Leszáll az éj

Az Olvasóhoz

Lagash a miénktől erősen eltérő, idegen világ, ezért nem szeretnénk azt az érzést kelteni önökben, hogy az események a Földön játszódnak, még ha megértik is a szereplők beszédét és ismerősnek találják az általuk használt kifejezéseket. Ezek azonban pusztán megfelelői az idegen fordulatoknak, már ahogyan a regényírók külhoni hőseiket beszéltetni szokták. így amikor a lagashiak mérföldről, kézről, autóról, számítógépről beszélnek, saját mértékegységeiket, mellső végtagjaikat, gépjárműveiket, információfeldolgozó masináikat értik alatta. A Lagashon használt számítógépek nem szükségképpen hasonló szerkezetűek, mint a new yorkiak, londoniak vagy stockholmiak, s a könyvünkben emlegetett „mérföld” sem feltétlenül egyenlő az angolszász országokban használatos 5,280 lábbal. Mégis egyszerűbbnek s kívánatosabbnak találtuk, hogy az olvasónak ismerős szavakkal írjuk le ezt az egyébként olyannyira idegen világot, mintsem cirkalmas lagashi fordulatokkal tűzdeljük meg beszámolónkat.

Mondhatnánk éppen, hogy az egyik figura felhúzta quonglishát, mielőtt hétforknyi útra indult szülőznúbja főglíbisén, és teremthetnénk ezáltal rejtélyesnél rejtélyesebb hangulatokat. Egyúttal azonban elérnénk azt is, hogy szavaink értelmét alig lehetne kihámozni, amit pedig mindenképpen szerettünk volna elkerülni. Kieszelhettünk volna számtalan furánál furább kifejezést, de történetünk lényegét nem ez alkotja. Azt szerettük volna leírni, miként viselkedik a miénkhez részben hasonló világon élő, hozzánk bizonyos mértékig hasonlító embercsoport, amikor szembe kell néznie egy, a földi ember számára teljesen ismeretlen helyzettel. Az adott körülmények között célravezetőbbnek véltük tehát, ha azt mondjuk, hogy az illető felhúzta cipőjét, mielőtt hétmérföldes útra indult, mintsem hogy quonglisht, forkot, glíbist emlegessünk.

Az olvasó persze, ha úgy akarja, behelyettesítheti a mérföldet „forkra”, az órát „glizbízre”, és „szem” helyett is olvashat „sleshtrepet”. Vagy kitalálhat más, kedvére való válogatott kifejezéseket. Mit számít, forkot vagy mérföldet mondunk-e, ha felizzanak fejünk felett a csillagok?

I.A.

R.S.

“Micsoda hit és imádat töltené el az embereket, ha minden ezer évben egyetlenegyszer látnák csak a csillagos eget! Hosszú emberöltőkön át megőriznék akkor Isten városának félelmetes emlékét…”

“Hogy más világok? Más világok pedig nem léteznek! Itt és most, ez az egyedüli valóság.”

Emeison

I - Alkonyat

1.

Verőfényes, négynapos délután volt. Onos nagy, aranyló gömbje magasan állt a nyugati égbolton, s a kis, vörös Dovim is fürgén kapaszkodott a szemhatáron. Az ellenkező irányban Trey és Patru szikrázó fehér pontján akadt meg az ember tekintete, a keleti ég bíbor háttere előtt. Lagash legészakibb kontinensének hullámzó rónaságait káprázatos fény öntötte el. Kelariten 99-nek, a Jonglori Városi Pszichiátriai Intézet igazgatójának irodájában hatalmas ablakok tárultak körben a nagyszerű látványra.

Sheerin 501, a Saro Egyetem szakembere, aki pár órája érkezett Jonglorba Kelariten sürgős hívására, mégis azon morfondírozott, vajon miért van olyan nyomott hangulatban. Sheerin alapjában véve jó kedélyű ember volt, s a négy nap együttes jelenléte rendszerint még emelkedettebbé tette amúgy is rózsás kedvét. Ma azonban valamiért nyugtalan, izgatott lelkiállapotban volt, noha iparkodott tőle telhetően magába fojtani. Végül is a lelki épség szakértőjeként hívatták Jonglorba, nem másért.

– Talán az volna a legokosabb, ha először pár áldozattal beszélne – vetette fel Kelariten.

A pszichiátriai klinika igazgatója vézna, csupa csont, beesett mellű, vérszegény emberke volt. Sheerin – a maga kicsattanó egészségével homlokegyenest az ellentéte – vele született gyanakvással viseltetett minden halandó iránt, aki felnőtt létére feleannyit sem nyom, mint jómaga.

Talán Kelariten fizimiskáját tűröm nehezen, – gondolta. – Akár egy két lábon járó csontváz.

– Netán a Titkok Alagútját kívánja inkább személyesen is megtapasztalni, dr. Sheerin? – kérdezte az igazgató.

Sheerinnek sikerült nevetést kipréselnie magából, remélve, hogy nem hangzik túl erőltetettnek.

– Előbb mégis az áldozatokkal kellene talán beszélnem – mondta. – Valamivel felkészültebben tudnék így szembenézni az Alagút rémségeivel.

Kelariten boldogtalanul pislogott mélyen ülő, sötét szemével. Cubello 54, a Jonglori Centenáriumi Kiállítás jól fésült, sima modorú jogásza szólalt meg helyette.

– Ugyan már dr. Sheerin! „Az Alagút rémségei!” Kissé túlzón fogalmaz, nem gondolja? Végül is egyelőre csupán újságcikkekből ismeri az ügyet. Nem szólva arról, hogy a betegeket „áldozatoknak” titulálja. Mindennek nevezhetők, csak annak nem.

– Dr. Kelariten élt ezzel a kifejezéssel – mondta Sheerin mogorván.

– Meggyőződésem, hogy dr. Kelariten csak a legáltalánosabb értelemben beszélt erről. Én mindenesetre részrehajlónak, éppen ezért elfogadhatatlannak érzem a szóhasználatát.

Sheerin az ügyvédre pillantott. A tekintetében tükröződő szakmai tárgyilagosságot lassan ellenszenv váltotta fel.

– Ha jól értettem, több halálos áldozata is van az Alagútban tett kirándulásnak. Javítson ki, ha tévedek.

– Valóban volt pár haláleset az Alagútban. Egyelőre azonban semmiből sem következtethetünk arra, hogy az Alagút okozta volna halálukat, doktor úr.

– Megértem, miért ódzkodik annyira ettől a következtetéstől, jogtanácsos úr – felelte Sheerin fagyosan.

Cubello felháborodottan meredt a kórházigazgatóra.

– Dr. Kelariten! Ha a vizsgálat továbbra is ebben a hangnemben zajlik, ezennel kikérem magamnak!

Az ön dr. Sheerinjét szakértői minőségben hívtuk ide, s nem a vád tanújaként van jelen!

– Csupán általánosságban nyilatkoztam a jogászokról, jogtanácsos úr, aminek semmi köze a Titkok Alagútjában történtekhez – kuncogott Sheerin.

– Dr. Kelariten! – kiáltotta újfent Cubello, s az arca bíborszínűre vált a haragtól.

– De kérem, uraim – hápogta Kelariten, s pillantása ide-oda járt kettejük között. – Maradjunk jó barátok, nem igaz? Hiszen ugyanaz a cél vezérel, mindnyájunkat, legalábbis úgy hiszem. Meg akarjuk tudni, mi történt valójában a Titkok Alagútjában, hogy soha többé ne kerüljön sor ilyen… hm… szerencsétlenségre.

– Egyetértek – mondta Sheerin békülékenyen. Csak az idejét pocsékolja, ha tovább acsarkodik a jogászra, amikor sokkalta fontosabb kérdésekkel kell foglalkoznia.

Nyájasan rámosolygott hát Cubellóra.

– Nem kenyerem a vádaskodás. Általában igyekszem olyan helyzetet teremteni a munkám során, amely elejét veszi a vádemelés lehetőségének. Talán akkor megnézhetnénk az egyik betegét, dr. Kelariten. Aztán pedig megebédelnénk, és megvitatnánk, amit eddig az Alagútról megtudtunk. Ebéd után folytatnánk a betegekkel…

– Ebéd? – motyogott Kelariten tétován, mintha az ebéd fogalma ismeretlen volna előtte.

– Igen, ebéd. A déli étkezés. Régi jó szokásom, doktor úr. De persze várhatok is vele. Mindenesetre lássuk az egyik beteget.

Kelariten bólintott.

– Azt hiszem, Harrimmel kellene kezdenünk – fordult az ügyvédhez. – Ma remek formában van.

Ahhoz mindenképpen, hogy kibírja egy idegen faggatózását.

– És mi volna, ha Gistin 190-nel próbálkoznánk? – kérdezte a jogász.

– Nem rossz ötlet, de nincs olyan jó állapotban, mint Harrim. Hadd mondja el előbb az egészet Harrim, aztán beszélhet még a doktor úr Gistinnel, és… mondjuk… mondjuk Chimmilittel. Mármint ebéd után.

– Köszönöm – mondta Sheerin.

– Ha volna kedves erre fáradni, dr. Sheerin…

Kelariten egy üvegfalú folyosó felé mutatott, amely irodájából vezetett át a kórházépületbe. A szellős átjáróról, mely a négy nap vakító fényében fürdött, teljes körpanoráma nyílt az égre és a várost körülölelő alacsony, szürkészöld dombokra.

A kórházigazgató megállt egy pillanatra, hogy a kilátásban gyönyörködjék. Az apró emberke savanyú, elgyötört vonásai hirtelen megfiatalodtak, megújhodtak, amint arca megmártózott Onos meleg, cirógató sugarainak s a jóval zordonabb Dovim, Patru és Trey fényének együttes özönében.

– Csodás napunk van ma, nem igaz, uraim! – kiáltotta oly lelkesedéssel, amit Sheerin meglepőnek ítélt egy ilyen szemlátomást zárkózott, rideg egyéniség szájából. – Milyen pompás érzés egyszerre látni mind a négy napot az égen! Hogy felderül a szívem, mikor fényük egyszerre cirógatja arcomat!

Mihez is kezdenénk szépséges napjaink nélkül, mondják?

– Bizony, bizony – bólogatott Sheerin.

Ami azt illeti, maga is megkönnyebbült kissé.

2.

A bolygó túlsó felén Sheerin 501 egyik egyetemi kollégája ugyancsak az eget kémlelte. De a látvány benne csupán rettegést ébresztett, semmi mást.

Siferra 89, a régészeti tanszék munkatársa másfél éve folytatta ásatásait Beklimot ősi lelőhelyén, a távoli Sagikan-félszigeten. Most, ahogy a közelgő katasztrófa előjeleit szemlélte, szinte kővé dermedt a rémülettől.

Az ég semmi jóval nem kecsegtetett. A világnak ezen a felén jelenleg mindössze Tano és Sitha világítottak, hideg, kemény fényüket a régész mindig is örömtelennek, mi több, lehangolónak érezte. A kétnapos égbolt mélykék hátterével nyomasztóan hatott a baljós, tépett árnyakat vető világítás. Dovim éppen most gördült a távoli Horkkan-hegység csipkés gerince fölé, de a kis vörös nap halvány parazsa sem derítette fel Siferrát.

Tudta ugyan, hogy Onos meleg, sárga fénye hamarosan megjelenik keleten, és megvidámítja a szíveket, pillanatnyilag azonban kisebb gondja is nagyobb volt, mint a ragyogó égitest hiánya.

Gyilkos homokvihar készült lecsapni Beklimotra. Néhány percen belül végigseper az ásatáson, s ki tudja, miféle pusztítást végez. A legrosszabbra számíthat. A vihar feldönti a sátrakat, felborogatja a gondosan szétválogatott leletek tálcáit, szétszórja tartalmukat. Egyetlen szemvillanás alatt tönkreteszi fényképezőgépeiket, a rajzfelszerelést, a féltő gonddal egymásra helyezett metszetrajzokat – hosszú, fáradságos munkájuk minden eredményét.

És ez még nem minden. Komoly esély van arra is, hogy valamennyien itt lelik halálukat.

S ami talán még ennél is rosszabb, Beklimot – a civilizáció bölcsője, Lagash legősibb ismert városa – maga is veszélyben forog.

A próbaárkok, melyeket Siferra a környező alluviális síkságba vágatott, fedetlenül várták a szél rohamát. Ha a vihar elég heves lesz, rengeteg homokot szív magába, s iszonytató erővel csapja Belkimot törékeny, védtelenül maradt romjainak – végigtarolva, szétroppantva, újra eltemetve az ősi várost. Akár teljes alapzatokat is felszakíthat, s végiggörgethet a szikkadt lapályon.

Beklimot, a történelmi emlékek e gyöngyszeme a világ legféltettebb kincsei közé tartozott. Hogy Siferra ásatásai netán kárt tehetnek benne, olyan kockázat volt, ami mindennaposnak számított a régészek munkájában, akik egy kapavágást sem tehetnek anélkül, hogy eközben valamit meg ne bolygassanak. Efféle gondokkal mindenki számolt. Ám hogy a síkság szívét éppen akkor hagyja védtelenül, mikor az évszázad legszörnyűbb homokviharát várják, ehhez példátlan balszerencse kell…

Nem. Ez már több a soknál. Ha Beklimotot most az ő hibája folytán szétdúlja a vihar, örök szégyen vár rá.

Talán valóban átok ül ezen a helyen, amint azt a babonásabbak rebesgették. Siferra 89-nek sohasem volt sok türelme a rögeszmékhez, bármifélék legyenek is. Ez a munka azonban, amelytől pályája megkoronázását remélte, kezdettől fogva csupán bajt hozott rá. Most pedig karrierje végével fenyegeti – ha életét megkíméli egyáltalán.

Eilis 18, egyik asszisztense érkezett rohanvást hozzá. Az apró, inas emberke egészen eltörpült Siferra magas, kisportolt alakja mellett.

– Mindent rögzítenünk kell, amit csak tudunk! – kiáltotta főnökének zihálva. – A többi már az istenek jóakaratán múlik!

– Istenek? Miféle istenek? Látott egyet is errefelé, Eilis?

– Csak azt akartam mondani…

– Siferra! – kiáltotta Balik. – Itt van a nyakunkon! Siessen fedezékbe!

– Megyek, igen!

Holott semmi kedve nem volt szót fogadni. A legszívesebben az ásatási szelvények közé vetette volna magát, egyszerre mentve mindent a pusztulástól hogy lefogja a sátorponyvát, karjával takarja az értékes fényképfelvételek halmát, s a frissen feltárt Nyolcszögletű Ház falára tapadva, testével védelmezze a múlt hónapban napvilágra került pompás mozaikokat. De Baliknak igaza volt. Megtett minden tőle telhetőt ezen az eszeveszett reggelen, hogy biztonságba helyezze az ásatás értékeit.

Most már semmi mást nem tehetett, mint hogy behúzódik ő is a lelőhely felső végében magasodó szikla mögé, amely, – ha szerencséjük van, – megvédi őket a szélvihar legvadabb rohamaitól.

Nekiiramodott hát a szikla irányába. Izmos, erős lábszárai könnyedén röpítették előre a kiégett, repedezett homokon. Még negyven sem volt: magas, ereje teljében lévő nő, aki eddig a pillanatig töretlen optimizmussal tekintett a jövőbe. Egyszeriben azonban minden veszélybe került: tudományos pályafutása, kicsattanó egészsége, talán még az élete is.

A többiek már mind ott szorongtak a szikla tövében, a falécekből sebtében összeeszkábált fedezék mögött, melyhez a biztonság kedvéért vízhatlan ponyvát kötöztek.

– Adjanak utat! – mondta Siferra, amint közéjük furakodott.

– Asszonyom – nyöszörgött Thuvvik. – Asszonyom, fordítsa vissza a vihart!

Akárha valami mindenható istennőhöz fohászkodna. Siferra élesen felnevetett. A munkafelügyelő ekkor fura mozdulatot tett fölötte – valami szent jel lehet, gondolta a régész.

A többi munkás, – valamennyien a romoktól keletre fekvő falucska lakói, – ugyanezt a jelet rajzolta fölébe halk mormogás kíséretében. E férfiak, akárcsak apáik és nagyapáik, egész életükben a beklimoti ásatáson dolgoztak a régészek szolgálatában, türelmes munkával tárva föl az ősi épületeket s rostálva a homokot az apró, de annál értékesebb leletek után kutatva. Feltehetően megértek már néhány kemény homokvihart. Vajon mindig ennyire elvesztették fejüket? Vagy ezúttal eddig soha nem tapasztalt fenyegetést véltek kiolvasni a jelekből?

– Tessék! – kiáltott fel Balik. – Már itt is van! – és kezével eltakarta arcát.

A homokvihar dühöngve csapott le rájuk.

Siferra egyenes derékkal fordult szembe a széllel, s a ponyva résein át kikandikált a küklópikus városfal szemközti darabjára, mint aki abban reménykedik, hogy tekintetével bűvölve a romokat, el tudja hántani felőlük a rontást. Ám alig telt el egy pillanat, s máris kiderült, a kísérlet meghaladja erejét.

Hihetetlen forróság csapott le rájuk, oly perzselő, hogy szinte várta, mikor lobban lángra a haja, szemöldöke. Elfordult, karjával védte arcát.

Aztán a mindent elborító homokban már semmit sem látott.

Az egész leginkább felhőszakadáshoz hasonlított, noha az „esőcseppek” nagyon is szilárd állapotúnak bizonyultak. Rettenetes mennydörgés reszkettette meg a levegőeget. Valójában persze nem az ég dörgött, csupán millió és millió parányi homokszem ostromolta a talajt. A mindent betöltő lármába más hangok is vegyültek: lágy susogás, érdes percegés, dallamos dobolás, és valami iszonyú üvöltésféle. Siferra elképzelte, amint a lezúduló több tonna homok betemeti a kiásott falakat, templomokat, a települési felszín terebélyes alapzatait, a táborukat.

És maga alá temeti mindannyiukat.

Meggörnyedt, arccal a szikla felé fordult, s várta, hogy eljöjjön a vég. Meglepetésére és bosszúságára azon kapta magát, hogy hisztérikus zokogás rázza. Nem akart meghalni. Ez csak természetes: ki örül a saját halálának? Eddig azonban még egyszer sem gondolt arra, hogy vannak a halálnál rosszabb dolgok is.

Beklimotra, a világ leghíresebb régészeti lelőhelyére, az emberiség legrégibb ismert városára, a civilizáció megteremtőjére pusztulás vár – az ő hanyagsága miatt. Lagash legkiemelkedőbb régészei dolgoztak itt immáron másfél évszázada, a lelőhely felfedezése óta. Elsőnek Galdo 221, a legnagyobb mindőjük közül, aztán Marpin, Stinnupad, Shelbik, Numoin, nemzedékről nemzedékre az egész fényes gyülekezet. És utánuk ő, Siferra, aki ostobán megfeledkezett az ásatás lefedéséről, épp egy közelgő homokvihar idején.

Amíg a várost homok takarta, a romok háborítatlanul aludták évezredes álmukat, úgy, ahogyan a zordra forduló időjárás elől elvándorló utolsó lakói hagyták. Azután pedig, Galdoval kezdve minden régésznek gondja volt rá, hogy egyszerre csak szűk területet tárjon fel, és azt is ernyőkkel, kerítésekkel védelmezze egy esetleges – ritka, ám annál veszedelmesebb – homokvihartól. Mind ez idáig így is volt.

Természetesen ő is felállította a szükséges ernyőket és homokkerítéseket, csakhogy nem az újonnan ásott árkok s a szentély körül, ahová kutatásait összpontosította. Pedig Beklimot legősibb, leggyönyörűbb épületei álltak itt. És ő, lázas türelmetlenségtől hajtva, egyre a felfedezés izgalmában, megfeledkezett a legelemibb óvintézkedésekről. Akkor persze másképpen látta. Most viszont, a homokvihar sakálüvöltésével a fülében, a végítélet fellegeivel feje felett…

Még jó, gondolta Siferra, hogy nem élem túl az egészet. Legalább nem kell elolvasnom, mit ír rólam minden, az elkövetkező ötven évben megjelenő régészeti könyv. „Beklimot nagyszerű lelőhelye felbecsülhetetlen adatokkal szolgált a lagashi civilizáció korai fejlődéséről, egészen balszerencsés pusztulásáig, melyet a fiatal, ambiciózus Siferra 89, a Saro Egyetem munkatársa okozott szakmai hibák elkövetésével…”

– Azt hiszem, vége van – suttogta Balik.

– Hogy mit mond? – kérdezte döbbenten Siferra.

– Vége a viharnak. Nézze! Elcsendesedett odakint.

– Talán betemetett minket ez a tenger sok homok, ezért nem hallunk semmit.

– Nem. Nem temetett be, Siferra!

Baliknak sikerült kissé megemelnie maga előtt a ponyvát. Siferra kikémlelt a szikla és a városfal közti szabad térségre.

Nem hitt a szemének.

Tiszta, mélykék eget látott s a napsugár villogását. Csupán a kettős nap, Tano és Sitha fagyos, sivár, fehér izzása volt, e percben azonban elképzelni sem tudott szebb látványt.

A vihar elvonult felőlük, teljes béke honolt odakint. De hová lett a homok? Miért nem temetett maga alá mindent?

A romváros sértetlenül magasodott előttük: a kőfal nagy tömbjei, a mozaikok selymes csillámlása, a Napok Templomának ormos kőteteje. Még a sátrak zöme is érintetlenül állt, a legfontosabbak mindenképpen. Csupán a munkások szállásai sérültek meg számottevően, de ez a kár is helyrehozható néhány órai munkával.

Siferra továbbra is hitetlenkedve, döbbenten lépett ki búvóhelyéről. Körülnézett. Homokot sehol sem látott. A keményre égett föld, mely az ásatás körzetében a talaj felső rétegét alkotta, tisztán sötétlett mindenütt. Furcsán megcsiszoltnak hatott, ám a vihar más jelet nem hagyott maga után.

Balik tűnődve állt a nő mellett.

– A szél, mely a homokot hozta, mindjárt fel is kapta az egészet, s ugyanolyan sebesen, ahogyan ránk zúdította, tovább hordta délnek. Csodával határos, ami történt, Siferra! Ez az egyetlen kifejezés, ami illik rá. Nézze… látja, hogy ledörzsölte a talajt! Eltisztogatta a felső laza homokréteget, öt perc alatt végezte el nagyjából ötven év eróziós munkáját, de hát…

Siferra azonban nemigen hallgatott rá. Megragadta Balik karját, és a férfit az ásatás központjától a másik irányba fordította.

– Oda nézzen!

– Hová? Mi van ott?

– Thombo Hegyére – mutatta a régésznő. A szélesvállú rétegtan tudós elámult.

– Nagy istenek! Kettérepedt, pontosan a közepén!

Thombo Hegye szabálytalan formájú, közepes nagyságú földhányás volt, mintegy tizenöt perc járásra a város főépületeitől. Több mint száz éve, a kutya sem nézett felé, a nagy úttörő, Galdo 221 második expedíciója óta, mivel ő sem talált ott semmi jelentőset. Afféle szemétdombnak tartották, ahová Beklimot hajdanvolt lakói a házi szemetüket hajították – önmagában természetesen nem elhanyagolandó lelet, mégis semmitmondó a város egymást érő tüneményes építményeihez képest.

A vihar mindenesetre szemmel láthatóan ide zúdította minden erejét, s néhány perc alatt elvégezte a munkát, amit régészek nemzedékei érdektelennek tartottak. A domb testén szeszélyesen kanyargó hasadék futott végig, mint valami iszonyú seb, feltépve s szem elé tárva a lejtő tetejét. A tapasztalt terepmunkásnak – mint Siferra és Balik mindössze egyetlen pillantásra volt szüksége, hogy felfogja a látottak jelentőségét.

– Város a szemétkupac alatt – mormogta Balik.

– Nem is egy. Talán egész sor – mondta Siferra.

– Gondolja?

– Nézze! Ott balra.

– Csak nem valami keresztvonalkás stílusú fal, annak a küklópikus alapzatnak a sarka alatt? – ámult Balik.

– Eltalálta.

Siferra megborzongott. Kollégájához fordult, s látta, hogy az éppoly meglepett, mint jómaga. Szeme tágra nyílt a megdöbbenéstől, arca elszürkült.

– Teremtő Sötétség! – suttogta rekedten. – Mit találtunk, Siferra?

– Nem is tudom. De most, ebben a pillanatban nekilátok, hogy kiderítsem.

A régésznő hátrapillantott a menedékre a sziklafal tövében. Thuvvik és emberei továbbra is rémülten kuporogtak, szent jeleket vetve s fojtott, remegő hangon imákat mormolva, mintha nem tudnák fölfogni; hogy megmenekültek a vihar szorításából.

– Thuvvik! – kiáltotta, s élénken, majdhogynem dühösen integetett a munkafelügyelő felé. – Jöjjenek hamar, maga meg az emberei! Fontos munka vár ránk!

3.

Harrim 682 nagydarab, tagbaszakadt, ötven körüli férfi volt, karján és mellén kidagadó izmokkal. A hidegre kevés panasza lehetett, mert a testét borító kiadós zsírréteg épp eléggé melegíthette.

Sheerin, aki a kórterem ablakából tanulmányozta, nyomban tudta, hogy könnyen szót ért majd vele.

– Mindig is rokonszenveztem azokkal, akik, hm, úgymond, extra méretűek – magyarázta Kelaritennek és Cubellónak. – Mivel bízvást közéjük sorolhatom magamat is, ugye, értik? No, nem mintha valaha is ilyen izmaim lettek volna heherészett kedélyesen. – Hisz csupa háj vagyok. Ennek kivételével, természetesen – tette hozzá, s megkopogtatta koponyáját. – Mi a foglalkozása ennek a Harrimnek?

– Rakodómunkás – felelte Kelariten. – Harmincöt évet töltött a jonglori dokkokban. Sorsjátékon nyerte a belépőjét a Titkok Alagútja megnyitójára. Elvitte az egész családját. Valamennyien belebetegedtek valamelyest, de ő a leginkább. Szégyelli is, hogy nagy, erős férfi létére ennyire összeroppant.

– Képzelem – bólintott Sheerin. – Ezt mindenképpen számításba veszem. Menjünk, beszéljünk vele!

Beléptek a szobába.

Harrim az ágyában ült, s érdeklődés nélkül meredt a szemközti falra függesztett, szivárványszínben játszó, pörgő lampionra. Szája barátságos mosolyra húzódott, amikor Kelaritent megpillantotta. A kórházigazgató mögött baktató Cubello láttán azonban megmerevedett, s hogy Sheerint is észrevette, arckifejezése egészen elkomorult.

– Hát ez meg kicsoda? – kérdezte Kelaritentől. – Még egy ügyvéd?

– Ugyan, ugyan. Ez az úr Sheerin 501 a Saro Egyetemről. Azért jött, hogy segítsen önnek meggyógyulni.

– Uff – fintorgott Harrim. – Újabb nagyokos! Mi hasznom volt eddig magukból?

– Tökéletesen igaza van – szólt közbe Sheerin. – Harrim az egyetlen, aki segíthet önmagán, nem igaz? Ezt mindketten nagyon jól tudjuk, és talán rávezethetem a kórháziakat is.

Leereszkedett az ágy szélére, amely megcsikordult súlya alatt.

– Legalább az ágyak kiválóak errefelé. Annak kell lenniük, ha mindkettőnket elbírnak… Ha jól értem, nem szereti a jogásznépet? Ebben egyetértünk, barátom.

– Nyomorult bajkeverő mindahány – mordult fel Harrim. – Minden hájjal megkent gazemberek. Olyat is kihúznak az emberből, amit nem is akart mondani. Fűt-fát ígérgetnek, oszt a végén saját szavait használják föl ellene. Én legalábbis így látom.

Sheerin fölpillantott Kelaritenre.

– Muszáj Cubellónak is jelen lennie? Azt hiszem, nélküle sokkal könnyebben elbeszélgetnénk.

– Felhatalmazásom van, hogy részt vegyek mindennemű… – kezdett bele Cubello mereven.

– Kérem – szólt oda Kelariten, inkább eréllyel, semmint udvariasan. – Sheerinnek igaza van. Három látogató egyszerre mindenképpen sok lenne ma Harrimnek. Maga már úgyis hallotta a történetét.

– Hát jó – dünnyögte Cubello sötéten. A következő pillanatban megfordult, és ment is ki a szobából.

Sheerin lopva intett Kelaritennek, hogy foglaljon helyet a sarokban.

Azután az ágyban fekvő férfihoz fordult, és legnyájasabb mosolyával kérdezte:

– Nagyon rázós volt odabent, ugye?

– Maga mondta.

– Mióta van itt?

Harrim vállat vont.

– Egy hete, két hete, nem is tudom. Talán már több is attól. Nem tudom pontosan, csak találgatok.

Azóta a…

És elnémult.

– A kiállítás óta? – faggatta Sheerin.

– Igen, amióta fölültem arra a kocsira.

– Egy-két hétnél már valamivel több idő telt el azóta – mondta Sheerin.

– Tényleg? – Harrim tekintete fátyolossá vált. Nem kívánta tudni, mióta van pontosan a kórházban.

A pszichológus taktikát váltott.

– Fogadni mernék, álmában sem gondolta, hogy eljön még az idő, amikor visszakívánkozik a dokkokhoz, mi?

A beteg elfintorodott.

– Szorul szóra így igaz! Nagy ég, mit nem adnék, ha már hónap ládákat hajigálhatnék!

Lenézett a kezére. Nagy, erős kéz volt, vaskos, tömpe ujjakkal, az egyikük elgörbült valami régi sérülés emlékeként.

– Elgyengülök ettül a sok fekvéstül. Amire visszamehetek dógozni, már semmire se leszek jó.

– Akkor miért nem megy el innen? Csak föl kell kelnie, felvennie az utcai ruháját, és viszontlátásra.

Kelariten figyelmeztetőleg mormogott a sarokból. Sheerin visszaintett, hogy maradjon csendben.

– Miért nem teszi? Hiszen nem fogoly.

– De ha megtenném… ha megtenném… – a dokkmunkás hangja elcsuklott.

– Miért, mi történne, ha megtenné? – kérdezte Sheerin.

Harrim elnémult, s fejét lehorgasztva, összevont szemöldökkel meredt maga elé. A szavakat keresgélte, de nem lelte a megfelelőt. A pszichológus türelmesen várakozott. Végül a betegnek sikerült kinyögnie:

– Nem tudok kimenni. A… a… a Sötétség miatt – mondta nagy lelki tusa után.

– A Sötétség miatt – ismételte Sheerin komoran.

A szó úgy függött közöttük, akárha kézzelfogható tárgy lenne.

A beteg zavartnak látszott, s mintha szégyellte is volna magát. Sheerinnek eszébe jutott, hogy a Harrim osztályába tartozók nemigen vették szájukra ezt a szót Finomabb társaságban. Számukra ez a kifejezés, ha nem is káromkodásnak, mindenesetre istenkáromlásnak számított. Lagashon senki sem gondolt szívesen a Sötétre. Minél kevesebb iskolája volt azonban valakinek, annál félelmetesebbnek érezte a gondolatot, hogy a hat kedves nap egyszerre tűnik el az égről, s a világ Sötétségbe borul. Ez egészen egyszerűen elképzelhetetlen volt.

– Igen, a Sötétség miatt – mondta tovább Harrim. – Attól félek, hogy… ha kimegyek, újra Sötét vesz körül. Igen, hogy újra Sötétség lesz körülöttem.

– Teljes tünetátforduláson esett át az elmúlt pár hét alatt – súgta Kelariten a sarokból. – Eleinte homlokegyenest ellentétesen viselkedett. Csak akkor volt hajlandó bemenni valahová, ha benyugtatózták. Elsőnek tehát igen erős klausztrofóbia, aztán meg, bizonyos idő elteltével pont az ellentéte, tökéletes klausztrofilia lépett fej nála. Mi a gyógyulás jeleként értelmezzük.

– Meglehet, igaza van – mondta Sheerin. – De ha nem haragszik, folytatnám.

– Maga ment, ugye, elsőnek végig a Titkok Alagútján? – kérdezte gyöngéden Harrimtől.

– Méghozzá a legelső napon – valami büszkeségféle költözött a dokkmunkás hangjába. – A város nyereményjátékot rendezett. Százan nyertek ingyen belépőt. Vagy egymillió sorsjegyet is eladtak, és engem húztak ki ötödiknek. A feleségem, a fiam meg a két lányom, mind elgyöhettek velem. A legeslegelső napon.

– Elmondaná egy kicsit bővebben, milyen volt?

– Hát – mondta Harrim. – Tudja, az… – Egy pillanatra elakadt. – Tudja, életemben nem vótam azelőtt Sötétben. Még egy sötét szobában sem. Soha az életben! Az efféle nem érdekölt engem. Úgy nőttem föl, hogy mindig vót szent mécsünk a hálószobában, és amikor megházasodtam, persze én is gyújtottam. A feleségem is ezt szokta meg. A Sötétség nem természetes dolog. Isten ellen való.

– Mégis részt vett a sorsoláson.

– Na igen, egyszer az életben. Meg, tudja, szórakozásként. Különleges alkalomból, az ünnep tiszteletére. Hisz a nagy kiállításról vót szó, a város fönnállásának ötszázadik évfordulójáról, nem igaz? Mindenki vett sorsjegyet, én meg úgy gondótam, ez valami más, biztosan remek muri lesz, különben mért építették vóna az Alagutat? Így hát vettem én is sorsjegyet. És amikor nyertem, mind irigyeltek a dokknál, mind magának kívánta a jegyemet. Még olyan is vót, aki meg akarta venni tőlem… Nem uram, mondtam nekik, ebbiz nem eladó, ez az enyém meg a családomé, a mi jegyünk, bizony…

– Tehát ön nagy izgalommal várta, hogy bemehessen az Alagútba?

– Igen. Képzelheti.

– Es hogyan esett a dolog? Hogyan kezdődött az utazás? Milyen érzés volt?

– Hát – kezdte Harrim. Megnedvesítette ajkát, tekintete a távolba révedt. – Voltak ezek a kis kocsik, tuggya, amolyan fapadosak, nyitott fedelűek. Hatan fértek egybe, csak minket engedtek ötünket együtt, merthogy egy család vótunk. Majdnem az egész kocsit betöltöttük, mért tettek vóna hát hozzánk egy idegent? Aztán amikor beszálltunk, zene szólt, és megindultunk az Alagútba. Nagyon lassan ment az a kocsi, nem mint a sztrádán, épp csak vánszorgott előre. És már bent is vótunk az Alagútban. Azután… azután…

Sheerin újra várt.

– Folytassa! – mondta kisvártatva, amikor a dokkmunkás semmi jelét nem adta, hogy folytatni kívánná elbeszélését. – Meséljen róla! Tényleg nagyon kíváncsi vagyok, milyen volt.

– Aztán jött a Sötétség – mondta Harrim rekedten. Nagy keze reszketett ölében az emlékektől. – Úgy szállt ránk, mintha egy óriási kalapot borítottak vóna fölibénk, tuggya. És hirtelen vaksötét vót mindenütt. – Harrimnek most már vadul rángott a keze. – Hallottam, amint a fiam, Trinit, jókat nevet.

Okos kis fickó az a Trinit. Fogadni mernék azt hitte, hogy a Sötétség valami malacság lesz. Ezért hát nevetgélt, én meg mondtam neki, hogy fogja be a száját. Akkor meg az egyik lányom kezdett el ríni.

Nyugtatgattam, mondtam, ne féljen, csak tizenöt perc az egész, hiszen kirándulni gyüttünk, nincs itt semmi félnivaló. És akkor… akkor… Újra elhallgatott. Ezúttal Sheerin nem nógatta.

– Akkor úgy éreztem, a Sötétség bezárul körülöttem. Nem vót más, csak a Sötét… a Sötét… el nem tuggya képzelni, milyen az… nem, nem tuggya elképzelni… milyen szuroksötét… szuroksötét… – A férfi megrázkódott, egész testében rázta a zokogás.

– A Sötétség… ó, istenem, a Sötétség…!

– Nyugodjék meg, ember! Itt nincs mitől félnie. Nézze, milyen szépen süt a nap! Ma négy nap van fenn, Harrim! Nono, csillapodjék!

– Hadd intézem el – mondta Kelariten, aki menten a betegágy mellett termett, amint a zokogás elkezdődött. Kezében tű csillant. Harrim vaskos karjához érintette, a folyadék surrogva áramlott a vékony csőben. A dokkmunkás azonnal megnyugodott. Hátrahanyatlott párnáján, és üvegesen mosolygott.

– Most magára kell hagynunk – mondta Kelariten.

– De hisz épp hogy belekezdtem…

– Órákig nem tér magához. Menjünk inkább ebédelni.

– Igen, az ebéd – bólintott Sheerin bizonytalanul. Legnagyobb meglepetésére csaknem teljesen elvesztette étvágyát. Életében először fordult elő vele ilyesmi.

– És ez a legjobb erőben lévő betegük? – kérdezte.

– Igen, még ő a legnyugodtabb mind közül.

– Milyenek akkor a többiek?

– Egyikük teljesen katatóniás. A többit teletömjük nyugtatóval. Amint mondottam volt, az első stádiumban nem akarnak bemenni a szabadból. Amikor az Alagútból előkerültek, láthatóan semmi sem hibádzott náluk, klausztrofóbia kivételével. Semmiféle épületbe nem voltak hajlandóak betenni a lábukat, legyen az palota, családi ház, bérlakás vagy nyomortanya, kunyhó, viskó, sufni, sátor.

Sheerin mélyen megrendült. Valamikor a sötétség eredetű rendellenességekből doktorált. Ezért kérték fel éppen őt szakértőnek. De életében nem hallott még ilyen különöset.

– Nem hajlandók bemenni sehová? Hol alszanak akkor?

– A szabad ég alatt.

– Előfordult, hogy kényszerrel vitték be őket?

– Hogyne, persze. Amire hisztériás rohamot kaptak. Olyan is akadt, aki öngyilkosságot kísérelt meg… mások a falnak verték a fejüket, meg effélék. És csak kényszerzubbonnyal vagy egy jó adag erős injekcióval tudtuk őket benntartani.

Sheerin a nagydarab rakodómunkásra pillantott, aki mostanára elszenderedett, és a fejét csóválta.

– Szegény ördögök.

– Ez volt az első stádium. Harrim már a másodikban van, a klausztrofiliásban. Megszokta idebent, és az egész tünetegyüttes átfordult önmaga teljes ellentétébe. Biztonságban érzi magát itt a kórházban, hisz mindig ég a villany. Amúgy meg hiába látja az ablakon át, hogy süt a nap, fél kimenni. Azt hiszi, odakint sötétség várja.

– De hát ez képtelenség! – kiáltott fel Sheerin. – Kint soha nincs sötét!

Alig ejtette ki e szavakat, máris elszégyellte magát ostobaságáért. De Kelariten nem kegyelmezett.

– Ezt valamennyien tudjuk, dr. Sheerin. Minden épeszű ember tudja. Csakhogy az a baj az Alagutat megjártakkal, hogy többé nem épelméjűek, sajnos.

– Igen, értem – hebegte a pszichológus vörös arccal.

– Délután még megnézheti egy-két betegünket – mondta Kelariten. – Talán hozzásegítik, hogy új nézőpontra tegyen szert a problémával kapcsolatban. Holnap pedig átvisszük magát az Alagútba. A nehézségek ismeretében természetesen bezártuk ugyan, de a városatyák mindent elkövetnek, hogy újra megnyithassák. Megértem, hiszen hatalmas összegeket fektettek a vállalkozásba. Hanem, először talán ebédeljünk meg. Egyetért velem, doktor úr?

- Persze, az ebéd – mondta Sheerin, még inkább megcsappant lelkesedéssel.

4.

A Saro Egyetem Obszervatóriumának óriás kupolája, mely oly fenségesen magasodott az Obszervatórium-hegy erdős lankái fölé, szikrázóan villogott a késő délutáni napfényben. Dovim kis vörös korongja már lebukott a látóhatár alá, Onos azonban még magasan állt a nyugati égbolton, s az eget kelet felől rézsút átszelő Trey és Patru is ragyogó fénysávokat festett a kupola hatalmas felületére.

Öt mérfölddel odébb, Saro Cityben Beenay 25, egy nyúlánk, mozgékony, élénk tekintetű fiatalember sürgölődött a kis lakásban, amit Raissta 717-tel, szerződéses házastársával osztott meg. Távozni készült, s könyveit, irományait pakolgatta.

Raissta, aki kényelmesen elnyújtózott a kis kanapé kopottzöld kárpitján, felnézett, és összevonta szemöldökét.

– Elmész, Beenay?

– Igen, az Obszervatóriumba.

– De hát még olyan korán van. Csak azután szoktál elindulni, hogy Onos lenyugszik. És addig még jó pár óra van hátra.

– Megbeszélésem van, Raissta.

A lány gyöngéd, csábító mosollyal nézett rá. Nemrég végezték el az egyetemet, húszas éveik végén jártak. Mindkettő tanársegéd volt: a fiú asztronómus, a lány biológus. Alig hét hónapja kötötték meg a házassági szerződést, kapcsolatuk első, izgalmas szakaszát élték tehát. Életük mégsem volt teljesen zökkenőmentes. Beenay rendszerint késő éjszaka dolgozott, amikor kevesebb nap volt az égen.

Raissta inkább fényes nappal volt csúcsformában, amikor a ragyogó Onos vetette a világra arany sugarát.

Az utóbbi időben a fiú mind több és több időt töltött az Obszervatóriumban, így lassan már alig voltak ébren egyszerre. Beenay tudta, milyen nehéz ez a lánynak, hisz neki magának sem volt könnyű.

Mindazonáltal munkája – Lagash keringését tanulmányozta – sokat követelt. Mind ismeretlenebb vidékekre csábította, ami felvillanyozta, ugyanakkor meg is ijesztette. Csak pár hetet bírjon még ki Raissta… néhány hónapot, és azután…

– Nem maradhatnál mégis egy kicsit? – kérlelte a lány. Beenay szíve összeszorult. Raissta a „gyere játsszunk egyet” tekintetével nézett rá. Nem volt könnyű ellenállni neki, az igazat megvallva nem is igen akart. Yimot és Faro azonban várta.

– Mondtam már. Meg…

– …beszélésed van, igen. Nos hát, nekem is. Veled.

– Velem?

– Tegnap azt mondtad, ma délután szabad vagy. És én hittem neked, tudod-e? Összekapartam, amennyi időt csak tudtam… délelőttre tettem a labormunkámat. Ami azt illeti, épp most hogy…

Egyre rosszabb, gondolta Beenay. Eszébe jutott, hogy valóban mondott valamit a mai délutánról, mert teljesen kiment a fejéből, hogy találkozót beszélt meg a két nála jóval fiatalabb diákkal.

Raissta duzzogni kezdett, noha továbbra is mosolygós arccal: ezt a trükköt az idők folyamán sikerült mesterfokra fejlesztenie. Beenay egyszeriben elfeledkezett Faróról és Yimotról, és a legszívesebben röpült volna a karjai közé. Ám ha enged a csábításnak, jó egy órát késik a találkozóról, ami nem lett volna tisztességes eljárás. Az is lehet, hogy két órát.

Ráadásul el kellett ismernie, alig várja, hogy megtudja, vajon a diákok számításai egyeznek-e az övéivel.

Gyakorlatilag egyenlő erők mérkőztek egymással ebben a lelki kötélhúzásban: Raissta ellenállhatatlan vonzereje állt az egyik oldalon, másfelől pedig a sürgető vágy, hogy mihamarabb nyugvópontra jusson egy nagy horderejű tudományos kérdésben. S noha időre várták, Beenay némi zavarral fedezte fel, hogy valamiképpen Raisstának is elkötelezte magát – ami persze nemcsak becsületbeli ügy volt, hanem örömet is okozott.

– Hallgass ide! – mondta, s a kanapéhoz lépve kezébe vette felesége kezét. – Nem lehetek két helyen egyszerre, ez, ugye, világos? És tegnap egyszerűen megfeledkeztem róla, hogy Faro és Yimot ma jön hozzám az Obszervatóriumba. De kössünk üzletet. Hadd menjek fel most, hogy elintézzem velük a dolgom, aztán lelépek, és néhány óra múlva itthon is vagyok. Na, mit szólsz hozzá?

– Ma este az aszteroidákat kell fényképezned – felelte a nő változatlanul duzzogva, s ezúttal már a mosoly is eltűnt az arcáról.

– A fenébe is! Megkérem majd Thilandát, hogy csinálja meg a fényképfelvételeket helyettem. Vagy Hikkinant. Vagy valaki mást. Onos-nyugtára hazajövök, erre szavamat adom!

– A szavadat?

Beenay megragadta a lány kezét, és hamiskás mosolyt villantott rá.

– És meg is tartom. A fejemet rá. Rendben? Ugye, nem haragszol?

– Hát…

– Amilyen gyorsan csak tudom, lerendezem a dolgot a diákokkal.

– Ajánlom is.

Mikor a férje folytatta készülődését, Raissta megkérdezte:

– Mi ez az égetően sürgős ügy ezzel a két fickóval?

– Labormunka. Gravitációs vizsgálatok.

– Nekem biz’ csöppet sem hangzik olyan halaszthatatlanul fontosnak, meg kell mondjam.

– Én is abban reménykedem, talán végül kiderül, hogy nem is olyan fontos, mint amilyennek gondolom – felelte Beenay. – Ezt azonban mihamarább meg kell tudnom.

– Bárcsak tudnám, miről beszélsz!

A férfi az órájára pillantott. Maradt még néhány perce az indulásig, mély lélegzetet vett hát, és nekifogott a magyarázatnak:

– Ugye, tudod, hogy mostanában Lagash Onos körüli keringését vizsgálom?

– Természetesen.

– Helyes. Pár hete valami eltérésre bukkantam. Az orbitális adataim nem felelnek meg az Egyetemes Tömegvonzás Elméletének. Mondanom sem kell, ellenőriztem az eredményeimet, de újra ugyanazt kaptam. És ugyanaz jött ki másodjára, harmadjára is. Mindig ugyanaz az eltérés, akármilyen számítási módszerhez folyamodtam.

– Jaj Beenay, úgy sajnállak! Tudom, milyen rengeteget dolgoztál ezen, és most kiderül, hogy a következtetéseid hibásak…

– És mi van, ha nem azok?

– De azt mondtad…

– Egyelőre képtelen vagyok eldönteni, a számításaim helyesek-e vagy sem. Tudomásom szerint azok, noha akkor fogalmam sincs, hol a hiba. Kismilliószor leellenőriztem mindent, és mindig ugyanarra az eredményre jutottam, akármiféle ellenőrzéssel próbálkoztam is. Viszont ez az eredmény egyszerűen lehetetlen. Egyelőre nincs más magyarázatom, csak az, hogy bár későbbi levezetéseim hibátlanok, maga a kiindulópontom téves. Ez esetben természetesen nem kaphatok helyes választ. Nyilván elsiklottam valami alapprobléma felett, talán már a posztulátumok felállításánál. Példának okáért, ha rosszul adjuk meg egy bolygó tömegét, hiába számolunk aztán pontosan, rossz pályaív jön ki az adott bolygóra. Tudsz követni?

– Eddig igen.

– Ezért megbíztam hát a problémával Farót és Yimotot, anélkül hogy megmondtam volna nekik, miről is van szó tulajdonképpen. Megkértem őket, végezzék el elejétől végig a számításokat. Okos srácok, számíthatok a pontosságukra. Amennyiben nekik teljesen más kiindulópontból ugyanaz jön ki, mint nekem, akkor az én eredményeim is helyesek.

– De hát hogy lehetnének helyesek, Beenay? Nem azt mondtad, hogy az eredményeid ellentmondanak az Egyetemes Tömegvonzás Törvényének?

– És mi van akkor, ha az Egyetemes Törvény rossz, Raissta?

– Tessék? Hogy mi?

A lány halálos döbbenettel meredt Beenayre.

– Érted már? – mondta amaz. – Ezért olyan sürgős, hogy megtudjam, mire jutott ez a két kölyök.

– Nem – felelte a felesége. – Egy csöppet sem értem.

– Később még beszélünk róla. Megígérem.

– Beenay – kérlelte sírósan a felesége.

– Mennem kell. De amint tudok, hazajövök. A szavamat adom, Raissta!

5.

Siferra csak annyi szünetet engedélyezett magának, hogy felragadjon egy csákányt és egy ecsetet a felszerelések sátrából. A raktárát ugyan fölborította a homokvihar, de a benne lévő munkaeszközök nagyobbára sértetlenek maradtak. Imigyen felfegyverkezve már kapaszkodott is fölfelé Thombo Hegyén, miközben Balik nehézkesen fújtatott a nyomában. A fiatal Eilis 18 is elővackolódott mostanára a szikla mögötti menedékből, s a domb lábától bámult föl rájuk. Thuvvik a munkások csapatával valamivel távolabb toporgott, és a fejét vakarta zavarában.

– Vigyázzon! – szólt oda Siferra Baliknak, amikor elérte a tágas barázda száját, melyet a homokvihar hasított a földhányásba. – Csinálok egy próbavágást.

– Nem volna jobb előbb lefényképeznünk, azután…

– Mondtam, hogy vigyázzon! – felelte a régésznő élesen, amint csákányát a domboldalba vágta, s jókora földzuhatagot zúdított kollégája nyakába. A férfi homokot köpködve ugrott félre.

– Elnézést – mondta Siferra, de föl sem pillantott munkájából. Másodszor is belevágott a domboldalba, tovább szélesítette a barázdát. Maga is tudatában volt, hogy nem a legszakszerűbb módszer ez a kelekótya vagdalkozás. Mestere, a nagy Shelbik bizonyára forog most sírjában. Tudományuk megalapítója, az áhítattal emlegetett Galdo 221 pedig kétségkívül szomorú fejcsóválás közepette tekint le rá a régészek panteonjából.

Ám ha az érem másik oldalát nézzük, mind Shelbik, mind Galdo feltárhatta volna a Thombo-hegy titkát, bármi legyen is az. Mégsem tették meg. Ha így elragadja az izgalom, és a kelléténél meggondolatlanabbul lendül támadásba, meg kell neki bocsátaniuk. Most, hogy a szerencse kerekének furcsa fordulata folytán a vihar ahelyett, hogy romlást hozott volna rájuk, ezzel a fantasztikus lelettel ajándékozta meg őket – amitől nem karrierje eltiprása, de váratlan felívelése várható –, Siferra nem bírta tovább türtőztetni magát. Nem, nem várhat egy pillanatot sem! Muszáj megtudnia, mit rejteget a domb mélye.

– Nézze csak… – mormogta, miközben jókora adag haszontalan réteget rúgott félre, és ecsetével dolgozott tovább. – Itt, pontosan a küklópikus város alapzatának szintjénél van egy elszenesedett réteg. A település feltehetően földig égett annak idején. De ha lejjebb néz egy kicsit, látja, hogy mindjárt a tűzvonal alatt kezdődik egy keresztvonalkás stílusú város… a fölső város lakói egyszerűen a régebbi tetejébe emelték a maguk monumentális építményeit…

– Siferra – szólalt meg Balik feszengve.

– Tudom, tudom. Csak meg akarom nézni, mi van itt. Szúrópróbaként, aztán a többit csináljuk tovább rendesen.

Érezte, hogy patakokban szakad róla a verejték. A szeme is belefájdult az izgalomba.

– Ezt nézze! Még csak a domb tetején járunk, és máris van két városunk. Erős a gyanúm, ha egy kicsit jobban megkaparjuk ezt a kupacot, úgy valahol a keresztvonalkás kultúrréteg táján, akkor…

Igen! Igen, meg is van! Szent Sötétség, nézzen már oda, Balik! Odanézzen!

Es diadalmasan mutatta csákánya nyelével.

Újabb sötét faszéncsík tárult szemük elé a keresztvonalkás stílusú épületek alapzata közelében. A második szintet is tűz emésztette hát föl, szakasztott, mint a küklópikusat. S nagyon úgy fest a dolog, hogy alatta megint másik, még régebbi település romjai találhatók.

Most már Balik is lázba jött. Együtt dolgoztak tovább – félúton a széthányt dombtető és a talaj szintje között –, hogy eltávolítsák a földhányás felszínét. Eilis felkiabált hozzájuk, hogy „Lagash szerelmére mi az ördögöt művelnek”, de meg sem hallották. Emésztő kíváncsiságtól hajtva hamarosan átvágták magukat a századok során feltorlódott homokrétegen, minden csákányvágással mélyebbre hatolva…

– Maga is látja? – kérdezte Siferra.

– Igen, egy újabb település. Meg tudná mondani, miféle építészeti stílus ez?

Siferra vállat vont.

– Nekem teljesen ismeretlennek tűnik.

– Merthogy nekem is. Mindenesetre, nagyon régi lehet.

– Ehhez nem fér kétség. De azt hiszem, találunk még ennél régibb kultúrréteget is bőven. – Siferra lekémlelt a domb tövébe. – Tudja, mi a véleményem, Balik? Hogy öt, hat, hét, akár nyolc város is van itt egymás hegyén-hátán. Akár egész életünkön át áshatunk ennél a dombnál!

A két régész összenézett.

– Most már hagyjuk abba, és csináljunk néhány fotót! – mondta a férfi csöndesen.

– Igen, hagyjuk abba! – Siferra hirtelen megnyugodott. Elég ebből az összevissza vagdalkozásból, gondolta. Ideje, hogy visszaváltozzunk szakemberekké. Ideje, hogy végre tudósként szemléljük a dombot, s ne úgy, mint valami aranyásó, vagy újságíró.

Hadd fényképezze csak le Balik először minden oldalról. Aztán talajmintákat veszünk a felszíni rétegből, fölverjük az első póznákat, és végigcsináljuk az ilyenkor szokásos előmunkálatokat.

Utána pedig jöhet a próbaárok, keresztbe a dombon, amiből némi fogalmat alkothatunk, mit is találtunk valójában.

S ha ennek is vége, gondolta, réteget réteg után hámozunk le. Szétszedjük az egészet, amíg csak szűz talajt nem érünk. És akkor, fogadkozott magában, többet tudunk majd Lagash őstörténetéről, mint a világ minden régésze együttvéve.

6.

– Minden előkészületet megtettünk, hogy ellenőrizhesse a Titkok Alagútját, dr. Sheerin. Várjon ránk egy óra múlva a szálló előtt, magáért megyünk autóval – mondta Kelariten a kagylóba.

– Rendben – válaszolta Sheerin. – Akkor egy óra múlva. A kövérkés pszichológus letette a telefont, és ünnepélyesen bámulta tükörképét az ágyával szemközti tükörben.

Az arc, amely visszanézett rá, igencsak gondterheltnek látszott. A férfi soványnak, nyúzottnak érezte magát; meg kellett paskolnia orcáit, hogy megbizonyosodjék önnön létezéséről. Igen, az arcával nincs semmi hiba, piros és telt, mint mindig. Nem fogyott egy unciát sem, csak úgy képzeli.

Rosszul aludt, ha aludt egyáltalán, – neki legalábbis úgy tűnt, szemét sem hunyta le egész éjjel –, előző nap pedig épp csak piszkálta az ételt. Ami azt illeti, most sem volt éhes. A reggeli gondolata a legcsekélyebb vonzerőt sem gyakorolta rá. Még soha nem fordult elő vele ilyesmi!

Talán a Kelariten boldogtalan betegeivel való tegnapi beszélgetésnek köszönheti levertségét, tűnődött.

Vagy egyszerűen csak megrémítette, hogy át kell mennie a Titkok Alagútján?

Mi tagadás, a tegnapi három vizit nem volt éppen leányálom. Régen távol került már a klinikumtól, s a Saro Egyetem tudósi körében eltöltött idő szemlátomást aláásta szakmai távolságtartását, amellyel a gyógyítás nagymesterei az együttérzés és szánalom ellenében vértezik fel magukat. Maga is meglepődött, milyen lágyszívűvé, érzékeny lelkűvé vált az idők során.

Az az első beteg, Harrim, a rakodómunkás – hogy az milyen keménykötésű fickónak látszott! Mégis, elég volt tizenöt percet eltöltenie a Titkok Alagútjában, hogy már a trauma emlékének felidézése is hisztériás rohamba kergesse. Rettenetesen szomorú ez az egész!

És a másik kettő, akiket délután látott, még rosszabb bőrben volt. Gistin 190, – bájos, törékeny tanárnő, nagy, sötét, okos szemekkel – végigsírta az egész beszélgetést, s noha eleinte tisztán és tagoltan ejtette a szavakat, pár mondat után beszéde zavaros hablatyolásba fulladt. Chimmilit 97 pedig, a középiskolás sportbajnok, megjelenését tekintve tökéletes emberpéldány… no, nem felejti el egyhamar, hogyan reagált a kölyök, amikor megkísérelte felhúzni a rolót a szobájában. Hiába szórta derűs fényét Onos a nyugati égbolton, a nagy melák kamasz egyre csak azt ismételgette: „a Sötétség… jaj, a Sötétség”, és rekordsebességgel bemászott a tulajdon ágya alá!

A Sötétség… a Sötétség…

Most pedig, gondolta borúsan Sheerin, rajtam a sor, hogy átkeljek a Titkok Alagútján.

Természetesen nemet is mondhatott volna. A Jonglor Városi Tanácsával kötött konzultációs szerződés nem kívánta meg, hogy elméje épségét kockáztassa. Máris értékes szakvéleményt nyújthatna be, nem kellene feltétlenül a bárd alá hajtania fejét.

Valami mégis lázadozott benne a nyúlszívűség ellen. Ha más nem, hát a szakmai büszkeség taszította az Alagút sötétjébe. Elvégre is azért jött ide, hogy a tömeghisztéria jelenségét tanulmányozza. Nem csupán a jelenlegi áldozatok gyógyításában kell segédkeznie, de az újabb tragédiák megakadályozásában is. Ugyan mi jogon adhatna látleletet az Alagút áldozatairól beható esettanulmányok hiányában? Hiába, mennie kell. Ha most visszalépne, az szakmai árulásnak számítana.

Azt sem akarta, hogy bárki – akár ezek a jonglori ismeretlenek – gyávasággal vádolhassa.

Visszaemlékezett, mivel csúfolták gyerekkorában: „Dagi gyáva! Dagi gyáva!” Mindezt azért, mert nem akart fára mászni, ami nyilvánvalóan meghaladta a nehézkes, esetlen kisfiú testi erejét.

Dagi azonban korántsem volt gyáva. Sheerin ezt pontosan tudta. Elégedett volt önmagával, józan, kiegyensúlyozott egyéniségével. Egyszerűen nem akarta, hogy embertársai téves következtetéseket vonjanak le csöppet sem hősies megjelenéséből.

Mellesleg, az Alagutat megjártak alig tíz százaléka mutatta bárminemű érzelmi zavar jeleit, s ezek feltehetően a túlérzékenyek közül kerültek ki. Neki viszont, a lelki egészség és egyensúly mintapéldájának, igazán nincs mitől félnie.

Nincs…

mitől…

félni…

Addig ismételgette e szavakat, míg csaknem teljesen megnyugodott.

Ennek ellenére nem talált vissza megszokott, kedélyes énjéhez, amint lefelé ballagott a lépcsőn, hogy a szálloda előtt megvárja a kórházi autót.

A kocsiban Kelariten kuporgott Cubello és egy Varitta 312 nevezetű, fenyegető külsejű hölgy társaságában, akit az alagút tervezőmérnökeként mutattak be. Sheerin szívélyesen, szélesen mosolyogva kezet rázott mindőjükkel, s remélte, viselkedése természetesnek hat.

– Milyen kellemes napunk van egy kis vidámparki sétához – próbálkozott a joviális hangnemmel.

Kelariten furcsálkodva nézett rá.

– Örülök, hogy ilyen jókedvű. Jól aludt, dr. Sheerin?

– Köszönöm, remekül… már a körülményekhez képest, persze. A tegnap látott után…

– Ennyire borúlátó hát a felgyógyulásukat illetően? – kérdezte Cubello.

– Szeretnék hinni benne – felelte bizonytalanul a pszichológus.

Az autó akadálytalanul haladt az utcák során.

– Huszonöt perc múlva elérjük a Centenáriumi Kiállítás területét – mondta Kelariten. – Maga a Kiállítás tele van emberrel… ez minden nap így megy… elkerítettünk azonban egy jó darabot a vidámparkból, hogy zavartalanul dolgozhassunk. A Titkok Alagútja, mint maga is jól tudja, bezárt, amióta a problémák teljes mélységükben nyilvánvalóvá váltak.

– A halálesetekre céloz?

– Ezek után természetesen nem üzemeltethettük tovább az alagutat – szólt közbe Cubello. – De tudnia kell, hogy már korábban fontolgattuk a lezárását. Előbb azonban el kellett döntenünk, hogy a tapasztalt érzelmi károsodások valósak-e, vagy csupán tömeghisztériával állunk szemben.

– Megértem – jegyezte meg Sheerin szárazon –, hogy a Városi Tanács csak igen nyomós okkal csukat be egy ilyen jövedelmező vállalkozást. Ilyen okot pedig nem találtak mindaddig, amíg egy tucat látogató szörnyet nem halt ijedtében.

A kocsiban szinte megfagyott a levegő. Kelariten szólalt meg egy idő után.

– Az Alagút nem csupán jövedelmező vállalkozás volt. A Kiállítás csaknem minden látogatója szeretett volna bejutni, dr. Sheerin. Úgy tudom, naponta több ezer embert kellett visszautasítani.

– De hát a nyitás napjától mindenki tudta, hogy az Alagutat megjártak egy része, mint például Harrim és családja, súlyos pszichózisban került elő!

– Éppen ezért, doktor úr – szólt közbe Cubello.

– Hogy mit mond?

– Bocsásson meg, hogy belekontárkodom a mesterségébe – folytatta az ügyvéd kenetteljesen –, de hadd hívjam föl a figyelmét, milyen hatalmas vonzerőt jelent a félelem, feltéve, persze, ha, úgymond, része a játéknak. Az újszülött három dologtól fél: az erős zajoktól, a leeséstől és a tökéletes sötétségtől. Ezért tartják később a gyerekek mulatságosnak, hogy ráugorjanak valakire, és a fülébe kiáltsanak. Ezért olyan nagy szórakozás a hullámvasút. És ezért tülekedtek annyian a Titkok Alagútja bejáratánál. Hiába kerültek elő az emberek reszketve, a félelemtől félholtra váltan a Sötétből, nem csökkentette a sorban állók számát. Sőt, a tény, hogy páran erős sokkot kaptak, csak fokozta az alagút népszerűségét.

– Mert mindenki azt gondolta, majd ő megmutatja, milyen kemény legény?

– Pontosan, doktor úr.

– És amikor már nem csupán zaklatott lelkiállapotról volt szó, de néhányan meg is haltak? Ha a Kiállítás igazgatói halogatták is az alagút lezárását, képzelem, mennyire megfogyatkoztak a látogatók, amint a haláleseteknek híre ment.

– Ellenkezőleg – mosolygott Cubello diadalmasan. – Ugyanaz a lelki mechanizmus dolgozott tovább, csak még erőteljesebben. Végül is, ha egy szívbeteg is nekiindult az alagútnak, hát saját kockázatára tette – s csak azt kapta, amit megérdemelt. A Városi Tanács hosszan tárgyalta a kérdést, végezetül aztán minden látogatónak orvosi vizsgálaton kellett keresztülesnie, mielőtt a kocsiba ülhetett volna. Ez persze még inkább megnövelte az eladott jegyek számát.

– Akkor miért csukták be az Alagutat? – kérdezte Sheerin. – A szavai alapján fantasztikusan mehetett az üzlet: Jonglortól Khubanarig kígyózott a sor a főbejáratnál, míg a túloldalon folyamatosan potyogtak kifelé a hullák.

– Dr. Sheerin!

– Igen, miért zárták hát be, ha a halálesetek senkit sem zavartak?

– A felelősségbiztosítás, tudja – morogta Cubello.

– Na persze.

– Az ön iménti vérfagyasztó költői képe ellenére, halálesetre csak a legritkább esetben került sor, három, esetleg öt alkalommal. Az elhunyt családja megfelelő kárpótlásban részesült, és az ügyet lezárták. Végső soron nem annyira a halálozási arány jelentett problémát számunkra, inkább a tartósan sérült túlélők száma. Kiderült, hogy némelyikük hosszabb távú kórházi kezelésre szorul, ami folyamatos kiadást, költségeket jelentett úgy a Városi Tanács, mint a biztosítók számára.

– Értem – bólintott Sheerin dühösen. – Ha egyszerűen lefordulnak a székről az alagútból kijővén, az csupán egyszeri költség. Mindössze a hozzátartozókat kell megvásárolni, és vége. Ha viszont hónapokon, akár éveken keresztül rontják a levegőt egy-egy közintézményben, az már meggondolandó.

– Ha élesebben is fogalmazott a kelleténél – felelte Cubello –, a Városi Tanács végső soron mégis erre a következtetésre jutott.

– Dr. Sheerin mintha egy kicsit harapós kedvében volna ma reggel – fordult Kelariten az ügyvédhez. –

Talán az Alagúton való átkelés gondolata zaklatta föl ennyire.

– A legkevésbé sem – vágta rá Sheerin túlontúl is gyorsan.

– Remélem, érti, kedves doktor úr, hogy nem olyan égetően szükséges…

– De igen – mondta Sheerin.

Csönd ülte meg az autót. Sheerin sötét ábrázattal kandikált ki az elsuhanó tájra: a különös növésű, göcsörtös, pikkelyes kérgű fákra, a virágba borult bokrokra, ahol a szirmok bizarr fémszín árnyalatokban tündököltek, s a magas, szűk, csúcsos ereszű házakra. Az egész tartomány valamiért igen-igen barátságtalannak tűnt a szemében – nem szólva erről a mézesmázos modorú, cinikus társaságról, akiket most el kell viselnie. Bárcsak már otthon lennék Saróban, gondolta magában.

Először azonban ott van… a Titkok Alagútja.

A Jonglori Centenáriumi Kiállítás óriási parkosított területen húzódott, közvetlenül a város mellett.

Egymagában is kisebbfajta városnak számított, s a maga módján kifejezetten látványosnak bizonyult.

A pszichológus szökőkutakat, árkádokat látott maga körül. A kőkemény, irizáló műanyagfalak csillámló rózsaszínben, türkizkékben játszottak, szinte elvakították. A nagy kiállítási csarnokokban Lagash minden tartománya fölhalmozta műkincseit, műszaki és tudományos csodáit. Bárhová is nézett, mindenütt valami szokatlanon, tetszetősön akadt meg a tekintete. Az elegáns, csillogó sugárutakon, sétányokon hatalmas embertömeg hullámzott: ezrek és ezrek, de talán százezrek is.

Egész életében azt hallotta, hogy a Jonglori Centenáriumi Kiállítás egyike a világ csodáinak, és most saját szemével is meggyőződhetett e kijelentés igazáról. Már a puszta tény is, hogy itt van, és láthatja, ritka szerencsének számított. A kiállítás ugyanis csak évszázadonként egyszer nyitott ki három évre – a város alapításának minden századik évfordulóján – s úgy hírlett, hogy ez, az ötszáz éves fennállást ünneplő rendezvény mind közül a legpompázatosabb. A pszichológust szinte gyermeki izgalom járta át, amint végiggördültek a gondosan nyírt sétautakon. Remélte, lesz még módja egyedül is kijönni ide az elkövetkező napokban.

Menten megváltozott azonban a hangulata, amikor kocsijuk, mely csupán a kiállítás peremét érintette, hirtelen a vidámpark hátsó bejárata elé kanyarodott. A területből, mint Kelariten mondotta volt, jókora karéjt elkülönítettek, s míg a kis társaság a Titkok Alagútja felé vonult, ingerült tömeg kémlelte őket a kordon túloldaláról. Sheerin hallotta a dühödt morgást, halk pfujozást, amit nyugtalanítónak, sőt, fenyegetőnek talált.

Az ügyvéd igazat mondott tehát. Ezek itt azért zúgolódnak, mert az alagutat bezárták.

Féltékenyek, gondolta csodálkozva. Tudják, hogy bemegyünk az alagútba, és a legszívesebben ők is velünk jönnének. Mindazok ellenére, ami eddig odabent történt.

– Erre tessék – mutatta Varitta az utat.

Az Alagút homlokzata, monumentális, piramis alakú építmény volt, melynek oldalai szédítő, hátborzongató csúcsban futottak össze. Középütt az óriási, hatszögletű bejárat oldalfalait színpadias skarlát-arany díszítés borította. A kaput azonban gondosan bedeszkázták. Varitta kulcsot vett elő, és kinyitott egy kis oldalajtót, ők pedig beléptek.

Odabent minden jóval hétköznapibbnak tűnt. Sheerin egy sor fémkerítést látott, nyilván a várakozó tömeg kordában tartására. Mögötte, egy kis peronféle mellett, amilyennel bármely vasútállomáson találkozni, nyitott kocsik füzére várakozott. Azon túl pedig… a Sötétség.

– Ha volna kedves, és aláírná ezt, doktor úr – hallotta Cubello hangját.

Apapírosra meredt, amit az ügyvéd eléje tartott. A szavak elhomályosultak, táncot jártak szeme előtt.

– Mi ez?

– Belépési nyilatkozat. A formanyomtatvány.

– Igen, persze.

És Airily Sheerin anélkül, hogy odapillantott volna, aláfirkantotta nevét.

Nem, nem félsz, mondta magában. Nincs mitől félned Varitta 312 aprócska szerkentyűt nyomott a kezébe.

– Vészjelző – magyarázta. – A teljes út tizenöt percig tart, de csak meg kell nyomnia ezt a zöld kapcsolót itt, ha úgy gondolja, hogy már mindent megtudott, amire szüksége van – vagy ha nem érzi jól magát –, és kigyullad a világítás. Az autója ez esetben gyorsan visszaviszi az Alagút túlsó végébe és onnan az állomásra.

– Köszönöm – mondta Sheerin –, de kétlem, hogy szükségem volna rá.

– Tartsa csak meg. Szükség esetére.

– Szeretném elejétől végig megtapasztalni az élményt – válaszolta a pszichológus, élvezve önnön fontoskodását.

De ne menjünk azért fejjel a falnak, figyelmeztette önmagát. Nem akarta ugyan használni a vészjelzőt, mégsem volna bölcs dolog itthagyni. Esetleg szüksége lehet rá.

Kilépett a peronra. Kelariten és Cubello arcáról szinte lerítt, mit gondolnak róla, amint követték tekintetükkel: „Ez a vén totyakos tropára megy odabent”: Gondoljanak, amit jólesik.

Varitta időközben eltűnt. Nyilván azért ment el, hogy beindítsa az Alagút gépezetét.

Igen, már látta is, magasan fent az irányítófülkében; integetett, hogy minden rendben van.

– Ha beszállna az autóba, doktor úr – kérte Kelariten.

– Persze, persze – bólogatott Sheerin.

A látogatók alig egytizedét érte csak károsodás. Nagy valószínűséggel azokat, akik amúgy is hajlamosak voltak Sötétség indukálta megbetegedésekre. De én nem vagyok ilyen. Én egy nagyon kiegyensúlyozott alak vagyok.

Beült a kocsiba. Becsatolta a biztonsági övet, habár némi nehézséget okozott keresztülhúznia pocakján. A jármű lassan, nagyon lassan megindult előre.

A Sötétség már várt rá.

Alig egytizedét. Alig egytizedét.

Hiszen kívül-belül ismeri a Sötétség tünetegyüttesét. A tudása megvédi, ebben biztos volt. Még ha az emberiségben ösztönös félelem él is a fény hiányától, ez nem jelenti azt, hogy a fény eme hiánya önmagában ártalmas volna.

Ártalmas csupán az egyén kóros reakciója lehet, ezt jól tudta. Ezért meg kell őriznie hidegvérét. A Sötétség nem több önmagánál, melyet a külső körülmények változása idéz elő. Arra nevelődtünk, hogy gyűlöljük, mert olyan világban élünk, ahol természetellenes a jelenléte, ahol mindig világos van, a melynek egén hat nap ragyog. A négy nap együttes jelenléte egyáltalán nem ritka jelenség, legtöbbször három süt egyszerre, kettőnél kevesebb pedig soha nem fordul elő – és egyetlen égitest is elég, hogy elűzze fejünk fölül a Sötétséget.

A Sötétség…

A Sötétség…

A Sötétség!

Már az Alagútban járt. Mögötte eltűnt az utolsó fénysugár is. Úgy érezte, mintha a végtelen űrbe meredne. Előtte nem volt semmi, de semmi. Csak egy sötét verem. Feneketlen szakadék. A tökéletes fénytelenség birodalma. És ő fejest ugrott ebbe a mélységbe.

Patakokban szakadt róla a veríték.

Térde megroggyant. Homloka vadul lüktetett. Hiába tartotta kezét a szeme elé, nem látta.

Fordulj vissza, most azonnal!

Nem. Szó sem lehet róla!

Kihúzta magát, merev háttal ült helyén. Szeme kerekre tágult, úgy bámult bele az űrbe, amelyben megmerült. Csak tovább, egyre tovább, mind mélyebbre és mélyebbre. Vademberi félelmek bugyogtak föl, sziszegtek lelkében, mégis újra meg újra elnyomta őket.

Odakint most is ragyog a nap, mondta magában.

Ez csak átmeneti állapot. Még tizennégy perc, harminc másodperc, és kijutok innen.

Tizennégy perc és húsz másodperc.

Tizennégy perc és tíz másodperc.

Tizennégy perc…

Vajon mozog ő egyáltalán? Nem tudta eldönteni. Lehet, hogy nem. A kocsi hangtalanul gördült előre, nem volt mihez viszonyítania. Mi van, ha ittrekedtem? – villant agyába a kétség. Csak ülök itt a sötétben, ki tudja, mióta. Tizenöt perce, húsz perce, félórája? Míg aztán túl nem jutok a tűréshatáromon, és akkor…

Hál’istennek itt van a vészjelző.

És mi van, ha nem működik? Mi van, ha hiába nyomogatom, csak nem gyullad ki a fény?

Ki is próbálhatnám éppen. Csak hogy lássam…

Dagi gyáva! Dagi gyáva!

Nem és nem. Ne nyúlj hozzá! Ha egyszer felgyullad a világítás, nem lehet újra eloltani. Nem szabad a vészjelzőt megnyomnod, különben mind megtudják, hogy… hogy…

Dagi gyáva, Dagi gyáva…

Hirtelen, önmaga számára is váratlanul, behajította a vészjelzőt a sötétbe. Kongó, fémes hang hallatott, amint földet ért valahol. Újra ráborult a némaság. A kezét borzasztóan üresnek érezte.

A Sötétség…

A Sötétség…

Soha nem lesz vége. Csak hullott tovább ebbe a feneketlen szakadékba. Zuhant, zuhant bele az éjszakába, az örök éjbe, a mindent fölemésztő feketeségbe…

Végy mély lélegzetet, és nyugalom.

Mi van, ha máris visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedtem?

Csak ne veszítsd el a fejed, mondta magában. Nem lesz semmi baj. Legrosszabb esetben is úgy tizenegy perc van még hátra, de az is lehet, hogy csak hat vagy hét. Odakint ragyog a nap. Hat-hét perc, és többé az életben nem leszel Sötétben, még ha ezer évig élsz, akkor sem.

De a Sötétség…

Jaj, istenem, a Sötétség. Nyugalom, nyugalom. Te egy nagyon kiegyensúlyozott ember vagy, Sheerin.

Teljes lelki épségben jöttél be ebbe a feneségbe, és úgy is mész ki innen.

Egy, kettő, három. Minden másodperccel közelebb jutsz a kijárathoz. Valóban? Ez az út sosem ér véget. Örökre itt maradok. Négy, öt, hat. Mozgok vajon? Mennyi van hátra: öt perc, öt másodperc, vagy talán csak az első perc telt még le?

Hét, nyolc, kilenc, tíz.

Miért nem engednek ki innen? Hát nem tudják, menynyire szenvedek?

Nem akarnak kiengedni. Soha, de soha nem engednek ki innen. Majd fogják, és…

Hirtelen vakító fájdalom hasított szemébe, robbant szét koponyájában.

Mi ez?

Világosság!

Lehetséges volna? Igen. Igen!

Köszönöm, istenem! Igen, újra világos van! Köszönöm, istenek az égben, a földön, akárhol!

Kijutott az Alagútból! Mindjárt vissza is ér az állomásra! Nem lehet másként. Igen, igen. Szíve, mely eddig vadul kalapált a mellkasában, lassanként lecsillapodott. Szeme apránként hozzászokott a világossághoz, s csupa ismerős, áldott dolog tűnt fel tekintete sugarában: a kocsiállások, a peron, az irányítófülke kis ablaka…

Cubello, Kelariten, amint az ő megérkezését figyelik.

Hirtelen rátört a szégyen gyávaságáért.

Szedd össze magad, Sheerin! Rosszabb is lehetett volna. Nincs semmi baj. Hiszen nem a kocsi mélyében lapulsz, a hüvelykedet szopogatva és nyöszörögve. Ijesztő volt, persze, rettenetes, mégsem roppantál bele… semmi olyan nem történt, amivel ne tudtál volna megbirkózni…

– Jól van. Adja a kezét, doktor úr. Várjon… kisegítem… Talpra állították, és támogatták, miközben kifelé kecmergett a kocsiból. Mélyen tüdejébe szívta a levegőt. Kezével végigsimított verejtékgyöngyös homlokán.

– Az a kis vészjelző – motyogta. – Úgy látszik, elveszítettem valahol…

– Hogy van, doktor úr? – kérdezte Kelariten. – Milyen volt?

Sheerin megtántorodott. A kórházigazgató elkapta a karjánál fogva, ő azonban méltatlankodva lökte félre. Ne higgyék, hogy az a pár perc az Alagútban betett neki.

Mégsem tudta palástolni, hogy az Alagút hatása alá került. Ha megfeszült volna, sem bírta volna elrejteni. Még maga elől sem.

Egy biztos, a világ minden kincséért nem teszi be többé ide a lábát.

– Doktor úr? Doktor úr?

– Minden… rendben – nyögte lassan.

– Azt mondja, minden rendben – hallotta meg az ügyvéd hangját. – Húzódjanak hátrébb! Hagyják magára!

– Hisz alig áll a lábán, mindjárt elesik – mondta Kelariten.

– Nem – felelte Sheerin. – Nincs semmi baj. Jól vagyok, higgye el.

Tett néhány támolygó lépést, lassanként visszanyerte egyensúlyát és továbbtántorgott. Amint hátrapillantott, meglátta újra az Alagút tátongó torkát, és összerázkódott. Elfordult a sötét üregtől, és válla közé húzta fejét, mintha el akarná rejteni előle az arcát.

– Doktor úr? – Kelariten hangjában aggodalom csendült. Nincs értelme a tettetésnek. Micsoda ostobaság ez a hiú, makacs erőfeszítés a hősi pózra. Higgyék csak nyugodtan gyávának. Higgyenek, amit akarnak. Az a tizenöt perc olyan iszonytató lidércálom volt, amilyet nem tapasztalt még életében.

S a hatása csak most kezd… leülepedni… a lelkében…

– Rettentő volt – bökte ki – Iszonyatos. Felkavaró.

– De hát alapjában véve jól van, nem igaz, doktor úr? – faggatta mohón az ügyvéd. – Egy kicsit megrázta a dolog, persze. Mint mindenkit, ha egyszer bemegy a Sötétbe. De azért rendben van. Erre is számítottunk. Csak nagyon kevesen, igen-igen kevesen szenvednek akármiféle…

– Nem – mondta Sheerin. Az ügyvéd arca úgy imbolygott előtte, akár egy vigyorgó vízköpőé. Vagy mint egy démoné. Nem tudta elviselni a látványát. Egy jó adag igazság azonban majd kifüstöli a démont. Itt most nincs helye a tapintatnak, gondolta. Démonokkal nem tapintatos az ember.

– A legsúlyosabb kockázattal jár bemenni ebbe az izébe. Ezt most már tudom. Még a legerősebb pszichét is megtépázza az élmény, a gyengébbeket pedig egyszerűen összeroppantja. Ha újra megnyitják az alagutat, nem adok hat hónapot, és mind a négy tartomány összes elmegyógyintézetét dugig töltik a bolondok.

– Nincs igaza, doktor úr…

– Maga csak fogja be a száját, Cubello! Járt maga az Alagútban? Kötve hiszem. Én viszont jártam. A szakértői véleményemet kérték, hát itt menten megkaphatják. Az Alagút halálosan veszélyes. Ez egyszerűen az emberi természetben gyökerezik. A Sötétséget nem tudjuk elviselni, és ez így lesz, míg világ a világ, amíg csak egy napunk is marad az égen. Csukják be az Alagutat egyszer és mindenkorra, Cubello! A józan ész nevében, csukják be ezt a disznóságot! Csukják be!

7.

Miután robogójával leparkolt a tanszék előtt, közvetlenül az Obszervatórium kupolája alatt, Beenay gyors léptekkel végigsietett a hatalmas épület főbejáratához vezető ösvényen. Már a bejárat széles kőlépcsőjén kapaszkodott fölfelé, amikor valaki odaföntről megszólította.

– Beenay! Na, akkor mégiscsak bejöttél.

Az asztronómus fölnézett a hang irányába. Az Obszervatórium nagy kapujának keretében magas, izmos, tagbaszakadt alakot pillantott meg. Barátját, Theremon 762-t, Saro City hírlapjának, a Krónikának riporterét.

– Theremon? Engem kerestél?

– Igen. De azt mondták, csak néhány óra múlva vagy várható. És tessék, mégiscsak összefutunk itt a kapuban. Mondd, hogy nincs szerencsém!

Beenay felballagott hozzá, és a két barát megölelte egymást. A fiú három-négy éve ismerte az újságírót, amióta Theremonnak tudósi cáfolatokra volt szüksége az eszement Láng Apostolai újabb és újabb kiáltványaival szemben. Fokonként egyre közelebb kerültek egymáshoz, jóllehet Theremon vagy öt évvel idősebb volt, és kevésbé pallérozott családi hátteret tudhatott magáénak, mint az asztronómus. Beenay örült, hogy olyan barátra akadt, akinek semmi köze az egyetemi intrikákhoz, Theremon pedig annak, hogy a fiú egyike azon keveseknek, akik nem számottevő újságírói befolyásáért keresik barátságát.

– Valami baj van? – kérdezte Beenay.

– Szó sincs róla. De újra megkérnélek, hogy játszd el a Tudomány Szószólója szerepét. Mondior megint előállt a „Közel a vég, térjetek meg!” stílusú szövegével. Most azt állítja, már a végítélet óráját is tudja. Ha érdekelne, közlöm veled, hogy jövőre tesz a nagy esemény, mégpedig nem előbb és nem később, mint Theptár 19-én.

– Az a futóbolond! Kész papírpocsékolás, ha bármit is írtok róla. Nincs az az értelmes ember, aki komolyan venné őket.

Theremon vállat vont.

– Az a baj, hogy mégis komolyan veszik. Nem is kevesen, Beenay. És ha Mondior a végről papol, szükségem van valakire, aki föláll és azt mondja, „Nem úgy, testvéreim! Ne féljetek! Nem fenyeget minket semmiféle veszedelem.” Vagy más hasonlót, ebben a szellemben. Ugye, számíthatok rád, Beenay?

– Tudod, hogy számíthatsz.

– Megcsináljuk ma este?

– Ma este? Egek, Theremon, a ma este kész őrület. Mit gondolsz, mennyi időre volna szükséged?

– Félórára? Háromnegyedre?

– Ide hallgass! – mondta Beenay. – Most sürgősen találkoznom kell valakivel, ezért jöttem be hamarább. Megesküdtem Raisstának hogy utána hazamegyek, és néhány órát vele töltök. Az utóbbi időben annyira külön utakon járunk, már alig látjuk egymást. Később megint vissza kell jönnöm az Obszervatóriumba, egy rakás fényképet készítünk a…

– Rendben – szakította félbe Theremon. – Látom, nem a legjobbkor jöttem. Semmi baj, Beenay.

Holnap délutánig van időm, akkor kell leadnom a cikket. Mit szólnál a reggelhez?

– A reggelhez? – kérdezett vissza a fiú hitetlenkedve.

– Tudom, a reggel szóba sem jöhet nálad. De úgy értettem, visszajönnék Onos-keltére, amikorra végzel az éjszakai munkáddal. Ha egy rövid interjú erejéig tudnál rám időt szakítani, mielőtt hazamégy aludni…

– Hát…

– A barátod kedvéért, Beenay. – Beenay fáradtan pillantott az újságíróra.

– Persze, hogy megteszem. Ez nem kérdés. Csak attól félek, olyan kába leszek az átvirrasztott éjszaka után, hogy nem sok hasznomat veszed.

Theremon elvigyorodott.

– Ez engem, öregem, egy csöppet sem zavar. Észrevettem már, milyen hamar kitisztul a fejed, amikor valami tudományellenes badarságot kell megcáfolnod. Akkor holnap, Onos-keltekor itt leszek újra.

Felmenjek az irodádba?

– Jó.

– Hálás köszönetem, pajtás. Egyszer még meghálálom.

– Ugyan, szóra sem érdemes.

Theremon elköszönt, és megindult lefelé a lépcsőn.

– Add át üdvözletemet a gyönyörű nejednek! – kiáltott még vissza. – Viszlát holnap reggel.

– Viszlát reggel – visszhangozta az asztronómus.

Milyen fura. Nem volt még emberfia, akivel reggel találkozott volna. Theremon kedvéért azonban most az egyszer kivételt tesz. Végül is a barátság áldozatokat követel, nemdebár?

Sarkon fordult, és belépett az Obszervatóriumba.

Odabent, a gyéren megvilágított, békés folyosókon a tudomány szent csarnokának ismerős csöndje fogadta. Egyetemi évei óta itt töltötte ideje nagy részét. Tudta persze, mennyire csalóka ez a béke. A hatalmas épületet, mint minden világi létesítményt nem szűnő válságok dúlták, a legemelkedettebb filozófiai disputáktól a legkicsinyesebb csetepatékig, civódásokig, mérges nyelvű pletykákig. Az asztronómusok, amint több akad belőlük, e tekintetben éppoly gyarlók, mint embertársaik.

Mindazonáltal az Obszervatórium mégis szentélynek számított Beenay s legtöbb kollégája szemében – ahol maguk mögött hagyhatják a földi gondokat, s több-kevesebb békességben annak a vég nélküli küzdelemnek szentelhetik magukat, melyet az univerzum nagy kérdéseinek megválaszolása jelent.

A fiú végigsietett a hosszú előcsarnokon, s mint mindig, most is sikertelenül iparkodott tompítani cipője kopogását a márványpadozaton.

S mint kivétel nélkül mindig, most is gyors pillantást vetett a kétoldalt sorakozó vitrinekre, ahová a tanszék az asztrológia történetének megszentelt ereklyéit helyezte el örök mementóul. Itt voltak kiállítva többek között a kezdetleges, csaknem nevetséges távcsövek, amiket a Chekktorhoz és Stantához hasonló úttörők használtak négy, ötszáz évvel ezelőtt. Itt sorakoztak azok a formátlan, fekete meteorittömbök, melyek évszázadok során át hullottak alá az égből, a felhők mögött megbúvó csodák titokzatos hírnökeként. Itt kaptak helyet a híres asztrológiai térképek és kézikönyvek első kiadásai, és a nagy gondolkodók korszakalkotó elméleti munkáinak megsárgult kéziratai is.

Beenay megállt egy pillanatra a legutolsó kézirat előtt, amely a többitől eltérően még ropogósan frissnek látszott – hiszen csupán egyetlen emberöltővel korábban alkották. Athor 77 klasszikus műve volt ez, az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete, mely nem sokkal a fiú születése előtt került kidolgozásra. Noha nem volt különösebben vallásos, Beenay az áhítathoz igencsak közel álló érzéssel tekintett a vékonyka papírkötegre, s gondolatai is leginkább valamiféle imádsághoz hasonlítottak.

Az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete a kozmosz egyik alappillére volt számára: mondhatni mind közül a legfontosabb. El nem tudta képzelni, mi történnék, ha egyszer ez az oszlop meginogna. Most pedig pontosan ez volt készülőben: az oszlop összeomlani látszott.

Az előcsarnok végében, míves bronzajtó mögött rejtőzött dr. Athor irodája. Beenay futó pillantást vetett rá, és megszaporázta lépteit a lépcsőház irányába. A nagy tekintélyű, még ma is félelmetes Obszervatórium-igazgatót ma a legkevésbé sem kívánta látni.Faro és Yimot már várták az emeleti Térképszobában.

– Elnézést a késésért – mondta az asztronómus. – Kissé zűrös volt ez a délután.

A két fiú idegesen mosolygott vissza rá, akár két bagoly. Micsoda furcsa pár, gondolta, sokadszor Beenay. Mindketten valami isten háta mögötti mezőgazdasági tartományból származtak – Sithinből tán, vagy Gatamberből. Faro 24 amolyan kis gömböc volt, lankatag, csaknem tunya mozgású, könnyed, hanyag modorú. Barátja, Yimot 70 ezzel széniben cingár égimeszelő, az embernek szinte távcsővel kellett tanulmányoznia magasan a sztratoszférában lebegő felsőbb régióit. Yimot éppoly izgő-mozgó, csupa ideg alkat volt, amilyen nyugodt természetű a barátja. A szó szoros értelmében elválaszthatatlannak számítottak. Az Obszervatórium ranglétráján egy fokkal Beenay alatt álló fiatal, végzős diákok közül messze kimagasodtak pengeéles elméjükkel.

– Nem is kellett olyan sokat várnunk – vágta rá Yimot nyomban.

– Mindössze egy-két percet, dr. Beenay – tette hozzá Faro.

– Köszönöm a titulust, de még nem vagyok egészen doktor – mondta az asztronómus. – Még egyszer, utoljára az inkvizíció elé kell majd állnom. No, mire jutottak a számításaikkal?

– A gravitációra vonatkoztak, ugye, tanár úr? – kérdezte Yimot hihetetlenül hosszú lábain toporogva.

Mire Faro oly erővel bökte oldalba könyökével, hogy Beenay már a csont roppanását is hallani vélte.

– Így igaz – felelte. – Yimot beletalált a közepébe. – Halványan rámosolygott a magas fiatalemberre. –

Tisztán matematikai gyakorlatképpen adtam ki ezt a feladatot maguknak. De hát csöppet sem lep meg, hogy rájöttek, mire vonatkozik. Akkor találták ki, amikor megkapták az eredményt?

– Igen, tanár úr – felelte Yimot és Faro kórusban.

– Először elvégeztük az összes számítást – vette át a szót Faro. – Aztán, amikor másodszor is átnéztük az egészet, nyilvánvalóvá vált a kontextus.

– Á, igen – bólintott Beenay. Ezek a kölykök néha igencsak elbátortalanították. De hát olyan fiatalok voltak még hat-hét évvel fiatalabbak nála –, és őt, a tanársegédet átjárhatatlan fal választotta el tőlük.

Bármilyen zsenge korúak is azonban, fantasztikus koponya mindkettő! Kicsinyes dolog ugyan, de nem örült túlságosan, hogy így kitalálták a számítások fogalmi hátterét. Nem, egy csöppet sem örült. Még pár év, és mellé kerülnek a tanszékre, talán még ugyanazért a tanszékvezetői posztért is versengenek, akkor pedig már nem babra megy a játék. Egyelőre igyekezett elhessegetni magától ezt a gondolatot.

– Hadd látom – nyúlt a számítógépes papírokért.

Yimot heves karmozdulatok kíséretében nyújtotta át a lapokat. Az asztronómus a számsorokat vizsgálta, először nyugodtan, majd egyre növekvő izgalommal.

Az elmúlt év során sokat foglalkozott az Egyetemes Tömegvonzás Elméletének továbbfejlesztésével, bár mestere, Athor szinte felülmúlhatatlan tökélyre fejlesztette az elveket. Athor számára óriási győzelmet, hírneve megalapozását jelentette, hogy az égitestek között munkáló vonzerők alapján sikerült kidolgoznia Lagash és a hat nap pályamozgását.

Beenay a modern matematika apparátusrendszerével épp Lagash Onos körüli keringésének bizonyos összetevőit számítgatta, amikor legnagyobb rémületére felfedezte, hogy eredményei nem felelnek meg tökéletesen az Egyetemes Tömegvonzás Elméletének. Lagash nem ott volt, ahová az év elejére az Elmélet szerint érkeznie kellett.

Az eltérés elenyésző volt – pár tizedesnyi csupán – átfogóbb értelemben azonban egyáltalán nem lehetett átsiklani fölötte. Az Egyetemes Tömegvonzás Elméletét pontossága folytán a legtöbben nem is elméletként, de Törvényként emlegették. Matematikai alátámasztása megkérdőjelezhetetlen igazság volt. Ám egy olyan elmélet, amely a világűrben való mozgásának magyarázatát tűzi ki célul, a legjelentéktelenebb hibát sem engedheti meg magának. Vagy megállja a helyét, vagy nem: középút nem létezik. S Beenay jól tudta, hogy a pár tizedesnyi eltérés – egy ilyen rövid távú számításban – mélységes szakadékká szélesedik, ha e számítások körét kissé ambiciózusabban kiterjesztik. Mi haszna vajon az Egyetemes Tömegvonzás Elméletének, ha ennek alapján számítva Lagash egy évszázad múltán feleakkora utat tesz meg az égen, mint a valóságban?

Mint Raisstának panaszolta, annyiszor ellenőrizte számításait, hogy a végén már rájuk sem tudott nézni. De az eredmény sehogyan sem változott.

Minek higgyen ezek után?

A számoknak vagy Athor mindent elnyomó tekintélyének?

A maga semmi kis asztrológiai elgondolásainak vagy mestere csalhatatlan elméjének, amellyel átlátta a világegyetem alapszerkezetét?

Lelki szemeivel már látta magát, amint kiáll az Obszervatórium legtetejére, és világgá kiáltja:

„Figyelem, figyelem! Athor elmélete rossz! Íme a számításaim, melyek igazolják!” Ez persze olyan nevetésorkánt fakasztana, ami átrepítené őt a kontinensen. Ki ő, hogy szembe merjen szállni az isteni Athorral? Ki hinné el, hogy egy zöldfülű kis tanársegéd megdöntötte az Egyetemes Tömegvonzás Elméletét?

És mégis, mégis…

Tekintete végigfutott Yimot és Faro számítógépes papírjain. Az első két oldal számításait ismeretlennek találta. Úgy adta meg ugyanis az adatokat a két diák számára, hogy a számok mögött álló valós kapcsolatok lehetőleg homályban maradjanak. Sikerült is félrevezetnie őket, hiszen oly módon közelítették meg a problémát, amely a bolygómozgások leírásánál csillagászkörökben meglehetősen rendhagyónak számított. Beenay éppen ezt akarta. A hagyományos megközelítési mód eleddig csupán katasztrofális következtetésekre vezetett; ő maga pedig túl sokat tudott ahhoz, hogy a hagyományostól eltérő kiindulóponttal próbálkozhatott volna: A két fiúnak viszont semmiféle ismeret nem kötötte a kezét.

Amint tovább követte a levezetéseket, a férfi az adatok zavarba ejtő közeledését figyelhette meg. A harmadik lapnál már tökéletesen egyeztek saját számításaival, melyeket mostanára betéve tudott.

Innentől kezdve aztán minden lépés könyörtelenül közelebb vitte a maga megdöbbentő, észveszejtő, érthetetlen és teljesen elfogadhatatlan végkövetkeztetéséhez.

Megrendülten nézett föl a két diákra.

– Ugye, kizárt a lehetőség, hogy valahol hibáztak volna? Ez az integrálás itt például… meglehetősen rázósnak látszik…

– Na de tanár úr! – kiáltott föl Ymot őszinte felháborodással. Ábrázata lángvörösre gyúlt, s karjával megint hevesen gesztikulálni kezdett.

– Attól tartok, jól számoltunk, tanár úr. Oda-vissza egyezik minden – szólalt meg Fara jóval higgadtabban.

– Persze, elhiszem – felelte Beenay tompán. Igyekezett elrejteni megrendülését. Keze azonban oly erősen remegett, hogy a papírköteg vitustáncot járt a markában. Le akarta tenni az asztalra, de csuklója, akárcsak Yimoté, nem engedelmeskedett akaratának, s a számítások szerteszét szóródtak a padlón.

Fara lehajolt, hogy összeszedje a lapokat. Aggódva pillantott Beenayre.

– Tanár úr, ha valamivel megbántottuk volna…

– Ugyan, szó sincs róla. Rosszul aludtam az éjszaka, ez minden. Hanem maguk jó munkát végeztek, ehhez nem fér kétség. Büszke vagyok magukra. Hogy így megoldjanak egy valóságtól teljes mértékben elrugaszkodott problémát, ami ráadásul tökéletes ellentmondásban áll minden tudományos igazsággal, s a kiindulópont képtelenségét figyelmen kívül hagyva szokott módszerességükkel végigkövessék – no, hát ez ragyogó teljesítmény, következtetőkészségük fényes bizonyítéka, elsőrangú gondolatkísérlet…

Látta, amint a másik kettő összenéz. Kíváncsi volt, mennyire sikerült őket elbolondítania.

– Most pedig – zárta le a beszélgetést –, megbocsássanak, de másutt is várnak rám…

Szorosan összecsavarta az elátkozott papírtekercset, hóna alá csapta és elviharzott a diákok mellett, ki az ajtón, végig a folyosón, szinte végigfutva az utat aprócska szobája biztos menedékéig.

– Atyaúristen! – gondolta. – Istenem, atyám, mit tettem? És mit tegyek ezek után?

Tenyerébe temette arcát, s várta, hogy lecsillapodjon kalapáló szívverése. Erre azonban kevés remény volt. A következő pillanatban már föl is pattant, s megnyomta íróasztalán a kommunikátor gombját.

– A Krónika szerkesztőségét kérem – mondta a gépnek. – Theremon 762-t.

A kommunikátorból jó ideig csak őrjítő recsegés, sistergés hallatszott, aztán hirtelen megszólalt Theremon mély hangja:

– Itt riport osztály, Theremon 762.

– Szia, itt Beenay.

– Mi baj? Rosszul hallak!

Beenay hosszan köszörülte torkát, mielőtt meg tudott volna szólalni.

– Azt mondtam, szia. Meg szeretném változtatni a találkozónk időpontját.

– Hogy megváltoztatni? Ide figyelj, haver, tökéletesen megértem, hogy csehül állsz a reggelekkel, mert magam is így vagyok ezzel. Holnap délig azonban mindenképpen beszélnem kell veled, vagy lőttek a cikkemnek. Igazán pokolian hálás vagyok a türelmedért, de…

– Nem erről van szó. Hamarabb akarlak látni, nem később.

– Hogy mit?

– Ma este. Mondjuk fél tízkor. Vagy, ha neked jobban megfelel, legyen tíz.

– Azt hittem, fényképezned kell az Obszervatóriumban.

– Ördögbe a fényképezéssel. Találkoznunk kell!

– Hogyhogy? Beenay, mi történt? Csak nem Raisstával van valami?

– Raisstának semmi köze az egészhez. Akkor fél tízkor? A Hat Napban?

– Fél tízkor a Hat Napban. Ott leszek – mondta Theremon.

Az asztronómus bontotta a vonalat, s, egy hosszú pillanatig sötéten, fejét csóválva meredt az előtte heverő papírtekercsre. Valamivel nyugodtabbnak érezte magát, bár nem sokkal. Nagy megkönnyebbülés, hogy legalább Theremonnal beszélhet gondjairól. Tökéletesen megbízott benne.

Az újságírók ugyan nem megbízhatóságukról híresek, Beenay azonban tudta, hogy Theremon elsősorban barát, s csak másodsorban firkász. Eddig még soha nem fordult elő, hogy visszaélt volna a bizalmával.

Mindazonáltal fogalma sem volt, ezen kívül mit is tehetne még. Hátha Theremonnak támad valami épkézláb ötlete. Reménykedjünk.

A hátsó lépcsőn távozott, úgy osont le a tűzlépcsőn, akár egy tolvaj. Nem akarta kockáztatni, hogy Athor belebotoljék, ha a főbejáraton megy ki. Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy most találkozzék az öreggel, s a szemébe kelljen néznie.

Hazafelé a robogón a kínok kínját szenvedte végig. Minden pillanatban attól rettegett, hogy a nehézkedés törvénye érvényét veszti, és ő kirepül az űrbe. Nagy sokára aztán megérkezett a kis lakásba, ahol Raissta 717-tel élt.

A lánynak elakadt a lélegzete, amikor megpillantotta.

– Beenay! Olyan fehér vagy…

– Mint egy kísértet. Igen.

Kinyújtotta karját, magához vonta az asszonyt.

– Ölelj át! – kérte. – Ölelj át!

– Mi a baj? Történt valami?

– Majd később elmondom – mondta Beenay. – Csak ölelj át jó szorosan!

8.

Theremon pár perccel kilenc után már ott volt a Hat Nap Klubban. Legelőször is kezelésbe veszi egy kicsit Beenayt, gondolta, pár pohár italra biztosan szüksége lesz bánata leöblítésére. Az asztronómus hívása borzasztóan megrémítette az volt a benyomása, mintha barátja csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudná megfékezni magában a hisztéria kitörését. Theremon el nem tudta képzelni, ugyan mi szörnyűség eshetett az Obszervatórium elszigetelt magányában, ami ilyen rövid idő alatt kikészítette. Mindenesetre Beenay láthatóan nagy bajban van, és szüksége lesz minden baráti támogatásra, amit csak megadhat.

– Egy Tanót kérek – szólt oda a pincérnek. – Nem, várjon, adjon duplát! Egy Tano Sithát, rendben?

– Dupla fehér fény rendel – mondta a pincér. – Már hozom is.

Enyhe, meleg este volt. Theremon, akit errefelé a törzsvendégnek kijáró különleges elbánásban részesítettek, szokott asztalánál ült a teraszon. Alatta vidáman sziporkáztak a belváros fényei. Onos néhány órája lenyugodott, csak Trey és Patru ragyogtak a keleti égbolton. A tárgyak éles, kettős árnyékot vetettek, amint a két nap éjszakai útját rótta. Theremon eltűnődött, holnap vajon melyik nap lesz fent az égen. A felállás folyvást változott ebben az örökös, ragyogó színjátékban. Onos bizonyára igen… Onos mindig megjelent pár órára, az év minden egyes napján… azután pedig talán Dovim, Tano és Sitha… négynapos nap lenne holnap? Nem tudta biztosan. Lehet, hogy csupán Tano és Sitha lesz fenn, meg déltájban Onos. Gyászos kilátások. De amikor másodszor kortyintott az italából, eszébe jutott, hogy ebben az évszakban tovább tart az Onos-kelte. Szóval akkor a legnagyobb valószínűséggel háromnapos nap várható, ámbátor meglehet, csupán Onos és Dovim marad az égen… Nehéz ezt fejben tartani.

Megnézhetné persze egy évkönyvben, ha igazán akarná. De nem nagyon izgatta a dolog. A legtöbb ember szemlátomást tudta, mit hoz a holnapi nap – Beenay mindenképpen közéjük tartozott –, ő azonban jóval felületesebben viszonyult a kérdéshez. Amíg egyáltalán nap süt az égen, nemigen firtatta, melyik lesz az. Egy mindig akad, sőt többnyire kettő vagy három, néha négy is. Ebben olyan biztos lehet, mint hogy itt ül, és Theremonnak hívják. Hébe-hóba még öt is előfordul egyszerre.

Megérkezett az itala. Alaposan meghúzta, és elégedetten szusszantott. Milyen pompás is ez a Tano!

A Velkareen szigetek erős fehér rumja, keverve valami még torokégetőbb, tiszta és csípős szesszel, melyet Bagilar partjai mentén párolnak, aztán pár csepp scarrino juice, csak hogy elvegye az erejét – egyenesen fenséges!

– Látom, ízlik, amit iszol – szólalt meg egy ismerős hang a háta mögött.

– Beenay! Hamarabb jöttél.

– Csak tíz perccel. Mi az a poharadban?

– A szokásos. Tano. A Klub specialitása.

– Helyes. Én is azt kérek.

– Te? – Theremon a barátjára meredt. Beenay, amióta csak ismeri, kitartott a gyümölcsital mellett. Az asztronómus azonban furán festett ma este – nyúzottnak, fáradtnak, megviseltnek látszott.

Theremon leadta a rendelést.

Ijesztő volt látni, milyen mohón kortyol Beenay az italába. Az első hörpintés után – ugyan levegőért kapkodott – láthatóan jóval enyhébb ízt várt – utóbb azonban már el sem vette szájától a poharat.

– Nyugi – intette Theremon. – Ha így folytatod, öt perc múlva forogni fog körülötted a világ.

– Nagyon meglódult az már amúgy is.

– Ittál tán, mielőtt idejöttél?

– Nem, nem a piára értettem – mondta a fiú. – De felbukkant valami, ami alaposan megrázott.

Letette italát, és komoran bámulta a város fényeit. Egy pillanat múltán azonban már újra ajkához emelte a poharat, és benyakalta a maradékot.

– Ugye, most ne igyak egy ideig, Theremon?

– Egyetértek.

Theremon kinyúlt, és kezét könnyedén a másikéra tette.

– Mi a baj, cimbora? Mondd el nekem.

– Nehéz… elmagyarázni.

– No, próbáld csak meg! Hisz ismerem már a terepet egy ideje, tudod. Te meg Raissta…

– Nem, mondtam már, hogy ennek semmi köze hozzá. Az égvilágon semmi.

– Jó, jó. Hiszek neked.

– Talán kéne még egy ital – mondta Beenay gyorsan.

– Kicsit később. Rajta, Beenay! Mi a baj? A fiú felsóhajtott.

– Tudod, mi az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete, Theremon?

– Persze hogy tudom. Úgy értem, pontosan nem tudnám meghatározni… hisz nincs tizenkét ember Lagashon, aki tökéletesen értené, nem igaz? … de a lényegét azért kapisgálom.

– Szóval te is beveszed ezt a dajkamesét – nevetett fel Beenay élesen. – Hogy a Tömegvonzás Elmélete nagyon bonyolult, és csak kevesen értik a matematikai hátterét?

– Mindenki ezt mondja.

– Babonaság – mondta a tudós. – Egy mondatban összefoglalhatom neked a matematikáját, és még meg is értenéd.

– Igazán?

– Mi sem egyszerűbb. Nézd csak, Theremon, az Egyetemes Tömegvonzás Törvénye, akarom mondani, Elmélete, azt állítja, hogy a világegyetemben minden test között tömegvonzás hat, melynek nagyságát bármely tetszőlegesen kiválasztott két test esetében megkapjuk, ha tömegüket elosztjuk a köztük lévő távolság négyzetgyökével. Ennyi az egész.

– Tényleg ez az egész elmélet?

– És nem is kicsiség! Négyszáz évbe került, amíg kifejlesztették.

– Miért tartott ilyen sokáig? Ahogy te elmondtad, pofon egyszerűnek látszik.

– Mert a nagy törvények nem egy lángelme titokzatos elmeszüleményei, bármit is írjanak erről az újságírók. Legtöbbjük tudósok évszázados munkájának közös eredménye. Amióta csak Genovi 41 felfedezte, hogy Lagash kering Onos körül, és nem fordítva – és ennek már négyszáz éve –, az asztronómusok szüntelenül dolgoztak a problémán, miért tűnnek el és jelennek meg a napok az égen úgy, ahogyan teszik. Fáradságos erőfeszítéseik nyomán feltárult és leírásra, majdan elemzésre került mind a hat nap bonyolult pályamozgása. Előbb azonban egyik elmélet követte a másikat. Szünet nélkül ellenőrizték, módosították, vagy vetették el őket, mígnem átdolgozott alakban újjászülettek.

Pokoli munka volt.

Theremon elgondolkozva bólogatott, miközben maga is végzett italával. Két újabb adagot rendelt a pincértől. Amíg Beenay tudományról beszél, legalább nem borul ki újra, gondolta.

– Az Egyetemes Tömegvonzás Elméletére egyébként vagy harminc éve Athor 77 tette föl a koronát, amikor kimutatta, hogy ez alapján számítható ki a hat nap röppályája. Ami bámulatra méltó tudományos teljesítmény, a legnagyszabásúbb logikai levezetés.

– Tudom, hogy tiszteled az öreget – mondta Theremon. – De mi köze mindennek a…

– Mindjárt a tárgyra térek – Beenay fölkelt helyéről, és poharával kezében a terasz végébe sétált. Egy darabig csöndben állt ott, s a távoli Treyt és Patrut nézte eltűnődve.

Az újságíró észrevette, hogy barátján megint erőt vesz az izgalom: türelmesen várta, mikor tudja meg az okát. Egy idő után Beenay nagyot húzott italából, s anélkül, hogy megfordult volna, ismét beszélni kezdett.

– A probléma a következő. Néhány hónappal ezelőtt nekifogtam, hogy a nagy egyetemi számítógép segédletével újra kiszámoljam Lagash Onos körüli pályamozgását. Betápláltam tehát a gépbe Lagash keringésének az utóbbi hat hétben rögzített adatait, mert az év végéig várható értékekre voltam kíváncsi. Nem vártam semmi meglepőt. Meglehet, egyszerűen ürügyet kerestem, hogy a komputerrel babráljak. A számítások kiindulópontjaként természetesen felhasználtam a tömegvonzás törvényeit. –

Most hirtelen megpenderült, és szembenézett barátjával. Arca komor, megszállott kifejezést öltött. –

Theremon, rossz eredményeket kaptam.

– Nem értem.

– A komputer által kidobott orbitális értékek nem feleltek meg annak, ami elvárható lett volna. És, amint rájöhettél, nem is csupán a Lagash-Onos rendszert vettem figyelembe, hanem beszámítottam az összes nap perturbációját. Csakhogy ami így kijött – amit a komputer Lagash valódi pályaíveként jelölt meg – más, mint amit Athor tömegvonzási elmélete előír.

– De az előbb azt mondtad, hogy a kiindulópontnál figyelembe vetted a tömegvonzás törvényeit.

– Így igaz.

– Akkor meg, hogy az ördögbe… Theremon arca hirtelen földerült.

– Szent ég, ember! Micsoda sztori! Azt akarod ezzel mondani, hogy a Saro Egyetem vadonatúj szuperkomputere, amit a jó ég tudja hány millió kreditért szereztetek be, nem pontos? Hogy ilyen botrányosan a szélbe szórják az adófizetők pénzét? Hogy…

– A számítógépnek semmi baja, Theremon. Hidd el nekem!

– Biztos vagy ebben?

– Halálosan.

– Akkor… mi a…

– Az is lehet, hogy rossz adatokat tápláltam be. Fantasztikus egy masina, de hibás adatokból ez sem juthat helyes következtetésre.

– Á, szóval ezért borultál ki annyira, Beenay! Ide figyelj, öregem, tévedni emberi dolog. Ne légy olyan szigorú magadhoz! Te igazán…

– Ezért először is tudni akartam, helyes adatokat tápláltam-e be a számítógépbe, másodszor pedig, hogy a megfelelő saroktételeket használtam-e a levezetésekben – folytatta az asztronómus, és olyan erővel markolta meg poharát, hogy kishíján összeroppantotta. A pohár mostanára megint kiürült, konstatálta az újságíró. – Hisz, mint te is mondtad az elébb, tévedni valóban emberi dolog. Megkértem hát két ifjú titánt a végzős diákok közül, dolgozzanak ők is a problémán. Ma hozták be a számításaikat. Ez volt az a nagyon fontos megbeszélés, amiért nem találkozhattam veled. Theremon, ezek a srácok megerősítették az eredményeimet. Ugyanaz a pályaeltérés jött ki nekik is, mint nekem.

– De hát, ha a számítógépnek igaza volt, akkor… akkor… – Theremon megcsóválta fejét. – Akkor mi van? Az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete nem állja meg a helyét? Erre akarsz kilyukadni?

– Igen.

Beenay szemlátomást csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta kipréselni a választ. Döbbentnek, zavarodottnak, elkeseredettnek látszott.

Theremon figyelmes tekintettel tanulmányozta. Semmi kétség, mindez zavarba ejtő, s valószínűleg igen kellemetlen is a fiú számára. Az újságíró azonban továbbra sem értette, miért váltott ki a felfedezés ekkora hatást barátjából.

Azután egy szempillantás alatt megértett mindent.

– Athorról van szó! Attól félsz, ugye, hogy megsérted az öreget?

– Pontosan erről van szó – felelte Beenay, s hálás, csaknem alázatos tekintetet vetett barátjára, amiért ennyire átérzi vívódását. Levetette magát a székébe, s begörbedt háttal, lehorgasztott fejjel meredt maga elé. Fojtott hangon beszélni kezdett:

– Megölné a profot, ha megtudná, hogy valaki megtépázta a csodálatos elméletét. És most tessék, nekem jutott ez az iszonyú szerep. Apám helyett apám volt, Theremon. Amit csak az elmúlt tíz évben elértem, mind az ő biztatásának, útmutatásának, hm… szeretetének köszönhetem. És most ezzel fizetek vissza. Nem csupán az életművét teszem tönkre, de tőrt döfök a szívébe, én, és senki más, Theremon!

– Eszedbe jutott, hogy megsemmisítsd az eredményeidet?

Beenay hökkenten nézett rá.

– Tudod, hogy ez lehetetlen!

– Persze, persze. Csak arra voltam kíváncsi, gondoltál-e erre az eshetőségre.

– Hogy a lehetetlent fontolgattam volna? Nem, egy percig sem! Meg sem fordult a fejemben. De hát mihez kezdjek most, Theremon? Jó, tegyük fel, eldobom a papírjaimat, és úgy teszek, mintha sosem foglalkoztam volna a dologgal. Hanem ez is iszonyú gaztett lenne! Lényegében tehát két választásom van: vagy önnön tudományos lelkiismeretemen teszek erőszakot, vagy Athort teszem tönkre. Azt az embert, aki nem csupán a szakma vezéralakja a szememben, hanem egyúttal saját szellemi tanítómesterem is.

– No ugyan, jó kis tanítómester!

Az asztronómus szemei kerekre tágultak a dühtől és a meglepetéstől.

– Theremon, vigyázz a szádra!

– Nyugalom, nyugalom – az újságíró békítőleg tárta szét kezét. – Az a benyomásom, túlságosan magas polcra helyezed, Beenay. Ha Athor valóban az a nagyszerű ember, akinek gondolod, nem helyezi saját jó hírét a tudományos igazság elébe. Érted már? Athor elmélete is csak olyan, mint a többi elmélet. Pár perccel ezelőtt ugyan a Tömegvonzás Törvényeként emlegetted, de aztán kijavítottad magadat. Elmélet tehát… feltételezés… megfejtési kísérlet. Ebben a műfajban messze a legjobb, amit valaha is alkottak, elismerem, de nem tévedhetetlen. A tudomány megközelítések sorából építkezik, melyek fokonként mind közelebb visznek az igazsághoz. Ez is a te mondásod még a régi időkből, azóta sem felejtettem el. Eszerint minden elmélet állandó újragondoláson, módosuláson megy keresztül, nem igaz? És ha a végén kiderül, hogy nem fedi a valóságot, hát olyannal helyettesítendő, ami pontosabb leírással szolgál. Igazam van, Beenay? Egyetértesz?

A fiú minden ízében reszketett. Holtsápadt volt.

– Nem hozatnál még egy italt, Theremon?

– Nem. Ide figyelj, még nem fejeztem be. Azt mondod, aggódsz Athor miatt – hiszen benne jár a korban, és gondolom, az egészsége is törékeny lábakon áll –, ezért nincs szíved, hogy megmondd neki, hibásnak találtad az elméletét. Jó. Ez jó tanítványhoz illő, emberséges nézőpont. De gondold csak végig! Ha Lagash pályájának kiszámítása olyan egetverően fontos, előbb-utóbb valaki más is felfedezi majd ugyanezt a hibát Athor elméletében. Egyáltalán nem biztos, hogy olyan tapintatosan adná ezt a mester tudtára, mint te magad. Lehet éppen Athor vetélytársa is, ha nem az ellensége –

minden tudósnak akadnak irigyei, eleget hallottam tőled. Még mindig jobb volna, ha te közölnéd finoman, tapintatosan vele a dolgot, mintsem hogy egy reggel a Krónikában olvassa, nem gondolod?

– Igen – suttogta Beenay. – Tökéletesen igazad van.

– Akkor eléállsz, és megmondod neki?

– Igen. Igen. Muszáj lesz, azt hiszem. – Az asztronómus az ajkába harapott. – Nagyon nyomorultul érzem magam ebben a szerepben, Theremon. Olyan ez, mint egy apagyilkosság.

– Tudom, tudom. De hát nem Athor gyilkosa leszel, csupán egy hibás elméleté. A hibás elméleteknek pedig nincs létjogosultságuk a földön. Athornak éppúgy köszönheted majd, mint magadnak, ha az igazság napvilágra kerül. – Theremon habozni látszott, ugyanis meglepő új gondolata támadt. – És van persze egy harmadik lehetőség is. Laikus vagyok, tudod, ki is nevethetsz… de mi van akkor, ha a Tömegvonzás Elmélete is helytálló, meg Lagashnak a komputer által kiszámított pályaadatai sem tévesek, és valami eddig teljesen ismeretlen tényező felelős az eltérésekért?

– Nem lehetetlen – felelte Beenay fakó, csüggeteg hangon. – Hanem amint talányos, ismeretlen tényezőkkel kezdünk el dobálózni, egy csapásra a fantázia birodalmába kerülünk… Például… Tegyük föl, létezik még egy láthatatlan nap, a megfelelő tömeggel és gravitációs erőtérrel persze, csak nem tudunk róla. Ezért a gravitációs számításainkban is figyelmen kívül hagytuk, ami meghamisítja az eredményeinket. Erre gondoltál?

– Igen… körülbelül.

– Miért ne legyen akkor mindjárt öt láthatatlan nap? Vagy ötven? Ha tetszik, holmi láthatatlan óriás, aki kénye-kedve szerint húzgálja ide-oda az égitesteket? Vagy mondjuk egy böhöm nagy sárkány, akinek egyetlen szusszantása elég, hogy letaszítsa Lagasht a pályájáról? Hiszen nem tudjuk megcáfolni a létezésüket. Ha így tesszük föl a kérdést, Theremon, az égvilágon minden hihetővé válik, csak épp értelme nincs az egésznek. Legalábbis a számomra. Én csupán valóságos adatokkal tudok dolgozni.

Meglehet, igazad van, hogy egy ismeretlen tényezőt feltételezel. De ilyen alapon nem kezdhetek semmilyen értelmes dologba. Egyedül annyit tehetek, hogy elmegyek Athorhoz, amit meg is teszek, ezt megígérem, és közlöm vele a számítógép eredményeit. De sem neki, sem másnak nem merem szóba hozni ezt a rejtélyes ismeretlent. Különben magam is éppoly bolondnak tűnnék, mint a Láng Apostolai, akik mindegyre titokzatos megvilágosodásaikról kárálnak… Theremon, most már igazán szükségem lesz egy italra.

– Rendben. És ha már a Láng Apostolairól beszélünk…

– Meg akarsz interjúvolni, tudom, – Beenay kimerülten végigsimított homlokán. – Igen, igen. Nem hagylak cserben. Hiszen olyan borzasztóan sokat segítettél ma este. Mit is mondtak pontosan az Apostolok? Elfelejtettem.

– Mondior 71 nyilatkozott – mondta Theremon. – A főkorifeusuk személyesen. Mit is mondott… hadd gondolkozzam… szóval, azt állítja, közeleg az idő, amikor az istenek megtisztítják bűneitől a világot; olyannyira, hogy mára végítélet pontos napját és óráját is tudni véli. Az asztronómus fölnyögött.

– És mi ebben az új? Nem ezt mondják már évek óta?

– Igen, de egyre több véres részlettel szolgálnak. Tudod, azt hangoztatják, hogy nem először pusztul el a világ. Tanításaik szerint az istenek szántszándékkal tökéletlennek alkották az embert, mintegy próbaképpen, és egyetlen évet adtak – mármint a maguk isteni évét, nem a mi rövidke időnket – a megtérésre. Istenévnek nevezik ezt az időtartamot, ami pontosan 2049 évet tesz ki a mi időszámításunk szerint. Valahányszor egy ilyen Istenév véget ért, az istenek újra és újra konstatálták elvetemült bűnösségünket, és Égi Lángot küldtek le a mennyekből az emberiség elpusztítására. Úgy mondják, a szent Csillagokból származik ez a láng. Az Apostolok legalábbis így hiszik.

– A Csillagokból? – kérdezte Beenay. – A napokra gondolnak?

– Nem, Csillagot mondanak. Mondior szerint a Csillagok lényegileg különböznek a hat napunktól…

Nem igazán hallgattál oda, ugye, erre a marhaságra, Beenay?

– Nem, mi a fenének kellett volna.

– Na szóval, ha az Istenév véget ér, és Lagash ez idő alatt sem tér jobb belátásra morális értelemben, szent tűz hullik majd ránk ezekből a Csillagokból, és eléget minket. Mondior azt tanítja, hogy számtalanszor sor került már erre. Valahányszor azonban az istenek megbüntetnek minket, kegyesek is hozzánk. Egy részük legalábbis: A lágyszívű istenek szava dönt a szigorúbbakkal szemben, és az emberiség újabb esélyt kap a megjavulásra. A legjámborabbak tehát élve kerülnek ki a népirtásból, és új határidő tűzetik ki: az emberiség megint kap 2049 évet, hogy letérjen a bűn útjáról. Ez az idő most ismét lejárt, mondja Mondior, mivel éppen 2048 év telt el a legutolsó világégés óta. Úgy tizennégy hónap múlva eltűnik tehát minden Nap, és ezek a förtelmes Csillagok lángot ontanak alá a fekete égből, hogy eltöröljék a föld színéről a megátalkodottakat. Hogy pontos legyek, minderre jövő év Theptár 19-én kerülne sor.

– Tizennégy hónap múlva – füstölgött magában Beenay. – Theptár 19-én. Igazán pontosan meghatározta, nem, Theremon? Gondolom, még az óráját is tudja.

– Igen, ezt állítja. Ezért szeretném, ha valamilyen obszervatóriumi ember nyilatkozna, lehetőleg te.

Mondior legutolsó bejelentése feltételezi, hogy a katasztrófa eljövetele tudományos egzaktsággal meghatározható… nem a Jelenések könyvének puszta recitálása tehát, hanem ugyanolyan asztrológiai apparátussal kiszámítható, mint a… mint a…

Az újságíró ijedten elhallgatott.

– Mint az égitestek keringési adatai, ezt akartad mondani? – fejezte be a mondatot epésen Beenay.

– Hát… igen – felelte Theremon meglehetős zavarban.

– Akkor tán mégsincs veszve minden remény, ha az Apostolok sem tudnak különb munkát végezni nálunk.

– Interjúra van szükségem, Beenay.

– Igen, értem.

Megérkezett a következő rund ital. A fiú kézbe vette poharát.

– Mit szólnál ehhez? – kezdte pillanatnyi gondolkodás után. – A tudomány fő feladata, hogy az igazságot elválassza a hazugságtól, s ezáltal fölfedje a világegyetem valós működését. Az igazságot sosem állíthatjuk a téveszmék szolgálatába. Szerintünk, egyetemi emberek szerint legalábbis nem ez a tudományos megközelítés. Igen, meg tudjuk határozni a napok pontos mozgását az égen… de használjuk akár a legjobb komputerünket, akkor sem jutunk közelebb ahhoz, hogy az istenek szándékát megjövendöljük. Aminthogy, gyanítom, erre a jövőben sem leszünk képesek… No, hogy hangzik?

– Tökéletes – mondta Theremon. – Lássuk csak – és körmölni kezdte. – A tudomány fő feladata, hogy az igazságot elválassza a hazugságtól, s ezáltal… ezáltal… Hogy van tovább, Beenay?

A fiú szó szerint lediktálta az egészet, mintha bebiflázta volna. Aztán egyetlen hatalmas kortyintással kihörpintette harmadik poharát.

Ezt követően fölállt, elmosolyodott, – először ezen az esten –, és összecsuklott a kövezeten.

9.

Athor 77 szeme összeszűkült, amint az íróasztalán heverő kis papírköteget tanulmányozta, mintha olyan szárazföldek térképei volnának, melyeknek létezéséről élő ember sosem hallott még.

Valahogy mégis megőrizte hidegvérét. Maga is elcsodálkozott a nyugalmán.

– Nagyon érdekes, Beenay – mondta lassan. – Igazán roppantul érdekes.

– Természetesen, professzor úr, nem zárható ki a lehetőség, hogy valami alapvető hibát vétettem az alapfeltételezéseknél, meg hogy Yimot és Faro szintén…

– Hogy mindhármatok kiindulópontja téves lett volna? Nem, Beenay. Ezt nem hiszem.

– Mindössze jelezni kívántam e lehetőséget.

– Kérlek – mondta Athor. – Hadd gondolkozzam.

Már jócskán benne jártak a délelőttben. Onos teljes fényében tündökölt, s besütött az Obszervatórium igazgatójának magas ablakán. Dovim viszont alig-alig volt látható, aprócska vörös pontként kapaszkodott az északi égbolton.

Athor újra meg újra végiglapozott a papírosokon. Milyen különös, gondolta, hogy ilyen könnyen veszem ezt az egészet. Beenayt sokkal jobban kihozta a sodrából; engem mintha meg sem érintett volna.

Talán sokkot kaptam, tűnődött.

– Itt, professzor úr, Lagash pályája látható, az évkönyv számításai szerint. Itt pedig, a papíron, a pályaív egyes pontjai az új komputer által számított időpontokban…

– Kérlek, Beenay. Azt mondtam, gondolkozni akarok.

A fiú buzgón bólogatott. Athor rámosolygott, pedig igencsak nehezére esett. Az Obszervatórium félelmetes igazgatója, a magas, vékony, parancsoló tekintetű férfi fenséges fehér üstökével oly régen játszotta a Tudomány Zordon Óriása szerepét, hogy nemigen tudta már meghajlítani hátát, s közönséges emberi reakciókat fölmutatni. Itt az Obszervatóriumban legalábbis, ahol egyfajta félistenként tekintettek föl rá. Otthon feleségével, gyerekeivel, s főként unokái zajongó falkájával persze másképpen volt minden.

Egyszóval az Egyetemes Tömegvonzásban hibádzik valami.

Nem és nem! Ez lehetetlen! Józan esze vadul tiltakozott a gondolatra. Az Egyetemes Tömegvonzás elmélete nélkülözhetetlen a világegyetem alapszerkezetének megértéséhez, erről továbbra is meg volt győződve. Túlontúl is kristálytiszta, logikus, gyönyörű ahhoz, hogy rossz legyen.

Tekintsünk el az Egyetemes Tömegvonzás elvétől, és az egész kozmosz káoszba hullik.

Képtelenség. Elképzelhetetlen.

Ezek a számok azonban… Beenay istenverte számítógépes papírjai…

– Látom, haragszik, professzor úr – locsogott tovább a csillagász. – Engedje meg, hogy megmondjam, igazán megértem… nagyon megrázhatta önt… bárki haragudna az ön helyében, hogy az életművét így veszni látja…

– Beenay…

– Tessék, professzor úr?

– Igenis haragszom rád. De nem azért, amiért gondolod.

– Hanem, professzor úr?

– Először is bosszant a locsogásod, mikor pedig minden vágyam, hogy csöndben végiggondoljam ennek a rakás papírnak a következményeit, amit elém lökni szíveskedtél… Másodszor, ami még fontosabb, mélységesen felháborít, hogy egy percet is haboztál elém tárni a fölfedezésed. Miért vártál ilyen sokáig?

– Csak tegnap fejezték be a fiúk az ellenőrzést.

– Tegnap! Akkor már tegnap itt kellett volna lenned! Valóban azt akarod mondani, Beenay, hogy el akartad sinkófálni az egészet? Eldobni a számításaidat, és hallgatni?

– Nem, professzor úr – mondta a fiú szánalmasan. – Nem foglalkoztatott ez a gondolat.

– Na, még szerencse! Mondd, fiam, komolyan azt hiszed, annyira beleszerelmesedtem saját szépséges elméletembe, hogy azt kívánom, egyik legtehetségesebb munkatársam rejtse el előlem a kellemetlen tényt, miszerint az elméletben hibádzik valami?

– Nem, professzor úr. Szó sincs erről.

– Akkor miért nem jöttél ide rohanvást, amint biztos voltál az eredményeidben?

– Mert… mert, uram… – a fiatal asztronómus legszívesebben eggyé vált volna a szőnyeggel. – Mert tudtam, mennyire fölizgatom ezzel. Mert arra gondoltam, hogy… hogy esetleg megárt önnek ez az izgalom… Ezért hát fontolóra vettem a dolgot, beszéltem pár barátommal, végiggondoltam saját szerepemet az egészben, míg a végén arra a meggondolásra jutottam, nincs más választásom, közölnöm kell önnel, hogy az Egyetemes Tömegvonzás…

– Eszerint tényleg azt hiszed, hogy jobban szeretem saját elméletemet az igazságnál, mi?

– Jaj, nem professzor úr, nem!

Athor ismét elmosolyodott, ezúttal csöppet sem kényszeredetten.

– Pedig így van, sajna. Gyarló ember vagyok én is, ha tetszik, ha nem. Az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete meghozta nekem mindazt a tudományos elismerést, ami csak e golyóbison föllelhető.

Bérletet váltottam vele az örökkévalóságba, Beenay. Ezt te is jól tudod. És most arra kell gondolnom, hogy az elmélet rossz… ó, ez borzasztó megrázkódtatás, Beenay, egész valómat átjárja. Ebben ne legyen félreértés… És persze, továbbra is azt hiszem, az elméletem megállja a helyét.

– Hogyan, professzor úr? – Beenay arcára kiült a rémület. – De hát kismilliószor leellenőriztem…

– Ó, az eredményeidben semmi hiba, efelől nincs kétségem. Hogy Faro, Yimot és te mindhárman tévedtetek volna, ennek, mint mondtam már, nem sok valószínűségét látom. Hanem amit elém tettél, nem szükségképpen dönti meg az Egyetemes Tömegvonzás elvét.

– Nem?– pislogott Beenay.

– Nem bizony – mondta Athor, egyre inkább belemelegedve, csaknem vígan. Az első néhány pillanat kísérteties, halálos nyugalma annak a derűnek adta át helyét, amit az ember akkor érez, ha nyomára jutott az igazságnak.

– Mert végül is mit mond ki az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete? Hogy minden test az univerzumban – távolságával és tömegével arányosan – vonzerőt fejt ki az összes többi testre. Es ti hogyan használtátok föl ezt az elvet Lagash pályájának kiszámításánál? Nos, nyilván figyelembe vettétek mindazt a gravitációs hatást, amit a különböző égitestek fejtenek ki világunk Onos körüli keringésében. Így történt?

– Igen, professzor úr.

– Ebben az esetben pedig korántsem kell sutba dobnunk az Egyetemes Tömegvonzás Elméletét, egyelőre legalábbis. Az most a dolgunk, fiam, hogy újragondoljuk a világegyetemre vonatkozó tudásunkat, és kiderítsük, nem hagytunk-e figyelmen kívül valamit a számításaink során… valami titokzatos tényezőt, ami számunkra ismeretlenül gravitációs erőt fejt ki Lagashra.

Beenaynek magasba szaladt a szemöldöke. Meglepetésében elakadt a lélegzete.

Azután nevetni kezdett. Először megpróbálta elfojtani: Összeszorította állkapcsát, de csak kitört belőle a kacagás, hogy kétrét görbedt és levegő után kapkodott; majd kezét szája elé tapasztva iparkodott visszaszorítani a vidámság eme áradatát.

Athor döbbenten figyelte.

– Még hogy „ismeretlen tényező”! „Sárkány az égen”, „a láthatatlan óriás”! – kacagott a fiú.

– Sárkány és óriás? Miről beszélsz, fiam?

– Tegnap este… Theremon 762… jaj, professzor úr, igazán nagyon sajnálom, kérem, bocsásson meg nekem… – Beenay heves küzdelmet folytatott, hogy visszanyerje önuralmát. Arcán megfeszültek az izmok, vadul pislogott és visszatartotta lélegzetét. Még el is fordult egy pillanatra, és mire visszafordult, hellyel-közzel ismét a régi volt. Szégyenkezve folytatta:

– Megittunk pár pohárral tegnap este Theremon 762-vel… tudja, az újságíróval… mondtam neki valamit arról, hogy mire jutottam, és milyen nehezemre esik ön elé tárni a felfedezésemet.

– Kiteregetted ezt az egészet egy újságíró előtt?

– Nagyon megbízható ember és jó barát.

– Mind széltoló, Beenay. Higgy nekem!

– Ez nem, professzor úr. Ismerem, mint a tenyeremet, és tudom, soha nem tenne olyat, amivel megsérthet vagy megbánthat. Sőt, kitűnő tanáccsal is szolgált: a lelkemre kötötte, hogy idejöjjek, amit meg is tettem. Vigasztalni akart, némi reményt csöpögtetni belém, és ugyanazt mondta, amit ön az imént. Vagyis hogy létezhet valami „ismeretlen tényező” – igen, pontosan ezzel a szóval mondta –, ami megzavarja Lagashra vonatkozó tudásunkat. Mire én kinevettem, és azt feleltem, szükségtelen ismeretlen tényezőkkel takaróznunk, túl olcsó megoldásnak látszik. Még gúnyolódtam is, hogy evvel az erővel akár holmi láthatatlan óriás jelenlétét is föltételezhetnénk, aki kitaszítja Lagasht a pályájáról, vagy egy behemót sárkány fújja odébb. Most pedig ön ugyanehhez az okfejtéshez folyamodik… pedig ön nem laikus, mint Theremon, hanem a világ legnagyobb asztronómusa! Megérti, milyen ostobának érzem a helyzetet, professzor úr?

– Azt hiszem, igen – válaszolt Athor. Kezdte fárasztani a dolog. Végigsimított impozáns fehér üstökén, mindeddig szeretetteljes tekintetében kezdtek megmutatkozni az ingerültségjelei.

– Igazad volt, amikor azt mondtad a barátodnak, hogy a misztikus kitalációk nem a legcélravezetőbbek egy probléma megoldásában. Viszont a laikusok ötletei is jól jöhetnek nagynéha.

Eddigi tudásunk szerint mindenképpen munkál valami ismeretlen tényező Lagash pályaívének kialakításában. Mindenképpen számba kell vennünk ezt az eshetőséget is, mielőtt sutba hajítanánk az elméletemet. A legjobb lesz, ha most Thargola Kardjához folyamodunk. Tudod mi az, Beenay?

– Természetesen, professzor úr. A takarékosság elve. Elsőnek a középkori filozófus, Thargola 14 fogalmazta meg, úgymint „karddal hasítsunk ketté minden, nem feltétlenül szükséges hipotézist”.

Lehet persze, hogy más szavakkal mondta, de ez volt az értelme.

– Nagyon helyes, Beenay. Ámbátor nekem a következőképpen tanították, „Ha több hipotézis áll rendelkezésünkre, első lépésként kardunkkal vágjuk szét a legbonyolultabbakat”. Jelen esetben két hipotézissel dolgozhatunk tehát: ad egy, az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete tévedés; ad kettő, Lagash pályájának kiszámításakor figyelmen kívül hagytatok valami ismeretlen s talán mindörökre megismerhetetlen tényezőt. Ha az első hipotézis mellett tesszük le a garast, minden eddigi tudásunk a világegyetem szerkezetéről merő káoszba hullik. Ha viszont a másodikat fogadjuk el, mindössze az ismeretlen tényezőt kell meghatároznunk, és helyreáll a dolgok rendje. Mint nyilván te magad is belátod, összehasonlíthatatlanul könnyebb megkeresni egy eddig figyelmen kívül hagyott hatóerőt, mint az égitestek mozgását leíró új világtörvényt fabrikálni. Ennek okáért az első hipotézis megérett Thargola Kardjára, mi pedig kutatásainkat az egyszerűbb feltételezésre alapozhatjuk. No, mit szólsz hozzá, fiam?

Beenay arca fölragyogott.

– Akkor hát mégsem ártottam nagyon az Egyetemes Tömegvonzás Elméletének?

– Eddig legalábbis. Feltehetően helyet nyertél viszont magadnak a tudomány történetében, noha egyelőre nem tudni, a szobordöntögetőét avagy az újítóét. Imádkozzunk az utóbbiért. Most pedig komoly agymunka vár ránk, fiatal barátom.

Athor 77 behunyta szemet, és megdörzsölte fájó homlokát. Régóta nem végzett már valódi tudományos munkát, merengett. Az utóbbi nyolc-tíz évben csaknem minden idejét lekötötték az Obszervatórium irányításával járó teendők. Ám azért hát csak maradt pár gondolat abban a koponyában, amely megalkotta az Egyetemes Tömegvonzás Elméletét…

– Először is át szeretném nézni a számításaidat – mondta. – Azután pedig, azt hiszem, saját elméletemet veszem vizsgálat alá.

10.

A Láng Apostolainak székháza ragyogó, aranyszín kőből épült karcsú, pompázatos torony volt, mely csillogó-villogó dárdaként magasodott a Seppitan-folyó fölé Birigamban, Saro City elegáns negyedében. Ez az égnek szökő torony valószínűleg egyike a főváros legértékesebb ingatlanainak, méregette Theremon.

Eddig nemigen izgatta a kérdés, tény és való azonban, hogy az Apostolok dúsgazdag társaság voltak.

Saját rádió- és televízióállomásokkal rendelkeztek, újságokat és folyóiratokat birtokoltak, erről a gigászi toronyról már nem is beszélve. Hatalmas vagyonuk jó részét nyilván elrejtették a kíváncsi tekintetek elől. Theremon eltűnődött. Egy tucat fanatikus, puritán szerzetes? Vajon miként sikerült rátenni a kezüket erre a több százmillió kreditnyi gazdagságra? Utóbb aztán eszébe jutott, hogy olyan közismert iparmágnások tartoznak Mondior és az Apostolok elkötelezett hívei közé, mint Bottiker 888 vagy Vivin 99. Csöppet sem lepné meg, ha megtudná, hogy a két gyáros és hasonszőrű társaik kiadósan hozzájárultak az Apostolok mesés kincsestárának bővítéséhez.

Aztán meg, ha a szervezet csak tizedannyira öreg is, mint állították ők tízezer évet mondtak! –, s ha okosan gazdálkodtak vagyonukkal az évszázadok forgatagában, csak az istenek a tudói, mennyivel gyarapították tőkéjüket, gondolta Theremon. Akár több billió kreditre is rúghat. Meglehet, övék a fél város.

Mindenesetre belülről is érdemes lesz körülnézni.

Belépett az óriási, visszhangos előcsarnokba, és lenyűgözve kémlelt körbe. Ámbár most járt itt először, épp elég mendemondát hallott a torony kívül-belül fényűző pompájáról. A hallottak azonban eltörpültek az épület nagyúri pazarsága mellett.

Amerre a szem ellátott, a padozatot fényes, színpompás berakásokkal ékesített márványlapok borították. A magasba nyúló, boltíves falakat absztrakt mintázatú, csillogó, arany mozaikok díszítették.

Vert arany és ezüst kandeláberek szórták szerteszét a varázslatos fény csillámló záporát.

A bejárattal szemben Theremon nemesfémekből és drágakövekből megmunkált furcsa szerkezetre bukkant, amely szemlátomást az univerzum modelljéül szolgált. A mennyezetről láthatatlan szálakon hatalmas golyóbisok csüngtek alá, nyilván a hat nap jelképeként. Mindegyik titokzatos fényt sugárzott magából. Onos volt a legnagyobb, aranyfényben ragyogott. Dovim vöröse halványan parázslott, a Tano-Sitha ikerpár hideg kékesfehér fényben játszott, míg Patru és Trey lágyabb, simogatóbb fényt vetett. Egy hetedik golyóbis – feltehetően Lagash – mozgott az előbbi hat körül, mint valami elszabadult, sodródó léggömb, mindig annak a napnak színét tükrözvén vissza, amelynek szomszédságában elhaladt.

Az ámuldozó újságírót gazdátlan hang szólította meg:

– Volna szíves megmondani a kedves nevét?

– Theremon 762 vagyok. Mondiorral van találkozóm.

– Igen. Kérjük lépjen be az öntől közvetlenül balra nyíló szobába, Theremon 762!

De Theremon semmi ilyesminek nem látta nyomát a jelzett irányban. Ekkor azonban a mozaikok bontotta fal egy része hangos döndüléssel félregördült, s kis, tojásdad alakú helyiség tárult föl mögötte; inkább előszobára, semmint szobára emlékeztető. A falakat zöld bársonydrapéria burkolta, s egyetlen fényforrásként egy rúdégő szórta szét borostyánsárga sugarát.

Az újságíró vállat vont és belépett. Az ajtó azon nyomban bezárult mögötte, és a férfi meghökkenve tapasztalta, hogy a helyiség megindul vele. Nem szobában volt tehát, hanem egy lift szállította fölfelé, mind följebb és följebb, meglehetősen ráérős tempóban. Theremon úgy érezte, egy örökkévalóságba telt, mire a liftszoba nagy sokára megállt, és az ajtó újra oldalt csusszant előtte.

Fekete csuhás alakkal találta szemben magát.

– Erre legyen kedves!

Néhány lépést mentek egy szűk folyosón, mígnem amolyan előszoba félébe jutottak, ahol a fal nagy részét Mondior 71 hatalmas portréja foglalta el. Mikor beléptek, az arckép mintha furán életre kelt és fölizzott volna. Mondior sötét, tüzes tekintete egyenesen az újságíró szemébe mélyedt. A Főapostol zord ábrázata valami különös belső fénytől sugárzott, amely egyfajta vad szépséget kölcsönzött lényének.

Theremon meglehetősen egykedvűen nézett szembe a képmással. De kérgesszívű újságíró létére mégiscsak inába szállt a bátorsága, amint arra gondolt, hogy pillanatokon belül szemtől szembe kerül az arckép tulajdonosával. Más dolog a rádióban vagy tévében föllépő Mondior, ott nem nehéz egy kézlegyintéssel elintézni, mint holmi képtelen tanítással házaló eszelős prédikátort. És megint más a hús-vér ember az egyéniségéből sugárzó félelmetes, misztikus erővel; már ha ez a portré valóban megközelíti a valóságot. Mindenesetre nem árt résen lenni, figyelmeztette magát Theremon.

– Kérem, lépjen be! – riasztotta föl tűnődéséből a fekete csuhás szerzetes.

A képmástól balra ismét megnyílt a fal, s egy irodahelyiség vált láthatóvá. Dísztelen, akár egy szerzetescella. Bútorzatát mindössze egy fényes kőtömbből faragott csupasz íróasztal és ismeretlen, vörösen erezett szürke fából ácsolt, alacsony támlátlan szék alkotta. Az asztal mögött erőt és hatalmat sugárzó férfi ült az Apostolok fekete csuhájában, melynek kámzsáján vörös szegély futott körbe.

A maga nemében ugyancsak mely benyomást keltett, mégsem maga Mondior 71 volt.

Mondior – fényképeiből és televíziós szerepléseiből ítélve – hatvanöt – hetven körüli, még mindig igen férfias jelenség lehetett. Sűrű, sötét, hullámos haja erősen őszült; húsos, kerekded orcája, duzzadt ajka, merészen ívelő orra, szénfekete, busa szemöldöke, sötét tekintete tiszteletet parancsolt. Ez a férfi az íróasztal mögött azonban minden kétséget kizáróan fiatal volt, alig negyven, s noha maga sem tűnt kevésbé férfiasnak, mégis homlokegyenest eltérő egyéniség volt, mint mestere: igen sovány termet, keskeny, éles arc, és vékony, összeszorított ajkak. Kámzsa alól kibuggyanó haja, a homlokába hullt, különös téglavörös színben lángolt. Kék szeme hidegen, engesztelhetetlenül szikrázott.

Semmi kétség, ez az alak valami vezető-féle lehet a szervezetben. Theremonnak azonban Mondiorral volt találkozója.

Csak ma reggel határozta el, miután megírta cikkét az Apostolok legújabb kirohanásáról, hogy többet kell megtudnia erről az ismeretlen kultuszról. S bár minden eddigi megnyilvánulásukat badarságnak tartotta, e locsogásban mégis egyre több érdekes mozzanatot vélt felfedezni, ami jó anyagnak ígérkezett a továbbiakban. Talán utána kellene olvasni a témának, és csak azután menni a főmuftihoz, habozott magában. Már ha egyáltalán odaengedik. Legnagyobb meglepetésére azonban amint fölhívta őket, közölték vele, hogy még aznap Mondior 71 színe elé járulhat. Túl könnyű fogásnak látszott.

Most jött csak rá, mennyire.

– Folimun 66 vagyok – szólalt meg a férfi olajos, sima hangon, ami igencsak különbözött Mondior hipnotikus mennydörgésétől. Theremon mégis kiérezte e hangból a parancsoláshoz szokott egyéniség magabiztosságát.

– Én vagyok a szervezet központi sajtófőnöke – folytatta a szerzetes. – Örömmel válaszolok minden kérdésére.

– Nekem magával Mondiorral volt találkozóm – mondta Theremon.

Folimun 66 fagyos tekintete leheletnyi meglepetést sem árult el.

– Tekintsen akkor Mondior szószólójának!

– Azt hittem, személyesen tud fogadni.

– Úgy is van. Mondior szava az én szavam.

– Nekem mégis a Mondiorral való személyes találkozást helyezték kilátásba. Nem kétlem, hogy hitelt érdemlő az ön nyilatkozata is, de nem csupán információkért jöttem önökhöz. Mondior egyéniségére voltam kíváncsi, arra, hogy a világ megjövendölt végpusztulásán túl miként vélekedik egyéb dolgokról, mit gondol például…

– Csak ismételni tudom az előbb mondottakat – vágta el szavát elegánsan Folimun. – Nyugodtan tekinthet Mondior szószólójának. Őméltósága nem tudja ma személyesen fogadni.

– Akkor tán megbeszélhetnénk egy másik időpontot, amikor Őméltósága…

– Értse meg, Mondior soha nem érhető el személyes interjúk számára, soha. Érti már?

Őméltóságának jóval sürgősebb teendői adódnak most, hogy csupán néhány hónap van hátra a Láng Idejéig.

Folimun elmosolyodott, váratlanul meleg és emberséges mosollyal, talán hogy elvegye szavai élét, talán hogy csökkentse az utolsó fordulat melodramatikus ízét. Csaknem gyöngéden folytatta:

– Megértem, hogy valamilyen félreértés folytán ön úgy hitte, nem Mondior képviselőjével, hanem magával a Főapostollal találkozik. De sajnos nem lehet másként. Ha engem nem tart megfelelőnek, hát igazán sajnálom, hogy hiába fáradt ide. Én vagyok viszont a leghasznosabb információforrás, akivel a rendünkből módja nyílik beszélni, úgy most, mint bármikor.

Újra az a mosoly. Olyasvalakié, aki hidegen és könyörtelenül csapja be az ajtót az ember orra előtt.

– Legyen hát – mondta az újságíró pár másodperc gondolkodás után. – Mi más választásom volna?

Mennyi ideje van rám?

– Amennyit óhajt, még ha első beszélgetésünket kissé rövidebbre kell is fognunk. És ne feledje – s itt majdhogynem hamiskásan elfintorodott –, mindössze tizennégy hónapunk van hátra. Nekem is akad pár elintéznivalóm ez alatt az idő alatt.

– El tudom képzelni. Tizennégy hónapot mondott? És mi lesz azután?

– Eszerint nem olvasta a Jelenések könyvét.

– Bevallom, mostanában nemigen forgattam.

– Megengedi akkor – Folimun vékonyka, vörös táblájú könyvet húzott elő láthatóan üres íróasztala egyik rekeszéből, és Theremon felé csúsztatta. – Hadd adjam önnek. Remélem, tanulságosnak találja.

Addig is, hadd foglalom össze az ön érdeklődésére leginkább számot tartó részleteket. Igen hamar, egészen pontosan 418 nap múlva, jövő év Theptár 19-én eddig oly otthonos, kényelmes világunk nagy átalakuláson megy keresztül. A hat nap belép a Sötétség Barlangjába, és eltűnik; megjelennek előttünk a Csillagok, és egész Lagash lángtengerbe borul.

Mindezt hangsúlytalanul, mindennapos hanghordozással mondta, mintha csak egy holnap délutánra várható záporról beszélne, avagy egy ritka bokor jövő héten esedékes virágzásáról a Városi Botanikus Kertben. A Sötétség Barlangjába lépő hat nap. A Csillagok.

– A Csillagok – mondta Theremon fennhangon. – Tulajdonképpen mik ezek?

– Az istenek eszközei.

– Nem tudná közelebbről meghatározni?

– Még 418 nap, és a Csillagok természete bőségesen megvilágosodik előttünk – felelte Folimun 66.

– Amikor lejár a jelenlegi Istenév – fejezte be az újságíró. – Theptár 19-én.

Folimun kellemesen meglepődött.

– Mégiscsak tanulmányozta tanításainkat.

– Valamelyest. Mondior utóbbi időben mondott beszédeit mindenesetre meghallgattam. Tudok a 2049 éves ciklusról… És milyen lesz a Láng Ideje? Gondolom, nemigen szolgálhat előzetes leírásokkal.

– Talál róla említést a Jelenések könyve ötödik fejezetében. Nem, ne keresse, elmondom fejből magának. „És akkor az Égi Láng a mennyből a földre vettete, és a hová odaére, Lagash városi tűzzel emésztettek vala, írmagját sem hagyván az embernek és az ő művének.” Theremon bólintott.

– Hirtelen világégés? És miért?

– Az istenek akarata. Eleget intettek bennünket gonoszságunkért, és időt is adtak a megtérésre. Ezt az időtartamot Istenévnek nevezzük, 2049 emberi évet ölel fel, de erről már eleget tud. A jelenlegi Istenév végéhez közeledik tehát.

– És akkor valamennyien eltöröltetünk a föld színéről, azt gondolja?

– Nem valamennyien. A többség azonban igen; ami egyúttal civilizációnk pusztulását is jelenti. A fennmaradt kevesek dolga lesz az újjáépítés keserves munkája. Mindez, amint talán ön is tudja, sajnálatosan ismétlődő esemény az emberiség történetében. Nem először buktunk el az istenek próbáján. Nem először sújtott ránk az istenek haragja, és most újabb büntetés előtt állunk.

Az a fura az egészben, gondolta Theremon, hogy Folimun a legkevésbé sem kelti holmi holdkóros benyomását.

Különös öltözékét leszámítva akár fiatal üzletember is lehetne a maga csinosan berendezett irodájában – kölcsönügyekkel foglalkozó tisztviselő vagy befektetési bankár. Szemlátomást értelmes, tisztán és tagoltan beszél célratörő, hűvös mondatokban. Mind a dagályosság, mind a fanatizmus távol áll tőle. A mondatok tartalma azonban – melyeket a maga célratörő, hűvös modorában oly elegánsan fogalmaz meg – a lehető legvadabb badarságnak tűnik. Nem könnyű ezt a tartalom és forma között feszülő éles ellentétet elviselni Folimun egyéniségében.

Az Apostol nyugodtan, oldottan várta az újságíró következő kérdését.

– Őszinte leszek önhöz – szólalt meg egy idő után a vendég. – A többséghez hasonlóan nekem is nehezemre esik ilyen horderejű dolgokban állást foglalnom, főként ha kinyilatkoztatásként tálalják elibém. Bizonyítékokra lenne szükségem. Önök azonban semmi ilyennel nem szolgálnak. Mindez hit dolga, mondják. Persze, miként is bizonyíthatnák be jövendölésüket. Higgyük hát el becsületszóra, hiszen maguktól az istenektől hallották, és az istenek nem hazudnak. Mégis, nem tudna valamit mondani, amivel megtéríthet? A magamfajtáknak a hit édeskevés bizonyíték.

– Miért hiszi, hogy nincs bizonyíték? – kérdezte Folimun.

– Tényleg volna? A Jelenések könyvén túl? A körkörös bizonygatás nem bizonyíték a szememben.

– Igen ősi rend vagyunk, tudja.

– Tízezer évesek, ahogy a néphit tartja. Halvány mosoly suhant át Folimun vékony ajkán.

– Önkényes szám, kissé tán túlzott is a népszerűsítés kedvéért. Magunk között úgy fogalmazunk, hogy rendünk léte a történelem előtti időkbe nyúlik vissza.

– Akkor is megvannak vagy kétezer évesek.

– Annál azért valamivel több. Forrásaink a legutolsó végítélet előtti időkig követhetők – tehát legkevesebb 2049 éve létezünk. Meglehet, ennél jóval idősebbek vagyunk. Erre azonban már valóban nincs semmi bizonyítékunk, legalábbis az a fajta, amit maga is elfogadna. Úgy hisszük, az Apostolok több világpusztulást is megéltek, lehetünk mondjuk vagy hatezer évesek. A lényeg az egészben, hogy a rend maga mindenképpen létezett a katasztrófa előtt. Több mint egy Istenév során csöndben munkálkodtunk, részletekbe menően ismerjük ezért a küszöbönálló veszedelmet. Tudjuk, mire számíthatunk, hiszen többször is tanúi voltunk hasonlónak.

– Mégis rejtegetik állítólagos bizonyítékaikat.

– A Jelenések könyvét tudjuk a világ rendelkezésére bocsátani.

Körbe, körbe. Ez az egész nem vezet sehova. Theremont elfogta a türelmetlenség. Nem vitás, hatalmas blöffel van dolga, cinikus porhintéssel, feltehetően a hájas adakozók elkábítására.

Bolondítják a Bottiker, Vivin fajtabéli fajankókat, meg más gazdagokat, akiknek van elég pénzük, hogy megvásárolják lelki üdvösségüket. Folimun minden nyíltsága, őszintesége, értelmessége ellenére is vagy hétpróbás gazember egy gigászi méretű szélhámosságban, vagy maga is Mondior balekjainak egyike.

– Jó – mondta aztán. – Tegyük föl, hogy világméretű katasztrófa vár ránk jövőre, amelyről az önök rendje részletes ismeretekkel rendelkezik. Mi hát a tanácsuk számunkra? Lepjük el templomaikat, és könyörögjünk az istenekhez bocsánatért?

– Túl késő ehhez.

– Elveszett hát minden remény? Ez esetben mi értelme az intésüknek?

Folimun ismét elmosolyodott, ezúttal minden irónia nélkül.

– Két okból. Először is, természetesen örülünk, ha az emberek eljönnek templomainkba, nem a bűnbocsánat elnyerésére, hanem hogy meghallgassák intelmeinket az erkölcs és mindennapi tisztesség dolgában. Úgy véljük, e téren értékes üzenetünk van a világ számára. Másodszor pedig, ami ennél is sürgetőbb: meg kívánjuk győzni a polgárokat az eljövendők valóságáról, hogy megtehessék a szükséges óvintézkedéseket. így elkerülhetnénk a legrosszabbakat. Van mód arra, hogy megfelelő lépésekkel elejét vegyük civilizációnk teljes pusztulásának. A Lángok immár nem fordíthatók el a fejünk fölül, hiszen az emberi természet mit sem változott – az istenek határoztak, bosszújuk már úton van felénk –, mégis lesznek majd, akik túlélik az általános őrjöngést és káoszt. Mi, Apostolok mindenképpen, erről biztosíthatom Itt leszünk, ahogyan itt voltunk korábban is, hogy az újjászületés, az új világkorszak felé vezessük az emberiséget. Minden embertársunknak, aki elfogadja, aki csatlakozik hozzánk az elközelgő zűrzavarban, szeretettel nyújtunk segítő kezet.

Őrültségnek tartja, Theremon? Veszedelmes holdkórosok károgásának?

– Csak a kiindulópontjukat tarthatnám hihetőbbnek…

– Hogy jövőre eljönnek a Lángok? Előbb-utóbb el kell hinnie. A kérdés csupán az, még idejében teszi-e, s így egyike lesz a túlélőknek, örökségünk őreinek, vagy a pusztulás pillanatában döbben rá az igazságra, s halála óráján tudja meg, hogy mindvégig igazat beszéltünk.

– Eldönti majd az idő – bólintott az újságíró.

– Hadd reméljem, hogy sorainkban tudjuk, mire az Istenév véget ér – felelte Folimun. E szavakkal fölkelt, és kezét nyújtotta. – Mennem kell. Őméltósága, a Főapostol látni óhajt. De beszélünk mi még, erről meg vagyok győződve. Ha egy nappal előbb ideszól, feltétlenül találok időt az ön számára.

Szívesen látom. Bármilyen furcsán hangzik is, de úgy érzem, mi ketten még szorosan együttműködünk valamikor. Sok közös vonásunk van, tudja.

– Valóban?

– Nem a hit dolgában. A túlélés vágyában, s hogy ebben mások segítségére legyünk, viszont határozottan közel állunk egymáshoz. Úgy érzem, eljön majd az idő, amikor megkeressük egymást, hogy közös erővel vegyük fel a küzdelmet a Sötétség fenyegetésével. Akár azt is mondhatnám, biztos vagyok ebben.

Szépen vagyunk, gondolta Theremon. Ide avval a fekete csuhával!

De hát semmi értelme sem lett volna, hogy megsértse Folimunt. Az Apostolok kultusza napról napra terjedőben van. Nagy sztori van itt elásva, és valószínűleg a sajtófőnökből szedhetik ki a legtöbbet.

Aktatáskájába csúsztatta a Jelenések könyvét, és maga is felállt.

– Néhány hét múlva fölhívom – mondta. – Miután időt tudtam szakítani, hogy ezt áttanulmányozzam.

Akkor még más kérdéseket is fölteszek önnek. És mennyivel előbb kell bejelentkeznem, hogy Mondior 71 elé bocsássanak?

De Folimunt nem lehetett ilyen könnyen lépre csalni.

– Amint elmagyaráztam önnek, Őméltósága annyira elfoglalt a Láng Idejének eljöveteléig, hogy senkit sem tud fogadni. Igazán mélyen sajnálom, de ezen nincs módom változtatni. – És kezet nyújtott. –

Örülök, hogy megismerhettem.

– Részemről a szerencse – mondta Theremon. Folimun fölkacagott.

– Valóban? Olyan nagy öröm volt félórát elpazarolni egy őrültre? Egy rögeszmés fanatikusra? Egy szektariánusra?

– Egyik kifejezést sem használtam.

– Mégsem lepne meg, ha gondolta volna. – Az Apostol furcsán lefegyverző mosolyt villantott Theremonra. – És még igaza is volna, valamelyest legalábbis. Hiszen tényleg fanatikus vagyok, szektariánus. Örült viszont nem vagyok, se rögeszmés holdkóros. Bár az lennék! Magának is úgy volna jobb.

Kitessékelte az újságírót. A szerzetes, aki idevezette, az ajtó előtt várakozott, hogy a lifthez kísérje.

Fura egy félóra volt, gondolta az újságíró. Amúgy nem is volt túl gyümölcsöző. Bizonyos tekintetben még kevesebbet is tud az Apostolokról, mint amikor idejött.

Hogy mániákusok és a hiszékenység vámszedői, ebben egy pillanatig sem kételkedett. Végítéletet hirdetnek, és az égvilágon semmivel sem nem tudják bizonyítani vérfagyasztó állításukat. Egyedül azt nem tudta eldönteni, vajon önmagukat becsapó bolondok-e avagy cinikus szemfényvesztők, akiknek zsebük megtömése az egyedüli gondjuk.

Szerfölött zavaros ez az egész. Talált a mozgalomban valami fanatikus, álszentnek tűnő vonást, ami csöppet sem volt ínyére. És mégis, mégis: ez a Folimun, a szóvivőjük, kimondottan vonzó egyéniség.

Értelmes, pallérozott – a maga módján még józan is. Már az is meglepő, hogy bizonyos humorérzékről tett tanúbizonyságot. Ez mindenképpen mellette szól. Theremon még sosem hallott olyan mániákusról vagy fanatikusról, aki a legszemernyibb öniróniára is képes lett volna. Hacsak nem volt mindez Folimun feladatának része, s nem szolgált az interjút készítő újságíró, s rajta keresztül a nagyközönség elkábítására.

Csak óvatosan, mondta magában. Folimun ki akar használni.

Ez azonban tökéletesen rendjén való volt. Végül is jelentős befolyással bíró újságíró, természetes, hogy minden emberfia őrá pályázik.

No, gondolta, meglátjuk, ki nevet a végén.

Léptei éles visszhangot vertek, amint sietve átvágott az Apostolok székházának hatalmas előcsarnokán, majd kilépett a háromnapos délután sugárözönébe.

És most irány a szerkesztőség. Pár kegyes órát szentel majd a Jelenések könyve tüzetes tanulmányozásának, aztán kezdheti a holnapi cikken törni a fejét.

11.

Teljes erővel tombolt az esős évszak azon a délutánon, amikor Sheerin 501 visszatért Saro Citybe. A gépből kilépő kövérkés pszichológust ádáz felhőszakadás fogadta, amely csaknem tóvidékké változtatta a repülőteret. A vad széllökések szinte vízszintes patakokban ragadták magukkal a szürkén aláömlő esőt.

Szürke… szürke… szürke mindenütt…

Valahol a napoknak is ott kell lenniük ebben a szürkeségben. Nyugaton az a halovány fényfolt valószínűleg Onos, a másik irányban meg mintha Tano és Sitha hideg fénye pislákolna. A felhőtakaró azonban vastagon burkolta be az eget, semmi remény nem mutatkozott, hogy a napok fénye áttörhetne rajta. Idegesítőn sötét volt Sheerin számára, aki – bármit is mondott jonglori házigazdáinak – még mindig az Alagúton való átkelés utóhatásait nyögte.

Hamarabb fogott volna tíznapos fogyókúrába, mint hogy beismerje Kelariten, Cubello meg a többiek előtt: odabent vészesen a tűréshatára körül járt.

Három-négy napra rá azután észlelnie kellett magán a klausztrofóbia tüneteit – ha csak leheletnyi formájában is –, ami oly sok jonglori polgárt juttatott elmegyógyintézetbe. Szállodai szobájában dolgozott a jelentésén, amikor hirtelen úgy érezte: köré záródik a Sötétség. Muszáj volt hát fölállnia és kimennie a balkonra, mi több, hosszabb sétát tennie a szálló kertjében. Hogy muszáj lett volna? Ha az nem is, javallottnak mindenképpen javallott volt. Nem szólva arról, hogy menten jobban is érezte magát.

Előfordult, hogy álmában lepte meg a Sötétség. A szent mécs természetesen éjszaka is égett szobájában. Sosem aludt enélkül, amint egyetlen lagashi sem. Mi több, az Alagút óta még egyet meggyújtott, hátha a régebbi elem fölmondja a szolgálatot, jóllehet a kijelző szerint a telep még fél évig elegendő volt. És mégis, félálmában tudni vélte, hogy szobája megmerül a fénytelenség feneketlen, éjsötét kútjában, a Sötétség tömény eszenciájában. Ilyenkor verejtékben ázva, reszketve riadt föl lidércálmából, s noha a szent mécs barátságos fénye ott izzott ágya két oldalán, mégis a Sötétség foglyának hitte magát.

Most pedig, hogy kilépett gépéből a gyászos félhomályba borult tájba, a hazatérés minden öröme ellenére, hm… nem vetett volna meg némi napfényt. Enyhe rosszullét fogta el, vagy talán nem is olyan enyhe, amikor az esővédő flexiüveg átjáróba lépett, mely a géptől a váróteremig vezetett. Jobb volna, ha nem kellene bezáródnia ebbe a csőbe, gondolta, inkább bőrig ázna, csak ezt ne! Jobb bármi áron odakint a szabad ég alatt, a hat kedves nap fényének (legyen mégoly pisla is, rejtsék bár felhők) megnyugtató közelében.

Istennek hála csak múló rosszullét volt. Mire csomagjait megkapta, az otthon szívvidító közelsége győzött a Sötétség lopakodó árnyai felett.

Liliath 22 kocsival várt rá a csomagkiadó mellett. Ettől még jobb kedvre derült. Liliath karcsú, kellemes külsejű, negyvenes évei vége felé járó nő Volt, a Pszichológia Intézet munkatársa. A munkája ennek ellenére a legcsekélyebb mértékben sem esett egybe Sheerinével: állatkísérleteket végzett labirintusba zárt állatokkal. Tíz-tizenöt éve ismerték egymást. Sheerin már biztosan megkérte volna a kezét, ha házasulandó fajta. De nem volt az, s legnagyobb megkönnyebbülésére a pszichológusnő is osztotta véleményét. Kapcsolatuk jelen formája szemlátomást kielégítette mindkettejüket.

– Jól kifogtam ezt az ítéletidőt – mormolta a férfi, amint becsusszant a nő mellé, és gyors, gyöngéd csókot nyomott az arcára.

– Három napja esik egyfolytában. Azt mondják, további három várható, a következő Onos Napig.

Addigra kiönt minket a vízözön, azt hiszem. Mintha fogytál volna, Sheerin!

– Komolyan? Hát, tudod, az az északi koszt… nem igazán az én ízlésem.

Nem számított rá, hogy ennyire észrevenni rajta. Egy ilyen terjedelmes pocak tíz-tizenöt font veszteséget is elbír anélkül, hogy különösebben megfogyatkozna. Liliathnak azonban mindig is jó szeme volt. Meglehet, talán többet is fogyott tíz-tizenöt fontnál. Az Alagút óta csak ímmel-ámmal evett.

Ő, a hírhedt kákabélű!

– Jól nézel ki – mondta Liliath. – Remek színben vagy.

– Azt mondod?

– Nem mintha túlzásba kéne vinned a fogyókúrát, a te korodban semmiképpen. Ha nem is éppen csontsoványra, de valamennyit azért nem árt lefogynod. Szóval, jól érezted magad Jonglorban?

– Hát…

– Láttad a Kiállítást?

– Igen, meseszép – de nemigen tudott több lelkesedést kipréselni magából. – Nagy Isten, micsoda eső, Liliath!

