hogy a Nap jócskán túljusson a hajót a Marssal összekötő vonalon, addig a szoláris interferencia minden jelzésnek útját állja.

Magasan a kisbolygóövezet külső pereme felett érték el a maximális sebességet. Előbb az egyik, majd a másik oldal fúvókáiból lövelltek ki egy rövid gőzsugarat, mire az óriási űrhajó megfordult. Ekkor aztán újból felbőgött a hátsó, összetett hajtómű, de ez most már nem gyorsította, hanem lassította a hajó futását.

Százmillió mérföldre haladtak el a Nap fölött, lefelé íveltek, hogy elérjék a Mars pályagörbéjét.

Már csak egyhetes utazás választotta el őket a Marstól, amikor jelzéseikre végre válasz érkezett. Bár töredékes, éterszaggatta és érthetetlen jelzések voltak, de a Marsról érkeztek. A Föld és a Vénusz olyannyira eltérő szögben voltak, hogy a válasz eredete felől semmi kétség nem lehetett.

Long megnyugodott. Annyi legalább már bizonyos, hogy a Marson még vannak emberek.

Kétnapi távolságban a Marstól már erősen, tisztán jött be a jelzés. Szankov jelentkezett.

– Hello, fiam – szólalt meg. – Nálunk hajnali három van. Úgy látszik, egyesek nincsenek tekintettel a magamfajta öregemberre. Az ágyamból rángattak ki.

– Sajnálom.

– Sose sajnáld. Ez volt az utasításuk. Alig merem megkérdezni, mindenki ép és egészséges?

– Igen, mindenki.

– És vizetek van még?

– Bőven – válaszolta Long erőltetett közönyösséggel.

– Akkor gyertek haza, amilyen gyorsan csak tudtok. Persze, azért ne kockáztassatok semmit.

– Akkor hát valami baj van?

– Nem veszélyes. Mikor szálltok le?

– Két nap múlva. Ki tud addig tartani?

– Majd kitartok.

Negyven óra múlva a Mars vöröses-narancsszínű gömbbé növekedett, betöltötte a hajóablakokat. Longék már a végső, landolási csigavonalon haladtak.

– Lassan – mondogatta magának Long –, csak lassan. – Ilyen körülmények közt még a Mars ritka légköre is roppant bajokat okozhat, ha túl gyorsan haladnak át rajta.

Mivel magasan az ekliptika felől érkeztek, csigavonaluk észak-déli irányban haladt. Fehéren villant fel alattuk az egyik sark jégmezője, aztán a másik, sokkal kisebb a déli féltekén, majd újból a nagyobbik, s megint a kisebbik, növekvő időközökben. A bolygó egyre közeledett, lassan kialakultak a táj körvonalai.

– Landolásra felkészülni! – kiáltotta Long.

11.

Szankov minden tőle telhetőt elkövetett, hogy nyugodtnak látsszék, ami éppenséggel nem volt könnyű dolog, hisz a fiúk a tizenkettedik órában érkeztek. De aztán mégis minden rendben ment.

Néhány nappal ezelőtt még nem tudta bizonyosan, vajon életben vannak-e. Valószínűnek, sőt csaknem bizonyosnak látszott, hogy csupán megfagyott holttetemek: valahol a Mars és Szaturnusz között a végtelen utakon keringenek; új kisbolygók, amelyek valaha eleven emberi lények voltak.

A bizottság már hetek óta alkudozott vele, amikor a hír végre megérkezett. A bizottság tagjai ragaszkodtak ahhoz, hogy a látszat kedvéért ő is aláírja az okmányokat. Mert így egyezménynek nyilváníthatták volna, amelyet a két fél önkéntesen, közös megegyezéssel kötött. De Szankov nagyon jól tudta, hogy ha túlságosan makacskodik, egyoldalúan járnak el majd, fütyülnek a látszatra. Hilder megválasztása most már szinte bizonyosnak látszott, s a bizottság még azt a kockázatot is vállalta volna, hogy lépésük a Földön szimpátiatüntetéseket vált ki a Mars iránt.

Ezért aztán Szankov halogatta a tárgyalásokat: újból-újból végighúzta előttük a mézesmadzagot, nevezetesen azt, hogy végül is beadja majd a derekát.

Ekkor azonban hírt kapott Longékról, mire tüstént befejezte a tárgyalásokat.

Amikor elébe helyezték az aláírandó okmányokat, a jelenlevő riporterek kedvéért még egy utolsó nyilatkozatot tett.

– A teljes vízbehozatalunk a Földről évi húszmillió tonna – jelentette ki. – Ez a mennyiség a saját vízvezetékrendszerünk bővülésének arányában csökkenne. Ha aláírom ezt az okmányt, iparunk teljesen megbénul, minden bővítésre irányuló munkánk elakad. És nem tudom elképzelni, hogy ez legyen a Föld célja.

A bizottság tagjai kemény pillantással viszonozták tekintetét. Digby szenátort már leváltották, s így az egész bizottság Szankov ellen foglalt állást.

– Ezt ön már elmondta – vágott közbe türelmetlenül a bizottság elnöke.

– Tudom – válaszolta Szankov –, de most, hogy aláírom az egyezményt, tisztán akarom látni a dolgot. A Föld tehát eltökélte, hogy megfojtja kolóniánkat?

– Szó sincs róla. A Földnek pusztán az a célja, hogy biztosítsa magának pótolhatatlan vízkészletét, semmi más.

– Önöknek a Földön másfél trillió tonna vizük van.

– Nincs fölösleges vizünk – mondta a bizottság elnöke.

Szankov aláírta az okmányt.

Csak ezt akarta még egyszer hallani. A Földnek másfél trillió tonna vize van, de ebből egyetlen cseppet sem nélkülözhet.

Másfél nappal később a bizottság tagjai és a riporterek az űrkikötő épületében várakoztak. A vastag, köríves ablakokon át kiláttak az üres, néptelen Mars Űrkikötőre.

– Meddig kell még várnunk? – kérdezte bosszúsan a bizottság elnöke. – S ha meg nem sértem, mire várunk?

– A fiaink közül néhányan kint jártak a világtérben, a kisbolygókon túl – válaszolta Szankov.

A bizottság elnöke levette szemüvegét, és hófehér zsebkendőjével megtörölgette.

– És most érkeznek?

– Igen.

Az elnök vállat vont, és szemöldökét ráncolva a riporterek felé pillantott.

Az egyik kisebb, szomszédos szobában egy csoport asszony és gyerek álldogált az ablak előtt. Szankov egy-két lépést tett hátra, s feléjük nézett. Szívesebben lett volna köztük, osztozott volna izgalmukban. Már több mint egy esztendeje várt velük együtt az űrhajósokra. Ő is, mint azok, újból és újból azt mondta magában, hogy bizonyára valamennyien odavesztek.

– Látják? – mutatott kifelé Szankov.

– Ej ha! – kiáltotta az egyik riporter. – Egy űrhajó!

A szomszéd szobából zűrzavaros kiáltások hallatszottak.

Nem annyira űrhajó volt, mint inkább fénylő pont, amelyet egy sodródó fehér felhő elhomályosított. A felhő növekedett, alakot öltött. Kettős csík rajzolódott ki az égre, alsó végei fel-le hullámzottak. Ahogy közeledett, tetején a fényes pont nagyjából henger alakú idommá alakult át.

Egyetlen és érdes felületű, óriási henger volt, de ahol napfény hullt rá, ragyogó, éles sugarak verődtek vissza róla.

A henger az űrhajókra jellemző, súlyos lassúsággal közeledett a talaj felé. A kilövellt sugarakon látszott támaszkodni, és sok-sok tonnányi anyag visszaható ereje folytán úgy ereszkedett le, mint egy fáradt ember a karosszékébe.

Ahogy ereszkedett lefelé, az épületben mindenki elnémult. Az egyik szobában az asszonyok és a gyerekek, a másikban a politikusok és riporterek szinte kővé meredve álltak, hitetlenkedve nyújtogatták nyakukat.

A henger futóművei, amelyek a két hátsó fúvókánál jóval mélyebben feküdtek, talajt értek és belesüppedtek a kavicsos ingoványba. S aztán a hajó csak állt rezzenetlenül, hajtóművei elhallgattak.

Az épületben még tartott a néma csönd, és sokáig nem is törte meg semmi.

Az óriási űrhajó oldalain, a talajhoz vezető két mérföld hosszú úton, emberek kapaszkodtak lassan lefelé – szöges cipőben, kezükben jégcsákánnyal. Mint megannyi szúnyog a hajó vakító felszínén.

– Mi ez? – kérdezte rekedten az egyik riporter.

– Ez – válaszolta higgadtan Szankov – egy jókora darab anyag, amely valamikor a Szaturnusz gyűrűi közt keringett a bolygó körül. A fiaink űrkabint és hajtóműveket szereltek rá, s idehozták. Kiderült, ugyanis, hogy a Szaturnusz gyűrűi jégből vannak.

Szavait síri csönd fogadta.

– Ez az űrhajó formájú valami – folytatta Szankov – voltaképpen óriási jéghegy. Ha a Földön állna, tócsává olvadna, s a saját súlya alatt valószínűleg összeroppanna. A Marson azonban hidegebb van, kisebb a gravitáció, s így ez a veszély nem fenyeget.

Persze, majd rendszeresen megszervezzük a dolgot, víztároló állomásokat létesíthetünk a Szaturnusz és a Jupiter holdjain meg a kisbolygókon. Nagy darabokat fejthetünk ki a Szaturnusz gyűrűiből, összeszedjük és elküldjük a tárolókba. A mi söprögetőink értenek az ilyesmihez.

Így aztán lesz annyi vizünk, amennyi kell. Ez a darab, amit itt látnak, nem egészen egy köbmérföld, vagyis körülbelül annyi, mint amennyit a Föld kétszáz év alatt küldene nekünk. A fiúk a Szaturnuszról jövet jócskán felhasználtak belőle. Az út, mondták, öt hétig tartott, s ezalatt körülbelül százmillió tonna vizet fogyasztottak el. De hát, uramisten, ez még csak egy picinyke horpadást sem okozott ezen az óriási tömbön. Értenek engem?

Szankov a riporterekhez fordult, akik kétségtelenül nagyon is jól értették, miről van szó.

– Még csak egy megjegyzést szeretnék – folytatta Szankov. – A Föld aggódik a vízkészlete miatt. Csak másfél trillió tonna vize van. Ebből egyetlen tonnát sem nélkülözhet, írják meg, hogy mi itt a Marson aggódunk a Föld miatt, nem szeretnénk, ha a földieket bármi baj érné. írják meg, hogy tőlünk majd vásárolhatnak vizet, írják meg, hogy hajlandók vagyunk millió tonnás tételekben, méltányos áron szállítani, írják meg, hogy számításaink szerint tíz éven belül köbmérföldes tételekben tudunk szállítani. Írják meg, hogy senki se aggódjék, a Mars ki tudja elégíteni a Föld minden vízszükségletét és igényét.

A bizottság elnöke mindebből egy szót sem hallott. Megcsapta a jövő szele. Csak homályosan látta maga előtt a vigyorgó, lázasan firkáló riportereket.

A vigyorgó riportereket.

Máris szinte hallotta, hogy ez a vigyorgás a Földön gúnykacajjá fokozódik, mert a Mars ilyen csattanósan visszavágott a pazarláselleneseknek. Máris hallotta a valamennyi földrészen felharsanó nevetést, ahogy e fiaskó híre elterjed. És lelki szemével látta azt a mély és sötét szakadékot – mély és sötét, mint a világűr maga –, amelybe John Hildernek és vele együtt az űrhajózás valamennyi még megmaradt földi ellenőrzőjének politikai reményei egyszer s mindenkorra belehullanak. Az ő reményei is.

A szomszéd szobában Dóra Swenson örömében felsikoltott, s Péter, aki két hüvelyket nőtt, kiáltozva ugrándozott fel-alá: – Papa! Papa! Richárd Swenson épp lelépett a futómű pereméről. Arcát tisztán láthatták sisakjának szilíciumellenzője alatt. Az űrhajós az épület felé tartott.

– Láttál már életedben ilyen boldog embert? – kérdezte Ted Long. – Úgy látszik, mégsem olyan rossz dolog a házasság.

– Ugyan! Túl sokáig voltál kint az űrben – vágta rá Rioz.

!!! Majomujj !!!

A Daloló Harang

Louis Peyton sosem hozta nyilvánosságra, miféle módon játszotta ki a Föld rendőrségét, miként vívta ellene párviadalait éles elmével s fondorlattal; miként tette lehetetlenné mindig, hogy pszichopróbának vethessék alá. Persze bolond is lett volna, ha nyilvánosságra hozza. Bár önteltebb pillanataiban eljátszott a gondolattal: testamentumot hagy hátra, amelyet csak halála után szabad fölnyitni; e testamentumban kiderülne töretlen sikersorozatáról, hogy nem a szerencséjének köszönhető, hanem a képességeinek.

Ebben a testamentumban elmondaná: "Nem Lehet sémát kialakítani bűntény elleplezésére anélkül, hogy az magán viselné kialakítójának nyomait, inkább magukban az eseményekben kell megkeresni a már létező sémákat, s azután ehhez igazítani az akciót."

Peytonnak akkor is ez az alapelv járt az eszében, amikor Albert Cornwell meggyilkolását kitervelte.

Cornwell, ez a kisszerű orgazda az ügy kezdetén épp akkor környékezte meg Peytont, amikor az szokásos egyszemélyes asztalánál üldögélt a Grinnellnél. Cornwell kék öltönye sajátosan fénylett, árkolt arcán sajátos mosoly ült, fakult bajsza sajátosan borzolódott.

– Mr. Peyton – üdvözölte leendő gyilkosát, híján minden jövőbe látó aggálynak –, örülök, hogy látom. Már majdnem lemondtam róla, uram, már majdnem lemondtam róla.

Peyton, aki ki nem állhatta, ha a Grinnellnél újságolvasás és desszertfogyasztás közben zavarják, így szólt:

– Ha valami dolga van velem, Cornwell, tudja, hol érhet el. – Peyton elmúlt negyven, hajának egykori feketesége megkopott már, de háta feszes, tartása fiatalos, szeme sötét, hangja pedig akkor se lehetett volna élesebb, ha külön gyakorolja.

– Másról van szó, Mr. Peyton, másról van szó – mondta Cornwell. – Tudok egy rejtekhelyről, uram, egy rejtekhelyről… tudja mi van benne, uram. – Jobb keze mutatóujja ide-oda mozgott, akár egy láthatatlan anyagot ütögető harangnyelv, bal markát pedig a füléhez nyomta.

Peyton tovább lapozta a távelosztótól még mindig nedves újságját, kisimította, és megkérdezte:

– Daloló Harangok?

– Jaj, csöndesen. Mr. Peyton – suttogta kínlódva Cornwell. Peyton így szólt:

– Jöjjön velem.

Átsétáltak a parkon. Ez is az egyik Peyton-alapelv volt: nincs jobb módja a titokőrzésnek, mint halkan beszélgetni a szabad ég alatt.

Cornwell suttogott:

– Daloló Harangokkal teli rejtekhely; tömérdek Daloló Haranggal teli rejtekhely. Fényezetlenek, de gyönyörűek, Mr. Peyton.

– Látta őket?

– Nem, uram, de beszéltem azzal, aki látta. Bizonyítéka épp elég volt rá, hogy meggyőzzön. Van ott annyi, amennyi mindkettőnknek elég ahhoz, hogy gazdagon vonuljunk vissza. Abszolút gazdagon, uram.

– Ki volt az a másik ember?

Cornwell arcán ravaszság fénylett föl, akár egy füstölgő fáklya, inkább elsötétítette az arcát, mintsem megvilágította, s viszolyogtatóan olajossá tette. – Az az ember egy holdbéli szerencsevadász volt, értett hozzá, hogy a kráterek oldalában rátaláljon a Harangokra. Nem tudom, mi volt a módszere, sosem mondta el nekem. De tucatszám gyűjtött belőlük, elrejtette őket a Holdon, és visszajött a Földre, hogy az elszállításukról intézkedjék.

– Az illető, gondolom, elhalálozott.

– Csakugyan. Rendkívül tragikus baleset érte. Mr. Peyton. Lezuhant egy magaslatról. Szomorú eset. Persze a Holdon végzett tevékenysége teljesen illegális volt. A Domínium igen szigorúan ítéli meg az engedély nélküli harangbányászatot. Így hát valószínűleg égítélet sújtott le rá… Mindenesetre: itt van nálam a térképe.

Peyton, arcán különös kifejezéssel, így szólt:

– Nem vagyok kíváncsi a maga kis tranzakciójának részleteire. Csak azt szeretném tudni, miért jött énhozzám. Cornwell így felelt:

– Hát, szóval van ott elegendő mindkettőnknek, Mr. Peyton; elvehetjük belőle a részünket. Ami engem illet, tudom, hol a rejtekhely, és tudok űrhajót szerezni. Ön pedig…

– No?

– Ön tud űrhajót vezetni, és remek kapcsolatai vannak a Harangok elhelyezésére. Ez igen tisztességes munkamegosztás, Mr. Peyton, ugyebár?

Peyton az élete alapelvét latolgatta – ez az alapelv már kialakult akkor –, s a dolgok beleillettek.

Így szólt:

– Augusztus tizedikén indulunk a Holdra. Cornwell megtorpant.

– Mr. Peyton, még csak április van.

Peyton egyenletesen lépkedett. Cornwellnek szednie kellett a lábát, hogy utolérje.

– Hallotta, amit mondtam, Mr. Peyton? Peyton így szólt:

– Augusztus tizedike. Idejében értesítem magát, közlöm, hova kell hoznia a hajót. Addig ne is próbáljon személyesen megkeresni. Isten áldja, Cornwell!

Cornwell még megkérdezte:

– Fele-fele?

– Pontosan – felelte Peyton.

– Isten áldja!

Peyton magányosan sétált tovább, és újra átgondolta élete alapelvét. Annak idején, huszonhat évesen vásárolt egy földsávot a Sziklás-hegységben. Valamelyik régebbi tulajdonosa házat épített rajta. Menedéknek szánta a két évszázaddal azelőtti atomháború-fenyegetés ellen, amely atomháború azután végül is nem következett be. A ház azonban megmaradt, mint az önzés és rettegés mániájának emlékműve. Acélból és betonból épült, a Föld lehető legelszigeteltebb helyén, magasan a tengerszint fölött, s szinte minden oldalról hegycsúcsokkal körülvéve, amelyek túlmagaslottak rajta. Saját áramfejlesztője volt, víztartalékát hegyi patakok biztosított, fagyasztóiban tíz fél marha húsa is kényelmesen elfért, pincéjét erődítménynek képezték ki, fegyverek arzenáljával, amelyet arra terveztek, hogy elkergessék vele ama rémült, éhes hordákat, amelyek azután sosem állítottak be. Megvolt a maga klimatizáló részlege, amely addig tisztította, tisztította a levegőt, amíg a radioaktivitást kivéve – jaj neked, emberi gyarlóság! – mindent kimosott belőle.

Peyton, az örök agglegény minden évben a túlélésnek eme házában töltötte augusztus havát. Kivitte a kommunikátorokat, a televíziót, az újságtávelosztót. Masszív kerítést épített birtoka köré, és közvetlen jelzőrendszert szerelt be attól a ponttól, ahol a kerítés átszelte a hegyeken végigkanyargó egyetlen ösvényt, egészen a házig. Évente egy hónapon át tökéletesen egyedül lehetett. Senki se látta, senki se érhette el. A tökéletes magányt tartotta az egyetlen igazi vakációnak az emberiséggel folytatott tizenegy hónapi kapcsolat után; megvetette az emberiséget.

Még a rendőrség is jól tudja – mosolyodott el Peyton –, mily mereven ragaszkodik ő a maga augusztusához. Egy ízben még meg is szökött a bíróság elől, és inkább a pszichopróba kockázatát is vállalta, semhogy lemondjon az augusztusáról.

Peyton latolgatta: ne vegye-e be esetleges testamentumába a következő aforizmát is: "Semmi se kelti oly meggyőzően az ártatlanság látszatát, mint egy diadalmas alibinélküliség."

Július harmincadikán, akárcsak minden év július harmincadikán, Louis Peyton fölszállt New Yorkban a 9.15 kor induló nem grav sztratojetre, és 12.30 kor Denverben volt. Itt megebédelt, és fölült a Hump's Point-ba tartó, 1.45 kor induló félgrav buszra, onnan pedig Sam Leibman vitte tovább ősöreg talajautóján – teljes grav! – föl az ösvényen, birtoka határáig. Sam Leibman ünnepélyesen átvette a mindig megkapott tízdolláros borravalót, megérintette a kalapja szélét, mint tizenöt éve mindig.

Július harmincegyedikén, akárcsak minden év július harmincegyedikén, Louis Peyton visszatért a Hump's Point-ra a maga nem grav aeroflitterjén, és a Hump's Point-i nagyáruházban rendelést adott föl azokra az élelmiszerekre, amelyekre a hónap folyamán szüksége lesz. A rendelésben nem akadt semmi szokatlan sem. Lényegében ugyanaz volt, mint előző rendelései.

MacIntyre, az áruház vezetője ünnepélyesen végigolvasta a rendelést, leadta Denverbe a Központi Áruház Hegység kerületének, s az egész egy órán belül átnyomult a tömegszállító sugáron. Peyton. MacIntyre segítségével berakta az élelmiszert aeroflitterébe, otthagyta szokásos tízdolláros borravalóját, és visszatért házába.

Augusztus elsején, 12.01 kor árammal telítődött a birtokát körülvevő erőtér. Peyton izolálódott.

Ám most megváltozott ez a rendszeresség. Szándékosan adott magának nyolc napot. Ez idő alatt lassan és módszeresen elpusztította az egész augusztusra szóló tartalék nagy részét. A porlasztófülkéket használta, amelyek hulladékmegsemmisítőként szolgáltak. Ezek fejlett szerkezetek voltak, minden anyagot – fémeket és szilikátokat is beleértve föllelhetetlen és láthatatlan molekuláris porrá tudták átalakítani. A folyamat során létrejött fölös energiát a birtokán áthaladó hegyi patak vezette el. Ez a patak egy héten át öt fokkal melegebben folyt a szokottnál.

Aeroflitterje augusztus kilencedikén elvitte őt egy wyomingi helyszínre, ahol Albert Cornwell már várta űrhajójával. Maga az űrhajó persze az ügy gyenge pontja, hiszen valakik eladták, valakik elszállították, és segítettek előkészíteni a repüléshez. Ám mindeme valakik szála csupán Cornwellig vezetett, márpedig – gondolta Peyton hideg ajkán kis mosollyal – Cornwell a holtpont lesz. Nagyon is holt pont.

Augusztus tizedikén az űrhajó, Peytonnal az irányítóműszereknél és Cornwell-lel meg a térképeivel az utasülésen, elhagyta a Föld felszínét. Remek volt a nem grav mezője. Teljes sebességnél a hajó súlya alig huszonöt grammra csökkent. A mikromáglyák hatékonyan és zajtalanul táplálták energiával, s a hajó láng és zaj nélkül emelkedett a légkörön át, ponttá zsugorodott, majd eltűnt.

Valószínűtlen volt, hogy a fölszállásnak tanúja lenne, vagy hogy eme lagymatag, békésen csicsergő korszakban radarfigyelő működne, mint hajdanában. Ami azt illeti, nem is működött efféle.

Két nap az űrben, azután két hét a Holdon. Peyton már kezdettől, szinte ösztönösen két hetet kalkulált. Nem voltak illúziói ezekkel a nem térképészek készítette, házilagosan barkácsolt térképekkel kapcsolatban. Talán annak hasznára lehet, aki rajzolta, akinek ott van segítségül az emlékezete. Idegennek azonban rejtjelnél nem sokkal többek.

Cornwell csupán a leszállás után mutatta meg Peytonnak a térképet. Alázatosan mosolygott.

– Elvégre, uram, ez volt az egyetlen kártya a kezemben.

– Összeegyeztette a holdtérképekkel?

– Nem értek hozzá, Mr. Peyton. Magától függök.

Peyton jeges pillantást vetett rá, miközben visszaadta a térképet. Rajta egyetlen biztos pont: a Tycho-kráter, a betemetett Luna City helyén.

Egy vonatkozásban mégis segítségükre volt a csillagászat. A Tycho pillanatnyilag a Hold Nap világította oldalán volt. Ez azt jelentette, hogy kevésbé valószínűek őrjárathajók, s így aligha veszik észre őket.

Peyton vakmerően, gyors nem grav leszállással hozta le gépét a kráter belső árnyékának biztonságos, hűvös sötétjébe. A Nap túl volt zenitjén, s az árnyékok már nem fognak rövidülni.

Cornwell arca megnyúlt.

– Ajaj, Mr. Peyton. Aligha kutathatunk holdnappalon!

– A holdnappal nem tart örökké – válaszolta foghegyről Peyton. – Még vagy százórányi nappal van hátra. Ezt arra használhatjuk, hogy akklimatizálódunk, és feldolgozzuk a térképet.

A válasz gyorsan jött, s többes számban. Peyton újra meg újra áttanulmányozta a holdbéli térképeket, aprólékos méréseket végzett, és megpróbált rendszert találni a házilag készített firkálmányban, amely a kulcs volt – mihez is? Végül Peyton megszólalt:

– A kráter, amelyet keresünk, a három közül bármelyik lehet: GC 3, GC 5 vagy MT 10.

– Mit csinálunk, Mr. Peyton? – kérdezte Cornwell.

– Végigkutatjuk valamennyit – így Peyton. – Elsőként a legközelebbit.

A fényhatárvonal áthaladt rajtuk, és már benn is voltak az éji árnyékban. Ezt követőlelt egyre növekvő időszakokat töltöttek a Hold felszínén, hozzászoktak az örök csendhez és feketeséghez, a csillagok éles pontjaihoz és a fénycsíkhoz, amely a Föld volt; a Föld lesett be a fölöttük lévő kráterszegélyen át. Mély, alaktalan lábnyomokat hagytak a száraz porban; a nyomok meg se moccantak, meg se változtak. Peyton akkor vette először észre őket, amikor kimásztak a kráterből a gömbölyödő Föld teljes fényénél. Ez Holdra érkezésük nyolcadik napján történt.

A holdbéli hideg határt szabott az időtartamnak, ameddig egyhuzamban a hajón kívül maradhattak. Mégis napról napra tovább bírták. A megérkezésüket követő tizenegyedik napon kiiktatták a GC 5 öt; ebben nincsenek Daloló Harangok. A tizenötödik napra Peyton hidegvérét átforrósította a kétségbeesés. A kincsnek a GC 3 ban kellene lennie. Az MT 10 túl messzire van. Nem lesz idejük odaérni, föltárni és még időt hagyni augusztus 31 ig a Földet érésre.