– Jonglorban nem esett?

– Végig jó idő volt. Amilyen Saróban is, mielőtt elmentem volna.

– Új évszak jött, Sheerin. Nem várhatod, hogy fél évig egyfolytában ugyanaz az idő legyen. Amikor minden áldott reggel más nap kel az égen, természetes a gyakori időjárásváltozás.

– Nem is tudom úgy beszélsz-e, mint egy meteorológus vagy inkább egy asztronómus? – felelte Sheerin.

– Tévedsz. Ügy beszélek, mint egy pszichológus… Nem is mesélsz az utadról, Sheerin?

A férfi habozni látszott.

– A Kiállítás kitűnő. Sajnálom, hogy nem láthattad. De hát alig látszottam ki a munkából. Jókora gubanc az ott északon, az az Alagút-ügy.

– Tényleg igaz, hogy emberek haltak meg odabent?

– Páran valóban meghaltak. A többség azonban súlyos traumával, lelki zavarokkal került elő.

Klausztrofóbiával. Beszéltem néhány áldozattal. Hónapokba kerül, amíg fölépülnek. Némelyik egész életére rokkant marad. Ennek ellenére az Alagút még hetekig nyitva maradt.

– Azután is, hogy a bajok elkezdődtek?

– Fütyültek rá. Leginkább maguk a Kiállítás vezetői. Csak a bevétel érdekelte őket. A vásárlátogatókat pedig nagyon is piszkálta a Sötétség. Kíváncsiak voltak rá, el tudod ezt képzelni, Liliath? Hosszú, tömött sorokban várták, hogy kockára tegyék elméjük épségét! Persze, mind azt hitte, őbelé nem csap a mennykő. És sokuk valóban meg is úszta. De nem az összes… Magam is végigmentem az Alagúton.

– Te? – képedt el Liliath. – Es milyen volt?

– Pokoli. Nincs az a pénz, amiért újból vállalnám.

– De persze kutya bajod.

– Igen, kutya bajom – felelte Sheerin óvatosan. – Akkor is kutya bajom lenne, ha lenyeltem volna fél tucat élő halat. Mindenesetre az életben nem akarok tudni erről a dologról. Mondtam nekik, hogy zárják be az átkozott Alagútjukat. Ez volt a szakvéleményem, és azt hiszem, meg is fogadják.

Egyszerűen képtelenek vagyunk huzamosabb ideig elviselni a Sötétséget, Liliath. Egy-két perc még talán… de aztán beleroppan az ember. Velünk született ösztön. Azt hiszem, évmilliós fejlődés formált minket ilyenné. Nincs természetellenesebb, mint a Sötétség. És hogy ezt még szórakozásként is árusítsák… – megborzongott. – Egyszóval megjártam Jonglort, és most itthon vagyok. Mi hír az Egyetemen?

– Nem sok – felelte Liliath. – A szokott kicsinyes áskáIódások, tanszéki értekezletek, magasztos, felháborodott nyilatkozatok ebben vagy abban az égető társadalmi kérdésben… tudod, milyen.

Egy pillanatra elhallgatott, és mindkét kezével megmarkolta a botkormányt, amint az úttestet elöntő mély pocsolyák közt átkormányozta járművét.

– Az Obszervatóriumban van valami zűr. A barátod, Beenay 25 keresett. Nem mondott túl sokat, de úgy tűnik, mintha lázasan átértékelnék a kulcselméleteiket. Nagy a felfordulás. Maga az öreg Athor vezeti a kutatásokat, mit szólsz hozzá? Azt hittem, már egy évszázada megcsontosodott az agya…

Beenay valami újságíróval jött, talán Theremonnak hívják. Theremon 762. Nem volt túl szimpatikus.

– Igen jó nevű pedig. Amolyan rebellisféle, noha fogalmam sincs, mi ellen lázong. Sokat mászkál együtt Beenay-jel.

Sheerin emlékeztette magát, hogy fel kell hívnia a fiatal asztronómust, amint kicsomagolt. Beenay csaknem egy éve együtt élt nővére lányával, Raissta 717-tel, s ők ketten is meglehetősen összemelegedtek, már amennyire lehetséges barátság huszonvalahány év korkülönbség mellett.

Sheerin maga amatőr asztronómus volt, többek között közös érdeklődés is kötötte hát őket egymáshoz.

Á, szóval Athor ismét fölveszi az elméleti munka fonalát! No fene! Mi az ördög lehet a dolog mögött?

Netán valami nímand megtámadta dolgozatában az Egyetemes Tömegvonzás Törvényét? Nem, gondolta Sheerin – ehhez senki sem venné magának a bátorságot.

– És te? – kérdezte Liliathot. – Még semmit sem mondtál arról, mit csináltál, amíg én távol voltam.

– Miért, mit gondolsz, mit csináltam, Sheerin? Sárkányrepülőzni indultam a hegyekbe? Eljártam a Láng Apostolainak gyülekezetébe? Politikatudományi tanfolyamra jelentkeztem? Nem, otthon maradtam és olvastam. Tanítottam, folytattam a kísérleteket. És vártam, hogy hazagyere.

Elterveztem, milyen vacsorával fogadlak, amikor végre tényleg megérkezel… Biztos, hogy nem fogyózol?

– Persze hogy nem – Sheerin kezét gyöngéden a nőére helyezte. – Olyan sokat gondoltam rád, Liliath.

– Ebben nem kételkedem.

– És alig várom azt a vacsorát.

– Ez legalább hihetően hangzik.

Az eső most még jobban nekieredt. Mintha dézsából öntötték volna, úgy ömlött a szélvédőre, és Liliath alig tudta az úttesten tartani a kocsit. A Panteon elé értek, Minden Istenek fenséges Csarnokához. E percben ugyan, a téglahomlokzatán patakokban alázúduló esőben kevésbé tűnt fenségesnek. Az ég néhány árnyalattal még sötétebb színt öltött a mind jobban nekikeseredő zivatarban. Sheerin magába gubózott a sűrűsödő sötétség elől, és le nem vette szemét a ragyogóan kivilágított műszerfalról.

Ami azt illeti, a kocsiból is kiszállt volna. Szabad térre vágyott, dúlja bár a legvadabb vihar. Ez persze őrültség volt. Egyetlen pillanat, és bőrig ázna. Akár meg is fulladhatna ebben a locspocsban.

Gondolj valami vidámra! – bíztatta magát. Valami melegre és derűsre. Gondolj a napsütésre, Onos arany sugarára, Patru és Trey meleg fényére, vagy akár Sitha és Tano fagyos szikrázására, Dovim halványvörösére. Gondolj a ma esti vacsorára. Liliath ünnepi vacsorát készített számodra, a hazatérésed örömére. És ő olyan, de olyan jó szakács.

Rájött, hogy semmi étvágya. Hogy is volna ilyen nyomorúságos szürke napon… amikor annyira sötét van… olyan lehangolóan sötét…

Liliath azonban kényes a főztjére. Különösen, amikor így kitesz magáért. Elfogyaszt majd mindent, amit csak kínál neki, határozta el, még ha úgy kell kényszeríteni is magát. Fura ötlet, gondolta: Sheerin, a nagy ínyenc, amint kényszeríti magába az ételt!

Liliath odapillantott rá, amikor elnevette magát.

– Mi olyan mulatságos?

– Jaj… az az Athor, hát megint visszatér a kutatáshoz – felelte gyorsan. – Miután oly régóta megelégedett az Asztrológia Ő Császári Fensége titulusával, és már jó ideje csak az igazgatói teendőkkel foglalkozik. Sürgősen föl kell hívnom Beenayt. Mi a csuda folyik az Obszervatóriumban?

12.

Siferra 89 harmadik napját töltötte Saro Cityben, és azóta egyfolytában zuhogott. Valóban frissítő ellentét a Sagikan-félsziget csontszáraz pusztaságaihoz képest. Olyan rég nem látott már esőt; szinte sóbálvánnyá dermedt még a gondolatra is, hogy víz folyhat alá az egekből.

Sagikanban minden vízcsepp hallatlan értéket képviselt. A lehető legnagyobb pontossággal osztották be az adagokat, s fölhasználták újra, amit lehetett. Most meg úgy ömlik az eső, olyan kiapadhatatlanul, mintha dézsából öntenek. Siferra erős késztetést érzett, hogy ruháit ledobálva futkározzon az Egyetem zöld gyepén, hagyja, hadd mossa végig testét a zápor, hadd tisztuljon meg a pusztaság pokoli porától e véget nem érő remek fürdőben.

Ez kéne még csak! Hogy Siferra 89, a régészet hűvös, józan professzora anyaszült meztelen rohangáljon az esőben! Már csak azért is megérné, hogy láthassa az Egyetem ablakaiba csődülő, megrökönyödött ábrázatokat.

Ebből pedig nem esztek, gondolta aztán. Nem az én stílusom.

Amúgy meg nyakig ült a munkában. Amint megérkezett, menten nekilátott. A beklimoti leletek java része ugyan teherhajón követte, és csak pár hét múlva volt várható. Akadt ellenben rendeznivaló térkép, befejezendő vázlat elég. Elemeznie kell Balik rétegsor-felvételeit, elő kell készíteni a talajmintákat a radiográfiás laborvizsgálatra, s ezeken túl is kismillió egyéb teendő vár rá.

És a thombói agyagtáblákról is tanácskoznia kell Mudrin 505-tel, a Paleográfiai Intézet munkatársával.

A thombói agyagtáblák! Minden idők legnagyszerűbb régészeti lelete, az egész másfél év első számú felfedezése! Ó legalábbis így érezte. Persze attól függ az egész, sikerül-e megfejteni a jeleket, amivel íródtak. Legjobb, ha nem vesztegeti az időt, és haladéktalanul ráállítja Mudrint. Meglehet, az agyagtáblák semmiféle érdekességgel nem szolgálnak, ám az is lehet, hogy ennél jóval többet jelentenek. Esetleg forradalmasítják az egész őstörténetet! Ezért nem is bízta a teherhajókra őket, hanem saját kezével hozta haza valamennyit a Sagikan-félszigetről.

Kopogtattak.

– Siferra? Siferra, ott van?

– Bújjon be, Balik!

A szélesvállú rétegtanász csuromvizes volt.

– Ez az undorító, ocsmány eső – mormogta, miközben a vizet rázta le magáról. – Képzelje, az Uland Könyvtártól idáig áztam így át!

– Imádom az esőt – mondta Siferra. – Bárcsak sose állna el! Annyi hónapon át sültünk ott a pusztaságban… örökké az a homok az ember szemében, por a torkában, meg az a hőség, szárazság… nem, hadd essen csak, Balik!

– Könnyű azt mondani! Idebentről, a finom meleg szobából persze hogy jobban tetszik az eső…

Megint az agyagtábláival játszadozik?

A hat ütött-kopott, töredezett vörös agyagtáblára mutatott, melyeket Siferra két sorban rendezett el íróasztalán: a négyzet alakúakat fölülre, a téglalapot formázókat pedig alulra.

– Hát nem gyönyörűek? – kiáltott föl rajongva Siferra. – Nem tudok betelni a látvánnyal. Nem győzöm bámulni őket. Tán arra várok, hogy valami csoda folytán hirtelen olvashatókká válnak.

Balik is fölébük hajolt, és megcsóválta fejét.

– Én nem látok itt mást, csak egy sereg csirkelábnyomot.

– Menjen már! Nekem már egész szóalakzatokat sikerült azonosítanom, noha nem vagyok paleográfus – mondta Siferra. – Nézze csak… látja ezt a hat jelből álló csoportot?

Megismétlődik itt, látja… Az a hármas, ékírásos alakzat pedig…

– Mudrin látta már őket?

– Még nem. Kértem, hogy kicsivel később ugorjon be.

– Tudja-e, hogy kiszivárgott valahogyan, mit találtunk? A Thombo-hegy egymást követő lakórétegeiről pletykálnak.

Siferra csodálkozva nézett rá.

– Hogy mi? Ki volt az a…?

– Tán az egyik diák – felelte Balik. – Pontosan persze én sem tudom, de Veloranra tippelek, noha Eilis azt mondja, Sten volt az. Végül is, elkerülhetetlen volt, nem gondolja?

– Pedig a lelkükre kötöttem, hogy egy árva szót se…

– Igen, de hát kölykök még, Siferra, kölykök. Tizenkilenc évesek, ez volt életük első fontos ásatása! És amikor az expedíció ilyen egészen elképesztő leletre bukkan… hét őskori város egyrakáson, isten a tudója, hány ezer évesek…

– Kilenc város, Balik.

– Hét vagy kilenc, így is, úgy is kolosszális felfedezés. De szerintem hét – mosolygott Balik.

– Pedig nincs igaza. Hanem ki beszélt róla? Mármint a tanszéken?

– Hilliko meg Brangin. Ma reggel hallgattam ki őket véletlenül, a büfében. Meg kell mondjam, szerfelett szkeptikusak. Mondhatnám, szenvedélyesen. Mindkettő vadul tagadja akár egyetlen Beklimotnál régibb település lehetőségét is, hétről vagy kilencről, vagy az ördög tudja mennyiről már nem is szólva.

– Nem látták a fényképeket! Nem látták a térképeket! Nem látták az agyagtáblákat! És még ki merik nyitni a szájukat! – Siferra szeme lángolt a haragtól. – Mit tudnak ezek a kis pimaszok? Betette egyik is a lábát a Sagikan-félszigetre? Jártak Beklimotnál, akár csak turistaként? Véleményt mernek nyilvánítani egy publikálatlan ásatásról, amit még a tanszéken sem vitattunk meg…!

– Siferra…

– Legszívesebben elevenen nyúznám meg mindkettőt! És Velorant meg Stent is velük együtt. Nagyon jól tudták, hogy tilos kotyogniuk! Hova jutunk így, ha egyre-másra eláruljuk egymást, még ha csak ostoba fecsegessél is? De majd én megmutatom nekik! Idecitálom mindkettőt, és kitudom, ki adta tovább a dolgot Hillikónák meg Branginnak. És ha az a szerencsétlen azt képzeli, hogy valaha is ledoktorálhat ezen az egyetemen…

– Siferra, kérem – próbálta csillapítani Balik. – Nem érdemes egy semmiségen így felhúznia magát.

– Még hogy semmiség! Átgázolnak a kizárólagos közlési jogomon, és…

– Senki sem gázolt át semmin. Pletyka marad az egész, amíg a hivatalos bejelentést meg nem teszi.

Ami pedig Velorant és Stent illeti, egyikükről sem állíthatjuk biztosan, hogy eljárt a szája. De még ha így volna is, ne feledje, maga is volt fiatal.

– Igen – mondta Siferra. – Három földtörténeti korral ezelőtt.

– Ne butáskodjon! Fiatalabb nálam, és még én sem vagyok egészen aggastyán, tudja.

A nő közömbösen bólintott. Kipillantott az ablakon. Már nem találta olyan kellemesnek az esőt. Minden sötét volt odakint, nyugtalanítóan sötét.

– Mégis rossz hallani, hogy még nem is publikáltuk a leleteinket, máris vita tárgya…

– Ennek így kell lennie, Siferra. Mindenkinek beteszünk a mi nagy felfedezésünkkel… nem csak a saját tanszékünket érinti, de a történészeket, filozófusokat, még a teológusokat is. És mérget vehet rá, hogy foggal-körömmel védelmezik majd begyöpösödött ismereteiket a civilizáció fejlődéséről. Maga nem így tenne, mondja, ha valaki gyökeresen új elmélettel állna elő, ami megkérdőjelez mindent, amit alapvető értéknek tart? Legyen realista, Siferra! A kezdet kezdetétől tudtuk, hogy alaposan fölborzoljuk majd a kedélyeket.

– Igaza van. Csak az ért váratlanul, hogy ilyen hamar kezdődik. Még ki sem csomagoltam teljesen.

– Igen, ez lehet a baj. Túl gyorsan került vissza a dolgok sűrűjébe, leengedni sem volt ideje… Ide hallgasson, van egy ötletem. Kaptunk egy kis szabadságot, mielőtt teljes gőzzel bevetnénk magunkat a kutatómunkába. Miért nem hagyjuk itt ezt az undok csőt, és megyünk el együtt vakációzni? Mondjuk megnézhetnénk a Jonglori Kiállítást. Tegnap találkoztam Sheerinnel… járt ott, tudja, és azt mondja… A régésznő hitetlenkedve meredt Balikra.

– Hogy miről beszél?

– Vakációról. A kettőnk vakációjáról.

– Ezt vegyem ajánlatnak, Balik?

– Akár. De hát miért olyan képtelenség ez? Nem vagyunk teljesen idegenek, egyetemista korunk óta ismerjük egymást. És csak most jöttünk haza a pusztaságból, ahol másfél évet együtt töltöttünk.

– Együtt? No, igen, ugyanannál az ásatásnál. Magának is megvolt a sátra, nekem is. De soha semmi nem volt köztünk. Most meg, mint derült égből a villámcsapás…

Balik máskor oly nyugodt arca most kiábrándultságot és bosszúságot tükrözött.

– Nem a kezét kértem meg, Siferra. Mindössze azt bátorkodtam javasolni, hogy ugorjunk át együtt a Jonglori Kiállításra, öt-hat napra, ahol finom szálloda teraszán üldögélhetnénk a pusztaság közepén fölvert sátor helyett, élvezhetnénk a napsütést, pár csöndes vacsorát, jó borokat… – ingerülten tárta szét karját. – Kezdem ostoba kisiskolásnak érezni magam.

– Maga tehet róla – vont vállat a nő. – A kapcsolatunk mindig is szigorúan szakmai alapokon nyugodott, Balik. Maradjunk ebben, jó?

A férfi felelni akart valamit, ám nyilván meggondolta magát, mert szorosan összeszorította száját, s hallgatott. Egy hosszú pillanatig feszengve néztek egymásra.

Siferrának kóválygott a feje. Mindez váratlanul és kellemetlenül érintette… a hír, hogy a tanszéki nyelvek máris kikezdték a Thombo-leleteket, most pedig Balik esetlen csábítási kísérlete. Csábítás?

No, mondjuk, szerelmi ajánlat…

Eltűnődött, vajon mi okot adhatott az utóbbira. Öntudatlan jelzéseket adott volna, amiket régészkollégája félreérthetett?

Nem, nem. Képtelenség. Egyébként is, megvolt a véleménye a romantikus északi üdülőhelyekről, gyertyafényes vacsorákról Balikkal vagy akárki mással. Lekötötte a munkája, s ezt mindennél többre tartotta. Huszonegynéhány éve, kamaszkora óta a férfiak nem szűntek meg ajánlataikkal ostromolni, körüludvarolni, áradozni, hogy ő a legszebb, legizgalmasabb nő, aki valaha is stb., stb. Ami hízelgő is volt a maga módján. Még mindig jobb, ha szépnek és izgalmasnak találják, mint csúfnak és unalmasnak. Ennél jobban azonban nem érdekelte a dolog. Egyetlen pillanatra sem. Ugyan, fityiszt nekik. Milyen fárasztó, hogy Balik ezt a suta helyzetet teremtette közöttük, éppen most, amikor előttük áll a beklimoti anyag földolgozásának közös munkája, amit egymás oldalán kénytelenek végezni…

Ismét kopogtattak az ajtón. Határtalanul hálás volt a látogatónak, amiért föloldja ezt a kínos helyzetet.

– Ki az?

– Mudrin 505 – felelte egy reszketeg hang.

– Jöjjön be, kérem!

– Már megyek is – jelentette ki Balik.

– Ne menjen! Mudrin az agyagtáblákat jött megnézni, azok pedig legalább annyira illetik önt, mint engem…

– Siferra, bocsásson meg, ha…

– Felejtse el! Felejtse el!!

Mudrin csoszogott be közéjük. Vékonydongájú, aszott öregember volt, hetvenes évei végén, jóval túl a nyugdíjkorhatáron, s noha már nem tanított, tovább végezte az egyetemen paleográfusi munkáját. A vastag pápaszem mögül jóságos, vizeszöld szempár tekintett a világba. Talán attól fakult meg így, hogy egy életen át vizsgált poros, fakószürke, évszázados kéziratokat. Siferra azonban tudta, hogy e vizeszöld szempár a legélesebb tekintet a világon, legalábbis, ami az ősi feliratokat illeti.

– Ezek hát azok a híres agyagtáblák – szólalt meg Mudrin. – Tudja-e, hogy amióta említette nekem, másra sem tudok gondolni? – Mégsem adta semmi jelét, hogy meg akarná vizsgálni a táblákat. –

Kaphatnék némi háttérinformációt?

– Itt van Balik fényképfelvétele az eredeti állapotokról – mondta Siferra, s odanyújtotta az öregnek a hatalmas, fényes papírú nagyítást. – Ez itt a Thombo-hegy, a Fő-Beklimotnál talált régi szeméttelep. Itt vágtunk árkot… egészen idáig tártuk föl a dolgot. Tudja, mi ez a sötét csík itt?

– Faszén? – kérdezte Mudrin.

– Eltalálta. A tűzvonal tanúsága szerint az. egész város leégett. Most pedig ide nézzen, itt újabb város alapjai húzódnak, és megint csak egy tűzvonal. Itt pedig… meg itt…

Mudrin egy darabig elmélyülten tanulmányozta a fényképet.

– Mit talállak? Nyolc egymást követő lakóréteget?

– Hetet – kotyogott közbe Balik.

– Szerintem kilencet – mondta Siferra kurtán. – Avval azonban egyetértek, hogy a domb töve felé haladva egyre nehezebb eligazodni. Vegyelemzésre és radiográfiás vizsgálatokra van szükségünk a kérdés tisztázásához. Az viszont nyilvánvaló, hogy egész sor tűzvész pusztított itt az idők folyamán. A Thombo-hegyiek mégis mindannyiszor újra megépítették városukat.

– Ez esetben hihetetlenül régi lelőhellyel van dolgunk! – ámult Mudrin.

– Úgy tippelem, legkevesebb ötezer éve él itt ember. Meglehet, jóval régebben, akár tíz- vagy tizenötezer éve is. Csak akkor tudunk biztosat mondani, ha a legalsó szintet is föltártuk, ami a következő expedíció dolga lesz. Ha nem az azután következőé.

– Ötezer év, azt mondja? Lehetséges volna?

– Ennyi újjáépítéshez ötezer év a minimum.

– De hát a világ egyetlen ásatása sincs ilyen idős. – Mudrin szerfölött meglepettnek látszott. – Hisz maga Beklimot is kétezer évnél fiatalabb, és ezt tartjuk Lagash legősibb településének…

– Ez a legősibb eddig ismert település – pontosított Siferra. – De mi van akkor, ha ennél idősebbek is léteznek? Sokkal, de sokkal idősebbek? Mudrin, ez a fénykép válasz az ön kérdésére. A lelőhely idősebb kell legyen Beklimotnál. A Beklimot-kultúrához tartozó leletek a legfelső szintjéről kerültek elő, és még hosszan folytatódik lefelé. Beklimot feltehetően egészen fiatal város az emberiség történetében. A Thombo-hegyi település, amely már akkor is ősöreg lehetett, amikor Beklimot még a világon sem volt, újra meg újra leégett, és újra meg újra felépítették, ami valószínűleg száz és száz emberöltőnyi időt ölel fel.

– Igencsak balszerencsés hely – jegyezte meg Mudrin. – Nemigen állhattak kegyben az isteneknél, nem gondolja?

– A végén ők maguk is rájöttek – tette hozzá Balik. Siferra bólintott.

– Igen. A legvégén úgy döntöttek, hogy átok ülhet ezen a helyen. Ezért ahelyett, hogy ismételten újjáépítették volna, valamivel odább költöztek, és fölépítették Beklimotot. Ezt megelőzően azonban hosszú-hosszú időn át Thombón laktak. A két legfölső település építészeti stílusát sikerült azonosítanunk… látja, ez itt a küklópikus, középső beklimoti korból való; alatta pedig keresztvonalkás, korai beklimoti réteget talál. De hogy a harmadik város maradványai milyen stílust tükröznek, meg nem tudnám mondani. A negyedik még különösebb, igencsak kezdetleges stílusban épült. Az ötödik stíluskorszakhoz képest azonban ez a negyedik is kifinomult igényűnek tűnik. Ez alatt már olyan primitív összevisszaság kezdődik, hogy nehéz megmondani, melyik város melyik. De továbbra is ugyanolyan égéshatár különíti el őket egymástól, mint a fölső szinteken, legalábbis ezt feltételezzük.

Ami az agyagtáblákat illeti…

– Igen, az agyagtáblák – Mudrin remegett az izgalomtól.

– Ezt a sorozatot, a négyzet alakúakat, a harmadik kultúrrétegben találtuk. A téglalap alakúak az ötödikből valók.

Nekem persze semmit sem mondanak, de hát én nem vagyok paleográfus.

– Milyen csodálatos volna – kezdte Balik –, ha ezek a táblácskák beszámolnának valamiképpen Thombo városainak pusztulásáról és újjáépítéséről. Akkor pedig…

Siferra gyilkos tekintetet lövellt feléje.

– Valóban milyen csodálatos volna, Balik, ha nem szövögetne ilyen vágyálmokat!

– Sajnálom, Siferra – felelte a férfi fagyosan. – Bocsásson meg, hogy lélegezni merészeltem!

Mudrin ügyet sem vetett marakodásukra. Előbb a négyzet alakú sorozatot tanulmányozta végig türelmesen Siferra íróasztalán, majd mélyen a táblák fölé hajolva a második sort. A végén aztán kijelentette:

– Bámulatos! Egészen egyszerűen bámulatos!

– El tudja olvasni őket? – kérdezte Siferra. Az öregember felkuncogott.

– Hogy el tudom-e olvasni? Természetesen nem. Ne várjon tőlem csodákat. De szócsoportokat azért el tudok különíteni.

– Igen. Ennyit én is tudtam – bólintott Siferra.

– Meg néhány betűfélét. Persze nem a régebbi táblákon… az írásuk számomra teljesen ismeretlen.

Nagy valószínűséggel szótagírás, mivel túl sokféle jelet tartalmaz ahhoz, hogy betűírás legyen. A négyzet alakú táblácskák azonban mintha a beklimoti írásmód egy nagyon primitív formájában készültek volna. Nézze csak ezt a quhast itt, megesküdnék rá, hogy az; ez meg a tifjak betű némiképpen torzított változata lehet… hát nem olyan, mint a tifjak, mit szól hozzá? Dolgoznom kell még rajtuk, Siferra. Saját lámpáimmal, saját fényképezőgépeimmel, vetítőimmel. Elvihetném őket magammal?

– El akarja vinni?

A régésznő annyira meghökkent, mintha az ujját kérték volna kölcsön.

– Különben nem tudom megfejteni őket.

– Úgy gondolja, meg tudja fejteni őket? – kérdezte Balik.

– Biztosan persze nem állíthatom. De ha ez a betű itt a tifjak, az meg ott a quhas, akkor valószínűleg találok még más, a beklimoti írásra visszavezethető betűket, és legalább az átírással megpróbálkozhatom. Hogy azután a nyelvet magát is értjük-e, ha egyszer az írást elolvastuk, fogalmam sincs. A téglalap alakú táblákkal sem hiszem, hogy nagyon sokra mennék, hacsak nem találunk valahol egy kétnyelvű változatot, ami kulcsot ad a régebbi írás megfejtéséhez. De hát legalább hadd próbáljam meg, Siferra, hadd próbáljam meg!

– Tessék, vigye.

Siferra szeretettel szedte össze, s helyezte vissza a tartályba a táblákat, amiben a Sagikan-félszigettől idáig hozta őket. Fájt megválnia tőlük. Mudrinnak azonban igaza volt. így ránézésre semmit sem mondhat róluk, laborelemzésre kell kerülniük.

Búsan figyelte, amint a paleográfia kitotyog a szobából, beesett melléhez szorítván értékes zsákmányát. Megint csak magára maradt Balikkal.

– Siferra… amit az előbb említettem…

– Mondtam már magának, hogy felejtse el. Ami azt illeti, én már elfelejtettem. És most, ugye, nem haragszik, ha nekilátok a munkának, Balik?

13.

– No, hogy nyelte le a békát? – kérdezte Theremon. – Gyanítom, simábban, mint képzelted.

– A szó szoros értelmében csodálatos volt – mondta Beenay.

A Hat Nap Klub teraszán ültek. Eső egyelőre nem esett, s az este azt a fenségesen üde levegőt lehelte, ami a hosszú esőzést követő időszak sajátja. Tano és Sitha hideg, fehér szellemfénye is élénkebben ragyogott a szokásosnál nyugaton; a vörös Dovim meg úgy sziporkázott ellenirányban a szürkület félhomályába burkolózó égbolton, mint egy aprócska ékkő.

– Még ki sem jött a sodrából, csak amikor elszóltam magam, hogy az egészsége védelmében majdnem elsinkófáltam az egészet. Akkor tényleg fölmént az agyvize! Elmondott mindennek… de hát meg is érdemeltem. Hanem a legkomikusabb a dologban… Pincér! Pincér! Két Tanót kérek! Dupla adagot mindkettőnknek.

– Kezdesz rászokni az italra, nem gondolod? – jegyezte meg az újságíró.

Beenay vállat vont.

– Csak a hely szelleme teszi. Van valami ebben a teraszban, a város látképében, az egész atmoszférában, ami…

– Így kezdődik, tudod. Fokonként kap rá az ember. Először kellemes emlékei kötődnek egy helyhez vagy italféleséghez, aztán később kísérletképpen megiszik másutt is pár pohárral, miközben a poharak száma lassan kúszik fölfelé…

– Theremon! Úgy beszélsz mint egy Láng Apostola! Szerintük az ivás is főbenjáró bűn, ugye?

– Ezeknek minden bűn. Az ivás azonban vitán fölül az. Ez benne a csodálatos, nem igaz, cimbora? – nevetett Theremon. – De Athorról beszéltél az elébb.

– Igen. Hogy mi olyan komikus az egészben. Emlékszel arra a meglehetősen vad elméletedre, hogy netán valami ismeretlen tényező téríti le Lagasht kijelölt pályájáról?

– A láthatatlan óriás? Hogyne emlékeznék. Meg az égen tüzet ontó sárkány…

– Szóval… Athor ugyanerre a feltételezésre jutott!

– Már az égi sárkányt illetően? A fiú pukkadozott a nevetéstől.

– Ne hülyéskedj. Arról az ismeretlen tényezőről… Talán egy fekete nap lehet ott, vagy egy másik világ, amit helyzeténél fogva nem láthatunk, viszont gravitációs erőt fejt ki Lagashra…

– Nem túl fantasztikus ez? – kérdezte Theremon.

– De még mennyire. Athor azonban eszembe idézte azt a bizonyos szakállas filozófiai bölcselmet Thargola Kardjáról. Amit – már képletes értelemben persze – a bonyolultabb premissza elmetélésére használunk, amikor két hipotézis között kell döntenünk. Még mindig könnyebb fekete napot keresgélni az égen, mint vadonatúj tömegvonzás-elméletet létrehozni. Ezért hát…

– Fekete nap? Nem ellentmondás ez? Hiszen a nap kivétel nélkül mindig a fény forrása. Ha egyszer fekete, hogy lehet akkor nap?

– Ez csak egy lehetőség a sok közül, amit Athor fölvetett. Ő sem veszi olyan komolyan. Pár napja ez megy nálunk. Nem csinálunk mást, mint asztrológiai ötleteket szülünk, hátha az egyik nyomán elindulhatunk, hogy értelmes magyarázatra jussunk a… Kit látnak szemeim, megjött Sheerin!

És Beenay integetni kezdett a terebélyes pszichológusnak, aki most lépett be a Klubba.

– Sheerin! Sheerin! Ide gyérei Itt vagyunk! Sheerin óvatosan lépett át a magas küszöbön.

– Látom, új bűnöknek áldozol, Beenay.

– Azért még nem hemzsegnek a lelkemben. De Theremon belém diktált egy Tanót, és sajna, nagyon ízlett. Ismered Theremont, ugye? A Krónikában van egy rovata.

– Nem hiszem, hogy találkoztunk volna – felelte Sheerin, s kezét nyújtotta. – Hanem azért igen sokat hallottam magáról. Raissta 717 nagybátyja vagyok.

– A lélekgyógyász prof – mondta Theremon. – Volt a Jonglori Kiállításon, igaz?

Sheerinnek leesett az álla.

– Mondja, maga mindenről tud?

– Igyekszem.

Visszajött a pincér.

– Mit iszik? Tanót maga is? – kérdezte az újságíró.

– Az nekem túl erős – felelte a pocakos férfi. – Meg egy kicsit túl édes is. Nincs véletlenül neltigirjük?

– A jonglori brandy? Nem tudom. Hogyan kéri, ha találok valamennyit?

– Tisztán, legyen szíves – válaszolt Sheerin, majd társai felé fordulva folytatta:

– Egészen megkedveltem, amíg északon jártam. Az étel csapnivaló Jonglorban, viszont legalább jóféle brandyt párolnak.

– Úgy hallom, sok a zűr a Kiállítás körül – vetette föl Theremon. – Valami galiba van a vidámparkkal be lehetett menni a Sötétségbe, amitől begolyóztak egyesek, a szó szoros értelmében elvesztették az eszüket…

– A Titkok Alagútja, igen. Azért voltam én is ott: a város meg a jogászai a szakvéleményemet kérték.

Az újságíró közelebb húzódott hozzá.

– Igaz, hogy emberek haltak bele a sokkba, és az alagutat ennek ellenére nyitva tartották?

– Mindenki ezt kérdezi tőlem – felelte Sheerin. – Igen, volt pár haláleset is. De szemlátomást nem csökkentette az Alagút népszerűségét. A polgárok semmiféle kockázattól nem rettentek vissza, bár sokan valóban súlyos elmezavarral kerültek elő. Magam is végigmentem a Titkok Alagútján – mondta, és megborzongott. – Szóval, mostanára már becsukták. Azt mondtam nekik, hogy vagy bezárják, vagy több millió kreditet áldozhatnak felelősségbiztosítási perekre. Nem szólva arról, hogy a természet törvényei ellen való az ilyen tömény Sötétség. És be is látták az érvelésem igazát.

– Akadt némi neltigirünk, uram – szakította félbe a pincér, és egy pohár sötétbarna brandyt tett le Sheerin elé. – De csupán egyetlen üveggel, úgyhogy, kérem, csak módjával.

A pszichológus bólintott, megmarkolta poharát, és még mielőtt a pincér odébbállt volna, egy hajtásra kiitta az ital felét.

– Uram, amint mondtam az elébb… Sheerin rámosolygott.

– Értettem. Az első pohár után csökkentem a tempót, ne féljen! – Beenayhez fordult. – Úgy hallom, volt valami fölfordulás az Obszervatóriumban, amíg fönt jártam északon. Liliath mondta. De a részletekről ő sem tud semmit. Valami újfajta elmélet, azt hiszem, meg hogy…

Az asztronómus vigyorogva szakította félbe.

– Theremonnal épp erről pletykálunk. De nem új elméletről van szó, távolról sem. A meglévőt kell kissé helyrepofozni. Szóval, az úgy volt, hogy Lagash orbitális adatait számoltam ki éppen, amikor…

A pocakos férfi növekvő érdeklődéssel hallgatta a történetet.

– Az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete összeomlott volna? – rikkantotta, amikor Beenay beszámolója feléig ért.

– Szentatyám, pajtikám! Eszerint, ha most leteszem a poharamat, fölröppen az égbe? Akkor okosabb, ha előbb kiiszom! – és meg is cselekedte.

A fiú felnevetett.

– Az elmélet egyelőre még szilárdan tartja a helyét. Azzal próbálkozunk; pontosabban Athor azzal próbálkozik – mert ő vezeti a munkálatokat,bámulatos energiával, méghozzá –, hogy matematikai magyarázatot találjunk, miért kapunk a várttól eltérő eredményeket.

– Á, szóval jólfésültebbé teszitek az adatokat, azt hiszem, így mondják ezt – jegyezte meg Theremon.

– Elég gyanúsan hangzik – fintorgott Sheerin. – Nincs ínyetekre az eredmény, ezért átrendezitek kicsit, erről van szó, Beenay? Ha törik, ha szakad, stimmelnie kell mindennek?

– Hát nem éppen…

– No, csak ne tagadd! – hahotázott Sheerin. – Pincér! Még egy neltigirt! És egy Tanót erkölcstelen ifjú barátom számára! Theremon, rendelhetek önnek is valamit?

– Köszönöm.

A pszichológus harsány hangnemben folytatta:

– Mindez nagyon elszomorító, Beenay. Azt hittem, csak mi, pszichológusok igazítjuk hozzá az adatokat az elmélethez, és nevezzük az eredményt pofátlanul „tudománynak”! Engem inkább a Láng Apostolainak hókuszpókuszaira emlékeztet ez a módszer!

– Sheerin! Nyughass!

– Az Apostolok maguk is tudósoknak vallják magukat – szólt közbe Theremon. Társai érdeklődve hallgatták. – Múlt héten, még mielőtt esni kezdett volna, meginterjúvoltam az egyik fejesüket.

Reméltem, hogy sikerül magával Mondiorral találkoznom, ehelyett valami Folimun 66 fogadott, a sajtófőnökük. Igen simulékony, eszes, közvetlen modorú ember. Vagy félórán át fejtegette nekem, hogy az Apostoloknak megbízható tudományos bizonyíték áll rendelkezésükre, miszerint jövő év Theptár 19-én kihunynak az égen a napjaink, valamennyien Sötétségbe merülünk, és az egész világ megtébolyodik.

– Úgy, szóval az egész világ egyetlen Titkok Alagútjává változik – heherészett Sheerin. – De hát nincs elég diliházunk az egész lakosság ellátására, tudja. Meg pszichiáterünk sem. Mellesleg, a pszichiáterek maguk is bediliznének.

– Nem elég dilisek már úgyis? – kérdezte Beenay.

– Ahogy mondod – kacagott a pszichológus.

– De nem az őrület a legrosszabb a dologban – folytatta Theremon. – Folimun szerint az eget majd valami Csillagoknak nevezett izék népesítik be, amelyek tüzet okádnak magukból, és lángba borítják a világot. Szép kilátások, mondhatom: égő városok a fejünk fölött, körülöttük meg hablatyoló idióták keringenek. Adjunk hálát az isteneknek, hogy az egész nem egyéb Mondior rémálmánál.

– És mi van akkor, ha mégis igaz? – kérdezte a pocakos férfi, hirtelen elkomorodva. Gömbölyded arca megnyúlt, tűnődővé vált.

– Micsoda vérfagyasztó gondolat – mondta Beenay. – Azt hiszem, erre muszáj innunk egyet.

– Még nem fejezted be az italodat – figyelmeztette Sheerin a fiatal asztronómust.

– Számít is az! Akkor rendelünk még egy rundot. Pincér! Pincér!

14.

Athor 77 érezte, amint vibráló hullámokban önti el a fáradtság. Az Obszervatórium igazgatója minden időérzékét elvesztette. Valóban tizenhat órát ült volna végig íróasztalánál? Csakúgy, mint tegnap és tegnapelőtt.

Nyildának igaza volt, ha panaszkodott. Nemrég beszélt vele. Felesége arca feszültnek, elkínzottnak tűnt a kommunikátor képernyőjén, s leplezetlen aggódást sugárzott.

– Gyere haza, pihenj egy kicsit, Athor! Majd’ egy teljes napja oda vagy.

– Tényleg?

– Már nem vagy fiatal, te magad is tudod.

– Azért még szenilis sem vagyok, Nyilda. Ez a munka különben is feldobja az embert. Miután egy teljes évtizedig nem tettem mást, csak aláírtam és mások dolgozatait olvastam, végre valami igazi feladat! Örülök neki!

Az asszony most még gondterheltebbnek látszott.

– Senki sem kívánja, hogy a te korodban kutatómunkát végezz. A hírneved kikezdhetetlen, Athor!

– Valóban?

– A neved örökre fennmarad az asztrológia történetében.

– Tán a tudományunk szégyenfoltjaként – mondta az öregember szomorúan.

– Athor, nem értem, miről…

– Hagyj dolgozni, Nyilda! Nyugodj meg, nem asztalomra borulva ér a halál. Egészen megfiatalít ez a feladat. És rajtam kívül senki sem végezheti el ezt a munkát. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, mégis lehetetlen, hogy ne én…

A felesége fölsóhajtott.

– Jó, értem. De azért ne feszítsd túl a húrt, Athor! Nem kérek semmi mást.

Tényleg túlfeszítette volna a húrt? – tűnődött el. Bizony, igen. De hát az ilyesmiben nincs pardon.

Vagy teljes szívvel-lélekkel munkálkodik az ember, vagy sehogy. Amikor az Egyetemes Tömegvonzás Elméletét kidolgozta, a végén heteken át tizenhat, tizennyolc, húsz órán keresztül is dolgozott egyfolytában. Csak akkor aludt, amikor már feltétlenül muszáj volt, s akkor is csupán rövid szunyókálást engedélyezett magának. Mégis frissen, kipihenten, a munka lázától hajtva ébredt; a feje tele megoldatlanul maradt egyenletekkel.

Akkor azonban huszonöt éves fiatalember volt, most meg hamarosan betölti a hetvenet. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni az évek súlyát. Zúgott a feje, torka kiszáradt, s mellében undokul kalapált a szíve. Jól fűtött irodája ellenére is jéghidegek voltak ujjai a rossz vérkeringéstől. A térde fájdalmasan lüktetett. Testének minden porcikája tiltakozott a rámért megerőltetés ellen.

Csak egy keveset dolgozom még, ígérte meg magának, aztán hazamegyek. Csak egy keveset.

Nyolcas sarktétel…

– Professzor úr?

– Tessék?

Hangjából azonban kiérződhetett az acsargó bosszúság, amiért értékes másodperceket rabolnak el tőle. Amikor fölnézett, a kétségbeesetten toporgó Yimotot pillantotta meg a küszöbön, akinek ideges téblábolása olyan volt, mintha égő parázson táncoltatták volna. A fiú szemében eszeveszett rémület tükröződött. Mi sem természetesebb, Yimot mindig is áhítatos félelemmel tekintett föl professzorára – de hát mindenki félt tőle, nemcsak az egyetemisták, és az öreg egészen megszokta ezt a szerepet. Ő volt a rettegett Athor, és ezzel tisztában is volt. Yimot ijedelme azonban túllépte a normalitás határait.

Tekintetében a leplezetlen rettegés most megdöbbenéssel is keveredett.

A diák láthatóan hosszan tusakodott, hogy visszanyerje hangját. Végül rekedten suttogta:

– Professzor úr, a számítások, amiket méltóztatott…

– Á. Igen, igen. Na, ide vele!

Athor keze hevesen reszketett, amint a fiú számítógépes papírjaiért nyúlt. Mindketten döbbenten meredtek erre a rángó kézre. A hosszú, csontos ujjak, melyek oly sápadtak voltak, mint egy halotté, oly bőszen remegtek, hogy még Yimot sem tudta volna túlszárnyalni, pedig ő igazán híres volt ideges természetéről. Athor megpróbált úrrá lenni keze remegésén, de az nem engedelmeskedett akaratának. Ezzel az erővel akár azt is kívánhatta volna, hogy Onos fordítson hátat eddigi útjának, és keringjen az ellenkező irányban.

Az öregúr minden erejét összeszedve kitépte a papírost Yimot kezéből, és íróasztalára ejtette.

– Ha bármit is parancsolna, professzor úr… – szólalt meg a diák szepegve.

– Úgy érted, gyógyszert? Hogy merészeled azt föltételezni, hogy,..

– Csupán valami harapnivalóra vagy frissítőre gondoltam – suttogta Yimot elhalón. Óvatosan hátrált kifelé a helyiségből, mintha attól tartana, hogy Athor vad morgással a torkának ugrik.

– Aha. Értem. Köszönöm, nem kell semmi. Pompásan vagyok. Pompásan!

– Igenis, professzor úr.

A diák kisurrant a szobából. Athor egy pillanatra lehunyta szemét, néhány mély lélegzetet vett, és megpróbált lecsillapodni. A feladata végéhez közeledik, ebben biztos volt. A Yimottól kért számsor minden bizonnyal az utolsó hiányzó bizonyíték. Csak nehogy a munkája előbb elvigye, mint ahogyan befejezhetné.

Yimot adatait kezdte tanulmányozni.

Három képernyő nézett vele farkasszemet íróasztalán. A bal oldali Lagash hagyományosan, az Egyetemes Tömegvonzás által számított keringését ábrázolta, lángvörös oválissal. A jobb oldali képernyő rikító sárgája a Beenay által, az új egyetemi számítógép s a legújabb mérések segítségével fölállított pályaívet demonstrálta. A középső ernyő egymásra vetítette a két ellipszist. Az utolsó öt napban Athor hét sarktételt is alkotott az elmélet és megfigyelés közti eltérés magyarázatára. Elég volt megérintenie a billentyűzetet, hogy e hét posztulátum teremtette helyzet bármelyike megjelenjen á középső képernyőn.

Gondot csupán az jelentett, hogy egyik sarktétel sem volt jó semmire, s ezt a professzor nagyon is jól tudta. Mindegyik hamisságban fogant, hiszen nem szolgált mást, csak a számítások igazolását, bármi áron. Nem volt rajtuk semmi igazolni, bizonyítani való. Mintha mindegyik esetben úgy rendezte volna, hogy a logikai bizonyítás adott pontján belépjen egy jóságos, öreg tündér, és helyreigazítsa a rakoncátlankodó gravitációs erőtereket. Voltaképpen ezt is kereste, neki azonban valóságos megoldásra volt szüksége.

Lássuk tehát a nyolcadik sarktételt…

Elkezdte begépelni a számítógépbe Yimot számításait. Reszkető ujja számtalanszor cserbenhagyta, ilyenkor rossz számot ütött be; elméje azonban még elég fürge volt ahhoz, hogy mindannyiszor észrevegye és kijavítsa a hibát. Kétszer majdnem eszméletét vesztette az erőfeszítéstől, mégis kényszerítette magát, hogy folytassa.

Te vagy az egyetlen ember a világon, akinek sikerülhet, mondta magában munka közben. Ezért semmi szín alatt nem hagyhatod abba.

Saját szemében is ostobaságnak, eszelős önteltségnek tűnt ez a gondolat, már-már az őrület határát súrolónak. A valóságban biztosan nem olyan nélkülözhetetlen, mint képzeli. Kimerültségének mostani stádiumában mégsem engedhetett meg magának más elméleti kiindulópontot, mint önnön pótol hatatlanságát. Minden alapvető ötlet kizárólag az ő fejében összpontosult. És addig meg nem áll, ha belepusztul is, amíg a logikai okfejtés utolsó láncszemét le nem zárta. Amíg csak…

Így.

Yimot utolsó adatai is bekerültek a számítógépbe. Megnyomta a gombot a billentyűzeten, amely a két pályaív együttes megjelenéséről gondoskodott a középső képernyőn, azután pedig azt, amelyik az új adatokat a meglévő számításokba illesztette.

A lángvörösen izzó ellipszis, amelyik az elméletileg számított pályaívet volt hivatva bemutatni, megremegett, majd eltűnt. Ugyanez történt a megfigyelések alapján szerkesztett sárga röppályával.

Most, hogy a két ellipszis az utolsó tizedestörtig fedte egymást egyetlen, mély narancsvörös hurok maradt csak a képernyőn.

Athornak elakadt a lélegzete megdöbbenésében. Egyetlen hosszúra nyúló pillanatig a képernyőre meredt, majd behunyta szemét, s lehorgasztott fejét az íróasztal szélének támasztotta. A narancsszín ellipszis lánggyűrűt égetett zárt szemhéjai mögé.

Különös, szomorúsággal elegy ujjongás áradt szét benne.

Íme, megtalálta, amit keresett. Olyan hipotézis birtokába jutott, ami – erről meg volt győződve –, kiállja a legalaposabb megmérettetés próbáját. A legfontosabb, hogy az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete egy jottányit sem sérült. Nem döntetett meg a korszakalkotó okfejtés, amire hírnevét alapozta.

Másfelől avval is tisztában volt, hogy a naprendszer oly meghittnek tűnő modellje lényegében nem állja meg a helyét. Az ismeretlen tényező, amit oly szenvedéllyel kerestek, a láthatatlan óriás, a tűzokádó sárkány igenis létezik. Mindezt mélységesen fölkavarónak találta, még ha a maga elmélete szeplőtelen maradt is. Hisz évek hosszú során át úgy hitte, érti a mennybolt ritmusát; és most kiderül, mennyire hézagos volt ez a tudás. Rá kell ébredniük, hogy hatalmas idegen test létezik az ismertnek vélt univerzum szívében, ami tetőtől talpig fölforgatja eddigi csillagászati tudásukat. Nehéz az ő korában megemészteni az effélét.

Egy idő után felpillantott. A képernyőn semmi sem változott. Beütött néhány ellenőrző egyenletet, de a narancssárga ellipszis továbbra is ott lebegett a szeme előtt. Egyetlen pályaívet látott, nem kettőt!

Nagyon helyes, mondta magában. Szóval a világegyetem nem olyan, mint elképzelted. Nincs más hátra, kénytelen leszel változtatni hiedelmeiden, mert, ugyebár, az univerzumot csak nem tudod megváltoztatni

– Yimot! – rikkantotta. – Faro! Beenay! Ahányan csak vagytok!

Elsőnek a kis, gömböc Faro gördült át az ajtón, sarkában az égimeszelő Yimottal, mögöttük pedig becsődült az igazgató dolgozószobájába az egész Csillagászati Tanszék: Beenay, Thilanda, Klet, Simbron meg a többiek. Athor leolvasta az arcukról, most valóban milyen félelmetes látványt nyújthat vad és elgyötört külsejével, lobogó fehér üstökével, sápadt orcájával. Hiszen egész megjelenése arról árulkodott, hogy az összeomlás határán áll.

Azonmód el kell tehát oszlatni félelmeiket. Csak semmi melodráma!

Halkan beszélni kezdett:

– Igen, nagyon elfáradtam, ezt maguk is tudják. Úgy festhetek, akár valami alvilágból idecsöppent démon. Mutatnék azonban valamit, ami úgy tűnik, beválik.

– A gravitációs lencséről van szó? – kottyantott közbe Beenay.

– A gravitációs lencse halva született elgondolás – felelte Athor fagyosan. – Csakúgy, mint a kiégett nap, az elgörbült tér, a negatív tömeget rejtő zóna hipotézise, meg az összes többi fantasztikus csecsebecse, amivel a héten játszadoztunk. Elismerem, mind elegáns ötlet a maga nemében, de egy sem állja ki az alaposabb vizsgálódás próbáját. Van viszont egy, ami igen.

Élvezettel figyelte, mint kerekedik el munkatársai szeme a csodálkozástól.

Majd a képernyő felé fordulva újra gépelni kezdte a nyolcadik sarktétel számait. Fáradtsága nyomtalanul elpárolgott munka közben: elmúlt minden fájdalma-keserve, még a billentyűket sem ütötte félre. Olyan világban mozgott, ahol a fáradtság ismeretlen fogalom.

– Ez a sarktétel olyan Lagashoz hasonló, nem világító égitest létét feltételezi, amely nem Onos, hanem Lagash körül kering. A bolygó jelentős tömegű kell legyen, csaknem Lagashét megközelítő; így képzelhető csak el, hogy világunkra kifejtett gravitációs vonzása azt a pályaeltérést eredményezi, amire Beenay fölhívta figyelmünket.

Megnyomta a Naprendszer vizuális megjelenítésének gombját, mire az, stilizált formában, meg is jelent a képernyőn: a hat nap, Lagash és Lagash feltételezett mellékbolygója.

Azután megfordult, hogy szembenézzen a többiekkel, Kollégái feszengve sütötték le szemüket. Bár feleannyi idősek sincsenek, mint ő, sőt, akadnak köztük egészen fiatalok is, szemlátomást ugyanolyan nehezükre esik elfogadni – úgy érzelmileg, mint intellektuálisan – egy ilyen nagyságrendű égitest jelenlétét a világegyetemben, akárcsak neki. Meglehet, azt gondolják, erőt vett rajta a szenilitás, és elhibázta számításait.

– A nyolcas számú sarktételt alátámasztó adatok kivétel nélkül helyesek – mondta határozottan. – Erről kezeskedem. És a sarktétel eddig minden kontrollt kiállt, bármivel próbálkoztam.

Dacosan, kihívóan hordozta végig rajtuk tekintetét, mintegy figyelmeztetvén őket, hogy avval az Athor 77-tel állnak szemben, aki az Egyetemes Tömegvonzás Elméletét adta a világnak, és aki egyelőre még, – hál’istennek –, tökéletesen birtokában van szellemi képességeinek.

Beenay szólalt meg szelíden:

– És vajon miért nem látjuk ezt a mellékbolygót, professzor úr?

– Két okból – felelte Athor derűsen. – Lagashhoz hasonlóan ez az égitest is csak visszavert fényt ad.

Ha föltételezzük, hogy felszínét zömmel kékes fényben játszó sziklatömkeleg alkotja – korántsem lehetetlen geológiai elképzelés –, akkor a visszavert fény a színképnek abba a tartományába esik, ahol a hat nap szüntelen ragyogása, továbbá légkörünk fényszóró tulajdonságai folytán tökéletesen észrevétlen marad. Az olyan égbolton, amelyet gyakorlatilag minden pillanatban besugároz valamely nap fénye, egy ilyen mellékbolygó elrejtőzhet a szemünk elől.

– Feltéve, ha a mellékbolygó pályája különlegesen elnyújtott, ugye, professzor úr? – vetette közbe Faro.

– Így van.

Athor megnyomott egy billentyűt, s újabb ábra jelent meg a képernyőn.

– Nézzék meg közelebbről. Amint látják, ismeretlen és láthatatlan mellékbolygónk hatalmas ellipszis alakú pályán kering körülöttünk, s így ideje zömét távol tölti tőlünk. Nem olyan távol azért, hogy bolygónk keringésére ne fejtené ki hatását – ahhoz azonban mindenképpen elég távol, hogy rendes körülmények között, szabad szemmel semmi szín alatt ne fedezhessük föl elmosódott sziklatömegét az égbolton. Talán még távcsővel is alig. Mivel pedig a mindennapos megfigyelés nem árulta el jelenlétét, csak a legképtelenebb véletlen folytán fedezhették volna fel asztronómusaink.

– Most viszont szabad a gazda, kereshetjük – mondta Thilanda 191, az asztrofényképész.

– És meg is tesszük – bólintott Athor. Kezdenek hozzászokni az új gondolathoz, nyugtázta magában.

Mindegyik kollégáján ezt látta. Elég régóta ismeri őket ahhoz, hogy tudja, nem kell titkos szabotőrökre számítania.

– Noha, meg kell mondjam, felkutatása nehezebb lesz, mint hinnék, afféle „tű-a-szénakazalban” móka.

Munkájukat azonban bőségesen honorálom, erről kezeskedem.

– Egyetlen kérdés, professzor úr – szólalt meg újra Beenay.

– Ki vele.

– Ha e mellékbolygó pályája oly különleges, ahogyan a sarktétel kimondja, s ezért a szóban forgó mellékbolygó, nevezzük pillanatnyilag Lagash Kettőnek, keringése bizonyos szakaszában igencsak eltávolodik tőlünk; logikus a következtetés, hogy keringése más szakaszaiban viszont jóval közelebb kerül hozzánk. Még a legtökéletesebb pályaív sem teljesen kiegyensúlyozott, az ilyen elnyúltan elliptikus pálya pedig az anyabolygótól való távolság igen széles szóródását feltételezi.

– Igen, ez valóban logikus – felelte Athor.

– Akkor viszont, professzor úr – folytatta Beenay –, ha ezek szerint Lagash Kettő az egész modern asztrológia kifejlődése idején oly távol járt tőlünk, hogy mindössze világunk orbitális értékeire gyakorolt hatását volt módunk megmérni, nem jogos-e arra számítanunk, hogy előbb-utóbb visszatérőben lesz hozzánk? Talán már úton is van felénk!

– Nem feltétlenül – vetette közbe Yimot elszánt gesztikulálás közepette. – Sejtelmünk sincs, pályája mely szakaszát rója éppen, s mennyi a teljes keringési ideje Lagash körül. Lehet akár tízezer év is. Ez esetben pedig Lagash Kettő még egyre távolodik tőlünk, miután valaha, a rég feledésbe merült, történelem előtti időkben megközelítette bolygónkat.

– Ez igaz – ismert el Beenay. – Fogalmunk sincs, távolodik-e vagy közeledik ebben a pillanatban.

Mostani tudásunk szerint semmiképpen.

– Megpróbálhatjuk viszont kideríteni – vette át aszót Faro. – Thilanda jó nyomon jár. Stimmeljen bár az összes számításunk, még kell győződnünk arról, valóban rátalálunk-e Lagash Kettőre. És ha egyszer megtaláltuk, a pályáját is kiszámíthatjuk.

– Pusztán a mi keringésünkre gyakorolt perturbációja alapján is kiszámítható – mondta Klet, a tanszék legjobb matematikusa.

– Igen – folytatta Simbron, a kozmográfuslány –, és akkor azt is megtudhatjuk, közeledik avagy távolodik. Nagy istenek! Mi volna, ha épp felénk tartana? Micsoda világszám lenne! Egy eget átszelő égitest, amint elhalad köztünk s a napok között! Talán még el is takarná egyiküket-másikukat pár órára!

– Milyen fura volna– mélázott el Beenay. – Napfogyatkozás, azt hiszem, így hívják. De vajon sor kerül-e rá? A napjaink olyan hatalmasak… hogyan tudná Lagash Kettő elfödni bármelyiket is?

– Ha elég közel jön hozzánk, megteheti – mondta Faro. – Miért, én el tudnék képzelni olyan helyzetet, amikor…

– Helyes, csak dolgozzanak ki minden lehetőséget! Athor oly nyersen fojtotta a diákba a szót, hogy mindenki megdöbbent a teremben.

– Rajta, játsszanak el az ötlettel! Forgassák így, forgassák úgy, hátha rájönnek valamire.

Hirtelen mehetnékje támadt.

A lelkesedés, amit azóta érzett, hogy befejezte művét, most egyik pillanatról a másikra cserbenhagyta.

Úgy érezte, ólomsúllyal nehezedik rá a fáradtság, akárha ezer év nyomta volna vállát. Fagyos hideg futott végig karján, ujjain, s a háta is éktelenül hasogatott. Tudta, hogy agyonhajszolta magát.

Mostantól a fiatalabb kollégák dolga, hogy átvegyék a terepet.

Felkelt, s néhány imbolygó lépést tett a szoba közepe felé. Majd idejében megemberelve magát, maradék méltóságát összeszedve, egyenes háttal vonult el az Obszervatórium személyzete előtt.

– Hazamegyek – mondta. – Elkelne egy kis alvás.

15.

– Úgy értsem, hogy a falvakat kilencszer egymás után égette föl a tűz, Siferra? És mind a kilencszer újjáépültek? – kérdezte Beenay.

– A kollégám, Balik ugyan csupán hét falut föltételez a Thombo Hegyen – felelte a régésznő. – És akár igaza is lehet. Az alsóbb rétegek felé jócskán összekuszálódnak a dolgok. Amúgy tökéletesen mindegy, hány faluval számolunk, héttel-e vagy kilenccel, az alapkoncepción mit sem változtat. Nézze meg ezeket a térképeket! Az ásatási naplóm alapján készítettem őket. Természetesen csak amolyan előzetes ásatást végeztünk, gyors rétegmetszet fölmérést, az érdemi munka a későbbi expedíciókra marad. Túl későn fedeztük föl az egészet ahhoz, hogy bármi komolyabba foghattunk volna. E térképek alapján azonban fogalmat alkothat a részletekről. Remélem, nem untatom nagyon? Hagyjuk abba, Beenay?

– Dehogy, fantasztikusan izgalmasnak érzem. Vagy azt hiszi, annyira eltölt az asztrológia, hogy süket és vak vagyok minden más tudományágra? Egyébként is, a régészet és az asztrológia nem kevésszer segítette ki egymást. Felmérhetetlenül sokat tanultunk például a napok mozgásáról az ősi asztrológia feljegyzések alapján, amiket maguk, régészek ástak elő fáradságos munkával a világ legkülönbözőbb tájain. Hadd látom hát!

Siferra szobájában ültek. A régésznő kérte meg Beenayt, ugorjon át hozzá egy probléma megvitatására, amibe kutatómunkája közben ütközött. A fiú nemigen tudta, miben lehetne segítségére, dacára az imént elhangzott udvariassági formulának a két tudomány mély rokonságáról.

Siferrát viszont mindig szívesen látta.

Öt éve találkoztak először, amikor mindketten tagjai voltak a határtudományok bizottságának, mely az Egyetemi Könyvtár bővítését tűzte feladatául. S ámbátor Siferra azóta leginkább külföldön tartózkodott terepmunkán, szívesen összefutott Beenayvel egy-egy ebéd erejéig, ha tehette. A fiú is izgalmasnak, rendkívül értelmesnek, s üdítően nyers modorúnak találta a régésznőt. Hogy amaz mit látott benne, fogalma sem volt: talán csak egy intellektuálisan ösztönző fiatalembert, akit – más szakmabéli lévén – nem érint a tanszéken belüli gyilkos versengés és marakodás; ráadásul szerelmi ajánlataival sem üldözi.

Siferra kiteregette a térképek vékony, pergamenszerű lapjait, melyeken bonyolult, elegáns, ceruzával rótt ábrák sorakoztak milliméterpapíron, s Beenayvel fölébük hajolt.

A fiú nem hazudott, amikor azt állította, hogy elbűvöli a régészet. Kamaszkora óta imádta a régmúlt nagy felfedezőiről, a Marpinhoz, Shelbikhez és persze Galdo 221-hez hasonló férfiakról szóló történeteket. A messzi múltat majdhogynem olyan lenyűgözőnek érezte, mint az univerzum távoli tartományait.

Raissta, szerződéses házastársa, már korántsem örült ennyire a Siferrával való kapcsolatának. Mi több, néhányszor csípősen meg is jegyezte, hogy férjét tán mégis inkább a régésznő személye izgatja, semmint szakterülete. Beenay azonban úgy vélte, Raissta féltékenysége minden alapot nélkülöz. Jó, Siferra valóban vonzó nő – képmutatás lett volna, ha ezt nem ismeri el –, azt azonban minden férfi tudta az Egyetemen, milyen engesztelhetetlen ellensége a romantikának. Aztán meg, vagy tíz évvel idősebb is volt Beenaynél. Bármilyen jóvágású fiú volt is az asztronómus, álmában sem jutott eszébe, hogy megpróbálja meghódítani.

– Ez itt, legelőször is, a domb függőleges metszete – magyarázta Siferra. – Minden egyes lakóréteget sematikusan ábrázoltam. Mondanom sem kell, a legújabb település van legfölül – hatalmas kőfalakkal építkeztek, amit mi küklópikus építészeti stílusnak nevezünk, s ez jellemző az érett beklimoti kultúrára.

Ez a vonal itt a küklópikus falak szintjén faszénréteget jelent – elég vastagot ahhoz, hogy kiterjedt tűzvészre utaljon, amely feltehetően eltörölte a várost a föld színéről. Ez itt, a küklópikus szint és az égéshatár alatt pedig már a soron következő település.

– Amely más stílusban épült.

– Ahogy mondja. Látja, hogyan rajzoltam meg a falakat? Szakszóval ezt keresztvonalkás stílusnak nevezzük, s a beklimoti kultúra kezdeteire jellemző, amelyből az érett beklimoti stílus kialakult.

Mindkettőre találni példát a Thombo-hegyet övező romokon. A főépületek küklópikusak; itt-ott valamicske keresztvonalkás anyagra is bukkantunk, pár kidudorodásra csupán, az úgynevezett proto-beklimoti korból. És most ezt nézze, itt, a keresztvonalkás település és a fölötte lévő küklópikus maradványok közötti határon…

– Újabb tűzvonal? – kérdezte Beenay.

– Úgy bizony. Egyfajta szendvicshez hasonlítanám ezt a hegyet – egy réteg emberi település, egy réteg faszén, újabb réteg emberi település, újabb réteg faszén. Szerintem a következő történhetett. A keresztvonalkás korban pusztító tűz perzselte fel a Sagikan-félsziget jó részét, ami falujuk elhagyására kényszerítette a thombóiakat és a környék lakóit. Később, amikor visszatértek, és újjáépítették településeiket, gyökeresen új, sokkalta kidolgozottabb stílusban építkeztek, melyet mi a nagy kőtömbök alapján küklópikusnak nevezünk. Újabb tűz következett azonban, amely letarolta a küklópikus települést. Ezzel egyszersmind megszűntek a Thombo-hegyi építkezések is, s a hajléktalanná lett thombóiak ezúttal a Fő-Beklimotnak nevezett területen építették meg városukat.

Sokáig azt hittük, ez volt az első valóban város néven nevezhető emberi település, mely a környéken elszórtan található keresztvonalkás proto-beklimoti kultúrából emelkedett ki. A thombói lelet tanúsága szerint azonban legkevesebb egy jelentős küklópikus város létezett már Fő-Beklimot előtt is.

– És Fő-Beklimot, nem mutatja tűzvész nyomait? – kérdezte Beenay.

– Nem. Tehát a legfelső Thombo-hegyi város pusztulása idején még nem épült meg. A végén a beklimoti kultúra is összeomlott persze, s innen is továbbvándoroltak a városlakók, de ez az éghajlatváltozásnak, és nem a tűznek tudható be. Minderre úgy ezer évvel ezelőtt került sor. A faszénminták radiokarbon adatai pontosabb kormeghatározással szolgálnak majd, ha megkapjuk őket a laborból.

– És a keresztvonalkás település, az milyen idős?

– Az ortodox régészeti felfogás szerint a Sagikan-félszigeten elszórtan föllelhető keresztvonalkás maradványok alig néhány nemzedékkel régebbiek Fő-Beklimotnál. A thombói lelet után azonban én másként gondolom. Számításaim szerint a dombon lévő keresztvonalkás település kétezer évvel korábbi, mint a tetejébe épült küklópikus utóda.

– Kétezer évvel? És azt mondja, ez alatt további települések is találhatók?

– Nézze ezt a térképet! – bökött a lapra Siferra. – Ez itt a hármas szint – ilyen építészeti stílussal nem találkoztunk eddig, minden elemében elüt a keresztvonalkás stílustól. Azután újabb égéshatár.

Négyes települési szint. Égéshatár. Ötös. Égéshatár. És így tovább, hatos, hetes, nyolcas, kilences települési szint – vagy, ha Baliknak van igaza, csupán hét van belőlük.

– És mindegyiket tűzvész pusztította el! Ez érdekes! Bizonyos időközönként ismétlődő halálos pusztulás ugyanazon a területen.

– A legérdekesebb az a dologban – folytatta a nő furcsán elkomorodva, hogy minden egyes település mintha nagyjából ugyanannyi ideig virágzott volna, mielőtt a tűz martaléka lett. Az egyes lakórétegek ugyanis szokatlanul azonos vastagságúak. Persze, míg meg nem kapjuk a laborleleteket, nem mondhatunk semmi közelebbit. De nem hinném, hogy a szemem megcsalt volna. És Balik is nagyjából hasonlóan számolt. Ha nem tévedünk, legkevesebb tizennégyezer éves leletekre számíthatunk Thombo Hegyén. És z alatt a tizennégyezer év alatt a dombon időről időre – mondhatnám óramű pontossággal – tűzvész söpört végig, amely földönfutóvá tette a lakosságot. Úgy kétezer évenként köszöntött be az újabb pusztulás; egy-egy tűzvész minden kétezer évben, nagyjából ennyinek saccolom!

– Hogyan mondta?

Beenay hátán végigfutott a hideg. Agyában egymást kergették a valószínűtlenebbnél valószínűtlenebb, ám egyformán kétségbeejtő gondolatok.

– Ezek pedig a thombói agyagtáblákról készült képek. Az eredeti anyag Mudrin 505-nél van, a paleográfusunknál. Megpróbálja megfejteni őket. Égetett agyagból készültek. Ezt a hármat a Hármas Szinten találtuk, a többit az Ötösön. Mindkét fajta fölöttébb kezdetleges jelekkel íródott, a régebbi táblák írásmódja olyan ősi, hogy Mudrin sem tud velük mit kezdeni. A Hármas Szint tábláiról viszont, ha csak megközelítő pontossággal is, de sikerült vagy fél tucat, a beklimoti írás korai változatában íródott szót kisilabizálnia. Eddigi kutatásai szerint úgy tűnik, a város pusztulásáról készült beszámoló – melyet az akkori idők embere a haragvó istenek bosszújának tulajdonított, akik időnként szükségét érzik, hogy megbüntessék gonoszságáért az emberiséget.

– Azt mondja, időnként?

– Bizony. Egyre ismerősebb, nem igaz?

– A Láng Apostolai! Siferra, az istenért, mibe botlott maga?

– Én is mindegyre ezt kérdem magamtól Mudrin első fordításvázlatai óta.

A régésznő Beenay arcába nézett. A fiú most látta csak, milyen véreres a szeme, milyen nyúzott, feszült az arca. Akárha téboly zilálta volna szét arcvonásait.

– Érti már, miért kértem, hogy idejöjjön? A tanszéken senkinek sem beszélhetek róla. Beenay, mondja meg, mit csináljak? Ha ebből bármi is nyilvánosságra kerül, Mondior 71 meg az egész őrült sleppje menten nagydobra veri, hogy a leleteim szavahihető régészeti igazolását adják holdkóros elméleteiknek!

– Azt hiszi?

– Mi mást hihetnék? – Siferra a térképeire koppintott. – Itt a mindennél fényesebb bizonyíték a több ezer éven át nagyjából kétezer évenként megismétlődő kiterjedt pusztulásra. Ezek az agyagtáblák pedig, úgy tűnik legalábbis, a Jelenések könyve egyfajta őskori változatát képviselik. Mindent egybevetve a leletek, ha nem is az Apostolok locsogásának szó szerinti igazolását, mindenesetre mitológiájuk racionális alátámasztását jelentik.

– De ezek az egyetlen területre korlátozódó ismételt tüzek nem igazolnak egyúttal világméretű pusztulást – vetett ellen Beenay.

– Engem leginkább a szabályos időközönkénti ismétlődés aggaszt – mondta Siferra. – Túlontúl szabályos az egész, túlontúl egybevág Mondior tanaival. Belenéztem a Jelenések könyvébe. Tudta-e, hogy a Sagikan-félsziget megszentelt vidéknek számít az Apostolok szemében? Azt mondják, ez az a szent hely, ahol az istenek valaha megmutatkoztak az emberiség előtt. Ezért logikusnak látszik… hallja, logikusnak – ismételte, és keserűen felnevetett –, hogy az istenek egyfajta figyelmeztetésnek szánták Sagikant az emberiséget ismételten fenyegető végpusztulásra, ami megátalkodottságunk miatt sújt le, ránk.

Beenay döbbenten meredt a régésznőre.

Nagyon keveset tudott csak az Apostolokról és tanításaikról. Az ilyen kóros fantáziaképek soha nem érdekelték igazán, amúgy meg épp eléggé lefoglalta a maga tudományos munkája ahhoz, hogy ne sokat törődjön Mondior világvégét jósoló frázisaival.

Hirtelen azonban a beszélgetés emléke, amit Theremon 762-vel három hónappal ezelőtt a Hat Nap Klubban folytatott, égő fájdalommal hasított tudatába. „Nem először pusztul el a világ… az istenek szántszándékkal tökéletlennek alkották meg az embert, és egyetlen évet adtak – mármint a maguk isteni évét, nem a mi rövidke időnket – a megtérésre. Istenévnek nevezik ezt az időtartamot, ami pontosan 2049 évet tesz ki a mi időszámításunk szerint.”

Nem és nem! Micsoda bárgyúság! Hatásvadász szólamok! Hisztérikus hangulatkeltés!

De még több is eszébe jutott. „Valahányszor egy ilyen Istenév véget ért, az istenek újra és újra konstatálták elvetemült bűnösségünket, és égi lángot küldtek le a mennyekből az emberiség elpusztítására… Az Apostolok legalábbis így hiszik.”

Nem, nem!

– Jól van, Beenay? – kérdezte aggodalmasan Siferra.

– Csak gondolkodom – felelte. – A Sötétségre, mégis igaz hát! Tökéletesen alátámasztja az Apostolok tanait!

– Nem szükségképpen! A világosan gondolkodók még mindig visszautasíthatják Mondior jóslatait.

Thombo tűz általi pusztulása – még ha a szabályos időközönként ismétlődő kétezer éves periódusokat figyelembe vesszük is – semmiképpen sem bizonyít világégést. Sem ennek újbóli visszatérését. Miért kellene a múltnak feltétlenül megismétlődnie a jelenben? Persze, a világosan gondolkodók lesznek kevesebben. A többséget nyilván megbénítja majd a leletek és az Apostolok tanainak egybeesése, és rögvest pánikba esnek. Tudja-e, hogy az Apostolok jövőre ígérik a következő nagy világpusztulás eljövetelét?

– Igen – mondta a fiú rekedten. – Theremon szerint még a napját is tudják. Úgy tizenegy hónap múlva véget ér az általuk megjelölt 2049 éves időtartam, amikor, ha hihetünk Mondiornak, az ég sötétségbe borul, és tűz száll alá az egekből. Egész pontosan Theptár 19-én.

– Theremon az az újságíró?

– Igen. A barátom. Érdeklik az Apostolok, és meginterjúvolta az egyik főpapjukat vagy kicsodát. Azt mondta…

Siferra ekkor kinyúlt, és karon ragadta Beenayt. Ujjai meglepő erővel mélyedtek a fiú húsába.

– Ígérje meg, hogy egy szót sem ejt neki arról, amiről az előbb beszéltünk!

– Theremonnak? Mi sem természetesebb! Hiszen még nem publikálta a felfedezését. Nem volna helyénvaló, ha bárkinek szólnék róla! Ennek ellenére Theremon talpig becsületes ember.

Siferra vasmarka engedett a szorításon, de csak egy keveset.

– Jó, barátok beszélhetnek egymás között… hanem, tudja-e, Beenay, hogy egy ilyen Theremon előtt a „barátság” ismeretlen fogalom? Ha hasznát látja, hát fel is használja, amit megtudott, bármit fogadott is magának. Bármilyen „becsületesnek” látszik máskülönben.

– Hát… talán…

– Higgyen nekem! Ha Theremon megneszeli, mit derítettem ki, mérget vehet rá, hogy másnap már a Krónika hasábjain látja viszont. Ami szakmailag a halálomat jelentené, Beenay. Más sem hiányzik, mint hogy az Apostolok képtelenségeit igazoló tudósként váljak hírhedtté. Az Apostolok egész bandája teljes egészében elfogadhatatlan, visszataszító a szememben, Beenay! Semminemű segítséget nem vagyok hajlandó nyújtani neki, nemhogy nyilvánosan kiállják bugyuta tanaik mellett.

– Ne féljen! – mondta Beenay. – Hallgatok, mint a sír.

– Ajánlom is magának! Mint mondtam, különben tönkretenne szakmailag. Azért jöttem vissza az Egyetemre, hogy beadjam az ösztöndíj-kérelmemet a kutatások folytatására. A thombói leletek máris nagy ellenérzést váltottak ki a tanszéken, mivel cáfolják a Beklimotra, mint legrégibb városközpontra vonatkozó közkeletű elméletet. És ha Theremon mindennek tetejében még az Apostolokat is a nyakamba varrja…

Az asztronómus azonban alig figyelt rá. Megértette Siferra problémáját, és nyilván vigyáz majd, nehogy bajba keverje. Theremon egy szót sem hall tőle a nő kutatásairól.

De agya most máson járt. Nyugtalanító, nagy horderejű kérdéseken. Elmosódott szófoszlányok kavarogtak elméjében Theremon beszámolójából.

„… Úgy tizennégy hónap múlva eltűnik minden nap az égről…”

„… a Csillagok lángot ontanak alá a fekete égből…”

„… a katasztrófa eljövetele tudományos egzaktsággal meghatározható…” „… a fekete ég…”

„… eltűnik minden nap az égről…”.

– Teremtő Sötétség! – kiáltott fel félhangosan. – Lehetséges volna!

Míg tépelődött, Siferra tovább beszélt. A fiú kitörése épp egy mondat közepén érte.

– Maga nem figyel rám, Beenay!

– Hogy én… tessék? Ö… ö… persze, hogy figyelek! Arról beszélt, nehogy bármit is továbbadjak Theremonnak, mert ez ártana a szakmai hírnevének, és… ide hallgasson, Siferra, mit szólna hozzá, ha később folytatnánk ezt az eszmecserét? Ma este, holnap délután, vagy amikor csak akarja?

Tüstént az Obszervatóriumba kell mennem!

– Akkor nem tartom fel tovább – felelte a nő fagyosan.

– Nem, nem így értettem! Amit elmesélt, korszakalkotó jelentőségű a számomra – el sem tudom mondani, mennyire fontos! Valamit azonban le kell ellenőriznem, valamit, ami közvetlen összefüggésben áll mindazzal, amiről itt szó volt.

A régésznő most jobban megnézte.

– Hogy tüzel az arca! Hogy lángol a szeme, Beenay! Ilyennek még sohasem láttam. Mintha fényévek távolában járna az agya. Mi ez az egész?

– Elmondom később – felelte az asztronómus, már a küszöbről. – Később! A szavamat adom rá!

16.

Ilyen késői órán rendszerint egy árva lélek sem tartózkodott már az Obszervatóriumban. Most sem volt más bent, csak Faro és Thilanda. Beenay legnagyobb megkönnyebbülésére Athor 77 sem mutatkozott. Nagyon helyes, gondolta a fiú. Az öreget alaposan kimentette a Lagash Kettő – hipotézis kidolgozása, nyilván elege volt az izgalmakból aznap estére.

Igazán remek, hogy éppen Farót és Thilandát találta bent. Faro pontosan azzal a fürge észjárással, előítéletmentes gondolkodással rendelkezett, amire Beenaynek most szüksége volt. Thilanda pedig, aki távcsövével és fényképezőgépével fölfegyverkezve oly sok évet töltött az űr kietlen tereinek pásztásával, majd a tárgyi tudást szolgáltatja.

Thilanda amint meglátta, panaszkodni kezdett:

– Egész nap felvételeket hívtam elő, Beenay. De rossz nyomon járunk. A nyakam rá, hogy a hat napon kívül semmi, de semmi nincs az égen. Nem gondolod, hogy az öregen a végén kitört a szenilitás?

– Szerintem éppoly tiszta a feje, mint valaha.

– No de ezek a fotók – folytatta Thilanda. – Napok óta pásztázom gondosan az univerzum minden áldott zugát. Nem hagyok ki semmit sem. Elkattintom a gépemet, pár fokkal arrébb állítom, újra elkattintom, megint arrébb állítom. Módszeresen térképezem föl a teljes égboltot. És nézd, mi az eredmény, Beenay! Egy rakás fénykép a nagy semmiről!

– Ha az ismeretlen mellékbolygó láthatatlan, Thilanda, akkor nem is találod meg. Világos, nem?

– Szabad szemmel persze hogy nem vesszük észre. A fényképezőgépnek azonban észlelnie kellene…

– Figyelj, ne izgasd most magad emiatt! A segítségetekre van szükségem. Tisztára elméleti meló, Athor új elméletével kapcsolatos.

– De ha az ismeretlen mellékbolygó nem egyéb üres légvárnál… – tiltakozott Thilanda.

– Az a láthatatlan légvár nagyon is valóságos lehet – vágott közbe Beenay. – És gondolom, te sem akarod, hogy ez a mizé előrobogva a semmiből kupán teremtsen minket. No tehát, segítesz vagy sem?

– Hát, ha nagyon muszáj…

– Helyes. A következőt kérem tőled. Határozd meg a számítógéppel mind a hat nap mozgását, mondjuk 4200 év viszonylatában.

A lány hitetlenkedve morgott.

– Négyezerkettőszáz évet mondtál, Beenay?

– Tudom, ekkora időtartamra nincsenek rögzítve a pályaalakulások. Én viszont számítógépes meghatározást kértem, Thilanda. Legkevesebb százévnyi megbízható adat áll rendelkezésedre, nem igaz?

– Több ennél.

– Annál jobb. Tápláld a gépbe, és vetítsd előre meg hátra az időben. Kérdezd meg a komputert a hat nap fölállásáról napi lebontásban az elmúlt és az elkövetkező kétezeregyszáz évben. Ha nehezedre esne, Faro biztosan szívesen segít a program megírásában.

– Azt hiszem, magam is elboldogulok – felelte Thilanda jeges méltósággal. – Elárulnád, mi ez az egész? Csak nem évkönyvet gyártunk? Bár még az évkönyvek is megelégszenek a napmozgások pár éves előrejelzésével. Szóval, ki vele, mit forgatsz a fejedben?

– Később elmondom – felelte Beenay. – Esküszöm!

Otthagyta Thilandát, hadd füstölögjön magában, és Athor dolgozószobájába sietett. Itt letelepedett a hármas képernyőjű számítógép elé, amelyen az öreg a Lagash Kettő – hipotézist kidolgozta.

Elgondolkozva meredt a középső képernyőre, amely bolygójuk Lagash Kettő által módosított keringését mutatta.

Aztán megnyomott egy billentyűt, amire vakító, zöld fénnyel felragyogott Lagash Kettő feltételezett pályája: óriási, szokatlanul elnyújtott ellipszis, mely Lagash sokkalta tömörebb, csaknem szabályos kört formáló pályaíve köré hurkolódott. Elnézegette ezt is egy darabig, majd a megfelelő billentyűk beütésével a képernyőre hívta a napokat. Legalább egy órán át töprengett fölöttük, miközben minden lehetséges változatukat elpróbálta: Onost Tanóval és Sithával; Onost Trey-jel és Patruval; Onost Dovimmal, Trey-jel és Patruval; Dovimot Tanóval meg Simával; Patrut és Treyt külön…

Ezek volnának a teljesen mindennapos napkombinációk, igen.

De mi légyen a rendhagyó változatokkal?

Tano és Sitha egyedül? Nem, képtelenség. A nap-ikerpár úgy helyezkedik el a közeli napokhoz viszonyítva, hogy csupán Onosszal vagy Dovimmal, esetleg mindkettővel együtt mutatkozhat ezen a féltekén. Meglehet, évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt másként volt, gondolta, noha ez is több mint kérdéses. Ma viszont egyértelműen kizárható ez a lehetőség.

Akkor talán Trey, Patru, Tano és Sitha együtt?

Újabb képtelenség. A két ikerpár rendszerint Lagash ellenkező oldalát rója; ha egyikük fent van, a másikat többnyire elrejti a bolygó tömege. Olykor-olykor ugyan mind a négyen összegyűlnek az égbolton; az ilyen kétpáros együttállásoknál azonban Onos is mindig jelen van. Ezek a híres ötnapos napok – amikor az ellenoldali féltekét éppoly rendhagyó módon csupán Dovim fénye világítja meg. Az ilyesmire azonban csak nagy ritkán, néhány éves időközönként kerül sor.

Trey Patru nélkül? Tano Sitha nélkül?

Nos, ez technikailag nem lehetetlen. Amikor az ikerpárok egyik tagja például közel jár a horizonthoz, megeshet, hogy eközben párja már lenyugodott. Ez azonban önmagában jelentéktelen asztrológiai esemény, mindössze néhány pillanatnyi különlegesség. A két nap ilyenkor sem válik el egymástól, csupán a horizont vonala választja el őket.

Vagy mind a hat nap egyszerre az égen?

Nem, ilyen nincs!

Sőt, egyenesen elképzelhetetlen!

Lám, neki mégiscsak eszébe jutott ez a lehetőség. Beenay beleborzongott. Ha mind a hat nap a szemhatár fölött tartózkodna, akkor az ellenoldali félteke bizonyos területei tökéletes sötétségbe borulnának. Sötétségbe! A Sötétség azonban ismeretlen egész Lagashon, pusztán elvont fogalomként hivatkoznak rá. Nem, soha nem fordulhat elő, hogy midőn a hat nap találkozót ad egymásnak, a világ másik része fénytelenségbe süllyedjen. Vagy mégis?

Mégis?

Beenay a vérfagyasztó lehetőséget latolgatta. Ismét fülébe csengett Theremon zengő baritonja, amint az Apostolok intelmeit magyarázza:

„… eltűnik minden nap az égről…”

„… a Csillagok lángot ontanak a fekete égből…”.

Megrázta fejét. Minden asztrológiai tudása lázadozott a gondolatra, hogy hat nap gyűljön egybe egyszerre Lagash egyik oldalán. Nem, ez nem eshet meg, hacsak nem valami csoda folytán. Beenay azonban nem hitt a csodákban. Nem, a napok úgy oszlanak meg az égen, hogy mindig jut Lagash minden pontja fölé egy-kettő.

Vessük tehát el a “hat nap itt – sötétség ott” hipotézist!

Van-e még valami?

Dovim egymagában, gondolta. A kis vörös törpe egyesegyedül?

Ami azt illeti, a dolog egyáltalán nem lehetetlen, noha meglehetősen ritka. Az esetenkénti ötnapos együttállások idején az ellenoldalon csupán Dovim marad. Ez volna a Sötétség félelmetes pillanata?

Lehetséges volna? Dovim egyedül valóban oly pisla fényt vet csupán, hogy halvány, lilásvörösben játszó sugarát egykönnyen összetéveszthetik a Sötétséggel.

De ennek az ötletnek sincs sok értelmé. Még az apró Dovim is szolgáltat annyi fényt, amennyi elejét veszi a pániknak. Egyébként is, Dovim egyedülállása néhány évenként megismétlődik. Szokatlan az ilyen, persze, mégsem forgatja föl az élet mindennapos rendjét. Ha lélektani hatásuk valóban olyan jelentős volna, mindenki rettegne ezektől a napoktól. Valójában azonban a kutya sem törődik velük.

És mi van akkor, ha valami egészen szokatlan, egészen rendhagyó dolog történik, s kioltja a maradék fényt?

– Thilanda nézett át a válla fölött, s maró gúnnyal jelentette:

– Beenay, elkészültem a nappálya-meghatározásokkal. Nem is csupán négyezer évre. A regressziós pályaelem-analízis segítségével tetszőleges adatokat kaphatsz. Faro besegített a matematikái alapvetésbe, így olyan programot készítettünk, amely az idők végezetéig számol neked, ha úgy óhajtod, avagy visszafelé halad az időben a világegyetem keletkezéséig.

– Pompás. Légy szíves, tápláld be a komputerembe! És gyere egy kicsit te is ide, Faro!

A dundi kis egyetemista odakocogott. Sötét szeme égett a kíváncsiságtól. Szemlátomást fúrta az oldalát Beenay titokzatos ténykedése, de látván annak tanáros pózát, inkább visszanyelte kérdéseit.

– A képernyőn – fogott bele Beenay a magyarázatba – Lagash Kettő Athor által feltételezett pályája látható. Magam is helyesnek fogadom el ezt az értéket, mivel Athor szerint pontosan egybevág saját pályaeltérésünkkel, és az öreg érti a dolgát. Rendelkezésemre áll továbbá, pontosabban hamarosan, amint Thilanda befejezte az adatok átvitelét, rendelkezésemre fog állni az a program, amelyet ketten dolgoztatok ki a napmozgások meghatározására. Most pedig megkísérlem, hogy összefüggést találjak egyetlen nap jelenléte és Lagash Kettő bolygónkhoz való közelítése között, hogy…

– Hogy kiszámíthassa a napfogyatkozások gyakoriságát? – tört ki Faróból a kérdés. – Erről van szó?

A fiú gondolatainak fürgesége bámulatos volt, ha enyhén zavaró is.

– Igen, bizony. Csak nem te is a napfogyatkozást forgatod a fejedben?

– Azóta gondolkodom rajta, amióta Athor közölte velünk a Lagash Kettő hipotézist. Emlékszik, Simbron akkor fölvetette, hogy ez a fura mellékbolygó egy időre eltakarhatja egyik-másik nap fényét.

Erre ön megjegyezte, ez volna a napfogyatkozás, én meg elkezdtem kidolgozni magamban a lehetőségeket. Athor azonban leintett, mielőtt bármit is mondhattam volna, mert fáradt volt már, és hazavágyott.

– És te azóta hallgatsz a dologról?

– Senki nem kérdezett – felelte Faro.

– No, most jött el a te pillanatod. Mindent átviszek a komputeremből a tiedbe, aztán leülünk mindketten, és nekilátunk betáplálni az új adatokat. Azt a rendkívül ritka esetet keresem tehát, amikor Lagash Kettő a lehető legközelebb kerül hozzánk, és mindössze egyetlen nap tartózkodik az égen.

Faro bólintott, és megindult számítógépe felé, Beenay számára hihetetlen fürgeséggel.

A tanársegéd tudta, nem ő fejezi be elsőnek számításait. Faro híresen gyors volt ugyanis ezekben a dolgokban. A lényeg az, hogy egymástól függetlenül dolgozzák ki a probléma megoldását. Ezért aztán amikor Faro diadalittas horkantást hallatott, s menten mondta volna is a magáét, Beenay ingerülten csöndre intette, és folytatta a munkát. További tíz, végtelennek tűnő percbe került, mire végre számok kezdtek feltünedezni képernyőjén.

Ha a számítógéphe táplált összes információ helyes – az ismeretlen mellékbolygó Athor által feltételezett tömege és pályaíve, továbbá Thilanda számításai a hat nap mozgásáról –, nem lehet nagy valószínűsége a Sötétség beálltának. Teljes sötétség csupán Dovim egyedülállása esetén képzelhető el. Még ekkor is szinte minimális az esély, hogy Lagash Kettő akkor kerüljön közel bolygójukhoz a maga elnyújtott pályáján, amikor Dovim magára marad az égen. A napfogyatkozás lehetősége ezek szerint végtelenül csekély.

Valóban?

Nem, mégsem.

Nem egészen. Beenay gondosan áttanulmányozta a képernyőn sorjázó számokat. Valami soványka esélye van azért az egybeesésnek. A komputer még nem végzett a számításokkal, de a két adat egyre jobban közelített egymáshoz: újabb és újabb számsorok jelentek meg, amint a gép számba vette az egymást követő lehetőségeket. Beenay növekvő rémülettel és hitetlenkedéssel figyelte.

És íme, ott állt előtte a végeredmény. A három égitest katonás rendben: Lagash, Lagash Kettő, azután pedig Dovim!

Igen! A teljes napfogyatkozás igenis lehetséges!

Mindazonáltal csak igen-igen ritkán kerülhet rá sor. Dovimnak egyedül kell maradnia az egész féltekén, maximális távolságra Lagashtól; Lagash Kettőnek viszont ilyenkor kell legközelebb kerülnie az anyabolygóhoz. Ez esetben Lagash Kettő látszólagos átmérője a hétszerese lesz Doviménak.

Ennyi elegendő is, hogy fél napnál tovább kioltsa Dovim fényét, s imigyen a bolygó egyetlen pontja se menekülhessen meg a Sötétség rémétől. A számítógép szerint a fenti különleges feltételek teljesültére mindössze…

Beenay nem akart hinni a szemének.

Faróhoz fordult. A gömbölyded diák kerek orcája holtsápadt volt a rémülettől.

Az asztronómus rekedten suttogta:

– Rendben van. Végeztem. De előbb te mondd meg, mi jött ki neked.

– Dovim Lagash Kettő általi napfogyatkozása előfordul minden 2049. évben.

Beenayvel meglódult a világ, úgy érezte, az egész univerzum vad körtáncot jár körötte.

Úgy, szóval minden 2049. évben? Pontosan ennyi a Láng Apostolai által megjelölt Istenév időtartama!

Hajszálra ugyanez a szám áll a Jelenések könyvében!

„… eltűnik minden nap …”

„… a Csillagok lángot ontanak a fekete égből…”.

Nem tudta, mik azok a Csillagok. Siferra azonban kiásott egy dombot a Sagikan-félszigeten, ahol a városokat meglepő rendszerességgel perzselte föl a tűz; körülbelül minden kétezer évben egyszer.

Vajon ha a radiokarbon mérések laboreredménye megérkezik, nem 2049 év jön ki neki is?

„… fekete ég…”.

Beenay gyámoltalanul pislogott hátra Farora.

– Mikor lesz a legközelebbi Dovim egyedülállás? – kérdezte.

– Tizenegy hónap és négy nap múlva – felelte Faro komoran. – Theptár 19-én.

– Igen – mondta Beenay. – Ugyanazon a napon, amikor Mondior 71 jövendölése szerint elsötétül az ég, alászáll reánk az istenek tüze, és elpusztítja világunkat.

17.

– Életemben először fordul velem elő, hogy imádkozom, bárcsak rosszul számoltam volna – mondta Athor. – Attól tartok azonban, az istenek nem adták meg nekem ezt a csekélyke kegyet sem.

Kérlelhetetlenül sodródunk a feltételezés felé, amelyre még gondolni is iszonyú!

Körbehordozta tekintetét a jelenlévőkön, akiket tanácskozásra hívott. Az asztronómusok közül még a fiatal Beenay 25 volt mellette, míg vendégként Sheerin 501 a Pszichológia Tanszékről, továbbá Siferra 89, a régész voltak jelen.

Athor akaratereje végső megfeszítésével sikeresen palástolta előttük rettentő fáradtságát; mindazt az elkeseredést, ami az elmúlt hetekben halmozódott föl benne. Mi több, lassan már önmagát is sikerült becsapnia. Mostanában ugyan egyre többet fordult meg a fejében, hogy végül is megérett az elmúlásra; máskor meg azt kívánta, bárcsak békében nyugodhatna már sírjában. Az efféle borús gondolatokat azonban könyörtelenül száműzte elméjéből. Egész életében vasakarat és töretlen lelkierő jellemezte. Most sem lehet hűtlen régi énjéhez, hiába érzi egyre inkább az évek súlyát.

– Az ön szakterülete tehát, hajói értem, a Sötétség? – fordult Sheerinhez.

A kövérkés lélekgyógyászt láthatóan mulattatta a kérdés.

– Így is mondhatnám. A Sötétséggel kapcsolatos elmezavarokról írtam a disszertációmat. A Sötétség-kutatás azonban munkámnak csupán részterülete. A tömeghisztéria minden megnyilvánulásával foglalkozom, továbbá az erős sokkhatásra adott irracionális lelki válaszokkal. Egyszóval, az emberi butaság összes válfaja biztosítja számomra a megélhetést.

– Nagyon helyes – felelte Athor hidegen. – Mi mást tehetne. Beenay 25 azt mondja, ön az Egyetem első számú. Sötétség-szakértője. Az imént ön is végignézte kis asztrológiai bemutatónkat a számítógép képernyőjén. Feltételezem, érti felfedezésünk lényegét.

Az öreg csillagász nem tudta, hogyan tehetné fel úgy a kérdést, hogy ne hangozzék vállveregetőnek.

Sheerin azonban nem látszott különösebben sértődöttnek.

Csöndesen ezt mondta:

– Azt hiszem, egész jól megértettem. Azt állítja, professzor úr, hogy titokzatos, láthatatlan, adott tömegű égitest kering Lagash körül adott távolságra, s az általa kifejtett gravitációs erő felel az elmélettől való eltérésért Lagash pályájában, amit barátom, Beenay fedezett volt fel. Eddig rendben?

– Igen – felelte Athor. – Pontosan erről van szó.

– Na tehát – folytatta Sheerin – előfordul, hogy ez az égitest közénk és a napok közé nyomul, ami nem más, mint a napfogyatkozás jelensége. Ám csupán egyetlen nap keringési síkja teszi ezt lehetővé: ez pedig a Dovim. Beszéltek aztán arról is, hogy napfogyatkozásra csak akkor kerülhet sor – Sheerin e ponton fölvonta szemöldökét –, amikor Dovim az egyedüli nap az égen, és Lagash Kettő teljesen elfedi Dovim korongját. Még mindig stimmel, amit mondok?

– Tökéletesen megértette – bólogatott Athor elismerőleg.

– Ettől féltem. Nagyon reméltem, hogy félreértem.

– És mi a véleménye a napfogyatkozás hatásairól? Sheerin mély lélegzetet vett.

– Jól van hát. A napfogyatkozás… amelyre az isteneknek hála mindössze minden 2049. évben kerül sor… hosszabb időre teljes Sötétségbe borítja Lagasht. Világunk forgásával minden kontinens… mit is mondott?… kilenc-tizennégy órára is elsötétedhet, a hosszúsági fokoktól függően.

– Szabad kérnem a véleményét, mit gondol, milyen hatással lesz ez az emberek elméjére?

– Beleőrülnek – vágta rá a pszichológus tétovázás nélkül. Olyan csönd lett a teremben, hogy a légy zümmögését is meg lehetett hallani.

Nagy sokára megszólalt Athor:

– Tehát ön egyetemes őrületet jövendöl?

– Igen. Egyetemes Sötétségre a válasz: egyetemes téboly. Feltételezek azonban fokozati eltéréseket a lelki sérülés mértékében, a múló elmezavartői és depressziótól az elme épségének teljes és végleges leépüléséig. Minél nagyobb tehát valakinek a lelki ellenállóképessége, annál kevésbé töri meg a fény teljes hiánya. Mégis azt hiszem, senki sem úszhatja meg ép bőrrel.

– Nem értem – jegyezte meg Beenay. – Miért golyóznának be a Sötétségtől az emberek?

Sheerin elmosolyodott.

– Egyszerűen nem szoktunk hozzá. Képzelj el példának okáért egy olyan világot, amelynek csupán egyetlen napja van. E világ tengely körüli forgásával mindkét félteke csak fél napra részesülne fényben, a másik fél napra tökéletes sötétségbe burkolózna.

Beenay önkéntelenül is arca elé kapta kezét.

– Érted már? – kiáltotta Sheerin. – Még a gondolat is megrémít! E bolygó lakói azonban egészen jól bírnák a naponta kijutó Sötétség adagot. Nagy valószínűséggel inkább kedvükre volnának ugyan a napsütötte órák, máskülönben viszont teljesen hétköznapi, érdektelen eseményként könyvelnék el a Sötétet, amit jobb híján egyszerűen átaludnának. Nem úgy a mi bolygónkon! Itt az örökös napfény feltételei között fejlődött ki az emberiség, hisz az év minden napján, minden pillanatban süt a nap. Ha Onos nincs éppen az égen, ott van Tano és Sitha meg Dovim, vagy Patru és Trey, és így tovább.

Gondolati és élettani folyamataink a folyamatos fényhez alkalmazkodtak. Egyetlen pillanatig nem tudunk meglenni enélkül. Feltételezem, van szent mécs az ágyatok mellett?

– Természetesen – felelte Beenay.

– Azt mondod, természetesen. Miért olyan természetes ez?

– Még kérded? De hát mindenkinek van!

– Magam is így gondolom. Mondd csak, Beenay, öreg cimbora, megtapasztaltad valaha is a Sötétséget?

A fiú nekidőlt a falnak a nagy panorámaablak mellett, és eltöprengett.

– Nem. Azt hiszem, soha. De tudom, mi az. A… uff… a… – bizonytalan, köröző mozdulatot tett, majd mégis felderült az arca –, hát… a fény hiánya. Mint a barlangokban.

– Jártál már barlangban?

– Barlangban! Természetesen sosem jártam barlangban!

– Gondoltam. Jómagam bemerészkedtem egyszer régen, amikor a Sötétség eredetű rendellenességeket kezdtem tanulmányozni. Hanem igencsak szedtem a lábam kifelé. Addig mentem, amíg a barlang szája már csak elmosódott fényfoltként volt látható valahol a távolban, köröttem pedig szuroksötét – Sheerin fölkuncogott az emléktől. – Sosem hittem volna, hogy termetes létemre olyan gyorsan tudok futni!

– Ha már erről beszélünk, én nem futottam volna el a helyedben – vágta rá Beenay dacosan.

A pszichológus atyaian mosolygott fiatal barátjára.

– Ez ám a derék dolog! Bámulom is vitézségedet, barátom!

Majd Athorhoz fordulva megkérdezte:

– Megenged, professzor úr, egy kis pszichológiai kísérletet?

– Ahogy parancsolja.

– Köszönöm.

Sheerin Beenayhez fordult:

– Volnál szíves elhúzni a melletted lévő függönyt, cimbora?

– Ugyan minek? – lepődött meg a fiú.

– Húzd csak el. Aztán gyere ide, és ülj le mellém!

– Hát… ha nagyon akarod…

Az ablakokat súlyos, vörös függönyök szegélyezték. Athor nem emlékezett rá, hogy valaha is összehúzták volna őket, pedig negyven éve ez a helyiség volt a dolgozószobája. Beenay vállat vont, majd kinyúlt a bojtos függönyzsinór után, és megrántotta. A vörös függöny, a rézgyűrűk éktelen csikorgása közepette végigcsusszant a széles ablak mentén. Egy röpke pillanatra fölvillant még Dovim pisla, vörös fénye, majd minden árnyékba merült, mi több, már az árnyakat is elnyelte a sötétség.

Beenay határozott léptekkel indult a hirtelen beállt csöndben az asztal irányába, de félúton megállt.

– Nem látlak, Sheerin – suttogta kétségbeesetten.

– Tapogasd ki az utat! – utasította a pszichológus keményen.

– De nem tudom, hol vagy! – a fiatal asztronómus zihálva szedte a levegőt. – Semmit sem látok!

– Miért, mit vártál? A Sötétség ilyen – Sheerin várt egy pillanatig. – No, gyere szépen! Hisz’ akár csukott szemmel is eligazodsz ebben a szobában. Gyere ide, és ülj le!

Ismét fölhangzottak a fiú léptei, noha jóval bátortalanabbul. Hallani lehetett, amint valaki matat az egyik székkel. Aztán Beenay szólalt meg elhaló hangon:

– Itt vagyok.

– Hogy érzed magad!

– Jjjjól… vagyok…

– Nos, tetszik a dolog?

A fiú csak hosszas hallgatás után válaszolt.

– Nem.

– Nem, Beenay?

– A legkevésbé sem. Szörnyű! Mintha a falak rám akarnának… – és újra elhallgatott. – Mintha rám akarnának zárulni. A legszívesebben félrelökném őket… De azért nem golyózom be, ne félj. Sőt, azt hiszem, kezdek hozzászokni.

– Helyes. Siferra? Maga hogy bírja?

– Én bírom a Sötétet. Eleget csúszkáltam föld alatti járatokban. De nem mondhatnám, hogy rajongok érte.

– Athor?

– Úgy látszik, ezt is túléltem. Azt hiszem azonban, ennyi elég is, dr. Sheerin – mondta az Obszervatórium igazgatója élesen.

– Rendben van. Beenay, húzd vissza a függönyt, légy szíves!

Botorkáló léptek hangzottak a sötétben, a fiú testének súrlódása a drapérián, amint a zsinór után tapogatózott, majd a szétnyíló függöny oly örvendetes csikorgása. Dovim vörös fénye ismét elborította a szobát, s Beenay örömrivalgással üdvözölte a hat nap legkisebbikét.

Sheerin kézfejével törölgette gyöngyöző homlokát, és borzongva mondta:

– Es ez csupán néhány perc volt egy sötét szobában!

– Nem olyan vészes – vont vállat a fiatal asztronómus.

– A szoba nem. Egy darabig legalábbis. Hanem, valamennyien hallottak a Jonglori Centenáriumi Kiállításról, igaz? Meg a Titkok Alagútja botrányról? Beenay, annak idején elmeséltem neked, tudod, múlt nyáron a Hat Nap Klubban, amikor azzal az újságíróval, Theremonnal, találkoztunk.

– Igen, emlékszem. Többen megtébolyodtak, miután bent jártak a Sötétben.

– Pedig mindössze egy mérföldes út volt… világítás nélkül. Az embert beültették egy nyitott kocsiba, amely tizenöt percen keresztül döcögött a Sötétben. Néhányan szörnyethaltak félelmükben. Mások életre szóló elmezavarral kerültek elő.

– Na de miért? Miért golyóztak be?

– Lényegében ugyanaz játszódott le, mint most, amikor elhúztad a függönyt, és azt képzelted, hogy a falak szétlapítanak a sötétben. Létezik egy pszichológiai szakkifejezés az emberiség ösztönös félelmére a fény hiányától. Klausztrofóbiának hívjuk, mert a fény hiánya egyúttal zárt terekhez is kötődik, így a két félelem szoros kölcsönhatásban áll egymással. Érted?

– És az alagútban begolyóztak az emberek?

– Akik az alagútban, hmmm… hogy az általad használt fordulattal éljek… begolyóztak…, azok közül a szerencsétlenek közül kerültek ki, akik nem rendelkeztek elegendő lelki erőtartalékkal a Sötétben rájuk törő klausztrofóbia legyűrésére. Ami igen szorongató, igen-igen nyomorúságos érzés. Higgy nekem, én magam is megjártam az Alagutat. Most csupán néhány percet töltöttél sötétben, de azt hiszem, igencsak fölkavart. Képzelj el ebből tizenöt percet!

– És ezek a betegek nem gyógyultak föl később?

– Volt, aki igen. Mások viszont hosszú évekre, talán örök életükre a klausztrofóbiás fixáció áldozatai maradnak. Lappangó félelmeik a Sötéttől és a zárt terektől a trauma hatására kikristályosodtak, és – mai tudásunk szerint legalábbis – tartósan rögzültek. Néhányan pedig, mint mondottam volt, bele is haltak a megrázkódtatásba. Hát ilyenek a gyógyulás esélyei. És ezt mindössze tizenöt perces Sötétség okozta!

– Van akit így érint, megengedem – felelte Beenay makacsul. Homlokán összeszaladtak a ráncok. – Mégsem hiszem, hogy a többség ilyen nehezen viselné el. Én aztán nem!

Sheerin fölsóhajtott.

– Gondold csak el… hogy körülötted minden… koromsötét. Sehol egy pislákoló fény, amerre csak nézel… A házak, a fák, a mezők, a föld, az ég… minden koromfekete! És fejed felett a tetejében ott égnek még a Csillagok, ha figyeltél az Apostolok prédikációira… noha nem is tudjuk egyelőre, mifélék.

El tudod ezt képzelni?

– El bizony – kötötte Beenay az ebet a karóhoz.

– Nem! Nem tudod elképzelni! – csapott az asztalra a pszichológus váratlan szenvedéllyel. – Ámítod magadat! Nem tudod elképzelni! Az agyad éppúgy nem tudja földolgozni, mint a… Nézd csak, Beenay!

Matematikus vagy, ugye? Mondd, valóban föl tudod fogni a végtelenség fogalmát? Vagy az örökkévalóságét? Csak beszélni tudsz róla. Egyenletekké párolni, és úgy tenni, mintha a számok magát a valóságot jelentenék, pedig nem egyebek puszta írásjeleknél. De mérget vehetsz rá: ha egyszer valóban belegondolsz a végtelenség eszméjébe, igen hamar beleszédülsz– A valóságnak már ilyen kis szelete is fölbontja az egyensúlyodat. Akárcsak az előbb ízelítőül megtapasztalt Sötétség. És amikor majd teljes valójában szembekerülsz vele, az agyad egyszerűen fölmondja a szolgálatot. Megtébolyodsz, Beenay! Egyszeres mindenkorra! Ezt halálos bizonyossággal állíthatom!

Súlyos csönd telepedett a szobára. Athor szólalt megy nagy sokára.

– Ez tehát a végső következtetése, dr. Sheerin? A lakosság tömeges megtébolyodása?

– Legkevesebb hetvenöt százalékban beteges téveszmékre számíthatunk. De az is lehet, hogy nyolcvanöt, vagy akár száz százalékban.

Athor megrázta fejét.

– Iszonyú! Förtelmes! Felmérhetetlen csapás az emberiségre. Mégis, meg kell mondjam, magam is csatlakozom Beenay véleményéhez… majd csak átvészeljük valahogy, s mégsem lesz akkora világkatasztrófa, mint állította. Bármilyen öreg vagyok is, nem tudok remény, optimizmus nélkül nézni a jövő elébe…

– Beszélhetnék, dr. Athor? – emelkedett szólásra Siferra.

– Persze, persze! Azért vannak itt. A régész a szoba közepére sétált.

– Bizonyos mértékig már az is csodálatos, hogy egyáltalán itt lehetek. Amikor először tanácskoztunk Beenayvel a Sagikan-félsziget leleteiről, kérve kértem, vegye hétpecsétes titoknak, amit beszéltünk.

Tudományos hírnevemet féltettem, mert láttam, hogy amennyiben nyilvánosságra hozom adataimat, igen könnyen a társadalmunkban létező legveszedelmesebb, legvisszataszítóbb, legzavarosabb vallási mozgalom támogatójának tűnhetek. Mondanom sem kell, a Láng Apostolairól beszélek…

Hanem amikor kis idő múltán Beenay is elém tette a maga felfedezéseit a szabályos időközönként visszatérő napfogyatkozásról, tudtam, nem hallgathatok tovább. Hoztam magammal pár fényképet meg térképet a Thombo-hegyi ásatásról, ami ott van Beklimot tőszomszédságában a Sagikan-félszigeten. Beenay, maga már látta őket, de ha volna szíves dr. Athomak és dr. Sheerinnek átnyújtani…

Siferra megvárta, amíg valamennyien végignézik az anyagot, s csak azután folytatta mondandóját:

– Amint látják, a Thombo Hegyet egyfajta nagyméretű dobostortának is fölfoghatjuk, ahol minden egyes ősi településréteg az előző tetején található. A legfelső, legfiatalabb réteg az úgynevezett beklimoti kultúrához tartozó város. Alatta még ugyanebből a korból való, noha a civilizáció kezdetlegesebb fokán álló emberek hagyatéka látható, ez alatt már megint másik kultúrát találunk, és így tovább, legalább hét településig visszamenően… E települések mindegyike, uraim, tűzvész martalékává vált. Gondolom, észrevették az egyes rétegek közti sötét határvonalat. Ezek égésvonalak… faszénmaradványok. Pusztán e városok alapításához, felvirágzásához és pusztulásához szükséges idő becslése alapján az egyes tűzvészek közt eltelt időtartamot megközelítőleg kétezer évnek gondoltam. A legutolsóra eszerint pontban kétezer évvel ezelőtt kerülhetett sor, közvetlenül a beklimoti kultúra kibontakozása előtt, ahonnan írott történelmünket számítjuk… A faszén azonban különösen alkalmas a radiokarbonos kormeghatározásra, ami meglehetős pontossággal engedi felbecsülni egy-egy lelőhely korát. Amint a thombói anyag Saro Citybe érkezett, tanszéki laborunk nekifogott a radiokarbon elemzésnek, és mostanára meg is kaptuk a pontos adatokat. Elmondom önöknek fejből. A legfiatalabb thombói település 2050 évvel ezelőtt pusztult el, plusz-mínusz 20 év szórással. Az alatta levő településből származó faszén 4100 éves, itt plusz-mínusz 40 év a lehetséges eltérés. A felülről számított harmadik település 6200 esztendővel ezelőtt lett a tűz áldozata, 80 év szórással. Az ezt követő település 8300 éves a radiokarbon meghatározások szerint, plusz-mínusz 100 év eltérés. Az ötödik…

– Ti jóságos istenek! – kiáltotta Sheerin. – Milyen fantasztikus szabályosság!

– Úgy, ahogy mondja! A tűzvész eszerint kétezervalahány évenként ismétlődött. Ha tekintetbe vesszük a radiokarbonmérések pontossági fokát, akár a 2049-es periodicitás is megengedhető, ez Beenay által a napfogyatkozásokra számított érték. Továbbá – s itt Siferra hangja elkomorodott – az az időtartam, amit a Láng Apostolai Isténév gyanánt jelölnek meg, s amelynek végére a világégést jövendölik.

– A tömegőrület természetes folyományaként, igen – tette hozzá Sheerin tompán. – Ha eljő a Sötétség, az emberek fényt akarnak majd… bármit, csak fény legyen. Fáklyákat, máglyákat gyújtanak, elégelnek mindent, ami csak a kezük ügyébe esik. Fölaprítják bútoraikat! Fölégetik otthonaikat!

– Nem – motyogta Beenay.

– Ne feledd – folytatta a pszichológus –, hogy nem lesznek beszámítható állapotban. Lélekben olyanokká válnak, mint a kisgyermekek, miközben testük és az agyukban fészkelő emlékfoszlányok mégiscsak megfelelnek életkoruknak. Tudni fogják hát, hogyan gyújtsanak gyufát. Csupán a tűzgyújtás következményeivel nem számolnak majd.

– Nem – mondta Beenay lesújtottan. De nem volt már hitetlenkedés a hangjában. – Nem és nem.

Siferra kért szót.

– Korábban még mondhattuk volna, hogy a Thombo Hegyét végigperzselő tűzvész csupán helyi jelentőségű esemény, a véletlenek különös egybeesése – tekintettel a végtelen idők óta tartó szabályos ismétlődésre, talán valami sajátos helyi tisztulási szertartás. Nem is tehettünk mást, mivel nem bukkantunk Sagikanhoz hasonló ősi kultúrák nyomára egész Lagashon. Beenay számításai azonban gyökeresen megváltoztatták a helyzetet. Tudjuk eszerint, hogy minden 2049. évben a világ sötétségbe borul. Sheerin azt mondja, a tömeg tüzeket gyújt majd, melyek elharapóznak, mivel nem törődnek velük. Jogos tehát a következtetés, hogy a világ minden más települése a Thombón pusztító tüzek idején maga is hasonlóképpen tűz martaléka lett. Egyelőre azonban Thombo az egyetlen épen maradt őskori régészeti lelet. A Láng Apostolai szent helynek tartják, szerintük az istenek itt mutatkoztak meg az emberiség előtt.

– És valószínűleg újra meg is teszik – mondta Athor sötéten. – így szolgáltatván bizonyítékot az elmúlt korszakok világkatasztrófáiról.

– Csak nem vált az Apostolok hívévé, professzor úr? – meredt rá Beenay megrökönyödve.

Athor úgy érezte, mintha tanítványa egyenesen őrülettel vádolná. Időbe telt, míg annyira magához tért, hogy szólni tudott, akkor azonban a tőle telhető leghiggadtabb hangon válaszolt.

– Hogy hiszek-e bennük? Nem, nem mondhatnám. Ámbátor érdekelnek, Beenay. Mégis borzadva teszem föl a kérdést: mi van akkor, ha igazuk van? Előrejelzéseink szerint 2049 éves időszakonként ránk száll a Sötétség, ők pedig ugyanezt az időt említik a Jelenések könyvében. Sheerin azt állítja, az egész világ megtébolyodik ekkor. Úgy tűnik, Siferra felfedezése bizonyítja, hogy a világnak ugyan csak egy kis szegletében, de valóban tömegesen megtébolyodtak az emberek, otthonaikat pedig fölperzselte a tűz. És ez az idő, ha igazak a számítások, ismét veszedelmesen közeledik.

– Mit javasol hát, tanár úr? – kérdezte Beenay. – Csatlakozzunk az Apostolokhoz?

Athor ismét erőnek erejével gyűrte le haragját.

– Nem, Beenay. Mindössze annyit, hogy ismerjük meg közelebbről is tanaikat, aztán meglátjuk, hasznukat vehetjük-e.

– Hasznukat? – kiáltotta Sheerin és Siferra csaknem egyszerre.

– Igen, igen! – Athor összekulcsolta nagy, csontos kezeit, és sarkon fordulva szembenézett velük. –

Hát nem látják, hogy az egész emberi civilizáció fennmaradása múlik négyünkön? Mert ez most a tét, nem több, nem kevesebb! Bármily melodramatikusan hangzik is, de mi négyen bizonyítékokkal rendelkezünk a katasztrófáról, mely hamarosan lesújt világunkra. Amikor egyetemes Sötétség száll ránk… és megtébolyítja az emberiséget… lángba borítja városainkat, szétdúlja civilizációnkat. De nem csupán mi jósoljuk ezt, hanem, ki tudja, miféle bizonyítékok alapján, az Apostolok csoportja is.

Ugyanezt a világpusztulást, hajszálra ugyanezen a napon!

– Theptár 19-én – mormolta Beenay.

– Theptár 19-én, igen. Azon a napon, amikor egyedül Dovim világít majd… és ha jól számoltunk, Lagash Kettő is kiemelkedik láthatatlanságából, a közelünkbe ér, s betöltvén az eget, kiolt minden fényt. Ezen a napon, jövendölik az Apostolok, lángba borulnak városaink. Vajon honnan tudják?

Ügyesen tippeltek? Vagy pusztán legendáikat szövögetik?

– A legtöbb tanításuknak se füle, se farka – szólalt meg Beenay. – Például azt állítják, hogy Csillagok jelennek meg az égboltozaton. Mik azok a Csillagok? Honnan az ördögből jönnek majd?

– Fogalmam sincs – vont vállat Athor. – Megengedem, az Apostolok tanításának jó része valóban nem több legendánál. Mégis rendelkezniük kell valamiféle feljegyzésekkel a régi napfogyatkozások idejéből, melyekre a mostani, rettenetes jövendöléseiket alapozzák. Ki kell tudnunk, mik ezek a feljegyzések.

– Miért pont nekünk? – kérdezte a fiú.

– Mert tudósként vezető szerepet kell vállalnunk a civilizáció megmentéséért folytatott harcban, ami a közeljövőben vár ránk – felelte Athor. – Csak akkor készülhet fel a társadalom, hogy megvédje magát a csapásoktól, ha idejében megismertetjük a polgárokkal a veszedelem természetét. A helyzet jelen állása szerint azonban csupán a becsapható, tudatlan tömegek hallgatnak az Apostolok szavára. A művelt értelmiség úgy tekint rájuk, ahogyan mi… bolondnak, holdkórosnak, rögeszmés idiótának, akár még szélhámosnak is tartja őket; Rá kell tehát vennünk az Apostolokat, osszák meg velünk asztrológiai és régészeti ismereteiket, már ha van nekik egyáltalán. És akkor mi is a nyilvánosság elé állunk. Ismertetjük felfedezéseinket, esetleg megtámogatjuk az Apostoloktól kapott bizonyítékokkal.

Lényegében tehát szövetségre lépünk velük a káosz ellenében, aminek eljöveteléről ők is, mi is meg vagyunk győződve. Ily módon a társadalom minden rétegét megnyerhetjük magunknak, a leghiszékenyebbektől a legszkeptikusabbakig.

– Azt akarja tehát, hogy a tudományt odahagyva csapjunk föl politikusnak? – kérdezte Siferra. –

Nemigen lelkesít az ötlet. Nem a mi dolgunk ez. A magam részéről arra szavazok, vegyük föl a kapcsolatot a kormánnyal, tudassuk velük, miszerint…

– A kormány! – horkant föl Beenay.

– Beenaynek igaza van – mondta Sheerin. – Én jól ismerem a kormánytisztviselőket. Bizottságot alakítanak majd, hosszas huzavona után jelentést írnak, amit irattárba süllyesztenek. Később újabb bizottságot hoznak létre az első által lefektetett igazságok kibányászására, azután pedig szavazásra kerül a dolog, és így tovább… Nem, túl kevés ehhez az időnk. A mi kötelességünk marad tehát, hogy kiálljunk a nyilvánosság elé, és elmondjuk, amit tudunk. Én tudom például, mit művel a Sötétség az emberek elméjével. Athornak meg Beenaynek matematikai bizonyíték áll rendelkezésére a közelgő veszedelemről. Siferra látta, mit tett a Sötétség az elmúlt korok civilizációival.

– De érdemes-e az Apostolok kegyeit keresnünk? – kérdezte Beenay. – Nem kockáztatjuk-e tudósi tekintélyünket, ha összeadjuk magunkat velük?

– Egyetértek – bólintott Siferra. – Tartsuk magunkat távol tőlük!

– Meglehet, igazuk van – vonta össze Athor a szemöldökét. – Talán tényleg naivitás volt részemről bármiféle munkakapcsolat felvetése ezzel a népséggel. Vissza is vonom a javaslatomat.

– Várjon csak! – mondta Beenay. – Van egy barátom, tudod, Sheerin, az az újságíró, Theremon…

aki elég jó viszonyban van az Apostolok egy magas rangú tisztviselőjével. Talán nyélbe üthetnénk a közvetítésével egy titkos találkát Athor és Őapostolsága között. A professzor úr kifürkészné, mit tudnak az Apostolok, rendelkeznek-e olyan bizonyítékokkal, amiket felhasználhatunk a magunk céljaira… és ha nem, még mindig letagadhatjuk ezt a találkozást.

– Nem rossz – felelte Athor. – Bármennyire is ízlésem ellen való, hajlandó vagyok velük találkozni…

Eszerint tehát az alapkérdéseket tekintve valamennyien egyetértünk? Önök is úgy vélik, hogy felfedezéseink birtokában cselekednünk kell?

– Én igen – jelentette ki Beenay Sheerinre pillantva. – Jóllehet a magam részéről továbbra is túl szándékozom élni a Sötétséget. De az itt elhangzottakból kiderült, hogy másokra rosszabb sors vár.

Amint egész civilizációnkra is, hacsak közbe nem lépünk, s nem teszünk valamit.

– Nagyon helyes – bólintott Athor. – Beszélj akkor a barátoddal, Theremonnal! Csak légy nagyon óvatos! Tudod, mennyire nem állhatom a sajtót. Az újságíró nem kevésbé ellenszenves fajzat számomra, mint az Apostolok. Kérd meg tehát nagyon elővigyázatosan ezt a Theremon nevű barátodat, hogy szervezzen meg egy magánbeszélgetést azzal a bizonyos Apostollal.

– Meglesz, professzor úr.

– Maga meg, Sheerin, szedjen össze nekem minden fellelhető anyagot a tartós Sötétség kórtani hatásairól, hadd nézzem át.

– Minden további nélkül, professzor úr.

– Önt pedig arra kérném, Siferra, készítsen a laikusok számára is érthető összefoglalót a thombói ásatásról. Minden lehetséges tudományos bizonyítékkal megtámogatva.

– A bizonyítékok egy része még nincs a kezünkben, dr. Athor. Erről az anyagról nem is tettem említést a mai megbeszélésen.

– Miről beszél? – ráncolta homlokát Athor.

– Feliratos agyagtáblákról – felelte a régésznő. –, amelyeket a harmadik és ötödik szinten találtunk. Dr.

Mudrin most bajlódik a megfejtésükkel. Előzetes véleménye mindenesetre az, hogy a közelgő tűzvészre vonatkozó papi intelmek lehetnek.

– A Jelenések könyve első példányai! – kiáltotta Beenay.

– Hát… könnyen lehet, hogy azok – nevetett Siferra különösebb jókedv nélkül. – Remélem, hamarosan meglesz a megfejtés, és akkor összeáll az anyag az ön számára, dr. Athor.

– Jól van – mondta az öreg. – Minden bizonyítékra szükségünk van. Ez lesz életünk legfelelősségteljesebb munkája. – Ismét körbepillantott a jelenlévőkön. – Még valamit szeretnék megjegyezni: az, hogy hajlandó vagyok az Apostolokkal tárgyalni, nem jelenti egyszersmind, hogy mögéjük állnék tekintélyemmel. Mindössze a bizonyítékaikra vagyok kíváncsi, és punktum. Ha ezt megtagadják, minden további nélkül elhatárolom magam ettől a bandától. Szeretnék kizárni a törekvéseinkből minden miszticizmust Egy fia hókuszpókuszukat nem hiszem el… csupán azt szeretném tudni, honnan tudnak a katasztrófáról. És óva intem önöket attól, hogy bármiféle közösséget vállaljanak velük. Megértették?

– Olyan ez, mint egy rossz álom – mormogta Beenay.

– Rosszabb nem is lehetne – hagyta helyben Athor. – Minden porcikámban kívánom, bárcsak üres képzelődés lenne az egész, s Theptár 19-e múltán ugyanarra a világra ébredhetnénk. Sajnos azonban, muszáj hinnünk a számoknak.

Kinézett az ablakon. Onos már lenyugodott, Dovim is aprócska ponttá zsugorodott a szemhatár fölött.

Leszállt az alkonyat, csupán Patru és Trey kísérteties, nyugtalanító fénye világította be a földet.

– Nem, többé nem kételkedhetünk ebben. Hamarosan ránk borul a Sötétség. Talán a Csillagok is előragyognak majd, noha ma még elképzelni sem tudjuk mibenlétüket. Lángba borul a világ. Tizenegy hónap választ el minket civilizációnk végétől. A világégéstől!

II - Leszáll az éj

18.

– Óvatosabb is lehettél volna – mondta Beenay.

Érezte, amint egyre inkább eluralkodik rajta a feszültség, ím eljött az este – a napfogyatkozás oly régóta félt, rettegett órája.

– Athor a legszívesebben keresztben nyelne le, Theremon. Föl nem foghatom, hogy merted ma idetolni a képed. Nagyon jól tudod, mennyire nem kívánt vendég vagy a házunk táján. Ma este meg aztán végképp nem. Gondolj bele, mi mindent hordtál össze róla az utóbbi időben…

– Megmondtam – kuncogott az újságíró. – Majd én beszélek a fejével.

– Én a helyedben nem volnék ennyire biztos a dolgomban, Theremon. Hisz végső soron agyalágyult vénembernek tituláltad a rovatodban, nem emlékszel? Az öreg példás önfegyelemmel rendelkezik, de ha fölhergelik, alaposan fölmegy a pumpája.

Theremon vállat vont.

– Ide hallgass, Beenay, mielőtt a nagykutyák riportere lettem volna, kamaszokról írogattam, úgyhogy nagy gyakorlatom van a lehetetlennel határos interjúk nyélbe ütésében. A lehetetlent vedd szó szerint.

Minden este monoklival, kék foltokkal feldíszítve tértem haza, néha pár csontom is eltört; de mindig megvolt a sztorim. Tudod, nem kis önbizalmat ad az embernek, ha pár éven át szabályosan be kell vadítania interjúalanyait a riport kedvéért. Bízd csak rám Athort!

– Hogy bevadítani őket? – kérdezte Beenay, s jelentőségteljesen a folyosóra kifüggesztett naptárra pillantott. A kalendárium smaragdzöld felirattal hirdette az aznapi dátumot: Theptár 19-ét. A nagy napot, amely hónapok óta lángbetűkkel égett minden asztronómus agyában. Az értelem és józanság utolsó napját sokak, talán legtöbbjük számára.

– Tán nem a legszerencsésebb szóhasználat pont a mai napon, nem gondolod?

Barátja elmosolyodott.

– Lehet, hogy igazad van. – Majd meglátjuk. Athor szobájának csukott ajtajára mutatott. – Ki van odabent?

– Athor, természetesen. Aztán Thilanda… az egyik asztronómusunk meg Davnit, Simbron, Hikkinan: csupa kolléga.

– És Siferra? Azt mondta, idejön.

– Pedig nincs itt. Egyelőre legalábbis.

Meglepetés suhant át Theremon arcán.

– Tényleg? Pedig amikor a minap megkérdeztem tőle, a Szentélybe készül-e, csaknem az arcomba nevetett. Azt mondta, ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is végignézi innen a napfogyatkozást. Nem hinném, hogy meggondolta volna magát. Ez a nő nem fél semmitől, Beenay!

Meglehet, afféle végső szemlét tart a dolgozószobájában.

– Az bizony megeshet.

– És túlsúlyos barátunk, Sheerin? Ő sincs itt?

– Nem, Sheerin nem jön. A Szentélybe ment…

– Bátrabb is lehetne ez a mi Sheerinünk, nem igaz?

– Legalább van benne annyi józan ész, hogy beismerje. Raissta is a Szentélyben van, meg Athor felesége, Nyilda, és szinte minden ismerősöm, az obszervatóriumiak kivételével. Te is jobban tennéd, ha odamennél, Theremon. Ha leszáll ránk ma este a Sötétség, sajnálni fogod, hogy nem fogadtad meg a tanácsomat.

– Folimun 66 szinte szóról szóra ugyanezt mondta nekem egy évvel ezelőtt, csakhogy ő a maguk Szentélyébe invitált, nem a tietekbe. De én cimbora, kész vagyok szembenézni minden rémséggel, amit az istenek rám bocsátanak. Nagy sztori vár rám ma este, és hogyan is tudnám megírni, ha elvackolom magam valami kényelmes föld alatti óvóhelyre, nem igaz?

– Holnap már nem lesz újság, amibe a cikkedet megírd, Theremon.

– Úgy gondolod? – az újságíró megragadta Beenay karját, és közel húzta magához barátját, hogy orruk csaknem összeért. Halk, fojtott hangon suttogta:

– Mondd, Beenay, csak így egymás közt, te tényleg hiszel ebben a dajkamesében, hogy leszáll ma este az éj?

– Igen.

– Nagy istenek! Komolyan mondod, cimbora?

– Az életemre esküszöm, Theremon.

– Nem, hihetetlen. Olyan megfontoltnak látszol, Beenay, olyan megbízhatónak, becsületesnek. És erre fogsz egy rakás elismerten spekulatív csillagászati előrejelzést, pár szem faszenet, amit tőlünk több ezer mérföldre ástak ki a sivatagban, meg egy sereg habzó szájú vallási fanatikust, és a legvadabb apokaliptikus zagyvasággá gyúrod össze, amit valaha is…

– Csakhogy ez nem őrültség – mondta a fiú csöndesen. – És nem is zagyvaság.

– Valóban azt gondolod, hogy ma este beköszönt a világvége?

– Az általunk ismert, szeretett és megszokott világ vége, bizony.

Theremon elengedte barátját, és kétségbeesetten tárta szét karját:

– Istenek! Még ő is ezt szajkózza! A Sötétségre mondom, Beenay, több mint egy éve próbálom észre téríteni az embereket, de hiába, akár a falnak beszélnék. Bármit is mondasz te meg a barátaid: Athor, Siferra vagy akár Folimun 66, Mondior…

– Várd ki a végét! – felelte Beenay. – Néhány óra, és megtudod…

– Legalább őszinte vagy – tűnődött el az újságíró. – Nem, az összes istenekre mondom, legalább olyan lökött vagy, mint Mondior. Pfuj! Ez minden, amit mondhatok rátok, Beenay. Pfuj!… Most pedig vezess be Athorhoz, légy szíves!

– Utoljára mondom, nem kíván látni.

– Ezt már hallottam. Vezess csak oda hozzá!

19.

Theremon álmában sem gondolta volna, hogy egyszer még így összerúgja a port az Obszervatórium tudósaival. Egyszerűen így alakultak a dolgok. Fokonként romlott meg köztük a kapcsolat az elmúlt hónapok során, amint egyre közelebb kerültek Theptár 19-éhez.

Azt tette csupán, amit újságírói tisztessége megkövetelt, gondolta. Jó, persze, Beenay a barátja volt, dr. Athor meg vitán fölül nagy csillagász, Sheerin kedves, nyílt, barátságos ember, Siferra pedig… nos, Siferra vonzó, érdekes nő és vérbeli régész. Igazán nem akarta, hogy ezeknek a rokonszenves embereknek ellenségévé váljon.

Mégis azt kellett írnia, amit meggyőződése diktált. És lelke mélyéig meg volt győződve arról, hogy az obszervatóriumi tudóscsoport legalább annyira buggyant, mint a Láng Apostolai, s éppúgy veszélyezteti a társadalom egyensúlyát.

Hiába, sehogyan sem tudta komolyan venni intelmeiket. Minél több időt töltött körükben, annál mániákusabbnak tűntek számára.

Hogy egy láthatatlan, és szemlátomást ki sem mutatható égitest száguld az űrön át mind közelebb és közelebb Lagash-hoz? Hogy a napok mozgása szerint Dovim éppen akkor marad egyedül az égen, amikor ez a láthatatlan vándor megérkezik? Hogy Dovim fénye kialszik, az egész világ Sötétbe merül, és mindenki megtébolyodik? Nem, nem volt vevő az efféle nyakatekert ostobaságokra.

Éppoly eszelősségnek tartotta az egészet, mint azt a zöldséget, amivel a Láng Apostolai etették a jónépet már évek óta. A szerzetesek ehhez képest egyetlen újdonsággal szolgáltak: a Csillagként emlegetett tünemények titokzatos eljövetelével. Még az obszervatóriumiakban is volt annyi becsület, hogy elismerjék: sejtelmük sincs, mik azok a Csillagok. Nyilván újabb láthatatlan égitestek, amelyek az Istenév lejártával tűnnek elő, mikoron Lagashra zúdul az istenek haragja. Az Apostolok legalábbis ezt jövendölték.

– Én hiszek a dologban – mondta egyszer, talán hat hónapja Beenay a Hat Nap Klubban. – Mármint a napfogyatkozásban és a Sötétségben. A Csillagokban nem. Nincs más az univerzumban a bolygónkon, a hat napon, pár jelentéktelen aszteroidán meg… Lagash Kettőn kívül. Ha Csillagok is volnának, hogyhogy eddig nem fedeztük föl jelenlétüket? Miért nem tudjuk megmérni a perturbációjukat, ahogy Lagash Kettőét megmértük? Nem, Theremon, ha a Csillagok léteznek, akkor az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete nem stimmel. Pedig tudjuk, hogy tökéletesen megállja a helyét.

Ennyi telt hát Beenaytől! Hiszen Folimun is csaknem szóról szóra ugyanezt mondta: „Tudjuk, hogy a Jelenések könyve minden igazság forrása”.

Kezdetben, amikor Beenay és Sheerin először beszéltek a világra pusztulást hozó Sötétségről, az újságíró félig-meddig kétkedve, félig-meddig lenyűgözve az apokaliptikus látomás ereje által, igazán mindenben segítségükre volt.

– Athor találkozni akar Folimunnal – jelentette be Beenay. – Ki akarja puhatolni, nincs-e az Apostoloknak olyan ősi asztrológiai feljegyzése, ami alátámasztaná felfedezéseinket. Tudnál segíteni a találkozó megszervezésében?

– Fura ötlet – nevetett Theremon. – A lobbanékony öreg tudós, amint a tudomány lábbal tiprója minden antitudomány legfőbb képviselője, kegyeskedik fogadni. De persze megteszem, amit tudok.

A találkozót meglepően könnyű volt tető alá hozni. Amúgy is készült ismét meginterjúvolni Folimunt, a keskeny arcú Apostol másnapra várta.

– Hogy Athor? – mondta Folimun elgondolkozva, amikor átadta a professzor üzenetét. – Vajon mit akarhat épp tőlem?

– Talán be akar állni Apostolnak – tréfálkozott Theremon.

Folimun felkacagott.

– Nem túl valószínű. A híréből ítélve előbb festené be magát hupikékre, és sétálna végig meztelenül a Saro sugárúton.

– Lehet, hogy megtért – felelte az újságíró, majd némi hatásszünet után óvatosan hozzátette:

– Biztos forrásból tudom, hogy ő meg a stábja fölfedeztek valamit, ami támogatja az önök tanításait.

Folimunnak arcizma sem rendült, mindössze szemöldökét vonta föl egy hajszálnyira.

– Roppant érdekes – mondta hűvösen.

– Legjobb, ha megbeszélik egymás közt.

– Talán valóban ez volna a legjobb – bólintott az Apostol.

És így történt. Theremon sosem tudta meg, bárhogy törte is magát, mi esett kettejük között. A találkozásra négyszemközt került sor, s egyik fél sem volt hajlandó akár egyetlen szót is elárulni a részletekről, legalábbis az újságíró tudomása szerint. Beenay, az Obszervatóriummal való legfőbb összekötője is csak találgatni tudott.

– Az öreg úgy véli, ősi asztrológiai feljegyzésekhez kapcsolódó iratokat őriznek az Apostolok, mindössze ennyit tudok mondani. Athor azt gyanítja, évszázadok során adták tovább titkos ismereteiket, talán a legutolsó napfogyatkozás óta. A Jelenések könyve bizonyos passzusai egy régi, elfelejtett nyelven íródtak, tudod.

– Nem régi, elfelejtett hablatyot akartál inkább mondani? Eddig még senkinek sem sikerült zöld ágra vergődnie ezzel a zagyvasággal!

– Hát, ami engem illet, nekem valóban nem – mondta Beenay. – De egészen szavahihető filológusok állítják, hogy e passzusok ténylegesen a történelem előtti időkből származnak. Mi van akkor, ha az Apostolok meg tudták fejteni ezt a nyelvet? Persze hallgatnak róla, így nem tudunk a Jelenések könyvében esetleg megbúvó asztrológiai utalásokról. Talán ezután szaglászik Athor.

Theremon elképedt.

– Azt akarod mondani, hogy korunk, ha nem éppen minden idők legnagyobb asztronómusa ezeknek a hisztérikus fanatikusoknak a véleményét kéri tudományos kérdésekben?

– Annyit tudok, hogy Athor éppúgy ki nem állhatja az Apostolokat, mint te, mégis úgy véli, javunkra válhat a Folimun barátoddal való találkozás.

– Barát a csodát! Szigorúan szakmai ismeretség.

– Hívd, ahogy akarod – felelte Beenay, de nem mondhatta tovább, mert Theremon torkára forrasztotta a szót. Az újságíróban valósággal forrt a méreg; ezen maga lepődött meg a legjobban.

– Ha tudni akarod, csöppet sincs ínyemre, hogy ti meg az Apostolok így összeszűritek a levet. Az Apostolok az én szememben magát a Sötétséget szolgálják! A legsötétebb, leggyűlöletesebb reakciós nézeteket. Kapjanak szabad kezet, és csakhamar újra a sötét középkorba süllyedünk: böjttel, szüzességi fogadalommal, önsanyargatással meg effélével. Épp elég nyűg, hogy az ehhez hasonló elmebetegek idióta fecsegésükkel megzavarhatják mindennapjaink nyugalmát. De ha már egy Athor-léptékű egyéniség is melléjük áll, és tekintélyével támogatja ezeket a groteszk mumusokat, saját felfedezését mocskolva be locsogásukkal; akkor, kedves cimborám, vedd tudomásul, mostantól a legnagyobb gyanakvással vagyok kénytelen szemlélni mindent, ami csak elhangzik az Obszervatóriumban.

Beenay arcáról csak úgy sütött a megbántottság.

– Ha tudnád, Theremon, milyen megvetően beszél Athor maga is az Apostolokról; milyen kevéssé tiszteli minden megnyilatkozásukat…

– Akkor miért ereszkedik le mégis hozzájuk?

– Te is beszéltél Folimunnal!

– Az más. Tetszik, nem tetszik, Folimun körül mindig történik valami, ami csemege a nagyközönségnek. Nekem meg az a dolgom, hogy kiderítsem, mit forgat a fejében.

– Talán – mondta a fiú szenvedélyesen – Athor sem gondolkodik másként.

E ponton abba is hagyták a mind jobban elmérgesedő vitát. Mivel Beenay szemlátomást semmit sem tudott az Athor és Folimun között kötött paktumról – már ha volt ilyen egyáltalán – Theremon nem sok értelmét látta, hogy nyaggassa.

Később azonban az újságíró rádöbbent, hogy e beszélgetéstől vette kezdetét az egyetemiektől való elhidegülése – ekkortól vált rokonszenvező, kíváncsi szemlélőből csipkelődő-megvető kritikussá. Bár a saját közbenjárása mozdította elő, az Obszervatórium igazgatója és az Apostol között létrejött találkozás mostanra a legalantasabb árulásnak tűnt a szemében, Athor naiv behódolásának a maradiság és vakhit erőivel szemben.

Jóllehet, soha nem sikerűit rávennie magát, hogy elhiggye a tudóscsoport bejelentését – minden úgynevezett „tárgyi bizonyítékuk” ellenére sem –, rendszerint mégis semleges álláspontra helyezkedett cikkeiben, amikor a közelgő napfogyatkozásról szóló első hírek kezdtek feltünedezni a Krónika hasábjain.

„Félelmetes felfedezés – írta akkortájt –, valóban több mint riasztó, ha igaz. Mint Athor 77 megalapozottan állítja, a hirtelen a világra köszöntő tartós Sötétség eddig példa nélkül álló katasztrófába torkollhat. A tengerentúlról azonban ellenvélemény is elhangzott ma reggel.

’Bármennyire tiszteljük-becsüljük is Athor 77 tudósi nagyságát – jelenti ki Heranian 1104, Kanyipilitnyuk Császári Obszervatóriumának udvari asztronómusa – egyelőre még nincs semmi szilárd, kézzelfogható bizonyítékunk a Lagash Kettőként emlegetett mellékbolygó létezéséről, azon az egy sajátosságán túl, hogy képes a Saro-csoport által előrejelzett napfogyatkozás előidézésére.

Jusson eszünkbe, hogy a napok – még a legkisebbje is, mint amilyen Dovim – többszörösei egy ilyen kóbor égitestnek. Az meg aztán egyenesen a mesék világába utalható, hogy az állítólagos mellékbolygó pontosan azt a helyzetet foglalná el az égen, ami a világunkat érő napsugárzás kioltásához szükséges…”’.

Ezt követte azonban Mondior 71 hírhedt beszéde Umilithár 13-án, amelyben Őapostolsága elbüszkélkedett, hogy a legnagyobb élő tudós áldását adta a Jelenések könyvére. „A tudomány hangja eggyéolvad most a Mennyekével – kiáltotta. – Ezért óva intelek benneteket: ne bízzatok többé se csodában, sem vágyálmokban. Jöjjön, aminek jönnie kell! Semmi sem mentheti meg a világot az istenek haragjától, csak ha elhagyjátok bűneiteket, és jó útra tértek, a becsület és erény útjára.” Mondior bombasztikus frázisai kizökkentették Theremont semlegességéből. Beenay iránti szolidaritásból egy ideig többé-kevésbé igyekezett komolyan venni a napfogyatkozás hipotézist.

Mostantól azonban nem látott benne egyebet, mint afféle uborkaszezonbeli álhírt – no meg a sajnálatos tényt, hogy néhány önmagát is becsapó tudós, közvetett bizonyítékok s véletlenszerű egybeesések iránti túlméretezett lelkesedésében bolondot csinál magából, és kiszolgálójául szegődik a század legtébolyultabb sületlenségének. Másnap a következőt írta rovatában: „Mondják, maguk is eltöprengtek már azon, mivel sikerült a Láng Apostolainak megtéríteniük Athor 77-et? Hisz eddig az asztrológia Nagy Öregje mutatta a leghevesebb ellenállást e csuklyás-kámzsás szemfényvesztők hókuszpókuszaival szemben. Netán valamelyik kígyónyelvű Apostol bűvölte el úgy a nagy tudóst, hogy ennyire kivetkőzött magából? Vagy talán azoknak a rossz nyelveknek adjunk igazat, melyek a Saro Egyetem elefántcsonttornyai mögött azt rebesgetik, hogy kissé túlontúl is magasra állították a kötelező nyugdíjkorhatárt e tisztes intézmény falain belül?”

És ez csupán a kezdet volt.

Theremon immár tudta, hol a helye. Ha az emberek a végül mégis komolyan veszik ezt a napfogyatkozás históriát, már jóval a Sötétség beállta előtt összeroppan a társadalom. Pánik tör ki a városban. Tömeghisztéria, a törvényes rend összeomlása, általános szorongás és létbizonytalanság – s az ördög tudja, miféle érzelmi kitörések, még mielőtt a rettegett nap ártalmatlanul elmúlna a fejük fölül. Kutya kötelessége tehát, hogy – a nevetés oly hatásos fegyverével – eloszlassa az Éjszakára, a Sötétségre, az Utolsó ítéletre vonatkozó félelmeket.

Ezért amikor Mondior azt mennydörögte, hogy lesújtani készül reájuk az istenek haragja, Theremon 762 vitriolos életképekben vázolta, milyenné válna a világ, ha az Apostolok „reformkísérletei” sikerrel járnának – bokáig érő fürdőruhákba bugyolálva járnának eztán strandra, minden egyes sporteseményt hosszas imádságok előznének meg, a regényírás és drámaművészet klasszikusaiból pedig gondosan kiollóznánk a legszemernyibb istentelenséget is.

Amikor pedig Athor és csoportja ábrákat tett közzé a lapokban a láthatatlan és szemlátomást soha fel nem bukkanó Lagash Kettő pályájának szemléltetésére, melyet hűen követve a titokzatos égitest a halványvörös Dovimmal rendez majd égi randevút, az újságíró a mennyben szökdécselő sárkányokról, láthatatlan óriásokról és egyéb mitológiai szörnyekről faragott tréfákkal replikázott.

Miután Mondior Athor 77 tudományos tekintélyét lobogtatva eldicsekedett, hogy az Apostolok tanításai immár a világiak támogatását is elnyerték, Theremon megkérdezte, miként veheti eztán bárki komolyan Athor 77 megnyilatkozásait, mikor a napoknál is világosabb, hogy ugyanolyan sültbolond, mint maga a Főapostol.

Amint Athor élelmiszerkészletek, tudományos és műszaki eszközök, általános civilizációs ismeretek egybegyűjtését szorgalmazta, amire az emberiségnek az általános téboly kitörésekor szüksége lehet, Theremon megjegyezte, hogy ez a bizonyos téboly már el is kapott egyeseket, és listát készített az óvóhelyen szerinte felhalmozandó, nélkülözhetetlen cikkekről („konzervnyitó, rajzszög, a szorzótábla sokszorosított példányai, játékkártyák stb… A nevüket pedig ne felejtsék el a jobb csuklójukra kötözni, hátha kimegy a fejükból a Sötétség leszálltakor… A bal csuklójukra is írják föl a biztonság kedvéért: Név a jobb csuklón”).

Az újságíró mindenesetre elérte célját. Olvasói nem tudták, melyik társaság a bolondabb – az Apokalipszisről káráló Apostolok vagy az Obszervatórium patetikus, orruknál fogva vezetett tudósai.

Egy biztos: hála Theremon éles nyelvének, egyetlen polgártársa sem hitte, hogy bármi rendhagyó vár rá Theptár 19-én.

20.

Athor alsó ajkát harciasan előretolva, lángoló tekintettel meredt a Krónika firkászára. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel sikerült megőriznie önuralmát.

– Maga itt? Hát ekkora pimaszságot sem láttam még életemben!

Theremon üdvözlésre nyújtotta kezét, mintha valóban elképzelhetőnek tartaná, hogy Athor elfogadja jobbját. Egy pillanat múltán azonban le is eresztette, és meglepő hidegvérrel fogadta az Obszervatóriumigazgató szidalmait.

Athor hangja remegett a nehezen visszafojtott dühtől:

– Ördögi orcátlanságról tesz tanúbizonyságot uram, hogy a történtek után, és épp ma este, ide meri tolni a képét, Beenay, aki idegesen meg-megnyalta szája sarkát, most beavatkozott a sarokból:

– De hát, végtére is, professzor úr…

– Te hívtad ide? Amikor pedig határozottan megtiltottam minden…

– Professzor úr, én…

– Dr. Siferra hívott meg – szólt közbe az újságíró. – Méghozzá igen szívélyesen. Az ő meghívására érkeztem.

– Még hogy Siferra? Csak nem képzeli, hogy elhiszem? Csak pár hete panaszkodott nekem, milyen felelőtlen gazfickó maga. A lehető legélesebb hangnemben nyilatkozott magáról. – Athor most körülnézett. – Mellesleg, hol van Siferra? Nem azt mondta, hogy idejön? – De nem kapott választ kérdésére. Az öreg ekkor Beenayhez fordult: – Szóval te hurcoltad ide ezt az újságírót, Beenay!

Mélységesen megdöbbent, hogy ilyesmire vetemedtél. Fegyelmezetlenségnek itt nincs helye! Az Obszervatóriumba ma este egyetlen újságírónak sincs bejárása. Ennek meg itt már jó ideje nincs.

Kísérd is ki, de tüstént, Beenay!

– Igazgató úr! – szólalt meg Theremon –, ha megengedné, hogy megmagyarázzam…

– Nem hinném, hogy bármit is mondhatna, fiatalember, amivel semmissé tehetné mindennapos kirohanásait, melyeket az utóbbi néhány hónapban volt szíves ellenük intézni! Ön lehengerlő kampányt folytatott lapja hasábjain minden erőfeszítésünk ellen, amivel a világot próbáltuk felkészíteni a közelgő veszedelemre. Mondhatom, büszke lehet magára. Személyeskedő, olcsó csipkelődéseivel sikerült elérnie, hogy intézményünk nevetség tárgyává váljon.

Ezzel felkapta a Krónika egy példányát az asztaláról, és Theremon felé rázta:

– Egyetlen magához hasonlón, hírhedten pimasz fráter sem mert volna ma a szemem elé kerülni. És minden újságíró közül épp maga az, aki idetolakszik, amikor senki se kérte!

A professzor a padlóra hajította az újságot, az ablakhoz lépett, és karbafont kézzel hátat fordított a betolakodónak.

– Kérem, haladéktalanul távozzék! – dörögte. – Beenay, dobd ki innen!

Zúgott a feje a haragtól. Tudta azonban, hogy el kell fojtania mérgét. Nem engedhette meg, hogy most, a világkatasztrófa előtt, amellyel néhány órán belül szembe kell nézniük, bármi is lekösse figyelmét.

Morcosan bámulta tehát Saro City égre rajzolódó körvonalait, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára – már amennyire nyugodt lehetett ezen az estén.

Onos a láthatár peremén időzött. Hamarosan eltűnik szem elől, s a távoli ködökbe vész. Az öreg elmélyülten tanulmányozta a napnyugtát.

Tudta, soha többé nem látja viszont ép elmével Onos arany fényét.

Sitha hideg, fehér parazsa alacsonyan állt az égen, a szemhatár s a város túloldalán. Ikertestvére, Tano már lenyugodott – az ellenoldali félteke egére költözött, amely csakhamar az ötnapos égbolt ritka tüneményét élvezheti –, és maga Sitha is mind gyorsabban hanyatlott alá. Pár perc, és ez a nap is elhagyja őket.

Háta mögött meghallotta Beenay és Theremon pusmogását.

– Még mindig itt van ez az ember? – kérdezte vészjóslóan.

– Professzor úr, azt hiszem, okosabb volna meghallgatnia – kockáztatta meg Beenay a közvetítést.

– Iiigen? Tényleg azt hiszed? – Athor sarkon perdült tekintete villámokat szórt. – Nem, Beenay, elébb nekem lesz hozzá egypár szavam!

Ellentmondást nem tűrő méltósággal magához intette az újságírót, akinek láthatóan nem állt szándékában távozni.

– Jöjjön hát, fiatalember! Most megkaphatja tőlem a sztoriját!

Theremon lassú léptekkel megindult feléje. Athor széles mozdulattal az égboltra mutatott.

– Sitha nemsokára lenyugszik… nem, már le is nyugodott. Pár perc, és Onos is követi. A hat nap közül mindössze Dovim marad az égen. Látja, ugye?

Kérdése merőben felesleges volt. A vörös törpe mintha a szokásosnál is apróbbra zsugorodott volna ma este, mint egy összegömbölyödött sündisznó. Évtizedek óta nem látszott ilyen parányinak.

Mindazonáltal delelőjén állt, s misztikus, rőt sugara baljós, vérvörös fénybe vonta a tájat, amint Onos ragyogása kihunyt.

Athor égnek fordított arcát mintha lángra gyújtotta volna Dovim parázsló fénye.

– Nem telik bele négy óra – mondta az öreg –, s véget ér civilizációnk mai formája. Amint látja, előrejelzésünk első fele máris teljesült: Dovim egyedül maradt az égbolton.

Összehúzott szemmel fürkészte a láthatárt. Onos aranysárga sugara utolsót lobbant, majd kialudt.

– Látja már! Dovim van csak fent! Négy óránk van tehát, míg minden véget ér. Menjen, írja meg!

Csakhogy nem lesz, aki elolvassa.

– És mi van, ha eltelik ez a négy óra… aztán megint négy, és nem történik semmi? – kérdezte Theremon csöndesen.

– Emiatt sose fájjon a feje! Biztosíthatom, rengeteg minden történik.

– Talán. De ha nem?

Athort ismét elöntötte az indulat.

– Ha nem hordja el magát azonnal, kedves uram, és Beenay sem hajlandó kivezetni az épületből, hát idehívom az egyetem őreit, és… Nem. Civilizációnk búcsúestéjén nem engedhetek meg semmi tettlegességet. Öt percet kap, uram, hogy elmondja, ami a begyét nyomja. Eztán vagy megengedem, hogy velünk együtt nézze végig a napfogyatkozást, vagy önszántából távozik. Megértette?

Theremon mindössze egyetlen pillanatot habozott.

– Méltányos ajánlat. – bólintott. Athor elővette zsebóráját.

– Öt perce van tehát.

– Helyes! Ajánlatom lényege a következő: ugyan mi káruk származik abból, ha nyernek egy hiteles beszámolót? Ha jóslatuk beteljesül, a jelenlétem úgysem nyom sokat a latban… a világ elpusztul, megszűnnek az újságok, egyetlen tollvonással sem árthatok maguknak. Másfelől viszont, mi történik, ha mégsem lesz napfogyatkozás? Az egész világ önöket kacagja majd. Nem volna okosabb baráti kezekre bízni a dolgok elsimítását?

– Úgy érti, a maga kezeire? – horkant föl Athor.

– Természetesen! – Theremon hanyagul lehuppant a legkényelmesebb fotelba, és keresztbe vetette lábát. – Elismerem, néha kissé erősen fogalmaztam cikkeimben, de nem szólhatnak semmit; amennyire és ameddig lehetett, igyekeztem mérlegre tenni szempontjaikat. Végül is Beenay a barátom. Ó beszélt először az itt zajló eseményekről, és emlékezzenek vissza, eleinte igazán maguk mellé álltam. Mégis, engedje meg, hogy megkérdezzem, dr. Athor: miként lehetséges, hogy ön, a tudománytörténet egyik legjelentősebb ; alakja, hátat fordít századunk vívmányainak, a józan ész győzelmének a babonaság fölött, a tények elsőbbségének az álmok világával szemben, a tudás hatalmának a vakhit ellenében? A Láng Apostolai a múltból ittmaradt őskövületek, s a Jelenések könyve sem egyéb zavaros ostobaságnál. Minden gondolkodó, haladó elme tudja ezt. Nem csoda hát, ha megbotránkozást kelt a tudósok pálfordulása, amellyel szentesítik a vallási fanatikusok igéit.

Amikor…

– Nincs igaza, fiatalember! – szakította félbe Athor. – Bár adataink egy része az Apostoloktól származik, a miszticizmusukkal semmiféle közösséget nem vállalunk. A tények magukért beszélnek, és mi tagadás, az Apostolok úgynevezett „ostobaságát” szilárd tények támasztják alá. Biztosíthatom, magunk sem fogadtuk kitörő örömmel ezt a felfedezést. Elválasztottuk tehát tanításaik igazságmagvát a vallási körítéstől és fennhéjázó „reformkísérleteiktől”. Higgye el, az Apostolok legalább annyira gyűlölnek minket; mint maga.

– Én nem gyűlölöm magukat. Mindössze azt próbálom megértetni, hogy a nagyközönség fölzúdult maguk ellen. Vért kiáltanak.

Athor ajka megvetően megrándult.

– Tegyék csak.

– És mi lesz holnap?

– Nem lesz holnap!

– És ha mégis? Gondoljanak bele… csupán hogy lássák az érem másik oldalát is. A népharag nem gyerekjáték. Végül is, mint tudják, az egész pénzügyi világ nagy felinduláson ment keresztül az elmúlt néhány hónapban. A tőzsde három ízben is az összeomlás határán állt, ha észrevették egyáltalán. A józanabb befektetők nem hisznek persze a világvégében, akadnak azonban olyanok, akik igen! Mit tesznek tehát az élelmesebb pénzemberek? A pánik ébredésekor sietve túladnak papírjaikon – maguk is gerjesztvén ezzel a pánikot. Később jóval olcsóbban visszavásárolják az árujukat, s amint a piac föllendül, jó pénzért újfent túladnak rajta: a kör bezárult. És, mit gondolnak, mi a helyzet az üzleti életben? Jó, a kedves vevő sem hisz maguknak; de azért csak nem vesz magának új kerti széket, ugyebár? Jobb most megfogni a pénzt, ki tudja, mit hoz a jövő. Esetlen konzervet, lőszert kell vásárolni rajta bútor helyett… Érti már, dr. Athor? Ha túlleszünk ezen, az üzleti világ menten a vérüket követeli. Hisz’ ha minden lökött – már bocsánat a kifejezésért –, mi több, a tudomány álarcát öltő lökött bármely sületlen elképzelésével felforgathatja egy ország gazdaságát, akkor az embereknek tenni kell arról, hogy ez soha többé ne ismétlődjék meg. Vérszagot érzek, doktor úr!

Athor egykedvűen hallgatta az újságírót. Az öt perc a végéhez közeledett.

– És mivel tudna segítségünkre lenni?

– Na tehát – folytatta Theremon immár széles vigyorral –, az ötletem a következő: már holnaptól ingyenes szóvivőjüknek szegődöm. Vagyis megpróbálom lecsillapítani a nép haragját, miként annak idején a nemzetünkre nehezedő feszültséget igyekeztem enyhíteni – ha kell, a humor, a gúny fegyverével. Tudom, tudom… nem lesz kellemes, hiszen kénytelen leszek szánalmas félkegyelműnek feltüntetni magukat. De ha sikerül megnevettetnem az embereket, a haragjuk is elpárolog. Cserébe mindössze annyit kérek, hogy itt maradhassak az Obszervatóriumban ma éjszaka.

Athor hallgatott. Beenay azonban nem állta meg szó nélkül:

– Professzor úr, vegye fontolóra! Tudom, minden lehetőséggel számoltunk. Mégis, maradt egy a millióhoz vagy akár csak egy a milliárdhoz esély, hogy hiba csúszott a számításainkba. És ha…

Athor egyetértést vélt kiolvasni a jelenlévők halk morajából. Nagy istenek, hát az egész tanszék ellene fordul? Hirtelen keserűség öntötte el.

– Azért engedjem magunk közé, hogy holnapra paprikajancsit csináljon belőlünk? Azt hiszi, ennyire elvette a szenilitás az ítélőképességemet, fiatalember?

– De hát épp ezt magyarázom! A jelenlétem se nem oszt, se nem szoroz, bármi jöjjön is. Ha valóban lesz napfogyatkozás, s ránk száll a Sötétség, a legmélyebb tiszteletre számíthat részemről. Megadok minden segítséget, ami csak tőlem telik az eljövendő válság idején. Ha viszont elkerül minket a katasztrófa, minden erőmmel iparkodom majd megvédeni önöket, dr. Athor a feldühödött polgárok haragja ellen, akik…

– Kérem! – szólalt meg egy zengő női hang. – Hadd maradjon, dr. Athor!

A professzor körülnézett. Siferra érkezett meg időközben.

– Elnézést a késésért. Támadt egy kis zűr az utolsó pillanatban a régészeten, és… – Gyors pillantást váltott Theremonnal – Nagyon kérem, ne haragudjon rá! Tudom, milyen kegyetlenül kigúnyolt bennünket. Mégis én voltam, aki idekértem ma estére, hadd tudja meg első kézből, mennyire nem volt igaza. Tekintse a vendégemnek, doktor úr!

Athor lehunyta szemét egy pillanatra. Még hogy Siferra vendége! Ez már több a soknál! Miért nem hívják meg mindjárt Folimunt? Netán Mondiort?

De elment a kedve a további vitától. Az idő sürget. És láthatóan egyetlen kollégának sincs kifogása Theremon jelenléte ellen. Végül is, mit számít? Számít valami is ezek után?

Beletörődve sóhajtott fel:

– Jó, legyen. Maradjon, ha annyira akarja. Ám nyomatékosan kérem, semmi módon ne akadályozzon bennünket kötelességünk teljesítésében. Megértette? Iparkodjék minél kevésbé láb alatt lenni. Azontúl vésse eszébe, hogy ennek az intézménynek én vagyok a főnöke, s bármily lekicsinylőleg nyilatkozott is rólam újságja hasábjain, teljes együttműködést és engedelmességet követelek…

21.

Siferra Theremonhoz lépett, és halkan odasúgta:

– Nem hittem, hogy eljön.

– Miért? Nem gondolta komolyan a meghívást?

– Dehogynem. De tudja, olyan kíméletlenül ostorozott minket a cikkeiben… annyira nem ismert könyörületet, olyan…

– Felelőtlen vagyok, ezt mondta rólam, nem?

– Az is – vörösödött el Siferra. – Álmomban sem hittem, hogy azok után, amit összeírt róla, az öreg elé merjen állni.

– Ha szörnyű jóslatai igaznak bizonyulnak, nemcsak hogy eléállok, de térden állva kérek bocsánatot.

– És ha nem bizonyulnak igaznak?

– Akkor viszont szüksége lesz rám – felelte Theremon. – Nem csak neki, valamennyiüknek.

Következésképp a legjobb helyre hozott a lábam ma este.

Siferra meglepett pillantást vetett az újságíróra. A férfi mindig meghökkentette szavaival, képtelen volt kiigazodni rajta. Természetesen ki nem állhatta – ez nem lehetett kérdés. Theremon minden tulajdonsága, a foglalkozása, beszédmódja, ficsúros öltözködése közönséges, ízléstelen alakra vallott.

Egész személyisége az Egyetem falain túli világ bárdolatlan, sivár, harsány közönségességét jelképezte, amit a nő úgy megvetett, és amitől annyira irtózott.

És mégis, mégis…

Mégis voltak Theremon jellemének olyan vonásai, melyeket ha vonakodva is, de kénytelen volt elismerni. Kemény és hajthatatlan elszántsága például, amivel végigvitte elgondolásait. Ez tetszett Siferrának. Emellett szókimondó is, egészen a modortalanságig. Homlokegyenest ellentéte a körötte nyüzsgő mézesmázos, agyafúrt, karrierista egyetemi embereknek. És persze okos is, ehhez nem fér kétség, még ha tagadhatatlanul könnyed tollát, frappáns, egyéni stílusát, mélyenszántó gondolatait olyan alpári, semmitmondó területre pazarolja is, mint az újságírás. Mindezek mellett a régésznő becsülte testi erejét is: vállas, tagbaszakadt, s láthatóan jó egészségnek örvendő férfi volt. Siferra sosem kedvelte a nyámnyila alakokat. Ami azt illeti, épp elég gondot fordított saját kondíciójára is.

Bármily valószínűtlennek tűnt is, bármennyire feszélyezte is a gondolat, mégis rá kellet döbbennie, hogy vonzódik a férfihoz. Az ellentétek vonzása volna? – tűnődött magában. Igen, igen, ez rá a pontos kifejezés. Vagy mégsem? A lelke mélyén érezte, hogy a felületi különbségek dacára több rokon vonás fűzi össze Theremonnal, mint amit hajlandó volna elismerni. Feszengve tekintett az ablak felé.

– Sötétedik. Ilyen koromsötétet sem láttam még életemben.

– Fél? – kérdezte Theremon.

– A Sötéttől? Nem igazán. Attól félek, ami utána jön. Maga is jobban tenné, ha komolyan venné.

– Miért, mi jöhet eztán? Felkél Onos, aztán gondolom még néhány nap, és minden úgy lesz, mint annak előtte.

– Maga nagyon biztos a dolgában.

Theremon felnevetett.

– Eddig, amióta az eszemet tudom, Onos minden áldott reggel felkelt. Miért ne bíznék abban, hogy holnap is ezt teszi?

Siferra a fejét csóválta. Tessék, már megint fölbosszantja avval az átkozott nyakasságával. És még néhány perccel ezelőtt azt bizonygatta magának, hogy vonzónak találja.

– Onos valóban fölkél holnap – felelte fagyosan –, és olyan pusztulásnak lesz tanúja, amit maga a korlátolt képzelőerejével nyilván képtelen elképzelni.

– Úgy érti, hogy lángba borul a világ? És a polgárok makogva, nyálzó szájjal bóklásznak majd az égő városok közepette?

– A régészet tanúsága szerint…

– Igen, persze, tűzvész pusztított, tömegek estek egymás torkának. De csupán egyetlen körülhatárolt területen, ezer mérföldekre innen s több ezer évvel ezelőtt. – Theremon szemében hirtelen dühös fény gyúlt. – Ugyan milyen régészeti lelet bizonyítja tömegméretű téboly kitörését? Minden következtetését ezekből az ősi tüzekből vonja le? És arra nem gondolt, hogy rituális tüzek is lehettek, melyeket tökéletesen épelméjű férfiak és nők a Sötétség elűzésére, a napok visszabűvölésére gyújtottak? Jó, a meggyújtott tűz aztán mindannyiszor elharapózott, és nagyobb galibát is kavart, de, az ördögbe is, miért tartja ezt feltétlen bizonyítéknak a lakosság tömeges elmezavara mellett?

Siferra szigorúan pillantott rá.

– Erre is van bizonyítékom. Mármint a tömeges elmezavarra.

– Éspedig?

– Az agyagtáblák feliratai. Csak ma reggel sikerült befejeznünk számítógépes összevetésüket a Láng Apostolai által szolgáltatott filológiai adatokkal…

Theremon fölkacagott.

– No hiszen, a Láng Apostolai! Gratulálhatok, maga is Apostolnak állt, Siferra? Szégyen és gyalázat!

Hogy egy ilyen jó alakú nő, mint maga mostantól kénytelen legyen azokba a formátlan, szörnyű csuhákba bugyolálni magát…

– Jaj! – kiáltotta Siferra, s bíborpirosra vált a haragtól és a gyűlölettől. – Hát maga mindenen csak gúnyolódni tud? Annyira meg van győződve önnön csalhatatlanságáról, hogy az igazsággal szembenézve is csak szánalmas tréfákra futja? Jaj… maga lehetetlen ember…

Ezzel sarkon fordult, és faképnél hagyta az újságírót.

– Siferra… Siferra… várjon…

A régésznő azonban mintha meg sem hallotta volna. Majd szétvetette a tehetetlen düh. Látta már, milyen borzasztó tévedést követett el, amikor idehívta ezt az alakot a napfogyatkozás éjszakáján.

Kellett neki egyáltalán szóba állnia vele!

Beenay bűne az egész, gondolta. Ő tehet mindenről!

Végül is az asztronómus mutatta be Theremonnak az Egyetemi Klubban, még hónapokkal ezelőtt. Az újságíró és Beenay szemlátomást régóta ismerték egymást, s Theremon időnként kikérte a fiú véleményét a cikkeit érintő tudományos kérdésekben.

Akkoriban éppen Mondior 71 világvége-jóslata foglalkoztatta a közvéleményt, melyet egy évvel későbbre, Theptár 19-ére jövendölt. Az Egyetemen persze semmibe vették Mondiort meg az Apostolait, de ekkor Siferra és Beenay szinte egyidőben rábukkantak felfedezéseikre, ami azzal a sajnálatos következménnyel járt, hogy mindketten kénytelen-kelletlen megerősítették az Apostolok hittételeit.

Ezen az első találkozáson Theremon láthatóan mindent tudott a thombói ásatásról, hiába kötötte a régésznő Beenay lelkére a titoktartást. Maga a bemutatkozás a világ legtermészetesebb módján zajlott le. Siferra és Beenay már a Klubban ültek, noha korántsem előre megbeszélt randevú, csupán a véletlen folytán. Amikor Theremon belépett, Beenay mindössze ennyit mondott:

– Theremon, ez itt dr. Siferra a Régészeti Tanszékről. Amire az újságíró gondolkodás nélkül rávágta:

– Ó, persze, azoknak a leégett falvaknak a kiásója.

– Elmondtam neki – sietett magyarázkodni Beenay. – Tudom, szavamat adtam, hogy lakatot teszek a számra. A négyes tanácskozásunk után azonban úgy véltem, nem sokat számít, eggyel többen vagy kevesebben tudnak róla. No persze, megeskettem, hogy hallgat, mint a sír… mert, Siferra, én megbízom ebben a fickóban, igazán, és szentül hiszem, hogy…

– Jól van, Beenay – Siferrának csak nagy erőfeszítéssel sikerült palástolnia bosszúságát. – Jobban tette volna, ha tényleg lakatot tesz a szájára. De most már nem lehet visszaszívni; megbocsátok hát magának.

– Ne féljen, semmi végzetes nem történt – mondta Theremon. – Beenay megesketett mindenre, ami szent, hogy nem írok a dologról. Hanem, tudja, fantasztikusan érdekes! Egyenesen lenyűgöző!

Mennyire saccolja a legalsó települést? Úgy ötvenezer évesre?

– Inkább tizennégy-tizenhatezer lehet – felelte Siferra. – De még ez is hatalmas idő, ha meggondolja, hogy Beklimot – tud Beklimotról, ugye? – mindössze kétezer éves, és eddig a legrégibb lagashi településként emlegették. Megígéri, ugye, hogy nem írja meg a felfedezésemet?

– Eszem ágában sincs. Mondtam már, Beenay szavamat vette. Mellesleg, túl elvont terület ez a Krónika olvasói számára, túlontúl távol esik mindennapi gondjaiktól. Én mégis nagy témának érzem, és ha hajlandó velem találkozni, s megismertetni a részletekkel…

– Inkább nem – vágta rá Siferra ijedten.

– Mit nem? Velem találkozni? Vagy megismertetni a részletekkel?

A férfi gyors riposztja hirtelen egészen más mederbe terelte a beszélgetést. Siferra némi megdöbbenéssel és enyhe bosszúsággal tapasztalta, hogy az újságíró vonzónak találja. Erre a néhány percre visszagondolva most arra is ráébredt, hogy Theremon kezdetben azt hihette, holmi regényes szálak fűzik Beenayhez, hiszen egy asztalnál találta őket a Klubban. Csak amikor kezdeti gyanúja eloszlott, akkor próbálkozott az első pajzánabb megjegyzéssel.

Végül is, mi közöm hozzá, gondolta.

Akkor azonban tettetett közömbösséggel így felelt:

– Nem publikáltam még a thombói leletet. Meglehetősen furcsán festene, ha előbb jutna a napisajtóba, ugye, érti?

– Tökéletesen. És ha tartom magam a nyilvánosságra hozatal időpontjához, hajlandó előbb is megmutatni az anyagot?

– Hát…

Siferra habozva nézett Beenayre. Végül is mit ér egy újságíró szava?

– Megbízhat Theremonban – nyugtatta meg a fiú. – Mondtam már: olyan becsületes, amilyen becsületes csak lehet valaki az ő szakmájában.

– Ami nem sok – vetette közbe nevetve Theremon. – De hát vén róka vagyok én ahhoz, hogy egy tudományos publikáció elsőbbsége ügyében szavamat szegjem. Ha eloroznám a sztoriját, Beenay szóba sem állna velem többé. Nekem pedig szükségem van az egyetemi kapcsolataimra.

Meginterjúvolhatom akkor? Mondjuk a holnapután megfelelne?

Így kezdődött hát.

Theremonnak nehéz volt ellenállni. Végül beleegyezett, hogy vele ebédeljen, az újságíró pedig szép lassan kiszedte belőle az ásatás részleteit. Amikor rájött, hogy rászedték, keservesen bánta, amiért belement az egészbe, és úgy vélte, már a másnapi Krónikában valami szenzációhajhász ostobaságot talál Thombóról – Theremon azonban állta a szavát. A laboratóriumába is bekéredzkedett pedig.

Megint csak engedett az ostromnak, és a férfi sorra végignézte térképeit, fényképeit, hamumintáit.

Ráadásul néhány eszes kérdést is föltett.

– De, ugye, tényleg nem ír rólam? – kérdezte Siferra a látogatás végén. – Most, hogy mindezt látta.

– Megígértem, és komolyan is gondoltam. Ámbár abban a pillanatban, hogy szabad kezet ad, természetesen nem hallgatok tovább. Mit szólna hozzá, ha holnap a Hat Nap Klubban vacsoráznánk?

– Hát…

– Vagy jobb a holnapután?

Siferra nemigen járt efféle helyekre. Igazán nem akart senkit abba a hamis illúzióba ringatni, hogy ő olyan könnyen kapható nőcske volna.

Theremont azonban nehéz volt lerázni. Gyöngéden, kedvesen, szakszerűen addig ügyeskedett, amíg tíz napra rá mégiscsak találkoztak. Miért ne? gondolta Siferra. A férfi igazán közvetlen és barátságos.

Ó meg legalább kizökken kicsit a taposómalomból. A Hat Nap Klubban láthatóan mindenki ismerte Theremont. Vacsoráztak, ittak – valami finom bort Thamian tartományból. Az újságíró roppant ügyesen forgatta a szót: az életéről, a régészet iránti rajongásáról, a beklimoti ásatásról kérdezgette.

Kiderült, hogy soha nem volt férjnél, és nem is érdekli a házasság. Aztán az Apostolokra kanyarodott a beszélgetés: vad jövendöléseikre, Mondior tanai és a thombói lelet közti meglepő kapcsolatra. Az újságíró roppant tapintatosan viselkedett, figyelmes volt és érdekes társalgó. Igazán elbűvölő ember – gondolta a nő – és milyen agyafúrt.

A vacsora végeztével a férfi – ismét csak gyöngéden, kedvesen, nagy szakértelemmel – megkérdezte, hazakísérheti-e. Siferra azonban itt vonta meg a határt.

Theremon nemigen zavartatta magát. Mindössze újabb találkát kért tőle.

Ezután még kétszer-háromszor el is mentek ide-oda az elkövetkező két hónap folyamán. A randevú mindannyiszor ugyanazon keretek között zajlott: vacsora valami elegáns helyen, lendületes társalgás s a legvégén tapintatosan csomagolt ajánlat az együtt hálásra. Siferra minden áldott alkalommal – hasonlóképpen tapintatosan – elhárította el e csábítási kísérleteket. Lassan izgató játékká fajult ez a könnyed hajtóvadászat. A nő kíváncsi volt, meddig futja Theremon türelméből. Nem kívánt különösebben ágyba bújni vele, ám meglepetten tapasztalta, hogy nem is ódzkodik tőle olyan nagyon.

Már nem is emlékezett rá, mikor gondolt férfira utoljára így.

Aztán kezdetét vették az újságíró kirohanásai az Obszervatórium ellen, melyekben megkérdőjelezte Athor épelméjűségét, s a tudóscsoport napfogyatkozás hipotézisét a Láng Apostolainak őrült locsogásához hasonlította.

Siferra először nem hitt a fülének. Tán valami rossz tréfa ez az egész. Beenay barátja – mostanra az ő barátja is – vált volna legádázabb ellenfelükké?

Eltelt néhány hónap. Theremon kirohanásai folytatódtak, Siferrát sem kereste többé.

Végül a régésznő nem bírta tovább szó nélkül, s fölhívta az újságírót a lapnál.

– Siferra! De jó, hogy hívott! Micsoda telepátia, épp ma délután akartam fölhívni magát, nincs-e kedve…

– Nincs – vágta el a továbbiakat Siferra. – Mondja, mit művel maga, Theremon?

– Mire gondol?

– Az Obszervatóriumról és Athorról írt fricskáira. Hosszú csönd támadt a vonal túloldalán.

– Á, szóval haragszik – mondta végül Theremon.

– Hogy haragszom-e? Nem találok szavakat a viselkedésére!

– Úgy véli, kissé túllőttem a célon? Ide hallgasson, Siferra, ha az ember az utca népének ír, kénytelen feketén-fehéren fogalmazni, némelykor a szó legszorosabb értelmében, különben nem értik meg. Nem elég, ha azt mondom, hogy Athor és Beenay téved; sarkítanom kell, és lököttnek feltüntetni őket. Érti már?

– Mióta nem hisz nekik? Beenay tud erről?

– Hát…

– Hónapokig az oldalunkon állt. És most tessék, száznyolcvan fokos fordulatot vesz. Magát olvasva az embernek az a benyomása, hogy az Egyetemen mindenki Mondior híve, és mellesleg futóbolond. Ha mindenképpen céltáblára volt szüksége az olcsó viccei számára, nem tudott volna kihagyni minket a játékból?

– Nem vicc ez, Siferra – mondta Theremon csöndesen.

– Azt akarja mondani, hogy hisz abban, amit ír?

– Igen. Becsület istenemre! Szerintem nem lesz itt semmiféle világégés. Athor viszont tüzet kiált egy zsúfolt színházban. A vicceimmel, jópofaságaimmal azt akarom elérni, hogy ne vegyék komolyan – ne essenek pánikba, ne veszítsék el a fejüket…

– Hogyan? – kiáltotta Siferra. – De hát tényleg lesz tűz, Theremon! Felelőtlen gúnyolódásával kockára teszi társadalmunkat! Ide figyeljen: én láttam a régi tűzvészek hamuját, ezeréves tűzvészekét. Tudom, amit tudok. Igenis leszállnak ránk a Lángok. Ebben egy percig sem kételkedem. Maga is látta pedig a bizonyítékokat. Az álláspont, amit elfoglalt, az elképzelhető legkártékonyabb, Theremon! A legkegyetlenebb, legostobább, leggyűlöletesebb. És híján van a legszemernyibb felelősségnek.

– Siferra…

– Okos embernek gondoltam. Látnom kell azonban, hogy maga sem különb a többi ripacsnál!

– Sif…

A régésznő azonban már letette a kagylót. És letette, valahányszor Theremon beszélni próbált vele.

Csupán néhány héttel a végzetes nap előtt változott meg a helyzet.

Theptár hó elsején Theremon újból fölhívta, és Siferra, mielőtt megkérdezte volna, ki keresi, felvette a kagylót.

– Ne tegye le! – mondta gyorsan a férfi. – Egy percet adjon legalább!

– Minek.

– Ide hallgasson, Siferra. Gyűlöljön, ha így könnyebb magának, de egy biztos: sem kegyetlen, sem ostoba nem vagyok.

– Ki mondta, hogy az?

– Maga, hónapokkal ezelőtt, amikor utoljára beszéltünk. De nincs igaza. Egyetlen bötűt sem írtam le a napfogyatkozásról, amiben ne hittem volna teljes szívemből.

– Akkor mégiscsak ostoba. Legalábbis korlátolt. Ha van is árnyalatnyi különbség a két jelző között, evvel sem jár jobban.

– Sokat gondolkodtam a bizonyítékaikról. Szerintem elhamarkodjak a következtetéseiket.

– Nos, Theptár 19-én eldől, kinek volt igaza – felelte Siferra fagyosan.

– Bárcsak hihetnék maguknak; hisz maga, Beenay meg a többiek mind olyan remek emberek.

Elkötelezettek és tehetségesek. Mégsem tudok. Született szkeptikus vagyok, mindig is ilyen voltam.

Képtelen vagyok bevenni bármiféle dogmát. Tudom, súlyos jellemhiba ez, s mások talán felelőtlennek gondolnak. Lehet, hogy igazuk van, de legalább kimondom, amit gondolok. Ha megfeszítenek, sem tudok hinni a napfogyatkozásban meg a tüzeket gyújtó hisztériás tömegben!

– Theremon, ez nem dogma. Ez hipotézis.

– Játék a szavakkal. Borzasztóan sajnálom, hogy megsértettem a cikkeimmel, Siferra, de nem tehetek róla.

A régésznő hallgatott egy darabig. Volt valami a férfi hangjában, ami meghatotta. A végén azt mondta:

– Hogy dogma-e vagy hipotézis, kiderül néhány hét múlva. Theptár 19-én este az Obszervatóriumban leszek. Jöjjön oda maga is, és majd elválik, melyikünk tévedett.

– Beenay nem mondta magának? Athor nemkívánatos személynek nyilvánított az Obszervatórium területén!

– Mikor volt magának akadály az ilyesmi?

– Még szóba állni sem hajlandó velem. Tudja, van pedig egy javaslatom a számára, ami nagy segítségére lehetne 19-e után, amikor összedől a ragyogóan megépített légvár, és a tömeg a prof vérére áhítozik. Beenay szerint azonban hallani sem akar rólam, nemhogy vendégül látni a nagy estén.

– Jöjjön az én vendégemként! Vegye randevúnak – felelte Siferra epésen. – Athornak nem lesz ideje magára figyelni. Én viszont ott akarok lenni, amikor elsötétül az ég, és lángba borul a város. És szeretném látni akkor az arcát. Kíváncsi vagyok, van-e akkora tapasztalata a bocsánatkérésben, mint mások elszédítésében, Theremon.

22.

Mindez néhány héttel ezelőtt történt. Siferra most fuldokló dühvel rohant a szoba túlsó végébe, ahol a számítógéppapírokat tanulmányozó Athor mellé került. Az öreg tudós szomorúan hajtogatta sorra a lapokat, mintha bizony a világ halálos ítéletének felfüggesztését olvashatná ki a sűrű számsorok közül.

Amint észrevette oldalán a régésznőt, fölpillantott.

Siferra arca égett a szégyentől.

– Dr. Athor, engedje meg, hogy bocsánatot kérjek, amiért meghívtam ezt az embert magunk közé – itt megrázta a fejét –, azt hittem, nem árt neki egy kis lecke… de hát… látom, tévedtem… Felületesebb és ostobább, mint gondoltam. Bár semmissé tehetném ezt a meghívást!

– Nem sok vizet zavar – mondta Athor tompán. – Ha befogja a száját, nem nagyon izgat, itt van-e vagy sem. Pár óra, és úgyis minden jelentőségét veszti – Kimutatott az ablakon. – Nézze, milyen sötét van! Szuroksötét! De lesz még ennél sötétebb is!… Hanem hol lehet Faro és Yimot? Nem látta őket véletlenül? Nem?… Amikor megérkezett, dr. Siferra, azt mondta, volt valami gondja a tanszéken.

Remélem, semmi komoly.

– Eltűntek az agyagtábláim – felelte a régésznő borúsan.

– Eltűntek?

– A leletek széfjében őriztem őket, természetesen. Már épp indulóban voltam ide, amikor benézett hozzám dr. Mudrin. A Szentélybe készült, de még le akart valamit ellenőrizni a fordításában, valami új gondolatát. Kinyitottuk tehát a széfet… és üresen találtuk. Mind a hat táblának nyoma veszett! Vannak másolataink persze. De hát mi érhetne fel az eredetivel… a hiteles, ősi tárgyakkal…

– De hát hogy történhetett? – ámult Athor.

– Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte a nő keserűen. – Az Apostolok lopták el. Talán talizmánként… a… Sötétség utáni időkre…

– Nincs valami áruló nyom?

– Nem vagyok detektív, dr. Athor. Ha hagytak is nyomokat, nekem semmit sem mondanak. Mégis, csak ők lehettek! Azóta ácsingóztak a táblák után, amióta tudomást szereztek létezésükről. Jaj, bárcsak hallgattam volna! Bárcsak befogtam volna a számat!

Athor megfogta a régésznő kezét.

– Ne izgassa föl magát, lányom!

Még hogy lányom! Siferra nem hitt a fülének. Huszonöt év óta senki nem merte így nevezni. Aztán visszanyelte mérgét. Végül is, tényleg lánya lehetne az öregnek. Hiszen csak kedveskedni próbált.

– Ne bánkódjék miattuk, Siferra! Hisz olyan mindegy. Hála ennek a ficsúrnak itten, mostanra sajnos már minden mindegy.

A nő vállat vont.

– Akkor is. Még elgondolni is szörnyű, hogy egy csuhás tolvaj szaglászott a szobámban… feltörte a széfemet… és elvitte a táblákat, amiket tulajdon két kezemmel ástam ki. Akárha megerőszakolt volna!

Érti, dr. Athor? Hogy elrabolták a tábláimat… csaknem olyan, mintha erőszakot tettek volna rajtam.

– Megértem a fölháborodását – mondta az öreg olyan hangon, ami elárulta, hogy nem sokat ért az egészből. – Nézze csak… ott! Látja, milyen ragyogó ma este Dovim? És milyen sötét vár ránk hamarosan!

Siferra halványan elmosolyodott, és tovább sétált.

Körötte nagy volt a jövés-menés: az asztronómusok folyvást ellenőriztek, vitattak valamit, vagy az ablakhoz tódulva mutogattak. Olykor-olykor lélekszakadva érkezett egy kolléga új adatokkal a kupolából, a távcső terméből. A régésznő idegen betolakodónak érezte magát a napkutatók között. És teljesen kiürültnek, reményét vesztettnek. Úgy látszik, rám ragadt Athor fatalizmusa, – gondolta. Az öreg professzor csüggedtnek, elveszettnek látszott, ami pedig oly kevéssé jellemző rá máskor.

Szerette volna megvigasztalni, hogy a mai este nem a világ, csupán a jelen civilizáció végét hozza számukra. Azután elkezdhetik az újjáépítést. Akik most elbújtak a vész elől, előjönnek, és mindent újrakezdenek, miként azt tucatszor – vagy akár hússzor, százszor is –, megismétlődött már Lagash történetében.

De tudta, Athorról éppúgy leperegnének szavai, ahogyan ő sem tudja elfeledni táblái elvesztet. Az öreg sokáig abban reménykedett, hogy sikerül az egész világot fölkészítenie a katasztrófára. Ehelyett azonban csak elenyésző kisebbség vette komolyan figyelmeztetését. Azok a kevesek, akik most a Szentélyben s az egyebütt fölállított óvóhelyeken találtak menedéket…

Beenay lépett hozzá.

– Mit hallok? Eltűntek az agyagtáblák?

– Igen. Ellopták őket. Bárcsak soha ne álltam volna szóba az Apostolokkal!

– Azt hiszi, ellopták őket?

– Nem gondolhatok másra – felelte Siferra keserűen. – Miután hivatalosan is nyilvánosságra került a thombói táblák létezése, megüzenték, hogy hasznos információval tudnának szolgálni. Nem mondtam még magának? Eszerint nem. Valami hasonló paktumot akarhattak, mint amit Athor a főpapjukkal, vagy kivel kötött, azzal a Folimun 66-tal. „Ismerjük a régi korok nyelvét – állította Folimun –, amit az előző Istenévben beszéltek az emberek”. És láthatóan volt is a birtokukban egy sereg ősi szöveg, szótár, ábécé, talán még más is.

– Amilyet Athor is kapott tőlük?

– Afféle. Amit az öreg megszerzett, mindenesetre arról tanúskodik, hogy az Apostolok valóban rendelkeztek eredeti asztrológiai feljegyzésekkel az előző napfogyatkozás idejéből… melyek Athor szerint is meggyőzően bizonyítják korábbi világégések vagy legalábbis világégés létezését.

A professzor akkor átadta az asztrológiai töredékek másolatát, Siferra pedig megmutatta Mudrinnak.

És valóban hasznosnak is bizonyultak az agyagtáblák megfejtésében. A nő azonban nem volt hajlandó az Apostolok rendelkezésére bocsátani tábláit, legalábbis nem az általuk szabott feltételek mellett. A szerzetesek azt állították, hogy birtokukban van a régebbi írás megfejtése, és talán igazat is mondtak. Folimun mindenáron meg akarta kapni az eredeti táblácskákat, amit aztán lemásolnak és lefordítanak, ahelyett hogy ő adta volna oda az átírás kulcsát. Másolatokról hallani sem akart: vagy az eredeti lelet, vagy ugrott az üzlet.

– Maga viszont ebbe nem ment bele – vonta le Beenay a következtetést, miután Siferra összefoglalta a történteket.

– Semmi szín alatt. A táblák nem hagyhatják el az Egyetem területét. Adják nekünk az írás kódját, mondtam Folimunnak, maguk pedig megkapják a szövegek másolatát. így mindketten megpróbálkozhatunk lefordításukkal.

Folimun azonban visszautasította ajánlatát. A másolatoknak semmi hasznát nem veszi, üzente, ezeket bárki hamisítványnak vélheti. A saját dokumentumait padig nem adja oda; hogyan is adhatná, hiszen szent szövegekről van szó, amit nem szennyezhetnek be idegen tekintetek. Ha megkapja Siferra tábláit, ő készséggel lefordítja. Kívülálló azonban egyetlen pillantást sem vethet a szent iratokra.

– Egy pillanatra megkísértett a gondolat, hogy beállok Apostolnak – mesélte Siferra.

– Maga Apostolnak?

– Csak hogy a szövegek közelébe férkőzhessek. De hát nem tudtam volna elviselni őket, ezért letettem a dologról.

Szegény Mudrin egyedül kínlódott hát tovább a megfejtéssel, az Apostolok segítsége nélkül. Lassan-lassan világossá vált, hogy a táblák valóban a világot fölemésztő tűzről szólnak, amit az istenek küldtek az emberiségre – a paleográfus fordítása azonban vázlatos, hézagos és bizonytalan volt.

Mindezek után a gazfickók elorozták a tábláit! Nehéz volt ezt lenyelnie. Az elkövetkező világfelfordulásban nyilván saját bölcsességük, mágikus erejük igazolásaként lobogtatják majd őket – az ő tulajdonát!

– Együtt érzek magával, Siferra – mondta Beenay. – De hátha mégsem az Apostolok lopták el. Hátha még előkerülnek valahogy.

– Nehezen hiszem – felelte a nő, s szomorkás mosollyal a sötétedő eget kémlelte.

Úgy tűnt, legjobb lesz, ha Athor példáját követve maga is teljesen leszámol a világgal, amely órák múlva úgyis a pusztulás martaléka lesz. Sovány vigasz, gondolta. A lelke mélyén valami lázadozott, hogy átadja magát a kétségbeesésnek. A holnapra és a holnap utánra kell gondolnia – a túlélésre, újjáépítésre, a rájuk váró keserves küzdelemre, ahol győzniük kell. Nem hagyhatja, hogy úrrá legyen rajta a csüggedés, mint Athoron, hogy vállat vonva beletörődjön a civilizáció bukásába, hogy föladjon minden reményt.

Gyászos töprengését hirtelen vidám tenor szakította félbe.

– Jó estét mindenkinek! Jó estét, jó estét, jó estét!

– Sheerin! – kiáltott föl Beenay. – Hát te hogy kerülsz ide?

Az újonnan érkezett pufók úriember elégedetten mosolygott.

– Mi ez a temetői hangulat itt? Remélem, mindenkinek sikerült megőriznie hidegvérét.

Athor döbbenten rezzent fel a pszichológus hangjára, majd fölmordult:

– Mi a csudát keres itt, Sheerin? Miért nem a Szentélybe ment, az isten áldja!

Sheerin fölkacagott, és lehuppant egy székre.

– Ördög vigye a Szentélyt! Agyonuntam ott magam. Szerettem volna itt lenni, amikor melegre fordul a helyzet. Miért, nem föltételeznek rólam ennyi kíváncsiságot? Végül is megjártam a Titkok Alagútját. És szeretném látni azokat a Csillagokat, amikről annyit lefetyeltek az Apostolok.

Majd kezét dörzsölgetve tárgyilagosabb hangnemben folytatta: – Meg lehet fagyni odakint. Már ez a cudar szél is jégcsapokat biggyeszt az ember orrára. Dovim nem sok meleget ad ma este, ilyen veszett nagy távolságból.

A galambősz professzor fogát csikorgatta mérgében:

– Miféle őrültség ez, Sheerin? Miért nem maradt a fenekén? Magára itt semmi szükség!

A pocakos férfi komikus lemondással tárta szét karját.

– A Szentélyben sem sokat kezdhetnek egy pszichológussal. Most legalábbis. Egy csöpp hasznomat nem vennék. Kényelmesen elvackolták magukat a föld alatt; élnek, mint hal a vízben.

– És ha rájuk tör a csőcselék a Sötétség idején?

– Kötve hiszem – nevetett Sheerin –, hogy aki nem ismeri a Szentély bejáratát, akár fényes nappal is rábukkanna! Hát még ha minden nap elpályázott az égről. De ha mégis, tetterős férfiakra van szükségük. Nézzenek rám: száz fonttal több van rajtam a kelleténél. Nincs miért ott kuporognom velük. Itt izgalmasabb.

Siferrának is mintha tünedezni kezdett volna a rosszkedve Sheerin vidáman pattogó szavaira. Hiszen maga is az Obszervatóriumot választotta a Sötétség estéjén a Szentély biztonsága helyett. Meglehet, merő hősködés volt részéről vagy ostoba elbizakodottság, de szentül hitte, hogy ép elmével kerül ki a napfogyatkozás óráiból. Ellenáll még a Csillagok bűvöletének is; már ha igaz, amit a legendák róluk regélnek. Nem, nem akarta elszalasztani a velük való ritka találkozást.

És lám, Sheerin, – aki aztán igazán nem a rettenhetetlenség élő szobra – ugyanerre az elhatározásra jutott. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy gyászos jövendölései ellenére maga sem hisz annyira a Sötétség lehengerlő erejében. Hiába emlegette folyton, micsoda pusztítást végzett a polgárok és önnön lelkében, az Alagút, most mégis itt van. Tehát mégis több rugalmasságot feltételez az emberekről – némelyikről legalábbis –, mint eredetileg jósolta.

Az is lehet persze, hogy csak a nyugtalanság hajtotta közéjük. Vagy egyszerűbbnek vélte, ha egyetlen röpke pillanat alatt veszíti el elméje épségét, mint hogy szembenézzen a kínkeserves nehézségekkel, amit a jövő tartogat számukra…

Nem, nem. Már megint ez a borúlátás – hessegette el magától a gondolatot a nő.

– Sheerin! – vágott át Theremon a szobán a pszichológus üdvözlésére. – Emlékszik még rám?

Theremon 762 vagyok!

– Hogyne emlékeznék, Theremon – felelte Sheerin, és kezet nyújtott. – Nagy istenek! Az utóbbi időben jól megadta nekünk, öregem. De hát fátylat rá, ma este különösen.

– Bár rá borítanának fátylat! – dörmögte Siferra az orra alatt. Méltatlankodva hátrált el az újságíró közeléből.

Theremon kezet rázott Sheerinnel.

– Miféle Szentélyben kéne lennie? Hallottam ugyan rebesgetni róla, de nem igazán tudom, mi fán terem.

– Hát… – kezdte a pocakos férfi –, sikerült meggyőznünk egypár polgártársunkat, ha sokat nem is, a… hm… végítélet valóságáról, hogy ilyen hangzatosan fogalmazzak, akik meg is tették a megfelelő lépéseket. Főként az Obszervatórium munkatársainak hozzátartozói, néhány egyetemi ember és pár kívülálló tartozik közéjük: össze-vissza úgy háromszáz fő. Ami azt illeti, az élettársam, Liliath 221 is velük van, és nekem is ott kéne ülnöm, ha nem furdalná az oldalamat ez a pokoli kíváncsiság.

– Aha. Elbújnak, amikor ránk száll a Sötétség meg a… hm… Csillagok, és normálisak maradnak, amíg az egész világ begolyózik.

– Pontosan. Az Apostoloknak is van saját óvóhelyük, tudja. Sejtelmünk sincs, hány személyt parentálhattak oda. Ha szerencsénk van, csak néhányat, de valószínűbb, hogy akár ezreket is. Akik előjővén a Sötétség elmúltárai, megöröklik világunkat.

– Tehát az egyetemiek gyülekezetét egyfajta ellentábornak szánják?

– Ha egy mód van rá – bólintott Sheerin. – Nem lesz könnyű dolguk. Amikor csaknem mindenki megtébolyodott, a nagyvárosok lángokban állnak, s talán az Apostolok hordája próbálja uralma alá hajtani az emberiség maradékát – nehéz lesz fönnmaradniuk. De legalább fedél lesz a fejük felett; lesz élelmük, ivóvizük, világításuk, fegyverük…

– Egyvalamiről megfeledkezett – szólalt meg Athor. – Ők őrzik világunk minden ismeretét, a mai estéről írandó beszámolót kivéve. A Tudás az, aminek fönn kell maradnia az új világban; egye fene a többit!

Theremon elfüttyentette magát.

– Eszerint komolyan hiszik, hogy beteljesül a jóslatuk?

– Mi mást hihetnénk? – vágta rá Siferra élesen. – Minden tudásunk erről tanúskodik…

– Na igen – mondta az újságíró. – És mint az Igazság letéteményesei, megtették a szükséges intézkedéseket. Akárcsak az Apostolok, akik szintén az Igazság bajnokai. Bárcsak feleannyira biztos lehetnék ma este bármiben, mint maguk, Igazság tudorok!

Siferra szeme szikrákat hányt a felháborodástól.

– Én meg azt kívánom, bárcsak odakint vacogna a sötét, lángoló utcákon! De nem, idebent van a jó melegben, biztonságban. Ezt is kiügyeskedte magának!

– Nyugalom – avatkozott közbe Sheerin, és arrébb vonszolta Theremont. – Jobb nem szítani most az indulatokat, barátom – mondta csöndesen. – Jöjjön, vonuljunk félre valami csöndes zugba, ahol nem leszünk senki terhére, és beszélgessünk!

– Helyes – egyezett bele az újságíró.

Mégsem mozdult a helyéről. A szoba sarkában nemrégiben kezdődött valószínűségi sakkpartit figyelte megbűvölten, noha szemlátomást teljesen értetlenül, amint némán, pattogva követték egymást az egyes lépések. Tetszett neki, mennyire megszűnt létezni a játékosok számára a környező világ, még ha néhány óra választotta is el őket a végpusztulástól.

– Jöjjön! – unszolta Sheerin.

– Igen, igen – felelte.

Kimentek a folyosóra, s egy szempillantással később Beenay is csatlakozott hozzájuk.

– Micsoda dühítő fickó, – mormolta Siferra, amint utánuk pillantott.

Dovim tüzesen izzó korongjára nézett. Mintha egy árnyalattal sötétebb volna az ég, mint pár perccel ezelőtt. Nem, nem ez lehetetlen, nyugtatgatta magát. Dovim még pályája delelőjén tart, képzelődés az egész. Mégis különösen festett az ég most, hogy Dovim egymagában uralta. Még sohasem látta ilyennek. Mintha mélybíbor festékkel mázolták volna át. Mégsem volt Sötét: ha félhomályba burkoltan is, de látszottak a tárgyak komor körvonalai.

Elveszett agyagtáblái jutottak eszébe, aztán száműzte agyából a gondolatot.

A sakkozóknak van igaza – mondta magában. Ülj le és próbálj megnyugodni! Ha tudsz.

23.

Sheerin vezette a menetet a szomszéd szobába, ahol kényelmesebb, puhább karosszékek, vastag vörös függönyök fogadták őket, s a padlót gesztenyebarna szőnyeg borította. Dovim különös téglavörös fénye, ami valahogy alvadt vér benyomását keltette, elöntötte a helyiséget.

A pszichológus igencsak meglepődött, amikor Theremont az imént megpillantotta. Mindezt a minősíthetetlen, rettenetes cikkei után, a kár után, amit Athor nemzetmentő kísérleteinek okozott! Az utolsó hetekben az öreg már az újságíró nevének említésére is dührohamot kapott. És most mégis megenyhült valamiképpen, beengedte falai mögé esküdt ellenségét a napfogyatkozás idejére.

A fordulat megmagyarázhatatlan volt, sőt, valamelyest nyugtalanító is. Az éltes csillagász hajdani vasakaratának megroppanását is jelezhette. Az öregnek talán nem csupán haragja párolgott el, de a valamikor oly szálegyenes gerinc is meghajlott a veszély szorításában.

Ami azt illeti, Sheerin a legjobban mégis önmagán lepődött meg. Az utolsó pillanatban döntött csupán az Obszervatórium mellett; ördög tudja, mi húzta ide. Pedig Liliath nagyon félt a Szentélyben, és éppenséggel félt a sötéttől is. Nagyon is elevenen élt még emlékezetében a Titkok Alagútjában eltöltött borzalmas negyedóra.

Mégis rá kellett ébrednie, hogy éppúgy kutya kötelessége idejönnie, miként az Alagút megtapasztalását sem kerülhette el. Ha a külvilág szemében nem is több piknikus, gömbölyded könyvmolynál, önmagát mégis tudósnak érezte e rengeteg háj mögött. S mint tudós, egész pályáját a Sötétség tanulmányozásának szentelte. Miként is nézhetne eztán szembe tükörképével, ha a Sötétség csupán kétezer évenként ismétlődő ünnepi pillanatában elbújna a többiekkel a föld alá?

Nem, itt a helye! Látnia kell a napfogyatkozást! Nyomon követni pillanatról pillanatra, amint a Sötétség átveszi az uralmat a világ fölött.

– Kezdek kételkedni benne, Sheerin, hogy igazam volt, amikor a nagy szkeptikust játszottam – jegyezte meg Theremon meglepő őszinteséggel, amint a szobába léptek.

– Ezen nem csodálkozom.

– Hát igen. Most, hogy Dovim ezzel a pokolbéli vörössel árasztja el a világot. Tudja öregem, tíz kreditet is megadnék egyetlen sugár fehér fényért. Vagy egy jó méregerős Tanóért. Ami azt illeti, Tano meg Sitha is fönt lehetne az égbolton! Onosról nem is beszélve!

– Onos ott lesz reggel – vetette közbe Beenay, aki most lépett a szobába.

– Onos igen, de mi lesz velünk? – kérdezte a pszichológus, és menten el is vigyorodott, hogy elvegye szavai élét. – Újságíró barátunk majd eleped egy kis itókáért – fordult aztán Beenayhez.

– Athort megütné a guta, ha mi itt iszogatni kezdenénk. Szigorú szesztilalmat rendelt el egész éjszakára.

– Úgy, szóval csak vizet szabad innunk? – kérdezte Sheerin.

– Hát…

– Elő azzal a butykossal, Beenay! Athor nem jön be ide.

– Szerintem sem – helyeselt a fiú, s a legközelebbi ablakhoz lopakodott. Lehajolt, és az ablaknál álló alacsony szekrénykéből előhalászott egy üveget, ami ígéretesen kotyogott, ahogy meglóbálta.

– Remélem, Athor nem vette észre – dünnyögte, amint visszabattyogott az asztalhoz. – Uraim! Sajna, mindössze egyetlen poharunk’ van. Mint vendéget, téged illet, Theremon. Sheerinnel majd az üvegből iszunk – és szakértő gonddal töltött a picurka pohárba.

– Amikor megismertelek, Beenay, hozzá sem nyúltál az alkoholhoz – nevetett az újságíró.

– Az akkor volt. Most más idők járnak. Zord idők, Theremon. És jó pap holtig tanul. Egy jó ital nagyon megnyugtathatja az embert mostanság.

– Magam is amondó vagyok – felelte az újságíró könnyedén.

Belekortyolt poharába. Valamiféle vörösbor volt, karcos és savanykás; amolyan olcsó lőre valamelyik déli tartományból. No igen, mi mást is vehetne egy ilyen Beenay-féle megrögzött antialkoholista. A semminél mégis jobb volt.

Utóbb a házigazda is alaposan meghúzta az üveget, majd továbbadta Sheerinnek. A pszichológus megdöntötte, és hosszan, kéjesen belekortyolt. Aztán, amint elégedett ajaknyalogatás és szuszogás kíséretében letette, Beenayhez fordult:

– Athor nem tetszik nekem ma este. Mármint a körülményekhez képest sem. Mi baja?

– Gondolom, Faro meg Yimot miatt aggódik – felelte a fiú.

– Ki ezek?

– Két diák. Már órákat késnek. Athornak pedig égető szüksége volna segítségre, mivel a kulcsemberek kivételével mindenki a Szentélybe ment.

– Csak nem lógtak meg? – kérdezte Theremon.

– Hogyan? Faro és Yimot? Ugyan. Egyik sem az a fajta. Az életüket odaadnák, hogy ma este itt lehessenek, és méricskélhessék a napfogyatkozást. Hacsak nem tört ki valamiféle zendülés Sara Cityben, ami ottrekesztette őket. – Beenay vállat vont. – Előbb-utóbb úgyis előkerülnek, asszem. De ha még soká késnek, jócskán kezünkre ég majd a munka nélkülük. Athort biztos ez izgatja.

– Szerintem más van a dologban – szólalt meg Sheerin. – Jó, lehet hogy a két fiú is foglalkoztatja, hanem, tudjátok, olyan öregnek látszik. Megviseltnek, akár összetörtnek is mondhatnám. Amikor utoljára láttam, csupa kezdeményezőkészség volt, csupa tűz. Most is előttem van, amint a társadalom napfogyatkozás utáni újjáépítéséért lelkesedik. – Athor, a rendíthetetlen. Most meg csupán egy szomorú, megfáradt, ömlengő roncsot látok, aki leszámolt mindennel. Már maga a tény is, hogy Theremon kirúgására sajnálta az erőt…

– Megpróbálta – mondta Theremon. – De Beenay beszélt a fejével. Meg Siferra.

– Fenéket. Beenay, sikerült valaha is lebeszélni Athort valamiről? Úgy, ide azt a borocskát!

– Lehet, hogy én vagyok az oka – folytatta az újságíró.

– Hiszen keresztülhúztam számítását a Szentélyhez hasonló óvóhelyek fölállítására szerte az országban. És ha tényleg hisz a néhány óra múlva ránk köszöntő világméretű Sötétségben, amikor az egész emberiség dühöngő őrültté válik…

– Bizony hisz benne – vágott közbe Beenay. – Mint mi valamennyien.

– Akkor pedig a kormány merev elzárkózása megsemmisítő vereség a számára. És ebben én legalább annyira közrejátszottam, mint más ellenlábasotok. Ha kiderül, hogy igazatok volt, pajtikám, az életben nem bocsátom meg magamnak!

– Ne hízelegjen magának, Theremon – mondta Sheerin.

– Még ha napi öt flekkben szólított volna is fel össznemzeti összefogásra, a kormányt akkor sem izgatta volna. Sőt, talán még kevésbé vette volna komolyan Athor intelmeit, már ha ez egyáltalán lehetséges, amennyiben egy afféle népszerűségnek örvendő újságíró áll az oldalára, mint maga.

– Ezer hála és köszönet – mormogta Theremon. – Maradt még abból a borból? – Beenayre pillantott.

– És persze Siferrával is bajban vagyok. Még arra sem méltat, hogy szóba álljon velem.

– Pedig volt idő, amikor komolyan érdekelted – mélázott el a fiú. – Ami azt illeti, gondolkoztam is rólatok. Már hogy te meg ő… izé… hogy ti ketten…

– Nem – vigyorodott el Theremon. – Odáig sajnos nem jutottunk. És nagyon úgy néz ki, soha nem is fogunk. De egy darabig igazán jó barátságban voltunk. Micsoda izgalmas egy nő, istenem!… Mi van az őstörténet ciklusosságáról szóló elméletével? Tényleg megállja a helyét?

– Ha a kollégáira hallgat, természetesen nem – felelte Sheerin. – Nagyon leszólják. De hát nekik jól felfogott érdekük a régészet megcsontosodott kereteinek fenntartása, melyek szerint Beklimot az első városias jellegű település, és néhány ezer évnél tovább haladva az időben csupán primitív, torzonborz dzsungellakókra bukkanunk.

– És mivel magyarázzák a Thombo Hegyén ismétlődő katasztrófákat? – kérdezte Theremon.

– A tudósok, ha presztízsüket fenyegeti veszély, mindent megmagyaráznak, amit csak akarnak – felelte a pszichológus. – Kaparjon meg egy ilyen begyöpösödött tudóst, és rájön, a lényeget tekintve nemigen különbözik a Láng Apostolaitól. Csak éppen csuhát nem húzott magára.

Ezzel a pocakos férfi gyöngéden kivette a hallottakat latolgató Theremon kezéből a palackot, és kiadósan belekortyolt:

– A pokolba a fajtájukkal! Még a hozzám hasonló laikus előtt is napnál világosabb, hogy Siferra felfedezése gyökeresen felforgatta az őstörténetre vonatkozó ismereteinket. Nem az a kérdés tehát, voltak-e visszatérő tüzek az évezredek során, hanem hogy mi okozta őket!

– Az utóbbi időben tömérdek magyarázatot olvastam – mondta Theremon – egyik fantasztikusabb a másiknál. Valamilyen muki a Kitro Egyetemről például azzal állt elő, hogy néhány ezer évenként tűzeső zúdul a földre. Az egyik olvasónk meg, állítólag magánzó asztronómus, „bebizonyította”, úgymond, hogy Lagash hébe-hóba átrándul egyik-másik napkoronán. De asszem, ennél sokkalta vadabb ötletek is voltak.

– Csupán egyetlen ötlet jó a sok közül – mondta Beenay csöndesen. – Emlékezz csak Thargola Kardjára! El kell vetnünk a nyakatekert, sok csűrés-csavarással járó hipotéziseket. Semmi okunk a nyakunkba zúduló tűzesőt feltételezni, hasonlóképpen nyilvánvaló ökörség a napba tett kirándulás. A napfogyatkozás elméletet ezzel szemben Lagash pályaívének Egyetemes Tömegvonzás által befolyásolt alakulása alapozza meg.

– Igen, lehet, hogy a napfogyatkozás elmélet valóban helyes – tűnődött Theremon. – Miért is ne?

Hamarosan kiderül, nem igaz, cimbora?… De fordítsd csak Thargola Kardját a saját elméleted ellen!

Ami egyetlen szóval sem beszél az esemény után föllobbanó tüzekről.

– Nem – vette át a szót Sheerin. – Az elmélet valóban hallgat erről. Mégis, egyszerű paraszti ésszel kikövetkeztethető a világégés. A napfogyatkozás Sötétséget hoz a világra, a Sötétség pedig tébolyt szül. A tüzeket ez az egyetemes téboly lobbantja majd lángra. Ami újabb évezredekre megnyomorítja, keserves küzdelmek elé állítja az emberiséget. Holnapra világunk a földdel válik egyenlővé. Egyetlen város sem marad épen Lagashon.

– Úgy beszélsz, akár az Apostolok – dörmögte Theremon dühösen. – Épp eleget károgott Folimun 66 erről hónapokkal ezelőtt. Amit, úgy emlékszem, el is meséltem nektek a Hat Nap Klubban.

Kinézett az ablakon, arra, ahol az Obszervatórium Hegy erdős lejtőin túl Saro City tornyai izzottak véresen a horizonton. Az újságíró érezte, miként emelkedik benne a bizonytalanság hulláma, amint Dovimra, a zeniten komoran vöröslő gonosz törpére pillantott. Hanem azért csak mondta tovább mondókáját.

– Nem, nem vagyok vevő erre az okfejtésre. Miért kéne begolyóznom, csak mert minden nap eltűnt az égről? De még ha megesnék is velem – mert persze nem felejtettem el a Titkok Alagútja szegény ördögeit –, és velem együtt mindenki más bedilizne, mi kárt tehet ez a városokban? Csak nem fogjuk önkezünkkel lerombolni őket?

– Magam is így hittem – vetette közbe Beenay – mielőtt alaposabban belegondoltam volna. Nos, Theremon, ha Sötétben volnál, mire vágynál mindenekelőtt, minden idegszáladdal?

– Hát, gondolom, világosságra.

– Ez az! – rikoltotta Sheerin. – Erről van szó! Világot szeretnél gyújtani!

– No és?

– És hogyan tehetned?

– Felkattintanám a villanyt – mutatott Theremon a falra.

– Helyes – mondta Sheerin gunyorosan. – És az istenek végtelen irgalmukban természetesen gondoskodnak elegendő áramról is. Mert a villamosművek sajnos csődöt mondanak. Gondolja el, leállnak a generátorok, hiszen a gépkezelőket ugyanúgy megbolydítja a katasztrófa, a távvezetékszabályozókat hasonlóképpen. Ért engem?

Theremon némán bólintott.

– És ugyan mi adhat fényt, ha az áramfejlesztők bedöglenek? – folytatta Sheerin. – Tegyük fel, előkerülnek a szent mécsek. Elemmel működnek, használhatók maradnak tehát. De mi van akkor, ha az utcán ér valakit a Sötétség, nincs kéznél a szent mécs, mégis fényre vágyik? Tüzet gyújt hát, nem igaz, Theremon? Látott már erdőtüzet? Vagy sütött húst a tábortűz fölött? Mert az égő fa nemcsak meleget ad, tudja, hanem világosságot is. Amit, ha eljön a Sötétség, meg is szereznek polgártársaink, ha fene fenét eszik is.

– Rőzsét gyűjtenek tehát – mondta az újságíró különösebb meggyőződés nélkül.

– Felégetik, ami csak az utukba kerül. Hiszen fényre van szükségük; fa pedig nemigen lesz kéznél a nagyvárosi utcákon. Elégetik hát, ami a kezükbe akad. Mondjuk egy nyaláb újságpapírt? Miért ne? A Krónika egész kellemes fényt ad egy darabig. No meg ott vannak az újságosbódék is; nosza, gyújtsuk föl egyiket a másik után! Égessük el a ruháinkat! A könyveinket! Szaggassuk le a háztetőt! Az ember megkapja, amit akart, nem marad Sötétben – csakhogy közben minden áldott település lángba borul!

íme, így keletkeznek a tüzek, újságíró úr. Ami egyúttal világunk megszokott kereteinek összeomlását is jelenti majd.

– Feltéve, ha lesz napfogyatkozás – makacsolta meg magát Theremon.

– Feltéve, persze – bólintott Sheerin. – Nem vagyok asztronómus. De Apostol sem. A magam részéről mégis a napfogyatkozásra fogadok.

Farkasszemet nézett az újságíróval. A két férfi pillantása úgy kapcsolódott egymásba, mintha akaraterejük mérettetne meg e szempárbajban. Végül Theremon lesütötte szemét. Nehezen, zihálva lélegzett, s homlokára szorította kezét.

A szomszéd szobában ekkor lárma kélt.

– Mintha Yimot hangját hallanám – kapta fel fejét Beenay. – Úgy látszik, megérkeztek. Menjünk, nézzük meg, miért késtek!

– Miért is ne! – dörmögte Theremon. Mély lélegzetet vett, és megrázta magát. A varázslat megtört – egyelőre legalábbis.

24.

Athor szobájában nagy volt a ribillió. Mindenki Faro és Yimot köré tódult, akik, miközben kihámozták magukat fölső ruháikból, kérdések záporát kapták nyakukba.

Athor áttörte magát az embergyűrűn, és villámló tekintettel állt az újonnan jöttek elébe.

– Tudjátok-e, hogy nyakunkon a napfogyatkozás? Hol a pokolban kódorogtatok?

Faro 24 kényelmesen helyet foglalt, és kezét dörzsölgette. Kerek, húsos orcáját pirosra csípte a hideg.

Különös, önelégült mosoly játszott ajkán, s kába tekintettel nézett körül, akárha becsípett volna.

– Sosem láttam még ilyennek – súgta oda Beenay Sheerinnek. – Mindig nagyon is meghúzta magát: kezdő ifjonc a nagy tudósok között. Még velem szemben is a legnagyobb tisztelettel viseltetett. Most meg…

– Pszt. Hallgasd! – intette le Sheerin.

– Yimottal most fejeztük be a magunk kis kótyagos kísérletét – kezdte Faro. – Megpróbáltuk modellezni a Sötétség és a Csillagok eljövetelét, hogy kitapasztaljuk hatásukat.

Zavart mormogás kísérte a fiú bejelentését.

– Csillagok? Honnan tudod, milyenek a Csillagok? Faro ajkán továbbra is ott lebegett az önelégült mosoly.

– A Jelenések könyvéből. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a Csillagok ragyogó, a napnál kisebb égitestek, amelyek akkor jelennek meg az égen, amikor Lagash a Sötétség Barlangjába lép.

– Képtelenség!

– Lehetetlen!

– Még hogy a Jelenések könyve! Jó kis kísérlet, mondhatom!

Felháborodott kiáltások a hallatszottak a hallgatóság soraiból.

– Csönd legyen – kiáltotta Athor. Tekintete lángolt, ismét a régi volt. – Folytasd csak, Faro! Miféle modellről beszélsz?

– Szóval – folytatta Faro az elbeszélési –, néhány hónapja dolgozunk az ötleten szabadidőnkben.

Yimot ismert egy földszintes, kupolás házat a városban – valami raktárféle lehetett. Na tehát, megvásároltuk ezt az épületet, és…

– Miből? – szegezte neki Athor a kérdést. – Honnan vettétek rá a pénzt?

– Volt valami kis megtakarított pénzecskénk a bankban – morogta a langaléta, pipaszárlábú Yimot 70.

– Kétezer kreditünkbe került – majd szinte kihívóan folytatta: – Miért, mi van abban? Holnapra ez a kétezer kredit egy halom papír lesz, semmi más.

– Bizony – bólogatott Faro. – Megvettük hát a házat, és tetőtől talpig kibéleltük fekete bársonnyal, hogy a lehető leghívebben reprodukáljuk a Sötétség feltételeit. Azután parányi lukakat fúrtunk a mennyezetbe és a tetőbe, amelyeket távkapcsolóval vezérelhető, elfordítható fémkupakokkal fedtünk be. A munkának ezen részével persze már nem magunk bajlódtunk, hanem áccsal, villanyszerelővel végeztettük el. A pénz nem számított. Az ötlet azon alapul, hogy amennyiben ezeken a lyukakon keresztül besüt a fény, Csillagszerű hatást keltenek.

– Legalábbis a mi elgondolásunk szerint – helyesbített Yimot.

A hallgatóság visszafojtotta lélegzetét. Athor szólalt meg zordonan:

– Nem volt joguk privát kísérletekbe… Faro láthatóan megszeppent.

– Tudom, professzor úr, de… őszintén szólva a kísérlet nem volt veszélytelen. Ha valóban eléri a kívánt hatást, gondoltuk, talán bele is bolondulunk – Dr. Sheerin szavaiból ítélve mindenesetre meg volt a valószínűsége. Egyedül akartuk vállalni a kockázatot. Úgy számítottuk, amennyiben sikerül megőriznünk elménk épségét a kísérlet során, ezzel egyszersmind immunitást is szerzünk a Csillagok valódi megjelenésével szemben. Ez esetben a többiekkel is megosztottuk volna tapasztalatainkat. De sajnos rosszul sült el az egész.

– Miért? Mi történt?

– Bezárkóztunk hát – vette át a szót Yimot – és hagytuk, hogy a szemünk megszokja a sötétet. Még a hátunk is borsódzott bele, mert a teljes Sötétben az embernek az az érzése támad, mintha a falak körézárulnának, hogy összelapítsák. De kibírtuk valahogy, és fölkattintottuk a kapcsolót. Ez félrefordította a fémkupakokat, s a tetőn aprócska fénypontok százai szikráztak föl.

– És?

– Nincs tovább. Ez a legbizarrabb a dologban. Ha jól értettük a Jelenések könyvét, így festenek a Csillagok az ég fekete hátterében. Vártuk tehát a hatást. De nem éreztünk semmit. Újra meg újra megpróbálkoztunk vele – ezért késtünk el –, mindhiába.

A fiúk beszámolóját döbbent csend fogadta. Minden szem Sheerinre szegeződött, aki megkövülten, tátott szájjal állt ott.

Theremon szólalt meg elsőnek.

– Tudja, mit jelent mindez a teóriájára nézve, Sheerin? – és megkönnyebbülten elvigyorodott.

A pszichológus azonban tiltakozón maga elé emelte kezét.

– Lassan a testtel, Theremon. Hadd gondoljam végig! Lássuk csak… ezek a „Csillagok”, amiket a fiúk alkottak… a Sötétben töltölt idő nagysága… – és elhallgatott.

A hallgatóság feszülten várta a folytatást.

– Megvan – csettintett a pocakos férfi, és amint körülnézett, újra önbizalom költözött tekintetébe. –

Nem is lehet másképp…

Szavait azonban sohasem fejezte be. Thilanda érkezett lóhalálában az Obszervatórium kupolaterméből, ahol most, hogy a napfogyatkozás ideje egyre közeledett, tíz másodpercenként készített fényképfelvételeket az égről. Mielőtt körükbe ért volna, oly vadul integetett, hogy azt Yimot még legizgatottabb pillanataiban sem múlta volna fölül.

– Professzor úr! Professzor úr! – kiáltozta. Athor megfordult.

– Mi baj?

– Képzeljék… egyszer csak besétált a kupolaterembe… elképesztő, professzor úr…

– Nyugodjék meg gyermekem! Mi történt? Kiről beszél?

Az előcsarnokból most dulakodás zaja, majd tompa puffanás hallatszott. Beenay talpra szökkent, az ajtónál termett és fölrántotta. Itt azonban földbe gyökerezett a lába, és mint aki rémeket lát, elrikkantotta magát:

– Mi az ördög!

Az előcsarnokban Davnit és Hikkinan – akiknek Thilanda mellett lett volna a helye a kupolateremben – viaskodott egy harmadik, ruganyos, sportos külsejű, harmincas évei végén járó férfival. A betolakodó égővörös haja furcsa csigákba kunkorodott, vékony metszésű, keskeny arcából jegeskéken sütött tekintete. A két asztronómus bevonszolta a szobába, és karját hátrafeszítve Athor elé állította.

Az idegen a Láng Apostolainak fekete csuháját viselte.

– Folimun 66! – kiáltotta a professzor.

Vele egyidőben Theremonból is meglepett kiáltás szakadt fel:

– Folimun! A Sötétség nevére kérdem, mit keres maga itt?

Az Apostol hideg, parancsoló hangon válaszolt:

– Nem a Sötétség, hanem a Fény nevében járok itt ma este.

Athor Thilandára meredt:

– Hol találták ezt az embert?

– Mondtam már, professzor úr. A fotókkal foglalatoskodtunk, amikor egyenesen besétált, és megállt a hátunk mögött. Követelte, hogy vezessük ön elé.

– Hívják az őröket! – mondta az öreg, és arca elsötétült a haragtól. – Meghagytam, hogy ma este ide egy lelket se engedjenek be. Tudni akarom, hogyan jutott be mégis ez az ember.

– Nyilván van pár szerzetes az Obszervatórium személyzetében – jegyezte meg Theremon kedélyesen. – És mi sem természetesebb, mint hogy készséggel kilakatolták a kaput, amikor nagyfőnökük megjelent.

Athor lesújtó pillantást lövellt az újságíró felé, noha látszott az arcán, hogy titokban osztja véleményét.

Mostanára mindenki Folimun köré gyűlt. Ijedt csodálkozással bámulták – Siferra, Theremon, Beenay, Athor meg a többiek.

Folimun csöndesen beszélni kezdett:

– Folimun 66 vagyok, Őméltósága, Mondior 71 személyi titkára. Nem tolvajként lopóztam be ide, ahogy hinni vélik, hanem Őméltósága követeként. Volna szíves szólni két csicskásának, professzor, hogy engedjenek szabadon?

Athor ingerülten intett.

– Engedjék el!

– Köszönöm – mondta Folimun kezét dörzsölgetve és csuhája redőit igazgatva. Majd hálája jeléül – ha nem gúnyból tette – meghajolt Athor felé. A szerzetes körül mintha villamossággal telítődött volna a levegő.

– Most pedig – szólt Athor – mondja el, mi járatban van? Mit akar tőlünk?

– Gyanítom, semmi olyat, amit szabad akaratukból is odaadnának.

– Magam is azt hiszem.

– Pár hónappal ezelőtt, Athor, a találkozásunk fölöttébb feszült légkörben zajlott, mint amikor két ellenséges birodalom fejedelme tárgyal egymással. Az ön szemében veszedelmes fanatikus vagyok.

Ön az én szememben nem egyéb pár istentelen bűnös vezérénél. Egy dologban mégis egyetértettünk. Mégpedig abban, ha emlékszik, hogy Theptár 19-én hosszú órákra Sötétség borul Lagashra.

– Térjen a tárgyra, Folimun! – mordult föl az öreg. – A Sötétség hamarosan valóban ránk borul, sürget az idő.

– Mégis engedje meg, hogy a múltra emlékeztessem – folytatta zavartalanul Folimun. – Számomra a Sötétség az istenek akaratából száll a világra. Az ön szemében nem egyéb lélektelen asztrológiai eseménynél. Ha másban nem, hát abban egyetértettünk, hogy nem juthatunk közös nevezőre. Ennek ellenére én bizonyos adatokat bocsátottam az ön rendelkezésére, amelyek az előző Isténév óta az Apostolok birtokában voltak: a napok mozgását rögzítő számításokat, és más féltve őrzött titkokat.

Cserébe ön ígéretet tett, hogy kiáll Lagash népe előtt tanításunk igaza mellett.

Athor az órájára pillantott.

– Amit meg is tettem. Mit kíván ezek után tőlem a Mestere? Az alku engem illető részét teljesítettem.

Folimun halványan elmosolyodott, de nem válaszolt. A szobában izgatott mozgolódás támadt.

– Való igaz, asztrológiai adatokat kértem tőle – mondta Athor. – Amivel egyedül az Apostolok rendelkeznek. Megkaptam, köszönet érte. Ennek fejében vállaltam, hogy a nyilvánosság előtt matematikai igazolását adom az Apostolok alaptételének, miszerint Theptár 19-én Sötétség száll a világra.

– Nem szorultunk az ön támogatására – hangzott a büszke válasz. – Alaptételünknek, hogy az ön szavaival éljek, nincs szüksége igazolásra. Épp elég bizonyság, ami írva vagyon a Jelenések könyvében.

– Rendjük maroknyi csapata számára igen – vágott vissza Athor. – Ne tegyen úgy, mintha nem értené, miről van szó. Én a hittételeik tudományos alátámasztását ígértem önöknek. És be is váltottam az ígéretemet!

A szerzetes szeme résnyire szűkült a gyűlölettől.

– Beváltotta, igen: egy róka ravaszságával. Álszent magyarázata látszatra támogatta ugyan tanainkat, valójában azonban fölöslegessé tette őket a közvélemény előtt. A Sötétség és a Csillagok misztikus erőit puszta természeti tüneménnyé fokozta le, megfosztván őket minden jelentőségüktől. Mi ez, ha nem istenkáromlás!

– Ha így volna, nem az én hibám. A tények magukért beszélnek. Nem facsarhatom ki őket senki kedvéért!

– Amit ön ténynek nevez, nem egyéb üres káprázatnál. Athor arcán vörös foltok gyúltak a haragtól.

– Ezt meg honnan tudja?

A szerzetes válaszában tántoríthatatlan hit parázslott:

– Tudom.

A professzor arca egyre vörösebb lett. Beenay mozdult volna, hogy a segítségére siessen, de az öreg leintette.

– Mit akarhat tőlünk ezek után Mondior 71? Gondolom, továbbra is azt hiszi: mint a ráció képviselői valamiképp útjában állunk, hogy a napfogyatkozás után magához ragadja a hatalmat. Közlöm önnel, minden figyelmeztetésünk süket fülekre talált. A világ semmit sem tett a közelgő őrület elhárítására.

Remélem, ez kellőképpen boldoggá teszi.

– Már a próbálkozásuk is épp elég kárt okozott. És amit ma este művelnek, csak ront a helyzeten.

– Honnan tudja, mit akarunk ma este? – kérdezte Athor. . Folimun habozás nélkül válaszolt.

– Jól tudjuk, hogy nem adták föl a reményt a lakosság befolyásolására. És mivel a Lángok eljövetele előtt nem jártak sikerrel, újfent előlépnek majd, fényképeiken rögzítve a Sötétség térnyerésének minden egyes állomását. Tudományos magyarázattal szolgálnak a túlélőknek – mi több, félre is teszik az utókor számára állítólagos bizonyítékaikat, hogy a következő Istenév lejártakor a jövő tudósai bizton vezessék át a Sötéten az emberiséget.

– Valaki beszélhetett közülünk – suttogta Beenay. Folimun azonban folytatta:

– Mindez természetesen Mondior 71 érdekei ellen való. Őfényessége az istenek felkent prófétája.

Egyedül ő hivatott az eljövendő pusztulásból kivezetni az emberiséget.

– Térjen a tárgyra! – mondta Athor fagyosan. A szerzetes bólintott.

– Mondanivalóm lényege a következő: haladéktalanul vessenek véget hebehurgya és istenkáromló kísérletüknek, hogy ördögi műszereikkel kifürkésszék az ég akaratát. Csak azt sajnálom, hogy puszta kézzel nem tudom összezúzni a pokol ezen eszközeit!

– Ezt forgatja a fejében? Nem sokra menne vele. Minden adatunkat biztonságba helyeztük a jelen pillanatban gyűjtendők kivételével, illetéktelen kezek nem férhetnek hozzájuk.

– Adják elő őket, semmisítsék meg!

– Tessék?

– Semmisítsék meg a munkájuk eredményét, zúzzák össze a masináikat! Cserébe gondom lesz rá, hogy önnek és embereinek ne legyen bántódása az elkövetkező pokolban, ami rögvest elszabadul, leszáll az éj.

Most már nevetés hallatszott innen-onnan.

– Bolond ez – mondta valaki. – Nincs ki a négy kereke.

– Nem vagyok bolond – felelte Folimun. – Istenfélő vagyok, ezt elismerem. Szentebbnek tartom az Ügyünket, mintsem azt maguk felérnék ésszel: ez is igaz. Ez azonban nem bolondság! Biztosíthatom önöket, éppúgy helyén van az eszem és a szívem, mint akárki másnak. Ez az úriember a megmondhatója – s itt Theremonra mutatott – ő pedig, mint tudják, híres az emberismeretéről. Az Ügyet viszont mindenek elébe helyezem. Ez az éjszaka fordulópont az emberiség történetében, és mire ránk virrad a hajnal, győzni fog az Istenfélelem. Ultimátumot kapnak tőlem: hagyjanak föl istenkáromló erőfeszítéseikkel, hogy tudományos magyarázatot adjanak a ma estével ránk köszöntő

Sötétségre, és fogadják el Őméltóságát az istenek igaz szószólójaként. Reggelre kelve pedig széledjenek szét a világban, és hirdessék Mondior művét az emberek között; s többé szót se halljak napfogyatkozásról, pályaívekről, az Egyetemes Tömegvonzás Törvényéről meg a többi szamárságról.

– És mi van akkor, ha megtagadjuk az engedelmességet? – érdeklődött Athor, akit csaknem mulattatott az Apostol önteltsége.

– Akkor – felelte a szerzetes hidegen – a Láng Apostolai által vezetett feldühödött tömeg az Obszervatórium elé vonul, és porig rombolja.

– Ez már több a soknál! – kiáltotta Athor. – Hívják az őröket! Penderítsék ki innen ezt a fickót!

– Pontosan egy órájuk maradt – folytatta Folimun zavartalanul. – Egy óra múlva a Szent Hadsereg támadást indít az Obszervatórium ellen.

– Blöfföl – mondta Sheerin hirtelen.

Athor, mintha meg sem hallotta volna elismételte parancsát:

– Hívják az őröket! Dobják ki, de menten!

– A pokolba is, Athor, ne csinálja ezt! – kiáltott föl Sheerin. – Ha szabadon engedi, idecsődíti a tömeget. Hát nem érti, hogy az Apostoloknak a káosz az éltető eleme? És ez az úr pedig különösen imád a zavarosban halászni.

– Mi a javaslata?

– Lakatolja be a fáskamrába, és tartsa ott a Sötétség idejére. Ennél rosszabb nem is érheti. Ha becsukjuk, nem láthatja a Sötétséget, sem a Csillagokat. Nem muszáj túl járatosnak lenni az Apostolok tanaiban ahhoz, hogy rájöjjön az ember: ha ez az alak most lemarad a Csillagokról, az lelki üdvösségének elvesztésével egyenlő a szemében. Kasztnizza be valahová, Athor! Nemcsak mert ez a legbiztosabb megoldás, de mert meg is érdemli!

– Igen – felelte Folimun zihálva – és miután valamennyien meghibbantak, nem lesz senki, aki kiengedjen! Ami egyenlő a halálos ítéletemmel. Tudom, mi vár rám, ha megjelennek a Csillagok; sokkal jobban, mint maguk. Ha elmegy az eszük, egyikük sem gondol a kiszabadításommal.

Megfulladhatok vagy lassú éhhalál vár rám. De mi másra számíthatnék az ilyen tudósoktól! – A szerzetes szájából gyalázkodásnak hatott ez a megjelölés. – Ebből azonban nem esznek! Megtettem a megfelelő ellenlépéseket: ha pontban egy óra múlva nem jelenek meg tanítványaim előtt, és nem rendelkezem másként, megindulnak az Obszervatórium ellen. Hiába csuknak be, ezzel nem engem, hanem önmagukat ítélik halálra. Mert az én népem megszabadít engem, hogy együtt örvendezzünk a Csillagok felvirradtán – e szavaknál Folimun homlokán kidagadtak az erek. – Holnap pedig, amikor önök már csorgó nyálú őrültként bűnhődnek vétkeikért, nekifogunk a szépséges új világ felépítésének!

Sheerin kétkedve pillantott Athorra. A professzor szintén habozni látszott.

– Mit gondolsz, blöfföl? – súgta oda Beenay Theremonnak.

Az újságíró azonban adós maradt a válasszal.

– Nézd! – suttogta rekedten, kiszáradt torokkal, és az ablak felé mutatott. Ujja remegett, arca fehér lett, mint a fal.

De a többieknek is elakadt a lélegzete, amint tekintetük Theremon mutatóujját követve egyetlen pontra szegeződött.

Dovim korongjából letört egy szilánk!

25.

A lopakodó Sötétség e parányi darabkája alig látszott körömnyinél nagyobbnak, a jelenlévők szemében azonban a végzet ásító torkává szélesedett.

Theremont rettenetesen megrázta a látvány. Hátrahőkölt, s tenyerébe temetve arcát hátat fordított az ablaknak. Lelke mélyéig megrendült Dovim csorbasága láttán. Ó, az örök kételkedő, a vitriolos tollú újságíró, mások ostobaságának könyörtelen ostorozója…

Nagy Istenek! Micsoda ökör voltam!

Ahogy megfordult, elkapta Siferra pillantását, aki a szoba túlsó sarkából nézett rá. Megvetés ült tekintetében, vagy inkább szánakozás? Kényszerítenie kellett magát, hogy szembe merjen nézni a nővel, majd szomorúan megrázta fejét, mintha e néma jelbeszéddel akarná kifejezni a mélységes megbánást, ami elfogta: Rosszul tettem, bocsásson meg! Kérve kérem a bocsánatát!

Úgy tűnt, mintha Siferra elmosolyodott volna. Talán megértette a gondolatát.

A következő pillanatban a szoba felbolydult méhkassá változott a lázasan föl-alá rohangászó tudósoktól. Ám a zűrzavar szinte azon nyomban szervezett tevékenységnek adta át helyét. Mindenki tette a dolgát: ki az emeleti kupolaterembe robogott föl a távcsövekhez, ki számítógéphez ült. Mások kézi műszerekkel ellenőrizték Dovim korongjának módosulását. Ebben a sorsfordító pillanatban nem volt helye az érzelmeknek. Tudósok voltak, akikre halaszthatatlan feladat várt. Egyedül Theremon állt tétlenül e sürgés-forgás közepette, s Beenayt kereste. Barátja a számítógépe előtt ült, s őrült iramban verte a billentyűket. Athor nem volt sehol: mintha a föld nyelte volna el.

Sheerin jelent meg az újságíró oldalán.

– Az átfedés valószínűleg öt-tíz perccel ezelőtt kezdődött – jegyezte meg szakszerűen. – Kissé korábban, mint vártuk, de gondolom, bármekkora energiát öltek is az esemény pontos kiszámításába, még mindig maradt elég bizonytalansági tényező. Jobban tenné, öregem, ha elmenne az ablaktól – mosolyodott el.

– Miért? – kérdezte Theremon, aki újból Dovimot bámulta.

– Athor zabos – súgta a pszichológus. – Lemaradt az átfedés első pillanatairól a Folimun körüli hűhó miatt. Nem jó helyen áll. Ha a prof visszajön, pont magán akad meg a szeme, és még kihajítja az ablakon.

Theremon kurtán bólintott, és kissé távolabb húzódva leült. Sheerin ijedten nézett rá.

– Az ördögbe is, ember, maga reszket!

– Mi? – Az újságíró megnyalta száraz ajkát, és mosolyogni próbált. – Nem érzem jól magam, annyi szent.

A pszichológus szeme összeszűkült:

– Nem fél, ugye?

– Nem! – kiáltotta Theremon megbotránkozva. – Csak egy kis türelmet kérek. Tudja, Sheerin, hiába akartam elhinni ezt az egész napfogyatkozás-zöldséget, nem sikerült. Becsület istenemre nem ment a fejembe, merő ködképnek tűnt az egész. Pedig szerettem volna hinni benne Beenay kedvéért, Siferra kedvéért… még Athor kedvéért is, akármilyen különösnek találja. De hát nem ment. Egészen eddig a percig. Adjon időt, hogy hozzászokjam a gondolathoz! Magának hónapjai voltak, engem meg itt kólintott fejbe az egész.

– Értem – mondta Sheerin elgondolkodva. – Ide hallgasson! Van magának családja… szülei, felesége, gyerekei?

Theremori a fejét rázta.

– Nem. Nem kell féltenem senkit. Van ugyan egy nővérem, de ő kétezer mérföldre lakik innét. Évek óta nem láttam.

– És magának mi a terve? – firtatta Sheerin.

– Mire gondol?

– Megpróbálhatna eljutni a Szentélyünkbe. Van helyük bőven. Talán még odaér… fölhívom őket, hogy úton van feléjük, nyissanak kaput… ha úgy gondolja.

– Azt hiszi tehát, hogy berezeltem?

– Maga mondta az előbb, hogy rosszul érzi magát.

– Ha így van is, azért jöttem, hogy tudósítsak az eseményekről. És végig is csinálom.

Halvány mosoly jelent meg a pszichológus ajkán.

– Ahá! Szakmai betyárbecsület, igazam van, cimbora?

– Nevezze, ahogyan akarja – felelte az újságíró fáradtan. – Mellesleg, én fúrtam meg Athor rendkívüli készültségi akcióját, nem emlékszik? Azt gondolja, leszek olyan pofátlan, hogy ugyanazoktól kérjek a Szentélyben menedéket, akiket nemrég még lejárattam gúnyolódásommal? Ilyen elvetemültnek hisz, Sheerin?

– Ugyan, Theremon, meg se fordult a fejemben, hogy ilyesmiket gondoljak.

– Vajon maradt-e még valami abból a pocsék löttyből? Ha volt idő, amikor a férfiembernek elkélt egy kis szíverősítő, akkor ez most az…

– Pszt! – intette le Sheerin, és keményen oldalba bökte a másikat. – Nem hallja? Figyelje csak!

Theremon a pocakos férfi ujját követve az ablak felé fordult, ahol Folimun 66 állt, vad örömujjongással tekintetében. Az Apostol halk, éneklő hangon kántált valamit. Theremon háta borsódzott a zsolozsma hallatán.

– Mit mond? – súgta oda Sheerinnek. – Én nem értem.

– A Jelenések könyve ötödik fejezetéből idéz – felelte a lélekgyógyász. – De most aztán fogja be a száját, és figyeljen!

Az Apostol hangja mind magasabbra szárnyalt: „És lőn azokban a napokban, hogy Dovim, a Nap mind tovább virraszta fenn a menny boltozatán a világnak forgásával, a míg fél tengelyfordulásnyi ideig hidegen és összeaszva egymagában nem világíta le Lagashra.

És az atyafiak egybe gyűltek vala az köztereken és az utak mentén, tanakodván e csuda dolgokon, mert megfélemlettek vala az ő szívökben. Agyok elborula és beszédjök akadozott vala, mivelhogy az Csillagokat felette félték vala.

És Trigon városában fényes délben előálla Vendret 2 és szóla az népnek mondván: Bizony megsokasodtak a ti bűneitek, és elhatalmasodott a ti hitszegéstek! Mert letértetek az igazak utairól, elközelg az ítélet órája. ímhol jövend a Barlang, a mely elnyelendi Lagasht és mind az benne valókat.

És a mint szóla vala, a Sötétség Barlangja megnyitván az ő száját fölfalá Dovimnak szegélyét, és az elrejteze. Annakokáért pedig lón sírás és keserves jajgatás, a mint elenyészett vala, és nagy félelem esék reájok.

És lőn, hogy a Sötétség Barlangja teljes súlyával Lagashra zuhana, hogy elvétetett a fény az földnek színéről. Az sokaság pedig megvakíttata, hogy nem találá senki az ő atyjafiát, ha hogy pedig leheletét az orczáin érezé.

Mikoron Sötétség lepé meg Lagasht, tízezerszer tízezer meg ezerszer ezer tűzzel égő Csillag tűne elő, fényök fennen ragyog vala, a miként az istenek az ő királyi székökben. És hogy megjelentettek vala, zene jöve az égből, oly gyönyörűséges, hogy a fák levelei nagy szóval kiáltanak, a miként az élőknek nyelve.

És ekkoron az emberek lelke elvála tőlök, és az Csillagokhoz ragadtata, testök pedig marad miként az pusztában járó oktalan vad. Emezek Lagash sötét utait fölöttébb vad kiáltásokkal dúlták vala, miképpen az ragadozó farkasok.

És akkor az Égi Láng a mennyből a földre vettete, és a hová odaére, Lagash városi tűzzel emésztettek vala, írmagját sem hagyván az embernek és az ő művének.

Lőn pedig hogy…”

Folimunnak ugyan szeme sem rezdült, mégis megérezhette a másik kettő elmélyült figyelmét, mert anélkül, hogy lélegzetet vett volna, megváltozott – magasabb, dallamosabb lett – a hanghordozása.

Theremon összevonta szemöldökét. A szavak maguk majdhogynem ismerősnek tűnlek, csupán a magánhangzók hangsúlya s a kiejtés változott egy árnyalatnyit. A szerzetes kántálása mégis egyszeriben érthetetlenné vált.

– Talán Siferra értené – szólt Sheerin. – Valószínűleg szertartásaik nyelvét beszéli most, a régi nyelvet, amelyből az előző Istenév előtt a Jelenések könyvét fordították.

Az újságíró kétkedő pillantást vetett a pszichológusra.

– Úgy, ehhez is ért? Mit mond?

– Azt hiszi, értem? Az utóbbi időben utánaolvastam egy kicsit a dolognak, ez igaz. De azért nem erőltettem túl magam. Csak sejtem, miről beszél… Apropó, nem arról volt szó, hogy bedugjuk a fáskamrába?

– Hagyja csak – mondta Theremon. – Nem sok vizet zavar. Ez élete nagy pillanata: hadd élvezze ki fenékig.

Hátralökte székét, és beletúrt hajába. A keze már nem remegett.

– Fura – folytatta. – Most, hogy az egész elkezdődött, elmúlt rólam az iménti idegesség.

– Igen?

– Minek izgatnám magam – az újságíró hangjába erőltetett vidámság költözött. – Hiszen ha megfeszülök, sem tudom megfordítani az eseményeket, nem igaz? Az egyetlen, amit tehetek, ha megpróbálom átvészelni az egészet. Komolyan gondolja, hogy megjelennek majd a Csillagok?

– Gőzöm sincs róla. Beenay biztosan jobban tudja.

– Vagy Athor.

– Athort jobb, ha nem háborgatja – nevetett a pszichológus. – Az előbb, mikor átment a szobán, majd felöklelte a tekintetével.

Theremon savanyú arcot vágott.

– Ha vége lesz ennek, meakulpázhatok eleget. Mit gondol, Sheerin? Mennyire biztonságos odakint ez a cirkusz?

– Ha beáll a teljes Sötétség…

– Nem a Sötétségre értettem. Azzal egészen jól elvagyok. A Csillagokra.

– A Csillagokra? – Sheerin kezdte elveszteni türelmét. – Mondtam már magának, azt se tudom, eszik vagy isszák őket.

– Talán nem is olyan borzasztóak, mint amilyennek a Jelenések könyve lefesti. Ha annak a két diáknak a pontok-a-mennyezeten kísérlete ér valamit… – és széttárta tenyerét, mintha onnan vélné kiolvasni a választ. – Árulja el, Sheerin, maga hogy gondolja? Lehetnek köztünk olyanok, akik védettek a Sötétség és a Csillagok hatásával szemben?

A lélekgyógyász vállat vont, s a lába elé mutatott. Dovim mostanra túljutott delelőjén, s a vérvörös fénypászma, melyet az ablakkeret rajzolt ki a padlóra, kissé arrébb kúszott a szoba közepe felé – iszonyú vértócsa valami rémséges, sötét gaztett bűnjeleként. Theremon elrévedve meredt a borongós fénybe. Aztán újra megfordult, és hunyorogva a napba nézett.

Az iménti horpadás immár terebélyes, a napkorong egyharmadát fölemésztő mélyedéssé szélesedett.

Theremon megborzongott. Egyszer régen égi sárkányokról tréfálkozott Beenayvel. Ez a sárkány otthagyta a mesék világát, és eljött, hogy fölfalja mind az öt napot. Most az utolsót habzsolja telhetetlen bendőjébe.

– Több mint valószínű – mondta a pocakos férfi –, hogy Saro City kétmillió lakosa haladéktalanul belép az Apostolok rendjébe. Lefogadom, fényes vígasságot csapnak majd székházukban, hogy megünnepeljék rendjük megújhodását… Azt kérdi, létezik-e védettség a Sötétség hatásaival szemben? Hát, ha igen, hamarosan kitapasztalhatjuk.

– Szerintem kell, hogy legyen. Különben hogyan örökíthették volna tovább világégésről világégésre az Apostolok a Jelenések könyvét, és egyáltalán, hogyan írhatták volna meg? Valamiféle védettségnek tehát léteznie kell. Ha mindenki megháborodott, ki jegyezte le az eseményeket?

– Feltehetően a rend beavatottjai ugyanúgy szentélyekben várták ki a katasztrófa végét, mint ma kollégáik – felelte Sheerin.

– Nem, a Jelenesek könyve szemtanúk hiteles beszámolóján alapul. Szerzői saját szemükkel látták a tömegőrületet – hogy azután sértetlenül kerüljenek ki belőle.

– Hát – töprengett el a pszichológus –, szerintem háromféle embertípus maradhat úgy-ahogy érintetlen. Legelőször is azon a kevesek, akik nem láthatják meg a Csillagokat – például a vakok, vagy akik holtrészegre isszák magukat a napfogyatkozás kezdetekor, és a végéig ki sem józanodnak.

– Ezek nem számítanak. Nem igazi szemtanúk.

– Szerintem sem. A második csoportba az egészen zsenge korú gyermekek tartozhatnak, akik számára a világ amúgy is annyira idegen és szokatlan, hogy semmin sem lepődnek meg különösképpen. Nem fognak félni hát a Sötétségtől vagy a Csillagoktól sem. Éppoly izgalmas lesz a szemükben, mint minden más a szünet nélkül meglepetésekkel Szolgáló világban. Egyetért velem?

– Azt hiszem – bólintott a másik bizonytalanul.

– Utoljára maradnak azok, akik túl hígvelejűek ahhoz, hogy bármi is megrendítse őket. A tompa agyúak, a valódi tökfilkók aligha veszik komolyan a dolgot. Tán vállat vonnak csak, és várják, hogy reggel fölkeljen Onos.

– Eszerint a Jelenések könyvét érzéketlen fatuskók írták volna? – vigyorodott el Theremon. – Netán félkegyelműek?

– Aligha. Szerintem az új világ legnagyobb szellemei írták – ha gyermekek illékony emlékeire, iszákosok zavaros gagyogására és, igen, talán félkegyelműek elbeszéléseire alapozták is följegyzéseiket.

– Vigyázzon, nehogy Folimun meghallja!

– A szöveget természetesen újra meg újra átfésülték az évek során. Tán tovább is örökítették, miként Athor és munkatársai próbálják továbbadni a túlélőknek a tömegvonzás titkát. Meggyőződésem azonban, hogy az egész írás mégsem lehet több kolosszális ferdítésnél, még ha tényekre alapozott is.

Vegyük példának okáért Faro és Yimot kísérletét a tetőbe fúrt lyukakkal… ami nem hozta meg a kívánt eredményt.

– Mi van vele?

– Nos, az ok, amiért nem… – Sheerin elharapta mondandóját, és ijedten ugrott föl ültéből – Uff!

– Valami baj van? – kérdezte a másik.

– Megjött Athor. Nézze az arcát!

Theremon megfordult. Az agg csillagász úgy közeledett feléjük, akár valami bosszúálló szellem egy középkori rémdrámából. Arca halotti sápadt volt, szeme lángolt, vonásait vicsorgó maszkká torzította a harag. Gyilkos pillantást lövellt az ablak mellé húzódott Folimunra, majd amint elhaladt mellette, az újságíróra is. Ám azonnal el is fordult tőle, mintha levegőnek nézné, és a pszichológushoz intézné szavait.

– Az elmúlt negyedórában a kommunikátornál ültem. Beszéltem a Szentéllyel, a biztonságiakkal meg a városközponttal.

– És?

– Ez a firkász úr itt most elégedett lehet a munkájával. Azt mondják, a városban minden a feje tetejére állt. Elszabadult, garázda, fejvesztett söpredék tör-zúz, fosztogat, amit csak ér…

– Mi van a Szentéllyel? – kérdezte Sheerin aggodalmasan.

– Biztonságban vannak. Bezárkóztak, ahogy megbeszéltük, és virradatig nem is jönnek elő. Nekik nem esik bántódásuk. Hanem a város… Sheerin, el nem tudja képzelni… – itt elakadt, a szavakat keresgélte.

Theremon kihasználta a pillanatnyi szünetet:

– Uram, bár elhinné nekem, milyen iszonyúan, milyen borzasztóan sajnálom…

– Erre most nincs idő – szakította félbe a lélekgyógyász türelmetlenül, s karon fogta Athort. – És ön?

Jól van, professzor úr?

– Számít ez valamit is? – az öreg az ablak felé kémlelt, mintha bizony láthatná innen a garázdálkodókat, majd tompa hangon folytatta: – Amint a napfogyatkozás elkezdődött, az emberek rájöttek, hogy az utolsó szóig igaz minden amit mondtunk… mi meg az Apostolok. És kitört a tömeghisztéria. Előbb-utóbb a gyújtogatások is megkezdődnek. És Folimun csürhéje is hamarosan ideér. Mit tehetnénk, Sheerin? Nincs valami ötlete?

A pocakos férfi lehorgasztotta fejét, s öklével ütögetve állát cipője orrára meredt. Aztán fölnézett, és szárazon azt mondta:

– Hogy mit tegyünk? Hát tehetünk itt valamit? Torlaszoljuk el a kapukat, és bízzunk az ég kegyelmében.

– Mi volna, ha közölnénk velük: megöljük Folimunt, amennyiben megpróbálnak betörni az épületbe?

– És meg is ölné? – kérdezte Sheerin.

Athor szemében a meglepetés szikrája villant.

– Hát… azt hiszem…

– Nem – mondta a másik. – Nem ölné meg.

– De ha egyszer az életünket fenyegetik…

– Nem, nem. Ezek megvadult emberek, Athor. Úgyis tudják, hogy túszként tartjuk fogva a vezérüket.

Tán el is várják tőlünk, hogy megöljük, azon minutában, amint elözönlik az Obszervatóriumot, mégsem tarja vissza őket egy jottányit sem. Meg azután, úgysem tudná megtenni.

– Hogy is tudnám.

– Nahát akkor. Mennyi idő van még hátra a teljes napfogyatkozásig?

– Nem egészen egy óra.

– Tán átvészelhetjük valahogy. Időbe telik, amíg az Apostolok összeszedik a csőcseléket – mert a nyakam rá, hogy nem szerzetesek jönnek ránk, hanem az utcáról toborzott megfélemlített, az Apostolok által felizgatott tömeg, akiknek azonnali megváltást ígérnek, bebocsátást a mennyek kapuján, és az ördög tudja, mit még… Össze kell szedni a hadat, aztán a várostól az Obszervatórium-hegyig is megvan vagy öt mérföld az út…

Sheerin kibámult az ablakon. Mellette az újságíró szintén a dombhajlatot tanulmányozta. Alant, a domb lábánál a megművelt földdarabkák a külvárosok fehér házcsoportjaiba olvadtak át. Mögöttük a nagyváros már csak elmosódottan foltként sötétlett a távolban, Dovim mindjobban fogyatkozó fényénél. Kísérteties lidércfényekben villódzott a táj.

A pszichológus meg sem fordult, úgy folytatta fejtegetéseit:

– Igen, időbe kerül, amíg itt lesznek a nyakunkon. Zárkózzunk be és dolgozzunk. No meg imádkozzunk, hogy előbb álljon be a teljes napfogyatkozás, mint a tömeg ideér. Ha egyszer kigyúlnak a Csillagok, kötve hiszem, hogy akár az Apostolok is ide tudnák terelni rettegő seregüket.

Dovimnak már csak a fele látszott. A domború, fekete folt lassan nyomult az apró nap még szabadon lévő darabja felé. Akárha egy óriási szemhéj készült volna elfedni a napvilágot.

Theremon megkövülten szemlélte a látványt. A szoba halk zsibongása megszűnt létezni számára, csak a lankákat megülő halálos némaságot érzékelte. Mintha minden nesz elhalt volna, s minden élőlény riadtan lapulna a katasztrófa előszelében. Mind szorosabbra és szorosabbra zárult köréjük a homály. Hátborzongató, vérszín fény festett meg mindent.

– Ne nézze olyan sokáig! – dünnyögte Sheerin a fülébe.

– Úgy érti, a napba ne nézzek?

– Nem, a városra. Az égre. Nem a szemét féltem, az agyát, Theremon!

– Az agyamnak egyelőre kutya baja.

– Istennek hála. Hogy érzi magát?

– Hát… – az újságíró elgondolkozva húzta össze szemét. Igen, a torka kiszáradt kissé. Végigfuttatta ujját gallérja bélésén. Szoros. Nagyon szoros. Mintha egy kéz szorulna a torkára, olyan érzés volt. A nyakát tekergette, de hiába.

– Úgy tűnik, mintha kissé nehezen kapnék levegőt.

– A nehézlégzés a klausztrofóbiás roham első tünete – bólogatott a pszichológus. – Ha úgy érzi, súly nehezedik a mellkasára, forduljon el az ablaktól, jó?

– Látni szeretném, mi történik.

– Helyes. Helyes. Ahogy gondolja.

Theremon a szemét meregette, és néhány mély lélegzetet vett.

– Nem hiszi, hogy bírom? – kérdezte.

Társa fáradtan felelte:

– Nem hiszek én semmit, Theremon. Hisz minden pillanatról pillanatra változik, nem igaz?… Hé, hello, Beenay!

26.

Az asztronómus árnyéka még a maradék gyér fényt is eltakarta előlük. Sheerin hunyorogva köszöntötte:

– Helló, Beenay!

– Megengeditek? – kérdezte a fiú, és leült közéjük. – Végeztem a számításaimmal, és a totalitásig már semmi dolgom.

Elhallgatott. Pillantása megakadt az Apostolon, aki elmerült egy kis, bőrkötéses könyv olvasásában, melyet csuhája ujjából húzott elő.

– Nem arról volt szó, hogy bedugjuk valahová?

– Úgy döntöttünk, hogy mégsem – felelte Theremon. – Nem találkoztál Siferrával, Beenay? Nemrég még itt volt, most viszont sehol sem látom.

– Fönt van a kupolateremben. Bele akart nézni a nagy távcsőbe. Nem mintha nem láthatna mindent szabad szemmel is.

– Hogy van Lagash Kettő? – kérdezte Theremon.

– Rajta aztán igazán nincs semmi néznivaló. Sötét a Sötéten. Pusztán hatásából következtethetünk a jelenlétére, amint áthalad Dovim előtt. Önmagában nem egyéb egy darab éjszakánál.

– Éjszaka – ízlelgette a szót Sheerin. – Milyen fura kifejezés.

– Már nem – mondta az újságíró. – Eszerint ez a vándor mellékbolygó még a nagy távcsővel sem látható?

Beenay zavarba jött.

– A távcsöveink nem igazán nagy teljesítőképességűek, tudod. A napok megfigyelésére ugyan megteszik, de legyen csak egy kicsit is sötét, és… – a fejét csóválta. Kihúzta magát, és megpróbált minél mélyebbeket lélegezni. – Egy különös, sötét folt, amely elvonul köztünk és Dovim között – ez Lagash Kettő.

– Nehezedre esik a légzés, Beenay? – kérdezte Sheerin.

– Kicsit – szipogott a fiú. – Biztosan megfáztam.

– Inkább enyhe klausztrofóbiás roham.

– Gondolod?

– Holtbiztos vagyok benne. Érzel más rendelleneset is?

– Hát… mintha valami baj volna a szememmel… minden olyan homályos, elmosódó. És fázom is.

– Ez viszont nem lehet illúzió – fintorodott el Theremon. – Kutya hideg van. Olyan jéghideg a lábujjam, mintha egy hűtőkocsiban utazgattam volna át az országon.

– Az a legfontosabb – szólt közbe a lélekgyógyász elszántan – hogy elvonjuk a figyelmet állapotunkról. Foglaljuk el magunkat, ez a fő. Az előbb arról beszéltünk, Theremon, miért nem sült ki semmi Faróék kísérletéből.

– Épp hogy csak belekezdtünk a témába – válaszolta az újságíró, miközben izmait tornásztatta.

Lekuporodott, karját térdei köré fonta, és odaszorította az állát. Most föl kéne állnom – gondolta – kimenteni magam, és még mielőtt beáll a teljes napfogyatkozás, fölmenni Siferrához. Mégis furcsa bénultság kerítette hatalmába, sehogyan sem akaródzott mozdulnia. Vagy – tűnődött – félnék szembenézni vele?

– Szóval, azt kezdtem el mondani – folytatta Sheerin – hogy a fiúk túlontúl is szó szerint értelmezték a Jelenések könyvét. A Csillagok feltehetőleg csupán képletesen értendők. Arról lehet szó, hogy a teljes, hosszan tartó Sötétség idején á psziché ellenállhatatlan szükséglettől hajtva megalkotja a világosság vágyképét. Eszerint a Csillagok mindössze képzeletünk termékei.

– Azt gondolja tehát – kérdezte Theremon, aki kezdett odafigyelni –, hogy a Csillagok az őrültség következményei, nem pedig okai? Akkor mi haszna az asztronómusok ma esti felvételeinek?

– Talán éppen az illúzió illúzió voltának bizonyítása. Esetleg az ellenkezőjéé. Egyébként…

Beenay közelebb húzta székét, és hirtelen támadt lelkesedéssel magyarázni kezdett:

– Miközben ti itt á Csillagokról beszéltetek, magam is elgondolkoztam a dolgon. Van egy elképzelésem! Elég vad ötletnek tűnik ugyan, ezért nem is vinném komolyabb fórum elé. De talán érdemes elgondolkodni rajta. No, mondjam vagy ne mondjam?

– Miért ne? – felelte Sheerin, és hátradőlt székén.

Az ifjú csak némi habozás után mondta ki, szemérmes mosollyal:

– Hát… tegyük föl, hogy más napok is léteznek a világegyetemben.

Theremon nehezen tudta elfojtani nevetését.

– Azt mondtad, vad az ötleted, de már megbocsáss, ennyire…

– Nem is olyan nagy bolondság pedig. Nem a közvetlen tőszomszédságunkban feltételezem ezeknek a napoknak a jelenlétét, ahol csak valami titokzatos erő folytán rejtőzhetnének el szemünk elől. Olyan távoli napokról beszélek, amelyek fénye nem elég erős, hogy eljusson hozzánk. Ha a közelünkben lennének, úgy ragyognának, mint Onos, vagy akár Tano meg Sitha. Nagy távolságból azonban pontszerűvé zsugorodik a fényük, amit elnyel a folyamatos napsütés.

– Es mi légyen az Egyetemes Tömegvonzás Elméletével? – vetette közbe Sheerin. – Erről megfeledkeztél? Amennyiben a napok valóban léteznének, nem zavarnák-e meg világunk keringését, ahogyan Lagash Kettő is teszi? Ha viszont így van, miért siklott el felette a figyelmetek?

– Az észrevétel helyes – felelte Beenay. – De tegyük föl, hogy ezek a napok tényleg igen távol vannak… mondjuk négy fényév távolságra vagy ennél is távolabb.

– Hány évet tesz ki egy fényév? – kérdezte Theremon.

– A fényév nem az idő, hanem a távolság mérésére szolgál – magyarázta halvány mosollyal a fiú – azt a távolságot jelenti, amit a fény egy év alatt tesz meg. Ami, tekintettel a fény nagy sebességére, tömérdek mérföld. A fény sebességét 185 000 mérföld per órának mérték, de erős a gyanúm, hogy az eredmény nem egészen pontos, és jobb műszerekkel ennél valamivel többet kapnánk. Ha ezzel az értékkel számolunk megtudhatjuk, hogy Onos tíz fénypercre esik tőlünk, Tano és Sitha távolsága ennek hozzávetőleg a tízszerese, és így tovább. Az a néhány fényév ezek szerint igazán kiadós távolság. Olyannyira, hogy ilyen messziről ezek a feltételezett napok Lagash keringését is csupán a mérhetőség határa alatt befolyásolhatják. Summa summárum: én azt mondom, minden irányból napok vesznek körül bennünket – egy-két tucat ilyen nap –, úgy négy-nyolc fényév távolságban.

Theremon elfüttyentette magát.

– Micsoda csemege volna ez egy színes hétvégi mellékletbe! Két tucat nap a világegyetemben, tőlünk nyolc fényév távolságban! Nagy Istenek! Hiszen ez jelentéktelen dióhéjjá töpörítené világunkat!

Gondoljátok csak el – Lagash a napjaival a tényleges univerzum peremére szorulna! Mi meg eddig azt képzeltük, belőlünk áll a világ, és a hat napunkkal, egyedül vagyunk a kozmoszban!

– Jó, csak eljátszottam az ötlettel – mondta Beenay vigyorogva – de most már remélem, értitek, hová akarok kilyukadni. A napfogyatkozás beálltával ez a tucatnyi nap hirtelen láthatóvá válik, mivel egy darabig nem homályosítja el fényüket a napsütés. Mivel messze vannak, apró fénypontoknak látszanak csupán, mint az üveggolyók. íme: ezek lesznek a Csillagok, amit az Apostolok megígértek nekünk.

– Az Apostolok „számtalan” Csillagról beszélnek – jegyezte meg Sheerin. – Ez mindenképpen több pár tucatnál. Úgy pár millió, nem gondolod?

– Költői túlzás – vont vállat az asztronómus. – Egyszerűen nincs hely a világegyetemben ennyi égitest számára, még ha szorosan egymáshoz préselődnének is, mint a heringek.

– Azonkívül – szőtte tovább a gondolatot Theremon – a néhány tucat fölött ki tudná igazán megszámolni a Csillagokat? Két tucat Csillag bőven tűnhet „számtalannak” – kivált, ha történetesen épp napfogyatkozás van, és már mindenki begolyózott a Sötétbe meredéstől. Tudjátok, vannak törzsek az őserdőben, amelyeknek csak három számhatározó létezik a nyelvében: „egy”, „kettő” és „sok”. Meglehet, mi kicsit dörzsöltebbek vagyunk náluk, ezért a kettő felett két újabb kategóriát tudunk megkülönböztetni: a pár tucatot és a „számtalant”. – Megborzongott gyönyörűségében. – Egy tucat nappal lettünk gazdagabbak! Gondoljátok el!

– Még valamit – folytatta Beenay. – Van nekem még egy ugyanilyen takaros kis hipotézisem.

Gondoltatok-e már arra, mennyire leegyszerűsödne a tömegvonzás problémája egy kellőképpen egyszerű rendszerben? Tételezzük fel egy olyan világ létezését, amelyben egy bolygóhoz egyetlen nap tartozik. Az ilyen bolygó tökéletesen szabályos ellipszis pályán keringene, és a gravitációs erő természete oly kézenfekvő volna, hogy axiómaként kezelnék! E világ asztronómusai feltehetően már a távcső felfedezése előtt ismernék a gravitációt, hisz szabad szemmel figyelve az eget is rájöttek volna létezésére.

– De vajon meg tudná-e teremteni az ilyen rendszer a dinamikus egyensúly állapotát? – vetette fel Sheerin.

– Feltétlenül! A szakirodalomban „két test közelítésként” emlegetik ezt a lehetőséget. Kidolgozták matematikai levezetését is, engem azonban most a kérdés filozófiai vonatkozásai érdekelnek.

– Szóval éppoly absztrakcióról van szó, mint a tökéletes gáz-állapot vagy az abszolút nullpont? – nyugodott meg a lélekgyógyász.

– Persze – folytatta Beenay –, az a bökkenő, hogy az ilyen bolygón lehetetlen az élet. Nem jutna elegendő fényhez és meleghez, tengely körüli forgása során egy-egy féltekéje fél napra teljes Sötétségbe borulna. Egyszer iyen bolygót képzeltettél el velem, emlékszel, Sheerin? Ahol a bolygólakók alkalmazkodtak volna a nappalok és éjszakák váltakozásához. Gondolkoztam a dolgon.

Szerintem azon a bolygón nem lenne élet. Az élet alapvetően fényfüggő; nem alakulhat ki a fényszegénység ilyen végletes körülményei között. Minden tengelyfordulat felét Sötétben tölteni! Nem, semmilyen élőlény nem tudná ezt elviselni! De hogy folytassam, ahol abbahagytam… tegyük föl, hogy ez a „két test” rendszer egyszer csak…

– Álljon meg a menet! – szólt rá Sheerin. Hogy mondhatsz olyat, hogy az élet nem fejlődhetett ki ezen a bolygón? Honnan tudod? Mi van a Sötétségben, ami alapvetően az élet ellen szólna?

– Az előbb mondtam, Sheerin, hogy az élet alapvetően fényfüggő. Ezért az ilyen világban…

– Az itteni életről állíthatod, de nem egy másik bolygóéról, ahol…

– De hát a józan ész is ezt mondja, Sheerin!

– A körkörös okfejtés igen! – vágott vissza a pszichológus. – Az életet teljesen lagashi fogalmak szerint határozod meg, azután pedig azt állítod, hogy egy Lagashtól teljesen különböző világon az élet ilyen és ilyen…

Theremon hirtelen harsány kacajra fakadt. A másik kettő megbotránkozva pillantott rá.

– Mi olyan mulatságos? – kérdezte Beenay.

– Ti ketten. Az asztronómus és a lélekgyógyász, amint késhegyre menő vitába keverednek a biológiáról. Ez hát az a hőn óhajtott tudományközi eszmecsere, amelyet oly gyakran emlegetnek az Egyetem messze földön híres szellemi műhelyében.

Az újságíró felállt. Amúgy is tűkön ült már, és Beenay hosszúra nyúlt fejtegetése ezekről az elvont dolgokról csak még nyugtalanabbá tette.

– Megbocsátotok? Kinyújtóztatom kicsit a lábamat.

– Mindjárt itt a totalitás – mutatott az égre a fiú. – Jobb, ha nem maradsz magad, ha elkezdődik.

– Csak járok egyet, és már jövök is vissza – ígérte Theremon.

Alig tett pár lépést, s hallotta, hogy barátai a háta mögött folytatják a vitát. Elmosolyodott. Valóban jó módszer a feszültség enyhítésére – gondolta – hisz mindenki olyan iszonyú lelki nyomás alatt áll.

Végül is minden másodperc közelebb hozza a világot a teljes Sötétséghez… közelebb a…

A Csillagokhoz?

Az őrülethez?

Az Égi Lángok leszálltához?

A férfi vállat vont. Az elmúlt néhány órában az érzelmek egész skáláját élte át, most azonban furcsán nyugodtnak érezte magát; mintha tökéletesen beletörődött volna sorsába. Egész életében az a hit vezérelte, hogy uralja sorsát, s úgy formálja életét, ahogyan neki tetszik. Ez a hit sokszorozta meg sikereit újságírótársaival szemben. Jelen pillanatban semmire nem lehet befolyása, ezt jól tudta. Ha eljő a Sötétség, megjelennek a Csillagok, alászállnak a Lángok, senki nem lesz kíváncsi a véleményére. Akkor meg miért eméssze magát hiábavaló idegeskedéssel. Nyugalom. Várjuk ki szép nyugodtan, csöndben a végét.

Azután pedig – gondolta – azután pedig tégy róla, hogy túléld, ha a feje tetejére áll is a világ.

– Felmegy a kupolához? – szólították meg.

Pislogva fordult a hang irányába a félhomályban. A dundi kis diák volt – Faro, vagy hogy is hívják?

Igent mondott, noha mindegy volt, hová indul.

– Tartson velem, fölviszem.

Fém csigalépcső vezetett föl a hatalmas épület boltozatos tetejébe. Faro szuszogva, kacsázva kapaszkodott fölfelé, Theremon mögötte ügetett. Egyszer, évekkel ezelőtt járt már az Obszervatórium kupolájában, amikor Beenay mutatni akart neki valamit. De már alig emlékezett a helyre.

Faro félrehúzott egy nehéz tolóajtót, és beléptek.

– Csillagnézőbe jött? – fogadta Siferra.

Csaknem belebotlottak a magas régésznőbe, aki a küszöb mellől figyelte az asztronómusok szorgoskodását. Theremon elvörösödött. Épp Siferrára kellett itt akadnia! Késő, gondolta, amikor eszébe jutott, hogy Beenay szerint őt is itt találja. S bár a napfogyatkozás kezdetén vetett rá egy halvány, így is, úgy is értelmezhető mosolyt, mégis tartott tőle, hogy a nő továbbra is megvetésével sújtja az obszervatóriumiak elárulása miatt.

Siferra azonban semmi jelét nem adta, hogy neheztelne rá. Talán most, amikor a világ belezuhan a Sötétség Barlangjába, úgy érezte, hogy minden, ami a napfogyatkozás előtt történt, elvesztette jelentőségét, s a közelgő csapás eltöröl minden vétket, semmissé tesz minden tévedést, elfeledtet minden civódást.

– Fantasztikus egy hely! – bökte ki Theremon.

– Hát nem bámulatos? Nem mintha nagyon érteném, mi folyik itt valójában. A nagy naptávcsövet a Dovimra állították. Inkább fényképezőgép ez, mint messzelátó, legalábbis azt mondják. Ha az ember belenéz, semmit sem lát. A kisebb távcsöveket pedig távolabbra irányították, ezekkel keresik a Csillagokat…

– Megtalálták őket?

– Nem, eddig még nem – mondta Siferra.

A férfi bólintott. Körbenézett. Ez a terem volt az Obszervatórium szíve, innen pásztázták az eget az asztronómusok. Életében nem fordult még meg ilyen sötét helyiségben. Persze itt sem volt teljesen sötét. Bronz falikarok sorjáztak kettős sorban a fal hajlatában, lámpáik fénye azonban csak tompán, gyéren pislákolt. A félhomályban ki tudta azért venni egy vastag, függőlegesen futó fémcső körvonalait, amely font eltűnt a tető nyílásában. A tető e pontján bekandikált az ég egy darabja, mely mostanra rémítő, mélybíbor árnyalatot öltött. Dovim lassan elfogyó korongja még látható volt ugyan, de az volt a benyomása, mintha az aprócska nap félelmetes távolságra röppent volna.

– Milyen különös – mormolta. – Ilyennek még sosem láttam az eget. Olyan vastag… akár egy sűrű szövésű takaró.

– Takaró, ami ha ránk borul, megfojt valamennyiőnket.

– Fél? – kérdezte a férfi.

– Miért, maga nem?

– Igen is meg nem is – mondta Theremon. – Mármint… nem akarok itt legénykedni, higgye el… De feleannyira sem vagyok ideges, mint egy-két órával ezelőtt. Talán inkább valami kábaság van rajtam.

– Értem, mire gondol.

– Athor azt mondja, zavargások voltak a városban.

– Ez még csak a kezdet – felelte Siferra. – Theremon, az a sok hamu nem megy ki a fejemből. A Thombo-hegy hamuja. Az óriás kőtömbök és… az a vastag hamuréteg a küklópikus város alapzatánál.

– És alább egyre régibb és régibb hamurétegek.

– Bizony.

A férfi észrevette, hogy Siferra közelebb húzódott hozzá. Érezte, hogy az utóbbi hónapok gyűlölsége nyomtalanul elpárolgott a régésznőből, aki – igaz volna? – mintha régi vonzalmuk hangulatát keresné.

Theremon tökéletesen ismerte az efféle női jelzéseket. Túl nagy nőcsábász volt ahhoz, hogy elkerüljék a figyelmét.

Soha jobbkor, gondolta. Ütött az ítélet órája, és Siferra most hajlandó végre levetni Jégkirálynő palástját.

Hórihorgas, esetlen figura csoszogott el mellettük, sután lógázva hosszú végtagjait, s üdvözlésképpen rájuk vihogott.

– A Csillagoknak egyelőre semmi jele – mondta Yimot.

– Lehet, hogy sohasem látjuk meg őket. Talán ugyanúgy felsülünk velük, mint Faro meg én a kísérletünkkel.

– Túl sok látszik Dovimból – mutatott az égre Theremon.

– Hól vagyunk még a teljes Sötétségtől!

– Úgy hangzik, mintha egyenesen várná őket – jegyezte meg Siferra.

– Szeretnék túllenni az egészen – fordult feléje a férfi.

– Hé! – kiáltotta valaki. – Kiment a komputerem!

– A világítás! – rikkantotta egy másik hang.

– Mi történt? – kérdezte Siferra.

– Áramszünet – felelte Theremon. – Hajszálra, ahogyan Sheerin megjövendölte. Valószínűleg bedöglött az áramfejlesztő telep. Kitörhetett a téboly első hulláma; az első ámokfutók tehettek kárt benne.

Valóban, a falikarok halvány fénye kialudni látszott. Egy pillanatra ugyan felizzottak még az égők, mintha az elektromosság utolsó hulláma élesztette volna fel őket, de hamarosan ismét pislákolni kezdtek, majd újra föllobbantak, de már nem olyan fényesen, mint az imént. Egyre halványultak, utóbb már alig adtak némi fényt. Az újságíró érezte, amint Siferra erősen megszorítja a karját.

– Kialszik a világítás – mondta valaki.

– Nem működnek a számítógépek sem… valaki kapcsolja már be a szünetmentes tápegységet! Hé! A szünetmentes tápegységet!

– Gyorsan! A naptávcső beragadt! A fényképező zárja nem használható!

– Miért nem jutott eszükbe ez az eshetőség? – méltatlankodott Theremon.

Ám úgy tűnt, mégis eszükbe jutott. Búgó hang hallatszott valahonnan az épület mélyéből, és a teremben szétszórtan elhelyezett számítógépek képernyője ismét életre kelt. A lámpák maradtak, ahogy voltak; nyilván másik áramkörhöz tartoztak, az alagsori tartalék áramfejlesztő nem látta el őket villamossággal.

Az Obszervatóriumban gyakorlatilag vaksötét volt.

Siferra keze továbbra is Theremonén nyugodott. A férfi küzdött magával; talán ez volna az alkalmas pillanat, hogy védelmezőn átkarolja a nő vállát.

Aztán Athor hangja hallatszott.

– Jól van, vegyétek el! Egy perc, és minden a legnagyobb rendben!

– Mi van nála? – kérdezte Theremon.

– A fáklyákat hozza – hallotta Yimot hangját. Theremon merőn bámult maga elé. Eleinte alig látott valamit a félhomályban, egy pillanat múltán azonban már hozzá is szokottá szeme. A professzor vagy fél tucat egy láb hosszú, hüvelyknyi vastag rudat tartott karjában, s az embereit kereste tekintetével.

– Faro! Yimot! Gyertek, segítsetek!

A két ifjonc odatrappolt az öreghez, és elvették tőle a rudakat. Yimot ezután egyenként föltartotta őket, miközben Faro a legteljesebb csöndben, mintha csak valami szent rítust celebrálna, meggyújtott egy ormótlan gyufát. A láng sercegve fellobbant, s amint a fiú sorra a botok végéhez érintette, egy tétova pillanat után belekapott az olajjal átitatott szövétnekbe, és lobot vetett. Athor ráncoktól barázdált arcán sárgás fények villantak, s a terem üdvrivalgásban tört ki.

A rudak végén hat hüvelyk magas lángnyelvek táncoltak!

– Tűz? – húzta el a száját az újságíró. – Itt? Miért nem a szent mécseket használják vagy más effélét?

– Igen, gondoltunk erre a lehetőségre is – válaszolta Siferra. – De a szent mécsek túl gyenge fényt adnak. Egy kisebb hálószobában persze kitűnőek, ahol otthonos kis világukkal segítenek átjutni az alvás idején, ám egy ekkora helyiségben…

– És odalent? Ott is fáklyákat gyújtottak?

– Gondolom.

Theremon a fejét csóválta.

– Nem csoda, ha a város leég ma éjszaka! Ha még maguk is ilyen primitív eszközökhöz folyamodnák a Sötétség elűzésére…

A fáklyafény sem oszlatta el a félhomályt: sötétebb volt, mint Lagash legborongósabb napjaiban. A lángnyelvek őrjöngő táncot lejtettek, s részegen imbolygó, remegő árnyakat vetettek a bolthajtásos falakra. Pokoli füst támadt, és olyan szag terjengett, mintha legalább egy tucatnyi szórakozott háziasszony égette volna le az ebédet. A fény azonban sárga volt, mint Onos simogató, szőke fénye.

Van valami szívmelengető a sárga fényben – gondolta Theremon. Különösen most, hogy csaknem négy órája vakoskodnak az egyre fogyatkozó Dovim pisla sugaránál.

Siferra a kezét melengette a legközelebbi láng felett, és ügyet sem vetve a tenyerére telepedő finom, szürke porra, ujjongva dünnyögte:

– Hát nem gyönyörű! Meseszép! A sárgánál nincs szebb szín a világon!

A férfi azonban továbbra is gyanakvóan figyelte a fáklyákat. Orrát fintorgatta az erős, avas szagra.

– Miből készülnek ezek?

– Fából.

– Nem, ki van zárva. Hisz’ egész másképpen égnek! A tetejük elszenesedett; olyan, mintha a láng a semmiből törne elő.

– Ez a szép az egészben. Igazán hatékony műfényt adnak. Csináltunk vagy százat, a zömük persze a Szentélybe került. Tudja – közben leporolta bekormosodott kezét – vastag sás belét kell kiszárítani, majd állati zsírba áztatni. A zsír kiválóan alkalmas a lassú, fokozatos égésre. Ezek a fáklyák csaknem fél órán át világítanak. Isteni, nem?

– Csodálatos! – Theremon továbbra is savanyú képet vágott. – Ez ám a modernség! Egyenesen lenyűgöző!

Hirtelen megint viszketni kezdett a talpa. Ugyanaz a nyugtalanság hajtotta tovább, ami az imént idehozta. Már a fáklyák bűzét sem állhatta, a legrosszabb azonban a kupola nyílásán átcsapó jeges fuvallat volt, az Éjszaka jégcsapujjának érintése. Megborzongott. Bárcsak Sheerin meg Beenay ne végezte volna ki olyan hamar azt az undok lőrét!

– Lemegyek! – szólt oda Siferrának. – Nincs itt semmi látnivaló, ha nem szakmabéli az ember.

– Jól van. Magával megyek.

A villódzó sárga fényben mosoly jelent meg a nő arcán; ezúttal összetéveszthetetlen, félreérthetetlen mosoly.

27.

Lefelé botorkáltak a kongó csigalépcsőn. Odalent ugyanaz a kép fogadta őket. A lentiek szintén fáklyákat gyújtottak. Beenay egyszerre három számítógép előtt is foglalatoskodott, a távcsövekkel nyert adatokat dolgozta fel. A többi asztronómus is mélyen elmerült munkájában, amiből Theremon persze egy mukkot sem értett. Sheerin bolyongó lélekként keringett a teremben. Folimun, aki egy fáklya mellé húzta székét, folytatta az olvasást. Némán mozgó ajakkal morzsolta Csillagokhoz intézett könyörgését.

Theremon elméjén át-átfutottak a másnapi Krónikában megjelentetendő cikk fordulatai, passzusai. Ez a „cikkírómasina” egész este ott kattogott az agyában – olajozott, alapos módszerességgel és – jól tudta – tökéletesen értelmetlenül. Micsoda eszelős ötlet még elgondolni is, hogy holnap is lesz cikk és Krónika!

Egymásra néztek Siferrával.

– Az ég – mormolta a régésznő.

– Látom, igen.

Fejük fölött tovább sötétedett az égbolt. Iszonyatos, mélybíbor árnyalatot öltött. E szörnyű szín úgy ömlött szét a világon, akár a vér szökőkútja valami hatalmas égi sebből, a menny szétroncsolt szövetéből.

Még a levegő is mintha megsűrűsödött volna körülöttük. A homály szinte tapinthatóvá vált a szobában, és a lángok táncoló, sárgás fényköre egyre élesebben rajzolódott ki a növekvő szürkület hátterében. A füstszag ugyanolyan émelyítő volt, mint odafönt. Theremon azon kapta magát, hogy a fáklyák sercegése is bosszantja csakúgy, mint Sheerin lépteinek puha nesze, amint a terebélyes pszichológus szűnni nem akaró köreit rótta az asztal körül.

A fáklyafény ellenére is mind nehezebb volt kivenni a tárgyak körvonalait.

Elkezdődött hát, gondolta Theremon. Ránk borul a tökéletes Sötétség, és kigyúlnak felettünk a Csillagok.

Egy futó pillanatra megfordult a fejében: a legbölcsebb, amit tehet, ha bezárkózik valami otthonos kis szekrénybe, és ott várja ki az egész végét. Húzódj csak a háttérbe, kerüld el a Csillagok látványát, kucorodj le, és várd ki, míg minden visszazökken a normális kerékvágásba. Pillanatnyi habozás után azonban elvetette az ötletet. A szekrény – mint bármely zárt tér – maga is sötét. Ahelyett, hogy kényelmes menedékkel kínálná tehát, hamarosan a poklok poklává válik, ezerszerte elviselhetetlenebbé, mint az Obszervatórium bármely helyisége.

Meg aztán, nem is akart elbújni, s fejét lesunyva összekuporodni, miközben ilyen horderejű, történelemformáló események zajlanak le nélküle. Egész hátralévő életében sajnálná, ha elmulasztaná mindezt, csak mert erőt vett rajt a félsz. Nem, őt nem abból a fából faragták, aki megfutamodik a veszély elől, ha egy jó sztoriban reménykedhet. Bízott önmagában annyira, hogy szembenézzen bármivel, ami várhat rá – no és makacs kétkedése is munkált még benne a beharangozott világrengető fordulattal szemben.

Mozdulatlanul állt ott, Siferra gyors, kapkodó légvételeit hallgatva. A régésznő érezhetően maradék lelkierejét szedte össze a hirtelen árnyékba borult világban.

Aztán a szoba halotti csöndjében, feszülten figyelő lelkiállapotában új hang – vagy talán csak egy hang képzete – jutott el hozzá.

Az újságíró minden idegszálával erre a hangra fülelt, még lélegzetét is visszafojtotta. A következő pillanatban óvatosan az ablakhoz lopakodott, és kikémlelt.

– Sheerin!

Kiáltása nyomán a csend szilánkjaira robbant szét.

Az egész szoba felbolydult, a többiek mind feléje mutogattak, egymást kérdezgették. A pszichológus egy szempillantás alatt ott termett mellette. Siferra a nyomában. Még a komputerei előtt görnyedő

Beenay is megperdült a székén a hirtelen lármára.

Odakint Dovim – mely mostanra parázsló forgáccsá vékonyult – utolsó kétségbeesett pillantást vetett Lagashra. Keleten, Saro City irányában a szemhatár homályba veszett, s a városmagtól az Obszervatóriumig húzódó út tompa vörös fonalként kígyózott. Az úttestet kétoldalt szegélyező fasor egyetlen, sötét tömeggé olvadt össze.

Az ablak előtt állók figyelmét azonban az úton lassan, lomha fenevadként hömpölygő sötét tömeg kötötte le, mely feltartóztathatatlanul közeledett az Obszervatórium-hegy felé.

– Nézzék! – rikoltotta Theremon. – Menjen valaki, és szóljon Athornak! A háborodott tömeg a városból! Folimun serege! Itt vannak a nyakunkon!

– Mennyi idő van hátra a teljes napfogyatkozásig? – kérdezte Sheerin.

– Negyedóra – suttogta Beenay. – Ezek azonban öt perc múlva itt lesznek!

– Sebaj, dolgozzon mindenki tovább nyugodtan! – rendelkezett Sheerin. A hangja kemény volt, fegyelmezett és szokatlanul parancsoló, mintha e válságos pillanatban lélekjelenlétének új tartalékaira bukkant volna.

– Visszaverjük őket. Ez a hely olyan, akár egy erődítmény. Siferra, maga menjen föl, és szóljon Athornak! Te, Beenay tartsd szemmel Folimunt! Sózz be neki, és teperd le, ha muszáj, de ki ne engedd a markodból! Maga meg, Theremon, jöjjön velem!

Sheerin már el is tűnt az ajtónyílásban, Theremonnal a sarkában. A lépcsősor szürkén kanyargott előttük a központi akna körül, majd jeges, kongó homályba veszett.

Mintegy ötvenlábnyira vitte őket az első felbuzdulás lendülete, míg a hátuk mögött, a nyitva felejtett ajtó résén átszivárgó sárga fény is elenyészett, s magába ölelte őket a Sötét.

Sheerin megállt, és kövérkés ujjaival a mellkasát nyomkodta. Szeme majd kiugrott üregéből, és szavak helyett csupán száraz, ugatásszerű hang tört elő torkából. Reszketett, mint a nyárfalevél.

Bármely erőtartalékokról tett is az imént tanúbizonyságot, mostanra szemlátomást maradéktalanul kimerítette őket.

– Nem… kapok… levegőt… Menjen… le… egyedül! Nézze meg… be vannak-e… zárva az… ajtók…

Theremon néhány lépcsőfok után visszafordult.

– Várjon! Csak egy percig tartsa magát!

Maga is lihegett. A levegő sziruppá sűrűsödve sípolt tüdejében, tudata mélyéről ősi pánik készült előtömi a gondolatra, hogy egymagában kell továbbmennie.

Mi van akkor, ha az őrök valahogy nyitva hagyták a főbejáratot?

Nem a csőcseléktől rettegett ő, hanem a…

Sötétségtől.

Igen, ő, Theremon, mégiscsak fél a Sötéttől!

– Maradjon itt! – szólt rá teljesen fölöslegesen Sheerinre, aki ugyanabban a szerencsétlen pózban kucorgott a lépcsőn, ahogyan otthagyta.

– Egy másodperc, és itt vagyok!

Kettesével vette fölfelé a lépcsőfokokat, miközben szíve a torkában dobogott – nem okvetlenül a testi erőfeszítéstől –, majd Athor szobájába berontva kiragadott egy fáklyát a tartójából. Siferra a rémülettől elkerekedett szemmel bámulta.

– Magával menjek? – kérdezte.

– Igen. Nem, nem!

Az újságíró újra kiszáguldott a szobából. A fáklya elviselhetetlen bűzt árasztott, s úgy csípte a szemét, hogy kishíján belevakult. Mégis olyan erővel szorította, mintha az élete függne tőle. A láng hosszú csóvában nyúlt el a hála mögött, amint lefelé rohant a lépcsőházban.

Sheerint ugyanabban a testhelyzetben találta. A lélekgyógyász kinyitotta szemét, és felnyögött, amint a fölébe hajló Theremont meglátta. Az újságíró vadul megrázta:

– Jól van, szedje össze magát! Van fényünk!

Eltartotta magától a lángoló rudat, és a roskadozó pszichológust a könyökénél támogatva ismét megindult lefelé, immár a fáklya táncoló fénye mellett.

A földszinten szuroksötét fogadta őket. Theremon érezte, miként emelkedik magasra benne ismét a rémület hulláma. De nála volt a fáklya, s lángja visszaszorította köröttük a Sötétséget.

– Hol vannak az őrök? – szólalt meg Sheerin. Csakugyan, hová lettek? Leléceltek volna? Úgy látszik, ez történt. De nem, Athor két őrszeme ott reszketett szorosan egymás mellé lapulva a sarokban, mint nyárfalevél a szélben. Üveges tekintettel, kinyújtott nyelvvel meredtek maguk elé. Rajtuk kívül szemlátomást egy lélek sem maradt az épületben.

– Fogja! – mondta Theremon nyersen, és Sheerin markába nyomta a fáklyát. – A banda már itt van a kapu előtt.

Valóban, a bejárat túloldaláról rekedt, érthetetlen kiáltások hallatszottak.

Sheerin azonban helyesen látta, az Obszervatórium valóban masszív volt, akár egy erődítmény. Még a múlt században épült, a csúf neogavotti stílus virágkorában, amely elsősorban a szilárdságot és állóképességet tartotta szem előtt az esztétikummal szemben.

Az ablakokat ujjnyi vastag kovácsoltvas rácsozat védte, mely mélyen a beton foglalatba ágyazódott. A vaskos falaknak egy földrengés sem ártott volna, a hatalmas tölgyfa főbejáratot pedig több helyütt masszív vaspánt erősítette. Theremon ellenőrizte a reteszeket; mind a helyén volt.

– Legalább nem sétálhatnak be úgy, mint Folimun tette – mondta lihegve. – Figyelje csak! Itt vannak közvetlenül az ajtó előtt!

– Tennünk kell valami! – súgta a lélekgyógyász erőtlenül.

– Átkozottul igaza van – felelte az újságíró. – Ne álljon ott, mint egy rakás szerencsétlenség! Segítsen a vitrineket az ajtóhoz cipelni… és tartsa rendesen azt a fáklyát! Megvakulok a füstjétől!

Az üvegszekrények vaskos könyvekkel, mérőműszerekkel, s ki tudja még mi mindennel voltak teli, egész kis csillagászati múzeumot alkottak. Csak az istenek a megmondhatói, mennyit is nyomtak valójában. E válságos pillanatban azonban Theremon mintha emberfeletti erőre tett volna szert, úgy húzta-vonta őket – többé-kevésbé Sheerin közreműködésével – akár a pelyhet. Miközben helyükre mesterkedte a súlyos szekrényeket, a kis távcsövek és egyéb szerkentyűk sorra borultak föl. Üveg csörömpölése hallatszott.

Beenay megöl engem – gondolta Theremon. Rajong ezekért a vacakokért.

A pillanat azonban nem volt alkalmas a lelki finomságra. Egymás után hurcolta a szekrényeket a főbejárathoz, s pár percen belül meg is épült a barikád, amely – remélte – feltartóztathatja a tölgyfaajtón áttörő tömeget.

Elmosódottan, akárha a messzeségből szólna, hallani vélte a dörömbölés zaját, sikoltásokat, ordítozást…

Olyan volt az egész, mint egy rémálom.

A csőcseléket a megváltás utáni olthatatlan vágy hajtotta ide, amit az Apostolok tanítása szerint az Obszervatórium lerombolásával nyerhetnek el. Ahogy közeledett azonban a Sötétség órája, őrjítő félelem telepedett lelkükre, csaknem minden cselekvőképességüktől megfosztva őket. Nem volt idő itt gépkocsik, fegyverek berendezésére, vezérek választására avagy soraik rendezésére. Gyalogszerrel siettek fel a hegyre, és puszta kézzel döngették az Obszervatórium kapuját.

És most, hogy ím itt álltak a kapuk előtt, Dovim utolsó elhaló sugara, a napfény utolsó rubinvörös csöppje egy félelemtől szűkölő, eszét vesztett embertömegre hullott.

– Menjük vissza az emeletre! – lihegte Theremon

Athor szobájában senkit sem találtak, följebb mentek hát a többiek után a kupolaterembe, a legfelső emeletre. Ahogy beviharzottak, Theremon hökkenten cövekélt le a helyiségben uralkodó megbabonázott nyugalom láttán. Akárha egy tablót szemlélt volna. Yimot úgy ült az óriás naptávcső műszerfalánál hátrahajtható székében, mintha a leghétköznapibb mérést végezné. Kollégái a kisebb távcsövek köré csoportosultak, Beenay pedig feszült, érdes hangon utasításokat osztogatott:

– Akkor értjük egymást. Létfontosságú, hogy közvetlenül a totalitás beállta előtt lefényképezzük Dovimot, majd lemezt cseréljünk. Lássuk… maga… meg maga… mindketten álljanak egy-egy kamera mögé. Egyetlen kéz sem nélkülözhető! Valamennyien ismerik… az expozíciós időt…

Egyetértő moraj futott át a termen.

Beenay hunyorogva szeme elé emelte a kezét.

– Égnek még a fáklyák? Jól van, látom őket! – hátravetette magát székében. – Ne ritka felvételekre vadásszanak! Ha megjelennek a Csillagok, ne vesztegessék az idejüket azzal, hogy egyszerre kettőt próbálnak befogni a távcső látómezejébe. Egy untig elég. És… ha úgy érzik, hogy kifújtak, haladéktalanul hagyják abba a fényképezést!

A küszöbön Sheerin odasúgta Theremonnak:

– Keresse meg nekem Athort! Nem látom.

Az újságíró nem válaszolt azonnal. Az asztronómusok elmosódó körvonalai vibráltak káprázó szeme előtt, s feje fölött a fáklyák is sárga foltokká olvadtak. A teremben rémületesen hideg volt, akár egy kriptában. Theremon egyetlen röpke pillanatra a karján érezte Siferra szorítását – a pillanat azonban elszállt, és többé sehol sem látta a nőt.

– Sötét van – vinnyogta.

Sheerin a kezével tapogatózott előre:

– Athor! Athor!

Theremon mögé került, és karon ragadta:

– Várjon! Odaviszem.

Valahogy sikerült átkelnie a szobán. Lelket elzárta a Sötétség elől, s minden erejével igyekezett elfojtani a tudata mélyén növekvő káosz dörömbölését.

Senki sem törődött velük. Sheerin a fal mellett botorkált:

– Athor!

– Maga az, Sheerin?

– Igen, igen. Ön az, professzor úr?

– Mi baj, Sheerin? – a hang tagadhatatlanul Athor hangja volt.

– Csak azt akartam mondani… ne izgassa magát a csőcselék miatt… az ajtó elég erős, hogy kitartson…

– Persze, persze – motyogta az öregember. Mintha mérföldes távolságból válaszolna, gondolta Theremon. Fényévek távolából. Hirtelen új jövevény tűnt föl körükben. Fürgén közeledett, karjait cséphadaróként lengetve. Theremon először Yimotnak vélte, majd Beenaynek, ám amint súrolta a csuha durva szövete, végre felismerte Folimunt.

– A Csillagok! – rikoltozta a szerzetes. – Ímé, itt vannak a Csillagok! El az útból!

Beenay felé tart, eszmélt rá Theremon. Hogy lerombolja az istenkáromló kamerákat!

– Vigyázz! – kiáltotta oda az asztronómusnak.

A fiú azonban továbbra is a kamerákat vezérlő számítógépek fölé görnyedt, sorra készítve a felvételeket, amint lecsapott rájuk a teljes Sötétség.

Theremon kinyúlt, megragadta a csuhát, és magához rántotta a szerzetest. Érezte, amint ujjak kulcsolódnak a torkára. Megtántorodott, alig bírta megtartani egyensúlyát. Hiába meresztette szemét a sötétbe, táncoló árnyakon kívül semmit sem látott. Mintha a padló is anyagtalanná vált volna a lába alatt. A csuhás ekkor keményen a gyomrába térdelt. Szeme szikrákat hányt a fájdalomtól, és kis híján elesett.

Az első gyötrelmes, ziháló pillanat után azonban magához tért, vállon ragadta Folimunt, s maga se tudta hogyan, ismét megpenderítette. Elszántan szorongatni kezdte az Apostol torkát. Ugyanekkor meghallotta Beenay rikkantását:

– Megvan! Mindenki a masinájához!

Theremon tudata valamiképp szimultán érzékelte az eseményeket. Az egész világ átzúdult lüktető agyán – de ez a világ maga volt a káosz, sikoltó rettenet.

Különös módon tudatában volt, hogy a napfény vékonyodó fonala végleg elenyészett.

Ezzel egy időben hallotta a fulladozó Folimun utolsó ziháló lélegzetvételét, Beenay ámuldozó rikkantásait, Sheerin különös hüppögését, aztán egy hisztérikus vihogást, ami utóbb fülsértő harákolásba torkollott…

Odakint hirtelen csönd támadt. Különös, halálos csönd.

A szerzetes teste elernyedt. Theremon az Apostol arcát kémlelte. Folimun ijesztő, üveges tekintettel, kidülledt szemgolyóval meredt fölfelé, szeme fehérje visszatükrözte a fáklyák sárgásán pislákoló fényét. Az újságíró látta, amint habzó nyál buggyan ki ajkán, s hallotta megszorongatott torkának halk, állati vinnyogását.

A rettegés e különös módon lelassult pillanataiban az égre emelte tekintetét, ahol pokolfajzatok kiömlő fekete véreként gyülemlett föl a Sötétség.

De a Sötétség kárpitján most átragyogtak a Csillagok!

Nem Beenay szánalmas elméletének néhány tucat csillagocskája. Ezrével szikráztak a feje fölött hihetetlen, vakító ragyogással, szorosan egymás mellett, végtelen falat formálva, szemkápráztató pajzsot emelve a mennyboltozatra. Ezer és ezer fenséges nap szórta fényét lelket fölperzselő tündökletes ragyogással, amely mégis dermesztőbb volt a maga szörnyű közömbösségében, mint a fagyott, iszonyatosan kietlen világon átsüvítő metsző szél.

A hideg sugarak pörölyként zúzták szét léte alapjait, ördögi fegyverként támadták elméjét.

Szörnyűséges, jeges fényük mintha millió és millió óriás gongot kongatott volna meg egyszerre.

Istenem! – gondolta – Istenem, istenem, istenem!

Mégsem tudta levenni szemét pokoli fényükről. A kupola nyílásán feltekintve érezte, amint jéggé dermed rémületében, és tehetetlenül, megbabonázva fogadja az egekből rázúduló dühödt ostromot.

Agya, akárha parányi jégcsappá zsugorodott volna a kíméletlen ragyogásban. Üveggolyóvá töpörödött, s zörögve keringett a sötét, kiürült barlangban: A koponyában. Tüdeje felmondta a szolgálatot, s mintha a vér is visszafelé folyt volna ereiben.

Nagy sokára végre le tudta hunyni szemét. Hosszú ideig térdepelt így lihegve, magában motyorászva, miközben hiába iparkodott visszanyerni önuralmát.

Aztán mégis lábra állt valahogy, összeszoruló torokkal, akadozó lélegzettel. Testének minden izma görcsbe rándult az elviselhetetlen, pőre félelemtől. Homályosan úgy sejlett, mintha Siferra ott volna valahol a közelében, de csak nagy erőfeszítéssel sikerült felidéznie, ki is ez a nő. Ami azt illeti, arra sem emlékezett, kicsoda ó maga voltaképpen. Alant iszonyatos, kitartó dörömbölés hallatszott… mintha egy különös, ezerfejű vadállat próbálna betörni…

Mindegy volt ez is.

Minden mindegy már.

Tudta, ez az a pillanat, amikor megtébolyodik. Valahol a lelke mélyén a józanság utolsó darabkája minden erejét megfeszítve harcolt, hogy visszaverje a vakrémület éjszín áradatát. Iszonyatos érzés volt tudatosan átélni a téboly pillanatát; tudni, hogy a következő percben már csak a teste marad itt, s minden, ami eddig léte lényegét alkotta, belevész az őrület sodrába. Mert ez volt a Sötét… a Hideg… és az ítélet pillanata. Az univerzum tündöklő falai pozdorjává törtek, s iszonyú, fekete forgácsaik most aláhullottak, hogy porrá zúzzák és eltöröljék őt a föld színéről.

Valaki négykézláb az oldalához kúszott, és megtaszította. Theremon arrébb húzódott. Kezét megszorongatott torkához tapasztva a fáklyák felé tapogatózott. Lángjuk kitöltötte tébolyult elméjét.

– Fényt! – sikította.

Valahol a professzor zokogott elcsukló, szörnyű nyöszörgéssel, mint egy ijedt kisgyermek.

– Csillagok… minden csupa Csillag… és mi semmit sem tudtunk róluk. Nem tudtunk mi semmit. Azt hittük, a hat nap maga a világegyetem. Azt hittük, sikerül elkerülnünk a Csillagok figyelmét, de most már örökkön és örökkön közénk jött a Sötétség, áttörtek a gátak, és mi nem tudtuk, nem tudhattuk…

Valaki felkapott egy fáklyát, ami a padlóra hullott, és füstölve kialudt. E pillanatban a Csillagok szörnyű, közömbös fensége még közelebb szökkent hozzájuk.

Odalentről sikoltás, kiáltások, üvegcsörömpölés zaja hallatszott. Az őrjöngő, fékevesztett tömeg betört az Obszervatóriumba.

Theremon körülnézett. A tudósok félelemtől bénult, imbolygó alakjait látta maga körül a Csillagok szörnyűséges fényében. A folyosó felé tapogatózott. Egy nyitott ablakból, vad, jeges szélroham csapott le rá, ő pedig kacagva tartotta arcát a sarkvidéki hidegbe.

– Theremon! – hívta egy hang a háta mögül. – Theremon! De csak tovább kacagott.

– Nézd! – szólalt meg egy idő után. – Azok a Csillagok. Ez meg itt a Láng.

Sara City irányában karmazsin fény parázslott a szemhatáron, mind ragyogóbb izzással. Nem a nap fénye volt.

Ismét, mint már annyiszor Lagash történetében, rájuk köszöntött a hosszú-hosszú éjszaka.

III - Pirkadat

28.

Az első dolog, aminek Theremon a tudatára ébredt – miután hosszú ideig semminek nem volt tudatában – hogy valami óriási sárga test csüng a feje fölött az égbolton.

Hatalmas aranygolyó volt, melyből káprázatos fény áradt. A másodperc törtrészénél tovább nem is bírta el tekintete: belevakult, ha tovább nézte. A golyóból perzselő hőség áramlott lüktető hullámokban.

Lekuporodott hát, és tenyerével födve el arcát meglapult a rázúduló meleg és fény áradata előtt. Vajon mi tartja az égen ezt a fura holmit? Miért nem esik le?

Ha leesik, engem nyom agyon – gondolta.

Hová rejtőzzem el? Hogyan védjem meg magam?

Egy végtelenbe nyúló pillanatig kucorgott ott, még gondolkodni is alig mert. Azután óvatosan résnyire nyitotta szemét. Az az óriási lángoló valami most is ott ragyogott az égen. Ugyanazon a helyen, egy ujjnyival sem mozdult arrébb. Úgy látszik, mégsem esik rá.

A hőség ellenére is rázni kezdte a hideg.

Orrát megcsapta a füst száraz, torkot kaparó szaga. Valami égett, egészen a közelében.

Az ég az – gondolta. Kigyulladt az ég.

Az az arany micsoda lángba borítja a világot.

Nem, nem. Más oka van a füstnek. Ha ez a köd végre feltisztul az agyáról, eszébe is jut hamarosan.

Nem az arany golyó okozta a tüzeket. Itt sem volt, amikor kigyulladtak. Az a többi izé a ludas akkor, azok a jegesen sziporkázó fehér micsodák, amik betöltötték az egész mennyboltozatot… ők tették… ők küldték rájuk a Lángnyelveket…

Mi is a nevük? Igen, a Csillagok. A Csillagok.

Valami felsejlett agyában, és minden ízében beleborzongott. Eszébe jutott, milyen is volt, amikor kigyúltak a Csillagok, s az agya zörgő üveggolyóvá változott, tüdeje nem préselte tovább a levegői, és lelkében a Rettenetek Rettenete sikoltozott.

A Csillagok azonban elmúltak, és most ez a ragyogó arany izé van helyettük az égen. Ragyogó arany izé?

Onos. Igen, így hívják. Onos, a napuk. A legnagyobb nap. A… a… hat nap egyike. Igen.

Elmosolyodott. Kezdenek kitisztulni a dolgok. Onos az éghez tartozik. A Csillagok viszont nem. A nap, kedves jó napuk, a nyájas Onos. És most vissza is tért. Eszerint minden rendben, még ha a világ egy része lángokban áll is.

Hat nap volna? Hol bujkál akkor a másik öt?

Még a nevükre is emlékezett. Dovim, Trey, Patru, Tano, Sitha. Onos pedig a hatodik. Onos megvan, ott ragyog közvetlenül a feje felett, szinte a fél eget betölti. De mi történi a többivel? Nehézkesen, meg-meginogva feltápászkodott. Továbbra is félt attól a forró arany valamitől az égen. Ha kiegyenesedik, még beleverheti a fejét, és akkor agyonégeti. Nem, ez badarság. Onos jó és kedves.

Megint elmosolyodott.

Körülkémlelt, lát-e még napot valahol.

Egyet észre is vett nagyon távol. Aprócska égitest volt, nem olyan félelmetes, mint a… Csillagok vagy ez a vadul izzó, forró gömb a feje fölött. Akár zsebre is vághatná. Ha nem volna olyan messze, tán le is szakajthatná az égről.

Trey, gondolta. Az ott Trey. Akkor a nővére, Patru is a közelben kell legyen valahol…

Igen, igen. Meg is találta, Ott lent az ég sarkában, mindjárt Trey bal oldalán. Hacsak nem ez Trey és a másik Patru.

Ugyan, gondolta, a név nem számít. Hogy melyik melyik, egyre megy. Az a lényeg, hogy ezek ketten Trey és Patru. Az a nagy meg Onos. A másik három napnak is lennie kéne valahol, noha nem látom őket. Az én nevem pedig…

Theremon.

Igen, ezzel rendben is volnánk. Theremonnak hívnak.

De van itt valami szám is. Homlokát ráncolva állt, úgy próbálta emlékezetébe idézni családi azonosítószámát, a számot, melyet egész életében használt. Hanem mennyi is pontosan? Hányas szám?

Hétszázhatvankettő.

Igen.

Theremon 762-nek hívnak.

Aztán ennél is bonyolultabb gondolat ötlött minden erőlködés nélkül az agyába. Theremon 762 vagyok, a Krónika riportere.

A mondat valahogyan felvillanyozta, noha tele volt rejtelmekkel.

Krónika? És riporter?

Valahonnan ismerős volt neki ez a két fogalom. Mintha már hallotta volna, noha nem emlékezett pontosan a jelentésükre. Kántálni kezdte tehát magának: Króónika, riporter, króónika, riporter, ripoorteer.

Talán járok egyet – döntötte el. Tétova lépést tett előre, aztán még egyet és megint egyet. Kissé bizonytalanul esett a járás. Körülnézett. Valami hegyoldalban volt, a zöldben. Utat látott maga előtt, bokrokat és fákat, baloldalt egy tavat. A fák és bokrok némelyikét kiszaggatták. Letört ágaik különös szögben lógtak a törzsről, vagy alatta hevertek, mintha csak óriások tarolták volna végig a tájat.

Háta mögött hatalmas, kerek kupolás épület magasodott, tetején egy lyukból füstcsík szállt az égre.

Kívül koromtól feketéllett, mintha köröskörül lángnyelvek nyaldosták volna végig, jóllehet a vaskos kőfalak szemlátomást kiállták az ostromot. Az épület lépcsőjén elszórva emberek hevertek széttárt végtagokkal, mint a szemétre hajított, kiszolgált babák. A bokrok között is feküdt néhány, megint másokat a dombról levezető ösvény mentén látott. Némelyikük alig észrevehetően meg-megmozdult.

A legtöbb azonban nem.

Theremon a másik irányba nézett. A szemhatáron egy nagyváros homályos körvonalai sejlettek. A város sűrű füstfátyolba burkolózott, és amint hunyorogva a szemét erőltette, mintha lángokat is látott volna kicsapni a magasabb épületek ablakaiból. Valami mégis azt súgta neki, képtelenség hogy ilyen messze ellásson. Több mérföld járásra lehet innen az a város.

Saro City, jutott eszébe hirtelen.

Ott adják ki a Krónikát.

És ott dolgozom. Ott élek.

Én, Theremon. Theremon 762. A Krónika munkatársa Saro Cityból.

Lassan ingatta fejét, sebzett vadállatként iparkodván elűzni az agyára telepedő tompa zsibbadtságot.

Őrjítő érzés volt, hogy gondolatai nem engedelmeskednek akaratának, s nem mozoghat szabadon emlékei tárházában. A Csillagok tündöklő fénye falat formált elméjében, elszakítván őt önnön múltjától.

Utóbb mégis kezdtek előtünedezni az emlékfoszlányok. Színes, éles rajzú képek jártak csillámló, őrült körtáncot a fejében. Erőnek erejével megpróbálta elcsípni és szemügyre venni őket.

Feltűnt a többi közt egy szoba képe. Az ő szobája volt ez; papírhalmokkal, képesújságok kötegeivel, néhány komputerterminállal meg a megválaszolatlan levelek dobozával. Újabb szobát látott, egyetlen ággyal. Aztán a kis konyhát, amit szinte sohasem használt. Ez tehát Theremon 762 lakása – gondolta

– a Krónika jó nevű riporteréé. Őkelme ugyan most házon kívül tartózkodik, hölgyeim és uraim. Jelen pillanatban éppen Saro City Obszervatóriumának romjai mellett álldogál, és megpróbálja megérteni…

Mit is…

A romokat…

Az Obszervatóriumot…

– Siferra! – kiáltott föl. – Hol vagy, Siferra?

De nem kapott választ. Vajon kicsoda az a Siferra – töprengett. Feltehetően valami ismerős még a romok előtti időből. A név megzavart elméje mélységeiből bukkant elő.

Tett még néhány bizonytalan lépést. Nem messze tőle a domboldalban egy bokor alatt egy férfi feküdt. Odament és megnézte. A férfi szeme csukva volt, kezében kialudt fáklyát szorongatott. A ruhája több helyütt elszakadt.

Alszik tán? Vagy meghalt? Óvatosan megböködte cipője orrával. Igen, halott. Ez azért különös, ez a sok halott köröskörül. Az ember nem mindennap találkozik effélével, nem igaz? Amott meg egy felfordult autó hever – az is, akárcsak egy tetem. Alvázát színpadiasan az ég felé fordítja, belsejéből renyhe füst kunkorodik felfelé.

– Siferra! – hívta ismét az előbbi ismeretlent.

Itt valami borzasztó történt. Ez elég világos volt, de ezen kívül aztán semmi mást nem értett. Megint lekuporodott, és kezét szorosan halántékára szorította. Az elszórt emlékfoszlányok korábbi őrjöngő tánca most szűnőben volt. Lassan, méltóságteljesen lebegtek el szeme előtt, akár a Nagy Déli Óceánon tovasodródó jéghegyek. Ha valamiképp összeilleszthetné e külön-külön libbenő darabkákat… talán összeállna valahogy a kép…

Újra átgondolta emlékeit, amelyeket eddig sikerült összerakosgatnia. A neve. Szülővárosa neve. A hat napé. A lapja. A lakása.

A tegnap este…

A Csillagok…

Siferra… Beenay… Sheerin… Athor… újabb és újabb nevek…

Lassan kezdtek összefüggeni a dolgok.

Kapcsolat létesült a közelmúlt elszigetelt emlékdarabkái között. Mégsem álltak össze értelmes egésszé. Minél inkább próbálkozott, annál jobban összezavarodott minden. Amint rájött erre, föladta, hogy bármit megpróbáljon kierőszakolni agyából.

Engedd el magad! – mondta magában. Hadd jöjjön minden magától.

Elméje súlyos sérülést szenvedhetett, ezt érezte. Nem sebesült ugyan meg, dudort sem tapintott a fején, mégis tudta, hogy nem történhetett másként. Minden emléke ezer darabra tört, akárha valami bosszúszomjas buzogány zúzta volna össze. A szilánkok szétszóródtak, összekavarodtak, mint egy kirakós játék kockái. Mégis szemlátomást gyógyult, pillanatról pillanatra. Erezte, miként tér vissza mentális ereje. Az a fura egység, amit a világ Theremon 762-ként, a Krónika riportereként, saro city-i lakosként tartott számon, újra jogait követelte.

Lassan a testtel! Várj! Hadd jöjjön mindén magától.

Mély lélegzetet vett, majd néhány pillanat után kiengedte a levegőt mellkasából. Újabb mély belégzés.

Tarts vissza, lélegezd ki! Be, szünet, ki. Be, szünet, ki.

Lelki szemei előtt megjelent az Obszervatórium belseje. Igen, már emlékszik. Este volt. Csak a kis vörös nap maradt az égen… Dovim, úgy hívják. Aztán az a magas szép nő: ő. volt Siferra. Az a kövér pasas Sheerin, a fiatal, nyúlánk, komoly fiú Beenay. A mérges öregúr meg, pátriárkái fehér üstökével a híres csillagász, a nagy tudós, az Obszervatórium igazgatója… Ithor? Uthor? Athor, igen. Athor.

És aztán jött a napfogyatkozás. A Sötétség. A Csillagok.

Jaj, igen. Igen. Hirtelen összeállt a kép, helyükre kerültek az emlékek. Az Obszervatórium előtt tomboló tömeg, élén azokkal a fekete csuhás fanatikusokkal: a Láng Apostolaival. Igen, így nevezik őket. Egyikük még az Obszervatóriumba is bejött. Folimun, Folimun 66.

Igen, már tisztán emlékezett mindenre.

A teljes napfogyatkozás pillanata. Amikor váratlanul leszállt, és maradéktalanul rájuk borult az éj. A világ pedig alábukott a Sötétség Barlangjába.

A Csillagok…

A téboly… a sikoltások… a csőcselék…

Összerezzent az emlékre. Saro City lakosainak dühöngő, pánikba esett hordái betörtek az Obszervatórium épületébe, feltörték a nehéz tölgyfaajtót, s egymást taposva özönlöttek az istenkáromló tudósok és műszereik megsemmisítésére, akik tagadni merészelték az istenek létezését…

Most, hogy úrrá lettek rajta az emlékek, azt kívánta, bárcsak soha ne idézte volna meg őket. Eszébe jutott, mennyire megrendült, amikor először látta meg a Csillagok tündökletes fényét… emlékezett a koponyájában doboló fájdalomra… az elméjét elözönlő könyörtelen jeges erőre. Aztán a tömeg ostroma… az őrjöngés pillanata… a küzdelem, hogy kimenekedjék… Siferra az oldalán és Beenay is valahol a közelben. Majd a vadul örvénylő söpredék, amely megáradt folyóként szakította el és sodorta őket mind távolabbra egymástól…

Felvillant egy kép Athorról is. Akkor látta utoljára. Az öreg vadul villámló, üveges szemében fékevesztett téboly tombolt, méltóságteljesen állt egy széken, dühödten igyekezvén kiparancsolni a betolakodókat, mintha nem csupán az Obszervatórium igazgatója, de fejedelme is lenne. Mellette Beenay rángatta hasztalan a karját, a menekülést sürgetve. Aztán az emlékkép szertefoszlott. Már nem az előbbi nagy termet látta, hanem egy folyosót, ezen verekedte át magát a lépcsőház irányában, Siferra és a többi ismerős után kutatva.

Akkor hirtelen elébe toppant az a fanatikus, Folimun 66, az Apostol, és elzárta útját a tülekedés közepette. Nevetve nyújtotta feléje kezét, az álbarát hamis gesztusával. Utóbb a szerzetes is eltűnt szem elől, ő pedig őrjöngve folytatta tébolyult útját lefelé a csigalépcsőn, és tovább a földszinten.

Átbukdácsolt a heringként összepréselődött városbeliek között, átmászott rajtuk, tovább botorkálva.

Valahogy az ajtón is kijutott a jeges éjszakába. Dideregve, hajadonfőtt állt olt, hogy szembenézzen á Sötéttel, amely mostanára megszűnt Sötét lenni, mert mindent megvilágított a Csillagok könyörtelen seregeinek förtelmes, leírhatatlanul hideg lángja.

Nem volt előlük menekülés. Az ember behunyt szemhéja alatt is ott látta félelmetes csillámaikat. A Sötétség ereje semmiségnek tűnt az engesztelhetetlen nyomáshoz képest, amellyel ez a gyémántokkal kivert boltozat nehezedett a világra. A fényhez képest, mely rémületesebben rázkódtatta meg az eget és a földet bármely mennydörgésnél.

Úgy érezte, menten rázuhannak az egész mennybolttal együtt. Letérdepelt, és kezével fedte el fejét, noha tudta, milyen hiábavaló itt minden védekezés. Emlékezett a pánikra is maga körül: a fejvesztetten futkosó, visítozó, zokogó emberekre. A város lángjaira, amint magasra csaptak a láthatáron. Mindenekelőtt azonban az égből pörölycsapásként reázúduló jeges iszonyatra, amelyet a könyörtelen, bosszúszomjas Csillagok légiói bocsátottak alá.

Ez volt minden, amit a tegnap estéből föl tudott idézni. Ezután üresség következett. Tökéletes üresség az emlékei sorában, egészen addig a pillanatig, amikor fölébredvén viszontlátta Onost a feje fölött, s kezdte összekapargatni az emlékek széttöredezett cserépdarabkáit.

Theremon 762 vagyok – mondta föl ismét magában. – Valamikor Saro Cityben éltem, és újságíró voltam.

Saro City nincs többé, és az újságja sem.

Tegnap vége lett a világnak. Ő mégis él, és a józan esze is – reméli – kezd visszatérni.

Mihez kezdjen most? Hová induljon?

– Siferra! – kiáltotta megint.

Nem jött válasz. Lassan, vánszorogva visszafelé indult a domboldalon, s ismét elhaladt a kiszaggatott fák, felfordult, égő autók, elszórt holttestek között – Ha így fest a város széle, vajon milyen kép fogadná odabent a városban?

Istenem, sóhajtott újra.

Ti istenek, mind! Mi bűnt követtünk el ellenetek?

29.

Néha a gyávaságnak is megvannak a maga előnyei – gondolta Sheerin, amikor kireteszelte az éléskamra ajtaját az Obszervatórium alagsorában. Itt húzta meg magát a Sötétség idejére. Még mindig alig állt a lábán. Elméje épségével viszont istennek hála semmi baj, állapította meg magában.

Már a szokásos formájához képest.

Odakint, úgy látszik, tiszta a levegő. Jóllehet az éléskamrának nem volt ablaka, egy magasan a falba épített szellőzőn át azonban szüremlett be annyi fény, hogy biztosra vehette, újabb reggelre ébredt, ismét kisütött a nap. Talán mostanára az őrület is véget ért, és ő előjöhet.

Kiszimatolt a folyosóra, óvatosan körbekémlelt.

Elsőnek a füstszag csapta meg az orrát. Ez a szag azonban áporodott, nyirkos, kesernyés illatú volt, amilyet az eloltott tűz ad. Az Obszervatórium nemcsak körültekintő biztonsággal épült, de rendkívül hatékony tűzoltórendszerrel is rendelkezett, amely valószínűleg azonnal működésbe lépett amint a gyújtogatás megkezdődött.

A söpredék! Sheerin megborzongott a gondolatra.

A termetes lélekgyógyász tudta, egész életére agyába vésődött a pillanat, amikor a csőcselék beözönlött az Obszervatórium épületébe. Élete végéig kísérteni fogják azok a dühtől eltorzult, vérszomjas arcok, villogó tekintetek, az önkívület vad rikkantásai. Ezek a szegény ördögök már a teljes napfogyatkozás beállta előtt elvesztették nyilván gyenge lábon álló ítélőképességüket. Azután a sűrűsödő Sötétség rátett még egy lapáttal, s az Apostolok szakavatott uszítása – akik amúgy is vérszemet kaptak a beteljesült jövendölés nagy pillanatában – hamar eredményt hozott. Nekiindult hát a felzúdult tömeg, hogy kifüstölje vackából a gyalázatos tudósokat. Aztán már ott is voltak a nyakukon, fáklyákat, fütykösöket, seprűnyelet lóbálva, akármit, amivel csak tömi, zúzni, ölni lehet.

Paradox módon a csőcselék betörése rázta föl Sheerint annyira, hogy megemberelje magát. Eleinte neki is voltak rossz pillanatai Először akkor, amikor Theremonnal a bejárat elbarikádozására indultak.

Kezdetben még egészen jól bírta, sőt, különös lelkesedés szállta meg. A Sötétséggel való hirtelen szembesülés azonban úgy hatott rá, akár valami mérges gáz. Teljesen összeroppant. Rettegve kuporgott a lépcsőn, s jeges marok szorította össze szívét a gondolatra, hogy ez a kiruccanás a Sötétbe nem néhány perces lesz immár, mint a Titkok Alagútjában volt, hanem egyik elviselhetetlen óra vánszorog így a másik után.

Jó, Theremon még kihúzta ebből, és az emeletre fölérve vissza is nyerte lélekjelenléte egy részét.

Hanem azután jött a teljes napfogyatkozás, és vele a… Csillagok. Noha még idejében elfordította fejét, amikor az első istentelen fénysugár áttört a kupolanyíláson, mégsem tudta teljesen kizárni a lélekölő látványt. Abban a pillanatban újra cserbenhagyta az önuralma… érezte, miként feslik fel a józan ész kényes szövete…

Aztán betöri a tömeg, és ő rádöbbent, többé nem csupán elméje épsége a lét, hanem a puszta élete.

Ha túl akarja élni ezt az éjszakát, nincs más választása, mint hogy összeszedje magát, és biztos rejtekhelyet keressen. Hol volt már a jámbor óhaj, hogy hideg, szenvtelen tudósként tanulmányozza a Sötétség tünetegyüttesét. Csinálja más helyette, ő inkább elbújik.

Valamiképp elvergődött hát az alagsorba, s ott rátalált erre a kedves, vidám kuckóra, ahol kedves, vidám szent mécs vetett halvány, ám annál megnyugtatóbb fényt. Magára reteszelte az ajtót, és várakozott.

Még aludt is egy keveset.

És hál’istennek már reggel is van, ha nem éppen délután. Egy biztos: a szörnyű éjszakának vége, és köröskörül csend honol – legalábbis az Obszervatórium környékén. Lábujjhegyen kilopakodott a folyosóra. Megállt, fülelt, majd óvatosan nekivágott a lépcsőnek.

Néma csönd mindenütt. Piszkos víztócsák, melyeket a tűzoltórendszer spriccelt szél. Az épületben megrekedt füst orrfacsaró bűze.

Útközben megállt az alagsori lépcsőn, és töprengve leemelt egy tűzoltóbaltát állványáról. Nemigen bírná valaha is rászánni magát, hogy eleven emberi lényre emelje. Mégis, ki tudja, talán hasznát veheti még, ha kint akkora a fejetlenség, mint számította.

Most pedig gyerünk fel a földszintre. Szélesre tárta az alagsorba vezető ajtót – ugyanazt, amit fejvesztett menekültében tegnap este becsapott maga mögött –, és kikémlelt.

Az elébe táruló látvány a vért is megfagyasztotta ereiben.

Az Obszervatórium nagy előcsarnoka telis-tele volt emberi testekkel. Egymásra zsúfolódva hevertek mindenütt a padlón, amerre csak a szem ellátott, akárha valami nagyszabású részeg orgia zajlott volna itt az éjszaka. Ezek az emberek azonban nem voltak részegek. Sokak rémséges, kitekeredett helyzetben feküdtek, szemlátomást holtan. Mások kihajigált szőnyegként terültek el egymás hegyén–hátán. Ezek is halottnak látszottak, vagy eszméletüket vesztett haldoklóknak. Akadtak élők is; háborodottan kucorogtak a hullák közt, s csöndesen szűköltek magukban.

Az előcsarnokban valaha kiállított csillagászati eszközök, a nagy tudóselődök arcképei, a gondosan kimunkált csillagászati térképek szanaszét, megtaposva hevertek, némelyik meg is égett.

Elszenesedett darabjaik ott árválkodtak az emberhalmok között.

A főbejárat tárva-nyitva állt, s áttűzött rajta a nap nyájas, szívmelengető fénye.

Sheerin elővigyázatosan átlábalt a káoszon, a kijárat irányába.

– Dr. Sheerin? – szólalt meg egy hang a háta mögött.

– Ki az?

– Én. Yimot.

– Kicsoda?

– Yimot. Nem emlékszik rám?

– Igen, persze, Yimot.

A nyakigláb, esetlen diák valami isten háta mögötti tartományból. Már látta is a fiút, aki egy benyílóban bújt meg. Arca fekete volt a koromtól és pernyétől, ruhája rongyokban lógott, de – noha kábának és tétovának látszott – egyéb baja nemigen lehetett. Sőt, amint előlépett rejtekéből, mintha kevésbé komikusan mozgott volna, mint máskor. Az ideges mozdulatoknak, fejtekergetésnek, karlóbázásnak nyoma sem volt. A félelem fura dolgokat művel az emberrel – gondolta Sheerin.

– Egész éjjel itt rejtőztél?

– Megpróbáltam kijutni az épületből, amikor feljöttek a Csillagok, de ideszorultam. Nem látta Farát, dr. Sheerin?

– A barátodat? Nem, senkit se láttam.

– Egy darabig együtt voltunk. De aztán annyira elszabadult a lökdösődés-tülekedés… – Yimot megkockázatott egy mosolyt, mely meglehetősen különösen festett arcán. – Azt hittem, leég az épület.

Hanem akkor beindult a tűzoltórendszer. – A körülöttük heverő városiakra mutatott. Mit gondol, mind halott?

– Némelyik csak megháborodott. Látták a Csillagokat.

– Én is, egy percre – mondta Yimot. – Egyetlen percre.

– Milyenek? – kérdezte Sheerin.

– Maga nem látta őket, doktor úr? Vagy nem emlékszik rájuk?

– Az alagsorban voltam. Kellemes hely.

Yimot úgy tekergette csirkenyakát, mintha a Csillagok még ott égnének az előcsarnok mennyezetén.

– Döbbenetesek – suttogta. – Tudom, ez magának semmit sem mond, de ez az egyetlen találó kifejezés. Két-három másodpercig láttam csak őket, mégis beleszédültem. Mintha le akart volna szakadni a fejem, úgyhogy gyorsan másfelé néztem. Tudja, én nem vagyok olyan nagyon bátor, dr. Sheerin.

– No, én sem.

– Ennek a néhány másodpercnek azonban örülök. A Csillagok roppantul félelmetesek, ez igaz, de gyönyörűek is. Legalábbis egy asztronómusnak. Azok a kis tűszúrásnyi fények, amiket mi kreáltunk Faróval a buta kísérletükben, a közelükbe sem jöhetnek. A kellős közepén lehetünk egy hatalmas halmaznak, tudja. Itt van a hat napunk egy pakliban, szorosan a közelünkben – némelyek közelebb, mások távolabb –, odább pedig, öt-tíz fényévnél is nagyobb távolságra ez az óriási Csillaggömb; csupa-csupa napból, ezer és ezer napból. Teljesen körbezár minket ez a napokból álló golyóbis, normál körülmények között mégsem láthatjuk, mivel saját napjaink fénye elrejti előlünk. Pontosan, ahogyan Beenay megmondta. Beenay nagyszerű asztronómus, tudja. Egyszer még nagyobb lesz Athornál is… Szóval, maga nem látta a Csillagokat?

– Épp csak odapislantottam – mondta Sheerin búsan. – Aztán mentem és elrejtőztem… Ide süss, fiú, ki kell jutnunk innen.

– Szeretném előbb Farót megtalálni.

– Ha él és épségben maradt, odakint van. Ha nem, úgysem tehetsz érte semmit.

– És ha itt van valahol ez alatt a rakás ember alatt…

– Nem – rázta fejét Sheerin – nem kotorászhatunk itt ezek között. Kábák még, ez igaz, de ha felingereljük őket, kihúzhatjuk a gyufát. Az a legbiztosabb, ha azonnal lelécelünk. Én a magam részéről megpróbálok eljutni a Szentélybe. Ha van egy kis eszed, velem tartasz.

– De hát Faro…

– Jó – sóhajtott Sheerin. – Keressük meg Farót. Meg Beenayt, Athort, Theremont, az egész bagázst.

– Ám a vállalkozás reménytelennek bizonyult. Vagy tíz percen át kutakodtak a holttestek, és az eszméletlen vagy félig öntudatnál lévő szerencsétlenek körül, de egyetlen egyetemi embert sem leltek közöttük. Az arcokat iszonyatosan, vérfagyasztóan eltorzította az őrület és a félelem. Némelyik alak megmozdult, ahogy megzavarták, és habzó szájjal rémítő motyogásba kezdett. Egyikük Sheerin baltája után kapott, a pszichológusnak a szerszám nyelével kellett ellöknie magától. Az emeletekre képtelenség volt följutni, a lépcsőházat eltorlaszolta a testekből és lehullott vakolatból álló barikád. A padlón sáros víztócsák gyülekeztek, s az átható, csípős füstszagtól alig kaptak levegőt.

– Igaza van – adta föl végül Yimot. – Menjünk innen. Sheerin ment elől. Kilépett a napsütésbe. A tegnapi este után nem volt az arany Onosnál kedvesebb látvány az egész világegyetemben, noha a pszichológusnak jócskán káprázott a szeme a Sötétség hosszú óráit tóvetően. Szinte a bőrén érezte a fény ostromát. Ott álldogált hát a kijáratban, pislogott, és várta, hogy szeme hozzászokjon a világossághoz. Hamarosan újra látott, ám a látványtól elakadt a lélegzete.

– Iszonyú! – mormogta Yimot az oldalán.

A gyepen újabb holttestek heverlek. Tébolyultak rótták őrült köreiket, s magukban énekeltek. Az út mentén fölperzselt járművek kerekei meredtek az ég felé. A bokrokat, fákat mintha valami vak természeti erő tépte volna helyükből. A távolban rémséges barna füstoszlop emelkedett Saro City tornyai fölött.

Káosz, káosz mindenütt.

– Ilyen hát a világ vége – mondta Sheerin csöndesen. – És itt vagyunk mi, túlélők – keserűen felnevetett. – Szép kis pár! Nekem vagy száz fonttal több van a pocakomon, neked ugyanennyivel kevesebb. Mégis itt vagyunk. Kíváncsi vagyok, vajon Theremon megúszta-e élve. Ha valakinek, hát neki sikerül. Magunkban azonban korántsem bízom ennyire. A Szentély félúton van a város és az Obszervatórium között Félóra alatt odaérünk, ha minden simán megy. Tessék, fogd!

Felemelt egy szürke husángot, mely az egyik elesett zendülő mellett hevert, és Yimotnak hajította. A fiú sután elkapta, és úgy meredt rá, mintha fogalma sem volna, mire való.

– Mit csináljak ezzel? – kérdezte maflán.

– Tégy úgy, mintha használni akarnád, mintha kész volnál kupán verni bárkit, aki zaklat minket. Majd én is ugyanígy teszek a baltával, hogy megvédjem magam. És ha úgy hozza a sors, meg is védem! Új világ van idekint, Yimot. Gyere! És légy résen, fiú!

30.

Még Sötétség ülte meg a világot, s a Csillagok Lagashra árasztották démoni fényzáporukat, amikor Siferra 89 előbotorkált az Obszervatórium lerombolt épületéből. A hajnal első halovány sugara azonban már ott rózsállott a keleti szemhatáron, a napkelte biztató ígéreteként.

A régésznő szétterpesztett lábbal állt a gyepen. Fejét hátravetette, úgy szívta be tüdejébe a friss levegőt.

Még mindig kába volt. Elképzelni sem tudta, hány óra telhetett el, mióta elsötétült az ég, és milliónyi gyilkos fényű ékkőként a világra törtek a Csillagok. Egész éjszaka az Obszervatórium folyosóit rótta, bódultan keresve a kijáratot, miközben a körötte nyüzsgő őrültekkel hadakozott. Nem ért rá foglalkozni a kérdéssel, hogy önnön elméje ép maradt-e. Az egyetlen gondolat, ami betöltötte agyát, a túlélés vágya volt. Ez ösztönözte, hogy leverje magáról a rákulcsolódó kezeket, hogy felragadjon a földről egy gazdátlan husángot, s a rátámadó magányos őrültek ellen fordítva, avagy ravaszul elkerülje a tébolyultak hat-nyolc fős csapatait, akik minden élőt félresöpörtek útjukból.

Úgy tűnt számára, legalább egy milliót számlált az Obszervatóriumra szabadult eszementek serege.

Amerre csak nézett, kitágult orrlikakat, kiguvadt szemeket, eltátott szájakat, lihegő nyelveket, és szörnyűséges karmokká görbült, véres ujjakat látott maga körül.

A csőcselék mindent szétzúzott. Fogalma sem volt, hová lett Beenay vagy Theremon. Homályosan emlékezett, hogy látta Athort tíz-húsz ordítozó őrült gyűrűjében. Sűrű fehér lobonca kiviláglott a csürhéből, aztán lerángathatták, mert eltűnt szem elől.