Ám kétségbeesésre végül is nem lett ok: fölfedezték a Harangokat!

Nem voltak szépek. Csupán szabálytalan tömegű szürke kövek, kétöklömnyiek, légűrrel teltek és pihekönnyűek a holdbéli gravitációban. Kéttucatnyi volt belőlük; gondos kifényesítés után mindegyikük legalább százezer dollárért adható el.

Vigyázva, két markukban vitték föl a Harangokat az űrhajóhoz, faforgácsba ágyazták be őket, és visszatértek a többiért. Háromszor tették meg az utat oda-vissza olyan talajon, amely a Földön megviselte volna őket, ám a Hold törpegravitációjában alig számított.

Cornwell átadta az utolsó Harangot Peytonnak, aki gondosan rakosgatta őket a gép belsejében.

– Vigyázzon rájuk, Mr. Peyton – mondta, s rádión erősített hangja élesen csengett Peyton fülébe. – Jövök föl! Lekuporodott, hogy megtegye lassú ugrását a holdbéli gravitáció ellenében, fölnézett, s arca megdermedt a rémülettől. Vonásai tisztán látszottak az űrsisak kemény, átlátszó ablaka mögül, amint végső fintorba dermednek.

– Ne, Mr. Peyton! Ne…

Peyton ökle szorosabban markolta fegyverét; az elsült. Alig elviselhetően vakító fény villant föl. Cornwellből pedig halott lett – az űrruha cafatai közt elterülő, vérrel telifröcskölt emberrepesz.

Peyton mélán meredt a halottra, de csak egy másodpercig. Azután elhelyezte az utolsó Harangot az előkészített tartályba, levette űrruháját, működésbe hozta előbb a nem grav teret, azután a mikromáglyákat, és – egy- vagy kétmillióval gazdagabban, mint két héttel ezelőtt – nekivágott a Földre vezető visszaútnak.

Augusztus huszonkilencedikén Peyton hajója csöndben leszállt a Földre ugyanazon a wyomingi ponton, ahol augusztus tizedikén fölszállt. Nemhiába kereste ki előzőleg oly gondosan a helyet. Aeroflittere még most is ott állt a sziklás, tekervényes táj egy elzárt részének védelmében.

Elszállította a Daloló Harangokat tartályostul a rés legmélyebb rejtekébe, és lazán, ritkásan földdel temette be őket. Újra visszatért az űrhajóhoz, hogy beállítsa az irányítóműszereket, elvégezze az utolsó beszabályozást. Megint kimászott, s két percre rá beindult az űrhajó automatikája.

A hajó halkan és gyorsan tört fölfelé, valamelyest nyugati irányba kanyarodott, amint a Föld elfordult alatta. Peyton beárnyékolta résnyi szemét, és nézte, amíg a láthatár legszélén parányi fény és egy felhőpont tűnt fel az ég kékjén.

Peyton szája mosolyra húzódott. Jól számított. A használhatatlanságig begörbített biztonsági máglyával a mikromáglyák túlvetődtek a berendezést fönntartó biztonsági szinten, az űrhajó pedig eltűnt az ezt követő nukleáris robbanás hevében.

Húsz perc múlva már vissza is ért a birtokára. Fáradt volt, izmai sajogtak a földi gravitációtól. Jóízűt aludt.

Tizenkét órával később, hajnalok hajnalán, megjelent a rendőrség.

A férfi, aki ajtót nyitott, összekulcsolta kezét a pocakján, és mosolygó fejét két-háromszor köszöntésre biccentette. A belépő férfi H. Seton Davenport volt a Földi Nyomozó Irodától. Zavartan tekintett körül.

Nagyméretű és félhomályos volt a szoba, amelybe belépett, csupán egy karosszékkel kombinált íróasztal fölött fénylett munkalámpa. A falat könyvfilmek sora borította. A szoba egyik sarkát galaktikus ábrák foglalták el, a másik sarokban, állványon galaktikus lencse homálylott.

– Ön dr. Wendell Urth? – kérdezte Davenport olyan hangon, mint aki alig hiszi, hogy az. Davenport tömzsi, fekete hajú férfi volt, vékony és előreugró orral, fél orcáján csillag alakú sebbel; ez jelölte meg mindörökre azt a helyet, ahol egy idegroncsoló ostor megérintette, túlságosan közelről.

– Én vagyok az – felelte vékony tenor hangján dr. Urth. Ön pedig Davenport felügyelő.

A felügyelő fölmutatta igazolványát, és így szólt: – Az egyetem ajánlotta önt mint extraterrológust.

– Ezt már volt szíves említeni, amikor félórája fölhívott mondta dr. Urth nyájasan. Vonásai vaskosak voltak, orra turcsi gomb, kissé kiálló szemén vastag szemüveg.

– A tárgyra térek, dr. Urth. Úgy tudom, ön járt a Holdon… Dr. Urth épp egy palack vörös folyadékot és két poharat hozott elő a könyvfilmek ledőléssel fenyegető halma mögül, a poharakra ráfért volna némi törülgetés. Váratlanul nyersen vágott közbe:

– Sosem jártam a Holdon, felügyelő úr. Nem is áll szándékomban. Az űrutazás szamárság. Nem hiszek benne. – Azután szelídebbre fordította a szót:

– Üljön le, uram, üljön le. Igyon egyet.

Davenport felügyelő szót fogadott, és megszólalt:

– De hát ön…

– Extraterrológus vagyok. Igen, más világokkal foglalkozom, de ez nem azt jelenti, hogy oda is kell mennem ezekre. Elvégre ahhoz se kell időutazónak lenni, hogy az ember történész legyen! – Leült, kerek arcán ismét mosoly áradt szét, s így szólt:

– Most pedig mondja el, mi nyomja a szívét.

– Azért jöttem – kezdte komoran a felügyelő –, hogy egy gyilkossági ügyben konzultáljak önnel.

– Gyilkosság? Mi közöm nekem a gyilkosságokhoz?

– Ez a gyilkosság, dr. Urth, a Holdon történt.

– Döbbenetes.

– Több mint döbbenetes. Példátlan, dr. Urth! Ötven év óta, amióta a Holdbéli Domínium létrejött, űrhajók robbantak föl, űrruhák hasadtak szét. Emberek halálra főttek a napoldalon, megfagytak a sötét oldalon, s megfulladtak mindkét oldalon. Történt haláleset lezuhanásból, ami a holdgravitációt figyelembe véve elég meglepő. De mindmostanáig senki se hunyt el másik személy szándékos erőszaktette miatt.

– Hogyan történt? – kérdezte dr. Urth.

– A körülmények szerencsés alakulása folytán a hatóságok egy órán belül a helyszínen voltak. Egy őrjárati űrhajó felvillanást észlelt a Hold felszínén. Tudja, milyen messzire ellátszik egy villanás az éji oldalon. A pilóta értesítette Luna Cityt, és leszállt. Esküszik, hogy miközben visszafelé körözött, sikerült meglátnia földfénynél valamit, amit űrhajófelszállásként észlelt. Leszálláskor rátalált egy szétlőtt holttestre és lábnyomokra.

– Föltételezi, hogy az a fényvillanás a tüzelő fegyver volt? – Ez biztos. A hulla friss volt. Testének belső részei még meg se fagytak. A lábnyomok két embertől származnak. Gondos mérések kimutatták, hogy a lenyomatok valamelyest különböző nagyságúak, ami eltérő méretű űrcsizmára utal. Mindent összevetve két kráterbe vezetnek: az egyik a GC 3, a másik a GC 5, ez azt jelenti…

– Tisztában vagyok a holdbéli kráterek elnevezésének jelrendszerével – mondta szívélyesen dr. Urth.

– Hm. Szóval: a GC 3 on olyan lábnyomok voltak, amelyek hasadékhoz vezettek a kráter falában, e hasadékokban megkeményedett horzsakő lenyomataira találtak. Röntgenfényelhajlásos minták kimutatták…

– Daloló Harangok – vágott a szavába izgatottan az extraterrológus. – Csak nem akarja azt mondani, hogy a gyilkosság a Daloló Harangokkal függ össze?!

– És ha mégis? – kérdezte értetlenül Davenport.

– Nekem van egy. Egy egyetemi expedíció lelt rá, és megajándékozott vele viszonzásul, amiért… Jöjjön, felügyelő úr, ezt meg kell mutatnom.

Dr. Urth fölugrott, és átkocogott a szobán, közben maga után hívta a felügyelőt.

Davenport bosszankodva követte.

Beléptek egy másik szobába, amely az elsőnél is nagyobb, homályosabb és jóval rendetlenebb volt. Davenport elképedten nézte a tömérdekféle-fajta anyagot egymás hegyén-hátán, amely még csak meg se játszotta a rendet.

Szeme a homályban kivett egy kis rög "kék pillantást" a Marsról, azt a holmit, amit romantikus lelkek a rég kihalt marslakók művének tartanak; egy kis meteoritot, egy korai űrhajó modelljét, egy bedugaszolt palack semmit, rajta címke: "Légkör a Vénuszról".

Dr. Urth boldogan közölte:

– Múzeumot csináltam az egész házból. Ez az előnye az agglegényéletnek. Persze még nem rendeztem el egészen. Majd egyszer, ha lesz egy szabad hetem…

Egy pillanatig tűnődve nézett körül, azután eszébe jutott, félretolta a tengeri gerinctelenek fejlődésének rendszerét ábrázoló táblázatot (e gerinctelenek a Barnard-bolygón az élet legfejlettebb formái), és így szólt:

– Itt is van. Sajna, egy kissé repedt.

A Harang vékony dróton függött alá, finoman hozzáforrasztva. Szemmel láthatólag csakugyan repedt volt. Közepén kötél fogta össze, amitől úgy festett, mintha két kis gömböt préseltek volna össze tökéletlenül. Ennek ellenére szeretettel ki volt fényesítve, tompa fényűre, lágy szürkére, bársonyosan simára, kissé ragyásra – a laboratóriumokban, ahol mindenáron szintetikus Harangokat szerettek volna előállítani, képtelenek voltak másolatokat készíteni róluk. Dr. Urth így szólt:

– Jó sokat kísérleteztem, amíg megfelelő ütőt találtam. Igen szeszélyesek ezek a törékeny Harangok. De a csont jó hozzájuk. Itt van egy – és fölemelt egy szürkésfehér anyagú, vékony, kanálszerű valamit –, ezt egy ökör combcsontjából készítettem. Figyelje csak!

Tömzsi ujjai meglepően ügyesen mozgatták a Harangot, hogy kitapogassa a legjobb helyet. Beállította, és finoman rögzítette. Azután elengedte, a Harang szabadon lengett, majd a csontkanál vékonyabbik végével lágyan megütötte a Harangot.

Mintha milliónyi hárfa zendült volna meg mérföldnyire. Fölerősödött, elhalt, visszatért. Nem valami meghatározott irányból jött a hang. Belülről, az ember fejéből szólt, egyszerre hihetetlenül édesen, szomorúan és reszketőn.

Elnyújtottan halt el, s egy teljes percig csöndben voltak mindketten.

Dr. Urth megszólalt:

– Nem rossz, mi? – S egy kis fricskával lendületbe hozta drótján a Harangot.

Davenport nyugtalanul megrebbent.

– Óvatosan! El ne törje! – Köztudott volt, mily törékeny egy jó Daloló Harang.

Dr. Urth ezt mondta:

– A geológusok szerint a Harang csak nyomástól megkeményedett horzsakő, amely légüres teret zár magába, s ebben szabadon csörögnek a parányi kőgyöngyök. Szerintük. De hát: ha csak erről van szó, miért nem tudjuk lemásolni? Egy hibátlan Haranghoz képest az enyém csak gyerekharmonika.

– Így igaz – mondta Davenport –, s a Földön nincs tíz ember, akinek hibátlan Harang lenne a tulajdonában, s akad száz olyan személy vagy intézmény, akik bármely árat megadnának érte, kérdezősködés nélkül. Nagyobb mennyiségű Harang már megér egy gyilkosságot is.

Az extraterrológus odafordult Davenporthoz, és tömzsi mutatóujjával visszatolta szemüvegét makrancos orrára.

– Nem feledkeztem meg a maga gyilkossági ügyéről. Kérem, folytassa.

– Egyetlen mondatban elmondható. Tudom, ki a gyilkos. Visszatértek könyvtárszobai székeikbe, s dr. Urth összekulcsolta kezét gömbölyded hasán.

– Csakugyan? Akkor hát semmi problémája, felügyelő.

– Tudni és bizonyítani: a kettő nem ugyanaz, dr. Urth. Sajnos az illetőnek nincs alibije.

– Mármint úgy érti, sajnos van neki, nem?

– Úgy értem, ahogyan mondom. Ha lenne alibije, azt valahogy meg tudnám dönteni, mert hamis alibi lenne. Ha tanúi lennének, akik azt állítják, látták a Földön a gyilkosság időpontjában, vallomásuk megtámadható lenne. Ha dokumentált igazolása lenne, arról is ki lehetne mutatni, hogy hamisítvány vagy valamiféle trükk. Sajnos neki egyik sincs.

– És mije van?

Davenport felügyelő részletesen leírta a coloradói Peyton-birtokot. Majd így fejezte be:

– Minden augusztust ott tölt, a legszigorúbb elszigeteltségben. Még a Földi Nyomozó Iroda is igazolhatja ezt. Egy esküdtszék biztosra venné, hogy az idén augusztusban is a birtokán volt. Hacsak nem szolgálunk határozott bizonyítékkal arra, hogy a Holdon járt.

– Miből gondolja, hogy Mr. Peyton csakugyan a Holdon járt? Hátha ártatlan.

– Nem az! – Davenport kikelt magából. – Tizenöt éven át igyekeztem megfelelő bizonyítékokat gyűjteni ellene, de még sosem sikerült. Most azonban érzem, hogy ez Peyton-bűntény. Azt mondom önnek: senkiben e Földön nem lenne meg a kellő arcátlanság ehhez, vagy másfelől: senkinek se lenne meg a kellő üzleti kapcsolata ahhoz, hogy csempészett Daloló Harangokat próbáljon továbbadni. Tudjuk róla, hogy szakértő űrpilóta. Tudjuk, hogy kapcsolatban állt a meggyilkolt férfival, bár az igaz, hogy az elmúlt néhány hónapban nem találkoztak. Sajnos azonban e tények egyike sem bizonyíték.

Dr. Urth így szólt:

– Nem lenne egyszerűbb a pszichopróbát bevetni most, hogy ennek használata törvényessé vált?

Davenport arca elborult, orcáján élénk színűre vált a seb.

– Olvasta a Konski-Hiakawa-törvényt, dr. Urth?

– Nem.

– Azt hiszem, senki se. Alapvető a jog a lelki érinthetetlenséghez, mondja a kormány. Rendben van, de mi következik ebből? Az, akit pszichopróbának vetettek alá, és ártatlannak bizonyult abban a bűntényben, amelyben a pszichopróbát alkalmazták nála, annyi kártérítésre jogosult, amennyit csak ki tud sajtolni a bíróságból. Nemrégiben egy bankpénztárost huszonnégyezer dollárral kárpótoltak, mert nem bizonyult alaposnak a gyanú, hogy lopott. A közvetett bizonyíték, amely látszólag a lopásra vallott, valójában egy kis házasságtörés felé mutatott. A bíróság elfogadta a panaszát, amely szerint a férfi elveszítette az állását, a kérdéses férj megfenyegette, s testi rettegésben tartotta, amellett nevetségessé vált és megszégyenült, mert egy újságskribler kiderítette a próba eredményét.

– Megértem annak az embernek a szempontjait.

– Mi is. Épp ez a baj. Ez ismét egy üggyel több, hogy el ne feledjük: akit egyszer már pszichopróbának vetettek alá, soha többé nem tehető ki pszichopróbának más okból. Senkit nem lehet lelki veszélyeztetésnek kitenni életében kétszer, mondja a törvény.

– Kényelmetlen dolog.

– Az bizony. Két év óta; amióta a pszichopróbát törvényesítették, meg se tudom számlálni, hány vagány és svindler igyekezett alávetni magát ennek az eljárásnak apró zsebmetszésért, hogy utána szabadon űzze nagyobb játékait. Tehát az Igazságügy addig nem fogja megengedni, hogy Peytont pszichopróbának tegyék ki, amíg nincs erős bizonyítékunk a bűnösségére. Ha nem is jogi bizonyíték, de bizonyíték, amely elég erős ahhoz, hogy meggyőzze a főnökömet. Az a legrosszabb a dologban, dr. Urth, hogy ha pszichopróba-dokumentum nélkül megyünk a bíróság elé, nem nyerhetünk. Olyan komoly ügyben, amilyen egy gyilkosság, az a tény, hogy nem éltünk a pszichopróba eszközével, még a legostobább esküdt szemében is egyértelművé teszi: a nyomozás nem áll biztos lábakon. – Tehát mit óhajt tőlem?

– Bizonyítékot, hogy Peyton a Holdon járt valamikor augusztusban. Ezt gyorsan kellene előteremteni. Nem tarthatom őt tovább benn csupán gyanú alapján. És ha a gyilkosság híre kitudódik, a világsajtó robban, akár egy aszteroid a Jupiter légkörében. Pompás bűntény, lássa be: az első gyilkosság a Holdon.

– Pontosan mikor követték el? – kérdezte Urth, aki hirtelen gyors keresztkérdésekbe csapott át.

– Augusztus huszonhetedikén.

– És mikor történt a letartóztatás?

– Tegnap. Augusztus harmincadikán.

– Akkor, ha Peyton volt a gyilkos, volt ideje visszatérni a Földre.

– Éppen hogy. Éppen csak hogy. – Davenport ajka elvékonyult. – Ha egy nappal előbb érek oda… Ha üresen találom a házat…

– És maga szerint mennyi időt töltöttek a Holdon ezek ketten, a meggyilkolt és a gyilkos?

– A lábnyomokkal borított talajból ítélve, több napot. Legalább egy hetet.

– Megtalálták-e az űrhajót, amellyel utaztak?

– Nem, és aligha fogjuk valaha megtalálni. Úgy tíz órával ezelőtt a denveri egyetem a háttér-radioaktivitás növekedését jelentette, amely tegnap délután hatkor kezdődött, és pár óra hosszat tartott. Nem nehéz egy űrhajó irányítóberendezését úgy beállítani, hogy legénység nélkül szálljon föl és robbanjon szét ötvenmérföldnyi magasságban mikromáglya-elégtelenség miatt, dr. Urth.

– Ha én lennék Peyton – mondta elgondolkodva dr. Urth –, én a hajón ölőm meg azt az embert, azután pedig együtt robbantom föl a hajót és a hullát.

– Maga nem ismeri Peytont – válaszolta komoran Davenport. – Ő élvezi, hogy győz a törvény fölött. Ez sokat megér neki. Otthagyni a hullát a Holdon: ez nekünk szóló kihívás.

– Értem. – Dr. Urth körkörösen csapkodta a hasát, és így szólt: – Hát, volna egy lehetőség.

– Arra, hogy bebizonyítsa: Peyton járt a Holdon?

– Hogy szakvéleményt tudjak mondani róla magának. – Most?

– Minél hamarabb, annál jobb. Persze csak ha lehetőséget kapok rá, hogy beszélgessek Mr. Peytonnal.

– Ezt el lehet intézni. Kinn vár rám egy nem grav jet. Húsz perc alatt Washingtonban lehetünk.

Ám a kövér extraterrológus arcán hallatlan riadalom jelent meg. Fölpattant, és eltopogott a nyomozó mellől a rendetlen szoba legzsúfoltabb sarkába.

– Nem!

– Mi a baj, dr. Urth?

– Nem ülök nem grav jetre. Nem bízom bennük. Davenport zavartan nézett dr. Urthra. Ezt dadogta:

– Szívesebben menne egykerekűvel?

– Nem bízom semmilyen járműben. Nem hiszek bennük. Csak a két lábamban. – Hirtelen mohón megkérdezte: Nem hozhatná el Mr. Peytont ebbe a városba? Valahova járótávolságon belülre? Mondjuk a városházára? Odáig már gyakran mentem el gyalog.

Davenport csüggedten nézett körül. A nyitott ajtón át belátott a túlsó szobába, benne az égen túli világokból idekerült tárgyakra. Majd dr. Urthra nézett, aki elsápad a nem grav jetnek még a gondolatára is. Azután megvonta a vállát.

– Idehozom Peytont. Ebbe a szobába. Megfelel önnek? Dr. Urth megkönnyebbülten sóhajtott.

– Teljesen.

– Remélem, segít rajtam, dr. Urth.

– Megteszem, ami telik tőlem, Mr. Davenport.

Louis Peyton undorral tekintett körül a környezeten, és megvetéssel mérte végig a kövér embert, aki bólogatva köszöntötte. Rápillantott a felkínált székre, és letörölgette, mielőtt ráült. Davenport széket húzott melléje, fegyvere tokja jól látszott. A kövér emberke mosolyogva ült le, és gömbölyű hasát paskolta, mint aki épp most fejezett be egy jó vacsorát, és ezt mindenáron tudatni akarja a világgal.

Így szólt:

– Jó estét, Mr. Peyton. Dr. Wendell Urth extraterrológus vagyok.

Peyton újra ránézett.

– És mit akar tőlem?

– Tudni szeretném, járt-e a Holdon augusztus folyamán.

– Nem jártam.

– Mégse látta önt senki augusztus elseje és harmincadika között.

– A szokott életemet éltem augusztusban. Ebben a hónapban sosem vagyok látható. Kérdezze meg tőle. – És fejével Davenport irányába bökött.

Dr. Urth kuncogott.

– Jó lenne, ha ezt ellenőrizhetnénk. Ha volna valami fizikai módszer, amellyel elemezhetnénk mondjuk a hajában levő port, és azt mondhatnánk: "Aha, holdkőzet." Sajnos nem tehetjük. A holdkőzet ugyanolyan, mint a földkőzet. És még ha nem így lenne is, akkor se lenne belőle a hajában, hacsak nem űröltözet nélkül lépett volna ki a Hold felszínére, ami valószínűtlen. Peyton közönyös maradt.

Dr. Urth jámbor mosollyal folytatta, s közben az orra hegyére csúszkáló szemüvegét nyomkodta vissza.

– Az űrben vagy a Holdon utazó ember földi levegőt lélegzik be, földi étket eszik. Földi környezetet hordoz a bőrén, akár az űrhajóban van, akár az űrruhában. Keresünk valakit, aki két napot töltött az űrben a Hold felé menet, legalább egy hetet a Holdon és két napot a Holdról visszatérőben az űrben.

– Javasolnám – szólt Peyton –, könnyítse meg a dolgát azzal, hogy engedjen el, és keresse meg az igazi gyilkost.

– Sor kerülhet rá – mondta dr. Urth. – Látott már valaha ilyet? – Tömzsi kezével kotorászott a padlón, s szürke gömböt kerített elő, amely tompított fényt árasztott.

Peyton elmosolyodott.

– Azt hiszem, Daloló Harang.

– Csakugyan Daloló Harang. A gyilkosságot Daloló Harangokért követték el. Mi a véleménye az enyémről?

– Szerintem meglehetősen repedt.

– De vegye csak szemügyre – mondta dr. Urth, és gyors mozdulattal odahajította a csaknem kétméteres távon át. Davenport fölkiáltott, és félig fölemelkedett ültéből. Peyton erejét megfeszítve és oly gyorsan emelte föl a karját, hogy sikerült elkapnia a Harangot.

Peyton így szólt:

– Magának elment az esze! Ne hajigálja így.

– Nagyra becsüli a Daloló Harangokat, mi?

– Túlságosán is, semhogy összetörjek egyet. De ez talán nem bűn. – Peyton szelíden megsimogatta a Harangot, azután a füléhez emelte, és lassan megrázta, figyelte a lunolithek lágy csilingelését, a csöpp horzsakőrészecskéket, amint csörögnek a légüres térben.

Azután, a még mindig hozzáerősített acéldrótnál fogva fölemelte a harangot, hüvelykujja körmét görbült ívben szakszerűen végighúzta a felszínén.

Megpendült! Nagyon lágy, nagyon fuvolaszerű volt az enyhe vibratóval kitartott hang. Egy pillanatra mindhármukat megbűvölte.

Azután dr. Urth így szólt:

– Dobja vissza, Mr. Peyton. Lökje ide! – És várakozón kinyújtotta a kezét.

Louis Peyton automatikusan odalökte a Harangot. Az rövid ívben tette meg a dr. Urth várakozó keze felé vivő út egyharmadát; majd lefelé fordult, és szívet tépő, sóhajos disszonanciával összetört a padlón.

Davenport és Peyton egyaránt szótlanul bámult a szürke törmelékre, s dr. Urth szelíd hangját alig lehetett hallani, amint így szólt:

– Ha rátalálnak a rejtekhelyre majd, ahol a bűnöző a nyers Harangokat őrzi, kérem, hogy egy hibátlan, kifényesített példányt kapjak kárpótlásul és tiszteletdíjként.

– Tiszteletdíj? Mire? – kérdezte Davenport.

– Hiszen az ügy már világos is. Az iménti kiselőadásom ellenére mégiscsak létezik a földi környezetnek egy olyan eleme, amelyet egyetlen űrutazó se visz magával, s ez a földfelszín gravitációja. Az a tény, hogy Mr. Peyton ily elképesztően rosszul ítélte meg egy olyan tárgy elhajítását, amelyet sokra becsül, csak arra vallhat, hogy izmai még nem alkalmazkodtak újra a Föld gravitációjának húzóerejéhez. Az én szakvéleményem, Mr. Davenport, az, hogy a maga foglya az utóbbi néhány nap során távol volt a Földtől. Vagy az űrben járt, vagy valami bolygó jellegű helyen, amely jóval kisebb méretű a Földnél, például a Holdon.

Davenport diadalmasan állt föl.

– Kérném a véleményét írásban – mondta, kezével fegyverén –, és az elég lesz arra, hogy engedélyt kapjak a pszichopróbára.

Louis Peyton kábán és ellenállás nélkül látta be, hogy hátrahagyandó testamentumába bele kell vennie majd a végső műhiba tényét is.

!!! Beszélő kövek !!!

!!! Felfedezők mindahányan !!!

Gyülekező

Immár egy évszázada tartott a béke, és az emberek el is feledték, hogy lehetne másképpen. Aligha tudták volna, hogy hogyan reagáljanak, ha váratlanul a háború veszélyével szembesülnek.