Ezen túl azonban semmire sem emlékezett. A napfogyatkozás egész ideje alatt föl-alá rohangált a folyosókon, mint a labirintusba ragadt kísérleti egér. Soha nem volt ugyan tisztában az Obszervatórium elrendezésével, mégsem lett volna olyan borzasztóan nehéz kijutni – ha tiszta a feje.

Hanem most a Csillagok könyörtelen, minden ablakból beáramló fényében képtelen volt gondolkodni.

Mintha egy jégcsákányt vágtak volna az agyába. Nem, egyetlen gondolat sem jutott az eszébe.

Csupán futkosott fel-alá, félretaszítván maga körül az ocsmányul vigyorgó, makogó bolondokat, átverekedve magát a toprongyos idegenek összekapaszkodott bandáin, kétségbeesett, hiábavaló igyekezettel kutatva a kijáratot. Így ment ez órákon keresztül, mintha véget nem érő lidércálom ejtette volna fogságba.

Aztán, nagy sokára csak kijutott valahogy. Hogy mi módon, azt maga sem tudta. Egyszer csak egy ajtó került elébe valami folyosó végén, amit számtalanszor megjárhatott már. Megtaszította, s az ajtó engedett. Friss, hűvös szellő csapta meg az arcát. Kitámolygott.

A város lángokban állt. Látta a tüzet a távolban. Gonosz, vörös sáv tündökölt a fekete ég alján.

Sikoltás, zokogás, nevetés hangzott körülötte.

Alább, a domboldalban néhány férfi akaszkodott egy fára – lerángatták az ágait, s puszta kézzel csavarták ki a földből. El nem tudta képzelni, miért. Valószínűleg maguk sem tudták.

Mások a parkolóban borogatták fel a kocsikat. Siferra kíváncsi lett volna, vajon melyik az övé. De nem emlékezett. Amúgy sem emlékezett semmire. Még neve felidézése is nagy erőfeszítésébe került.

– Siferra – mondta ki hangosan. – Siferra 89. Siferra 89. Tetszett neki a hangzása. Jó név ez. Így hívták az anyját – és talán a nagyanyját is. Ezt már nem tudta biztosan.

– Siferra 89 – ízlelgette. – Siferra 89-nek hívnak.

Megpróbált visszaemlékezni lakcímére, de csak kusza számhalmaz ötlött eszébe.

– Látod a Csillagokat? – visította egy mellette elrohanó nő. – Nézz a Csillagokba, és halj meg!

– Nem – felelte csöndesen. – Miért akarnék meghalni?

Mindazonáltal csak fölnézett a Csillagokra. Szinte kezdett hozzászokni a látványukhoz. Olyanok voltak, mint megannyi roppant éles fénnyel világító lámpás, s oly szorosan préselődtek egymáshoz, hogy szinte egyetlen, sziporkázó felületté olvadtak össze. Akár egy kifeszített, csillámló kárpit. Ha egykét másodpercnél tovább bámulta őket, társaik közül kiemelkedő fénypontokat tudott elkülöníteni, melyek különös erővel lüktettek. Öt-hat másodpercnél azonban nem bírta tovább, mert legyűrte a lüktető fény, megbizsergette fejbőrét, és felforrósította arcát. Lehajtotta hát fejét, és orrnyergét masszírozta fájó szemei között.

Átvágott a parkolón, fittyet hányva a körötte tomboló, bősz őrjöngésnek, és a túloldalon rátalált az Obszervatórium-hegy gerincén lefelé kanyargó, kikövezett szerpentinre. Agyának valamely még működő tartománya azt sugallta, ez az Obszervatóriumot az Egyetem főépületével összekötő út. És valóban, maga előtt meg is pillantotta az Egyetem magasabb épületeit.

Ezeken is lángnyelvek táncoltak. Égett a harangtorony, a színház, a Tanulmányi Osztály.

Meg kell mentened az agyagtáblákat – mondta egy hang az agyában.

Agyagtáblák? Miféle agyagtáblák?

A thombói agyagtáblák.

Igen, persze. Végül is régész volna, nem? Igen, igen. A régészek pedig régi tárgyak után kutatnak az ásatásokon. Ő is ásott valahol messze innen. Sagimotban? Beklikanban? Valahogy így hívták. Ahol agyagtáblákat találtak, történelem előtti szövegeket. Ősi leleteket. Nagyon fontosak voltak, erre emlékszik. Valami Thombo nevű helyen.

Hogy vagyok? – kérdezte magától.

És meg is válaszolta a kérdést: Remekül.

Elmosolyodott. Pillanatról pillanatra jobban érezte magát. A hajnalfény gyógyított meg – gondolta.

Egyre világosodott. Felkelt Onos, a legnagyobb nap. Onos felkeltével a Csillagok is mind jobban megfakultak. Többé nem voltak olyan ijesztőek, rohamosan vesztettek ragyogásukból. Keleten már el is homályosította őket Onos növekvő fénye. Már nyugaton is vesztettek félelmetes erejükből, bár ott egyelőre még a Sötétség volt az úr, s a Csillagok oly sűrűn tarkították az égboltot, mint pettyek a babos kendőt. Már sokkalta tovább nézhette az eget anélkül, hogy feje belefájdult volna. És gondolatai is tisztulóban voltak. Világosan emlékezett a lakására, a munkahelyére meg a tegnap este történtekre.

Az Obszervatóriumban volt… barátaival, az asztronómusokkal, akik megjövendölték a napfogyatkozást… A napfogyatkozás…

Igen, ez volt a dolga. A napfogyatkozásra várt. A Sötétségre. A Csillagokra.

Igen. A Lángokra – gondolta. Amelyek rendre meg is érkeztek. Minden pontosan menetrend szerint zajlott. A világ leégett – ahogy oly sokszor annak előtte. Nem az istenek bosszúálló keze vagy a Csillagok tüze bontotta lángba, hanem a Csillagoktól megtébolyult közönséges halandók, akik fejvesztve igyekeztek visszaállítani a nappali világosságot. Kerül, amibe kerül.

A körötte elszabadult zűrzavar ellenére is nyugodt maradt. Sérült, csaknem működésképtelenségig megzavart elméje képtelen volt felfogni, mennyire felforgatta a világot a Sötétség. Csak rakosgatta egymás után lábait az úton az Egyetem tömbje felé, s miközben elhaladt a pusztulás, dúlás kiabáló jelei mellett, nem érzett sem megdöbbenést, sem szánalmat, vagy félelmet a jövőtől. Nem tért még magához annyira, hogy képes legyen efféle érzelmekre. Hideg, távoli szemtanúként regisztrálta az eseményeket. Az a lángoló épület ott az Egyetemi Könyvtár – ez eljutott a tudatáig – amelynek megtervezésében maga is segédkezett. A látvány azonban semmiféle érzést nem ébresztett benne.

Mintha több ezer éves régészeti lelőhelyen sétálna át, ahol a régmúlt idők szenvedése száraz történelmi adattá szikkadt. Eddig még soha nem jutott eszébe, hogy ezeréves romokat sirasson.

Ugyanúgy nem siratta meg most a lángban álló Egyetemet sem.

Már az egyetemi negyed közepén járt, ismerős vidéken. Volt épület amelyik égett, volt, amelyik nem.

Alvajáróként balra fordult az Igazgatóság épülete után, jobbra a Tornacsarnoknál, megint balra a Matematika Tanszék előtt, majd megkerülte a Földtani és Embertani Tanszéket, míg honi vizekre nem ért. A Régészeti Tanszék főbejárata tárva-nyitva állt.

Az épület belseje csaknem érintetlen volt. Az előcsarnok tárlóinak egy része összetört ugyan, ám ezt valószínűleg nem városaik okozták, mert a leletek mind a helyükön maradtak. A liftajtó kifordult sarkából, a lépcsőház melletti hirdetőtábla is a földön hevert. Másban láthatóan nem tettek kárt. Teljes volt a némaság, sehol egy lélek.

Az első emeletre érve a lépcsőházban egy öregember tetemébe botlott. Égnek fordított arccal hevert a magasföldszinti lépcsőpihenőn.

– Tudom ki vagy – szólította meg. – Mi a neved? De nem jött válasz.

– Meghaltál? Mondd: igen vagy nem!

A tágra nyílt, üveges szemek azonban élettelenül meredtek a semmibe. Siferra megbökte az öreg állát.

– Mudrin, így hívnak. Vagyis hívtak. Mindegy, úgyis sokat éltél már.

Vállat vont, és ment tovább az útján. Szobája ajtaja ugyancsak nyitva állt, s odabent egy férfire akadt.

Őt is ismerősnek találta, akárcsak az öreget. Ez azonban élt, s különös testtartásban kuporgott az irattartó szekrény előtt. Tagbaszakadt, vállas férfi volt izmos alsókarral és széles, kiugró pofacsontokkal. Halántékán verejtékcsöppek gyöngyöztek, szeme lázas tűzben égett.

– Siferra? Hogy kerül ide?

– Az agyagtáblákért jöttem – mondta a férfinak. – A táblák nagyon fontosak. Meg kell védenem őket.

A férfi felemelkedett, és néhány bizonytalan lépési tett feléje.

– Az agyagtáblák? A táblák eltűntek, Siferra! Az Apostolok lopták el őket, emlékszik?

– Eltűntek?

– Igen. Ahogy magának is elment az esze, ha jól látom. Milyen üres a tekintete! Nincs mögötte egy fia gondolat sem. Látom én! Engem sem ismer meg.

– Maga Balik – mondta a nő, önmagának is váratlanul.

– Szóval mégis emlékszik rám?

– Igen, Balik. Az meg ott a lépcsőn Mudrin. Mudrin meghalt, tudja?

Balik vállat vont.

– Na és. Valamennyien meghalunk. Aztán meg, az egész világ megbolondult. De miért is mondom ezt magának? Maga is bolond.

Balik ajka remegett. Reszketett a keze is. Fura vihogásféle tört elő torkából. Összeszorította állkapcsát, mintha így akarná elfojtani.

– Itt voltam végig a Sötétség alatt. Sokáig dolgoztam tegnap este, és amikor kezdett kimenni a világítás… szent isten, azok a Csillagok! Épp csak rájuk pillantottam, aztán bemásztam az asztal alá, és ott vészeltem át az egészet. – Az ablakhoz lépett. – Nicsak, most kél Onos. A legrosszabbon túl vagyunk. Ég minden odakint, Siferra?

– Az agyagtáblákért jöttem – ismételte a nő.

– Mondom, hogy eltűntek – és szótagolva elismételte: – El-tűn-tek. Ért engem? Itt hiába keresi. Ellopták őket.

– Akkor elviszem a térképeket, amiket készítettünk. A tudást védeni kell.

– Mondja, maga teljesen bedilizett? Hol volt, az Obszervatóriumban? Milyennek találta a kilátást a Csillagokra?

Ismét felvihogott, és rézsút átvágva a szobán Siferra felé közeledett. A nő arca eltorzult az undortól.

Orrát megcsapta a férfi éles, kellemetlen izzadtságszaga. Úgy bűzlött, mintha egy hete nem fürdött volna. S úgy festett, mint aki egy hónapja nem aludt.

– Gyere ide! – szólongatta, amint Siferra elhátrált tőle. – Nem bántalak.

– A térképeket akarom, Balik.

– Persze. Megkapod. A fotókat is, meg az összes marhaságot. Először azonban mást kapsz tőlem.

Gyere ide, Siferra!

Kinyújtotta kezét a nő után, és magához rántotta. Siferra a mellén érezte kezét, borostás álla az arcát súrolta. Elviselhetetlennek találta a férfi szagát. Vad düh szállta meg. Hogy merészel hozzányúlni?

Nyersen félretaszította.

– Hé, Siferra, ne csináld ezt velem! Gyere! Légy kedves hozzám! Tudtommal csak ketten maradtunk a világon. Az erdőben éldegélünk majd kettecskén, kis erdei állatokra vadászunk, és bogyókat meg gyökereket gyűjtünk. Vadászat és gyűjtögetés, bizony, később meg feltaláljuk a földművelést.

Heherészett a tréfáján. Szeme sárgásán fénylett a szokatlan megvilágításban, amely bőrét is sárgára festette. Újra mohón a nő után nyúlt. Egyik kezével a mellét markolászta, a másikat végigfuttatta gerincoszlopán. Arcát nyaka hajlatába temette, és beleszuszogott, akár valami szimatoló állat. Csípője rángva préselődött a nő testének, miközben megpróbálta a szoba sarkába szorítani.

Siferrának hirtelen eszébe jutott a husáng, amit még az éjjel szedett föl valahol az Obszervatóriumban. Pedig eddig is nála volt, lazán lóbálta kezében. Most fürgén meglendítette, és keményen Balik állára sújtott vele. A férfi feje hátracsuklott, foga összeverődött.

Elengedte a nőt, és imbolyogva hátrált néhány lépést. Szeme elkerekedett a meglepetéstől és a fájdalomtól. Ajka fölhasadt, ahol összeharapta, és vér csordult ki szája sarkán.

– Hé, te kis szuka! Mi a francnak ütöttél meg?

– Mert hozzám mert nyúlni!

– Átkozottul igazad van aranyom! Bizony, hogy hozzád nyúltam! Épp ideje volt! – és megdörgölte állkapcsát. – Ide hallgass, Siferra, tedd le azt a botot, nem áll jól a kezedben, és ne nézz így rám! A barátod vagyok, a szövetségesed. A világ egyetlen dzsungellé változott, és ketten maradtunk az egész emberiségből. Szükségünk van egymásra. Nem biztonságos egyedül. Nagy hiba volna megkockáztatni.

Ismét a nő felé nyomult, s utánanyúlt.

Siferra újabb ülést mért rá.

Ezúttal az állkapocsízületre sújtott. Éles reccsenés hallatszott. Balik megtántorodott. Féloldalt sandított a nőre a lehető legteljesebb elképedéssel, s noha alig állt a lábán, újra csak feléje támolygott. Siferra harmadszor is megütötte, a férfit fültövön érte a széles ívben rámért csapás. Amint megroggyant, a régésznő újra lesújtott rá. A megtermelt tudós rongycsomóként hanyatlott le az ütés súlyától. Furcsa, szisszenő hang hallatszott, akár a léggömbből kiáradó levegőé. A férfi lerogyott a fal mentén a sarokba, szeme lecsukódott. Feje félrebillent, válla tehetetlenül elernyedt.

– Többé ne merj hozzám érni! – sziszegte Siferra, és megböködte a husáng hegyével. Balik azonban nem válaszolt; dermedten hevert a sarokban.

A nő nem törődött vele.

Most pedig gyerünk az agyagtáblákért – gondolta különös nyugalommal.

Nem. A tábláknak nyoma veszett, ezt mondta Balik. Ellopták őket. Ezúttal eszébe jutott, hogy valóban így történt. Közvetlenül a napfogyatkozás előtt tűntek el. Mindegy, akkor megkeresi a térképeket. A sok szép rajzot, amit még a Thombo-hegyen készített a kőfalakról meg az alapzatnál talált hamurétegről. Az ősrégi tűzvészekről, amelyhez hasonló épp most dúlta föl Saro City városát.

Hol is lehetnek?

Ja, igen! A szekrényükben, a helyükön.

Benyúlt, és kihúzott egy nyaláb pergamenvékony papírost. Majd összetekerte és a hóna alá vágta a paksamétát. Most újra eszébe jutott a sarokba zuhant férfi, és rápillantott. Balik azonban ugyanúgy hevert ott, mint az imént. Láthatóan nem maradt benne élet.

Ki a szobájából, le a lépcsőn. Onos kitartóan kapaszkodott felfelé az égbolton, a Csillagok egészen elhalványullak fényében. A levegő valahogy tisztábbnak, frissebbnek érződött, noha az arcát megcsapó fuvallat még erősen füstszagú volt. Lent, a Matematika Tanszék mellett idegenek bandája verte be épp az ablakokat. A következő pillanatban már ők is észrevették, és rákiabáltak, durva, összefüggéstelen szavakkal. Néhányuk futva megindult feléje.

Fájt a melle, ahol Balik megszorongatta az imént. Nem akarta, hogy eztán bárki hozzáérjen!

Megfordult hát, és beugrott a Régészet épülettömbje mögé. Utat tört magának a bokrok között, a fal mellett futó ösvény túloldalán. Rézsút átvágott a pázsiton, és egy szürke, zömök épület előtt találta magát, amiben felismerte a Növénytan Tanszéket. Úgy emlékezett kis botanikus kert húzódik mögötte, azon túl pedig – az egyetemi negyedet körülvevő erdő szélén a domboldalban – kísérleti kertészet.

Fél szemmel hátrasandítva mintha üldözőit pillantotta volna meg a háta mögött, noha nem volt biztos a dolgában. Elszáguldott a Növénytan Tanszék mellett, és Könnyűszerrel átvetette magát a botanikus kertet övező alacsony kerítésen.

A kertben az Egyetem kertészeinek olivaszürke munkaruháját viselő férfi integetett neki vígan.

Elmerülten döntögette maga előtt a bokrokat egy fűnyírógéppel, széles rendet vágva magának a kert közepén. Magában kuncogott, miközben dolgozott.

Siferra kikerülte. Innen már gyorsan átér a kertészetbe. Követik-e vajon? Nem akart időt veszíteni.

Legjobb, ha nem néz hátra, csak fut, amennyire az erejéből telik. Hosszú, izmos lábai könnyedén vitték előre a takaros, rendezett fasorok között. Egyenletes tempóban, lazán futott, élvezte izmai játékát. Csak futni, nem megállni, tovább, egyre tovább!

Most elvadultabb növényzethez érkezett, szorosan egymásba fonódott tüskebokrok közé. Tétovázás nélkül közébük szökkent, tudván, ide senki sem jön utána. Az ágak az arcát karmolászták, megszaggatták ruháját. Miközben a sűrűn benőtt bozótoson verekedte át magát, kicsúszott kezéből a papírtekercs, s nélküle került elő a bokrok közül.

Hadd vesszen ez is – gondolta. Úgysem számít többé senkinek.

Elfáradt, pihenni vágyott. Lihegve ugrotta át a kertészet határában csörgedező csermelyt, és lehuppant a túloldali nyirkos, zöld mohába. Senki nem követte. Egyedül volt.

Föltekintett a lombkoronára. Onos arany fénye átkandikált a fák ágai közt. Egyetlen Csillag sem volt többé látható. Az éjszaka véget ért, és vele az iszonytató lidércálom is.

Nem – gondolta. A lidércálom csak most kezdődik.

Hirtelen elöntötte az émelygés hulláma. A furcsa zsibbadtság, amely egész éjjel megülte agyát, oszladozóban volt. A több órás elmezavar után kezdte újra fölfogni a dolgok rendjét, összefüggéseiben látni az eseményeket. A romokban álló egyetemi negyedre gondolt, s messze távol a várost nyaldosó lángnyelvekre. A tébolyultak kóbor hadára, a világot elöntő káoszra, rombolásra.

Balik. Az ocsmány vigyor a férfi arcán, amint megpróbálta megkaparintani. És hogy megrökönyödött, amikor megütötte.

Ma megöltem egy embert – gondolta döbbenten. Én. Hogy tehettem ilyet?

Reszketni kezdett a szörnyű, lelkét perzselő emlékre. Visszaemlékezett a lesújtó bot szisszenő hangjára, a furcsa mozdulatra, ahogyan Balik hátratántorodott, a többi ütésre, a vérre, a lekonyuló fejre. A férfi, akivel másfél évig oly türelemmel ásta Beklimot romjait letaglózott állatként hullott el halálos csapása alatt. És milyen nyugalommal állt fölötte azután – elégedetten, hogy többé nem bosszantja már. Ez volt talán a legkísértetiesebb az egészben.

Aztán nyugtatgatni kezdte magát, hogy akit megölt, nem Balik volt, csupán egy Balik porhüvelyét viselő, önmagából kivetkőzött elmeháborodott, aki mohó tekintettel, habzó szájjal vetette rá magát.

Miként az a husángot forgató nőszemély sem önmaga volt, hanem valami baljós szellem vagy álomalak, alvajáróként botorkálva át a rémület hajnalán.

Most mégis kezd visszatérni az öntudata. És most érzi át igazán az elmúlt éjszaka jelentőségét. Nem csupán Balik halt meg – ezért nem szabad bűnösnek éreznie magát –, hanem az egész civilizáció.

Hangokat hallott a távolban, az Egyetem irányából. Nyers, állatias hangokat, azokét, akiknek elméjét egy életre tönkrezúzták a Csillagok. A husángját kereste. Azt is elhagyta volna fejvesztett futása közben? Nem, nem, a husáng megvolt. Megmarkolta, és föltápászkodott.

Háta mögött az erdő mintha hívón integetett volna. Megfordult és eltűnt hűs, árnyas lombjai rejtekében.

Addig futott, amíg a lába bírta.

Mi mást tehetne, mint hogy fut tovább? Tovább, egyre tovább!

31.

Késő délutánra járt, három nap telt el a napfogyatkozás óta. Beenay lassan, óvatosan, hátrahátrakémlelve bicegett a Szentélyhez vezető dűlőúton. Az égen három nap ragyogott, és a Csillagok is régen titokzatos láthatatlanságukba vonultak vissza, amint az ősidőktől szokásban volt. A világ mégis visszavonhatatlanul megváltozott ez alatt a három nap alatt. Amiként Beenay is.

Ez volt az első olyan nap, amikor az ifjú asztronómus ismét szellemi erői teljes birtokában érezhette magát. Hogy mit művelt az elmúlt két nap során, nem tudta volna megmondani. Az egész időszak, amit csupán Onos kelte és nyugta tagolt, összemosódott a tudatában. Közben hébe-hóba más napok is feltünedeztek az égen. Ha azt mondják neki, hogy négy, akár öt nap is eltelt a katasztrófa után, nem tiltakozott volna.

Fájt a háta, lába csupa horzsolás volt, s képét véraláfutásos karmolásnyomok szabdalták. Minden tagja sajgott, noha az első órák kínjaihoz képest tompult a fájdalom.

Mi történhetett vele, hol járhatott közben?

Emlékezett az Obszervatóriumnál zajló ütközetre, noha szívesen elfelejtette volna. A tébolyult városiak üvöltő, visítozó hordája egy maroknyi csuhás vezérletével betörte az ajtót. A támadók többsége mindaddig nyilván egészen közönséges átlagember volt. Feltehetően kedves, becsületes, szürke emberek, akik egész életüket olyan becsületes, szürke tevékenységgel töltötték, ami a civilizáció mozgatórugója. Most azonban a civilizáció összeomlott, és e kedves, hétköznapi emberek egy szemvillanás alatt vérszomjas fenevaddá vedlettek.

Milyen feledhetetlenül iszonyatos volt az a pillanat, amikor áttörték a bejáratot, és elözönlötték az épületet! Ízzé-porrá zúzták a fényképezőgépeket, amelyek csak az imént rögzítették a napfogyatkozás felmérhetetlenül értékes adatait. A nagy naptávcsövet kiszaggatták az Obszervatórium tetejéből, komputerterminálokat lóbállak a fejük fölött, s vágtak földhöz…

Athor mint egy félisten magasodott fölébük, úgy parancsolta őket kifelé. Ezzel az erővel akár az óceán hullámait is megkísérelhette volna visszaparancsolni.

Beenay emlékezett, miként esdekelt az öreg professzornak, hogy tartson vele, s meneküljenek, míg nem késő.

– Eresszen, fiatalember! – dörögte amaz, láthatóan nem ismerve fel tanítványát. – Vegye le rólam a kezét, uram!

A fiú akkor rájött, ha nagy sokára is, hogy az öreg megháborodott, és az a kis értelem, ami pislákol még benne, már csak a halált kívánja. Ami megmaradt a régi karakán öregúrból, nem óhajt tovább élni, s meglátni a napfogyatkozás utáni barbár, új világot. Ez volt a legtragikusabb az egészben, gondolta Beenay: amit Athor életkedve összeroppant, s a nagy csillagász ellenállás nélkül adta meg magát a civilizáció elpusztítóinak.

Aztán… a menekülés az Obszervatóriumból. Ez volt az utolsó pillanat, amelyre úgy-ahogy még emlékezett. Visszatekintve az intézmény nagytermébe látta, mint tűnik el Athor a felkelők gyűrűjében.

Ekkor megfordult, és kiszökkenve egy oldalajtón, a tűzlépcsőn találta magát. Itt nagy üggyel-bajjal lekecmergett, és a hátsó kijáraton át a parkoló felé vette az irányt…

Ahol a Csillagok várták iszonyú fenségükben.

Később visszatekintve maga is elcsodálkozott, miféle ősnaivitás, fennhéjázás vezérelhette, hogy addig annyira semmibe vette hatalmukat. Megjelenésük pillanatában túlságosan elfoglalt volt ahhoz az Obszervatóriumban, hogy fogékony legyen gyilkos erejükre. Pusztán jelentős szakmai eseményként könyvelte el feltűnésüket. Úgy vélte, ha akad egy szabad pillanata, tüzetesebben is megvizsgálja majd őket. Akkor nem ért rá gondolkodni, hanem tette a dolgát. A szabad ég lenyűgöző boltozata alá kijutva azonban egész lényét megrendítette a Csillagok baljós pompája.

Csak állt ott megbabonázva. A napok seregeinek kérlelhetetlen, jéghideg fénye aztán ledöntötte lábáról, és a porban fetrengett tovább. Fuldoklótt a félelemtől, kapkodva szedte a levegőt. Keze vadul remegett, szíve a torkában dobogott, égő arcán patakokban folyt alá a veríték. Mikor egy-egy futó pillanatra mégis fölébredt benne a tudós, a fantasztikus égi tűz felé fordította arcát, hogy megfigyeljen és elméjében rögzítsen mindent, amit lehet. Pár másodpercnél azonban sosem bírta tovább, és rémülten takarta el a szemét.

Mindössze ennyire emlékezett. A meg-megújuló küzdelemre, amit önmagával folytatott, hogy szembenézzen a Csillagokkal, s az ezt követő sorozatos kudarcra, vereségre.

Ezután azonban minden összekuszálódott emlékeiben. Egy-két napot mintha az erdőben kóborolt volna. A távolból néha hangokat hallott, vihorászás, éles, hamis énekhang. Körötte az ég felé nyújtózó lángok, átható, keserű füstszag. Egyszer lehajolt, hogy egy csermelyben megmosakodjék. Hűvös, gyors sodrú víz áztatta arcát. Máskor meg kis állatok hordája vette körül – nem erdei vadak, emlékezett vissza később, hanem kóbor háziállatok – úgy acsarogtak, csaholtak rá, mintha szét akarnák marcangolni.

Szőlőszemeket tépdesett le valami indáról. Fára mászott, mert csábította az ágakon ringatózó, hamvasan aranyló gyümölcs, de leesett, és csúnyán megütötte magát. Ezt órákig tartó fájdalom követte, míg végre képes volt lábra állni és tovább vánszorogni.

Aztán az erdő mélyén váratlanul kirobbanó elkeseredett küzdelem – vadul záporozó ütések, reccsenő bordák, kemény rúgások. Utóbb kőhajigálás. Vadállati vicsorgás, lángvörös, véreres szemek: férfiarc közvetlen közelről. Újra csak ökölharc. Egymáson átgördülő testek, kőért nyúló kéz… a lelassult, álomszerű pillanat, amikor a másikra sújt…

Órák. Napok. A lázálom káprázatai.

A harmadik nap reggelén azután kitisztult tudata: rájött, ki ő és mi történt vele. Eszébe jutott Raisstának, szerződéses házastársának tett ígérete is, hogy amint végez a munkájával, utána megy a Szentélybe.

No már most, hol is van az a Szentély?

Annyira rendbe jött már, hogy visszaemlékezzék: az egyetemiek menedékhelye félúton volt az egyetemi negyed és Saro City között, hullámzó szántóföldek és dús rétek rejtekén. Valaha a Fizikai Tanszék öreg részecskegyorsítójának adott otthont a hatalmas föld alatti terem, amióta azonban néhány éve a Saro Magaslaton megépítették az új kutatóközpontot, elhagyatottan állt. Nem volt hát nehéz a kongó vasbeton helyiségekben azt a néhány száz embert ideiglenesen elszállásolni, és mivel az objektum biztonsági okokból sosem volt könnyen hozzáférhető, most sem okozott különösebb gondot elzárni a tébolyult városiak várható ostroma elől.

Beenay azonban csak úgy találhatott rá a Szentélyre, ha előbb megtudja, ő maga hová keveredett. És mivel legalább két napja vándorolt ebben a szerencsétlen kábulatban, jókora távolságra elbóklászhatott az egyetemi negyedtől.

Kora reggel mintegy véletlen csoda folytán kibukkant az erdőből, és egy ápolt kertvárosban találta magát. Ám az utcák elnéptelenedve fogadták. Amerre a szem ellátott, ijesztő volt a felfordulás. Az útszélen fölborogatott kocsik sorakoztak. Máskor az út közepén árválkodtak, ahogy a tulajdonos hagyta őket, amikor az előtte növekvő roncshalmoktól nem jutott tovább. Az alkalmanként mellettük heverő holttestet fekete légyrajok lepték el. Szemlátomást senki sem maradt életben.

Beenay egy végtelenbe nyúló délelőttön át kutatott az elszenesedett, leégett házak között útjelző tábla után. Délben, amikor Trey és Patru magasan állt az égbolton, beóvakodott egy tárva-nyitva hagyott házba, és fölfalta, ami romlatlan ételt talált. Á konyhai csapból nem folyt víz, a pincében azonban palackozott vízkészletekre akadt, így csillapíthatta szomjúságát. A maradékban megmosakodott.

Később tovább folytatta útját a domboldalban kanyargó szerpentin mentén, amíg a hegytetőn tágas, elegáns villákkal szegélyezett zsákutcába nem ért. Az utolsó házból mindössze a rózsaszín és kék csempékkel díszített, valamikor nyilván igen takaros belső udvar maradt épségben. A csillogó felületeket most vastag, fekete maszat rondította el. A fiú némi nehézséggel bemászott az udvarba, és lenézett az alant föltáruló völgybe.

Mély csend vette körül. Feje fölött nem búgott repülő, nem hallatszott az utcai forgalom zaja sem; kísérteties némaság ülte meg az egész vidéket.

Ebben a pillanatban rájött, merre jár, s már nem esett nehezére a tájékozódás.

Balra a csinos téglaépületek csoportja már az Egyetemhez tartozott. Közülük nem egyet fekete füstcsíkok sávoztak, akadt közöttük földig rombolt is. Felettük, a magas hegyfokon, az Obszervatórium robosztus tornya sötétlett. Alig mert rápillantani, s tüstént félre is fordult. Hál’istennek ilyen távolságból nem lehet megállapítani, milyen állapotban van munkahelye.

Tőle jobbra Saro City tornyai ragyogtak a napfényben. Ránézvést ugyan csaknem sértetlennek tűntek, de tudta, messzelátóval már tört ablakokat, romba dőlt falakat, parázsló zsarátnokot, füstkígyókat látna: az Éj leszálltával kitört tűzvész megannyi gyászos nyomát.

Közvetlenül a lába alatt, a város és az egyetemi negyed között volt az az erdő, amelyben önkívületében kóborolt. A Szentély ott lapult valahol a túlsó végében. Nagyon valószínű, hogy többször is megközelíthette pár száz yardnyira az elmúlt napokban anélkül, hogy észrevette volna.

A gondolat, hogy újból betegye lábát az erdőbe, nem volt túlontúl az ínyére. Nyilván tele van dühöngő őrültekkel, orgyilkosokkal, elvadult kóbor kutyákkal, nyugtalanító, veszedelmes lényekkel. Innen a dombtetőről azonban az erdőt átszelő utat is látta, s azt is meg tudta állapítani, a jelen ponttól hogyan jut el odáig. Csak tartsd magad a kikövezett utakhoz, és nem lesz bántódásod – mondta magában.

És így is tett. Onos még nem nyugodott le, amikor átkelt az erdőn, és a kis dűlőútra fordult, amely egyenesen a Szentélyhez vezetett. Épp csak nyúlni kezdtek a délutáni árnyak, amikor felbukkant előtte a külső kapu. Ha ezen túljut, hosszú földúton kell majd végigmennie, amíg egy második kapu elé nem ér, onnan pedig néhány melléképületet megkerülve jut a tulajdonképpeni Szentély földbe süllyesztett bejáratához.

A külső kapu magas fémrácsozatát tárva-nyitva találta. Ez kellemetlenül érintette. Csak nem tört be ide is a csőcselék?

Tömegrombolásnak azonban sehol nem látta jelét. A tárt kapun kívül minden rendben lévőnek tűnt.

Töprengve rákanyarodott hát a földútra.

A belső kapu mindenesetre zárva volt.

– Beenay 25 vagyok – mondta a kapuban, és megadta egyetemi kódszámát. Percek múltak el, de a kapu csak nem nyílt ki. Feje fölött a leolvasó zöld szeme buzgón dolgozott

– látta, amint lencséje ide-oda fordul –, de vagy az áramszünet miatt mondták fel a szolgálatot a vezérlőkomputerek, vagy tönkrezúzták őket. Tovább várakozott, majd újra bemondta számát és nevét.

– Jogom van belépni ide – mondta hangosan.

Utóbb aztán eszébe jutott, hogy néven és számon kívül jelszóra is szükség van a kapunyitáshoz.

Csakhogy mi is a jelszó? – szorult össze a gyomra. Nem, nem jutott eszébe. Micsoda képtelen helyzet: árkon-bokron át sikerül elvergődnie idáig, hogy aztán elakadjon a cél előtt saját ostobasága miatt!

A jelszó… a jelszó… az…

Valamiképp a katasztrófával függ össze, az biztos. „Napfogyatkozás?” Nem, nem jó. Tovább gyötörte elkínzott elméjét. „Lagash Kettő?” Ez sem az igazi. „Dovim?”, „Onos?”, „Csillagok?” Meleg, meleg.

Aztán eszébe jutott.

– Leszáll az éj – bökte ki diadalmasan.

Egy darabig azonban továbbra sem történt semmi.

Ám néhány örökkévalóságnak tűnő perc után a kapu végre kinyílott, hogy beeressze.

Végigfutott a melléképületek között, és hamarosan a Szentély földbe süllyesztett, ovális fémajtaja előtt találta magát. Itt újabb zöld szem vizsgálgatta. Ismét meg kell talán neveznie magát? Nyilván igen.

– Beenay 25 vagyok – mondta újra, és fölkészült, hogy itt is vesztegelhet egy darabig.

Hanem az ajtó azon nyomban félregördült. Lebámult a Szentély betonpadlós előterébe.

Alig tízlépésnyire a bejárattól Raissta 717 várta.

– Beenay! – kiáltotta, és röpült a karjába. – Jaj, Beenay, Beenay…

Amióta házassági szerződést kötöttek – azaz több mint másfél esztendeje – egy napnál tovább még sosem voltak távol egymástól. És most hosszú napokra el kellett válniuk. A fiú magához vonta a lány karcsú testét, és csak nagy sokára engedte el.

Aztán rájött, hogy még mindig ott állnak a Szentély nyitott kapujában.

– Menjünk be és csukjuk be a kaput magunk után! – javasolta. – Követhetnek. Nem hinném ugyan, de hát…

– Mit számít. Nincs itt senki rajtunk kívül.

– Hogyan?

– Tegnap mind elmentek – felelte a lány. – Amint Onos fölkelt. Szerették volna, ha én is velük tartok, de én meg akartalak várni. Hát megvártalak.

Beenay értetlenül meredt rá.

Most látta csak, mennyire nyúzott, megviselt a felesége, milyen sovány, beesett az arca. Valaha selymesen csillámló haja most zsíros gubancban csüngött alá. Sápadt volt és gondozatlan a szépítőszerek híján, véreres szeme földagadt. Mintha öt-tíz évet öregedett volna ez alatt a néhány nap alatt.

– Raissta, mennyi idő telt el a napfogyatkozás óla?

– Ez a harmadik nap.

– Három nap. Nagyjából én is így számítottam.

Hangja furcsán visszhangzott a betonfalak között. A lány válla fölött az elhagyott Szentélybe pillantott.

A csupasz, hosszan elnyúló föld alatti termet mennyezeti körték sora világította meg. Sehol egy lélek.

Nem ezt várta, nem bizony. A terv úgy szólt, hogy kivárják, amíg odakint rendeződik a helyzet.

– Hová mentek? – kérdezte összeszoruló torokkal.

– Amgandóba – felelte Raissta.

– Az Amgando Nemzeti Parkba? De hát az több száz mérföldre van innen! Bolondok ezek, hogy már másnap előjönnek biztonságos búvóhelyükről, és az ország másik végébe masíroznak? Tudod te, mi folyik odakint, Raissta?

Az Amgando Park természetvédelmi terület volt messze délen, ahol vadállatok jártak-keltek szabadon, és a tartomány őshonos növényeit gondos kezek ápolták. Beenay egyszer már járt ott, még gyerekkorában az édesapjával. Csaknem érintetlen ősvadon volt, melynek mindössze néhány gyalogút bolygatta meg békéjét.

– Úgy gondolták, ott nagyobb biztonságban lesznek – mondta Raissta.

– Biztonságban?

– Üzenetet kaptunk, hogy mindenki, akinek sikerült megőriznie elméje épségét, és részt akar venni az új társadalom felépítésében, ott gyülekezzen. Ezrek és ezrek vándorolnak oda az ország minden tájáról. Főként más egyetemekről meg a kormány hivatalaiból.

– Pompás. Professzorok és politikusok hordái randalíroznak majd a parkban. Ha már úgyis mindent leromboltunk, miért ne romboljuk le az egyetlen épen maradt vidékünket is?

– Nem ez a fontos, Beenay. Hanem az, hogy az Amgando Park józan, épelméjű emberek kezére jusson, a civilizáció szigete legyen az általános őrület közepette. És tudtak is rólunk! Csatlakozásra szólítottak fel minket, még mielőtt a kommunikátorok fölmondták volna a szolgálatot. Szavazási tartottunk, és kétharmados többséggel megszavaztuk az indulást.

– Kétharmados többséggel – visszhangozta Beenay sötéten. – Hát tudod, ha nem is láttátok a Csillagokat, csak sikerült begolyóznotok! Gondolj bele, itthagyni a Szentélyt egy háromezer mérföldes sétáért – ha nincs meg éppen ötezer! – keresztül az egész világfölforduláson. Miért nem tudtak várni egy hónapot, fél évet, vagy amennyit kell? Egy évre elegendő élelmük meg vizük volt.

– Mi ugyanezt mondtuk – felelte Raissta. – Ők viszont, mármint az amgandobeliek, azzal érveltek, hogy most van a legalkalmasabb idő az indulásra. Amennyiben várunk még néhány hetet, a jelenleg külön-külön csatangoló őrültek csapatokba tömörülnek majd helyi hadurak felügyelete alatt, és meg kell vívnunk velük, amikor előjövünk. És ha még ennél is tovább várunk, a Láng Apostolai addigra nagy valószínűséggel megalapítják a maguk önkényuralmi kormányát, önálló rendfenntartó egységekkel meg hadsereggel, és amint kitesszük a lábunkat a Szentély ajtaján, fülön fognak minket.

Most vagy soha, mondták az amgandobeliek. Még mindig könnyebb azzal a néhány magányos, féleszű banditával megbirkózni, mint szervezett haderővel harcolni. Ezért az indulás mellett döntöttünk.

– A te kivételeddel.

– Én téged vártalak.

Beenay kézen fogta feleségét.

– Honnan tudtad, hogy idejövök?

– Megígérted. Azt mondtad, amint végzel a napfogyatkozás fényképezésével, jössz. És te mindig állód a szavad, Beenay!

– Igen – felelte a fiú csöndesen. – Még nem tért magához a megrázkódtatásból, amit az üres Szentély látványa okozott. Úgy eltervezte pedig, milyen kényelmesen kipihenheti itt magát, begyógyíthatja sajgó sebeit, s végre megnyugodhat a Csillagok látványában megrendült elméje is. Mihez kezdjenek ezek után? Rendezkedjenek be ebben a kongó betonbunkerben kettesben? Vagy vágjanak neki egy szál magukban az amgandói útnak? Bármilyen őrültségnek hangzik is, mégis a Szentély elhagyásának van több értelme – már amennyiben az Amgandóban való gyülekezésnek lehet egyáltalán bármi értelme – méghozzá valóban most, amikor a vidék a feje tetején áll. Később ténylegesen várható, hogy az új hatalmasságok – az Apostolok vagy magányos útonállók – elzárnak minden közlekedési lehetőséget. Mégis szerette volna, ha ismerős, baráti arcok fogadják, akik között kigyógyulhat az elmúlt néhány nap okozta megrázkódtatásból.

– Van valami fogalmad arról, mi megy odakint, Raissta? – kérdezte fakón.

– A kommunikátoron keresztül érintkezésben voltunk a külvilággal, amíg a közvetítőcsatornák tönkre nem mentek. Annyit tudok, hogy a város szinte teljesen porig égett, és az Egyetem is súlyos károkat szenvedett… igaz ez, Beenay?

A fiú bólintott.

– Tudomásom szerint igen. Jómagam elmenekültem az Obszervatóriumból, amint a tömeg betört.

Athort megölték, ebben csaknem biztos vagyok. A műszereinket tönkrezúzták… a napfogyatkozásról készített minden megfigyelésünket megsemmisítették…

– Jaj, Beenay, de sajnállak!

– Nekem sikerült kijutnom a hátsó kijáraton. Alig kerültem azonban ki az épületből, rám zuhant a Csillagok fénye, mintha egy tonna tégla zúdult volna rám. Nem, két tonna. El nem tudod képzelni, milyen az, Raissta! És örülök, hogy nem tudod. Pár napra nem is voltam magamnál, az erdőben kóboroltam. Nincs többé rend és törvény. Mindenki mindenki ellen, ez a helyzet. Azt hiszem, magam is megöltem valakit egy küzdelemben. Az elvadult háziállatok – őket is nyilván a Csillagok őrjítették meg – félelmetesek.

– Beenay, Beenay…

– A lakóházak mind leégtek, kő kövön nem maradt. Ma reggel keresztüljöttem egy előkelő lakónegyeden, közvetlenül az erdőtől délre – Onos Negyednek hívják azt a dombot, asszem. El nem hinnéd, hogy feldúlták! Sehol egy elő lélek. Autóroncsok, utcán heverő halottak, a házak romokban… istenem, Raissta, micsoda őrült éjszaka volt ez! És az őrület még folytatódik!

– Úgy tűnik, nálad minden rendben. Kicsit meggyötörtnek látszol, de…

– Nem bolondnak? Pedig az voltam. Attól a pillanattól kezdve, hogy kimentem a Csillagok alá, egészen ma reggelig. Aztán valahogy kezdtek helyrerázódni a dolgok a fejemben. Azt hiszem azonban, a nagy többség még rosszabbul járt. Azokra gondolok, akiket érzelmileg teljesen készületlenül ért az egész… amikor fölnéztek a fejük fölé… csak a sötét, Csillaggal telehintett eget látták. A nagybátyád, Sheerin is azt mondta: a reakciók skálája a múló elmezavartól a teljes és végleges megháborodásig terjedhet.

– Sheerin is veled volt a napfogyatkozás alatt? – kérdezte Raissta csöndesen.

– Igen.

– És azután?

– Nem tudom. Teljesen lefoglalt a napfogyatkozás fényképezése. Gőzöm sincs, mi lett vele. De amikor a tömeg betört, sehol sem láttam.

– Talán lelécelt a kavarodásban – húzta halvány mosolyra a száját Raissta. – A nagybácsi már csak ilyen… menten felveszi a nyúlcipőt, ha zűr van. Nagyon nem szeretném, ha bármi baja esne.

– Raissta, az egész világ bajban van. Talán Athornak volt igaza, s a legbölcsebb hagyni, hogy elsodorjanak az események. Legalább nem kell szembenéznünk a világot uraló őrülettel és káosszal.

– Ne beszélj így, Beenay!

– Nem, persze.

A lány mögé lépett, megcirógatta vállát. Majd előrehajolt, és megcsókolta a nyakát.

– Raissta, mihez kezdjünk most?

– Kettőt találhatsz – nevetett a lány. Erre a fiú is felnevetett.

– Úgy értem, később.

– Legyen a holnap gondja – felelte Raissta.

32.

Theremon sosem volt valami nagy természetimádó, velejéig a város gyermekének érezte magát.

Füvek, fák, jó levegő, madárdal – ha nem is idegesítették éppen, különösebb rajongást sem ébresztettek benne. Évek hosszú során át élete a városi lét szabott keretei között zajlott: lakása, a szerkesztőség és a Hat Nap Klub háromszögében.

És most egyik pillanatról a másikra erdőlakóvá vedlett.

Különös csupán az volt, hogy kis híján kedvére valónak találta.

Saro City lakói azt a jókora beültetett területet titulálták „erdőnek”, amely közvetlenül a város délkeleti csücskétől húzódott jó tíz mérföldön át a Seppitan folyó déli partja mentén. Hajdanában jóval messzebbre elnyúlt, igazi ősvadonként szelte át a tartományt, egész a tengerig. A nagyját azonban kiirtották és megművelték, míg a maradék zömét kertvárosok emésztették fel. Ami azt illeti, ötven éve az Egyetem is jócskán lecsippentett belőle az akkor épülő egyetemi negyed számára. Féltek azonban, hogy a gyorsan terjeszkedő város bekebelezi őket, ezért propagandakampányt indítottak a megmaradt erdő parkosítására. És mivel Saro Cityben időtlen idők óta szokásban volt, hogy az Egyetem mindig megkapja, amit kíván – az ősvadonnak e darabkáját békén hagyták.

Itt ütött tanyát Theremon.

Az első két nap igencsak nehéz volt. Agyát még köd ülte meg a Csillagok emlékétől, és képtelen volt világosan, logikusan gondolkodni. Egyedül az számított, hogy életben maradjon.

A város lángokban állt. Mindenütt füst terjengett, s szinte perzselt a hőség. Bizonyos pontokról még a háztetőkön táncot lejtő lángnyelveket is láthatta – egyértelműnek látszott tehát, hogy nem tanácsos hazatérnie. Később, hogy az agyát megülő zűrzavar feltisztulóban volt, lejjebb ereszkedett a domboldalon, amíg egyszer csak az erdőszélen nem találta magát.

Láthatóan sokan követték példáját. Némelyikük egyetemi embernek látszott, mások talán a napfogyatkozás éjszakáján az Obszervatóriumot elözönlő csőcselékből származtak. A többiek meg – találgatta – a tűzvész által otthonaikból elűzött kertvárosiak lehettek.

Bárkivel akadt is össze útközben, szemlátomást ugyanúgy hibádzott valami a fejében, mint neki magának. Sőt, a többség sokkalta rosszabb állapotban volt – egyik-másik teljesen meghibbant, és kivetkőzött emberi mivoltából.

Az erdőjárók nem tömörültek nagyobb csapatokba, – többnyire magányosan rótták talányos útjukat, esetleg kettes-hármas csoportokban. A legnagyobb csoportosulás, amit látott, nyolc emberből állott; megjelenésükből és ruházatukból ítélve valamennyien egy család tagjai lehettek.

Az igazi elmeháborodottak iszonyú látványt nyújtottak: üres tekintet, habzó, eltátott száj, sáros, szakadozott öltözék. Úgy vonultak át az erdei tisztásokon, mint egy jelenés. Magukban motyorásztak, énekeltek, olykor-olykor meg négykézlábra ereszkedve kikapartak egy fűcsomót, és elmajszolták.

Lépten-nyomon beléjük botlott az ember. Az erdő egyetlen nagy bolondokházává változott – gondolta az újságíró. Mint feltehetően az egész világ.

Azok, akiket leginkább megzavartak a Csillagok, általában ártalmatlanok voltak, legalábbis másokra nézve. Túlságosan is elborult az elméjük ahhoz, hogy erőszakon törjék a fejüket. Ezek a szerencsétlenek még rendezett mozgásra sem voltak képesek, akkor sem tudtak volna támadásba lendülni, ha netán akartak volna.

A legsúlyosabb veszélyt azok jelentették, akiknek még pislákolt némi fény a fejében, sőt, majdhogynem normálisnak tűntek.

Ez utóbbiak – jött rá hamarosan Theremon – két alcsoportra oszlottak. Az első társaság nem viselkedett rossz szándékkal senki iránt, rögeszmésen féltek viszont a Sötétség és a Csillagok visszatértétől. Ezek voltak a mániás gyújtogatok.

Valamikor nagy valószínűséggel rendes, becsületes polgárok lehettek – jó családapák, odaadó munkatársak, kellemes szomszédok. Amíg Onos fent volt az égen, csöndben is voltak. Alig áldozott azonban le a legfőbb nap nyugaton, s hajlott estébe a délután, kétségbeesett gyújtogatásba fogtak.

Felgyújtottak bármit, ami csak a szemük elé került. Mire végetért a napfogyatkozás, hiába maradt Onos-nyugta után két-három nap is az égen, fényük nem enyhítette a páni félelmet, amit ezek a szegény ördögök a Sötétségtől éreztek.

Ők voltak azok, akik a várost is lángba bontották. Letépték és felégették a háztetőket, fölaprították bútorukat, máglyákat építettek könyvekből és papírosokból. Most, hogy a városban pusztító vérengzés a szabad ég alá űzte őket, az erdőt is megpróbálták fölégetni. Ez azonban keményebb diónak bizonyult. A sűrű, buja erdő fáit ékes lombkorona borította, mivel földjét a határában futó, széles medrű folyóba ömlő ezer meg ezer kis csermely táplálta. Hiába szaggatták le a tűzimádók a nedvdús zöld gallyakat, nemigen kaptak lángra. A rőzsét és az erdő talaját borító avarszőnyeget pedig alaposan eláztatta az eső. Ami éghetőt találtak, rövid úton fölégették, anélkül azonban, hogy nagyobb tűzvészt támasztottak volna. Másodnapra ki is fogyott a gyűjtésük.

A gyújtogatási kísérletek tehát, a sajátos erdei viszonylatok s a máglyarakók ködös elméje folytán ez idáig nem vezettek eredményre. Néhány nagyobb szabású tüzet sikerült persze gyújtaniuk, ezek azonban szerencsére egy-két óra alatt önmaguktól elhamvadtak. Ám elég lesz néhány száraz, meleg nap, és éppúgy leégetik az erdőt, ahogyan Saro Cityt is lángokba borították.

Az erdőben kószáló ingatag elmeállapotúak második csoportja már közvetlen fenyegetést jelentett Theremon számára. Ezek minden társadalmi gátlást levetkőzlek magukról. Közülük kerültek ki a banditák, huligánok, ámokfutó gyilkosok, akik afféle Hasfelmetsző Jackként járták kifent borotvával a csöndes erdei ösvényeket, és nem kímélték, aki az útjukba került.

Bárkivel akadt is össze az erdőt járván, ugyanaz az üveges tekintet nézett vissza rá – talán pusztán a fáradtságtól vagy csüggedtségtől. Ezért soha nem tudhatta, mennyire veszedelmes a szóban forgó fickó. Első pillantásra lehetetlen volt megkülönböztetni a csupán zavarodott elméjű, de alapjában véve ártalmatlan nyomorultakat a vérszomjas gyilkosoktól, akik minden látható ok nélkül öltek.

Hamar megtanulta hát, hogy tisztes távolban tartsa magát az erdőben parádézó eszementektől.

Egyáltalán, minden idegen fenyegetést hordozott. Nem volt ritka például, hogy egy-egy nyájas eszmecserét, ahol a szembenálló felek kicserélték az erdei élet tapasztalatait, az egyik váratlan sértődése szakította félbe valami véletlenül elejtett szó hallatán, – esetleg egy ruhadarabot kívánt meg, vagy hirtelen egyszerűen ellenszenvesnek találta beszélgetőtársa képét – s máris vadállati üvöltéssel, esztelen dühvel törtek egymásra.

A dühöngők egy része kétségkívül világéletében bűnöző volt, s most, hogy a társadalom rendjét összeomlani látták, maradék gátlásaik is felszabadultak. A többiek azonban, gyaníthatóan rendes, jóravaló népek voltak, amíg csak a Csillagok meg nem zavarták elméjüket. Ezek szintén nem tudták feldolgozni, hogy a civilizált élet tilalmai rendre érvényüket vesztik körülöttük, és élvezettel hágták át az együttélés minden törvényét. Visszavedlettek önző, csupán saját szükségleteikkel törődő kisgyermekekké – csakhogy a felnőtt erejével és az őrültek makacsságával; ez tette őket veszedelmessé.

Ha az ember élve akart kikerülni a káoszból, el kellett kerülnie az ámokfutó-gyanús fajtát. Theremon bőszen imádkozott, hogy öldössék le egymást mielőbb, s így kevésbé vérengző természetű embertársaik biztonságban folytathassák életüket.

Az első két nap során három találkozása is esett ezzel a félelmetes emberfajtával. Az első dühöngő magas, szálas fickó volt, kísérteties, ördögi vigyorral arcán. Egy csermely partján szökdécselt, amin az újságíró át szándékozott kelni, és vámot követelt tőle az átkelésért.

– Mondjuk, a cipője is megfelel. Vagy tán a karórája? – énekelte a figura.

– És mi volna, ha békén hagyna? – javallottá Theremon, mire a másik felbőszült.

Fölragadott maga mellől egy husángot, amit Theremon addig nem vett észre, és vad harci kiáltások közepette rárontott. Védekezésre nem maradt idő: az egyetlen, amit tehetett, hogy félrekapta fejét, amikor a fickó iszonyatos lendülettel lesújtott rá.

Hallotta, amint a bot vége néhány ujjnyira elsüvít füle mellett, s szörnyű erővel a mögötte álló fának csapódik. Az ütközésbe a támadó karja is belesajdult, s a fájdalomtól levegő után kapkodva kiejtette tehetetlen markából a dorongot.

Theremon a következő pillanatban már fölébe is került. Megragadta az útonálló fájós karját, és kegyetlen erővel csavarni kezdte, míg a másik felnyögött fájdalmában; kétrét görnyedt, s jajongva térdre esett. Eztán a patakhoz lökődte, és karját továbbra is megfeszítve fejét a víz alá nyomta.

Milyen egyszerű is volna – tűnődött – ha addig tartanám, amíg ki nem száll belőle a lélek.

Így vívódott magában, lényének egyik fele a könnyebb megoldásra szavazott. Hisz szemrebbenés nélkül megölt volna! Szabadulj meg tőle! Különben mihez kezdesz, ha elengedted? Megint összeakaszkodsz vele? És mi lesz, ha utánad lopakodik az erdőben, hogy leszámoljon veled? Fojtsd csak meg, Theremon! Fojtsd meg!

Nem volt könnyű legyőzni a kísértést.

Ám nem hódolt még be teljesen az újdonsült dzsungeltörvényeknek. Lényének nagyobb része visszaborzadt a gondolatra, hogy embert öljön. Elengedte hát a fickó karját, és hátralépett. Magához vette a leesett husángot, várakozott.

Az útonálló azonban mostanára minden harci kedvét elvesztette. Fulladozva, levegő után kapkodva merült föl a patakból. Orrán-száján dőlt a víz, amint reszketve, köhögve-zihálva leült a patakpartra.

Továbbra is mord, fenyegető képpel meredt ellenfelére, de semmi jelét nem adta, hogy fel akarná újítani a csatát.

Az újságíró kikerülte, egyetlen szökkenéssel a patak másik partján termett, és sietve eltűnt a lombok sűrűjében.

Eltelt tíz percbe, mire teljes egészében átérezte, hajszál híján mit követett el. Ekkor azonban meg kellett szakítania útját, mert kiverte a verejték, és vad émelygés fogta el. Egy fának támaszkodott, s görcsösen öklendezve adta ki gyomra tartalmát. A roham oly kegyetlenül megkínozta, hogy sokáig el sem tudott indulni.

Késő délután rájött, hogy közvetlenül az erdő széléig vitte a lába. A fákon átkandikálva néptelen utat látott maga előtt, ennek túloldalán pedig valami széles térség közepén álló, magas téglaépület romjait.

Ráismert az épületre: a Panteon volt, Minden Istenek Csarnoka.

Nem sok maradt belőle. Átsétált az úton, és hitetlenkedve bámulta az elébe táruló látványt. Úgy tűnt, a tűz odabent, az épület mélyén lángolt fel – netán a padokat gyújtották föl? –, majd az oltár felett magasodó szűk tornyon kicsapva harapózott el odakint, felégetve a fagerendázatot. A torony imigyen összeroskadt, s maga alá temette a falakat. A téren tégladarabok hevertek szanaszét. A romok között itt-ott holttestek feküdtek.

Sosem volt különösebben vallásos, aminthogy egyetlen ismerőse sem. Beszélgetés közben persze ő

is gyakran felkiáltott, hogy „istenem”, vagy „nagy istenek!”, ám a gondolat, hogy az istenek, avagy bármely, a jelen hiedelemvilág által feltételezett természetfeletti erők valóban léteznének, szöges ellentétben állt életfilozófiájával. A vallás középkori csökevénynek, divatjamúlt, ósdi szokásnak tűnt szemében. Néhanap maga is elkeveredett ugyan egy-egy istenházába, többnyire barátok esküvőjére

– akik persze ugyanolyan hitetlen pogányok voltak, mint ő maga –, esetleg hivatalos szertartásra, amelyről tudósítania kellett. Bérmálása, azaz tízéves kora óta azonban önnön lelki üdvéért nem fordult meg templomban.

A lerombolt székesegyház látványa mindazonáltal lelke mélyéig megrendítette. Jelen volt a katedrális fölszentelésén, még fiatal újságíró korában. Tudta, hány és hány millió kreditbe került felépítése.

Nemegyszer megcsodálta a remekbe sikerült mestermunkákat, melyek díszítették, s meghatódott a nagy zeneszerző, Ghissimal istenekhez intézett Himnuszán, amint végigzúgott a templomhajón. Még ő, a hitetlen is azt tartotta, ha van egyáltalán istenek kedvére való hely Lagashon, a Panteon bizonyára az.

És most, ím cserbenhagyták kedvenc templomukat! Leküldték a Csillagokat jól tudván, hogy a világra szálló egyetemes őrület saját Csarnokukat is tönkrezúzza.

Vajon mi volt mindezzel a szándékuk? Mit árul el e jeladás a megismerhetetlen, talányos istenségek akaratáról – feltéve, ha léteznek?

Ezt a katedrálist már senki föl nem építi, míg világ a világ, tudta jól. Soha nem emelnek olyan templomot, ami felémé a rombadőlttel.

– Segítség! – kiáltott valaki a közelben.

Az elhaló kiáltás félbeszakította töprengéseit. Körülnézett, a hang forrását kutatta.

– Ide, ide jöjjön!

Ott balra. Igen. Arany miseruha csillant a napfényben. Viselőjét – gazdag öltözéke után ítélve az egyik pap lehetett – félig maguk alá temették a romok az épület túlfelén. Derekától lefelé a földhöz szögezte egy nehéz gerenda, láthatóan utolsó erejével integetett.

Theremon sietve a segítségére indult. Alig tett azonban néhány lépést, amikor szemközt a romok hátteréből kivált egy emberi alak. Fürge, vézna, aprócska férfi, aki állati ügyességgel kúszva a téglahalmok között közeledett a csapdába esett lelkész felé.

Nagyon helyes – gondolta az újságíró. Ketten le tudjuk majd emelni róla azt a gerendát.

Ám ahogy ezt elgondolta, meg is állt, a rémülettől földbe gyökerezett lábbal. A fürge emberke elérte a papot, fölébe hajolt, és egyetlen mozdulattal – oly magától értetődő természetességgel, ahogy a borítékot szokás föltépni – elmetszette a torkát. Ezt követően véres késével buzgón vagdalni kezdte a gazdag miseruha zsinórjait.

Időnként felpillantott, s bosszúsan villantotta szemét Theremonra.

– Az enyém – hörögte, mint egy fenevad. – Az enyém! – és meglengette kését.

Theremon összerázkódott. Egy pillanatig megkövülten állt, annyira megbűvölte a kísérteties szakszerűség, amivel a martalóc áldozatát fosztogatta. Majd félrefordult és szomorúan elsietett, vissza az erdőbe, ahonnan jött. Ez volt a legokosabb, amit tehetett.

Aznap este, amikor Tano, Sitha és Dovim méla fénye uralta az eget, pár óra alvást engedélyezett magának egy sűrű bozót mélyén. Ám minduntalan fölriadt álmából attól félve, netán valami tébolyult settenkedik felé a sötétben cipőjére pályázva. Már jóval Onos-kelte előtt elhagyta az álom. Szinte meglepődött, hogy még mindig él, amint nagy sokára végre megérkezett a reggel.

Aznap délután esett harmadik találkozása a gyilkosok tébolyult népségével. Ezúttal egy dúsfüvű réten vágott át a folyó kanyarulatában, amikor két férfit pillantott meg, akik az út mentén az árnyékban valamiféle kockajátékot játszottak. Szemlátomást elmerültek a játékban, alig ért azonban a közelükbe, szóváltás tört ki kettejük között. Ekkor egyikük villámgyorsan fölkapta a takarón mellette heverő konyhakést, és a másik mellkasába döfte.

Majd a késforgató vitéz fölmosolygott Theremonra.

– Csalt. Tudja, hogy van ez. Fölment bennem a pumpa. Ki nem állhatom, ha valaki megpróbál átverni.

Szemlátomást semmi kivetnivalót nem talált eljárásában. Elvigyorodott, és megrázta markában a kockát.

– Hé, nem száll be egy partira?

Theremon ámulva nézett szembe a két lábon járó őrülettel.

– Bocsásson meg – mondta olyan könnyedén, ahogy csak tőle telt –, de egy barátnőmet keresem.

És mintha mi sem történt volna, ment tovább.

– Hé, maga, később is megtalálja! Jöjjön, játsszunk egyet!

– Azt hiszem, már látom is – nyújtogatta nyakát az újságíró, és meggyorsította lépteit. Hátra sem mert pillantani.

Ezek után már nem közlekedett oly fesztelenül az erdőben. Egy viszonylag elhagyatott tisztáson védett zugra akadt, s kellemes kis kuckót épített magának a kiugró sziklaperem alatt. Mellette szederbokor roskadozott az érett, vérvörös bogyóktól, a rejtekhelyével szemközti fát pedig csak meg kellett ráznia, s vékony héjú, ízes, sötét bélű dió záporozott alá. A tisztás szélén csörgedező csermelyt is alaposan átvizslatta, nem nyújt-e valami ehetőt. Apró cselléken kívül azonban semmit sem talált, de hamarosan rájött, hogy ha meg is fogná őket, nyersen kellene elfogyasztania, mivel sem tűzszerszáma, sem tűzifája nem volt.

Erdei bogyókon élni nem egyezett ugyan a fényűzésről alkotott fogalmaival, de néhány napig azért egészen jól bírta. A derekán mind dicséretesebben lötyögött a nadrág: az egész káosz egyetlen üdvözlendő mellékhatása. Mindenesetre a legtanácsosabb itt kivárni, amíg a kedélyek lecsillapodnak.

Erről pedig meg volt győződve. Előbb-utóbb át kell vegye a szót a józan értelem. Legalábbis ezt remélte. Önmagán is felmérhette, milyen hosszú utat telt meg, amíg a Csillagok okozta belső káoszból kilábolt.

Minden nappal egyre kiegyensúlyozottabbnak, küzdőképesebbnek tudta magát. Úgy érezte, csaknem teljesen visszanyerte régi énjét. Kissé megviselt volt persze, és talán ingerlékenyebb is a szokottnál, ezt azonban az adott körülmények között igazán meg lehetett érteni. Alapjában véve mégis felgyógyult. Arra is rájött azonban, hogy nagy valószínűséggel kevésbé sérült meg az éj leszálltakor, mint a többiek, lévén rugalmasabb, keményebb kötésű náluk. Ennek ellenére hozzá hasonlóan mások is elindulnak tán a felépülés útján, még a súlyosabb esetek is. Ki kell tehát várni ezt az időt, s akkor előjönni, hogy segítsen – ha lehet egyáltalán – rendbe hozni a világot.

Most az a dolgom – intette magát – hogy szépen meglapuljak, és vigyázzak, valami ámokfutó el ne metssze véletlenül a torkomat. Hadd nyírják ki egymást, amilyen hamar csak tudják, aztán majd előjövök, és kiderítem, mi a helyzet.

Nem volt éppen hősi terv, viszont annál életképesebb.

El-eltűnődött, mi történt a többiekkel, akik vele voltak a Sötétség óráiban. Mi lehet Beenayvel, Sheerinnel, Athorral. És Siferrával.

Főként Siferrával.

Időről időre felvetődött benne, hogy mégiscsak ki kellene merészkednie a világba és megkeresni a nőt. Az ötlet vonzónak tűnt. A magány óráiban ragyogó ábrándokat szövögetett, milyen pompás is volna, ha az erdőben valamiképp egymásra találnának. Aztán ketten szállnának szembe az ijesztően eltorzult világgal, kikezdhetetlen véd- és dacszövetségben…

Mi tagadás, Siferra az első pillanattól kezdve mély hatást gyakorolt rá. Bármilyen kellemes volt is azonban ez az ébredő vonzalom, tudta, nem sok jóra számíthat. Megrögzötten önálló nővel áll szemben, aki nagyon jól elboldogul férfiak – vagy akár nők – segítsége nélkül is. És ha néhány randevút kiügyeskedett is, a nőnek mégis sikerült megőriznie a hat lépés távolságot.

Theremon épp elég járatos volt ahhoz a világ dolgaiban, hogy megértse, nincs az az udvarlás, amivel áttörhetné az ily eltökélten őrzött határokat. Amúgy is rég eldöntötte magában, hogy valamirevaló nőt nem csábít el az ember. Felajánlja persze a lehetőséget, a végső lépést mégis meghagyja a másiknak. Ha a nő ellenáll, úgysincs az a pénz, amivel változtatni lehetne elhatározásán. Siferrával ráadásul már az indulásnál rosszul sültek el a dolgok. És amikor balsikerű hecckampányát elindította Athor és az obszervatóriumiak ellen, a nő felbőszültén ellene fordult. Joggal – gondolta most magában bűnbánóan.

Utóbb ugyan mégis kezdte beadni a derekát, mintegy akarata ellenére. Máskülönben miért hívta volna meg az Obszervatóriumba, dacolva Athor szenvedélyes tilalmával a napfogyatkozás nagy éjszakáján?

Ezen az éjszakán, ha csak rövid időre is, mintha valódi kapcsolat virágzott volna ki közöttük.

Csakhogy azután jött a Sötétség, a Csillagok, a söpredék s vele a káosz. Ezt követően minden zűrzavarba fúlt. Ha viszont most rálelne valahogyan…

Jól kijönnénk egymással: gondolta. Nagyszerű csapatot alkotnánk – kemények volnánk, harcosak, optimisták. Bármilyen civilizáció is sarjad e romokon, nem esne nehezünkre beilleszkedni.

És ha létezett is lelki gát közöttük mindeddig, mostanára biztosan érvényét vesztette már. Új világ köszöntött rájuk, ahol új magatartásformák kívántatnak a túléléshez.

De hogyan találja meg Siferrát? Tudomása szerint a hírközlés minden csatornája befulladt, ő pedig egyetlen embert keres több millió közül. Már csak az erdőben is ezredmagával él, és ugyan miért volna Siferra pont az erdőben? Lehet, hogy jelenleg ötven mérföldre jár tőle. Esetleg meghalt.

Megkeresni a szeretett nőt ilyen körülmények között nehezebb, mint azt a bizonyos tűt a szénakazalban. Jelen esetben a szénakazal több megye szélességű, és meglehet, a tű is óráról órára távolodik. Csupán a legvadabb véletlen vezetheti a nyomára, vagy valakiére, aki eligazíthatná.

Minél tovább tépelődött azonban az esélyein, annál inkább növekedett benne a reménység. Egy idő után már nem is tartotta annyira lehetetlen vállalkozásnak.

Kitartóan felfelé kúszó derűlátását tán jelenlegi remeteéletének köszönhette, hisz nem volt más dolga, mint hogy órák hosszat a csermely partján üldögéljen, és figyelje a csellék játékát a habokban.

No meg hogy gondolkozzék. És miközben újra meg újra átrágta a dolgot, Siferra meglelésének esélye lehetetlenből valószínűvé vált, azután nehéz, majd izgalmas feladattá, utóbb keresztülvihetőnek, a legvégén pedig már könnyen elérhetőnek tetszett.

Mindössze az erdőbe kell visszamennem – fontolgatta, és ott megkeresnem mindazokat, akik beszámíthatók maradtak. Kikérdezem majd őket Siferra felől. Hírét keltem, hogy keresem. Bevetem újságírói vénámat. És kihasználom helyi híresség voltomat. „Theremon 762 vagyok” – mondom majd

– „Tudják, a Krónikától. Ha most segítenek rajtam, meglátják, meghálálom. Szeretné látni a nevét az újságban? Akarja, hogy híres embert csináljak magából? Megtehetem. Amiatt ne fájjon a feje, hogy az újságnak egyelőre se híre, se hamva. Előbb-utóbb újra kiadják, és akkor én is ott leszek, erre mérget vehet. Ott látja majd a nevét a címoldalon. Csak ezt a nőt segítsen megtalálni, és akkor… „

– Theremon?

Vidáman pattogó, ismerős hang szólt rá valahonnan. Megtorpant, és körbekémlelt a déli nap ágakon átszürelmő ragyogásában.

Két órája rótta már az erdőt a megfelelő alanyokat keresve, akik szíves-örömest teljesítenék a nagy Theremon 762, a Krónika munkatársa kívánságát. Mindeddig azonban csupán hat emberi lényre akadt. Ebből kettő, amint meglátta, menten kereket oldott. A harmadik békésen üldögélt tovább, és pucér lábának énekelgetett lágyan. A negyedik egy fa tetején kuporgott. Bőszen, tébolyult hévvel fent egymáson két konyhakést. A maradék kettő egyszerűen csak bámult rá, mint borjú az újkapura. Az egyik az istennek sem értette, miről van szó, míg a másik hasát fogta nevettében, amint megértette.

Nem sok jóra számíthat hát, ami az emberi közreműködést illeti.

És most őrá akad valami ismerős.

– Theremon! Erre jöjjön! Itt vagyok, Theremon! Lát engem, ember? Ide, ide!

33.

Theremon a bal oldalt álló bokrokra pillantott, melyeken óriási, napernyőforma, szúrós levelek nőttek.

De hiába erőltette szemét, semmit sem látott. Aztán a levélfüggöny megrezdült, kettévált, és gömbölyded, kövérkés férfi lépett az újságíró szeme elé.

– Sheerin!

– No, legalább annyi esze maradt, hogy emlékszik a nevemre.

A pszichológus lefogyott valamelyest. Kopott overallt viselt, mely sehogyan sem illett toprongyos pulóveréhez. Baljában kicsorbult élű baltát lóbált. Ez volt tán a legmegdöbbentőbb megjelenésében: Sheerin, baltával kezében. Az sem lett volna meglepőbb, ha második fejjel vagy két pár karral sétál a világban.

– Hogy van, Theremon? – kérdezte. – Nagy istenek, maga csupa rongy, pedig még egy hét sem telt el! Gondolom, én sem festhetek sokkal elegánsabban. – Végignézett magán. – Látott már ilyen vékonynak valaha is? A bogyódiéta megkarcsúsítja az embert, tudja?

– Hát, a karcsúságra még várnia kell egy kicsit – felelte Theremon. – De éppen jó kondiban van.

Hogyan talált rám?

– Úgy, hogy nem kerestem. Ez a módja ebben a véletlenek uralta világban. Voltam a Szentélyben, de mindenki elment. Most én is úton vagyok az Amgando Park felé. Épp az erdőt átszelő úton bandukoltam, amikor megláttam magát.

A lélekgyógyász néhány szökkenéssel barátja mellett termett, és a kezét nyújtotta.

– Az istenekre mondom, Theremon, micsoda öröm, hogy ismét baráti arcot láthatok!… Mert, ugye, barátiak a szándékai? Nincsenek velem gyilkos tervei?

– Nem hinnem.

– Több buggyant van itt egy négyzetméteren, mint amennyivel egész életemben találkoztam.

Márpedig, mondhatom, láttam néhányat! – Sheerin a fejét csóválta, és fölsóhajtott. – Nagy istenek!

Álmomban sem hittem volna, hogy ilyen borzasztó lesz ez az egész. Minden szakmai tapasztalatom ellenére sem. Jó, tudtam persze, hogy rázós lesz, de hogy ennyire…

– Egyetemes tébolyt jósolt – emlékeztette a másik. – Ott voltam, hallottam. Megjövendölte a civilizáció teljes összeroppanását.

– Más dolog megjósolni valamit, és megint más a kellős közepébe kerülni. Igen-igen megalázó élmény egy magamfajta tudós számára, Theremon, végignézni, miként válik az elvont elmélet véres valósággá. Hogy járt a szám, istenem, milyen könnyen beszéltem! „Holnapra nem marad egyetlen ép város sem Lagashon”, mondtam. Mindez azonban az üres szavakon kívül semmi egyebet nem jelentett számomra, pusztán elmetornaként szolgált. „A számunkra otthonos világ vége”. Igen, igen –

Sheerin megborzongott. – És minden úgy történt, ahogy megmondtam, szóról szóra. Ám azt hiszem, én magam sem hittem szörnyű jóslataimban, amíg a nyakamba nem kaptam az egészet.

– A Csillagok – mondta Theremon. – A Csillagokat nem vette számításba. Pedig ezek okozták a legnagyobb kárt. A Sötétséggel talán még megbirkóztunk volna valahogy, a többség legalábbis. Kissé megviselt, kiborított volna ugyan mindenkit, de nem ennyire. Hanem azok a Csillagok…

– Maga hogy viselte?

– Nyomorultul, eleinte. Most már jobban vagyok. És maga?

– Én elrejtőztem az Obszervatórium alagsorában, ott vártam ki, amíg lemegy a neheze. Így rám alig-alig volt hatással. Amikor másnap előjöttem, az Obszervatórium romokban állt. El nem tudja képzelni, micsoda tömegmészárlás folyt ott!

– Átkozott Folimun! – dörmögte az újságíró. – Meg az Apostolok…

– Olajat öntöttek a tűzre, az biztos. A tűz azonban így is, úgy is föllobbant volna.

– Mi van az obszervatóriumiakkal? Athorral, Beenayvel meg a többiekkel? Mi van Siferrával…

– Nem láttam őket. De a holttestüket sem, amíg ott tébláboltam. Talán megmenekültek. Egyedül Yimottal akadtam össze, emlékszik rá? Az egyik diák, az a nagyon magas, suta alak. Ó is elbújt éjszaka – Sheerin arca most elkomorult. – Pár napig együtt mentünk tovább… amíg meg nem ölték.

– Megölték?

– Igen, egy kislány. Tíz, tizenkét éves ha lehetett. Egy késsel. Nagyon bájos gyermek volt egyébként.

Odasétált a fiúhoz, felnevetett rá, aztán se szó, se beszéd, belevágta a kést. Utána elfutott, továbbra is kacarászva.

– Istenek!

– Az istenek elfordították rólunk a szemüket, Theremon! Már ha valaha is érdekeltük őket.

– Nem hinném… És maga holt élt, Sheerin? A lélekgyógyász tekintete bizonytalanná vált.

– Itt is, ott is. Először visszamentem a lakásomba, de porig égett az egész épülettömb. Nem volt ott tovább keresnivalóm. Egy éjszakát töltöttem otthon, a romok kellős közepén. Yimot még velem volt.

Másnap elindultunk a Szentély felé, de sehogyan sem jutottunk tovább. Az utat eltorlaszolták, mindenütt tüzek égtek. Ahol nem, ott meg nem tudtunk átkelni a romhalmazokon. Mintha ostrom után lettünk volna. Visszamentünk hát ugyanazon az úton az erdőbe, mert kisütöttük, hogy ha rátalálunk az Arborétum útra, az már egyenesen az óvóhelyre vezet. Ott… halt meg Yimot. A legzűrösebb alakok feltehetően mind az erdőbe gyűltek.

– Mindenki odament – bólintott Theremon. – Az erdőben inkább biztonságban lehetünk a tűz elől, mint a városban… Jól hallottam, azt mondta, a Szentélyt üresen találta?

– Igen. Tegnap délután értem oda, és tárva-nyitva találtam. Mindkét kaput és magát a Szentély ajtaját.

Mindenki elment. Legelöl, a bejáratra szegezve megtaláltam Beenay üzenetét.

– Beenayét! Akkor ő is elért épségben a Szentélyig!

– Amint a mellékelt ábra mutatja – felelte Sheerin. – Gondolom, pár nappal járhatott előttem. Az üzenete úgy szólt, hogy mindenki megindult az Amgando Park felé, ahol a déliek ideiglenes kormányt alakítanak. Amikor ő odaért, már senkit sem talált az unokahúgomon, Raisstán kívül, aki bizonyára őt várta. Aztán ők is továbbálltak Amgando felé. Most magam is odatartok. A barátnőm, Liliath ott volt a Szentélyben, tudja. Feltételezem, együtt ment a többiekkel.

– Micsoda dilis ötlet – dünnyögte Theremon. – Nagyobb biztonságban sehol sem lehettek volna. Mi az ördögnek kellett előbújniuk ebben a megveszekedett káoszban, és több száz mérföldre, Amgandóba masírozniuk?

– Mit tudom én. Valami okuk csak volt rá. Bárhogy is van, nekünk sincs más választásunk. Mindenki, aki épeszű, ott gyülekezik. Vagy itt maradunk, és kivárjuk, amíg valami futóbolond felnyársal minket, ahogyan az a kis boszorkány tette Yimottal… vagy próbára tesszük a szerencsénket, és megpróbálunk Amgandóba elvergődni. Itt előbb-vagy utóbb beadjuk a kulcsot. Ha eljutunk Amgandóba, nyert ügyünk van.

– Nem hallott Siferráról? – kérdezte Theremon.

– Semmit sem hallottam. Miért?

– Meg szeretném találni.

– Biztosan ő is elment Amgandóba. Ha összeakadt valahogyan Beenayvel, ő továbbadta az üzenetet, és…

– Miért gondolja?

– Puszta föltételezés – tárta szét karját a pszichológus.

– Én azt hiszem, itt van valahol az erdőben. A nyomára szeretnék akadni.

– Ennek a valószínűsége azonban…

– Miért, engem is megtalált, nem igaz?

– Merő véletlenségből. Annak az esélye, hogy ugyanilyen véletlen folytán ráakad…

– Nem is csekély – fejezte be Theremon. – Legalábbis merem remélni. Így vagy úgy, mindenképpen megkísérlem. Később még mindig elmehetek Amgandóba. De Siferrával szeretnék.

Sheerin furcsálkodva nézte, noha nem nyilvánított véleményt.

– Azt hiszi, begolyóztam? Hát… az is lehet persze – szegte fel állát a másik.

– Nem ezt mondtam. Azt viszont igenis mondom, hogy a semmiért kockáztatja az életét. Ez a hely kész őskori dzsungellé vedlett. Teljes barbárságba süllyedtünk, és a látottak alapján nem sok javulás várható. Tartson velem délre, Theremon! Két-három óra, és kikerülünk innen, az út Amgandóba pedig nem több…

– Előbb meg akarom találni Siferrát – ismételte Theremon csökönyösen.

– Felejtse el Siferrát!

– Eszemben sincs. Itt maradok, és megkeresem. A másik vállat vont.

– Maradjon, ha annyira akar. Én mindenesetre elhúzom a csíkot. Emlékezzen, mit mondtam: ezzel a két szememmel láttam, amint a diákot kinyírja az a csöppség, alig kétszáz yardra innen. Túl veszélyes nekem ez a környék.

– És mit gondol, ha két-háromszáz mérföldet kell mennie egymagában, az nem veszélyes?

A pszichológus meglengette baltáját.

– Szükség esetén ez is itt van velem.

Az újságíró csak nagy nehezen tudta elfojtani nevetését. Sheerin olyan képtelenül vajszívű fickó volt, hogy nem lehetett komolyan venni fenyegetőzését.

– Hát akkor, sok szerencsét – mondta pillanatnyi gondolkodás után Theremon.

– Tényleg maradni akar?

– Amíg Siferrát meg nem találom.

Sheerin szomorúan nézte.

– Tartsa csak meg azt a szerencsét. Még szüksége lehet rá – mondta.

Ezzel megfordult, és elügetett egyetlen istenhozzád nélkül.

34.

Három álló napon át – de akár négy is lehetett, az idő összefolyt tudatában – Siferra délnek vándorolt az erdőben. Az életben maradáson kívül nem volt más terve.

A lakásába semmi értelme nem lett volna visszatérnie, a város még javában égett a távolban. A láthatárt továbbra is sűrű füstfelhő borította, és fenyegető, vörös lángnyelvek csaptak az égnek.

Szemlátomást minden nap újabb és újabb tűzvész kapott lángra. Ami egyúttal azt is jelentette, hogy nem ült még el az őrület.

Saját elméje viszont kezdte visszanyerni megszokott képességeit. Napról napra tisztulóban volt, míg egy szép napon – akár valami súlyos láz lidérces álmaiból – arra ébredt, hogy ismét képes világos fejjel gondolkodni. Nem, sajnos nem gyógyult még fel teljesen. Ezzel, bármely kellemetlenül érintette is, tisztában volt. Egyetlen gondolatsor összeállítása is fáradságos munkát jelentett, s egy-egy ilyen erőpróba után hamar visszasüppedt régi, ködös állapotába. Mégis, elindult a lábadozás útján, ebben nem kételkedett.

Erdőlakó szomszédai viszont korántsem dicsekedhettek ilyesmivel. Bár amennyire lehetett, iparkodott elkerülni minden találkozást, időről időre mégis összeakadt fura alakokkal. Ezek az emberek jócskán kifordultak önmagukból. Zokogva, nyögve, vad kacagás közepette, arcukon kísérteties vigyorral, esetleg a földön hemperegve talált rájuk. Az történt, amit Sheerin is megjövendölt. Némelyek olyan súlyos károsodást szenvedtek a válság óráiban, hogy várhatóan többé sosem térnek észhez. A lakosság tetemes része visszasüllyedt a barbárságba vagy még annál is mélyebbre – döbbent rá szívszorongva. Pusztán a móka kedvéért képesek tűzvészt támasztani, netán ölni.

Nagyon megfontolta hát minden lépését. Különösebb útiterv nélkül dél felé haladt az erdőn keresztül, ott ütve táborhelyet, ahol friss vízre akadt. A husángot, amire a napfogyatkozás éjszakáján tett szert, többé sosem engedte ki kezéből. Megevett minden ehetőt – magvakat, bogyót, gyümölcsöt, még a fák levelét és kérgét is. Nem volt épp a legtáplálóbb étrend. Tudta, néhány hétig még bírja ezen a kétségbeejtő konyhán, később azonban már megsínyli az egészsége. Máris lefogyott, s érezte, hogy ellenállóképessége is csökken. Ráadásul az erdei gyümölcs- és bogyókészletek is rohamosan fogyatkozóban voltak, amint a sokezer éhes erdőlakó az idő múlásával felélte őket.

Aztán, úgy körülbelül a negyedik napon eszébe jutott a Szentély.

Arca lángvörös lett a szégyentől, amint rájött, hogy fölöslegesen élte egy álló héten át a barlangi ősasszony életét.

Hát persze! Hogy lehetett ilyen ostoba! Pár mérföldre innen az egyetemiek százai éldegélnek kényelmesen a régi részecskegyorsító falai között. Falatoznak a több hónapja gondos előrelátással fölhalmozott konzervekből, s isszák a palackozott vizet! Milyen nevetséges, hogy itt lapít ebben a lököttekkel teli erdőben, a földből kapirgálja ki soványka ebédjét, és hiábavaló, kiéhezett pillantásokat vet a fák ágain ugrándozó madarakra!

Irány tehát a Szentély! Valahogy csak sikerül bejutnia. Ezen is lemérhetem – gondolta – mennyire megbolondítottak a Csillagok, hogy csak ilyen sokára jutott eszembe.

Elég baj ez! A tetejében arra is rájött, hogy pont az ellenkező irányban indult neki a vidéknek.

Közvetlenül előtte az a meredek hegylánc magasodott, ami az erdőt délen határolta. Ha föltekintett, jól láthatta innen a valaha oly takaros Onos Magaslat villáinak megfeketedett maradványait a fekete falként elétornyosuló hegycsúcson. Ha jól emlékszik, a Szentély pontosan ellenirányban található, félúton az egyetemi negyed és Saro City között, s az erdő északi széle mentén futó út vezet oda.

Újabb másfél napjába került, amíg visszaverekedte magát az északi oldalra. Útja során kétszer kellett a husángját használnia támadások kivédésére. Három alkalommal fiatal férfiakkal akadt össze, akik hosszú, idegesítő szempárbajban próbálták fölmérni, lerohanható-e veszélytelenül a magányos nő.

Utóbb valami eldugott pagonyba tévedt, ahol öt keszegre soványodott, késekkel fölfegyverzett, villogó tekintetű férfi járt vad körtáncot, akár valami különös, ősi szertartásban. Nem vették észre.

Villámgyorsan megfordult, és nyakába szedte lábát.

Hosszas vándorlás után az erdőszélre érve megpillantotta a széles országutat, az Egyetem fasort maga előtt. Ebből ágazik le valahol a mezők között az a szerény dűlőút, ami a Szentélyhez vezet.

Igen. A dűlőút ott volt, észrevétlenül megbújva a nagyra nőtt gyom és elvadult sűrű fű között.

Késő délutánra járt, Onos már csaknem lenyugodott. Tano meg Sitha kemény, vészjósló fénye éles árnyakat vetett, ami valami sajátos téli színezetet adott a tájnak, jóllehet a levegő enyhe volt. Az apró vörös szem, Dovim, még mindig messze fent, igen-igen magasan pislogott az északi égen.

Eltűnődött, merre járhat az a talányos, szemnek láthatatlan Lagash Kettő. Szörnyű munkáját bevégezvén nyilván folytatta égi vándorlását, és továbbállt. Mostanára millió mérföldekre lehet az űrben, egyre távolodva az anyabolygótól elnyúlt pályáján, elszántan róva kijelölt útját a vaksötét, néma térben, újabb 2049 évre búcsút mondva Lagashnak. Ami nagyon is hamar lepereg – gondolta keserűen.

Ahogy tovább baktatott a dűlőúton, útjelző tábla került elébe:

MAGÁNTERÜLET

IDEGENEKNEK TILOS AZ ÁTJÁRÁS

A SARO EGYETEM GONDNOKSÁGA

Aztán meg egy tábla, ezúttal rikító skarlátvörös betűkkel:

VIGYÁZAT, NAGYFESZÜLTSÉG!

BELÉPNI TILOS!

Helyes. Jó úton jár.

Sosem járt ugyan még a Szentélyben, még abban az időben sem, amikor fizikai laboratórium volt, de tudta mire számíthat. Egy sor kapura meg valamiféle leolvasóállomásra, amely felmér minden idáig merészkedett idegent. Nem telt bele néhány perc, és elért az első kapuhoz. Kettős vasalású, sűrű szövésű fémsodrony volt, vagy kétszer olyan magas, mint ő. Ijesztő szögesdrótkerítés húzódott innen mindkét irányban, amíg el nem tűnt az elvadult, tüskés aljnövényzet között.

A kaput szélesre tárva találta.

Döbbenten nézegette. Tán a szeme káprázik? Vagy zavart agya űz tréfát vele? Nem, a kapu valóban nyitva volt, nem tévedett. És az is biztos, hogy jó helyen jár, a kapun ott az egyetem emblémája. De miért van nyitva? Erőszaknak sehol semmi jele.

Elgondolkodva ment tovább.

A kerítésen belül hepehupás, mélyen bevágott földút vezetett tovább. Követte a széle mentén, és hamarosan újabb akadályhoz érkezett. Ezúttal nem szögesdrótkerítéshez, hanem kemény, áthatolhatatlan betonfalhoz.

A fal felületét mindössze egyetlen sötét fémajtó törte meg, fölötte a leolvasó.

Ám ez a kapu sem volt bezárva.

Egyre furcsább! Pedig hogy felvágtak annak idején, milyen biztonságban lesznek a Szentélyben rejtőzők a tömegőrület elől!

Belépett. Odabent egy levél sem rezdült. Néhány düledező fafészert és csűrt látott maga előtt. A Szentély bejárata maga – amiről tudta, hogy egy föld alatti alagút szája – valószínűleg ezek mögött lesz. Megkerülte hát a melléképületeket.

És meg is találta a bejáratot, a földbe vágott ovális ajtót, s a mögötte nyíló sötét folyosót.

Körötte azonban egy tucat férfit is megpillantott, amint kellemetlen, jeges kíváncsisággal figyelték közeledtét. Valamennyi élénkzöld rongycsíkot kötött a nyakába, amolyan sálformán. Egyetlen ismerős arcot sem látott közöttük. Amennyire innen meg tudta ítélni, nem az Egyetemhez tartoztak.

Közvetlenül a bejárattól balra kis tűz égett. Mellette gondosan, szinte mértani pontossággal elrendezett tűzifa. Inkább tűnt aprólékos gonddal készített makettnek, semmint farakásnak.

Átcsapott rajta a félelem és zavar émelyítő hulláma. Hová keveredett? Valóban a Szentélynél járna?

Kik ezek az emberek?

– Állj vagy lövök! – szólalt meg a csoport előtt álló férfi. Halkan beszélt ugyan, mégis ostorpattogtató hatalom és tekintély érződött minden szavából.

– Kezeket fel!

Kezében apró, csillogó tűpuskát tartott, s egyenesen a nő derekának szegezte.

Siferra szó nélkül engedelmeskedett.

A férfi ötven körül járhatott. Kemény, parancsoló egyéniség, minden bizonnyal ő volt a vezér. Öltözete választékosabbnak tűnt a többinél, modora kimért és magabiztos. Zöld sála finomszövésű selyemből készült.

– Ki maga? – kérdezte hidegen, továbbra is rászegezve a fegyvert.

– Siferra 89, a Saro Egyetem régészprofesszora.

– Kitűnő. Csak nem régészeti feltárást óhajt itt folytatni, professzor?

Szavait kitörő kacaj fogadta, mintha valami falrengetően mulatságosat mondott volna.

– Az Egyetem Szentélyét keresem – válaszolta Siferra. – Meg tudnák mondani, hol találom?

– Azt hiszem, ez volt az – mondta a férfi. – De az egyetemiek néhány nappal ezelőtt mind elmentek innen, úgyhogy most a Tűzoltóosztag főhadiszállása. Mondja, professzor, nincs magánál semminemű tűzgyújtó alkalmatosság?

– Tűzgyújtó alkalmatosság?

– Úgymint gyufa, öngyújtó, zsebgenerátor. Bármi, amivel tüzet lehet gyújtani?

Siferra megrázta a fejét.

– Nem, semmi ilyesmi nincs nálam.

– A tűzgyújtás szigorúan tilos a Vésztörvénykönyv egyes számú paragrafusa szerint. A tilalom áthágása súlyos büntetést von maga után.

Siferra értetlenül pislogott. Miről beszél ez a pacák? Ekkor a vezér mellett álló vékony, pergamenbőrű férfi lépett elő.

– Nem bízom ebben a nőben, Altinol. Ez is csak egy professzor, akiknek az egész köszönhető.

Lefogadom, hogy tartogat valamit valamelyik titkos zsebében.

– Nincs nálam semmiféle tűzcsiholó szerszám – ismételte Siferra bosszúsan.

– Talán igen, talán nem – bólogatott Altinol. – De nem engedhetjük meg magunknak a kockázatot, professzor. Kérem, vetkőzzön le!

Siferra döbbenten meredt a férfira.

– Mit mondott?

– Vetkőzzék le! Vegye le a ruháját! Igazolja, hogy sehol sem visel törvényellenes eszközt a testén.

Siferra a husángját simogatta elgondolkodva, majd továbbra is meglepetten pislogva megszólalt:

– Álljunk meg egy szóra! Ezt nem mondhatják komolyan!

– A Vésztörvénykönyv egyes számú paragrafusa minden óvintézkedés megtételére felhatalmazza a Tűzoltóosztagot a tiltott gyújtogatás megakadályozása érdekében. A hármas paragrafus szerint e jog magában foglalja a Tűzoltóosztagnak ellenszegülők rögtönítélő bíróság általi elítéltetését és azonnali kivégzését. Vetkőzzék tehát, professzor, méghozzá azonnal!

És tűpuskájával fenyegető mozdulatot tett.

De Siferra továbbra sem sietett megkezdeni a vetkőzést.

– Ki maga? És mi a csuda az a Tűzoltóosztag?

– Önkéntes polgárok szervezete, professzor. A törvényes rend helyreállítására vállalkoztunk Saróban az Összeomlás után. Amint nyilván maga is jól tudja, a város súlyos sebeket szenvedett a közelmúltban. Meglehet, nem is tudja. A gyújtogatás folyamatos, és nincs működőképes tűzoltóság a baj elhárítására. És ha nem vette volna eddig észre, tartományunk tele van zavarodott fejű polgártársakkal, akik úgy vélik, nem volt elég az eddigi gyújtogatásból, és mindegyre új tüzeket gyújtanak. Ezt nem tűrhetjük! A rendelkezésünkre álló minden eszközzel meg kell állítanunk a rendbontókat. Önt gyanúba fogtuk, hogy tiltott tűzgyújtó alkalmatosságot hordoz magánál. Hatvan másodperce van, hogy tisztázza magát a vád alól. A maga helyében én elkezdeném a vetkőzést, professzor.

Siferra látni vélte, amint a férfi magában számolja a másodperceket.

Még hogy levetkőzzék egy tucat vadidegen előtt? Vörös köd öntötte el agyát az őt ért méltatlanságra.

A jelenlévők zöme férfi, akik még csak mohóságukat sem próbálják elrejteni. Idézheti akármilyen magasztosan Altinol a Vésztörvénykönyvet, a vak is láthatja, hogy itt nem a szigorú óvintézkedések betartásáról van szó. Csupáncsak legeltetni akarják rajta a szemüket, és megvan a hatalmuk, hogy engedelmességre bírják. Vérlázító!

Ám egy pillanatnyi gondolkodás után elült benne a méltatlankodás.

Végül is mit számít? A világnak úgyis vége. A szemérem olyan fényűzés, amit csak civilizált emberek engedhetnek meg maguknak. A civilizáció napja pedig végérvényesen leáldozott.

Akárhogy is van, most nem ellenkezhet, hiszen fegyverrel parancsoltak rá. Eljött ide az isten háta mögé, távol minden emberi településtől, nem számíthat rá, hogy valaki is megmentse. A másodpercek egyre fogynak. És Altinol szemlátomást nem beszél a levegőbe.

Nem, nem éri meg föláldozni az életét a szemérem oltárán.

A földre dobta botját.

Aztán jeges dühvel, amelynek azonban óvakodott hangot adni, rendre lehántotta magáról ruhadarabjait, és a földre szórta őket.

– Az alsóneműmet is levessem? – kérdezte maró gúnnyal.

– Mindent.

– El tudja képzelni, hogy ide dugtam az öngyújtómat?

– Húsz másodperce maradt, professzor.

Siferra rávillantotta szemét, és szótlanul fejezte be a vetkőzést.

Meglepően könnyű volt anyaszült meztelenül állnia a vadidegen férfiak előtt most, hogy végére ért a vetkőzőszámnak. Fütyült az egészre. Ez az alapvető változás, amit a világvége hozott számára – döbbent most rá. Igen, fütyül mindenre. Kihúzta magát, úgy állt ott a tekintetek kereszttüzében, szinte dacosan, s várta a következő parancsot. Altinol gátlástalanul, magabiztosan jártatta rajta pillantását.

De valamiképp ez sem érdekelte. Kiégettnek, minden iránt közömbösnek érezte magát.

– Nagyon helyes, professzor – mormogta végül a férfi.

– Köszönöm – felelte Siferra, s hangjából sütött a gyűlölet. – Megengedi, hogy eltakarjam magam?

A férfi nagylelkűen intett.

– Természetesen. Elnézést kérek az alkalmatlankodásért, de teljesen biztosnak kellett lennünk a dolgunkban.

Ezzel övébe süllyesztette tűpuskáját, és karba tett kézzel, szemtelenül végignézte Siferra öltözködését. A végén megszólalt:

– Ugye, most azt gondolja, vademberek köze került, professzor?

– Számít az magának, mit gondolok?

– Észrevehette, hogy nem élvezkedtünk, amíg ön… hm… bebizonyította, hogy semminemű tűzgyújtó alkalmatosságot nem hord magánál. Molesztálni sem próbálta senki.

– Ez igazán végtelenül kedves önöktől.

– Azért hangsúlyozom mindezt – folytatta Altinol – bár jól látom, hogy hasztalan próbálom csillapítani haragját, mert szeretném, ha megértené, hogy csoportunk feltehetően a civilizáció utolsó bástyáját képviseli ebben az istentelenségbe süllyedt világban. Fogalmam sincs, hová tűntek egyszeriben szeretett honatyáink! Kedves barátainkat, a Láng Apostolait sem tartom sokkal többre. Mint ahogy a maga egyetemi barátait sem. A helyzet az, hogy nagyjából az egész világ elvesztette józan ítélőképességét. A jelenlévők természetesen kivételek, professzor.

– Milyen hízelgő, hogy e kiválasztottak közé sorol.

– Életemben nem hízelegtem még senkinek. Ön viszont az átlagnál nagyobb ellenállóképességet árult el a Sötétség, a Csillagok és az Összeomlás kárhozatos hatásával szemben. Megkérdezem tehát, nem óhajt-e velünk maradni és csatlakozni osztagunkhoz? Szükségünk van a magafajta emberekre, professzor.

– Mire gondol? A padlót sikáljam maguknak? Vagy álljak a fakanál mögé?

Altinolról láthatóan leperegtek a gúny nyilai.

– Én a civilizáció megmentéséért folytatott harcra gondoltam, professzor. Lehet, hogy túl fellengzősen hangzik, amit mondok, de mi valamennyien úgy érezzük, hogy küldetést teljesítünk. Napról napra, szívós munkával igyekszünk fenntartani a rendet ebben a bolondokházában: lefegyverezzük a tébolyultakat, elkobozzuk tőlük tűzgyújtó szerszámaikat, szigorúan magunknak tartva fenn a jogot mindennemű tűzcsiholásra. A meggyújtott tüzeket sajnos már nem olthatjuk el, jelen felszereltségünkkel legalábbis, de mindent elkövetünk az újabb gyújtogatások megakadályozására. Ez a mi küldetésünk, professzor. Felelősnek tekintjük magunkat a tűz féken tartásáért, meg ha ez az első tétova lépés is, hogy ismét lakhatóvá tegyük magunk körül a világot. Ön elég józannak látszik ahhoz, hogy megkérjem, álljon sorainkba. Mi hát a válasza, professzor? Óhajt-e a Tűzoltóosztag tagja lenni?

Vagy inkább magában próbál szerencsét, és visszamegy az erdőbe?

35.

Csúnya, didergős reggel volt. Vastag köd kavargott a romos utcákon, oly sűrű, hogy Sheerin képtelen volt megmondani, melyik nap van fenn az égen. Onos bizonyára ott lesz valahol. A legfőbb nap arany fényét azonban szinte teljesen elnyelte a köd. Az a tenyérnyi világos folt a déli égbolton feltehetően a testvérnapok egyike lehet, de hogy melyik, a jó ég tudja.

A pszichológus rettenetesen elfáradt. Mostanára épp elég világossá vált előtte, milyen képtelen ötlet a Saro City és Amgando Nemzeti Park között elterülő több száz mérföldet egyes-egyedül, gyalogszerrel megtennie.

Az a hülye Theremon! Ha ketten összefognak, még lehetett volna valami esélyük. Hanem az újságírót lehetetlen volt megingatni elhatározásában, hogy megkeresse Siferrát. Ha már épp a képtelen ötleteknél tartunk, hát ez sem kutya, meg kell hagyni!

Sheerin a szemét meregette a ködben. Fedelet akart a feje fölé, hogy kipihenje magát. Ennivalót kell találnia, az esetleges váltás ruháról és fürdőről nem is beszélve. Életében nem érezte magát ilyen mocskosnak. Vagy éhesnek. Meg fáradtnak. És csüggedtnek.

Amióta csak Beenaytől és Athortól először értesült a Sötétség közeledtéről, kétség és reménység között hánykolódva töltötte a várakozás feszült hónapjait. Esze és tapasztalata mást mondott, mint derűlátó természete.

Talán az asztronómusok mégis tévedtek, és elmarad a végzetes égi randevú.

Nem, a végzetes találkozásra feltétlenül sor kerül.

A Sötétség – már ha eljön –, mégsem okoz akkora rombolást, saját, egy évvel ezelőtti komor tapasztalatai ellenére sem.

Tévedés. A Sötétség következménye egyetemes téboly.

A lakosságot sújtó őrület csak ideiglenes lesz, múló elmezavar képében jelentkezik.

Nem, a népesség zöme tartós károsodásokat szenved.

Az esemény csupán órákra lendíti ki a világot a szokott kerékvágásból.

A világ belepusztul a napfogyatkozást követő káoszba.

Imigyen ingadozott, őrlődött hát az ikerlelkű pszichológus a két végletes álláspont között.

Mostanára azonban úgy érezte, kedélyállapota mélypontra jutott, ahonnan láthatóan nem is nagyon akart kimozdulni. Minden derűlátása, életkedve elenyészett az elmúlt napok vándorlása során szerzett tapasztalatok fényében. Nem, hiába is szeretné hinni az ellenkezőjét: évtizedekbe, ha nem egy évszázadba kerül, amíg az élet visszatérhet megszokott medrébe. A Lagash lakóit ért trauma túlságosan mély sebet ütött, túlságosan kiterjedt roncsolást okozott a társadalom szövetében. Az általa ismert, szeretett világ menthetetlenül behódolt a Sötétség előtt. Ez volt a szakvéleménye, amiben nem volt miért kételkednie.

Harmadnapja vált el Theremontól, és vágott a maga szokott vígkedélyű módján az Amgandóba vezető útnak. Csakhogy a kedélyét nehéz lett volna megőriznie. Az erdőből még sikerült egy darabban kikerülnie. Akadt ugyan néhány kemény pillanata, amikor baltáját lóbálva a tőle telhető leggyilkosabb képpel igyekezett elijeszteni támadóit. Ha blöff volt is a részéről, mindenesetre bevált. Ma azután egész nap a valaha oly takaros déli peremvidéken baktatott keresztül.

Errefelé minden a tűz martaléka lett. Egész városrészek dőltek romba és néptelenedtek el. Nem egy épületben parázslott még a leégett gerendázat.

A várostól a déli tartományokba vezető főútvonal néhány mérfölddel a park után kezdődött – ami pár perces autóút, feltéve, ha kocsiba ülhet az ember. De hát nem ülhetett kocsiba. Nem, gyakorlatilag négykézláb kellett megmásznia Onos Negyed lenyűgöző bérceit, átverekednie magát az aljnövényzeten. Pusztán e néhány száz yard megtétele is csaknem fél napjába került.

A csúcsra felérve látta, hogy valójában fennsíkon jár, amely végtelenbe veszően nyúlt el előtte. Csak ment, ment előre, de sehogyan sem akadt a hőn áhított autópálya nyomára.

Vajon jó úton jár?

Igen, ez eddig biztos, mert időről időre egy-egy utcasarkon útjelző táblára bukkant, amely megnyugtatta, hogy továbbra is a Nagy Déli Autósztráda felé tart. Milyen messze lehet az a fránya út?

Az útjelző táblák erről hallgattak. Úgy tíz-tizenkét háztömbönként követték egymást, ez volt minden.

Ment tehát, amerre a nyilak mutattak, nem volt más választása.

Ám ha kiér is az autópályára, csupán az első lépést tette meg Amgando felé. Még akkor is Saro City területén tartózkodik. Hogyan tovább? Menjen, amíg a lába bírja? Mi mást tehetne? Aligha stoppolhat le valakit. A járműforgalom szemlátomást tökéletesen megbénult. A benzinkutak mostanára kifogyhattak tartalékaikból, már amelyiket nem égették föl. Vajon mennyi idő alatt vergődik el ezzel a tempóval Amgandóba? Hetek, hónapok alatt? Nem… egy egész örökkévalóság kell hozzá. Rég megöli az éhség, mielőtt odaérne.

És még így sem tehet mást, mint hogy tovább kutyagol. Határozott cél nélkül keresztet vethet az életére, ennyire ismerte önmagát.

Nagyjából egy hét telhetett el a napfogyatkozás óta, de az is lehet, hogy több. Kezdte elveszteni időérzékét. Úgy az étkezés, mint az alvás szeszélyessé, kiszámíthatatlanná vált az életében, pedig mindig is a szigorú szokások emberének tudta magát. Napok keltek és nyugodtak az égen, új hajnal virradt, majd ismét bealkonyult. Fölmelegedett és lehűlt a levegő. A reggeli, ebéd, vacsora és alvás jól mérhető mérföldkövei nélkül mégsem tudta számon tartani az idő múlását. Annyit tudott mindössze, hogy ereje végső tartalékait éli.

Nem is evett rendesen az éj leszállta óta. Ettől az ördögi pillanattól kezdve alig jutott pár falathoz egy-egy nap leforgása alatt. Bogyókat szedett, ha talált olyat, ami nem tűnt mérgezőnek, de még a fűszálat is elrágcsálta. Látható jele ugyan nem mutatkozott rajta a leromlásnak, de jó kondícióban sem tudta magát. Az így szerzett morzsányi táplálék kalóriatartalma elhanyagolható volt. Ronggyá foszlott ruhái úgy lógtak rajta, mint egy madárijesztőn. Már nem is merte megvizsgálni testi állapotát. Mindenesetre el tudta képzelni, mint lötyög csonttá soványodott testén, kiugró bordáin a bőre. A torka kiszáradt, nyelve is mintha megduzzadt volna, és szeme mögött ijesztően lüktetett egy ér. Legjobban a gyomrában jelentkező zsibbasztó, üres érzés gyötörte, amiről megfeledkezni sehogyan sem lehetett.

No – mondta magában jobb perceiben, amikor még volt kedve a tréfára – mégsem hiába növesztettem évek szorgos munkájával ezt a takaros hájréteget magamra. Minden jó valamire.

Jobb percei azonban mindinkább megfogyatkoztak. Az éhség felemésztette hajdani derűjét. Érezte, nem húzza már sokáig. Nagydarab teste hozzászokott a rendszeres táplálkozáshoz, bőséges lakomákhoz. Tudta, ha feléli zsírpárnái kalóriatartalékait, onnantól kezdve meg lesznek számlálva napjai. Hamarosan elkövetkezik az idő, amikor már nem kíván mást, mint behúzódni egy bokorba, és pihenni… pihenni… pihenni…

Élelmet kell találnia. Amilyen hamar csak lehet.

Hamarosan elhagyatott, ám kevésbé lepusztult villanegyedbe érkezett. Látott ugyan itt-ott pislákoló tüzeket, de a házakban nem tettek érdemi kárt a lángok. Türelmesen végigpróbálta minden egyes épnek látszó villa ajtaját.

De kivétel nélkül mindegyiket zárva találta.

Ebadta finnyás gazdagjai! – gondolta – Hogy milyen kis precízek! A világ a feje tetején áll körülöttük, eszüket vesztve hagyják el otthonaikat, futnak az erdőbe, az Egyetemre, a városba, a jó ég tudja, hová – puha kis fészküket azonban nem felejtik el kulcsra zárni! Mintha csak pár napos vakációra indultak volna a világégés kellős közepén, hogy aztán, mintha mi sem történt volna, hazatérjenek a könyveikhez, csecsebecséikhez, drága ruhákkal tömött szekrényeikhez, ápolt kertjeikhez, elegáns patiójukhoz. Hát nem jöttek rá ezek a szerencsétlenek, hogy mindennek vége, hogy mostantól a fejetlenség a dolgok rendje?

Talán – gondolta epésen el sem mentek. Bezárt ajtajuk védelmére bízván magukat a pincében kuporognak, miként én tettem, s várják, hogy jóra forduljanak a dolgok. Vagy épp az ablak mögül leselkednek rám, mikor esz el innen a fene.

Újabb és újabb ajtókkal próbálkozott, hasztalan. Zárva volt mind, hiába kopogtatott hosszasan.

– Hé! Van itt valaki? Engedjenek be!

Mindenütt ugyanaz a néma csönd fogadta.

Komoran meredt az éppen soron következő ajtóra. Lelki szemeivel látni vélte a mögötte feltáruló kincseket: az ételt, ami csak őrá vár a hűtőben, a fürdőkádat, a puha meleg ágyikót. Ő pedig itt álldogál ez előtt az átkozott ajtó előtt, és nincs módja bejutni. Úgy érezte magát, mint a mesebeli kisfiú, akinek kezébe adták az istenek kertjét nyitó varázskulcsot, ahol méz csörgedezik a szökőkutakból, és a fákon kandiscukrok nőnek; a fiúcska azonban nem éri el a kulcslyukat. A legszívesebben elsírta volna magát. Ekkor jött rá, mit is tart a kezében. És elnevette magát. Kezd begolyózni az éhségtől! A kisfiú a mesében természetesen győzedelmeskedik: kesztyűjét, cipőjét, bársonysapkáját különböző arra járó állatoknak ajánlja fel. Ezek cserébe egymás hátára állnak, és a kisfiú az élő létra tetejére hágva a kulcslyukba illeszti a kulcsot. És lám, itt van ez a valamivel nagyobbacska Sheerin, aki baltát lógázva kesereg egy bezárt ajtó előtt!

Törje tán be az ajtót? Fogja magát, és törje be? Csakhogy ez az eljárás mélységesen ellenkezett a jóról és helyesről alkotott fogalmaival.

Úgy bámult a baltára, mintha kígyóvá vált volna a kezében. Ha betör, akkor… akkor maga is betörővé válik! Még elgondolni is szörnyűség, hogy Sheerin 501, a Saro Egyetem pszichológia-professzora nagy hirtelen betörjön valami rendes, törvénytisztelő polgár házába, és elemelje, amire éppen kedve szottyan!

Csak nyugalom – biztatta magát, mulatva saját ostobaságán. – Nyugalom, csigavér.

És meglengette a baltát.

Csakhogy mégsem ment ez olyan könnyen. Legyengült izmai fellázadtak az erőfeszítésre. Megemelni még csak tudta a baltát, hanem az ütése szánalmasra sikeredett. Tűzként hasított karjába, hátába a fájdalom. Ahogy kiegyenesedett, megnézte, kettészelte-e az ajtót. Nem, épp hogy csak meghorzsolta.

Újra meg újra, minden erejét beleadva meglendítette a szerszámot. Rajta, Sheerin! Lám, lám!

Kezdesz belejönni! No most, még erősebben!

Az első néhány ütés után már alig érzett fájdalmat. Behunyta szemét, nekifohászkodott és lesújtott. Az ajtó lassan engedett, szemmel látható hasadék húzódott rajta végig. Még néhány ütés, és kettétörik…

És odabent étel, fürdő, meleg ágy várja.

Üsd, vágd, nem apád…

Ekkor az ajtó feltárult az orra előtt. Meglepetésében csaknem hanyatt esett. Baltája nyelével az ajtófélfára támaszkodva iparkodott visszanyerni egyensúlyát, és fölnézett.

Vagy fél tucat villogó szempár nézett vissza rá.

– Ón kopogott, uram? – szólalt meg egy férfi, mire a többiek eszeveszett röhögésben törtek ki.

Azután karon ragadták, és behúzták maguk közé.

– Erre többé nem lesz szüksége – mondta valaki, és egy csavarintással kiemelte a baltát Sheerin markából. – Még megsérti magát az ilyen veszélyes szerszámmal.

Újabb eszelős röhögés, kurjongatás. A szoba közepére lökték, gyűrűt formáltak körülötte.

Heten, nyolcan vagy talán kilencen lehetlek. Férfiak, nők vegyesen, sőt, egy suhancforma kölyök is.

Sheerin egy szempillantás alatt felismerte, hogy nem a ház törvényes lakói, amely feltehetően ápolt és rendezett volt, mielőtt ezek idejöttek volna. Most viszont pecsétfoltok éktelenkedtek a falakon, a bútorzat felét felborogatták, a szőnyegen meg valami nedves folt – tán bor? – értetlenkedett.

Tudta már, kikkel áll szemben. Jogtalan lakásfoglalókkal, toprongyos, mocskos népséggel. Azután szivárogtak be és foglalták el a terepet, hogy a lakók elmenekültek. Az egyik férfi egy szál ingben állt ott, egy nő meg sortnadrágban. Valamennyi átható, undok testszagot árasztott. Szemüknek ugyanaz az üveges, merev, távolba révedő pillantása, volt, amit vagy ezerszer látott az elmúlt napokban. Nem volt szükség különösebb klinikai tapasztalatra ahhoz, hogy az ember felismerje a tébolyt e tekintetben.

A lakásfoglalók bűzhödt testszagán át azonban újabb, sokkalta kellemesebb illat tört utat az orrához, ami őt magát is csaknem megőrjítette: a készülő étel mennyei illata. Igen, főztek valamit a szomszéd helyiségben. Levest tán, vagy húst? Mindenesetre valami ínycsiklandó finomságot. Megtántorodott, szinte káprázott a szeme a rátörő éhségtől és a hirtelen támadt reménytől, hogy végre jóllakhat.

– Nem tudtam, hogy itt vannak – mondta csöndesen. – De remélem, megengedik, hogy megszállják itt ma éjszakára, holnap aztán továbbmegyek.

– Az Osztagtól van? – pislogott rá gyanakvón egy magas, bozontos szakállú férfi, láthatóan a vezérük.

– Az Osztagtól? – nézett vissza Sheerin tétován. – Nem, azt sem tudom, kicsodák. Sheerin 501 vagyok, a…

– Osztag! Osztag! Osztag! – perdültek táncra körülötte.

– A Saro Egyetemről – fejezte be az általános vidámságot túlkiabálva a bemutatkozást.

Szavainak olyan hatása volt, mintha bombát dobott volna közébük. Csöndes hangja szinte belehasított a visongásba, és egy szempillantás alatt elnémította. A táncolók abbahagyták a körforgást, és hátborzongató tekintettel meredtek rá.

– Azt mondja, az Egyetemről való? – kérdezte a vezér különös hangsúllyal.

– Úgy van. A Lélektan Tanszékről. Tanár vagyok, meg valami kis kórházi gyakorlatot is folytatok… Ide hallgassanak, nem szeretnem zavarni önöket. Csupán néhány órára kérek bebocsátást, hogy kipihenjem magam, és ha tudnak nekem is keríteni, egy tál meleg ételt. Pár kanállal csupán. Nem ettem, amióta…

– Az Egyetem! – visította egy asszony. A szó obszcén káromkodásnak hangzott szájából. Sheerin előtt nem volt teljesen ismeretlen ez a hangsúly: Folimun 66 beszélt így a tudósokról a napfogyatkozás éjszakáján. Ijesztő volt viszonthallania.

– Egyetem! Egyetem! Egyetem!

Kört formáltak körülötte, és kántálva mutogattak rá, furcsa jeleket formálva begörbített ujjukkal. Többé nem értette szavaikat. Érdes, lidérces ének volt érthetetlenül egymás mellé rakott szótagokból.

Tán ők is a Láng Apostolai közé tartoznának, s most valami rejtelmes szertartást celebrálni gyűltek ebbe a házba? Nem, nem úgy festett a dolog. Túl ágrólszakadt, lerongyolódott, eszement banda ez ehhez. Az Apostolok ezzel szemben – már az a kevés, akiket látott – mind úgy jelentek meg, mint akit skatulyából húztak ki, s kivétel nélkül ijesztően fegyelmezettek voltak. Azontúl a napfogyatkozás óta mintha a föld nyelte volna el az egész rendet. Talán a maguk szentélyébe húzódtak vissza, hitük győzelmét ünnepelvén.

Nem, – gondolta – ezek csupán magányos, kóbor tébolyultak.

És most mintha gyilkos szándékot olvasott volna ki a szemükből.

– Ide figyeljenek – folytatta – ha bármi módon megzavartam volna valamilyen szertartásukat, elnézésüket kérem, és tüstént távozom. Azért merészeltem csak betérni ide, mert üresnek hittem a házat, és igen megéheztem. De még gondolatban sem akartam…

– Egyetem! Egyetem!

Sosem hitte volna, hogy emberi pillantásba annyi gyűlölet költözhet, mint amennyi most ezekben a szemekben izzott. Ám a gyűlöleten túl félelem is lappangott bennük. Remegve hátráltak előle, mintha valami ijesztő erőt engedett volna szabadjára.

Könyörögve nyújtotta feléjük a kezét. Ha legalább egy pillanatra abbahagynák a kántálást meg a táncot! A szomszéd szobában rotyogó étel illata egészen megvadította. Megragadta az egyik asszony karját, hogy falatka kenyeret, egy tányér levest vagy akármit kunyeráljon tőle. A nő azonban sziszegve félreugrott, mintha érintésével megégette volna, s eszeveszetten dörzsölgette karját ott, ahol hozzáért.

– Kérem – mondta. – Semmi rosszat nem akartam. Ugyanolyan ártalmatlan vagyok, mint maguk, higgyenek nekem!

– Még hogy ártalmatlan! – rikoltotta a vezér, szinte köpködve a szavakat. – Maga? Maga, az Egyetem embere? Rosszabbak, mint az Osztag! Azok csupán kellemetlenkednek. De maguk, maguk tették tönkre a világot!

– Hogy mit?

– Vigyázz, Tasibar! – mondta az egyik asszony. – Penderítsd ki, mielőtt megront minket.

– Hogy én megrontanám magukat? – kérdezte Sheerin hitetlenkedve.

Újból feléje mutogattak. Szenvedélyes, ijesztő mozdulatokkal bökdöstek a levegőbe. Valaki ismét énekelni kezdett, halk, visszafojtott zümmögéssel, melynek ritmusa a hirtelen felgyorsuló motor zúgását idézte.

– Az Egyetem bűvölte ránk a Sötétséget – mondta a sortos lány.

– Meg a Csillagokat – tette hozzá az inges fickó. – Ők hozták ránk a Csillagokat.

– Ez még újra megidézi őket – sipította az előbbi asszony. – Dobjátok ki! Dobjátok ki!

Sheerin nem hitt a fülének. Pedig mindez várható volt: beteges gyanú minden tudóssal, minden művelt emberrel szemben, amely dühöngő vírusként terjed a szörnyű Éjszaka túlélői között.

– Azt hiszik, egyet csettintek az ujjammal, és visszajönnek a Csillagok? Ettől félnek? – firtatta.

– Maga az Egyetemhez tartozik – felelte a Tasibarnak nevezett férfi. – Maguk ismerik a titkot. Igen, az Egyetem hozta ránk a Sötétséget. Meg a Csillagokat. A Végítéletet.

Ez már több volt a soknál.

Nem elég, hogy itt kell állnia és az őrjítő illatok között éheznie, még a katasztrófáért is őt okolják… úgy néznek rá, mint valami gonosz vajákosra…

Valami mintha megroppant volna a lelkében.

– Ezt hiszik hát? – kiáltozta dühödt gúnnyal. – Maguk idióták! Buggyant, babonás társaság! Az Egyetemet okolják? Hogy mi hoztuk volna a Sötétséget? Ti istenek mind, ekkora ökörséget! Amikor mindent elkövettünk, hogy figyelmeztessük önöket!

Vadul gesztikulált, s az öklét rázta dühében.

– Megint lehozza őket, Tasibar! Megint ránk jön a Sötétség! Hallgattasd el, hallgattasd el!

Hirtelen szorosan körbefogták, kezek nyúltak utána.

A kör közepén állva gyámoltalanul, bocsánatkérőn nyújtotta feléjük karját. Nem védekezett. Sajnálta már, hogy úgy felbőszítette őket. Nem azért, mert így veszélybe sodorta saját életét – a szitkait talán meg sem hallották –, hanem mert tudta, nem az ő bűnük, hogy ilyenek. Ha bárki hibáztatható a dologban, akkor ő mindenképpen, amiért nem próbálta jobban megvédeni őket. Theremon ostoba cikkei… ha akkor beszélt volna az újságíróval, ha idejében rávette volna, hogy hagyja abba gúnyhadjáratát…

Sajnálta, hogy mindezt elmulasztotta.

Igen, sok hibát követett el, mindazzal, amit tett illetve elmulasztott. De most már túl késő.

Valaki az arcába vágott. Levegő után kapkodott meglepetésében és fájdalmában.

– Liliath… – szakadt ki belőle a kiáltás. Mire mind rávetették magukat.

36.

Négy nap volt fent az égen: Onos, Dovim, Trey és Patru. A négynapos napokat szerencsésnek tartják, emlékezett vissza Theremon. A mai nap feltétlenül szerencsés volt.

Hús! Húshoz jutott!

Micsoda pazar illat!

A puszta véletlen hozta útjába a zsákmányt. Jobbkor nem is jöhetett volna. Minél inkább gyötörte az éhség, annál jobban megcsappant kezdeti lelkesedése a szabad élet iránt. Mostanára annyira kiéhezett, hogy mélységes hálával gondolt a húsra, bármi is légyen Az erdő tele volt vadállatokkal, zömük apró erdőlakó. Emberre szinte egyikük sem jelentett veszélyt, megfogni viszont nemigen lehetett őket – puszta kézzel semmiképpen sem. A csapdaállítás fortélyaiban tökéletesen járatlan volt, amúgy sem tudott volna miből használható darabot fabrikálni.

A fiúregényekben szereplő talpraesett hajótöröttek, akik azonmód alkalmazkodnak a nomád élethez, és ügyeskezű vadászokká vedlenek, nem egyebek mesehősöknél. Városlakóként igazán életrevaló fickónak tartotta magát, de tudta, ugyanúgy nem tud itt egy fia állatkát elejteni, ahogyan a városi áramfejlesztő telepet sem javíthatja meg. Ami a hajótöröttek másik mutatványát, biztonságos lakhely emelését illeti, amolyan fészerfélét valóban összetákolt magának gallyakból, amely legalább az esőtől megvédte az egyetlen viharos napon. Hanem ma igazán pompás idő volt, és hús is akadt az asztalára! Csakhogy hogyan süti meg? Akasszanak föl, ha megeszem nyersen – gondolta.

Jó vicc – fortyogott tovább – hogy pont ez legyen a bajom egy olyan városban, amely kis híján porig égett. A legnagyobb tüzek mostanára azonban többnyire kihunytak, a maradékot meg eloltotta az eső.

És noha az első napokban újabb és újabb tüzek gyúltak, ez mostanára abbamaradt.

Majd csak kitalálok valamit – merengett. Ágakat kéne összedörzsölnöm, vagy követ és fémet?

A zsákmányt néhány sráctól szerezte, akik voltak olyan kedvesek, hogy a tó túlsó partján elejtsék a számára. Persze nem neki akartak szívességet tenni, feltehetően saját ebédjüknek szánták, hacsak nem voltak annyira háborodottak, hogy pusztán a sport kedvéért rendezzenek hajszát. Ebben erősen kételkedett. Az üldözés túlságosan is céltudatosan folyt, avval a rögeszmés makacssággal, amit csak az éhség sugallhat.

Az üldözött valami pézsmapatkányféle volt – azoknak a hosszú orrú, kékes bundájú, szőrtelen, sikamlós farkú undokságoknak egyike, amelyek Onos-nyugta után szoktak a külvárosi szemét közt turkálni. No, ami azt illeti, az esztétikai szempontok jelen esetben mellőzhetők. A kölykök valamiként kiűzhették szegény ostoba jószágot nappali búvóhelyéről, és egy vízmosásban csapdába ejtették.

Theremon undorral elegy irigységgel nézte végig a tó túlpartján folyó fáradhatatlan hajszát, mely árkon-bokron át, nagy kőhajigálás közepette folyt. Vaksi csatornapatkány létére a nyomorultja meglepő fürgeséggel menekült üldözői elől. Végül azután egy jól irányzott kő fejen találta, amire menten elterült.

Az újságíró azt hitte, azon a szent helyen felfalják. Ekkor azonban torzonborz alak jelent meg a vízmosás szélén a fiúk feje fölött, és lassan, lábát húzva ereszkedni kezdett feléjük.

– Fussunk! Jön Garpik, a Hentes! – rikoltotta az egyik fiú.

– Garpik! Garpik!

A kölykök abban a szempillantásban szétszóródtak a szélrózsa minden irányában, hátrahagyván a zsákmányt.

Theremon, aki továbbra is figyelemmel kísérte a jelenetet, behúzódott a lombok rejtekébe a tó partján.

Ó is ismerte Garpikot, noha nem névről. A legfélelmetesebb erdőlakók egyike volt ez a zömök, szinte majomszerű emberke, akinek egyetlen öltözékét egy öv alkotta, melyben késgyűjteményét tartotta.

Pusztán az ölés kedvéért vérengzett ez a hírhedt, elmebeteg gyilkológép.

Garpik egy darabig elálldogált a kanyon bejáratánál, s magának dudorászva az egyik kését becézgette. Nem látszott tudomást venni az elpusztult állatról. Ha látta is, nem izgatta. Valószínűleg a kölykök visszatértét várta. Mivel azonban ennek semmi jelét nem adták, egy idő után a Hentes vállat vont, és elcammogott, nyilván más, gyümölcsözőbb szórakozás után nézve.

Theremon egy végtelenbe nyúló pillanatig várakozott, nem tér-e vissza Garpik, hogy késeivel rávesse magát.

Mikor aztán már nem bírta tovább elviselni a gondolatot, hogy az előtte heverő prédát bármely más – emberi vagy állati – ragadozó elmarhatja előle, futva megkerülte a tavat, felkapta a zsákmányt és rejtekhelyére hurcolta.

Annyit nyomhatott, mint egy csecsemő. Két-három étkezésre is elegendő lesz. Talán többre is, ha meg tudja tartóztatni magát, és a hús sem romlik meg.

Szeme szikrákat hányt az éhségtől. Régestelen régen csupán dión és gyümölcsön élt. Eközben csontsoványra aszott, s azt a kevés felesleges zsírt is leadta magáról, amivel rendelkezett. Mostanára utolsó erőtartalékait élte. Hanem ma este ünnepi lakomát csap, az hétszentség!

Roston sült pézsmapatkány! Micsoda fényűzés! – gondolta keserűen. De rögtön megbánta gondolatát. Légy hálás az apró örömökért, Theremon – intette magát.

Lássuk csak… most pedig tüzet rakunk…

Ehhez először is tűzifa kell. A rejtekhelye mögött lapos sziklafal húzódott, szertefutó hasadékaiban gyomok nőttek. Zömük rég elszáradt az utolsó zápor óta. Most fürgén összeszedte a megsárgult töveket, a sziklára hullott leveleket, s kis halmot formált belőlük, amibe könnyen belekaphat a tűz.

No és most keressünk pár száraz gallyat. Ez már nehezebb feladat volt. Elkotorászott egy darabig az avarban, amíg elegendő rőzsét talált. Már jócskán estébe hajlott a délután, amikorra végzett munkájával. Dovim lenyugodott, Trey és Patru párosa ellenben, mely a vadászat idején még alacsonyan állt az égbolton most feljebb kúszott, s magasan a feje fölül, csillogó szempárként figyelte a Lagashon zajló szomorú eseményeket.

Aprólékos gonddal rendezte el a gyújtóst a száraz növények fölött, takaros állványzatot építve belőle magának, amilyet a vérbeli természetjárók készíthetnek. Nagyobb ágakból emelte az alapvázat, míg a kisebbeket keresztben középre igazgatta. Némi nehézség árán nyársra húzta aztán a pézsmapatkányt egy hegyes, nagyjából egyenesnek nevezhető botra, s a farakás fölé fektette.

Eddig rendben is volnánk. Most már csak egyvalami hiányzik.

A tűz!

A rőzsegyűjtés közben elhessegette magától a problémát, titkon abban reménykedve, hátha a sors kegye folytán megoldja önmagát. Most azonban mégis meg kellett birkóznia vele. Tüzet kellett csiholnia. A fiúk könyvének ősrégi trükkje két bot összedörzsöléséről holtbiztosan a képzelet szüleménye. Olvasta valahol, hogy bizonyos primitív törzsek botot sodorgatnak egy fadarabba vágott lyukban, de gyanította, hogy ennél valamivel bonyolultabb a dolog. Talán egy órai türelmes pödörgetésre is szükség van, míg bármi eredmény várható. Amúgy biztosan a törzs vénei vezették be ebbe a tudományba a kiskölyköket, nem megy ez egyik percről a másikra.

Na és ha két követ ütöget egymáshoz, hátha így pattan ki a megváltó szikra?

Efelől is kétségei voltak. De legalább megpróbálja, hiszen nem tud jobbat. Széles, lapos kő hevert a közelében. Némi kutakodás után talált egy kisebb háromszögletűt is, ami tökéletesen simult a markába. Letérdepelt a kis tűzrakás mellé, és módszeres gonddal ütögette egymáshoz a két követ.

De semmi különösebb nem történt.

Kezdett erőt venni rajta a csüggedés. Lám itt vagyok – merengett – felnőtt férfi, tudok írni-olvasni, autót vezetni, többé-kevésbé a számítógéppel is elbánok. Két óra leforgása alatt megírok egy cikket, amiért úgy odavoltak Saro Cityben, és csináltam ezt napra nap, idestova húsz éve. Tüzet azonban nem tudok gyújtani a vadonban.

Másfelől – gondolta – csak akkor eszem meg a patkányt nyersen, ha nincs más választásom. Nem és nem! Erre nem vagyok hajlandó!

Dühödten ütögette össze a két követ, újra meg újra.

Gyulladj már meg, a fene vigyen el! Nem hallod, gyulladj meg! Égj már! Süsd meg nekem ezt a nyomorult párát vacsorára!

Újra próbálkozott, aztán megint csak újra.

– Mit művel itt, uram? – szólalt meg hirtelen egy barátságtalan hang közvetlenül a jobb válla fölött.

Riadtan nézett föl. Az erdő íratlan törvényének első számú alapszabálya, hogy az ember sose merüljön el annyira foglalatosságaiban, ami miatt elfeledkezhet a felé lopakodó idegenek jelenlétéről.

Öten vették körül, korabeli férfiak. Toprongyosak, mint mindenki más az erdőben. A hibbantság egyetlen szembeszökőjelét sem mutatták: nem volt üveges a tekintetük, nem habzott a szájuk.

Csupán elkeseredett, megviselt arcukról rítt le, hogy jobb nem ujjat húzni velük. Csak husáng volt náluk fegyver gyanánt, magatartásuk mindazonáltal kifejezetten ellenségesnek tűnt.

Öten egy ellen. Jól van – gondolta – vigyétek ezt a vacak patkányt, és akadjon a torkotokon. Majd bolond leszek ezért ölre menni.

– Azt kérdeztem, mit művel itt, uram? – ismételte meg kérdését az előző férfi, ezúttal hűvösebben.

– Kettőt gondolhat – replikázott Theremon. – Látja, hogy tüzet rakok.

– Ez a baj.

Az idegen előrelépett. Óvatos, jól irányzott mozdulattal belerúgott Theremon farakásába. A fáradságos munkával összehordott tűzifa szerteszét repült, s a patkány a földre hullott.

– Hé, álljon meg a menet…

– Tilos a tűzrakás, uram. Ez a törvény – tájékoztatta nyersen a férfi. Tilos mindennemű tűzszerszám birtoklása. Ez a fa itt tűz céljait szolgálja. Eddig világos. Mellesleg maga is beismerte bűnösségét.

– A bűnösségemet? – visszhangozta az újságíró hitetlenkedve.

– Maga mondta, hogy tüzet készül gyújtani. Ezek a kövek itt szintén tűzcsiholásra valók, ugyebár? A törvény kerek-perec tiltja minden ilyen eszköz használatát.

A parancsnok intésére ketten előléplek. Az egyik hátulról lefogta Theremont, míg a másik kicsavarta kezéből köveit, és a patakba hajította. A kövek csobbantak egyet, és eltűntek a vízben. Theremon hasonló fájdalmat érzett, mint amit Beenay élhetett át, amikor végignézte, mint veri szét féltve őrzött távcsöveit a csőcselék.

– En… ged… jen! – hörögte, és megpróbálta kiszabadítani magát.

– Engedd el! – rendelkezett a parancsnok. Ismét Theremon tűzhelyébe rúgott, földbe taposván a fűszálakat és gyomdarabokat.

– Tüzet rakni szigorúan tilos – ismételte. – Annyi tüzet láttunk az utóbbi időben, hogy egy életre elegünk van belőle. Nem engedhetjük meg magunknak újabb károk és szenvedés kockázatát, értette?

Ha még egyszer tűzrakáson érjük, szétverjük a fejét, hallja?– A tűz emésztette föl a világot – szólalt meg az egyik fickó.

– A tűz űzött el az otthonainkból.

– A tűz az ellenségünk. A tűz tilos. A tűz maga az ördög.

Theremon csak a száját tátotta. A tűz maga az ördög? A tűz tilos?

Akkor ezek is buggyantak!

– Az első tűzrakási kísérletért bírság jár. Ennek fejében elvisszük most a patkányát. Talán elegendő lecke lesz magának, hogy ne veszélyeztesse ártatlan emberek biztonságát. Fogd, Listigon!

Legközelebb majd kétszer meggondolja, hogy megidézze-e az ellenség szellemét, csak mert sült húsra szottyant kedve.

– Nem! – kiáltotta elfúló hangon Theremon, amikor Listigon a zsákmányáért nyúlt. – Ez az enyém, maguk ütődöttek! Az enyém! Az enyém!

És vadul rájuk támadt, dühében, elkeseredésében minden elővigyázatosságról megfeledkezve.

Valaki keményen gyomron ütötte. Levegő után kapkodott, és kétrét görnyedt fájdalmában, kezét gyomorszájára szorítva. Hátulról újabb ütés érte, amitől kis híján a földre bukott. Ezúttal azonban erősen hátravágott könyökével, és a másik nyögéséből jólesően nyugtázta, hogy célba talált.

Nem ez volt az első ökölharc életében, mindenesetre istentelenül régen tette próbára az erejét. És sohasem öt ellenében. Ez elől a tusa elől azonban már nem lehetett megfutni. A követendő taktika – bíztatta magát – az, hogy mindenáron talpon marad, és a sziklafalig hátrál, ahol legalább hátulról nem jöhetnek rá. És azután addig küzd, ha kell foggal-körömmel, amíg békén nem hagyják.

Legbelül azonban azt mondta egy hang: Ezek komplett bolondok Addig folytatják, amíg ki nem verik belőled a lelket.

Nincs kiút. Az egyetlen, amit tehet, hogy megpróbálja feltartani őket.

Leszegte hát fejét, és teljes erejével csépelte az ellenséget, miközben kitartóan hátrált a sziklafal felé.

Azok öten köréje sereglettek, és ütötték, ahol érték. De állta a küzdelmet. A számbeli fölény mégsem biztosított olyan elsöprő győzelmet fölötte. A közelharcban nem tudtak mind hozzáférni, neki pedig sikerült a maga javára fordítania a kavarodást. Oly fürgén mozgott, ahogy csak bírt, s cséphadaróként püfölte a levegőt. Támadói tehetetlenül toporogtak körülötte, ügyelve, nehogy a zűrzavarban egymást üssék.

De tudta, így sem húzza sokáig. Ajka felhasadt, egyik szeme bedagadt, és egyre nehezebben szedte a levegőt. Egy jól irányzott ütés végérvényesen a földre küldhette volna. Egyik kezével az arcát védte, a másikkal a levegőbe öklözött, és tovább hátrált a sziklafal irányába. Megrúgott valakit, aki fölüvöltött, és átkozódni kezdett. Egy másik fickó visszarúgott: a rúgás a combján érte, a fájdalomtól sziszegve pördült a támadó felé.

Megtántorodott, alig kapott levegőt. Alig látta, értette, mi folyik körülötte. Már mindannyian köré gyűltek, minden irányból záporoztak rá az ütések. Nem, nem ér el a falig sem. Hisz már alig bír megállni a lábán. Mindjárt földre bukik, akkor pedig ezek agyontiporják, és… vége… lesz…

Vége… lesz…

Aztán valami újabb kavarodásra lett figyelmes a saját küzdelmükön túl. Ismeretlen hangok hallatszottak. Újabb fickók keveredhettek a viadalba, s egy sereg újonnan érkezett tömörült körébük.

Pompás – gondolta. – További lököttek csatlakoznak a mulatsághoz. Talán kicsúszhatok valahogy a karmaik közül, amíg egymással vannak elfoglalva…

– A Tűzoltóosztag nevében parancsolom: azonnal hagyják abba! – kiáltotta egy zengő, tiszta, kemény női hang. – Hagyják abba, de azonnal! Ne bántsák tovább!

Theremon a homlokát dörzsölgette, és vérbe borult szemekkel pislogott maga körül.

A tisztásra érkezettek makulátlanul tiszta ruhát viseltek; friss, fegyelmezett, rendezett alakulatot formáltak. A nyakukra zöld sálat kötöttek, s tűpuska himbálózott oldalukon.

A nő – láthatóan a parancsnokuk – türelmetlenül intett fegyverével, mire Theremon támadói engedelmesen felsorakoztak előtte. A nő tekintete villámokat szórt.

Theremon nem hitt a szemének.

– Mi történik itt? – kérdezte a zöldsálasok parancsnoka acélos hangon.

– Tüzet akart gyújtani… valami… állatot… akart megsütni, de mi észrevettük, és… – magyarázta a husángosok vezetője.

– Nem látok tüzet a közelben. A törvényen nem esett csorba. Kotródjanak!

A fickó bólintott, s a patkányért nyúlt.

– Hé! – horkant föl Theremon. – Az az enyém!

– Nem – felelt a másik. – Megbírságoltuk, amiért áthágta a törvényt.

– Majd én kiszabom a büntetést – rendelkezett a nő. – Hagyják itt az állatot, és kotródjanak! Tűnjenek el, nem hallották?

– De hát…

– Tűnjenek el, különben magukat állíttatom Altinol elé. No, lóduljanak már!

Az öt pasas eloldalgott. Az újságíró továbbra sem tért magához a meglepetéstől.

A zöld sálat viselő nő most hozzálépett.

– Azt hiszem, a legjobbkor érkeztem, ugye, Theremon?

– Siferra – ámuldozott a férfi. – Siferra!

37.

Theremonnak minden tagja sajgott. Lehet, hogy csontját is törte. Az egyik szeme annyira bedagadt, hogy fél szemére gyakorlatilag megvakult. Mindenesetre sikerült élve megúsznia a dolgot. A sziklafalnak támasztott háttal ült, s várta, hogy a fájdalom köde feltisztuljon az agyáról.

– Van egy kis jonglori brandynk a főhadiszálláson – szólalt meg Siferra. – Vételezhetek majd magának egy keveset. Egészségügyi célra, természetesen.

– Brandy? Főhadiszállás? Mi ez az egész, Siferra? Tényleg magát látom?

– Azt hiszi, hallucinál? – nevetett a régésznő, és könnyedén megbökte a férfi karját. – No, ugye hogy nem?

– Vigyázzon – hőkölt hátra Theremon. – Érzékeny vagyok erre a pontra! Ami azt illeti, most minden porcikámmal ez a helyzet… Hogy kerül ide, csak nem az égből pottyant alá?

– Őrjáraton voltunk, az erdőt fésültük át, amikor meghallottuk a verekedés zaját. Idejöttünk hát, hogy kivizsgáljuk az esetet. Amíg meg nem láttam, fogalmam sem volt, hogy maga is belekeveredett.

Megpróbáljuk fenntartani valahogy a rendet a környéken.

– Mi ez a többesszám?

– Mi, a Tűzoltóosztag. Amolyan új helyi kormányzatféle. Az Egyetem Szentélyében van a főhadiszállásunk, a parancsnokunk pedig egy Altinol nevezetű pacák, aki valami vállalatigazgató volt régen. Önkéntes alakulat vagyunk, az újabb gyújtogatásoktól óvjuk a lakosságot, és csupán az Osztag tagjainak előjoga a… .

Theremon feltartotta a kezét.

– Lassan a testtel, Siferra! Azt mondja, az egyetemiek hoztak létre a Szentélyben önkéntes alakulatot, és a tűzre ügyelnek? Hogyhogy? Sheerintől azt hallottam, hogy valamennyien elvonultak valami rendezvényfélére az Amgando Nemzeti Parkba.

– Sheerin? Ó is itt van?

– Csak volt. Elment Amgandóba. Én… még maradni akartam egy darabig.

Azt azonban sehogyan sem tudta kimondani, hogy azért maradt itt, mert őt várta. Siferra bólintott. .

– Sheerin igazat mondott. Az egyetemiek mind elhagyták a Szentélyt a napfogyatkozást követő napon. Talán már Amgandóban lehetnek… de semmit sem tudok róluk. Tárva-nyitva hagyták a Szentélyt maguk után, Altinol meg az emberei pedig egyszerűen besétáltak és beköltöztek. A Tűzoltóosztag tizenöt, húsz emberből áll, mindegyik meglehetősen jó állapotban van – már szellemileg. Az erdő fele területén meg a környező, még emberlakta városrészekben tartják fenn a rendet.

– És maga? – kérdezte Theremon. – Maga hogy került közéjük?

Először én is az erdőt jártam, amikor a Csillagok kihunytak. Hanem itt nagyon veszélyes az élet, ezért amikor eszembe jutott a Szentély, odamentem. Ezek meg felkértek, hogy lépjek be az Osztagba –

Siferra szomorkásán elmosolyodott. – Nemigen volt más választásom. Nem mondhatnám, hogy túl lovagiasan bántak volna velem.

– Nem olyan időket élünk.

– Nem. Úgy döntöttem hát, még mindig jobb ezekkel tartani, mint egymagamban sodródni.

Felkötöttem ezt a zöld sálat… nagy tiszteletnek örvend errefelé. Megkaptam ezt a tűpuskát.

Gondolhatja, mennyire értékelik ezt is...

– Szóval maga önkéntes lett – mondta Theremon eltűnődve. – Valahogy nehéz elképzelni.

– Én is csodálkozom magamon.

– És tényleg hisz abban, hogy ezt az Altinolt meg a Tűzoltóosztagját valóban tisztességes szándékok vezérlik, valóban a rend és törvény visszaállításán őrködnek?

– Hogy tisztességesek-e a szándékaik? – mosolyodott el újra, ugyanolyan keserűen Siferra. – Ők azt hiszik magukról.

– És maga nem?

A nő vállat vont.

– Legelőször is nyilván maguknak akarják kikaparni a gesztenyét, és ebben nem ismernek tréfát.

Hatalmi vákuum keletkezett a világomlás után, és ők kívánják betölteni. Hanem azt hiszem, van náluk rosszabb is a hatalomra törők közül. Legalább könnyebben elviselhetők, mint némely más szerveződés.

– Az Apostolokra gondol? Azok is a kormányalakítást fontolgatják?

– Gondolom. De az egész kalamajka óta semmit sem hallottam róluk. Altinol szerint a föld alatt rejtőzhetnek még, vagy Mondior elvezette a híveit valahova vidékre, ahol megalapítják majd saját királyságukat. Van azonban pár újsütetű fanatikus csoportunk, Theremon, akiknek valóban nincs ki a négy kereke. Az egyikkel épp az imént rúgta össze a port, és isteni szerencse, hogy nem csinálták ki teljesen. Ezek azt vallják, hogy az emberiségre csak a tűz teljes feladása hozhat megváltást, mivel a tűz döntötte romlásba a világot. Ezért minden föllelhető tűzszerszámot megsemmisítenek, és legyilkolnak mindenkit, aki a gyújtogatásban leli örömét.

– Én csak vacsorát akartam főzni magamnak – mondta Theremon komoran.

– Nekik egykutya, vacsorát főz-e vagy a piromániájának hódol – felelte Siferra. – A tűz az tűz, amitől irtóznak. Szerencséje, hogy idejében érkeztünk, mert elfogadják a Tűzoltóosztag fennhatóságát. Mi vagyunk az elit a szemükben, tudja, azon kiválasztottak, akiknek elnézhető a tűzrakás.

– Nem árt, ha az embernek tűpuskája van – jegyezte meg Theremon –, roppantul megnöveli mások elnézését. – Egy fájós pontot dörzsölgetett a karján, és a távolba révedt. – Azt mondja, más fanatikusok is vannak rajtuk kívül?

– Igen. Például akik azt hiszik, az Egyetem csillagászai tudják a Csillagok megidézésének titkát.

Athort, Beenayt és társait okolják mindenért. A régi nóta ez. A barbár érzelmek felszínre kerülésével mindig felüli fejét az értelmiség elleni primitív gyűlölet is.

– Nagy istenek! Sok ilyen van?

– Épp elég. Csak a Sötétség a megmondhatója, mit művelnek azzal a szegény páriával, akinek nem sikerül eljutnia Amgandóba. Gondolom, felkötik a legközelebbi lámpavasra.

– És én vagyok felelős mindezért – mondta Theremon komoran.

– Maga?

– Minden, ami történt, az én hibám, Siferra. Nem Athoré nem Folimuné, nem az isteneké, hanem az enyém. Az enyém, Theremon 762-é. Amikor felelőtlennek nevezett, nagyon is enyhén fogalmazott.

Nem csupán felelőtlenség volt ez a részemről, hanem bűnös hanyagság.

– Theremon hagyja ezt abba. Mi értelme…

A férfi azonban tovább borongott.

– Az lett volna a dolgom, hogy cikkekkel bombázzam a közvéleményt, amelyekben tudatosítom bennük a közelgő veszedelmet. Nagyszabású kampányt sürgessek óvóhelyek emelésére, élelmiszerkészletek felhalmozására, tartalék áramfejlesztők létesítésére, tanácsadó központok létrehozására, ahová a megfélemlített tömegek a katasztrófa idején fordulhatnak. Millió és millió tennivalóm lett volna – és ehelyett mit csináltam? Olcsó vicceket gyártottam. Gúnyolódtam az elefántcsonttornyukba húzódott tudósokon! Politikailag lehetetlenné tettem, hogy a kormányban bárki a nevetségesség kockázata nélkül komolyan vehesse Athort.

– Theremon…

– Engem kellett volna meglincseltetni azokkal az őrültekkel, Siferra.

A nő bosszúsan nézett rá.

– Ne beszéljen bolondokat! Bármit tett volna is a kormány, nem sokát nyomott volna a latban. Magam is jobb szerettem volna, ha nem írja meg azokat a cikkeket, Theremon. Nagyon jól tudja, mit gondolok róluk. Hanem hát késő bánat, eb gondolat. Legalább őszintén hitt abban, amit csinált. Tévedett, de a meggyőződése vezette. És teljesen felesleges azon tépelődnie, mi lett volna, ha másképpen lett volna. Nekünk már az „itt és mosttal” kell törődnünk – elhallgatott, aztán gyöngédebben folytatta: –

Elég legyen ebből! Tud járni? Vissza kell mennünk a Szentélybe. Ott megmosakodhat, ruhát válthat, valami kevés harapnivaló is akad…

– Harapnivaló?

– Az egyetemiek tömérdek élelmiszert hagytak hátra. Theremon kuncogva a pézsmapatkányra mutatott.

– Úgy érti, nem ez lesz a vacsorám?

– Hacsak nem ragaszkodik hozzá. Javaslom, hogy passzolja át olyasvalakinek, akinek ez is jól jön, miközben kifelé megyünk az erdőből.

– Remek ötlet.

Lassan föltápászkodott, s fájó tagjait próbálgatta.

– Ti istenek, mindenem fáj!

Tett pár tétova lépést. Nem rossz, egyáltalán nem. Láthatóan nem tört el csontja, csupán megviselt izmai sajogtak kissé. A rá váró meleg fürdő és kiadós vacsora gondolata mindenesetre maradék sebeit is begyógyította.

Vetett még egy búcsúpillantást hevenyészett kis kalyibájára, patakjára, s a tisztáson állongó csenevész bokrokra. Ez volt hát az otthona ezekben a különös napokban. No, nem fogja nagyon hiányolni, de elfelejteni sem tudja egyhamar.

Felkapta a pézsmapatkányt, és a hátára vetette.

– Vezessen hát! – fordult Siferrához.

Vagy száz lépést mehettek, amikor az újságíró észrevette, hogy a bokrok között egy csapat kölyök settenkedik utánuk. Ugyanazok, akik kiűzték a patkányt a vackáról, és elejtették. Nyilván azért jöttek vissza, hogy megkeressék. Most szemlátomást méltatlankodva lestek a fák mögül, amint elragadják tőlük értékes szerzeményüket. Ám túlságosan is megfélemlítette őket a Tűzoltóosztagot képviselő zöld sál – még inkább a tűpuskák – látványa ahhoz, hogy hangot merjenek adni követelésüknek.

– Hé! – kiáltott oda nekik. – Ez a tietek, nem? Csak vigyáztam rá, vigyétek!

Feléjük lódította a patkány tetemét, amely azonban a fiúktól meglehetősen távol ért földet. A csapat nem mozdult. Csodálkozva, zavartan meredtek az állatra. Láthatóan égett bennük a vágy, hogy fölragadják, és eltűnjenek vele, de féltek előlépni.

– Mondhatom, életképes tanácsot adott – szólt oda a férfi szomorúan Siferrának. – Kopog a szemük az éhségtől, de nem mernek előttünk mutatkozni. Tán csapdának vélik. Attól félnek, ha kilépnek a fák rejtekéből, lepuffantjuk őket, pusztán a móka kedvéért.

– És nincs igazuk? – kérdezte a régésznő. – Manapság mindenki mindenkinek farkasa. Hagyja csak ott! Ha elmentünk innen, elveszik.

A férfi a tűzoltók után bicegett.

Az alakulat magabiztosan csörtetett végig az erdőn, mintha semmi félnivalójuk nem lenne. És valóban nem esett bántódásuk, miközben – oly iramban, ahogy csak Theremon sebei engedték – az erdőt átszelő út felé siettek. Mindenesetre nem érdektelen megfigyelni – tűnődött el útközben Theremon – milyen hamar újjáépül a társadalom. Mindössze néhány napja, hogy ez a rendezetlen alakulat a kormányhatóságok rangjára emelkedett a környéken, máris mindenki elfogadja. Hacsak nem a tűpuskák és a tűzoltókból áradó önbizalom tartotta távol a bolondokat.

Hamarosan elérték az erdő szélét. Hűvösödött. Kellemetlen félhomály terjengett, mivel mindössze Trey és Patru voltak az égbolton. A múltban Theremont egy csöppet sem izgatta az ikernapok viszonylag gyér fénye, a napfogyatkozás óta azonban felkavarták a hasonló alkonyatok. Sosem tudhatja az ember, nem a Sötétség visszatértét jelzik-e. Bizony, a szörnyű éjszaka ütötte sebeket időbe telik majd begyógyítani, még a legkiegyensúlyozottabb lelkeknek is…

– A Szentély mindjárt itt lesz az út végében – biztatta Siferra. – Hogy van?

– Megvagyok – felelte fanyarul. – Azért még nyomorékot nem csináltak belőlem.

Mindazonáltal minden lépéséért keservesen meg kellett küzdenie, amint fájó, lüktető lába egyre közelebb vitte a Szentélyhez. Hálás öröm töltötte hát el, amikor a föld alatti birodalom barlangszerű bejárata végre felbukkant előttük.

Különös labirintusba léptek. Odabent üregek és folyosók ágaztak el minden irányban. A távolban még egy tudományos műszerféle bonyolult csőrendszerét is megpillantani vélte, amint talányosan, kiismerhetetlenül futott a falak s a mennyezet mentén. Igen, persze, itt volt az Egyetem atommaghasítója, amíg az új laboratóriumot meg nem nyitották a Saro Magaslaton. Mi tagadás, jó adag ócskavasat hagytak hátra a fizikusok.

Magas, tekintélyt sugárzó férfi lépett eléjük.

– Ez Altinol 111 – mutatta be Siferra. – Altinol, engedje meg, hogy bemutassam Theremon 762-t.

– A Krónika riportere? – kérdezte Altinol. Nem látszott rajta különösebb meglepetés vagy megilletődöttség az újságíró nevének hallatán, mindössze a tényt regisztrálta hangosan magában.

– Valamikori riporteré – helyesbített Theremon. Minden rokonszenv nélkül méregették egymást.

Tényleg kemény legény lehet ez az Altinol – gondolta Theremon a középkorú, láthatóan ereje teljében lévő férfiról. A tűzoltóvezér választékos, tartós ruhadarabokat hordott, és lerítt róla, hogy parancsoláshoz szokott. Theremon, miközben tanulmányozta, sebesen átlapozta emlékezete irattárát, és a következő pillanatban meg is lelte a választ.

– A Morthaine cégtől? Az az Altinol?

Altinol szemében egy röpke pillanatra fény villant – a gúnyé vagy a bosszúságé, ki tudja.

– Eltalálta – bólintott.

– Azt rebesgették, kitartóan pályázik a vezérigazgatói székre. No, most legalább nagyfőnök lett.

Elkormányozhatja, ami megmaradt Saro Cityből. Tán az egész Államszövetséget is.

– Mindent a maga idejében – felelte a Tűzoltóvezér kimérten. – Először evickéljünk ki az anarchiából.

Az ország kormányzása a későbbiek gondja. Szembe kell néznünk többek között az Apostolok jelenlétével is, akik fennhatóságuk alá vonták a város északi részét és a környező vidéket. Nem lesz könnyű tőlük megszabadulni. Szóval – mosolyodott el hidegen –, csak szép sorjában, barátocskám.

– Ami pedig Theremont illeti – vetette közbe Siferra –, ő legelőször is meleg fürdőre vágyik, aztán meg egy kiadós vacsorára. Az Éj leszállta óta él az erdőben. Jöjjön velem! – intett aztán a férfinak.

A régi részecskegyorsítót válaszfalak különítették el kicsiny kamrácskákra. Siferra az egyik ilyen helyiségbe vezette Theremont, ahol a falon futó rézcsövekből víz áramlott egy porcelán kádba.

– Nem lesz túl meleg – figyelmeztette – naponta csak pár órán át működtethetjük a bojlert, mert kevés a tüzelőnk. De talán jobb, mint egy jeges vizű patakban fürdeni… Ismeri Altinolt?

– Igen. A nagy szállítótársaság, a Morthaine Művek igazgatója. Néhány éve meglehetős port vert föl a sajtóban, hogy valami csúnya megvesztegetéssel állami földbirtokokra akarta rátenni a kezét Nibro tartományban.

– Mi köze a szállítótársaságoknak az ingatlanügyekhez? – firtatta Siferra.

– Pontosan ez a dolog veleje. Az égvilágon semmi közük egymáshoz. Azzal vádolták, hogy tisztességtelen célokra használja föl kormánykapcsolatait… mondjuk, egy életre vendégül látja a szenátor urakat a hajóin vagy efféle… – Theremon vállat vont. – Egyre megy. A Morthaine Műveknek éppúgy befellegzett, ahogyan megvesztegethető szenátor sincs többé. Gondolom nem örült, hogy felismertem.

– Nem hinném, hogy nagyon izgatná. Jelenleg a Tűzoltóosztag köti le minden figyelmét.

– De csak jelenleg – jegyezte meg Theremon. – Ma Saro City Tűzoltóalakulata, holnap az egész világ.

Hallotta, hogyan beszélt az Apostolokról. Akárhogy is, előbb-utóbb valaki úgyis kezébe ragadja a hatalmat. Ez meg az a fajta, aki imád nyüzsögni.

Siferra kiment, s Theremon beleereszkedett a kádba.

Nem éppen keleti kényelem, mégis csodálatos mindazok után, amin az utóbbi időben keresztülment.

Elnyújtózott, behunyta szemét, és elengedte magát. Élvezkedett.

Miután a fürdővel végzett, Siferra a Szentély ebédlőjébe vezette – egy bádogfalú kamrába – és magára hagyta, mondván, rapportra megy Altinolhoz. Az asztalnál vacsora várta – a Szentély fölállításánál felhalmozott élelmiszerkonzervek egyike. Langyossá melegített zöldség, valami azonosíthatatlan húsféleség és ízetlen halványzöld frissítő.

Ő azonban fenségesnek találta.

Kényszerítette magát, hogy lassan, óvatosan egyen, tudván, teste elszokott a valódi étkektől az erdőben töltött idő alatt. Minden falatot gondosan meg kell rágnia, különben megfekszi a gyomrát.

Legszívesebben pedig sebesen bekebelezte volna az ételt, hogy amilyen hamar csak lehet, repetát kérjen.

Hogy éhét csillapította, hátradőlt székén, és a csúf bádogfalat bámulta. Kezdett letömi korábbi jókedve. A fürdő, a kiadós vacsora, a biztonság tudata ellenére egyik pillanatról a másikra, önmagának is váratlanul feneketlen csüggedés lett rajta úrrá.

Fáradtnak, megviseltnek érezte magát. Valahogy minden reménye elveszett, teli volt komor, gyászos gondolatokkal.

Pedig milyen jó kis világ volt itt annak előtte – gondolta. Korántsem tökéletes persze, de azért ő szerette. A többségnek jól ment a sora, jólétben élt. Minden téren kiemelkedő haladást értek el – úgy a tudomány, mint a gazdaság és nemzetközi együttműködés területén. A háborút mindenki lassan-lassan a középkorba utalta, és – neki legalábbis ez volt a benyomása – az emberiséggel egyidős vallási túlkapások is zömmel feledésbe merültek.

És most mindez eltűnt, elenyészett néhány röpke óra leforgása alatt. Elsöpörte az iszonytató Sötétség.

No igen, a régi romjain előbb-utóbb új világ támad. Időtlen idők óta ez játszódott le Lagashon, Siferra thombói ásatásai tanúsítják.

A kérdés csupán az: milyen világ? Nem nehéz kitalálni. Olyan, amelyben egy darab húsért kinyírhatják az embert. Esetleg azért mert megsértette tűzre vonatkozó babonáikat. Netán az ölés kedvéért. Olyan világ, amelyben az Altinolok ragadják kezükbe a hatalmat. Amelynek Folimunjai és Mondiorjai – efelől nem lehetett kétség – eltiltanak minden szabad gondolatot, talán épp az Altinolok kezére játszva ezzel. Olyan világ, amelyben…

Nem – rázta meg erélyesen a fejét. Mi értelme ezeknek a sötét, önemésztő gondolatoknak?

Siferrának van igaza. Nincs értelme a múlton gyötrődni. Előre kell nézni. Legalább életben van, és az agya is egész jól rendbe jött. Súlyosabb nyomokat az erdei nyomorúság sem hagyott benne.

Mindössze néhány horzsolást és vágást szerzett be, ami napok leforgása alatt begyógyul. A csüggedésre jelen pillanatban semmi oka. Olyan luxus ez, amit nem engedhet meg magának – miként Siferra sem engedheti meg magának, hogy továbbra is orroljon rá.

Ami volt, az elmúlt. Most mindenkinek össze kell szednie magát, hogy társakat, szövetségeseket keresve új világot építsen, új életet kezdjen. Hátranézni bolondság. A lemondás, reménytelenség érzéseivel tekinteni a jövőbe pedig nem egyéb puszta gyávaságnál.

– Befejezte? – kérdezte Siferra, visszatérve az ebédlőbe. – Tudom, hogy nem fejedelmi lakoma. A pézsmapatkánynál mindenesetre jobb.

– Ezt nem tudom megítélni. Életemben nem ettem még pézsmapatkányt.

– Talán nem vesztett sokat. Jöjjön, elvezetem a szobájába.

Sivár, alacsony mennyezetű fülkébe vezette. Egyetlen ágy árválkodott benne, mellette Szent mécs és mosdótál. A helyiséget egy plafonról lecsüngő csupasz égő világította meg. Az egyik sarokba néhány könyvet és újságot söpörtek, valószínűleg az előző lakó hagyhatta itt. Theremon a Krónika régi számát pillantotta meg közöttük, mely épp az ő cikkénél nyílt ki. Hátrahőkölt. Egyik legutolsó írása volt, melyben különösen éles nyelvvel fenekedett Athorra és csoportjára. Elvörösödött, és félrerúgta az újságot.

– És most mihez kezd, Theremon? – kérdezte Siferra.

– Hogy érti?

– Mármint miután kipihente magát.

– Nemigen gondolkoztam rajta. Miért?

– Altinol tudni szeretné, van-e kedve csatlakozni hozzánk.

– Tekintsem meghívásnak?

– Szívesen felveszi a soraink közé. Épp a maga fajtájára van szüksége. Erős, tekintélyt sugárzó emberekre.

– Igen – mondta Theremon. – Beválnék itt, nem igaz?

– Egy dolog mégis nyugtalanítja. Két dudás nem fér meg egy csárdában. Ha beáll közéjük, szeretné, ha a legelejétől tudomásul venné: az ő szava parancs. És nem tudja, mennyire képes elviselni egy parancsnokot maga felett.

– Ezt biz’ én sem tudom. De megértem Altinol álláspontját.

– Nos, beáll az osztagba? Tudom, hogy baj van az egész szervezet felépítésével. De legalább a rend fenntartása a céljuk, amire a mai időkben égető szükségünk van. És ha Altinol basáskodó is, nem velejéig gonosz, erről meg vagyok győződve. Egyszerűen úgy véli, hogy kemény kézre és határozott intézkedésekre van szükség. Amire hivatottnak is érzi magát.

– Ebben nem kételkedem.

– Gondolja át a dolgot ma este – folytatta Siferra. – Ha be akar lépni közéjük, beszélje meg vele holnap. Mondja egyenesen a szemébe, mit gondol, és ő is őszinte lesz magával, ebben biztos lehet.

Mindaddig amíg nem érzi fenyegetve a hatalmát, szerintem biztosan…

– Nem – szakította félbe Theremon.

– Mit nem?

A férfi csak pillanatnyi hallgatás után folytatta:

– Nincs gondolkodási időre szükségem, mert már tudom a választ.

Siferra várakozón nézett rá.

– Nem akarom összerúgni a port Altinollal. Ismerem a fajtáját, és holtbiztos, hogy nem bírnám ki mellette. Azontúl tudom, hogy ha rövid távon szükség van is a Tűzoltóosztagra, hosszú távon csak bajt hoznak ránk. És ha egyszer közénk fészkelték magukat, megszerveződtek, igen-igen nehéz lesz megszabadulni tőlük. Az ilyen Altinolfélék nem adják át csak úgy minden szíre-szóra a hatalmat. A kiskirályoknak ez nem szokása. Nem akarom, hogy egész életemben szemrehányásokat tegyek magamnak, amiért egykor én segítettem hatalomra. Szerintem nem a feudális viszonyok újrateremtése a megoldás. Egy szó mint száz, Siferra, nem megy a dolog. Nem kötöm magamra Altinol zöld sálját. Számomra itt nem terem babér.

– És mihez kezd akkor? – kérdezte csöndesen Siferra.

– Sheerintől tudom, hogy az Amgando Parkban ideiglenes kormány létesült. Odagyűltek az egyetemiek, meglehet, a régi kormány emberei és az ország minden tájáról érkezett rokonszenvezők is. Amíg elbír a lábam, Amgandóba igyekszem magam is.

Siferra hosszan, némán nézte. A férfi mély lélegzetet vett, és pillanatnyi habozás után kimondta:

– Tartson velem, Siferra!

A nő felé nyúlt, és gyöngéden folytatta:

– És maradjon velem éjszakára ebben a nyomorúságos kis odúban. Reggel pedig meglépünk, és elindulunk dél felé. Maga sem illik jobban közébük mint én. Együtt ötszörte nagyobb az esélyünk, hogy elérjük Amgandót, mintha egyedül vágnánk neki.

A másik továbbra is hallgatott. A férfi azonban nem vonta el a kezét.

– Nos? Mi a válasza?

Az újságíró aggódva figyelte a nő arcára kiülő érzelmek játékát, olvasni azonban nem mert közöttük.

Siferra nagy lelki tusát vívott magával. A küzdelem azonban hamarosan véget ért.

– Igen – felelte végül. – Igen, próbáljuk meg, Theremon. És közelebb húzódván hozzá megfogta a kezét. Azután lekapcsolta a fejük fölött himbálódzó silány lámpát. Ágyuk mellett a szent mécs puha fénye továbbra is velük maradt.

38.

– Tudod, hol járunk? – kérdezte Siferra. Csüggedten nézett végig az elébük táruló felperzselt, holdbéli tájon: a romba dóit házak és elhagyott autók során. Dél felé járt az idő a Szentélyből való menekülésük harmadik napján. Onos tékozló fénye könyörtelenül megvilágított minden elfeketült falat, minden szétzúzott ablakot. Theremon a fejét rázta.

– Valami nagyon bugyuta neve volt, erre emlékszem. Aranysarok vagy Saro-felső, valami ilyesmi. De hát, nem mindegy? Ami valamikor viruló kertváros volt, mostanára, régészeti leletté vált. Saro Elveszett Külvárosainak egyikévé.

Jócskán túljutottak már az erdőn, s Saro City peremvárosai legszélén jártak. Ezen túl megművelt földek terültek el, majd kisvárosok következtek, valahol a távolban pedig, hihetetlen messzeségben ott rejtőzött céljuk: az Amgando Nemzeti Park.

Két teljes napjukba került, mire átjutottak az erdőn. Az első éjszakát Theremon régi kalyibájában töltötték, a másodikat egy bozótosban, a Saro Negyed csipkés ormára vezető hegyoldalon. Mind ez idő alatt a Tűzoltóosztag nem eredt a nyomukba. Altinol láthatóan megvolt nélkülük, még ha az elcsent fegyvereket és két hátizsákra való élelmet hiányolhatta is. Mostanára amúgy sem érné őket utol – vélekedett Siferra.

– A Nagy Déli Autósztrádának errefelé kell lennie, ugye? – kérdezte.

– Még két-három mérföld. Ha szerencsénk van, nem kerül elénk tűz, ami akadályozna minket.

– Sose izgasd magad! Szerencsénk lesz. Theremon elnevette magát.

– Micsoda töretlen optimizmus.