Egy biztos, Elias Lynn, a Robotikai Hivatal főnöke tanácstalanul állt a helyzet előtt, amikor rádöbbent, mi készül. A Hivatal főhadiszállása Cheyenne-ben volt, a decentralizáció évszázados irányvonalát követve; Lynn itt hallgatta kétkedve a Washingtonból hírt hozó fiatal nemzetbiztonsági tiszt jelentését.

Elias Lynn megtermett férfi volt, már-már kedvesen csúnya, kissé kidülledő halványkék szemekkel. Az embereket általában nyugtalansággal töltötte el pillantása, de a nemzetbiztonsági tiszt nem látszott izgatottnak.

Lynn úgy döntött, első reakciója a hitetlenség lesz. A pokolba is, miért ne hitetlenkedne? Ez egyszerűen képtelenség! Hátra dőlt a székében, és így szólt:

- Milyen biztos ez az információ?

A tisztbók aki Ralph G. Breckenridge néven mutatkozott be, és az ajánlásai sem voltak akármilyenek, szemérmetlenül áradt az ifjúság lehelete. Telt ajkak, könnyen piruló, húsos arc és ártatlan szemek. Ruházata élesen elütött a Cheyenne-ben megszokottól, inkább a légkondicionált Washingtonhoz illett, ahol - az elvándorlási divatról tudomást sem véve - továbbra is ott székelt a nemzetbiztonsági szervek teljes vezérkara.

- Semmi kétség, uram - válaszolta Breckenridge elpirulva. - Maguk, gondolom, mindent tudnak Róluk - mondta Lynn, és hangjából nem volt képes kiszűrni egy csipetnyi gúnyt. Különösebben észre se vette, hogy erőteljesen hangsúlyozta azt az ellenségre vonatkozó szócskát, valahogy olyasféleképp, ahogy nyomtatásban a nagy kezdőbetűk teszik. Ennek szokása még az előző generációról öröklődött át. Persze többé már nem azt mondták, "Kelet", a "Vörösök", a "Szovjetek" vagy az "Oroszok". Az zavarólag hatott volna, hisz Ők többségükben nem Keletről jöttek, nem voltak Vörösök, Szovjetek és különösen nem Oroszok. Sokkal egyszerűbbnek bizonyult úgy mondani: Mi és Ők és persze sokkal pontosabb.

Utazók gyakran jelentették, hogy Ők ugyanúgy tették ezt, csak fordítva. Odaát Ők voltak a "Mi" (természetesen a megfelelő nyelven), Mi pedig az "Ők".

Manapság azonban ezzel már senki sem törődött. Az élet kényelmes volt és nyugodt. Megszűnt minden gyűlölködés. Kezdetben ott volt a hidegháború. Mostanra már játékká szelídült az egész, ki nem mondott szabályokkal, majdhogynem szívélyes keretek között.

- Ugyan miért akarnák felborítani az egyensúlyt? - szólalt meg hirtelen Lynn.

Fölállt, és a falon függő világtérképhez lépett, melyet különböző színekkel két részre osztottak. A bal oldalit halványzöldre festették, a jobb oldali kisebbet pedig rózsaszínre. Mi és Ők.

A térkép már egy évszázada nem sokat változott. Nyolcvan esztendővel azelőtt Formosa elvesztése és Kelet-Németország megszerzése voltak az utolsó fontosabb területváltozások.

Mellesleg még egy lényegesebb változásra sor került, méghozzá a színek terén. Két nemzedékkel korábban az Ő területük még baljós vérvörös volt, a Miénk pedig tiszta, makulátlan fehér. Mostanra a színek világában is beállt az enyhülés. Lynn látott Náluk készült térképeket, és a helyzet azokon is ugyanaz volt.

- Nem tennék meg - mondta.

- De már teszik is - felelte Breckenridge -, és jobb lesz, ha megbarátkozik ezzel a ténnyel. Természetesen, uram, tisztában vagyok vele, nem a legkellemesebb arra gondolni, hogy Ők messze előttünk járnak a robotika területén.

Tekintete továbbra is ártatlannak látszott, de szavainak rejtett tüskéi mélyre hatoltak. Lynn összerezzent.

Hát persze, ezért szerzett tudomást róla utolsóként a Robotikai Hivatal főnöke, ráadásul egy nemzetbiztonsági tiszttől. Elvesztette tekintélyét a kormány szemében; ha a Hivatal tényleg alulmarad a csatában, Lynn nem várhat tőlük kegyelmet.

- Még ha igaz is, amit ön mond - szólalt meg elcsigázva -, Ők nem lehetnek olyan sokkal előttünk. Mi emberszabású robotokat is építhetünk.

- És építettünk, uram?

- Igen. Ami azt illeti, kísérleti célokra már elkészült egy-kettő.

- Ők ezen már tíz éve túl vannak. Hogy azóta meddig fejlődtek, azt elképzelheti.

Lynnt elfogta a nyugtalanság. Eltöprengett, vajon hitetlenségét szakmai büszkesége táplálja-e, avagy egyszerűen fél, hogy odalesz az állása és a jó híre. Ez utóbbinak már a gondolatát is képtelenségnek érezte, mégis, most védekezésre kényszerült.

- Nézze, fiatalember - mondta -, nyilván ön is tudja, hogy a világpolitikai patthelyzet sosem volt teljes nyugalomban. Valamiben Ők fejlődtek gyorsabban, másban ugyanakkor Mi. Ha Ők pillanatnyilag leköröztek Minket robotikában, az azért van, mert nagyobb forrásokat vontak össze azon a téren. Ez pedig azt jelenti, hogy valami másban Nekünk kellett előnyre szert tennünk. Talán az erőtérkutatásban vagy mondjuk a hiperatomikában.

Lynnt megrémítette saját állítása, miszerint a patthelyzet nincs nyugalomban. Ennek igazságához nem férhetett kétség, sőt egyedül ez jelentette az egyetlen valódi veszélyt a világ számára. Minden attól függött, mennyire tudják fönntartani az egyensúlyt. Ha a mindig fönnálló apróbb egyenetlenségek egyszer túlzottan kibillentenék a mérleg nyelvét az egyik vagy a másik irányba…

Még csaknem a hidegháborúnak nevezett korszak elején mindkét oldal kifejlesztette termonukleáris fegyvereit, és a háború ezzel elképzelhetetlenné vált. A versengés a katonai térről átváltott gazdaságira és pszichológiaira, és ez azóta is így van.

Mindkét félben megmaradt azonban a vágy, hogy megbontsa az egyensúlyt, hogy ne csak minden lépésre tudjon ellenlépéssel válaszolni, de ő maga tegyen szert olyan kivédhetetlen előnyre, mely a háborút ismét lehetségessé teszi. És mindezt nem azért, mintha bármelyikük is annyira vágyott volna a harcra, hanem mert tartottak tőle, hogy a másik teszi meg előbb azt a bizonyos sorsdöntő felfedezést.

Száz éve már a kötélhúzásban egyikük sem bizonyult erősebbnek. Közben pedig tartott a béke, és a folyamatos kutatások melléktermékeként megjelentek az erőterek, a napenergiát hasznosító berendezések, az igazán hatásos rovarriasztók és a robotok. Mindkét oldalon megjelent egy új tudomány, a gondolatok biokémiája és biofizikája, mely a mentalika nevet kapta. Fölépültek az első bázisok a Holdon és a Marson. Az emberiség hatalmas léptekkel haladt előre, mivel nem volt más választása.

Még arra is rákényszerült mindkét nagyhatalom, hogy elvesse a kegyetlenség és zsarnokság fegyverét, s a lehető legjóindulatúbb, leghumánusabb arcát mutassa a külföld felé.

Nem rúghatják most föl egyszerre az egyensúlyt, nem törhet ki a háború!

- Szeretném megtanácskozni a dolgot az egyik emberemmel - mondta Lynn. - Kíváncsi vagyok a véleményére,

- Megbízható?

Lynn undorodva pillantott a férfira.

- Uramatyám, a robotika területén ki az, akit maguk még nem nyomoztak le több ízben is teljesen? Igen, felelősséget vállalok érte. Ha maga nem bízik meg egy olyan emberben, mint Humphrey Carl Laszlo, akkor nem vagyunk abban a helyzetben, hogy visszaverjük az Ő állítólagos támadásukat.

- Hallottam már Laszlóról - mondta Breckenridge. - Az jó. Na és nincs kifogása ellene?

- Nincs.

- Akkor bekéretem, és mindjárt megtudjuk, mit gondol ő arról a lehetőségről, hogy robotok szállhatják meg az Egyesült Államokat.

- Nem egészen erről van szó - mondta halkan Breckenridge. - Ön még mindig nem képes elfogadni a teljes igazságot. Azt kell megtudnia, mit gondol ő arról, hogy a robotok máris megszállták az Egyesült Államokat.

Laszlo egy magyar ember unokája volt, aki átszökött az akkoriban még vasfüggönynek nevezett hatáson, és ezért halálosan biztos volt benne, hogy minden gyanún felül áll. A kövérkés férfi erősen kopaszodott, és pisze orrú arcán állandóan harcias kifejezés, ült, kiejtése azonban tökéletesen harvardi volt, hangja pedig szinte idegesítően halk.

Lynn számára, akit a hosszú évek aktatologatása meglehetősen eltávolított a robotika tudományának naprakész helyzetétől, Laszlo a tökéletes, teljes tudást személyesítette meg. Már puszta jelenlétében is jobban érezte magát.

- Mit gondol? - kérdezte Lynn.

Laszlo arca mogorva ráncokba húzódott.

- Hogy Ők messze előttünk járnak? Teljességgel hihetetlen. Az azt jelentené, hogy olyan humanoidokat képesek előállítani, amiket már meg se lehet különböztetni az emberektől. Ehhez hatalmas ugrást kellett volna tenniük a robotmentalikában is.

- Ön túlságosan elfogult - szólt közbe Breckenridge hidegen. - Hagyja ki az ügyből a szakmai büszkeségét, és mondja meg: miért lehetetlen, hogy Ók jóval előttünk járjanak? Laszlo vállat vont.

- Biztosíthatom, hogy rendkívül jól ismerem a teljes robotikai irodalmukat. Nagyjából meg is tudom határozni, milyen szinten állhatnak.

- Maga azt tudja csak meghatározni, amit Ők elhitetnek magával, nem gondolja? - javította ki Breckenridge. - Járt már maga valaha a másik oldalon?

- Nem - felelte Laszlo röviden.

- És ön, dr. Lynn?

- Nem, én sem - ismerte be Lynn.

- Látogatott már át egyetlen robotikai szakember is az elmúlt huszonöt évben? - folytatta Breckenridge olyan magabiztossággal, ami világosan elárulta, pontosan tudja a választ.

Pár másodpercig mindenki néma csöndben gondolkozott. Laszlo kerek arcát bosszúság felhőzte el.

- Ami azt illeti - szólalt meg -, Ők már régen nem tartottak robotikai témájú konferenciát.

- Huszonöt éve - tette hozzá Breckenridge. - Hát nem érdekes?

- Talán - hagyta rá Laszlo kelletlenül. - Engem valami más nyugtalanít. Közülük soha senki nem látogatott el a Mi konferenciáinkra sem. Legalábbis én senkire nem emlékszem.

- Meghívták őket? - kérdezte Breckenridge.

Az aggódó arccal bámuló Lynn gyorsan közbeszólt:

- Hát persze.

- Más témájú tudományos konferenciáinkon is hasonlóképp megtagadják a részvételt? - kérdezte Breckenridge.

- Nem tudom - felelte Laszlo, föl-alá járkálva a szobában. - Én legalábbis nem hallottam róla. És ön, főnök?

- Nem - mondta Lynn.

- És ha csupán el akarták kerülni annak a veszélyét, hogy viszonozniuk kelljen a meghívást? Vagy attól féltek, hogy az egyik emberük esetleg kikotyog valamit?

A dolog tökéletesen így festett, és Lynn egyre erősebb meggyőződéssel hitt a nemzetbiztonságiak igazában.

Mi másért nem tartanák Ők a kapcsolatot a robotika terén? Még Eisenhower és Hruscsov korában kezdődött meg a tudósok szigorúan ellenőrzött és szabályzott áramlása egyik oldalról a másikra, méghozzá többszörösen jó okkal: először is ezzel aláhúzták a tudományos fejlődés országhatároktól független voltát; másodszor ez olyan baráti gesztusként tűnhetett föl, amelynek nyoma elévülhetetlenül beleégett a vendéglátó állam lakosainak emlékezetébe; harmadszor a kikerült tudós új, érdekes meglátásokkal ismerkedhetett meg, ráadásul saját, kissé fakónak érzett elgondolásait a többiek tartották újnak és érdekesnek.

Maguk a kormányok is minden eszközzel támogatták a tudóscserét. Persze ebben nem elhanyagolható szerepet játszott az az elgondolás, hogy ha minél többet megfigyelsz, de minél kevesebbet árulsz el, azzal magadat hozhatod előnyös helyzetbe.

A robotika esetében mégsem így történt. Ott nem.

Ez az apróság most elég volt bizonyítéknak. Csak most, pedig mióta ott játszódik már a szemük előtt. Az önelégültség eltompította az éberségünket - gondolta Lynn komoran.

Mivel a másik oldal a nyilvánosság előtt semmi jelentős haladást nem ért el a robotikában, könnyű volt a felsőbbrendűség biztos tudatában ölbe tett kézzel várni. Miért nem látszott valószínűnek, sőt lehetségesnek sem, hogy Ők valójában az ütőkártyáikat rejtegetik, az alkalmas pillanatot lesve?

- Mit lehet tenni? - kérdezte Laszlo érezhetően megingott önbizalommal. Úgy látszott, gondolatmenete őt is hasonló meggyőződésre juttatta.

- Tenni? - ismételte Lynn. Nehéz volt elterelni gondolatait a rátörő rémületről. Akár ebben a pillanatban is tíz emberszabású robot járhatja az Egyesült Államokat, és mindegyik egy darabka TÁ-bombát hordozhat magával.

TÁ! Az egyre rettenetesebb hatást előidéző bombák előállításáért folyó vetélkedés csúcspontja. TÁ! Teljes Átalakítás! Ehhez már nem is lehetett a Napot hasonlítani. A Teljes Átalakítás tüze mellett úgy elhalványult, akár a gyertyaláng.

Tíz humanoid, egyenként teljességgel ártalmatlan, de ha fogják magukat és összegyűlnek, azzal túllépik a kritikus tömeget, és…

Lynn súlyosan fölemelkedett. A szeme alatt sötét táskák, melyek arcának rendszerint vad és baljóslatú kifejezést kölcsönöztek, most még sötétebbnek tűntek.

- Ezek szerint nekünk ki kell dolgoznunk egy módszert, amellyel kiszűrhetjük a robotokat; aztán meg kell találnunk őket.

- Mennyi időnk van? - mormolta Laszlo.

- Legalább öt perccel meg kell elóznunk azt, hogy összetalálkozzanak - vágta rá Lynn -, de fogalmam sincs, mikor lesz az.

Breckenridge bólintott.

- Örülök, hogy mellénk állt, uram. Tudja, magammal kell vinnem önt Washingtonba, egy fontos megbeszélésre.

Lynn fölvonta a szemöldökét. - Jól van.

Elgondolkodott: vajon ha továbbra sem hagyja magát meggyőzni, leváltották volna, és most más utazna Washingtonba mint a Robotikai Hivatal főnöke? Hirtelen fölébredt benne a vágy: bárcsak így történt volna!

Ott volt az elnök tanácsadója, a Tudományos Ügyek Minisztere, a Nemzetbiztonság főnöke, maga Lynn és Breckenridge. Öten ülték körül az asztalt a Washingtonhoz közeli föld alatti erődítmény közepén.

Jeffreys elnöki tanácsadó nagyon hatásos megjelenésű férfi volt, ősz hajával és apró tokájával a maga módján még egészen jóképű is; szolid, elgondolkodó és politikai értelemben annyira tartózkodó, amennyire csak egy elnöki tanácsadó az lehet.

Határozott hangon beszélt:

- Ahogy én látom, három kérdéssel állunk szemben. Először is, mikor gyűlnek össze a humanoidok? Másodszor, hol fognak összegyűlni? Harmadszor, hogyanakadályozhatjuk meg őket ebben?

Amberley, a Tudományos Ügyek Minisztere összerándulva bólintott. Kinevezése előtt az Északnyugati Gépgyár igazgatói posztját töltötte be. Sovány, baltával faragott arcú, feltűnően ideges ember volt. Mutatóujja lassú köröket írt le az asztalon.

- Ami azt illeti, mikor gyűlnek össze - mondta -, gondolom egy darabig még nem fognak.

- Miből gondolja ezt? - kérdezte Lynn élesen.

- Legalább egy hónapja itt vannak az Államokban, ezt mondják a nemzetbiztonságiak.

Lynn automatikusan Breckenridge-re nézett, és Macalaster, a Nemzetbiztonság főnöke elkapta pillantását.

- Az információ megbízható - mondta. - Ne tévessze meg önt Breckenridge fiatalos megjelenése, dr. Lynn. Valójában ez számunkra az egyik leghasznosabb tulajdonsága. Mellesleg harmincnégy éves, és már tíz esztendeje dolgozik az ügyosztályon. Csaknem egy évet töltött Moszkvában, és nélküle mit sem tudnánk a ránk leselkedő rettenetes veszedelemről. A dolgok jelenlegi állása szerint a legtöbb részlet a kezünkben van.

- Épp a legfontosabbak híján - tette hozzá Lynn. Macalaster a nemzetbiztonságiaktól jeges mosolyt villantott rá. Súlyos állát és közel ülő szemeit jól ismerte a nagyközönség, de szinte semmi egyebet.

- Emberek vagyunk, dr. Lynn - mondta. - Breckenridge ügynök így is nagyszolgálatot tett.

Jeffreys, az elnök tanácsadója közbevágott:

- Mondjuk úgy, van bizonyos időnk. Ha szükségesnek tartanák azonnal akcióba lépni, már megtették volna. Úgy tűnik, valamiféle alkalomra várnak. Ha megtalálnánk a helyet, valószínűleg ez a kérdés is magától megválaszolódna.

- Ha TÁ-val akarnak elpusztítani valamit, ekkor a lehető legnagyobb kárt okozzák, vagyis egy nagyvárosban kell keresnünk őket. Más nemigen ér meg egy ilyen bombát. Szerintem négy eshetőség van: Washington mint igazgatási központ, New York mint üzleti központ, valamint Detroit és Pittsburgh mint legfőbb ipari központjaink.

- Én New Yorkra szavazok - mondta Macalaster. - Az igazgatást és az ipart már annyira decentralizálták, hogy egy város elpusztítása nem akadályozná meg az azonnali visszacsapást.

- Akkor miért New York? - kérdezte Amberley, talán kissé élesebben, mint akarta. - Az üzleti világot is decentralizálták. - Itt a morálról van szó. Talán az ellenállási ösztönünket akarják semlegesíteni, hogy az első csapás borzalmai láttán azonnal megadjuk magunkat. Emberéletben a legnagyobb pusztítást pedig New York központi negyedeiben vihetnék véghez. .

- Elég hidegvérű elgondolás - morogta Lynn.

- Tudom - felelte Macalaster -, de Ők képesek rá, ha úgy vélik, ez elősegíti végső győzelmüket. Mi talán nem?… Jeffreys hátrasimította fehér haját.

- Ne gondoljunk mindjárt a legrosszabbra. Tegyük fel, hogy New Yorkot valamikor a télen pusztítják el, mondjuk közvetlenül egy hóvihar után, amikor a leggyengébb a kommunikáció, és a peremkerületekben megsúlyosodnak az ellátási gondok. Nos, addig is, hogy állítjuk meg őket?

Amberley csak ennyit tudott mondani:

- Tíz embert megtalálni kétszázhúszmillió közt, olyan feladat, mintha egy roppant kis tűt keresnénk egy hatalmas szénakazalban.

Jeffreys a fejét rázta.

- Rosszul mondja. Tíz emberszabású robotot kell megtalálnunk kétszázhúszmillió ember között.

- Semmi különbség - ellenkezett Amberley. - Nem tudjuk, különböznek-e külsőre valamiben is az emberektől. Valószínűleg nem. - Lynnre pillantott. A többiek is.

- Mi Cheyenne-ben még nem tudtunk olyat előállítani, amit fényes nappal összetévesztenének egy emberrel - mondta az súlyosan.

- De Ők tudnak- vágta rá a Nemzetbiztonság főnöke -, és nemcsak testi tulajdonságokban. Ez egészen biztos. Elérték a technikai fejlődésnek azt a pontját, hogy legombolyíthatják az agy mikroelektronikai pályáit, és átmásolhatják egy robot pozitronmemóriájába.

Lynn eltátotta a száját.

- Azt akarja mondani, hogy Ők tökéletes másolatot képesek készíteni az emberről, a személyiséget és az emlékezetet is beleértve?

- Igen.

- Akár egy bizonyos emberről is? - Úgy van.

- Ezt is Breckenridge ügynök információira alapozza? - Igen. A bizonyítékok vitathatatlanok.

Lynn egy percre elgondolkozva leszegte a fejét, aztán így szólt:

- Akkor az Egyesült Államok tíz polgára nem ember, hanem robot. De az eredetiket valahogy meg kellett kaparintaniuk. Nem lehettek távol-keletiek, azokat túl könnyű lenne megtalálni. Tehát kelet-európaiak. És hogyan kerüljenek ebbe az országba? Az összes határ állandó radarmegfigyelés alatt áll, hogyan juttathatnának át bárkit is a tudtunk nélkül, legyen az ember vagy robot?

- Meg lehet csinálni - szólalt meg Macalaster. - Hivatalosan is átléphették a határt mint üzletemberek, pilóták vagy turisták. Persze mindenkit alaposan ellenőriznek mindkét oldalon. Tízüket mégis elrabolhatták, és testüket mintául véve legyártották az emberszabású robotokat, amiket aztán helyettük visszaküldtek. Mivel mi erre nem számítottunk, föl se figyelhettünk. És ha az illetők amerikaiak voltak, minden nehézség nélkül bejuthattak az országba. Hát ilyen egyszerű az egész.

- És a családjuk vagy a barátaik sem jönnének rá a cserére?

- Csak így logikus. Higgye el, vártuk a jelentéseket váratlan amnéziás esetekről, különös személyiségváltozásokról. Ezreket ellenőriztünk.

Amberley az ujjai hegyét bámulta elmélyülten.

- Szerintem a megszokott módszerek itt nem vezetnek eredményre. Az ellentámadást a Robotikai Hivataltól kell elindítani, és ebben maximálisan számítok az intézmény vezetőjére.

Éles, noszogató pillantást lövellt Lynn felé.

A férfit elöntötte a keserűség. Úgy érezte, az egész tanácskozás erre ment ki. Semmi olyan nem hangzott el, amit korábban már ne hallott volna. Ebben biztos volt. A problémára nem találhattak megoldást, még csak egy kósza ötlet sem merült fel. Az egészet csupán azért játszották el, hogy megírhassák a jelentésüket, és vereségtől való félelmükben a felelősséget valaki más vállára tehessék.

Mégis volt benne igazság. Mi a robotika terén maradtunk le. És Lynn nem csupán önmagát képviselte, hanem a Robotikai Hivatalt, tehát a felelősséget rá kellett hárítani.

- Megteszem, amit lehet - mondta.

Álmatlanul töltötte az éjszakát, úgyhogy másnap testben és lélekben egyaránt nyúzottan jelent meg egy Jeffreysszel tartandó újabb megbeszélésen. Breckenridge is ott volt, és bár Lynn szívesebben beszélgetett volna el négyszemközt az elnöki tanácsadóval, érezte a helyzet jogosságát. Breckenridge nyilván nagy hatást gyakorolt a kormányra, sikeres felderítőmunkája eredményeként. Úgyhogy miért is ne?

- Uram - szólt Lynn -, azt a lehetőséget is figyelembe kell venni, hogy ez a beszivárgás nem következett be.

- Hogy gondolja?

- Biztos vagyok benne, akármilyen türelmetlen is olykor a közvélemény, és bármennyire szeretnek is a törvényhozók beszélni, a kormánynak tudnia kell, hogy a nagyhatalmak közti egyensúly hasznos az egész világnak. Ezt Nekik is tudniuk kell. Tíz emberszabású robot egy TÁ-bombával szánalmas ürügy a béke aláaknázására.

- Tizenötmillió emberi lény elpusztítását aligha nevezhetjük szánalmas ürügynek.

- A világ egyensúlyát tekintve az. Egyáltalán nem venné el a visszavágási kedvünket, nem ütne gyógyíthatatlan sebet rajtunk. Csupán kirobbantaná azt a bolygóméretű, öldöklő háborút, amit immár olyan régen sikerült elkerülnünk. Egyetlen dolgot érnének csak el vele: mindenki hadba állna egyetlen várost kivéve. Ez így nem elég.

- Hová akar kilyukadni? - kérdezte ridegen Jeffreys. Hogy Nekik nincs itt tíz emberszabású robotjuk az országban? Hogy egy TÁ-bombájuk nem a gyülekezőre vár?

- Jól van, tegyük fel, hogy itt vannak, de a cél talán valami jelentősebb, mintsem egy téli bombamerénylet.

- Mire gondol?

- A robotok összetalálkozásakor bekövetkező fizikai pusztulás talán nem a legrosszabb ami velünk történhet. Mi a helyzet a puszta ittlétükből eredő morális és intellektuális megsemmisüléssel? Minden tiszteletem Breckenridge ügynöké, de mi van, ha Ők egyenesen azt akarták, ébredjünk rá, az emberszabású robotok köztünk vannak? Mi van, ha a humanoidok nem is találkoznak, csupán azt biztosítják, hogy állandó aggodalomban éljünk?

- De miért?

- Árulja el nekem, milyen lépéseket tettek meg eddig a robotok kiszűrésére? Gondolom, a Nemzetbiztonság most nézi, át minden olyan ember aktáját, aki valaha is átlépte a határt, vagy legalábbis annyira közel jutott hozzá, ami lehetővé tesz egy emberrablást. Tudom, mivel Macalaster említette tegnap, hogy gyanús pszichiátriai esetek után nyomoznak. És még?

- A nagyvárosok kulcsfontosságú helyein apró röntgenberendezéseket szereltünk föl - mondta Jeffreys. - A stadionokban például…

- Ahova tíz humanoid könnyedén bejuthat egy futball vagy egy légipólómeccs százezernyi nézője között.

- Pontosan.

- És a koncerttermek meg a templomok?

- Valahol el kell kezdenünk. Mindent egyszerre nem figyelhetünk.

- Különösen, ha el akarjuk kerülni a pánikot - tette hozzá Lynn. - Így van? Nem lenne jó, ha a nagyközönség rájönne, hogy a legváratlanabb pillanatban valamelyik városunk összes lakójával együtt megszűnhet létezni.