– Nem kerül többe a pesszimizmusnál – felelte Siferra. – Így vagy úgy, mindenképpen továbbjutunk.

– Nagyon helyes. Így vagy úgy.

Gyors iramban haladtak előre. Theremon igen hamar felépült erdőben szerzett sérüléseiből, s láthatóan nem tett kárt benne a hosszú éhezés sem, ami újra csak bámulatos vitalitásáról tanúskodott.

Bármilyen erős volt is Siferra, keményen ki kellett lépnie, hogy lépést tartson vele.

A régésznő mindent megtett, hogy megőrizze derűlátását. Indulásuk pillanatától magabiztosnak, reménykedőnek mutatta magát, mint akinek nem kérdés, hogy sikerrel eljutnak Amgandóba, ahol a hozzájuk hasonlók már elszántan buzgólkodnak a világ újjáépítésén.

A lelke mélyén azonban nem volt ilyen biztos a dolgában. És minél tovább haladtak a hajdan oly kellemes kertvárosok között, annál nehezebb volt leküzdenie a rémület, a megdöbbenés, a kétségbeesés, és a totális vereség érzését.

A világ egyetlen rémlátomássá változott körülöttük.

Nem, nem volt kibúvó e rémségek alól. Bármerre nézett is az ember, csak pusztulást talált.

Nagy ég! – gondolta minden pillanatban. Nagy ég! A dúlás és pusztulás vigasztalan nyomai, ahová csak léptek. Fölperzselt, leomlott épületek, melyek falait befutotta a gyom, hogy szállást adjon a honfoglaló gyíkok első előőrseinek. Az iszonyú Éjszaka, mikoron újra elszabadult az istenek haragja elpusztította az emberek otthonait. Az eső kioltotta pislákoló tüzekből itt-ott még felkunkorodó fekete füst torkot maró, kesernyés bűze… meg az a másik, fehér füstoszlop, ami a még javában égő pincékből csapott az égnek…, mocsok mindenütt…, az úttesten elszórtan heverő, haláltusájukba merevedett hullák…, a néhány túlélő szemében izzó őrület, amint otthonuk romjai közül kandikáltak kifelé…

Oda a múlt minden nagysága, méltósága, dicsősége. Az egész világ romokban… mintha kiöntött volna az óceán – gondolta Siferra – hogy elsöpörje mindazt, amit az ember alkotott.

A régésznő igazán elég romot látott már, hisz fél életét közöttük töltötte. Csakhogy a romok, melyek között ásott, az idő nemes, titokzatos és regényes patináját viselték magukon. Ezek a romok viszont túlságosan is megrendítő, fájdalmas, véres látványt nyújtottak, ami híján volt minden regényességnek.

A hajdanvolt civilizációk bukásával nem volt nehéz megbékélnie, kevés érzelmi töltést hordoztak számára. Most azonban saját kora került a történelem szemétdombjára, s ezen nem volt könnyű túllépnie.

Miért volt ez az egész? – tette föl magának újra meg újra a kérdést. – Miért? Vajon miért?

Valóban olyan elvetemültek lettek volna? Annyira letértek volna az istenek útjáról, hogy joggal sújtotta őket az ég?

Nem.

Nem!

Szó nincs itt istenekről, sem az ég haragjáról.

Erről meg volt győződve. Nem kétséges, hogy mindez csupán a véletlen műve, melyet lélektelen és gondolattalan világok, égitestek személytelen mozgása idézett elő. A kétezer évenként ismétlődő szenvedélytelen, égi randevú.

Ennyi az egész. Merő véletlen, egyszerű baleset.

Olyan baleset, amit Lagashnak időről időre el kell szenvednie hosszú története folyamán.

Időről időre rémítő fenségükben előtűnnek a Csillagok. S a félelemtől elvakult, a Sötétségtől és a Csillagok könyörtelen fényétől eszét vesztett ember lerombolja önnön keze művét. És a katasztrófa újra meg újra elkövetkezik, amint fordul az idő kereke. Thombo romjai is erről regélnek. Hajszálra, ahogyan Theremon mondta: A világ egyetlen régészeti lelőhellyé változott.

Az általuk lakott, ismert világ elpusztult, múlttá lett. Hanem mi még itt vagyunk – telte hozzá gondolatban.

Mihez fogjunk most, jaj, mihez fogjunk?

Egyedüli vigasza e sivárságban a Theremonnal töltött – oly váratlan, oly csodálatos – első éjszaka emléke volt. Mindegyre visszatért hozzá gondolatban. Milyen furán félszeg is volt a férfi mosolya, amikor megkérte, maradjon vele… nem, nem volt ebben egy szemernyi csalfaság, ámítás sem. Hogy nézett rá! És keze érintése a bőrén… ölelése, elkeveredő lélegzetü Milyen régestelen régen nem volt férfival! Szinte el is felejtette, milyen – igaz, még nem teljesen. A múltbéli alkalmakkor azonban mindig ott kísértette a szorongató érzés, hogy hibázott, rossz úton jár, olyan kötelezettséget vállalt, amelyet nem kellett volna tennie. Theremonnal egészen másként volt.

Falak omlottak le, félelmek és gátlások szűntek meg. Örömmel hódolt meg, s ismerte fel, hogy ebben a megtépett, megkínzott világban nincs többé egyedül. Feltétlenül szüksége van valakire, és ki lehetne méltóbb társa, mint ez a kissé nyersen szókimondó, kissé goromba, ám erős, határozott, megbízható férfi.

– Nézd csak! – mutatta. – Egy útjelző tábla.

Zöld, koromtól feketéllő fémtábla csüngött alá képtelen szögben egy lámpaoszlopról. Két-három helyen golyónyomok lyuggatták, az élénksárga betűk azonban továbbra is jól olvashatóan hirdették: NAGY DÉLI AUTÓSZTRÁDA, s nyíl mutatott egyenesen előre.

– Nem lehetünk messzebb egy-két mérföldnél – mondta Theremon. – Hajól kilépünk, délutánra el is…

Szavait fütyülő hang szakította félbe, majd kongón visszhangzó éles csattanás hallatszott. Siferra befogta fülét. A következő pillanatban azonban Theremon karon ragadta, és a földre rántotta.

– A földre! – sziszegte keményen. – Lőnek ránk!

– Ki? Honnan?

A férfi tüzelésre készen tartotta tűpuskáját, s a nő is előhúzta a magáét. Fölpillantva látta, hogy a lövedék eltalálta az útjelző táblát. Újabb lyuk éktelenkedett az első két szó között, néhány betűt is eltűntetve.

Theremon fürgén kúszott a legközelebbi sarok felé. Siferra a nyomában araszolt, miközben undorítóan védtelennek érezte magát. Rosszabb volt ez, mint meztelenül állni Altinol meg az emberei előtt, százszorta, ezerszerte rosszabb. Bármely pillanatban elcsattanhat a következő lövés, és nincs hová rejtőzzön. Még akkor sem érezte magát biztonságban, amikor elfúló lélegzettel, vadul dobogó szívvel behúzódott Theremon mögé a sarkon túl nyíló szűk sikátorba.

A férfi leégett házak sorára mutatott az út túloldalán. Némelyik közülük nem omlott be, viszonylag épen állt. Messze, a szemközti sarkon mintha szurtos alakokat látott volna kikandikálni egy emeleti ablakból.

– Látod azokat ott? Lefogadom, lakásfoglalók. Buggyantak.

– Igen, látom.

– Nem izgatja őket a zöld sálunk. Meglehet, a Tűzoltóosztag a városnak ebben a végében már semmit sem jelent. De az is lehet, hogy éppen amiatt lőttek ránk, mert ismerik.

– Gondolod?

– Minden megeshet. Theremon kissé előrébb kúszott.

– Azon gondolkozom, vajon el akartak-e találni, vagy csupán ránk akartak ijeszteni? Ha tényleg minket vettek célba, és csak az útjelzőtábláig érnek el, megpróbálhatnánk megpucolni innen. Ha viszont csupán figyelmeztető lövésnek szánták…

– Szerintem az volt. Egy félresikerült lövés nem talál telibe egy ilyen kicsinyke táblát. Nagyon is biztos kézről árulkodik.

– Talán – mondta Theremon homlokát ráncolva. – Azt hiszem, a legjobb, ha mi is rájuk ijesztünk. Nem árt, ha megtudják, hogy fel vagyunk fegyverezve, különben még a hátunkba küldik az embereiket.

Lenézett tűpuskájára. Széles sugárra, maximális távolságra állította be a fegyver torkolatszabályzóját.

Aztán fölemelte, és leadott egy lövést. Vörös fény cikázott át a levegőn, s a támadókat rejtő ház bejárata előtt csapódott be. Sötét, elszenesedett folt jelent meg a gyepen, és füstgomoly tekeredett az égre.

– Szerinted látták? – kérdezte Siferra.

– Ha csak nem golyóztak be annyira, hogy nem tudják, mi folyik körülöttük. De azt hiszem, látták. És nem rajonganak érte túlságosan.

Az arcok újra előtűntek az ablakban.

– Vigyázz, húzódj le! – mondta Theremon. – Valami nehéz vadászpuska van náluk. Látom a csövét.

Ismét elfütyült egy golyó a fülük mellett, s újabb iszonyú csattanást hallottak.

Az útjelző tábla meggörbülve zuhant a földre.

– Lehet, hogy lököttek – jegyezte meg Siferra – célozni viszont veszettül jól tudnak.

– Túl jól, sajnos. Csak játszottak velünk, amikor az első lövést leadták. Mulattak rajtunk. Csupán jelezték, hogy ha . kidugjuk az orrunkat, rögvest lepuffantanak bennünket. Ideszögeztek minket, és most élvezik a helyzetet.

– Nem tudunk a sikátor másik végén át kijutni?

– Arra mindent eltorlaszol a törmelék. És épp várhatnak is ránk a sarkon.

– Akkor most mi legyen?

– Felégetem a házat a fejük fölött – felelte Theremon. – Kifüstölöm őket. És ha ahhoz is túl buggyantak, hogy megadják magukat, hát lepuffantom mindegyiket.

Siferra szeme elkerekedett.

– Megölnéd őket?

– Ha nincs más választásunk, bizony meg. A kérdés az, el akarsz-e jutni Amgandóba, vagy életed végéig itt óhajtasz kuporogni ebben a sikátorban?

– De hát nem ölhetünk meg embereket azért, mert… mert…

Siferra hangja elcsuklott. Maga sem tudta, mit mondhatott volna.

– Akkor sem, ha az életünkre pályáznak, Siferra? Ha viccesnek találják, hogy golyókat röpítsenek el a fülünk mellett?

A régésznő nem válaszolt. Korábban azt hitte, érti a napfogyatkozás éjszakáján támadt iszonyú, új világot, de most látta csak, mennyire tévedett.

Theremon ismét előrébb kúszott, és lőállásba helyezkedett.

A fény vörös izzású villáma lecsapott a szemközti ház oromzatára, amelynek festett fája most elfeketült, s apró lángnyelvek keltek rajta életre. A férfi tűzbe borította az épület bejáratát. Szünetet tartott, majd megint tüzelt, újabb tűzcsíkot szántva az első fölött.

– Add ide a puskádat! – szólt oda Siferrának. – Az enyém bemelegedett.

A nő odanyújtotta fegyverét. Theremon célzott, és harmadszor is meghúzta a ravaszt. A ház homlokzata széles sávon lángot fogott. Az újságíró a résen át most az épület belsejét vette célba.

Nem is olyan régen – gondolta Siferra – ez a takaros faház valakihez tartozott. Emberek laktak benne.

Békés család, szép környékükre, tulajdonukra büszke polgárok – a gyepet gondozták, virágágyásaikat locsolgatták, kutyáikkal játszottak, vacsorára hívták a barátaikat, vagy patiójukon ülve, italukat szopogatva gyönyörködtek a napnyugtában. Ez a világ azonban elmúlt. Theremon itt hasal az oldalán egy hamuval, törmelékkel telehintett sikátorban, és módszeresen fölégeti a házat. Mert ez az egyetlen módja hogy élve kikerüljenek innen, és folytathassák útjukat Amgandóba.

Lidérces világ, bizony.

Mostanra a ház belsejéből is lángnyelvek kígyóztak az ég felé. A homlokzat bal fele teljesen tűzbe borult.

Emberek ugráltak ki az első emeleti ablakon.

Három, négy, öt fuldokló, levegő után kapkodó alak huppant a földre. Két nő és három férfi. Egy pillanatra ülve maradtak a gyepen, és kábultan bámultak maguk elé. Szurtos ruhájuk rongyokban lógott róluk, hajuk zsíros csimbókokban hullott alá. Lököttek. Bárhová tartoztak is az éj leszállta előtt, mostanára csupán az elvadult, mosdatlan csavargók hatalmas hordáját gyarapítják, akik talán egy életre meghibbantak a Csillagok rájuk zúduló, érzékeiket megbénító villámaitól.

– Felállni! – rendelkezett Theremon. – Kezeket föl! Tegyék föl a kezüket, de gyorsan!

Előlépett fedezékéből, mindkét tűpuskát lövésre készen tartva. Siferra az oldalán. A ház sűrű, fekete füstbe burkolózott, és e sötét lepel alól ijesztő lángnyelvek csaptak ki minden irányba, akár a skarlátszín zászlók.

Vajon maradt-e ember az égő házban? Ki tudja? És ha igen, mit számít.

– Álljanak sorba! – pattogott tovább Theremon. – Úgy bizony! Balra át!

A csoport nehézkesen vigyázzba vágta magát. Az egyik férfi lemaradt a többitől, mire Theremon a képe mellé tüzelt, hogy növelje együttműködő készségét.

– Futólépés! Végig az utcán! Gyorsabban! Gyorsabban! Az épület egyik oldala most iszonyú robajjal beomlott, s félbe vágott babaházként tárta szem elé a helyiségek belsejét, a szekrényeket és bútorokat. A lakásfoglalók már a sarkon voltak. Theremon további lövéseket eresztett utánuk, hogy gyorsabb futásra serkentse őket. Aztán Siferrához fordult.

– Helyes. Pucoljunk innen!

Fegyverüket tokjába süllyesztve az ellenkező irányba rohantak, a Nagy Déli Autósztráda felé.

– Mi lett volna, ha védekeznek? – lihegett Siferra, amikor a nyílt mezőre értek. – Tényleg megölted volna őket, Theremon?

A férfi komoran meredt maga elé.

– Ha másképp nem tudtunk volna továbbmenni. Ahogy mondtam, bizony megöltem volna őket. Mi más választásom maradt? Mit tehettem volna?

– Azt hiszem, semmit – felelte a nő elhalón.

A lángoló ház képe beleégeti az agyába. Meg azoknak a toprongyos, ágrólszakadt nyomorultaknak a látványa, amint végigfutnak az utcán.

Ők kezdték – nyugtatgatta magát. És ki tudja, hová fajult volna a dolog, ha Theremonnak nem jut eszébe, hogy kifüstölje őket.

Csak az a ház ne lett volna… valaki féltve őrzött otthona…

Nem otthona az senkinek – javította ki magát.

– Tessék, megérkeztünk – mutatott körbe Theremon. – Itt van előttünk a Nagy Déli Autósztráda.

Kocsival öt órai kellemes út Amgandóig. Vacsorára ott is lehetnénk.

– Ha volna mibe beleülnünk – mondta Siferra.

– Ha volna – visszhangozta a férfi.

39.

Bármilyen kérgesszívűvé tették is az eddigiek, Theremont megrendítette az autósztrádán elébe táruló látvány. Az útmérnökök lidérces rémálmában sem fordulhatott elő ehhez hasonló.

Igaz, a város déli peremkerületein áthaladva eddig is lépten-nyomon elhagyott járművekbe botlottak. A Csillagok megjelenésekor kétségkívül sok autótulajdonos kocsiját odahagyva, gyalog menekült tovább, hogy menedéket keressen és elrejtőzzön az eget betöltő, szemkápráztató ragyogás elől.

A kertvárosokban azonban viszonylag elszórtan, egymástól távol bukkantak csak roncsokra. E csöndes városrészekben alig-alig lehetett valami forgalom a napfogyatkozás órájában, mely a munkanap lejártával köszöntött a világra.

A hazafelé tartó ingázókkal telezsúfolt Nagy Déli Autósztráda ezzel szemben kész bolondokházává válhatott a pánik idején.

– Nézd csak! – suttogta Theremon megbabonázva. – Oda nézz, Siferra!

A nő hitetlenkedve rázta fejét.

– Ez nem lehet igaz.

Az autópályát hosszú, tömött sorokban autóroncsok borították, néhol egész kocsihegyeket emelve.

Teljesen eltorlaszolták a széles úttestet. Akadt, amelyik a feje tetején állt. Sok közülük leégett, s csak a puszta váz meredezett az ég felé. A kilottyant benzin tócsái kristályvizű tavakként csillámlottak. Az ízzé-porrá zúzott üvegszilánkok baljós ragyogásában csillogó pikkelyű kígyónak látszott az út.

Autóroncsok és emberi hullák mindenütt.

Ez volt a leghátborzongatóbb látvány, amiben mindeddig részük volt. Hosszan terült el előttük ez a holtakkal borított csatatér. Némely vezetőt a műszerfal mellett ért a halál, mások az összeütközött járművek közé ékelődtek vagy a kerekek alá szorultak. Egy sereg holttest az úttesten hevert, a halál groteszk pózába merevülve, akár a szemétdombra kidobott babák.

– Valószínűleg az történhetett – szólalt meg Siferra –, hogy a sofőrök egy része azon nyomban leállította kocsiját, amint kigyúltak a Csillagok. Mások azonban még inkább rákapcsoltak, iparkodván mihamarabb fedél alá kerülni, és belefutottak emezekbe. Megint mások úgy kiborulhattak, hogy hirtelenjében elfelejtették, hogyan kell a kormányt kezelni – nézd, azok ott az útról is lefordultak, ez meg itt valószínűleg megfordult, és megpróbált szembe haladni a forgalommal…

Theremon megborzongott.

– Iszonyatos, gigászi méretű tömegszerencsétlenség. Képzeld el, amint az egymásnak futó kocsik garmadái megpördülnek, majd átlódulnak az ellenirányú forgalom sávjába. Az autójukból kiugráló, menedék után rohanó embereket meg elütik az újabb és újabb járművek. Száz bolond százegy felé futott, ahogy mondani szokás.

Keserűen felnevetett magát. Siferra meglepetten nézett rá.

– Mit találsz olyan mulatságosnak, Theremon?

– Csak saját ostobaságomon nevetek. Tudod, félórával ezelőtt, amint közeledtünk a sztrádához, az a bolond ötletem támadt, mi volna, ha bepattannánk egy elhagyott kocsiba, amiben maradt elég üzemanyag, és meg sem állnánk Amgandóig? Álmomban sem hittem volna, hogy ezt találjuk. Ötven lépést sem tehetnénk avval a bizonyos autóval…

– Ahogy elnézem, gyalog is elég lesz itt továbbvergődni.

– Igen, úgy néz ki. Mégis tovább kell mennünk.

S komor képpel nekivágtak délnek tartó hosszú útjuknak.

A kora délutáni simogató Onossugarak fényében leereszkedtek a sztrádából lett vérmezőre. Sorra mászták a roncshegyeket, miközben iparkodtak megfeledkezni az elszenesedett, megcsonkított tetemekről, a megszáradt vértócsákról, az egész borzalomról.

Theremon szinte egy szempillantás alatt hozzászokott a látványhoz. Talán ez volt a legfélelmetesebb a dologban. Nem telt bele kis idő, és már meg sem látta a kiömlött vért, a holtak megüvegesedett tekintetét, az itt arató halált. A horpadt roncsok, autóhegyek között épp elég veszélyes volt utat keresni ahhoz, hogy minden figyelmét lekösse, és megfeledkezzék a katasztrófa áldozatairól. Annyit tudott már, hogy fölösleges volna túlélők után kutatnia. Aki bennrekedt ebben a pokolban, mostanára rég halott.

Siferra hozzá hasonlóan ugyancsak hamar megszokta a lidérces látomást, ami valamikor a Nagy Déli Autósztráda nevet viselte. Szó nélkül lábolt át az eléje kerülő akadályok végnélküli során, hol egy könnyebb átjárót mutatva társának, hol négykézláb mászva utána a roncslabirintusban.

Nagyjából az egyedüli élők voltak az úttesten. Hébe-korba megpillantottak ugyan valakit, aki a távolban szintén dél felé igyekezett, vagy épp onnan tartott Saro City felé, közvetlen találkozásra azonban egyetlenegyszer sem került sor. A többi vándor, ha megpillantotta őket, inkább sietve alábukott a roncshalmaz alá, vagy, ha előttük járt, hirtelen nekieredt – oly fejvesztett iramban, ami embertelen félelemről tanúskodott –, amíg el nem nyelte a messzeség.

Mitől félhetnek? – tűnődött Theremon. – Hogy rájuk támadunk? Hát mindenki kezet emel itt mindenkire?

Úgy egy órával az indulás után rongyos, koldusforma öregre lettek figyelmesek, aki kocsiról kocsira haladva motozta végig módszeres gonddal a zsebeket. Zsákmánnyal teli dagadozó zsákot cipelt a hátán, s csaknem összeroskadt a súlya alatt.

Theremon vadul szitkozódni kezdett, és előhúzta tűpuskáját.

– Micsoda ocsmány féreg! A nemjóját!

– Ne, Theremon, ne!

Siferra elrántotta a karját, mikor a férfi rálőtt a hullarablóra. A lövés egy közeli autót ért, és egy pillanatra tündöklő napkitörést robbantott rajta.

– Mire való ez? – kérdezte Theremon. – Csak meg akartam ijeszteni.

– Azt hittem… hogy…

A férfi megrázta fejét, s komoran nézett maga elé.

– Nem. Egyelőre legalábbis. Látod, hogy szedi a lábát a nyomorultja…

A csavargó megpördült a lövés zajára, és eszelős megdöbbenéssel meredt kettejükre. Tekintete megüvegesedett, nyál csordult az ajkáról. Egy hosszú pillanatig csak a száját tátotta, és farkasszemet nézett velük. Azután zsákját elhányva fejvesztett menekülésbe kezdett. Majomügyességgel mászott át az autóroncsokon, és hamarosan eltűnt szem elől.

Továbbmentek.

Lassú, vigasztalan vándorlás volt. Magasan a fejük fölött az útjelző táblák csillogó póznáikon gúnyt űztek szánalmas vánszorgásukból, hírül adván, milyen keveset haladtak indulásuk óta. Onos-nyugtára mindössze fél mérföldet jutottak előre.

– Ha így folytatjuk – jegyezte meg Theremon csüggedten –, beletelik egy évbe, amíg elvergődünk Amgandóig.

– Majd belejövünk – biztatta Siferra különösebb meggyőződés nélkül.

Ha a sztrádával párhuzamosan haladhattak volna, sokkalta könnyebb lett volna az előrejutás.

Csakhogy ez lehetetlen volt. A Nagy Déli Autósztráda java része magasan a környező mezők fölött futott, pillérek emelték az erdősávok, ingoványok és a hébe-hóba előtűnő ipari területek fölé. Néhol a sztráda viaduktként szelte át a kőfejtők nyílt tárnáit, vagy patakokat, tavakat hidalt át. Útjuk során tehát nemigen volt más választásuk, mint hogy az úttesthez tartsák magukat, bármilyen nehezükre esett is a végtelen roncshegyek megmászása.

Amennyire lehetett, kihúzódtak az út szélére, mivel ott kevesebb volt az autó. Le-lepillantva az alant elterülő tájra, ugyanazt a felfordulást látták mindenütt.

Leégett házak. Az ég alját még most, ennyi idő után is lobogó tüzek világították meg. Itt-ott csapatokba verődött szerencsétlen földönfutók vonszolták magukat előre a törmelékkel eltorlaszolt utcákon. Másutt nagyobb csoportosulás, vagy ezer ember vert tanyát a szabadban. A táborlakók valamennyien csüggedt, bénult testtartásban kuporogtak, láthatóan kifogyott belőlük minden életkedv, akaraterő.

Siferra leégett templomot mutatott Theremonnak a szemközti hegygerincen. Rongyos emberek kis csoportja sürgölődött leomlott falak között. Emelőrudakkal feszítették föl a megmaradt szürke kőtömböket, s helyükről kirángatva a templomudvarra hajították őket.– Úgy fest, mintha le akarnák bontani – mondta. – De miért?

– Mert gyűlölik az isteneket – felelte Theremon. – Őket okolják mindenért. Ismered a Panteont, Minden Istenek Csarnokát? Tudod, az erdő szélén, azokkal a híres Thamilandi freskókkal. Néhány nappal az éj leszállta után elvetődtem arra. Porig égett. – Egyetlen rom volt az egész székesegyház, a téglahalmok meg maguk alá temettek egy félig eszméletlen papot. Persze, nem véletlen tűzeset volt, a katedrálist fölgyújtották. És az a pap… az orrom előtt nyisszantotta el a torkát egy futóbolond. Azt hittem, a miseruháját akarja elcsórni, de lehet, hogy tévedtem. Talán bosszúból tette.

– De hát az a pap nem csinált semmit…

– Elfelejtetted az Apostolokat? Mondior hónapokig emlegette az istenek haragját. A papok pedig az istenek földi szószólói, nem igaz, Siferra? És ha rosszra tanítottak bennünket, amiért megtorlás várt ránk, akkor az ő bűnük is, hogy ránk szállt ez az istencsapás. Az emberek legalábbis így okoskodnak.

– Az Apostolok! – morogta a nő sötéten. – Bárcsak elfelejthetném őket. Mit gondolsz, mit forralhatnak?

– Gondolom színjózanul átvészelték a napfogyatkozást tornyukban.

– Egyetértek. Felkészülten érte őket az Éjszaka, ezért nem lehetett nagy bántódásuk. Mit is mondott Altinol? Hogy máris kormányt alapítottak Saro Citytől északra?

Theremon zordul meredt a szemközti templomromra, s színtelen, fakó hangon folytatta:

– Képzelem, milyen lehet az a kormány! Az emberi tisztességet rendeletek szabályozzák. Mondior minden Onos-napon újabb erkölcsi paranccsal örvendezteti meg alattvalóit. Az öröm minden formáját szigorú törvények tiltják. A bűnösöket hetente nyilvánosan kivégzik a köztereken.

– A szélbe köpött. – Szent Sötétség! Ha elgondolom, hogy Folimun gigája itt volt a markomban, én meg futni hagytam…

– Theremon!

– Jó, tudom, tudom. Mire mentem volna vele? Mit számít, egy Apostollal több vagy kevesebb. Hadd éljen az a féreg. Alapítsák csak meg a kormányukat, és írják elő mindenkinek, aki elég balszerencsés ahhoz, hogy Saro Citytől északra éljen, mit gondoljon, hogyan kösse meg a cipőfűzőjét. Mit izgassuk magunkat, nem igaz? Hiszen mi délre tartunk, az Apostolok nem árthatnak nekünk. A kormányuk csak egyike lesz az ötven – vagy akár ötezer – versengő kormányocskának, ha konszolidálódik a helyzet.

Minden körzetnek saját kiskirálya lesz, saját zsarnoka. – Theremon hangja most elkomorult: – Jaj, Siferra, Siferra…

A nő megfogta a kezét, és csöndesen kérdezte:

– Már megint önmagadat okolod?

– Honnan tudod?

– Amikor így rágod magad, mindig erre gondolsz… Theremon, az istenért, nem vagy felelős semmiért!

Hát nem érted, hogy mindennek semmi köze a te írásaidhoz? Egy ember itt nem sok vizet zavart.

Egyszerűen így rendeltetett, így volt megírva a Sors könyvében…

– A Sors könyvében? – kérdezte vissza Theremon élesen. – Milyen fura a te szádból hallani! Az istenek bosszújára gondolsz?

– Egy szót sem szóltam az istenekről. Mindössze azt akartam mondani, hogy Lagash Kettő érkezése sorsszerű volt. Nem az istenek végzéséből persze, hanem pusztán a csillagászat törvényei szerint, ahogyan a napfogyatkozás is kikerülhetetlen volt, meg a Sötétség és a Csillagok…

– Igen – bólintott a férfi közömbösen. – Szerintem, is.

Továbbmentek. Az előttük elterülő útszakaszon szerencsére csak igen kevés roncs akadt. Onos már lenyugodott, az esti napok – Sitha, Tano és Dovim – magasan álltak az égen. Nyugatról jeges szelet kaptak az oldalukba. Theremon érezte, mint növekszik benne az éhség okozta tompa sajgás. Egész nap nem ettek. Megálltak, és két felborult autó között ütöttek tábort. Felbontottak néhány, a Szentélyből magukkal hozott konzervet.

Bárhogy mardosta is azonban az éhség, a férfinek fura módon semmi étvágya nem volt. Falatonként kellett magába kényszerítenie az ételt. A holttestek üveges tekintettel meredtek rá a környező kocsikból. Útközben sikerült kizárnia őket tudatából, most viszont, hogy itt ült Saro tartomány legremekebb sztrádáján, minduntalan a szeme elé tolakodtak. Némely pillanatban az az érzése támadt, önkezével ölte le valamennyit.

Kocsikból kirepült autóülésekből vackoltak maguknak ágyat, és egymáshoz bújva aludták nyugtalan, felriadásokkal tarkított álmukat, ami akkor sem lehetett volna rosszabb, ha a puszta aszfalton fekszenek.

Szüntelen éneklés, érdes nevetés, vad kiáltozás hallatszott a közelből. Theremon egyik felriadása alkalmával átkandikált az út peremén, s mintegy húsz perc járásra keletre tábortüzet pillantott meg az alant elterüld földeken. Hát már senki sem hál fedél alatt? – tűnődött el – A Csillagok az egész lakosságot kiűzték otthonából, földönfutóvá tették, mert így nagyobb biztonságban érezhetik magukat az örök napfény otthonos sugarai alatt?

Hajnal felé végre elnyomta az álom. Alig aludt azonban el, már elő is bukkant keleten Onos arany pírja, s felrázta szaggatott rémlátomásai közül.

Siferrát már ébren találta. A nő arca megsápadt, szeme kivörösödött és bedagadt.

Theremon mosolyogni próbált.

– Gyönyörű vagy.

– Ó, ez meg semmi – felelte Siferra. – Várj, milyen leszek, amikor két hétig nem mosakszom.

– Úgy értettem…

– Tudom hogyan értetted.

Aznap négy mérföldet tettek meg, miközben minden lépésükért meg kellett szenvedniük.

– Vízre van szükségünk – mondta Siferra délután, amikor a nyugati szél ismét feltámadt. – A legközelebbi leágazásnál le kell térnünk, és forrást kell keresnünk.

– Igen – felelte Theremon. – Le kell mennünk.

De nem szívesen gondolt arra, hogy lemenjenek a földekre. Útjuk kezdete óta szinte végig magukban voltak a sztrádán. Mostanára szinte otthon érezte magát ebben a roncstemetőben. Odalent, a földönfutók között – fura, gondolta, hogy így nevezem őket, mintha jómagam cserkészkiránduláson volnék – ki tudja, mi vár rájuk.

Siferrának azonban igaza volt: muszáj lemenni és vizet szerezni. Víztartalékaik csaknem teljesen kimerültek. És talán némi levegőváltozás sem ártana. Legalább egy rövidke időre megszabadulnak e roncsokkal és mereven bámuló hullákkal teli, pokoli út végtelenbe kígyózó látványától.

Az előttük álló útjelző táblára mutatott:

– A következő leágazás fél mérföldre van innét.

– Egy óra alatt megjárjuk.

– Hamarább. Nézd, erre milyen tiszta az út. Majd olyan gyorsan intézzük a vízkeresést, ahogyan csak bírjuk, és ha lehet, visszajövünk aludni az útra. Itt még mindig biztonságosabb levackolni, mint odakint a földeken.

Siferra igazat adott neki. Ezen a viszonylag kevésbé eltorlaszolt útszakaszon gyorsabban haladtak előre, mint eddig bármikor. Alig ocsúdtak föl, és máris a következő útjelző tábla előtt álltak, amely negyed mérföldre jelezte a leágazást.

A sima útnak azonban ezzel vége is szakadt. Olyan hatalmas roncshalmazt pillantottak meg maguk előtt, melyet Theremon első rémületében tökéletesen áthághatatlannak ítélt.

Az itteni karambol minden eddiginél szörnyűségesebb lehetett, pedig épp eleget láttak eddig is. Az akadály magvát két egymásnak forduló kamion képezte, úgy meredtek egymásra, akár két fenekedő vadállat. Vagy fél tucat kocsi futott beléjük, amelyek a levegőbe penderülve az utánuk érkezőkre zuhantak. Az így emelt barikád teljes szélességében eltorlaszolta az utat, s a sztráda korlátján is túlnyúlt. Szétroncsolt autók, borotvaéles lökhárítók meredeztek mindenfelé, s az ablaküvegek mindent elborító szilánkjai baljós csilingelésbe kezdtek, amint a szél megzörgette őket.

– Nézd csak! – mutatta Theremon. – Talán errefelé átbújhatunk, ezen a nyíláson, aztán átmászhatunk a bal oldali kamionon… nem, nem, nem fog menni, alájuk kell másznunk…

Siferra odajött mellé. A férfi mutatta, mi a gond – élére állított, törött karosszériájú kocsik csoportja, melyek kifent késekként álltak sorfalat az akadály túloldalán. A nő bólintott. Inkább alul próbálkoztak tehát. Hosszú, fáradságos út volt a mocsokban, az üvegszilánkok és olajtócsák között. Félúton meg is álltak, és pihenőt tartottak.

Útjuk végeztével Theremon bújt elő először a kocsik alól.

– Nagy istenek! – mormolta, annyira elképesztette az elébe táruló látvány. – Most mi legyen?

Az út mintegy ötven lábra szabadon futott előttük, azon túl azonban újabb barikád torlaszolta el teljes szélességében a sztrádát. Láthatóan emberi kéz műve volt – kitépett autóajtókból és kerekekből takarosan megszerkesztett, nyolc, kilenc láb magas fal.

Az úttorlasz előtt vagy két tucat alakot látott, akik, az autópályán vertek tanyát. Annyira elfoglalta az imént az akadályon való átjutás problémája, hogy észre sem vette a túloldalról hallatszó emberi beszédet.

Siferra mászott elő mellette, hallotta elképedt sóhajtását.

– Tartsd a kezed a puskádon! – szólt oda halkan. – De elő semmi szín alatt ne húzd, és meg ne próbáld használni! Túl sokan vannak ellenünk.

Hat-hét vállas, jókötésű férfi indult meg most feléjük. Theremon mozdulatlanul figyelte őket. Tudta, hogy nincs kiút – nem menekülhetnek vissza a késéles roncsok labirintusába. Csapdába estek a két úttorlasz között. Nem tehetnek mást, mint hogy megvárják, mi történik, és reménykednek, hogy a közeledő férfiak viszonylag épelméjűek.

Magas, hanyag testtartású, hideg tekintetű férfi tartott lassan feléjük, és meg sem állt, amíg farkasszemet nem nézett Theremonnal.

– Jól van, pajtás. Ez itt az Ellenőrzőállomás – mondta, kihangsúlyozva az utolsó szót.

– Ellenőrzőállomás? – ismételte Theremon hűvösen. – És ugyan mi a fenét ellenőriznek?

– Ne okoskodjék velem, hapsikám, vagy belefejelhet ebbe a csinos falba a háta mögött. Tudja maga, mit keresünk. Ne csinálja a bajt!

Intett a többieknek, mire azok közelebb húzódtak, hogy körbetapogassák a ruháikat. Theremon ingerülten félretaszította a matató kezeket.

– Engedjenek utunkra! – sziszegte dühödten.

– Itt senki sem juthat át ellenőrzés nélkül.

– Kinek a parancsából?

– Az enyémből. Ha nem megy békésen, majd kényszerítjük.

– Theremon – suttogta Siferra idegesen.

De a férfi nem hallgatott rá. Csak úgy forrt a haragtól.

A józan ész azt súgta, hogy hiábavaló minden ellenállás, az ellenfél túlerejével szemben semmit sem tehet, s ez a magas fickó bizonyára nem tréfált, amikor megfenyegette.

Ezek itt nem látszanak kimondottan útonállónak. A magas pasas szavainak inkább hivatalos csengése volt, mintha valami határállomásra, vámvizsgálatra érkeztek volna. Mi a csudát kereshetnek? Élelmet?

Fegyvereket? A tűpuskáikat is elveszik? Okosabb mindent rájuk hagyni, mintsem ostoba hősködéssel kivívni, hogy itt leljék halálukat.

Mégis, hogy így bánjanak velük… engedelmességre kényszerítsék egy nyilvános közúton…

Meg aztán fegyver és élelem nélkül semmire sem mennek. Amgandóig még több száz mérföld az út.

– Figyelmeztetem… – kezdett rá megint a magas fickó.

– Én is figyelmeztetem, vegye le rólam a kezét. Saro Köztársaság polgára vagyok, és ez az út – bármi történt is – nyitva áll minden állampolgár számára. Maga nekem nem parancsolhat.

– Úgy beszél, mint egy professzor – nevette el magát az egyik fickó. – A jogairól sóderol.

A magas vállat vont.

– Egy professzorunk már van, ennyi bőven elég. És elég a dumából is. Fogjátok le és motozzátok meg! Tetőtől talpig.

– En… ged… jenek…

Valaki megmarkolta Theremon karját. Az újságíró ökle előrendült, bordák reccsenését hallotta.

Mindezt betéve tudta már: újabb csihipuhi vár rá, újból elpáholják. Mégis elszánta magát a küzdelemre. A következő pillanatban irtózatos pofont kapott, másvalaki a könyökét ragadta meg, közben hallotta Siferra ijedt, megbotránkozott sikoltását. Megpróbálta kiszabadítani magát. Ütött, és őt is megütötték, behúzta a nyakát, megpördült, mire újabb ökölcsapást kapott az arcába, hogy csillagokat látott…

– Hé, várjatok egy percet! – kiáltott valaki. – Hagyjátok abba! Butella, hagyd békén ezt az embert!

Fridnor! Talpin! Eresszétek el!

Milyen ismerős hang! Kié is lehet?

Az ellenőrök hátrahúzódtak. Theremon enyhén tántorogva pislogott föl a jövevényre.

Inas, nyúlánk, értelmes tekintetű fiatalember vigyorgott rá, ragyogó szeme csak úgy villogott piszkos arcában…

De még mennyire hogy ismeri!

– Beenay! – kiáltotta.

– Theremon! Siferra!

40.

Egy szempillantás alatt megváltozott a helyzet. Beenay meglepően otthonos fészekbe vezette kettejüket a barikád végében. Párnákkal, függönyökkel meg egy sor konzervdoboznak tűnő pléhdobozzal felszerelt kuckóba.

Karcsú, fiatal nő feküdt itt, bal lába pólyába bugyolálva pihent egy párnán. Szemlátomást legyengült, lázas állapotban volt, mégis halvány mosolyt villantott rájuk, mikor beléptek.

– Ugye, emlékszel Raissta 717-re, Theremon? Raissta, ez itt Siferra 89, a Régészeti Tanszékről.

Tudod, beszéltem neked róla… ő fedezte fel a régmúltban leégett városokat… Raissta, szerződéses házastársam – mutatta be egymásnak a hölgyeket.

Theremon néhányszor már találkozott Raisstával az elmúlt években, Beenayvel való barátsága idején.

Akkor azonban még más világ volt, aminek a jelenhez semmi köze. Most alig ismerte föl a lányt. Ő karcsú, csinos, mindig ápolt, jó megjelenésű nőre emlékezett. Most pedig… ez az összeaszott, megviselt nőszemély… a valamikori Raissta beesett szemű, csimbókos hajú árnyéka…!

Valóban néhány hét telt csak el az éj leszállta óta? Hirtelen úgy érezte, évek múltak el közben. Ha nem egy egész örökkévalóság… több földtörténeti kor…

– Van egy kis brandym dugiban, Theremon – szólalt meg Beenay.

Az újságíró szeme elkerekült.

– Komolyan? Tudod, mióta nem ittam egy csöpp szeszt sem? Látod, a sors iróniája, Beenay. Hogy épp te, a nagy bornemissza, akibe valaha úgy kellett belediktálnom az első pohár Tanót, épp te őrizd az utolsó üveg brandyt a világon!

– Siferra, neked is tölthetek?

– Épp csak egy kortyot kérek.

– Ennél több nem is jut senkinek.

És három, gyűszűnyi italt töltött ki.

– Beenay, mi ez az egész ellenőrzés história? – kérdezte Theremon, amint az alkohol melege kezdte átjárni testét.

– Nem tudod?

– Halvány fogalmam nincs róla.

– Hol jártatok az éj leszállta óta?

– Jobbára az erdőben. Aztán Siferra megtalált, amikor összekoccantam pár naplopóval, és elvitt az Egyetem Szentélyébe. Néhány napja meg a sztrádát járjuk, Amgandóba szeretnénk eljutni.

– Szóval akkor ti is tudtok Amgandóról?

– Méghozzá tőled és senki mástól – felelte Theremon. – Összeakadtam Sheerinnel az erdőben.

Közvetlenül azután járt a Szentélyben, hogy ti elmentetek, és megtalálta az üzenetedet. Ó elmondta nekem, én meg elmondtam Siferrának. Úgyhogy ketten vágtunk neki az útnak.

– Találkoztál Sheerinnel? – lepődött meg Beenay. – Hová tetted akkor?

– Nincs velünk. Néhány napja elváltunk… ő maga ment tovább Amgandóba, míg én Saróban maradtam, hogy Siferrát megtaláljam. Fogalmam sincs, mi történhetett vele… Kaphatnék még egy csöppecske brandyt, Beenay? Ha maradt még… Az állomásotokról kezdtél el beszélni.

A fiú újabb kortynyi italt töltött Theremonnak. Siferrát is megkínálta, de az a fejét zárta.

– Ha Sheerin egyedül indult el, feltehetően bajba került, igen komoly bajba – mondta a csillagász idegesen. – Amióta én itt vagyok, erre biztosan nem jött, és ez az egyetlen út vezet Saróból Amgandóba. Ki kell küldenünk felderítőket a keresésére. Ami pedig az ellenőrzést illeti, mostanában ez járja. A miénk is hivatalos Ellenőrzőállomás. Minden tartomány elején van egy, amelyen a Nagy Déli Autósztráda áthalad.

– De hát csak néhány mérföldre vagyunk Saro Citytől – csodálkozott Theremon. – Ez itt még Saro tartomány, Beenay!

– Csak volt. A régi közigazgatás teljes egészében összeomlott. Saro Cityn – már ami maradt belőle – különböző csoportok osztoznak… Úgy hallom, a Láng Apostolai jókora karéjt lekanyarítottak belőle maguknak. Az erdő és az Egyetem körüli területet pedig valami Altinol uralja, aki amolyan félkatonai csoportosulást irányít. Azt hiszem, Tűzoltóosztagnak titulálják magukat. Talán láttátok is őket.

– Néhány napig a tisztjük is voltam – mondta Siferra. – Ez a zöld sál a nyakamban a hivatalos tiszti jelvényük.

– Akkor ismered a helyzetet – mondta Beenay. – A közigazgatás régi rendje elemeire esett szét, s helyette számtalan új, gomba módra szaporodó kormányocska termett elő a semmiből. Ez például most az Újjászületés tartomány. Körülbelül hét mérföld tartozik a fennhatósága alá a sztrádán. Azon túl ott van Istenföldje meg a Napsugár tartomány, és azon is túl… hm… elfelejtettem a nevüket. Amúgy is napról napra változik az ábra, ahogy az emberek továbbvándorolnak.

– És az ellenőrök? – firtatta Theremon.

– Ez a legújabb hóbort. Az emberek betegesen félnek a gyújtogatóktól, egész üldözési mániává fajult a félelmük. Tudod, kik a gyújtogatok? Az olyan buggyantak, akik számára az Éj csupán remek móka, és azóta is felperzselnek mindent, ami az útjukba kerül. Tudomásom szerint Saro City egyharmada valóban a napfogyatkozás éjszakáján égett le, a pánikba esett lakosok fejvesztett erőfeszítése nyomán, hogy a Csillagokat elűzzék. Más része azonban azóta lett a lángok martaléka, jóllehet a Csillagoknak már se híre, se hamva. Beteg dolog, mondhatom. így azok, akik többé-kevésbé épelméjűek maradtak – ha ez megnyugtat, te is közéjük sorolhatod magad –, mindenkitől elkobozzák a tűzszerszámokat. Tilos tehát gyufát, öngyújtót, tűpuskát hordani magunknál, bármit, amivel tüzet lehet gyújtani…

– Ugyanez megy a peremvárosokban – szólt közbe Siferra. – Erre alakult a Tűzoltóosztag. Altinol és az emberei maguknak tartják fent a jogot a városban a tűzrakásra.

– Engem meg megtámadtak az erdőben, amikor ebédet akartam főzni magamnak – toldotta meg Theremon. – Gondolom, azok is az ellenőrökhöz tartozhattak. Agyonvertek volna, ha Siferra és a tűzoltói nem érnek oda idejében a megmentésemre. Szakasztott, ahogyan te is kirángattál a bajból.

– Nem tudom – mondta Beenay –, kikbe botlottál az erdőben. Errefelé azonban az Ellenőrzőállomások oldják meg ugyanezt a problémát. Amolyan össznépi társasjátékká vált a dolog: mindenki ellenőriz mindenkit, megállás nélkül. Aki él, az gyanús, nincs kegyelem. Úgy terjed az egész, mint valami fertőző betegség, a félelem ragálya. Csupán kiválasztott csoportok, mint amilyen Altinolé, hordhatnak magukkal tűzgyújtó eszközöket. A határállomások – jelenlegi állapotukban – kivétel nélkül megkövetelik ezek beszolgáltatását. Legjobb, ha nálam hagyod a tűpuskáitokat, Theremon. Ha nálatok marad, sosem juttok el Amgandóba.

– De nélkülük sem – felelte a másik. Beenay vállat vont.

– Vagy igen, vagy nem. Délnek tartva azonban előbb-utóbb be kell szolgáltassátok őket. A legközelebbi Ellenőrzőállomáson már nem leszek ott, hogy leszereljem az őröket.

Theremon barátja szavait latolgatta.

– Hogyhogy így hallgatnak rád? Csak nem te vagy itt a góré?

– Még hogy góré? – nevetett föl Beenay. – Ugyan. Tisztelni viszont tisztelnek. Én vagyok a. házi tudósuk. Tudod, ugye, hogy van ahol az egyetemieket ki nem állhatják? Ha rájuk akadnak, meglincseli őket a lökött söpredék, mert a buggyantak az hiszik, mi okoztuk a napfogyatkozást, és egyetlen szavunkkal újra rájuk hozhatjuk. Itt azonban más a helyzet. Itt hasznukra vagyok az eszemmel – én fogalmazom például a környező tartományokba menesztett hivatalos üzeneteket, én szerelem meg az elromlott szerkentyűiket. Megnyugtatom az embereket, miért nem kell újabb kétezer esztendőig a Csillagok visszatértétől tartaniuk. Ezt nagyon szívesen hallják. Ezért hát letelepedtem közöttük.

Etetnek minket, gondot viselnek Raisstára, én meg rájuk. Gyümölcsöző szimbiotikus kapcsolat.

– Sheerin azt mondta, Amgandóba indultatok – jegyezte meg Theremon.

– Így is volt – felelte a fiú. – A magunkfajtának Amgandóban a helye. De akadt egy kis gond útközben.

Az imént meséltem, hogy a lököttek egyetemi emberekre vadásznak és meglincselik őket. Mi is majdnem pórul jártunk, amikor a déli külvárosokban a sztráda felé igyekeztünk. Az erdő déli végében a kertvárosokat ilyen dühöngő őrültek foglalták el.

– Mi is beléjük futottunk – bólintott Theremon.

– Akkor tudod, miről beszélek. Egész sereg gyűlt körénk. Már a beszédmódunkról is tudták, kivel van dolguk, aztán az egyikük fel is ismert engem… a te cikkedből, Theremon! Még abból az időből, amikor interjút kértél tőlem a napfogyatkozásról. Rögtön közölte, hogy az Obszervatóriumból való vagyok, és én bűvöltem elő a Csillagokat – Beenay egy pillanatra a távolba révedt. – Közel jártunk ahhoz, hogy lámpavasra húzzanak minket. Meg is tették volna, ha közbe nem lép az isteni gondviselés, úgymond.

Újabb banda bukkant ugyanis föl – gondolom helybéli riválisaik –, és üvegekkel dobálták őket, meg konyhakésekkel hadonásztak. Felhasználtuk az alkalmas pillanatot Raisstával, és megléptünk. Ezek a buggyantak olyanok, akár a gyerekek, nem tudnak sokáig egy dologra figyelni. Hanem a felégett házak közti szűk sikátorban Raissta megvágta a lábát valami üvegcseréppel. És amire idáig elvergődtünk, annyira elüszkösödött a seb, hogy nem tudott járni.

– Értem – mondta Theremon. S magában hozzátette: – Nem csoda hát, hogy olyan pokolian néz ki.

– Szerencsénkre az Újjászületés tartomány határállomásának épp egy magamfajta tudósra volt szüksége. Befogadtak hát. Egy hete élünk itt, de az is lehet, hogy tíz napja. Ha minden jól megy, Raissta egy, vagy inkább két hét múlva felgyógyul annyira, hogy nekivágjunk az útnak. Akkor az itteni tartományi főnök majd útlevelet ír nekem, amivel biztonságban átjuthatunk a hátralévő néhány tartományon. Mi is elindulunk Amgandóba. Addig szívesen látunk, együtt mehetnénk tovább délnek.

Mindenképpen biztonságosabb volna valamennyiünknek… Engem keresel, Butella?

Az a magas fickó dugta át fejét Beenay kis fészkének függönyén, aki Theremon megmotozásával próbálkozott.

– Hírnök jött, professzor. A városból hozott híreket a Császári tartományon keresztül. De nem sokat értünk belőle.

– Hadd látom – mondta az asztronómus, és összehajtott papírfecnit vett át a férfitól. Majd Theremonhoz fordulva folytatta: – Állandó futárszolgálat működik az egyes tartományok között. A Császári tartomány északkeletre van a sztrádától, és egészen a városig nyúlik. A legtöbb ellenőrünk hadilábon áll a betűvetéssel. A Csillagok valamiként az íróolvasó központjukat károsíthatták.

Aztán, amint tanulmányozni kezdte a papírost, elhallgatott. Közben egyre magasabbra szaladt a szemöldöke, előrebiggyesztette az ajkát, és az Éj utáni világ minősíthetetlen macskakaparásáról meg helyesírásáról motyogott valamit. A következő pillanatban egészen elsötétült az arckifejezése.

– Nagy isten! – kiáltotta. – Pont ezeknek a nyomorult, kretén alakoknak kell most…

Keze vadul remegett, és villámló szemmel nézett Theremonra.

– Beenay! Mi történt? – kérdezte az újságíró. A fiú komoran felelt:

– A Láng Apostolai felénk tartanak. Hadsereget gyűjtöttek, és Amgandóba igyekeznek, letarolván maguk előtt az időközben alakult kormányocskákat. Amgandóba érve pedig nyilván megsemmisítik az ott alakult kormánytestületet, hogy a Köztársaság egyedüli törvényes urainak kiáltsák ki magukat.

Theremon érezte, amint Siferra ujja a karjába mélyed. Feléfordult, látta az arcára kiüld rettenetet.

Tudta, maga sem festhet sokkal különbül.

– Felénk… tartanak… – motyogta. – Az Apostolok hadserege.

– Theremon, Siferra… azonnal tovább kell indulnotok! – rendelkezett Beenay. – Haladéktalanul. Ha itt érnek benneteket az Apostolok, minden elveszett.

– Menjünk Amgandóba, úgy gondolod? – kérdezte Theremon.

– Pontosan. Méghozzá egyetlen perc késedelem nélkül. A Szentélyben összegyűlt összes egyetemi ember ott van, meg a Köztársaság minden művelt koponyája. Figyelmeztetnetek kell őket, hogy szóródjanak szét szaporán. Ha Amgandóban éri őket Mondior, egyetlen csapással megsemmisíti minden jövőben alakítandó törvényes kormány magvát. Akár még tömeges kivégzéseket is elrendelhet az egyetemiek között… Ide süssetek, írok nektek egy útlevelet, amivel baj nélkül átlábolhattok a hátralévő pár állomáson. Hanem ha kiértek a fennhatóságunk alól, engedjétek, hogy megmotozzanak benneteket, és menjetek tovább egyenest dél felé. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ilyen másodlagos kérdések feltartóztassanak bennünket. Muszáj figyelmeztetnünk az amgandóiakat, Theremon!

– És veled mi lesz? Te itt maradsz? A fiú elgondolkodott.

– Mi mást tehetnék?

– De… ha… ideérnek az Apostolok…

– Ha ideérnek, azt csinálnak velem, amit akarnak. Vagy azt javaslód tán, hagyjam magára Raisstát, és szökjem veletek Amgandóba?

– Hát… nem…

– Nincs más választásom. Érted? Itt kell maradnom a feleségemmel.

Az újságírónak megfájdult a feje. Aszemét dörzsölgette.

– Nincs más választásunk, Theremon – mondta Siferra is.

– Tudom, tudom. Mégis, még elgondolni is rossz, hogy Mondior meg a bandája olyan értékes emberre tegye rá a kezét, mint Beenay… esetleg ki is végezze…

Az asztronómus elmosolyodott, és egy pillanatra Theremon karjára telte kezét.

– Ki tudja? Meglehet, Mondior is megtart magának pár tudóst háziölebként. Akárhogy is van, lényegtelen, mi történik velem. Itt a helyem Raissta mellett. Nektek meg a sztrádán… szedjetek hát ayakatokba a lábatokat, ahogyan csak bírjátok! Most megetetlek benneteket, és kaptok tőlem valami takaros, kellőképpen hivatalos küllemű papírost. Azután pedig indulás! – elhallgatott egy pillanatra. –

Tessék, ezt megérdemled – mondta, és Theremon üres poharába töltötte a brandy csekélyke maradékát. – No, isten, isten, cimbora!

41.

Az Újjászületés és a Hat Nap közötti határállomáson minden baj nélkül jutottak keresztül. A határőr, aki a mindenestül letűnt régi világban tán ügyvéd vagy könyvelő lehetett, csak rápillantott Beenay cirkalmas aláírására az útlevelükön, bólintott, és engedte is őket tovább.

Két napra rá viszont, a Hat Nap tartományból Istenföldjére való átkelés már nem volt ilyen egyszerű. A határőrök itt inkább afféle útonállóknak tűntek, akiktől nyugodtan kitelt volna, hogy szó nélkül áthajítsák a két vándort a sztráda peremén. Egy végtelenbe nyúló pillanatig ezzel is számolniuk kellett, miközben Theremon úgy lengette a papírost az orruk előtt, akárha varázsigét tartalmazna. S a varázslat, ha nem is maradéktalanul, de hatott.

– Ez valami igazoló írás? – kérdezte a főzsivány.

– Igen, ez az útlevelünk. Az ellenőrzés alóli felmentésünk.

– Kitől való?

– Beenay 25-től, az Újjászületés tartomány főellenőrétől. Két tartományra vannak innen a sztrádán.

– Tudom, hol van az Újjászületés tartomány. Olvassa föl!

– „Mindazoknak, akiket érint, tudtul adom – olvasta Theremon – , hogy a Theremon 762 és Siferra 89 nevezetű egyének Saro City Tűzoltóosztagának törvényesen kinevezett követei, ily módon jogukban áll…”

– Tűzoltóosztag? Az meg mi? – kérdezte a parancsnok.

– Altinolék – dörmögte az egyik zsivány.

– Ahá – s a főnök fejével a vándorok oldalán himbálódzó tűpuskák felé bökött. – Altinolnak tehát az a kívánsága, hogy a tartományokon átrándulva egész országrészeket borítsanak lángba?

– Sürgős küldetésben járunk: üzenetet viszünk az Amgando Nemzeti Parkban egybegyűlteknek – mondta Siferra. – Létfontosságú üzenetet – és megérintette zöld sálját. – Tudja, mit jelent ez? Az a feladatunk, hogy elejét vegyük a tűzgyújtásnak, nem hogy magunk gyújtogassunk. Ha nem érünk oda Amgandóba idejében, a Láng Apostolai végigvonulnak ezen a sztrádán, és mindent lerombolnak, amit eddig maguk megpróbáltak megépíteni.

Mindez meglehetősen zagyva beszéd – gondolta Theremon. Mert végül is mi köze a távoli Amgandónak e parányi északi köztársaságok lelki üdvéhez? Bármilyen zavarosak voltak azonban Siferra szavai, mégis pontosan azt a szenvedélyes, meggyőző hangot ütötte meg, amit a helyzet követelt.

A szónoklat után rövid hallgatás következett, miközben a határőr megpróbálta megérteni, miről is van szó. Ezt ingerült homlokráncolás és tanácstalan pillantás követte. Aztán csaknem szenvedélyes sürgetéssel noszogatta tovább őket:

– Jó. Menjenek. Kotródjanak innen, de még egyszer a Hat Nap tartományba ne tegyék a lábukat, mert megbánják. Még hogy Apostolok! Még hogy Amgando!

– Igazán köszönjük – mondta Theremon enyhe gúnnyal, ám Siferra menten karon ragadta, és sietve átkormányozta a határőrállomáson, mielőtt megint bajba keverednének.

A sztrádának ezen a szakaszán gyorsan haladtak előre, egy nap több mint tíz mérföldet is megtettek.

A Hat Napnak, Istenföldjének, továbbá Napsugárnak elkeresztelt tartományok polgárai buzgón takarították el a Nagy Déli Autósztrádát az Éj leszállta óta elborító roncsokat. Bizonyos távolságokban ugyan barikádok emelkedtek, hogy feltartóztassák az utazókat határállomások között azonban könnyen esett a járás, nem kellett többé a roncshegyek között csúszni-mászni.

A halottakat is összeszedték és eltemették. Az élet lassanként kezdett visszatérni a civilizált kerékvágásba. Normálisnak azonban távolról sem volt mondható.

A sztrádát szegélyező vidéken mind kevesebb és kevesebb tüzet láttak, leégett várost azonban annál többet. A menekülttáborok szinte mérföldenként érték egymást. Útközben a vándorok le-lepillantottak az alant vánszorgó, céltalanul kóválygó nyomorultakra, akik mintha ötven évet öregedtek volna azon a szörnyű éjszakán.

Az új tartományok voltaképpen ezekből a táborokból állnak – jött rá Theremon – melyek sorát a Nagy Déli Autósztráda fűzi egymásra. Minden szemétdombnak megszületett a maga kiskirálya, aki hat, nyolc, akár tíz mérföldre is uralja az út egy-egy szakaszát meg annak közvetlen környékét. Hogy eme újdonsült tartományok keleti vagy nyugati határain túl mi van, azt senki sem tudta volna megmondani.

Megszűnt minden összeköttetés az országrészek között.

– Vajon a kormány tényleg semmiféle szükségintézkedésre nem gondolt? – tette föl a kérdést Theremon, inkább csak úgy a levegőbe, sem mint Siferrának. Mégis kapott választ.

– Athor jóslata túl fantasztikus volt a kormány számára ahhoz, hogy komolyan vegyék. És csupán Mondiorék kezére játszottak volna, ha elismerik: a Sötétség ilyen rövid idő leforgása alatt valóban elpusztíthat egy egész civilizációt. Különösen, hogy az Apostolok szinte napra-órára megjövendölték az érkezését.

– De hát a napfogyatkozás is…

– Igen, némely magas állású kormányhivatalnok talán volt olyan értelmes, hogy megértette a diagramok üzenetét, hitt tehát a napfogyatkozásban meg az ezt követő Sötétségben. A Csillagokról azonban nem szólt a fáma. Ezt akkoriban mindenki az Apostolok fantazmagóriájának tekintette, emlékszel? És még ha a kormány számításba vette volna is a Csillagokat, a hatásukat senki emberfia nem látta előre.

– Sheerin igen – mondta Theremon.

– Nem, még ő sem. Gőze nem volt róla. Sheerin a Sötétség szakembere, nem annak a hihetetlen tündöklésnek, ami egyik pillanatról a másikra betöltötte az eget.

– Akkor is – makacskodott Theremon – ha az ember végignéz ezen a romboláson és káoszon… nyilván igazolni szeretné, hogy mindez nem volt törvényszerű, valamiképp elkerülhető lett volna.

– Mégsem kerültük el, és ez a lényeg.

– Legközelebb talán sikerül. Siferra felnevetett.

– Úgy érted 2049 év múlva? Reméljük, használhatóbb figyelmeztetést hagyunk az utókorra, mint a Jelenések könyve.

Megfordult, és szorongva kémlelte a hosszan kígyózó sztrádaszakaszt, ahol az elmúlt pár napban erőltetett menetben végigjöttek.

– Attól félsz, hogy mögöttünk vágtatnak az Apostolok? – kérdezte Theremon.

– Miért, te nem? Még több száz mérföldre vagyunk Amgandótól, akármennyire is felgyorsult mostanában a tempónk. Mi lesz, ha utolérnek minket, Theremon?

– Nem érhetnek utol. Egy egész hadsereg nem mozoghat úgy, mint két egészséges, mindenre elszánt ember. Ők is csak gyalog járnak, mint mi. Meg aztán el is kell látni a csürhéjüket, ami újabb időt jelent.

– Remélem.

– Azonkívül a hír úgy szólt: az Apostolok minden közbeeső tartományban megállnak, hogy uralmuk alá hajtsák. Azoknak a kiskirályoknak a letörése pedig tenger sok időbe kerül. Hacsak nem keveredünk valami váratlan bajba, hetekkel előttük érünk oda Amgandóba.

– Mit gondolsz, mi lesz Beenayékkel? – kérdezte Siferra egy idő után.

– Beenay talpraesett srác. Szerintem kifundálja majd, hogyan tegye hasznossá magát Mondior számára.

– És ha mégsem megy?

– Siferra, mondd, tényleg arra van szükségünk, hogy fölöslegesen emésszük magunkat olyasmi miatt, amin egy csöppet sem tudunk változtatni?

– Elnézést – mondta a nő élesen. – Nem tudtam, hogy ilyen tüskés kedvedben lellek.

– Siferra…

– Hagyjuk. Meglehet, én vagyok harapós kedvemben.

– Meglásd, minden jóra fordul. Beenaynek és Raisstának egy haja szála sem görbül. Mi meg idejében odaérünk Amgandóba, hogy figyelmeztessük az ottaniakat. Azért sem engedjük, hogy a Láng Apostolai csak úgy lerohanják a világot.

– Na igen, persze, és a holtak is kikelnek sírjaikból, és csiribí-csiribá, visszaváltozik minden. Ó, Theremon, Theremon… – és elcsuklott a hangja.

– Igazad van – hajtotta le fejet a férfi.

– Mondd, mit csináljunk?

– Majd jól rákapcsolunk, azt csináljuk. És nem nézünk hátra. Abból csak baj lesz.

– Nem bizony – mondta Siferra, és elmosolyodván kézen fogta a férfit. Csöndben mentek tovább.

Bámulatos – tűnődött Theremon – mennyire belejöttek a gyaloglásba. Az első napokban, amikor azokat a roncshegyeket kellett megmászniuk, minden mozdulat külön erőfeszítést igényelt. Testük hevesen tiltakozott a megterhelés ellen. Most viszont úgy menetelnek előre, mint két, gyaloglásra tervezett gép. Siferra lába majdnem olyan hosszú, mint az övé. Csak mennek egymás oldalán, hatékonyan dolgozó izmokkal, miközben szívük kitartóan pumpálja ereikbe a vért, s tüdejük is hibátlan ritmusban tágul és húzódik össze. Bal, jobb, bal. Bal, jobb, bal…

Ennek ellenére több száz mérföld van még előttük. Evvel a tempóval hamar a végére érnek: talán még egy havi út vagy ennél is kevesebb.

Ezen a vidéken, mindjobban távolodva a várostól csaknem teljesen tiszta volt az út. Feltehetően jóval kevesebben jártak erre a katasztrófa idején, így a sofőrök biztonságban elmenekülhettek.

A halárállomások is egyre ritkultak. A tartományok jóval nagyobb területeket fogtak át ezen a gyéren lakott vidéken, és lakóik sem fárasztották magukat olyan tekervényes műveletekkel, mint az utasok ellenőrzése. Az utóbbi öt napban mindössze kétszer zaklatták őket. A többi határállomáson csak intettek, hogy mehetnek tovább. Beenay igazolását meg sem nézték.

Még az időjárás is nekik dolgozott. Csaknem mindig kellemes volt az idő, s ha akadt is néha futó zápor, nem akadályozta őket igazán. Gyalogoltak négy órát, megálltak uzsonnázni, aztán mentek újabb négy órát. Megvacsoráztak és aludtak vagy hat órát – hogy reggelre kelve folytassák útjukat az előbbi menetrend szerint. A napok rendületlenül követték egymást az égen, mint időtlen idők óta mindig. Előbb Trey, Patru és Dovim volt fent, majd meg Onos, Sitha és Tano. Megint máskor csak a két ikernap, esetleg a négy nap egyszerre – végtelen vonulás az ég nagy forgószínpadán.

Theremonnak fogalma sem volt, hány napja vannak úton. Az időpontok, a naptár, a napok, hetek, hónapok számontartása idejétmúlt ócskaságnak tűnt szemében. Mi több még terhesnek és fölöslegesnek is tartotta, egy letűnt világ csökevényének.

Siferra, kilábolva korábbi szorongásából ismét visszanyerte jókedvét.

Talán melléjük szegődött a szerencse. Talán baj nélkül elérnek Amgandóba.

Most valami Forrásvölgy vagy Szépliget nevezetű vidéken haladtak át; ahány emberrel találkoztak, mind másként emlegette. Köröskörül megművelt földek, hullámzó rónák terültek el szemük előtt.

Errefelé, hál’istennek nem sok nyoma látszott a pokoli pusztításnak, ami a városokat sújtotta. Időnként egy-egy leégett csűrt láttak, vagy gazdátlanul kóborló tanyasi állatokat, de ez volt minden. A friss, üde levegő a mezők illatát hordozta, még a napsugár is elevenebben tűzött a fejük fölött. Talán ez a szinte kísértetiesen csöndes környék nagyobb szerencsétlenség nélkül úszta meg az Éjszakát.

– Eljutottunk már az út feléig? – kérdezte Siferra.

– Meg nem egészen. Már jó ideje nem látok útjelző táblát, de az a gyanúm, hogy…

Ám nem folytatta.

– Mi baj, Theremon?

– Oda nézz! Ott jobbra. Arra az országútra, ami nyugat felől fut a sztrádába.

Átkandikáltak az úttest peremén. Alattuk vagy száz lépés távolságra hosszú teherautókonvoj állomásozott egy alsóbbrendű út szélén, ott, ahol az egy bekötőúttal a főútvonalba csatlakozott.

Mellettük nagy, sürgő-forgó tábor: sátrakkal, s magasan lobogó tábortűzzel, amely körül néhány tűzifát aprító alak szorgoskodott.

A táborlakók lehettek úgy két-háromszázan. Valamennyien fekete csuhát viseltek.

Theremon és Siferra döbbenten néztek össze.

– Apostolok! – suttogta a nő.

– Igen. Húzódj le, bújj el a korlát mögé!

– De hát hogy jutottak el idáig? A sztráda másik végén lehetetlen az autóforgalom!

Theremon megrázta a fejét.

– Nem is a sztrádán jöttek. Nézz végig ezen a tömérdek teherautón! Az meg ott épp most futott be, látod? Nagy istenek, milyen szokatlan látvány egy mozgó jármú! Meg a motorzúgás hangja, ennyi idő után! – érezte, hogy végigfut hátán a hideg. – Volt annyi sütnivalójuk, hogy összeszedjék ezt a konvojt sértetlen autókból meg a hozzá való üzemanyagot. És, amint látod, kis mellékutakon jöttek idáig. Most viszont feljönnek majd a sztrádára, ami gondolom egészen Amgandóig simán járható. Estére talán már a nyakunkban is lesznek.

– Estére! Theremon, mondd, mit csináljunk?

– Nem tudom. Egyetlen lehetőségünk még maradt, azt hiszem… Mi volna, ha lemennénk, és megpróbálnánk megszerezni az egyik teherautót? Akkor mi is kocsival mehetnénk. Még ha két órával érünk is be az Apostolok előtt, a többség akkor is megmenekülhet. No, mit gondolsz?

– Talán – mondta Siferra. – Elég őrült ötletnek hangzik ugyan. Hogyan tudnánk ellopni a teherautót?

Abban a pillanatban, amint meglátnak, tudják, hogy nem tartozunk közéjük, és nyakon csípnek.

– Tudom, tudom. Hadd gondolkozzam. – Majd pillanatnyi fontolgatás után folytatta: – Ha elkaphatnánk pár Apostolt a többiektől távol, és beöltöznénk a csuhájukba… ha kell akár le is puffanthatjuk őket… azután egyszerűen odasétálnánk az egyik kocsihoz, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, és felhajtanánk a sztrádára…

– Két perc múlva utánunk erednek.

– Lehet. Ha viszont elég higgadtan viselkedünk, azt gondolhatják, hogy semmi rendhagyó nem történt, ez is a terv része… mire rájönnek az ellenkezőjére, mi már ötven mérfölddel arrább járnánk. – Mohón pillantott Siferrára. – No, mi a véleményed? Mi más reményünk maradt? Kutyagoljunk tovább Amgandóba, amikor nekünk hetekbe lelik odaérnünk, ezek meg pár óra alatt befutnak?

Siferra úgy nézett rá, mintha elment volna az esze.

– Hogy kézre kerítsünk egy csomó Apostolt… elcsaklizzuk a teherautójukat… aztán elfüstöljünk Amgandóba… jaj, Theremon, ez nem fog menni. Te is nagyon jól tudod.

– Jól van – mondta a férfi kurtán. – Maradj hát itt. Meg; próbálom egyedül. Nincs más kiút, Siferra!

Kétrét görnyedve futni kezdett a sztráda oldalában a leágazás felé.

– Ne… várj… Theremon…

Hátranézett Siferrára, és elvigyorodott.

– Jössz mégis?

– Igen. Hanem akkor is őrület ez az egész.

– Tudom. De mi mást tehetnénk?

Siferrának persze igaza volt: ennél őrültebb tervet elképzelni sem lehetett. Mégsem volt más választásuk. Beenay nyilvánvalóan hamis hírt kapott: az Apostoloknak sosem volt szándékában, hogy tartományról tartományra végigaraszolják a Nagy Déli Autósztrádát, ehelyett hatalmas, felfegyverzett seregükkel egyenesen Amgandót célozták meg. Ha némi kerülőt jelentenek is a mellékutak, ezek legalább járhatók gépkocsik számára.

Amgando sorsa tehát megpecsételődött. A világ Mondior embereinek kezére kerül.

Hacsak… hacsak…

Theremon sosem hitte magát nagy hősnek. A hősök az interjúalanyai voltak – csupa olyan fickó, aki a körülmények nyomására a legtöbbet hozta ki magából. Csodaszámba menő tetteikhez hasonlatos vállalkozások sikeres végrehajtásáról azonban közönséges földi halandó nem is álmodhatott. És lám, ebben a feje tetejére állt világban most ő maga próbálkozik a csuklyások kijátszásával, egy katonai teherautó elcsenésével, Amgando népének megmentésével…

Őrültség! Tökéletes őrültség.

De hátha éppen ezért válik be. A kutya sem számít rá, hogy két ember előkerül a semmiből ebben a békés, idilli környezetben, és teherautóra pattan.

Leóvakodtak hát a leágazáson, Theremon néhány lépéssel elől járt. Köztük és a tábor között sűrűn benőtt mező húzódott.

– Talán – suttogta a férfi – ha átkúszunk itt a magas fű között, leüthetünk néhány erre kószáló Apostolt, mielőtt bármit is észrevennének.

Hasra vágta magát, és kúszni kezdett a tábor irányába.

Siferra közvetlenül a nyomában.

Tíz yard. Húsz. Tovább, tovább, fejet lesunyva kúszni addig a kis buckáig ott, ott aztán megpihenni… és várni… várni…

Ekkor azonban megszólalt egy hang, közvetlenül a háta mögött:

– Nézzétek! Csak nem valami különleges kígyófajta? Theremon hátrapillantott, és elakadt a lélegzete.

Ti istenek! Hét vagy nyolc Apostol a hátában! Honnan a pokolból kerültek ezek elő? Piknikeztek itt a mezőn? Min másztak itt keresztül szent tudatlanságukban?

– Fussunk! – kiáltotta oda Siferrának. – Te erre… én arra…

És balra száguldott, a sztrádát alátámasztó pillérek felé. Talán nem érik utol… eltűnhet az út túloldalán kezdődő erdőben.

Nem, nem. Hiába volt gyors, ők még gyorsabbak voltak. Látta, mint közelednek feléje.

– Siferra! – rikoltotta. – Fuss tovább! Fuss… tovább!

A nőnek talán sikerült elszöknie előlük, hiszen sehol sem látta. Az Apostolok körülfogták. Tűpuskájáért nyúlt, mire egyikük azon nyomban lefogta a karját, a másik pedig rávetette magát. A fegyvert kicsavarták a kezéből. Lábak kutakodtak a bokája körül. Elgáncsolták. A földre bukott, meghemperedett a porban, majd föltekintett. Kámzsával övezett, merev, mosolytalan arcokat látott. Az egyik Apostol saját tűpuskájával tartotta sakkban.

– Keljen föl! – szólt rá a szerzetes. – Lassan. Kezeket fel! Nehézkesen feltápászkodott.

– Ki maga? Mit keres itt? – kérdezte az Apostol.

– Környékbeli vagyok. A feleségemmel épp átvágtunk itt a földeken hazafelé…

– A legközelebbi tanya öt mérföldre esik innen. Igencsak hosszú séta.

A szerzetes a tábor felé bökött fejével.

– Velünk kell jönnie! Folimun nyilván látni akarja.

Folimun!

Úgy, szóval túlélte a napfogyatkozást a gazfickó! És most ő vezeti Amgando ellen a sereget!

Theremon körbekémlelt. Siferrának sehol semmi nyoma. Remélte, sikeresen visszajutott a sztrádára, és amilyen gyorsan csak tud, útban van Amgando felé. Sovány remény, de az egyetlen, ami maradt.

Az Apostolok a tábor felé masíroztak vele. Kísérteties élmény volt ennyi kámzsás alakot látni maga körül. Pedig figyelemre sem méltatták, amint őrei a legnagyobb sátor felé tuszkolták.

Folimun egy lócán ült a sátor mélyén, és egy nyaláb papírost lapozgatott. Jegesen ragyogó kék szemét Theremonra szegezte, s vékony, éles metszésű arcát egy pillanatra meglágyította a rajta átfutó mosoly.

– Theremon? Maga itt? Mi szél hozta erre…, csak nem a Krónikának tudósít?

– Délnek tartok, Folimun. Kis levegőváltozásra van szükségem a városi ribillió után. Nem szólna ezeknek a gengsztereknek, hogy engedjenek el?

– Engedjék szabadon! – szólt rá embereire Folimun. – Szóval, hova igyekszik? Szabad érdeklődnöm az úticélja felől?

– Ez magát úgysem érdekli.

– Hadd ítéljem meg magam. Ugye, Amgandóba megy, Theremon?

A fogoly hűvös oldalpillantást vetett a szerzetesre.

– Nem látom okát, miért kellene önnek bármit is elmondanom.

– Azok után, hogy az interjúink során én mindent kendőzetlenül ön elé tártam?

– Milyen fura nézőpont.

– Theremon, tudni akarom, hova megy!

Húzd az időt – gondolta az újságíró – húzd, amíg lehet.

– Egyetlen kérdésére sem vagyok hajlandó válaszolni. Kizárólag Mondiorral vagyok hajlandó tárgyalni

– felelte szilárd, határozott hangon.

Folimun egy pillanatra elnémult. Majd ismét futó mosoly suhant át az arcán, ami váratlanul viharos nevetéssé terebélyesedett. Először hallom nevetni ezt az alakot – gondolta Theremon.

– Mondior? – szólalt meg aztán az Apostol, és szeme csillogott jókedvében. – Nincs itt semmiféle Mondior, barátocskám. Soha nem is volt.

42.

Siferra alig hitte el, hogy megmenekült, pedig hát ez történt.

A rájuk törő Apostolok zöme Theremont vette üldözőbe. Hátrapillantva látta, amint körülfogják, miként a zsákmány körébe gyűlő kopók. Végignézte, amint leütötték, és nyilván foglyul ejtették.

Neki mindössze két üldöző jutott. Az egyiknek futás közben hirtelen megperdülve keményen az arcába öklözött, mire az vérző orral felbukott. A másik kövér, behemót alak volt, akinek láthatóan nehezére esett a mozgás; ezt pillanatok alatt maga mögött hagyta.

A sztráda felé futott, ahonnan jöttek. De nem tűnt bölcs dolognak visszamenni az úttestre. Itt túlságosan szem előtt volna, és a leágazásokon kívül a menekülésre sincs mód. Előbb-utóbb csapdába kerülne. Ha úttorlaszra már nem is számíthat, az Apostolok könnyűszerrel utolérhetik teherautóikkal.

Nem, az út túlfelén húzódó erdőbe kell futnia. Gépkocsival oda nem mehetnek utána. Minden további nélkül elrejtőzhet az alacsony cserjésben, amíg kigondolja, mi a teendő.

De tehet-e egyáltalán valamit?

El kell ismernie, akármilyen vad is Theremon terve, mégis ez az egyetlen reménységük. Igen, el kell lopnia egy teherautót, Amgandóba hajtani vele, és figyelmeztetni a veszélyre az ottaniakat, mielőtt az Apostolok hadserege ismét útra kelne.

Azt is tudta azonban, ennek nem az a módja, hogy lábujjhegyen az egyik kocsihoz lopódzik, magára csapja az ajtaját, és elhajt vele. Az Apostolokat ilyen könnyen nem lehet átejteni. Fegyverrel kell rábírnia valamelyiket, hogy adja át neki a slusszkulcsot. Ehhez azonban előbb kézre kell kerítenie egy magányosan kószáló szerzetest, bele kell bújnia a csuhájába, s álruhában a táborba lopózva keresnie valakit, akivel kinyittathatja az egyik teherkocsit…

Elfacsarodott a szíve. A terv kivihetetlennek tetszett. Ezzel az erővel akár Theremont is megkísérelhetné kiszabadítani… bemasírozhatna kivont fegyverrel, túszokat ejthetne a csuhások közül, követelvén társa azonnali szabadon bocsátását… csak hát ennél nagyobb ostobaságot még nem látott a világ. Melodrámába illő fordulat, ponyvaregények harsány dramaturgiai fogása…

De hát mitévő legyek? Mihez kezdjek akkor? – tépelődött

Lekuporodott a sűrű, hosszú, szőrös levelű cserjék közé, és várt. Az Apostolok semmi jelét nem adták, hogy tábort kívánnának bontani. Tábortüzük füstje továbbra is vidáman kunkorodott az alkonyati égnek, és a teherautók is ott parkoltak az út szélén.

Lassan leszállt az este. Onos már eltűnt az égboltról, s Dovim is alábukóban volt a szemhatáron.

Csupán a legellenszenvesebb két nap, a zordon, lehangoló Tano és Sitha vetette a vidékre hideg fényét az univerzum sarkából. Vagyis hát – gondolta Siferra – amit annak hittek a Csillagok kigyúlta előtti, rég letűnt napokban, mielőtt megtudták volna, milyen hatalmas, végtelen is az univerzum.

Egyik óra pergett a másik után, de bárhogy törte is fejét, nem lett okosabb. Amgando elesik, ha nem akad valaki, aki megvigye a vészhírt… ő viszont semmi módon nem körözheti le az Apostolokat.

Theremon megmentése ugyanolyan képtelen ötletnek látszott. Az autólopás alig tűnt kisebb esztelenségnek.

Mi legyen hát? Nézze végig ölbe tett kézzel, amint az Apostolok uralmuk alá hajtják a világot?

Nem, nincs kiút.

Egyszer már ott tartott, hogy besétál a táborba, megadja magát, és kéri, börtönözzék be Theremon mellé. Akkor legalább együtt maradhatnak. Önmagát is meglepte, mennyire hiányzik neki a férfi. Hetek óta nem váltak el egymástól. A katasztrófa előtt soha nem élt még együtt senkivel. És lám, az egész hosszú vándorlás alatt – noha hébe-hóba civakodtak, sőt, hajba is kaptak egy kicsit – soha nem fáradt bele, hogy valaki állandóan ott van az oldalán. Egyszer sem. Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy együtt vannak. És tessék, most ismét egyedül áll a világban.

Menj – mondta magában – add föl magad! Hisz úgyis veszve minden, vagy nem?

Rohamosan sötétedett. Tano és Sitha dermesztő fényét felhők fátyolozták, és az ég úgy beborult, hogy már-már azt hitte, újból előtűnnek a Csillagok.

Rajta csak, rajta! – gondolta keserűen – Gyertek, gyúljatok ki ismét! Kergessetek megint az őrületbe minden halandót. Ugyan mit árthattok nekünk? A világot csak egyszer lehet elpusztítani, ezt pedig már elvégeztétek.

A Csillagok persze nem mutatkoztak. Bármennyire is felhőbe burkolózott Tano és Sitha, annyira nem lehetett sötét, hogy felbukkanjanak a távolban oly rémisztően tündöklő fénypontok. Amint múltak az órák, Siferra teljes hangulatváltozáson kapta magát: a tökéletes csüggedés állapotából most átlendült az ellenkező végletbe, a vakmerő ábrándok világába.

Ha nincs vesztenivalója, akár merész is lehet az ember – gondolta. A borongós esti homályban belopódzik majd az Apostolok táborába, és… valahogyan… valahogyan elviszi az egyik teherautójukat. Sőt, ha egy mód van rá, Theremont is megmenti. Azután pedig… irány Amgando!

Holnap reggel Onos-keltére már ott is lesz egyetemi barátai között, és még bőven marad idejük szétszóródni az ellenséges hadsereg elől.

Jól van – gondolta – kezdjük akkor.

Lassan… óvatosan… sokkal óvatosabban lopakodott előre, mint délután, hátha őrszemeket rejtettek el a fűben az Apostolok

Ki az erdőből. Itt egy pillanatra elfogta a bizonytalanság: Rémítően védtelennek érezte magát, ahogy maga mögött hagyta a sűrű cserjés biztonságos rejtekét. A félhomály azonban óvón ölelte körül. Most keresztül az erdőtől a sztrádáig húzódó szabad földdarabon. El az út nagy fémlábai alatt, a gyommal benőtt mezőre, ahol Theremonnal rajtuk ütöttek délután.

Itt le kell hasalnia, és kúszva menni előre, ugyanúgy, mint első alkalommal. Újra át a mezőn a fű között, ide-oda forgatva fejét őrszemek után…

Kezében szorongatta a tűpuskáját. Koncentrált sugárra állította a torkolatszabályzót, mert így kis területre ható, ám gyilkos erejű lövéseket adhat le. Túl sok forgott kockán ahhoz, hogy az emberiesség elvonttá vált eszméit egy pillanatra is számításba vegye. Annak idején félig önkívületben megölte Balikot, jóllehet nem akarta. Most csöppet sem csodálkozott azon, hogy – ezúttal előre megfontolt szándékkal – ismét ölni készül, ha a körülmények megkövetelik. Egyedül az számított, hogy megkaparintsa a járművet, amivel megviheti a hírt Amgandóba. Minden egyéb csupán másodlagos jelentőségű, beleértve az erkölcsi megfontolásokat is. Háború van.

Előre. Lesunyt fejjel, meggörbedt testtel, tágra nyílt, kémlelő tekintettel. Már csak néhány lépés választotta el a tábortól.

Nagy csönd fogadta. A szerzetesek többsége valószínűleg alszik. A szürke félhomályban azonban mintha több alakot látott volna mozogni a központi tábortűz túloldalán, noha a füst miatt nem ítélhette meg számukat. Meg kell bújnia az egyik teherautó árnyékában, s követ dobni a bozótosba. Az őrszemek feltehetően elmennek kideríteni a nesz okát, és ha szétszélednek, elkaphatja hátulról az egyiket. Csöndre inti, ráfogja a fegyvert, megszerzi a csuháját…

Nem – gondolta. Semmi szükség arra, hogy csöndre intsd. Lődd le szó nélkül, és vedd el a ruháját, mielőtt segítségért kiálthatna. Végül is fanatikusokkal van dolgod. Vallási mániákusokkal.

Nem győzött bámulni újonnan támadt, különös hidegvérén.

Előre, előre. Már majdnem elérte a legközelebbi teherautót. Beolvadt a tábortűz mögötti sötétségbe.

Hol egy kő? Itt ez jó lesz. Tedd át egy pillanatra a bal kezedbe a tűpuskát. Most pedig célozd meg a kővel azt a nagy fát ott szemközt…

Dobásra lendítette karját. Ekkor hátulról egy kéz ragadta meg bal csuklóját, és izmos kar kulcsolódott torkára.

Elfogtak!

Döbbent felháborodás és őrjítő csalódás viharzott át rajta. Dühödten hátralendítette a lábát, minden erejét beleadva a rúgásba. Érezte, hogy csontot ért. Fájdalmas nyögés hangzott föl a háta mögött. Az erős szorítás mégsem engedett. Félig hátrafordulva újból rúgott, miközben megpróbálta bal kezéből a jobba áthelyezni a fegyvert.

Ellenfele azonban kicsavarta karját, mire ő fájdalmában elejtette puskáját. Torka körül is erősödött a szorítás, hogy fulladozni kezdett, és levegő után kapkodott.

A Sötétségre! Ekkora szamárságot: akkor kapják el, amikor ő akart elkapni valakit!

A harag könnyei áztatták égő arcát. Eszelős dühvel rúgott hátra, újra meg újra.

– Nyugalom – suttogta fülébe egy mély hang. – Még megsebesítesz, Siferra.

– Theremon? – kérdezte döbbenten.

– Miért, mit gondoltál, kicsoda? Mondior?

Torkán enyhült a szorítás, és a csuklóját fogva tartó kéz is engedett. Néhány imbolygó lépést tett előre, köhögve próbált levegőhöz jutni. Azután hirtelen megpördült, és szembenézett a férfival.

– Hogyan szabadultál ki? – kérdezte. Theremon elvigyorodott.

– Csoda történt… csoda bizony… Végig figyeltelek, amint előjössz az erdőből. Remekül csináltad, én mondom. Csakhogy annyira lefoglalt a terved, hogy nem vettél észre a hátad mögött.

– Az isteneknek hála, hogy te voltál, Theremon. Még ha jól rámijesztettél is… De miért állunk itt?

Gyerünk, fogjuk az egyik teherautót, és pucoljunk innen, mielőtt még lebuknánk.

– Nem – mondta a férfi. – Változott a terv. Siferra értetlenül pislogott rá.

– Nem értelek.

– Majd fogsz – felelte a másik, és a nő legnagyobb meglepetésére kezét összeütve kiáltozni kezdett: –

Ide hozzám! Megvan!

– Theremon!! Elment az eszed…

Zseblámpa sugara világított a szemébe, legalább oly bénító erővel, mint korábban a Csillagok.

Káprázó szemmel, hunyorogva állt ott, s döbbenetében, megbotránkozásában a fejét rázta. Egy sereg alak körvonalait látta maga körül, de beletelt néhány pillanatba, amíg szeme annyira alkalmazkodott a hirtelen világossághoz, hogy felismerje őket.

Apostolok fogták körül. Legalább fél tucat.

Vádlón meredt Theremonra. A férfi nyugodtnak látszott, és szemlátomást igen elégedett volt magával.

Siferra agyában vadul kavarogtak a gondolatok. Képtelen volt elfogadni a tényt, hogy társa elárulta.

Beszélni próbált, de csupán alaktalan szófoszlányok törtek elő a torkából:

– De… miért?… mi… A férfi elmosolyodott.

– Gyere, Siferra! Bemutatlak valakinek.

43.

– Ne nézzen így rám, dr. Siferra! – mondta Folimun. – Akármilyen nehéz is elhinnie, itt barátok közt van.

– Még hogy barátok?! Hát ennyire rászedhetőnek hisz?

– Szó sincs róla. Éppen ellenkezőleg.

– Behatol a laboratóriumomba, és felbecsülhetetlen értékű leleteket lop tőlem. Vérszomjas, babonás tanítványait az Obszervatórium ellen vezényli, és szétzúzatja velük a csillagászok nélkülözhetetlen mérőműszereit. Most Theremont hipnotizálja, elfogat vele, és maga elé állíttat. Ezek után még van képe azt mondani, hogy barátok közt vagyok?

Theremon szólalt meg csöndesen.

– Nem vagy fogoly, Siferra. És engem sem hipnotizáltak.

– Naná hogy nem! Mindössze rossz álom az egész, akár az Éjszaka, a fölperzselt városok, a civilizáció bukása, az egész lidércnyomás. Egy óra múlva fölébredek majd kis lakomban, és minden úgy lesz, mint annak előtte.

Az újságíró ott, Folimun sátrának közepén úgy gondolta, még sosem látta ilyen szépnek a nőt. Szeme villámokat szórt a haragtól, még bőre is mintha szikrákat vetett volna. A férfi ellenállhatatlannak érezte a belőle sugárzó, izzó energiát.

Ez azonban aligha volt alkalmas pillanat az efféle személyes észrevételekre.

– Bocsánatát kérem dr. Siferra, amiért eltulajdonítottam az agyagtábláit. Valóban szégyentelen lopás volt, amire nem is adtam volna engedélyt, ha az ön makacs ellenállása nem kényszerít rá.

– Még hogy én kényszerítettem..

– Pontosan. Ragaszkodott a táblákhoz… s így kockára tette az elmúlt időszak pótolhatatlan ereklyéinek sorsát akkor, amikor elszabadulóban volt a pokol, és az Egyetemet is – amint azt nagyon jól tudja – hamarosan földig rombolták. Elkerülhetetlennek tartottuk, hogy biztos kezekbe kerüljenek – magyarán, saját kezünkbe –, és mivel ön nem adta át önszántából, el kellett vennünk magától.

– Én találtam a táblákat. Mielőtt kiástam, sejtelmük sem volt a létezésükről.

– Ami mellékes is – folytatta Folimun zavartalanul. – Attól kezdve, hogy felfedezte őket, létfontosságúvá váltak számunkra… és az emberiség számára. Úgy éreztük, Lagash jövője fontosabb a tulajdonjogi vitáknál. Amint látni fogja, a rendelkezésünkre álló ősi szövegek birtokában sikerült is teljes egészében lefordítani a táblák tartalmát, ami, mondhatom, roppant nagy segítségünkre volt a Lagashra ismételten lesújtó csapás természetének megértésében. Dr. Mudrin fordításai sajnálatos módon csupán a felszínt érintették. Pedig ezek a táblák hiteles és eredeti példányai a Jelenések könyve néven egybegyűjtött ősi krónikáknak. Méghozzá az évszázadok által megcsonkítatlan, elferdítetlen változatban. Meg kell valljam, a Jelenések könyve valóban hemzseg a homályos metaforáktól, nyilván propagandisztikus okokból. A thombói agyagtáblák ezzel szemben a Csillagok két, egymástól független eljövetelének hiteles történelmi beszámolói. Megismerhetjük belőlük továbbá a korabeli papság erőfeszítéseit a lakosság felvilágosítására. Beigazolódott hát, hogy Lagash történelme során mindvégig egészen az ősidőkbe nyúlóan az elhivatottak maroknyi csapata újra meg újra megpróbálta fölkészíteni a világot az eljövendő katasztrófára. Módszereik nyilvánvalóan elégtelenek voltak a probléma megoldására. Mi azonban, a múlt tévedéscinek ismeretében nagyobb eséllyel készülhetünk föl Lagash megmentésére, mikoron a jelenlegi Istenév kétezer év múltán végéhez közeledik.

Siferra Theremonhoz fordult.

– Még ilyen beképzelt pojácát! Azzal igazolja tábláim ellopását, hogy segítségükkel erősebb teokrata uralmat teremthet! Theremon, Theremon, miért adtál el engem? Kettőnket. Mostanra már félúton járnánk Amgando felé, épp csak…

– Holnap délután Amgandóban lesznek, dr. Siferra, erről kezeskedem – mondta Folimun.

– És mit tesz majd velem? – kérdezte a nő szenvedélyesen. – Láncra verve vezet végig győztes hadserege diadalmenetében? Vagy Mondior harci szekeréhez köttet?

Az Apostol fölsóhajtott.

– Theremon, legyen szíves magyarázza meg neki a helyzetet!

– Nem – mondta Siferra lángoló tekintettel. – Te szegény kis agymosott nímand, nem vagyok kíváncsi, milyen dajkamesével etetett meg ez a közveszélyes őrült! Nem vagyok kíváncsi egyikőtökre sem.

Hagyjanak nekem békét! Csukjanak be, ha úgy tetszik. Vagy engedjenek szabadon, ha van magukban ennyi irgalom. Hisz nem sok vizet zavarok, nem igaz? Egyetlen nő egy egész hadsereggel szemben! Még egy darab gyepen sem tudok úgy átmenni, hogy hátulról el ne kapják a grabancomat!

Theremon szánalommal eltelve nyújtotta felé kezét.

– Nem! Ne nyúlj hozzám! Undorodom tőled!… Különben sem a te hibád, ugye? Valamit műveltek az agyaddal, attól lettél ilyen. Velem is megcsinálják, Folimun? Engem is engedelmes bábuvá változtatnak? Ha igen, hadd kérjek egy szívességet. Ne kényszerítsék rám a csuhájukat! Nagyon röstellném, ha ezekben a nevetséges maskarákban kéne flangálnom. A lelkemet elvehetik, de legalább hadd öltözzem úgy, ahogy nekem tetszik. Áll az alku, Folimun?

Az Apostol idegesen felnevetett.

– Talán az volna a legjobb, ha most magukra hagynám önöket. Hármasban úgysem megyünk semmire.

– A pokolba magával, én nem akarok egyedül maradni evvel a…

A szerzetes azonban már fölkelt, és kisietett a sátorból. Theremon Siferra felé fordult. A nő úgy hátrált el tőle, mintha pestist hordozna.

– Nem hipnotizáltak, Siferra – szólalt meg a férfi lágyan. – És nem nyúltak az agyamhoz.

– Világos, hogy nem is beszélhetsz másként.

– Pedig igaz. Bebizonyítom neked. A nő némán, sötéten meredt társára.

– Siferra, én szeretlek téged – mondta a férfi pillanatnyi szünet után csendesen.

– Mondd, mennyi ideig programozták ezt a szívhez szóló szöveget a fejedbe? – kérdezte Siferra.

Theremon megborzongott.

– Nem, nem, ne beszélj így, Siferra! Komolyan mondtam. Nem hazudok neked, nem próbálom bemesélni, hogy te vagy az első, aki ezt hallja tőlem. De először gondolom komolyan.

– Kissé elcsépelt szöveg, nem? – kérdezte a másik epésen.

– Talán meg is érdemlem, hogy így bánj velem. Theremon, a nők bálványa, a veszedelmes szoknyapecér. Hát, jó. Felejtsd el, hogy mondtam… De nem. Nem és nem: tényleg komolyan gondoltam, Siferra! Most, amikor az elmúlt néhány héten át veled vándoroltam, és reggeltől estig együtt voltunk, nem múlt el pillanat, hogy magamban hálát ne adtam volna az isteneknek, amiért segítettek megtalálni álmaim asszonyát.

– Roppant megható, Theremon. És nem tudtad másként kimutatni irántam való mélységes szerelmedet, mint hogy nyakon ragadsz, kis híján eltöröd a karomat, majd pedig feladsz Mondiornak.

Mondd, mire volt ez jó?

– Mondior nem létezik, Siferra.

A meglepetés és kíváncsiság hulláma egy pillanatra átcsapott a nő elszánt ellenségességén.

– Hogyhogy?

– Ő a szükséges legendás figura, akinek televíziós képét számítógéppel konstruálták. Eddig senki sem kapott még tőle személyes kihallgatást, jól mondom? Te is tudod, sosem jelent meg a nyilvánosság előtt. Folimun egyszerűen őt állította a nagyközönség elé maga helyett. Mivel személyesen sehol sincs jelen, egyszerre öt különböző ország televíziójában is szerepelhet, ott lehet a világ minden pontján. Senki sem tudja megmondani, melyik alakja az igazi. A Láng Apostolainak valódi vezére Folimun, noha sajtófőnöküknek álcázza magát. Valójában már jó tíz éve ő mozgatja a szálakat. Előtte pedig elődje tette ugyanezt, bizonyos Bazret, aki azóta elhunyt. Bazret találta ki Mondiort, de jelenlegi nagyságát Folimunnak köszönheti.

– Mindezt Folimuntól tudod?

– Részben. A többit magam is kitaláltam, ő pedig megerősített feltevésemben. Ha visszaérünk Saro Citybe, megmutatja majd a Mondiort működtető gépezetet. Az Apostolok néhány hét múltán újra be akarják indítani a televíziós adásokat.

– Jó – mondta Siferra élesen. – Mondior hamis voltának felfedezése annyira levett tehát a lábadról a maga kígyóokosságával, hogy azon nyomban Folimun követőjévé szegődtél. Első feladatként pedig az én elfogatásomat kaptad. Kilested, hol vagyok. Elcsíptél, s így biztosítottad, hogy Amgando egész népe Folimun markába kerüljön. Szép munka volt, Theremon.

– Való igaz, Folimun Amgandóba igyekszik – felelte a férfi. – De nem akarja bántani az ott egybegyűlteket. Tisztségeket kínál nekik az új kormányban,

– Szent Habakuk, Theremon, te tényleg azt hiszed, hogy…

– Igen. Igen, Siferra! – a férfi izgalmában széttárta karját. – Egyszerű újságíró vagyok csupán, annyit azonban higgy el nekem, hogy egykönnyen nem lehet bolonddá tenni. Gondolhatod, húsz év ebben a szakmában csak csiszolt valamit az emberismeretemen. Folimun kezdettől fogva különös hatással volt rám. Mindennek látszik, csak őrültnek nem. Nagyon bonyolult jellem, ravasz, éleseszű. Nyolc órán át beszélt a lelkemre, egy szemhunyást sem aludtam ma éjszaka. Felfedte előttem az egész tervét.

Hajlandó vagy elhinni, hogy nyolc órás beszélgetésből csak megtudhattam valamit az emberemről?

– Hát… – mondta Siferra vonakodva.

– Vagy teljesen őszinte volt hozzám, Siferra, vagy ő a legjobb színész kerek e világon.

– Mindkettő lehet. Ettől meg nem kéne vakon hinned benne.

– Lehet, hogy nem. Mégis hiszek. Most már igen.

– Folytasd!

– Folimun egy szívtelen, ördögi racionalista, aki egész életét a civilizáció átmentésére tette föl. Mivel kezében voltak a rendje által nemzedékről nemzedékre továbbörökített történelmi feljegyzések az előző katasztrófákról, már évek óta tudja, amit nekünk olyan keserves módon, a magunk bőrén kellett megtapasztalnunk… hogy Lagash minden kétezer évben a Csillagok megjelenésére ítéltetett, melyek látványa azonmód megfosztja eszétől a köznapi embereket, de a legerősebb elméket is napokra, hetekre kibillenti egyensúlyából. Mellesleg, ha visszakerülünk Saro Citybe, szívesen megmutatja neked ezeket az ősi iratokat.

– Saro City leégett.

– De nem az Apostolok fennhatósága alá tartozó része. Ne félj, vigyáztak rá, hogy a tornyukat övező mérföldes körben egy gyufát se gyújtsanak meg.

– Akkor igencsak hatékonyak – felelte Siferra.

– Igen, azok. Na tehát: Folimun pontosan tudja, hogy tömegőrület idején a rendteremtés leghatásosabb eszköze a vallással megtámogatott önkényuralom. Mi ketten letűnt legendának tartjuk az isteneket, Siferra, de ha hiszed, ha nem, milliók és milliók vannak más véleményen. Ezek a nyomorultak mindig is féltek az istenek haragjától, ha tilosban jártak, most azonban nem félik, de rettegik a felsőbb hatalmakat. Abban a hiszemben élnek, hogy a Csillagok minden pillanatban újra megjelenhetnek: holnap vagy holnapután, hogy bevégezzék a bosszú művét… Itt vannak tehát nekünk az Apostolok, akik az istenek szószólóinak kiáltják ki magukat, és szent irataik mind őket igazolják.

Jobb helyzetben vannak világkormány létrehozására, mint Altinol vagy a helyi kiskirályocskák, a volt kormányok maradék darabkái vagy bárki más. Náluk jobbat nem találhatunk magunknak.

– Tényleg komolyan beszélsz – mondta Siferra elgondolkodva. – Nem Folimun hipnotizált téged, Theremon. Önmagadat sikerült hipnotizálnod!

– Ide hallgass! – folytatta a férfi. – Folimun egész életében erre a pillanatra várt, tudván, hogy az ő nemzedékének gondja lesz a világ újraélesztése. Gondosan eltervezett mindent. Saro Citytől északnyugatra hatalmas területeket tudhat magáénak, most pedig átveszi az uralmat a Nagy Déli Autósztráda mentén alakult kisebb tartományok felett is.

– Létrehozva a maga teokratikus önkényuralmát, amely azzal kezdi majd működését, hogy kivégzi a Beenayhez, Sheerinhez meg hozzám hasonló elvetemült istentagadókat, cinikus materialistákat, egyetemi embereket – fakadt ki a nő.

– Sheerin sajnos már nem él. Folimun elmondta, hogy az emberei megtalálták a holttestét egy leégett villában. Nyilvánvalóan az értelmiségre fenekedő lököttek valamelyik bandája ölhette meg még hetekkel ezelőtt.

Siferra egy pillanatra lehorgasztotta fejét, hogy a következő percben csak még haragosabban nézzen szembe a férfival.

– No lám! Folimun először kiküldi bérenceit az Obszervatórium szétzúzására, azok elteszik láb alól az öreg professzort – mert őt is megölték, ugyebár? – aztán szegény, ártalmatlan Sheerinre fájdul meg a foga. Ez vár valamennyiünkre…

– Védeni akarta az obszervatóriumiakat, Siferra!

– De nemigen sikerült neki, nem igaz?

– Kicsúszott kezéből a gyeplő. Az volt a terve, hogy még a zavargások kitörte előtt biztos helyre menekítse a tudósokat… mivel azonban kénytelen volt a vallási fanatikus mezében eléjük lépni, el sem jutott odáig, hogy meghallgassák ajánlatát, ami menlevél lelt volna az Apostolok Szentélyébe.

– Az Obszervatórium szétzúzása után.

– Ez sem állt szándékában, csakhogy aznap éjszaka elszabadult a pokol. Másként sült el a dolog, mint tervezte.

– Milyen készségesen keresel mentséget a számára, Theremon!

– Lehet. Azért kérlek, hallgass végig! Az a terve, hogy az Amgandóba gyűlt egyetemi emberekkel, a társadalom színe-javával együttműködve újjáépítse az emberiség ismerettárát. Ő – vagyis az úgynevezett Mondior – lesz a kormányfő. Az Apostolok gondoskodnak a babonás lakosság lecsillapításáról, néhány nemzedéken át legalábbis. Időközben a háttérben munkálkodó tudósok egybegyűjtik az átmentett tudást, s imígyen, együttes erővel visszakormányozzák a világot a józan ész útjára, ahogyan többször megtették már a túlélők. Ezúttal azonban már évszázadokkal korábban megkezdik a következő napfogyatkozásra való felkészítést, hogy a tömeghisztéria nagyját elkerüljék, elejét vegyék a gyújtogatásoknak, a világméretű rombolásnak.

– És te hiszel ebben? – kérdezte Siferra maró gúnnyal. – Hogy félre kell állnunk, és tapsolnunk, miközben a Láng Apostolai elterjesztik az egész világon átkozott önkényuralmukat? Vagy ami még rosszabb… be kell állnunk a soraikba?

– Ugyan, a pokolba kívánom én is az egészet – mondta Theremon hirtelen.

Siferra szeme tágra nyílt.

– Akkor meg miért…?

– Menjünk ki! – mondta csöndesen a férfi. – Lassan hajnalodik. Megfoghatom a kezedet?

– Hát…

– Nem üres szólam volt, amikor azt mondtam, hogy szeretlek.

Siferra vállat vont.

– Az egyik dolognak semmi köze a másikhoz. Theremon, te összekutyulod a magánéletet a politikával.

– Gyere! – kérte a férfi.

44.

Kiléptek a sátorból. Onos már halványrózsaszínbe vonta keleten az ég alját, magasan a fejük felett pedig Tano és Sitha bújt ki a felhők közül. A delelőjükön járó ikernapok különös, varázslatos fénybe öltöztették a tájat.

Távol északon ott pislogott Dovim apró, tompavörös korongja is, akár valami parányi rubinékszer az ég végtelen bársonyán.

– Négy nap van az égen – mondta Theremon. – Jó ómen.

Köröttük a táborban nagy volt a sürgés-forgás. A sátrakat szedték fel, teherautókra rakodtak.

Theremon messze tőlük megpillantotta Folimunt, aki egy csapat munkást irányított. Az Apostolok vezére odaintett neki, ő is biccentett köszöntésképpen.

– Szóval, neked sem tetszik a lehetőség, hogy az Apostolok kormányozzák a világot – szólt Siferra – és mégis kész vagy segítő kezet nyújtani Folimunnak.

– Mert nincs más kiút – felelte Theremon csöndesen.

– Tényleg ezt gondolod? A férfi bólintott.

– Így is órákba telt, amíg elfogadtam. Minden ösztönöm azt súgja, ne bízzak Folimunban meg a fanatikusaiban. Mert kétség nem fér hozzá, hogy hataloméhes szélhámos, szívtelen és ezért igen veszedelmes. De mi más lehetőségünk maradt? Altinol? A sztrádán kakaskodó kiskirályok?

Évmilliókba kerül, amíg ezek a kis tartományok egyetlen országba kovácsolódnak. Folimun… vagy inkább Mondior… viszont rendelkezik akkora tekintéllyel, hogy térdre kényszerítse az egész nemzetet.

Ide figyelj, Siferra, az emberiség zöme elmeháborodottan bolyong. Millió és millió lökött vándorol szerte a világban. Csak a hozzád, hozzám, Beenayhez hasonlóan erős egyéniségek álltak talpra, vagy a nagyon ostobák. A nagy többség azonban csak hónapok, évek múltán lesz képes normális gondolkodásra. A Mondiorféle karizmatikus próféta – bármennyire viszolygok is a gondolattól – az egyetlen megoldás ebben a helyzetben.

– Nincs hát más választásunk?

– Nekünk nincs, Siferra.

– És miért?

– Nézd csak, én hiszek abban, hogy a felgyógyulás az első. Ehhez képest minden másodlagos jelentőségű. A világ olyan iszonyú sebeket szerzett, hogy…

– Ezeket a sebeket önnön magára mérte.

– Én másként látom. A gyújtogatás csupán válasz volt a tébolyító eseményekre. Sosem került volna rá sor, ha a napfogyatkozás nem rántja félre a függönyt, és nem mutatja meg a Csillagokat. Egyik sérülés azonban a másikat szüli. Altinol is ilyen seb a világ testén. Vagy az egymást, netán menekülő tudósokat leöldöső tébolyodottak.

– És Folimun? Ő a legnagyobb seb mind között.

– Igen is meg nem is. Természetesen fanatizmussal meg misztikával kereskedik. Viszont van önfegyelme. Az emberek vevők a tanaira, még a bolondok is, a beteg elméjűek. Akkora seb ő, hogy elfed minden egyebet. És meggyógyítja a világot, Siferra. Mi pedig – belülről – az általa okozott sebeket gyógyítgatjuk majd. Ez azonban csak belülről lehetséges. Ha melléállunk, ennyi esélyünk mindenesetre marad. Ha ellenzékbe vonulunk, félresöpör minket, akár egy szúnyogot.

– Mit javasolsz hát?

– Két választásunk van: vagy hívévé szegődünk, s e minőségünkben, a társadalom krémjébe tartozva segítünk a világ kigyógyításában, vagy törvényen kívüli bujdosókká válunk. Melyiket akarod, Siferra?

– Van harmadik út is.

– Nincs. Az amgandói társaság nem rendelkezik akkora eréllyel, amely működőképes kormányt hozhatna létre. Az Altinolfélék pedig gátlástalan gazemberek. Folimun már a volt Saro Köztársaság felére rátette a kezét, és igen rövid időn belül a másik fele is az övé lesz. Évszázadokba telik, Siferra, amíg ismét a józan ész uralja majd a világot, és ebbe édeskevés a beleszólásunk.

– Azt mondod hát, még mindig jobb, ha csatlakozunk hozzá, és így próbáljuk befolyásolni az új társadalom fejlődését, mint hogy ellenszegüljünk neki, csak mert ízlésünk ellen való a fanatizmusa?

– Pontosan.

– Játsszuk hát a vallási fanatizmus kezére a világot?

– Eddig is kilábolt már hasonlóból, nem igaz? Most az a fontos, hogy kikeveredjünk a káoszból.

Folimun és emberei kínálják erre az egyetlen épkézláb megoldást. Gondolj úgy a hitükre, mint egy gépre, ami a civilizáció hajtóereje akkor, amikor minden más gépezet csődöt mondott. Mert egyedül ez a fontos. Előbb rendbe kell hoznunk a világot. Azután reménykedhetünk, hogy utódaink belefáradnak majd a misztikába meg a csuhás maskarádéba. Érted, Siferra? Igen?

A nő fáradtan, tétován – mintha csak álmában tenné – bólintott. Theremon követte tekintetével, amint lassan elsétál tőle a tisztás felé, ahol előző este elcsípték őket a szerzetesek őrszemei. Akárha évekkel ezelőtt történt volna.

A nő egymagában álldogált a rét szélén, sudár alakját bearanyozta a négy nap fénye.

Istenem, milyen gyönyörű! – gondolta Theremon. – Hogy szeretem! Milyen fura ez az egész.

Csöndben várakozott. Körülötte az Apostolok nyüzsgése a tetőfokára hágott, kámzsás alakok futkostak föl-alá minden irányban.

Folimun lépett a férfihez.

– Na tehát?

– Most gondolkozunk a dolgon – felelte Theremon.

– Többes számban beszél? Nekem az volt a benyomásom, hogy maga mindenképpen velünk tart.

Theremon keményen a szemébe nézett.

– Önökkel vagyok, ha Siferra is támogat. Különben nem.

– Ahogy gondolja. Jóllehet, meg kell mondjam, nagy veszteség volna egy ilyen jótollú hírközlő szakembert elveszítenem. Dr. Siferra régészeti szakértelméről nem is beszélve.

Theremon elmosolyodott.

– Mindjárt kiderül, mennyire tudom megfőzni az embereket, jó?

Folimun bólintott, és továbbsétált a teherautók felé, amelyekre most rakosgatták föl a tábor ingóságait.

Theremon Siferrát figyelte, aki kelet felé tekintett, Onos irányába. Tano és Sitha ragyogó aranyfénnyel tündöklött felette, míg északról Dovim pislogott rá halványan.

Négy nap, a legjobb előjel mind között.

Siferra most felé tartott a földeken át. Ragyogó szemmel, szinte nevetve nézett rá. Néhány ugrással mellette termett.

– Nos? – kérdezte Theremon. – Mit határoztál? Siferra kezébe fogta Theremon kezét.

– Jól van, Theremon. Legyen hát. Folimun őkegyelmessége mostantól fogva urunk és parancsolónk: életem és vérem az övé. Egy feltétellel.

– Mégpedig?

– Megmondtam már a sátorban is. Nem veszem magamra a csuhájukat, ha addig élek is! Ha ragaszkodik hozzá, lőttek az alkunak.

Theremon boldogan bólintott. Minden jóra fordul. A borzasztó Éjszaka után új nap virrad a világra. Új Lagash emelkedik a romokon, és Siferrával nem akármilyen szavuk lesz az újjáépítésben.

– Tán megoldható valahogy – mondta. – Menjünk, kérdezzük meg Folimunt, mit mond rá.

Az idő gyermeke

És egyedül, az alvó, félhomályos előfedélzeten nagyobbnak, kolosszálisnak és igen öregnek látszott; mintha maga lett volna az Idő Atyja, aki síri csendben érkezett e helyre, hogy tanúja lehessen a vigaszt hozó álom futó győzelmének. Mégis csupán az idő gyermeke volt, egy elemésztett és elfeledett nemzedék magányos emléke...

Joseph Conrad

Prológus - Ezüst Felhő

Az éjszaka megérkezett a hó: finoman szállt, mint a köd, és a nyugati szél hátán utazott. Az ilyen hó nagyon messziről szokott jönni. Még érződött rajta a tenger illata, a széles, szélfútta tundra fölül űzhette el a felkelő nap első meleg sugara.

Ezüst Felhő csak egyszer látta a tengert, még gyerekkorában, amikor az Emberek a nyugati földeken vadásztak. A tenger hatalmas volt, sötét és nyugtalan, s amikor a nap sugara rávetődött, úgy csillogott, mint valami folyékony tűz. Belelépni maga a halál, de a látványa csodálattal töltötte el. Hogy sosem fogja többé látni, azt már akkor tudta. A tengeren szegélyező földeket most a Másikak bitorolják, az Emberek visszavonultak onnan, s azóta minden évben közelebb és közelebb kerülnek ahhoz a helyhez, ahol a nap születik. És ha még a Másikak oly gyorsan el is tűnnének, amilyen gyorsan megjelentek, Ezüst Felhő sejtette, nincs remény arra, hogy visszatérjenek a partmenti vidékekre. Túl öreg már, béna számára túlságosan közel a vég. A törzsének fél emberöltőbe vagy még többe került, hogy kitapossa ezt a keletre tartó ösvényt. Ezüst Felhőnek már nincs fél emberöltője. Szerencsés esetben két vagy három éve lehet vissza, nem több.

De ez így van rendjén. Egyszer látta a tengert, ami egymagában több, mint amivel a törzs más tagjai dicsekedhetnek. Sosem felejti el az illatát, háborgó erejét. Most itt áll a magaslaton, és végigtekint a táborhelyen, a váratlanul behavazott tájon, tágra nyitja orrlyukát, mélyeket lélegzik, hagyja, hogy a tenger illata az olvadó hóból az orrába hatoljon. Egy pillanatra megint fiatalnak érzi magát. De csak egy pillanatra.

– Múlt éjszaka, amikor tábort vertünk, nem szóltál a hóról Ezüst Felhő – szólt egy hang a háta mögül. Sokat Tudó hangja volt. Mién követte idáig? Azén jött ide, hogy egyedül lehessen a hajnal csendjével. És ez az asszony az utolsó, akitől eltűri, hogy intim perceiben megzavarja.

Ezüst Felhő lassan szembefordult vele.

– A hó talán oly ritka, hogy minden esetben figyelmeztetnem kell téged, ha közeleg?

– Ez a nyár ötödik hete, Ezüst Felhő!

– Nyáron is eshet, asszony – vont vállat.

– Az ötödik héten?

– Bármelyik héten – szögezte le Ezüst Felhő. – Emlékszem olyan nyarakra, amikor el sem állt, nap mint nap esett. Miközben hullott, láttuk átragyogni rajta a nyári napfényt. Ez a nyugati földeken volt, ahol a nyarak melegebbek, mint errefelé.

– Az nagyon régen lehetett, amikor én még meg sem születtem. A nyár mindenütt jobb, azt mondják, és ez igaz lehet. Szólhattál volna, hogy jön a hó, Ezüst Felhő.

– Olyan sok hó ez? Ez csak egy kis porhó, Sokat Tudó.

– Elővehettük volna a takarókat.

– Emiatt a kis por miatt? Ilyen semmiség miatt?

– Igen. Ki szeret behavazott arccal ébredni? Szólnod kellett volna.

– Nem tűnt fontosnak – vágta rá Ezüst Felhő ingerülten.

– Mindenesetre szólhattál volna. Hacsak tudtál róla, persze.

Sokat Tudó hosszú, ellenséges, rosszindulattal teli pillantást vetett rá. Ahogy öregszik, egyre elviselhetetlenebb asszony, válik belőle, gondolta Ezüst Felhő. Emlékezett rá, amikor még Zuhatagos Folyó volt, a karcsú, szépséges leányzó, akinek a haja hosszú hullámokban omlott alá, s a mellei, mint a nyári dinnyék. Akkoriban a törzsből mindenki utána epekedett: ő maga is, nem tagadta. De most, hogy elhagyta a harmincadik telet, a hajába fehér csíkok vegyültek, a melle üres már, s a férfiak sem fordulnak utána vágyakozva, a nevét Sokat Tudóra változtatta, és öntelt bölcselkedései miatt azt hiszi, maga az Istennő költözött a lelkébe.

Rápillantott.

– Tudtam, hogy közeleg a hó. De azt is tudtam, hogy említésre sem érdemes. Éreztem a combomban. A régi sebem megmondja, ha közeleg.

– Kíváncsi volnék, egyébként is tudtad volna-e?

– Hazugnak tartasz? Erről van szó?

– Mondanod kellett volna, ha tudtad, hogy jön. Te mindenkinél jobban szereted, ha vastag takaró van rajtad. Kettőt is elviselsz, azt hiszem.

– Akkor ölj meg – csattant fel Ezüst Felhő. – Beismerek mindent. Nem éreztem meg a közelgő havazást. Ennélfogva elmulasztottalak figyelmeztetni, s te hóval az arcodon ébredtél. Ez borzasztó nagy bűn. Hívd a Gyilkolók Társaságát, hogy vigyenek a dombok mögé, és sújtsanak rám tizenkétszer az elefántcsont bunkóval. Azt hiszed, bánom, Sokat Tudó? Negyven telet éltem meg, és még néhányat. Nagyon öreg vagyok, és nagyon fáradt. Ha te akarod vezetni a törzset, Sokat Tudó, örömmel félreállok, és...

– Kérlek, Ezüst Felhő.

– Ugye, igazam van? Benned nap mint nap gyülemlik a bölcsesség, én meg csak öregszem. Vedd át a helyem! Gyere. Gyere! – Levette a rangját jelképező medvebőr köpenyt, és az asszony arcába vágta. – Gyerünk, vedd el! És a tollsapkát, meg az elefántcsont pálcát is, meg a többit. Most lemegyünk és elmondjuk mindenkinek. Az én időm lejárt. Most te lehetsz a törzsfőnök. Gyere! A törzs a tiéd!

– Te megbolondultál. És hamis a szavad is. Te csak akkor adod át a tollsapkát és a pálcát, ha egy reggel kihűlve találunk az ágyadon, egy perccel sem előbb. – Visszadobta a köpenyt. – Kímélj meg az ilyen veszekedésektől. Semmi kedvem a helyedre lépni sem most, sem a halálod után, és ezt te is jól tudod.

– Akkor miért jöttél ide, és mién zaklatsz emiatt a nyomorult hóesés miatt?

– Mert a nyár ötödik hete van.

– Úgy? Ezt már megbeszéltük. A hó az év minden napján eshet, és ezzel te is tisztában vagy.

– Megnéztem a rováspálcákat. Kislánykorom óta nem esett a hó az évnek ilyen késői szakában.

– Megnézted a rováspálcákat? – Ezüst Felhő hátrált egy lépést. – Úgy érted, ma reggel?

– Mikor máskor? Felébredtem, megláttam a havat és megrémültem. Meglátogattam Múltnak Őrzőjét, és kértem, mutassa meg a pálcákat. Együtt számláltuk a rovásokat. Tizenhét esztendeje esett utoljára a nyár ötödik hetében. Azóta nem. És tudod, mi történt még azon a nyáron? Hat emberünk meghalt rinocéroszvadászat közben, négyet pedig eltapostak a mamutok. Tízen haltak meg egyetlen nyáron.

– Mit akarsz ezzel mondani, Sokat Tudó?

– Nem akarok semmit. Csak arra vagyok kíváncsi, nem tanod-e rossz előjelnek a havat?

– Azt hiszem, ez a hó csak hó. Nem több.

– Nem azt jelenti, hogy az Isten megharagudott ránk?

– Az Istennőt kérdezd, ne engem. Az Istennő manapság nem sok mindent mond nekem.

Sokat Tudó ingerülten biggyesztette az ajkát.

– Légy komoly, Ezüst Felhő. Mi mást jelentene ez a hó, mint hogy valami veszély leselkedik ránk?

– Nézd – mondta, és széles mozdulattal a völgyek és a földek felé intett. – Miféle veszélyt látsz itt leselkedni? Egy kevés havat látok, igen. Nagyon keveset. És látom az Embereket, amint mosolyogva ébrednek, végzik a teendőjüket, és egy újabb jó napnak néznek elébe. Ez az, amit én látok, Sokat Tudó. Ha te látod az Istenek haragját, mutasd meg, hol láthatom meg én is.

Odalent valóban minden olyan békésnek tűnt számára. A táborhely közepén az asszonyok és a gyerekek most szították a reggeli tüzet. A vadászathoz még fiatal fiúk a közelben tébláboltak, a vékony hótakaró alól faágakat, száraz fűcsomókat kotorásztak elő, hogy legyen mivel táplálni a tüzet. Tőlük balra terült el az Anyák birodalma. Látta, hogy éppen folyik a reggeli etetés – Tejforrás, a kiapadhatatlan asszony, mindkét mellén egy-egy csecsemővel ott ült középen, míg Mély Víz körbeállította a kis totyogó csöppségeket, és játszott velük. Most éppen megállt, hogy felsegítse az egyik fiúcskát, Csillagtűz Arcút, aki elesett, és lehorzsolta a térdét. Az Anyák helye mögött, az Istennő oltáraként szolgáló kőhalom mellett három papnő serénykedett, az egyik éppen bogyókat ajánlott fel, a másik a vérkőre csurgatta az előző nap elejtett farkas vérét a harmadik pedig meggyújtotta a tüzet. A másik oldalon Mamuton Lovagló is nekilátott a napi foglalatosságának, már ki is rakta kovaköveit, amiket a végtagjait kínzó bénulás ellenére is rendkívüli ügyességgel fog megmunkálni. Holddal Táncoló és egyik leánya mögötte kuporogtak, a szokásos feladatukat végezték: ruhának való bőrt puhítottak. És messze, a horizonton Ezüst Felhő látta a Vadászók Társaságát, amint készenlétben tartott dárdáikkal és hajítófáikkal szétszóródnak a tundrán. Lábnyomaik – a sarkuk helyén feketén elolvadt a hó, széttárt lábujjaik a tábortól elfelé mutattak – még jól látszottak a gyorsan olvadó hóban.

Igen, minden olyan békésnek látszik. Minden normális és szabályszerű; új nap köszöntött az Emberekre, akik olyan öregek, mint az idő maga, és a napok végezetéig fognak élni. Miért jelentene bármit is egy kis nyárközépen esett hó? Az élet nehéz, a hó pedig mindig is közönséges dolognak számított, s az Istennő sem ígérte soha, hogy nyáron nem fog esni, jóllehet mostanában e tekintetben nem is nyilatkozott.

Mindenesetre érdekes, hogy tegnap este nem érezte meg a közelségét. Vagy igen, csak nem figyelt fel rá? Ezekben a napokban túl sok fájdalom érte, már meg sem tudta különböztetni őket egymástól.

Akárhogy is, minden rendben lévőnek látszik.

– Én most lemegyek – közölte Sokat Tudóval. – Azért jöttem csak fel ide, hogy egy kicsit egyedül lehessek. De látom, hogy ez nem adatik meg számomra.

– Hadd segítsek – tüsténkedett az asszony. Ezüst Felhő dühösen elhárította a feléje nyújtott kezet.

– Talán nyomorultnak tartasz, asszony? Vidd innen a kezed!

Amaz közönyösen megvonta a vállát.

– Mondj, amit akarsz, Ezüst Felhő.

De a dombról lefelé vezető út nehéznek bizonyult, mert a vékony hótakaró elrejtette szeme elől az apróbb köveket, amik ráadásul csúszóssá is váltak. Alig tett tíz lépést, Ezüst Felhő rájött, hogy büszkesége igenis megengedi, hogy elfogadja Sokat Tudó felajánlott segítségét. Habár nem lett volna szabad. Azt nem bánta, ha egy kissé nehézkesnek látják őt, de ha már egy ilyen enyhe lejtőn is támogatásra szorul, akkor az emberekben felmerül a gondolat, hogy végleg meg kellene pihennie. Az idős embereket tisztelet övezi, igen, de egy bizonyos ponton túl már nem kényeztetik őket: Fiatalabb korában ő is segített néhány öregnek eljutni a végső pihenőhelyre, és tudja, milyen szomorú dolog hálót szőni nekik a hóban és mellettük állva megvárni, amíg a fagy elhozza számukra az utolsó álmot. Magának nem akart ilyen segítséget: jöjjön el az ideje, amikor eljön, de egy perccel sem korábban. Mindenesetre közel lehet már.

Mire leért a domb aljára, már jócskán lihegett, s érezte, hogy a szürke bunda alatt izzadságtól ragadós a bőre. A lefelé út mindenesetre nem volt túl nehéz. Még elég erős, hogy egyedül is megtegye.

Megérezte a tűzhelyről felszálló étel illatát. A levegőt gyermeknevetés és felnőttek kiáltozása töltötte meg. A nap gyorsan emelkedett. Jóleső érzés kerítette hatalmába.

Még három nap és itt a Nyárünnep ideje, amikor be kell állnia a körtáncba, és meg kell ölnie egy tulkot, aminek a vérével bemázolja az esztendő kiválasztott szűzét. Azután félrevonul vele, hogy megölelje, s ezáltal biztosítsa az őszi vadászat sikerét. Ezüst Felhő a Nyári Fesztivál közeledtére kezdte kényelmetlenül érezni magát, attól tartott, hogy már túl béna a tánchoz, s hogy el fogja véteni a tulkot, ahogyan nem is oly rég egy másik öreg törzsfőnök tette; ami pedig a szűz ölelését illeti, e tekintetben háromszorosan is bizonytalan volt. De most, a reggeli melegben e félelmei elillantak. Sokat Tudóból is reszkető vénasszony lett. A hó nem jelent semmit. Semmit! Csodálatos ez a napsütés. Az Emberekre dicsőséges nyár vár, ami melegével mindent oly könnyűvé tesz majd.

Kár, hogy a Nyárünnepet nem ma tartják, gondolta Ezüst Felhő. Addig, amíg a szelleme ilyen friss, és a testében is pezseg még az életerő. A tánc – a tulok – a szűz ölelése... – Ezüst Felhő! Ezüst Felhő!

Rekedt, elfúló kiáltások hallatszottak a mezőkről, abból az irányból, ahol a papnők az oltárnál serénykedtek.

Mi lehet az? Ilyen hamar visszatértek a vadászok? És ilyen lázas sietséggel?

Ellenzőt formált a szeme fölé, úgy nézett a nap felé. Igen, Farkasok Fája és Sziklás Hegy az, hanyatt-homlok rohannak a tábor felé és futtában kiabálják a nevét. Farkasok Fája őrültként lóbálja a lándzsáját; Sziklás Hegynél láthatóan semmi sincs.

Betámolyogva a tábor területére pontosan Ezüst Felhő lába elé roskadtak. Lihegve, zihálva kapkodtak levegő után. Ők ketten a legerősebb és leggyorsabb férfiak, így igencsak messziről kellett a táborig szaladniuk, ha ennyire kifulladtak.

Ezüst Felhő egyre nyugtalanabb lett, a pár pillanatig tartó öröm és béke semmivé foszlott.

– Mi van? – mordult rájuk, meg sem várva, hogy levegőhöz jussanak. – Miért jöttetek vissza ilyen korán?

Sziklás Hegy maga mögé mutatott. Karja úgy reszketett, mint egy öregemberé. A fogai vacogtak.

– A Másikak! – buggyant ki belőle.

– Micsoda? Merre?!

Sziklás Hegy a fejét rázta. Nem volt ereje ahhoz, hogy beszéljen.

Farkasok Fája szólalt meg nagy erőfeszítések közepette:

– Nem... láttuk... őket. Csak a nyomaikat.

– A hóban?

– Igen, a hóban. – Farkasok Fája a földön térdelt a feje lógott. Vállát, hátát remegés rázta, szinte vonaglott. Kis idő múlva megint tudott beszélni. – A nyomaik. Hosszú keskeny lábuk van. Ilyen. – Az ujjával egy láb formáját rajzolta a levegőbe. – Másikak. Semmi kétség.

– Hányan vannak?

Farkasok Fája megrázta a fejét. Behunyta a szemét.

– Sokan – nyögte Sziklás Hegy, hirtelen visszanyerve a hangját. Széttárt ujjú kezével többször a levegőbe tenyerelt.

– Többen, mint mi. Kétszer, háromszor, négyszer többen. Délről jönnek, és észak felé tartanak.

– Meg egy kicsit nyugatra – egészítette ki Farkasok Fája komoran.

– Úgy érted, mifelénk?

– Lehetséges. Nem... biztos.

– Felénk, azt hiszem – bólogatott Sziklás Hegy. – Vagy mi megyünk feléjük. Egyenesen beléjük szaladunk, ha nem vigyázunk.

– Másikak vannak odakint? – értetlenkedett Ezüst Felhő, mintha magában beszélne. – De ők nem kedvelik a nyílt mezőket. Ez nem olyan vidék, mint az övék. Itt semmi sincs számukra. Biztosan a tengerhez akarnak közelebb kerülni.

– Biztos vagy benne, hogy olyan a lábuk, Farkasok Fája? Bólintottak.

– Keresztezték az ösvényünket, de nem hiszem, hogy felénk jönnek – reménykedett Farkasok Fája.

– En azt hiszem, igen – ellenkezett Sziklás Hegy.

– Azt hiszem, nem tudják, hogy itt vagyunk.

– Én azt hiszem, tudják – cáfolta Sziklás Hegy. Ezüst Felhő felemelte a kezét, és a szakállát kezdte húzogatni, de oly erősen, hogy fájt. Kelet felé bámult, mintha merev tekintete át tudta volna hidalni a távolságot, hogy megpillantsa a Másikak bandáit, amint éppen keresztülvágnak az ő ösvényükön. De csak a reggeli ragyogást látta.

Akkor megfordult, és pillantása találkozott Sokat Tudóéval.

Ezüst Felhő önelégült, magabiztos, vádló pillantásra számított. Lám, a késő nyári hó mégiscsak rossz előjel! És ő nemcsak hogy elmulasztotta jelezni az érkezését, de helytelenül is értelmezte a jelentőségét. "Mondtam, ugye" – vethetné a szemére Sokat Tudó. – Most nagy bajban vagyunk, te pedig már nem vagy alkalmas vezetőnek.

De nagy meglepetésére semmi ilyesminek nem volt nyoma Sokat Tudó arckifejezésében. Az asszony arca szomorúnak tűnt a bánattól és a könnyek csendben peregtek az arcán.

Ezüst Felhő felé nyújtotta a kezét, és ebben a mozdulatban valami kedvesség rejtőzött.

– Ezüst Felhő – szólt halkan Sokat Tudó. – Ó, Ezüst Felhő!

Nem csak egyszerűen önmagáért sír, gondolta Ezüst Felhő. A törzset fenyegető veszély miatt is. Énértem sír, döbbent rá csodálkozva.

1. fejezet - Keresés

Edith Fellowes lesimította a köpenyét, mint mindig, mielőtt kinyitotta a gondosan bezárt ajtót, és átlépte a van és a nincs közötti láthatatlan határvonalat. Nála volt a jegyzetfüzete és a ceruzája is, pedig már nem készít jegyzeteket, hacsak nem érzi úgy, hogy rendkívüli jelentést kell lejegyeznie.

Ezúttal egy bőrönd is volt nála. ("Néhány játék a gyereknek", mondta mosolyogva az őrnek, aki meg sem állította, hogy kifaggassa csomagjának tartalma felől, csak vidáman intett, hogy menjen tovább.)

És mint mindig, a csúf kis kölyök ezúttal is tudta, hogy belépett a birodalmába, mert elébe szaladt, úgy kiáltotta a maga alig érthető módján:

– Miss Fellowes... Miss Fellowes...

– Timmie – gügyögte, és kezével beletúrt bozontos barna hajába, s megsimogatta különös formájú kis fejét.

– Mi a baj?

– Hol van Jerry? – kérdezte. – Ma nem jön el, hogy játsszon velem?

– Nem, ma nem.

– Sajnálom, ami történt.

– Tudom, Timmie.

– És Jerry...?

– Most ne törődj Jerryvel, Timmie. Emiatt sírsz? Mert hiányzik Jerry?

A fiú elfordult.

– Nem csak amiatt, Miss Fellowes. Megint álmodtam.

– Ugyanaz az álom? – Miss Fellowes elhallgatott. Hát persze, a Jerry-affér visszatér az álmában.

– Igen, ugyanaz az álom – bólintott.

– És ezúttal nagyon rossz volt?

– Rossz, igen. Odakint... voltam, Sok gyerek volt ott. Jerry is. Mindenki engem nézett. Néhányan nevettek néhányan rám mutogattak és grimaszokat vágtak, de akadt, aki kedves volt hozzám. Azt mondták "Gyere Timmie, gyere. Meg tudod csinálni. Csak egyetlen lépés az egész. Gyere és szabad leszel." És én megcsináltam. Innen egyenesen kimentem oda. És azt mondtam: "Most gyertek, és játszatok velem". De ők legyintettek, majd elfordultak, és nem láttam többé őket, és kezdtem visszacsúszni ide. Nem bírtam megállni. Visszacsúsztam egészen idáig, és itt fekete fal vett körül, alig tudtam mozdulni. Megakadtam...

– Ó, milyen borzalmas. Sajnálom, Timmie. Tudod, hogy sajnálom.

A gyerek mosolyogni próbált, ettől kivillantak hosszú fogai, s a szája is egészen eltorzult.

– Mikor leszek már olyan nagy, hogy ki tudjak menni oda, Miss Fellowes? Igazából ki szeretnék jutni. Nem csak álmomban.

– Hamarosan – válaszolt halkan, s majd megszakadt a szíve –, hamarosan.

Hagyta, hogy megfogja a kezét. Szerette a kezén érezni a fiú tenyerének vastag, száraz bőrét. Magához húzta, és kézenfogva átvezette az Egyes Számú Sztázis három helyiségén, ami elég kényelmes volt ugyan, de a csúf kis kölyök életének hét évén keresztül (hét volt vajon? ki tudja?) a börtönt jelentette.

Az egyik ablakhoz vezette, s azon át kinéztek a buja erdőre, ami a van egy szekcióját jelentette (csak most éjszakába burkolózott). Odakint kerítés húzódott, mellette világító tábla, ami figyelmeztetett a behatolóra váró fájdalmas büntetésre.

Timmie az üveghez nyomta az orrát.

– Mondd el még egyszer, hogy mi van odakint, Miss Fellowes.

– Jó helyek. Szép helyek – válaszolta szomorúan.

Ahogy azt az elmúlt három év alatt oly gyakran megtette, most is a szeme sarkából figyelte a fiút, nézte az ablak hátterében kirajzolódó arcélét. A homloka laposan nyúlt hátra vastag durva haja ellenállt minden fésülgetési kísérletnek. Tarkója olyannyira kidudorodott, hogy a súlyosság látszatát keltette, amit fokozott az is, hogy a fiú előrehajtotta a fejét, s ettől egész tartása görnyedté vált. A szeme fölött már jól láthatóan türemkedett előre a csont. Széles szája előbbre nyúlt, mint lapos orra. Arca szinte nem is volt, csak lágyan hátrafelé ívelő pofacsontja. Korához képest kicsi volt, szinte törpeszerű, pedig erős testalkattal rendelkezett, és vaskos, görbe lábakkal. Erős csontú arcán villám alakú, haragospiros anyajegy ékeskedett.

Nagyon csúf kis kölyöknek látszott, de Edith Fellowes mindennél jobban szerette ezen a világon.

Kissé a fiúcska mögött állt, így hagyta, hogy az ajka megremegjen.

Meg akarják ölni... Ennyit ér a számukra. Gyerek még, gyámoltalanabb a többinél, ezért szánják neki a halált.

De nem tehetik meg. Mindent elkövet, hogy megakadályozza. Mindent. Ellenkezni a terveikkel meggondolatlanság lenne, ezt tudta, és olyasmit sem tett soha, ami hátráltatta volna a munkáját, de most még ez sem számít. Kötelezettsége van velük szemben, ez nem vitás, de kötelezettségei vannak Timmie-vel szemben is, hogy saját magát ne is említse. És nem voltak kétségei afelől, hogy e három kötelezettség közül melyik áll az első helyen, melyik a másodikon, és melyik az utolsó.

Kinyitotta a bőröndöt.

Kivette belőle a kabátot, a fülvédős gyapjúsapkát, meg a többit.

Timmie megfordult és rábámult. Oly hatalmas, csillogó a szeme, és oly ünnepélyes a pillantása!

– Mik azok, Miss Fellowes?

– Ruhák – válaszolta. – Ezeket kell viselned odakint. – Odaintette magához. – Gyere ide, Timmie!

Valójában ő már a harmadik volt, akit Hoskins meghallgatott az állás ügyében, de a másik kettő a személyzetis kiválasztottjai. S Gerald Hoskins nem feltétlenül adott azoknak a szavára, akiknek ő adta a hatalmát, mindazonáltal e véleményeket elraktározta magában. A Társaságnál egyes emberek szerint ez a legnagyobb hiba, amit egy igazgató elkövethet. Volt idő, amikor egyetértett vele. Ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy mindhárom hölgyet ő hallgathassa ki.

Az első háromcsillagos minősítéssel érkezett Sam Aickmantől, aki a Sztázistechnika személyzeti főnöke. Ez már önmagában gyanússá tette Hoskins szemében, mert Aickman igen elfogult a képzett és ügyes emberekkel szemben. Ami helyénvaló, ha az ember olyasvalakit keres, akinek van gyakorlata az implóziós mezők fékentartásában, vagy aki meg tud birkózni a szabálytalan elektronáramlásokkal. De Hoskins nem volt meggyőződve arról, hogy Sam kiválasztottjai alkalmasak erre a különleges feladatra.

Marianne Leviennek hívták, és valóságos ragadozónak tűnt. Valahol a harmincas éveinek végén járhatott, jó megjelenésű, szikár, csinos, derűs teremtés. Nem kimondottan egy szépség – ez nem a megfelelő szó rá – de figyelemreméltó, határozottan figyelemreméltó.

Hidegen csillogó, hátrafésült, éjfekete haja és ragyogó szeme volt, amivel mindent észrevett. Arannyal díszített sötétbarna, üzletasszonyhoz illő kosztümöt viselt, amit tegnap vagy tegnapelőtt vásárolhatott Párizsban vagy San Franciscóban; valamint egy mértéktartó, igazgyöngy-végű aranypálcikán sorakozó gyémántsort, ami nem is hívta volna fel magára Hoskins figyelmét, mint bemutatkozáshoz illő ékszer, legfeljebb csak most, hogy első ízben látott ilyet. Sokkal inkább látszott vezető beosztású tisztviselőnek, akinek helye van az Igazgatótanácsban, s akinek távolabbiak elképzelései, mintegy nörsznek.

De alapjában véve mégiscsak nörsz, már amennyire ez a mérsékelt meghatározás alkalmazható olyasvalakire, aki ilyen profi megjelenéssel és tehetséggel rendelkezik. Szakmai önéletrajza felért egy knock outtal. Doktorált heurisztikus pedagógiából és rehabilitációs technológiából. A Houstoni Gyermekklinika Különleges Szolgálata főnökének asszisztense. A Katzin Bizottság, a gyógytornászok képzése fölött őrködő szövetségi hatóság tanácsadója. Hat éves gyakorlat autista gyerekek számára készülő mesterséges intelligenciák kifejlesztésében. Software-listája egy mérföld hosszú...

De melyik Sztázistechnológiai cégnek van szüksége ilyen munkaerőre?

Sam Aickman mindenesetre úgy vélte, nekik igen.

– Ugye megérti – kezdte Hoskins –, hogy meg fogjuk kérni, adja fel valamennyi külső projektjét, a washingtoni állását, a houstoni kötelezettségeit és valamennyi utazással járó konzultációs státusát. Ön évekre és teljes munkaidőben ide lesz kötve, s csak egyetlen, de igen különleges feladaton fog dolgozni.

– Megértettem – vágta rá szemrebbenés nélkül.

– Látom, hogy az utóbbi tizennyolc hónapban különféle konferenciákon vett részt Sao Paulóban, Winnipegben, Melbourne-ben, San Diegóban és Baltimore-ban, s hogy további öt tudományos összejövetelen nem tudott megjelenni személyesen.

– Pontosan.

– És mégis teljesen biztos abban, hogy képes lesz feladni ezt az életrajzában körvonalazott, igen aktív professzionális karriert egy alapvetően elszigetelt jellegű munka kedvéért, amihez ráadásul adaptálódnia kell?

Hűvös, határozott fény villant a szemében.

– Nemcsak hogy képes vagyok tökéletesen átállni, de igencsak szeretnék is.

Ebben valami nem tetszett Hoskinsnak. Azt mondta:

– Kifejtené ezt egy kicsit bővebben? Félek, nem fogta fel, milyen klastromi életmódot folytatunk mi itt a Sztázistechnológiánál. És hogy micsoda óriási felelősséggel jár majd az ön munkája.

– Én úgy vélem, hogy felfogtam.

– És mégis türelmetlenül néz elébe?

– Talán már nem olyan szívesen rohangálok Winnipegből Sao Paulón át Melbourne-be, mint azelőtt.

– Netán kissé kiégett már, úgy érti, Dr. Levien? Halvány mosoly jelent meg az ajkán, az emberi melegség első megnyilvánulása, amit Hoskins észrevett azóta, hogy a hölgy belépett az irodába.

– Úgy is nevezheti, Mr. Hoskins.

– No igen, és ön?

Kissé meglepődött a hirtelen élessé vált hang miatt. De azután mély lélegzetet vett, összeszedte magát, s határozottsága egyáltalán nem tűnt erőltetettnek.

– A kiégettség talán kissé szélsőséges kifejezés mostani állapotomra. Mondjuk úgy, érdekelne, miképpen tudnám az energiáimat – melyek mint látta, meglehetősen sokrétűek

– Oly módon átcsoportosítani, hogy azokat egyetlen feladatra tudjam koncentrálni.

– Ah... igen. Tökéletesen értem.

Hoskins félelemmel vegyes tisztelettel nézett rá. Kellemes kontraalt hangja volt, szemöldöke tökéletesen szimmetrikus, és az elképzelhető legpompásabb egyenes tartással ült. Minden tekintetben tökéletesnek tetszett. Csak egyáltalán nem látszott valóságosnak.

Kis szünet után azt mondta:

– És mi másért folyamodott volna ezért az állásért, mint azért, mert itt egyetlen célra koncentrálhatja az energiáit?

– A kísérletezés izgatja a fantáziámat.

– Ah. Meséljen róla.

– Mint azt minden elsőosztályú, gyerekeknek író szerző tudja, a gyermekek világa egészen más, mint a felnőtteké-az valójában egy idegen világ, aminek egészen más értékei és követelményei vannak, s a valósága is egészen másmilyen. Ahogy öregszünk, legtöbbünk olyannyira átalakul e jelenlegi világ arculatára, hogy teljesen elfelejtjük azt, amelyből jöttünk. Gyermekek között végzett munkám során megpróbáltam oly mélységben megérteni az ő világuk természetét, amennyire azt felnőtt voltom csak lehetővé tette.

– Ön úgy tartja, hogy a gyermekek egy idegen faj? – kérdezte Hoskins, és megpróbálta hangjából kirekeszteni a csodálkozást.

– Metaforikusan igen. Szó szerint nyilván nem.

– Nyilván. – A homlokát ráncolva átlapozta a rezümét. – Ön sosem volt házas?

– Nem, soha.

– Feltételezem, gyermeknevelési tapasztalata sincs?

– Pár éve komolyan fontolgattam a dolgot. De a munkámban megtaláltam mindazt, amiben egy szülőnek része lehet.

– Igen. Feltételezem, ez így igaz. Nos, az imént azt mondta, hogy a gyermekek világát úgy tekinti, mint egy alapjaiban idegen világot. Hogy kapcsolja össze ezt az állítást az előbbi kérdésemmel, hogy mi vezette önt hozzánk?

– Ha szó szerint vehetem kísérletük jellegének leírását, amit megküldtek, akkor egy olyan gyermeknek viselhetem gondját, aki egy idegen világból érkezett. No nem térben, hanem időben; de a létkörülményei azzal egyenértékűek.

Örömmel tanulmányoznám egy ilyen gyermek eltérő jegyeit, s ha párhuzamos különbségekre lelnék a mi világunkban, az segítené a munkámat. Hoskins csak nézett.

Nem, gondolta. Egyáltalán nem valódi. Biztosan valamiféle okosan megszerkesztett android. Egy robotnörsz. Csakhogy még nincsenek ilyen jó minőségű robotok. Egyszóval hús-vér emberi lénynek kell lennie. Mindenesetre nem úgy viselkedik.

– Ez nem olyan egyszerű – mondta. – Problémák adódhatnak a kommunikáció terén. Tudja a gyerek minden valószínűség szerint beszédhibás lesz. Ami azt illeti, igen nagy a valószínűsége, hogy egyáltalán nem tud megtanulni beszélni.

– Úgy?

– Még azt sem tudjuk biztosan, hogy fiú-e vagy lány. Tudnia kell, hogy a gyermeket még mintegy három hétig nem hozzuk ide – plusz-mínusz egy-két nap –, és amíg ide nem ér, alapvetően semmit sem tudunk az igazi természetéről.

Ezt látszólag közönyösen fogadta.

– Tisztában vagyok a kockázattal. A gyermek nyilván erőteljesen visszamaradt mind verbálisan, mind fizikailag, talán még intellektuálisan is.

– Nos, jól fog boldogulni vele ugyanazzal a módszerrel, amit az erősen retardált gyerekeknél alkalmazott. Most még nem tudunk semmit. Ezennel átnyújtjuk önnek a tökéletes ismeretlent.

– Várakozással tekintek e kihívás, vagy bármi más elé – harsogta. – A kihívás az, ami vonz, Mr. Hoskins.

Ezt elhitte, a munka elméleti és feltételes természetének leírása egyáltalán nem hatott rá. Úgy tűnik, kész bármivel szembenézni, s látszólag nem érdeklik a miértek.

Nem nehéz kitalálni, mi ragadta meg benne Sam Aickmant.

Hoskins megint hallgatott egy percig, de csak azért, hogy lehetőséget adjon neki a nyitásra. Marianne Levien nem is tétovázott kihasználni az alkalmat.

A diplomatatáskájából elővett agy apró komputert, ami alig volt nagyobb egy pénzérménél.

– Elhoztam magammal – szólt – egy programot, amit akkor dolgoztam ki, amikor elért hozzám a híre, hogy pályázatot írnak ki erre az állásra. Ez egy változata annak a munkának, amit pár éve agykárosult gyerekekkel végeztem Peruban; hat algoritmus a kommunikáció finomításához és módosításához. Szükségszerűen nem a szokásos verbális csatornákon működnek...

– Köszönöm – mondta Hoskins udvariasan, miközben a kis készüléket nézte, amit gazdája úgy tartott a tenyerén, mintha egy bombát akarna átnyújtani. – De van egy sor legális akadálya annak, hogy beletekintsünk az ön anyagába mindaddig, amíg ténylegesen nem válik a Sztázistechnológia alkalmazottjává. Mihelyt aláírjuk a szerződést, természetesen boldogan megvitatom önnel kutatásainak részleteit, de addig...

– Persze – mondta. Némi szín költözött az arcára.

Nagyon jól tudta, hogy taktikai hibát követett el; túllelkesedett, majdhogynem erőszakossá vált. Hoskins figyelte, milyen gondosan igyekszik összeszedni magát. – Megértem a helyzetet. Ostoba voltam, amikor nem ügyeltem a formaságokra. De remélem, megérti, Dr. Hoskins, hogy én valójában kutató vagyok, de rendelkezem egy újonnan diplomázott diák minden lelkesedésével is, aki úgy indul neki, hogy most megfejti az univerzum titkát, s annak ellenére, hogy ismerem a játékszabályokat, hajlamos vagyok félretenni a szokásos protokollt, hogy lázas izgalmamban közelebb kerüljek a...

Hoskins mosolygott. Hoskins bólintott. Hoskins azt mondta:

– Természetesen, Miss Levien. Lelkesedésből tévedni nem bűn. És úgy vélem, ez igen hasznos társalgás volt. Nos, azt javaslom, maradjunk kapcsolatban, amíg megszületik a döntés.

A nő furcsa pillantást vetett rá, mintha megütközne azon, hogy nem alkalmazzák azon nyomban. Kitűnő érzékkel egy szót sem szólt többet, csak annyit:

– Köszönöm szépen –, majd: – Viszontlátásra.

Az ajtónál még megállt, visszafordult és felvillantotta nagyfeszültségű mosolyát. Azután kiment, de Hoskins retináján kitörölhetetlenül otthagyta vonásait.

Phűű, gondolta.

Előhúzott egy zsebkendőt és megtörölte a homlokát.

A második jelölt szinte minden tekintetben különbözött Marianne Levientől. Például legalább húsz évvel idősebb lehetett, azután egyáltalán nem öltözött elegánsan, és semmi félelmetesség, semmi lobbanékonyság, semmi androidvonás nem volt benne. Dorothy Newcombe-nak hívták. Kövérkés, amolyan házvezetőnő-típus; ékszert nem viselt, a ruhája egyszerű, inkább slampos. Barátságosan viselkedett, arcán mindig mosoly ült.

Egyfajta anyai melegséget árasztó aura vette körül. Olyan, mint a gyerekek ideális, álombéli nagyija. Oly egyszerű és könnyed, hogy nehéz elhinni róla, rendelkezik minden előfeltétellel, van gyermekgyógyászati, fiziológiai és laborkémiai végzettsége. De mindez ott állt a szakmai életrajzában, s mellette még egy meglepetés, hogy antropológiai gyógyszerészettel is foglalkozott. A huszonegyedik század civilizációjának valamennyi csodája mellett vannak még a Földön primitív régiók, s Dorothy Newcombe ezek közül hatot vagy hetet meglátogatott, a világ különféle tájain dolgozott-Afrikában, Dél-Amerikában, Polinéziában, Délkelet-Ázsiában. Nem csoda, hogy Sam Aickman támogatta. Ez az asszony modellt állhatna az anyai szeretet szobrához, pedig tapasztalatait az isten háta mögött szerezte...

Minden tekintetben megfelelőnek tűnt. A nyomasztóan tökéletes és túlságosan csodálatraméltó Marianne Levien után Hoskins egészen kellemesen érezte magát az asszony társaságában, még az is felmerült benne, hogy azonnal neki adja az állást, ki sem faggatja előtte. Nem ez lenne az első eset, hogy megengedi magának a spontán érzelmeken alapuló döntés luxusát.

De leküzdötte a vágyát.

És akkor, a legnagyobb meglepetésére és döbbenetére, Dorothy Newcombe a bemutatkozás első öt percében alkalmatlanná tette magát az állásra.

Addig a fatális pillanatig minden csodásan ment. Kedves volt és közvetlen. Természetesen szerette a gyerekeket; három sajátja volt, de még jóval azok előtt, mint egy sokgyermekes, betegeskedő anya legnagyobb leánygyermekének, már korán alkalma nyílt megtanulni a gondoskodás fortélyait, mert amióta az eszét tudta, neki kellett ellátnia a testvéreit. És a megfelelő profi háttérrel is rendelkezett. A kórházak és klinikák – ahol dolgozott – a legjobb ajánlásokkal bocsátották útjára; minden nehézség nélkül birkózott meg a legtávolabbi törzseknél a legkülönösebb és legmegerőltetőbb körülményekkel; élvezte, hogy hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozhatott, és nagy izgalommal tekintett elébe annak a különleges problémának, amivel a Sztázistechnológiánál kell majd megbirkóznia.

És ekkor arra a kérdésre terelődött a szó, hogy miért hagyja ott mostani állomáshelyét – az egyik keleti országban foglalta el egy gyermekvédelmi intézmény fontos, s nyilván jól jövedelmező főnővéri állását –, és miért akarja befalazni magát a Sztázistechnológia titkos, szigorúan őrzött főhadiszállásába.

És akkor azt mondta:

– Tudom, hogy sok mindent fel kell adnom, ha idekerülök. De sokat nyerek is vele. Nem csak a lehetőséget, hogy azt a munkát végezhetem, amit a legjobban szeretek, s olyan helyen, ahol addig még senki sem fordult meg azelőtt. De végre arra is lehetőségem nyílik, hogy megszabaduljak annak az átkozott Bruce Mannheimnek a háborgatásaitól. Hoskinsnak erre felállt a szőr a hátán.

– Bruce Mannheim? Úgy érti, a "bajban lévő gyermekek ügyvédje"?

– Miért, van másik is?

Nagy levegőt vett, és egy ideig benn tartotta. Mannheim! Az a hangoskodó alak! Az a bajkeverő! Hogy az ördögbe akadhatott össze Dorothy Newcombe ezzel az alakkal? Ez teljesen váratlanul, s mi több, kellemetlenül jött.

Egy perc múltán óvatosan megpendítette:

– Úgy érti, valami konfliktusa támadt Bruce Mannheimmel?

– Konfliktus? – nevetett fel Dorothy. – Azt hiszem, így is nevezhetjük. Pert indított ellenem. Pontosabban én voltam az egyik alperes. Igen nagy felbolydulást okozott nálunk az elmúlt hat hónapban.

Hoskins gyomra lebegni kezdett. Beletúrt az asztalán tornyosuló papírhalmazba, s megpróbálta visszanyerni a higgadtságát.

– Erről nincs semmi az életrajzában.

– Senki sem kérdezte. Nem állt szándékomban eltitkolni semmi olyasmit, amit eddig nem említettem. De ez az ügy még új keletű.

– Nos, akkor én most megkérdezem, Mrs. Newcombe. Miről van szó?

– Azt tudja, milyen profi agitátor ez a Mannheim? Azt is tudja, hogy milyen magas pozíciókat szerzett meg, hogy bizonyítsa, mennyire elkötelezettje a gyermekek jólétének?

Annak nincs értelme, hogy belebonyolódjanak a vélemények cseréjébe. Bruce Mannheimmel kapcsolatban semmi esetre sem. Hoskins tehát így fáradtan szólt:

– Tudom, hogy vannak, akik így vélekednek róla.

– Igen diplomatikusan fejezte ki magát, dr. Hoskins. Gondolja, hogy poloskát helyeztetett az ön irodájába?

– Aligha, de én nem szükségszer ű en osztozom az ön Mannheim iránt táplált gyűlöletében. Az az igazság, hogy nincs sok közöm hozzá. Nem sok figyelmet szenteltem viselt dolgainak. – Ez persze hazugság volt, és Hoskins kellemetlenül is érezte magát miatta. Egy korábbi tervezet megemlítette az éppen folyó ügyeivel kapcsolatban, hogy "Meg kell tennünk minden lépést, hogy a Bruce Mannheim féle mételyeket eltakarítsuk az útból." De Hoskins most éppen bemutatkozást vár tőle, és nem köteles neki elmondani olyasmit, ami nem rá tartozik.

Előre hajolt.

– Valójában csak annyit tudok, hogy igen látványosan ad hangot olyan elképzeléseknek, amik a gyermekek sorsának jobbítását szolgálják. Hogy ezek az elképzelések helyesek-e vagy nem, annak eldöntésére nem vagyok hivatott. Ami pedig a pert illeti, Mrs. Newcombe...

– Felszedtünk néhány gyereket az utcáról. A legtöbbjük harmadik vagy negyedik generációs veleszületett drogos volt. Szerintem ez a legszomorúbb dolog: képzeljen el olyan gyerekeket, akik öröklik a kábítószer-függőséget. Feltételezem, ismeri az általánosan elfogadott elméletet, miszerint a kábítószer-függőség, mint a legtöbb hasonló öröklött tulajdonság, a genetikai hajlam függvénye?

– Természetesen.

– Nos, mi végeztünk ezeken a gyerekeken genetikai kísérleteket, s ha elértük őket, a szüleiken és a nagyszüleiken is. Megpróbáltuk meghatározni és izolálni a drog-pozitív gént, de hogy ilyesmi létezik, abban akkoriban csak reménykedtünk.

– Ez egészen okos ötletnek tűnik – helyeselt Hoskins.

– Mindenki így vélekedett, csak történetesen Bruce Mannheim nem. Ahogy lehordott bennünket, azt gondolhatná az ember, hogy génsebészeti beavatkozásokat végeztünk azokon a kölykökön, nem pedig csak a kromoszómáikból próbáltuk kisütni, mi a bajuk. Szimpla kutatómunka volt, egyáltalán nem genetikai módosítás vagy ilyesmi. De ő tizenhat különféle rendelkezéssel sújtott bennünket, s minden elképzelhető módon megkötötte a kezünket. Próbáltuk megmagyarázni neki, de nem is törődött velünk. Kiforgatta eskü alatt tett nyilatkozatainkat és a legközelebbi vádemelésnél felhasználta ellenünk. És tudja, hogy a bíróságok hogyan reagálnak, ha az a vád, hogy gyerekeken végeznek kísérleteket?

– Attól tanok, tudom – nyöszörögte Hoskins fájdalmas arckifejezéssel. – A maguk kórháza pedig minden energiáját és anyagi forrását a védekezésre pazarolta ahelyett, hogy...

– Nem csak a kórház. Volt, akit nevén nevezett. En is közéjük kerültem. Egyike lettem annak a kilenc kutatónak, akit gyermekek megrontásával – szó szerint gyermekek megrontásával – vádolt meg, mondván, hogy a munkánkat áttanulmányozva erre a következtetésre jutott. – Keserűség érződött a hangjából, ugyanakkor mintha szórakoztatta volna a dolog. A szeme csillogni kezdett, és oly harsány nevetésbe fogott, hogy beleremegtek súlyos mellei. – El tudja képzelni? Gyermekek megrontásával? Engem?

Hoskins együttérzőn rázta a fejét.

– Valóban hihetetlennek tűnik...

De a szívében elbizonytalanodott. Afelől nem volt kétsége, hogy ez az asszony a munkához ideális szakmai felkészültséggel rendelkezik. De hogyan alkalmazhatna olyasvalakit, akinek Bruce Mannheimmel támadt konfliktusa? így is éppen elég probléma van már ezzel a projekttel. Mannheim pedig kétségtelenül beleütné az orrát mindabba, amit eddig elvégeztek, mindegy, milyen elővigyázattal tették is. Azonkívül Dorothy Newcombe az előléptetést tekintve is igen nagy bajba kerülne. El tudja képzelni a sajtóértekezletet, amit Mannheim összehívna. Mindenkinek elmondaná, hogy a Sztázistechnológia olyasvalakit alkalmaz, akit korábban, egy másik tudományos tervezetnél gyermekek megrontásával vádoltak meg – és Mannheim vádja felér egy vádemeléssel –, s hogy egy ilyen személy gondozóként való alkalmazása egyenlő a gyermekrablás eddig példa nélkül álló változatával.

Nem. Nem. Nem szabad alkalmaznia.

Valahogy erőt vett magán, és még további öt percen át kérdezősködött. Látszatra barátságos és kedves maradt. De ez csak üres külsőség volt már, és Hoskins tudta, hogy Dorothy Newcombe is tudja. Amikor távozott, megköszönte az őszinteségét, elismerését fejezte ki a minősítését illetően, és felajánlotta neki a szokásos biztosítékot, hogy kapcsolatban marad vele. A hölgy távozóban mosolyogva közölte, mennyire élvezte a társalgást – és semmi kétsége sem volt afelől, hogy nem fogja megkapni a munkát.

Mihelyt a hölgy távozott felhívta Sam Aickmant.

– Az isten szerelmére Sam, miért nem mondtad, hogy Dorothy Newcombe-ot Bruce Mannheim fogta perbe?

A képernyőn Aickman arca a döbbenethez közel álló meglepetést tükrözött.

– Tényleg?

– Éppen az imént mondta. Korábbi munkája alapján gyermekek megrontásával vádolták meg.

– Valóban? Valóban?... – motyogta Aickman elszontyolodva. Most inkább elképedt volt, mint meglepett. – A pokolba Jerry, fogalmam sem volt, hogy ekkora baj szakadt a nyakába. De állíthatom, hogy kellő alapossággal kérdeztük ki. Nos, azt hiszem, nem elég alaposan.

– Nekünk egyetlen dolgunk van: olyasvalakit alkalmazni, aki már rajta van Mannheim sikerlistáján.

– Egyébként borzalmas egy jelenség, nem? Abszolút a leganyaibb teremtés, akit valaha is...

– Igen. Abszolút. És vele jár a pénz-visszafizetési garancia, mert Mannheim dögkeselyűi belénk vájnák a karmaikat, mihelyt kiderül, hogy nálunk van. Nem igaz, Sam?

– Ezek szerint Marianne Levien mellett maradsz, ugye?

– Még nem végeztem az interjúkkal – mondta Hoskins. – De Levien nagyon jónak tűnik.

– Bizony annak – vigyorgott Aickman.

Edith Fellowes sosem tudta meg, hogy ő csak a Hármas Számú Jelölt, de ha tudta volna, sem csodálkozik rajta. Már megszokta, hogy mindenütt alábecsülik. Nincs rajta semmi feltűnő, semmi drámai, semmi olyan, ami első látásra bármilyen tekintetben is magasabb polcra helyezné. Sem megdöbbentően szép vagy lenyűgözően csúf, sem végtelenül türelmes vagy különc módon tartózkodó, sem komoran befelé forduló vagy kiemelkedően lelkiismeretes nem volt. Az emberek egész életében hajlamosak voltak magától értetődőnek elkönyvelni. Csakhogy ő egy állhatatos, jól kiegyensúlyozott nő, aki tisztában van saját értékeivel, és egészében véve kielégítőnek, teljesnek érzi az életét – egészében véve.

A Sztázistechnológia Ltd. campus-szerű főhadiszállása számára maga volt a csodák birodalma. A szürke, csupasz és egyszerű homlokzatú épületek itt-ott apró fákkal tarkított, kellemesen zöld pázsiton emelkedtek. Pontosan olyan kutatóintézet volt ez, mint minden bizonnyal több ezer másik. Csakhogy ennek a falai között – Edith Fellowes úgy sejtette –, nagyon fura dolgok mentek végbe, olyasmik, amik jóval meghaladták az értelmét, és túl voltak a hihetőség határán. A tudat, hogy hamarosan ő is e falak közt dolgozhat, ámulattal töltötte el.

Mint a legtöbb embernek, neki is csak halvány elképzelése volt a Társaságról, s arról, hogy mivel foglalkoznak. Persze ő is hallott a dinoszaurusz bébiről, amit idehoztak a múltból. Miután legyőzte kezdeti szkepticizmusát, a dolog valóságos varázslatnak tűnt számára. De a televízióban hallott magyarázatok, hogy a Sztázistechnológia hogyanjutott el a múltba, hogy elhozza a kihalt hüllőt, teljességgel érthetetlennek tűnt. Később aztán a Jupiter holdjaira tett látogatásról szóló hírek az újságok hátsó lapjaira szorították a Sztázistechnológiát meg a dinoszauruszát, így hát ő is elfeledkezett róluk. A dinoszaurusz is csak egy három napig tartó csoda volt, egy az évszázad megszámlálhatatlan csodái közül.

De most a Sztázis azt tervezi, hogy egy gyereket hoz el a múltból, egy ember-gyereket, egy történelem előtti embergyereket. És szükségük van valakire, aki a gondját viseli. Ő meg tudja csinálni. Ő meg akarja csinálni.

Talán mindenki másnál jobban is meg tudja csinálni. Egészen biztosan nagyon, nagyon jól fogja végezni a dolgát.

Azt mondták, a munka igen nagy kihívást jelent, szokatlan és végtelenül nehéz lesz. Ez azonban őt nem zavarja. A kihívást nem jelentő, közönséges, egyszerű munkákat mindig elkerülte.

A hirdetésben olyan nőt kerestek, akinek van fiziológiai háttere, valamennyit ért a laborkémiához és szereti a gyerekeket. Edith Fellowes mindhárom feltételnek megfelelt.

Gyermekszeretete már kezdettől fogva meg volt – nem normális az az ember, gondolta, aki nem szereti a gyerekeket. Különösen, ha nő az illető.

A fiziológiai ismeretek ápolónői képzésének részét jelentették. A laborkémia amolyan utóképzés lett, de okos dolognak bizonyult, ha beteg gyerekekkel kellett foglalkoznia, akik vagy koraérők, vagy más módon voltak hátrányosak, mert jobban tudott beteg kis testükön segíteni.

Erőpróbát jelentő, bonyolult munka-mindez egy különleges gyermek mellett –, ez a neki való. A felajánlott fizetés is egyszerűen elképesztő, már önmagában is figyelemreméltó, jóllehet az ő életében a pénz sosem jelentett elsődleges motívumot. De a kihívásokra mindig válaszolt. A gyermekkórházban végzett mindennapos rutinmunka már kezdett unalmassá válni, sőt, kissé bántotta is. Borzalmas dolog, gondolta, ha egy munka nem tetszik az embernek, különösen egy olyan, mint az övé. Változásra volt szüksége.

Egy történelem előtti gyermek felügyelete...

Igen. Igen.

– Dr. Hoskins várja önt. – közölte a recepciós.

Egy elektronikusan működtetett ajtó hangtalanul félresiklott. Miss Fellowes belépett a meglepetésére egyszer ű en berendezett irodába, amiben egy közönséges asztalt, egy közönséges adattáblát és egy ötven körüli, közönséges megjelenésű férfit talált, akinek ritka, szőke haja, kezdődő tokája és lefelé hajló szája volt, ami talán a valóságosabbnál mogorvábbnak tüntette fel.

Az asztalán ott állt a névtábla:

Gerald A. Hoskins, Ph.D.