- Ez, gondolom nyilvánvaló. Mire akar kilyukadni?

- Arra - folytatta erélyesen Lynn -, hogy anyagi és egyéb erőforrásaink egyre nagyobb részét fordítjuk majd annak a problémának a megoldására, amit Amberley úgynevezett: egy roppant kis tűt kell megkeresni egy hatalmas szénakazalban. Árnyékokat keresünk majd, miközben Ők nyugodtan finanszírozzák a kutatásaikat, míg aztán többé már nem érhetünk a nyomukba, és akkor mindenféle ellenállás nélkül fölmorzsolnak bennünket. Képzelje el, ha kiszivárognak a hírek, és mind több ember keveredik bele az ügybe. A pánik sokkal többet árthat nekünk, mint egy TÁ-bomba.

- Az isten szerelmére, ember, akkor mit ajánl, mihez kezdhetünk? - vágott közbe az elnöki tanácsadó ingerülten.

- Semmit - felelte Lynn. - Vegyük úgy, hogy blöffölnek. Éljünk továbbra is úgy, ahogy eddig, és reménykedjünk benne, nem merik fölborítani az egyensúlyt egyetlen bombányi előny miatt.

- Ez lehetetlen! - kiáltotta Jeffreys. - Teljességgel lehetetlen. Mindannyiunk sorsa a kezemben van, úgyhogy egyetlen dolgot biztosan nem tehetek: semmit. Talán egyetértek önnel, a stadionokban elhelyezett röntgenberendezések valóban nem lehetnek igazán hatásosak, de muszáj minden esélyt megragadni, nehogy aztán később az emberek arra a keserű végkövetkeztetésre jussanak, miszerint a mi tehetetlenségünk játszotta át az országot az ellenség kezére. Ellenakciót kell indítanunk.

- És hogy gondolja?

Jeffreys, az elnöki tanácsadó Breckenridge-re nézett. A nemzetbiztonságiak mindeddig hallgató fiatal tisztje így szólt:

- Nincs értelme arról beszélni, fölborulhat-e az egyensúly, amikor már föl is borult. Nem számít, hogy az emberszabású robotok fölrobbannak-e. Talán csak csalik, amik elvonják figyelmünket a fontosabb dolgokról. A tény azonban akkor is tény marad: negyedszázaddal lemaradtunk robotikában, és ez végzetesnek bizonyulhat. Milyen más újdonságokkal lephetnek meg minket ha kitör a háború? Csak egyetlenegy módon tudhatjuk meg, ha azonnal minden erőnket átcsoportosítjuk erre a területre. A legfontosabb feladat megtalálni az emberszabású robotokat. Nevezhetjük ezt egyszerű robotikai gyakorlatnak, de ha akarják, nevezhetjük hőstettnek is; amivel tizenötmillió férfi, nő és gyerek menthető meg.

Lynn csak a fejét rázta.

- Azt nem szabad. Csak az Ő malmukra hajtaná a vizet. Be akarnak csalni minket egy zsákutcába, miközben Ők szabadon fejlődhetnek minden területen.

- Gondolja maga - szólt Jeffreys türelmetlenül. - Breckenridge már előterjesztette javaslatát, és a kormány elfogadta. Az első lépésünk egy általános tudományos konferencia lesz.

- Általános?

- A természettudományok minden ágazatának valamennyi fontosabb tudósát összeírtuk és meghívtuk őket Cheyennebe. A napirenden azonban csak egyetlen kérdés szerepel majd: Hogyan juthatunk előrébb a robotika terén? Az alcím pedig ez lesz: Hogyan fejlesszünk ki olyan vevőkészüléket, amely fölfogja az agyszövetben keletkező elektromágneses mezőket, és eléggé érzékeny ahhoz, hogy különbséget tudjon tenni egy protoplazmikus emberi agy és egy robot pozitronagya között?

- Azt reméltük, ön elvállalja a konferencia házigazdájának szerepét - tette hozzá Jeffreys.

- Én erről semmit sem tudtam.

- Túl rövid volt az idő, uram. Beleegyezik tehát?

Lynn futólag elmosolyodott. Már megint a felelősséggel dobálóznak. Semmi kétség, újfent az ő nyakába akarják varrni. Az az érzés szállta meg, hogy valójában Breckenridge vezényel mindent. De mi mást tehetne?

- Beleegyezem - mondta.

Breckenridge és Lynn együtt tértek vissza Cheyenne-be. Aznap este Laszlo komor bizalmatlansággal vette tudomásul az elkövetkezendőket.

- Míg nem volt itt; főnök - mondta aztán -, elkezdtem öt kísérleti emberszabású modell tesztelését. Napi tizenkét órát dolgozunk valamennyien, három egymásba érő műszakban. Ha most egy konferenciát is meg kell szerveznünk, belefulladunk a tömegbe és az adminisztrációba. Leáll a munka.

- De csupán időszakosan - csillapította Breckenridge. - És ami elvész a réven, az bejön a vámon.

Laszlo mogorván nézett rá.

- Egy rakás asztrofizikus meg geokémikus nem sokat segíthet a robotikában.

- Más szakterületek specialistáinak meglátásai hasznukra lehetnek.

- Biztos benne? Honnan tudhatjuk, hogy egyáltalán sikerülhet-e fölfogni az agyhullámokat, és ha igen, megkülönböztethető-e egy emberé a robotétól? Egyáltalán ki találta ki ezt a sületlenséget?

- Én - felelte Breckenridge.

- Maga? Hát ért a robotikához?

- Tanultam egy ideig - válaszolta nyugodtan a fiatal ügynök.

- Az nem ugyanaz.

- Hozzájutottam orosz nyelven az ottani kutatások anyagához. Szigorúan titkos tervekéhez, melyek jóval meghaladják a maguk eredményeit.

- Ezen nem vitatkozhatunk vele, Laszlo - csóválta a fejét Lynn.

- Annak az anyagnak az alapján - folytatta Breckenridge javasoltam a nyomozás ilyen irányba terelését. Meglehetősen biztosan állíthatom, hogy egy emberi agy tartalmát nem lehet tökéletesen átmásolni egy pozitronagyba. Teszem azt, a legbonyolultabb pozitronagy is, ami belefér egy emberi koponyában több százszor egyszerűbb, mint élő társa. Így persze nem is fogadhat be annyi mindent, és nekünk ebből kell valami módon előnyt kovácsolnunk.

Laszlo elismerően nézte a fiatalembert, és Lynn is komoran elmosolyodott. Maga Breckenridge, valamint az idegen tudósok megszálló hada továbbra sem tetszett nekik, de a probléma fölkeltette az érdeklődésüket. Egyfajta kárpótlásként fogták föl tehát.

Váratlanul hasított belé a felismerés.

Lynn azon kapta magát, nincs semmi dolga, hiszen vezető pozíciója a tanácskozáson immár teljes mértékben névlegessé vált. Az irodájában üldögélt egymagában, és talán ez segítette hozzá a megoldáshoz. Volt ideje gondolkodni, fölidézni lelki szemei előtt a fél világból Cheyenne-be érkező tudósok arcát.

Az előkészületeket Breckenridge intézte rideg hatékonysággal. Hangja magabiztosan csengett, amikor kijelentette: - Csak gyűljünk össze, majd mi megmutatjuk Nekik. Csak gyűljünk össze…

Olyan észrevétlenül világosodott meg Lynn előtt minden, hogy aki nézi, láthatta volna, amint lassan kettőt pislog - de mást nemigen.

Tette amit tennie kellett, de higgadt távolságtartással, pedig minden oka meg lett volna, hogy haját tépve rohangálni. kezdjen.

Fölkereste Breckenridge-et annak rögtönzött lakosztályában. A férfi egyedül volt, Lynn láttán homloka ráncokba futott.

- Valami baj van, uram?

- Azt hiszem, minden rendben - felelte Lynn megviselten. - Elrendeltem a hadiállapotot.

- Micsoda?!

- Mint a Hivatal főnöke megtehetem, ha megítélésem szerint a helyzet úgy kívánja. A saját részlegem fölött én uralkodom. Fölvéshet egy piros pontot a decentralizációnak.

- Azonnal vonja vissza a parancsát! - Breckenridge egyet előrelépett. - Ha Washington tudomást szerez erről, magának vége.

- Nekem mindenképp végem. Azt hiszi, nem jöttem rá, hogy úgy állítanak be engem, mint Amerika leghétpróbásabb gazemberét? "Aki hagyta, hogy Ők győzzenek." Nekem nincs veszítenivalóm… legfeljebb nyerhetek.

Eszelősen fölnevetett.

- Micsoda jó célpont lenne a Robotikai Hivatal központja, nem, Breckenridge? Persze, így csupán néhány ezer embert ölne meg az a TÁ-bomba, ami máshol nyolcszáz négyzetkilométernyi lakott területet tehetne a földdel egyenlővé egyetlen mikroszekundum alatt. De abból a néhány ezerből ötszáz hazánk legkiválóbb tudósai közül kerül ki. Nagyon kényes helyzetbe kerülnénk, ha e rendkívüli elmék nélkül kellene háborúba kezdenünk. Azt hiszem, inkább meg is adnánk magunkat.

- De hát ez lehetetlen. Lynn, hall engem? Ért engem? Hogyan juthatnának át a robotok a biztonsági vizsgálatainkon? Hogyan találkoznának össze?

- Hiszen már jönnek is! És épp mi segítünk nekik. Mi adtunk rá utasítást. A mi tudósaink átjárnak a másik oldalra, Breckenridge. Rendszeresen meglátogatják Őket. Nagyon találóan rátapintott, milyen furcsa, hogy a robotikában ez nem divat. Nos, a tudósaink közül tíz még mindig náluk van, és helyettük tíz emberszabású robot érkezik Cheyenne-be.

- Ez nevetséges.

- Szerintem nem annyira, Breckenridge. De az egész nem működött volna, ha mi nem tudjuk meg, hogy robotok szivárogtak be Amerikába, és nem hívjuk össze ezt a konferenciát. Micsoda véletlen: maga hozott hírt először a humanoidokról, és maga javasolta a konferenciát is a napirendjével együtt, sőt, maga szervezi az egészet, és pontosan tudja azt is, ki szerepel a meghívottak listáján. Megbizonyosodott róla, hogy ott van-e az a tíz?

- Dr. Lynn! - kiáltotta dühtől elfúló hangon Breckenridge. Fölkészült, hogy előrevetődjön.

- Ne mozduljon! - csattant rá Lynn. - Sugárvető van nálam. Most szépen megvárjuk, hogy a tudósok egyenként befussanak. Akkor a röntgenberendezéssel átvizsgáljuk őket. Megmérjük a radioaktivitásukat. Ellenőrzés nélkül egyikük sem találkozhat senkivel. Ha mind az ötszáz tisztának bizonyul, átadom a sugárvetőmet, és jöjjön aminek jönnie kell. Csakhogy attól tartok, megfogjuk találni a tíz emberszabású robotot. Üljön le, Breckenridge.

Mindketten letelepedtek.

- Várunk - mondta Lynn. - Ha elfáradok Laszlo levált. Várunk.

Manuelo Jiminez professzor a Buenos Aires-i felsőfokú oktatási intézmények igazgatója a sztratoszférarepülő fedélzetén robbant föl, öt kilométernyire az Amazonas völgye fölött. Egyszerű kémiai reakció volt, de azért a gépet teljesen szétvetette.

Dr. Herman Liebowitz a MIT-ről egy mágnesvasúton robbant föl, húsz embert ölve meg és még több százat megsebesítve.

Hasonlóképp végezte úton Cheyenne felé dr. Auguste Marin, a montreali L' Institut Nucléonique-ról, és még hét másik tudóstársa.

Laszlo sápadtan, hebegve rontott be az első hírekkel. Lynn még csak két órája ült ott, Breckenridge-dzsel szemben, kezében a sugárvetővel.

- Először azt hittem, megőrült, főnök - kezdte Laszlo -, de igaza volt. Tényleg robotok voltak. Annak kellett lenniük. - Gyűlölettől lángoló szemmel nézett Breckenridge-re. - De valaki figyelmeztette őket. Maga figyelmeztette őket, és most nem maradt egy sem épségben. Egyet sem vizsgálhatunk meg.

- Úristen! - kiáltott föl Lynn, eszelős gyorsasággal előrenyújtotta sugárvetőjét, és lőtt. A nemzetbiztonsági tisztnek eltűnt a nyaka. A test előrebukott; a fej nagyot koppanva ért földet, és kacskaringózva gurulni kezdett.

- Nem fogtam föl - nyögte Lynn. - Azt hittem egyszerű áruló, semmi több.

Laszlo mozdulatlanul állt, szája tátva, de egy szót sem bírt kinyögni.

- Hát persze hogy figyelmeztette őket - folytatta Lynn rikácsolva. - De hogyan tehette volna végig ebben a székben ülve, hacsak nincs beleépítve egy rádióadó? Hát nem érti? Breckenridge is járt Moszkvában. Az igazi Breckenridge még mindig ott van. Ó, uramisten, hát tizenegy volt belőlük!

Laszlo végre rekedten fölmordult: - De ő miért nem robbant föl?

- Gondolom, azt várta, vajon a többiek megkapták-e a parancsát, és rendben megsemmisültek-e. Uramatyám, uramatyám, amikor maga berontott a hírrel, és ráébredtem az igazságra, azonnal lőnöm kellett. Csak az isten tudja, hány másodperccel voltam gyorsabb nála.

- Legalább maradt egy amit tanulmányozhatunk - mondta Laszlo még mindig remegve. Lehajolt, és ujját belemártotta a lefejezett test nyakából csordogáló ragacsos folyadékba.

Nem vér volt, hanem a legfinomabb gépolaj.

!!! Libamájpástétom !!!

!!! Kogi jérdés !!!

!!! Egy apa emlékműve !!!

Évforduló

Az évi szertartáshoz minden elő volt készítve.

Ebben az évben Moore házán volt a sor, és természetesen Mrs. Moore és a gyerekek beletörődve mentek át a nagymamához aznap estére.

Warren Moore halvány mosollyal vette szemügyre a szobát. Eleinte csak Mark Brandon lelkesedése miatt találkoztak, de később maga is megkedvelte ezt a szelíd megemlékezést. A korral jár, gondolta; húsz év telt el azóta. Pocakos, kopaszodó, tokás, sőt, ami mindennél rosszabb - szentimentális lett.

Így hát az ablakokat teljes sötétségbe polarizálta, és a függönyöket behúzta. Csak egyes falszögletek voltak megvilágítva, emlékeztetőül az annak idején bekövetkezett hajótörésre, a gyenge világításra és a rettenetes elszigeteltségre.

Az asztalon űrhajós ételadagok voltak rudakban és tubusokban, és persze középen egy kibontatlan üveg, szikrázó zöld Jabra víz állott, az az erős erjesztett ital, amelyet csak a Mars gombáinak vegyi hatása tudott létrehozni.

Moore órájára nézett. Brandon hamarosan itt lesz; még sohasem késett ilyen alkalommal. Egyetlen dolog zavarta, ahogy visszaemlékezett: "Warren, ez alkalommal meglepetésem van a részedre. Csak várj! Csak várj!" - mondta Brandon a hallócsövön át.

Brandon Moore szerint keveset öregedett. A fiatalabb férfi negyvenedik születésnapja küszöbén is megőrizte karcsúságát és azt az élénkséget, amellyel az élet minden dolgát üdvözölte. Megtartotta azt a képességét, hogy fellelkesüljön, ha valami jót tapasztal, és mély kétségbeesésbe zuhanjon bármi rossz miatt. Haja őszült, de ettől eltekintve, amikor Brandon fel s alá járkált, s valamiről beszélt felemelt hangon, Moore-nak még csak szemét sem kellett behunynia, hogy maga előtt lássa a pánikba esett ifjoncot az Ezüst Királynő roncsán.

Az ajtócsengő megszólalt, és Moore nyitásra rúgta az automatát, anélkül, hogy hátrafordult volna.

- Gyere, Mark.

Idegen hang válaszolt, halkan és tétovázva:

- Mr. Moore?

Moore gyorsan hátrafordult. Brandon valóban ott volt, de a háttérben maradt, és izgatottan vigyorgott. Valaki állt előtte; alacsony, zömök, egészen kopasz, bőre dióbarna, és az űr lehelete lengte körül.

- Mike Shea - mondta Moore ámulva -, Mike Shea, az űrre mondom! Nevetve fogtak kezet.

- A hivatal révén lépett velem érintkezésbe - szólalt meg Brandon. - Nem felejtette el, hogy az Atomtermékeknél vagyok.

- Ezer éve nem láttalak - mondta Moore. - Várjunk csak, tizenkét évvel ezelőtt a Földön voltál…

- Egyetlen évfordulón sem volt még itt - mondta Brandon. - Mit szólsz ehhez? Most visszavonul. Abbahagyja az űrutazást, és vesz egy telket Arizonában. Csak elbúcsúzni jött, mielőtt elmegy, csak ezért ugrott be a városba. Én meg bizonyos voltam benne, hogy az évfordulóra jött. És erre a vén gazember még azt mondja: "Milyen évfordulóra?"

Shea vigyorogva biccentett.

- Azt mondta, valamiféle ünneplést csaptok az emlékére minden évben.

- Meghiszem azt - mondta Brandon lelkesen -, és ez lesz az első, hogy mind a hárman itt vagyunk, az első igazi évforduló. Húsz éve, Mike, húsz év telt el azóta, hogy Warren kikecmergett a roncsból, és minket lehozott a Vestára.

Shea körülnézett.

- Űradagok, mi? A régi szép napok! És Jabra. Hát persze, emlékszem… húsz év. Soha nem gondolok rá, és most hirtelen, mintha tegnap lett volna. Emlékeztek, mikor végül is visszaérkeztünk a Földre?

- De mennyire! - kiáltotta Brandon. - A parádé, a szónoklatok. Warren volt a nap egyetlen igazi hőse, és mi ezt állandóan mondtuk, és ők soha nem figyeltek ránk. Emlékeztek?

- Hát persze - mondta Moore. - Mi voltunk az első három ember, aki valaha is túlélt egy űrszerencsétlenséget. Szokatlanok voltunk, és minden szokatlan dolog megér egy ünneplést. Ezek a dolgok értelmetlenek.

- Fiúk - mondta Shea -, emlékszik valamelyiktek azokra a dolgokra, amelyeket akkor firkáltak? Arra az indulószerűségre? "Daloljuk útjukat az űrön át, amint veszetten suhantak tovább, s a…"

Brandon csatlakozott hozzá tiszta tenorjával, aztán Moore is belépett a kórusba, úgyhogy az utolsó sor már elég hangos volt ahhoz, hogy megrezegtesse az ablakokat. "Az Ezüst Királynő roncsá-á-án" - üvöltöttek, s vad hahotában törtek ki.

Brandon javaslatot tett:

- Nyissuk ki a Jabrát az első kis kortyhoz. Ennek az üvegnek elégnek kell lennie mindhármunk számára egész éjjel.

- Mark ragaszkodik a teljes hitelességhez - mondta Moore. - Remélem, azt nem kívánja, hogy kimásszam az ablakon, és körülsétáljam a házat, mint egy légy?

- Nos, nem is rossz ötlet - vélte Brandon.

- Emlékeztek az utolsó köszöntőre, amit mondtunk? - Shea maga elé tartotta üres poharát, és idézte: - "Uraim, igyunk arra az egyéves jó öreg H2O-készletre, amely valaha a miénk volt." Három elázott balfácánként landoltunk. Hát, kölykök voltunk! Harmincéves voltam, s öregnek képzeltem magam. És most - hangjából hirtelen reménytelen sóvárgás érződött -, most nyugalmaztak engem.

- Igyál! - mondta Brandon. - Ma újra harmincéves vagy, és mi emlékszünk arra a napra az Ezüst Királynőn, ha senki más nem is teszi. Mocskos, állhatatlan tömeg.

- Mi egyebet vársz? - nevetett Moore. - Minden esztendőben nemzeti ünnepet űradaggal és Jabrával, mint rituális étellel és itallal?

- Nézd csak, még mindig mi vagyunk az egyedüliek, akik túléltek egy űrszerencsétlenséget, és most vedd észre: el vagyunk feledve.

- Nagyon jófajta feledés. Először is, jól éreztük magunkat, és a reklám egészséges lökést adott, hogy felkapaszkodjunk a létrán. Jól megy nekünk, Mark. És Mike Shea számára is minden jól menne, ha nem akart volna visszatérni az űrbe.

Shea vigyorgott, és vállat vont.

- Ott szeretek lenni. De azért nem bánom. A biztosítási végkielégítéssel együtt szép kis pénzzel megyek nyugdíjba. Brandon tűnődve folytatta:

- Az a roncs az Űrközi Biztosítónak egy vagyonba került. De azért nincs minden rendben. Ha valakinek kiejted az Ezüst Királynő nevét manapság, az illetőnek csak Quentin fog eszébe jutni, ha egyáltalán eszébe jut valaki is.

- Kicsoda? - kérdezte Shea.

- Quentin. Dr. Horace Quentin. Egyike azoknak, akik nem élték túl a szerencsétlenséget. Ha megkérdezel bárkit: "Mi van azzal a három emberrel, aki túlélte?" - akkor csak bámulnak rád. He? Csak ennyit fognak mondani.

- Ugyan, Mark, legyünk őszinték - szólt közbe Moore nyugodtan. - Dr. Quentin egyike volt a világ legnagyobb tudósainak, és mi hárman csak három semmije vagyunk a világnak.

- De mi túléltük. Tudomásom szerint eddig még csupán mi éltük túl.

- Ez igaz. Figyelj ide, John Hester is a hajón volt, és ő is jelentős tudós volt. Nem Quentin szakmájában, de jelentős. Az igazság az, hogy az utolsó vacsorán pontosan mellette ültem, mielőtt az a kő nekünk jött. Nos, csak azért, mert Quentin ugyanabban a roncsban halt meg, Hester halála visszhangtalan maradt. Senki sem emlékszik arra, hogy Hester az Ezüst Királynőn halt meg. Csak Quentinre emlékeznek. Lehet, hogy minket is elfelejtettek, de mi legalább élünk.

- Mondok nektek valamit - szólt Brandon egy kis hallgatás után. Láthatólag nem hatott rá Moore érvelése. - Megint csak hajótörést szenvedtünk. Húsz évvel ezelőtt a Vesta térségében szenvedtünk hajótörést. Ma pedig a feledésben vagyunk számkivetve. Most itt vagyunk, ismét együtt mind a hárman végre, és ami egyszer megtörtént, ismét megtörténhet. Húsz évvel ezelőtt Warren lehozott minket a Vestára. Most oldjuk meg ezt az új problémát is.

- Töröljük el a feledést, úgy érted? - kérdezte Moore. - Tegyük magunkat híressé?

- Persze. Miért ne? Tudsz ennél jobb módot a huszadik évforduló megünneplésére?

- Nem, de érdekelne, honnan akarsz kiindulni. Nem hiszem, hogy az emberek emlékeznek egyáltalán az Ezüst Királynőre, kivéve Quentin miatt, úgyhogy ki kell eszelned valamilyen módszert arra, hogy újból felhívd a figyelmet a roncsra. Ezzel kell kezdeni.

-Shea nyugtalanul izgett-mozgott, és ábrázatán töprengő kifejezés jelent meg.

- Vannak, akik emlékeznek az Ezüst Királynőre. A biztosítótársaság például emlékszik, és tudjátok, ez furcsa ügy, most, hogy felhoztátok az egészet. Tíz-tizenegy évvel ezelőtt a Vestán voltam, és megtudakoltam, hogy a roncsdarab, amit lehoztunk, ott van-e még, és azt mondták, hogy persze, ki cipelné el? Úgyhogy azt gondoltam, megnézem, és egy léglökéses motorral a hátamon odaugrottam. A Vesta gravitációja miatt, tudjátok, csak egy léglökéses motorra van szükség. De csak egy bizonyos távolságból tudtam megnézni. Erőtérrel volt körülvéve.

Brandon szemöldöke majdnem a plafonig emelkedett.

- A mi Ezüst Királynőnk? Vajon mi célból?

- Visszamentem és megkérdeztem: hogyhogy? Nem mondták meg, csak azt, nem tudtak róla, hogy oda akarok menni. Közölték, hogy az egész a biztosítótársaság tulajdona.

- Igen - bólintott Moore. - Az ő tulajdonukba került, amikor fizettek. Aláírtam egy lemondó nyilatkozatot, lemondtam a megmentett holmihoz való jogról, amikor elfogadtam a kártalanítási csekket. Azt hiszem, ti is így csináltátok.

- De minek az erőtér? Mire való ez az egész titokzatosság? - kérdezte Brandon.

- Nem tudom.

- Az a roncs nem ér semmit, még ócskavasnak sem. Túl sokba kerülne az elszállítása.

- Ez igaz - szólalt meg Shea. - Akkor is furcsa dolog; még az űrből is visszahoztak egyes darabokat. Egy egész halomra való volt ott. Én láttam, egy rakás ócskavasnak látszott az egész, összegörbült vázdarabok meg ilyesmi. Kérdezősködtem felőle, s azt mondták, a hajók állandóan szállnak le, és hozzák a roncsokat, és hogy a biztosítótársaság szabott árat fizet az Ezüst Királynő bármely visszahozott részéért, úgyhogy az űrhajók a Vesta környékén mindig kerestek ilyen darabokat. Aztán utolsó utam során újból elmentem megnézni az Ezüst Királynőt, és a rakás jóval nagyobb volt.

- Azt mondod, még mindig keresnek? - Brandon szeme csillogott.

- Nem tudom. Lehet, hogy abbahagyták. De a halom nagyobb volt, mint tíz-tizenegy éve, úgyhogy ezek szerint még mindig kutatnak.

Brandon hátradőlt székében, és keresztbe vetette lábát.

- Nos hát, ez nagyon különös. Egy zsugori biztosítótársaság nem sajnálja a pénzt, átfésüli az űrt a Vesta körül, s megpróbálja egy húszéves roncs darabjait felkutatni.

- Lehet, hogy megpróbálják bizonyítani, hogy szabotázs történt - mondta Moore.

- Húsz év múltán? Nem fogják visszakapni a pénzüket akkor sem, ha sikerül nekik bebizonyítani. Elévült dolog.

- Lehet, hogy abbahagyták az egészet hosszú évekkel ezelőtt. Brandon eltökélten felállt.

- Kérdezzük meg. Van ebben valami homályos, és elég Jabrát ittam, és elég évfordulós hangulatban vagyok ahhoz, hogy a végére akarjak járni a dolognak

- Helyes - mondta Shea -, de kit akarsz megkérdezni?

- Megkérdezzük a Multivacot - szólt Brandon. Shea szeme tágra nyílt.

- Multivac! Van a főnöknek itt Multivac készüléke?

- Igen.

- Soha nem láttam még, de mindig szerettem volna.

- Semmi néznivaló nincs rajta, Mike. Pontosan olyan, mint egy írógép. Ne keverd össze a Multivac-kapcsolatot magával a Multivackal. Én senkivel nem találkoztam még, aki magát a Multivacot látta volna.

Moore elmosolyodott a gondolatra. Kételkedett abban, hogy életében valaha is találkozhatnék azzal a maroknyi technikussal, aki munkaidejének legnagyobb részét egy rejtett helyen, a Föld gyomrában tölti, egy mérföldes hosszúságú szuperkomputer gondozásával, amely valamennyi ember által ismert adat és tény gyűjtőhelye volt, s amely irányította az emberek gazdaságát, tudományos kutatását, segített politikai döntések meghozatalában, és áramkörök millióinak fölöslegével rendelkezett arra a célra, hogy olyan egyéni kérdésekre válaszoljon, amelyek nem sértették a magánérdekek titoktartásának etikáját.

Brandon szólalt meg, amint felfelé haladtak az energialiften az emeletre:

- Azon gondolkodtam, hogy beállítok egy gyermek Multivacot a srácoknak. Házi feladatok és a többi, hiszen tudjátok. De valahogyan nem akarom, hogy csak egy költséges játékszerrel és tanulási mankóval több legyen otthon. Hogyan kell kezelni, Warren?

- Először a kérdéseket kell megadni - válaszolt kurtán Moore. - Ha nem továbbítom őket, a Multivac nem látja őket.

A Multivac készülék valóban alig volt több egy egyszerű gépíró berendezésnél. Moore betáplálta a koordinátákat, s ezzel megnyílt az egész bolygót átfogó áramkörhálózat őt megillető része.

- No, most figyeljetek - mondta. - Hogy az elején tisztázzuk, én ellenzem az egészet, és csak azért megyek bele, mert évforduló van, és mert elég szamár vagyok ahhoz, hogy magára is kíváncsi legyek. Hát hogyan fogalmazzam meg a kérdést?

Brandon válaszolt:

- Csak annyit kérdezz: az Űrközi Biztosító még mindig kutatja az Ezüst Királynő roncsait a Vesta térségében? Egyszerű igennel vagy nemmel válaszolhat erre. Moore vállat vont és lekopogtatta, míg Shea tiszteletteljesen figyelte.

- Hogyan felel majd? Talán beszélni fog? - kérdezte az űrhajós. Moore elmosolyodott.

- Ó, dehogy! Annyi pénzt én nem adok rá ki. Ez a típus egyszerűen rányomtatja a választ egy darab szalagra, amely abból a résből jön ki. - Valóban, miközben beszélt, egy rövid szalagdarab jött elő. Moore kivette, rápillantott, és azt mondta: - Nos, a Multivac igent mond.

- Mi a csuda! - kiáltott Brandon. - Megmondtam. Most kérdezd meg, hogy miért.

- De ez már bolondság. Egy ilyenfajta kérdés nyilvánvalóan a titoktartás megsértését jelenti. Csak egy sárga nyomtatvány következhet válaszul: "Jelölje meg indokát."

- Kérdezzük meg, és aztán eldől. A roncsdarabok kutatását nem végezték titokban. Lehet, hogy az okát sem tartják titokban.

Moore vállat vont. Ezt kopogta le: "Miért végzi az Űrközi Biztosító Ezüst Királynőkutatási programját, amelyre előző kérdésünkben utaltunk?"

Sárga szalag jelent meg kattogva, majdnem azonnal: "Jelölje meg indokát, miért van szüksége a kért információra."

- Rendben van - mondta Brandon a zavar legkisebb jele nélkül. - Mondd meg, hogy mi vagyunk a három túlélő, és jogunk van tudni. Mondd csak meg neki.

Moore ezt is leütötte érzelemmentes megfogalmazásban, s másik sárga szalag pottyant ki: "Indoka elégtelen. Nem válaszolhatunk."

- Nem hiszem, hogy joguk lenne titokban tartani - mondta Brandon.

- Ez a Multivactól függ - szólt Moore. - Ő értékeli a megadott indokokat, és ő dönti el, vajon a válaszadás sérti-e a magánérdekeket. Erről van szó. Még a kormány sem tudná megsérteni ezeket az etikai szabályokat bírósági ítélet nélkül, és a bíróságok minden tíz évben egyszer, ha a Multivac ellen ítélnek. Tehát mit akarsz csinálni?

Brandon talpra ugrott, és a rá jellemző módon elkezdett sebesen fel-alá járkálni a szobában.

- Jól van, akkor próbáljuk mi magunk kitalálni. Valami fontosnak kell lennie, hogy fáradozásukat igazolja. Abban megegyeztünk, hogy nem próbálnak szabotázsakcióra találni bizonyítékot, húsz év után ez nem megy. De az Űrközi valamit egészen bizonyosan keres, valami becses dolgot, amit érdemes keresni ennyi ideig. Mármost mi lehet annyira értékes?

- Mark, álmodozó vagy - mondta Moore. Brandon oda se figyelt.

- Nem lehet ékszer - folytatta -, sem pénz vagy értékpapír. Egyszerűen nem lehet elég ahhoz, hogy visszatérüljön mindaz, amibe a kutatás már eddig került nekik. Még akkor sem, ha az Ezüst Királynő teljesen aranyból volna. Mi lehet ennél is értékesebb?

- Nem tudod elbírálni valaminek az értékét, Mark - mondta Moore. - Egy levél, mondjuk, századcentnyit érhet, mint hulladékpapír, s mégis százmillió dolláros különbséget jelenthet egy vállalat számára, attól függ, mi áll a levélben.

Brandon élénken bólogatott.

- Helyes. Iratok. Értékes dokumentumok. No, most miféle papírok érhetnek milliárdokat, és kinek a tulajdonában lehettek az utazás során?

- Vajon ki tudná megmondani?

- Mi van ezzel a dr. Horace Quentinnel? Mit szólsz hozzá, Warren? Ő az egyetlen, akire az emberek emlékeznek, mert annyira fontos ember volt. Mi van a papírokkal, amelyek esetleg nála voltak? Talán egy új felfedezés részletei. Az ördögbe is, ha csak találkoztam volna vele az utazás során, mondhatott volna valamit, csak úgy az udvarias társalgás alkalmával, tudod. És te, Warren, láttad őt valamikor?

- Legalábbis nem tudom felidézni. Beszélgetésre nem emlékszem. Ilyen udvarias társalgás velem amúgy sem fordul elő. Persze lehet, hogy elmentem mellette valamikor anélkül, hogy tudtam volna.

- Az nem valószínű - mondta Shea, és látszott, hogy erősen gondolkodott. - Azt hiszem, eszembe jutott valami. Volt egy utas, aki soha nem hagyta el a kabinját. A steward beszélt róla. Még étkezésekhez sem jött ki.

- És ez Quentin volt? - kérdezte izgatottan Brandon, megtorpanva a járkálásban.

- Lehetséges. Lehet, hogy ő volt. Nem tudom, hogy bárki is mondta volna, hogy ő az. Nem emlékszem. De nagy fejesnek kellett lennie, mert egy űrhajón az ember nem vacakol felszolgálással a kabinban, hacsak nem valóban nagykutya.

- És Quentin, volt a nagykutya ezen az úton - jegyezte meg Brandon elégedetten.

- Tehát volt a kabinjában valami. Valami nagyon fontos. Valami, amit rejtegetett.

- Lehet, hogy egyszerűen űrbeteg volt - mondta Moore. - Csakhogy… - Homlokát ráncolta és elhallgatott.

- Folytasd - sürgette Brandon. - Te is emlékszel már valamire?

- Meglehet. Mondtam, hogy az utolsó vacsoránál dr. Hester mellett ültem. Valamit mondott arról, hogy azt remélte, találkozik dr. Quentinnel az utazás során, de nincs szerencséje.

- Hát persze - kiáltotta Brandon -, mert Quentin nem akart kijönni a kabinjából!

- Ezt nem mondta. Elkezdtünk beszélgetni Quentinről. Várjunk csak, mit is mondott

- Moore halántékára szorította kezét, mintha így akarta volna kisajtolni emlékezetéből a húsz év előtti szavakat. - Természetesen nem tudom az eredeti szavakkal visszaadni, de valamit mondott arról, hogy Quentin nagyon színpadias, vagy hogy a drámai helyzetek rabja, és hogy valami tudományos konferenciára mennek a Ganümédészre, és hogy Quentin még előadásának címét sem volt hajlandó közölni.

- Minden egybevág. - Brandon újból gyors vágtába kezdett. - Volt valami új, nagy felfedezése, amelyet tökéletesen titokban tartott, mert a Ganümédész-konferencián akarta kirobbantani, és a lehető legnagyobb drámaisággal akarta csinálni. Nem akart kijönni a kabinjából, mert valószínűleg tartott attól, hogy Hester kifaggatja… és Hester meg is tette volna, a nyakam rá. És aztán a hajó nekiment a kőnek, és Quentin meghalt. Az Űrközi Biztosító nyomozni kezdett, szóbeszédeket hallottak erről az új felfedezésről, és úgy vélték, ha birtokukba vehetnék, fedezni tudnák veszteségüket, sőt még ennél is többet nyerhetnének. Így hát megszerezték a hajó tulajdonjogát, és azóta is vadásznak Quentin papírjaira a maradványok között.

Moore mosolygott, a másik ember iránt érzett teljes szeretetével.

- Mark, ez gyönyörű elmélet! Az egész estét megéri, csak figyelni téged, ahogyan valamit csinálsz a semmiből.

- Ó, igen? Valamit a semmiből? Kérdezzük meg újra a Multivacot. Az e havi számlát én fogom fizetni.

Jól van. Légy a vendégem. Ha nem haragszol azonban, én felhoznám a Jabra üveget. Még egy kis kortyra van szükségem, hogy lépést tartsak veled.

- Nekem is - mondta Shea.

Brandon elfoglalta helyét az írógép mellett. Ujjai remegtek az izgalomtól, amint leütötte: "Milyen természetűek voltak dr. Horace Quentin utolsó kutatásai?"

Moore visszatért az üveggel és poharakkal, amikor megjött a válasz, ez alkalommal fehér papíron. A válasz hosszú volt és apró betűs, és többnyire húsz évvel korábbi folyóirat-publikációkra hivatkozott. Moore átfutotta.

- Nem vagyok fizikus, de úgy látszik, mintha az optika iránt érdeklődött volna. Brandon türelmetlenül rázta fejét.

- De ez mind megjelent. Mi valami olyant keresünk, ami nem jelent meg.

- Sosem fogunk semmit megtudni róla.

- A biztosítótársaság megtudott valamit.

- Ez csak a te elméleted.

Brandon remegő kézzel masszírozta az állat.

- Hadd kérdezzek még valamit a Multivactól.

Ismét leült és kikopogta: "Adja meg dr. Horace Quentin még életben levő munkatársainak nevét és hívószámát azok közül, akik kapcsolatban voltak vele az egyetemen, amelynek tanszékén dolgozott."

- Honnan tudod, hogy egyetemi tanszéken dolgozott? - kérdezte Moore.

- Ha nem, a Multivac meg fogja mondani.

Egy cédula bukkant elő. Csak egy nevet tartalmazott.

- Föl akarod hívni ezt az embert? - kérdezte Moore.

- Persze - mondta Brandon. - Otis Fitzsimmons, detroiti számmal. Warren, megengeded, hogy…

- A vendégem vagy, Mark. Ez még a játékhoz tartozik.

Brandon beállította a kombinációt Moore kapcsolóasztalán. Női hang válaszolt. Brandon dr. Fitzsimmonst kérte, és rövid várakozás következett. Aztán vékony, öreges hang szólalt meg:

- Halló! Brandon beszélt:

- Dr. Fitzsimmons, az Űrközi Biztosítót képviselem a néhai dr. Horace Quentin ügyében.

- Az ég szerelmére, Mark - suttogta Moore, de Brandon szigorú mozdulattal leintette.

Olyan hosszú szünet volt, hogy attól tartottak, elromlott a készülék, amikor az öreges hang újra megszólalt:

- Annyi év után? Ismét?

Brandon a visszafojthatatlan diadal érzetével pattintott ujjával, de zavartalan, halk udvariassággal folytatta:

- Még mindig azt szeretnénk tudni, doktor úr, hogy emlékszik-e további részletekre, mit hordott dr. Quentin utolsó útján magával, ami utolsó, kiadatlan felfedezésével kapcsolatban lehet.

- Nos - türelmetlen nyelvcsettintés volt hallható -, már megmondtam, hogy nem tudom. Nem akarom, hogy megint ezzel zavarjanak. Nem tudom, egyáltalán volt-e valami. Az illető célozgatott rá, de hát mindig tett célzást ilyen vagy olyan szerkezetre.

- Milyen szerkezetre, uram?

- Mondom, hogy nem tudom. Egyszer használt egy nevet, és erről már beszéltem önöknek. Nem hiszem, hogy lenne jelentősége.

- Nincsen meg ez a név a feljegyzéseink között, uram.

- Hát pedig ott kell, hogy legyen. Eh, mi is volt az a név? Az optikon, igen, ez az.

- C vagy k. Nem tudom, és nem is érdekel. Most kérem, ne háborgassanak tovább. Viszonthallásra. - Mérgesen dünnyögve megszakította a vonalat. Brandon elégedett volt.

- Mark, ez a lehető legostobább dolog volt, amit tehettél - szólalt meg Moore. - Hamis személyazonosságot bemondani törvénybe ütköző cselekedet. Ha bajba akar téged keverni…

- Miért akarna? Mostanra már el is feledkezett róla. De hát nem érted, Warren? Az Űrközi erről érdeklődött nála. Folyton azt mondta, hogy mindezt már elmagyarázta.

- Jó. De ezt te is feltételezted. Mi egyebet tudtál meg?

- Azt is tudjuk - mondta Brandon -, hogy Quentin szerkezetét optikonnak hívták.

- Fitzsimmons nem tudta bizonyosan. És még akkor is, mivel azt már tudjuk, hogy a vége felé az optika irányában specializálta magát, egy ilyen név, mint az optikoné, semmivel sem visz minket előbbre.

- És az Űrközi Biztosító vagy az optikont keresi, vagy a reá vonatkozó papírokat. Lehet, hogy Quentin a részleteket fejben tartotta, és csak egy modellje volt a készüléknek. Végül is, Shea azt mondja, hogy fémtárgyakat szedtek föl, nem?

- Sok fémhulladék volt a rakásban - egyezett bele Shea.

- Az űrben hagyták volna, ha papírok után kutatnak. Tehát amit mi akarunk, az egy olyan készülék, amelyet optikonnak lehet nevezni.

- Még ha az elméleted helyes is lenne, Mark, és egy optikont keresünk, a kutatás most már tökéletesen reménytelen - mondta Moore határozottan. - Kétlem, hogy a törmeléknek több mint tíz százaléka a Vesta körüli pályán maradna. A Vestáról a szökési sebesség gyakorlatilag nulla. Csupán egy szerencsés lökés volt szerencsés irányban szerencsés sebességgel, hogy roncsdarabunk pályára állt. A többi eltűnt, szétszóródott az egész Naprendszerben, minden elképzelhető pályán a Nap körül.

- Mégis fölszedtek darabokat - mondta Brandon.

- Igen, azt a tíz százalékot, amelynek sikerült Vesta körüli pályára jutnia. Ez minden. Brandon nem adta be a derekát. Elgondolkodva mondta:

- Tételezzük fel, hogy ott volt, és nem találták meg. Megelőzhette őket valaki? Mike Shea nevetett.

- Hát mi aztán ott voltunk, de nem léptünk le a bőrünkön kívül egyébbel, és annak is nagyon örültünk. Ki más lehetett volna?

- Ez így van - helyeselt Moore -, és ha valaki más fölszedte, miért tartja titokban?

- Talán nem tudja, mi az.

- Akkor hogyan fogunk tovább… Moore félbehagyta mondatát, és Shea-hez fordult. - Mit mondtál? Shea értetlenül bámult.

- Kicsoda, én?

- Most, arról, hogy ott voltunk. - Moore szeme összeszűkült. Fejét rázta, mintha ki akarta volna tisztítani, aztán így suttogott: - Hatalmas Galaktika!

- Mi van? - kérdezte Brandon feszülten. - Mi van, Warren?

- Nem biztos. Megbolondítasz az elméleteiddel; olyannyira, hogy én is kezdem komolyan venni, azt hiszem. Tudod, mi valóban elvittünk dolgokat a roncsról. Úgy értem, a ruhánkon és a megmaradt személyes holminkon kívül. Vagy legalábbis én megtettem.

- Micsoda?

- Akkor történt, amikor a roncson kívül haladtam… az űrre mondom, olyan tisztán látom, mintha ott lennék… fölvettem néhány holmit, és az űrruhám zsebébe tettem. Nem is tudom, miért, valójában nem voltam magamnál. Gondolkodás nélkül cselekedtem. És aztán, nos, megtartottam őket. Emlékként, azt hiszem. Visszahoztam őket a Földre.

- Hol vannak?

- Nem tudom. Azóta többször költözködtünk, tudod.

- Ugye, nem dobtad ki őket?

- Nem, de a dolgok könnyen elkallódnak költözködés közben.

- Ha nem dobtad ki őket, itt kell hogy legyenek valahol ebben a házban.

- Ha nem vesztek el. Esküszöm, nem tudok visszaemlékezni, hogy láttam volna őket az utóbbi tizenöt esztendőben.

- Mik voltak ezek a tárgyak? Warren Moore lassan válaszolt:

- Az egyik egy töltőtoll volt, úgy rémlik; igazi antik darab, amely még tintaadagoló töltettel működött. Ami izgat most, hogy a másik egy kis látcső volt, nem hosszabb tizenöt centiméternél. Érted, mire gondolok? Látcső!

- Az optikon! - kiáltotta Brandon. - Biztos!

- A véletlenek összejátszása csupán - mondta Moore, megpróbálva a józanság határain belül maradni. - Csak érdekes véletlen. De Brandon nem fogadta el.

- Véletlen, ostobaság! Az Űrközi nem tudta megtalálni az optikont a roncson, sem pedig az űrben, mert egész idő alatt nálad volt!

- Meg vagy őrülve!

- Gyerünk, most meg kell találnunk a dolgot. Moore mélyet sóhajtott.

- Nos, én megnézem, ha ezt akarod, de kétlem, hogy megtalálom. Oké, kezdjük a raktárszinten. Ez a leglogikusabb hely.

- A logikus hely általában a legrosszabb hely a keresésre - kuncogott Shea. De azért valamennyien megint az energialift felé indultak.

A raktárszinten áporodott, dohos szag volt. Moore megindította a porülepítőket.

- Nem hiszem, hogy az utóbbi két évben takarítottunk volna. Ez is mutatja, milyen gyakran vagyok itt fönt. Nos, lássuk csak… ha valahol meglesz egyáltalán, az agglegénygyűjteményemben kell lennie. Arra a kacatra gondolok, amihez agglegény koromból ragaszkodom. Itt kezdhetjük.

Moore kezdte átfésülni a műanyag dobozok tartalmát, miközben Brandon izgatottan kukucskált át a válla fölött.

- No nézzétek! - mondta Moore. - A kollégiumi évkönyvem. Szonista voltam abban az időben, méghozzá nagyon lelkes. A helyzet az, hogy sikerült hangfelvételt készítenem minden végzős képéhez, aki itt a könyvben szerepel. - Szeretettel kopogtatta meg a fedelét. - Megesküdnél, hogy nincs benne egyéb a szokásos trimenziós fényképeknél, de mindegyik mellé van egy… - Észrevette Brandon szemöldökének összehúzódását. - Oké, folytatom a keresést.

Abbahagyta a dobozok nézegetését, és kinyitott egy régi, ódivatú, fautánzatú koffert. Szétválogatta a különböző rekeszek tartalmát.

Brandon felkiáltott:

- Hohó, nem ez az?!

Egy kis hengerre mutatott, amely halk pengessél gurult a padlóra. Moore ránézett.

- Én nem… De igen! Ez a toll. Megvan. És itt a látcső. Egyik sem működik persze. Mindkettő el van törve. Legalábbis azt hiszem, a toll el van törve. Valami meglazult és csörög benne. Hallod? A leghalványabb elképzelésem sincs, hogyan kell megtölteni, úgyhogy nem tudom ellenőrizni, működik-e. Manapság már tintaadagoló töltetet sem gyártanak.

Brandon a fény alá tartotta.

- Kezdőbetűk vannak rajta.

- Igazán? Nem emlékszem, hogy észrevettem volna.

- Jócskán le van kopva. Mintha J. K. Q. lenne.

Q?

Pontosan, és ez elég ritka betű, hogy családi név kezdődjék vele. Ez a toll Quentiné lehetett. Öröklött darab, amelyet talizmánként vagy érzelmi okokból tartott meg. Talán egy dédnagyapáé volt, abból az időből, amikor még ilyen tollakat használtak; egy déd-nagyapa, akit Jason Knight Quentinnek vagy Judah Kent Quentinnek vagy hasonlónak hívtak. Ellenőrizhetjük Quentin őseit a Multivac révén.

- Azt hiszem, meg kellene tenni - bólintott Moore. - Látod, már éppen olyan őrült vagyok, mint te.

- És ha így van, azt bizonyítja, hogy Quentin szobájában vetted föl. Úgyhogy a látcsövet is ott lelhetted.

- Várjunk csak. Nem emlékszem, hogy mindkettőt ugyanott szedtem volna fel. Persze nem nagyon emlékszem a roncson kívüli portyázásra.

Brandon újra meg újra megforgatta a kis látcsövet a világosságban.

- Itt nincsenek kezdőbetűk.

- Vártad, hogy lesznek?

- Nem látok semmit rajta igazából, csak ezt a kis összekötő jelet itt. - Végigfuttatta hüvelykujját a finom vájaton, amely a látcső vastag végéhez közel körbeszaladt. Sikertelenül próbálta megcsavarni. - Egy darabból áll. - A szeméhez emelte. - Ez a vacak nem működik.

- Mondtam, hogy el van törve. Nincsenek lencséi… Shea közbevágott:

- Az ember el lehet készülve egy kis sérülésre, amikor egy űrhajó belerohan egy jókora aszteroidába, és darabokra megy.

- Szóval még ha ez is lenne az a bizonyos optikon, akkor sem megyünk vele semmire. - Moore ismét pesszimista hangot ütött meg. Elvette a látcsövet Brandontól, és megtapogatta az üres szegélyeket. - Még csak azt sem tudom, hol lehettek eredetileg a lencsék. Nem érzek vájatot, amelyben elhelyezkedhettek volna. Mintha soha nem is… Hé! - kiáltott fel harsányan.

- Hé micsoda? - kérdezte Brandon.

- A név! A dolog neve!

- Az optikonra gondolsz?

- Nem az optikonra gondolok! Amikor Fitzsimmons az előbb erről beszélt, mi úgy értettük, hogy azt mondta: az optikon.

- Hát azt is mondta - mosolygott Brandon.

- így van - mondta Shea. - Én is hallottam.

- Csak azt hiszitek, hogy hallottátok. Nem azt mondta: az optikon, hanem azt, hogy anoptikon. Egy szó.

- No és - mondta Brandon értetlenül - mi a különbség?

- Pokolian sok. "Az optikon" egy lencsékkel ellátott készüléket jelentene, de "anoptikon" az "an" görög előképzővel egy szó, és a görög eredetű szavakban ez a fosztóképző azt jelenti: nélküli. Anarchia: kormányzás nélkül; anémia annyi, mint vér nélküli, az anonim név nélküli, anoptikum pedig…

- Lencsék nélküli! - kiáltott Brandon.

- Helyes! Lehet, hogy Quentin olyan optikai eszközön dolgozott, amelynek nincsenek lencséi, lehet, hogy ez valami ilyen, és nincs is eltörve.

- De semmit sem látunk, ha belenézünk - mondta Shea.

- Biztosan semleges állásban van - mondta Moore. - Kell valami módjának lennie, hogyan lehet állítani. - Brandonhoz hasonlóan két kezébe fogta, és megpróbálta elcsavarni a körkörös vájatnál. Nyögve szorongatta.

- Nehogy eltörd - figyelmeztette Brandon.

- Már enged. Vagy ilyen szorosnak kell lennie, vagy bekorrodálódott. - Megpihent, ránézett a készülékre türelmetlenül, és ismét szeméhez illesztette. Megperdült, depolarizált egy ablakot, és kitekintett a város fényeire. - Üssön meg a guta az űrben - lehelte.

- Micsoda? Micsoda? - kérdezte Brandon.

Moore szótlanul átnyújtotta a készüléket. Brandon belenézett, és élesen felkiáltott:

- Távcső!

- Hadd lássam én is! - mondta gyorsan Shea.

Majdnem egy órát töltöttek el vele, egyik irányba való forgatással távcsővé, másik irányban mikroszkóppá alakították.

- Hogyan működik? - kérdezgette Brandon állandóan.

- Nem tudom - felelte Moore mindig. Végül azt mondta: - Biztos vagyok benne, hogy koncentrált erőterekkel működik. Meglehetősen nagy térellenállással találkozunk. Nagyobb készülékeknél energiapótlásra lesz szükség.

- Jó agyafúrt trükk - mondta Shea.

- Több annál - magyarázta Moore. - Fogadni merek, hogy ez teljesen új fordulatot jelent az elméleti fizikában. Lencsék nélkül összpontosítja a fényt, be lehet állítani, hogy egyre nagyobb területen gyűjtsön fényt a fókusztávolság változtatása nélkül. Fogadni merek, hogy megduplázhatjuk a tizenkét és fél méteres Ceres?távcsövet egyik irányban, és ugyanígy az elektronmikroszkópot a másikban. Mi több, semmi kromatikus eltérést nem látok, tehát valamennyi hullámhosszú fénysugarat egyenlőképp elhajlítja. Lehet, hogy a rádió- és a gammasugárzást is elhajlítja. Lehet, hogy…

- Van benne pénz? - vágott közbe szárazon Shea.

- Rengeteg, ha valaki rájön, hogyan működik.

- Akkor ezzel nem megyünk az Ürközi Biztosítóhoz. Hanem először ügyvédhez. Amikor lemondtunk a megmentett holmikhoz való jogunkról, vajon erről is lemondtunk? Mikor aláírtad azt a papírt, ez már a birtokodban volt. Ha már erről van szó, számít-e a papír, ha egyszer nem tudtuk, mire vonatkozik? De lehet, hogy csalásnak minősítik.