Ügyvezető igazgató

Miss Fellowest ez enyhén szólva mulattatta. Ez a cég tényleg olyan hatalmas volna, hogy az ÜI kénytelen a saját irodájában, a saját asztalára kitenni a névtábláját, hogy emlékeztesse az embereket a kilétére? És miért tartja úgy, hogy dicsekednie kell a Ph.D. fokozatával? Hát itt nincs mindenkinek legalább két fokozata? Vagy ez az egész azt akarja kifejezni, hogy ő nem egyszerűen egy társaság ügyvezetője, de maga is tudós? Az ember anélkül is sejti, anélkül is, hogy így a szemébe vágnák, hogy egy ilyen specializált társaságnak, mint a Sztázistechnológia Ltd., csak tudós lehet a feje.

No de rendben van. Az ember megengedheti magának azt a gyarlóságot, hogy önmagát fontosnak tartsa.

Hoskins előtt néhány számítógéppel nyomtatott lap hevert. A rezümém, gondolta, és az előzetes bemutatkozás jegyzete, meg ilyesmik. A férfi felpillantott a papírokból, ránézett, majd vissza, azután megint rá. Az értékelés túl őszinte volt és túl direkt. Miss Fellowes önkéntelenül is megmerevedett. Érezte, hogy kipirul az arca, és arcizmai rángani kezdenek.

Most arra gondol, hogy a szemöldököm túl vastag, az orrom meg kicsit ferde, gondolta magában.

Majd úgy döntött, hogy nevetségesen viselkedett, mert ezt a férfit annyira sem érdekli az ő orrának a szöge, vagy a szemöldök teltsége, mint az, hogy vadonatúj cipő van-e rajta. Csak meglepő és egy kissé zavaró, ha egy férfi ilyen átható pillantással néz. Amennyire a legtöbb férfi érdeklődése kiterjed, egy egyenruhás nörsz általában láthatatlan. Most ugyan nem visel uniformist, de az idők folyamán megtanulta, hogyan váljék észrevehetetlenné akár utcai ruhában is, és ebben igen eredményesnek bizonyult. Nyugtalanítónak találta, hogy éppen ilyen tekintetben vizsgálják a megjelenését.

– Az ön papírjai rendkívül figyelemreméltóak, Miss Fellowes – kezdte Hoskins.

Elmosolyodott, de nem szólt semmit. Mit is mondhatna? Helyeseljen neki? Szabadkozzon?

– És igen jó ajánlásokat hozott a főnökeitől. Szinte ugyanazokkal a szavakkal dicsérik önt, tudta ezt? Rendíthetetlen elkötelezettség... teljes odaadás... krízishelyzetben nagyfokú leleményesség... kiemelkedő szakmai gyakorlat...

– Keményen dolgoztam, Dr. Hoskins, és általában tudom, mit csinálok. Gondolom eltúlozták azokat a dolgokat.

– Gondolom. – Rászegezte a tekintetét, és Edith megérezte a férfi erejét, céltudatosságát, s a konok kitartást, amivel végrehajtja elképzeléseit. Ezek mind kiváló jellemvonásai egy vezetőnek. De pokollá is tehetik azok életét, akik vele dolgoznak. Idővel majd kiderül, gondolta. Ugyanolyan határozottsággal nézett vissza rá. Hoskins végül azt mondta.

– Nem tartom szükségesnek, hogy a szakmai háttere felől faggassam. Arról minden benne van a rezüméjében, több is, mint kellene. Valójában csak két dolgot szeretnék megbeszélni.

Edith várt.

– Egy – mondta a férfi –. Tudnom kell, hogy végzett-e valaha olyan munkát, amelynek politikai kihatásai lehettek? Ami politikailag vitatható volt?

– Én egyáltalán nem politizálok, Dr. Hoskins. Olykor szavazok, ha olyasvalakit találok, akire érdemes voksolni, ám ez nem gyakran esik meg. De nem írok alá petíciókat, és nem veszek részt felvonulásokon, ha erre kíváncsi.

– Nem éppen. Sokkal inkább szakmailag, mint politikailag vitatható dolgokról beszélek. Olyasmikről, hogy miként kellene, és miként nem lehet bánni a gyerekekkel.

– Én csak egyetlen módját ismerem a gyermekgondozásnak ennek lényege pedig a gyermek igényeinek maximális kielégítése és a teljes megértés. Ha ez túl egyszerűen hangzik, elnézést kérek, de...

Hoskins mosolygott.

– Ez sem az, amire gondoltam. Amik engem érdekelnek... – elhallgatott, megnedvesítette az ajkát –, azok a Bruce Mannheim-féle sztorik. A nyilvános intézményekben alkalmazott módszerek fölötti heves viták. Érti, mire gondolok, Miss Fellowes?

– Én jobbára gyenge vagy fogyatékos gyerekekkel foglalkoztam, Dr. Hoskins. Minden igyekezettel azon voltam, hogy életben tartsam ó et, és fejlesszem a kondíciójukat. Az ilyesmik nem képezik vita tárgyát, ugye?

– Tehát szakmailag sosem került szembe ilyen Bruce Mannheim-féle gyerekvédőkkel?

– Soha. Mr. Mannheimről olvastam az újságokban. De kapcsolatom sosem volt sem vele, sem a hozzá hasonlókkal. Meg sem ismerném, ha találkoznék vele az utcán. És véleményem sincs a tevékenységéről, pro és kontra.

Hoskins megkönnyebbültnek látszott.

– Én sem mondtam, hogy szembehelyezkednék Bruce Mannheimmel, vagy az általa képviselt véleménnyel. De igen komoly nehézséget jelentene a számunkra, ha munkánk lényege az ellenséges nyilvánosság tudomására jutna.

– Természetesen. Én is ezt kívánnám legutoljára.

– Akkor rendben vagyunk. Lépjünk tovább. A másik kérdésem az ön itteni munkájával kapcsolatos követelményekre vonatkozik. Miss Fellowes, mit gondol, gondját tudná viselni egy különleges, fárasztó, talán engedetlen és meglehetősen kellemetlen gyermeknek?

– Természetesen tudnám.

– Gondolkozzon erről. Különleges problémák merülhetnek fel. Olyan gyerek lesz ez, amilyen nincs még egy a Földön. Ez lesz a világtörténelem legmagányosabb gyereke. Felkészült egy ekkora teherre? Hajlandó felvállalni ekkora megpróbáltatást?

Most megint rámeredt, mintha át akarna látni rajta. Edith ismét érezte a tekintetéből sugárzó határozottságot és megingathatatlan erőt.

– Azt mondja különleges, fárasztó és... hogy is mondta?... Meglehetősen kellemetlen gyerek lesz. Milyen módon lesz kellemetlen?

– Egy történelem előtti gyermekről van szó. Ezt tudja. Még nem tudjuk, fiú lesz-e vagy lány, de vadabb lesz, mint ma a Földön élő legvadabb törzs bármelyik tagja. A viselkedésmódja inkább lesz állati, mint emberi. Lehet, hogy egy vérengző vadhoz fog hasonlítani. Ezt értem én nehézség alatt, Miss Fellowes.

– Én nem csak koraérett gyerekekkel foglalkoztam, Dr. Hoskins, de vannak tapasztalataim érzelmileg zavart gyerekekkel is. Megbirkóztam már néhány kellemetlen kis fickóval.

– De ilyennel még nem.

– Majd meglátjuk, nemde?

– Vad, talán őrjöngő, nyomorult és magányos lesz. Idegen egy teljesen ismeretlen világban. Kiemeljük mindabból, ami ismerős számára, és szinte teljesen elszigeteljük: egy igazi kiszakított gyerek lesz. Ismeri ezt a kifejezést, hogy hontalan személy, Miss Fellowes? A múlt század közepén keletkezett, a Második Világháború idején, amikor az otthonuktól megfosztott emberek Európa-szerte bolyongtak, és...

– A világban ma béke van, Dr. Hoskins.

– Természetesen. De ezt ez a gyermek nem fogja észlelni. Szenvedni fog, mert széthullik az élete, ő lesz a legszánalmasabb hontalan személy. S mindezt gyerekfejjel éri meg.

– Mekkora?

– Pillanatnyilag a szkóppal negyven kilónál nagyobb tömeget nem tudunk áthozni. Ez alatt nem csak az élő anyagot értem, de az élettelen létfenntartó rendszert is. Ezért kisgyereket kell hoznunk, nagyon kicsit.

– Netán csecsemőt?

– Nem tudjuk biztosan. Egy hat-hét éves gyerekre számítunk. De lehet, hogy jóval fiatalabb lesz.

– Nem tudják? Csak úgy vaktában elragadnak valakit? – Hoskins neheztelni látszott.

– Beszéljünk inkább más dolgokról, Miss Fellowes. A személyi adatai szerint egyszer férjhez ment, de már jó pár éve, egyedül él.

Erezte, hogy arcát elönti a pír.

– Férjnél voltam, igen. De csak rövid ideig, és már régen.

– Nem voltak gyerekei.

– A házasságunk megszakadt. Jobbára amiatt, hogy nekem nem lehetett gyerekem.

– Értem – mondta Hoskins tompán, és kissé kényelmetlenül érezte magát.

– Természetesen ma már vannak különféle módszerek e probléma megoldására – exutero magzati kamrák, beültetések, béranyák, stb. De a férjem nem volt képes megbarátkozni a gének megosztásának hagyományos módszerétől eltérő módozatokkal. Neki saját gyerek kellett, aki az övé és az enyém, és akit én a szabályos kilenc hónap alatt hordok ki. Csakhogy erre nem voltam alkalmas, ő nem fogadott el alternatív megoldást, ezért azután... elváltunk.

– Sajnálom. És később nem házasodott újra? Megpróbált határozottnak, érzelemtől mentesnek tűnni.

– Az első kísérlet éppen elég fájdalmasan végződött. Nem voltam benne biztos, hogy a második nem lesz-e még fájdalmasabb, ezért nem vállaltam a rizikót. De ez nem jelenti azt, hogy nem tudom, hogyan kell bánni a gyerekekkel, Dr. Hoskins. Azt hiszem, nem kell külön rámutatnom, hogy a foglalkozásom megválasztása is arra hivatott, hogy a lelkemben támadt űrt áthidalja. Ezért is vállaltam egy-két gyerek helyett több tucat gondozását. Százakét. Mintha az enyémek lettek volna.

– Nem mindegyikük volt szeretetreméltó.

– Nem, nem bizony.

– Nem csak kis pufók, pirospozsgás, piszeorrú gyerekeket vállalt? Úgy fogadta őket, ahogy jöttek, helyeset, csúfat, szelídet, vadócot? Feltétel nélkül?

– Fenntartás nélkül. A gyerek az gyerek, Dr. Hoskins. Akik nem szépek és helyesek, éppen azoknak van szükségük több törődésre.

Hoskins hallgatott, egy percig gondolkodott. Megérezte, hogy a nőben gyülemlik a csalódottság. Eljött ide, fel volt készülve arra, hogy majd a technikai hátteréről faggatják, az elektrolit egyensúlyhiányáról, a neuroreceptorokról, a fizio-terápiáról. De ilyesmi szóba sem került. Ezt a pofát csak az érdekli, hogy tud-e bánni egy szerencsétlen vademberrel vagy bármilyen gyerekkel, ahogy végül is kiderült. Egyáltalán hogyan lehetnek kétségei efelől? És ami még kevésbé idevágó, hogy belekeveredett-e már valamilyen politikai vitába... mit akarhatott ezzel? Hiszen tudta, hogy nem. Tudnia kellett. Nyilván nem nézte át elég alaposan a minősítését. Nyilván megvan már a jelöltje, és csak valami udvarias formáját keresi a visszautasításnak, amíg nyomós érvet nem talál. Végül megszólalt:

– Nos, mikor tudja legkorábban otthagyni mostani munkahelyét?

– Úgy értsem, alkalmaz? – tátogott a nő izgatottan.– Itt és most?

Hoskins halványan elmosolyodott, ami egyfajta sármot csalt széles arcára.

– Mi másért kérném, hogy mondjon fel?

– Nem kell előbb valamilyen bizottságnak döntenie?

– Miss Fellowes, én vagyok a bizottság, aki a végső döntést hozza. És gyorsan szoktam dönteni. Én tudom, hogy milyen munkatársat keresek, és úgy látom, ön olyan. Természetesen lehetett volna rosszabb is.

– És ha úgy esik?

– Akkor is gyorsan döntök, higgyen nekem. Ez egy olyan tervezet, amelynél nem lehet tévedni. Itt élet forog kockán, egy emberi élet, egy gyermek élete. Mi egyszerű tudományos érdeklődésből olyasmit teszünk, amire a legtöbb ember azt mondaná, szörnyűség a gyerekre nézve. Efelől nincsenek illúzióim. De egy percig sem hiszem, hogy szörnyetegek vagyunk – senki sincs közöttünk, aki azt hinné –, nincsenek aggályaim, és nem sajnálkozom amiatt, amire készülünk, sőt hiszem, hogy a gyermeknek, aki kísérletünk tárgya lesz, végül csak hasznára válik mindez. De azzal is tisztában vagyok, hogy mások mennyire ellenzik ezt a tervezetet. Éppen ezért a gyermek számára a legmegfelelőbb gondoskodást szeretnénk nyújtani, amíg nálunk van. Ha kiderülne, hogy ön nem alkalmas erre a feladatra, tétovázás nélkül leváltjuk, Miss Fellowes. Ezt ennél finomabban nem tudom kifejezni. Mi nem vagyunk szentimentálisak, de a felesleges kockázatot sem vállaljuk. Ezért pillanatnyilag tekintse úgy, hogy az állást próbaidőre megkapta. Kérjük, annak tudatában adja fel mostani egzisztenciáját, hogy nem garantáljuk, a jövő héten is, vagy akár még holnap is itt dolgozik. Nos, él a lehetőséggel?

– Ön igen ő szinte, Dr. Hoskins.

– Igen, az vagyok. Kivéve, amikor nem. Nos, Miss Fellowes? Mit mond?

– Én sem szeretem a felesleges kockázatot – mondta. Hoskins arca elkomorult.

– Ezt tekintsem visszautasításnak?

– Nem, Dr. Hoskins, ez az elfogadás. Ha kétségeim lettek volna afelől, hogy alkalmas vagyok erre a munkára, nem jöttem volna ide. Meg tudom csinálni. Meg fogom csinálni. És nem fogja megbánni, hogy így döntött, ebben biztos lehet. Mikor kezdhetek?

– A Sztázist már felhoztuk a kritikus szintre. Úgy tervezzük, hogy a szkópot két hét múlva, tizenötödikén, pontban fél nyolckor küldjük el. Szeretnénk, ha jelen lenne a visszatérésnél, és azonnal bekapcsolódna. Addig minden jelenlegi kapcsolatát fel kell számolnia. Az ugye világos, hogy huszonnégy órás alkalmazásról van szó, Miss Fellowes? Legalábbis a kezdeti időben. De ezt olvasta a pályázat feltételei között, ugye?

– Igen.

– Akkor tökéletesen megértettük egymást.

Nem gondolta Edith. Egyáltalán nem értettük meg egymást. De ez nem fontos. Ha problémák adódnak, majd megoldjuk őket valahogy. Csak a gyerek a fontos. Minden egyéb másodrendű. Minden.

1. közjáték - Sokat Tudó

Már fényes nappal volt, és a táborban érezni lehetett a közelgő válság miatti nyugtalanságot. A Vadászók Társasága visszatért már a mezőkről. Nem maradtak kint csak addig, amíg megpillantották az ellenséget, nem is vadásztak; most itt gubbasztanak mind a heten, és morcos tekintettel mérlegelik a háborút és annak lehetséges következményeit. Istennő Szolgája már kicsomagolta a három szent medvekoponyát, és felhelyezte a kőoltár polcaira; most ott kuporog előtte, meztelen testét medvezsírral, farkasvérrel, meg édes mézzel kenegeti, miközben az ősi imát kántálja, amiből nagy vész idején a bölcsességét szokta nyerni. Az Anyák maguk köré gyűjtötték az apróságokat, mintha attól tartanának, hogy a Másikak bármelyik pillanatban rájuk támadhatnak; a nagyobbacskák félénken, bizonytalanul leskelődtek a kör pereménél.

Ami a törzs idősebbjeit, a bölcseket, a tapasztaltakat illeti, ők a tábor fölötti kis dombon gyülekeztek, hogy megbeszéljék a haditervet. Ott volt Ezüst Felhő is, meg Mamuton Lovagló, aztán a félszemű Oroszlánként Küzdő, és a kövér Bűzös Bivaly. Döntésüktől az egész törzs sorsa függött.

Amikor a Másikak a törzs nyugaton elterülő vadászterületeire költöztek, és nyilvánvalóvá vált, hogy az Emberek semmilyen módon nem tudják rávenni őket, hogy továbbálljanak, az idősebbek úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha keletre költöznek.

– Az Istennő a Másikaknak adta a nyugati földeket – közölte véleményét Bűzös Bivaly. – De a keleti hideg földek hozzánk tartoznak. Az Istennő azt mondta, menjünk oda és éljünk békében.

A többiek helyeseltek.

– Így azután az Emberek erre a helyre költöztek. De most itt is felbukkantak a Másikak.

Most mit tegyünk? – kérdezte magában Sokat Tudó.

Talán elmehetnénk délre, a meleg földekre. De a meleg földeket már biztosan ellepték a Másikak, meg aztán a mi fajtánkból is élnek ott sokan, akik nem szívesen látnának bennünket. Vagy menjünk északra, ahol a rettenetes jégföldek terülnek el? A Másikak biztosan nem kívánkoznak olyan helyen élni. De mi sem, gondolta Sokat Tudó. Mi sem.

Igen nagy szomorúságot érzett. Messziről vándoroltak ide. A fárasztó menetelés kimerítette, és tudta, hogy Ezüst Felhő is fáradt, akárcsak a többiek. Ideje már megpihenni, és húst meg termést gyűjteni télire, hogy visszanyerjék erejüket. De úgy látszik, megint vándorolniuk kell pihenésre semmi remény, egy percnyi békéjük sem marad. Miért van ez így? Hát nincs ezen a széles földön egy nyugalmas hely, ahol megállhatnának?

Sokat Tudó nem ismerte a választ sem ezekre a kérdésekre, sem a többire. Büszke neve ellenére, amit önmagának adott, nem tudott megbirkózni a Másikak folytonos zaklatásának problémájával, de ugyanígy volt saját létének csodáival és kihívásaival is.

A törzsben ő az egyetlen, akinek nem jutott igazi hely, igazi feladat. Mint a legtöbb lány, ő is úgy nőtt fel, hogy majd Anya válik belőle, de túl sokáig várt a násszal inkább a szabad, kóbor életet választotta, olykor még a vadászmezőket is meglátogatta. Amikor a huszadik évében végre beleegyezett, hogy a harcos Sötét Szél ágyasa legyen, már túl öreg volt az ilyesmihez, és méhéből halott gyerekek születtek. Azután Sötét Szelet is elveszítette: egyetlen délután elvitte őt a fekete láz.

A szépsége megmaradt ugyan, de Sötét Szél halála után egyetlen társtalan harcos sem akarta őt, hiába volt szép. Tudták, hogy a méhe olyan hely, ahol meghalnak a gyerekek, így pedig kinek kellene? Meg aztán Sötét Szél korai halála miatt a rossz szerencse átka kísérte. Ezért aztán örökre egyedül maradt, s neki, akinek egykor annyi szeretője volt, ettől fogva egyetlen sem akadt. Belőle sosem lett Anya.

Az Istennő papnőihez sem csatlakozhatott, mert bár az Istennő eltűrte volna, hogy egy nem Anya szolgálja, de ahhoz a tanulást még azelőtt kellett volna elkezdenie, hogy az első vér kicsordult az ágyékából. Az pedig képtelenség, hogy egy huszonöt éves idősödő asszony, aki öt év alatt öt halott gyereket szült, szolgálja az Istennőt.

Sokat Tudó nem volt sem Anya, sem papnő, ami azt jelentette, hogy nem volt senki. Elvégezte mindazt, amit az asszonyok szoktak, kaparta a bőröket, megfőzte az ételt, ápolta a betegeket és vigyázott a gyerekekre, de nem volt társa, nem tartozott egyetlen Társasághoz sem, s ettől szinte idegen maradt a saját népe között. Egyetlen reménye az, hogy ha Múltnak Őrzője meghal, ő lehet a törzs krónikása. Múltnak Őrzője olyan asszony, mint ő, nem Anya, nem papnő és az egész törzsben ő, Sokat Tudó az, aki a legközelebb áll hozzá. Csakhogy bár Múltnak Őrzője negyven évesen a törzs legöregebb tagja, még mindig életerős és jó egészségnek örvend. Jóllehet ő most nyolc évvel fiatalabb nála mégis öregnek számít már. Arra gondolt, az ő végzete az, hogy korán megöregedjen és meghaljon, mielőtt Múltnak Őrzője kezéből kiesik a rováspálca.

Szomorú ez az élet. De Sokat Tudó el tudta rejteni bánatát, s ebben különbözött a többiektől. Hadd féljenek csak tőle, hadd gyűlöljék.

Szokása szerint most is egymagában állt, és figyelte a többieket. Amazok is tanácstalanok voltak a Másikak miatt, akárcsak ő. De legalább együvé tartoztak, egy csoport biztonságában éltek.

– Ott van, aki kell nekünk! – kiáltotta Tüzes Szem. – Sokat Tudó kijöhet velünk, hogy harcoljon a Másikak ellen!

– Sokat Tudó! Sokat Tudó! –kiabálták a vadászok érces hangjukon.

Persze gúnyolódtak rajta. Mint mindig. Ezek mindegyike visszautasította őt, amikor Sötét Szél halála után az ágyasuk akart lenni.

Mindezek ellenére odament melléjük és vigyorogva tekintett le rájuk, ahogy ott kuporognak a fagyos földön.

– Igen – közölte. – Jó ötlet. Tudnék úgy harcolni, mint bármelyikőtök.

Azzal kinyújtotta a kezét, és mielőtt megakadályozhatták volna, elragadta Tüzes Szem lándzsáját. Amaz dühösen felmordult és felpattant, hogy elvegye tőle, de az asszony ügyes mozdulattal félreugrott, és a lándzsa hegyét Tüzes Szem hasának szegezte. A férfi a szemét meresztve nézett rá. Nem csak a szentségtörés miatt, hogy asszony kezében lándzsát lát, de a félelemtől is, hogy fel találja nyársalni.

– Add vissza – kiabálta öblös hangján.

– Nézd csak, tudja, hogyan kell tartani, Tüzes Szemcsodálkozott Farkasok Fája.

– Igen, és azt is tudom, hogyan kell használni.

– Add vissza!

Újból megbökte. Azt hitte, Tüzes Szem dühbe gurul. Az ábrázata már vörösödött, és verejték csorgott az arcán. Mindenki nevetett. A vadász előrelendült, de az asszony és a lándzsa elugrott. Tüzes Szem mérgesen feléje köpött, és összekulcsolt kezével felmutatta a démon jelét. Sokat Tudó vigyorgott.

– Mutasd csak még egyszer, és a véreddel mosom le a jelet – fenyegette.

– Gyere csak – kurjantotta Tüzes Szem kelletlenül. Láthatóan alig tudott uralkodni magán. – Nincs jogod megérinteni azt a lándzsát, ezt te is tudod. Van nekünk elég bajunk anélkül is, hogy te ilyen ostobaságokat csinálsz.

– Te mondtad, hogy menjek ki a férfiakkal vadászni-szólt. – Hát akkor szükségem lesz egy lándzsára, nem? A tiéd éppen megfelel. Egészen jó darab. Csinálj magadnak másikat, ha akarsz.

A többiek megint nevettek. De ezúttal különös éle volt a nevetésüknek.

Sokat Tudó úgy tett, mintha támadna, s Tüzes Szem hárított. Elindult az asszony felé, mintha puszta erőszakkal akarná elvenni tőle. De amaz egy komoly szúrással figyelmeztette. Tüzes Szem meghátrált, s dühösen, no meg ijedten nézett.

Sokat Tudó már nem emlékezett rá, mikor mulatott utoljára ilyen jól. Tüzes Szem a törzs legerősebb harcosa, ráadásul a legjóképűbb, a vállai szélesek, mint a mamuté, és csodás, szénfekete szeme izzott előreugró dús szemöldöke alatt. Fiatal korában hált vele néhányszor, és Sötét Szél halála után abban reménykedett, hogy lesz még rá alkalma. De a férfi volt az első, aki visszautasította. Azt mondta, neki egyedül Tejfonás kell csak. Azt mondta, ő az olyan asszonyokat szereti, akik tudják, hogyan kell kihordani egy gyereket. Így lett vége kettejük kapcsolatának.

– Itt van – mondta végül Sokat Tudó megenyhülve. Előrehajolt, és Tüzes Szem lándzsáját a földbe szúrta. Mivel már melegen sütött a nap, és az előző esti hó is elolvadt, a lándzsa hegye mélyen beleszaladt a földbe.

Tüzes Szem nagyot mordulva rántotta ki onnan.

– Meg kellene öljelek – sziszegte, és az arca előtt megrázta a lándzsát.

– Rajta – biztatta amaz, és széttárva karjait kidüllesztette a mellét. – Ide szúrj! Ölj meg egy asszonyt, Tüzes Szem. Nagy hőstett lesz.

– Lehet, hogy meghozná a szerencsénket – válaszolta a férfi, de leeresztette a fegyverét. – Ha még egyszer hozzáérsz a lándzsámhoz, Sokat Tudó, kikötlek a domboldalon, hogy faljanak fel a medvék. Megértetted? Igen?

– Fenyegetéseidet tartogasd a Másikaknak – vágott vissza az asszony azonnal. –Azokat nehezebb megijeszteni, mint engem. Bár én sem ijedtem meg tőled.

– Te már találkoztál egy Másikkal szemtől szembe, ugye? – kérdezte Sziklás Hegy.

– Egyszer igen – válaszolta Sokat Tudó, és a komor emléktől összeráncolta a szemöldökét.

– Milyen szaguk van, amikor közel jönnek? – kérdezte Fiatal Antilop. – Úgy hiszem, igencsak bűzlenek.

Sokat Tudó bólintott.

– Akár csak a döglött hiéna – válaszolta. – Mint ami egy meg egy fél hónapja rothad. És rettenetesen csúf. El sem tudod képzelni, mennyire csúf. Az ábrázata ilyen lapos, mintha valaki beverte volna. – A kezével mutatta, milyen.

– És a fogai olyan kicsik, mint egy gyereké. Nevetségesen kis füle van és apró orra. A karja, a lába – megborzongott – egészen lehetetlen és borzasztó. Mint a póké. Hosszú és vékony.

Mindenki ámulattal figyelte, még Tüzes Szem is. A törzsből senki, még Ezüst Felhő sem találkozott egy Másikkal olyan közelről, hogy megérinthette volna, ahogyan Sokat Tudó. Egynémelyikük távolról, egy villanásnyi időre megpillantott ugyan egyet-egyet közülük, de az nagyon régen volt, még a nyugati földeken. De Sokat Tudó az erdőben botlott bele egyikükbe.

Ez sok évvel ezelőtt esett meg, akkor még tizenkilenc éves volt, egy vadóc kislány, aki mindenben a maga útját járta. A Vadászók Társasága végül megtiltotta neki, hogy elkísérje őket a portyáikra, ő pedig egy kora reggelen, amikor különösen komor hangulatban volt, messzire elkalandozott a törzs táborhelyétől. Déltájban egy fehér, bolyhos nyírfákkal szegélyezett tisztáson apró, kövekkel határolt vízmedencét talált, s gyorsan lehámozta magáról a bőreit, hogy megfürödjön a kéklő, hideg vízben. Amikor kimászott, meglepetten vette észre a Másikat – kétségkívül egy Másik volt –, amint az úgy húsz lépés távolságból figyeli.

Magas volt, hihetetlenül magas, akárcsak egy fa, és nagyon vékony, szűk válla és lapos melle volt. Magassága ellenére sokkal törékenyebbnek látszott egy asszonynál. Az arca a legkülönösebb volt, amit valaha is látott, gyerekes vonású, és igen sápadt bőrű. Az állkapcsa olyan gyengének tűnt, hogy elcsodálkozott, vajon mi módon képes megrágni vele a húst. A szeme nagy volt, és olyan tiszta, mint a patak vize, amihez a színe is hasonlított, a homloka pedig egyenesen felfelé hajlott, s a szemöldöke sem nyúlt előre.

Mindent egybevetve, gondolta, meglepően csúf, olyan ronda, mint egy démon. De nem látszott veszélyesnek. Amennyire látta, semmilyen fegyvert nem viselt, s mintha még mosolygott is volna. Legalábbis úgy gondolta, hogy mosoly volt az, ahogy kivillantotta fehér fogait.

Sokat Tudó érett ifjúi szépségében teljesen meztelenül állt előtte. Nem szégyellte magát, sőt még az a váratlan gondolat is felmerült benne, hogy szeretné, ha a férfi odamenne hozzá, magához vonná, a karjaiba zárná és szeretkezne vele, mindegy, hogy a Másikak mily módon teszik azt a feleségükkel. Olyan csúfan, amilyen volt, megkívánta a férfit. Vajon miért? – gondolkodott el rajta. És válaszolt is magának-biztosan azért, mert másmilyen, mert új, mert más. Igen, neki adta volna magát. És hazamehetett volna vele, és most vele élhetne, és ő is Másik volna, mert már akkor nagyon unta a törzs férfiait, és készen állt az új fogadására. Igen. Igen.

Mitől kellett volna félnie? A Másikakat mindig démoni lényeknek tartották, de ebben a férfiban nem volt semmi démoni, csak furcsa az arca, magas és sovány, ez minden. Egyáltalán nem látszott fenyegetőnek. Csak másféle volt.

– A nevem Zuhatagos Folyó – mondta neki. Akkoriban így nevezte magát. – Te ki vagy?

A Másik nem válaszolt. Mély hang hagyta el a torkát, ami nevetés is lehetett. Nevetés?

– Tetszem neked? A törzsből mindenki szépnek tart. Hát te?

Kezével végigsimította hosszú fekete haját, ami még nedves volt a fürdőzéstől. Illegette magát, hogy a férfi láthassa telt kebleit, erős és kemény karját, a csípőjét, határozott nyakát. Két vagy három lépést tett feléje, és mosolyogva egy szerelmes dalocskát kezdett dúdolgatni.

A férfi szeme elkerekedett, és megrázta a fejét. De kinyújtotta a kezét, és feléje tartotta a tenyerét, az ujjaival pedig varázs-jeleket, minden bizonnyal démon-jeleket rajzolt maga elé. Azután hátralépett.

– Csak nem félsz tőlem? Csupán játszadozni akartam. Gyere ide, te Másik-nevetett a férfira. –Figyelj, ne hátrálj előlem! Nem foglak bántani, nem érted, amit mondok? – Hangosan, tisztán beszélt, hosszú szüneteket tartott a szavak között. De a férfi csak hátrált. Erre a melle alá nyúlt és megemelte: ez volt az ajánlkozás egyetemes jele.

Ezt legalább megértette.

Olyan mély, búgó hangot hallatott, mint egy sarokba szorított állat. Szemében határozottan félelmet látott. Rémülten – vagy inkább felháborodva biggyesztette le az ajkát.

Igen, fel volt háborodva.

Olyan visszataszító lehettem a számára, mint ő nekem. Megfordult, és fejveszetten bemenekült a nyírfák közé.

– Várj! – kiáltott utána. – Másik! Másik! Gyere vissza!

Másik, ne szaladj el!

De elment. Ez volt életében az első eset, hogy egy férfi visszautasította, s ő ezt megdöbbentőnek, hihetetlennek találta. Még ha az egy Másik is, még ha ő idegen is a számára és kevésbé vonzó, annyira visszataszító nem lehet, hogy egy férfi így megrettenjen, és elszaladjon tőle.

Igen, igen. Biztosan gyerek még, gondolta.

Aznap este, amikor visszatért a törzshöz, elhatározta, hogy ágyasa lesz valamelyik fajtájabelinek, és amikor nem sokkal ezután Sötét Szél megkérte, hogy ossza meg vele a gyékényt, tétovázás nélkül elfogadta az ajánlatot...

– Igen – mondta a Vadászók Társaságának. – Igen, nagyon is jól tudom, hogy néznek ki a Másikak. És ha összetalálkozunk velük, odamegyek hozzájuk és megölöm az utálatos állatokat!

– Nézzétek – súgta Farkasok Fája –, az öregek jönnek lefelé a dombról.

Tényleg jöttek lefelé, a sort Ezüst Felhő vezette, bénán bicegett, de nyilván titkolta a többiek előtt, mindenesetre a másik három öreg ott botladozott a közelében. Sokat Tudó figyelte, hogyan vonulnak be a táborba, s mennek egyenesen az Istennő kőoltárához. Ezüst Felhő sokáig tárgyalt a papnőkkel. Azok eleinte a fejüket rázták, azután egyre gyakrabban bólogattak. Akkor Ezüst Felhő a legidősebb papnővel az oldalán előrelépett, hogy megtegye a bejelentést.

– A Nyárünnep – kezdte –, idén nem lesz megtartva, legalábbis elhalasztjuk. Az Istennő elégedetlenségét fejezte ki azzal, hogy a Másikakat erre a távoli, keleti vidékre küldte, az Emberek táborhelyének közelébe, ahol nem számítottak rájuk. Az Emberek nyilván helytelenül cselekedtek; nem ez az alkalmas hely a táboruk számára. Ezért az Embereknek még ma el kell innen menniük, és a Három Folyó Vidékére zarándokolniuk, oda; ahol a múlt évben azt a magas oltárt állították az Istennőnek. A Három Folyó Vidékén azután bocsánatért kell esedezniük az Istennőhöz, hogy az megmutassa nekik, miben vétkeztek. Sokat Tudó felnyögött.

– De hetekig tart, míg odaérünk! És az a hely éppen a rossz irányban van! Pontosan visszajutunk oda, ahonnan elindultunk, és ahol most nyüzsögnek a Másikak!

Ezüst Felhő jeges pillantást vetett rá.

– Az Istennő nekünk ígérte ezt a földet, és Másikak nélkül. Mégis úgy értünk ide, hogy a Másikak már itt voltak. Ez nem az, aminek lennie kell. Kérnünk kell az útmutatását.

– Akkor kérjük tőle lent délen. Ott legalább melegebb van, és hátha találunk egy elhagyott helyet, ahol a Másikak nem zavarnak minket.

– Megengedjük neked, hogy délnek menj, Sokat Tudó. De mi még ma elindulunk a Három Folyó Vidékére.

– Hát a Másikak? – kiáltotta.

– A Másikak nem merik megközelíteni az Istennő kegyhelyét – nyugtatta Ezüst Felhő. – De ha attól félsz, hogy mégis megteszik, Sokat Tudó, akkor hát... menj délnek. Menj délnek, Sokat Tudó!

Hallotta, amint valaki nevet. Tüzes Szem volt az. Azután a Vadászók Társaságának többi tagja is nevetni kezdett, és az Anyák némelyike is csatlakozott hozzájuk. Perceken belül mindenki hahotázott, és reá mutogatott.

Azt kívánta, bárcsak Tüzes Szem lándzsája még a kezében lenne. Mindegyikükbe belémártaná, és senki nem tudná megakadályozni a mészárlást.

– Menj délnek, Sokat Tudó! –kiáltozták feléje. –Menj délnek, menj délnek, menj délnek!

Átkozódni akart, de visszatartotta. Látta, hogy észrevették ezt. Ha most hangosan kimondja, elűzik a törzsből. Tíz éve még örült is volna ennek. De most már öregasszony, elmúlt harminc. Egyedül elindulni, az számára egyenlő a halállal.

Néhány dühös szót mormogott magában, és elfordult Ezüst Felhő állhatatos tekintetétől.

Ezüst Felhő összecsapta a kezét.

– Jól van – kiáltotta –, kezdjetek pakolni. Mindenki! Tábort bontunk! Elindulunk, mielőtt besötétedik!

2. fejezet - Megérkezés

Edith Fellowes számára ez a pár hét borzasztóan zsúfolt lett.

A legnehezebbnek a kórháztól való elszakadás tűnt. A kéthetes felmondási idő nemcsak hogy szabályellenes volt, de elég kevés is; ám az adminisztráció méltányolta, hogy Edith Fellowes vonakodva hagyja ott a munkahelyét, s csak azért távozik, mert egy új tervezetnél hihetetlenül izgalmas munkát ajánlottak fel neki.

Megemlítette a Sztázistechnológia Ltd. nevét.

– A dinoszaurusz-bébit fogja dajkálni? – kérdezték tőle, és mindenki kuncogott.

– Nem, nem a dinoszauruszt – válaszolta. – Annál valami sokkal izgalmasabbat.

További részletekkel nem szolgált. Dr. Hoskins megtiltotta neki, hogy bárkinek is beszéljen róla. De azok előtt, akik Edith Fellowes-szal dolgoztak együtt, nem lehetett kétséges, hogy a tervezetnek a gyerekekhez lesz valami köze; és ha Edith új munkaadói ugyanazok, akik azt a híres dinoszauruszt felhozták a mezozoikumból, akkor biztosan valami hasonlót terveznek – például, hogy egy múltbéli gyermeket hoznak fel az idők mélyéről. Miss Fellowes ezt nem erősítette meg, de nem is tagadta... Ám ők tudták. Mindenki tudta. A szabadságát természetesen kiadták.

Néhány héten át mégis napi huszonnégy órát kellett dolgoznia, míg elkötötte a még meglévő szálakat, megírta a szükséges jelentéseket, előkészítette a dolgokat az utódja számára, és kiválogatta a saját készülékeit a kórházéi közül. Ez különösebb terhet nem jelentett ugyan, de kimerítő volt. A dolog legnehezebb részének az tűnt, hogy el kellett búcsúzni a gyerekektől. Nem hitték el, hogy otthagyja őket.

– Ugye néhány hét múlva visszajön, Miss Fellowes? – kérdezgették a köréje sereglett gyerekek. – Ugye, csak vakációzni megy? Egy kis szabadságra? Hová utazik, Miss Fellowes?

E gyerekek némelyikét születésétől fogva ismerte. Ők most öt-, hat-, hétévesek, némelyikük járóbeteg, de legtöbbjük bentlakó. Velük évről évre találkozott.

Nehéz, nagyon nehéz volt elmondani nekik az igazat. De megacélozta akaratát, és elvégezte a feladatot. Most egy másik gyermek mellett a helye, egy különleges gyermek mellett, akit a világ történelme során eleddig a legnehezebb volna bárhová is besorolni. Ő pedig tudta, hogy ott a helye, ahol a legnagyobb szükség van rá.

A város keleti részében bérelt lakását bezárta, egy-két holmit magához vett, a többit szabályszerűen elraktározta. Ez hamar meglett. Virágokat nem tartott, amiatt nem kellett aggódnia, sem macskát vagy bármilyen állatot. A munkája az, ami az életét kitöltötte: a gyerekek, mindig csak a gyerekek. Növényekre, állatokra nincs szüksége.

Megfontolt lévén azonban meghatározatlan időre fenntartotta a bérletet. Komolyan vette Gerald Hoskins figyelmeztetését, hogy bármely pillanatban elbocsáthatják. Vagy felmondhat ő is: Edith tudta, hogy élhet ezzel a lehetőséggel, amennyiben a munka nem felel meg neki, vagy ha a Sztázistechnológia projektjében elfoglalt helye nem elégíti ki; hogy nagyon gyorsan kiderülhet, a legnagyobb baklövés volt elfogadni ezt az állást. Nem szabad felégetni a hidakat, egyáltalán nem: a kórház, a gyerekek, a lakása mind visszavárják.

Ez utóbbi két hétben számtalanszor átutazott a városon, hogy a Sztázistechnológiánál segédkezzen a múltbéli gyermek megérkezésének előkészületeinél. A dolgok beszerzéséhez kirendeltek mellé három segítséget, két fiatalembert és egy asszonyt, ő pedig hosszú listákkal látta el ó et, amiken felsorolta, hogy mikre van szüksége – gyógyszerekre, táplálkozási segédeszközökre, még egy inkubátort is vetetett.

– Egy inkubátort? – kérdezte Hoskins.

– Egy inkubátort.

– Nem koraszülöttet akarunk áthozni, Miss Fellowes.

– Nem tudja, mit fog áthozni, Dr. Hoskins. Maga mondta. Áthozhat egy beteg gyereket, vagy egy gyengét, de áthozhat egy olyat is, aki abban a pillanatban betegszik meg, amint belép modern mikrobákkal fertőzött korunkba. Azt akarom, hogy az inkubátor készen álljon.

– Egy inkubátor, rendben van.

– Kell továbbá egy steril szoba, ami elég nagy egy aktív és egészséges gyermek számára, amennyiben kiderül, hogy máris kinőtte az inkubátort.

– Miss Fellowes, kérem, legyen belátó. A költségvetésünk...

– Egy steril szobát. Csak amíg meggyőződünk róla, hogy beengedhetjük őt a szennyezett levegőnkbe.

– Attól tartok a fertőzésveszély mindazonáltal elkerülhetetlen. Attól a pillanattól fogva, hogy megérkezik, mikrobáktól hemzsegő levegőnket lélegzi be. Arra nincs mód, hogy a Sztázist csíramentes környezetben tartsuk, ahogyan azt látszólag kívánja. Nem megy, Miss Fellowes.

– Akarom, hogy menjen.

Hoskins mindent megadott neki, amit nyilvánvalóan nem fényűzésből kért.

– Ez olyasmi, amit nem fogok megadni, Miss Fellowes. Méltányolom, hogy minden elképzelhető kockázattól meg akarja óvni a gyermeket. De mivel nem ismeri berendezéseink alapvető fizikai felépítését, el kell fogadnia a tényt, hogy nem tudjuk a gyermeket azonnal egy steril szobába szállítani. Nem tudjuk.

– De ha megbetegszik és meghal?

– A dinoszaurusz is jó egészségnek örvend.

– Semmi okunk feltételezni, hogy prehisztorikus, vagy bármilyen hüllők megfertőződnének olyan mikroorganizmusoktól, amelyek emberi kórokozókat hordoznak. És amit most akar áthozni, Dr. Hoskins, az egy emberi lény, nem egy dinoszaurusz. A mi saját fajunk tagja.

– Méltányolom ezt a tényt, Miss Fellowes.

– Akkor hát arra kérem...

– A válaszom mégis nem. Valamennyi rizikót vállalnunk kell, és a mikrobafertőzés ezek közé tartozik. Minden elképzelhető orvosi segítséget igénybe veszünk, ha probléma merül fel. De nem fogunk megteremteni egy varázslatos, száz százalékosan biztonságos környezetet. Nem fogunk. – Hoskins hangja végül megenyhült. – Miss Fellowes, hadd ne mondjak ennél többet. Nekem is van gyerekem, egy kisfiú, még annyi idős sincs, hogy óvodába adjam. Igen, az én koromban, és 8 a legcsodálatosabb élmény az életemben. Szeretném, ha tudná, Miss Fellowes, hogy legalább annyira aggódom a jövő héten érkező gyermek biztonságáért, mintha az az én Jerry fiam lenne. És olyan biztos vagyok benne, hogy minden simán fog menni, mintha az én fiam venne részt a kísérletben.

Miss Fellowes nem volt meggyőződve arról, hogy ez az érvelés őszinte. De az világosnak tűnt előtte, hogy Hoskins biztos a dolgában, és ez az incidens nem fogja közelebb hozni az ő lemondásának percét. A lemondás lehetősége olyasmi, amit tartalékba helyezett, s amivel most oktalanság lett volna fenyegetőzni. Ez az egyetlen fegyvere. Ha szükség lesz rá, a megfelelő pillanatra kell tartogatnia, ez pedig korántsem az.

Hoskins ugyanilyen hajthatatlan maradt, amikor csak nagy nehezen engedte meg, hogy alaposabban megszemlélje a helyet, ahol a gyermeket el fogják helyezni.

– Ez itt a sztázis zóna – magyarázta neki –, és itt már folyik a visszaszámlálás. Senki nem léphet be oda, amíg ez tart. Senki. Sem ön, sem én, még az Egyesült Államok elnöke sem. És nem szakíthatjuk meg a visszaszámlálást, csak mert ön városnéző túrára vágyik.

– De ez az elhelyezés nem megfelelő...

– Az elhelyezés megfelelő, Miss Fellowes. Több, mint megfelelő. Bízzon bennem.

– Én mégis inkább...

– Igen. Bízzon bennem.

Milyen megvetésre méltó szavak. Többé-kevésbé mégis bízik benne.

Az asztalán, az irodában látott hivalkodó "Ph.D." tábla ellenére még mindig nem volt biztos abban, hogy Hoskins miféle tudós, vagy hogy mennyire jó tudós. Egy dolog viszont biztos, hogy igen szigorú ügyvezető. Máskülönben nem válhatott volna a Sztázistechnológia Ltd. fejévé.

Tizenötödikén délután, pontban öt órakor megszólalt Miss Fellowes telefonja. Ned Bruton volt az, Hoskins egyik belső munkatársa.

– A visszaszámlálás utolsó három órájához értünk, Miss Fellowes, a célponton minden rendben van. Pontosan hét órakor önért küldünk egy kocsit.

– Köszönöm, de magamtól is át tudok menni.

– Dr. Hoskins utasítása, hogy küldjünk önért egy kocsit. Hét órakor ott lesz.

Miss Fellowes felsóhajtott. Vitatkozhatna, de mi értelme?

Hoskins csak hadd nyerje meg a kis csatáit, gondolta. A muníció maradjon csak meg a nagy ütközetekre, amik, tudta, nincsenek is már olyan messze.

Könnyű eső szitált. A szürke és sivár éjszakai égbolt hátterében a Sztázistechnológia minden eleganciát és bájt mellőz ő, pajtához hasonló épületei csúfabbnak tűntek, mint máskor.

Az egész olyan mesterkéltnek és hevenyészettnek látszott. A durva konstrukció örömtelen, embertelen hatást keltett. Teljes munkaidejét intézeti környezetben töltötte el, de ezek az épületek még a legkomorabb kórházakat is a gyönyör és a nevetés paradicsomává emelik. És a szolgálati jelvénnyel ellátott alkalmazottak, amint rideg tekintettel, semmitmondó arckifejezéssel, suttogva, katonás merevséggel végzik a dolgukat...

Mit keresek én itt? – kérdezte magában. Egyáltalán hogyan csöppentem ebbe bele?

– Erre kérem, Miss Fellowes – tessékelte Bruton.

Az emberek bólintottak, intettek feléje. Úgy tűnt, bemutatkozásra semmi szükség. Láthatóan minden férfi tudta, ki ő, és hogy mi a feladata. Természetesen ő is viselt szolgálati jelvényt, de szinte senki nem nézett rá. Csak úgy tudták. Ez a gyerek nörsze, állapították meg magukban. Egyszeriben mintha egy futószalagra került volna, sebesen haladt a sivár folyosókon – amiket csak sebtében volt alkalma megfigyelni –, a kutatólaboratórium felé, ahová még sosem lépett be. Koppanó fémlépcsőn mentek lefelé, és egy ablaktalan, gyengén megvilágított alagútba jutottak. Úgy tűnt a végtelenségig tart az út, amikor végre egy acélajtóhoz érkeztek, melynek feketére mázolt lapjára a védőmező le s fel futó fénypajzsa hullámos mintákat rajzolt.

– Tartsa a kártyáját a pajzs elé – utasította Bruton.

– Miért van erre szük...

– Kérem, Miss Fellowes. Kérem.

Az ajtó kinyílt. Újabb lépcsők előtt találták magukat. Felfelé és csak felfelé mentek egy irdatlan hordóra emlékeztető üreg belső fala mentén, azután egy csarnokba értek, majd egy ajtón át... – tényleg szükség van minderre?

Végül egy galériára léptek ki, ami egy üregre nézett le. Odalent meglehetős összevisszaságban műszerek, készülékek sorakoztak félkör alakban elrendezve, ami leginkább egy űrhajó-vezérlőpult és egy irdatlan komputerpanel keresztezésének tűnt – vagy inkább egy zavaros, fantasztikus film díszletének. Borzas, zavart tekintetű technikusok serénykedtek látszólag teátrális mozdulatokkal, miközben rejtélyes kézjelekkel kommunikáltak egymással. Mások vastag kábeleket vonszoltak egyik készüléktől a másikig, valamit nézegettek, azután megcsóválták a fejüket, és mindent visszaraktak az eredeti helyére. Fények villogtak, a hatalmas ernyőkön számok peregtek.

Dr. Hoskins a galérián állt, nem messze tőlük, de csak feléjük pillantva mormogta:

– Miss Fellowes.

Láthatóan el volt foglalva, testileg mintha ott sem lenne.

Még csak nem is intett neki, hogy foglaljon helyet, pedig a galérián, a korlát közelében négy-öt sorban székek sorakoztak, ahonnan szemmel lehetett tartani a lenti nyüzsgést. Keresett hát magának egy széket az első sorban, és leült.

Hirtelen fény gyúlt, és megvilágította a pontosan alatta elterülő részt, amit eddig teljes sötétség borított. Lepillantott, és egy mennyezet nélküli apartman tárult a szeme elé, egy óriási babaház, ami feltehetően azért volt így kialakítva, hogy felülről meg lehessen figyelni.

Az egyik helyiségben észrevett egy mikrohullámú sütőt meg egy hűtőszekrényt, míg egy másik helyiség mosdónak lett berendezve. Egy fülkében mindenféle orvosi műszer hevert, ismerősek voltak, mert többek között ezeket kérte Dr. Hoskinstól. Ott volt az inkubátor is.

Egy másik szobában pedig egy kis ágyat pillantott meg.

Most szolgálati jelvényes férfiak és nők léptek a helyiségbe, és helyet foglaltak a székeken. Miss Fellowes felismerte a Sztázis néhány vezetőjét, akiket korábbi látogatásai alkalmával mutattak be neki, de a nevükre már nem emlékezett. A többiek teljesen ismeretlennek tűntek számára. Mind feléje intettek, és úgy mosolyogtak rá, mintha már évek óta együtt dolgoznának.

Akkor megpillantott valakit, akinek a neve és az arca ismerősnek tűnt; egy sovány, jóképű férfit, aki úgy ötvenöt éves lehetett. Választékosan nyírt apró, szürke bajuszkát viselt, metsző tekintetű szemével mindent alaposan megfigyelt.

Candide Deveney! Az International Telenews tudományos tudósítója.

Miss Fellowes nem sokat nézte a televíziót. Hetente legfeljebb egy-két órányit, olykor még kevesebbet, de előfordultak hetek, amikor nem is emlékezett rá, hogy egyáltalán bekapcsolta a készüléket. A könyvek minden tekintetben kielégítették, de hosszú munkaideje miatt sokszor még azokra sem nyílt lehetősége. Ám Candide Deveney olyan tévés személyiség, akit ismert. Nagy ritkán adódott olyan érdekesség, amit meg is kellett nézni, nem volt elég, ha csak olvasott róla – például a Marsra szállás, vagy a dinoszaurusz bébi felhozása, vagy egy látványos nukleáris robbantás az Északi Félteke felett, amely egy eltévedt aszteroidát volt hivatva megsemmisíteni, ami tavaly a Földet fenyegette. Ezeket az eseményeket mindig Candide Deveney mutatta be a képernyőn. Minden nagyobb tudományos eredmény első számú riportere volt ő. Hogy ma is itt van, ez jó benyomást tett Miss Fellowes-ra. Egy kissé gyorsabban kezdett verni a szíve arra a gondolatra, hogy olyan fontos eseményben lehet része, amelyet Deveney is érdemesnek tartott arra, hogy megtekintsen, nem is beszélve arról, hogy itt ülhet karnyújtásnyira tőle, s ha akarná, akár meg is érinthetné.

És akkor megrettent saját ostobaságától. Deveney végtére is csak egy riporter. Miért csodálja ót annyira, mikor csak a képernyőn látta?

Az sokkal csodálatraméltóbb, gondolta, hogy ó1c most visszanyúlnak az idők mélyére, és felhoznak onnan egy kis emberi lényt a huszonegyedik századba. És hogy ő is szerves része ennek a műveletnek. Ő, és nem Candide Deveney. Ha valakinek, Deveneynek kell csodálattal tekintenie Edith Fellowes-ra.

Hoskins odalépett a nagy Deveney-hez és láthatóan a műveletet magyarázta neki. Miss Fellowes kissé elfordította a fejét hogy hallja ó et.

– Elgondolkoztam azon, amit maguk itt azóta csináltak, hogy a dinoszaurusz ügyében utoljára önöknél jártam-mondta Deveney. – Van egy dolog, amivel nem tudtam megbirkózni, és ez a kiválasztás kérdése.

– Folytassa – biztatta Hoskins.

– Ha nagyon messzire visszanyúlnak is, az érzékelhető. Ha mélyebbre nyúlnak, a dolgok homályosabbá válnak. És az sokkal több energiába és fáradságba is kerül – ezt nem nehéz megérteni. De akkor nyilván egészen közelre is vissza tudnának nyúlni. Számomra itt van a rejtély, és nem csak számomra. Úgy értem, ha képesek arra, hogy 100 millió évre visszanyúljanak, képesnek kell lenniük arra is, hogy sokkal kisebb ráfordítással csak a múlt csütörtökről hozzanak fel valakit. Ön mégis azt mondja, hogy múlt csütörtökre egyáltalán nem tud visszamenni, az zárva van ön előtt. Miért van ez?

– Nézze Deveney, kevésbé lesz ez ilyen ellentmondásos, ha megengedi, hogy alkalmazzak egy analógiát.

(Deveney-nek szólította! – gondolta Miss Fellowes. Mint egy egyetemi professzor, aki a tanítványának magyaráz!)

– Nos, használjon analógiát – egyezett bele Deveney. – Ha úgy gondolja, hogy az segít.

– Nos hát... Egy normál méretű könyvet el tud olvasni hatlábnyi távolságból, igaz? De sokkal könnyebb, ha az a könyv egy láb távolságban van. Vagyis, minél közelebb, annál jobb. Ha viszont egy hüvelyknyire tartja a szemétől, nem lát semmit. Olyan közeli dolgokra az ember szeme nem tud fókuszálni. így tehát a távolság meghatározó tényező. A túl közel legalább olyan rossz, mint a túl távol, legalábbis a látható tartományon belül.

– Hmm – húzta fel a szemöldökét Deveney.

– Vagy vegyünk egy másik példát. Az ön jobb válla mintegy harminchüvelyknyire van a mutatóujjától, amivel minden különösebb erőlködés nélkül meg tudja érinteni a jobb vállát. No már most. Az ön könyöke fele olyan távol van a mutatóujjától, mint a válla. A közönséges logika szerint tehát a könyökével könnyebben kellene tudnia megérinteni a vállát. Gyerünk próbálta meg! Vagy érintse meg a mutatóujjával a könyökét. Megint csak arról van szó, hogy túl közel van.

– Ugye, felhasználhatom ezeket az analógiákat a mű soromban? – kérdezte Deveney.

– Hát persze. Használja, amikor csak akarja. Tudja, önnek szabad bejárása van ide. Ez után az eset után majd felnéz ránk az egész világ. Sok látnivaló akad itt.

(Miss Fellowes akarata ellenére is csodálta Hoskins hűvös magabiztosságát. Erő sugárzott belőle.)

– Ma milyen messzire szándékoznak elmenni? – érdeklődött Deveney.

– Negyvenezer évre.

Miss Fellowes-nak elakadt a lélegzete. Negyvenezer év?

Ezt a lehetőséget sosem mérlegelte. Túlságosan el volt foglalva más dolgokkal, mint hogy meg kellett szakítania kapcsolatát korábbi kórházával, és itt kellett berendezkednie. Csak most döbbent rá, hogy ezzel a tervezettel kapcsolatban sok olyan alapvető dolgot is át kell gondolni, amivel eddig nem is foglalkozott.

Azt persze tudta, hogy egy gyermeket akarnak felhozni a múltból, a modem világba. Azt is tudta – bár nem volt benne biztos, hogy honnan szerezte az információt –, hogy a gyermeket a történelem előtti időkből hozzák.

De a "történelem előtti" szinte mindent jelenthet. Európa nagy részében például "történelem előttin" csak az elmúlt háromezer évet értik. Van a világnak számos olyan tája, ahol még ma is létezik egyfajta történelem előtti élet. Miss Fellowes arra számított – már amennyire ismereteinek birtokában át tudta gondolni az egész tervezetet – hogy visszamenőleg az ötezertől tízezerig terjedő időszakból, a mezőgazdaság előtti nomád korból hozzák a gyereket. De negyvenezerről?

Erre nem volt felkészülve. Egyáltalán embernek tekinthető az a lény, akit rá akarnak bízni? Negyvenezer évvel ezelőtt létezett vajon Homo Sapiens?

Miss Fellowes szerette volna felidézni magában az iskolában tanult antropológiai ismereteit, de attól tartott, hogy a pillanatnyilag felszínre kerülő információmorzsák hiányosak és torzak lesznek. Mielőtt az igazi emberi lények kialakultak, azelőtt voltak a Neander-völgyiek, ugye? Primitív, brutális teremtmények. Előttük pedig a még primitívebb pithecanthropusok népesítették be a Földet, meg egy másik hasonlóan furcsa nevű faj, de biztosan léteztek másfajta elő-emberek vagy szub-emberek, bozontos, meztelen kis majomszerű teremtmények, akik még kevésbé tekinthetők az ember távoli ősének. De az időben vajon milyen távol éltek ezek a népek? Húszezer éve? Ötven? Százezer? Tényleg semmit nem tud e korszakok időbeli elhelyezkedéséről.

Te jó isten az égben egy majomgyereket fogok gondozni? Remegni kezdett. Itt serénykedik az inkubátorral meg a steril környezettel, ezek meg egy csimpánzt akarnak rábízni! Valami vad, szőrös kis vadócot, nagy fogakkal meg karmokkal, akihez sokkal inkább illene egy állatkerti gondozó, mint egy specialista...

Nos, talán nem így van. Talán a Neander-völgyiek meg a pithecanthropusok azok az emberszerű teremtmények, akik már egymillió éve is éltek, és neki csak egy kis vadócra kell majd felügyelnie. Kis vadócokkal meg már volt dolga.

A negyvenezer év mégis irdatlan távolságnak tűnt. Elszédült tőle.

Negyvenezer év? Negyvenezer év?

Feszültség érződött a levegőben. Odalent abbamaradt a kaotikus balett, a technikusok most alig moccantak meg a monitorok előtt. Oly keveset kommunikáltak egymással-egy szemöldökrántással, vagy egy ujjmozdulattal –, hogy szinte észre sem lehetett venni.

Egy férfi monoton, halk hangon mikrofonba darált néhány rövid szót, amelyek Miss Fellowes számára nem jelentettek semmit – számokat, rövidítéseket, amik inkább kódok lehettek.

Deveney a mellette lévő széken ült. Hoskins a másik oldalán. Áthajolva a korláton, feszülten figyelve a tudományos tudósító azt mondta:

– Most lesz valami látnivaló, dr. Hoskins? Valami vizuális effektus?

– Mi? Nem. Semmi ilyesmi, amíg nem végzünk. Most közvetett detektálást végzünk, ez olyasmi mint a radar, csak nem sugarakkal, hanem mezonokkal történik. Egyhetes ugrásokkal pásztázunk, az eredményt elemezve és visszatáplálva felhasználjuk a következő szondázásnál, és így haladunk egészen a kívánt időpontig.

– Ez nehéz feladatnak tűnik. És honnan tudják, hogy mikor érték el a kívánt időpontot?

Hoskins a maga rövid hűvös módján elmosolyodott.

– Már tizennégy éve dolgozunk rajta. Még pontosabban huszonöt éve, ha az elődünk munkáját is beleszámítjuk, aki ugyan lefektette a legtöbb alapelvet, de a valóságba nem tudta átültetni. Igen, ez nehéz munka, Deveney. Nagyon nehéz. És borzalmas.

A mikrofonos férfi most felemelte a kezét.

– Borzalmas? – kérdezte Deveney.

– Nem szeretünk hibázni. Én határozottan nem. És hiba a mi esetünkben bármikor előfordulhat. Kvantumeffektusok, tudja? A legtöbb, amit tehetünk, hogy a valószínűségben hiszünk, sosem a bizonyosságban. Bár ez valójában nem sokat segít. De ez a legtöbb, amit remélhetünk.

– Mégis meglehetősen elégedettnek látszik.

– Igen – mondta Hoskins –, mert hosszú hetek munkája után ebben a percben szereztük meg a bizonyosságot: sok-sok megszakítás, újrakezdés, a parallaxis ellenőrzése, minden elképzelhető relatív torzulás kiküszöbölése, az idő folyamatának folytonos ellenőrzése után úgy gondoljuk, hogy meg tudjuk csinálni. Majdnem azt mondtam, tudjuk, hogy képesek vagyunk rá.

De a homloka azért gyöngyözött.

Hirtelen borzalmas csend lett a teremben, minden levegővételt hallani lehetett. Edith Fellowes azon kapta magát, hogy feláll, és a korlátot markolva előrehajol.

De nem volt mit látni.

– Most – súgta halkan a mikrofonos férfi.

Még nagyobb csend lett. Ez másmilyen volt, totális csend, sokkal különösebb csend, mint amit Miss Fellowes egy emberekkel zsúfolt teremben el tudott képzelni. De csak egy lélegzetvételnyi ideig tartott:

Azután egy kisfiú borzalmas visítozása hallatszott a lenti babaházból. Olyan hangos volt, amitől az ember már befogja a fülét.

A rémület! A borzalmas rémület hangja!

Egy megrettent gyermek visítozott kétségbeesésében. Meglepően élesen és hangosan, ami arról árulkodott, hogy iszonyú félelmet kell éreznie.

Miss Fellowes a sírás irányába fordult.

Hoskins pedig öklével a korlátra csapva győzelemtől remegő hangon kiáltotta:

– Megcsináltuk!

Lerohantak a spirális függőlépcsőn a vezérlőterembe, Hoskins elöl, Deveney utána, Miss Fellowes pedig – bár nem kérték meg rá – követte az újságírót. Ennyire talán még nem is sértette meg a biztonsági előírásokat, gondolta. De meghallotta annak a gyermeknek a kiáltását.

Neki legalább annyi köze van hozzá, mint Candide Deveney-nek.

A lépcső alján Hoskins megállt és körülnézett. Meglepődött azon, hogy Miss Fellowes utánament, de csak egy pillanatra. Nem szólt hozzá egy szót sem.

A vezérlőteremben drámai módon megváltozott a hangulat. Minden fejvesztettség és feszültség szétfoszlott. A technikusok, akik az időszkópot irányították, végtelenül kimerültnek látszottak. Csendben álltak. Kábultnak és zavartnak tűntek. Hoskins róluk sem vett tudomást. Olyanok voltak, mint egy készülék eltávolított alkatrészei, amikre már nincs szükség.

A babaház felől halk búgás hallatszott.

– Most bemegyünk – közölte Hoskins.

– A sztázistérbe? – kérdezte Deveney kényszeredetten.

– Tökéletesen biztonságos a sztázismező. Már százszor beléptem oda. Fura érzés, amikor átlép a határán, de az csak egy pillanatig tart, és semmi hatása sincs. Bízzon bennem.

Mintegy demonstrációként belépett az ajtón. Deveney feszülten vigyorogva, nagy lélegzetet véve, egy pillanattal később belépett.

– Ön is, Miss Fellowes. Kérem – mondta Hoskins.

Türelmetlenül begörbítette a mutatóujját, úgy intett neki.

Miss Fellowes bólintott, és átlépte a küszöböt. Egy pillanatra mintha egész testén remegés futott volna át.

De amint belül volt, nem érzett semmit. Minden normálisnak tűnt. Megérezte a vadonatúj, faburkolatú helyiség illatát, és még valamit – az erdő illatát.

Észrevette, hogy a rémült visítozás abbamaradt. A sztázismezőn belül most minden csendesnek tűnt. És akkor meghallotta a csoszogást, a kaparászást, és úgy vélte, halk morgást is hall.

– Hol van a gyermek? – kérdezte aggódva.

Hoskins ellenőrizte a babaház ajtaja mellett elhelyezett műszereket. Deveney ostobán meredt rá. Senki nem igyekezett, hogy a gyerek után nézzen – aki egy elképzelhetetlenül ősi korból most egyszeriben itt termett ebben az irdatlan, gépies világban.

Ezek az idióták nem törődnek vele?

Miss Fellowes a saját felelősségére elindult, megkerült egy sarkot, és abba a szobába jutott, amiben az ágy volt.

Ott volt a gyermek is. Egy fiú. Egy nagyon kicsi, nagyon szurtos, nagyon sovány, nagyon különös gyerek.

Úgy hároméves lehetett; legfeljebb valamivel több. Meztelen volt. Apró, maszatos melle hevesen zihált. Körötte szétszórva föld, kavicsok, letépett fűszálak mindenütt; mindez félkörben, mintha valaki egy vékából zuhintotta volna ki a szemetet. A föld sűrű illata szállt fel belőle, meg még valami átható szag. Miss Fellowes mintha néhány hangyát, meg pókfélét látott volna mocorogni a fiú csupasz lábai körül.

Hoskins észrevette Miss Fellowes megrettent tekintetét, és némi zavarral azt mondta:

– Tisztán nem lehet egy gyereket kiszakítani a környezetéből, Miss Fellowes. A biztonság kedvéért egy darab környezetet is vele kellett hoznunk. Vagy jobban szerette volna, ha fél lábbal vagy fej nélkül érkezik meg?

– Kérem! – mondta Miss Fellowes hirtelen. Kavarogtak benne az érzelmek. – Csak itt fogunk álldogálni? Ez a gyerek meg van rettenve. És piszkos.

Ami enyhe kifejezés volt. Sosem látott még gyereket, aki ilyen gyalázatosan nézett volna ki. Hetekig nem fogja lemosni róla a koszt; talán soha. Büdös volt. Az egész testét vastagon fedte a mocsok és a zsír, csak a csípőjén látszott egy tisztább, vörös csík, valószínűleg megsérült.

– Hadd nézzem meg közelebbről – szólt Hoskins és óvatosan közelített feléje.

A gyerek a földre lapult, könyökét az oldalához szorította, fejét a vállai közé húzta, ami valami ösztönös védekezési mód lehetett nála. Gyorsan hátrálni kezdett. Szemében félelem és kihívás tükröződött. Amikor elérte a szoba túlsó sarkát, és nem tudott továbbmenni, felhúzta a felső ajkát és sziszegni, fújtatni kezdett, mint egy macska. Borzalmas hang volt, vad, bestiális és kegyetlen.

Miss Fellowes érezte, hogy végigfut a hideg a gerincén. Ez volna az új gondozottja? Ez? Ez a kis... állat?

Ez legalább olyan rossz volt, mint amilyenre számított.

Rosszabb. Rosszabb... Még csak nem is emberi. Irtózatos; egy kis szörnyeteg.

Hoskins hirtelen kinyúlt, és megragadta a fiú csuklóit, majd keresztbe tette a hasa előtt. Ugyanezzel a mozdulattal felemelte a padlóról. A fiú rúgkapált és visítozott.

Földöntúlian kísérteties hangok hagyták el a torkát. Iszonyú erővel szakadtak fel a tüdeje legmélyéből. Miss Fellowes észrevette, hogy reszket, ezért megpróbálta lecsillapítani magát. Iszonytató hang volt, fülszaggató, visszataszító, szub-humán. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen kisgyerek ilyen hangokat képes kiadni magából.

Hoskins karnyújtásnyira kitartotta a levegőbe, és nyilvánvaló gyötrelemmel pillantott Miss Fellowes-ra.

– Nos, tartsa erősen – utasította Miss Fellowes. – De ne tegye le. Vigyázzon a lábujja körmeire, amikor rugdalózik. Vigye a fürdőszobába! Azt hiszem, mindenekelőtt egy kiadós, meleg fürdőre van szüksége.

Hoskins bólintott. Egy ilyen kisgyerek esetében nem is olyan könnyű a kirótt feladat. Igaz ugyan, hogy ő felnőtt; de a gyerekben iszonyú erő lakozik. És nyilvánvalóan az életéért küzd.

– Töltsék meg a kádat, Miss Fellowes! – kiabálta Hoskins. – Igyekezzenek!

Most már mások is voltak a sztázismezőn belül. A kavarodásban Miss Fellowes megpillantotta három segítőtársát és intett nekik.

– Maga, Elliot, nyissa meg a vizet. Mortenson, hozzon antibiotikumot a gyerek sebére. Tudja mit, hozza ide az egész elsősegély-csomagot a fürdőszobából. Stratford, vegyen maga mellé valakit, és takarítsák el ezt a szemetet innen.

Azonnal nekiláttak. Most, hogy kiadta a parancsokat, kezdeti rémülete és haragja kezdett elillanni, s visszatért magabiztos, profi fellépése. Igen, ez nem lesz egyszerű. De ő a bonyolult esetek specialistája. És eddigi karrierje során bőven akadt ilyen eset.

Munkások jöttek. Vödröket hoztak és elkezdték feltakarítani a földet, meg a törmeléket, és elvitték hátra, egy elkülönített helyre. Hoskins utánuk szólt:

– Ne feledjék, egy morzsa sem juthat a sztázismezőn kívülre!

Miss Fellowes Hoskins után ment a fürdőszobába, és jelezte neki, hogy tegye bele a gyereket a kádba, amit Elliot gyorsan feltöltött meleg vízzel. Fellowes immár nem a csodálkozó szemlélő egyike volt, hanem egy tapasztalt dajka, aki akcióba lendült. Már eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy higgadtan és alaposan szemügyre vegye a gyermeket.

Amit látott, megdöbbentette. Egyetlen pillanatig tétovázott, küzdött a feltörő érzelmeivel. Már túllátott a piszkon és a visításon, meg a hiábavaló kapálózáson. Most már csak a fiút látta.

A káosz közepette érzett első benyomásai helyesnek bizonyultak. A gyerek a legcsúfabb volt, akit valaha látott. Görbe lábaival, formátlan fejével borzalmasan rút volt szegényke.

Egyébként kivételesen mokány kis kölyök, karcsú csípőjű, széles vállú. Na jó: e tekintetben valóban nem túlságosan szokatlan. De az a hosszú, túlméretezett koponya! És az az alul dülledt felül lapos homlok! Az a hatalmas krumpliorr azokkal az óriási barlangnyi orrlyukakkal! A csontos üregből kibámuló szemek! A beesett arc, a rövid nyak, a törpeszerű végtagok!

Negyvenezer év! – mondta magában.

Nem emberi. Nem is igazi.

Egy állat! A legrosszabb rémálma elevenedett meg. Egy majomgyerek, igen, ez az. Többé-kevésbé egy csimpánz. Hát ezért fizetnek ezek olyan sokat! De hogyan boldoguljon vele? Mit tud ő egy történelem előtti kis vademberről?

De mégis... mégis...

Talán rosszul ítéli meg a helyzetet. Különös módon reménykedni kezdett. Kétségtelenül emberi intelligencia tükröződik azokból a hatalmas, csillogó, vad szemekből. Világosbarna, majdnem homokszínű bőrét apró aranypihe borította, nem durva gerezna, mint azt az ember elvárná egy állati kölyöktől. És az arca bár csúf, nem igazán majomarc. A különös külső mögött észre kell venni, hogy ő csak egy különleges kisfiú.

Egy kisfiú, igen egy csúf kisfiú, egy fura kisfiú. Egy humán kisfiú. Egy koszos kis megrettent kölyök görbe lábakkal, különös formájú fejjel, igen csúnya arcvonásokkal, egy sérüléssel a csípőjén és egy igen furcsa anyajeggyel az arcán, ami leginkább egy villámra emlékeztet – igen, igen, egyáltalán nem olyan, mint azok a gyerekek, akikkel eddig dolga volt, mindezek ellenére meg kell próbálnia úgy gondolni erre a szegény, elveszett, megrettent, a saját korából kiszakított gyerekre, mint emberi lényre. Talán sikerülni fog. Talán...

De Uram, hiszen olyan csúf! Uram! Uram! Uram! Micsoda kihívás megkedvelni egy ilyen csúfságot! Miss Fellowes nem volt egészen biztos abban, hogy képes lesz rá, annak ellenére, amit Dr. Hoskinsnak mondott a bemutatkozáskor. És ez igen nyugtalanító gondolat.

A kád már megtelt. Elliott, egy erős, sötét hajú, hatalmas kezű férfi, elvette Hoskinstól a gyereket, és félig belemerítette a kapálózó testet a vízbe. Mortenson, a másik asszisztens berontott egy orvosi tálcával. Miss Fellowes belenyomott egy fél tubus antiszeptikus szappant a kádba, ami sárgás buborékokban pezsegni kezdett. A buborékok elvonhatták a gyerek figyelmét, mert abbahagyta a kapálózást és üvöltözést... De csak egy percre. Azután bizonyára eszébe jutott, hogy valami borzasztó dolog történik vele, és újból kapálózni kezdett.

Elliott felnevetett.

– Nézd már a kis csirkefogót. Majd kiugrik a kezemből.

– Ügyeljen rá, hogy ne tegye – utasította Miss Fellowes bőszen. – Ó, Uram, mennyi szutyok! Óvatosan... fogja erősen! Tartsa!

Kegyetlen munka volt. A két férfi segítsége is majd kevésnek tűnt ahhoz, hogy féken tartsák a gyereket. Az egy pillanatra sem hagyta abba a rugdalózást, karmolást, bömbölést. Miss Fellowes nem tudta eldönteni, hogy vajon az életét, vagy a méltóságát akarta megmenteni, mindenesetre ennyire ellenkező pácienst még nem látott. Már mindhármukról csurgott a szennyes fürdővíz, és Elliott is abbahagyta a nevetést. A fiú a kezével végigszántott a férfi karján, s ott most a göndör szőr alatt párhuzamos, vörös csíkok éktelenkedtek. Miss Fellows arra gondolt, nem kellene-e nyugtatót adni a kölyöknek, hogy be tudják fejezni a műveletet. Ezt persze csak végső megoldásnak tekintette.

– Vegyen be antibiotikumot, ha végzett – szólt oda Elliottnak. – Elég csúnya a sebe. Azt hiszem, nem kell mondanom, milyen történelem előtti mikrobák lapulhatnak a gyerek körmei alatt.

Rádöbbent, hogy mennyire megfeledkezett korábbi követeléséről, hogy a gyereket steril, baktériummentes környezetbe hozzák át. Most már az ő szemében is enyhén ostobának tűnt ez az óhaj. A fiú erős volt, agilis és erőszakos: és ő még egy kis gyenge, sebezhető teremtést képzelt el...

Márpedig, gondolta Miss Fellowes, sebezhető, mindegy, mennyire küzd most. Állandó megfigyelés alatt kellene tartaniuk, amíg meg nem bizonyosodnak felőle, nem szedett-e össze valamilyen baktériumfertőzést, aminek legyőzésére a szervezete nincs felkészülve.

– Emelje ki a kádból egy pillanatra, Elliott – kiáltotta. – Mortenson, hozzon ide egy kis tiszta vizet. Uram! Uram, milyen mocskos ez a gyerek!

Úgy tűnt, a fürdetési procedúra örökké fog tartani.

Miss Fellowes csendben dolgozott, és egyre nagyobb sértődöttséget érzett. A hangulata kezdett újra bosszússá és haragossá változni. Már nem gondolt arra, hogy mekkora kihívást jelentett neki a dolog. Most inkább az lebegett a szeme előtt, hogy itt kell küszködnie ezzel a visítozó, kapálózó kis szörnyeteggel, hogy már mindhárman csuromvizesek, s hogy Hoskins átverte őt, amikor felajánlotta az állást, mert elhallgatta előtte a munka valódi természetét.

Azt ugyan sejttette, hogy a gyerek nem lesz szép, de az igen távol van attól, hogy visszataszítóan csúf és fegyelmezetlen, mint egy dzsungelbéli vad. És annyira bűzlik, hogy azt a szappan és a víz is alig tudja elűzni.

Miközben folytatták a küzdelmet, eszébe villant, hogy fogja a gyereket, és szappanostul, vizestől Hoskins karjába nyomja, majd egyszerűen kisétál a helyiségből. Csakhogy Miss Fellowes tisztában volt vele, hogy ezt nem képes megtenni. Végül is ez egy profi büszkeségének kérdése. Akár jó, akár rossz, elfogadta az állást. Jobban is átgondolhatta volna. Azt be kellett vallania, hogy Hoskins nem alkalmazott trükköket. Megmondta neki, hogy kemény munka lesz. Megmondta, hogy a gyerek bonyolult eset, furcsa, rakoncátlan, talán még barátságtalan is. Ezek a megfelelő kifejezések rá. Megkérdezte, hogy hajlandó-e feltétel nélkül elfogadni a munkát – tekintet nélkül arra, hogy csúnya lesz az arca, és lapos a homloka. És ő azt mondta, hogy igen, igen, igen, igen, mindezzel örömmel megbirkózik.

És ha kisétálna innen, bele kellene nézni Hoskins szemébe. És a hűvös tekintetből azt olvashatná ki: No lám, nekem volt igazam. Maga csak aranyos kisgyerekekkel szeret foglalkozni, ugye, Miss Fellowes.

Hoskins felé pillantott. Az valamivel távolabb állt, és halvány mosollyal az arcán figyelte őket. A mosoly szélesebbé vált, amint találkozott a pillantásuk, mintha olvasna a gondolatában, és tudna a haragjáról, a becsapottság-érzéséről, és mindezen jól szórakozna.

Abbahagyom, gondolta, amint a harag megint elhatalmasodott rajta.

De nem most. Amíg ellenőrizhető a dolog, addig nem. Ha előbb hagyná abba, az megalázó lenne. Először csak civilizáljuk ezt a kis vadembert; azután Hoskins csináljon vele azt, amit akar.

A fürdőszobában vívott csata a három felnőttnek a megrettent kisgyermek felett aratott győzelmével ért véget. A kosznak legalább a felső rétegeit sikerült eltávolítani, így a gyerek bőrének árnyalata kezdett a rózsaszínre hasonlítani. Adáz visítozása is bizonytalan pityergéssé szelídült.

Úgy látszott, a küzdelem kimerítette. Óvatosan nézelődött, a szeme rémült gyanakvással forgott, tekintete egyikükről a másikra vándorolt.

És reszketett. Miss Fellowes tudta, hogy már nem a félelemtől, hanem mert a fürdéstől fázik. Bár zömök termetű volt, meglehetősen soványnak tűnt, sehol nem rakódott rá zsír. Pipaszár lába és sovány karja úgy reszketett, mintha a kosszal a hőszigetelő rétegét veszítette volna el.

– Adjanak egy hálóinget arra a gyerekre – szólt Miss Fellowes élesen.

Azon nyomban előkerült egy hálóing. Mintha minden készenlétben lett volna, csak az ő parancsára várnának; mintha Hoskins visszavonult volna, hogy átadja neki a terepet.

– Jobb lesz, ha megint megfogom, Miss Fellowes – mondta a testes Elliott. – Jobb lesz, ha egyedül nem közelít hozzá.

– Igaza van – helyeselt Miss Fellowes. – Nem fogok.

Köszönöm, Elliott.

A fiú szeme elkerekedett a hálóing látványtól, mintha az valami kínzóeszköz volna. De a küzdelem ezúttal rövidebb ideig tartott, mint a fürdéskor. Elliott hatalmas kezeibe kapta az apró karokat, és feltartotta; Miss Fellowes pedig ráhúzta a hálóinget a kis gnómfejre. A fiú valami kérdő hangot hallatott. Ujjait a hálóing gallérja mögé csúsztatta és szorosan megmarkolta az anyagot. Furcsán lapos homlokát összeráncolta.

Azután hirtelen megrántotta az anyagot, mire a hálóing szétrepedt.

Miss Fellowes a kezére csapott. A háta mögött Dr. Hoskins meglepett hangot hallatott. Nem törődött vele.

A fiú elvörösödött, de nem sín. Különös pillantást vetett Miss Fellowes-ra, mintha az ütés miatt nem sértődött volna meg, mert azt ismerősnek találta, sőt, számított rá. A szemei a legnagyobbak voltak, amit Miss Fellowes valaha látott: sötétek, csillogók és titokzatosak. Lapos ujjaival lassan végigtapogatta a hálóing anyagát, megcsodálta annak finomságát, de nem tett újabb kísérletet arra, hogy eltépje.

Miss Fellowes kétségbeesetten gondolta: Mi jön még ezután?

Mindenki mozdulatlanná merevedett, őrá várt – még a csúf kisgyerek is.

Sok tennivaló körvonalazódott az agyában, de nem éppen fontossági sorrendben:

Profilaxis a sérülésére.

Levágni a körmöket a kezéről, a lábáról.

Vérvétel.

Immunrendszer sebezhetősége? Vakcinák?

Antibiotikus kezelés?

Hajvágás.

Székletminta. Bélférgek?

Fogazat ellenőrzése.

Mellkasröntgen.

Általános csontvázröntgen.

És még vagy fél tucat más dolog, változó sürgősségi fokozattal. De akkor rádöbbent, hogy van egy mindennél fontosabb, legalábbis a csúf kis kölyök számára.

– Hozna valaki ennivalót? Tejet? – mondta gyorsan.

Hoztak. Mrs. Stratford, a harmadik asszisztense betolt egy csillogó, kerekes zsúrkocsit. A hűtőrekeszben talált tejet, azt betette a melegítőbe, majd átnézte az erősítőket, a vitaminokat, a réz-kobalt-vas szirupot, meg a többit, amire eddig nem jutott ideje. Egy másik rekeszben különféle bébiételeket talált önmelegítő dobozokban.

Tej, tiszta tej, ez az, amivel kezdeni kell. Bármit is evett ott, ahonnan elhozták – félig rohadt húst, bogyókat, gyökereket vagy rovarokat, ki tudja? – a tej bizonyára megfelelő kezdet lesz a diétához. Arra alapozott, hogy a vadak nagyon sokáig dajkálják a porontyaikat.

Csakhogy a vadak nem tudják, hogyan kell használni a csészét. Ez egészen biztosnak tűnt. Miss Fellowes kevés tejet öntött egy csészébe, és pár percre beletette a mikrohullámú süt ő be, hogy felmelegítse.

Mindenki őt figyelte – Hoskins, Candide Deveney, a három szaksegéd és mindenki, aki a sztázismezőn belül volt. A gyerek is őt nézte.

– Na, nézzél csak rám – szólt a fiúnak. – Jó kisfiú vagy.

A kezében tartott csészét a fiú szájához emelte, és mutatta, hogyan kell belőle inni.

A fiú a szemével követte a mozdulatait, de vajon meg is értette?

– Igyál – nógatta. – így kell, nézd csak.

Miss Fellowes megint megmutatta, hogyan kell. Egy kicsit ostobán érezte magát emiatt. De elhessegette a gondolatot. Azt teszi, amit jónak lát. A gyereknek meg kell tanulnia, hogyan kell inni.

– Most te!

Feléje nyújtotta a csészét úgy, hogy nem is kellett mást tennie, csak előrenyújtania a fejét és innia. A fiú komolyan nézett, de az értelem jele nélkül.

– Igyál – mondta. – Igyál. – Kidugta a nyelvét, hogy megint megmutassa.

Semmi reakció. Csak a meredt szemek. Újra reszketni kezdett, bár a szobában meleg volt, és a hálóing is megtette a hatását.

Más módszert kell választani, gondolta a nörsz. Letette a csészét a padlóra. Azután megfogta a gyerek kezét, és három ujját beledugta a tejbe, majd a szájához vitte. A tej lecsepegett a nyakára, az arcára.

A fiú olyan éles hangot hallatott, amit eddig még nem tapasztaltak tőle. Összezavarodott, és haragudni látszott.

Azután lassan kidugta a nyelvét. A szemöldökét ráncolta, ízlelt, és megint kinyújtotta a nyelvét. Ez vajon mosoly volt?

Igen. Igen. Minden bizonnyal mosolyféle volt. Miss Fellowes hátralépett.

– Tej – biztatta. – Ez tej. Gyerünk, igyál még!

A fiú próbaképpen a csésze felé araszolt. Föléhajolt, majd a válla fölött gyorsan felpillantott, mintha attól tartana, hogy ellenség leselkedik a háta mögött. De nem volt ott senki. Megint lehajolt, merev, tétova mozdulattal előrenyújtotta a fejét, belenyalt a tejbe, először csak próbaképpen, majd egyre mohóbban. Azután mint egy macska, kilefetyelte. Szürcsölő hangot hallatott. Eszébe sem jutott, hogy a kezét használja, és azzal emelje fel a csészét. Olyan volt, mint egy kis állat, ahogy ott gubbasztott a padlón és lefetyelte a tejet.

Miss Fellowes-ben ez visszatetszést keltett, pedig éppen ő volt az, aki megmutatta neki. Megpróbált úgy gondolni rá, mint egy kisgyerekre, de folyton csak mint állatra sikerült neki, és ezt gyűlölte. Gyűlölte az egészet. Tudta, hogy az érzelmei kiülnek az arcára. De nem tehetett ellene. Miért olyan állatias ez a gyerek? Történelem előtti, rendben van – negyvenezer éves! – de ez azt jelenti, hogy úgy kell kinéznie, mint egy majomnak? Hiszen humán, nem? Vagy nem az? Miféle gyereket bíztak ezek őrá?

Candide Deveney lehet, hogy észrevette. Azt mondta:

– A dajka tudja, Dr. Hoskins?

– Tudni, mit? – érdeklődött Miss Fellowes.

Deveney tétovázott, de Hoskins (megint azzal a magabiztos arckifejezésével) azt mondta:

– Nem vagyok benne biztos. Miért nem mondja meg neki?

– Mi ez a titokzatosság? – kérdezte Miss Fellowes. – Gyerünk, mondja már meg, van valami titok, amit ki kellene találnom?

Deveney feléje fordult:

– Csak arra voltam kíváncsi, Miss, hogy tisztában van-e azzal, hogy ön a történelem első civilizált asszonya, aki egy ifjú Neander-völgyit dajkál?

2. közjáték - Istennő Szolgája

A kelet felé tartó menetelés, a Három Folyó Vidékére való zarándokút negyedik reggele volt. Száraz, hideg szél fújt észak felől, amióta csak Ezüst Felhő kiadta a parancsot, hogy kerekedjenek fel és tegyék meg a visszafelé vezető utat a csupasz földeken át. Olykor a hó szélkavarta futó örvényekben újra támadt, tejszerű homályba burkolva a környéket; s mindez nyár közepén! Az Istennő valóban dühös tehet. De miért? Mit kell tenniük?

Az emberek éjszakára behúzódtak a hasadékokba, üregekbe. A fejük felett csak a fehér hold fénye itatta át a sötétséget. Errefelé nincsenek barlangok, ahol megbújhattak volna. Néhányan egymásba illesztett ágakból amolyan menedékfélét eszkábáltak maguknak, de az emberek többsége túlságosan fáradt ahhoz, hogy ilyesmivel vesződjön.

A Nyárünnep napja elérkezett, és ahogy jött, el is múlt.

Emberemlékezet óta első ízben a Nyárünnep nem lett megtartva. Istennő Szolgája ezt mit sem bánta.

– Éhezni fogunk, ha eljönnek a hideg hónapok – mondta mogorván Múltnak Őrzője felé fordulva. – A Nyárünnepet elhanyagolni nagyon nagy bűn. Volt valaha is olyan esztendő, amikor hagytuk ezt a napot a szükséges megfigyelések nélkül elmúlni?

– Nem hanyagoljuk el az Ünnepet – válaszolta Múltnak Őrzője. – Csak elhalasztjuk, amíg meg nem kapjuk az Istennő útmutatását.

Istennő Szolgája kiköpött.

– Az Istennő útmutatása! Az Istennő útmutatása! Ezüst Felhő mit képzel, ő minek van? Én vagyok az, akinek az isteni útmutatás szerint kell cselekednie. És nekem nem kell visszatérnem a Három Folyó Vidékére csak azért, hogy aszerint cselekedjem.

– De Ezüst Felhőnek igen – ellenkezett Múltnak Őrzője.

– Ő gyávaságból teszi. Fél a Másikaktól, és el akar futni előlük, mert tudja, hogy előttünk járnak.

– Előttünk is, mögöttünk is. Már nem tudunk elbújni előlük. Mindenütt ott vannak. És mi nem vagyunk elegen, hogy megküzdjünk velük. Mit fogunk csinálni? Az Istennőnek kell megmondania, hogyan bánjunk el velük.

– Igen – ismerte el Istennő Szolgája. – Azt hiszem, ez így igaz.

– És ha te nem mondod meg az Istennő nevében, milyen taktikát kövessünk...

– Elég, Múltnak Őrzője! Tudom, mit akarsz mondani.

– Jó. Akkor ne feledkezz el róla.

Istennő Szolgája durcásan mordult egyet, és elvonult a tűz mellé. Ott megállt, és karjait az oldala mellé szorította. Múltnak Őrzőjével már régebb óta civakodnak, mint azt az Istennő elképzelné, de az évek múltával sem sikerült megkedvelniük egymást. Múltnak Őrzője azt tartotta magáról, hogy a hosszú emlékezete miatt (amit a rováspálcái segítenek), no meg a törzsi hagyományok alapos ismeretéért ő egy különleges ember. A maga módján igenis különleges, ismerte be kelletlenül Istennő Szolgája. De nem szent. A szent én vagyok. Ő csak egy krónikás; én meg az Istennővel társalgok; és olykor az Istennő is szól énhozzám.

Múltnak Őrzője mégis igazat mond, gondolta, miközben széttárta maga előtt állatbőr bundáját, engedve a rózsaszínű lángoknak, hogy melengessék szikár testét. A Másikak nagyon nagy problémát jelentenek. Ezek a magas, fürge, félelmetesen laposképű emberek a semmiből bukkannak elő, és mindenütt ott vannak, kisajátítják maguknak a legjobb barlangokat, a leggazdagabb vadászmezőket, a legédesebb forrásokat. Istennő Szolgája rémületes meséket hallott magányos vándoroktól, akik találkoztak velük; vagy látták, miként harcoltak egetverő csatazaj és borzalmas mészárlás közepette. A Másikaknak jobb fegyvereik vannak, amit látszólag hihetetlen mennyiségben tudnak előállítani; és úgy tűnik, mintha a mozgásuk is sokkal gyorsabb lenne másokénál: Úgy suhannak, mint az árnyék, azt mondják, és amikor rád rontanak, az olyan, mintha egyszerre több oldalról támadnának. Ezüst Felhőnek mindeddig sikerült elkerülnie őket. Úgy vezette a törzset hol erre, hol arra, hogy ne kelljen összetalálkozniuk a veszedelmes jövevényekkel. De meddig lehet ezt csinálni?

Igen, a legjobb, ha befejezik ezt a zarándokutat, hátha az Istennő tud valamilyen tanáccsal szolgálni, gondolta magában Istennő Szolgája.

Azon kívül Ezüst Felhő érveinek vallásos fele igen meggyőző. A Nyárünnep az esztendő csúcspontja, amikor a nap melegen süt és a nappal is hosszú. Az Istennő tiszteletére szokták megtartani, hogy megköszönjék neki a kegyet és a támogatást, amiben részesítette őket, s hogy megkérjék, az év további részében is legyen mellettük, amikor majd vadászni és betakarítani fognak.

Hogyan tartsák meg a Nyárünnepet, szerette volna tudni Ezüst Felhő, amikor az Istennő ennyire elégedetlen velük?

Mi több, gondolta Istennő Szolgája, hogyan tartsák meg a Nyárünnepet, amikor Ezüst Felhő nem hajlandó megnyitni azt? A rituáléhoz tartozik, hogy a törzs legerősebb férfijának kell megnyitni az ünnepet. Neki kell eljárnia a hálaadó táncot az Istennő oltára előtt. Neki kell elővezetnie az áldozati ökröt, és neki kell kiválasztania a szüzet, akit bevezet az Anyaság rejtelmeibe. A többi három szent ünnepért a három Istennő Szolgája a felelős; ezt azonban velük nem tartathatja meg. Ehhez a törzsfőnök kell. Ha Ezüst Felhő nem akarja, akkor nincs Nyárünnep. Ez ilyen egyszerű. Istennő Szolgája emiatt kényelmetlenül érezte magát; de hát a döntés Ezüst Felhő kezében van.

Istennő Szolgája elfordult a tűztől. Ideje felállítani az oltárt a reggeli szertartáshoz.

– Istennő Szolgái! – kiáltotta Istennő Szolgája. – Mind a ketten! Gyerünk, munkára!

Egykor mindegyiküknek volt saját nevük. Most azonban mindhárom papnő csak erre a névre hallgat. Az embernek le kell vetnie a nevét, amikor az Istennő szolgálatába áll. Az Istennőnek sincs saját neve, így a szolgáinak sem kell, hogy legyen.

Istennő Szolgája még emlékezett a legfiatalabb Istennő Szolgájának a nevére, mert az a saját lánya volt, és ő maga adott neki nevet: Fénylő Hajnali Égnek nevezte. De már évek óta nem ejtette ki ezt a nevet. Számára és mindenki más számára a leány, aki egykor Fénylő Hajnali Ég volt, most már csak Istennő Szolgája. Mint a második legöregebb Istennő Szolgája, akinek az igazi neve már kezd eltűnni az emlékezetéből: Magányos Madár, vagy Iramló Róka lehetett, már nem biztos benne. Kettejük közül az egyik meghalt, és már nem emlékszik rá, melyikük volt az.

Hogy az ő saját igazi neve mi lehetett, arról Istennő Szolgájának fogalma sincs. Évekkel ezelőtt elfelejtette már, és egyre ritkábban is gondol vele. Istennő Szolgája volt ő mindig, és semmi más. Nagy ritkán, amikor az álmot várja, azon kapja magát, hogy a valódi nevén gondolkodik. A napfényhez volt valami köze? Vagy az arany szárnyakhoz? Vagy a csillogó vízhez? Valami fényesség az volt benne, erre halványan emlékszik. De a név maga mindörökre eltűnt az emlékezetéből. Már azt is bűnnek érezte, hogy az eszébe jut. És nincs, akitől megkérdezhetné. Mindenestre bűnnek számít, ha Istennő Szolgája az igazi nevét használja. Valahányszor ez az egész az eszébe jut, a megtisztulás jelét rajzolja a levegőbe, hogy megbocsátást nyerjen.

Most ő a második legidősebb asszony a törzsben. Ez a negyvenedik nyara. Csak Múltnak Őrzője idősebb nála, ő is csak egy-két nyárral. De Istennő Szolgája jó egészségnek örvend és erős; akár még tíz évet is élhet, talán tizenötöt is, de ha szerencsés, akár húszat. Az ő anyja is megérte a hatvan évet, akárcsak a nagyanyja. A családjára a hosszú életkor jellemző.

– A teljes rituálét végezzük ma reggel? – kérdezte a legifjabb Istennő Szolgája, miközben kövekből rakni kezdték az oltárt.

Istennő Szolgája ideges pillantást vetett rá.

– Persze, hogy azt. Miért ne azt végeznénk?

– Mert Ezüst Felhő azt akarja, hogy a reggeli evés után azonnal induljunk tovább. Azt mondja, ma nagyobb utat kell megtennünk, mint az elmúlt három napban.

– Ezüst Felhő! Ezüst Felhő! Ezt mondja, meg azt mondja, ti meg úgy ugráltok a parancsaira, mint a veszett békák. Lehet, hogy az ő dolga sietős, de az Istennőé nem az. A teljes rituálét csináljuk!

Meggyújtotta az Istennő Tüzét. A második papnő illatos füveket vett elő farkasbőr zsákjából, és a tűzbe szórta. Színes lángok szöktek a magasba. A legfiatalabb papnő egy kőedényből a tegnap leölt állat vérét az áldozati oltárra csorgatta.

A medvebőr zsákból, amelyben tartani szokták, Istennő Szolgája kivette a törzs legértékesebb szent ereklyéit, a három medvekoponyát, és három lapos kőre helyezte őket úgy, hogy ne érintkezhessenek a talajjal.

Á koponyák régebb óta voltak a törzs tulajdonában, mintsem azt Múltnak Őrzője meg tudta volna mondani. Hatalmas vadászok ölték meg annak idején ezeket a medvéket, mégpedig magányos küzdelemben. Azóta egyik Istennő Szolgája a másiktól örökli őket. A medve az Apa-állat, aki a Nagy Anyán keresztül adja át a törzs embereinek a termékenységet. Az Istennő Szolgája ezért ügyelt rá, hogy a koponyák ne érintsék a talajt, mert akkor az Anya megtermékenyülne, márpedig annak nem most van itt az ideje. A most fogant gyermekek a legzordabb télen jönnének a világra, amikor kevés az ennivaló. A nász ideje majd ősszel jön el, akkor a gyerekek tavasszal születnek meg.

Istennő Szolgája egyenként a koponyákra helyezte a kezét. Azok már kifényesedtek a megszámlálhatatlan érintéstől. Érezte, hogy a kezén és a karján át remegés fut át a testébe: az Apa-állat ereje kúszott át belé a koponyából. Megérintette a fényes fogakat. Ujját beledugta a fekete szemgödörbe. Az Apa-erő megnyitotta az utat a lelkébe az Anya ereje számára. Az egyik erő szükségszerűen vezet el a másikhoz; az egyiket nem lehet befogadni a másik jelenléte nélkül.

– Istennő, köszönjük Tenéked! – mormolta Istennő Szolgája. – Köszönjük tenéked a földnek gyümölcsét, az állatnak húsát és mindenekfelett méhünknek gyümölcsét.– Miközben beszélt, megérintette a mellét, a hasát, az ágyékát. Azután leguggolt, és ujjával beletúrt a fagyos földbe. Hideg volt, mint az éjszaka, ám mégiscsak az Anya melle. Mögötte a másik két papnő ugyanúgy tett.

Behunyta a szemét. Lelki szemeivel látta a horizonton kigömbölyödni az Anya mellének ívét. Teste megtelt az Istennő jelenlétének és az Anya erejének érzésével.

Óvj meg minket – imádkozott –, tarts meg minket. Tüntess kis bennünket a szereteteddel.

Imájából harsány, visító nevetés rezzentette fel. A törzs fiúgyermekei játszották durva játékaikat. Megpróbált nem venni róluk tudomást. Bármennyire is gorombák és ostobák, ők is az Istennő részei.

Az Isten ő arra teremtette az asszonyokat, hogy gyereket szüljenek, és élelemmel, szeretettel lássák el azokat. A férfiakat pedig arra, hogy vadásszanak és harcoljanak. Mindenkinek megvan a maga feladata, amibe a másiknak nincs beleszólása. A Nyárünnep feladata pedig az, hogy az Istennő szolgálatában egyesítse a törzs férfiait és asszonyait. És ha a gyerekek durvák és nem férnek a bőrükbe, az azért van, mert az Istennő ilyennek teremtette őket. Csak nevetgéljenek. Csak futkossanak körbe-körbe és csépeljék a másikat egy bottal, ha el tudják érni. Ennek így kell lennie.

Amint a hosszú szertartás befejeződött, Istennő Szolgája felállt, egy bottal széttúrta a tűz már hamvadó parazsát, és összeszedte a szent csontokat. A medvekoponyákat egyenként megcsókolta, majd visszatette a zsákba.

A távolban megpillantotta Ezüst Felhőt, aki karba tett kézzel türelmetlenül várta, hogy mikor végeznek már. Valamivel közelebb Sokat Tudó körtáncot járt a kicsikkel, és egy új dalra tanította őket

Milyen szívszaggató, gondolta Istennő Szolgája, hogy Sokat Tudó, a terméketlen asszony mennyire jól játssza az Anya szerepét. Az Istennő kegyetlenül bánik Sokat Tudóval, gondolta.

– Befejezted végre? – kiáltotta Ezüst Felhő. – Elindulhatunk, Istennő Szolgája?

– Igen, elindulhatunk.

Sokat Tudó lépett oda hozzá. A locsogó gyerekfalka a nyomában. Illatos Virág, Csillagtűz Arcú meg a többiek.

– Beszélhetnék veled, Istennő Szolgája? – kérdezte

Sokat Tudó.

– Ezüst Felhő szeretné, ha csomagolnánk. Indulnunk kell.

– Csak egy pillanat az egész.

– Akkor hát legyen.

Idegesítő alak ez a Sokat Tudó, Istennő Szolgája sosem kedvelte. Senki sem kedvelte. Okos volt, igen, az ember egyfajta irigységgel tekintett rá. De ingerlékeny és kiszámíthatatlan. Az élete tele volt megpróbáltatásokkal, és Istennő Szolgája sajnálta is a halott gyermekek, az elveszített ágyasok miatt. Mégis szerette volna, ha Sokat Tudó békén hagyná őt. Egyfajta balszerencse, az Istennő neheztelése lengi körül.

– Igaz az, hogy különleges áldozatot mutattok be, amint visszatértünk a Három Folyó Vidékére? – kérdezte Sokat Tudó halkan.

– Áldozni fogunk, igen – válaszolta Istennő Szolgája.

– Mit ér a zarándoklat, ha a Szent helyre érve nem teszünk felajánlást?

– Egy különleges áldozatot?

Mitől kopott meg hirtelen az Istennő Szolgájának türelme?

– Hogyan különleges, Sokat Tudó? Miképpen különleges? Nincs időm a talányokra!

– Gyermeket akartok feláldozni – suttogta Sokat Tudó. Istennő Szolgája akkor sem lepődött volna meg jobban, ha Sokat Tudó egy marék havat szór az arcába.

– Micsoda? Ki állított ilyesmit?

– Hallottam a férfiakat, ó beszélték. Egy gyermeket adtok a Három Folyó Vidékén az Istennőnek, hogy távol tartsa tőlünk a Másikakat. Ezüst Felhő már eldöntötte, gondolom azután, hogy veled megbeszélte. Igaz ez, Istennő Szolgája?

Amaz úgy érezte, valami összeszorítja a bensőjét, a füle hevesen zúgni kezdett. Megszédült, alig bírt talpon maradni, hogy mélyen Sokat Tudó szemébe nézhessen. Nagyokat lélegzett, sokáig benn tartotta a levegőt, amíg a szédülése el nem múlt.

– Ez őrültség, Sokat Tudó – szólalt meg aztán jeges hangon. – Az Istennő gyermekeket ad. És nem akarja ó et vissza.

– Olykor mégis visszaveszi őket.

– Igen, igen, ezt tudom – helyeselt Istennő Szolgája, a hangja kissé megenyhült. – Az Istennő cselekedetei meghaladják a mi értelmünket. De gyermeket nem fogunk ölni, hogy felajánljuk Neki. Állatot igen. Gyermeket soha. Soha. Ilyesmi nem történhet meg.

– De a Másikak sem jelentettek még ránk ekkora veszélyt.

– A gyermekáldozat nem fog megóvni minket a Másikaktól.

– Azt beszélik, Ezüst Felhővel megbeszéltétek, hogy igen.

– Hazudtak, akárkik állították. Semmi ilyesmiről nem tudok. Semmit. És ostobaság az egész, Sokat Tudó. Ez nem fog megtörténni. Ezt megígérem neked. Itt nem fognak gyereket feláldozni. Efelől egészen biztos lehetsz.

– Esküdj meg! Esküdj meg az Istennőre. Nem... – Kinyújtotta a kezét, egyiket Csillagtűz Arcú, másikat Illatos Virág arcára helyezte. – Ennek a kisfiúnak és ennek a kislánynak a lelkére esküdj!

– A szavam is elég – mondta Istennő Szolgája.

– Nem esküszöl?

– A szavam is megteszi – ismételte Istennő Szolgája. – Nem tartozom neked semmilyen esküvel. Sem az Istennőre, sem Illatos Virágra, sem másra nem esküszöm neked. Mi emberi lények vagyunk, Sokat Tudó. Mi nem ölünk gyerekeket. Ennyivel be kell érned.

Sokat Tudó kétkedő pillantást vetett rá.

Istennő Szolgája elgondolkodva állt a helyén.

Gyermeket feláldozni? Komolyan gondolták? Valóban azt hiszik, hogy az célravezető? Szolgálhat az egyáltalán valamilyen célt?

Az Istennő elfogadna vajon ilyesmit? Elvenni egy kis életet, visszaadni az Istennőnek azt, amit adott-meggyőzné ez egyáltalán az Istennőt, hogy szükség esetén segítenie kell az Embereket?

Nem, nem, nem! Bár elgondolkodott a felvetésen, de ostobaságnak tartotta.

Hol van Ezüst Felhő? Ah, ott van, éppen Mamuton Lovagló új nyílhegyeit nézegeti. Istennő Szolgája odament hozzá és félrevonta. Halkan azt mondta neki:

– Árulj el nekem valamit, de légy őszinte. Tényleg fel akarsz áldozni egy gyermeket, amikor a Három Folyó Vidékére érünk?

– Elment az eszed, Istennő Szolgája?

– Sokat Tudó azt állítja, a férfiak arról beszélnek, hogy te elhatároztad, én meg a beleegyezésemet adtam.

– És adtad a beleegyezésedet? – kérdezte Ezüst Felhő.

– Természetesen nem.

– Hát a mese többi része is ennyire igaz. Feláldozni egy gyermeket? Istennő Szolgája, te sem gondolhatod komolyan, hogy én ilyesmit...

– Nem voltam benne biztos.

– Hogy mondhatsz ilyet?

– Elhalasztottad a Nyárünnepet, igaz?

– Mi bajod van Istennő Szolgája? Nem érzed, hogy némi különbség van egy ünnepség és egy gyermekgyilkosság között?

– Vannak, akik szerint egyik sem jobb a másiknál.

– Hát akárki is mondott ilyesmit, az bolond – vágott vissza Ezüst Felhő. – Nincsenek ilyen szándékaim, és megmondhatod Sokat Tudónak, hogy én... – Elhallgatott. Arckifejezése furcsán megváltozott. – Csak nem hiszed, hogy ilyesmiből jó is származhat? Csak nem azt javaslod...

– Nem – szögezte le Istennő Szolgája. – Természetesen nem. Most mintha neked ment volna el az eszed. Még csak eszembe sem jutott. Csak arra voltam kíváncsi, hogy van-e valami alapja a sustorgásnak, ez minden.

– Akkor most már tudod. Nincs. Egyáltalán nincs. Mégis volt valami furcsa a pillantásában. Ezüst Felhő haragja mintha megenyhült volna, mintha valamelyest magába szállt volna. Istennő Szolgája nem tudta mire vélni ezt a pillantást. Mi járhat a fejében?

Ó, te Isten odafent, csak nem gondolod komolyan ezt az áldozatot? Csak nem adtam valami ötletet?

Nem, gondolta. Nem. Az nem lehet. Jól ismerte Ezüst Felhőt. Kemény, tántoríthatatlan, olykor brutális, de ezt azért nem. Gyermeket nem.

– Szeretném tisztán látni a helyzetemet – szólalt meg Istennő Szolgája minden akaratát összeszedve. – Tudom, hogy akadnak a törzsben olyan férfiak, akik úgy gondolják, hasznos volna feláldozni egy gyermeket, és képesek lehetnek arra is, hogy téged rábeszéljenek, még mielőtt elérnénk a Három Folyó Vidékét. De én nem fogom megengedni. Az Istennő legsúlyosabb átkát fogom kérni mindenkire, aki ilyesmire még csak gondol is. Medve-átok lesz az, a legrosszabb fajtából. Gondolkodás nélkül megfosztom az Istennő minden áldásától. Én...

– Nyugalom, Istennő Szolgája. Feleslegesen mérgelődsz. Senki nem akar gyermeket feláldozni. Senki. Ha elérjük a Három Folyó Völgyét, fogunk egy vadkecskét, egy zergét vagy egy kis vörös antilopot, és azt adjuk az Istennőnek, ahogyan szoktuk. Az is megteszi. Higgadj hát le. Olyasmivel idegesíted magad, amiről tudod, hogy sosem engedném meg. Ezt tudnod kell, Istennő Szolgája.

– Rendben van – válaszolta. – Egy zerge, egy antilop.

– Pontosan.

Ezüst Felhő kinyújtotta a kezét, hogy megszorítsa a vállát.

Az asszony igen ostobán érezte magát. Hogyan is gondolhatta, hogy Ezüst Felhőnek ilyen barbár gondolat költözik a fejébe!

Odaballagott a kis patakhoz, letérdelt, és hűvös vizet fröcskölt lüktető homlokára.

A délelőtt folyamán, amikor már úton voltak, Istennő Szolgája odament Sokat Tudóhoz, és azt mondta neki:

– Beszélgettem Ezüst Felhővel. Annyit tudott a gyermekáldozatról, mint én. És mint te. Sosem egyezne bele.

– Vannak itt, akik másként gondolják.

– Például kicsoda?

Sokat Tudó bizonytalanul megrázta a fejét.

– Neveket nem mondok. De azt gondolják, az Istennő nem lesz elégedett, amíg egyik gyermekünket neki nem adjuk.

– Ha ezt hiszik, egyáltalán nem értik meg az Istennőt. Felejtsd el ezt az egészet Sokat Tudó, rendben van? Ez csak üres beszéd. Bolondok beszédje.

– Remélem is, hogy az – válaszolta Sokat Tudó, reménnyel a hantjában.

Továbbmeneteltek. Istennő Szolgája lassan megfeledkezett a dologról. Sokat Tudó elutasítása, hogy megmondja a neveket, gyanakvóvá tette. Nagyon valószínű, hogy a mesének semmi alapja. Lehet, hogy az asszony találta ki az egészet; lehet, hogy elment az esze; talán el kellene küldeni Sokat Tudót egy magányos zarándoklatra, hogy kiköltözzenek fejéből az ilyen gondolatok. Gyermekáldozat! Micsoda gondolat!

Elfeledkezett róla. A hetek pedig múltak, az Emberek nyugat felé meneteltek az egyre enyhébb nyári melegben, a Három Folyó Vidéke felé.

Azután elérkeztek a lankás vidékre, ahonnan már látni lehetet mind a három folyót. A hosszú út a végéhez közeledett. Az ösvény most már lefelé vezetett, egyik dombhátról a másikra, le a völgybe, ahol a ködbe burkolózó folyók vize halványan csillogott.

Már késő délután volt, és az Emberek azt fontolgatták, hogy tábort kellene verni éjszakára. És akkor különös dolog történt.

Istennő Szolgája a menet élén serénykedett, Farkasok Fája és Tüzes Szem segítségével az isteni ereklyéket tették le éppen a földre. Hirtelen a levegő vakítóan fényessé változott az ösvény mellett. Szikrákat hányt. Istennő Szolgája vörös és zöld fénypontokat, csillogó karikákat látott, s mindezek közepén vakító fehérséget. A fehér fény mozgott. Le s fel vándorolt és forgott.

Fájdalmas volt rápillantani is. Egyik kezével eltakarta a szemét. Körötte mindenütt rémült kiáltások hangzottak fel.

Azután amilyen hirtelenjött, olyan gyorsan eltűnt. Istennő Szolgája csak állt, a szeme káprázott, agyában kavarogtak a zavart gondolatok.

– Mi volt ez? – kérdezte valaki.

– Mi fog még történni?

– Ments meg, Ezüst Felhő!

– Istennő Szolgája! Mondd meg nekünk, hogy mi volt ez?

Istennő Szolgája megnedvesítette az ajkát.

– Ez... Az Istennő haladt el erre – rögtönözte kétségbeesetten. – Ez a ruhája szegélye volt.

– Igen – mondták. – Az Istennő! Az volt bizony. Annak kellett lennie.

Egy ideig mindenki csendben maradt, és izgatottan várt, hátha visszajön. De semmi különös nem történt. Akkor Sokat Tudó felkiáltott:

– Az Istennő volt az, és elvitte Csillagtűz Arcút!

– Micsoda?

– Éppen itt állt mellettem, amikor a fény feltámadt. Most meg nincs itt!

– Nincs? Hát hol van? Hogyan lehet ez?

– Keressétek! – üvöltötte valaki. – Találjátok meg! Csillagtűz Arcú! Csillagtűz Arcú!

Iszonyatos zűrzavar támadt. Az emberek látszólag céltalanul rohangáltak mindenfelé, pusztán a rohangálás kedvéért. Istennő Szolgája hallotta, amint Ezüst Felhő halkan, nyugodtan csitítgatja az embereket. Az Anyák voltak a legizgatottabbak. Visítozásuk minden más hangot elnyomott, sírva, a karjukat lengetve szaladgáltak.

Istennő Szolgája egy kissé elgondolkodott, ki Csillagtűz Arcú igazi anyja, azután eszébe jutott: Alkonyati Vörös Füst adott életet négy nyárral ezelőtt a kisfiúnak, aki a cikázó villám jelét viselte az arcán. Csakhogy az Anyák nem tartották számon, hogy melyik gyereket ki hozta a világra, számukra mindegyik egyformán a törzs gyereke volt; Tejforrás, Gyönyörű Hó és Zöld Jég Tava ugyanúgy megrémült, mint maga Alkonyati Vörös Füst.

– Biztosan elkószált az ösvényen – reménykedett Sziklás Hegy. – Megyek, megnézem.

– Pontosan itt állt – mondta Sokat Tudó ingerülten. – A fény elnyelte őt.

– Te láttad, ugye?

– Mellettem állt, amikor történt. Nem volt olyan messze, hogy elkószálhasson. A fény vitte el. A fény volt az!

Mindenesetre Sziklás Hegy visszament, hogy megnézze. De hasztalan kereste. A fiúnak sehol nem volt nyoma. A hosszabb keresgélés sem hozott eredményt, még egy lábnyomot sem találtak. És már erősen sötétedett.

– Tovább kell mennünk – szólt Ezüst Felhő. – Itt nem verünk tábort.

– De Csillagtűz Arcú...

– Elment – mondta Ezüst Felhő könyörtelenül. – Eltűnt az Isteni Fényben.

– Isteni Fény! Isteni Fény!

Továbbmentek. Istennő Szolgája alig állt a lábán. Egyenesen belenézett a fénybe, s most fáj a szeme mögött, és ha pislant, színes foltokat lát. Tényleg az Istennő volt az? Nem tudta megmondani. Azelőtt sosem látott ilyen fényt. És reméli, hogy nem is fog többet.

– Lám, az Istennőnek mégiscsak kellett az egyik gyermek – mondta Sokat Tudó. – Lám, lám, lám.

– Mit tudsz te ezekről a dolgokról? – csattant fel haragosan Istennő Szolgája. – Semmit!

És ha igaza van? Istennő Szolgája elgondolkodott. Az végül is lehetséges, hogy ő volt az. És valószínű is. Ilyen ragyogó fény csak az Istennő megnyilvánulása lehet.

Az Istennőnek egy gyermek kellett? Miért? Mi értelme van ennek?

Sosem fogjuk megérteni, állapította meg, amint egész éjszakán át ezen törte a fejét. Ezt nem vagyunk képesek felfogni. Ő az Istennő, mi meg az ő teremtményei vagyunk. És Csillagtűz Arcú elment. Eszébe jutott a szóbeszéd, hogy a Három Folyó Vidékére érve Ezüst Felhő egy gyermek feláldozását tervezi. Most hát a célnál vannak, és az Istennő nem várta meg, hogy feláldozzák neki a gyermeket. Istennő Szolgája remélte, hogy beéri ennyivel. Mert nincs sok gyermek a törzsben, és nem engedhetik meg, hogy még egyet elvegyen.

3. fejezet - Felfedezés

Neander-völgyi? Szub-humán Neander-völgyi? Miss Fellowes-ban egymást követték a hitetlenkedés, a zavarodottság, a harag és az elárultság érzései. Ez tényleg az, aminek mondják? Ha igaz, amit Deveney mondott, akkor a legvadabb félelme nyert megerősítést.

Hoskins felé pillantott, és vad tekintetet vetett rá.

– Mondhatta volna, doktor.

– Miért? Az mit változtatott volna meg?

– Gyerekről beszélt, nem egy állatról.

– Ez egy gyerek, Miss Fellowes. Maga nem így gondolja?

– Egy Neander-völgyi gyerek. Hoskins meglepődött.

– Igen, persze, hogy az. Maga tudja, hogy a Sztázistechnológia miféle kísérleteket folytat. Csak nem azt akarja mondani, hogy nem volt tudomása arról, hogy egy történelem előtti gyermeket akarunk áthozni? Mindezt megbeszéltük magával.

– Történelem előtti, igen. De egy Neander-völgyi? Én azt hittem, embergyerekről kell gondoskodnom.

– A Neander-völgyiek emberek voltak – csattant fel Hoskins a türelmetlenség enyhe jeleit mutatva. – T'óbbé-kevésbé.

– Valóban? Ez igaz?

Kérdőn Candide Deveney felé fordult.

– Nos – válaszolta Deveney –, az elmúlt hatvan-hetven évben a paleoantropológusok legtöbbje úgy gondolja, hogy a Neander-völgyeiket a homo sapiens egyik formájának kell tekintenünk, Miss Fellowes. A faj egy régebbi ágának, egy alfajnak, egy erdei ősnek, mindenesetre közeli rokonnak és határozottan humánnak...

Hoskins türelmetlenül közbevágott.

– Ezt hagyjuk későbbre. Most van ennél fontosabb is. Miss Fellowes, volt valaha önnek kölyökkutyája, vagy kiscicája?

– Lánykoromban, igen. De mi köze ennek a...

– És amikor volt kiskutyája vagy kiscicája, a gondját viselte? Szerette?

– Hát persze. De...

– Az humán volt, Miss Fellowes?

– Az egy háziállat volt, doktor. Most pedig nem egy ölebbel foglalkozunk. Ez profi dolog. Ön egy nagy tapasztalattal és gyermekgyógyászati gyakorlattal rendelkező dadát keresett, egy...

– Tegyük fel, ez a gyerek egy csimpánzbébi – folytatta Hoskins. – Azt visszataszítónak találná? Ha megkértem volna rá, hogy viselje gondját, elvállalta volna, vagy undorodva elfordul tőle? Ez pedig nem egy csimpánz. Még csak nem is emberszabású majom. Ez egy emberi lény.

– Egy Neander-völgyi gyerek.

– Én is azt mondtam. Egy fiatal emberi lény. Különös külsejű és vad, pontosan, ahogy mondtam. Bonyolult eset. Ön pedig gyakorlott nörsz, Miss Fellowes, igen kiváló ajánlásokkal. Ódzkodik a bonyolult esetektől? Elutasította-e valaha egy torz gyermek gondozását?

Miss Fellowes érezte, hogy elfogynak az érvei. Sokkal kisebb indulattal azt mondta:

– Lehetett volna egy kicsit pontosabb is.

– És akkor visszautasította volna az állást?

– Hát...

– Tudta, hogy több ezer évnyi szakadékot igyekszünk majd áthidalni.

– "Több ezer", az lehet háromezer is. Egészen addig a pillanatig, amíg ma este itt Mr. Deveney-vel folytatott beszélgetése során ki nem mondta a "negyvenezer évet", fogalmam sem volt arról, hogy mi folyik itt. És még akkor sem volt fogalmam arról, hogy Neander-völgyiről van szó.

– Én nem értek a – hogy is mondta, Mr. Deveney? – paleoantropológiához. Nem vagyok tisztában a földtörténeti korokkal úgy, mint önök.

– Nem válaszolt a kérdésemre – makacskodott Hoskins.

– Ha tudott volna minden adatot, visszautasította volna a munkát?

– Nem vagyok benne biztos.

– És most vissza óhajtja utasítani? Akadnak más képzett jelöltek is, ugye tudja. Tekintsem ezt felmondásnak?

Hoskins hűvösen pillantott rá, Deveney a helyiség túlsó feléből figyelte, míg a kis Neander-völgyi kölyök befejezvén a tejivást, szárazra nyalogatta a csészét, és most nedves szájjal, szélesre nyitott, kérlelő szemekkel nézett rá.

A fiúra meredt. A csúf kis kölyökre. Hallotta saját magát, amint azt kérdezi: De egy Neander-völgyi? Én azt hittem, egy embergyerekről kell gondoskodnom.

A gyerek a tejre mutatott, majd a tányérra. Aztán hirtelen egy sor rövid durva hangot adott ki, azt néhányszor megismételte. Első hallásra ilyen hangokat csak torokból, és valamilyen nyakatekert nyelvállással lehet képezni.

– Nicsak, beszél! – csodálkozott Miss Fellowes.

– Nyilvánvaló – jelentette ki Hoskins. – Legalábbis egy "adj még enni" hangot hallatott, amire persze egy macska is képes.

– Nem, nem. Ez a fiú beszélt – erősítette meg határozottan Miss Fellowes.

– Ezt biztosan még nem állíthatjuk. Még folyik a vita, hogy a Neander-völgyiek képesek voltak-e az igazi beszédre. Éppen ez az egyik kérdés, amit ennek a kísérletsorozatnak a végén meg szeretnénk válaszolni.

A gyerek ugyanazt a kattogó, gurgulázó hangot hallatta. És Miss Fellowes-ra nézett. Azután a tejre, majd az üres edényre.

– Itt a válasz – mondta Miss Fellowes. – Ez határozottan beszéd!

– Ha az, akkor a fiú humán, ugye, Miss Fellowes? Ezt a kérdést válasz nélkül hagyta. Most nem ér rá ilyesmivel foglalkozni. egy éhes gyerek szólította. A tej után nyúlt.

Hoskins megragadta a csuklóját és visszahúzta. Szembenézett vele.

– Várjon egy pillanatig! Mielőtt továbbmennénk, tudnom kell, hogy vállalja-e a munkát?

Zavartan kiszabadította a kezét.

– És ha nem, akkor továbbra is éheztetni fogja? Tejet kért, és maga megakadályoz abban, hogy adjak neki.

– Folytassa. De tudni akarom a választ.

– Vele maradok... egyelőre.

Kiöntötte a tejet. A fiúcska beletemette az arcát, úgy szürcsölte, habzsolta, mintha napok óta nem kapott volna enni. Halkan dünnyögött, miközben a tányért nyalogatta.

Nem más ez, mint egy kis állat, gondolta Miss Fellowes. Egy kis állat.

Majdnem megborzongott. De erővel leküzdötte.

– Most egyedül hagyjuk a gyerekkel, Miss Fellowes – közölte Hoskins. – Nagy megpróbáltatáson ment át, és most jobb, ha eltűnünk innen. Próbálja meg rávenni, hogy pihenjen egy kicsit.

– Egyetértek.

Hoskins az ovális fémajtóra mutatott, amely egy tengeralattjáró ajtajára emlékeztetett, s ami nyitva állt a babaház bejáratánál.

– Ez az Egyes Sztázis egyetlen ajtaja. Mindig zárva kell tartani és folyamatosan őrizni. Miután kimegyünk, lepecsételjük. Holnap szeretném, ha megtanulná az ajtó kezelését, ami ugyanúgy az ön ujjlenyomatára fog kinyílni, mint ahogyan most az enyémre. Odafent – a babaház nyitott mennyezetére mutatott –, egy érzékelő-háló található, ami azonnal jelzi nekünk, ha abból az irányból valami váratlan dolog történne.

– Váratlan dolog?

– Egy betolakodó, például.

– Mit keresne...

– Ezekben a helyiségekben egy negyvenezer éves Neander-völgyi gyermeket őrzünk – darálta Hoskins alig leplezett türelmetlenséggel. – Lehet, hogy szokatlan az ön számára, de bárki megkísérelheti a behatolást, kezdve a hollywoodi producerektől a rivális tudományos csoportokon át, a gyermek jogaién aggódó önjelölt prókátorokig, akikről első találkozásunk alkalmával beszélgettünk.

Bruce Mannheim, gondolta Miss Fellowes. Hoskins tehát tényleg tart Mannheimtől. Nem véletlenül faggatott hát felőle, hogy volt-e valaha dolgom Mannheimmel.

– Igen, persze – helyeselt. – A gyermeket meg kell védeni.

Ekkor valami felötlött benne. Felpillantott a nyitott mennyezetre, és eszébe jutott, miként tudott odafentről betekinteni a babaház valamennyi helyiségébe.

– Úgy érti, bárki, aki odafentről megfigyel, mindent lát, amit csinálok? – kérdezte méltatlankodva.

– Nem, nem – nyugtatta Hoskins és mosolygott. Nyájas, talán egy kissé leereszkedő mosoly, gondolta Miss Fellowes. A prűd vénlány aggódik a kíváncsiskodók miatt. De hát nem kell az idegenek előtt vetkőznie, átöltöznie. – A magánéletével tökéletesen meg lesz elégedve, Miss Fellowes. Erről biztosíthatom. Bízzon bennem, Miss Fellowes.

Azzal elment. "Bízzon bennem", már megint. Úgy látszik, szereti ezt a kifejezést, és mindenkivel szemben használja, akivel dolga akad. Pedig minél többet használja, annál kevesebb bizalmat gerjeszt.

– Ha bárkit meglátok odafent a galérián, azonnal...

– A galéria megközelítése szigorú, ismétlem, szigorú szabályokhoz van kötve – intette le Hoskins. Egyedül a technikusok mehetnek oda, azok is csak ha a kábeleket kell javítaniuk, erről pedig időben tudomást fog szerezni. A szenzorok, amikről beszéltem, elektromos impulzusokat bocsátanak ki, amiket csak a számítógép érzékel. Nem fogunk kémkedni maga után. Ma éjszaka vele marad, Miss Fellowes, ugye megérti. És minden éjjel, a további rendelkezésig.

– Nagyszerű.

– Nappal eltávozhat, amikor a napirend azt megengedi. Ezt majd holnap elrendezzük. Monenson, Elliott és Mrs. Stratford felváltva fogják helyettesíteni, amikor távol lesz. Mindig kell, legyen valaki a gyermek mellett. Alapvető követelmény, hogy a srác a sztázismezőn belül maradjon, és hogy ön minden eseményről tudjon.

Miss Fellowes kíváncsian pillantott körbe a babaházban.

– De mién van minderre szükség, Dr. Hoskins? Olyan veszélyes ez a gyermek?

– Ez energiakérdés, Miss Fellowes. A rendszer fenntartásának igen szigorú előírásai vannak, amiket szívesen elmagyarázok, de most éppen elég ennél fontosabb dolog van, amivel törődnie kell. Mindenekelőtt azt tartsa szem előtt, hogy a gyermek semmi szín alatt nem hagyhatja el a babaházat. Soha! Egyetlen pillanatra sem. És semmilyen indokkal. Még életveszély esetén sem. Még akkor sem, ha azzal az ön életét lehetne megmenteni, Miss Fellowes. Megértette mindezt?

Miss Fellowes felkapta a fejét.

– Nem vagyok benne biztos, hogy mit én a rendszer fenntartásának előírásain, de az utasításokat megértettem, Dr. Hoskins. A fiú a szobákban marad, ha jó és alapos oka van rá, márpedig úgy tűnik, van. Ha pedig az én életem forog kockán, bármilyen melodramatikusan is hangzik, de kész vagyok feláldozni magam. A gyermekgondozás hivatásával együtt jár, hogy első a kötelesség, utána jön csak az önvédelem.

– Jó. Az intercom rendszeren át bármikor kapcsolatba léphet velem, ha szüksége volna valamire. Jó éjszakát, Miss Fellowes!

Azzal a két férfi távozott. A többiek már mind elmentek. A zsilip becsukódott, és Miss Fellowes hallani vélte az elektronikus zárak kattanását.

Be volt zárva. Egy 40000 éves vad gyermekkel.

A fiú felé fordult. Az óvatosan nézett rá, még maradt némi tej a csészéjében. Miss Fellowes pantomim-mozdulatokkal megmutatta a fiúnak, hogyan fogja meg a csészét és emelje az ajkához. A pantomim nem járt eredménnyel. A fiú csak bámult, de nem próbálta meg utánozni. Most megpróbálta megmutatni. Fogta a csészét, a szájához emelte, és úgy tett, mintha inna belőle.

– Most te. Próbáld meg!

De a fiú csak bámult. És reszketett.

– Nem nehéz – biztatta. – Megmutatom, hogyan kell. Gyere. Add a kezed.

Óvatosan – nagyon óvatosan – megfogta a gyermek csuklóját.

Az egy kis embertől meglepően nagy erővel kirántotta a kezét az övéből, és hihetetlen hangerővel felmordult. Arcára harag és félelem ült ki. A villám alakú anyajegy most megvillant tiszta bőrén.

Dr. Hoskins nem sokkal korábban a csuklójánál fogva ragadta meg. És a karját keresztbetette a hasa előtt, úgy emelte fel. Kétségtelen, a gyermek még nem felejtette el a durva férfikéz szorítását.

– Nem – nyugtatta Miss Fellowes a lehető leglágyabb hangon. – Nem foglak bántani. Csak meg akarom mutatni, hogyan fogd a csészét.

A gyerek rémült szemekkel nézett rá. Figyelt, minden mozdulatát követte. Miss Fellowes óvatosan megint a keze után nyúlt, de a gyermek megrázta a fejét, és kartávolságon kívülre húzódott.

– Jól van – mondta. – Majd én fogom a csészét. Te csak nyalj bele. Csak ne kuporogj már ott a földön, mint egy kis állat.

Kevés tejet csurgatott a csésze aljába, felemelte és egyenesen előretartotta. Várt. Várt.

A fiú az éhséget jelző kattogó, gurgulázó hangsort hallatta. De nem mozdult a tányér felé.

Tágra nyitott szemmel nézett fel rá.

Olyan hangot hallatott, amilyet Miss Fellowes emlékezete szerint még nem hallott tőle.

Mit jelent ez? Tedd le azt a tányért, te ostoba vénasszony, hogy ki tudjam nyalni! Erről van szó?

– Gyerünk, kicsim. Igyál, de ne a földről, hanem ahogyan az egy jóravaló embergyerekhez illik.

A csöppség csak bámult. Kissé szomorúbb hangon megint kattogni kezdett.

– Így csináld – mutatta Miss Fellowes. – Kétrét görnyedve lehajolt és csücsörített a szájával – ami nem volt könnyű, mert neki nem volt olyan vastag ajka, mint a gyereknek –, és lefetyelni kezdte a tejet a csészealjból. A fiú komolyan figyelt a másik oldalról, de már sokkal közelebbről.

Micsoda hatalmas szeme van, gondolta.

– Így ni ...

Megint belenyalt a tejbe.

A fiú közelebb lépett. Kezét az oldalához szorítva tartotta, úgy hogy Miss Fellowes-nak kellett továbbra is tartani a csészealjat; de a fiú kidugta a nyelvét, belemártotta a tejbe, és mindezt állva.

Miss Fellowes lejjebb engedte a tányért.

A fiú méltatlankodva felmordult, és a saját kezébe vette a tányért, hogy az vele egy magasságba kerüljön. Most teljesen egyedül tartotta a csészealjat. Buzgón lefetyelni kezdett.

(Jól van, kicsim. Nagyszerű!)

A tál kiürült. Miután befejezte az ivást, elengedte a csészealjat, ami a padlóra hullva tucatnyi darabra tört. A fiú tekintetéből félelem, némi csalódás és jó adag rémület tükröződött, amint felpillantott rá. Mintha nyüszíteni kezdett volna.

Miss Fellowes elmosolyodott.

– Ez csak egy tányér, te fiú. Semmi jelentősége. Van még belőle rengeteg. És tej is van még bőven.

A lábával félresöpörte a csészealj darabjait – bár lehet, hogy fontosabb lett volna összeszedni, mert a cserepek élesek, de az most várhat –, és újat vett elő, pontosan ugyanolyat, mint az előbbi. Maga elé tartotta.

A szűkölés abbamaradt. A fiú elmosolyodott.

Kétségtelenül mosoly volt, az első, amit megérkezése óta produkált. Meglepően széles mosoly – a szája mintha fültől fülig érne! –, de csodásan ragyogó mosoly, olyan, mint a sötét felhőkön átvillanó napsugár.

Miss Fellowes viszonozta a mosolyt. Óvatosan kinyúlt, hogy megérintse, hogy megsimogassa a haját. Igen lassan mozdult, hagyta, hogy a fiú a tekintetével araszról araszra kövesse, hadd lássa, hogy nem akarja bántani.

A fiú reszketni kezdett. De a helyén maradt, úgy sandított fel rá. Egy pillanatra megérinthette a haját, de akkor visszahúzódott. Óvatos, gondolta, mint egy kis... vadállat.

Miss Fellowes elpirult a gondolatra.

(Elég. Nem szabad úgy gondolnod rá. Ez a gyerek nem egy állat, nem számít, hogy néz ki. Egy kisfiú, egy megrettent kisfiú, egy megrettent kis embergyerek.)

De a haja – olyan durva tapintású, igaz, csak egyetlen pillanatra érinthette meg. Milyen kócos, durva és vastag!

Milyen furcsa haja van. Tényleg, milyen nagyon-nagyon furcsa haja van.

– Most megmutatom neked, hogyan kell használni a fürdőszobát – oktatta. – Mit gondolsz, meg tudod tanulni?

Nyugodt, kedves hangon beszélt hozzá, bár tudta, hogy nem érti a szavait, mégis abban reménykedett, hogy a gyermek méltányolja hangjának melegségét.

A fiú megint valamilyen kattogó kifejezést hallatott. Vajon megint tejet akar? Vagy most valami mást mondott? Miss Fellowes azt remélte, hogy minden szót rögzítenek, ami itt elhangzik. Biztosan felveszik, de azért holnap megemlíti Hoskinsnak. Tanulmányozni akarja a gyerek beszédét, hogy megtanulja a nyelvét, már amennyire lesz rá mód. Feltételezi, hogy van nyelve, nem csupán valami ösztönös állati hangokat ad ki. Szándékában áll, hogy megtanítja a fiút angolra, ha lehet, bár nem tűnik valószínűnek. Ebben az esetben mindent el kell követnie, hogy az ő módján értesse meg magát vele.

Különös egy gondolat: megtanulni "neandervölgyiül". De csinált ő már furcsa dolgokat csak azért, hogy retardált gyerekekkel teremthessen kapcsolatot.

– Megfoghatom a kezed? – kérdezte.

Kinyújtotta a kezét, mire a gyerek úgy nézett rá, mintha még sosem látott volna kezet. Edith kinyújtva tartotta, és várt. A fiú a homlokát ráncolta. Egy perc múltán lassan felemelte a kezét, és bizonytalanul előrenyújtotta, igaz egy kissé remegett.

– Ez az – biztatta Miss Fellowes. – Fogd meg a kezem.

A reszkető kéz egy hüvelyknyire megközelítette az övét, akkor a fiút elhagyta a bátorsága. Visszarántotta, mintha tűz érte volna az ujjait.

– Gyere – nógatta. –Próbáljuk meg még egyszer. Nem akarsz leülni ide?

Megpaskolta az ágy matracát. Semmi válasz. Mímelte neki a leülést. Semmi. Csak az üres tekintet.

Leült – nem volt valami könnyű, mert az ágy kicsi volt és alacsony –, és megpaskolta az ágyat maga mellett.

– Gyere – hívta, és a legmelegebb mosolyával biztatta a fiút. – Gyere, állj ide mellém, jó?

Csend. Csak bámul. Azután egy sor kattogás meg néhány torokhang: ezek újak, ezúttal biztos benne. Úgy látszik, elég szép kis készlete van kattogásból, gurgulázásból és morgásból. Ennek nyelvnek kell lennie. Ez máris egy tudományos eredmény. Mr. Hoskins azt mondta, senki nem tudja, hogy a Neander-völgyieknek van-e nyelvük vagy nincs, ő pedig máris bizonyos benne hogy igenis van.

(Nem, még nincs rá bizonyíték, mondta magában komoran. Ez még csak feltételezés. De megalapozott feltételezés.)

– Leülsz? Nem?

Kattogások. Figyelt és megpróbálta utánozni, de nehezen állt rá a nyelve, képtelen volt oly sebesen ropogtatni a hangokat. A fiú rámeredt – vajon csodálkozott? Meglepődött? Nehéz volt leolvasni az arckifejezését. Mindenesetre elszórakozott azon, hogy Miss Fellowes megpróbálta utánozni a kattogásait. Úgy vélhette, hogy valami borzalmas dolgot fejezett ki a saját nyelvén. De sokkal valószínűbb, hogy kísérlete valami érthetetlen zagyvaságnak tűnhetett számára. Biztosan azt hiszi, hogy megháborodott.

Szinte megfontoltan hallatta a gurgulázó hangokat.

Miss Fellowes visszakattogott neki. Utánozta a morgásait.

Jobban ment, mint a kattogások esetében. A fiú megint bámult. Ahogy egy gyerek bámul elmélázva, komolyan, egy hibbant felnőttre.

Ez kész röhej, gondolta magában Miss Fellowes. Ragaszkodnom kell az angolhoz. Semmit nem fog tanulni, ha ilyen zagyva halandzsával szórakoztatom, amiről azt hiszem, ez az ő nyelve.

– Ül – parancsolta olyan hangsúllyal, mintha egy kiskutyának beszélne. – Ül... Nem? Hát akkor nem. Fürdőszoba? Fogd meg a kezem, és megmutatom, hogyan kell használni a fürdőszobát. Ezt sem? Tudod, nem végezheted el a dolgodat a padlón. Ez itt nem Krisztus előtt negyvenezer, még ha megszoktad is, hogy elásod magad után. Az itt nehezen fog menni. Fogd a kezem, gyere, bemegyünk, jól van? Nem? Majd később?

Miss Fellowes azon kapta magát, hogy gügyögni kezd.

Kezdte felismerni, az a baj, hogy kimerült. Már késő este lehet, és ő kora délután óta különös feszültség alatt van. Volt valami álomszerű ebben az egészben, hogy itt ül ebben a kis babaházban és egy majomgyereknek magyarázza, hogyan kell csészéből inni, hogyan kell a vécére és hogyan az ágyra ülni.

Nem, gondolta magában szigorúan. Nem majomgyerek. Sose nevezd így többé. Még magadban se!

– Megfogod a kezem? – könyörgött újból. Majdnem megtette. Majdnem.

Az órák csigalassúsággal teltek, mintha egyáltalán nem múlna az idő. Sem a fürdőszobával, sem az ággyal nem megy semmire, ez már nyilvánvaló. És már teljesen kimerült. Ásított. A fiú szeme felcsillant, ajkai elernyedtek. Hirtelen lefeküdt a csupasz padlóra, és egy gyors mozdulattal begurult az ágy alá.

Miss Fellowes térdre ereszkedve bámult utána. A fiú szeme ott csillogott az ágy alatt. Egy sor csattogó hangot hallatott.

– Rendben van – sóhajtott. – Ha ott biztonságosnak érzed, aludj ott.

Várt egy keveset, míg meghallotta az egyenletes szuszogást. Milyen fáradt lehet! Negyvenezer évre az otthontól, bezárva egy idegen, kemény padlós helyre olyan különös emberek közé, amilyenekről még csak nem is hallott. Mindenesetre összekuporodhatott, és végre alhat. Miss Fellowes irigyelte ezért a képességéért. A gyerekek annyira alkalmazkodók, feltalálják magukat a legborzalmasabb körülmények között is...

Lekapcsolta a villanyt, becsukta a gyerek fürdőszobájának ajtaját, és visszavonult a legnagyobb szobában berendezett kuckójába. A feje felett csak a sötétség. Egy ideig a szemét meresztve figyelte, nincs-e valaki odafent a galérián, aki őket nézi. Nem tudta megállapítani. Tudta, hogy értelmetlenség, hiszen késő este van, ilyenkor nincs odafent senki. Mindössze az elektronikus szemek figyelhetik ilyen késői órában. De mégis – hogy egyáltalán ne legyen magánélete...

Igen valószínű, hogy mindent filmre vesznek. Vizuálisan mindent rögzítenek, ami a sztázismezőn belül történik. Soha nem fogadta volna el az állást, ha tudja, hogy Hoskins figyeltetni fogja azt a helyet, ahol élnie kell.

Bízzon bennem, mondta neki.

Hát persze. Minden bizonnyal.

De most fel kell készülnie az éjszakára. Holnap pedig egy tetőt húzat legalább a saját szobája fölé. És azok az ostobák tükröt is rakhatnának a szobájába, meg egy nagyobb fiókos szekrényt, meg egy külön fürdőszobát, ha azt várják tőle, hogy itt töltse az éjszakáit.

Nem tudott aludni. Bármilyen fáradt volt is, nyitott szemmel feküdt, olyan éberen, mint amilyen csak az tud lenni, aki a végtelenségig ki van merülve. Minden hangot meghallott volna, ami a másik szobából szűrődik át.

Nem mehet ki, ugye? Vagy igen?

A falak simák és hihetetlenül magasak. Talán azt hitték, hogy a gyerek majom módjára fog mászkálni a falakon?

Egy függőleges falon, amin nincsenek kapaszkodók? Már megint úgy gondol rá, mint majomra!

Nem, nem tudna felmászni rajta, efelől teljesen biztos. Mindenesetre Hoskins mindent-látó szenzorai ott sorakoznak a galérián. Biztosan észrevennék és riasztanák, ha a fiú éjnek évadján szobáról szobára mászkálna.

Biztosan.

(Olyan sok minden van, amiben nem vagyok biztos, gondolta Miss Fellowes.)

Hirtelen azt kérdezte magában: Veszélyes lehet? Fizikailag?

Eszébe jutott, mennyi gondjuk volt a fürdetésnél. Látta, mennyit vesződött először Hoskins, majd Elliott, hogy lefogja. Csak egy kisgyerek, és mégis mekkora erő van benne! Hogy felsebezte Elliottot!

Mi lesz, ha idejön, és...

Nem, mondta Miss Fellowes magában. Nem fog bántani.

Hoskins minden kétséget kizáróan nem hagyta volna itt egyedül, a feje felett a szenzorokkal, ha bármi rizikót is látott volna benne...

Megpróbált nevetni a saját félelmén. Csak egy hároméves kisgyerekről van szó, legfeljebb négyéves lehet. De a körmeit még nem sikerült levágnia. Ha azokkal a körmökkel és fogakkal megtámadja, amíg itt alszik...

Felgyorsult a légzése. Ó, de nevetséges, milyen nagyon nevetséges, és mégis...

Tudta, hogy a két véglet között őrlődik, mégsem tudott megállapodni. Vajon egy veszélyes undok kis majom vagy egy szerencsétlen, megrettent kisgyerek, akit kiszakítottak az otthonából? Egyik vagy másik? És miért ne mindkettő? Egy megrettent gyerek is veszélyes tud lenni, ha megfelelő lendülettel támad. Emlékszik még néhány kellemetlen epizódra a kórházból, ahol kétségbeesett gyermekek megtámadták az ápolókat és csúnyán megsebezték őket.

Miss Fellowes nem mert elaludni. Nem mert.

Felfelé bámulva feküdt, és megfeszített érzékekkel figyelt. És ekkor meghallott egy hangot. A fiú sírt.

Nem félelmében vagy dühében; nem bömbölt és visítozott. Halkan sírdogált, szívet tépően hüppögött, mint egy magányos, végtelenül magányos kisgyerek.

Egyszeriben minden kételye elszállt. Most első ízben Miss Fellowes érzelmei egyértelművé váltak. Szegény kisgyerek! Szegény megrettent kisgyerek!

Hát persze, hogy kisgyerek, mit számít, milyen formájú a feje, milyen durva a haja! Ez a gyerek annyira árva, mint még senki a világon. Hoskins is megmondta annak idején, az első találkozásukkor: Ez lesz a világtörténelem legmagányosabb gyereke. Nem csak a szüleit veszítette el, de az egész faját. Szívtelenül kiszakították saját idejéből úgy, hogy most ő fajának egyetlen képviselője.

Az egyetlen. Az utolsó.

Érezte, hogy iránta érzett sajnálata elmélyül, megerősödik ezzel egyidejűleg nő a szégyenérzete, amiért olyan érzéketlenül ellenszenvet érzett iránta, és ideges volt a gyerek vad pillanataiban. Hogy lehettem ilyen kegyetlen, gondolta. Ennyire amatőr. Annyira műkedvelő, hogy megvetéssel tekintettem a gyermekre, akit gondoznom kell, és akit meg kell tanítanom arra, hogy élni tudjon egy számára veszélyekkel teli új világban.

Óvatosan megigazította a hálóingét – azok a szenzorok odafent megőrjítik! – és kikászálódott az ágyból, majd lábujjhegyen a fiú szobájához lopózott.

– Kicsim! – szólította halkan. – Kisfiam!

Letérdelt és bekukkantott az ágy alá. Akkor – szégyenszemre, de elővigyázatosan – eszébe jutott, hogy meg is haraphatja, ahogyan az már előfordult vele. Gyorsan visszahúzta a kezét. Felállt és felkapcsolta a villanyt.

A szegény kisgyerek a sarokban kuporgott, állát a térdére szorította, és könnyes, kétségbeesett szemekkel meredt rá. A félhomályban nem volt nehéz figyelmen kívül hagynia a gyermek visszataszító külsejét, durva arcvonásait, hatalmas, formátlan fejét.

– Szegény kis gyermekem – suttogta. – Szegény, félénk kis gyermekem.

Miss Fellowes beletúrt a hajába, abba a durva, kócos hajába, amitől néhány órája úgy undorodott. Most mindössze szokatlannak tűnt számára. Első érintésére a fiú megmerevedett, de azután érezte, hogy megenyhül.

– Szegény kicsim – vigasztalta. – Gyere, felveszlek. A fiúcska halk csattogó hangot hallatott. Azután felmordult, amolyan halk, boldogtalan kis morgással. Miss Fellowes leült melléje, és a kezével ritmikusan simogatni kezdte a gyerek fejét. A feszültség láthatóan kiköltözött a kis testből. Lehet, hogy még soha senki nem simogatta így odahaza abban a vad, történelem előtti világban. Láthatóan tetszett neki. Lágyan, óvatosan játszani kezdett a hajával, egyengette, kibogozott belőle néhány csomót, de jobbára csak lassan, lassan, szinte hipnotikus mozdulatokkal simogatta a feje búbját.

Végigsimította az arcát, a karját. Hagyta. Halkan énekelni kezdett neki egy szöveg nélküli, ismétlődő dallamot, amit gyermekkora óta ismert, és amivel már annyi zavart kisgyereket csitított le.

A fiú felemelte a fejét, a félhomályban a száját bámulta, mintha elcsodálkozna a hangon.

Miss Fellowes közelebb vonta őt magához és átölelte, miközben az a dalt hallgatta, s így nem tanúsított ellenállást. Lassan a gyerek fejére hajtotta a fejét, közben magához vonta, mígnem a fiú feje a vállán nyugodott. Kezét a csípőjére fonta, és óvatosan, igen lassan az ölébe emelte.

Tovább énekelt, ugyanolyan halkan folytatva a kígyózó dallamot, miközben ringatni kezdte a gyermeket.

Észre sem vette, mikor hagyta abba a sírdogálást. Egy idő után egyenletes, szinte doromboló lélegzése arról árulkodott, hogy elaludt.

Végtelen óvatossággal visszatolta az ágyat a falhoz a térdével megigazította, és óvatosan letette a gyermeket. Betakarta – volt neki valaha is takarója? Talán még ágya sem! Egy ideig csak állt ott és figyelte. A gyermek arca csodálatosan békés lett, ahogy aludt.

Valahogy már egyáltalán nem számított, hogy csúf. Tényleg.

Lábujjhegyen osont ki a szobából. Az ajtóhoz érve megállt, hallgatózott, és elgondolkodott. Mi lesz, ha felébred? Lehet, hogy még jobban összezavarodik, ha nem találja a közelben azt, aki megnyugtatta. Lehet, hogy pánikba esik; még ámokfutóvá is válhat.

Miss Fellowes tétovázott, magában mérlegelte a dolgot. Megint az ágyhoz ment, nézte hogyan alszik, azután felsóhajtott. Csak egyvalamit tehet. Lassan, óvatosan lefeküdt melléje.

Az ágy túlságosan kicsi volt számára. A lábát fel kellett húznia a melléhez, a bal könyökét pedig a falhoz nyomta, nem akarta megzavarni a fiút, inkább kényelmetlenül összegörnyedt. Éberen feküdt, úgy érezte magát, mint Alice Csodaországban, amikor belekóstolt az "Igyál meg" feliratú üvegbe. Na jó: ma éjszaka nem lesz alvás. Ez még csak az első éjszaka. Később jobbra fordulhatnak a dolgok. Olykor van annál fontosabb is, mint aludni.

Érintést érzett a karján. A gyermek ujjainak, tenyerének simogatása. Álmában őt kereste. A durva kicsi kéz belecsúszott az övébe.

Miss Fellowes elmosolyodott.

Hirtelen ébredt, nem tudta hol van, a tagjai zsibbadtan sajogtak. Egy ismeretlen személy szagát érezte az orrában és meglepetten tapasztalta, hogy valakinek a teste az övéhez préselődik.

Erősnek kellett lennie, nehogy felüvöltsön. Egy fojtott nyögés így is felszakadt belőle.

A fiú most felült, és nagy szemeivel rápillantott. A csúf kisfiú, akit kiszakítottak saját idejéből. A kis Neander-völgyi gyerek.

Időbe telt, mire Miss Fellowes fel tudta idézni az esti lefekvés mozzanatait. Azután minden kitisztult. Rádöbbent, hogy végül is minden félelme ellenére sikerült elaludnia. És most reggel van.

Miközben szemét le sem vette a gyermekről, lassan kinyújtotta a lábát és a padlóra tette. Izmai megfeszültek, arra az esetre, ha a fiú pánikba esne.

Egy gyors pillantást vetett a nyitott mennyezet felé. Vajon figyelik odafentről? Vajon a kamerák rögzítik, hogy fátyolos szemmel miként vág neki az új napnak?

Akkor a fiú tömzsi ujjai megérintették az ajkát. Mondott valamit: két gyors csettintés és egy morgás.

Miss Fellowes önkéntelenül is elhúzódott az érintés elől. Lepillantott a gyermekre. Enyhén megborzongott. Nappali fényben borzalmasan csúf volt.

Megint mondott valamit. Kinyitotta a száját, és a kezével gesztikulálva mutatta, hogy valami jön kifelé belőle.

Nem volt nehéz megfejteni. Miss Fellowes hitetlenkedve mondta:

– Azt akarod, hogy megint énekeljek? Igen?

A fiú nem szólt semmit, csak a szájára meredt. Reszket ő hangon, kissé hamisan a feszültségtől, elkezdte az előző este énekelt dalt. A csúf kisfiú elmosolyodott. Láthatóan felismerte a dallamot, és most esetlenül ringatni kezdte magát, a kezét lengetve hozzá. Halk, gurgulázó hangot hallatott, ami egy nevetés kezdete is lehetett.

Miss Fellowes magában felsóhajtott. A muzsika bája megszelídíti a vad lelket. Hát, ha valami segít...

– Várj csak – kacsintott. – Hadd szedjem össze magam. Egy perc az egész. Azután készítek neked reggelit.

Megmosta az arcát, megfésülte a haját, miközben mindvégig eszében tartotta, hogy a nyitott mennyezeten át a kamerák figyelik őt. Talán nem csak a kamerák.

A fiú az ágyban maradt, onnan nézte. Nyugodtnak látszott. A huszonegyedik században eltöltött első indulatos, dühöngő órái már a múlté. Miss Fellowes valahányszor megtett néhány lépést, a kezével feléje intett. Olykor visszaintett, igaz esetlen, mégis bájos mozdulattal, mindenesetre a meglepetéstől és az örömtől Miss Fellowes kellemes bizsergést érzett a gerincében.

Amikor elkészült, azt mondta:

– Gondolom, most már jólesne egy kis szilárd étel is. Mit szólnál a zabkásához?

A fiú elmosolyodott, mintha megértette volna. Majdnem.

A mikrohullámú sütőben egy perc alatt elkészült a zabpehely. Odaintette a fiút. Hogy megértette-e a mozdulatot, vagy csak az illat után ment, Miss Fellowes nem tudta megmondani: mindenesetre kimászott az ágyból és odabicegett hozzá. Zömök testéhez viszonyítva nagyon rövid lábai voltak, ettől görnyedtebbnek látszott, mint amilyen valójában.

Lepillantott a padlóra, mert nyilván arra számított, hogy a zabkását majd leteszik eléje, és onnan fogja felnyalni.

– Nem – intett felé. – Te most már civilizált kisfiú vagy. Legalábbis az leszel. És civilizált kisfiúk nem esznek a földről.

Csettintések. Morgások.

– Tudom, hogy nem értesz meg mindent, amit mondok. De előbb-utóbb meg fogod. Nem hiszem, hogy én meg tudnám tanulni a te nyelvedet, de abban egészen biztos vagyok, hogy te megtanulod az enyémet.

Elővett a fiókból egy kanalat és felmutatta.

– Kanál.

A fiú egykedvűen nézte, minden érdeklődés nélkül.

– Enni kell vele. Kanál.

Belemerítette a zabkásába és a szájához emelte. A gyerek szeme elkerekedett, orrcimpái kitágultak, és egy igen kellemetlen, elnyújtott hangot hallatott, mintha halkan üvöltene. Miss Fellowes azt gondolta, ilyen hangot hallat egy éhes teremtés, amikor egy másik állat el akarja venni tőle az ennivalót.

Mímelte, hogy a szájába veszi a kanalat, lenyeli a kását, és elégedetten megnyalja a száját. A fiú kerek szemmel, gondterhelten figyelte a bemutatót, de láthatóan semmit nem értett belőle.

– Most próbáld meg te – biztatta Miss Fellowes. Visszacsorgatta a kását a tálba, és megmutatta a kanalat, hogy lássa, nem evett a kásából. Azután újból belemerítette és a fiú felé nyújtotta.

Amaz megrettenve húzódott vissza, mintha a kanál valami fegyver lenne. Sárgásbarna kis arca rémült kifejezésbe torzult, és egy hangot adott ki, ami sem sírásnak, sem morgásnak nem volt mondható.

– Nézd – mutatta neki. – Kanál. Kása. Száj.

Semmi: bármennyire is éhes volt, a kanálról nem akart megtudni semmit. Hát, van még időnk, gondolta Miss Fellowes. Eltette a kanalat.

– Akkor emeld a tányért a szádhoz. Azt tudod, hogyan kell. Ahhoz nem is kell lekuporodni a földre.

Feléje nyújtotta a tálat. A fiú rápillantott, majd lenézett a földre.

– Fogd a kezedbe!

Kattogások. Úgy vélte ismerősek, de nem lehetett benne biztos. Istenem, Hoskins igazán rögzíthetné azokat a hangokat. Ha ugyan már meg nem tette.

– A kezeddel – utasította Miss Fellowes újra, határozottan. –,Gyere.

Megértette. A kezébe vette a tálat, igaz, a hüvelykujja beleért a kásába, de az arcához emelte. Esetlenül szürcsölte az ételt, hihetetlenül összemaszatolta magát, de a kása java a szájába került.

Amikor nem bénítja a félelem, olyankor gyorsan tanul. Miss Fellowes biztos volt benne, hogy többé nem fogja állat módjára a földről lefetyelni az ennivalót.

Mialatt evett, alaposan megfigyelte. Jó egészségben van, erős, mokány kis kölyök. A szeme csillog, a bőre sima, nyoma sincs rajta láznak vagy betegségnek. Eddig úgy tűnik, igen jól viseli nem mindennapi utazása megpróbáltatásait.

Bár semmivel sem tudott többet másoknál a Neander-völgyi gyerekek fejlődéséről, Miss Fellowes kezdte hinni, hogy a gyermek idősebb lehet annál, mint amennyinek látszik, közelebb lehet a négyéves korhoz, mint a vélt háromhoz. Kistermetű, igen, de fiziológiailag sokkal fejlettebb, mint egy hároméves mai gyerek. Ennek nagy része persze azoknak a feltételeknek köszönhető, amik között élt odalent a kőkorszakban. (Kőkorszak? Hát persze, a Neander-völgyieknek a kőkorszakban kellett élniük. Ebben egészen biztos. Annyi mindent kell még megtanulnia, ha lesz rá ideje.)

Most megpróbálta pohárból megitatni vele a tejet. Láthatóan gyorsan rájött, hogyan kell a poharat tartani. Igaz, hogy mind a két keze kellett hozzá, de hát minden hároméves gyerek így fogja a poharat. De legalább nem érezte fenyegetőnek, mint az imént a kanalat. Csakhogy nem bírna elkezdeni az ivást, mert a pohár túl kicsinek bizonyult a szájához képest, ezért aztán éles hangon visítani kezdett. A végére egészen feldühödött. Miss Fellowes a fiú kezére tette a kezét, úgy segített neki azt a szájához emelni.

Megint csak összekente magát, de ennek a java is a szájába ment. Miss Fellowes pedig már úgyis hozzászokott a maszathoz.

A mosdás legnagyobb megelégedésére és megkönnyebbülésére sokkal kevésbé volt bonyolult. A fiú először azt hitte, hogy a vécékagyló valamiféle forrás, amiben pancsolni lehet, és Miss Fellowes attól tartott, bele fog mászni. De visszatartotta, és kigombolta a hálóingét, mire azonnal megértette, mit várnak tőle.

Miss Fellowes azon kapta magát, hogy a gyerek fejét simogatja.

– Jó fiú. Okos kisfiú.

És legnagyobb örömére a gyermek felmosolygott rá.

Ez a kellemes meglepetések napja, gondolta magában Miss Fellowes elégedetten. Neki is, a gyereknek is. A fiú megtanulta a tejespoharat, meg a vécécsészét. És ő is sok mindent megtudott őróla. Felfedezte a csúf – de még milyen csúf! – kisgyerek külseje mögött az emberi vonásokat.

Visszamosolygott a fiúra. Az megint elvigyorodott. Teljesen normális mosoly volt, egy olyan gyereké, aki észrevette, hogy örülnek a mosolyának.

Pedig egyáltalán nem egy közönséges gyermek, emlékeztette magát Miss Fellowes. Nagy hiba volna, ha e tekintetben különféle illúziókat táplálna magában.

De amikor mosolyog, egészen elviselhető. De tényleg.

4. fejezet - Tanulás

Délelőtt van. Megint megfürdette – de ezúttal sokkal kevesebb vesződséggel, mint tegnap –, és alaposan megvizsgálta a fizikai állapotát. Nem talált rajta horzsolást vagy karcolást, ahogyan egy primitív körülmények között élő gyermeknél az ember feltételezné. És még a körmeit is sikerült levágnia, miközben a maga halk, kellemes módján altatódalokat dúdolt neki. A lábujjak körmei várhatnak. Neki is, a gyereknek is elege van mára a manikűr-kórusból.

Anélkül hogy észrevette volna, mialatt énekelt, a sztázismező ajtaja hangtalanul kinyílt, és Hoskins lépett be. Úgy három perce állhatott már ott karba tett kézzel.

– Bejöhetek? – kérdezte.

Miss Fellowes kunán bólintott.

– Már megtette, nem?

– Úgy értem, a munkaterületére. Tegnap nem adott választ a kérdésemre, amikor az intercomon beszélgettünk.

– Sok volt a dolgom. Hangosabban kellene beszélnie. De jöjjön csak beljebb!

A fiú visszahúzódott, amikor Hoskins belépett. Nyugtalan pillantást vetett Hoskinsra, és láthatóan a másik szobába akart átszaladni. Miss Fellowes rámosolygott, és intett neki, a fiú pedig odaszaladt hozzá, és vékony kezeivel – istenem, de vékonyak! – belekapaszkodott.

Hoskins arcára valamilyen, a csodálathoz hasonló kifejezés ült ki.

– Ez igen szép eredmény, Miss Fellowes!

– Egy kevés meleg zabkása csodákat tud művelni.

– Láthatóan máris ragaszkodik önhöz.

– Tudom, hogyan kell elvégezni a munkát, amit várnak tőlem, Dr. Hoskins. Ez olyan meglepő?

Hoskins elvörösödött.

– Nem arra akartam utalni...

– Nem, persze, hogy nem. Megértem. Amikor tegnap utoljára látta, még egy kis vadállat volt, most meg...

– Egyáltalán nem állat.

– Nem – bólintott Miss Fellowes. – Egyáltalán nem állat. – Egy percig tétovázott. Azután azt mondta: – Bár eleinte kétségbe vontam.

– Nem felejtettem el. Egészen fel volt háborodva.

– Már nem vagyok. Túlreagáltam a dolgot. Első pillantásra valóban azt hittem, hogy egy majomgyerekkel lesz dolgom. De figyelemreméltóan alkalmazkodott. Ő nem majom, Dr. Hoskins. Egészen intelligens. Nagyon jól megvagyunk egymással.

– Örömmel hallom. Ez azt jelenti, hogy megtartja az állást?

Metsző pillantást vetett rá.

– Mikor volt ez kétséges, Dr. Hoskins?

– Nos – vont vállat amaz –, azt hiszem, soha. Tudja, Miss Fellowes, nem ön az egyetlen, aki most nehéz helyzetben van. Azt hiszem, méltányolni tudja, mennyi energiát fektettünk ebbe a tervezetbe, és mennyire szerettük volna, ha sikerrel jár. És most, hogy sikerült, mi magunk is meg vagyunk döbbenve. Mint az az ember, aki minden erejét összeszedi, hogy átjusson egy bezárt ajtón. Minden erejét beveti, hogy megtörje az ajtó ellenállását, és amikor azt áttörve bejut oda, ahová vágtatott, megáll, körülnéz, és azt mondja: "Oké, bent vagyok. És most hogyan tovább?"

– Jó kérdés, Dr. Hoskins. Hogyan tovább? Mindenféle kutatókat fog idehozni, hogy vizsgálják meg a fiút? A történelem előtti kor specialistáit, meg ilyen embereket?

– Természetesen.

– Azt hiszem, legelőször is egy orvos kellene, aki alaposan megvizsgálja őt.

– Igen, természetesen. Habár elmondhatja, hogy jó egészségben van, nem igaz? Alapjában véve. Erős kis kölyök ez. De én nem vagyok orvos, és belül még nem vizsgáltuk meg. Van némi különbség a látszólag egészséges, és a valóban egészséges között. Lehet, hogy nagy halom parazitát, bélférget hordoz. Igen valószínű. Amik lehet, hogy ártalmatlanok reá nézve, lehet, hogy nem. Még ha reá nézve nem is veszélyesek, lehetséges, hogy ránk nézve azok. De már gondoltunk erre. Dr. Jacobs idejön délután, és elvégzi a legalapvetőbb vizsgálatokat. Vele fog dolgozni mindaddig, amíg a tervezet tart. Amennyiben Dr. Jacobs nem zavarja meg túlságosan a gyermeket, utána Dr. McIntyre a Smithsonian Intézet antropológusa is megnézné. Azután természetesen a médiák is idejönnek.

Itt félbeszakította.

– A médiák? Milyen médiák? Kicsoda? Mikor?

– Hát... Szeretnék látni a gyermeket, mihelyt csak lehetséges, Miss Fellowes. Candide Deveney már bedobta a sztorit. Tegnap estig a világ összes újsága és televíziós társasága bejelentkezett már.

Miss Fellowes lepillantott a gyermekre, és kezét védelmezőleg a vállára tette. A fiú alig érezhetően reszketett, de nem adta jelét a tiltakozásnak.

– Becsődítené ide az újságírókat, meg a tévéseket? Mindjárt az első napon?

– Nos, nem arra gondoltunk...

– Nem – szakította félbe Miss Fellowes –, arra nem gondoltak. Ez teljesen nyilvánvaló. Hallgasson ide, Dr. Hoskins, itt van ez a maguk kis Neander-völgyije, azt tehetnek vele, amit akarnak. De a médiák emberei ide nem teszik be a lábukat addig, amíg az orvosi vizsgálatokon át nem esünk, és a gyermek egészségesnek nem bizonyul, ez a minimum. És jó volna, ha azután is kapna még egy kis időt, hogy megszokja a helyet. Ugye érti, mire gondolok?

– Miss Fellowes, bizonyára tudja, hogy a nyilvánosság hozzátartozik a...

– Igen, manapság a nyilvánosság mindenhez hozzátartozik. És képzelje el, hogy ez a gyerek meglátva a sok kamerát, meg a felhajtást, belehal a pánikba!

– Miss Fellowes!

– Vagy influenzát kap a maga egyik fontos riporterétől. Amikor steril környezetet kénem magától, már rámutattam, hogy valószínűleg védtelen a modern mikroorganizmusokkal szemben. Védtelen. Nincsenek antitestei, nincs természetes védettsége, semmi, ami...

– Kérem, Miss Fellowes. Kérem.

– És akkor mi van, ha tőle kapnak valamilyen kőkorszaki betegséget, amivel szemben nincs immunitásuk?

– Rendben van, Miss Fellowes. Megértem a szempontjait.

– Efelől teljesen bizonyos szeretnék lenni. A média várhat, ezt akartam mondani. Először mindenféle védőoltásra van szüksége. Már az sem volt szerencsés dolog, hogy tegnap este annyi ember nyüzsgött itt; de riportereket nem engedek ide be sem ma, sem holnap. Ha nem bírják ki, fotózzanak odafentről, a sztázismezőn kívülről. Fogják fel úgy, hogy egy újszülött van idebent, akit nem szabad megzavarni. Később majd megbeszélhetjük a videózás kérdését. Ó, és nem tetszik ez a nagy kitárulkozás. Szeretném, ha a szállásom fölé tetőt húznának. Ideiglenesen egy ponyva is megteszi. Nem akarom, hogy a technikusok leskelődjenek. És a babaház többi részét sem ártana tetővel ellátni. Hoskins elmosolyodott.

– Ön aztán nem szépítgeti a dolgokat. Ön igen határozott teremtés, Miss Fellowes. – Hangjából inkább elismerés, mint neheztelés érződött.

– Határozott? – ismételte. – Remélem is. Legalábbis a gyerek dolgát illetően.

Jacobs egy testes, mogorva tekintetű, úgy hatvan körüli férfi volt. Fehér haját katonásan rövidre nyírva viselte. Gyakorlatias, következetes; egy kissé talán nyers modorú embernek tűnt, aki sokkal inkább katonaorvosnak való, mint gyermekgyógyásznak. De Miss Fellowes hosszú tapasztalata során megtanulta, hogy a gyerekek nem bánják az ilyesfajta nyerseséget, amíg az alapvetően kedvességgel párosul. Az orvosban mindig a szakembert látják. És azt is várják tőle. A nyájasságot, a gyengédséget, a becézgetést mástól kívánják. A doktor amolyan isten féle, aki megszabadít a bajtól, és felírja az orvosságot.