- Az igazság az - mondta Moore -, egy ilyen dolognak nem lenne szabad magántársaság tulajdonába kerülnie. Valami kormányhivatallal kellene szót értenünk. Ha pénz van a dologban..

De Brandon mindkét öklével a térdére csapott.

- Pokolba a pénzzel, Warren! Úgy értem, elfogadom a pénzt, ha jön, de nem ez a lényeges. Híresek leszünk, ember, híresek! Képzeld el a sztorit! Mesés kincs elvész az űrben. Egy óriásvállalat fésüli át az űrt húsz éven át, hogy megtalálja, és mi, az elfeledettek, egész idő alatt birtokunkban tartjuk. Aztán, elvesztésének huszadik évfordulóján, újból megtaláljuk. Ha ez a dolog működik, ha ez az anoptika nagy és új tudományos eredménye a technikának, soha nem fognak bennünket elfelejteni.

Moore vigyorgott, aztán kacagni kezdett.

- Helyes. A te érdemed, Mark. Megtetted, amire vállalkoztál. Megmentettél minket attól, hogy a feledés számkivetettjei legyünk.

- Valamennyien tettük - mondta Brandon. - Mike Shea vezetett nyomra a szükséges alapvető információval. Én kidolgoztam az elméletet, és nálad volt a készülék.

- Jól van. Késő van, az asszony mindjárt hazajön, rúgjunk azonnal a labdába. A Multivac meg fogja mondani, melyik ügynökség lenne megfelelő és kicsoda…

- Nem, nem - tiltakozott Brandon. - Első a szertartás. Kérjük az évforduló záróköszöntőjét, a megfelelő változtatással. Lennél szíves, Warren? - Átnyújtotta a még mindig félig teli Jabra vizes palackot. Moore csurig töltötte mindegyik apró poharat.

- Uraim - mondta ünnepélyesen -, pohárköszöntőt mondok. A három férfi egyszerre emelte fel poharát. - Uraim, igyunk az Ezüst Királynő emléktárgyaira, amelyek valaha a mieink voltak.

!!! Nekrológ !!!

!!! Hess, eső, hess! !!!

Csillagfény

Arthur Trent elég tisztán hallotta őket. A feszült, dühös hang ordított a fejhallgatóban:

- Trent! Nem lóghat meg. Két órán belül meghatározzuk a pályáját és ha ellenáll, szétlőjük!

Trent mosolygott és nem szólt semmit. Nem volt fegyvere, de nem kellett harcolnia. Jóval a két óra letelte előtt a hajó megteszi az Ugrást a hipertéren át és sosem fogják megtalálni. Majdnem egy kiló kirillium van nála, elegendő robotok ezrei agypályájának építéséhez. Ennyiért a Galaktika bármelyik világán tízmillió értékű hitelt kaphat - és semmi kérdezősködés.

Az egészet az öreg Brennmeyer tervelte ki. Több mint harminc évig dolgozott rajta. Ez volt az életműve.

- Ez a menekülés útja, fiatalember - mondta neki. - Ezért van magára szükségem. Maga fel tud szállni egy hajóval, én nem.

- Nem jó a hajót az űrbe juttatni, Mr. Brennmeyer - ellenkezett Trent. - Fél nap alatt elkapnak.

- Nem - mondta határozottan Brennmeyer -, ha végrehajtjuk az Ugrást. Nem, ha eltűnünk a hipertéren át és fényévekkel odébb kerülünk elő.

- Az Ugrás előkészítése fél napig tart, de még ha meg is csináljuk, a rendőrség valamennyi csillagrendszert riasztja.

- Nem, Trent - az öregember keze remegő izgalommal kulcsolódott az övére -, valamennyit nem, csak egy tucatnyit itt a közelben. A Galaktika nagy és az elmúlt ötvenezer évben a telepesek elvesztették egymással a kapcsolatot.

Lelkesen beszélt, ahogy megfestette a képet; olyan most a Galaktika, mint az ember származási bolygója volt - Földnek hívták - a történelem előtti időkben. Az emberek szétszórtan éltek a különböző kontinenseken, de mindegyik csoport csak a közvetlen környezetét ismerte.

- Ha találomra hajtjuk végre az Ugrást - mondta Brennmeyer -, akárhová eljuthatunk, akár ötvenezer fényévre is, és nincs több esélyük, hogy megtaláljanak, mint egy kavicsot a meteorrajban.

Trent a fejét rázta.

- És mi sem találjuk meg magunkat. Halvány gőzünk sem lesz, hogy jutunk el egy lakott bolygóhoz.

Brennmeyer körülpillantott fürge szemével. Senki sem volt a közelben, mégis suttogóra fogta hangját:

- Harminc évet töltöttem azzal, hogy adatokat gyűjtsek a Galaktika valamennyi lakott bolygójáról. Végigböngésztem a régi jelentéseket. Több ezer fényévet utaztam, többet, mint akármelyik űrpilóta. És most az összes lakható bolygó helymeghatározása a világ legjobb számítógépének memóriaegységében van.

Trent udvariasan felvonta szemöldökét.

- Komputertervező vagyok - folytatta Brennmeyer - és enyém a legjobb. Meghatároztam valamennyi fénylő csillag helyzetét az egész Galaktikában, az F, B, A és O színképosztályba tartozó összes csillagét és beletettem a memóriába. Miután végrehajtottuk az Ugrást, a számítógép színképelemzést végez majd az égboltról és az eredményt összehasonlítja a benne tárolt térképekkel. Amint megtalálja a megfelelőt, márpedig előbb-utóbb megtalálja, a hajó helye meghatározható és a következő Ugrást automatikusan a legközelebbi lakott bolygó közelébe lehet irányítani.

- Túl bonyolultan hangzik.

- Be kell válnia. Annyi éven át dolgoztam rajta, be kell válnia. Még tíz évig milliomosként élhetek. De maga fiatal; maga még sokkal tovább lesz milliomos.

- Ha vaktában hajtjuk végre az Ugrást, egy csillag belsejébe kerülhetünk.

- Ennek a valószínűsége egy a száztrillióhoz, Trent. Az lehet, hogy olyan távol bukkanunk elő, hogy a számítógép nem talál a térképeivel összehasonlítható csillagot. Az is lehet, hogy csak egy-két fényévet ugrunk és nyakunkon lesz a rendőrség. Ezeknek nagyobb a valószínűsége. Ha mindenáron félni akar, attól féljen, hogy a felszálláskor szívrohamot kap és meghal. Ennek sokkal nagyobb a valószínűsége.

- Talán maga, Mr. Brennmeyer. Maga az öregebb.

Az öreg vállat vont.

- Én nem számítok. A komputer automatikusan végez mindent.

Trent bólintott és jól az eszébe véste.

Egyik éjfélkor, mikor a hajó készen állt és megérkezett Brennmeyer, aktatáskájában a kirilliummal - nem volt nehéz hozzájutnia, bizalmi ember volt -, Trent átvette a táskát egyik kezével, miközben a másikkal gyorsan és határozottan lecsapott.

Legjobb volt a kés, épp olyan gyors, mint a molekuláris depolarizátor, épp olyan halálos és sokkal zajtalanabb. Az ujjlenyomatokkal teli kést Trent otthagyta a holttest mellett. Mit számított? Úgysem kapják el.

Most mélyen bent járt az űrben, nyomában a rendőrjárőrök és érezte az egyre fokozódó feszültséget, ami mindig az Ugrás közeledtét jelezte. Nem volt pszichológus, aki meg tudta volna magyarázni, de az érzést minden tapasztalt űrpilóta ismerte.

Egy pillanatra érezte a kifordulást, ahogy a hajó és ő maga is egy másodpercre téren és időn kívül került, nem-anyaggá és nem-energiává vált, majd egy pillanat alatt összeállt a Galaktika egy másik pontján.

Trent mosolygott. Élt. Egyetlen csillag sem volt túl közel és ezernyi csillag volt elég közel. Fénylett az égbolt a csillagoktól, de olyan ismeretlen csillagképet látott, hogy rögtön tudta: az Ugrás nagy volt. Néhány csillag biztosan az F vagy még jobb színképosztályba tartozik. Lesz mit összehasonlítania a komputernek a memóriájával. De nem tarthat sokáig.

Kényelmesen hátradőlt és figyelte a csillagképeket, amelyek lassan mozogtak, ahogy a hajó forgott. Fényes csillagot pillantott meg, feltűnően fényeset. Néhány fényévnél nem lehet távolabb és pilótaösztöne azt súgta, hogy forró, jó és forró. A számítógép ezt használja majd kiindulópontnak és úgy végzi majd az elemzést. Még egyszer azt gondolta: nem tarthat sokáig.

De soká tartott. A percek múltak. Eltelt egy óra. És a komputer még mindig buzgón kattogott és villogtatta lámpáit.

Trent megrémült. Miért nem találja a megfelelő térképet? Ott kell lennie. Brennmeyer megmutatta hosszú munkájának eredményét. Lehetetlen, hogy kifelejtett vagy rossz helyre jelölt be egy csillagot.

Természetesen keletkeznek új csillagok és életük során mozgást végeznek, de ezek lassú-lassú változások. Egymillió év alatt - ennyi időre visszamenőleg készített feljegyzéseket Brennmeyer - nem lehet…

Trent hirtelen pánikba esett. Nem! Az lehetetlen! Még kisebb a valószínűsége, mint egy csillag belsejébe Ugrani!

Megvárta, míg újra a látótérbe ér a fénylő csillag és remegő kézzel állította élesre a távcsövet. A legnagyobb nagyításra kapcsolt és megpillantotta a ragyogó fénypont körül az örvénylő gázok árulkodó ködfelhőjét.

Egy nova!

A sötét homályból fénylő, vakító csillag született, talán csak egy hónapja. Előtte olyan színképosztályba tartozott, hogy a számítógép nem vette figyelembe, olyanba, amely nem is jött számításba. De a nova, amely most létezett a valóságban, nem létezett a számítógép memóriájában, mivel Brennmeyer nem táplálta bele. Mikor Brennmeyer az adatokat gyűjtötte, még nem létezett - legalábbis, mint fényesen ragyogó csillag.

- Ne törődj vele! - üvöltött Trent. - Nem számít!

De egy automata gépezetnek üvöltözött, amely a nova körüli teret hasonlította össze a Galaktika térképeivel és nem találta sehol, és most folytatja a keresést, és összehasonlít egészen addig, míg ki nem merül az energiakészlet. A levegőkészlet sokkal hamarabb kifogy. Trent élete sokkal hamarabb véget ér.

Tehetetlenül leroskadt a székbe. Nézte a gúnyosan szikrázó csillagfényt és felkészült a lassú és kínos halálra.

Legalább a kést megtartotta volna…

!!! Alapító atyák !!!

!!! A Kulcs !!!

!!! A billiárdgolyó !!!

!!! Száműzetés a Pokolba !!!

!!! A kulcselem !!!

!!! A legnagyobb kincs !!!

!!! Vedd elő a gyufát !!!

Idegen a Paradicsomban

1.

Testvérek voltak. Nem olyan értelemben, hogy mindketten emberi lények voltak, vagy ugyanannak a bölcsődének a gyerekcsapatához tartoztak. Egyáltalán nem! A szó tényleges, biológiai értelmében voltak testvérek.

Atyafiak voltak, felhasználva egy olyan kifejezést, amely enyhén ódonná vált már évszázadok óta, még a Katasztrófa előtti időkből, amikor a családnak, ennek a törzsi jelenségnek még volt valami jelentősége.

Milyen zavaró volt ez a helyzet!

Anthony a gyermekkora óta eltelt évek során már csaknem elfelejtette. Voltak olyan időszakok, amikor hónapokon keresztül még a leghalványabb emléke sem merült fel. Most azonban, amióta kibogozhatatlanul összekerült Williammel, úgy érezte, gyötrelmes időket él át.

Nem lett volna annyira rossz, ha a körülmények véges-végig nyilvánvalóvá teszik; ha úgy, mint a Katasztrófa előtti napokban - Anthony egykor falta a történelemkönyveket -, ugyanaz lehetne a családnevük, és már ez is jelezte volna rokonságukat.

Manapság azonban bárki olyan családnevet vett fel, amilyet akart, és olyan gyakran változtatta, ahányszor akarta. Végtére a szimbólumlánc volt az, ami számított, ezt pedig a születéskor kódolták és készítették számodra.

William Anti-Autnak hívta magát. Ehhez úgy ragaszkodott, mint komor hivatásához. Persze ez az ő dolga, de micsoda reklám rossz ízlésére! Anthony a Smith név mellett döntött, amikor tizenhárom éves lett, és soha nem érzett hajlandóságot megváltoztatására. Egyszerű volt, könnyű a helyesírása, és elég jellegzetes, miután soha nem találkozott mással, aki ezt a nevet választotta. Valamikor, a Katasztrófa előtti időkben nagyon általános volt, talán ez magyarázta meg mostani ritkaságát.

A nevekben mutatkozó eltérésnek azonban nem volt semmi jelentősége, amikor együtt voltak. Teljesen egyformának látszottak.

Ha ikrek lettek volna… de akkoriban az iker megtermékenyítésű peték egyikét soha nem engedték kifejlődni. Arról volt szó csupán, hogy időnként előfordult testi hasonlóság nem iker helyzetben is, főleg, ha a rokonság mindkét oldalról fennállt. Anthony Smith öt évvel fiatalabb volt, de mindkettőjüknek kampós orra, súlyos szemhéja és egy alig észrevehető kis gödör volt az állán, a genetikai sorshúzás pokoli véletlene folytán. Szinte felvetődött a kérdés, az egyhangúság után milyen szenvedély miatt ismételtek a szülők.

Most, hogy együtt voltak, az első, meglepett pillantást elmélyedt csend követte. Anthony megpróbált oda sem figyelni, de William alighanem kificamodott ízlésből vagy romlottságból kimondta:

- Testvérek vagyunk.

Ó? - mondta valaki habozva, mintha meg akarná kérdezni, hogy vértestvérek-e. Azután győzött a jó modora és elfordult, mintha ez nem volna érdekes. Az ilyesmi persze ritkán esett meg. A Tervben szereplők legtöbbje tudta, hogyan lehetett volna ezt megakadályozni - és kerülte a helyzetet.

Nem mintha William gonosz fickó lett volna. Egyáltalán nem. Ha nem Anthony fivére, vagy ha testvérek, de eléggé különbözőek ahhoz, hogy képesek legyenek leplezni a tényt, kitűnően kijöttek volna.

Ahogyan most volt…

Nem könnyítette meg a helyzetet, hogy gyermekként együtt játszottak, és az oktatás kezdeti fokait ugyanabban a napköziben járták ki a Mama sikeres manőverezése következtében. Miután két fiút szült ugyanattól az apától, és ilyen módon elérte határát (nem teljesítette ugyanis a harmadikra vonatkozó szigorú előírásokat), kieszelte, hogy egyetlen úttal legyen képes meglátogatni mindkettőt. Furcsa asszony volt.

Természetesen William hagyta el hamarabb a bölcsődét, miután ő volt az idősebb. Tudományos pályát választott: génsebészetet. Anyja egyik leveléből értesült erről Anthony akkor, amikor még bölcsődébe járt. Akkorra elég idős volt ahhoz, hogy határozottan beszéljen a felügyelőnővel, és azok a levelek elmaradtak. Mindig emlékezett azonban az utolsóra, akkora szégyent hozott rá.

Véletlenül Anthony is tudománnyal foglalkozott. Ilyen irányú tehetsége volt, és biztatták is rá. Emlékezett, milyen eszelősen - és mint most rájött, próféta módjára - félt a testvérével való találkozástól. Ezért telemetriában, az űrben mért adatok továbbításának tudományában szerzett végzettséget, mert ez volt a lehetőség szerint legtávolabb a génsebészettől… vagy ezt lehetett feltételezni.

Azután a Merkúr Terv gondos kidolgozása során a helyzet megváltozott.

Úgy történt, hogy bekövetkezett az az időpont, amikor a Terv látszólag holtpontra jutott; egy olyan javaslatot tettek, amely megmentette a helyzetet, ugyanekkor abba a kényelmetlen helyzetbe hozta Anthonyt, amelyet a szülei készítettek elő számára. Az egész ügyben az volt a legjobb és legkajánabb pont, hogy Anthony volt az, aki teljesen ártatlanul megtette a javaslatot.

2.

William Anti-Aut tudott a Merkúr Tervről, de csak úgy, ahogyan a hosszú lejáratú Csillagszondáról is tudott, amely jóval a születése előtt úton volt már, és jóval a halála után még úton lesz; úgy tudott, mint a Marson levő gyarmatról és a kisbolygókon hasonló gyarmatok felállítására irányuló folyamatos kísérletekről.

Ilyen és más nem jelentős témák az agya legtávolabbi zugában fészkeltek. Amennyire vissza tudott emlékezni, az űr meghódítására tett kísérletek egészen addig nem kerültek érdeklődésének központjába, amíg a számítógép által kürt adatok egy napon a Merkúr Tervben alkalmazott férfiak némelyikének fényképét tartalmazták.

William figyelmét először az a tény ragadta meg, hogy egyikük neve Anthony Smith volt. Emlékezett erre a különös családnévre, amelyet a testvére választott, és emlékezett Anthonyre is. Bizonyára nem lehet két Anthony Smith.

Csak ezután nézett rá magára a fényképre, és azt az arcot nem lehetett eltéveszteni. Hirtelen mozdulattal belenézett a tükörbe, hogy ellenőrizze a dolgot.

Ez mulattatta, majd elbizonytalanította, mert felismerte, hogy előadódhatnak zavaró helyzetek. Vértestvérek, hogy ezt a visszataszító kifejezést használja. De hát mit lehet tenni? Mennyire szabatos az a tény, hogy sem az apjának, sem az anyjának nem volt képzelőereje?

A számítógép által nyomtatott fényképeket szórakozottan a zsebébe tehette, amikor munkához készülődött, mert ebédnél ismét a kezébe kerültek. Újólag megnézte őket. Anthony nagyon élénknek látszott. Egészen jó fényképmásolat volt, a számítógép-kiírások hihetetlenül jó minőségűek voltak ezekben a napokban.

Ebédpartnere, Marco Mi-is-a-neve-ezen-a-héten kíváncsian kérdezte:

- William, mit nézegetsz?

William hirtelen elhatározással átadta neki a másolatokat, és ezt mondta:

- Ez a testvérem. - Úgy érezte, bátran nekivágott a nehézségeknek.

Marco homlokát ráncolva tanulmányozta a képet, és ezt mondta:

- Melyik? A melletted álló férfi?

- Nem, az a férfi, aki én vagyok. Úgy értem, aki úgy néz ki, mint én. Ő a testvérem.

Most hosszabb szünet következett. Marco visszaadta a fényképeket, és szándékosan minden hangsúly nélkül ezt mondta:

- Ugyanazoktól a szülőktől származó testvéred?

- Igen.

- Apa is, anya is, mindketten?

- Igen.

- Nevetséges!

- Gondolom, az. - William felsóhajtott. - Nos, e szerint a kiírás szerint ő telemetriában működik odaát Texasban, én meg itt dolgozom autisztikában. Van ennek valami jelentősége?

William a továbbiakban nem gondolt rá, és még azon a napon eldobta a képeket. Nem akarta, hogy a pillanatnyi ágypartnere kezébe kerüljön. A hölgynek trágár humorérzéke volt, amit William egyre inkább fárasztónak talált. Meglehetősen örült annak, hogy a partnere nem akart gyereket. Neki úgyis volt egy már néhány éve. Az a kis barna volt a közreműködő, Laura vagy Linda volt a neve.

Jóval később, legalább egy évvel ezután bukkant fel Randall esete. Ha William eddig nem gondolt - és nem is gondolt - a testvérére, mostantól aztán igazán még ideje sem volt ilyesmire.

Randall tizenhat éves volt, amikor William először hallott róla. Fokról fokra visszavonultabb életet élt, és a kentuckyi bölcsőde, amelyben nevelkedett, úgy döntött, hogy megsemmisíti őt. Persze csak a megsemmisítés előtt nyolc-tíz nappal jutott eszébe valakinek, hogy jelentést tegyen róla a New York-i Embertudományi Intézetnek. (Homológiai Intézet volt a mindennapi elnevezése.)

William számos másik jelentéssel együtt kapta meg a jelentést, és Randall ismertetésében nem volt semmi, ami különösebben felkeltette volna az érdeklődését. Elérkezett viszont az ideje annak, hogy személyesen, azaz testileg eleget tegyen gyűlölt utazásai egyikének valamelyik bölcsődébe. Volt is Nyugat Virginiában egy olyan, amely érdekes lehetett. Odament tehát, de csalódott, és ötvenedszer esküdött meg, hogy ezentúl tévéképen bonyolítja le látogatásait. Amikor kicsit összeszedte magát, azt gondolta, ezzel az erővel megnézheti a kentuckyi bölcsődét is, mielőtt hazamenne.

Semmi különösre nem számított.

Még tíz percig sem tanulmányozta Randall génképletét, amikor már telefonon számítógépes kalkulációt kért az Intézettől. Azután visszaült a székébe, és enyhén verejtékezni kezdett a gondolattól, hogy csak egy utolsó pillanatban bekövetkezett váratlan döntés miatt jött ide, és e nélkül Randallt csendben megsemmisítették volna úgy egy héten belül. Részleteiben leírva, a bőrén keresztül egy drog ivódott volna be a vérkeringésébe, amitől békés álomba merül, amely egyre mélyül, egészen a halálig. A drognak volt egy huszonhárom szótagból álló hivatalos elnevezése, de mint mindenki, William is "nirvanamin-"nek hívta.

William így szólt:

- Nővér, mi a teljes neve?

A bölcsődei nővér így válaszolt:

- Randall Nowan tanuló.

- No one! - mondta hevesen William.

- Nowan. - A nővér betűzte. - Múlt évben választotta.

- És ez semmit nem jelentett magának? Úgy ejtik ki, hogy No one! Nem jutott eszébe, hogy jelentést tegyen erről a fiatalemberről már a múlt évben?

- Nem látszott… - kezdte elpirulva a nővér.

William csendre intette. Mi értelme volt ennek? Honnan tudhatta volna a nővér? A génmintában semmi olyan nem volt, ami figyelmeztető jelzést adott volna bármelyik szokásos tankönyv meghatározása alapján. Egy nagyon szövevényes kombinációról volt szó, amelyet William és csoportja húsz éven keresztül autista gyerekekkel elvégzett kísérletsorozat alapján dolgozott ki. Ráadásul ezt a kombinációt soha nem látták a való életben.

Ilyen közel a megsemmisítéshez!

Marco, a csoport makacs embere panaszkodott, hogy a bölcsődék túlságosan buzgón abortálnak határidő előtt és semmisítenek meg határidő után. Azt erősítette, hogy minden génrendszernek engedélyezni kellene a fejlődést kezdeti priorálás céljából, megsemmisítés pedig ne történjék homológussal való konzultáció nélkül.

- Nincsen elég homológus - mondta csendesen William. - Legalább átfuttathatnánk minden génrendszert a számítógépen - mondta Marco.

- Hogy megóvjunk valamit, amit megkaphatunk és felhasználhatunk?

- Valamilyen homológiai felhasználásra, itt vagy máshol. Működésben kell tanulmányoznunk a génrendszereket, ha valójában meg akarjuk magunkat érteni, és az abnormis, iszonyatos rendszerek adják nekünk a legtöbb tájékoztatást. Az autizmusról folytatott kísérleteink többet tanítottak meg nekünk a homológiáról, mint ahány csillag volt az égen azon a napon, amikor nekikezdtünk.

William, aki még most is jobban kedvelte "az ember genetikus élettana" kifejezést, mint a "homológiát", tagadóan rázta a fejét.

- Akkor is óvatosaknak kell lennünk. Bármilyen hasznosnak mondjuk a kísérleteinket, vonakodva adott társadalmi hozzájáruláson élünk mindössze. Elvégre életekkel játszunk.

- Haszontalan életekkel. Megsemmisítésre alkalmasokkal. - Egy dolog a gyors és kellemes megsemmisítés. Másik dolog a mi kísérletezésünk, amely rendszerint hosszan elhúzódó, és néha elkerülhetetlenül kellemetlen.

- Néha segítünk rajtuk.

- És néha nem segítünk rajtuk.

Valójában értelmetlen vita volt ez, mert nem lehetett eldönteni. Az volt a lényege, hogy a homológusok túlságosan kevés érdekes abnormitáshoz jutottak, és nem volt mód arra, hogy sürgessék az emberiséget, bátorkodjék többet előállítani. Tucatnyi megnyilvánulás szólt arról, hogy a Katasztrófa traumája nem enyészett el, ez az egyik közülük.

Az űrkutatás lázas erőltetése arra a felismerésre vezethető vissza (néhány szociológus jutott el idáig), hogy a Katasztrófa következtében mennyire vékony az élet fonala a bolygón. Nos, mindegy…

Soha senki nem volt olyan, mint Randall Nowan, legalábbis William esetei között nem. Az autizmus lassú kifejlődése, amely jellegzetessége volt ennek a teljesen ritka génrendszernek, azt jelentette, hogy többet tudtak Randallról, mint előtte bármelyik azonos páciensről. Még gondolkodásmódjának néhány utolsó felvillanását is elcsípték a laboratóriumban, mielőtt teljességgel bezárkózott, és végül visszavonult a bőre falába, semmivel nem törődve, elérhetetlenül.

Ekkor kezdtek hozzá a lassú folyamathoz. Az egyre hosszabb ideig mesterséges serkentőknek alávetett Randall fele agyának belső működését, ezáltal adva meg a nyitját valamennyi agy belső működésének, olyanokénak, amelyeket ugyanúgy normálisnak neveztek, mint olyanokénak, mint az övé.

Az adatok olyan tömegét gyűjtötték össze, hogy William kezdte úgy érezni, az autizmus visszafordításáról szóló álma talán több, mint puszta álom. Mélységesen örült annak, hogy az Anti-Aut nevet választotta.

A Randall-lal való foglalkozás okozta örömmámor csúcsán hívták fel Dallasból, és vette kezdetét az erős nyomás - most, éppen most -, hogy hagyja abba a munkáját, és foglalkozzék egy új problémával.

Később visszatekintve képtelen volt rájönni, mi az, ami miatt beleegyezett, hogy ellátogat Dallasba. Végül belátta, hogy milyen szerencsés volt, de mi késztette arra, hogy ezt megtegye? Lehet, hogy már a kezdetnél volt valamilyen homályos érzése arról, hogy mi történhet? Persze ez ki van zárva.

Annak a számítógépes kiírásnak, a testvére fényképének a nem is tudatos emléke lett volna? Persze ez is kizárt.