Miss Fellowes kíváncsi lett, vajon 40000 évvel ezelőtt miféle doktorok viselték gondját a gyerekeknek és a törzs többi tagjának. Kétségtelenül kuruzslók. Borzalmas figurák, csonttal átszúrt orral, szemük körül festett vörös karikával, akik úgy állítják fel a diagnózist, hogy közben a kék, zöld meg vörös lánggal égő tábortűz körül ugrabugrálnak. Hogy nézne ki Dr. Jacobs csonttal az orrában? És a fehér köpeny helyett medvebőrrel a vállán? – kajánkodott magában.

Jacobs gyorsan, de nem leereszkedő modorban kezet fogott Miss Fellowes-szal.

– Sok jót hallottam magáról, Miss Fellowes.

– Remélem is.

– Maga dolgozott Gallagher alatt a Valley Generalnál, ugye? Hoskins azt mondta. Kedves ember ez a Gallagher. Egy dogmatikus szukafattya, de legalább a jó dogmákra esküszik. Mennyi ideig dolgozott nála?

– Három és fél évig.

– Kedvelte őt?

Miss Fellowes vállat vont.

– Nem különösebben. Egyszer hallottam, hogyan beszélt egy fiatal nővérrel. De mi jól megvoltunk egymással. Nagyon sokat tanultam tőle.

– Éles elméjű ember, igen. Sajnálatos, ahogyan a nővérekkel bánik. Minden értelemben. Magának nem volt vele semmilyen összetűzése?

– Nekem? Nem. Semmi ilyesmi nem történt.

– Nem, én is azt hiszem, hogy magával nem próbálkozhatott – tűnődött el Jacobs.

Miss Fellowes kíváncsi lett, vajon mit én ez alatt? Talán azt, hogy ő nem Gallagher zsánere? Ő senkinek sem a zsánere, és ez az állapot már évek óta nagyon is megfelel neki. Erről ennyit.

Jacobs látszólag betanulta az ő egész szakmai életrajzát. Megemlítette a kórházakat, ahol dolgozott, név szerint említette az orvosokat, s mindezt olyan könnyedséggel, mint aki teljesen otthon van a személyzeti ügyekben. Lehet, hogy így is van. Azt viszont tudta Dr. Jacobsról, hogy valami nagy fejes az egyik állami orvosi intézetnél, és kiterjedt magánpraxisa is van. Szakmai vonatkozásban még nem volt alkalmuk találkozni. De ha Hoskins megengedte neki, hogy átnézze a szakmai életrajzát, neki is megengedhette volna ugyanezt Jacobséval kapcsolatban. De Miss Fellowes ezt a kérdést is lezárta magában.

– Most pedig azt hiszem, ideje volna, ha a maga kis Neander-völgyijével foglalkoznánk – zárta le a csevegést Jacobs. – Merre bujkál?

Miss Fellowes a másik szoba felé intett. A fiú az ajtó rése mögül, hosszú hajának tincsei mögé bújva, szorongva leskelődött.

– Félénk, mi? Az asszisztensektől nem éppen ezt hallottam. Azt mondták, olyan vad, mint egy kis majom.

– Már nem az. Kezdeti félelmei elmúltak, most egyszerűen csak elveszettnek érzi magát és meg van rettenve.

– Mi más lehetne, szerencsétlen kis fickó. De ezt is elrendezzük. Hívja ki, kérem. Vagy inkább bemegy éne és kihozza?

– Inkább kihívom – döntött Miss Fellowes. A fiú felé fordult.

– Gyere ki, Timmie! Ez Dr. Jacobs. Nem fog bántani. Timmie?

Hát ezt meg hogy találta ki? Fogalma sem volt róla.

A név egyszerűen csak előbukkant a tudatalattijából. Soha életében nem ismert Timmie nevű gyereket. De hát nevezni kell valahogy, nem? És úgy tűnik, máris talált neki nevet. Timothy. Röviden Timmie. Ez az. Egy igazi, emberi név. Timmie.

– Timmie! – szólította újból, és élvezte a hangzását, örült neki, hogy végre a nevén szólíthatja. Már nem tudott úgy gondolni rá, hogy "a gyermek", "a Neander-völgyi", "a csúf kis kölyök". Ő most már Timmie. Ő most már egy személy. Neve van.

Amint a másik szoba felé lépett, Timmie elhúzódott az ajtóból, és eltűnt szem elől.

– Na jó – sürgette Dr. Jacobs némileg türelmetlenül. – Nem tölthetjük itt az egész napot. Bemenne utána és kihozná, Fellowes?

Sebészmaszkot húzott az arcára. A saját védelmére, gondolta Miss Fellowes, nem Timmiére.

És ez hiba volt. Timmie kikukucskált, és megpillantva a maszkot éktelen visításba fogott, mert azt hitte, valamilyen kőkorszaki démon jelent meg előtte. Ahogy Miss Fellowes belépett a szobába, ő a túlsó falhoz lapult, mint egy ketrecbe zárt teremtés, aki megpillantja foglyulejtőjét. Félelmében reszketni kezdett.

– Timmie... Timmie...

Hasztalan. Nem engedte magához, amíg Jacobs a közelben volt. A fiú elég jól tűrte Hoskins jelenlétét, de Jacobs láthatóan halálra rémítette. Ennyit arról, hogy a gyerekek nem törődnek a doktorok nyerseségével. Ez a gyerek mindenesetre nem az a fajta.

Miss Fellowes megnyomta a csengőt, hogy beszólítsa Mortensont és Elliottot.

– Egy kis segítségre lesz szükségünk – szólt oda nekik.

A két testes asszisztens bizonytalan pillantást váltott egymással. Elliott bal karján, a köpeny alól jól láthatóan kidudorodott a kötés, ami a tegnapi sérülést takarta.

– Ó, jöjjön csak – gúnyolódott Miss Fellowes. – Hiszen ez csak egy kisgyerek, tudják!

Csakhogy a fiú félelmében megint elővette legvadabb modorát. Mortensonnal és Elliottal a nyomában Miss Fellowes belépett a szobájába és megpróbálta megfogni, de a fiú meglepő fürgeséggel menekült el előlük, alig tudták utolérni. Végül Mortenson egy hirtelen kiugrással derékon ragadta és felkapta a levegőbe. Elliott óvatosan megfogta a bokájánál, de ügyelt rá, nehogy megrúgja.

Miss Fellowes odament hozzájuk. Halkan azt súgta:

– Jól van, Timmie... senki nem fog bántani... Majdnem azt mondta: "Bízzál bennem." A fiú vadul küzdött, majd ugyanolyan vehemenciával, mint az előző napon, amikor meg akarták fürdetni.

Miss Fellowes kissé ostobán érezte ugyan magát, de elkezdte dúdolni azt a dalocskát, amellyel az este együttműködésre tudta rávenni a fiút. De ez is hiábavalónak bizonyult.

Dr. Jacobs közelebb hajolt.

– Azt hiszem, elkelne neki egy kis nyugtató. Jézusom, de csúf egy teremtés!

Miss Fellowest elöntötte a méreg, mintha csak Timmie az ő gyereke volna. Hogy merészel ilyesmit mondani! Hogy merészeli!

– Ez egy klasszikus Neander-völgyi arc – vágott vissza keményen. – Neander-völgyi mértékkel mérve ő egy igen helyes kisgyerek. – Hirtelen kíváncsi lett, hogy ezt meg honnan vette. Halvány elképzelése sincs arról, milyennek kell lennie egy Neander-völgyi arcnak, vagy hogy mik Neanderthalban a szépség kritériumai. – Szerintem nem jó ötlet a nyugtató. De ha nincs más megoldás...

– Nem hiszem, hogy volna – tanácstalankodott a doktor. – Végül is, ha erőszakkal fogjuk le, mit sem érnek a vizsgálataim.

Nem hát, gondolta Miss Fellowes. A fiú nem fogja engedni, hogy depresszort dugjanak a szájába, hogy belevilágítsanak a szemébe. Nem fogja eltűrni, hogy vért vegyenek tőle, vagy hogy megmérjék a lázát, még ha távirányítású hőrelével végzik is. Vonakodva bólintott.

Jacobs elővett egy ultrahangos fecskendőt és aktiválni kezdte.

– Tudja, mekkora a megfelel ő dózis? – aggódott Miss Fellowes.

Az orvos meglepetten pillantott rá.

– Ez a dózis harminc kilós testsúlyig megfelelő. Biztosan el fogja viselni.

– Emberi testsúlyra, úgy gondolja? Ez viszont egy Neander-völgyi gyerek. Semmit nem tudunk a keringési rendszerükről.

Meglepte a saját érvelése. Némi csalódással állapította meg, hogy megint csak különbséget tesz Neander-völgyiek és emberek között. Nem képes következetes maradni. Ez a fiú humán! – mondta magában indulattal. Humán, humán, humán! Timmie a neve, és ember.

De Dr. Jacobs-szal erről nem érdemes vitát kezdeményezni.

– Még ha egy fiatal orángután vagy gorilla volna is, a dózist megfelelőnek ítélném, Fellowes. Humán vagy Neander-völgyi, mi köze ehhez a keringési rendszernek? Csak a testsúly számít... Na jó, először csak fél adagot adok neki. Csak hogy ne kockáztassuk Hoskins értékes kis teremtésének az életét.

Nem csak Hoskinsé, gondolta Miss Fellowes, és ezen ő is elcsodálkozott.

Jacobs levette a dózist, és az ampullát a fiú karjához érintette. Halk búgás hallatszott, s a nyugtató azonnal kifejtette hatását.

– Na j6 – sóhajtott a doktor. – Akkor most veszünk egy kis paleolitikus vért meg egy kis történelem előtti vizeletet. Székletmintája van a számomra, Fellowes?

– Még nem volt széklete, amióta itt van, Dr. Jacobs. Ez az időutazás...

– Nos, ha lesz, majd kaparjon össze egy keveset a padlóról, és értesítsen rendben?

– Toalettet használ, doktor-csattant fel Miss Fellowes kissé ingerülten.

Jacobs felpillantott rá. Meglepetés és mintha talán harag lett volna a tekintetében; de hirtelen felnevetett.

– Látom, gyorsan készen áll, ha védelmébe kell vennie.

– Igen ez így van. Talán valami baj van ezzel?

– Azt hiszem, nincs. Nos, rendben, ha a fiú újból használja a toalettet, szeretném, ha mintát venne a székletéből. Még mielőtt lehúzná, rendben?

Ezúttal Elliott és Mortenson is felnevetett. Miss Fellowes nem osztozott a derültségükben.

Timmie aludni látszott. Mindenesetre passzív, nyugodt és béketűrő. Jacobs minden nehézség nélkül ki tudta nyitni a száját, hogy megvizsgálja a fogazatát. Miss Fellowes, akinek eddig nem volt lehetősége megnézni a fiú fogait, a doktor válla fölül kíváncsiskodott, s attól tartott, hogy éles, hegyes, majomszerű fogakat lát majd. De nem, nem: a gyermek fogai egyáltalán nem olyanok voltak. Igaz nagyobbak, mint egy modern gyermek fogai, és erősebbeknek is látszanak, de szép szabályosak és rendezettek. És emberiek, határozottan emberiek, nincsen félelmetes metszőfoga, sem előreugró szemfoga. Miss Fellowes megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Jacobs becsukta a fiú száját, belenézett a fülébe, és kifordította a szemét. Megvizsgálta a tenyerét, a talpát, megkopogtatta a mellét, megnyomkodta a hasát, megforgatta a karját, a lábát, ujjával megmasszírozta karjának, lábának izomzatát.

– Valóságos kis vasgyúró. De ezt már tapasztalhatta. A korához képest kicsi és sovány, de semmi jele az alultápláltságnak. Ha megkapom a székletmintát, meg fogom mondani, hogy miket evett. A legvalószínűbb, hogy magas protein és kevés keményítőtartalmú étrendet tartott, pontosan, ahogy az a kedvezőtlen éghajlat alatt élő vadászó, gyűjtögető népeknél szokásos.

– Kedvezőtlen?

– Egy jégkorszakbeli éghajlat alatt – mondta Jacobs kissé leereszkedő modorban. A Neander-völgyiek idejében ilyen klíma uralkodott. Egy glaciális periódus volt.

Honnan tudja, kérdezte magában ellenségesen. Talán ott volt? Vagy talán antropológus?

De nem szólt semmit. Dr. Jacobs mindent megtett annak érdekében, hogy felingerelje. De hát most munkatársak, és fenn kell tartaniuk a civil kapcsolatot. Timmie kedvéért, ha másért nem is.

Amikor az orvosi vizsgálat felét elvégezték már, Timmie összerezzent és nyugtalan lett. Egy kicsivel később nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugtatónak elmúlt a hatása. Ami azt jelentette, hogy a Dr. Jacobs által javasolt, normális embernek való dózis lett volna a helyes, és hogy Miss Fellowes aggodalma feleslegesnek bizonyult. Jóllehet Timmie kissé más, mint egy modern gyermek, a nyugtató ugyanúgy hatott rá, mint ahogy egy mai gyermekre hatott volna. Minél többet tud meg róla, annál emberibbnek tűnik.

De Jacobs minden vizsgálatot elvégzett már, és összepakolva a felszerelését távozott. Azt mondta, néhány nap múltán visszatér, ha pedig valami rendellenességet tapasztal, még korábban.

– Akarja, hogy még maradjunk? – érdeklődött Mortenson.

– Nem szükséges. Hagyjanak egyedül a fiúval. Mihelyt távoztak, Timmie megnyugodott. Nyilvánvalóan már megszokta Miss Fellowes társaságát. A többiek miatt volt nyugtalan. Idővel ez is elmúlik, gondolta Miss Fellowes.

– Nem is volt olyan borzalmas, igaz, Timmie? Egy kis szúrás, egy kis nyomkodás... de tudod, sok mindent szeretnénk megtudni rólad.

Timmie komolyan pillantott rá, de nem szólt semmit.

– Ugye megérted, Timmie?

Mintegy két szótagnyi morgást hallatott. Mintha azt hallotta volna ki belőle, hogy Timmie.

Lehetséges volna? Máris megtanulta volna a nevét?

– Mondd még egyszer! Timmie! Timmie!

Megint kiejtette a két szótagot. Ezúttal egyáltalán nem volt biztos abban, hogy Timmie-t mondott. Lehet, hogy csak az ő felajzott képzelete játszik vele. A fejlődés mindenesetre figyelemreméltó.

Rámutatott.

– Timmie. Ez vagy te. Timmie. Timmie. Timmie.

A fiú csendben figyelt.

– Én pedig... – magára mutatott, de elbizonytalanodott. Miss Fellowes, akarta mondani, de az túl hosszú lesz egyszerre. Az Edith nem hangzik jól. Dadus? Nem, az sem jó. A Miss Fellowes jó lesz. – Én... Miss Fellowes vagyok. Te... Timmie.

Elismételte négyszer-ötször. De a fiú egyáltalán nem válaszolt.

– Azt hiszed, hogy bolond vagyok, mi? – kérdezte, és hangosan nevetett saját ostobaságán. – Hiába is utánoznám azokat a furcsa hangokat, amiket te használsz. És azt hiszem, te most nem is tudsz másra gondolni, mint az ennivalóra. Igazam van, Timmie? Ebéd? Etel? Éhes?

Megint a két szótagot hallatta, s utána még néhány csattogó hangot.

– Éhes vagy, hát persze. Ideje, hogy magadhoz végy némi magas protein- és alacsony keményítőtartalmú ételt. Jégkorszaki specialitást, ugye, Timmie? Na lássuk, miből élünk...

Dr. McIntyre, a Smithsonian Intézet Antropológiai részlegének munkatársa kora délután érkezett meg. Hoskins elővigyázatosságból leszólt intercomon Miss Fellowes-nak, hogy megtudakolja, a fiú képes-e ilyen rövid időn belül még egy látogatót fogadni. A nörsz végignézett a szobán. Timmie farkasétvággyal evett – elfogyasztott egy egész üveg szintetikus vitaminkészítményt, amit Dr. Jacobs rendelt a számára, plusz egy egész tál zabkását, meg egy darab sült húst, az első szilárd ételt, amit próbaképpen adtak neki. Most az ágya szélén üldögélt, láthatóan elégedetten pihent s közben a sarkával ritmikusan rugdosta a matrac alsó szélét; mintha az egész világ arra volna berendezve, hogy egy ilyen kisfiút szórakoztasson ebéd után.

– Na mit mondasz, Timmie? Meg tudsz birkózni még egy vizsgálattal?

Valójában nem is várt választ, és a csattogó hangok sem tűntek egzakt véleménynek. A fiú nem is nézett rá, csak rugdosta tovább a matracot. Kétségtelenül magában beszélt. De határozottan jó hangulatban volt.

– Azt hiszem, megkockáztathatjuk – intett Miss Fellowes Hoskinsnak.

– Nagyszerű. Jól hallottam, Timmie-nek szólította? "Timmie?" Mit jelent ez?

– Ez a neve.

– Azt mondja, a neve? – kérdezte Hoskins elképedve.

– Természetesen nem. "Timmie", én egyszerűen csak így hívom.

Kényelmetlen csend támadt.

– Ah – szólalt meg végül Hoskins. – Szóval "Timmie"-nek hívja.

– Valahogy kell neveznem, Dr. Hoskins.

– Ó, igen. Igen. "Timmie".

– "Timmie" – szögezte le Miss Fellowes határozottan.

– "Timmie". Igen. Nagyon jó. Azonnal küldöm Dr. McIntyre-t, ha nincs akadálya. Hogy megnézze Timmie-t.

Dr. McIntyre egy karcsú, csinos férfi volt, jóval fiatalabb, mint ahogy Miss Fellowes várta; nem lehetett több harmincharmincöt évesnél. Alacsony, jó felépítésű, csillogó aranyhajú, a szemöldöke oly halvány, hogy szinte alig látszott. Kiszámított, kifinomult mozdulatai voltak, mintha valamilyen misztikus belső koreográfia szerint mozogna. Miss Fellowest teljesen lenyűgözte eleganciája és kifinomultsága: egyáltalán nem ilyennek képzelt el egy paleoantropológust. Még Timmie-t is megbabonázta a megjelenése, olyannyira különbözött azoktól, akikkel megérkezése óta találkozott. A csodálattól elkerekedett szemmel meredt rá, mintha valami csillogó más csillagról ideszállt istenlény lenne.

Ami McIntyre-t illeti, őt annyira meglepte Timmie látványa, hogy megszólalni sem tudott. Csak megállt az ajtóban, és ugyanúgy meredt Timmie-re, ahogyan a kisfiú ő rá; tett néhány lépést, majd megint megállt, aztán a másik ajtóhoz lépett, s onnan vette szemügyre a gyermeket.

Miss Fellowes enyhén gúnyos hangon azt mondta:

– Dr. McIntyre, ez itt Timmie. Timmie – Dr. McIntyre.

Dr. McIntyre azén jött, hogy megvizsgáljon téged. És feltételezem, meg fogod neki engedni, hogy megvizsgáljon.

McIntyre sápadt arca elvörösödött.

– Ezt el sem hiszem – dadogta az érzelmektől reszkető hangon. – Ezt egyszerűen el sem hiszem. Ez a gyerek egy igazi Neander-völgyi! Él, és itt van a szemem előtt, és valódi Neander-völgyi! –Bocsásson meg, Miss Fellowes. Meg kell értenie – de teljesen lenyűgözött a látvány, annyira hihetetlen és izgalmas...

Majdhogynem elsírta magát. Zavarba ejtőn túláradó érzelmeket mutatott. Miss Fellowes kissé kellemetlenül érezte magát. De a férfi zavartsága hirtelen szétfoszlott, s a helyét az empátia foglalta el. Miss Fellowes elképzelte, mit érezne egy történész, ha belépve egy szobába Abraham Lincolnnal, Julius Caesarral vagy Nagy Sándorral találná szembe magát; vagy ha egy Biblia-kutató a Sínai-hegyen szembetalálkozna Mózessel, aki éppen az agyagtábláit cipeli. Hát persze, hogy le volna nyűgözve. Hát persze. Hiszen olyasmit nyílna lehetősége eredetiben tanulmányozni, amit eleddig csak feljegyzésekből ismert; miután egy életet szentelt annak, hogy rekonstruálja az elveszett múltat, egyszeriben létező valóságában ismerhetné azt meg...

De McIntyre gyorsan összeszedte magát. Gyors, elegáns léptekkel Timmie előtt termett, letérdelt elébe, az arca egészen közel volt a fiúéhoz. Timmie nem mutatott félelmet, ez volt az első eset, hogy higgadtan reagált valami újra. Halkan dörmögve jobbra-balra ingatta magát, mintha kedvenc bácsikájának látogatását élvezné. Mindössze enyhe kíváncsiság tükröződött az arcán. Láthatóan ő is el volt bűvölve a paleoantropológustól.

– Milyen szép gyerek, Miss Fellowes! – lelkesedett McIntyre hosszú hallgatás után.

– Szép? Ezt eddig nem sok embertől hallottam.

– Pedig az! Milyen tökéletes Neander-völgyi arc! Ez a szupraorbitális redő a szemek fölött – még csak most alakulnak ki, de már jól kivehetők. Ez a lapos homlok. Ez a megnyúlt nyakszirt. Megérinthetem az arcát, Miss Fellowes? Óvatos leszek. Nem akarom megrémíteni, de szeretném megtapogatni a csontozatát.

– Pont úgy néz, mintha szeretné, hogy megérintse – biztatta Miss Fellowes.

Timmie ekkor McIntyre homloka felé nyújtotta a kezét. A Smithsonian munkatársa kissé előrehajolva hagyta, hogy Timmie ujjai beletúrjanak arany hajába. A fiú úgy simogatta, mint aki ilyen csodát még nem látott. Azután a középső ujjával hirtelen megragadott néhány tincset és meghúzta. Jó erős rántás volt.

McIntyre feljajdult és hátrahúzódott, az arca elvörösödött.

– Azt hiszem, szeretne belőle néhány szálat – nevetett Miss Fellowes.

– De ne így! Inkább ollóval. – McIntyre már vigyorgott. Megcsípett a homlokán egy tincset, és Timmie felé tartotta, aki örömében felnevetett és gurgulázni kezdett. – Mondja, Miss Fellowes, van itt más is, aki szőke?

Egy pillanatig gondolkodott. Hoskins... Deveney... Elliott... Mortenson... Stratford... Dr. Jacobs... Mindnek barna vagy ősz haja van. Az övé is őszbe hajló barna.

– Nem. Nem emlékszem, hogy volna. Maga az első.

– Úgy érti, a legelső? Természetesen fogalmunk sincs, milyen hajuk volt a Neander-völgyieknek. A rekonstrukciók mindig sötét hajjal ábrázolták ó et, gondolom, mert alapvetően majomszerű lényeknek tartották ezt a fajt, s a legtöbb mai majomnak is sötét a szőre. De a sötét haj rendszerint a meleg klíma alatt élő teremtmények jellegzetessége, a Neander-völgyiek pedig rendkívül hideg éghajlat alatt éltek. Szerintem olyan szőkék lehettek, mint manapság a svédek vagy a finnek.

– Ezért figyelt fel a maga hajára, Dr. McIntyre...

– Igen. A látványa igazi különlegesség a számára. Nos, az is lehet, hogy törzsének emberei teljesen sötét hajúak voltak, hogy a világnak abban a részében az egész populáció sötét hajú volt. Lehet, hogy semmi északi nincs ebben a sötét bőrben. De nem ítélhetünk egyetlen példány alapján. De legalább ez a gyerek itt van! Milyen csodálatos mindez, Miss Fellowes! Hihetetlen... szinte teljességgel hihetetlen...

Miss Fellowes attól tartott, hogy megint elhatalmasodik rajta a csodálat. De észrevehetően uralkodott magán. Látható élvezettel tapogatta meg ujjaival Timmie arcát, lapos homlokát, apró, beesett arcát. Eközben érthetetlen szavakat mormolt magában, nyilván szakkifejezéseket, technikai megjegyzéseket, amik önmagukban semmit sem jelentenek.

Timmie óriási türelemmel tűrte a vizsgálatot.

Azután hirtelen hosszú, csettegésekből, morgásokból álló monológba kezdett. Első alkalommal szólalt meg azóta, hogy a paleoantropológus a szobába lépett.

McIntyre Miss Fellowes-ra pillantott, arca tüzelt az izgalomtól.

– Hallja ezeket a hangokat? Hallatott már ilyesmit ezelőtt is?

– Természetesen. Mindvégig beszélt.

– Beszélt?

– Miért, mit gondol, mit csinál? Valamit mond nekünk.

– Úgy érti, azt hiszi, hogy mond nekünk valamit.

– Nem – válaszolta Miss Fellowes, és bosszankodni kezdett. – Beszél, Dr. McIntyre. Neander-völgyi nyelven. Határozott rendszer van abban, ahogy beszél. Már megpróbáltam kitalálni őket, még utánoztam is, de nem sok szerencsével.

– Miféle rendszer, Miss Fellowes?

– Csettegésből, morgásból álló sémák. Van egy hangsor, amivel azt tudatja velem, hogy éhes. Egy másikkal türelmetlenséget, nyugtalanságot fejez ki. Megint másikkal félelmet. Tudom, hogy ezek csak az én interpretációim, és hogy nem valami tudományosak. De én attól az órától itt vagyok vele, hogy megérkezett, és van némi tapasztalatom beszédhibás gyerekekkel kapcsolatban, Dr. McIntyre. Nagyon figyelmesen szoktam őket hallgatni.

– Igen, efelől nincsenek kétségeim – vetett feléje McIntyre egy szkeptikus pillantást. – Ez igen fontos dolog, Miss Fellowes. Rögzítette valaki ezeket a kattogásokat és morgásokat?

– Remélem, igen. De nem tudom. (Eszébe jutott, hogy meg akarta kérdezni Dr. Hoskinstól. De kiment a fejéből.)

Timmie megint mondott valamit, ám ezúttal másképpen intonált, sokkal dallamosabban, szinte panaszosan beszélt.

– Látja, Dr. McIntyre? Az előbb nem ilyesmit mondott. Azt hiszem, megint a hajával akar játszani.

– De csak azt hiszi, ugye?

– Természetesen. Még nem beszélem elég folyékonyan a "neandervölgyi". De nézze... nézze csak, megint ugyanúgy nyúl maga felé, mint az előbb.

McIntyre nem akarta, hogy ismét megrángassa a haját. Elmosolyodott, és ezúttal az ujját nyújtotta Timmie-nek; de a fiút az nem érdekelte. Ezt meg is mondta, de ezúttal három ismeretlen, a nyögés és vinnyogás közé eső hangot is hallatott.

– Azt hiszem, igaza volt, Miss Fellowes – mondta, és ő is felemelte a hangját. Zavartnak látszott. – Valóban szabályos beszédnek tűnik. Határozottan szabályos beszéd. Mit gondol, milyen idős ez a gyermek?

– Úgy három és négy között. Azon nem kell csodálkozni, hogy ilyen jól beszél. A négyévesek már elég jól artikulálnak, Dr. McIntyre. Ha van saját gyermeke...

– Ami azt illeti, van. Majdnem hároméves, és már nagyon sok mindent mond. De ez egy Neander-völgyi gyerek.

– És az mit számít? Azt remélte, hogy egy ilyen korú Neander-völgyi folyékonyan beszél?

– Pillanatnyilag azt sincs okunk feltételezni, hogy a Neander-völgyiek egyáltalán tudnak beszélni, vagy ismerik a beszéd fogalmát. Ezért olyan értékesek a számunkra azok a hangok, amiket ez a gyerek hallat. Amennyiben ezek beszédnek bizonyulnak és léteznek szabályai, nyelvtani struktúrája...

– Természetesen, éppen ezt reprezentálják! – tört ki Miss Fellowes. – A beszéd az egyik dolog, ami megkülönbözteti az embert az állattól, nem? És ha azt akarja elhitetni velem, hogy ez a kisfiú itt nem ember...

– Természetesen, a Neander-völgyiek emberek voltak,

Miss Fellowes. Én volnék az utolsó, aki ezzel vitába szállna. De ez nem jelenti azt, hogy volt beszélt nyelvük.

– Micsoda? Hogyan lehettek volna emberek, ha nem tudnak beszélni?

McIntyre nyomatékosan nagy lélegzetet vett, a türelmetlenségnek ezt a jelét Miss Fellowes nagyon jól ismerte. Egész életében olyan emberekkel dolgozott, akik azt hitték róla, hogy kevesebbet tud, mint ők, pusztán azért, mert ő csak egy nörsz. És ez jobbára nem így volt, legalábbis a kórházban. Csakhogy ez nem kórház, és amikor Neander-völgyiekkel van dolga, akkor tényleg nem tud semmit, ez a szó e ifjú pedig szakembere e területnek. Udvarias, érdeklődő arckifejezést öltött tehát magára.

– Miss Fellowes – kezdte McIntyre összetéveszthetetlen "na-most-akkor-jól-figyelj" modorban –, ahhoz, hogy egy lény beszélni tudjon, megfelelő intelligenciával kell rendelkezzen, fizikailag pedig képes kell legyen komplex hangokat kiadni. A kutyák elég intelligensek és van megfelelő szókincsük is – de van különbség aközött, hogy valaki megérti az "ül" és "fekszik" vezényszavakat, vagy ki is tudja mondani azokat, és a kutyák pillanatnyilag a vakkantáson kívül nem sok mindent tudnak kimondani. És azt is bizonyára tudja, hogy a csimpánzokat meg a gorillákat könnyű megtanítani arra, hogy jelekkel és mozdulatokkal kommunikáljanak, de szavakat ők sem képesek jobban formálni, mint a kutyák. Egyszerűen nincs meg hozzá az anatómiai felszereltségük.

– Ezt nem tudtam.

– Az emberi beszéd igen komplikált dolog – folytatta McIntyre, és megérintette a torkát. – A dolog lényege az U-alakú, úgynevezett nyelvcsont. Tizenegy apró izom mozgatja, amiknek a segítségével emelni-süllyeszteni képes a nyelvet meg az alsó állkapcsot, és meg tudja emelni, vagy össze tudja nyomni a gégefőt, hogy a nyelvünket alkotó magánhangzókat és mássalhangzókat ki bírjuk ejteni. A nyelvcsont a majmoknál nincs meg. Ezért ők csak sziszegni és morogni tudnak.

– És mi a helyzet a papagájjal és a mejno-madárral? Azok képesek kimondani szavakat. Csak nem azt akarja mondani, hogy bennük kifejlődött a nyelvcsont, a csimpánzokban pedig nem?

– A papagáj és a mejno anatómiailag egészen más struktúrájú szervekkel utánozza az emberi beszédet. De amit ők művelnek, az nem mondható beszédnek. Nem társul hozzá verbális megértés. Fogalmuk sincs róla, hogy mit mondanak. Csak visszajátsszák azt, amit hallottak.

– Rendben van. És a Neander-völgyiek... nekik sincs nyelvcsontjuk? Ha embereknek tekintik őket, kell, hogy legyen.

– Nincs rá bizonyítékunk, hogy van nekik – mondta McIntyre. – Ne feledkezzen el arról, hogy az 1856-ban fellelt első Neander-völgyi koponya óta mindössze kétszáz került a birtokunkba, és azok is töredékesen vagy erősen sérült állapotban. Másrészt a nyelvcsont nem kapcsolódik a test többi csontjához, csupán a gégefő izmaihoz. Amikor egy test szétoszlik, a nyelvcsont könnyen elválik a csontváz többi részétől, és elveszik. Az összes fellelt Neander-völgyi koponya közül mindössze egynél – csak egyetlen egynél, Miss Fellowes –, volt a helyén a nyelvcsont.

– De ha egynek volt, akkor a többinek is kellett legyen! McIntyre bólintott

– Nagyon valószínű. De még nem láttunk Neander-völgyi gégefőt. Természetesen a lágy részek nem konzerválódnak, így aztán nem tudjuk, hogy a Neander-völgyieknél a gégefő milyen szerepet töltött be. Akár volt nyelvcsontjuk, akár nem, nem lehetünk bizonyosak afelől, hogy tudtak-e beszélni. Csak annyit állíthatunk, hogy a vokális apparátus anatómiai felépítése a Neander-völgyieknél valószínűleg ugyanolyan, mint a modern embereknél. Valószínűleg. De hogy elég fejlett volt-e ahhoz, hogy vele érthető szavakat lehessen artikulálni – vagy hogy az agyuk alkalmas volt-e arra, hogy megbirkózzon a beszéd koncepciójával...

Timmie megint csettegni, morogni kezdett.

– Hallgassa csak – intett Miss Fellowes győzedelmesen. – Itt a válasz! Jó kis nyelve van ennek, és ragyogóan beszéli. És nemsokára az angolt is beszélni fogja, Dr. McIntyre. Efelől biztos vagyok. És akkor magának nem kell tovább elmélkednie arról, hogy a Neander-völgyiek tudnak-e beszélni?

McIntyre mintha azonnal meg akarta volna fejteni ezt a Neander-völgyi rejtélyt. Csettegni kezdett Timmie-nek abban a reményben, hogy erőfeszítése viszonzásra lel. Azután elővett a táskájából egy sor műanyag idomot – nyilván valamiféle intelligencia-teszt tartozékait –, és Timmie elé rakta abban a reményben, hogy a fiú majd méret és szín szerint ki fogja válogatni azokat. Papírt és színes krétát adott a fiúnak, és várta, hogy majd rajzol neki valamit, de Timmie-t láthatóan nem érdekelték ezek a dolgok. Végül meg kellett elégednie annyival, hogy Miss Fellowes kézenfogva körbevezette Timmie-t a szobában, ő pedig készített róla egy-két fotót. Természetesen lapult még néhány teszt a tarsolyában, de a dologról Timmie-nek egészen más volt a véleménye. Amikor elkezdett kirakni a padlóra egy sor csövecskét meg pálcikát, hogy ellenőrizze a gyermek koordináló képességét, Timmie leült a padló közepére, és sírni kezdett. Jó hangosan.

Miss Fellowes most hallotta először igazán sírni. Ez nem hüppögés, üvöltés, visítás volt, amit megérkezésekor produkált. Ez egy olyan fáradt gyermek kétségbeesett sírása, akit sokáig nyaggattak. Miss Fellowes örömmel hallotta, jóllehet maga is elcsodálkozott azon, hogy hirtelen mekkorára tátotta el azt a nagy száját, milyen hatalmasra duzzadt egyébként is tekintélyes orra, és milyen erős hangsúlyt nyert előreugró szemöldöke. Ezzel az eltorzult arccal most valóban egy rémítő idegen benyomását keltette.

És mégis... és mégis – az a sírás, az az érzelmektől fűtött jajveszékelés... Ha nem látja, nem hiszi el, hogy az a gyerek, aki a sarkát a padlóhoz verve tiszta szívből ordít, nem más, mint egy közönséges, négyéves, de meglehetősen türelmetlen kisgyerek.

– Mivel zavartam meg? – kérdezte McIntyre.

– Azt hiszem túlságosan igénybe vette a figyelmét hangzott a halk válasz. – Tovább maradt, mint azt el tudta volna viselni. Ő csak egy kisgyerek, Dr. McIntyre. Nem tud megbirkózni ennyi zaklatással és teszttel. Ne felejtse el, ő most el van szakítva mindentől, ami eddig ismerős volt számára.

– De én nem zaklattam, és... na igen, lehet, hogy így van. Nagyon sajnálom. Gyere, Timmie... gyere, nézd, itt a hajam. Látod, milyen világos? Akarsz játszani a hajammal? Nem akarod meghúzni?

McIntyre egyik hajtincsét szinte Timmie arcába nyomta. Timmie tudomást sem vett róla. Csak még hangosabban kezdett el sírni.

Miss Fellowes undorodva mondta:

– Most semmi kedve a hajával játszani, Dr. McIntyre.

De ha úgy döntene, hogy meg akarja húzni, azt maga nagyon megbánná. Jobb, ha most békén hagyja. Bőségesen lesz még alkalma vizsgálgatni.

– Igen. Azt hiszem, ez igaz. – A paleoantropológus felállt, szemmel láthatóan zavarba jött. – Ugye megérti, Miss Fellowes, hogy ez a lény számomra az a lepecsételt könyv, amely a múlt számos titkát tartalmazza. Szeretném azonnal kinyitni és elolvasni minden lapját

– Megértem, de azt hiszem a maga könyve most fáradt és éhes. És szeretne kimenni a fürdőszobába.

– Igen, igen, persze.

McIntyre sebtében kezdte összeszedegetni a tesztekhez használt eszközöket. Amikor a csövecskék és pálcikák felé nyúlt, Miss Fellowes azt mondta:

– Ezekből itt hagyna egy párat?

– Ön akarja elvégezni az intelligencia-tesztet?

– Nincs szükségem semmiféle intelligencia-tesztre, doktor. Számomra nagyon is intelligensnek tűnik. De azt gondolom, hogy ha már itt van, játékszernek megteszi.

McIntyre arca megint elpirult. Úgy látszik, pirulós fajta, gondolta Miss Fellowes.

– Természetesen. Itt vannak.

– És... ha már könyvekről esett szó, Dr. McIntyre, nem tudna szerezni nekem némi anyagot a Neander-völgyi emberekről? Néhány alapvető dologgal szeretnék tisztába kerülni, és eddig senki nem vette a fáradságot, hogy ilyesmivel segítse a munkámat. Lehetnek tisztán technikai beállítottságúak is. Egészen jól elboldogulok a tudományos szövegekkel. Ismernem kell a Neander-völgyiek anatómiáját, életmódját, hogy mit ettek, mindent, amit mostanáig megtudtak róluk. Megtenné ezt nekem?

– Holnap az első dolgom az lesz, hogy elküldöm önnek a kért dolgokat. De figyelmeztetem, hogy amit eddig ismerünk, az mind semmi ahhoz képest, amit Timmie-től fogunk megtudni, ha sikeres lesz ez a tervezet.

– Tisztában vagyok vele – mosolyodott el. – Ön is meglehetősen türelmetlen már, ugye?

– Nyilvánvaló.

– Nos, azt hiszem, még egy ideig türelmesnek kell lennie. Nem fogom engedni, hogy kimerítse a fiút. Ma már éppen eleget nyaggatták, és ezt legközelebb nem fogom hagyni.

McIntyre kényelmetlenül kezdte érezni magát. Kényszeredetten elmosolyodott, és az ajtó felé indult.

– És amikor kiválasztja a könyveket, doktor...

– Igen?

– Szeretném, ha volna köztük olyan is, amelyik a Neander-völgyieket összehasonlítja a humánokkal. Úgy értem, a modern humánokkal. Miben hasonlítanak, miben különböznek? Milyen evolúciós lépéseken mentek át? Ez az, ami leginkább érdekel. – Indulatos pillantást vetett a férfira. – Ugye emberek, Dr. McIntyre? Egy kissé különböznek tőlünk, de nem nagyon. Ugye, így van?

– Alapvetően igen. De természetesen...

– Nem. Nincs semmi "de természetesen". Mi itt nem egy majomról gondoskodunk, ez nyilvánvaló. Timmie nem egyfajta hiányzó láncszem. Ő egy kisfiú... egy kis embergyerek. Csak küldje el azokat a könyveket, Dr. McIntyre, és előre is köszönöm. Hamarosan újra találkozunk.

A paleoantropológus kiment. Amint kilépett az ajtón, Timmie kétségbeesett sírása panaszos sírdogálássá enyhült, majd gyorsan abbamaradt.

Miss Fellowes a karjába vette. Timmie reszketve kapaszkodott belé.

– Igen – csitítgatta. – Igen, igen, igen, ma nehéz napunk volt. Nagyon is nehéz. És te csak egy kicsi fiú vagy. Egy kis elveszett fiúcska.

(Távol az otthontól, távol mindenkitől, akit valaha ismertél. )

– Voltak testvéreid? – kérdezte, de jobbára csak saját magától, mint a fiútól. Nem is várt választ; csupán halkan suttogni akart a fiú fülébe. – Milyen volt az anyád? És az apád? A barátaid, a játszótársaid? Mind elmentek, mind elmentek. Most már olyanok a számodra, mint valamiféle álom. Kíváncsi vagyok, meddig fogsz emlékezni rájuk?

(Te elveszett kis gyermek. En elveszett kis fiacskám.)

– Mit szólnál egy kis meleg tejecskéhez? – suttogta neki. – Azután egy jó szunyához?

3. közjáték - A Három Folyó Vidéke

Ezüst Felhő az éjszaka a tengerrel álmodott.

Álmában megint fiatal volt. Azt álmodta, hogy alig egykét évvel idősebb Csillagtűz Arcúnál, akit az Istennő fényörvény közepette elrabolt. A tenger partján állt, és az ajkán érezte a furcsa ízű nedves szelet. Az apja és az anyja is vele volt. Sudár Fa és Illatos Virág a kezét fogták, úgy közelítettek vele a víz felé.

– Ne – tiltakozott ő. – Ez hideg. Nem merek belemenni.

– Nem fog bántani – nyugtatta Sudár Fa. De ez nem volt igaz. Senki nem ment még a tengerbe, senki, soha még. Minden gyerek azonnal megtanulja ezt, mihelyt bármit is képes megtanulni. A tenger megöl. A tenger kiszívja a lelkedet, és üres, csendes testedet visszaveti a partra. A múlt évben is, a harcos Mamutvadász megcsúszott egy havas sziklán és belezuhant a tengerbe, és amikor partra vetődött, már halott volt. Annak a helynek a közelében temették el, ahol megcsúszott, és egész éjjel kántáltak, s színes tüzeket gyújtottak. Most pedig a saját anyja és apja akarja őt belevinni a tengerbe. Azt akarják, hogy ő is úgy haljon meg, mint Mamutvadász? Megunták őt? Miféle árulás ez?

– A tenger erőssé tesz minket – magyarázta neki Illatos Virág. – A tenger férfit farag belőled.

– De Mamutvadász belehalt!

– Mert az ő ideje elérkezett. A tenger magához szólította és elvitte. De a te időd a halálra még messze van, fiam. Neked nincs mitől félned.

Igaz ez? Vajon megbízhat bennük?

Végül is ó az apja meg az anyja. Miért akarnák, hogy meghaljon?

Szorosan markolta a kezüket, úgy közelítettek a víz felé.

Még sosem volt ilyen közel hozzá, pedig a törzs mindig a parthoz közeli földeken élt, az állatok csapásait követve le s fel vándorolt a part mentén. Most csodálattal és félelemmel nézte a vizet. Mintha egy hatalmas, lapos állat heverne a lába előtt, sötéten és csillogón. Végig a part mentén morajló hangot hallatott, és tajtékot vetett, amint nekicsapódott a szikláknak. Itt is – ott is egy darabka tenger a levegőbe emelkedett, és hangos robajjal csapódott valamelyik sziklának. Ezüst Felhő olykor felmerészkedett egy akkora sziklára, amilyenről Mamutvadász lezuhant, és olyankor messzire ellátott a vízen, látta az úszó jégtáblák között mozgó furcsa állatokat. Nem olyanok voltak, mint a mamut meg a bivalyok vagy a rínók, amik a szárazföldön élnek – ezek simák, fényesek voltak, és úgy mozogtak a vízben, mint a madarak a levegőben.

A múlt tavasszal az egyik ilyen állat partra sodródott, a Vadászok Társasága rárontott és megölte, s azután hatalmas lakomát csaptak. Milyen lágy húsa volt! Milyen különös! És a vastag bőre... milyen sima és csodálatosan lágy! Sudár Fa köpenyt készített belőle Illatos Virágnak, aki nagy ünnepeken büszkén viselte azt.

Vajon most őt akarják cserébe adni a tengeri lény bőréért? Erről van szó?

– Még egy lépés, fiam – sürgette Sudár Fa. – Nincs mitől félned.

Ezüst Felhő felpillantott. De az apja mosolygott.

Bízott az apjában. Egyet lépett előre, de görcsösen markolta a kezüket. A tenger széle a bokája köré fonódott. Azt hitte, hogy hideg lesz, de nem, meleg volt, szinte fonó, égette, mint a tűz. De egy perc múltán már nem érezte, hogy éget. A tenger visszahúzódott, majd visszajött, ám magasabb lett, mint az előbb, elérte a térdét, a csípőjét, a hasát. Sudár Fa és Illatos Virág továbblépkedtek a vízben, és vitték őt is magukkal. A talaj a vízben igen lágy volt, olyan lágy, mint egy állat bundája, és érezhetően átölelte a lábát, ahogyan lépkedett rajta. Most már a melléig ért a tenger. Meleg takaróként ölelte át.

– A lábad eléri még a fenekét? – kérdezte Sudár Fa.

– Igen. Igen.

– Jól van. Hajolj előre! Fektesd a fejedet a vízre. Takard be az arcod a tengerrel.

Úgy tett, ahogy mondták neki. A tenger átölelte, s ez olyan volt, mintha lágy hótakaró fedte volna be a testét. Olyan hó, amelyik nem hideg, amikor beléje bújsz. Meleg, mint a tűz lángja, és ha sokáig benne tartózkodsz, még el is alhatsz, mint amikor állatbőrökbe burkolózol. Úgy, ahogyan egy idősebb lány mesélte neki: megfigyelte, amint a törzs egyik öregasszonya, akinek a csontjai már meggörbültek, és a szeme is homályosan látott már, kiment a hegyre és belefeküdt a hóba, becsukta a szemét, majd nagyon mélyen és békésen elaludt.

Most pedig én fogok belemenni a tengerbe, és ott elalszom, hogy vége legyen mindennek, gondolta Ezüst Felhő. A halál már valahogy semmit sem számított. Felemelte a fejét, hogy megnézze, az apja és az anyja ott vannak-e még, de legnagyobb meglepetésére már nem álltak mellette, sehol sem látta őket. Teljesen magára maradt.

Még hallotta az apja hangját, amint nagyon messziről azt mondja: – Gyere ki a partra, fiam. Fordulj meg és gyere ki.

Igen. Azt kell tennie.

De amint a vízpart felé lépkedett, érezte, hogy a teste minden lépésnél változik, kitárul, magasabbá, erősebbé válik és érezte, hogy férfivá nő, percről percre öregszik. A válla kiszélesedik, a melle összehúzódik, a csípője vastag és erős lesz. Mire kiért a partra, élete és ereje teljében lévő harcos vált belőle. Végignézett meztelen testén: az már egy felnőtt teste volt, barna és szőrös. Felnevetett, megdörzsölte a mellét és megpaskolta a csípőjét. A távolban megpillantotta a tábortüzeket és futni kezdett, hogy elmondja mindenkinek, milyen változáson ment át.

Futás közben még valami furcsát vett észre: rájött, hogy percről percre öregszik. A kor mintha a markában tartaná, és nem akarná elengedni. A gyermekkorát a tengerben hagyta. Kilépve belőle egy fiatalember ifjonti erejét kapta meg. De most már lihegett, azután levegő után kapkodott, futása botorkálássá, majd vánszorgássá lassult. Azután bicegni kezdett, a bal csípője veszettül fájt, a lába merev lett és elzsibbadt. Lepillantott rá. Mindenütt csupa vér volt, mintha egy állat szántotta volna végig a karmaival. Akkor eszébe jutott, igen, igen vadászni volt a Vadászók Társaságával, és a hópárduc hirtelen meglepte...

Milyen nehéz így járni. Milyen öreg és fáradt vagyok, gondolta. Már nem tudok egyenesen állni. Lám, a hajam is ezüstbe fordul, mint a szőr a testemen mindenütt.

Mindene fájt. Érezte, hogy az erő elhagyja. Milyen furcsa, nyugtalanító mindez! Először a fiú belemegy a tengerbe, azután kijön belőle, és rohamosan öregedni kezd, most meg meghal, valamilyen ismeretlen szárazföldi vidéken, távol a tengertől, ahol a föld hideg és kemény, a szél száraz, és mindenfelé csak idegeneket lát maga körül. Hol van most Sudár Fa és Illatos Virág – és hol van Ezüst Felhő?

– Segítsetek – kiáltotta álmában felülve. – Megöl a tenger! A tenger... a tenger...

– Ezüst Felhő?

Valaki volt mellette. Pislogott és feléje hunyorgott. Sokat Tudó térdelt mellette, és aggódva pillantott le rá. Megpróbálta összeszedni magát. Reszketett, mint valami öregasszony, és a melle is hevesen zihált. Nem szabad, hogy ilyennek lássák. Megragadta a botját, belekapaszkodva feltornászta magát, és nehézkesen felállt.

– Az álom – morogta. – Rossz előjelek. Azonnal áldozatot kell bemutatni. Hol van Istennő Szolgája? Hívd ide Istennő Szolgáját.

– Lement, arra – mutatta Sokat Tudó. – Az oltárt rakja rendbe.

– Az oltárt? Minek? Hol?

– A Három Folyónál, Ezüst felhő. Mi van veled? Olyan zavartnak látszol!

– Az álom – motyogta. – Nagyon rossz!

A botjára támaszkodva elindult. Az agya kezdett kitisztulni. Már tudta, hol van. Odalent a völgyben három folyó találkozik.

Igen. A hosszú zarándoklat a végéhez közeledik. Most itt táboroznak a lankás platón, ahonnan látszik a lenti síkság és az egymásba torkolló három folyó. A hajnali ködben Ezüst Felhő jól látta a folyókat: a legnagyobbat, amely méltóságteljesen hömpölyög észak felől, hatalmas jégtáblákat cipelve a hátán; meg a két kisebbet, amelyek keletről és nyugatról éles ívet leírva valamivel sebesebb sodrással ömlenek bele.

Tavaly – mintha sok évvel ezelőtt lett volna – hetekig táboroztak ezen a helyen, és éheztek, mire az Istennő küldött nekik egy csorda rénszarvast, akik maguk is annyira ki voltak éhezve, hogy a Vadászók Társasága könnyűszerrel be tudta őket hajtani az egyik szakadékba! Micsoda pompás zsákmány volt az! Hálából csodálatos kegyhelyet építettek az Istennőnek ott, ahol a folyók találkoznak: a legnagyobb sziklatömböket használták fel, amiket csak meg bírtak emelni. Apró, furcsán csillogó kövekkel díszítették, amiket a sziklafal oldalából vájtak ki. Azután folytatták hosszú, keletnek tartó vonulásukat.

Most pedig visszatértek.

– Nem látom Istennő Szolgáját odalent – értetlenkedett Ezüst Felhő.

– Biztosan az oltárnál van.

– Az oltárt látom. De Istennő Szolgáját nem.

– A szemeid már nem jók, Ezüst Felhő. Hadd nézzem meg én.

Az öreg elé lépett, és lepillantott a ködbe burkolózott völgybe. Egy idő után meghökkenve mondta:

– Nem, igazad van. Nincs ott. Biztosan már elindult visszafelé. De azt mondta, egész délelőtt odalent marad, imákat mond, és megtisztogatja az oltárt.

– Ezüst Felhő! Ezüst Felhő!

– Istennő Szolgája! Mi van...

A papnő lélekszakadva rohant a völgyből felvezető ösvényen. Az arca kipirosodott, az öltözéke zilált lett, ő maga pedig alig kapott levegőt, mintha egész úton futott volna.

– Mi a baj? Mi a baj, Istennő Szolgája?

– A Másikak!

– Mi? Hol?

– Mindenfelé az oltár körül. Nem láttam őket, de a lábnyomaik mindenütt ott vannak. Hosszúkás nyomok... jól ismerem ezeket. Mindenfelé ott vannak a földön. Friss nyomok, Ezüst Felhő! Mindenhol ott vannak. Besétáltunk közéjük!

5. fejezet - Tévedések

– Hogy van a mi kisfiúnk ma reggel, Miss Fellowes? – kérdezte Hoskins.

– Miért nem nézi meg maga, doktor? – Hoskins arcára meglepetés és zavar ült ki.

– Miért hív engem folyton doktornak? – kérdezte.

– Mert az, legalábbis azt hiszem – válaszolta Miss Fellowes, és eszébe jutott a Hoskins irodájában látott büszke, gravírozott névtáblán a Ph.D.

– Fizikai doktorátusom van. Ez minden.

– Doktorátus az doktorátus.

– Maga pedig már régen megszokta, hogy a főnökeit "doktornak" titulálja, ugye? Különösen, ha az illető férfi.

Ezek a szavak meglepték. Mert teljesen igazak voltak: egész élete folyamán a kórházakban olyanokkal dolgozott együtt, akik valamilyen fokon doktorok. A legtöbbjük azonban nem férfi volt. Megszokta és könnyen ráállt a szája, hogy "doktornak" szólítsa azokat, akiket feletteseinek tartott.

A férje is doktor volt – Ph.D. fokozattal, mégpedig fizikából, ahogyan Hoskinsnak is. Miss Fellowes kíváncsi lett, mit szólt volna, ha őt is doktornak szólítaná, mint Hoskinst, feltéve, ha a házasságuk nem szakadt volna meg. Különös gondolat. Ma már ritkán gondol erre. A házasság puszta ténye, az hogy férje volt, már annyira távoli és valószínűtlen a szemében. Olyan rövid ideig volt házas és olyan régen.

– Hogy szeretné, hogy szólítsam? – kérdezte. – Inkább Mr. Hoskinsnak?

– A legtöbb ember itt Jerry-nek hív.

Miss Fellowes különös pillantást vetett rá.

– Azt nem tehetem.

– Nem teheti?

– Nem érzem... helyesnek.

– Nem érzi helyesnek – ismételte Hoskins eltűnődve. – Hogy Jerry-nek szólítson. – Alaposan szemügyre vette, mintha most látná először. Arcára széles mosoly ült ki. – Maga igazán nagyon hivatalos. Azt hiszem, nem figyeltem fel rá, mennyire hivatalos. Jól van, akkor szólítson Dr. Hoskinsnak, ha ez így kényelmesebb magának. Én pedig Miss Fellowes-nak fogom szólítani.

Mit akart ezzel mondani? – gondolta Miss Fellowes. Talán csak nem Edith-nek akarja hívni?

Senki nem hívta úgy. Majdnem senki, talán hat ember az egész világon. Mindig is "Miss Fellowes" volt, még önmagának is, amikor egyes szám harmadik személyben gondolt magára. Ez egy szokás: és ő sosem gondolt vele. Mégis, milyen furcsa dolog így gondolni önmagára. Milyen rideg, merev.

Ma már, hogy középkorú vagyok, még különösebben hangzik, gondolta Miss Fellowes. És eddig észre sem vettem.

Hoskins még mindig őt figyelte, és még mindig mosolygott.

Van valami melegség ebben az emberben, ismerte fel hirtelen, a legnagyobb megelégedésére. Eddig ezt sem vette észre. Eddigi találkozásaik alkalmával egy szigorú, fegyelmezett, hajlíthatatlan ember benyomását keltette, akinél csak olykor bukkan felszínre egy kevés emberség. De ez bizonyára a kísérletet megelőző napok feszültsége miatt alakult így; és most, hogy az időszkóp jól működött, és a kísérlet sikerrel járt, már nyugodtabb, sokkal emberibb, sokkal inkább önmaga. És egészen jóképű.

Miss Fellowes azon kapta magát, hogy kíváncsi volna, Hoskins vajon nős-e?

Ez a gondolat zavarba hozta. Mintha néhány hete említette volna, hogy van egy fia, nem? Egy kicsi fia, aki még alig tud beszélni. Hát persze, hogy nős. Hát persze. Mégis, mit gondolt? Rémülten hessegette el a gondolatot.

– Timmie! – kiáltott. – Timmie, gyere ide!

Akárcsak Hoskins, a fiú is vidám, barátkozó hangulatban volt. Jól aludt, és sokat evett. A hálószobából előbújva egyáltalán nem zavartatta magát Hoskins jelenléte miatt. Bátran odalépett Hoskinshoz, és csettegett neki valamit.

– Úgy gondolja, hogy mondott valamit, Miss Fellowes? Nem csak azt élvezi, hogy a saját hangját hallja?

– Mi mást csinálna, mint beszélne, doktor? Dr. McIntyre is ugyanezt kérdezte tőlem tegnap, amikor meghallotta Timmie-t beszélni. Ki vonhatná kétségbe, hogy a fiú egy nyelvet használ, és igen gyakorlottan teszi azt?

– Dr. McIntyre nagyon is konzervatív. Nem hisz a hirtelen konklúziókban.

– Hát, én sem. De ez egy igazi nyelv, vagy én sem azt beszélek.

– Reméljük, hogy így van, Miss Fellowes. Reménykednünk kell benne. Ha nem tudunk eredményt felmutatni a Timmie-vel való kommunikáció terén, akkor teljesen hiábavalóan hoztuk ide, el fog veszni. Természetesen mindenféle dolgokat akar nekünk mondani a saját világáról. Mindenféle dolgokról.

– Fog is, doktor. Akár a saját nyelvén, akár a miénken. És azt hiszem, sokkal hamarabb megtanulja a miénket, mint mi bármit is ki tudnánk fejezni az övén.

– Igaza lehet, Miss Fellowes. Az idő majd bebizonyítja, nem? Az idő mindent megold.

Hoskins leguggolt, hogy az arca Timmie-ével egy vonalba kerüljön, és kezét széttárt ujjakkal a fiú oldalára helyezte. Timmie higgadt maradt. Miss Fellowes észrevette, hogy

Hoskins még nem nyúlt ilyen gyengéden a fiúhoz. Az ujjai finoman futottak végig a bordáin, a mozdulat arról árulkodott, hogy keveset tud arról, hogyan kell egy kisgyermekkel bánni. És Timmie csiklandósnak bizonyult.

– Milyen erős kis kölyök – mondta Hoskins. – Pont olyan, amilyennek lennie kell. Szóval angolul fogsz tanulni, ugye, Timmie? És akkor le fogod nekünk diktálni a Paleolitikus Kor Történetét, azt majd mindenki el akarja olvasni, és nagy bestseller lesz. Akkor abból te is részesedhetsz majd, ugye, Timmie? Nos? – Felpillantott Miss Fellowes-ra. – Tudja, nagyon sokat kaphatunk ettől a kisfiútól. De azt hiszem, ezt nem kell mondanom. Nem a pénzre gondolok, hanem az egész jövőnkre.

– Igen, el tudom képzelni.

Hoskins összeborzolta Timmie kócos haját, megveregette a vállát és felállt.

– Már nagyon régóta igen csekély költségvetéssel dolgozunk, minden lehetséges centet megspórolunk. El sem hinné, milyen sokba kerül a sztázis fenntartásához szükséges energia – napokig elég volna egy egész városnak –, és az energia csak az egyik tényező a több tucat közül. Kénytelenek vagyunk kitenni a kirakatba a munkát, amit végzünk, hogy fenn tudjuk tartani magunkat. Ezen áll és bukik az egész. De Timmie meg fog minket menteni. Ő majd a helyére teszi a Sztázistechnológiát. Már elkezdtük, Miss Fellowes, már elkezdtük!

– Én azt hittem, ahhoz elegendő volt egy élő dinoszauruszt felhozni, Dr. Hoskins.

– Mi is úgy gondoltuk. De a nyilvánosság arra nem harapott úgy.

– Egy dinoszauruszra nem? Hoskins elnevette magát.

– Ó, ha egy kifejlett brontoszauruszt vagy egy izgága tyrannoszauruszt hozunk fel, azt hiszem, az megtette volna. Csakhogy a nagy tömeg megköti a kezünket. Nem mintha nem tudtunk volna kordában tartani egy tyrannoszauruszt, ha sikerül áthozni. Majd valamelyik nap átviszem magát, és megmutatom a dinoszauruszt.

– Az jó lesz.

– Igen helyes jószág.

– Helyes? Egy dinoszaurusz?

– Igen. Majd meglátja. Egy helyes kis dinoszaurusz. Sajnos az emberek úgy látszik, nem jönnek izgalomba egy helyes kis dinoszaurusztól. Milyen érdekes, mondják, ezek a tudósok felhoztak a történelem előtti időkből egy dinoszauruszt. Azzal megnézik a tévében a dinót, és nem találják elég érdekesnek, mert nem kétszer akkora, mint egy ház, és nem fúj tüzet. Egy Neander-völgyi fiú – egy valódi történelem előtti emberi lény, akármennyire is furcsa a külleme, az egészen más, abban felismerik saját magukat, és mélységesen együtt éreznek vele. És ez fog minket megmenteni. Hallod ezt, Timmie? Te vagy a mi megmentőnk. – Hoskins megint Miss Fellowes felé fordult. – Ha ez nem volna kitalálva, nem vágtam volna bele. Ez kétségtelen. Ez az egész cég erre van kitalálva.

– Értem.

– De most már sínen vagyunk. Hamarosan rengeteg pénzünk lesz. Mindenhonnan ígértek adományokat. Ez csodálatos, Miss Fellowes! Amíg Timmie-t egészségesen és boldogságban tudjuk tartani, nem lesz gondunk. Talán még néhány szót is megtanulhat angolul, hogy elmondhassa "Helló emberek, én Timmie vagyok a Kőkorból..."

– Vagy valami hasonlót – mondta Miss Fellowes szárazon.

– Igen. Valami hasonlót. Egészség és boldogság, ez a kulcsa mindennek. Ha bármi történik vele, a nevünket sárba tiporják, de lehet, hogy még a sárnál is rosszabb valamibe, Miss Fellowes. Ezért aztán maga lett az egész tervezetben a legfontosabb személy, ugye, ezzel tisztában van. Mindannyian attól függünk, hogy maga milyen környezetet tud teremteni ennek a mi fiunknak. A maga szava itt törvény: ha Timmie-nek bármire szüksége van, azt megkapja. Tegnap teljesen igaza volt, amikor nem engedte be a médiákat.

– Köszönöm.

– Természetesen megérti ugye, hogy szükségünk lesz egy sajtókonferenciára, mihelyt csak lehetséges. Ki kell elégítenünk mindenki kíváncsiságát, teljes nyilvánosságot kell adnunk a Timmie-tervezetnek, és olyan gyorsan, ahogyan csak lehet...

Hoskins egy pillanatra most még kevésbé tűnt szimpatikusnak, mint amikor legkevésbé bizalomgerjesztő pillanataiban azt mondta: "Bízzon bennem".

Miss Fellowes ridegen csak annyit mondott:

– Ez azt jelenti, hogy ma délután ide akarja hozni őket?

– Nos, ha úgy ítéli, hogy a fiú készen áll...

– Nem. Még nem.

Hoskins megnedvesítette az ajkát.

– Az ön szava törvény. Csak szóljon, hogy mikor lehet.

– Szólni fogok.

– És nem tudja megbecsülni, hogy körülbelül mikor? Mit szólna egy sajtóértekezlethez holnap?... Holnapután?

– Várjunk vele, doktor. Rendben? Egyszerűen még nem akarom kitenni Timmie-t egy olyan stressznek, amivel egy ilyen sajtóértekezlet jár. Most visszafojtott lélegzettel figyel, hogy úgy mondjam, még csak most tapogatja a talajt a lába alatt; vagy bármilyen metaforát alkalmazhat. És igen szép eredményt ért el az első megrettent pillanatok után. De egy perc alatt visszafordulhat minden, hisz maga is látta, milyen, amikor fél. Még Dr. McIntyre is megzavarta egy kissé. Hoskins láthatóan kényelmetlenül érezte magát.

– A végtelenségig nem tarthatjuk távol a sajtót, Miss Fellowes.

– Én nem végtelenségről beszéltem. Csak néhány napról. Két, három, esetleg négy nap – hadd ítéljem meg én, rendben, Dr. Hoskins? A szavam törvény?

– Az ön szava törvény – bólintott Hoskins, de a hangjából nem érződött, hogy túlságosan elégedett lenne. Egy percig hallgatott. Azután azt mondta: – A kísérlet éjszakája óta nem hagyta el a sztázismezőt, ugye, Miss Fellowes? Egyetlen percre sem.

– Nem! – vágta rá ingerülten. – Tudom a kötelességemet, Dr. Hoskins, ha arra gondol...

– Kérem, Miss Fellowes – mosolyodott el Hoskins, és feltartotta a kezét. – Semmi ilyesmire nem gondoltam. Csak oda szerettem volna kilyukadni, hogy egyáltalán nem áll szándékunkban önt ide bebörtönözni napi huszonnégy órán, heti hét napon át. Tisztában vagyok azzal, hogy az első kritikus napokban valóban szükség volt az állandó készenlétre, azt a bemutatkozáskor is megmondtam, hogy munkájának legalábbis a kezdeti szakaszában ez így lesz. De Timmie láthatóan gyorsan stabilizálódott. Ki kell dolgoznia egy napirendet, hogy ön is pihenhessen. Mrs. Stratford helyettesítheti önt eleinte csak néhány órára, azután akár egész délutánokat is távol tölthet majd.

– Ahogy óhajtja.

– Nem látszik túlságosan lelkesnek. Nem gondoltam, hogy ennyire megszállottja a munkájának, Miss Fellowes.

– Nem egészen ez a helyes kifejezés, Dr. Hoskins. Egyszerűen arról van szó, hogy Timmie most borzalmasan sebezhető állapotban van. Dezorientált, elszigetelt, távol került az otthonától – annyira szüksége van a szeretetre, a védelemre. Még tisztába kell jönnie azzal, hogy mi történt vele. Egyelőre rövid időre sem akarom magára hagyni.

– Ez igen dicséretes. De most, hogy a nehezén már túl vagyunk, azt hiszem, néhány lélegzetvételnyi időre azért kibújhat innen.

– Ha ön azt kívánja, doktor.

– Nagyon jó lenne. A saját érdekében, Miss Fellowes. Egy kis időre igazán elszakadhat a munkától. És azt sem akarom, hogy Timmie túlságosan hozzászokjon ahhoz, hogy maga mindig itt és kéznél van. Nem kell mondanom, mi lesz a következménye, ha az állandó felügyelet miatt a kelleténél szorosabb kötődés alakul ki kettejük között. Akkor aztán, ha magának tényleg el kell hagynia a sztáziszónát, nem lesz, aki kezelni tudná. Ez a szituáció pedig egyáltalán nem egészséges. Érti, amit mondok?

– Tökéletesen igaz – bólintott Miss Fellowes.

– J6. Akkor volna kedve egy kis kísérlethez? Behívjuk Mrs. Stratfordot, és hagyjuk, hogy néhány órát Timmie-vel töltsön. Maga meg ezalatt kijöhet velem, megmutatom a laboratórium többi részét.

– Hát...

– Nem szeretné? Nézze, adunk magának egy csipogót, és ha Mrs. Stratfordnak a legcsekélyebb problémája támadna Timmie-vel, pár percen belül vissza tudunk érni, rendben? Bízzon bennem.

– Rendben – egyezett bele Miss Fellowes immár kevésbé húzódozva, mint az imént. Be kell ismernie, hogy Hoskins érveiben van igazság. Most, hogy két teljes napot Timmie-vel töltött, valószínűleg okos dolog lenne kipróbálni, hogy a fiú mennyire képes tolerálni az ő rövid távollétét. – Hajlandó vagyok kipróbálni. Mutassa meg azt a dinoszauruszt.

– Bármit megmutatok – örvendezett Hoskins. – Állatokat, növényeket, még ásványokat is. – Az órájára pillantott. – Kilencven perc elég lesz ahhoz, hogy befejezze mindazt, amit megérkezésemig elkezdett és nem tudott befejezni. Ez idő alatt Mrs. Stratford is felkészülhet a próbára. Azután visszajövök, és személyesen kísérem végig.

Miss Fellowes egy percig elgondolkodott.

– Legyen két óra.

– Két óra? Rendben van. Pontosan tizenegykor itt vagyok. Viszlát akkor. Ugye nincs semmi probléma?

Boldogan elmosolyodott.

– Valójában alig várom, hogy mehessek. Ugye elengedsz egy kis időre – kérdezte Timmie-től.

A fiú csettegett egy sort.

– Látja, doktor? Tudja, mikor teszek fel neki kérdést, és válaszol rá, még ha nem is tudja, miről van szó? Van ám intelligencia ebben a kis fejben.

– Ebben biztos vagyok – hagyta rá Hoskins. Bólintott, elmosolyodott és távozott.

Miss Fellowes azon kapta magát, hogy dúdolgatva végzi a reggeli teendőket. Igazat mondott, amikor azt állította, hogy szeretne kimenni a sztázismezőből. Bármennyire is szereti gondját viselni Timmie-nek, még neki is szüksége van egy kis kikapcsolódásra.

Vagy csak arról volna szó, hogy Hoskins társaságára vágyik?

Ez az egész pontosan olyan – még ha valójában nevetséges is –, mintha találkára készülne vele.

Van egy kisfia, mondta magában megint, nagyon szigorúan. Ami azt jelenti, hogy minden bizonnyal felesége is.

Egy fiatal, csinos felesége.

Mindenesetre Miss Fellowes tizenegyre, mire Hoskins érte jött, levetette az egyenruhát. Konzervatív szabású ruhára cserélte – nem is nagyon volt neki másik –, de évek óta nem érezte magát ennyire nőiesnek.

Higgadtan mérlegelve is meg volt elégedve az összhatással. Tökéletes kezdet, gondolta. Azután hirtelen az eszébe villant: Minek a kezdete?

Elbúcsúzott Timmie-től, és megnyugtatta, hogy hamarosan visszajön. Abban biztos volt, hogy Mrs. Stratford tudja, mit kell neki adni ebédre és hogy mikor. Miss Fellowes úgy vélte, hogy a fiatal asszisztens nem túl boldog, amiért vállalnia kell a felelősséget, ha kis időre is. De Mrs. Stratford megjegyezte, hogy Mortenson a közelben tartózkodik arra az esetre, ha segíteni kell, és Miss Fellowes rájött, hogy sokkal inkább attól tart, hogy a rábízott gyermeket nem tudja kordában tartani, mint attól, hogy az esetleg meg is sebezheti. Talán más feladattal kellene megbízni, gondolta Fellowes, de most már nincs más lehetőség, rá kell hagyni a gyermeket. A csipogó majd jelzi, ha segítségre lesz szüksége.

Kimentek. Timmie mindössze felnyögött – meglepetésében? Kétségbeesésében?

– Ne aggódj, Timmie! Visszajövök! Visszajövök! Az elszakadás tehát megtörtént. Jobb ez így neki is, a fiúnak is.

Hoskins felfelé vezette őt a gyéren megvilágított, tágas folyosók labirintusán, a fényes vaslépcsőkön, amiken Timmie megérkezésének éjszakáján lejöttek ide. Azon az éjszakán, ami most már oly távolinak tűnt Miss Fellowes számára, sokkal inkább emléknek, álomnak, mint valóságnak. Kis idő múltán kiértek az épületből, és hunyorogni kezdtek a ragyogó, tiszta napfényben. Azután újból bementek egy másik, pajtaszerű építménybe, ami nagyon hasonlított ahhoz, amelyikben Timmie számára kialakították a sztázismezőt.

– Ez a régi sztázislabor – magyarázta Hoskins. – Itt kezdődött minden.

Újból a biztonsági ellenőrzések; újból a vaslépcsők és a dohos, lehangoló átjárók. Végül a kutatólaborban találták magukat, ahol sokkal serényebb munka folyt, mint bárhol. Férfiak és nők rohangáltak le s fel, ki egy halom jelentéssel, ki dossziékkal, ki adatrögzítő kockákkal. Hoskins a legtöbbjüket a keresztnevén üdvözölte, s azok ugyanúgy köszöntek vissza neki. Miss Fellowes disszonánsnak találta ezt a közvetlenséget. De hát ez nem kórház, gondolta magában. Ezek az emberek egyszerűen csak dolgoznak itt. És ez különbség.

– Állat, növény, ásvány – sorolta Hoskins. – Ahogyan ígértem. Az állat ott van lent: ez a legnagyobb büszkeségünk. Úgy értem Timmie után.

A tér számos helyiségre tagolódott, de valamennyi sztázisbuborék kisebb volt, mint amiben Timmie lakott. Hoskins az egyik hatalmas ablakhoz kísérte, és ő benézett.

Először azt hitte, hogy e_ gy hatalmas, pikkelyes, hosszú-farkú csirkét lát. Hosszú, vékony lábain billegve idegesen rohangált egyik faltól a másikig. De nem létezik olyan csirke, mint amilyen ez: ennek a szárnya helyén rövid mellső lába van, mely tenyérszerű mancsban végződik, amit folyton széttárva tart. Apró feje formás és madárszerű, rajta skarlátvörös szem. A koponyája tetején taraj húzódik, mint valami kakastaréj, csak a színe világoskék. A teste zöld, sötétebb csíkokkal, és hüllőhöz illően csillog. A vékony, kígyózó farok idegesen csapkod jobbra-balra.

– Ez a dinoszauruszunk – vigyorgott Hoskins. – A büszkeségünk és örömünk volt, amíg Timmie meg nem érkezett.

– Dinoszaurusz? Ez?

– Én mondtam, hogy kicsi. Óriásra számított, ugye, Miss Fellowes?

– Igen, azt hiszem – mosolyodott el. – De ez természetes. Azt hiszem, a dinoszauruszok említésére az első, ami az ember eszébe jut, a nagy méretük, ez pedig itt, olyan pici.

– Pontosan az volt a célunk, hogy kis példányt hozzunk, higgye el. Képzelje csak el, mi lett volna, ha egy kifejlett sztegoszaurusz kerül a sztázisba, és elkezd randalírozni a laboratóriumban. És hat államban nincs annyi energia, amennyi egy akkora sztázismező fenntartásához kell, amekkorában egy olyan nagy példány elférne. De még ha volna is elegendő energiánk, a technológiánk sem elég fejlett ahhoz, hogy nagyobb tömeget hozzunk át vele.

Miss Fellowes elámult. Hideg futkosott a hátán. Egy élő dinoszaurusz, igen! Milyen fantasztikus!

De egy ilyen kicsi – ez sokkal inkább egy kopasz madár, vagy valamiféle gyík.

– Ha nem nagy, akkor mitől dinoszaurusz?

– A méret nem meghatározó tényez ő, Miss Fellowes. Amitől egy lény dinoszaurusz, az a csontváza. Legelőször is a medence anatómiája. A modern hüllők végtagjai oldalra kihajlíthatók, mint ezé is. Gondoljon arra, hogyan lépked a krokodil vagy a gyík. Sokkal inkább kacsázik, mint lépked, nem gondolja? Nincs olyan krokodil, ami felegyenesedve, a hátsó lábain jár. De a dinoszaurusznak madárszerű medencéje van. Azt mindenki tudja, hogy felegyenesedve járnak, mint a modern kétlábú lények. Gondoljon a struccra meg a hosszú lábú gázlómadarakra, Miss Fellowes; vagy arra, hogy miként illeszkedik a mi lábunk. Még a talaj közelében élő négy lábon járó dinók is olyan medencével rendelkeznek, ami lehetővé teszi számukra, hogy a lábukat maguk alá nyújtsák ahelyett, hogy oldalt kitartanák, ahogyan a gyíkok teszik. Ez egy egészen másmilyen evolúciós modell, az a vonal, amely a dinóktól a madarakon át az emlősökig vezet. E vonal szauruszi ága veszett ki. Azoknak a hüllőknek, amelyek túlélték a mezozoikum végén a Nagy Kihalást, egészen más medence-struktúrájuk van.

– Értem. És voltak kis dinoszauruszok is, nem csak nagyok. Csak úgy esett, hogy az emberek képzeletét a nagy példányok ragadták meg.

– Pontosan. Azokat a nagy példányokat bárki megbámulhatja a múzeumokban. De sok olyan faj létezett, amelyik nem nőtt meg néhány lábnál magasabbra. Mint ez is itt.

– Most már értem, miért veszítették el az emberek az érdeklődésüket olyan hamar. Ez nem pikkelyes. És nem félelmetes.

– A laikusok veszítették el az érdeklődésüket, Miss Fellowes. De biztosíthatom, hogy ez a kis fickó valóságos reveláció a tudósok számára. Éjjel-nappal tanulmányozták, és néhány igen érdekes dolgot fedeztek fel. Például meg tudták állapítani, hogy nem teljesen hidegvérűek. Ami megerősíti a dinoszauruszokkal kapcsolatos legvitásabb elméleteket. A modern hüllőkkel ellentétben ezek képesek arra, hogy belső testhőmérsékletüket a környezet hőmérsékleti szintje felett tartsák. Egyáltalán nem tökéletes a módszerük – de maga a tény, a csontvázuk szolgáltatta bizonyíték mellett arról tanúskodik, hogy fejlődési vonaluk a madarak és az emlősök felé tartott. Ez a lény, akit itt lát, Miss Fellowes, a mi egyik igen-igen távoli rokonunknak tekinthető.

– Ha az, nem kuszálta össze az evolúció történetét azzal, hogy kiszakította a környezetéből? Tegyük fel, ez a dinó az egész evolúciós folyamat hiányzó láncszeme.

Hoskins felnevetett.

– Az a gyanúm, hogy az evolúció azért nem ilyen egyszerűen működik. Nem, nem áll fenn a veszélye annak, hogy ezzel megváltozik az evolúció menete. Az a tény, hogy mi annak ellenére itt vagyunk, hogy ez a fickó százmillió évet ugrott át az időben, azt hiszem elég bizonyíték rá.

– Én is azt hiszem. Ez itt... nőstény, vagy hím példány?

– Hím – válaszolta Hoskins. – Sajnos. Amióta csak idehoztuk, azon vagyunk, hogy szerezzünk egy másik, nőstény példányt. De ez olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban.

– Minek a nőstény? Hoskins megdöbbent.

– Mert abban reménykedünk, hogy van benne megtermékenyített tojás, és felnevelhetünk a laborban egy dinó-kölyköt.

– Persze – hagyta rá, és kissé ostobán érezte magát.

– Jöjjön csak ide – invitálta Hoskins. – Ez a trilobita szekció. Azt tudja, hogy mik a trilobiták, ugye?

Nem válaszolt. Merengve nézte a kis dinoszauruszt, amely szánalmasan rohangált börtönében egyik faltól a másikig. Az ostoba teremtés még nekirohan a falnak, mielőtt meg tudna fordulni. Biztosan nem tudja felfogni, miért nem szaladgálhat szabadon saját, történelem előtti otthonának nyirkos mocsaraiban vagy fülledt erdeiben.

Timmie jutott eszébe, akit hasonlóképpen bezártak kis lakosztályába.

– Miss Fellowes, azt kérdeztem, tudja-e, hogy mik azok a trilobiták.

– Micsoda? Ó... igen. Egy régen kihalt rákfajta.

– Nos, nem egészen. Héjas és kihalt ugyan, de egyáltalán nem rák. Ami azt illeti, semmilyen ma élő állathoz nem hasonlít. Egykor domináns létforma volt a Földön, a teremtés koronája. De ez félbillió évvel ezelőtt történt. Akkoriban amerre csak a szem ellátott, mindenütt trilobiták nyüzsögtek. Milliószámra mászkáltak az óceánok fenekén. Aztán mindannyian kihaltak: még ma sem tudjuk miért. Nem hagytak utódokat, sehol semmi genetikai hagyaték. Itt voltak, sokasodtak és szaporodtak, majd kihaltak, mintha soha nem is léteztek volna. Csupán bőséges mennyiségű fosszíliát hagytak ránk.

Miss Fellowes belesett a trilobiták medencéjébe. Hat vagy hét szürkészöld, csigaszerű lényt látott egy szürke sártócsában gubbasztani. Úgy néztek ki, mint kagylók a dagály iszapjában. Keskeny, nehezen felismerhető ovális testük hosszában három részre tagozódott, egy középső, magasabbra, meg két kisebb oldallebenyre, amit apró pikkelyek borítottak. Egyik végükön hatalmas, a rovarokéhoz hasonló fazettás szem volt látható. Miközben Miss Fellowes figyelte őket, az egyik példány egy sor apró, ízelt lábát kinyújtva lassan – nagyon lassan –, mászni kezdett a medence alján.

A teremtés koronája. Korának domináns létformája.

Egy laboregyenruhás férfi közeledett, kiskocsin valami ismeretlen rendeltetésű műszert tolt maga előtt. Barátságosan köszöntötte Hoskinst, Miss Fellowes felé pedig egy személytelen mosolyt küldött.

– Ez Tom Dwayne, a Washington Egyetemről – mutatta be Hoskins. Az egyik trilobita-szakértőnk. Tom nukleáris kémikus. Tom, szeretném, ha megismernéd Edith Fellowest. Csodálatos asszony, ő viseli gondját a mi Neander-völgyinknek.

A vendég megint elmosolyodott, ezúttal kevésbé személytelenül.

– Megtisztelve érzem magam, hogy megismerhetem, Dr. Fellowes. Hatalmas feladat van önre bízva.

– A Miss Fellowes megteszi – válaszolta, és megpróbált nem nagyképűnek tűnni. – Mi köze lehet egy nukleáris kémikusnak a trilobitákhoz, ha megkérdezhetem?

– Nos, valójában nem a trilobitákat tanulmányozom persze –, helyesbített Dwayne. – A vizet elemzem, ami velük együtt idekerült.

– Tom a víz oxigéntartalmának izotóparányát vizsgálja – magyarázta Hoskins.

– És azt mi célból? – Dwayne válaszolt:

– Ez itt őskori víz, legalább félmillió éves, de lehet, hogy hatszázezer is megvan. Az izotóparány elárulja nekünk, hogy akkoriban milyen hőmérsékletű volt az óceán – vizéről részletesen is beszélhetek, ha óhajtja –, ha pedig ismerjük az óceán hőmérsékletét, abból nagyon sok a bolygó klímájára utaló tényre tudunk következtetni. A Földet akkoriban szinte teljes egészében óceán borította, ezért terjedtek el annyira a trilobiták.

– Látja, Miss Fellowes, Tom nem igazán a trilobitákkal foglalkozik. Azok a számára csak kellemetlen jószágok, akik folyton felzavarják az értékes őskori vizet. Azoknak, akik magát a trilobitát tanulmányozzák, sokkal könnyebb dolguk van, mert csak szét kell szedniük szerencsétlen párákat, és ahhoz nem kell más, mint egy szike meg egy mikroszkóp. Szegény Tom valahányszor felállítja a tömeg-spektrográfot, mindannyiszor egy újabb kísérletet végez el.

– Minek az? Nem tudná...

– Nem tudná. Nincs lehetőség arra, hogy bármit is kivegyen a sztázisbuborékból. Azzal megzavarná a temporális potenciál egyensúlyát.

– A temporális potenciál egyensúlyát – ismételte Miss Fellowes, mintha Hoskins latinul mondott volna valamit.

– Ez egy energia-konzerválási probléma. Ami áthalad az időn, az áthalad az időbeli energiamezőkön is. Eközben bizonyos potenciálra tesz szert. Ezt a sztázison belül semlegesítjük, és ezt az állapotot tartjuk meg.

– Ah – csodálkozott Miss Fellowes. Tudományos ismeretei nem nyúltak ilyen mélyre. A művelet lényege jobbára ismeretlen maradt számára. Lehet, hogy mindez a boldogtalan házassága miatt van így. Egykori férje folyvást a fizika költőiségéről, misztikumáról, csodáiról és szépségéről papolt neki. Lehet, hogy van benne ilyesmi. De minden, ami a férjével hozható összefüggésbe, abba Miss Fellowes sosem merült bele istenigazából.

– Menjünk tovább, és hagyjuk magára Tomot a trilobitáival – hunyorított Hoskins.

Volt ott egy légmentesen szigetelt kamrában néhány primitív növény is: apró, pikkelyes, kísértetiesen csúnya példányok; meg pár különös formájú szikla, amik Miss Fellowes megítélése szerint nem sokban különböztek huszonegyedik századi rokonaiktól. Ez volt a laboratórium zöldség és ásvány kollekciója. Állat, növény, ásvány, igen, ahogyan Hoskins mondta. A természet történetének szinte teljes egésze áttekinthető itt. És mindegyik példánynak megvolt a maga kutatója. Ez a hely egy valóságos kis múzeum: egy olyan múzeum, ami életre kelt, hogy a kutatás szuperaktív központjává válhasson.

– És ezeket mind meg kell vizsgálnia, Dr. Hoskins?

– Csak közvetve, Miss Fellowes. Hála istennek, van elég beosztottam. A tervezet működtetésének adminisztratív része is háromszor annyi munkát ad nekem, mint amennyit el tudok végezni.

– De ön valójában nem üzletember – faggatta, és megint eszébe jutott az a hivalkodó fizikai Ph.D. – Ön alapvetően tudós, aki fokozatosan sodródott az ügyvezető igazgatói székbe, ugye?

Hoskins elgondolkodva bólintott.

– "Sodródott", igen ez a helyes kifejezés. Az elméleti oldallal kezdtem. A disszertációmban az idő természetével foglalkoztam, a mezonok intertemporális detekciójának technikájával meg ilyenekkel. Amikor ez a cég megalakult, a leghalványabb sejtelmem sem volt arról, hogy más is lehet belőlem, mint elméleti kutató. De akkor – nos igen, problémák jelentkeztek. Nem technikai jellegűekre gondolok. Jöttek a bankárok és azt mondták, na beszélgessünk csak arról, hogyan mennek itt az ügyek? Aztán, hogy a társaság legfelső szintjén személyi változások történtek, és mi egyik dologba fogtunk bele a másik után, egyszer csak azt mondták nekem: "Jerry, neked ügyvezető igazgatónak kell lenned, te vagy az egyetlen, aki rendbe tudja tenni a dolgokat". Én meg ostobán hittem nekik, és igen-igen, vigyorogva elfogadtam. Most van egy gyönyörű mahagóni íróasztalom meg minden. Papírokat tologatok, jelentéseket továbbítok, tanácskozásokat tartok. Megmondom az embereknek, hogy mit csináljanak. Alig marad napi tíz percem, hogy a saját tudományos kutatásommal foglalkozzam. – Miss Fellowes hirtelen mérhetetlen szimpátiát érzett a férfi iránt. Most legalább tudja, minek van ott az a Ph.D. Hoskins névtábláján. Nem dicsekvésből. Hanem hogy emlékeztesse magát arra, hogy ki és mi ő valójában.

Milyen szomorú, gondolta.

– És ha félre tudná tenni a dolog üzleti oldalát, milyen fajta kutatásokba kezdene?

– A rövidtávú időbeli áthelyeződésekkel foglalkoznék. Ez nyilvánvaló. Ki szeretnék dolgozni egy olyan módszert, amellyel tízezer éven belüli tárgyakat tudunk felderíteni. Már végeztünk néhány ígéretes kísérletet, de ennél tovább nem jutottunk. Nem álltak rendelkezésünkre a megfelelő anyagi technikai feltételek – no és pillanatnyilag a prioritás is közbeszól. Ha a történelmi időn belül tudnánk működtetni a szkópunkat, Miss Fellowes – ha kontaktust tudnánk teremteni az egyiptomi fáraókkal, vagy az ókori Babilon, Róma, Athén polgáraival...

Mondat közben hallgatott el. Miss Fellowes hallotta, hogy valamelyik távoli szekcióban valami zavar támadt. Egy vékony hang kezdett siránkozni. Hoskins a szemöldökét ráncolva egy "bocsásson meg"-et dünnyögött, és elindult a zavar forrása felé.

Miss Fellowes ahogy tudott, lépést tartott vele, de rohanni nem volt hajlandó. Nem a legjobban érezte magát faképnél hagyva, itt az elmúlt idők relikviái között.

Egy idősebb, civil ruhát viselő, dús szakállú férfi dühtől vörös arccal vitatkozott egy nála jóval fiatalabb technikussal, aki a Sztázistechnológia Ltd. emblémájával ellátott vörösarany egyenruhát viselt. Az ingerült idősebb férfi éppen azt mondta:

– Nagyon is jó okom van rá, hogy befejezzem a kutatásaimat. Miért nem érti ezt meg?

– Mi folyik itt? – kérdezte Hoskins.

– Ki akart venni egy példányt, Dr. Hoskins – panaszolta a technikus.

– A sztázisból? – kérdezte Hoskins, és felvonta a szemöldökét. – Igaz ez? – fordult az idősebb férfi felé. – Ezt nem tudom elhinni, Adamovszkij professzor.

Az idős férfi a legközelebbi sztázisbuborék felé mutatott. Miss Fellowes követte a mutatóujjat. Minden, amit látott, egy kisebb laboratóriumi tálca volt, amin egy teljesen közönséges kődarab hevert néhány fiola társaságában, amiben bizonyára reagensek voltak.

– Alaposabb vizsgálat alá kell vennem, hogy megbizonyosodjam felőle, hogy... – mondta Adamovszkij. De a technikus félbeszakította.

– Dr. Hoskins, Adamovszkij professzor kezdettől fogva nagyon jól tudja, hogy a kalkopirit minta csak két hétig maradhat itt, és ez a határidő ma járt le.

– Két hét! – tört ki Adamovszkij. – Ki mondja meg, hogy egy kutatást mennyi idő alatt kell elvégezni? Röntgen talán két hét alatt fedezte fel a Röntgen-sugárzás alapelvét? Vagy Rutherford két hét alatt fejtette meg az atommag titkát?

– Erre a kísérletre viszont két hét volt adva – mondta a technikus. – Ezt ön is tudja.

– Hogyhogy? Nem garantálhatom, hogy ilyen rövid idő alatt befejezem a munkát. A jövőbe nem láthatok, Dr. Hoskins. Két hét, három hét, négy – mit számít, ha egy problémát kell megoldani, nem?

– A probléma ott van, professzor, hogy a lehetőségeink korlátozottak. Rengeteg sztázisbuborékunk van, és számtalan megoldásra váró problémánk. Ezen aztán a példányokat forgatnunk kell: Annak a darab kalkopiritnek vissza kell kerülnie oda, ahonnan származik. Nagyon sokan várnak erre a buborékra.

– Hát akkor használják a buborékot – heveskedett Adamovszkij. – Én meg kiveszem azt a mintát, és folytatom a kutatást a saját egyetememen. Ha végeztem, majd visszakapja.

– Tudja, hogy ez lehetetlen.

– De ez csak egy darab kalkopirit. Egy nyavalyás három kilós kődarab, aminek semmi kereskedelmi értéke sincs! Mién ne volna lehetséges?

– Nem engedhetjük meg az energia-költségeket! – dörögte Hoskins. – Ezt ön is tudja. Ebből a mintából már semmi újat nem tud kideríteni, és ne is próbálja az ellenkezőjét tettetni.

– A probléma az – magyarázta a technikus –, hogy a szabályok ellenére megpróbálta eltávolítani a mintát, én meg nem vettem észre, hogy bent van, és éppen perforálni akartam a buborékot.

Fagyos csend támadt.

– Egy perc múltán Hoskins a tudós felé fordult, és rideg, hivatalos modorban megkérdezte: – Igaz ez, professzor?

Adamovszkij nyugtalannak látszott.

– Nem láttam benne semmi veszélyeset...

– Semmi veszélyeset? Semmi veszélyeset? – rázta Hoskins a fejét. Láthatóan komoly erőfeszítésébe került, hogy legyűrje a haragját.

A professzor ásványmintáját tartalmazó buborék oldalán ott virított egy piros kapcsolókar, aminek a végéről egy műanyag zsinór futott a buborék belsejébe. Hoskins kinyújtotta a kezét, és tétovázás nélkül meghúzta a kart.

Miss Fellowes a buborék belsejébe tekintve visszatartotta a lélegzetét, amikor a tálcán elhelyezett kőzetmintát hirtelenjében vakító ragyogás vette körül, de olyan rövid időre, hogy mire becsukhatta volna a szemét, a kőzet már nem is volt a helyén, és a fényt is felváltotta valami halvány vörös és zöld kipárolgás. Csak az üres tálca maradt. Adamovszkij dühösen és szájtátva állt.

– Mit tett...

Hoskins egy mozdulattal elhallgattatta:

– Ürítse ki az asztalát, professzor. Az ön kutatási engedélye ebben a percben lejárt.

– Várjon. Ezt nem teheti...

– Sajnálom, professzor, de megtehetem. És meg is teszem. Ön megszegte az egyik legszigorúbb szabályunkat.

– Panaszt teszek a Nemzetközi...

– Bárhol panaszkodhat – legyintett Hoskins. – Meglátja, hogy ilyen esetekben nem fognak felülbírálni.

Kimérten hátat fordított a még mindig tiltakozó professzornak, és Miss Fellowes felé indult. Amaz kellemetlen érzéssel nézte végig az egészjelenetet, és azt kívánta, bárcsak megszólalna a csipogója, hogy elszólítsa a bosszantó incidens színhelyéről.

Hoskins sápadt volt a dühtől.

– Sajnálom, hogy egy ilyen kellemetlenség miatt meg kellett szakítanunk az utunkat, Miss Fellowes. De olykor szükség van az ilyen közbelépésre. Ha van még valami, amit látni szeretne – vagy kérdése...

– Azt hiszem, egyel ő re eleget láttam. Most inkább visszamennék Timmie-hez.

– De hiszen még alig bújt ki a babaházból...

– Talán majd legközelebb.

Hoskins ajkai hang nélkül mozogtak. Mintha mondani akarna valamit. Végül megszólalt:

– Gondolom, meg akarja beszélni Mrs. Stratforddal, hogy Timmie hogyan viselkedett. Ha minden rendben van a fiúval, megengedhetne magának egy kicsivel több szabadidőt. Szeretném, ha velem vacsorázna, Miss Fellowes...

Beléptek a Társaság étkezdéjének felsőbb vezetők számára fenntartott kicsiny fülkéjébe. Hoskins mindenkit üdvözölt, és közvetlen modorban bemutatta Miss Fellowest, aki mérhetetlenül nyugodtnak mutatkozott.

Mit gondolhatnak, hogy együtt látják őket? – morfondírozott, és kétségbeesetten próbált meg hivatalosnak látszani. Azt kívánta, bárcsak ne cserélte volna le a nővéregyenruhát. Az az uniformis egyfajta páncél is számára. Abban a kötelesség álarca mögül nézhet a világra, nem mint magánszemély.

Az étterem kínálata nem volt valami fantáziadús. Saláták, szendvicsek, gyümölcstálak – ez minden. De ez is elég:

Miss Fellowes még sosem étkezett igazán előkelően. És a kórházban eltöltött évek alatt nem állt módjában hozzászokni az éttermi étkezéshez, pedig szerette volna. Kiválasztott néhány egyszerű ételt, és a tálcájára tette: zöldsalátát, epret és narancsot, néhány szelet rozskenyeret és egy kis üveg írót. Amikor helyet foglaltak, Miss Fellowes azt mondta:

– Gyakran fordul elő ilyesmi, Dr. Hoskins? A professzor esetére gondolok.

– A maga nemében ez volt az első – mondta Hoskins.

– Természetesen folyton vitatkoznom kell az emberekkel, hogy ne tartsák meg a mintákat, amikor lejár a kutatási idő, de ez volt az első eset, amikor valaki meg is próbálta kivenni.

– Ami valamilyen óriási problémát okozott volna a-temporális potenciál egyensúlyában?

– Pontosan – bólintott elismerően Hoskins, és szemmel láthatóan tetszett neki, hogy használta a kifejezést. – Természetesen igyekszünk kizárni ennek a lehetőségét. Balesetek persze előfordulhatnak, ezért rendelkezünk tartalék energiaforrással, hogy kompenzálni tudjuk a sztázisból elfolyó energiát. Ez persze nem azt jelenti, hogy szívesen pazarolunk el egy évre elegendő energiát fél perc alatt. Ilyesmit nem engedhetünk meg magunknak, részben mert hónapokkal visszavetné a kísérleteket, részben mert a költségvetésünk nem bírná el. De a legfontosabb ebben az esetben az volt, hogy a professzor olyankor tartózkodott a helyiségben, amikor a sztázist éppen perforálni akarták.

– Mi történt volna vele?

– Nos, itt élettelen dolgokkal kísérletezünk – meg néha egerekkel –, és bármit helyezünk a buborékba, az a perforálás pillanatában eltűnik.

– Úgy érti, visszamegy az időben?

– Feltételezhető en. Hogy úgy mondjam, az objektum vonzása visszaszippantja a természetes idejébe. Mindenesetre ez az elmélet, és nincs okunk kételkedni benne, hogy az időben visszatérő tárgy olyan energiamezőket generál maga körül a tér-idő mátrixban, ami mindent magával ragad, ami a közelében van. A tömeg korlátozása úgy tűnik, csak az egyik irányban működik. Ha a kőzetminta mellett egy elefánt lett volna, a kő azt is visszarántotta volna magával. Az energia-megmaradás törvényének megsértésére már nem is merek gondolni.

– A kísérleti asztal itt maradt – jegyezte meg Miss Fellowes.

– Igen, az maradt – vigyorodott el Hoskins. – Az erőnek van némi korlátja. Az egész épületet nyilván nem viheti magával. És ahhoz sincs ereje, hogy olyan tárgyakat ragadjon el, amiket rögzítettek. Ezért aztán mindent lehorgonyzunk, ami a sztázison belül a kísérleti darab közelében helyezkedik el. Ami persze igen bonyolult feladat.

– És a professzort nem lehetett volna lehorgonyozni?

– Nem. Azt az idiótát a kő egy szempillantás alatt visszarántotta volna magával a pliocénba.

– Borzalmas élmény lett volna számára.

– Gondolom, az. De megnyugtatom, nem siratnám meg.

Ha annyira ostoba, hogy megszegi a szabályokat, és emiatt rossz időbe és rossz helyre kerül, megérdemli a sorsát. De végül is mi ittuk volna meg a levét. EI tudja képzelni, milyen pert akasztanának a nyakunkba?

– De ha a saját tudatlansága miatt hal meg...

– Ne legyen naiv, Miss Fellowes. Ebben az államban már évtizedek óta az a módi, hogy ha valamelyik megveszekedett hülye bajt csinál, a cég jogászai megpróbálják azt mások nyakába varrni. A részeg, aki a vonat alá bukik – a betörő, aki lezuhan a tetőről és szörnyethal – az iskolásfiú, aki a busz hátuljára kapaszkodik és leesik onnan – gondolja, hogy meg tudja fizetni a kárt, amit okozott? Adamovszkij rokonai biztosan azt állítanák, hogy mi voltunk a gondatlanok, mert nem ellenőriztük a sztázist perforálás előtt. És a bíróság egyetértene ezzel, nem számít, hogy a fickónak nem volt joga bemászni oda, hogy ellopja a mintát. De még ha meg is nyernénk a pert, el tudja képzelni, Miss Fellowes, milyen vélemény alakulna ki rólunk a közvélemény szemében? A jámbor öreg tudós meghalt egy sztázisbalesetben! Az időutazás borzalmas veszélyei! Ismeretlen veszélyek leskelődnek a kívülállókra! A Sztázistechnológia halálsugarat használ a kísérleteihez! Miféle halálos kísérleteket folytatnak azokban az épületekben? Zárjuk be! Zárjuk be! Érti már? Egyetlen nap alatt szörnyetegekké válnánk, és az adományok egyszeriben elapadnának. – Hoskins pattintott az ujjával. Elkomorult, a tányérjába bámult, és játszadozni kezdett az étellel.

– Nem lehetne visszahozni? – kérdezte Miss Fellowes. – Ahogyan azt a kődarabot is felhozták?

– Nem, mert valahányszor egy objektum visszatér az eredeti helyére, elveszítjük a nyomát, hacsak előzőleg nem fixáltuk a helyét. Ebben az esetben pedig ezt a lépést nem tettük meg. Ami azt illeti, még egyetlen esetben sem tettük meg. Nem volt rá okunk. A professzort újra megtalálni azt jelentené, hogy újból végig kellene pásztáznunk utána mintegy ötmillió évet. Olyan ez, mintha azzal a céllal vetnénk be egy horgot az óceánba, hogy egy bizonyos halat fogjunk ki. Istenem, ha arra gondolok, mennyi óvintézkedést tettünk, hogy megelőzzük a baleseteket, elönt a méreg. Minden egyes sztázist saját perforátorral láttunk el – erre szükség volt, mert mindegyik más koordinátán dolgozik, és egymástól függetlenül zárható kell legyen. A lényeg az, hogy egyik perforátort sem használjuk egészen az utolsó pillanatig. És még akkor is lehetetlen az aktiválás, csak manuálisan – ahogyan én is tettem –, egy kar segítségével, amit körültekintően a buborék külső oldalán helyeztünk el. Azt megmozdítani pedig fizikailag sem könnyű, éppen amiatt, hogy ne fordulhasson elő véletlen baleset.

– Szóval Adamovszkij professzort ott kellett volna hagynia a – hogy is mondta – a pliocénban?

– Nincs más lehetőség.

– A pliocén ötmillió éve volt?

– Ami azt illeti, tízmillió éve kezdődött, és úgy nyolcmillió évig tartott. De ez a kőzet pontosan ötmillió éves volt.

– Mit gondol, a professzor meddig maradt volna ott életben?

Hoskins tanácstalanul tárta szét a kezét.

– Hát, a klíma valószínűleg nem annyira zord, mint a későbbi glaciális periódusban, amelyben Timmie is élt, és az atmoszféra is többé-kevésbé ugyanolyan összetételű lehetett, mint amilyet itt megszokott, leszámítva persze azt a sok szennyet, amit az elmúlt néhány évtizedben belepumpáltunk. Ha Adamovszkij értene valamennyit a vadászathoz, és ismerné az ehető növényeket – amit igen kétlek –, akkor egy ideig életben maradhatna. Úgy két hétig, legfeljebb két hónapig.

– És mi van, ha összeakad egy pliocén nővel, akinek megtetszik, és megtanítja arra, hogyan kell élelmet szerezni? – merült fel a vad ötlet Miss Fellowes agyában. – És ha szeretkezik is vele, és gyerekeik születnek, ha egy egészen új genetikai ág jön létre, hisz egy modern férfi génjei keverednek egy történelem előtti nőével. Megváltoztatná ez a történelem menetét? Nem ez lenne a nagyobb rizikója annak, hogy a professzor visszament az időben?

Hoskins megpróbálta legyűrni a vágyat, hogy elnevesse magát.

Miss Fellowes érezte, hogy az arca lángba borul.

– Valami hülyeséget mondtam, doktor?

Még egy kis idő eltelt, mire Hoskins válaszolni tudott.

– Hülyeséget? Ez azért egy kicsit erős. Inkább úgy mondanám, hogy az elképzelése naiv. Miss Fellowes, a pliocénban nincsenek nők, akik családot akarnának alapítani Adamovszkijjal. Tulajdonképpen senki sincs, aki elfogadható társnak bizonyulna.

– Értem.

– A legjavát már elfelejtettem annak, amit egykor az ember őseiről tudtam, de azt határozottan állíthatom, hogy Adamovszkij semmi olyat nem találhatott volna ott, ami akár csak hasonlítana is a homo sapienshez. A legtöbb, amit találhatna, néhány primitív australopithecus nőstény, alig négy láb magas, és tetőtől talpig szőrös. Az emberi faj ismereteink szerint sokkal később alakult ki. És kétlem, hogy még egy olyan szenvedélyes férfi is, mint amilyen Adamovszkij – Hoskins megint elnyomott egy nevetést –, annyira bele tudna habarodni egy pliocén szépségbe, hogy párzani akarjon vele. Persze ha beleszaladna Szép Heléna pliocén alteregójába...

– Azt hiszem, értem – mondta Miss Fellowes kimérten, és már bánta, hogy a beszélgetést ebbe a mederbe terelte. – De már amikor megmutatta a dinoszauruszt, megkérdeztem, miért van az, hogy nem változtatja meg a történelmet az, ha valamit kiragadunk az időből. Azt már értem, hogy a professzor nem tudott volna családot alapítani a pliocénban, de ha valakit olyan korba küldene vissza, ahol igazi emberi lények éltek – mondjuk húszezer évre... Hoskins elgondolkodott.

– Nos, akkor egy kismértékben megtörne az idő-vonal, azt hiszem. De kétlem, hogy komolyabb következményekkel járna a dolog.

– Egyszóval a sztázissal nem lehet megváltoztatni a történelmet?

– Elméletileg igen, azt hiszem, meg lehet. Mi folyton veszünk ki tárgyakat a sztázisból. Levegőmolekulákat. Baktériumokat. Port. Az energiafelhasználásunk tíz százaléka az ilyen mikroveszteségekre megy el. De a nagyobb tárgyak mozgatása csillapítja ezt a veszteséget. Vegyük például Adamovszkij kalkopiritjét, ami a pliocénból való. Az utóbbi két hetet itt töltötte a laborban, és feltételezzük, hogy a repedéseiben megbújva átjött valami kis rovar is, ami elpusztult. Azt hiszem, még ez az esemény is egy egész sor változást képes létrehozni az idővonalban. De a Sztázis matematikusai azt állítják, hogy ez egy konvergens folyamat. Az okozott változások feloldódnak az időben, és ugyanazon az ösvényen jutnak vissza, amelyen idejöttek.

– Úgy érti, hogy a valóság öngyógyító?

– Mondhatjuk úgy is. Ha kiragadunk egy embert a múltból, vagy visszaküldünk egyet, azzal komoly sebet ejtünk az idővonalon. Ha ezek a személyek közönséges halandók, akkor a seb önmagától begyógyul. Természetesen rengetegen írnak nekünk levelet, és azt akarják, hogy hozzuk el Abraham Lincolnt, vagy Mohamedet, vagy Nagy Sándort. Nos, egyrészt a technikánk sincs meg ehhez, másrészt, ha meg volna is, nem hiszem, hogy örömmel megtennénk. De

ha a hálónkat az ilyen közeli múltba is ki tudnánk vetni, és olyan kaliberű embereket hoznánk a jelenbe, mint az említett három férfiú, az már oly nagy mértékben változtatná meg a valóságot, hogy a seb nem tudna begyógyulni. Végeztünk kalkulációkat, hogy hol van a határ, és azt a határt semmi esetre sem óhajtjuk megközelíteni.

– Akkor Timmie... – kezdte Miss Fellowes.

– Timmie nem jelent ilyen problémát. Egy kisfiú, aki egy olyan emberi alfajhoz tartozik, amely öt-tízezer éven belül kihalásra van ítélve, aligha okoz történelemváltozást csak azért, mert kiragadtuk a korából. A valóság biztonságos. Hoskins gyors, éles pillantást vetett rá. – Emiatt nem kell aggódnia.

– Nem aggódom. Csak szeretném megérteni, hogyan működnek ezek a dolgok.

– Ennek viszont örülök. Miss Fellowes belekortyolt az íróba.

– Ha abban nincs semmi rizikó, hogy egy Neander-völgyi gyermeket felhoznak a jelenbe, akkor abban sem lehet kockázat, ha még egyet felhoznak, ugye?

– így van. De azt hiszem, nekünk egy is elég. Ha Timmie elmond nekünk mindent, amire kíváncsiak vagyunk...

– Én nem arra gondoltam, hogy tudományos okokból hozzanak egy másikat. Én játszópajtást szeretnék Timmie-nek.

– Micsoda?

Ez az ötlet ugyanolyan hirtelen támadt benne, mint maga a "Timmie" név – egy sugallat, egy spontán ötlet. Miss Fellowes maga is meglepődött ezen.

De eltitkolta csodálkozását, ha már egyszer kimondta.

– Timmie normális, egészséges gyerek, már amennyire meg tudom állapítani. De természetesen a saját kora gyermeke. A maga nemében pedig azt hiszem, egyedülálló.

– Én is így gondolom Miss Fellowes.

– Mindazonáltal a fejlődése itt nem mehet végbe normális módon.

– Miért nem? – kérdezte Hoskins.

– Egy gyereknek ingerekre van szüksége, ő pedig itt el van szigetelve. Én minden tőlem telhetőt megteszek, de nem tudok egy teljes humán mátrixot pótolni. Azt akarom mondani, hogy szüksége van egy másik gyerekre, akivel játszhat.

Hoskins lassan bólintott.

– De sajnos egyedül van, ugye? Szegény gyermek.

– Ha át tudna hozni egy másik Neander-völgyit, megoszthatná vele a lakosztályát...

– Igen, az volna az ideális, Miss Fellowes. De természetesen nem tehetjük meg.

– Nem? – kérdezte Miss Fellowes hirtelen kétségbeesetten.

– A legjobb szándékkal sem, pedig feltételezem, azzal rendelkezünk. Semmi okunk abban reménykedni, hogy találunk egy másik, hasonló korú Neander-völgyit. Ahhoz hihetetlen nagy szerencsére volna szükségünk. Ez egy igen gyér népesség volt, Miss Fellowes. Itt nem arról van szó, hogy egyszerűen visszanyúlunk valamilyen Neander-völgyi nagyvárosba, és onnan elemelünk még egy gyereket – de még ha megtehetnénk is, nem vállalhatjuk a megsokszorozódó rizikóját annak, hogy még egy lényt tartunk a sztázisban.

Miss Fellowes letette a kanalát. Új ötletek kavarogtak benne. Energikusan azt mondta:

– Akkor hadd javasoljak mást. Ha lehetetlen egy másik Neander-völgyit áthozni, akkor azt hagyjuk. Én sem vagyok biztos benne, hogy el tudnám látni mindkettőt. De mi volna ha – egy kicsit később, majd ha Timmie már hozzászokott a modern életmódhoz –, kívülről hoznánk neki egy játszótársat?

Hoskins elgondolkodott.

– Egy embergyereket?

– Egy másik gyereket – vágta rá Miss Fellowes haragos pillantás kíséretében. – Timmie is ember.

– Természetesen. Tudja, hogy értettem. De nem ábrándozom ilyesmiről.

– Miért nem? Miért ne lehetne? Semmi rosszat nem látok az ötletben. Kiragadták ezt a gyermeket az időből, és tökéletesen bebörtönözték. Nem tartoznak neki valamivel? Dr. Hoskins, ha létezik ezen a világon valaki, aki e gyermek apjának tekinthető – a biológiait leszámítva –, az maga. Miért nem teszi meg neki ezt a csekélységet?

– Az apja? – kérdezte Hoskins, és bizonytalanul felállt. – Miss Fellowes, azt hiszem itt az ideje, hogy visszatérjen.

Teljes csendben mentek vissza a babaházig, egyikük sem szólalt meg.

McIntyre ahogy megígérte, egy halom olyan szakkönyvet küldött, ami a Neander-völgyiekkel foglalkozott. Miss Fellowes úgy beléjük temetkezett, mintha megint a nővér-kollégiumban volna, és pár napon belül valamilyen szigorú vizsgát kellene letennie.

Megtudta, hogy az első Neander-völgyi fosszíliát Németországban, Düsseldorf mellett találták egy mészkőbányában. Azt a helyet hívták Neander-völgynek, németül Neanderthal-nak. Miközben eltávolították a mészkőtelepet fedő sárréteget, mintegy hatvan láb magasan a völgy aljától egy üreget találtak, aminek a padlójába egy koponya volt beágyazódva, körötte pedig szétszórva más csontok hevertek. A munkások a koponyát meg néhány csontot elvittek az egyik helyi középiskolai tanárhoz, aki azokat Bonnba vitte Dr. Hermann Schaafhausenhez, az ismert anatómushoz. Schaafhausent meglepte a csontok különleges formája. A koponya számtalan humán jellegzetessége mellett igen primitív felépítésűnek tűnt. Hosszúkás volt és keskeny, lapos homlokcsonttal és vaskos redővel a szemüreg felett. A koponya mellett talált combcsont olyan vastag volt, hogy az aligha lehetett emberé.

De Schaafhausen azt gondolta, hogy a Neander-völgyi maradványok igenis emberi maradványok, ha nagyon régiek is. 1857-ben egy tudományos találkozón úgy jellemezte a szokatlan fosszíliákat, hogy azok "az európai őslakosok legkorábbi maradványai".

Miss Fellowes Timmie-re pillantott, aki valamilyen játékkal bíbelődött a szoba túlsó sarkában.

– Figyelj csak – szólt rá. – "Az európai őslakosok legkorábbi maradványa". A te egyik rokonodról állítják ezt, Timmie.

De Timmie-t ez látszólag nem hatotta meg. Néhány furcsa hangot hallatott, majd visszatért a játékához.

Miss Fellowes tovább olvasott. És a könyv hamarosan megerősítette számára azt, amit ő már sejtett: hogy a Neander-völgyiek, bár Európa igen régi őslakosainak számítottak, korántsem a legrégebbiek voltak.

Az eredeti Neander-völgyi felfedezést a tizenkilencedik században szerte Európában továbbiak követték – több történelem előtti emberszerű lény fosszilis csontja került elő, amely hasonló jellemvonásokat mutatott: lapos homlokot, előreugró szemöldököt és egy másik jellegzetességet, a csapott állcsontot. A tudósok tagadták e fosszíliák jelentőségét, mert Darwin evolúciós elméletét széles körben elfogadták, és azt tartották, hogy a Neander-völgyihez hasonló leletek egy állatias külsejű történelem előtti emberszerű lény maradványai, aki a modern ember egyik őse lehetett, és az evolúciós skálán valószínűleg a majom és az ember között helyezkedett el.

– Állatias külsejű – horkant fel Miss Fellowes. – És ez egy szakértő véleménye mi, Timmie?

De azután megtalálták olyan emberek fosszíliáit – Jáván, Kínában és más helyeken Európában –, akik küllemre még a Neander-völgyinél is primitívebbnek tűntek. Később pedig, amikor kialakultak a kormeghatározás módszerei, kiderült, hogy a Neander-völgyiek sokkal közelebb helyezkednek el az evolúciós sorban az emberhez. A primitív jávai és kínai példányok legalább félmillió évesnek bizonyultak, míg a Neander-völgyiek csak az utóbbi százötvenezer évben tűntek fel a színen. Benépesítették Európa nagy részét és a Közel-Keletet, mintegy százezer évig éltek ott, mígnem harmincötezer évvel ezelőtt eltűntek. Helyüket mindenütt egy modernebb emberfaj foglalta el, amely minden valószínűség szerint a Neander-völgyiekkel egyidőben alakulhatott ki. Úgy tűnik a két faj évezredeken át egymás mellett élt, akár békében, akár máshogy, mígnem egy népességrobbanás következett be, és a másik emberfaj elfoglalta a Neander-völgyiek helyét.

Számos elmélet született arra, hogy mitől haltak ki a Neander-völgyiek olyan hirtelen. Egyvalamiben azonban megegyeztek a vélemények, mégpedig abban, hogy a faj a kései jégkorszak idején tűnt el.

Akkor tehát a Neander-völgyiek nem az állatias külsejű ősei a modern embernek. És egyáltalán nem ősiek. Egyszerűen egy másik humán faj, amely több tekintetben különbözött a kortársaitól, akik sikeresebben tudtak életben maradni. Távoli unokatestvérek. A két faj egymás mellett élt a jégkorszakban, ha nem is a legjobb barátságban. És csak az egyikük élte túl az Európára telepedő jégkorszakot.

– Szóval ember vagy, Timmie. Ezt sosem vontam kétségbe – legfeljebb a kezdeti nehéz percekben, amiért szégyellem is magam –, és ez itt áll fehéren, feketén. Csak egy kissé furcsán nézel ki, ennyi az egész. De ugyanolyan ember vagy, mint én. Olyan ember, mint bárki más.

Timmie felől csettegés, morgás hallatszott.

– Igen – nevetett Miss Fellowes. – Te is így gondolod, ugye?

De mégis, a különbségek, a különbségek...

Miss Fellowes a szemével átfutotta a lapokat. Milyenek lehettek a Neander-völgyiek igazából? Erről eleinte sokat vitáztak, mert annyira kevés Neander-völgyi fosszília került elő, az első teljes csontváz gazdája pedig ízületi gyulladásban szenvedett, így torz csontjaiból nem sok mindenre lehetett következtetni. Csak nagyon lassan, további csontleletek előkerülése után alakult ki határozottabb vélemény a Neandervölgyi ember külleméről.

Alacsonyabbak voltak, mint a modern emberek, úgy öt láb, négy hüvelyk, vagyis mintegy százhatvan centi magasak és zömök alkatúak, széles vállal, hordószerű mellkassal. Homlokuk hátra hajló, szemöldökcsontjuk óriási, áll helyett pedig kerek alsó ajkuk volt. Az orruk széles, lapos nyergű, a szájuk pofaszerűen előrenyúló. A lábuk lapos és nagyon széles, rövid, tömpe lábujjakkal. Csontjaik nehezek, vaskosak, nagy ízületekkel kapcsolódtak, emiatt izomzatuk valószínűleg igen fejlett lehetett. Törzsükhöz képest rövid, görbe lábuk volt, viszonylag merev térddel, úgyhogy csak rövideket tudtak vele lépni.

Hát nem lehettek valami daliák. Legalábbis a modern normák szerint.

De emberek voltak. Kétségtelenül emberek. Borotválj meg egy Neander-völgyit, vágd le a haját, adj rá farmert és inget, és vidd ki a világ bármely városában az utcára: senki figyelmét nem vonja magára.

– Hallgasd csak ezt a részt, Timmie! – Miss Fellowes ujjával az egyik oldalra bökött, és hangosan olvasta: "Nagyméretű agya volt. Ezt a koponyaüregből állapították meg úgy, hogy köbcentiméterben kifejezték annak térfogatát. A modern Homo Sapiens átlagos agytérfogata 1400-1500 köbcenti. Némelyik embernél ez csak 1100-1200 köbcenti. A Neander-völgyi emberek agyának térfogata 1600 körül volt férfiak esetében, és mintegy 1350 a nőknél. ez magasabb, mint a Homo Sapiens esetében. – Miss Fellowes kuncogott. – Mit szólsz ehhez, Timmie? Magasabb, mint a Homo Sapiens esetében!

Timmie rámosolygott. Mintha csak megértette volna! De Miss Fellowes tudta, hogy erről szó sincs.

– Hát persze – tűnődött. – Nem igazán a koponya nagysága számít, hanem annak a mérete, ami benne van. Az elefántnak mindenkinél nagyobb koponyája van, mégsem ért az algebrához. Ami azt illeti én se, de tudok olvasni, autót vezetni, és mutass nekem egy elefántot, amelyik ezekre képes! Azt hiszed meghibbantam, Timmie? Hogy ilyeneket mondok? – A fiú arca nyugodt volt. Néhány csettintéssel válaszolt. – De neked kell valaki, akivel beszélgethetsz. És nekem is. Idejönnél hozzám egy pillanatra? – Miss Fellowes intett neki. Timmie egykedvűen nézett, de nem mozdult. –Gyere ide hozzám, Timmie. Szeretnék mutatni valamit.

De nem mozdult. Különös ötlet volt azt hinni, hogy megérti a szavait, bár jól tudta, hogy ez képtelenség.

Inkább odament hozzá, kezében a könyvvel, amit olvasott. Annak egyik oldalán volt egy festmény, amin egy művész a Neander-völgyi embert próbálta ábrázolni a tömzsi testtel, a jellegzetes fejformával, az előreugró szemöldökkel, a széles szájjal, lapos orral és kusza szakállal. A feje előrenyúlt a vállai közül. A szájából elővillantak a fogak. Elég vad külsejű, igen. Úgy is mondhatnánk, hogy állatias.

Mégis a szemében félreismerhetetlenül ott csillogott az értelem és még valami... de micsoda? Tragédia? Szenvedés? Fájdalom?

Tekintete a távolba meredt, mintha évezredek messzeségét lesné. Mintha azt a világot fürkészné, amelyikben az ő faja már nem él, csak annak egy képviselője, egy kisfiú, aki azt sem tudja, mit keres ott.

– Hogy tetszik, Timmie? Felismered egyáltalán? Olyan, mint a te néped emberei voltak?

Timmie néhányat csettegett. Minden különösebb érdeklődés nélkül nézte a képet. Miss Fellowes néhányszor a festményre koppintott. Azután megfogta a fiú kezét, és egyik ujját a képre helyezte, hátha így felkelti a figyelmét.

Nem értette, miről van szó. A képmás a könyvben láthatóan nem mondott neki semmit.

Minden érdeklődés nélkül végighúzta a kezét a könyv lapján, mintha a papír lágy tapintása volna az egyetlen, ami felhívta magára a figyelmét. Azután megfogta a lap alját, és húzni kezdte felfelé, mire az kirepedt a könyvből.

– Ne! – kiáltott fel Miss Fellowes, és gyorsan ellökte Timmie kezét, majd ugyanazzal a mozdulattal rácsapott. Nem túl erősen, de félreérthetetlenül.

Timmie rámeredt. Szemében harag csillant. Kísértetiesen felmordult, és ujjait karomszerűen begörbítve a könyv után kapott.

Miss Fellowes elkapta előle.

Timmie térdre vetette magát, és rámorgott. Félelmetes morgás volt, amolyan baljóslatú, mély hörgés. A szemét felfelé fordította, ajkait visszahúzta, fogait mérgesen vicsorította.

– Ó, Timmie, Timmie – Miss Fellowes szemébe könny szökött, végtelen kétségbeesést érzett, és rémület szállta meg.

Ahogy ott csúszkál a padlón és vicsorog, olyan mint egy kis vadállat, gondolta rémülten. Feléje vicsorított, mintha rá készülne ugrani, hogy belemarjon a húsába, ahogyan a könyvbe is belemarkolt, és kitépte belőle a lapot. Ó, Timmie...

De azután Miss Fellowes nyugalmat erőltetett magára. Nem így kell reagálnia a gyerek kitörésére. Mégis, mire számított? Még csak négyéves, egy primitív törzsi kultúrából érkezett, és még sosem látott könyvet. Azt várta, hogy illő csodálattal szemlélje a képet, és köszönetet rebegjen neki, amiért lehetővé tette a számára, hogy megtekintse ezt a számára is értékes információt?

Még egy modern négyéves gyerek is kitépné a lapot, akármilyen előkelő nevelést kapott is. És néha az is vicsorog, morog és dühösen néz, amikor rácsapnak a kezére. Róla senki nem gondolja, hogy egy kis vadállat, csak azért, mert ilyesmit csinált. Az ő korában nem. És Timmie sem egy kis vadállat, csak egy kisfiú, egy kis vadóc, akit bebörtönöztek egy olyan világban, amit még el sem kezdett megérteni.

Miss Fellowes gondosan elzárta a McIntyre-tól kapott könyveket egy fiókba. Amikor visszatért a másik szobába, Timmie már megint nyugodtan játszadozott; semmi nem utalt nála az előbb történtekre.

Miss Fellowes szíve szeretetteljesen megdobbant. Hálás volt, amiért a fiú ilyen könnyen megbocsátott neki. De hogy mire volt mindez jó, azt Timmie nem értette. No de van más módszer is.

– Azt hiszem itt a zabkása ideje. Mit szólsz, Timmie?

6. fejezet - Bemutatás

Később, a nap folyamán Dr. McIntyre ismét eljött, hogy meglátogassa Timmie-t. Amikor belépett, Miss Fellowes azzal fogadta:

– Köszönöm a könyveket, doktor. Biztosíthatom, hogy nagyon gondosan elvégeztem a házi feladatot.

McIntyre megengedett egy apró, nem túl ragyogó mosolyt.

– Örülök, hogy a segítségére lehettem, Miss Fellowes.

– De még többet szeretnék tudni. Úgy értem, olvasni, ám ha már itt van, gondoltam megkérdezem...

A paleoantropológus megint elmosolyodott, de a mosolya ezúttal még kevésbé volt sugárzó. Nyilvánvalóan, minél előbb rá akart szabadulni a kis Neander-völgyi páciensére, mintsem leálljon egy, elragadtatott dajkával jelentéktelen dolgokról vitatkozni. Am a legutóbbi látogatás fiaskója után Miss Fellowes elhatározta, ezúttal nem fogja hagyni, hogy McIntyre véget nem érő tudományos kérdéseivel megríkassa Timmie-t. A mai találkozás olyan tempóban fog lezajlani, ahogy azt Miss Fellowes engedi, vagy sehogy. Az ő szava törvény. Ezek Hoskins szavai, s mostantól ő is alkalmazni fogja.

– Ha tudok segíteni, Miss Fellowes... van valami, amit nem talált meg a könyvekben?

– Van egy fontos kérdés, ami azóta foglalkoztat, hogy Timmie megérkezett. Abban mindannyian megegyezünk, hogy a Neander-völgyiek emberek voltak. Ami engem érdekel az az, hogy mennyire azok? Mennyire állnak közel hozzánk – hol vannak a hasonlóságok és hol a különbségek? Nem különösképpen a fizikai tulajdonságokra vagyok kíváncsi, azokról elég annyit tudnom, amennyi benne volt a könyvekben. A kultúra különbözősége érdekel. Az emberiség fogalmát meghatározó dolgok izgatnak.

– Nos, Miss Fellowes, pontosan azért vagyok itt, hogy ezeket kitaláljam. Azok a tesztek, amiket Timmie-vel el akarok végezni, pontosan azt hivatottak megállapítani...

– Ezt értem. Most mondja el azt, amit már tudunk. McIntyre ajka idegesen megrándult. Ujjaival végigszántott finom, fénylő arany haján.

– Pontosan miről?

– Ma megtanultam, hogy két különböző faj élt, a Neander-völgyi és egy modern faj – helyes, ha fajnak nevezem őket? –, akik egymás mellett éltek Európában és a Közel-Keleten, mintegy százezer éven át a glaciális periódusban.

– A "faj" nem a megfelelő szó, Miss Fellowes. Az emberiség "fajai" a mai terminológia szerint sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint a Neander-völgyiek mihozzánk. Amikor magunkról és a Neander-völgyiekről beszélünk, alkalmasabb az "alfaj" kifejezés használata. Ők a homo sapiens neanderthaliensis alfajhoz tartoztak, mi pedig a homo sapiens sapiens fajhoz.

– Rendben van. De egymás mellett éltek.

– Nyilvánvaló, legalábbis egyes területeken. A melegebb vidékeken legalábbis, de a neanderthaliak mindenképpen a hidegebb régióban éltek, mert ők jobban alkalmazkodtak az ottani feltételekhez. Természetesen igen kis populáció volt, és kis csoportokban nagy területen oszlott el. Az is előfordulhatott, hogy egy magányos csoport évszázadokon át élt úgy, hogy még csak nem is találkozott homo sapiens sapiens-szel. Másrészt egyes helyeken ajtószomszédok voltak, különösen az utolsó glaciális periódusban, amikor Európát kezdték benépesíteni a mi őseink.

– Az ugye nem lehetséges, hogy a Neander-völgyiek voltak az őseink?

– Ó nem. Az egy másik csoport volt, egy másik ág az evolúció törzsfáján, ahogyan a legtöbb tudós manapság tartja. Ahhoz mindenesetre elég közel álltak hozzánk, hogy keveredhessenek a homo sapiens sapiens-szel, és vannak is rá fosszilis bizonyítékaink, hogy megtették. De jobbára csak magukban éltek, és nem sok vizet zavartak a mai kifejezéssel élve "génkeveredés" terén.

– Vidéki rokonok.

– Ez nem is rossz meghatározás – bólintott McIntyre.

– Köszönöm. És melyik az a terület, ahol kevésbé intelligensek, mint a homo sapiens sapiens?

Megint türelmetlennek látszott.

– Ezt aztán igazán nem tudom megmondani, Miss Fellowes. Mindaddig, amíg ön meg nem engedi, hogy alaposan leteszteljem Timmie mentális kapacitását és képességeit...

– És a tegnap délutániak alapján mi a véleménye?

– Kevéssé intelligensek.

– Ezt mire alapozza, Mr. McIntyre? Pro-sapiens előítéleteire?

McIntyre kellemes arcszíne vörösre váltott.

– A véleményemet kérdi, mielőtt még megszerezhettem volna a tudomány számára első ízben hozzáférhető bizonyítékokat. Mi más lehetne a válaszom, mint egy előítélet? A szó jelentése szerint értve.

– Igen, igen, ezt megértem. De kell, hogy valami konkrétumra támaszkodjon. Mire?

McIntyre uralkodva magán azt válaszolta:

– A moustérien kulturális szintjére – ezt a technikai terminust alkalmazzuk a Neander-völgyi kultúrára a franciaországi Le Moustier helységnév után: moustérien –, ami nem volt túlságosan fejlett, és nem sok fejlődést mutatott fel létezésének néhány évszázada alatt. A Neander-völgyi településeken mindössze kovaszerszámokat találtunk, és azok nem sok változást mutattak. Ugyanakkor a sapiens ág komoly technikai fejlődésen ment át a paleolitikumban, ami mind a mai napig nyomon követhető. Éppen hogy a sapiens faj hozta el a Neander-völgyi gyermeket az idők mélységéből, és nem vice versa. – McIntyre elhallgatott, hogy kifújja magát. – És ismereteink szerint nem létezett Neander-völgyi művészet sem, nem voltak emlékműveik, karcolt falfestményeik, semmi olyan dekorációjuk, amiből a vallásosságukra lehetett volna következtetni. Azt tudjuk, hogy volt valamilyen vallásuk, mert találtunk Neander-völgyi temetőket, és az a faj, amelyik eltemeti a halottait, valamilyen formában kell higgyen a túlvilági életben, ezért van magasabb spirituális képzelete is. De az a néhány Neander-völgyi település, amit alkalmunk volt megvizsgálni, nem nyújtott bizonyítékot másra, mint a legegyszerűbb vadászó-gyűjtögető törzsi életmódra. És ahogy azt a minap említettem, még abban sem vagyunk egészen biztosak, hogy pszichológiailag elég fejlettek voltak-e ahhoz, hogy nyelvet tudjanak használni. És hogy bár volt gégefőjük, valamint nyelv a szájukban, tudtak-e velük hangot képezni?

Miss Fellowes érezte, hogy eluralkodik rajta a szomorúság. Timmie-re pillantott, és arra gondolt, boldog lehet, hogy nem érti, mit mond McIntyre.

– Tehát intellektuálisan alacsonyabb rendűnek tartja őket? Úgy értem, a homo sapiens sapienshez viszonyítva.

– Azok alapján, amit a mai napig tudunk róluk, azt kell hinnünk – tárta szét a karját McIntyre. – Másrészt viszont ez nem elég fair velük szemben. Lehetséges ugyanis, hogy a Neander-völgyieknek nem volt szükségük azokra a kulturális sallangokra, hókuszpókuszokra, amiket a sapiens sapiens alfajok fontosnak tartottak. A moustérien szerszámok, bármilyen egyszerűek is, tökéletesen megfeleltek a célnak, amire készültek – meg lehetett velük ölni egy kisebb állatot, tudtak velük húst darabolni, állatbőrt vakarni, fát kivágni meg ilyeneket. És ha a Neander-völgyiek nem festegettek barlangképeket vagy oltárokat, az amiatt is lehetett, mert az ilyesmit istenkáromlásnak tartották. Nem mondhatjuk, hogy nem így volt. Az övéknél sokkal modernebb kultúrák is tiltják az arcképfestést, mint ön is tudja.

– Ennek ellenére a Neander-völgyieket alsóbbrendű fajnak tartja. Egy alsóbbrendű alfajnak, úgy is mondhatnám.

– Igen. De ez előítélet, puszta előítélet, Miss Fellowes, ezt nyíltan bevallhatom. Nem tehetek róla, hogy én a homo sapiens sapiens fajhoz tartozom. Akármit is megállapíthatok a Neander-völgyiekről, az továbbra is tény marad, hogy alapvetően egy lassú gondolkodású, fejlődésre képtelen emberformának tartom őket, akiket éppen a saját fajom élt túl, és törölt le a föld színéről. Természetesen, ha fizikai felsőbbrendűségről beszélünk, az egy más dolog. Koruk létfeltételeit tekintve a Neander-völgyiek igenis felsőbbrendű életforma. Azok a jellemvonások, amik miatt rútnak és brutálisnak tartjuk őket, éppen a felsőbbrendűségük bizonyítékai is lehetnek.

– Mondjon egy példát.

– Az orruk – mondta McIntyre, és Timmie felé mutatott. – Az orra nagyobb, mint egy mai gyereké.

– Igen. Az.

– És némelyek ezt csúfnak tartják, mert széles és lapos.

– Némelyek azt tartják – helyeselt Miss Fellowes ridegen.

– De akkor vegye figyelembe, hogy a paleolitikum emberének milyen klímával kellett megbirkóznia. Európa nagy részét örök fagy borította. Állandó volt a hideg, száraz szél fújt a belső síkságokon. Az év minden szakában esett a hó.

Tudja, milyen érzés fagyos levegőt belélegezni? Az ember orrának egyik feladata pedig az, hogy a beszívott levegőt útban a tüdő felé felmelegítse és megnedvesítse. Minél nagyobb az orr, annál nagyobb az effektív melegítő kapacitása.

– Úgy érti, egyfajta radiátorként működik?

– Pontosan. Az egész Neander-völgyi arcberendezés látszólag arra szolgál, hogy megóvja a tüdőt a hideg levegőtől; és az agyat is – ne feledje, hogy az agyat ellátó erek az orrjáratok mögött futnak. De a nagy, előrenyúló Neandervölgyi orr, a végtelenül nagy maxilláris-szinuszok, az arcot ellátó véredények nagy keresztmetszete – ezek mind azt szolgálják, hogy a gazdájuk könnyebben elviselje a glaciális környezetet. Ezek miatt a Neander-völgyiek könnyebben viselték el a hideget, mint a mi saját őseink. A robosztus izomzat, a tömzsi test...

– Vagyis az úgynevezett "brutális külső" a Neander-völgyiek esetében nem más, mint a természetes szelekció megnyilvánulása, egy különleges evolúciós válasz a zord körülményekre, amikkel az embereknek a jégkorszak Európájában meg kellett birkózniuk.

– Pontosan.

– Ha ők ennyire az életben maradásra lettek tervezve-kérdezte Miss Fellowes –, akkor miért haltak ki? A klíma változása miatt ez a berendezkedés már nem volt előnyös?

McIntyre nagyot sóhajtott.

– A Neander-völgyiek kihalása ma még igen vitatott kérdés, tele van ellentmondásokkal...

– És az ön véleménye? Egyszerűen azén vesztek ki, mert lassú felfogásúak voltak, ahogyan ön gondolja? Vagy a más fajokkal való keveredés során elhalványultak ezek a speciális genetikai jegyek? Vagy netán valamiféle kombinációja...

– Hadd emlékeztessem Miss Fellowes, hogy dolgunk van ma délután – vágott a szavába McIntyre. – Bosszúság látszott a tekintetében. – Bármennyire is kedvemre való önnel a Neander-völgyiekről társalogni, a tény az, hogy nekünk most itt van egy eleven kis Neander-völgyink, aki csak arra vár, hogy megvizsgáljam, és az időnk meglehetősen véges...

– Akkor végezze a dolgát, Dr. McIntyre – hagyta rá Miss Fellowes rezignáltan. – Vizsgálja csak nyugodtan Timmie-t. Majd máskor beszélgetünk. De nyugtasson meg, hogy nem zaklatja fel a fiút, ahogyan tegnap tette.

Elérkezett hát az első sajtóértekezlet ideje – Timmie nyilvános bemutatása. Miss Fellowes addig halogatta, amíg csak tehette. De Hoskins állhatatos volt. A nyilvánosság hajtogatta –, elengedhetetlenül szükséges a projekt finanszírozásához. Most, hogy már teljesen nyilvánvaló, hogy a fiú jó fizikai állapotban van, hogy nem árt neki semmilyen huszonegyedik századi baktérium, hogy képes elviselni a médiák okozta stresszt, megtörténhet a dolog. Az ő szava ugyan törvény, de előtte is nyilvánvaló volt, hogy egyetlen szót mégsem szabad kimondania előtte. Hoskins ezúttal már nem fogadta volna el a "nem"-et.

– Akkor viszont öt percre szeretném korlátozni a bemutatás idejét.

– Tizenöt percet kértek.

– Kérhettek volna másfél napot is. De úgy vélem az öt perc elég lesz.

– Tíz, Miss Fellowes! – A szeméből eltökéltség tükröződött.

– Tíz, és nem több. És kevesebb, ha a gyerek fáradtnak látszik.

– Tudja, hogy nyűgös lesz, de egy kis sírás miatt nem zavarhatom ki a riportereket.

– Én sem sírásra gondoltam, hanem hisztériára, erős pszichoszomatikus reakciókra, amit a tömeges invázió miatt érzett halálfélelem válthat ki belőle. Emlékszik még, hogy milyen vad volt a megérkezése éjszakáján.

– Akkor eszét vette a félelem.

– És azt gondolja, hogy az arcába dugott televíziós kamerák nem fogják felizgatni? Vagy a reflektorok? Vagy a sok idegen, aki mindenfélét kiabál majd neki?

– Miss Fellowes...

– Mégis, hány riportert akar beengedni ide? Hoskins az utolsó pillanatig fontolgatta, hogy mennyit mondjon.

– Legfeljebb egy tucatot.

– Hármat.

– Miss Fellowes!

– A sztázisbuborék kicsi. Az Timmie szentélye. Ha meg akarja tölteni egy csorda... páviánnal...

– Tudományos tudósítók lesznek, Miss Fellowes. Mint Candide Deveney.

– Énem. Három riporter.

– Maga elhatározta, hogy kötekedni fog, ugye?

– Van itt egy gyerek, akinek a gondját kell viselnem. Maga ezért fizet. Ha nehéz velem együtt dolgozni, ne fizessen semmit.

E szavak váratlanul buggyantak ki belőle. Miss Fellowes hirtelen megrémült. Mi lesz, ha Hoskins elfogadja a kihívást? Elküldi, és a helyére állítja valamelyik elutasított jelentkezőt – kell legyenek elutasított jelentkezők –, s majd azok gondozzák Timmie-t.

De az ötlet ugyanúgy megrémítette Hoskinst, mint őt magát.

– Azt nem akarnám, Miss Fellowes. Ezt ön is jól tudja.

– Figyeljen rám. Úgy vélem nem ismeretlen előttük a közös ripon fogalma. Válasszanak hát a maga értékes újságírói három képviselőt, aki bejön ide és megvizsgálja Timmie-t. Vagy álljanak meg a sztázis ajtaján kívül, és én majd megmutatom nekik a fiút. Az információt pedig megoszthatják a többiekkel. Mondja nekik, hogy háromnál több idegen veszélyezteti a fiú egészségét és mentális stabilitását.

– Négy, Miss Fellowes?

– Három.

– A poklot fogják rámszabadítani, ha megmondom...

– Három.

Hoskins rámeredt. Azután nevetni kezdett.

– Rendben van, Miss Fellowes. Ön győzött. Három média-mumus. És csak tiz percig. És megmondom nekik, hogy ha valami panaszuk ván, Timmie nörszéhez forduljanak vele, ne hozzám.

Később, a nap folyamán megérkeztek a sajtó emberei. Két férfi és egy nő, pontosabban: John Underhill a Times-tól, Stan Washington a Globe-Net Cable News-tól, és Margaret Anne Crawford a Reuters-től.

Miss Fellowes a sztázis pereménél a karján tartotta Timmie-t, aki kétségbeesetten kapaszkodott belé, mialatt felállították a kamerákat, majd a riporterek a nyitott sztázison kívülről feltették a kérdéseiket. Miss Fellowes mindent elkövetett, hogy Timmie-t minden oldalról, minden szögből a kamerák felé tudja fordítani.

– Fiú vagy lány? – kérdezte a Reuters-hölgy.

– Fiú – válaszolta Miss Fellowes ridegen.

– Majdnem embernek látszik –jegyezte meg Underhill a Times-tól.

– Ez a fiú ember.

– Nekünk azt mondták, Neander-völgyi. Ha ön most azt állítja, hogy ember...

– Biztosíthatom fel ő le, hogy az – csattant fel hirtelen Hoskins hangja a hátuk mögül. – Mi itt nem szoktunk tévedni. A fiú egy valódi homo sapiens neanderthaliensis.

– A homo sapiens neanderthaliensis pedig – mondta Miss Fellowes éles hangon –, a homo sapiens egyik formája. Ez a fiú ugyanolyan ember, mint önök vagy én.

– Viszont majomképű-kajánkodott Washington a Globe-Net Cable News-tól. – Egy majomgyerekkel állunk szemben. Hogyan viselkedik, Miss Fellowes? Mint egy majom?

– Pontosan úgy viselkedik, ahogyan a kisfiúk szoktak – dörrent Miss Fellowes hangja. Egyre inkább a védekező stratégia felé hajlott. Timmie vadul ficánkolt a vállán. Felismerte a félelmet kifejező csettegéseit. – Semmilyen vonatkozásban nem majomgyerek. Az arcvonásai a Neandervölgyi emberfaj arcvonásait őrzik. És pontosan ugyanúgy viselkedik, mint egy normális embergyerek. Intelligens, és érzékenyen reagál mindenre, feltéve, ha nem rémítik halálra a nagyhangú felnőttek. A neve Timothy – Timmie – és tökéletes tévedés őt...

– Timothy? – kérdezte a férfi, aki a Times-tól jött. – Miért pont ez a neve?

Miss Fellowes elvörösödött.

– Nincs különösebb oka. Egyszerűen ez a neve.

– Rá volt hímezve a gallérjára, amikor ideérkezett? – kérdezte Washington.

– Én adtam neki nevet.

– Timmie, a majomgyerek – gúnyolódott a férfi. A három riporter nevetett. Miss Fellowes dühe elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor úgy érezte, nem tud uralkodni magán.

– Letenné, kérem – nógatta a Reuters-hölgy. – Szeretném látni, hogyan jár.

– Most túlságosan rémült ahhoz – válaszolta Miss Fellowes, és kíváncsi lett, vajon arra számítanak-e, hogy majd négykézláb kúszik a padlón? – Túlságosan rémült. Nem látja? Nyilvánvaló, nem?

Valóban, Timmie egyre nagyobbakat lélegzett, mint aki ahhoz gyűjti a levegőt, hogy észveszejtő sírásban törjön ki. És akkor nekilátott – kétségbeesett, szaggatott üvöltésbe kezdett, miközben néhány csettegő hangot is hallatott. De a riporterek csak folytatták. Miss Fellowes érezte, hogy mennyire reszket. A nevetés, a fonó fények, a kérdésáradat mind megtette a magáét: a gyermek borzasztóan félt.

– Miss Fellowes... Miss Fellowes...

– Nincs több kérdés! – kiáltott vissza. – A sajtókonferenciának vége.

Hátat fordított nekik, magához ölelte Timmie-t, és elindult vele a belső szobába. Elhaladt Hoskins előtt, akinek az arckifejezése döbbenetről árulkodott, mindamellett bólintott, és egy helyeslő mosolyt küldött felé.

Jó pár percbe telt, mire a fiút sikerült lecsillapítani. Lassan oldódott a reszkető kis test merevsége, majd a félelem az arcáról is leolvadt.

Sajtókonferencia! – gondolta Miss Fellowes keserűen. Egy négyéves gyereknek. Szegény megrettent gyermeknek. Legközelebb mit találnak ki?

Egy idő múlva még mindig vörösen a felháborodástól kiment a szobából, és becsukta maga mögött ajtót. A három riporter még ott volt, a buborékon kívül várakoztak. Kilépett a sztázismezőből, és feléjük fordult.

– Nem volt elég ennyi? Amit maguk tettek, azok után egy egész délutánomba fog kerülni, hogy helyreállítsam a gyermek lelki békéjét... Miért nem mennek már?

– Csak még néhány kérdésünk volna, Miss Fellowes. Ha megengedi...

Hoskinsra pillantott, helyeslést várt tőle. Amaz vállat vont, és kissé elmosolyodott, mintha türelemre intené.

– Ha megtudhatnánk valamit az ön szakmai múltjáról, Miss Fellowes – kezdte a Reuters-hölgy.

Hoskins gyorsan közbevágott:

– Ha óhajtja, Miss Crawford, szívesen megmutatom Miss Fellowes ajánlóleveleit.

– Igen. Kérni fogom.

– Netán id ő utazással foglalkozó tudós?

– Miss Fellowes magasan képzett gondozónő – tájékoztatta Hoskins. – Kizárólag azért hoztuk őt a Sztázistechnológiához, hogy Timmie gondját viselje.

– És mi a céljuk – Timmie-vel – kérdezte a férfi a Times-tól –, most hogy már maguknál van?

– Nos – fogott bele Hoskins –, az én szempontomból a Neanderthal Tervezet legfőbb célja az, hogy kiderítsük, vajon az időszkóp alkalmas-e arra, hogy viszonylag rövid távon, a paleolitikumban pásztázzunk, és élő organizmust hozzunk át vele. Korábbi célunk, mint tudják, évmilliókra volt, nem negyvenezer évre, mint ez. Most ez is sikerült, úgyhogy tovább próbálkozunk, hogy még közelebbi időpontokat is elérhetővé tegyünk vele. De most már figyelmünk középpontjában ez a Neander-völgyi gyermek áll, aki a humán életforma kezdeteit képviseli, és valójában már embernek tekinthető. Az antropológusok és fiziológusok igen komoly érdeklődést tanúsítanak iránta, és a fiú számos tanulmányuk tárgya lesz.

– Mennyi ideig tartják itt?

– Amíg a sztázisra nem lesz nagyobb szükségünk, mint őrá. Valószínűleg nagyon sokáig.

A Globe-Net Cable riportere szólalt meg:

– Ki tudná hozni ide, hogy szubéterikus kameránkkal megmutassuk a nézőinknek?

Miss Fellowes hangosan megköszörülte a torkát. De Hoskins elébe lépett.

– Sajnálom, de a gyermeket nem szabad kihozni a sztázisból.

– Valójában mi ez a sztázis? – kérdezte Mrs. Crawford a Reuters-től.

– Ó – Hoskins megengedett magának egy villanásnyi mosolyt. – Azt bizony nem egyszerű elmagyarázni úgy, hogy az olvasóik megértsék. De röviden összefoglalom. A sztázisban, amennyire tudjuk, az idő nem létezik. Azok a szobák ott a láthatatlan buborékban egyáltalán nem ennek az univerzumnak a részei. Úgy is mondhatnánk, hogy egy független és sérthetetlen környezet. Ezért lehetett a fiút kiszakítani a saját idejéből.

– Várjon csak egy percre – szakította félbe Underhill a Times-tól. – Független? Sérthetetlen? A nörsz ki-be jár rajta.

– Azt önök is megtehetik – magyarázta Hoskins. – Ha párhuzamosan közelítenek a temporális erővonalakhoz, nem túl nagy energia kell ahhoz, hogy átlépjenek rajta. A gyermek mindazonáltal a távoli múltból jött. Áthaladt az idővonalakon, és temporális potenciállal töltődött fel. Ha kijönne –vagyis átlépne a mi univerzumunkba –, az olyan sok energiát emésztene fel, hogy az kioltaná a sztázist, de lehet, hogy az egész város energia nélkül maradna. Amikor megérkezett, egy halom szemét is jött vele – föld, ágak, kavicsok meg mindenféle –, azt mind a sztázison belül tároljuk. Amint alkalmunk nyílik rá, az egészet visszatranszponáljuk a múltba. De a sztáziszónából nem merjük kihozni...

A riporterek szaporán jegyezték, amit Hoskins mondott. Miss Fellowes úgy vélte, nem sokat értettek meg belőle, az olvasóik pedig még kevesebbet fognak. De tudományosan hangzott, s ez elég volt nekik.

– Eljönne ma este egy élő beszélgetésre, Dr. Hoskins? – kérdezte a Globe-Net embere.

– Azt hiszem, el tudjuk rendezni – vágta rá Hoskins.

– De a fiú nem – közölte Miss Fellowes.

– Nem – helyeselt Hoskins –, a fiú nem. De szívesen válaszolok majd minden kérdésre. Most pedig hagyjuk el a területet...

Miss Fellowes sajnálkozás nélkül nézett utánuk. Becsukta az ajtót, hallotta az elektromos zár kattanását. Megállt egy pillanatra, és végiggondolta mindazt, ami elhangzott.

Megint csak előkerült ez a dolog a temporális potenciállal, az energiával, meg az attól való félelemmel, hogy a sztázisból kikerül valami. Eszébe jutott, milyen zaklatott lett Hoskins, amikor Adamovszkij professzor ki akarta csenni a mintát a sztázisból, és arra, hogy milyen magyarázatot adott neki. Minderről gyorsan elfeledkezett, de most, hogy újra eszébe juttatták, Miss Fellowes egyre tisztábban látott egy borzalmas dolgot, amire korábban nem is volt alkalma gondolni: Timmie arra van kárhozatva, hogy a szobáján kívül, mást ne pillanthasson meg abból a világból, amibe került. Az a buborék lesz az ő univerzuma mindaddig, amíg a modern világban tartózkodik.

Fogoly, és az is marad mindörökre. Nem Hoskins szeszélye miatt, hanem annak a technológiának a fogyatékossága miatt, amivel a gyermeket kiszakították saját idejéből. Nem arról van szó tehát, hogy Hoskins nem engedné ki Timmie-t, hanem hogy nem engedheti.

Eszébe jutott, hogy mit mondott neki Hoskins Timmie megérkezésének éjszakáján:

"Mindenekelőtt azt tartsa szem előtt, hogy a gyermek semmi szín alatt nem hagyhatja el a babaházat. Soha. Egyetlen pillanatra sem. És semmilyen indokkal. Még életveszély esetén sem. Még akkor sem, ha azzal az ön életét lehetne megmenteni, Miss Fellowes."

Miss Fellowes nem túlságosan figyelt Dr. Hoskins sebtében elmondott magyarázatára. "Ez energia kérdése", mondta. "A rendszer fenntartásának igen szigorú előírásai vannak." Akkor egészen mással volt elfoglalva, nem figyelt fel rá. De most már tudja, hogy figyelnie kellett volna. A babaház szűk falai mindörökre Timmie világának határai lesznek.

Szegény gyermek. Szegény gyermek.

Azon kapta magát, hogy Timmie sír, beszaladt hát hozzá a hálószobába, hogy lecsitítsa.

Dr. Hoskins épp összehívta az igazgatótanácsot, amikor csörgött a telefon. Ideges pillantást vetett rá. Ez meg ki lehet? Az tovább csörgött.

– Ugye megbocsátanak? – nézett körbe a teremben. Audióra kapcsolt, és azt mondta:

– Hoskins.

– Dr. Hoskins, itt Bruce Mannheim a Gyermekek Jogvédő Hivatalától, de azt hiszem, ezt ön is tudja.

Hoskins lenyelte a köhögést.

– Igen, Mr. Mannheim. Mit tehetek önért?

– Tegnap este láttam önt a telecast adásban. A kis Neander-völgyi fiúcska. Érdekes, nagyon érdekes, és abszolút csodálatos tudományos eredmény!

– Nagyon köszönöm.

– De a szituáció természetesen felvet egy sor morális és etikai kérdést. Azt hiszem, ezt ön is tudja. Egy idegen kultúrából származó gyermeket a saját családjából kiragadva idehozni a mi korunkba... – Mannheim szünetet tartott. – Azt hiszem, ezt meg kellene beszélnünk, Dr. Hoskins.

– Talán igen. De pillanatnyilag...

– Ó, nem most azonnal – mondta Mannheim fölényesen. – Ez egyáltalán nem áll szándékomban. Csupán javasolni szeretném, hogy állapodjunk meg egy időpontban, amikor részletesen megbeszélhetjük...

– Igen – sóhajtott Hoskins, és szemét a mennyezetre emelte. – Természetesen, Mr. Mannheim. Ha meghagyja a telefonszámát a titkárnőmnél, ő visszahívja önt, amint csak lehet, és egyezteti az időpontot.

– Remek, Dr. Hoskins. Nagyon szépen köszönöm. Hoskins letette a telefont. Zord tekintettel nézett végig a termen.

– Bruce Mannheim – szólalt meg gyászosan. – A híres gyermek-jogvédő. A fiúról akar velem beszélgetni. Te jó isten! Te jó isten! Erre számíthattunk, nem? Nos hát bekövetkezett.

Az elkövetkező hetekben Miss Fellowes egyre inkább érezte, hogy a Sztázistechnológia szerves tagjává vált. Nem messze a babaháztól (továbbra is így nevezte Timmie sztázisbuborékját) kapott egy kis irodát, aminek az ajtaján ott díszelgett a neve. Az eredeti szerződést megsemmisítették, Dr. Hoskins egy újat ajánlott neki, mégpedig tetemes fizetésemeléssel. Hoskins-szal folyton heves vitába szállt, és rendszerint ő lett a győztes. A babaház fölé tetőt húztak, ahogy követelte; a berendezést ésszerűbbre cserélték és kibővítették; építettek egy második fürdőszobát, és Miss Fellowes is kapott biztonságos szekrényeket személyes holmija számára.

Hoskins azt mondta, akár egy egész lakosztályt is berendezhetnek neki a Társaság pénzén, hogy felszabadulhasson a huszonnégy órás kötelezettség alól, de ő elutasította.

– Timmie közelében akarok lenni, amikor alszik-magyarázta. – Szinte minden éjszaka sírva riad fel. Úgy tűnik, nagyon kellemetlen álmai lehetnek – rémálmai, azt hiszem. De én meg tudom nyugtatni. És nem hiszem, hogy más is képes volna erre.

Miss Fellowes olykor elhagyta az épületet, de jobbára csak azért, mert megtehette, nem mert akarta is. Apróbb dolgait elintézte a városba – ellenőrizte a bankbetétjét, vagy játékot és ruhát vásárolt Timmie-nek, néha még egy moziba is beült. De mindannyiszor aggódott Timmie miatt, és alig várta hogy visszatérhessen. Timmie nagyon ragaszkodott hozzá. Korábban, amikor a kórházban dolgozott, nem is figyelt fel rá, hogy a munkája mennyire betölti az életét, mennyire hanyagolja a kapcsolatát a külvilággal. Most, hogy ott is él a munkahelyén, ez kihangsúlyozódott. Elhatározta, hogy tart némi kapcsolatot a külvilággal, talán még egykori kolléganőit is meglátogatja. Telefonon nincs értelme beszélgetni különben is erős késztetést érzett, hogy személyesen találkozzon velük.

Az egyik ilyen kiruccanása alkalmával döbbent rá, hogy mennyire megszokta Timmie vonásait. Egy nap azon kapta magát, hogy egy közönséges kisfiút bámul, és csúnyának tartta magas homlokát, lapos szemöldökét és jellegtelen kis orrát. Gyorsan összeszedte magát, és elhessegette a gondolatot.

Ahogy lassan megbarátkozott Timmie küllemével, és már nem látta őt furcsának és különlegesnek, úgy Timmie is kezdett hozzászokni új környezetéhez. Már nem félt az idegenektől; az álmai sem voltak olyan zaklatottak. És olyan jól érezte magát Miss Fellowes társaságában, mintha az igazi anyjával lenne együtt. Egymaga öltözött, vetkőzött, és bújt bele az overalljába, amit rendszerint nagy megelégedésére viselt. Megtanult pohárból inni – igaz, kissé sután –, és már tudott műanyag villa segítségével enni.

Még angolul is próbált tanulni. Miss Fellowes semmire nem jutott próbálkozásával, hogy megfejtse Timmie csettegéseit morgásait. Habár Hoskins tényleg mindent felvett, és ő többször visszahallgatta Timmie szavait, semmilyen intelligens rendszert nem talált bennük. Csak kattogások, csak mordulások. Bizonyos hangokat akkor hallatott, amikor éhes volt, másokat amikor fáradt, és egészen más hangokkal fejezte ki azt hogy fél. Csakhogy amint azt Hoskins kifejtette neki, a macskák és a kutyák is alkalmaznak olyan felismerhető hangokat, amiket egy bizonyos szituációban hallatnak ám még se ki nem azonosított egyetlen "szót" sem a macskák és kutyák "nyelvéből".

Lehetséges, hogy tévesen ítéli azokat a hangsorokat lingvisztikai jelentőségűeknek. Mégis az volt a meggyőződése hogy nyelvvel áll szemben, még ha olyan távoli struktúrájúval is, amit egyik létező modern nyelvvel sem lehet összehasonlítani. Elkeseredett pillanataiban Miss Fellowes kezdett hinni abban, hogy Timmie egyáltalán nem lesz képes egy igazi nyelvet elsajátítani, akár mert a Neander-völgyiek olyan távol helyezkedtek el az evolúciós vonal mentén, hogy a nyelv alkalmazásához szükséges intellektuális képességük sem alakult ki, vagy mert olyan primitív jelzésrendszert alkalmaztak, hogy azok után Timmie képtelen egy komplexebb közlési módot megtanulni.

Végzett némi kutatást elvadult gyermekekkel, akik hosszabb időt töltöttek el vad körülmények között – lényegében állat módjára éltek –, és azt tapasztalta, hogy ezek a gyerekek még a civilizációba való visszailleszkedésük után sem voltak képesek néhány durva morgásnál többet kimondani". Úgy tűnik, hogy még ott is, ahol a beszéd pszichológiai és intellektuális adottsága megvan, a korai években megfelelő stimulusok szükségesek ahhoz, hogy ez képességgé fejlődjön.

Miss Fellowes kétségbeesetten reménykedett abban, hogy Timmie meghazudtolja őt – meg Dr. McIntyre-t –, és bebizonyítja mindenki előtt, hogy ő bizony ember. Mert mi más különbözteti meg az emberi lényt az állattól, ha nem a beszéd képessége?

– Tej – mutatta. – Egy pohár tej. Timmie mintha az éhség-hangsort hallatta volna.

– Igen. Éhes. Kérsz egy kis tejet? Semmi válasz. Mással próbálkozott.

– Timmie... te. Te... Timmie. – Mutatta is, hogy segítsen neki.

Timmie az ujját figyelte, de nem szólt semmit.

– Jár.

– Eszik.

– Nevet.

– Én... Miss Fellowes. Te... Timmie.

Sehol semmi.

Reménytelen, gondolta Miss Fellowes keserűen. Reménytelen, reménytelen, reménytelen.

– Beszél?

– Iszik?

– Eszik?

– Nevet?

– Eehíh – mondta Timmie hirtelen.

Miss Fellowes annyira meglepődött, hogy majdnem leejtette a tálat, amiben az ételt készítette elő neki.

– Mondd még egyszer!

– Eehíh.

– Ugyanaz a hang. Nem a legtisztább. Az utolsó mássalhangzót egyszer sem hallotta tisztán. Mégis, ez a szituációhoz illő helyes hang. Feléje nyújtotta a tálat, de olyan magasan, hogy ne érhesse el.

– Eehíh! – mondta megint, de jóval határozottabban.

– Eszik? – kérdezte tőle. – Enni szeretnél?

– Eehíh! – hangzott most már türelmetlenül.

– Tessék – egyezett bele Miss Fellowes. – Eszik, igen Timmie. Eszik!

– Eehíh! – mondta elégedetten, és villát ragadva vadul nekilátott.

– Finom? – kérdezte, amikor Timmie befejezte. – Ízlett az étel?

De ez már túl sok neki. Mégsem fogja feladni. Ha egy szót talált, találni fog többet is. Kell lennie többnek is.

– Timmie – mutatott rá.

– Mmm-mmm – dünnyögte a fiú.

Vajon azt akarta mondani, hogy "Timmie?"

– Timmie eszik még? Eszik? – Rámutatott, majd a szájára, és úgy csinált, mintha az ételt rágná. Timmie ránézett, de nem szólt semmit. Miért is szólna? Hiszen már nem éhes.

De azt tudja, hogy ő Timmie. Vagy nem?

– Timmie – ismételte, és megint rámutatott.

– Mmm-mmm – mormogta, és a mellére csapott.

Most már semmi kétség. Hirtelen elöntötte valami mérhetetlen... büszkeség? Öröm? Csodálat? Mind a három. Miss Fellowes egy pillanatra azt hitte, elsírja magát.

Azután az intercomhoz rohant.

– Dr. Hoskins! Idejönne, kérem? És nem ártana, ha Dr. McIntyre-t is magával hozná.

– Itt megint Bruce Mannheim, Dr. Hoskins.

Hoskins úgy bámult a kezében tartott telefonra, mintha az kígyóvá változott volna. Alig két hét alatt ez a harmadik hívása. De megpróbált kedélyesnek tűnni.

– Igen, Mr. Mannheim! Örülök, hogy újra hallom!

– Csak azt szeretném mondani, hogy a tanácsadó testületemmel igen barátságos légkörben alaposan megbeszéltük a múltkori találkozónk eredményeit.

– Igen? – érdeklődött Hoskins nem túl kedélyesen. Ő nem találta azt a beszélgetést olyan barátságosnak, mint Mannheim. Sokkal inkább feszültnek, erőszakosnak és általában véve gyalázatosnak.

– Elmondtam nekik, hogy ön igen kielégítő válaszokat adott előzetes tájékozódásunkra.

– Ezt örömmel hallom.

– Arra a döntésre jutottunk, hogy pillanatnyilag nem lépünk akcióba a Neander-völgyi gyermek érdekében, de figyelemmel kísérjük a munkájukat mindaddig, amíg teljes képet nem kapunk. A jövő héten ismét meg fogom önt keresni további kérdéseimmel. Csak azt szerettem volna, hogy tudomása legyen róla.

– Ah – lehelte Hoskins. – Köszönöm, hogy a tudomásomra hozta, Mr. Mannheim.

Lehunyta a szemét és lassan, mélyeket lélegzett.

(Nagyon szépen köszönöm, Mr. Mannheim. Milyen kedves öntől, hogy pillanatnyilag megengedi, hogy folytassuk a munkánkat. Legalábbis amíg befejezi e munka mibenlétének tanulmányozását. Köszönöm. Nagyon, nagyon köszönöm.)

Csodás nap volt az Miss Fellowes életében, amelyiken Timmie kiejtette az első angol szót. De az utána következők már nem tűntek olyan csodálatosnak.

A problémát az jelentette, hogy Timmie nem csupán a gondjaira bízott gyermek, hanem egy kísérletsorozat alanya is. A világ minden tájáról tudósok versengtek a kiváltságért, hogy tanulmányozhassák őt. Dr. Jacobs és Dr. McIntyre csupán a kezdete volt annak a hullámnak, ami őket követte.

Természetesen Jacobs és McIntyre továbbra is odajártak. Annyiból szerencsésebbek voltak, hogy mivel ők vethették a gyermekre az első pillantást, prioritásukat a többiek elismerték. De azt is tudták, hogy nem sajátíthatják ki maguknak teljesen. Antropológusok, pszichológusok, kultúrtörténészek hordái kopogtattak az ajtón, és vártak bebocsátásra. És mindegyikük külön napirenddel szolgált a kis Neander-völgyi gyermek számára.

Az a tény, hogy Timmie tud angolul beszélni, még inkább kíváncsivá tette őket. Némelyikük egyenesen letelepedett a gyermek elé, és mindenféle kérdéseket tett fel neki a paleolitikus korra vonatkozóan.

– Milyen vadállatokra vadászott a törzsed?

– Milyenek voltak a vallási hiedelmeitek?

– Évszakonként keltetek vándorútra?

– Történtek összetűzések a törzsek között?

– Milyen ellentétek voltat a te alfajod és a másikak között?

Timmie volt az egyetlen hiteles forrás. A tudósok meg tele olyan kérdésekkel, amikre a választ egyedül csak Timmie tudta. Mondd el! Mondd el! Mondd el! Mindent tudni akarunk a népedről...

a rokonsági kapcsolataitokról...

a totemállataitokról...

a nyelvjárásaitokról...

a csillagászati világképetekről...

a technikai fejlettségetekről...

Természetesen ezeket az izgalmas kérdéseket senki sem tette fel Timmie-nek, mert bár Timmie angol tudása napról napra gyarapodott, pillanatnyilag csak annyira bonyolult mondatokat tudott mondani, mint: "Timmie eszik" és "Sok ember elmegy".

Meg aztán Timmie szavait egyedül Miss Fellowes volt képes maradéktalanul megérteni. A többiek számára, még ha mindennapos vendégek voltak is, azok a hangsorok annyira sem voltak felismerhetőek, hogy annak egyáltalán jelentést legyenek képesek tulajdonítani. A Neander-völgyiek beszédkészségéről eredetileg alkotott vélemények igaznak bizonyultak, ha csak részben is: habár a Neander-völgyiek nyilvánvalóan rendelkeztek a beszédhez szükséges intelligenciával, anatómiailag képesek voltak értelmes szavak kiejtésére, a nyelvük és a gégefőjük fejletlen volt ahhoz, hogy a modern nyelvekben alkalmazott hangokat is képezni tudják. Timmie legalábbis képtelen rá. Olykor még Miss Fellowes-nak is problémát jelentett kihámozni, hogy mit is akar mondani.

Hiábavaló próbálkozásnak bizonyult mindenki számára, akik megpróbálták kérdéseikkel ostromolni a gyermeket. És mindezt Timmie megrendítő elszigeteltsége csak fokozta. Most is, hogy elkezdett megtanulni kommunikálni a fogvatartóival – Miss Fellowes nem tudott szabadulni ettől a kifejezéstől, igenis, ők a fiú fogvatartói –, borzalmas erőfeszítésébe került még az is, hogy azzal megértesse magát, aki legalább részben felfogja beszédét.

Milyen magányos lehet! – gondolta.

És mennyire összezavarja és megrémíti az a cirkusz, amit nap mint nap rendeznek körülötte!

Minden tőle telhetőt megtett, hogy megvédje. Nem fogadhatta el azt a nézőpontot, hogy amibe belekeveredett, az egyszerűen csak egy tudományos kísérlet. Nyilván az; csakhogy egy apró, boldogtalan gyermek áll a középpontjában; és ő nem bánhat úgy vele, mint egy kísérleti alannyal.

A pszichológusok különleges étrendet írtak elő számára. Játékokat terveztek a részére. Folyton vért vettek tőle, röntgenfelvételeket készítettek róla és tincseket vagdostak ki a hajából. Miss Fellowes megtanította néhány dallamra és altatódalra. Számos fárasztó és kimerítő tesztet végeztek el vele, hogy megállapítsák, mennyire koordináltak a reflexei, milyen éles a látása, a hallása, milyen fejlett az intuitív intelligenciája. Az ilyen foglalkozások után Miss Fellowes ölbe vette, és addig ringatta, amíg el nem aludt.

És egyre több és több időt akartak eltölteni vele.

Szigorúan korlátozni akarta a napi vizsgálatok idejét. Ha nem is mindig, a legtöbbször sikerrel járt. A látogató tudósok nyilván emberevő szörnyetegnek, a tudás kerékvetőjének, konok, oktalan asszonynak tartották. De Miss Fellowes nem bánta. Gondoljanak csak, amit akarnak: Timmie érdeke a fontos, nem az övék.