De hát hagyta magát rábeszélni arra a látogatásra, és csak amikor a mikroelemes hajtómű lágy zümmögésének hangja megváltozott, és az antigrav-egység vette át a leszállást, akkor emlékezett vissza a fényképre - legalábbis akkor jutott el emlékezete tudatos részébe.

Williamnek most jutott eszébe, hogy Anthony Dallasban, a Merkúr Tervnél dolgozik. Ezt megemlítette a képszöveg. Ez kényelmetlen lehet. Nyelt egyet, amikor lágy zökkenés adta tudtára, hogy az utazás véget ért.

3.

Anthony a tető fogadóterén várt, hogy üdvözölje az érkező szakértőt. Természetesen nem egyedül. Jókora küldöttség tagja volt. A létszám önmagában is jelezte azt a komor kétségbeesést, amely eltöltötte őket. Anthony az alacsonyabb ranglétrán levők közé tartozott. Ide is kizárólag azért jutott el, mert ő volt az, aki eredetileg megtette a javaslatot.

Amikor erre gondolt, enyhe, de folyamatos bizonytalanságot érzett. Ráállt erre a vonalra. Ezért komoly elismerést kapott, de mindig szükség volt annak bizonyítására, hogy ez az ő javaslata. Ha pedig bukás lenne belőle, mindenki küszkolna a tűzvonalból, és otthagyná őt teljesen egyedül.

Később voltak olyan alkalmak, amikor eltöprengett azon a lehetőségen, vajon nem a homológiában működő testvérének homályos emléke javallta-e a gondolatot? A javaslat valójában annyira érzékelhetően szükségszerű volt, hogy bizonyára ugyanez lett volna az elképzelése, ha a testvére valamilyen ártalmatlan foglalkozású, például regényíró lett volna, vagy nem is lett volna testvére.

A probléma a belső bolygókkal volt.

A Hold és a Mars meghódítva. Elérték a Jupiter nagyobb aszteroidáit és mellékbolygóit. Tervbe vettek egy kezelőszemélyzettel ellátott utat a Szaturnusz legnagyobb mellékbolygójára, a Titánra, a Jupiter körüli gyorsítóörvény segítségével. Megvalósítás alatt voltak olyan tervek, hogy hét évig tartó körutazásra küldenek embereket a külső Naprendszerbe. Még ezek figyelembevételével sem volt a Naptól való félelem miatt semmi esély a belső bolygók emberrel való megközelítésére.

A Föld pályáján belüli két bolygó közül a Vénusz volt a kevésbé vonzó. A Merkúr viszont…

Anthony még nem csatlakozott a csoporthoz, amikor Hatalmas Dmitri (valójában meglehetősen alacsony volt) megtartotta beszédét, amely kellően megindította a Világkongresszust ahhoz, hogy megadja a Merkúr Tervet lehetővé tevő hozzá] árulást.

Anthony figyelte a szalagokat, és hallotta Dmitri előadását. Erősen tartotta magát a hagyomány, hogy a beszéd rögtönzött volt, és lehet, hogy az is volt. Tökéletesen volt azonban megszerkesztve, és lényegileg magába foglalt minden olyan irányvonalat, amelyet a Merkúr Terv azóta is követ.

Az volt a lényege, hogy helytelen lenne megvárni, amíg a technológia eljut addig a pontig, ahol megvalósíthatóvá válik az emberek által véghezvitt expedíció a napsugárzás tünetein keresztül. A Merkúré az az egyetlen környezet, amely sokra megtaníthat, és a Merkúr felületéről lehet olyan megfigyeléseket eszközölni a Napról, amilyeneket másként semmilyen módon sem.

Hacsak nem helyeznek el a bolygón egy pótembert, egyszóval robotot.

Egy robot elkészíthető a kívánt fizikai jellegzetességekkel. A sima leszállás pofonegyszerű. Mit csináljanak azonban a robottal, ha már egyszer leszállt?

Megfigyeléseket eszközölhet, és ezeknek a megfigyeléseknek az alapján irányíthatja a cselekedeteit. A Terv azonban megkívánta, hogy ezek a cselekedetek a lehetőség szerint bonyolultak és hajszálpontosak legyenek. Egyáltalán nem voltak biztosak viszont abban, hogy a robot milyen megfigyeléseket tehet.

Minden ésszerű lehetőségre felkészülve és figyelemmel a kívánt bonyolultsági fokra, a robotnak kellően összetett és sokoldalú, egy emlős agyával egyenértékű számítógép beépítésére van szüksége. Voltak néhányan Dallasban, akik az ilyet "agynak" nevezték, de Anthony megvetette ezt a szóhasználatot. Később arra gondolt, talán azért, mert az agy testvére területe volt.

Semmi olyasmit nem lehetett készíteni és eléggé hordozhatóvá tenni ahhoz, hogy el lehessen szállítani a Merkúrra, majd letenni ott. Vagy ha el is szállították és letették, még eléggé mozgatható is legyen ahhoz, hogy a tervbe vett robot használni tudja. Talán egyszer majd a pozitronpályájú készülékek, amelyekkel a robotszakértők játszadoznak, lehetővé fogják ezt tenni, de ez a majd még nem következett be.

A másik lehetőség az volt, hogy a robot küldjön vissza a Földre minden megfigyelést abban a pillanatban, amint megtette. E megfigyelések alapján azután a Földről lehetne irányítani minden tettét. Röviden: a robot teste ott, agya pedig itt lenne.

Amint erre az elhatározásra jutottak, az űrben mért adatokat továbbító és értékelő technikusok, a telemetrikusok lettek a kulcsemberek. Anthony ekkor csatlakozott a Tervhez. Egyike volt azoknak, akik 50-től 140 millió mérföld távolságon túli impulzusok fogadásán és megválaszolásán dolgoztak. Ezek a napkorong felé, néha azon túlra irányultak, és olykor vadul összekeveredtek a Nap impulzusaival.

Lelkesen látta el a munkáját, és később úgy gondolta, hogy ügyesen és eredményesen is. Inkább, mint bárki más, ő volt az, aki megtervezte a Merkúr körüli állandó pályán keringő három rendezőállomást, a Merkúr Űrállomásokat. Mindegyikük képes volt impulzusokat küldeni a Földre és felfogni a Földről a Merkúrra küldötteket. Mindegyik képes volt többé-kevésbé tartósan ellenállni a Nap sugárzásának, és ami ennél is fontosabb volt, kiszűrni a Nap interferenciáját.

Három egyforma Űrállomást helyeztek el a Földtől valamivel több mint egymillió mérföldnyire, a Nap pályájától északra és délre elnyúlóan, úgy, hogy fogadni tudták az impulzusokat a Merkúrról, és továbbítani tudták azokat a Földre - vagy fordítva, még akkor is, ha a Merkúrt a Nap takarta, és a Föld felületén elhelyezkedő bármelyik állomás számára hozzáférhetetlen volt közvetlen vétel céljából.

Hátra volt még maga a robot, a robotkészítők és telemetrikusok egyesített művészetének ez a csodálatos példánya. Tíz egymást követő modell eredményeinek felhasználójaként - mindössze valamivel kétszer akkoraként és ötször nagyobb tömegűként, mint egy ember - képes volt jelentősen többet érzékelni és tenni, mint egy ember, ha irányítani tudták.

Meglehetősen hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy milyen komplexnek kell lennie a robotot irányító számítógépnek. Mindegyik válaszlépést módosítani kellett ugyanis, hogy lehetővé tegye a lehetséges érzékelés variációit. Miután pedig mindegyik válaszlépés a felfogásbeli lehetséges variáció nagyobb komplexitásának bizonyosságát erősítette meg, ismét csak erősíteni kellett a kezdő lépéseket. Így folytatódott ez a végtelenségig, mint egy sakkjátszma. A telemetrikusok elkezdtek számítógépet használni azért, hogy programozni tudják azt a számítógépet, amelyet azért terveztek meg, hogy programot készítsen annak a számítógépnek, amely a robotellenőrző számítógépet programozza.

Teljes volt a felfordulás.

A robot Arizonában, egy sivatagi állomáson volt, és önmagában jól végezte a dolgát. A Dallasban levő számítógép azonban nem elég jól kezelte, még a tökéletesen ismert földi körülmények között sem. Akkor pedig hogyan…

Anthony emlékezett arra a napra, amikor megtette a javaslatát. Ez 7-4-553-án történt. Részben azért emlékezett rá, mert nem felejtette el, hogy arra gondolt azon a napon, a Katasztrófa előttiek számára milyen fontos ünnepnap volt 7-4-e a világnak ezen a részén, ahol Dallas van, fél évezreddel, illetőleg a pontosság kedvéért 553 évvel ezelőtt.

Vacsora mellett történt, mégpedig egy igazán jó vacsora mellett. Nagy gonddal alkalmazkodtak a vidék környezettanához, és a Terv alkalmazottainak elsőbbségi joguk volt a rendelkezésre álló élelmiszer-ellátmány begyűjtésében. Így azután szokatlan számú választék volt az étlapon, és Anthony kipróbálta a kacsasültet.

Nagyon jó kacsasült volt, és ez a szokottnál közlékenyebbé tette. Tény, hogy mindenki meglehetősen önkifejező hangulatban volt, és Ricardo ezt mondta:

- Soha nem fogjuk megcsinálni. Ismerjük be, hogy soha nem fogjuk megcsinálni.

El sem lehet mondani, milyen sokan és milyen sokszor gondolták ugyanezt, de szabály volt, hogy senki nem mondta ki ilyen nyaltan. Nyílt borúlátás lehetett az utolsó lökés a támogatás leállításához. Öt éve már, hogy a támogatás minden övben egyre nehezebben érkezett meg, és ha eshetőség adódik rá, meg is szűnik.

Anthonyból rendszerint nem sugárzott túlzott derűlátás, de most kacsája felett merengve így szólt:

- Miért ne tudnánk megcsinálni? Ha megmondod, hogy miért nem, én meg fogom cáfolni.

Ez kifejezett kihívás volt, és Ricardo sötét szeme tüstént összeszűkült.

- Azt akarod, mondjam meg neked, hogy miért nem fogjuk megcsinálni?

- De még mennyire!

Ricardo körbefordította a székét, hogy éppen szembe legyen Anthonyvel. Ezt mondta:

- Ugyan, nincs ebben semmi titok. Hatalmas Dmitri soha nem fogja nyíltan kimondani egyik tanulmányában sem, de te is tudod, én is tudom. Ahhoz, hogy rendesen végrehajtsuk a Merkúr Tervet, olyan komplex számítógépre van szükségünk, akár a Merkúron, akár itt, mint amilyen az emberi agy, és ilyet nem tudunk készíteni. Mit jelent ez számunkra azonkívül, hogy eljátszadozunk a Világkongresszussal, pénzt kapunk pótmunkára és esetleges hasznos melléktermékekre?

Anthony önelégült mosollyal az arcán így válaszolt:

- Ezt igazán könnyű megcáfolni. Te magad adtad meg a választ. (Csak tréfált? A kacsa kellemes meleget adó érzése a gyomrában okozta? Vagy a vágy, hogy bosszantsa Ricardót? Esetleg a testvérére vonatkozó, át sem gondolt érzés diktálta? Később egyszerűen képtelen volt megmondani).

- Milyen választ? - Ricardo felemelkedett. Elég magas és szokatlanul cingár volt, mindig fehér kabátot viselt. Úgy látszott, mindent elkövet, hogy két karját összekulcsolva, az ülő Anthony felé tornyosuljon, mint egy kinyitott mérővessző. Milyen választ?

- Azt mondod, olyan komplex számítógépre van szükségünk, mint az emberi agy. Rendben van, ilyet fogunk csinálni.

- Te ütődött, éppen arról van szó, hogy mi nem tudunk…

- Mi nem tudunk. Vannak azonban mások is: - Kik azok a mások?

- Természetesen olyanok, akik aggyal dolgoznak. Mi csak szilárd testtel foglalkozó mérnökök vagyunk. Fogalmunk sincs arról, milyen dódon komplex egy emberi agy, hol van és milyen határig terjed ez a komplexitás. Miért nem vonunk be egy homológust, és terveztetjük meg vele a számítógépet? - Ezzel Anthony nagy adag tölteléket vett ki, és öntelten ízlelgette. Azóta is emlékezett még ennek a tölteléknek az ízére, ámbár arra már nem emlékezett részleteiben, hogy mi történt ezután.

Úgy látta, hogy senki nem vette őt komolyan. Nevettek; és általában úgy gondolták, hogy Anthony ügyesen kivágta magát okoskodásával, így a kacajok Ricardót illették. (Utólag persze mindenki azt állította, hogy komolyan vette a javaslatot).

Ricardo ujjal mutatva Anthonyre, felcsattant:

- Írd ezt le! Annyit mondok csak, tedd meg írásban a javaslatodat. (Legalábbis ez rögződött Anthony emlékezetén. Ricardo azóta megállapította, hogy az ő megjegyzése kifejezetten lelkes volt: "Jó ötlet! Miért nem adod be szabályosan, írásban, Anthony?")

Mindenesetre Anthony lefektette írásban.

Az írás Hatalmas Dmitrihez került, aki négyszemközt megveregette Anthony vállát. Azt mondta, ő is ilyen irányban gondolkodott, de nem ajánlotta fel, hogy ezt jegyzőkönyvben is elismeri. (Anthony azt gondolta, azért, hátha kudarcba fullad az elgondolás. )

Hatalmas Dmitri vezette a megfelelő homológul utáni kutatást. Anthonynek eszébe sem jutott, hogy ez őt is érdekelheti. Nem értett a homológiéhoz, és nem ismert homológost sem, kivéve persze a testvérét, akire nem is gondolt. Legalábbis tudatosan.

Így került szerény szereplőként Anthony a váróterembe. A repülőgép ajtaja kinyílt, számosan kiszálltak és lejöttek.

Amint körbejártak, hogy kezet szorítsanak, Anthony hirtelen a saját arcára csodálkozott rá.

Égett az arca, minden gondolatával azt kívánta, bárcsak ezer mérfölddel távolabb lenne.

4.

William jobban, mint valaha, azt kívánta, bár hamarabb eszébe jutott volna a testvére. Ez kellett volna… bizony ez kellett volna.

De hát itt volt a hízelgő megkeresés és az ezzel járó kellemes izgalom, amely egyre fokozódott benne. Talán szándékosan kerülte a visszaemlékezést.

Kezdjük azzal a megtiszteltetéssel, hogy Hatalmas Dmitri személyesen jött el a fogadtatására. William Dallastól New Yorkig repülőn jött, ami nagyon izgató volt a számára, miután titokban szerette a detektívregényeket. Ezekben nők és férfiak mindig testileg utaztak olyankor, amikor titkolózásra volt szükség. Végtére az elektronikus utazás köztulajdon volt, legalábbis a detektívregényekben, ahol bármilyen fajta sugárnyalábot kivétel nélkül lehallgattak.

William ezt meg is mondta, félig-meddig morbid humorral, de úgy látszott, hogy Dmitri nem figyel. William arcát bámulta ugyanis, és a gondolatai láthatóan máshol jártak.

- Elnézést, valakire emlékeztet - mondta végül.

(És ez még mindig nem árult el semmit Williamnek. Hogyan volt ez lehetséges, alkalmanként eltöprengett rajta.) Hatalmas Dmitri kicsi, pufók férfi volt, aki látszólag állandóan kacsingatott, még olyankor is, amikor kijelentette, hogy aggódik. Kerek, duzzadt orra, markáns arca és nőies megjelenése volt. Hangsúlyozta vezetéknevét, és olyan gyorsan hozzátette, hogy William azt gondolta, gyakran mondhatta él: "barátom, a nagyság nem kizárólag a termetre vonatkozik. "

Az ezt követő beszélgetés során William gyakran tiltakozott. Nem tud semmit a számítógépekről. Semmit! Halvány fogalma sincs arról, hogyan működnek, miként történik a programozásuk.

- Nem számít, nem számít - mondta Dmitri, kifejező kézmozdulattal söpörve félre ezt a szempontot. - Mi ismerjük a számítógépet, mi tudunk programokat készíteni. Csak annyit mondjál meg nekünk, milyen számítógépet kell csinálni ahhoz, hogy úgy működjék, mint egy agy, ne úgy, mint egy számítógép.

- Dmitri, nem vagyok biztos benne, elég jól ismerem-e az agy működését ahhoz, hogy el tudjam ezt mondani neked mondta William.

- Te vagy a világ legjobb homológosa. Ezt gondosan ellenőriztem - mondta Dmitri, ezzel ezt el is intézte.

William egyre jobban elkomorult. Feltételezte, az ilyesmi elkerülhetetlen. Nyomj be valakit valamilyen specialitásba elég mélyen és hosszú ideig, mire automatikusan azt fogja feltételezni, a specialisták minden más téren mágusok, és bölcsességük mélységét a saját tudatlanságuk magassága alapján kell megítélni… Ahogyan múlt azonban az idő, William jóval többet tanult meg a Merkúr Tervből, mint amennyit akkoriban örömmel vett.

Végül ezt mondta:

- Akkor minek kell egyáltalán számítógépet használni? Miért nem a saját emberetek vagy több ember felváltva fogadja az anyagot a robottól, és küld vissza utasításokat?

- Ó, ó, ó - mondta Dmitri, buzgóságában csaknem kiesve a székéből. - Tudod, ezzel nem vagy tisztában. Az emberek túlságosan lassúak annak az anyagnak a gyors elemzésére, amelyet a robot vissza fog küldeni: hőmérsékleteket és gáznyomást, kozmikus sugárzás áramlását és nap-szél erősségeket, vegyi ötvözeteket és talajösszetételt, valamint könnyűszerrel további három tucat adatot. Akkor még el kell dönteni a rá következő lépést is. Emberi lény csak irányítani tudná a robotot, de nem hatékonyan; a számítógép lenne a robot. Azután így folytatta:

- Az emberek túlságosan gyorsak is. Bármilyen sugárzás tíztől huszonkét perc alatt teszi meg a körutat a Merkúr és a Föld kőzött, attól függően, hogy ezek hol tartanak a körpályájukon. Ezzel nem lehet mit kezdeni. Elvégzel egy megfigyelést, kiadsz egy utasítást, de nagyon sok minden történt a megfigyelés eszközlése és a válasz visszaérkezése között. A emberek nem tudnak alkalmazkodni a fénysebesség lassúságához, de a számítógép számításba tudja venni ezt… Ugyan, William, segíts rajtunk.

William komoran mondta:

- Örömmel veszem, ha konzultálsz velem, s ha ez hasznodra válhat. Magán-tévéhullámhosszom a rendelkezésedre áll.

- De hát nem konzultációt akarok. Velem kell jönnöd. - Testileg? - kérdezte megütközve William.

- Igen, természetesen. Egy ilyen tervet nem lehet úgy kivitelezni, hogy egy lézersugár két oldalán üldögélnek, középütt egy hírtovábbító műholddal. Hosszú távon ez túlságosan költséges, túlságosan kényelmes, és persze teljességgel nélkülözi a négyszemköztiséget…

Ez olyan, mint egy detektívregény - döntötte el William. - Gyere át Dallasba, hadd mutassuk meg neked, amink van. Hadd mutassuk meg a felszerelésünket. Beszélgess el a számítógépeseinkkel. Ismertesd meg velük az elgondolásaidat - mondta Dmitri.

Itt az ideje, hogy határozott legyek - gondolta William. Így szólt:

- Dmitri, itt megvan nekem a saját munkám. Fontos munka, amelyet nem akarok itt hagyni. Ha azt teszem, amit te akarsz, hogy megtegyek, az hónapokra elszakíthat a laboratóriumomtól:

- Hónapokra! - mondta Dmitri nyilvánvalóan megütközve. - Drága William, évekig eltarthat. De hát ez a munkád. - Nem, nem ez. Tudom, hogy mi a munkám, és egy robot irányítása a Merkúron nem az.

- Miért nem? Ha rendesen végzed el, többet fogsz megtudni az agyról csupán annak kikísérletezésével, hogy egy számítógép úgy dolgozzék, mint egy agy. Úgy fogsz végül visszatérni, hogy jobban fel leszel készülve annak elvégzésére, amit most a munkádnak gondolsz. És amíg távol vagy, nem lesznek társaid, akik elvégzik a tennivalóid? Nem tudsz velük állandó kapcsolatban lenni lézersugár és televízió útján? Nem tudod alkalmanként meglátogatni New Yorkot? Persze rövid időre.

William izgatott lett. Megragadta az a gondolat, hogy másik irányból elindulva tud az agyon munkálkodni. Ettől kezdve azt figyelte meg, hogy kifogásokat keres az elmenetelre, legalább látogatásra, legalább annak megtekintésére, milyen ez az egész… Hiszen bármikor visszajöhet.

Ezután következett Dmitri látogatása a régi New York romjaihoz, amelyet mesterkéletlen izgalommal élvezett. Persze nem is volt nagyszerűbb látvány, mint a Katasztrófa előtti régi New York haszontalan gigantomániájának látványa. William kezdett arra gondolni, vajon az út nem nyújtana-e neki is alkalmat látnivalók megtekintésére.

Azon is elkezdett gondolkodni, hogy már egy ideje fontolgatja új ágyastárs megtalálásának a lehetőségét, és kényelmesebb lenne, ha másik földrajzi területen találna egyet, ott, ahol nem maradna tartósan.

Szóval ilyen előzmények után került el végül Dallasba és lépett ki a tetőre, ahol ismét ott volt a megelégedettségtől sugárzó arcú Dmitri. Azután a kis ember összeszűkült szemmel elfordult, és ezt mondta:

- Tudtam… Milyen figyelemre méltó hasonlóság! William szeme tágra nyelt, és láthatóan hátrahőkölt. Saját arcának látása tüstént meggyőzte arról, hogy Anthony áll előtte.

Világosan észrevette Anthony arcán a rokonság eltemetésére irányuló vágyat. Williamnek mindössze annyit kellett volna mondania: - Milyen figyelemre méltó! - és ezzel kész. Végtére az emberiség génrendszere elég komplex volt ahhoz, hogy bármilyen elfogadható mértékig előfordulhasson rokonság nélkül is hasonlóság.

William azonban homológus volt, tehát ezt mondta:

- Ez biztosan Anthony, a testvérem.

- A testvéred? - kérdezte Dmitri.

- Apámnak két fia volt ugyanattól a nőtől, az anyámtól. Különös emberek voltak - mondta William.

Azután kinyújtott kézzel előrelépett, és Anthonynek nem volt más választása, mint hogy kezet fogjon. Ez az esemény volt a társalgás egyetlen témája számos ezt követő napon keresztül.

5.

Gyenge vigasz volt Anthony számára, hogy William meglehetősen bűnbánó volt, amikor megtudta, isit tett.

Aznap este együtt üldögéltek vacsora után, és William ezt mondta:

- Bocsánatot kérek. Azt gondoltam, vége szakad, ha túlesünk a legrosszabbján. Úgy tűnik, nem ez történt. Még nem írtam alá semmit, nem kötöttem szabályos megállapodást. El fogok menni.

- Mi lenne ebben a jó? - kérdezte kelletlenül Anthony. Most már mindenki tudja. Két test és egy arc. Ez elég ahhoz, hogy hányjon valaki.

- Ha elmegyek…

- Nem mehetsz el. Ez az egész az én ötletem.

- Hogy idehozass engem? - William súlyos szemhéja olyan magasra emelkedett, amilyenre csak lehetett, és a szemöldöke is felhúzódott.

- Nem, persze hogy nem. Hogy egy homológost hozzanak ide. Honnan tudhattam volna, hogy téged fognak küldeni?

- De ha elmegyek…

- Nem. Most egyetlen dolgot tehetünk, hogy legyőzzük a problémát, ha egyáltalán lehet. Akkor nem számít majd ez a dolog. (Minden meg van bocsátva azoknak, akik sikeresek, gondolta. )

- Nem tudom, hogy tudok-e…

- Meg kell próbálnunk. Dmitri ránk fogja ezt lőcsölni. Túlságosan jó az esély. - Anthony Dmitri hangját utánozva így folytatta: - "Ti ketten testvérek vagytok, és jól megértitek egymást. Miért ne dolgoznátok együtt?" - Azután dühösen folytatta, most a saját hangján: - Meg kell tennünk. Azzal kezdeném, hogy mit csinálsz te, William? Úgy értem, pontosabban annál, amit a "homológia" szó önmagában elárul.

William felsóhajtott.

- Kérlek, bocsáss meg… Autista gyerekekkel dolgozom. - Attól tartok, nem tudom, mit jelent ez. .

- Nos, hosszadalmas csűrés-csavarás helyett, olyan gyerekekkel foglalkozom, akik nem nyúlnak ki a világ felé, nem tartanak kapcsolatot másokkal, hanem magukba zárkóznak, és bórlik úgy veszi őket körül, mint egy áthághatatlan fal. Azt remélem, hogy egy napon meg fogom tudni gyógyítani őket.

- Ezért nevezed magad Anti-Autnak?

- Igen, ami azt illeti.

Anthony röviden felkacagott, de igazán nem jókedvűen.

William modora hűvösebb lett.

- Ez tisztességes név.

- Biztos vagyok benne, hogy az - motyogta sietve Anthony, de képtelen volt megfelelőbb bocsánatkérést előadni. Erőt véve magán, folytatta a témát: - értél el előrehaladást?

- A gyógyítás irányában? Nem, eddig még nem. A megértés irányában azonban igen, és minél jobban megértem… Beszéd közben William hangja átforrósodott, szeme a távolban kalandozott. Anthony felismerte, hogy azért, mert örömmel töltötte el szívét-lelkét, amiről beszélt, szinte minden másról megfeledkezve. Önmaga is elég gyakran érzett ilyesmit.

Most, amennyire csak képes volt, odafigyelt valamire, amit nem értett meg valójában. Ő is elvárná Williamtől, hogy figyeljen rá.

Milyen világosan emlékezett vissza. Akkor azt hitte, hogy nem fog, de abban az időben persze nem volt tudatában annak, hogy mi történik. Az utólagos éleslátás tükrében visszagondolva arra jött rá, hogy szóról szóra emlékezik egész mondatokra.

William folytatta:

- Úgy vettük észre, hogy az autista gyerek nem mulasztja el a benyomások fogadását, sőt azt sem, hogy valamilyen bonyolult módon lefordítsa őket. Valójában inkább helyteleníti és elutasítja őket, nem vesztve el azonban a tökéletes kommunikációra való képességet olyankor, amikor olyan benyomás éri, amelyet helyesel.

- Ah! - mondta Anthony, csak annyi hangot adva ki, amennyi jelezte, hogy figyel.

- Semmilyen hagyományos módon nem tudod kivezetni őt az autizmusából, mert ugyanúgy elutasít téged, mint a világ többi részét. Ha azonban tudati őrizetbe helyezzük ót…

- Micsodába?

- Ez olyan technikánk, amelynél gyakorlatilag az agy elvár lik a testtől, és funkcióit a testre való tekintet nélkül látja el. Meglehetősen bonyolult technika, amelyet a saját laboratóriumunkban fejlesztettünk ki, valójában… - Szünetet tartott.

- Te magad? - kérdezte szelíden Anthony.

- Valójában igen - mondta William enyhén elpirulva, de látható örömmel. - Tudati őrizetben megtervezett hallucinációkkal látjuk el a testet, és megkülönböztető elektro encefalográfiával figyeljük az agyat. Így nyomban többet tudunk meg az autista egyénről; milyen benyomások érzetét kívánja leginkább; és az agyról is többet tudunk meg általában.

- Ah - mondta Anthony, és ez most valódi ah volt. - És mindazt, amit megtudtál az agyakról, nem tudod egy számítógép működésére alkalmazni?

- Nem. Semmi esély sincs rá, és ezt megmondtam Dmitrinek. Semmit nem tudok a számítógépekről, és nem tudok eleget az agyakról - válaszolta William.

- Mi van akkor, ha megtanítom neked a számítógépek kezelését, és pontosan megadom neked, hogy mire van szükségünk?

- Ez sem használ. Ez…

- Testvér - mondta Anthony, megpróbálva hangsúlyozni a szó jelentőségét. - Tartozol nekem valamivel. Kérlek, őszintén próbáld meg átgondolni a problémánkat. Kérlek, kíséreld meg a számítógépeinknél alkalmazni mindazt, amit az agyról tudsz.

William bizonytalanul feszengett, azután megszólalt:

- Megértem a helyzeteteket. Meg fogom próbálni. Őszintén meg fogom próbálni.

6.

William megpróbálta, és miként Anthony előre látta, hogy-hogy ketten együtt dolgozzanak. Eleinte hellyel-közzel találkoztak másokkal is, és William igyekezett kihasználni annak a bejelentésnek a sokkhatását, hogy testvérek, miután nem volt értelme a tagadásnak: Ez azonban idővel megszánt, és bekövetkezett a szándékos nem találkozás. Amikor William felkereste Anthonyt, vagy Anthony kereste fel Williamet, ha valaki más volt jelen, csendben beleolvadt a falakba.

Ők maguk hozzászoktak egymáshoz, és néha úgy beszélgettek, mintha nem hasonlítanának egymásra, és nem lettek volna közös gyermekkori emlékeik.

Lehetőleg mellőzve a technikai nyelvet, Anthony megvilágította a számítógéppel szembeni követelményeket, és William hosszas gondolkodás után elmagyarázta, szerinte hogyan működhetne egy számítógép többé-kevésbé úgy, mint egy agy.

- Lehetséges lenne ez? - kérdezte Anthony.

- Nem tudom. Nem vágyódom a kipróbálására. Lehet, hogy nem működne, lehet, hogy igen.

- Beszélnünk kell Hatalmas Dmitrivel.

- Először vitassuk meg egymás közt, és lássuk, hol tartunk. Akkor elmehetünk hozzá úgy, hogy van egy józan javaslatunk, ahogyan mi össze tudtuk állítani. Ha nincs ilyen, nem megyünk el hozzá.

Anthony habozott.

- Mindketten elmegyünk hozzá?

William gyengéden mondta:

- Legyél te a szószólóm. Nincs ok arra, hogy együtt kelljen bennünket látni.

- Köszönöm, William. Ha lesz ebből valami, teljes elismerésben foglak részesíteni.

- Emiatt nem aggódom. Ha lesz ebből valami, azt hiszem, én leszek az egyetlen, aki működtetni tudja - mondta William. Öt vagy hat találkozó alatt kidolgozták. Ha Anthony nem lett volna rokon, és nem állt volna fenn köztük olyan kínos érzelmi helyzet, William maradéktalanul büszke lett volna öccsére idegen területen tanúsított gyors felfogása miatt.

Ezután hosszú megbeszélések következtek Hatalmas Dmitrivel. Lényegileg megbeszélések következtek mindenkivel. Megszámlálhatatlan napon keresztül Anthony foglalkozott velük, utána eljöttek, és külön Williamet látogatták meg: Végül elkeserítően hosszú terhességi idő után jóváhagyták azt, amit Merkúr Számítógépnek neveztek el.

William némileg megkönnyebbülve tért vissza New Yorkba. Nem szándékozott New Yorkban maradni (lehetségesnek tartotta volna ezt az elgondolást két hónappal korábban?), de sok volt a tennivaló a Homológiai Intézetben.

Persze több megbeszélésre volt szükség, hogy elmagyarázza saját laboratóriumi csoportjának, mi is történt, miért kellett neki elhagyni őket, és hogyan kell folytatniuk nélküle a saját tervezeteiket. Ezután került sor Dallasban egy sokkal jobban előkészített megérkezésre. A szükséges berendezés és két ifjú asszisztens állt rendelkezésre az előre meg nem határozott idejű tartózkodáshoz.

Képletesen szólva, William hátra sem nézett. Saját laboratóriuma és annak szükségletei kiestek a gondolataiból. Most már új feladatának volt teljességgel elkötelezve.

Ez volt a legrosszabb időszak Anthony számára. A William távolléte alatti megkönnyebbülés nem hatotta át teljesen, és elkezdődött az ideges töprengés, hogy talán a kilátások ellenére William nem fog visszatérni. Nem küldhetne egy helyettest, valaki mást, bárki mást? Valakit, akinek másféle az arca, hogy Anthonynak ne kelljen úgy éreznie magát, mint egy kéthátú, négylábú szörny egyik felének?

De hát William ilyen volt. Anthony figyelte, amint a szállítógép átszelte a levegőt, a távolból nézte, amikor kirakodtak. Még a távolból is meglátta azonban Williamet.

Erről ennyit. Anthony elment. Aznap délután meglátogatta Dmitrit.

- Igazán nincs szükség rá, hogy itt maradjak, Dmitri. Kidolgoztuk a részleteket, valaki más vehetné át.

- Nem, nem. Elsősorban tied volt az ötlet, neked kell megvalósítanod. Semmi értelme nincs feleslegesen megosztani az elismerést - mondta Dmitri.

Anthony arra gondolt: senki nem vállalja a kockázatot. Még mindig lehetséges a kudarc, tudhattam volna.

Tudta is, de azért így szólt:

- Megértheted, hogy nem tudok Williammel dolgozni.

- Ugyan miért nem? Olyan jól dolgoztatok együtt. - mondta Dmitri csodálkozást színlelve.

- Dmitri, emiatt pattanásig feszültek az idegeim, és többet nem bírnak el. Ne hidd, hogy nem tudom, milyen látványt nyújtunk.

- Drága barátom, feleslegesen eltúlzod ezt. Tény, hogy az emberek bámulnak. Végtére ezért emberek. De hát meg fogják szokni. Én már megszoktam.

Nem szoktad meg, te dagadt hazug - gondolta Anthony. Ezt mondta viszont:

- Én nem szoktam meg.

- Nem látod ezt helyesen. Furcsa szüleitek voltak, de hát végül is nem volt törvénytelen, amit tettek, csak furcsa, csak furcsa. Ez nem a te hibád vagy Williamé. Egyikőtöket sem lehet okolni.

- Magunkon viseljük a jelet - mondta Anthony, gyors kézmozdulattal az arcára mutatva.

- Ez nem olyan jelzés, amilyenre gondolsz. Én látom a különbségeket. Neked kifejezetten fiatalosabb a megjelenésed, a hajad hullámosabb. Csak első pillantásra lehet hasonlóságot látni. Rajta, Anthony, annyi időd lesz, amennyit akarsz, annyi segítséged lesz, amennyire szükséged van, minden berendezés a rendelkezésedre áll, amit fel tudsz használni. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerűen fog működni. Gondolj az elégtételre…

Anthony persze elgyöngült és beleegyezett, hogy legalább a berendezést segíti felállítani Williamnek. William is meg volt győződve arról, hogy nagyszerűen fog működni. Nem úgy lelkendezett, mint Dmitri, hanem a maga csendes módján bizakodott.

- Ez csak megfelelő csatlakozások kérdése, ámbár el kell ismernem, ez jókora "csak". A te dolgod az lesz, hogy elrendezed az érzéki benyomásokat egy külön képernyőn. Így tudunk alkalmazni… nos, nem mondhatom, hogy kézi vezérlést, ugye… így tudunk alkalmazni szellemi vezérlést a hatálytalanításra, ha szükség van rá - mondta William.

- Ezt meg lehet csinálni - mondta Anthony.

- Akkor rajta! Nézd, legkevesebb egy hétre lesz szükségem a csatlakozások elrendezésére és annak biztosítására, hogy az utasítások…

- Programozás - mondta Anthony.

- Nos, ez a te területed, ezért a te szakszókincsed fogom használni. Az asszisztenseim és én programozni fogjuk a Merkúr Számítógépet, de nem a ti módszeretekkel.

- Remélem is, hogy nem. Azért volt szükségünk egy homológusra, hogy sokkal kifinomultabb programot állítson össze, mint amilyet egymagában egy telemetrikus tud. - Kísérletet sem tett arra, hogy elrejtse az öngyűlölő gúnyt a szavaiban.

William nem törődött a hanghordozással, csak a kijelentést vette tudomásul.

- Egyszerűvel fogjuk kezdeni. Sétáltatjuk a robotot mondta.

7.

Egy hét múlva a robot ezer mérföldnyire, Arizonában sétált. Mereven járt, néha elesett, néha megcsörrent a bokája valamilyen akadályon, olykor pedig megfordult egyik lábán, és elindult egy meglepően új irányban.

- Olyan, mint egy járni tanuló kisbába - mondta William. Dmitri eljött időnként, hogy lássa az előrehaladást.

- Ez igazán figyelemre méltó - volt a szavajárása. Anthony nem ezt gondolta. Hetek teltek el, azután hónapok. A robot fokról fokra többet és többet tett, ahogyan a Merkúr Számítógépet fokról fokra egyre inkább komplex programmal működtették. (William hajlott arra, hogy a Merkúr Számítógépet úgy említse meg, mint agyat, de Anthony ehhez nem járult hozzá.) Semmi nem volt elég jó neki, ami történt.

- William, ez nem elég jó - mondta végül. Nem aludt előző éjszaka.

- Nem furcsa? Éppen meg akartam mondani, hogy úgy gondolom, nagyjából kikaptunk - mondta hűvösen William. Anthony nehezen türtőztette magát. A Williammel való együttműködés és a robot pilinckázása miatti feszültség együttesen több volt, mint amennyit el tudott viselni.

- William, le fogok mondani. Az egész munkáról. Nagyon sajnálom… nem miattad.

- Anthony, igenis miattam.

- Nem teljesen miattad, William. Ez kudarc. Nem fogjuk tudni megcsinálni. Látod, milyen esetlenül viselkedik a robot a körbejárási jelzésre, egy másodperc jelentéktelen törtrésze után, pedig még a földön van, mindössze ezer mérföldnyire. A Merkúron percekre fog rúgni a késedelem, percekre, amelyeket a Merkúr Számítógépre kell bízni. Őrültség arra gondolni, hogy működni fog.

William így szólt:

- Anthony, ne mondj le. Most nem mondhatsz le. Azt javasolom, küldjük el a robotot a Merkúrra. Meg vagyok győződve, hogy készen áll erre.

Anthony hangosan és sértően felkacagott. - William, te bolond vagy!

- Nem vagyok az. Azt gondolod, nehezebb lesz a Merkúron, de nem lesz. A Földön nehezebb. Ez a robot a Föld átlagos nehézségi erejének egyharmadára van tervezve, és a teljes nehézségi erő mellett működik Arizonában. 400 °C-ra van tervezve, és 30 °C a hőmérséklet. Vákuumra van tervezve, ehhez képest levesszerű légkörben kell dolgoznia.

- Ennek a robotnak el kell viselnie a különbséget.

- Gondolom, a fémszerkezet el is viseli, de mi a helyzet az itteni számítógéppel? Nem dolgozik jól egy olyan robottal, amelyik nem abban a környezetben van, amelyikre tervezték. Nézd, Anthony, ha annyira komplex számítógépet akarsz, mint amilyen az agy, tudomásul kell venned a túlérzékenységet is. Gyere, kössünk egy megállapodást. Ha velem együtt ki fogod erőltetni, hogy a robotot küldjék fel a Merkúrra, ez hat hónapot fog jelenteni, és én erre az időre tanulmányi szabadságot fogok kivenni. Meg fogsz tőlem szabadulni.

- Ki fog vigyázni a Merkúr Számítógépre?

- Már tudod, hogyan működik, és itt fogom hagyni a két emberemet, hogy segítsenek neked.

Anthony mérgesen rázta a fejét.

- Nem vállalhatom a felelősséget a Számítógépért, és nem fogom vállalni a felelősséget azért a javaslatért, hogy küldjük el a Merkúrra a robotot. Nem fog működni.

- Biztos vagyok benne, hogy fog.

- Nem lehetsz biztos, a felelősség pedig az enyém. Én vagyok az, akinek el kell vinnie a balhét. Neked ez semmi. Anthony később úgy gondolt vissza erre, hogy ez volt a sorsdöntő pillanat. William feladhatta volna, Anthony lemondhatott volna. Minden elveszhetett volna.

William azonban ezt mondta:

- Nekem semmi? Nézd, papának volt ez a dolga Mamával. Rendben van, én is sajnálom. Annyira sajnálom, amennyire csak lehet, de ez megtörtént, és valami furcsa jött ki belőle. Amikor Papáról beszélek, a te Papádat is értem rajta, és egy csomó pár van, aki elmondhatja magáról, hogy két fiútestvér, két leánytestvér, egy fiú- és egy leánytestvér. És amikor azt mondom, Mama, a te mamádra gondolok, és van egy csomó pár, aki szintén mondhatja ezt. De egyetlen olyan párt sem ismerek, de még csak nem is hallottam egyetlen olyan párról sem, akinek ugyanaz a Papája és a Mamája.

- Ezt tudom - mondta komoran Anthony.

- Igen, de nézd ezt az én szemszögemből - mondta gyorsan William. - Homológus vagyok. Génrendszerekkel dolgozom, Gondoltál valaha a mi génrendszerünkre? Osztozunk mindkét szülőnkön, ami azt illeti, hogy a mi génrendszereink szorosabban összetartoznak, mint bármelyik másik páré ezen a bolygón. Ezt a kettőnk arca is bizonyítja.

- Ezt is tudom.

- Nos, így ha ez a tervezet működnék, és ebből dicsőség hárulna rád, a te génrendszeredről bizonyulna be, hogy milyen nagyon hasznos volt az emberiség számára - és ez nagyon sokat jelentene az én génrendszeremnek is… Hát nem látod, Anthony? Osztozom veled a szüleiden, az arcodon, a génrendszereden, ezért enyém a dicsőséged is, dicstelenséged is. Az enyém, csaknem annyira, mint a tiéd, és ha elismerés vagy kárhoztatás jut nekem, az csaknem annyira a tiéd, amennyire az enyém is. Kell, hogy érdekeljen a sikered! Olyan erre az indítóokom, amilyenje senki másnak nincs a Földön - tisztán önző, olyan önző, hogy biztos lehetsz benne. Anthony, a te oldaladon állok, mert nagyon közel vagy hozzám!

Hosszú ideig néztek egymásra, és Anthony első alkalommal tette ezt anélkül, hogy felfigyelt volna az arcra, amely az övé volt.

William így szólt:

- Kérjük meg tehát, hogy küldjék el a robotot a Merkúrra. És Anthony beadta a derekát. Miután Dmitri, aki alig várta ezt, hozzájárult a kéréshez, Anthony a nap nagy részét mélyen elgondolkodva töltötte el.

Azután felkereste Williamet, és így szólt: - Figyelj!

Hosszú szünet következett, amelyet William nem szakított meg.

Anthony ismét ezt mondta: - Figyelj!

William türelmesen várt. Anthony ezt mondta:

- Valójában nincs szükség arra, hogy elmenj. Biztos vagyok benne, hogy nem szeretnéd, ha a Merkúr Számítógépet más kezelné helyetted.

William így szólt:

- Úgy érted, te szándékozol elmenni?

Anthony ezt mondta:

- Nem, én is maradok.

Ezalatt Anthony úgy érezte, mintha beszéd közben két kéz szorongatta volna a légcserét. Most mintha erősödött volna a szorítás, de sikerült kinyögnie a legnehezebb kijelentést:

- Nem kell elkerülnünk egymást. Nincs rá szükség. William meglehetősen bizonytalanul mosolygott. Anthony egyáltalán nem mosolygott, hanem gyorsan elment.

8.

William felnézett a könyvéből. Legalább egy hónap telt el azóta, hogy abbahagyta az enyhe meglepődést olyankor, amikor Anthony belépett.

- Valami baj van? - kérdezte.

- Ki tudja? Most jönnek be a sima leszállás miatt. Működik a Merkúr Számítógép?

William tudta, hogy Anthony pontosan ismeri a Számítógép állapotát, de azt mondta:

- Holnap reggeltől, Anthony. - És nincs semmi probléma? - A világon semmi.

- Akkor meg kell várnunk a sima leszállást. - Igen:

Anthony ezt mondta:

- Valami baj fog történni.

- A rakétatudomány otthonos az ilyesmiben. Nem lesz semmi baj .

- Mennyi munka megy pocsékba.

- Még nem ment pocsékba. Nem is fog. Anthony megjegyezte:

- Talán igazad van. - Mélyen zsebre dugott kézzel nekilódult, de közvetlenül az ajtó előtt megállt.

- Köszönöm!

- Mit, Anthony?

- Hogy… vigasztaltál.

William fanyarul mosolygott, és megkönnyebbült, hogy nem látszanak az érzelmei.

9.

Gyakorlatilag a Merkúr Terv teljes személyi állománya kéznél volt a kritikus pillanatban. Anthony, akinek nem volt végrehajtandó feladata, a háttérben maradt, szemét a képernyőre függesztve. A robotot aktiválták, és vizuális üzenetek érkeztek tőle.

Legalábbis vizuálissal egyenértékűként jelentek meg, de egy homályos fényen kívül még nem mutattak semmit. Feltételezhetően ez volt a Merkúr felülete.

Árnyak suhantak át a képernyőn, valószínűleg a felület egyenetlenségei voltak. Anthony szabad szemmel nem tudta megmondani, de azok az ellenőrzők, akik az adatokat a segítőeszköz nélküli szemnél jóval kifinomultabb módszerekkel elemezték, nyugodtnak látszottak. A vészhelyzet bekövetkezését jelző kis, piros lámpák egyike sem égett. Anthony inkább a kulcsmegfigyelőket nézte, mint a képernyőt.

Lent kellett volna lennie a Számítógépnél Williammel és a többiekkel. Csak akkor fogják beindítani, ha a sima leszállás megtörtént. Lent kellene lennie. Nem tudott lent lenni.

Az árnyak gyorsabban suhantak a képernyőn. A robot leereszkedett… túl gyorsan? Bizonyára túl gyorsan!

Még egy utolsó ködfátyol és egyöntetűség, azután fókuszáthelyezés, amitől a ködfátyol először sűrűbb, azután vékonyabb lett. Egy hang hallatszott, és számos másodperc múlt el, amíg Anthony rájött arra, mit mond a hang:

- Sima leszállás végrehajtva! Sima leszállás végrehajtva! Ekkor morgás keletkezett, amely a saját maguknak elismerést mondók zümmögésévé változott addigra, amíg újabb változás nem történt a képernyőn. A szavak és nevetés hangja elhalt, mintha beleütközött volna a csend falába.

Változott ugyanis a képernyő, változott, és a kép élesebb lett. A csillogó, ragyogó napsütésben, amely áttűz a gondosan szűrt képernyőn, most egy gömböt láthattak, amelynek egyik oldala vakító fehér, a másik oldala koromfekete volt. Először jobbra, azután visszafelé balra csúszott, mintha egy szemár először balra, azután jobbra néz. Egy fémkéz jelent meg a képernyőn, mintha a szempár saját magának egy részét nézné.

Anthony hangja harsant fel végül:

- A Számítógép belépett!

Úgy hallotta ezeket a szavakat, mintha valaki más kiáltott volna. Kiviharzott a szobából, lerohant egy lépcsőn, végigszaladt egy folyosón, maga mögött hagyva a hangok egyre erősödő moraját. Miután bebukott a Számítógép szobájába, felüvöltött:

- William, ez tökéletes, ez… William azonban felemelte a kezét:

- Pszt! Kérlek! Nem akarom, hogy bármilyen hangos szenzáció hatoljon be, leszámítva a robottól eredőt.

- Arra gondolsz, hogy hallhat bennünket? - suttogta Anthony.

- Talán nem, de nem tudom. - A Merkúr Számítógép szobájában volt egy másik, kisebb képernyő. A helyszín eltérő lett, és folyton változott; a robot mozgásban volt.

William ezt mondta:

- A robot kitapogatja az útján azért esetlenek a léptei. Hét perc késés van az utasítás és a válasz között, így ez megengedhető.

- Már most biztosabban jár azonban, mint valaha Arizonában. Nem gondolod te is, William? - Anthony megragadta William vállát, és rázni kezdte, miközben nem vette le a szemét a képernyőről.

- Ebben biztos vagyok, Anthony - válaszolta William.

Perzselő volt a Nap a fehér és fekete ellentétének világában. Fehér volt a nap a fekete égen, a fehér, dombos talaj fekete felhők között veszett el. Elkeveredett a Nap sugárzásának kitett fém minden négyzetcentiméterének tiszta, édes illata a túloldal éppen ellentétes halálszágóval.

Felemelte a kezét, nézegette, és számba vette az ujjait. Forrók, forrók, forrók. Forgatta őket, azután mindegyiket egyenként a másik árnyékába tette. A forróság lassan mérséklődött, a változás érzékelhetővé tette a tiszta, kellemes vákuumot.

A vákuum azonban nem volt teljes. Kiegyenesítette és felemelte mindkét karját a feje fölé. Az érzékelőpontok a csuklóin megérezték a gőzöket - ón és ólom enyhe, finom lehelete gomolygott a túltengő higanyban.

A lába felől érződött a legsűrűbb illat, a szilikátok valamennyi változatát megjelölte az összes fémion, azokkal egyesülve vagy tisztán elkülönülve. Egyik lábát elmozdította a csikorgó, megkeményedett poron át, és megérezte a változásokat, amelyek olyanok voltak, mint egy lágy, nem teljesen rendszertelen szimfónia.

A Nap pedig ott volt minden fölött. Felnézett rá, nagy és erős, fényes és forró volt, hallotta a vidámságát. Nézte a pereme körüli domborulatok lassú felemelkedését, és hallgatta mindegyiknek a pattogó hangját és a széles arc többi örömteli zaját is. Amikor elsötétítette a hátfényt, megjelent a hidrogén vörös gomolygásának kiforrott, alt kitörése, a sistergő, mozgó napfáklyák tompa süvítése közepette a mély basszus, egy villanás alkalmi, törékeny jajdulása, a gamma-sugarak és kozmikus részecskék pingpongszerű pattogása és mindenekfelett, minden irányban a Nap állagának a kozmikus szélben felemelkedő és visszahúzódó, lágy, bágyasztó, örökké megújuló lehelete, amely utána nyúlt, és dicsfénnyel árasztotta el.

Felugrott, és soha nem érzett szabadsággal lassan felemelkedett a levegőbe. Amikor talajt ért, ismét felugrott, szaladt és ugrott, azután megint futott, egy olyan testtel, amely tökéletesen reagált erre a dicsőséges világra, erre a paradicsomra, amelyben találta magát.

A hosszú időre elkallódott idegen végre a paradicsomban volt.

William így szólt: - Ő rendben van.

- De hát mit csinál?! - kiáltott fel Anthony.

- Rendben van. A programozás működik. Kipróbálta az érzékszerveit. Most különböző látási megfigyeléseket hajt végre. Letompította a Nap fényét, és tanulmányozta. Ellenőrizte a légkört és a talaj vegyi természetét. Minden működik.

- De miért rohan?

- Anthony, azt hiszem, ez a saját ötlete. Ha egy agyhoz hasonlóan bonyolult számítógépet akarsz programozni, számíthatsz rá, hogy lesznek saját elképzelései.

- Szaladás? Ugrálás? - Anthony gondterhelt arccal fordult William felé. - Meg fogja rongálni magát. Te tudod kezelni a Számítógépet. Ez túlműködés. Állítsd le.

William élesen válaszolt:

- Nem, nem fogom megtenni. Vállalom annak az esélyét, hogy megrongálja magát. Hát nem érted meg? Most boldog! A Föld egy olyan világot jelentett a számára, amilyenhez soha nem volt tökéletesen felszerelve. Most a Merkúron van, olyan testtel, amely tökéletesen igazodik a környezetéhez, olyán tökéletesen igazodik, amennyire száz különlegesen képzett tudós el tudta készíteni. Ez paradicsom a számára, engedd, hadd élvezze.

- Élvezze? Hiszen robot.

- Én nem a robotról beszélek. Én az agyról beszélek, az agyról, amely itt él.

Az üvegbe zárt vezetékkel gondosan és féltő igyekezettel felszerelt Merkúr Számítógép kényesen megőrzött megközelíthetetlenségben lélegzett és élt.

- Randall az, aki a paradicsomban van. Megtalálta azt a világot, amelynek kedvéért autista módon menekült az ittenitől. Új teste tökéletesen beleillik mostani világába, cserébe azért a világért, amelybe a régi teste egyáltalán nem illett bele - mondta William.

Anthony elámulva nézte a képernyőt. - Úgy tűnik megnyugszik.

- Persze, és örömében még jobban fogja végezni a dolgát mondta William.

Anthony mosolyogva mondta:

- Akkor ezt mi csináltuk, te és én? Csatlakozzunk a többiekhez, és hagyjuk, hogy hízelegjenek nekünk, William?

- Együtt? - kérdezte William.

Anthony belekarolva válaszolt:

- Együtt, testvér!

!!! A Multivac élete és kora !!!

!!! Bevonulás !!!

!!! Ódivatú !!!

!!! A Tricentenárium-incidens !!!

Magyarázat

A vénusziak számára látható színtartomány igen szűk, mindössze két árnyalat közti eltérés, alig öt Angströmnyi hullámhossz-különbséggel. E tartományon belül azonban színek ezreit látják, melyek a földlakók számára érzékelhetetlenek. - A szerző.

A Phib megnevezé, amit a novella szereplői a kétéltűekre használnak, az "Amphibious" (kétéltű) szóból képzett "becenév". (A fordító megjegyzése)