Hoskins-szal való kapcsolata amolyan szövetséghez lett fogható. Minden nap lejött a babaházba. Miss Fellowes számára nyilvánvalónak tűnt, minden alkalmat kihasznál, hogy megszökhessen a Sztázistechnológia Ltd. igazgatói teendői elől, és szentimentális látogatást tegyen a gyermeknél, aki miatt ez az egész felhajtás van; ugyanakkor úgy is érezte, hogy élvezi az ő társaságát is.

(Mostanra megtudott róla néhány dolgot. Kidolgozott egy módszert, amivel elemezni tudják a múltba hatoló mezonsugár visszaverődéseit; ő volt a sztázis egyik feltalálója. Rideg, olykor üzleties modora csak arra való, hogy mögéje rejtse alapjában kedves természetét, amit mások olyannyira szeretnek kihasználni. És igen, ó igen: házas, és határozottan boldog.)

Egy nap Hoskins éppen olyankor ment le hozzájuk, amikor Miss Fellowes éppen kitört.

Rossz nap volt, nagyon rossz. Egy kaliforniai fiziológus csoport valamilyen, Timmie csontozatával és medence-felépítésével kapcsolatos kísérletsorozatot kívánt végrehajtani, mégpedig azonnal. A tesztet hideg fémrudakkal és rengeteg nyomkodással, húzogatással és csavarással végezték. Timmie-nek nem sok kedve volt ahhoz, hogy hagyja magát mindenféle fémrudakkal döfködni. Miss Fellowes egy ideig figyelte őket, s mikor látta, hogy a gyerekkel úgy bánnak, mint valami laboratóriumi állattal, gyilkolni támadt kedve.

– Elég! – kiáltotta végül. – Kifelé! Kifelé! Azok csak tátogtak, és bámultak rá.

– Azt mondtam, kifelé! Vége a játéknak! A gyerek fáradt, maguk a lábát csavargatják, meg a hátát nyomkodják. Nem látják, hogy sír? Kifelé! Kifelé!

– De Miss Fellowes...

Elkezdte összeszedegetni a szerszámaikat. Gyorsan kikapkodták a kezéből. Az ajtóra mutatott. Egymás között morogva kioldalogtak.

Bősz tekintettel nézett utánuk, s miközben Timmie zokogva állt mellette, azon gondolkodott, miféle tűrhetetlen ötlettel fognak még előállni. Akkor vette észre, hogy Hoskins ott van.

– Valami baj van? – kérdezte.

– Bizony van – pillantott rá haragosan.

Timmie felé fordult, és amikor intett neki, a fiú odaszaladt hozzá, belekapaszkodott és átölelte. Hallotta, hogy a gyermek valamit suttog, igen halkan, de nem tudta kivenni, mit akar. Magához szorította.

– Nem látszik túl boldognak – mondta Hoskins komolyan.

– Ön az volna az ő helyében? Minden nap zaklatják valamivel, ma vérvétellel, holnap a tesztjeikkel meg mit tudom én, mikkel. Láthatta, most is mit csináltak vele – azt akarták megállapítani, hogyan csatlakozik a lába a testéhez, és milyen a formája. Az étrendjét is megváltoztatták. Azzal a szintetikus étellel, amit Jacobs rendelt neki, egy malacot sem etetnék meg.

– Dr. Jacobs azt mondta, attól megerősödik a szervezete, hogy jobban el tudja viselni...

– Elviselni, mit? Még több tesztet?

– Ne feledkezzen el arról, Miss Fellowes, hogy ennek a projektnek az az elsődleges célja, hogy mindent megtudjunk, amit csak lehetséges...

– Én nem feledkezem el róla, doktor. Ön pedig ne feledje el azt, hogy nem hörcsöggel vagy tengeri malaccal van dolgunk, hanem egy valóságos embergyerekkel.

– Ezt senki sem tagadja – tiltakozott Hoskins –, de... Megint félbeszakította:

– Csakhogy nem veszi figyelembe, hogy mi is ő valójában, hogy egy emberi lény, egy gyermek. Azt kell hinnem, hogy az ön szemében nem több, mint egy overallba bújtatott kismajom, és azt hiszi, hogy...

– Mi nem hisszük azt...

– De igen! De igen! Emellett kitartok. Ön azt mondta, Timmie lesz az, aki megismerteti a Társaság nevét a világgal. Ha ezért köszönetet vár, akkor távol kell tartania őket mindaddig, amíg a gyermek nagyobb nem lesz, és fel nem tudja fogni, hogy mit várnak tőle. Amikor így bánnak vele, mindig rémálmai vannak, nem tud aludni, néha órákig sír. Figyelmeztetem – hirtelen dühének tetőfokára ért –, többé nem fogom beengedni őket ide. Nem!

(Észrevette, hogy egyre hangosabban és hangosabban beszél, hogy már szinte üvölt. De nem tehetett róla.) Hoskins bosszúsan pillantott rá.

– Sajnálom – mondta Miss Fellowes egy perc múlva, jóval csendesebben. – Nem akartam ordítozni.

– Megértem a zavarát. Azt is, hogy miért ilyen.

– Köszönöm.

– Dr. Jacobs biztosított arról, hogy a gyermek jó egészségnek örvend, és hogy a kísérlet, aminek alanya, nem károsítja őt.

– Akkor Dr. Jacobs jöjjön le ide, és töltsön el egy éjszakát, akkor majd megváltozik a véleménye – tromfolt

Miss Fellowes. Meglepetést látott Hoskins arcán, és elpirult, mert arra gondolt, hogy félreértette a javaslatot. – Csak hallgassa meg, hogyan sír a sötétben. Figyelje meg, hogy melléje kell bújnom az ágyba, és altatódalokkal kell lecsendesítenem. Nem okoznak neki kárt, Dr. Hoskins? Hogy ennél jobban nem viselte meg a dolog, az annak köszönhető, hogy életének első éveit borzalmas körülmények között élte le, mégis életben maradt valahogy. Ha egy gyermek túl tudja élni a jégkorszak telét, akkor valószínűleg azt is túléli, ha egy csorda fehér köpenyes hideg vasakkal bökdösi. De ez korántsem jelenti azt, hogy ez jót is tesz neki.

– Meg kell beszélnünk a következő csoport kutatási programját.

– Igen, meg. Mindenkit figyelmeztetni kell, hogy Timmie-nek is joga van az emberi bánásmódhoz. Az emberi bánásmódhoz!

Hoskins elmosolyodott. Miss Fellowes kérdő pillantást vetett rá.

– Csak arra gondoltam – mentegetőzött Hoskins –, hogy mennyire megváltozott az első nap óta, amikor annyira dühös volt, amiért becsaptam magát ezzel a Neander-völgyi dologgal. Ki is akart szállni, emlékszik?

– Sosem szállnék ki – rebegte Miss Fellowes halkan.

– "Vele maradok – egy időre", mondta. Pontosan ezekkel a szavakkal: Akkor igen zaklatottnak tűnt. Meg kellett győznöm, hogy egy kisgyermeket fog gondozni, nem valami állatkertbe való kis szörnyet.

Miss Fellowes lesütötte a szemét, és halkan annyit mondott:

– Azt hiszem, az első pillanatban nem egészen értettem...

Lepillantott Timmie-re, aki még mindig ott csüngött rajta. Most már sokkal nyugodtabb volt. Gyengéden megpaskolta a fenekét, és a szobájába küldte játszani. Hoskins figyelte, amint kinyitja az ajtót, és arcán rövid mosoly villan, amint megpillantja a játékokat.

– Szép kis játék-arzenál – intett a fejével.

– Szegény kisgyereknek szüksége van rájuk. Egy az egyetlen, amije van, és segít neki feledtetni a nehéz perceket.

– Persze, persze. Még többet is kaphat. Majd küldök egy igénylőlapot. Mindent, amire úgy gondolja szüksége lehet...

– Szereti Timmie-t, ugye? – kérdezte Miss Fellowes meleg hangon.

– Hogy ne szeretném? Mokány kis kölyök. És bátor.

– Bátor, igen.

– És ön is az, Miss Fellowes.

Erre nem tudott mit válaszolni. Egy percig csak álltak ott egymással szemben. Hoskins úgy tűnt, most nem viselte az álarcát: Miss Fellowes látta, mennyire megviselt.

– Nagyon fáradtnak látszik, Dr. Hoskins – mondta együttérzőn.

– Valóban, Miss Fellowes? – Nevetett, de nem túl meggyőzőn. – Akkor most sokkal életszerűbb vagyok, nem?

– Van valami probléma tán, amiről nekem is tudnom kell?

– Probléma? – kapta fel a fejét Hoskins kíváncsian. – Nem, nem az nincs. Miből gondolja, hogy van? Megerőltető a munkám, ennyi az egész. Nem csak mert túl komplex, ugye érti? Nem kedvelem a komplex dolgokat. De nem ez az, amit a legszívesebben csinálok. Ha ennek vége lesz, és visszamehetek a laboratóriumomba... – megrázta a fejét. – Hát sem itt, sem ott... Tudomásul vettem a panaszait, Miss Fellowes. Megnézzük, mit tudunk módosítani Timmie időbeosztásán. Amíg legálisan van rá módunk, addig mindent meg kell tudnunk róla, amit csak lehet. Azt hiszem, tudja, mire gondolok.

– Igen, tudom – válaszolta Miss Fellowes már-már szárazon.

4. közjáték - A Harcolók Társasága

Hajnalodott, az ég halottszürkévé vált, és az erős szél egyszerre két irányból is fújt. A hold fehér sarlója úgy függött az égen, mint egy lebegő csontkés. A Harcolók Társasága már készen állt, hogy az ösvényen leereszkedjen a völgybe, az oltárhoz, ahol a három folyó találkozik.

Sokat Tudó a távolból figyelte őket, és azt kívánta, bárcsak velük mehetne.

Ezek a férfiak mindig valami érdekeset csinálnak, különösen a fiatalabbak, akik tele vannak életerővel. Az öregek, mint Ezüst Felhő, Bűzös Bivaly meg Oroszlánként Küzdő csak parancsolgatnak, de a fiatalok – mint Farkasok Fája vagy Sziklás Hegy, Tüzes Szem, Madarat Fogó és még három-négy fiatal – azok, akik valójában csinálnak is valamit. Nekik igazán mozgalmas életük van, gondolta Sokat Tudó irigykedvé.

Amikor vadászni kellett, ők voltak a Vadászók Társasága. Kiélezték lándzsájuk hegyét, csuklójukra farkasbőr csíkot kötöttek, hogy gyorsan tudjanak futni, és bátrakká váljanak. Úgy mentek a mamutra, hogy a magas sziklákról lepték meg, vagy ha elkóborolt rinocéroszra leltek, addig szurkálták, amíg fel nem bukott, vagy indára kötött kődarabot vetettek a rénszarvas után abban a reményben, hogy attól összeakad a lába, és akkor megölhetik. S amikor a zsákmánnyal visszatértek a táborba, énekkel, tánccal ünnepelték győzelmüket, és mindenki velük örvendezett, a nevüket kiáltozták és dicsérték őket, ők kapták a megsült húsból az első darabokat, a szívet, az agyvelőt meg a finomabb részeket.

És amikor valaki áthágta a törvényt, vagy egy törzsfőnök a végét járta, és át kellett küldeni a másik világba, ó lettek a Gyilkolók Társasága. Felöltötték maszkjaikat, medvebundáikat, elővették az elefántcsont kést, és áldozatukkal elvonultak olyan messzire, hogy a törzsbeliek ne lássák őket, majd megtették, amit meg kellett tenniük. Azután csendben visszatértek, egymás nyomában lépkedtek, s halkan énekelték a Másik Világ Dalát, amit csak a Gyilkolók Társasága tagjai énekelhettek.

És amikor ellenség settenkedik a közelben, ugyancsak belőlük lesz a Harcolók Társasága, kék csíkokat festenek a vállukra, vöröseket a csípőjükre, és felöltik a sárga oroszlánbőrt. Most is éppen ezt teszik, és Sokat Tudó mérhetetlenül irigyli őket emiatt. A férfiak meztelenül körbeállnak, és tréfálkoznak, nevetgélnek, amíg az öreg Mamuton Lovagló megkeveri a festéket. A háború az egyetlen alkalom, amikor a törzs férfijai kifestik magukat, és olyan régen volt már ilyen, hogy teljesen új festéket kell készíteni. Az pedig időbe telik. De Mamuton Lovagló tudja, hogyan kell megőrölni a színes köveket, azt hogyan kell összekeverni az antilop zsírjával, hogy a festék a bőrre tapadjon. Keresztbe tett lábbal ült, és munkája fölé görnyedt. A Harcolók Társasága pedig csak rá várt. Csontcsövecskéiből kiöntögette a festékport, és egy kőedényben összekeverte a zsírral. Végül elkészült a festék. Mamuton Lovagló átadta a vörös festékes edényt Sziklás Hegynek, a kéket Sudár Antilopnak. A férfiak pedig felsorakoztak a festéshez.

A nevetés és a tréfálkozás egyre hangosabb lett. Az emberek féltek attól, ami rájuk vár: amiatt nevetgéltek olyan sokat. A két öreg rókafarokkal kente fel a festéket, és önmagában már ez is nevetésre ingerelte őket, mert az ecset csiklandozott. A vállcsíkok könnyűek: egy vékony csík a hátra, egy széles csík a mellre és egy Istennő-pötty a torokra ott, ahol az keményen kidudorodik, majd egy másik jel a szív fölé. A nagyobb vidámságot az alsó testrész festése okozta. Egy széles csík került a hasra, közvetlenül a férfi-tag fölé, ez körbefutott a csípőn és a fenék búbján. Azután két vékony csík következett a combokra, közvetlenül a férfi-tag alatt; végül, ami a legnagyobb derültséget keltette, az Istennő csíkja rákerült a férfiszervre, végül pedig a két pötty, ami az alatt foglalt helyet. Sziklás Hegy látható élvezettel végezte munkáját, amit a férfiak elviselhetetlenül csiklandósnak ítéltek. Legalábbis úgy tettek, mintha az volna.

Gyerünk, gondolta Sokat Tudó. Engem is fessetek be. Nekem ugyan nincsen férfi-tagom, de a csíkokat ráfesthetitek a lágyékomra, a pettyeket meg a melleim csúcsára, az is lesz olyan jó, ha eljön a harc ideje. Mert én legalább olyan jó harcos vagyok, mint ti. Legalább annyira jó.

Már majdnem végeztek. Mindenkit kifestettek, csak a két pingálót nem. Akkor Ifjú Antilop felfestette Sziklás hegyre a felső csíkokat, majd Sziklás Hegy ifjú Antilopra az alsókat; ezután kicserélték a festékes tálakat, és Ifjú Antilop pirosra festette Sziklás Hegyet, Sziklás Hegy pedig kékre Ifjú Antilopot. Azután mindegyikük felkötötte csípőjére az ágyékkötőt, majd az oroszlánbőrt a vállukra, kézbe fogták lándzsájukat, s ezzel készen is álltak a harcra.

Vagyis majdnem. Előbb még Istennő Szolgájának el kell mondania a három medvefej előtt a harci szavakat. Sokat Tudó látta, amint a két fiatal papnő az oltár felé igyekszik a medvekoponyákkal, Istennő Szolgája pedig azt a köpenyt cipeli, amit a harci-áldás elmondásakor szokott viselni.

Sokat Tudó lepillantott a fényes kövekből rakott oltárra. Odalent nem volt senki.

Ez semmit nem jelent, ha a Másikak csak elmentek valahová. Istennő Szolgája azt jelentette, hogy az oltár körül látott lábnyomok frissek voltak, de hát mit ért ő ahhoz! Ő nem vadász. A lábnyomok, amiket látott, lehetnek háromnaposak is. A Másikak már messze járhatnak.

Csak annyi a tennivalójuk, hogy gyorsan lemennek az oltárhoz, és elvégzik a rituálékat, amiket Ezüst Felhő fontosnak tartott. Azután az Emberek megint keletnek fordulnak – eltűnnek innen, és visszatérnek a hideg síkságra, ahol ritkán fordulnak meg a Másikak –, és tovább élik az életüket. Ha valójában nincs szükség arra, hogy a Harcolók Társasága előremenjen és megnézze, nem rejtőznek-e Másikak a kegyhely körül, akkor Ezüst Felhő csak az időt vesztegeti. Az esztendőnek lassan vége lesz. Hamarosan akár minden nap eshet a hó. Az emberek szeretnének már túl lenni az egészen, hogy végre biztonságos helyet találjanak maguknak, ahol átvészelhetik majd a rájuk váró nehéz hónapokat.

De lehet, hogy Istennő Szolgájának igaza van, és valahol a közelben Másikak rejtőznek. Akkor pedig háború lesz, férfiak fognak meghalni, és az is lehet, hogy nem csak férfiak.

Múltnak Őrzője odalépett hozzá, és a fülébe súgva azt mondta:

– Az Istennő mostanában rosszul bánik velünk. Mi azért jöttünk ide, hogy imádkozzunk hozzá. Ő meg először elragadta a fiút, azután meg egyenesen a Másikak közé vezetett minket.

Sokat Tudó vállat vont.

– Én nem láttam Másikakat. Már két napja itt vagyunk, és még senki nem látta őket.

– De itt vannak. Ránk várnak, odalent rejtőznek, készen arra, hogy támadjanak. Én tudom.

– És honnan tudod?

– Megálmodtam – mondta Múltnak Őrzője. – Láthatatlanok, mint a ködből való lények, és oly könnyűek, mint az árnyék. Elő fognak ugrani a földből és megölnek minket.

– Megint egy sötét álom – nevetett fel Sokat Tudó hevesen.

– Megint?

– Az utolsó előtti éjjel Ezüst Felhő azt álmodta, hogy kisfiú volt, és kiment a tengerre, s amikor kijött belőle, minden lépéssel öregebb lett, és néhány hónap alatt elmúlt az egész élete. Az a halál álma volt. Most meg te álmodod, hogy a másikak ránk lesnek.

Múltnak Őrzője bólintott.

– Az Istennő pedig elragadta Csillagtűz Arcút anélkül, hogy jelét adta volna annak, hogy örül az ittlétünknek. Azt hiszem, elmehetnénk innen anélkül, hogy bármilyen szertartást végeznénk ott lent.

– De Ezüst Felhő azt mondta, hogy meg kell csinálnunk.

– Ezüst Felhő ahogy öregszik, úgy lesz egyre gyávább és gyengébb.

Sokat Tudó dühösen fordult a krónikás felé.

– Talán te akarsz lenni a törzsfőnök?

– Én – kérdezte Múltnak Őrzője mosolyogva. – Nem én, Sokat Tudó. Én ugyan nem akarok törzsfőnök lenni. Ha él a földön olyan asszony, aki törzsfőnök szeretne lenni, Sokat Tudó, akkor az te vagy. Én nem szívesen cipelnék ekkora terhet. De én is úgy gondolom, hogy Ezüst Felhőnek hamarosan le kell tennie a botot, a süveget meg a köpenyt.

– Nem.

– Öreg már és gyenge. Látni a szemében a fáradtságot.

– Erős és bölcs – bizonygatta Sokat Tudó, de nem nagy meggyőződéssel.

– Te is tudod, hogy amit mondasz, az nem igaz.

– Azt hiszed, Múltnak Őrzője? Azt hiszed?

– Nyugodj meg, asszony. Ha megütsz, lehajítalak a hegyről.

– Hazugnak neveztél.

– Azt mondtam, olyasmit állítasz, ami nem igaz.

– Az ugyanaz!

– Aki önmagának hazudik, az nem hazug, hanem ostoba.

Te is tudod, én is tudom, és Istennő Szolgája is tudja, hogy Ezüst Felhő már nem alkalmas törzsfőnöknek. Ezt mindegyikünk tudja, és a maga módján ki is mondja. – S amikor az emberek az ilyesmit kezdik felismerni, a Gyilkolók Társasága tudja, mi a feladata.

– Talán így van – tett kitérő választ Sokat Tudó kényelmetlenül.

– Akkor miért véded?

– Mert sajnálom. Nem akarom, hogy meghaljon.

– Milyen gyengéd vagy. De a törzsfőnök tudta, mit kell tennie. Emlékszel még, amikor Fekete Hó volt a Törzsfőnök, és megbetegedett, és zöld epe jött a szájából, s ekkor kiállt az emberek elé, és azt mondta, hogy elérkezett az ő ideje? Nem tétovázott egy percet sem. És ugyanaz volt a helyzet Magas Fával, Ezüst Felhő apjával, amikor én még lány voltam. Te még akkor nem éltél. Magas Fa nagy törzsfőnök volt; de egy nap azt mondta, hogy többé nem lehet törzsfőnök, és azon az éjszakán meg is halt. Ezüst Felhőnek is ez kell legyen a sorsa.

– Még nem. Még nem.

– Még ha a veszélybe visz is minket? Ahogyan minden bizonnyal most is teszi? Hiba volt idejönni. Most is azt mondom, és először is azt mondtam. Miért veszed a védelmedbe? Semmit nem jelent a számodra. Nem is hiszem, hogy kedvelnéd.

– Ha Ezüst Felhő meghal, szerinted ki lehet a törzsfőnök?

– Tüzes Szem, azt hiszem.

– Pontosan. Tüzes Szem! – vigyorgott Sokat Tudó. – Azt mondom, Múltnak Őrzője, hogy inkább maradok a kétbalkezes Ezüst Felhővel, és meghalok a Másikak lándzsájától, mint tíz évet leéljek Tüzes Szem főnöksége alatt!

– Aha! – mondta Múltnak Őrzője. – Már értem. Te a közakarat elé helyezed a saját kis sértődöttségedet – még az életednél is fontosabbnak tartod. Milyen ostoba vagy! Milyen ostoba!

– Mindenképpen azt akarod, hogy megüsselek?

– De hát nem látod...

– Nem – mondta Sokat Tudó. – Nem, egyáltalán nem látom. De elég ebből. Nézz csak oda le!

Amíg vitatkoztak, Istennő Szolgája felkészült a szertartásra, és a Harcolók Társasága megfelelően kifestett férfiai már ott gyülekeztek a fényes kövek körül. Ott álltak az oltár előtt, vállukat egymásnak vetették, és lándzsáikat szorongatva idegesen pillantgattak körbe.

És egyszeriben ott voltak a Másikak. Egy szempillantás alatt teremtek elő a semmiből, pontosan, ahogy Múltnak Őrzője megálmodta.

Honnan kerültek elő? Bizonyára ott gubbasztottak a három folyó egyikét szegélyező bokrokban, de az is lehet, hogy valamilyen mágikus módon maguk is bokornak látszottak, és csak arra vártak, hogy visszaalakuljanak emberré.

Nyolcan, tízen lehettek. Nem, tíznél is többen. Sokat Tudó megpróbálta megszámolni, de már elfogytak az ujjai, a Másikakból meg még mindig volt. A Harcolók Társasága pedig csak kilenc taggal állt velük szemben.

Itt mészárlás lesz. Ezüst Felhő a törzs valamennyi fiatal férfiját a halálba küldte.

– Milyen förtelmesek! – suttogta Múltnak Őrzője rekedten, és megragadva Sokat Tudó karját, úgy megszorította, hogy az belésajdult. – Szörnyetegek! Mint egy rémálomban!

Amikor álmomban megláttam őket, egyáltalán nem voltak ilyen félelmetesek.

– Olyanok, amilyenek – mondta Sokat Tudó. – így néznek ki a Másikak.

– Te már láttad őket, én még nem. Fúj, micsoda lapos képük van! És csupasz a nyakuk. A karjuk, a lábuk – olyan hosszú. Mint a póké!

– Mint a póké, igen.

– Nézd. Nézd!

A törzs többi tagja az egyik magasabb sziklán gyülekezett, onnan figyelte a lenti eseményeket. Sokat Tudó hallotta a közelből Ezüst Felhő nehéz légzését. Egy gyerek felsírt. Az Anyák közül is sírnak néhányan.

Odalent furcsa dolog történt. Mintha táncolnának.

A Harcolók Társasága még mindig egy sorban, vállt vállnak vetve állt az oltár előtt. Nyugtalannak látszottak, de a helyükön maradtak, bár legszívesebben elszaladtak volna.

A Másikak egy vonalban velük szemben felsorakoztak. Úgy húszlépésnyire lehettek. A különös arcú férfiak is vállt vállnak vetve álltak, kezükben hosszú lándzsát tartottak.

De nem támadtak.

A két csoport csak állt egymással szemben, és a kettejüket elválasztó senki földje fölött egymást nézték. Senki nem mozdult. Mintha nem is lélegeznének. Mozdulatlanul álltak, mint a sziklák. Lehetséges, hogy a Másikak is éppen úgy félnek, mint az Emberek? Hogy őket is ugyanolyan irgalmatlan harcosoknak vélik, mint ó a Másikakat? Pedig többen vannak, mint az Emberek. Mégsem történik semmi. Látszólag senki nem akar mozdulni.

Tüzes Szem volt az első, aki megtörte a tétlenséget. Egy lépést tett előre. Egy pillanat elteltével a Harcolók Társasága többi tagja is előbbre lépett. Tüzes Szem fenyegetően megrázta lándzsáját, és mély hangján elkiáltotta magát, hogy beleremegtek a környező hegyek. Hóóóó!

A Másikak egymásra pillantottak és tanácstalannak látszottak. Láthatóan összezavarodtak, nem tudták, mi történik.

Egyik emberük előrelépett; őt is követte az egész sor. Megrázta a lándzsáját.

Hóóóóó.

Hóóóóóó.

Hóóóóóóó.

Sokat Tudó és Múltnak Őrzője csodálkozó pillantást váltott egymással. Azok ott lent nem csinálnak mást, mint ostoba hangokat hallatnak! Vajon így kell kezdődnie egy csatának? Lehet, hogy igen; nem volt benne biztos. De nagy ostobaság ily módon elrendezni a dolgokat.

Lehetséges, hogy az emberek odalent sem voltak biztosak abban, hogy mit kellene csinálni. Azok a harcosok ott lent, ismerte fel Sokat Tudó, még sosem küzdöttek a Másikakkal, mindezidáig nem is találkoztak velük. A törzsből ő volt az egyetlen, aki találkozott egy Másikkal, még ott, a jeges vizű pataknál. És akkor is, a Másik hátat fordított neki, és elszaladt.

Most ezek a Másikak is csak álltak ott, és látszólag aggódva utánozták azokat az ostoba hangokat, amiket a Harcolók Társasága kiabált feléjük. Pedig többen is voltak, és a fegyverük is jobbnak tűnt.

Mién? Vajon a Másikak ennyire gyávák?

Hóóóóó. Hóóóóó. Hóóóóó. Hóóóóó.

– Hallgasd csak őket – kuncogott Sokat Tudó. – Bőgnek, mint a marhák.

Ekkor odalent kis mozgolódás támadt. A Harcolók sorának egyik vége elmozdult, így ó1c most távolabb kerültek az oltártól. A Másikak ugyanígy tettek, s most megint egymással szemben álltak.

Tovább huhogtak. A sorok látszólag cél nélkül változtatgatták a helyüket. Aztán visszaléptek. A lándzsákat a magasba emelték, megrázták, de nem hajították el.

– Félnek egymástól! – mondta Múltnak Őrzője meglepetten.

Hóóóóó. Hóóóóó.

– Mién nem támadnak rájuk? – suttogta Sokat Tudó. – Egyetlen perc alatt lerohanhatnák őket!

Hóóóóó. Hóóóóó.

Mint a baglyok – mondta Múltnak Őrzője.

Ez őrjítő. Ez a lehetetlen helyzet örökké fog tartani. Sokat Tudó nem bírta már elviselni. Odament Mamuton Lovaglóhoz, aki a földön gubbasztott, előtte a két festékes edény. Ledobta magáról a ruháját, mire Mamuton Lovagló kíváncsian pillantott rá.

– Fessél ki – mondta Sokat Tudó.

– De te nem...

– De igen.

Lehajolt a kék festékén, és vigyázva bekente vele a melleit. Azután felvette a pirosat, és nagy háromszöget festett a hasára, majd egy kerek foltot lágyékának fekete bozótjára. Mindenki őt figyelte. Nem bajlódott azzal, hogy megkérje Mamuton Lovaglót, fesse ki a hátát; nem valószínű, hogy megtenné, neki pedig nincs ideje vitatkozni. Nem számít. Nem is áll szándékában hátat fordítani az ellenségnek.

A Másikak! – gondolta magában. Gyávák egytől egyig!

Ezüst Felhő közeledett feléje tétovázva, de béna lába nem hagyta sietni.

– Mit csinálsz, Sokat Tudó?

– Megyek, és megnyerem nektek ezt a csatát – jelentette ki. Azzal magára terítette a bundát, és elindult lefelé az ösvényen az oltár felé.

7. fejezet - Ellenállás

– Lejátszanád még egyszer annak a fattyúnak a hívását, Jerry? – mondta Sam Aickman.

Hoskins behelyezte az adattároló kockát a nyílásba. Az ülésterem falán megjelent Bruce Mannheim képmása, pontosan olyan tisztán, mint a hívás idején Hoskins képernyőjén. Az ernyő jobb alsó sarkában folyamatosan villogó zöld rozetta jelezte, hogy a hívást a hívó tudtával és beleegyezésével rögzítették.

Mannheim egy fiatalos, telt arcú férfi volt, pirospozsgás arcát apró hullámokban a koponyájára lapuló vörös haj koronázta. Jóllehet a szakáll régen kiment a divatból-mostanság már csak az öregek és az egészen fiatalok viselik –, Mannheim rövid, gondosan trimmelt kecskeszakállt és bozontos kis bajuszt viselt.

A gyermeki jogok ismert képviselője igen komolynak és őszintének tetszett. Hoskins némi nyugtalanságot is látni vélt rajta.

– Az a helyzet, Dr. Hoskins, hogy a legutóbbi beszélgetésünk egyáltalán nem bizonyult gyümölcsözőnek – harsogta Mannheim képe az ernyőről –, és én egyszerűen nem fogadom el az ön kijelentését, miszerint a gyermeket megfelelő körülmények között tartják.

– Miért? – kérdezte Hoskins. – Egyszeriben megbízhatatlanná váltam?

– Nem erről van szó, doktor. Nincs okunk kételkedni a szavában. De arra sincs okunk, hogy elfogadjuk, és a tanácsadóim közül néhányan úgy tartják, túl elnéző voltam önnel szemben, amikor megelégedtem a fiú helyzetére vonatkozó kijelentéseivel. Az a baj, hogy nem végeztünk helyszíni szemlét.

– Úgy beszél erről a gyermekről, mint valami titkos fegyverről, Mr. Mannheim.

Mannheim elmosolyodott, de semmi vidámság nem látszott a szürke szemekben.

– Kérem, értse meg, Dr. Hoskins, hogy nagyobb nyomás nehezedik rám a közvélemény felől, mint amennyit mutatok. Az ön nyilatkozatai ellenére nagyon sokan úgy érzik, hogy egy gyermek számára az ilyen hosszú vagy meghatározatlan ideig tartó elzárás kegyetlen büntetésnek minősül.

– Ezt már több esetben megvitattuk – ellenkezett Hoskins. – A gyermek a világon a legjobb bánásmódot kapja, ezt ön is tudja. Huszonnégy órás gondozói felügyelet alatt áll, mindennap orvosi vizsgálaton esik át, és olyan szakszerű étrendet állítottunk össze a számára, aminek a hatása máris csodákat művelt a fizikai állapotával. Bolondok volnánk, ha másként tennénk.

– Természetesen, mindezt már elmondta, de semmiféle bizonyítékkal nem szolgált arra vonatkozóan, hogy a kijelentései igazak. És a levelek, a telefonhívások, amiket naponta kapok az aggódó emberektől...

– Ha nyomás nehezedik önre, Mr. Mannheim – vitatkozott Hoskins fesztelen modorban –, azt egyedül önmagának köszönheti, mert ezt a tüzet elsősorban ön szította, és az emberei nem tesznek mást, mint hogy ezt a tüzet ön ellen fordítják.

– Így kell ezzel beszélni, Jerry fiú! – lelkesedett Charlie McDermott, a kontroller.

– Szerintem még finom is volt vele – toldotta meg Ned Cassiday, akinek a biztonságvédelem volt a legerősebb oldala.

A rögzített beszélgetés az ernyőn tovább folyt.

– ...sem itt, sem ott, Dr. Hoskins. Vissza kell térnünk egy alapvető kérdésre, mégpedig arra, hogy a gyermeket elszakították a családjától, az otthonától...

– Egy Neander-völgyi gyermeket, Mr. Mannheim. A Neander-völgyiek az emberiség egy primitív, nomád faja. Csak feltételezni tudjuk, hogy volt-e egyáltalán otthonuk vagy sem, hogy ismerték-e a szülő-gyermek kapcsolat mibenlétét vagy nem. Annyit azonban tudunk, hogy a gyermeket egy brutális, vad, ellenséges és nyomorúságos világból hoztuk ide, és az a kép, amit ön az itteni körülményeiről oly érzékletesen fest, a pleisztocénben minden bizonnyal karácsonyi üdvözlőlapra illő, idilli körülménynek számítana.

– Azt akarja mondani, hogy a Neander-völgyiek nem többek állatnál? – kérdezte Mannheim. – Hogy a gyermek, akit áthoztak, nem más, mint egy majom, amelyik a hátsó lábain jár?

– Természetesen nem. Egyáltalán nem sugallunk ilyesmit. A Neander-völgyiek primitívek voltak ugyan, de kétségtelenül emberek.

– Mivel ön azt próbálja bizonygatni Dr. Hoskins, hogy a foglyának nincsenek emberi jogai, lévén nem ember, hadd mutassak rá, hogy a tudósok egybehangzó véleménye szerint a homo neanderthaliensis a mi saját fajunknak, a homo sapiensnek egyik alfaja, következésképpen...

– Krisztus a keresztfán! – tört ki Hoskins. – Figyel maga egyáltalán arra, amit mondok? Hányszor kell elismételnem, hogy Timmie ember?

– Timmie? – kérdezte Mannheim.

– A gyermeket Timmie-nek nevezzük, igen. Minden riportban benne van.

Az egyik mellékvonalról Ned Cassiday suttogása hallatszott.

– Ami talán hiba volt. Túlságos azonosulást jelent a gyermekkel. Ha nevet adsz neki, valóságosabbnak tünteted fel a nyilvánosság szemében, és ha valami probléma támadna vele...

– A gyermek is valóságos, Ned – vágta rá Hoskins. – És nem lesz semmi probléma.

A képernyőn Mannheim azt mondta:

– Nagyszerű, doktor. Tehát megegyeztünk, hogy emberről beszélünk. Egy másik alapvető kérdésben sem értünk egyet: ön a saját elhatározásából tartja fogva azt a gyermeket, és ehhez nincs legálisjoga. Ha pontosabban akarom kifejezni magam, ön gyermekrablást követett el.

– Legális jogom? Miféle legális jog? Hol van leírva? Mondja meg, milyen törvényt szegtem meg? Nevezze meg azt a pleisztocén bíróságot, amely előtt meg kell jelennem!

– Az a tény, hogy a pleisztocén embereinek nem volt bíróságuk, még nem jelenti azt, hogy nincsenek jogaik sem – mondta Mannheim mézesmázos hangon. – Talán észrevette, hogy jelen időt használtam e kihalt fajjal kapcsolatban. Most, hogy az időutazás működő valósággá vált, mindent jelen időbe kell tenni. Ha képesek vagyunk beavatkozni egy negyvenezer évvel ezelőtti család belső életébe, akkor ki kell terjesztenünk rájuk azokat a jogokat is, amiket saját társadalmunkban elidegeníthetetleneknek tartunk. Ugye azt nem állítja, hogy a Sztázistechnológia Ltd.-nek joga van ahhoz, hogy egy kortárs brazil, zairei vagy indonéziai faluból elragadjon egy gyermeket, pusztán azért, hogy...

– Ez egy igen nagy jelentőségű és különleges tudományos kísérlet, Mr. Mannheim – vetette közbe Hoskins gyorsan.

– Azt hiszem, nem figyel rám, Dr. Hoskins. Én nem indítékokról beszélek, hanem egyszerűen törvényességről. Csupán egy tudományos kutatás kedvéért nem mehet el egyetlen törzsi kultúra szintjén élő primitív faluba sem, hogy onnan a szülei és a társai érzéseire való tekintet nélkül elhozzon egy gyermeket, csak azért, mert az antropológusok meg akarják vizsgálni.

– Természetesen, nem.

– De a múltbeli törzsi kultúrákkal kapcsolatban mindezt fairjátéknak tartja?

– Nincs hasonlóság – közölte Hoskins. – A múlt egy csukott könyv. A felügyeletünk alatt álló gyermek már régen meghalt, Mr. Mannheim, mintegy negyvenezer évvel ezelőtt.

Ned Cassiday hevesen megrázta a fejét. Hoskins csodálkozott, amiért Cassiday láthatóan meglepődik az újdonságnak számító érvelésen.

– Értem – gúnyolódott Mannheim. – A gyermek halott, de huszonnégy órás gondozói felügyeletre van szüksége? Hagyja ezt, Dr. Hoskins. Az ön érvelése teljesen abszurd. Az időutazás korában a "halál" és az "élet' közti ősi különbségeknek már nem ugyanaz az értéke. Ön kinyitotta azt a bizonyos könyvet, de a saját akaratából már nem csukhatja be. Akár tetszik, akár nem, egy ellentmondásokkal teli korban élünk. Egy olyan gyermeknek, aki ugyanúgy él, mint ön vagy én, és aki mindkettőnk véleménye szerint ember, ugyanolyan bánásmód jár, mint bármelyik gyermeknek. És ezzel visszajutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy milyen bánásmódban van része, amíg köztünk él. Nevezzük egy gyermekrablás áldozatának vagy egy tudományos kísérlet alanyának vagy egy, az akaratán kívül a mi korunkba került látogatónak, vagy akármilyen szemantikai csűrést-csavarást talál is ki rá, a lényeg az, hogy ön a saját elhatározásából és anélkül, hogy az érintettekkel ezt megbeszélte volna, kimozdított egy gyermeket a környezetéből, és most egy szűk, zárt helyiségben fogva tartja. Muszáj folyton körben járnunk? A végeredmény egy és ugyanaz. És ön is tudja, mi az. Az ügyre vonatkozó tetemes közvéleményt képviselem, és bizonyosságot szeretnék szerezni arra vonatkozóan, hogy annak a szerencsétlen gyermeknek a jogai megfelelően biztosítva vannak-e?

– Felfigyeltem, hogy a "szerencsétlen" jelzőt használta. Már számtalanszor kihangsúlyoztam, hogy a gyermek...

– Rendben van. Visszavonom a jelzőt, ha ez annyira zavarja. Állításaim többi részét azonban fenntartom.

– Valójában mit is kíván tőlem, Mr. Mannheim? –kérdezte Hoskins és egyáltalán nem palástolta, hogy fogytán már a türelme.

– Mondtam már. Helyszíni szemlét akarok. Magam szeretnék meggyőződni a gyermek létfeltételeiről.

Az ernyőn Hoskins egy pillanatra behunyta a szemét.

– És emellett természetesen kitart. Semmi nem tántoríthatja el attól, hogy személyesen ellenőrizze a dolgokat?

– Tudja a választ.

– Nos, meg kell tagadnom, Mr. Mannheim. Kizárólag képzett tudósokat engedhetünk Timmie közelébe, önnek pedig tudomásom szerint nincsen képesítése. Össze kell hívnom a saját tanácsadó testületemet, hogy ezt megbeszéljem velük. Köszönöm, hogy hívott, Mr. Mannheim. Örömömre szolgált, hogy beszélhettem önnel.

Az ernyő elsötétült.

Hoskins körbepillantott a szobában.

– Nos? Ez van. Már tudják, mi a probléma. Olyan, mint egy bulldog, amelyik a szájában tartja a nadrágomat. Nem fog tágítani, akárhogy is próbálom lerázni.

– És ha mégis sikerülne – vette át a szót Ned Cassiday, újból rád támadna, de ezúttal a fogait is belevájná a lábadba, nem csak a nadrágodat kapná el.

– Hogy érted ezt, Ned?

– Úgy, hogy meg kell engednünk neki a helyszíni vizsgálatot. Jóakaratunk jeléül.

– Ez a megfontolt, hivatalos véleményed?

– Hetekre bebörtönözted ezt a fiút, nem? – bólintott Cassiday. – Mannheim felhív, te kitérő választ adsz neki, ő megint felhív, és újabb érvekkel támad rád, és így tovább, és így tovább. Ez nem mehet így őrökké. Ugyanolyan konok, mint te, a különbség csak az, hogy az ő konoksága egy fontos ügy melletti látszólagos elkötelezettséget szolgál, míg a tiéd a szándékos halogatást. Ugye, ez az első eset, hogy belépési engedélyt kér a babaházba?

– Úgy van – válaszolta Hoskins.

– Érted már? Mindig újabb ötlettel áll elő, és számíthatsz rá, hogy újból interjút kell adnod Candide Deveney-nek a szubéterin. Mannheim valószínűleg máris értesítette a nyilvánosságot arról, hogy itt valami borzalmas dolgot rejtegetünk. Engedjük be, hadd nézze meg magának a kiskölyköt. Legalább egy időre elhallgattatjuk, és talán nyerünk annyi időt, hogy befejezhetjük a projektet.

Sam Aickman a fejét rázta.

– Nem hiszem, hogy volna okunk elviselni a szemünkben egy ekkora szálkát, Ned. Ha bezárva és leláncolva tartanánk a kölyköt, akkor talán – ha csak egy nyomorult kis csontkollekció volna, aki egész nap üvöltözik –, de a gyerek nagyon jól van. Szedett is magára pár dekát, ahogy hallom angolul is megtanult néhány szót – még sosem volt ilyen jó dolga, és ez Mannheim előtt is nyilvánvaló.

– Pontosan – helyeselt Cassiday. – Nincs rejtegetni valónk. Épp ezért miért ne adnánk meg a lehetőséget Mannheimnek, hogy megnézze, amit akar?

– Jó ötlet – bosszankodott Hoskins. Körbepillantott a szobában. – Szeretném a véleményüket hallani. Meghívjuk Mr. Mannheimet, hogy nézze meg Timmie-t, vagy ne?

– Én azt mondom, hogy a pokolba vele – tiltakozott Sam Aickman. – Ez az ember maga a pestis. Nem látok rá semmi okot, hogy beengedjük ide.

– Én Neddel tartok – mondta Frank Bruton. – Hadd jöjjön, essünk túl rajta.

– Az kockázatos – tétovázott Charlie McDermott. – Ha egyszer itt áll az ajtóban, nem fog ennyivel megelégedni. Ahogyan Ned mondja, mindig valami új trükkel jön elő. Ha beengedjük a gyerekhez, attól még nem fog leszállni rólunk, csak még jobban megkeseríti az életünket. Végül is nemet mondok.

– És te, Elena? – fordult Hoskins Elena Saddler, az anyagbeszerző felé.

– Én amondó vagyok, hadd jöjjön. Ahogyan Ned mondta, nincsen rejtegetni valónk. Nem hagyhatjuk, hogy ez az ember bemocskoljon bennünket. Ha idejön, az ő szava fog szemben állni a miénkkel, nekünk pedig vannak felvételeink, amikkel bizonyíthatjuk a nyilvánosság előtt, hogy igazunk van.

Hoskins savanyúan bólintott.

– Kettő mellette, kettő ellene. Szóval nekem kell eldöntenem. – Rendben van. Legyen. Megmondom Mannheimnek, hogy jöhet.

– Jerry, biztos vagy benne, hogy akarod... – kezdte Aickman.

– Igen – válaszolta Hoskins. – Nekem is annyira hiányzik, mint neked. Én sem akarom, hogy akár egy percig is itt szimatolgasson. Ez az ember maga a pestis, ahogyan mondtad. És pontosan ez az, ami miatt be kell engednünk. Nézze csak meg, hogy Timmie milyen jó kezekben van. Beszéljen csak Miss Fellowes-szal, és győződjön meg róla, hogy nincs itt semmiféle visszaélés. Egyetértek Neddel, hogy a látogatás majd befogja a száját. Ha pedig nem, akkor sem leszünk rosszabb helyzetben, mint most vagyunk; tovább fog huhogni, agitálni, mi pedig tovább fogjuk tagadni a vádjait. De ha egyszerűen visszautasítjuk, újabb lehetetlen vádakat akaszt a nyakunkba, és csak Isten a megmondhatója, még mivel kell szembenéznünk. Az a véleményem tehát, hogy vessünk oda egy csontot a bulldognak. Akkor még lehet esélyünk vele szemben, máskülönben elveszünk. Mannheim megkapja a meghívót. Az ülést bezárom.

Miss Fellowes éppen Timmie-t fürdette, amikor a másik szobában megszólalt az intercom. Bosszantotta, amiért munkáját félbeszakították. A kádban ülő fiúra pillantott. A fürdés már nem volt tortúra számára. Sokkal inkább amolyan sport: már alig várta. Az érzés, hogy félig belemerülve fekszik a meleg vízben, többé nem jelentett fenyegetést a szemében. Sokkal inkább csodálatos érzéssel töltötte el, nemcsak a meleg víz érintése, de az is, hogy a végén rózsaszínű bőrrel, tisztán és illatosan szállhatott ki belőle. És persze az a kis pancsolás is tetszett neki. Minél több időt tölt el itt, annál inkább hasonlít egy modern kisgyerekre, gondolta Miss Fellowes.

Mégsem tetszett neki az ötlet, hogy magára hagyja a fiút a kádban. Nem mintha attól félne, hogy belefullad. Az ilyen korú kisgyerekek sosem fulladnak bele a fürdővízbe, Timmie pedig éppen elég egészséges ahhoz, hogy tudjon magára vigyázni. De ha úgy dönt, hogy kiszáll a kádból, és valahogyan megcsúszik...

– Azonnal visszajövök – nyugtatta Timmie-t. – Maradj a kádban, oké?

Timmie bólintott.

– Maradj a kádban! A kádban. Megértetted?

– Igen, Miss Fellowes.

A világon senki nem értette volna meg, hogy a fiú azt mondta "Igen, Miss Fellowes". Senki, csak Miss Fellowes.

Kissé nyugtalanul szaladt át a másik szobába, majd beleszólt az intercomba:

– Ki keres?

– Itt Dr. Hoskins, Miss Fellowes. Szeretném tudni, hogy Timmie tud-e még egy látogatót fogadni ma délután?

– Ma délutánra szabadidőt terveztünk neki. Éppen most fürdetem. Fürdés után sosem fogad látogatót.

– Igen tudom. De ez egy különleges eset.

Miss Fellowes a fürdőszoba felé fülelt. Timmie önfeledten pancsolt, nyilván jól érezte magát. Hallotta a fiú önfeledt kacagását.

– Mindegyik különleges eset volt, nem, Dr. Hoskins? – kérdezte szemrehányóan.

– De ez tényleg rendkívüli eset, Miss Fellowes.

– Én inkább nemet mondanék. Timmie-nek is joga van egy kis szabadidőhöz, mint akárki másnak. És ha nem bánja, Dr. Hoskins, most inkább visszamennék a fürdőszobába, mielőtt...

– A látogató Bruce Mannheim, Miss Fellowes.

– Micsoda?

– Ugye ön is tisztában van vele, hogy Bruce Mannheim attól a pillanattól fogva, hogy bejelentettük Timmie ittlétét a szokásos stílusában alaptalan vádakkal gyanúsítgat minket?

– Igen, persze – hebegte Miss Fellowes. De valójában alig figyelt.

– Nos, háromnaponként felhív, és rámzúdítja a fenyegetéseit. Végül megkérdeztem tőle, hogy mit akar, mire kibökte, hogy helyszíni szemlét. Ezt a kifejezést használta: "helyszíni szemle". Timmie-re kíváncsi. Mintha valamilyen titkos fegyvertárat rejtegetnénk itt. Mi sem rajongunk érte, de az igazgatósági ülés úgy döntött, hogy kevesebb bajjal jár, ha beengedjük. Az az érzésem, hogy nincs más választásunk, Miss Fellowes. Be kell engednünk.

– Ma?

– Úgy két óra múlva. Igen állhatatos ember.

– Miért nem ad egy kis gondolkodási időt?

– Adnék, ha tudnék, Miss Fellowes. De amikor azt mondtam Mannheimnek, hogy jöhet, azzal lepett meg, hogy most azonnal akar. És amikor azt mondtam, hogy az nem volna szerencsés, megint gyanúsítgatni és vádolni kezdett. Azt hiszem arra célzott, hogy az időt akarjuk húzni, hogy elrejthessük Timmie horzsolásait vagy valami hasonló őrültséget. Mindenesetre azt is mondta, hogy amikor holnap a havi ülés előtt az igazgatótanács elé áll, be szeretne számolni Timmie állapotáról, ezért aztán... – Hoskins hagyta elhalni a hangját. – Tudom, hogy kevés az időnk. Kérem, ne nehezítse meg a dolgomat, Miss Fellowes. Kérem.

Hirtelen megsajnálta a férfit. Szegény kimerült ember itt őrlődik egy fáradhatatlan politikai agitátor és egy harapós, szörnyeteg dadus között.

– Rendben van, Dr. Hoskins – egyezett bele –, Csak most az egyszer. Addig megpróbálom eltüntetni Timmie zúzódásait, meg minden.

Hoskins a képernyőn még mindig hálálkodott, amikor ő már újra a fürdőszobában volt. Timmie éppen ádáz tengeri csatát vívott egy zöld műanyag kacsával és egy vörös tengeri szörnnyel. Úgy tűnt, a kacsa áll nyerésre.

– Társaságot kapunk ma délután – panaszkodott a fiúnak. Majd szétrobbant a méregtől. – Egy bácsi jön ide, hogy megnézzen minket. Hogy lássa, mennyire rosszul bánunk veled. Rosszul bánunk?

Timmie kérdő pillantást vetett rá. A szókincse még nem terjedt ilyen magasságokba. Miss Fellowes nem is remélte, hogy megérti.

– Ki jön? – kérdezte Timmie.

– Egy férfi – válaszolta Miss Fellowes. –Egy látogató. Timmie bólintott.

– Jó látogató?

– Reméljük. Gyere, ideje kiszállni és megszárítkozni.

– Még fürdök! Még fürdök!

– Majd holnap. Most gyere, Timmie!

Vonakodva kikászálódott a kádból. Miss Fellowes gyorsan megtörölte, közben alaposan átvizsgálta. Nem, nem látszanak a "korbácsütések nyomai." Semmi sérülés. A fiú igen j6 kondícióban van. Különösen, ha összehasonlítja azzal a koszos, ápolatlan, csupa seb kis kölyökkel, aki azon az első éjszakán egy halom föld, hangyák, fűcsomók és egyéb szemét közül kikászálódott a Sztázistechnológia szkópjából. Timmie majd kicsattant az egészségtől. Azóta fel is szedett néhány kilót; a karcolásai behegedtek, és már a helyük is eltűnt; a haját gondosan levágták, a körmeit úgyszintén. Bruce Mannheim csak keresgéljen rajta nyomokat! Próbálja meg!

Timmie-t fürdés után rendszerint pizsamába szokta bújtatni, de most más a helyzet, mert a látogató, akit várnak, egy igen különleges vendég. A formaruhát adta rá: a bíborvörös overallt piros gombokkal.

Timmie elvigyorodott, amikor meglátta. Ez volt a kedvenc ruhája.

– Most pedig azt hiszem, jólesne egy kis harapnivaló, mielőtt a vendég megérkezik. Mit szólsz hozzá, Timmie? – Még mindig reszketett a dühtől.

Bruce Mannheim, gondolta. A minden lében kanál. A bajkeverő. A gyerekek jogvédője, ahogy magát nevezi. Ki nevezte magát valaha is valami jogvédőjének? Egy professzionális agitátor, ez ő, semmi más. A közutálat tárgya.

– Miss Fellowes? – hallatszott megint Hoskins hangja az intercomból.

– Mi a helyzet, doktor? Mr. Mannheimnek még legalább fél órát várnia kell.

– Korán jött. Ő már csak ilyen. – A hangjából némi zavartság érződött. – Attól tartok, hozott magával valakit, akiről eddig nem tett említést.

– Két látogató túl sok – tiltakozott Miss Fellowes határozottan.

– Tudom, tudom. Kérem, Miss Fellowes. Fogalmam sem volt róla, hogy másodmagával jön. De Mannheim ragaszkodik hozzá, hogy a hölgy is megnézhesse Timmie-t. És ha már idáig elmentünk, nem volna tanácsos megbántani, ugye érti? Ugye érti?

Megint legyőzték. Ez a Mannheim tényleg megrémítette Hoskinst. Ez lett volna a határozott, tántoríthatatlan Dr. Gerald Hoskins, akit ő ismert?

– És ki az a másik személy? – kérdezte egy perc múltán. – Az a hívatlan látogató?

– Az egyik konzultánsa. Lehet, hogy ismeri. Valószínűleg ismeri. Nagy gyakorlata van retardált gyerekekkel kapcsolatban, benne van minden kormányzati és tudományos szervezetben, igen magas képzettségű személy. Jelöltje volt annak az állásnak, amit most ön tölt be, de úgy éreztük – úgy éreztem –, hogy hiányzik belőle az a melegség és empátia, amire nekünk szükségünk van. A neve Marianne Levien. Azt hiszem, veszélyes lehet ránk nézve. Nem kockáztathatjuk meg, hogy visszafordítsuk most, ha már itt van.

Miss Fellowes rémülten a szájához kapta a kezét. Marianne Levien! – gondolta döbbenten. Isten óvjon tőle. Isten óvjon mindannyiunkat!

Kinyílt a babaház ovális ajtaja, és belépett Hoskins, szorosan a nyomában két másik alakkal. Hoskins rémültnek látszott. Az arca beesett, mintha az utóbbi napokban tíz évet öregedett volna. A bőre szürke, a szeme karikás, borzalmasan nézett ki.

Alig ismerte meg. Mi történhetett? Hoskins ideges hangon szólalt meg:

– Ez itt Edith Fellowes, Timmie gondozója – Bruce Mannheim, Marianne Levien.

– Ez pedig itt Timmie? – kérdezte Mannheim.

– Igen – vágta rá Miss Fellowes határozott hangon, hogy elűzze Hoskins félénkségét. – Ez itt Timmie.

A fiú a hálószobájában játszott, és most bújt csak elő, hogy meghallotta a látogatókat. Kacsázó lépteivel határozottan odament Miss Fellowes-hoz, és egy halvány mosolyt csikart ki tőle.

(Mutasd meg nekik, Timmie! Rosszul bánunk itt veled? Nem bújsz előlünk az ágy alá félelmedben, igaz?)

Legszebb overalljában feszítve odalépett a látogatók elé, és őszinte kíváncsisággal nézett fel rájuk.

Nagyon jó – gondolta Miss Fellowes –, nekünk is, neked is .

– Hát – kedélyeskedett Mannheim. – Szóval te vagy Timmie.

– Timmie – ismételte a fiú, jóllehet Miss Fellowes volt az egyetlen, aki megértette, hogy mit mond.

Timmie felfelé nyúlt, Mannheim felé. Amaz nyilván azt hitte, hogy kezet akar vele fogni, ezért feléje nyújtotta az övét. De a fiú mit sem tudott a kézfogásról. Nem vett tudomást Mannheim kinyújtott kezéről, a sajátját pedig továbbra is felfelé tartva, amolyan ideges mozdulattal meglengette. Mannheim tanácstalanul állt.

– A haja – magyarázta Miss Fellowes. – Feltételezem, még sosem látott vörös hajat. A Neander-völgyiek között nem volt vörös hajú, és itt sem látogatta meg egyetlen ilyen férfi sem. Végtelenül tetszik neki a világos haj.

– Ah! – mondta Mannheim. – Erről van hát szó. Elvigyorodott és letérdelt. Timmie abban a pillanatban beletúrt göndör, vörös hajába. Nem csak a színe, de a rugalmas göndör fürtök is újdonságot jelentettek számára, ezért aztán alaposan megtapogatta.

Mannheim egészen jól tűri, állapította meg Miss Fellowes elégedetten. Nem ilyennek képzelte. Egy szúrós szemű, tüzet okádó radikálist várt, aki azonnal feljelentéssel, manifesztumokkal fenyegetőzik, és mindenféle változtatásokat követel. Ezzel szemben jámbor, kedves és gondos, komoly tekintetű férfinak bizonyult. És fiatalabb volt a vártnál, ám látszólag nem az a fajta, aki ilyen Timmie-félékkel barátságot tud kötni.

Marianne Levien ezzel szemben más típus volt. Még Timmie sem tudott mit kezdeni vele, amikor beleunva Mannheim hajának simogatásába feléje fordult, hogy őt is szemügyre vegye.

Miss Fellowes rögtön kialakította a véleményét: Miss Levien már külsőre sem tetszett neki. És úgy vélte, sokkal inkább Levien váratlan felbukkanása, mint Bruce Mannheim jelenléte nyugtalanította Dr. Hoskinst.

Vajon mit keres itt? Miféle bajt szándékozik keverni?

Levient a gyermekgondozó szakmában úgy ismerték, mint ambiciózus, agresszív, polémikus személyt, aki jól tudja eladni magát és gyors karriert futott be. Miss Fellowes szemtől szembe még nem találkozott vele, de ahogy a nő rápillantott, a szemében megvillant mindaz a félelmetes és kellemetlen tűz, amit a reputációja sejtetett.

Sokkal inkább látszott színésznőnek – vagy üzletasszonynak, vagy olyan színésznőnek, aki az üzletasszonyt játssza –, mint gyermekekkel foglalkozó specialistának. Testhezálló ruhája fényes anyagból készült, amibe vékony fémszálakat szőttek. A mellén napot formázó arany medál függött, széles homlokát pedig bonyolult fonatú aranypánt övezte. Fényes, sötét haját szorosan hátrafésülve viselte, ez még drámaibb külsőt kölcsönzött neki. Szája halványpiros volt, a szemét vastagon és rikítóan festette. Parfümillat terjengett körülötte.

Miss Fellowes ellenszenvvel pillantott rá. Nehéz volt elképzelni, hogy Dr. Hoskins hogyan képzelhette akár egy másodperc töredékéig is, hogy ez a nő alkalmas lehet Timmie mellé. Miss Fellowes szemében minden vonatkozásban ő volt az ellenpélda erre a feladatra. És egyáltalán, Marianne Levien miért érdeklődött annyira ezen állás iránt? Ez visszavonultságot és tejes elkötelezettséget igényel. Ezzel szemben – már amennyire Miss Fellowes tudja –, Levien folyton nyüzsög, tudományos találkozókra jár, ahol állandóan hozzászól, és olyasmiket mond, amiket a szakemberek meglehetősen zavarosnak tartanak. Tele van ötletekkel, hogy miként lehetne a modern technológiát felhasználni retardált gyerekek gyógyításában – csillogó masinákkal akarja helyettesíteni a szerető gondoskodást.

És ügyes politikus is volt – folyton felbukkant bizonyos bizottságokban, tanácsadóként működött minden fontosabb testületben, ahol csak lehetett, csillogtatta képességeit. Ezért aztán gyorsan emelkedett a karrierje. Ha megpályázta ezt az állást, amit végül is Miss Fellowes kapott meg, az csak azért lehetett, mert ugródeszkának tekintette valamilyen magasabb cél felé.

Bizonyára nagyon régimódi, gondolta Miss Fellowes. Biztosan csak annyit fogott fel, hogy itt valamennyire jónak kell lenni egy különleges gyermekhez, aki a szokásosnál több szeretetre tart igényt.

Timmie Marianne Levien fényes ruhája felé nyújtotta a kezét. Szemében öröm csillogott.

– Szép – dünnyögte.

Levien gyorsan hátralépett, nehogy megérintse.

– Mit mondott?

– Tetszik neki a ruhája – tolmácsolta Miss Fellowes.

– Csak meg akarja érinteni.

– Jobban szeretném, ha nem tenné. Könnyen kiszakadhat.

– Akkor jobb lesz, ha vigyáz. Nagyon fürge.

– Szép – mondta megint Timmie. – Akar!

– Nem, Timmie. Nem szabad.

– Akar!

– Sajnálom. Nem. N-E-M.

Timmie haragosan pillantott rá. De nem tett még egy mozdulatot Marianne Levien felé.

– Megértette, amit mondott neki? – kérdezte Mannheim.

– Hát nem nyúlt a ruhához, igaz? – kérdezett vissza Miss Fellowes mosolyogva.

– És ön megérti, amit mond?

– Olykor igen. Többnyire.

– Ezek a morgások – tudakozódott Marianne Levien ön szerint jelentéssel bírnak?

– Azt mondta: "szép". Az ön ruhájára. Azután meg azt, hogy "akar". Megérinteni.

– Angolul beszélt? – kérdezte Mannheim csodálkozva.

– Ezt nem gondoltam volna.

– Az artikulációja nem a legjobb, talán fiziológiai okokból. De én megértem. Mintegy száz angol szót ismer. Talán többet is. Mindennap megtanul néhányat. Ma már magától is rájön egyes szavak jelentésére. Négyéves lehet, mint látja. Jóllehet későn kezdte, megvan a korához ménen megfelelő lingvisztikai képessége, ezért gyorsan fel fog zárkózni.

– Azt mondja, hogy egy Neander-völgyi gyereknek ugyanolyan lingvisztikai képességei vannak, mint egy embergyereknek? – kérdezte Marianne Levien.

– Ő is embergyerek.

– Igen, igen. De másmilyen. Egy különálló alfaj, nemde? Ezért jobb volna szem előtt tartani a mentális különbségeket is, hasonlóan a külső jegyek közti eltérésekhez. Meglehetősen primitív arcberendezése van...

– Nem annyira primitív, Miss Levien – vágott vissza Miss Fellowes. – Menjen, nézzen meg egy csimpánzt, ha arra kíváncsi, rnilyen egy igazi szubhumán arc. Timmie-nek van néhány szokatlan anatómiai jellemvonása, de...

– Maga használta a szubhumán szót, nem én – vágott a szavába Levien.

– De maga gondolt rá.

– Miss Fellowes! Dr. Levien! Kérem! Nincs szükség ilyen rosszindulatú vitára.

Doktor Levien? – gondolta Miss Fellowes, és Dr. Hoskinsra pillantott. Igen, igen, valószínűleg az lehet.

– Kicsik ezek a szobák – jegyezte meg Mannheim körbepillantva. – Ez a fiú teljes élettere?

– Úgy van – válaszolt Miss Fellowes. – A hálószobája, ami egyben a játszószobája is, odaát van. Itt szokott étkezni, az pedig ott a fürdőszobája. Nekem saját lakrészem van, a raktárak pedig amott helyezkednek el.

– Nem hagyta még el a zárt területet?

– Nem. Ez itt a sztázisbuborék. Ennek a védelmét sosem hagyhatja el.

– Meglehetősen korlátozott élete van, nem gondolja? Hoskins gyorsan válaszolt, túlságosan is gyorsan.

– Szükség van rá. Technikai okai vannak, a temporális potenciálhoz van köze, aminek segítségével a fiút átemeltük az időn. Ha kívánja, elmagyarázom az egész technikai hátteret. Végeredményben tilos akkora energiaköltséget felhasználnunk, emiatt nem jöhet ki a gyermek a sztázisból.

– Csak azén, hogy némi pénzt megtakarítson, örökre ebben a börtönben akarja tartani őt? – kérdezte Levien.

– Nem kevés pénzről van szó, Dr. Levien – mondta Hoskins, és idegesebbnek látszott, mint valaha. – Azt mondtam, hogy tilos ekkora költséget vállalnunk. Oly mértékben lecsökkentené a város energiaszintjét, hogy az egész környéken helyrehozhatatlan károkat okozna. Az nem probléma, ha én vagy Miss Fellowes átlépi a sztázismezőt, de Timmie esetében ez egyszerűen lehetetlen. Egyszerűen lehetetlen.

– Ha a tudomány megtalálta a módját, hogy egy gyermeket elhozzanak negyvenezer év távolságból – ellenkezett Marianne Levien fensőbbséges modorban –, akkor annak is megtalálja a módját, hogy a gyermek kedvére kijöhessen a szobájából.

– Bárcsak így volna, Dr. Levien – sóhajtotta Hoskins.

– Egyszóval a fiú állandóan be van zárva ide – szögezte le Mannheim. – És ha jól értem, nincs mód arra, hogy ezt a problémát megoldják.

– Pontosan így van. Mint azt megpróbáltam elmagyarázni, a valós világ körülményei között nincs rá mód. Mi minden kényelmet megadunk a gyermeknek, de annyi pénzünk nincs, hogy megoldhatatlan problémákra fecséreljük. Mint említettem, később elmagyarázom a teljes technikai hátteret, ha óhajtja.

Mannheim bólintott. Láthatóan kipipált valamit az agyában felrótt listán.

– Milyen a gyermek étrendje? – kérdezte Levien.

– Kíváncsi az éléskamrára? – érdeklődött Miss Fellowes nem éppen barátságosan.

– Igen, ami azt illeti, szeretném megnézni.

Miss Fellowes lendületes mozdulattal a fagyasztószekrények felé mutatott.

Legeltesse csak a szemét, gondolta Miss Fellowes. Hátha attól boldog lesz.

Valóban, Levien elégedettnek látszott attól, amit látott. Megszemlélte az üvegcséket, az ampullákat, az adagolós edényeket és a turmixot is. Meg az egész sor inhumán szintetikus ételt, amit Dr. Jacobs és munkatársai rendeltek Timmie-nek Miss Fellowes leghevesebb tiltakozása ellenére. Levien nyilvánvaló elégedettséggel kotorászott az ételtartók között. Azok külsőre pontosan olyan szuperfuturista ennivalóknak látszanak, amilyet annyira kedvel, gondolta Miss Fellowes dühösen. Ő maga biztosan nem is eszik mást, mint szintetikus ételt. Ha eszik egyáltalán.

– Nincs észrevételem – közölte egy idő után. – Az élelmezési szakembereik láthatóan tudják a dolgukat.

– A gyermek egészségesnek látszik. De erre az elszigeteltségre gondom lesz.

– Igen – visszhangozta Marianne Levien. – Nekem is. Nagyon is odafigyelek rá.

– Az nagyon rossz, hogy el lett szakítva attól a primitív, egymást támogató törzsi kultúrától, amelyben született, de a tény, hogy Timmie-nek nélkülöznie kell bármiféle társaságot, különösen problémásnak tűnik a számomra.

– Én nem számítok társaságnak, Mr. Mannheim? – kérdezte szigorúan Miss Fellowes. – Mint tudja, gyakorlatilag állandóan mellette vagyok.

– Én egy hozzá hasonló korú társaságra céloztam. Egy játszótársra. Ezt a kísérletet meglehetősen hosszú időtartamúra tervezték, ugye, Dr. Hoskins?

– Nagyon sok mindent meg akarunk tudni tó e arról a korról, amelyből jött. Ahogyan fejlődik az angol tudása – Miss Fellowes biztosított felőle, hogy egészen folyékonyan fog beszélni, mégha néhányunknak nehézsége is támadhat a megértéssel...

– Más szóval néhány évig itt szándékozzák tartani, Dr. Hoskins? – vágott közbe Marianne Levien.

– Lehetséges, igen.

– Mindvégig ezekben az apró szobákban? És nem biztosítanak számára hasonló korú társat? Gondolja, hogy ez az élet egy ilyen egészséges fiatal gyermeknek való, mint amilyen Timmie?

Hoskins idegesen pillantott hol egyikükre, hol másikukra. Olyan volt, mint akit bekerítettek, csapdába ejtettek.

– Miss Fellowes már felvetette egy játszótárs kérdését

– tett kitérő választ. – Biztosíthatom, hogy nem áll szándékunkban korlátozni a gyermek érzelmi fejlődését.

Miss Fellowes meglepett pillantást vetett rá. Felvetette a kérdést, igen. De nem volt eredménye. Azóta a hiábavaló étterembeli beszélgetés óta Hoskins a legkisebb utalást sem tette válaszképpen Miss Fellowes kérésére, hogy hozzanak Timmie-nek egy játszópajtást. Akkor Hoskins elvetette az ötletet, úgy tűnik, el is feledkezett róla, Miss Fellowes pedig nem próbálta még egyszer felemlíteni. Timmie pillanatnyilag egészen jól megvan magában. De az utóbbi időben, hogy Timmie alkalmazkodása a modern életmódhoz oly gyors iramban fejlődött, megint eszébe jutott a dolog.

Most pedig Mannheim említette meg először amiért Miss Fellowes még hálás is lehetett neki. A gyermekek jogvédőjének teljesen igaza van. Timmie nem tartható itt örökké, mint egy majom a ketrecben. Timmie nem majom. És még egy gorilla vagy csimpánz sem érzi jól magát, ha sokáig egyedül van.

– Nos, ha valóban tervezik, hogy társat adnak melléje, szeretném tudni, mire jutottak eddig – firtatta Mannheim, és a hangja már nem volt olyan barátságos.

Hoskins érezhető zavartsággal azt válaszolta:

– Ami Miss Fellowes eredeti javaslatát illeti, hogy hozzunk át egy másik Neander-völgyi gyermeket, azt kell mondanom, hogy ilyesmit egyáltalán nem tervezünk...

– Egy másik Neander-völgyit? Ó, nem, Dr. Hoskins csak bonyolítaná a problémát

Hoskins gyilkos pillantást vetett rá. A homlokáról patakzott a veríték.

– Azt mondtam, hogy nem szándékozunk idehozni még egyet – válaszolta összeszorított fogakkal. – Ez sosem képezte megfontolás tárgyát. Soha! Számos különböző érv szól ellene. Amikor Miss Fellowes ezt első ízben felvetette, azt válaszoltam...

Mannheim és Levien egymásra pillantottak. Észrevehetően zavarta őket Hoskins hirtelen vehemenciája. Még Timmie is megrémült egy kissé, és közelebb húzódott Miss Fellowes-hoz, mintha menedéket keresne.

– Mindannyian egyetértünk abban Dr. Hoskins – mondta Mannheim mézesmázos hangon –, hogy egy második Neander-völgyi nagyon rossz ötlet lenne. Nem ez a lényeg.

Mi azt szeretnénk tudni, hogy lehetséges-e Timmie mellé adni egy... melyik szót is akartam használni? Nem embert mert Timmie is ember. Inkább a mait. Egy mai gyereket. Á saját korunkból való gyermeket.

– Olyasvalakit, aki rendszeresen meglátogathatná Timmie-t – erősítette meg Marianne Levien –, és aki a megfelelő stimulusokkal segítené egészséges szociokulturális asszimilációjában, ami valamennyiünk szerint szükséges számára.

– Egy pillanatra – vágott közbe Hoskins. – Milyen asszimilációt mondott? Csak nem valamelyik kényelmes kis külvárosba tervezi Timmie boldog jövőjét? Azt akarja, hogy váljon amerikai polgárrá, legyen vallásos, telepedjen le és házasodjon meg? Hadd emlékeztessem, hogy ez a történelem előtti gyermek egy olyan távoli időből való, amit még barbár korszaknak sem nevezhetünk. Ez egy kőkorszaki gyermek, egy látogató egy olyan társadalomból, amit éppen maga, Dr. Levien nem is olyan régen idegen világnak nevezett. És most azt hiszi, hogy hozzá fog...

Levien rideg hangon közbevágott.

– Most nem Timmie feltételezett polgárrá válásáról vagy felekezeti hovatartozásáról van szó Dr. Hoskins, sem más hasonló reductio ad absurdum-ról. Timmie még gyermek, és Mr. Mannheim meg én elsődlegesen az általa tapasztalt gyermekkor minősége iránt érdeklődünk. Azok a feltételek, amik között pillanatnyilag él, nem elfogadhatók. És biztos vagyok benne, hogy Timmie saját társadalma számára sem volna elfogadható, jóllehet az a miénktől sok tekintetben idegen. Valamennyi általunk ismert emberi társadalom mindegy, hogy a miénkhez viszonyítva milyen távoliak a paradigmái és a paraméterei – biztosítja gyermekei számára azt a nevelést, amely integrációban van a társadalmi mátrixszal. Timmie pillanatnyi életkörülményeit nem tekinthetjük olyanoknak, amelyek megfelelnek az adekvát társadalmi mátrixnak.

– Ami egy magamfajta fizikus számára érthetőbb nyelvén azt jelenti, hogy Timmie mellé kellene egy játszótárszárta le a vitát Hoskins epésen.

– Nem csak hogy "kellene" – figyelmeztette Levien –, de muszáj.

– A legjobb, ha úgy fogalmazunk: a gyermeknek szüksége van egy játszótársra – mondta Mannheim kevésbé ellenséges modorban, mint Levien.

– Szüksége van – ismételte Hoskins mogorván.

– Első lépésként ez a legkevesebb – tette még hozzá Levien. – Mindazonáltal nem tartjuk tanácsosnak a gyermek mi korunkban való tartózkodását a szükséges és elfogadható időn túl. Ám – legalábbis pillanatnyilag –lemondunk arról, hogy további észrevételeinkkel nehezítsük a helyzetet, ilyenformán megengedjük a kísérlet folytatását – ugye, Mr. Mannheim?

– Megengedik! – kiáltott fel Hoskins

– Gondoskodni fogunk arról – folytatta Marianne Levien derűs modorban-, hogy Timmie-nek lehetősége legyen egy hasonló korú gyermek társaságában élvezni szabályszerű és érzelmileg gyümölcsöző gyermekkorát.

Hoskins támogatást keresve Miss Fellowes-ra pillantott, de az nem nyújtott neki segítséget.

– Egyet kell értenem, Dr. Hoskins – mondta és árulónak érezte magát. – Mindvégig ez volt nekem is a véleményem, s ez az utóbbi időben csak erősödött bennem. A fiú valóban nagyon szépen fejlődik. És a témához kapcsolódva megjegyzem, hogy ez a szociális vákuum, amiben pillanatnyilag él, nem tesz jót neki. És mivel Timmie saját társadalmából nem szerezhetünk egy másik gyermeket...

Hoskins olyan pillantást vetett rá, mintha azt mondaná: Hát már maga is ellenem van?

Egy percig csend volt a szobában. Timmie, akit egyre jobban zavart a szóváltás, még erősebben kapaszkodott Miss Fellowes-ba.

Végül Hoskins azt mondta:

– Ezek a kikötéseik, Mr. Mannheim? Dr. Levien? Egy játszótárs Timmie-nek, máskülönben a nyakamra küldik a tiltakozók hordáit?

– Mi nem fenyegettünk, Dr. Hoskins. De még az ön alkalmazottja, Miss Fellowes is szükségesnek látja követeléseink teljesítését.

– Rendben van. És úgy gondolják, olyan könnyű szülőket találni, akik örömmel ideküldik a gyereküket, hogy játsszanak egy Neander-völgyivel? Amikor a köztudatban az él, hogy a Neander-völgyiek mennyire vadak és veszedelmesek?

– Nem lehet nehezebb feladat – ugratta Mannheim –mint egy Neander-völgyi gyermeket elhozni a huszonegyedik századba. Én azt hiszem, sokkal könnyebb.

– El tudom képzelni, mit fog mindehhez szólni az igazgatótanácsunk. Csak a felelősségbiztosítás összege – feltéve, ha találunk egy olyan ostobát, aki beengedi a gyermekét a buborékba Timmie mellé...

– Timmie egyáltalán nem tűnik számomra olyan vadnak – ellenkezett Mannheim. Ami azt illeti, egészen szelíd gyermek. Ön mit szól hozzá, Miss Fellowes?

– És amint Miss Fellowes korábban rámutatott – szólt Marianne Levien fagyos kedvességgel –, nem szabad Timmie-t pusztán a fizikai adottságai alapján szubhumánnak tartani.

– Ami azt jelenti, hogy önök szívesen beengednék hozzá a kisgyermeküket – mondta Hoskins. – Feltéve, ha van gyermeke, Dr. Levien? Nem, biztosan nincs. És önnek, Mr. Mannheim. Van gyermeke, akit felajánl számunkra?

Mintha szíven döfte volna Mannheimet. Mereven azt mondta:

– Biztosíthatom, Dr. Hoskins, ha olyan szerencsés lennék, hogy volna gyermekem, tétovázás nélkül felajánlanám a segítségemet. Megértem, hogy aggódik a közvélemény megítélése miatt, doktor. De azzal, hogy idehozta Timmie-t, a saját kezébe vette a törvényt. Ideje, hogy áttekintsük tettének következményeit. Nem tarthatja a gyermeket elzárva csupán azért, mert itt egy tudományos kísérlet folyik. Ezt nem teheti, Dr. Hoskins.

Hoskins behunyta a szemét, és mélyeket lélegzett.

– Rendben van – mondta végül. – Ebből elég. Elismerem, hogy igazuk van. Keresünk Timmie mellé egy játszótársat. Valahol. Valahogyan. – A szemében hirtelen düh villant. – Nem úgy, mint önöknek, nekem van gyermekem. És ha arra van szükség, beviszem Timmie mellé. A saját fiamat, ha szükséges. Ez elég garancia lesz önöknek? Timmie nem lesz többé magányos és szerencsétlen. Rendben van? Rendben van? – fenyegető pillantást vetett rájuk. – Most, hogy ezt elrendeztük, van-e még valami követelésük? Vagy békében folytathatjuk a tudományos kísérleteinket?

5. közjáték - A Másikak

Sokat Tudó testét a köpeny alatt valósággal égette a festék, miközben lefelé ereszkedett az ösvényen. Ha lett volna bátorsága, meztelenül ment volna le, hadd lássa mindenki, a Másikak is, meg az Emberek is, hogyan van kifestve. De különösen a törzsbeli Emberek. Hadd lássák, hogy egy nő is ugyanúgy viselheti a harci színeket, mint egy férfi; és ha nem képesek rátámadni az ellenségre, majd ő megteszi.

De persze így nem mehet le. Egy nő csak akkor fedheti fel az alfelét, ha násztáncot jár, ez a szabály. Ha férfi módra ágyékkötőt vesz fel, akkor legalább a mellén lévő festést láthatja az ellenség. De neki nincs ágyékkötője. Csak egy állatbőr köpenye, az meg mindent eltakar. Hát majd szétnyitja elöl, ha a Másikak elé ér, és akkor megpillantva a bőrén a festést, tudni fogják, hogy egy harcossal állnak szemben, még ha annak a harcosnak mellei vannak is.

Hallotta, hogy messze mögötte az ösvényen Ezüst Felhő kiált utána. Nem törődött vele.

És akkor a Harcolók Társasága megpillantotta, ahogy közeledik. Még mindig azzal az ostoba fenyegetőzéssel voltak elfoglalva, szemtől szemben álltak a Másikakkal; a fejüket mégis feléje fordították, és csodálkozó tekintettel figyelték.

– Menj vissza Sokat Tudó! – kiáltott neki Tüzes Szem. – Itt nincs helye asszonynak.

– Asszonynak neveztél, Tüzes Szem? Te magad vagy asszony! Ti mind asszonyok vagytok! Én nem látok itt Harcolókat. Ti menjetek vissza, ha féltek a küzdelemtől!

– Mit keresel itt? – kérdezte Farkasok Fája.

– Ez bolond – gúnyolódott Sudár Antilop –, mindig is az volt!

– Menj vissza! – kiabálták a férfiak. – Ez itt háború! Menj innen jó messzire, Sokat Tudó! Ez itt háború!

De senki nem mozdult. Dühös kiáltásuk ártalmatlan légy-zúgásként jutott el a fülébe.

Sokat Tudó elérte az ösvény alját, és most az oltár felé indult. A föld itt nyirkos volt a három folyó vizétől. Biztosan a föld alatt is víz folyik, gondolta. Minden lépéssel jobban merült el meztelen lába a tapadós, nyúlós sárban.

Mögötte a nap egyre magasabbra hágott, most már a hegygerincen álldogáló emberek feje fölül sütött. A keskeny holdsarló már nem látszott. A szél az arcába fújt. Egészen közel ment a Harcolók Társasága sorfalához.

Senki sem mozdult. A Másikak harcosai kővé dermedten álltak.

A sorban hozzá legközelebb Madarat Fogó állt.

– Add ide a lándzsádat – kérte Sokat Tudó.

– Menj innen – sziszegte neki amaz olyan hangon, mintha fojtogatnák.

– Kell egy lándzsa. Azt akarod, hogy lándzsa nélkül szálljak szembe a Másikakkal?

– Menj... innen!

– Nézd! Rajtam is vannak harci színek! – Szétnyitotta a köpenyét és megmutatta kékre festett melleit. – Ma én is harcos vagyok. A harcosnak pedig lándzsa kell!

– Akkor csinálj egyet magadnak. Sokat Tudó köpött egyet, és továbblépett.

– Te, Sudár Antilop! Add ide a tiédet. Neked már úgysem kell.

– Te bolond asszony vagy.

Farkasok Fája átnyúlt Sudár Antilop előtt, és megragadta Sokat Tudó könyökét.

– Figyelj – szólt rá. – Te nem lehetsz itt. Itt háború lesz.

– Háború? Mikor? Ti csak álltok itt, és mindenféle hülye hangokat kiabáltok nekik. Azok meg ugyanezt csinálják. Ugyanolyan gyávák, mint ti. Miért nem támadtok?

– Te nem érted ezeket a dolgokat – legyintett Farkasok Fája lenéz ő en.

– Nem. Azt hiszem, tényleg nem.

De hiába is kérné bármelyiktől a lándzsáját. Nem hagynák, hogy a kezébe vegye: most egyébként is mindegyikük keményen szorongatta a fegyverét, mert még emlékeztek rá, milyen könnyen kikapta Tüzes Szem kezéből, és hogyan fenyegette meg vele. Ezzel meg is becstelenítette a fegyvert. Tüzes Szemnek ezután újat kellett készítenie. Bűzös Bivaly azt mondta neki, hogy nem használhat olyan lándzsát, ami asszony kezében járt, ezért elégette a régit, újat faragott, s közben mindvégig átkozódott. De ez az új sem sokat ér, gondolta Sokat Tudó, ha nem meri használni.

– Jól van. Akkor anélkül megyek.

Megperdült és három-négy lépést tett a Másikak sorfala felé, akik úgy néztek rá, mintha valami háromfejű, hatagyarú démon lenne.

– Ti! Ti Másikak! Ide nézzetek, énrám!

Azok tátott szájjal figyelték. Megint széttárta a köpenyét, és megmutatta festett melleit.

– Én az Istennő harcosa vagyok – fenyegetőzött. – Ezt jelenti a festés. Az Istennő parancsa pedig az, hogy menjetek el innen! Ez az ő kegyhelye. Mi építettük neki. Nektek semmi dolgotok itt!

Még mindig csak álltak és bámultak.

Sokat Tudó a szemével végigmérte a sort jobbról is, balról is. Mindegyikük magas volt és sápadt. Hosszú, fekete hajuk a vállukat verdeste, de elöl rövidre vágták, mintha szándékosan akarnák mutogatni magas homlokukat.

Karjuk hosszú és vékony, a lábuk hasonlóképpen. A szájuk apró, kis orruk formátlan és az arcuk is visszataszítóan kiálló. Álluk erőtlennek tűnik, és a szemüknek nincsen színe. Látványuk felidézte benne annak a találkozásnak az emlékét, amikor még lánykorában szembetalálta magát azzal a szikár, vékony Másikkal, ott a kövekkel szegélyezett patakmedernél. Ezek a férfiak pontosan ugyanúgy néznek ki. Nem tudta őket megkülönböztetni, csak azt sejtette, hogy amaz onnan a patak partjáról is itt lehet köztük. De nem, az lehetetlen, mert ezek itt mind fiatalok, az meg régen történt, és most már az a harcos is olyan öreg lehet, mint ő maga.

– De rondák vagytok – kacagott rajtuk. – Micsoda sápadt, vigyorgó szörnyetegek! Mit ólálkodtok az Istennő oltára körül? Titeket nem az Istennő teremtett. Titeket a hiénák teremtettek, amikor rátaláltak a rinocérosz ürülékére!

A Másikak továbbra is csak bámultak rá, tekintetükből zavartság tükröződött.

Sokat Tudó még egy lépést tett előre. Kezével hadonászni kezdett, mintha el akarná zavarni őket az oltár közeléből. A Másikak közül megszólalt valaki.

Legalábbis úgy vélte, hogy azt teszi. Olyan hangokat bocsátott ki a száján, mintha a nyelve nem ugyanúgy mozogna a szájában, mint az Embereké. Csak zaj volt. Ennek nincsen jelentése.

– Nem tudsz érthet ő en beszélni? – kérdezte Sokat Tudó. – Képtelenség megérteni, hogy mit akarsz mondani. Hagyj másokat beszélni, ha te nem tudsz.

Megint megszólalt a Másik, de ugyanolyan érthetetlen volt, amit mondott.

– Nem – türelmetlenkedett Sokat Tudó. – Nem értem, mit akarsz mondani.

Közelebb lépett, így a Másikak sorfalának túlsó végéhez került.

– Te – bökött rá az ott álló férfira. – Te jobban beszélsz, mint az ott?

Meglökte és tapsolt egyet. Amannak elkerekedett a szeme, és mély hangon morgott valamit.

– Szavakat használj! – förmedt rá Sokat Tudó. – Ne ilyen bárgyú hangokat! A, bolondok vagytok ti mindnyájan! – Megint a férfira bökött. – Beszélj! Szavakkal! Egyikőtök sem tanulta meg, hogyan kell beszélni?

A Másik ugyanazt a hangot hallatta, amit az előbb.

– Ugyanolyan ostoba vagy, mint amilyen rút – rázta a fejét Sokat Tudó. – Hiénák teremtménye! Rinocérosz ürülékéből való!

A férfi teljesen megzavarodott. Senki nem mozdult. Sokat Tudó elhaladt előttük, és az oltárhoz lépett. Az Emberek a három folyó találkozásának szegletében emelték az oltárt, egy a vízből kiálló magas sziklára. A három folyó mindenfelől közrefogta, a hullámok magasba csaptak körülötte. Istennő Szolgája a saját kezével hordta fel a köveket a jeges víztől nyaldosott sziklára, helyezte el a megfelelő kötésben és illesztette közéjük a kisebb, csillogó darabokat. Sokat Tudó látta az Istennő-vonalakat, amiket a papnők karcoltak a kövekbe: ötöt erre, hármat arra, megint hármat emerre. De valami történt velük. Valaki – nem az Emberek közül való

– köröket karcolt mindegyik vonalcsoport köré, és további figurákat is, furcsa, megfejthetetlen ábrákat, amiket ki is színezett, s ettől az egész olyanná vált, mint valami rémálom. Állatfigurákat is festettek rá; mamutot nagy púpos fejjel, egy farkast, meg egy olyan teremtményt, amit Sokat Tudó nem ismert fel. Ez a Másikak műve lehet, gondolta. Az Emberek csak magukat festik ki, ha eljön az ideje, de a sziklákra sosem festenek jeleket. Soha. Állatokat rajzolni meg egyenesen ostobaság. Az biztosan feldühíti az állatok lelkét, és akkor nehezebb őket elejteni.

– Mit csináltatok, mocskos vadállatok? Bemocskoltátok az Istennő oltárát. Az Istennő oltárát! – Egyre hangosabban kiáltozta, mígnem teljesen érthetetlenné vált a kiáltozása. –Az Istennő oltárát!

Bamba tekintetek. Vállvonogatások.

Sokat Tudó a földre mutatott, majd az égre: ez az Istennő egyetemes jele. Megérintette a mellét, a hasát, az ágyékát: ő is az Istennő alakjára teremtetett. Ezt bizonyára megértik. Bizonyára.

De azok csak tovább bámultak.

– Hát semmi értelem nem lakozik bennetek? –kiabálta.

– Hülyék! Hülyék! Hülye vadállatok gyülekezete! Felmászott a sziklákon, meg-megcsúszott a lába a vizes köveken, hirtelen majdnem belezuhant a folyóba. Az a véget jelentette volna számára: beleesni a folyóba maga a halál.

De megkapaszkodott egy kiálló sziklában. Amikor felért az oltárhoz, ujjával megérintette a mamut rajzát.

– Rossz! – üvöltötte. – Gonosz! Szentségtörő!

Megnyalta az ujját, és dörzsölni kezdte a rajzot. Az lassan elmosódott.

A Másikak most nyugtalankodni kezdtek. Egymásra néztek, morogtak, a lábukkal egy helyben összevissza tapodtak.

– A rajzaitok nem ide valók! – kiabálta Sokat Tudó. – Ez a mi oltárunk! Mi építettük az Istennőnek! És azért jöttünk ide, hogy imádkozzunk hozzá, és kérjük az útmutatását. – Gyors mozdulatokkal dörzsölni kezdte a rajzot, míg az teljesen el nem mosódott. Aztán a másik felé nyúlt, de nem érte el, mert rövid volt a karja. Oda csak Istennő Szolgája hosszú karja érne el.

De az eddigi munkájával is elégedettnek tűnt. Lemászott a szikláról és odasétált a két sorfal közé.

– Megértettétek? – kérdezte a Másikaktól. – Ez a mi oltárunk! A miénk!

Bátran odalépett elébük. Azok nyugtalankodni kezdtek, de egyikük sem emelte fel a lándzsáját. Sokat Tudó sejtette, hogy félnek tőle. Egy szent asszony, az Istennő lakozik benne: nem mertek ellenállást tanúsítani.

Belebámult a képükbe. Azok fölébe magasodtak, mint a fák, a hegyek. Nyugat felé mutatott.

– Menjetek vissza a saját földetekre – mondta. –Minket hagyjatok békén. Hagyjátok, hadd végezzük el az áldozati szertartást, ti csúf, büdös állatok! Hülye vadállatok!

Megragadta a hozzá legközelebb álló Másikat és arrafelé tuszkolta, amerre az előbb mutatott. Amaz kiszabadította magát, és néhány lépést tett hátrafelé. Sokat Tudó elhessegette magától.

– Menj innen! Mindannyian menjetek innen!

Sokat Tudó mint valami szélroham szaladgálni kezdett közöttük, kiabált, taszigálta őket. Azok idegesen álltak félre az útjából, mintha maga volna a pestis. Utánuk ment, a karjait lengette, kiáltozott, puszta kézzel elhajtotta őket az oltár közeléből.

Azután megállt és nézte, hogyan somfordálnak el. Mintegy száz lépést tehettek meg az egyik kisebb folyó partja felé, ahol annak vize két meredek sziklafal között rohant. Ott megálltak; és Sokat Tudó most először pillantotta meg a táborukat, a csoportba verődött asszonyokat, gyerekeket és öregeket, amint a bozótosban kuporognak.

Rendben van, gondolta Sokat Tudó. Elhajtotta őket az oltár közeléből, ennél többet nem is akart. De ez sem kis dolog volt, és teljesen egyedül csinálta meg, bár az Istennő tüze mindvégig úgy lobogott benne, mint még soha.

Visszament a Harcolók Társaságához.

– Még lándzsa sem kellett hozzá – vetette oda nekik győzedelmesen.

Sudár Antilop megrázta a fejét.

– Micsoda bolond egy asszony vagy te! – mondta neki, de a szemében csodálat ragyogott.

8. fejezet - Álmok

Késő délután, jóval Bruce Mannheim és Marianne Levien távozása után Hoskins visszatért a babaházba. Nyúzottnak és dühösnek látszott.

– Timmie elaludt? – kérdezte.

– Nagy nehezen – bólintott Miss Fellowes. – Sokáig tartott, mire megnyugodott. Letette a könyvet, amit olvasott, és minden melegség nélkül nézett Hoskinsra. Feszült, nyugtalan délután volt, alig várta már, hogy egyedül maradhasson.

– Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok – mondta tompán Hoskins.

– Sok hangos szó esett, igen. Több, mint amennyit a gyerek el tud viselni. Nem gondolja, hogy a beszélgetéseket valahol másutt kellene lebonyolítani?

– Sajnálom – mondta megint Hoskins. – Elvetettem a sulykot. Ez az ember megőrjít.

– Valójában nem volt olyan borzalmas, mint amilyenre számítottam. Azt hiszem, talán ő is Timmie javát akarja.

– Ez kétségtelen. No de hívatlanul ideállítani és meghatározni, hogy mit csináljunk...

– A fiúnak játszópajtásra van szüksége.

Hoskins elkeseredett pillantást vetett rá, mintha a vitát most elölről kellene kezdenie. De ezúttal uralkodott magán.

– Igen – hangzott a halk válasz. – És fog is kapni. Erről többet nem akarok önnel vitatkozni. De hol találunk egyet? Nem lesz olyan könnyű.

– Tehát nem gondolta komolyan, hogy a saját fiát hozza el?

Hoskins meglepettnek látszott. Lehet, hogy túl messzire kényszerítette. De másodszorra nem ő kérte, hogy jöjjön le ide.

– Komolyan?... Igen, igen, persze, hogy komolyan mondtam. Ha nem találunk mást. Azt hiszi félek, hogy a fiam megsérül Timmie társaságában? De a feleségemnek lesz néhány észrevétele. Veszélyesnek fogja ítélni. Odakint a legtöbb ember azt tartja, hogy Timmie egy vad majomgyerek. Egy bősz teremtés, aki barlangokban élt és nyers húst evett.

– Mi volna, ha adnánk egy interjút vele a szubéterin? –javasolta Miss Fellowes. Maga is meglepődött azon, hogy azt javasolja, újabb riporterek tolakodjanak be a fiú magánéletébe; de ha ez segít legyőzni a közvélemény Timmie-vel kapcsolatos előítéleteit, akkor megéri. – Most már beszél angolul, és ha megtudják, hogy képes...

– Nem hiszem, hogy okos volna ilyesmivel előállni, Miss Fellowes.

– Miért?

– Még nem tökéletes a kiejtése.

– Hogy érti ezt? – kérdezte felháborodva. – Figyelemreméltó szókincse van, tekintetbe véve, hogy honnan indult.

És mindennap tanul új szavakat.

Hoskins szemei fáradtságról árulkodtak.

– Ön az egyetlen, aki megérti, mit mond. Nekünk többieknek az, amiket mond, csak Neander-völgyi szavak. Gyakorlatilag értelmetlenek.

– Akkor nem hallgatja elég figyelmesen.

– Nem – lehelte Hoskins erőtlenül. – Talán nem.

Vállat vont, elfordította a tekintetét, mintha elmerülne a gondolataiban. Miss Fellowes felvette a könyvet, amit az imént olvasott, de nem nézett bele, csak remélte hogy Hoskins veszi a célzást. De Hoskins a helyén maradt.

– Csak az a nyomorult nőszemély ne keveredett volna bele – tört ki belőle hirtelen.

– Marianne Levien?

– Igen, az a robot.

– Biztosan nem az!

– Nem. Valójában nem – helyesbített Hoskins fáradt mosollyal. – Csak annak tűnik a szememben. Itt van nekünk ez a kisfiú a szomszéd szobában a távoli múltból erre jön ez a nő, aki mintha a jövőből került volna ide, és elkezdi keverni a bajt. Bárcsak sose találkoztam volna vele. Mannheim egymagában nem annyira veszélyes – csak egy szőrös agyú, szociális tudattal rendelkező fickó, tele mindenféle magasztos elképzeléssel, aki azért rohangál körbe a Földön, hogy a világot a saját ízlése szerint rendezze át. Alapjában véve egy nemes lelkű jóakaró. De Levien egy bárcás kurva, már elnézést a szóhasználatért, Miss Fellowes...

– De hiszen pontosan az.

– Igen, igen, valóban az, ugye? Miss Fellowes bólintott.

– Alig akarom elhinni, hogy egy ilyen kaliberű nőszemély számításba jött, amikor gondozónőt keresett Timmie mellé.

– Az egyik első jelentkező volt. Nagyon akarta az állást. Ki volt éhezve rá.

– Nem látszik... alkalmasnak.

– Félelmetes ajánlólevelei voltak. Pontosan a magatartása miatt esett ki. Nagyon meg volt lepődve, hogy nem őt választottam. Mindenesetre valahogy bekerült Mannheim sleppjébe. Lehet, hogy szándékosan, hogy megfizessen nekem, amiért nem alkalmaztam. A bosszú az ő műfaja. Felcukkolja magát, megtölti a fejét mindenféle hülye zsargonnal, mintha nem volna amúgy is éppen elég pszichoblabla... és visszajön, hogy lassan, de könyörtelenül kicsináljon...

Kezdte felemelni a hangját. Miss Fellowes határozottan azt mondta:

– Nem hiszem, hogy erről volna szó, amikor csak azt javasolta, hogy szerezzünk Timmie mellé egy játszótársat.

– De fog valami ilyesmit csinálni.

– Miből gondolja, hogy bosszúálló típus, amikor csak egyszerűen azt mondta...

– Mert bosszúálló típus! – csattant fel Hoskins jóval hangosabban, mint az imént. – Mert már akkor ide akart jönni, amikor elkezdtük ezt a tervezetet, és mert nem sikerült neki bejutnia, most visszatért, hogy mindenfélével zaklasson. Nem ismer könyörületet. Mannheim egy balek hozzá képest. Könnyen manipulálható, ha az ember tudja, melyik gombot kell megnyomni. Ő mindig ugyanazokat a kijelentéseket és követeléseket fogalmazza meg, így már előre tudni lehet, mi lesz a következő lépése. De az a nő minden kedden helyszíni szemlét akar majd tartani, és ő adja majd Mannheim szájába a kifogásokat, és eredményt fog követelni. Változásokat. Olyasmiket, amik zavart okoznak nekünk. Pszichoterápiát fog követelni, meg fogszabályzót, meg plasztikai sebészt, hogy átszabja a fiú arcát helyes kis homo sapiensszé. És csak kever és kever és kever, egyik bajt a másik után, és Mannheim nyilvánosság-gépezetét felhasználva be fog sározni minket, vad, kegyetlen, őrült tudósoknak fog nevezni, akik hidegvérrel kínoznak egy ártatlan gyermeket. – Elfordult, és Timmie hálószobájának becsukott ajtajára pillantott. Mogorván folytatta: – Mannheim tehetetlen egy ilyen nő mellett. Valószínűleg már vele is hált. Mostanra már birtokolja őt. És neki nincs semmi esélye vele szemben.

– Miket nem mond! – kerekedett el Miss Fellowes szeme.

– Melyikre gondol?

– Arra, hogy ők ketten – hogy fel fogja használni. Erre nincs bizonyítéka. Ez az egész ötlet képtelenség, Dr. Hoskins. Abszolút képtelenség.

– Valóban? – Hoskins haragja egy szempillantás alatt elszállt. Feléje fordult és megszégyenülten vigyorgott. – Igen, úgy vélem, az. Igaza van. Egyáltalán nem tudom, hogy Mannheim kivel hál, vagy Levien; és ha valakit, hát engem nem is érdekel. Csak nem akarom őket az utamban látni, és folytatni akarom a kutatást, Miss Fellowes. Ezt ön is tudja. És azt is tudja, hogy mindent elkövetek, hogy Timmie boldogan éljen itt. De most annyira fáradt vagyok... olyan istenverte fáradt...

Miss Fellowes odament hozzá és megszorította a kezét. Jéghideg volt. Egy ideig szorongatta, mintha így akarna életet és energiát pumpálni belé.

– Mikor volt utoljára szabadságon, Dr. Hoskins?

– Szabadságon? – kuncogott kísértetiesen. – Már nem is emlékszem rá, hogy mit jelent ez a szó?

– Lehet, hogy ez a baj.

– Nem tudok elmenni. Egyszerűen nem tudok. Csak egy pillanatra fordítsak hátat Miss Fellowes, és bármi megtörténhet itt. Egy tucat másik Adamovszkij próbálna meg mintát csenni a sztázisból. Új emberek jönnének, és különös új kísérleteket kezdenének, ki tudja miféléket és mekkora költséggel? Éppen elég gyanús alak ólálkodik körülöttünk, és én vagyok az egyetlen rendőr. Amíg be nem fejezzük ezt a projektet, addig nem is gondolhatok pihenésre.

– Egy weekendre sem? Pihenésre van szüksége.

– Tudom. Istenemre mondom, tudom! És köszönöm, hogy ennyit törődik velem, Miss Fellowes. Köszönet mindenért. Ebben az egész őrültekházában ön a józan ész és a megbízhatóság egyik pillére.

– És megpróbál pihenni egy keveset?

– Igen, megpróbálok.

– Elkezdené most? – kérdezte. – Nemsokára hat óra. A felesége már várja otthon. Meg a kisfia.

– Igen – válaszolta Hoskins. – Jobb, ha eltűnök innen. És még egyszer: köszönök mindent, Miss Fellowes. Köszönöm. Köszönöm.

Éjszaka sírdogálásra ébredt, a hang Timmie szobája felől jött. Ilyesmit már nagyon régen hallott.

Gyorsan kikelt az ágyból, és odament hozzá. Már régen beléidegződött, hogy azonnal felriad, ha egy gyermek éjjel felsír.

– Timmie? – szólította.

Felkapcsolta az éjjeli lámpát. Timmie az ágyon ült, elkerekedett szemmel maga elé meredt, és valószínűtlenül magas hangon sírt. Látszólag észre sem vette őt, csak zokogott tovább.

– Timmie, én vagyok. Miss Fellowes. – Leült mellé, és kezével átölelte a vállát. – Jól van, Timmie. Minden rendben van.

A zokogás lassan abbamaradt.

Felpillantott rá, mintha még életében nem látta volna. Szemei üvegesen meredtek, és az ajkait furcsa módon hátrahúzta. A félhomályban a villámszerű anyajegy világítani látszott az arcán. De nem azzal törődött, mert a gyermek sápadt volt, teljesen vértelen, és az anyajegy is emiatt látszott világosabbnak.

Még alszik, gondolta.

– Timmie?

Neander-völgyi módra csettegett valamit. Láthatóan nem hozzá szólt, csak úgy átbeszélt rajta, mintha valami jelenés lenne mögötte. Miss Fellowes magához vonta, lágyan ringatni kezdte, a nevét suttogta, és dudorászott neki. Timmie teste teljesen merev volt. Mintha valamiféle transzban volna. A csettegést tovább folytatta, közben néhányszor állatias morgást hallatott, mint ittlétének első heteiben. Borzalmas volt hallani, amint visszatért belé Neander-völgyi énje.

– Jól van, jól van, Timmie... kicsi fiam... Miss Fellowes kicsi fia, minden rendben van, nem kell félni. Kérsz egy kis tejet, Timmie?

Érezte, hogy a merevség oldódik. Felébredt.

– Miss... Fellowes – dadogta akadozva.

– Tej? Kicsi meleg tej, Timmie?

– Tej, igen. Akar tej.

– Gyere – mondta neki, kiemelte az ágyból és a konyhába vitte. Úgy tűnt, nem tanácsos most magára hagyni. Letette a hűtő melletti székre, elővett egy üveg tejet, és betette a melegítőbe.

– Mi volt az? – kérdezte tőle, miközben ivott. – Egy álom? Egy rossz álom, Timmie?

Bólintott, és tovább itta a tejet. Miss Fellowes megvárta, amíg végez.

– Álom – mondta. Ezt a szót most tanulta. – Rossz. Rossz álom.

– Az álmok nem igaziak. – Vajon megértette ezt? – Nem kell félni az álmoktól, Timmie.

– Rossz... álom:..

Az arca komoly volt. Reszketni látszott, pedig a babaházban meleg volt, mint mindig.

– Gyere, visszamegyünk az ágyba – hívta, és megint felvette. Befektette az ágyba. –Mit álmodtál, Timmie? Meg tudod mondani, mi volt az?

Megint csettegni kezdett, hosszan, csak kétszer szakította meg egy-egy halk morranással.

Vajon csak a régi módon reagál az éjszakai stresszre? Vagy egyszerűen nincs meg a megfelelő angol szókincse, amivel leírhatja az álmot? Akkor azt mondta:

– Oda-kint.

Olyan rossz volt a kiejtése, hogy nem lehetett biztos benne, mit mond a fiú.

– Odakint? Ezt mondtad?

– Oda-kint – ismételte megint. Igen, most már biztos.

– A buborékon kívül? – Miss Fellowes a fal felé mutatott. – Odakint?

Timmie bólintott.

– Oda-kint.

– Azt álmodtad, hogy odakint vagy? Azonnal rábólintott.

– Igen.

– És mit láttál odakint?

Csettegni kezdett.

– Nem értelek.

A csettegés még intenzívebbé vált.

– Nem, Timmie. Ez így nem jó. Az én szavaimmal kell beszélned. A tiédet nem értem. Amikor azt álmodtad, hogy odakint vagy, mit láttál?

– Semmit – válaszolta. – Üres.

Üres, persze. Nem csoda. Fogalma sincs arról, hogy mi van odakint. A babaház egyetlen ablakán át csak egy kevés füvet lát, meg kerítést. Ezeknek nincs jelentőségük.

– Nagy... üres – mondta.

– Semmit nem láttál odakint? Csettegések.

Lehet, hogy álmában visszatért a kőkorba a Neander-völgyi tájra, ahol a szél sodorja a havat, és ahol hosszú szőrű állatok vonulnak, meg állatbőrökbe burkolózott emberek. De nem volt angol szava arra, hogy megnevezze őket, ezért a saját hangjait használta.

– Odakint – mondta újból. – Nagy... üres.

– Ijesztő? – segített neki Miss Fellowes.

– Üres – mondta a fiú. – Timmie egyedül.

Hát igen, gondolta. Timmie egyedül: Te szegény, szegény gyermek.

Megint lefektette és betakarta, mert lerúgta magáról a takarót. Nekiadta az egyik kedvenc játékát egy formátlan, zöld, lötyögős lábú műanyag állatot, ami akár dinoszaurusz is lehetett. Dr. McIntyre elszörnyedt, amikor meglátta, és azonnal tartott neki egy paleoantropológiai leckét arról, hogy mekkora tévedés azt hinni, hogy a dinoszauruszok, meg a történelem előtti emberek kortársak voltak. A közvélemény rosszul tudja, mert a mezozoikum valójában sok millió évvel korábban befejeződött, hogy az első emberszerű főemlősök megjelentek a Földön. Igen, mondta akkor Miss Fellowes, én ezt tudom. De Timmie nem, és nagyon szereti ezt a dinoszauruszt. Most is azt szorongatja. Miss Fellowes ott állt az ágya mellett, amíg újból el nem aludt.

– És álmodj szépeket – mondta halkan. – Ne hatalmas, üres helyekkel, ahol Timmie egyedül van.

Visszament a saját ágyába. Az öltözőszekrényen álló órára pillantva megállapította, hogy már háromnegyed öt van. Nemsokára hajnalodik; már úgysem fog elaludni. Sokkal valószínűbb, hogy ébren fog feküdni és feszülten figyel a szomszéd szobából kiszűrődő hangokra.

De nem lett igaza. Nagyon gyorsan elaludt, és ezúttal ő volt az, aki álmodott.

Az ágyában feküdt, de nem itt a babaházban, hanem a város túlsó végén lévő lakásában, amit hónapok óta nem látott már. Valaki kopogtatott az ajtón: türelmetlenül, sürgetően, idegesen. Felkelt, felkapta a hálóköntösét, és aktiválta a védőernyőt. A hallban egy férfi állt: egy fiatalos férfi, vörös, göndör hajjal és kis szakállal.

Bruce Mannheim.

– Edith? – kérdezte. – Edith, látnom kellett magát.

A keze remegett, amikor kikapcsolta a védőernyőt. A férfi ott állt előtte a félhomályban, és sokkal magasabbnak, szélesebb vállúnak tűnt, mint ahogyan emlékezett rá.

– Edith – rebegte. – Ó, Edith, egy örökkévalóságnak tűnt...

Ekkorra már a karjaiban volt. Ott a hallban, mit sem törődve a szomszédokkal, akik belestek az ajtón. Mannheim magához ölelte, ahogyan ő ölelte az imént magához Timmie-t. A karjába kapta és bevitte a lakásba, közben mindvégig a nevét suttogta.

– Bruce – sóhajtotta. Akkor vette észre, hogy hangosan ejtette ki a nevet. Hirtelen felült, és mindkét kezét rémülten a szájára tapasztotta. Az arca kipirult zavarában. Emlékezetében felidézte az álom részleteit. Megdöbbentette és megrémítette az álom közönséges, iskoláslány-erotikája. Nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára ilyen álma.

És annyi ember közül pont Bruce Mannheim a romantikus hős!

Nevetni kezdett.

Dr. Hoskins megrémülne, ha megtudná. Az ő szolid, megbízható Miss Fellowes-a... intim kapcsolatba került az ellenséggel – még ha álmában is!

Milyen nevetséges, milyen ostoba...

Milyen patetikus, mondta magában hirtelen.

Az álom még kísértette. Néhány részletét már nem tudta felidézni, mások olyan elevennek tűntek, mintha még mindig aludna. A férfi heves ölelése, forró, szenvedélyes suttogása. Edith. Ó, Edith, egy örökkévalóságnak tűnt...

Egy hajadon gyerekes fantáziálása. Miss Fellowes remegni kezdett, és erővel kellett legyűrnie a könnyeit. Az álom már egyáltalán nem tűnt olyan viccesnek. Úgy érezte, meggyalázták. Beletapostak a lelkivilágába, megszállták nett, zárt kis világát. Mi inspirálhatta ezt az álmot? És miért? Az ilyen epekedő gondolatokat már régen kiűzte az agyából, vagy legalábbis ki akarta űzni. Olyan életet élt, ahol nem volt szüksége az ilyen vágyódásokra. Ezek egy hajadon, egy süldőlány életéhez tanoznak. De nem az övéhez, hisz ő házas is volt, ha csak pár hónapig is. De az a fejezet le van zárva.

Évekig, évtizedekig teljesen egyedül élt egy szigeten. Csak a munkájának a gyerekeknek élt. És most meg ez...

Csak egy álom volt, gondolta. És az álmok nem valódiak. Nem is olyan régen még Timmie-nek mondta ugyanezt.

Csak egy álom. Csak. Az alvó szellem képes bármilyen gondolatot felszabadítani. Olykor furcsa dolgokat sodor magával, amik ott lebegnek a tudattalan felszínén. Az egész nem jelent semmit, csak annyit hogy Bruce Mannheim ma itt járt, és valamilyen benyomást tett rá, amit a képzelete átrendezett egy meglepő és valószínűtlen történetté. De Mannheim legalább tíz évvel fiatalabb nála. És bár kellemes külsejű, nem találta különösen vonzónak, még álmában sem. Csak egy férfi, akivel tegnap találkozott először. Olykor persze vonzódást érzett a férfiak iránt. Úgy érezte, hogy Hoskins iránt is vonzódik – reménytelenül és hiábavalóan, ahogy egy boldog házasságban él ő férfihoz lehet, aki ráadásul még a munkaadója is. De a Hoskins iránti érzelmeiben volt némi valószerűség. Ebben pedig semmi. Csak egy álom, mondta magában, csak egy álom, csak egy álom.

Nincs mit tenni, az lesz a legjobb, ha tovább alszik. Mire kivilágosodik, biztosan elfelejti majd az egészet.

Miss Fellowes megint behunyta a szemét. Egy idő után elaludt. Az álom emléke mindazonáltal még kísértette, amikor nem sokkal hat után felébredt, mert Timmie kopogott az ajtaján, odaszaladt hozzá és szenvedélyesen átölelte.

Ez az egész akkor is abszurdum.

Miután megbeszélték, hogy Timmie-nek játszópajtásra van szüksége, Miss Fellowes azt hitte Dr. Hoskins azon nyomban kerít egyet, hogy lecsitítsa azokat a politikai erőket, akik Bruce Mannheim és Marianne Levien mögött álltak. De legnagyobb ámulatára hetek teltek el úgy, hogy nem történt semmi. Nyilván Hoskins nem egykönnyen talál olyan szülőket, akik hajlandók a sztázisba engedni a gyermeküket, ahogyan ezt el ő re meg is jósolta.

Valójában magát Hoskinst sem nagyon látta ez alatt az idő alatt. Bizonyára a Sztázistechnológia Ltd. többi ügyei foglalták el annyira, hogy csak futtában tudott néhány pillantást vetni rájuk. A cég működtetése nyilvánvalóan neki és néhány társának a teljes munkaidejét leköti. Miss Fellowes másoktól ellesett szófoszlányokból megtudta, hogy amióta csak ez, a tudomány történetében minden bizonnyal a legnagyobb kísérletsorozat elindult Hoskinsnak nap mint nap meg kell küzdenie egy sereg tehetséges, de erőszakos primadonnával, akik Nobel-díjra éhesen ostromolják a Sztázist.

De ennek így kell lennie. Hoskinsnak is megvan a maga problémája és neki is.

Timmie növekvő magányossága mindkettejüket bántotta. Miss Fellowes minden tőle telhetőt elkövetett, gondozta és tanítgatta, még az anyját is megpróbálta helyettesíteni, de mindehhez egymaga kevés volt. A fiú megint álmodott, és újra meg újra ugyanazt az álmot látta. Nem mindennap, de elég gyakran ahhoz, hogy Miss Fellowes megállapítsa, milyen gyakorisággal kísérti a gyermeket az a kinti tágas hely, ahová soha nem léphet ki. Timmie olykor egyedül volt odakint, máskor homályos ködfigurák voltak vele. Mivel angoltudása még mindig csak felületes volt, Miss Fellowes nem tudta megállapítani, hogy az álmában látott táj a kőkorszaki ismert világot reprezentálta, vagy Timmie-nek a kinti világról alkotott elképzelését. Akárhogy is, ijesztő hely lehetett számára, mert gyakran sírva riadt fel. Nem kellett pszichiáternek lenni ahhoz, hogy megállapítsa, ezek az álmok Timmie elszigeteltségének és növekvő szomorúságának erőteljes szimptómái.

A nap folyamán több esetben voltak bánatos periódusai, amikor visszavonultan szomorkodott, vagy csendes órákat töltött a babaház egyetlen ablakánál, és leste a semminél alig több kilátást. Talán álmainak ürességét látta, talán nosztalgikusan felidézte magában most már igen távoli gyermekkorának fagyos fennsíkjait, de az is lehet, hogy csupán arra volt kíváncsi, hogy mi lehet a börtönét jelentő falakon túl. Miss Fellowes dühösen tette fel magában a kérdést: miért nem hoznak neki végre egy társat? Miért?

Miss Fellowes kíváncsi volt, mi lenne, ha felvenné a kapcsolatot Mr. Mannheimmel, és elmondaná neki, hogy semmi nem történt. De ez már valóságos árulásnak minősülne. Még Timmie érdekében sem képes megtenni ezt a lépést. Haragja viszont nőttön nőtt.

A pszichológusok mostanra befejezték Timmie vizsgálatát, szinte elemeire szedték szét szegény gyereket, és ez úgy tűnik nem volt része a kutatóprogramnak. így aztán a látogatásaik megritkultak; már csak egyikük járt ide hetente egyszer, készített néhány fényképet, feltett néhány rutinkérdést, és megmérte Timmie súlyát, de ez volt minden. Az injekciók elfogytak, a kanalas orvosságok úgyszintén; már a speciális étrend sem volt annyira fontos, Timmie csontozatának és ízületeinek felépítése pedig már egyáltalán nem érdekelt senkit.

Ennyit a jóról. De ha a pszichológusok érdeklődése csökkent, a fiziológusoké csak most ébredt fel. Miss Fellowes az új társaságot legalább olyan kellemetlennek tartotta, mint az előzőt. Timmie-nek most akadályokat kellett leküzdenie, hogy élelemhez, vízhez jusson. Mindenféle testeket kellett felemelnie, karokat húzogatnia, zsinórokat rángatnia. Az enyhe áramütések pedig félelmet sírást váltottak ki belőle – legjobb esetben soha nem hallott módon vicsorgott és morgott. Miss Fellowest mindez növekvő undorral töltötte el.

Mindenesetre Hoskinsnak nem akart panaszkodni miatta.

Egyáltalán nem akart Hoskinshoz fordulni. Hoskins, ki tudja milyen okból megtartotta a távolságot, és Miss Fellowes azt gondolta, ha újabb követelésekkel lépne elő és a legkisebb ellenállásba is ütközne, türelmét vesztve végérvényesen elrontaná a kapcsolatukat. Ezt a lépést pedig semmiképpen nem akarta felvállalni. Timmie érdekében neki maradnia kell.

Vajon miért hanyagolja Hoskins a Timmie-projektet ennyire? Miért ez a közöny? így akarja elszigetelni magát Bruce Mannheim követeléseitől? Ez elég nagy butaság, gondolta. Távolmaradásának egyetlen áldozata van, és ez Timmie. Ostoba, ostoba, ostoba.

Minden tőle telhetőt megtett, hogy a tudósokat távol tartsa Timmie-től. Teljesen azonban nem tudta eltiltani őket. Végül is ez egy tudományos kísérlet. így aztán a tesztek, a próbák és az elektromos áramütések folytatódtak.

És csapatostul jöttek az antropológusok, akik ki akarták faggatni Timmie-t a paleolitikumbeli életmód minden részletéről. De Timmie még ilyen körülmények között is nagyon jól boldogult az angol nyelvvel – a saját angol nyelvével. Mindent megkérdezhettek t ő le, amit csak akartak; de csak arra kaptak választ, amire Timmie tudott mit válaszolni; a kőkorszaki életmódra vonatkozó egyetlen információt sem tartott vissza.

Ahogy Timmie átmeneti itt-tartózkodásának hetei hónapokká bővültek, Timmie beszéde egyre folyamatosabbá és precízebbé vált. Enyhén érthetetlen beszédmodora megmaradt, de ezt Miss Fellowes inkább kedves akcentusnak ítélte, mint zavaró körülménynek. Viszont a gyermek nyelvértése gyakorlatilag megegyezett egy vele egykorú modern gyermekével. Zaklatottabb idegállapotában még néha visszatértek csettegései és primitív morgásai, de az ilyen alkalmak egyre ritkábban fordultak elő. Úgy tűnt, kezdi elfelejteni huszonegyedik századi tartózkodásának első heteit – kivéve álmainak privát világát, amibe még Miss Fellowes sem tudott behatolni. Ki tudja, milyen hatalmas, cammogó mamutok és masztodonok népesítették be azokat a történelem előtti tájakat, amelyeken a Neander-völgyi gyermek képzelete kalandozott?

Ám Miss Fellowes legnagyobb meglepetésére még mindig ő volt az egyetlen, aki meglehetős biztonsággal meg tudta érteni Timmie beszédjét. A többiek, akik a sztázison belül rendszeresen megfordultak – az asszisztensei Mortenson, Elliott, Stratford és Dr. McIntyre meg Dr. Jacobs –, csupán néhány kifejezést voltak képesek felismerni, de azokból Timmie mondanivalójának lényegét már nem tudták összeállítani. Miss Fellowes ezt igen különösnek találta. Eleinte valóban nehéz volt megérteni a fiút, de azok az idők már elmúltak, most már egészen folyékonyan beszélt. Neki legalábbis úgy tűnt. De lassan be kellett ismernie, hogy az éjjel-nappali együttlét az oka annak, hogy ő mindenkinél jobban érti a gyermek beszédét. A füle már automatikusan áthidalja azokat a különbségeket, amik a helyes kiejtéstől eltérő jelleget adnak Timmie intonációjának. Ami a beszédét illeti, Timmie valóban különbözött a modern gyerekektől. Szinte mindent megértett, amit mondtak neki, és jobbára összetett mondatokban válaszolt, már amennyire értelmi képessége ezt megengedte – de a nyelve, az ajka, a gégefője és a kis nyelvcsontja egyszerűen nem volt alkalmas arra, hogy velük az angol nyelv kiejtésbeli finomságait megfelelően visszaadja emiatt tűnt beszéde durvának, torznak.

Idegenek előtt mindig a védelmébe vette őt: – Hallották már valaha, hogyan ejti egy francia a "th" hangot? Vagy hallottak egy angolt franciául beszélni? És az oroszban is vannak olyan betűk, amiknek a kiejtésébe beletörne a nyelvünk. A különféle nyelvcsoportokhoz tartozó emberek hangképző szervei születésüktől fogva más kiejtéshez szoktak, és legtöbbjük ezen nem is tud változtatni. Emiatt létezik annyi akcentus. Timmie-nek egyszerűen Neander-völgyi akcentusa van. De ez idővel el fog halványulni.

És amíg ez bekövetkezik, ismerte fel Miss Fellowes ő lesz az egyetlen hiteles tolmácsa. Nem csupán a gondozója, de történelem előtti világának és álmainak egyetlen hiteles tolmácsolója. Az ő közreműködése nélkül nem tudnának feltenni neki kérdéseket, és a kapott válaszokat sem volnának képesek megérteni. Az ő segítsége nélkül a kísérletsorozat nem bontakozhat ki teljes tudományos valójában. Ezért aztán Miss Fellowes nélkülözhetetlenné vált, mégpedig oly módon, ahogyan ő sem feltételezte volna soha. Egy, az emberiség természetét kutató kísérletsorozat nélkülözhetetlen láncszemévé vált.

Sajnos a Timmie-t faggató tudósokat nem mindig elégítette ki a gyermek felelete. Nem mintha Timmie nem akart volna válaszolni. Csak hát mindössze három évet töltött el a Neander-völgyi világban – mégpedig életének négy évéből az első hármat. Nem sok hasonló korú gyermek képes szakszerűen beszámolni a világáról, amit még szinte meg sem ismert.

Mindössze annyit tehetett, hogy a kérdésekre az antropológusok által sugallt válaszokból kiválasztotta a számára legvalószínűbbet, mindezt persze Miss Fellowes nem kis segítségével.

– Kérdezze meg, hányan éltek a törzsében?

– Nem hiszem, hogy volna szava a törzsre.

– Akkor hányan voltak abban a csoportban, amelyikben élt?

Megkérdezte. És elkezdte neki magyarázni, hogy hogyan kell számolni. Timmie zavarba jött.

– Sokan – mondta.

A "sokan" Timmie szótárában bármennyi lehet, ami háromnál több. Azon túl valószínűleg minden mennyiség egyforma a számára.

– Mennyire sokan? – kérdezte. Egyik kezét felemelve az ujjával végigfutott az ujjain. – Ilyen sokan?

– Többen.

– Mennyivel többen?

Timmie láthatóan törte a fejét. Egy percre behunyta a szemét, mintha gondolatban egy másik világban kalandozna, azután feltartotta a kezét, és néhányszor beletenyerelt vele a levegőbe.

– A számokat jelzi Miss Fellowes?

– Azt hiszem. Minden mozdulata ötöt jelenthet.

– Háromszor legyintett mind a két kezével. Szóval harmincan lehettek?

– Vagy negyvenen.

– Kérdezze meg még egyszer.

– Timmie, mondd még egyszer: hányan éltek a csoportban?

– Csoport, Miss Fellowes?

– Az emberek, akik együtt éltek. A barátok, rokonok. Hányan voltak?

– Barátok. Rokonok. – ízlelgette a fogalmakat. Valószínűleg ismeretlenek, homályosak voltak a számára.

Azután a kezére bámult, és a maga darabos mozdulataival a levegőbe csapott vele néhányszor, ami lehet számolás, de egészen más is. Képtelenség volt megállapítani, hányszor csinálta: nyolcszor, talán tízszer?

– Látta? – kérdezte Miss Fellowes. – Nyolcvan, kilencven, esetleg száz ember. Ha egyáltalán most a kérdésre válaszolt.

– Korábban jóval kevesebbet mutatott.

– Tudom. Most viszont ennyit.

– Ez lehetetlen. Egy primitív törzsben nem élhettek harmincnál többen! Legfeljebb harmincan.

Miss Fellowes vállat vont. Ha mindenáron a feltételezéseik bizonyosságát akarják, az az ő dolguk.

– Akkor legyen harminc. Egy hároméves gyerektől várja, hogy népszámlálást tartson a törzsében? Csak sejti, hogy miről van szó, és már az is valami hogy szeretne válaszolni a kérdésre. De nem tud. Miből gondolják, hogy tud számolni? Hogy ismeri a szám fogalmát?

– De megérti, nem?

– Amennyire egy ötéves gyerek képes rá. Kérdezze meg bármelyik ötévest, hogy hányan laknak az utcájukban. Kíváncsi vagyok, mit mond.

– Hát...

A többi kérdésre is hasonlóan bizonytalan válaszokat kaptak. Törzsi struktúra? Miss Fellowes többszöri szófacsarás után annyit tudott kihámozni Timmie szavaiból, hogy a törzs élén volt a "nagy ember", aki minden bizonnyal a törzs főnöke lehetett. Ez azonban nem jelentett újdonságot. A primitív törzseknek a történelmi időkben is voltak főnökei; nyilvánvaló tehát, hogy a Neander-völgyi törzseknek éppúgy. Megkérdezte, mi volt a nagy ember neve, de Timmie csak csettegésekkel válaszolt. Akármi is volt a törzsfő neve, Timmie képtelen volt lefordítani azt angolra, de még a megfelelő fonémával sem tudta helyettesíteni: csakis a Neander-völgyi hangokra szorítkozhatott.

Volt a törzsfőnöknek felesége? – szerették volna tudni a kutatók. Hogyan választották a törzsfőt? Timmie nem értette a kérdést. Milyen vallásos hiedelmeik voltak, és hogyan gyakorolták a vallást? Miss Fellowes némi nyelvi praktikával meg tudta értetni Timmie-vel, hogy a tudósok mire kíváncsiak, s így kapott a fiútól némi leírást arról, hogy létezett valamilyen kőből rakott szent helyük, amit nem volt szabad megközelíteni, meg valamiféle kultuszuk, amit a papnőik gyakoroltattak velük. Miss Fellowes biztos volt abban, hogy papnőről van szó, és nem papról, mert a fiú őrá mutatott, amikor róluk beszélt: mindössze afelől volt bizonytalan, hogy a fiú megértette-e, mit akar megtudni tőle?

– Bárcsak egy kicsivel idősebb gyereket hoztak volna át! – sóhajtozták az antropológusok. – Vagy inkább egy felnőtt Neander-völgyit, az isten szerelmére! Bárcsak! Bárcsak! Teljességgel őrjítő, hogy egy tudatlan kisgyerek az egyetlen információforrásunk.

– Bizony nagy kár! – helyeselt Miss Fellowes minden részvét nélkül. – Ez a tudatlan kis Neander-völgyi viszont eggyel több annál, mint amennyit világéletükben alkalmuk volt kifaggatni. Szerintem a legmerészebb álmaikban sem remélték, hogy egyszer valaha is lesz lehetőségük ilyesmire.

– Akkor is! Bárcsak! Bárcsak!

– Bárcsak, igen – bólogatott Miss Fellowes és közölte velük, hogy az aznapra kiszabott idejük lejárt.

Azután Hoskins jelent meg a babaházban anélkül, hogy előre jelezte volna az érkezését.

– Miss Fellowes, beszélhetnék önnel?

Megint félénk hangnemben beszélt, mint mindig, amikor rendkívüli zavarban van. Valószínűleg most is, gondolta Miss Fellowes.

Az egyenruháját simogatva nyugodtan lépett ki a sztázisból. Akkor zavartan megállt. Hoskins nem volt egyedül. Egy középmagas, karcsú, sápadt nő volt vele. Szó e haja csak jobban kihangsúlyozta törékenységét. Valószínűtlenül világoskék szemei idegesen pillantottak Miss Fellowes válla fölött a sztázis belsejébe, mintha arra számítana, hogy egy vad gorilla fog kiugrani Timmie szobájából.

– Miss Fellowes, ő a feleségem, Annette – mutatta be Hoskins. – Drágám, nyugodtan beléphetsz teljesen biztonságos. Amikor átlépsz az erőtéren, enyhe kellemetlenséget érzel, de ennyi az egész. Szeretném, ha megismerkednél Miss Fellowes-szal, ő az, aki gondját viseli a gyermeknek, amióta megérkezett.

(Tehát ez a felesége? Egyáltalán nem olyan, amilyennek Miss Fellowes elképzelte; de aztán rájött, hogy valójában sosem próbálta magában elképzelni Hoskins feleségét. Mindenesetre kissé erősebbnek, kevésbé mozgékonynak képzelte volna, aki jobban palástolja a zavarát. És ugyan miért? Egy ilyen erős akaratú férfi, mint Hoskins, bizonyára jobban kedveli a gyenge teremtéseket. Nos ha így van, ám legyen. Másrészt Miss Fellowes Hoskins feleségét fiatalnak, karcsúnak és elbűvölőnek képzelte volna, mint amilyen egy sikeres üzletember második felesége szokott lenni. De Annette Hoskins egyik kategóriába sem tartozott. Ami azt illeti jóval fiatalabb volt Hoskinsnál; még Miss Fellowes-nál is. De nem igazán fiatal: legfeljebb negyvenéves. Vagy ahhoz közeli.) Miss Fellowes megpróbálta tárgyilagosan üdvözölni.

– Jó napot, Mrs. Hoskins. Örülök, hogy megismerhetem.

– Annette.

– Kérem?

– Szólítson Annette-nek, Miss Fellowes. Mindenki így szólít. Az ön neve...

Hoskins gyorsan közbevágott.

– Timmie mit csinál, Miss Fellowes? Szunyókál? Szeretném ha a feleségem találkozhatna vele.

– Á szobájában van – mondta Miss Fellowes. – Olvas.

Annette Hoskins rövid, éles hangú, majdnem gúnyos kacajt hallatott.

– Tud olvasni?

– Egyszerű képeskönyveket igen, Mrs. Hoskins. Rövid képaláírásokat. Az igazi olvasásra még nincs felkészülve. De a könyveket nagyon szereti. Most éppen a messzi északi életről szóló könyvet nézeget. Eszkimókról, rozmár-vadászatról, iglukról meg ilyesmikről. Naponta legalább egyszer elolvassa.

(Az olvasás nem a megfelelő leírása annak, amit Timmie művel, ezt Miss Fellowes is tudta. Tulajdonképpen füllentett. Timmie egyáltalán nem olvas. Valójában csak a képeket nézegeti, az alattuk található betűknek csupán dekoratív értéke van számára. Azok egyáltalán nem érdekelték, legalábbis mostanáig. Lehet, hogy sohasem fogják érdekelni. De nézegette a könyveket, és nyilván értette is a tartalmukat. És ez az igazi olvasáshoz legközelebb álló dolog. De a mostani beszélgetés kimenetele érdekében tanácsosabb volt úgy fogalmazni Hoskins felesége előtt, hogy Timmie tényleg tud olvasni, jóllehet maga Hoskins is tisztában volt az igazsággal.)

Hoskins színpadiasan emelkedett hangon mondta:

– Hát nem érdekes, Miss Fellowes? Emlékszik még, milyen volt azon az éjszakán, amikor megérkezett? Egy vad, üvöltöző, mocskos kis történelem előtti teremtés volt.

(Mintha azt valaha is el tudnám felejteni, gondolta Miss Fellowes.)

– Most pedig ott ül, és nyugodtan olvassa a könyvet eszkimókról, igluról tanul – Hoskinsról szinte atyai büszkeség sugárzott. – Milyen csodálatos mindez! Milyen nagyszerű, nem? Milyen hatalmas fejlődésen ment át ez a gyermek az ön kezei alatt.

Miss Fellowes gyanakvó pillantást vetett Hoskinsra. Volt valami különös és valószínűtlen ebben a hirtelen támadt retorikus hangnemben. Mi a célja ezzel? Tisztában van vele, hogy Timmie nem tud olvasni. Minek hozta ide a feleségét, és minek ez a valószínűtlenül hangzó ömlengés Timmie fejlődéséről?

Akkor megértette.

Hoskins sokkal normálisabb hangon azt mondta:

– Elnézést kell kérnem, hogy ilyen kései időben alkalmatlankodom, Miss Fellowes. De mint azt bizonyára tudja, egész nap el voltam foglalva más természetű ügyekkel. Jobbára barátunk, Bruce Mannheim adott munkát.

– El tudom képzelni.

– Azóta hogy itt járt, minden héten hív. Hol ezt kérdez, hol azt, úgy érdeklődik Timmie után, mintha az a saját fia lenne, én pedig valamilyen iskolamester, akinek a gondjára bízta a gyereket. Valami dickensi iskolát képzelhet el magának, azt hiszem.

– És megkérdezte, hogy hozott-e már társat Timmie mellé? – ragadta meg az alkalmat Miss Fellowes.

– Különösen ez érdekli.

– És hol tart ezügyben, Dr. Hoskins? – Hoskins összerezzent.

– Hát, elég nehéz időszak volt ez. Legalább egy tucat gyermeket néztünk meg, talán többet is. Természetesen a szüleikkel is elbeszélgettünk.

Ez újdonság volt Miss Fellowes számára.

– És?

– Végül is kettőt találtunk, amelyik alkalmas lett volna, de a szüleik olyan extra feltételeket követeltek, amiket nem áll módunkban teljesíteni. És volt egy, amelyiket már fel is készítettünk egy próbalátogatásra, de akkor megjelentek a szülei egy ügyvéd társaságában, aki óvadék letételét követelte, meg olyan garanciákat és mindenféle egyebet, amit a mi ügyvédeink ostobaságnak tartottak. A többi gyermek esetében a felelősség kérdése fel sem merült, mert a szüleiket csak egyetlen dolog érdekelte: hogy mennyit fizetünk nekik.

A gyerekeik pedig sokkal fegyelmezetlenebbek és vadabbak voltak, mint Timmie és több kárt okoztak volna, mint amennyi hasznot hajtanak. Természetesen, velük nem foglalkoztunk érdemben.

– Tehát azt akarja mondani, hogy senkit sem talált. Hoskins megnedvesítette az ajkát.

– Végül elhatároztuk, hogy házon belül oldjuk meg a problémát, vagyis egyik munkatársunk gyermekét vetjük be. Ez a belső munkatárs itt áll ön előtt.

– A maga fiát? – kérdezte Miss Fellowes.

– Bizonyára emlékszik, hogy amikor Mannheim és Levien itt jártak, dühömben vagy mindegy miért, azt mondtam, hogy ha arra van szükség, a saját fiámat hozom ide? Nos, ennek most elérkezett az ideje. Én állom a szavam, Miss Fellowes. Semmi olyasmit nem kérek a munkatársaimtól, amit én magam nem tennék meg. Elhatároztam, hogy Jerry fiamat idehozom Timmie mellé játszótársnak. De természetesen nem dönthetek egyedül.

– Ezért elhozta a feleségét, hogy meggyőződjön róla, Jerry nem kerül veszélybe – bólogatott Miss Fellowes.

Hoskins hálásan pillantott rá.

– Pontosan erről van szó, Miss Fellowes.

Miss Fellowes Hoskins feleségére pillantott. Az asszony beharapta az ajkát, és megint az ajtóra meredt, ami mögött a félelmetes Neander-völgyi gyermeket sejtette.

Biztosan azt hiszi, hogy Timmie egy majom, gondolta. Egy gorilla. Egy csimpánz. Aki azonnal ráveti magát Jerryre, és kitépi kezét-lábát. Jeges hangon így szólt:

– Nos, akkor kihozhatom és megmutathatom?

Mrs. Hoskins láthatóan feszültté vált.

– Igen, Miss Fellowes, azt hiszem, hozhatja. A nörsz bólintott.

– Timmie? – szólította. – Timmie, kijönnél egy percre? Látogatóink vannak.

Timmie félénken kilesett az ajtó résén.

– Jól van, Timmie. Dr. Hoskins van itt, és a felesége. Gyere szépen.

A fiú előrelépett. Egészen szalonképes, gondolta Miss Fellowes, és magában hálát adott a gyermeknek. A kék overallját viselte, amelyiken zöld karikák virítottak, ez a másik kedvenc ruhája. A haja, amit Miss Fellowes alig egy órája fésült meg alaposan, még viszonylag rendezett és fésült volt. A képeskönyvet, amit nézegetett, ott lóbálta bal kezében.

Várakozóan nézett fel a látogatóra. Szemei tágra nyíltak. Timmie még ennyi idő után is könnyedén felismerte Hoskinst, de nem volt benne biztos, mihez kezdjen Hoskins feleségével. Kétség kívül volt valami a testbeszédében, valami feszesség és bizalmatlanság, ami óvatosságra intette a fiút. Talán primitív reflexek - mondhatnánk ösztönök - törtek elő belőle?

Hosszú, kínos szünet következett.

Aztán Timmie elmosolyodott.

Ez egy meleg, csodálatos mosoly volt, Timmie különleges, fültől-fülig mosolya. Miss Fellowes imádta őt ezért. Legszívesebben felkapta és megölelte volna. Milyen huncutnak tűnt, amikor így mosolygott! Mily édes, mily bizakodó és gyermeki. Igen. Egy kisfiú, aki kijön a szobájából, hogy köszöntse a társaságot. Hogyan is tudna Annette Hoskins ellenállni annak a mosolynak?

– Oh – szólt a nő, úgy, mint aki éppen bogarat talált a levesében. – Nem képzeltem, hogy ennyire... furcsa.

Miss Fellowes mogorván ránézett.

– Tudja, ez leginkább az arca miatt van – szólt Hoskins. – Nyaktól lefelé épp úgy néz ki, mint egy nagyoz izmos fiúcska. Többé-kevésbé.

– De az arca, Gerald, az a hatalmas száj... az az óriási orr... a szemöldökök, amik úgy kidudorodnak... az álla... annyira csúnya, Gerald. Annyira furcsa.

– Többségében érti, amit mond – figyelmeztette Miss Fellowes halk, fagyos hangon.

Mrs. Hoskins bólintott. De nem volt biztos benne, hogy fékezni tudja magát:

– Annyira máshogy néz ki személyesen, mint a televízióban. Ott nézve sokkal emberibbnek tűnik.

– Ő ember, Mrs. Hoskins – mondta kurtán Miss Fellowes. Már belefáradt, hogy ezt mondja az embereknek. – Egyszerűen csak az emberi faj egy másik ágából való, ez minden. Amelyik történetesen már kihalt.

Hoskins, mintha érezte volna az alig elfolytott dühöt Miss Fellowes hangjában, odafordult a feleségéhez és némi sürgetéssel mondta:

– Miért nem beszélsz Timmie-vel, drágám? Ismerd meg egy kicsit! Végül is ezért jöttél ma el.

– Igen, igen.

Úgy nézett ki, mint aki összeszedte a bátorságát.

– Timmie? – szólt az asszony vékony, merev hangon. – Helló, Timmie. Mrs. Hoskins vagyok.

– Helló – mondta Timmie.

Kezét kinyújtotta a nő felé. Miss Fellowes tanította meg arra, hogy mit csináljon ilyenkor.

Annette Hoskins gyorsan a férjére pillantott. Ő felpillantott a mennyezetre és bólintott.

A nő bizonytalanul kinyújtotta a karját és megfogta Timmie kezét olyan feszesen, mintha egy betanított cirkuszi csimpánzzal rázna kezet. Gyorsan, lélektelenül megrázta, majd sietve elengedte a fiú kezét.

– Helló, Mrs. Hoskins, Örülök, hogy megismerhetem – szólt Timmie.

– Mit mondott? – kérdezte Annette Hoskins – Nekem mondott valamit?

– Azt mondta, helló – mondta Miss Fellowes – Azt mondta, örül, hogy megismerheti önt.

– Beszél? Angolul?

– Igen, beszél. A könnyebb könyveket megérti. Késsel-villával eszik. Egyedül öltözik és vetkőzik. Nem meglepő hogy mindezeket meg tudja csinálni. Ő egy normális kisfiú, Mrs. Hoskins, valamivel több mint öt éves. Talán öt és fél.

– Honnan tudja?

– Csak találgatni tudunk – válaszolt Miss Fellowes. – Nem volt a zsebében a születési bizonyítványa, amikor idejött.

Mrs. Hoskins ismét a férjére nézett.

– Gerald, én nem vagyok biztos benne. Jerry még nincs egészen öt éves.

– Tudom, hány éves a fiunk, drágám – szólt Hoskins hűvösen – Habár a korához képest nagy és erős. Nagyobb, mint Timmie. Nézd, Annette, ha úgy gondolnám, hogy bármi kockázata lenne, a legkisebb lehetősége, hogy...

– Nem tudom. Nem is tudom. Hogy lehetünk benne bizonyosak, hogy ez biztonságos?

Miss Fellowes azonnal megszólalt:

– Ha úgy érti, hogy biztonságos-e a fiának Timmie-vel lennie, Mrs. Hoskins, a válasz igen, természetesen az. Timmie szelíd kisfiú.

– De ő egy vad... vadember!

(Ismét egy majomgyerek-cimke a médiából! Az emberek soha nem fognak önállóan gondolkodni?)

– Ő nem vadember, a legkevésbé sem – mondta határozottan Miss Fellowes – Kijön egy vadember a szobájából a könyvét hozva, és kézfogásra nyújtja a kezét? Egy vadember így mosolyog, köszön, és azt mondja, hogy örül hogy megismerheti? Ott áll maga előtt. Minek tűnik ő valójában magának, Mrs. Hoskins?

– Nem tudom megszokni az arcát. Ez nem emberi arc.

Miss Fellowes nem hagyta a haragot kirobbanni magában.

– Amint már elmagyaráztam – szólt feszülten –, ő ugyanolyan ember, mint bármelyikünk. És egyáltalán nem vadember. Épp annyira szelíd és értelmes, amit amilyet elvárhat egy öt éves és néhány hónapos fiútól. Nagyon nagylelkű öntől, Mrs. Hoskins, hogy beleegyezik, hogy a fia idejöhessen Timmie-vel játszani, de kérem, ne legyenek emiatt aggályai.

– Még nem mondtam, hogy beleegyeztem – válaszolta Mrs. Hoskins enyhe ingerültséggel a hangjában.

Hoskins kétségbeesett pillantást vetett rá.

– Annette...

– Nem mondtam!

(Akkor miért nem fordulsz már sarkon, és hagyod, hogy Timmie tovább olvassa a könyvét?)

Miss Fellowes-nak nagy erőfeszítésébe került, hogy megőrizze a nyugalmát.

(Hagyjuk csak Hoskinsra a dolgot. Az ő felesége.)

Hoskins így szólt:

– Beszélgess vele Annette. Ismerd meg egy kicsit. Meglátod, könnyebb lesz a döntés.

– Igen, igen, én is azt hiszem. – Megint odament a fiúhoz. – Timmie? – mondta neki puhatolózva.

Timmie felpillantott. Ezúttal nem vigyorodott el. Az iménti hangokból már tudta, hogy az asszony nem a barátja.

Mrs. Hoskins elmosolyodott ugyan, de az nem volt valami meggyőző.

– Mennyi idős vagy, Timmie?

– Még nem tud jól számolni – figyelmeztette Miss Fellowes halkan.

De legnagyobb meglepetésére Timmie széttárta bal kezének öt ujját és határozottan feltartotta.

– Öt – kiáltotta hangosan.

– Feltartotta öt ujját, és azt mondta, öt – tolmácsolta Miss Fellowes, és maga is elcsodálkozott. – Ugye, ön is hallotta?

– Én hallottam – reagált Hoskins. – Azt hiszem.

– Öt – ismételte Mrs. Hoskins. Most már akarta a kapcsolatot Timmie-vel. – Az nagyon szép kor. Az én fiam, Jerry, majdnem ötéves. Ha elhozom ide, kedves leszel hozzá?

– Kedves – mondta Timmie.

– Kedves – fordította Miss Fellowes. – Megértette önt. És megígérte, hogy kedves lesz.

Mrs. Hoskins bólintott. Mintegy magának azt mondta:

– Olyan kicsi, mégis olyan erősnek látszik!

– Még sosem bántott senkit – füllentett Miss Fellowes, és nem is akart az első éjszaka lezajlott csatára gondolni. – Végtelenül gyengéd gyermek. Végtelenül. Ezt elhiheti, Mrs. Hoskins. – Timmie-hez fordulva azt mondta: – Vidd be Mrs. Hoskinst a szobádba. Mutasd meg neki a játékaidat, meg a könyveidet, meg a ruháidat is. – (Hadd lássa, hogy te egy igazi kisfiú vagy; Timmie. Hadd feledkezzen el a kiálló szemöldöködről meg a beesett arcodról.)

Timmie kinyújtotta a kezét. Mrs. Hoskins csak egy pillanatig tétovázott, azután megfogta. Azóta, hogy belépett a sztázisba, most először jelent meg az arcán egy valódi mosolyféle.

Timmie-vel együtt bement a gyermek szobájába. Becsukták maguk mögött az ajtót.

– Azt hiszem, menni fog – rebegte Hoskins halkan Miss Fellowes-nak, mihelyt a felesége eltűnt. – A gyerek meg fogja nyerni magának.

– Hét persze, hogy megnyeri.

– Nem oktalan asszony. Ezt elhiheti nekem. Csak gyanakvó. És Jerry sokat jelent a számára.

– Ez természetes.

– Az egyetlen gyermekünk. Házasságunk első éveiben meddőségi problémáink voltak, de megoldódott, és végül is...

– Igen – szakította félbe Miss Fellowes. – Megértem.

– Nem igazán volt kíváncsi Mr. és Mrs. Hoskins meddőségi problémáira. És arra sem, hogy végül hogyan küzdötték le.

– De ugye megérti... még ha megérttettem is vele a dolgot, még ha felfogta is, milyen problémákat jelentett Mannheimnek és sleppjének zaklatása, még ha megértette is, hogy Timmie-nek társra van szüksége, azért tétovázik idehozni Jerry-t...

– Nincs benne kockázat, Dr. Hoskins.

– Ezt én tudom. És ön is tudja. De amíg Annette is meg, nem tudja...

Kinyílt Timmie szobájának ajtaja. Mrs. Hoskins jelent meg. Timmie mögötte leskelődött a maga óvatos módján. Miss Fellowes-nak elállt a lélegzete. Valami rosszul ment, gondolta.

De nem. Annette Hoskins mosolygott.

– Nagyon kedves kis szoba – nevetett. Össze tudja hajtogatni a ruháit. Megmutatta nekem. Bárcsak Jerry is képes volna rá. És olyan rendben tartja a játékait... Miss Fellowes kiengedte a levegőt.

– Akkor hát megpróbálhatjuk? – kérdezte Hoskins a feleségétől.

– Igen. Azt hiszem, tehetünk egy próbát.

6. közjáték - Patthelyzet

Füst szállt fel az egyik kisebb folyó partja felől, a Másikaknak az oltártól nyugatra fekvő táborából. Az ellenkező irányba pillantva Ezüst Felhő megláthatta a saját táborában gyújtott tüzek fehér füstjét is, a lapos dombhát mögött, ahonnan ideérkezésükkor leereszkedtek a folyóvölgybe. Az oltár előtt most nem volt senki. A véget nem érő patthelyzet után végül a két törzs hallgatólagosan megegyezett egymással, és a kegyhely környéke most semleges területnek számított. Egyik tábor emberei sem merészkedtek a közelébe. Mind a két törzs éjjel-nappal őrséget állított, hogy ellenőrizze, nem hatol-e be valaki a területre.

Ezüst Felhő is éppen őrségben állt, a lándzsájára támaszkodott. Lassan sötétedett már, pedig neki úgy tűnt, még csak most kezdődött a nap. Gyorsan múlt az esztendő. Az éjszaka mind hamarabb és hamarabb jött el. A reggel pedig nap mint nap jobban késlekedett. A nappal órái egyre rövidebbek lettek. Nemsokára itt a hosszú havazások évadja, amikor csak a bolond marad kint a szabadban: ideje menedékbe vonulni, és az ősszel felhalmozott ételt fogyasztva a tavaszt várni.

De még mindig nem békültünk ki az Istennővel, és nem kaptunk tőle útmutatást, gondolta Ezüst Felhő kétségbeesetten. De hogy is tehetnénk, amikor a Másikak folyton ott lebzselnek az oltár körül, és nem engednek oda minket?

– Ezüst Felhő! Megint havazni fog?

Sokat Tudó hangját hozta feléje a szél. A folyó partján állt Múltnak Őrzője és Istennő Szolgája társaságában. A három asszony már régóta társalgott ott. Ezüst Felhő összevonta a szemöldökét. Azok hárman mindig csak bajt kevernek. Három erős asszony, mindegyikben feszül az Istennő ereje.

– Havazni fog, Ezüst Felhő? Mondd meg!

Vállat vont. Azután megtapogatta a térdét és bólintott. Az a régi seb vadul sajgott. Mindig megkínozta, amikor közelgett a hó. Csakhogy most minden eddiginél jobban lüktetett.

Tegnap majd egy órán át esett a hó, és tegnapelőtt is hullott egy kevés. Nem jó jel, ha a hó mindennap esik. Még a tegnapelőtti hó is ott van a földön. A szél – észak felől fúj, démoni szél az –, fel-felkapja néha a havat és Ezüst Felhő arcába sodorja.

El kéne menni innen, gondolta. Meg kéne keresni a téli táborhelyet.

Sokat Tudó elfordult Múltnak Őrzőjétől, és most hozzá beszél. Ez nem jelent semmi jót. Amióta azt a jelenetet rendezte ott az oltár előtt, Sokat Tudó sokkal önérzetesebb lett és fensőségesebb, mintha legalábbis ő volna a törzsfőnök. Amióta magára festette a harci színeket, és egymaga elbánt a Másikak egész csapatával, senki nem mert csúfolódni vele, senki nem mert gyanús pillantást vetni rá. Mindig is furcsa egy némber volt, mindig is indulatos, de most másmilyen vadság költözött beléje, mintha már csak a saját törvényei vezérelnék.

– Ez mindig így volt, Ezüst Felhő, és sosem lesz másként. A havazás mindig elérkezik.

– Tudom.

– Megtámadhatnánk már őket, hogy végezzünk velük.

– Túl sokan vannak – csitította Ezüst Felhő. – Ezt te is tudod. –Nem ez az első alkalom, hogy erről beszélgetnek.

– Nem olyan sokan. Meg tudnánk birkózni velük. De mi csak itt ülünk. Félnek tőlünk, mi is félünk tőlük, és senki nem mozdul. Meddig fogunk még itt tehetetlenkedni?

– Amíg az Istennő oltára elé nem járulunk, hogy megtudjuk az ő akaratát.

– Akkor pedig megtámadnak minket – jelentette ki Sokat Tudó.

Ezüst Felhő mereven bámult rá. Rémítő a tekintete, nem asszonyi tekintet az, de még csak nem is egy harcosé. Olyanok a szemei, mint a csiszolt kövek.

– Már beszéltél az emberekkel – mondta Ezüst Felhő. – Tudod, hogy nem fognak támadni. Egyedül akarsz szembeszállni a Másikakkal, Sokat Tudó?

– Te vagy a főnök. Utasítsd őket, hogy támadjanak. Én is harcolni fogok velük együtt.

– Mindenki meg fog halni.

– És ha itt maradunk és bevárjuk a telet? Akkor is mindenki meg fog halni, Ezüst Felhő.

Komoran bólintott. Ez is igaz: nem maradhatnak itt már sokáig. Rájött, hogy az asszonynak nagyon is igaza van.

Lehet, hogy már az is hiba volt, hogy idejöttek, gondolta Ezüst Felhő. De ezt sosem vallotta volna be senki előtt.

– Nem mehetünk, Sokat Tudó – ismételte. – Amíg nem járultunk az oltár elé.

– Nem mehetünk, nem maradhatunk, és nem mehetünk az oltárhoz. Ez igen nagy gond, Ezüst Felhő.

– Minden bizonnyal.

– Mondtam, hogy ne jöjjünk ide. Már az elején megmondtam, amikor bejelentetted, hogy elhalasztod a Nyárünnepet, és visszajövünk ide már akkor megmondtam.

– Emlékszem rá, Sokat Tudó. Csakhogy itt vagyunk. És addig nem megyünk el innen, amíg el nem végeztük a rituálét, amiért idejöttünk. Egyszerűen nem állhatunk tovább, amíg meg nem hallottuk az Istennő hangját.

– Nem – helyeselt Sokat Tudó. – Ebben egyetértek veled. Én nem akartam, hogy idejöjjünk, de ha már itt vagyunk, az Istennő színe elé kell járulnunk, ahogyan mondtad. És erről nem akarok veled vitatkozni.

Ezért hálás volt az asszonynak.

– De mert a hó miatt nem maradhatunk tovább, és a rítust sem végezhetjük el, mert a Másikak megakadályoznak ebben, és mert a jelenlétükkel bemocskolták az oltárt, el kell űznünk őket innen – erősködött Sokat Tudó. – Ez az, amit tennünk kell.

– Megölnek minket, ha rájuk támadunk.

– A tél öl meg minket, ha nem tesszük meg.

– És ezzel bezárul a kör – sóhajtott Ezüst Felhő. – Ez nem vezet sehová.

Szomorú pillantást vetett az asszonyra. Amaz hajthatatlannak tűnt. Nem hagyott számára más választ, mint a halált, akár a Másikak kezétől, akár a tél jegétől.

Csak körbe és körbe mozognak. Nem mehetnek el, és nem maradhatnak itt. Elhalasztotta a Nyárünnepet, mert azt hitte, hogy a rituálét itt kell elvégezni. Ha a Másikak ittléte miatt a rituálét is el kell halasztania, akkor sem a nyáron nem volt szertartás, sem az ősszel nem lesz, s ezzel az Istennő mérhetetlen haragját zúdítja az Emberekre. Az Emberek éhezni fognak, és emiatt a törzsfőnököt fogják hibáztatni. Ezüst Felhő tudta, fennáll a veszélye, hogy elmozdítják a helyéről, és ez ellen nem sokat tud tenni. És akkor az Emberek között nem lesz tovább maradása. A törvény ezt egyértelműen kimondja. Aki lemond a törzsfőnökségről, az az életről mond le.

Belenyilallt a fájdalom a lábába. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha félreállhatna, és másra hagyná a terhet. Akkor a fájdalmaitól és a fáradtságától is megszabadulna.

Most Istennő Szolgája lépett hozzá.

– Sokat Tudónak sikerült meggyőznie téged, hogy támadnunk kell?

– Nem.

– Ennyire félsz a haláltól? Ezüst Felhő felnevetett.

– Ez ostobább kérdés volt, mint hinnéd, Istennő Szolgája. Sokkal jobban tartok attól, hogy te fogsz meghalni, vagy Tejforrás, vagy Oroszlánként Küzdő, vagy Csodás Hó. Az én feladatom az, hogy életben tartsam az embereimet, nem hogy a halálba vezessem őket.

– Közeleg a havazás. Ha itt maradunk a szabadban, az fog megölni minket.

– Igen, igen, ezt is tudom – mondta nagyot sóhajtva.

– Én nem akartam ezt a zarándoklatot – emlékeztette Istennő Szolgáját – Emlékszel rá? Azt mondtam, nem kell idáig jönnünk, hogy megtudjuk, mi az Istennő akarata. De Múltnak Őrzője rávett, hogy hagyjam rád.

– Emlékszem – mondta Ezüst Felhő türelmesen. – De ez most már nem számít. Most itt vagyunk. Azt mondod, útra kelhetünk anélkül, hogy beszéltünk volna az Istennővel?

– Talán az Istennő már beszélt is – titokzatoskodott Istennő Szolgája. – És azt mondta, hogy bolondok vagyunk, akiket egy bolond vezet, és keressük a halált. Akkor már sokkal jobb, ha az ellenség kezétől halunk meg, mintsem itt rostokolunk, amíg belep minket a hó. Vagy talán azt hiszed...

– Nézd – szakította félbe Sokat Tudó –, a Másikak közül valaki errefelé tart, biztosan mondani akar valamit!

Ezüst Felhő csodálkozva megfordult. Igen, úgy volt. Egy magas, fiatal harcos, kezében lándzsával, derekán vörös szőrmecsíkkal éppen elhagyta a szomszédos tábort, és feléjük igyekezett. Amint a követ elhaladt az oltár előtti térségen, Sziklás Hegy, aki éppen őrségben volt, feléje intett és felmutatta a fegyverét. A Másik mondott valamit a Másikak nyelvén, és anélkül, hogy megállt volna Sziklás Hegy előtt, továbbment.

Tüzes Szem és Farkasok Fája a tábor szélére jött, és a Másikra mutatott, mintha Ezüst Felhő nem látta volna a közeledőt. Megragadták a lándzsáikat, jelezvén, hogy készen állnak a harcra. Ezüst Felhő dühösen intette ó et vissza. Miből gondolják ezek, hogy egyszemélyes háborúra készülődik az ellenség? Az az ember nyilván azért jön, mert mondani akar valamit. Nyilván.

De hogyan fogok szót érteni egy Másikkal, gondolta Ezüst Felhő.

A követ, hogy kikerülje a hó alatt láthatatlan talajvizes tócsákat, cikkcakkos úton közelített a folyópart mentén Ezüst Felhő felé, aki Sokat Tudó és Múltnak Örzője társaságában várt rá. Felemelte a lándzsáját, és mintegy üdvözlésképpen meglengette a levegőben. Ezüst Felhő kissé megemelte a sajátját, jelezve, hogy megértette, majd várta, mi fog történni.

A Másik valamit mondott a Másikak nyelvén. Ezüst Felhő számára az csupán egy sebzett állat morgásának tűnt.

– Gondolod, hogy valami baja van? – kérdezte Sokat Tudótól.

– Mondott valamit. Ezek így beszélnek.

– Ez? Beszéd? Ez csak hang.

– Ezek így beszélnek – szegezte le Sokat Tudó. – Ebben biztos vagyok.

– Jól van – egyezett bele Ezüst Felhő. – Akkor mondd meg azt is, hogy mit akar?

– Ó, ó. Azt honnan tudnám?

– Te vagy Sokat Tudó. Te magad mondtad.

– Csak azt tudom, amit tudok. A Másikak nyelve olyasmi, amit nem tudok.

– Ah – gúnyolta Ezüst Felhő –, tehát van olyasmi is, amit te sem tudsz! Ilyesmit még sosem hallottam tőled, Sokat Tudó.

Az asszony kényszeredetten rámosolygott, de nem szólt semmit.

A Másik megint mondott valamit. A hangja most igen magas volt, és láthatóan erőlködve ejtette ki a szavakat, mintha arra ügyelne, hogy jól értsék, mintha kisgyereknek magyarázna. De így sem volt értelme. Ezüst Felhő hiába meredt a szájára, semmi értelmeset nem tudott kihámozni abból, amit a Másik mondott. A Másikak által kiadott hangok nem a beszéd hangjai.

– Nem tudsz rendesen beszélni? – kérdezte Ezüst Felhő. – Ha így morogsz, nem értek belőle semmit.

A Másik előrehajolt, és kezét, mint egy süket, a füle mögé téve hallgatta, mit mond Ezüst Felhő, jóllehet az öreg elég hangosan beszélt. Igen furcsa pózban állt ott. A Másik magas volt, hihetetlenül magas, és amikor előrehajolt, egy gázlómadárra hasonlított, aki az ingoványban zsákmányra les. Ezüst Felhő nem titkolt kíváncsisággal figyelte. Hogy tudja megőrizni az egyensúlyát? Hogyhogy nem dől fel ilyen hosszú lábakon állva? És nem törik ketté, amikor lehajol? És milyen rút – sápadt a bőre, mint egy szellemé – és az álla hogy előreugrik a szája alatt, és milyen kicsi az orra...

– Azt kérdeztem, nem tudsz normálisan beszélni? Szavakkal beszélj, ha mondani akarsz nekem valamit!

– De szavakat mond – szólt rá hirtelen Sokat Tudó. – Ezek az ő szavaik – hangsúlyozta Sokat Tudó olyan tekintettel, mint aki hatalmas titkot árul el a másiknak. – A Másikaknak is van nyelvük, csak az eltér a miénktől.

– Micsoda? – kérdezte Ezüst Felhő megbabonázva. – Mit jelent ez? Csak egyetlen nyelv van, Sokat Tudó. Vannak szavak, amiket meg lehet érteni, és vannak zajok, amik nem jelentenek semmit. Amit ez mond, azt nem lehet megérteni, tehát nem szavakat, hanem zajokat használ. Hogy lehetne ez nyelv? Az ég az ég. A hegy az hegy. A víz az víz, a hó meg hó. Ezt mindenki tudja. Hogyan hívhatja ezeket valaki más néven?

– Két nép – két nyelv. Egy nyelv nekünk, egy nyelv nekik...

Ettől az okfejtéstől Ezüst Felhőnek megfájdult a feje. Azt azonban be kellett ismernie, hogy lehet benne valami – két nép, két nyelv – miért is ne? Mindenesetre nehéz volt elképzelni. Az ilyen ötletek átgondolásához nyugalom és idő kell. Ezt a problémát félretette hát későbbre, és a Másik felé fordult.

A Másik megint megszólalt, ugyanolyan érthetetlen szavakat mondott, mint az imént, de ezúttal gesztusokkal kísérte, talán el akarta játszani az üzenetet, amit rábíztak, miután látta, hogy beszéddel nem sokra megy. Szőrmével díszített lándzsájával az oltárra bökött, majd kelet felé mutatott, ahonnan az Emberek érkeztek; azután nyugat felé, amerről a tenger melletti tájakról a Másikak jöttek. Azután megint az oltárra. Majd Ezüst Felhőre, végül saját magára. Végül megint az oltárra.

– Istennő Szolgája! – szólt Ezüst Felhő. – Mit jelent mindez?

– Azt akarja, hogy menjünk innen, hogy az övék lehessen az oltár – vágta rá azonnal Istennő Szolgája.

De Ezüst Felhő ebben nem volt olyan biztos. Túl sokszor mutogatott mind a két irányba. Ha mindezt neki kellett volna elmondania, ő az oltárra mutatott volna, majd rájuk, végül a nyugati tájakra: ezzel az értésükre adta volna, hogy nekik kell menniük. Ezt bárki megértette volna. Tényleg, miért nem próbálja meg? Megtette. A Másik olyan ábrázattal figyelte, mint a kisgyerek, aki a felnőttek számára érthetetlen beszédjét figyeli. Amikor

Ezüst Felhő végzett a mondandójával, a Másik újból előadta az egész előbbi színjátékot.

– Szerintem azt mondja, hogy osztozzunk meg az oltáron

– töprengett Sokat Tudó. – Hogy mindkét törzs emberei imádkozhassanak az Istennőhöz.

– Megosztozni az oltáron! – kiáltotta Istennő Szolgája.

– Az a miénk!

– Ezt mondtad? – fordult Ezüst Felhő a Másik felé, és olyan lassan tagolta a szavakat, ahogy csak tudta. – Úgy gondolod, hogy mind a ketten használhatjuk az oltárt? Ezt nem gondolhatod komolyan. Ez az Istennő oltára. Ti nem az Istennő népe vagytok. Vagy igen?

Várt, olyan választ várt, amit meg is ért. De a Másik megint valamilyen érthetetlenséget mondott, és ismét mutogatni kezdett a lándzsájával.

– Reménytelen – sóhajtott Ezüst Felhő . – Reménytelen, reménytelen, reménytelen. Én nem értelek, és te sem értesz. Ez kétségtelen. Sokat Tudó és Múltnak Őrzője azt hiszik, hogy értenek, de ők sem egészen. Csak azt hallják, amit hallani szeretnének.

– Leülnék vele, hogy kipróbáljuk egymás nyelvét – ajánlotta fel Sokat Tudó. – Legalábbis megpróbálnám megtanulni, hogyan beszélnek.

– Felejtsd el – tiltakozott Istennő Szolgája. – Ő egy tisztátalan, ez meg itt szent föld.

– De ha szót tudnánk érteni velük...

– Semmi értelme – zárta le a vitát Ezüst Felhő. – Még ha azok a zajok, amiket kiad magából, szavak is, nem tudod megtanulni őket. Hogy is tudhatnád? Akárha leülnél egy medvével, hogy megtanuld a medvék beszédét. Vagy megtanítsd a medvét beszélni. Lehetetlenség.

– Az öregemberek mindig csak azt hajtogatják, hogy nem lehet – vágott vissza Sokat Tudó.

– Öreg? Öreg? – kiáltotta Ezüst Felhő.

De a Másik megint mutogatni kezdett a lándzsájával, és újfent hangokat hallatott. Talán egy utolsó kísérlet, hogy megértesse magát, gondolta Ezüst Felhő. De most mást akart, mint az előbb. Ezüst Felhő érezte, hogy szomorúság telepszik rá, nem csak mert Sokat Tudó öregnek nevezte, de mert a lába is borzalmasan sajgott, és mert a havas évszak is a nyakukon van már, s az Emberek még nem készültek fel a téli szállás berendezésére. Nem, amiatt van az egész, mert itt áll előtte ez a szálfa-ember és békét ajánl, de ő nem érti és nem tudja vele megértetni magát, és a tehetetlenség tovább folytatódik. Mintha kőfal húzódna kettejük között, ami lehetetlenné teszi a kapcsolatot. A másik befejezte mondanivalóját és várt.

– Sajnálom – tárta szét a kezét Ezüst Felhő. – Semmit nem értek belőle. Az a baj, hogy nem beszélem a nyelveteket. És azt hiszem, te sem a miénket.

– Szóval elismered, hogy ez nyelv! – vágta rá Sokat Tudó győzedelmesen.

– Igen – hagyta rá Ezüst Felhő mogorván. – Különben nem származna jó belőle.

A párbeszédnek vége lett. A másik mogorván és idegesen megfordult, és gyors léptekkel elindult vissza a saját táborába. Ezüst Felhő figyelte, és elcsodálkozott, milyen könnyedén jár hosszú lábain. Valóságos csoda, hogy a karjai járás közben nem szakadnak le róla, olyan gyengén csatlakoznak a testéhez. Vagy hogy a feje nem gurul le arról a vékony nyakról. Ezüst Felhő hálás volt, amiért neki olyan tömzsi, robosztus teste van, jóllehet minden porcikája sajgott és fájt már. Mégis jól szolgálta hosszú éveken át. Ez a test az Istennő teremtménye. Sajnálta a Másikakat, amiért olyan törékeny és rút a testük.

Amint a Másikak követe megint elhaladt a semleges zóna mellett, Sziklás Hegy újra megrázta a lándzsáját és vadul feléje sziszegett. A Másik nem vett róla tudomást. Sziklás Hegy utasítást várva Ezüst Felhőre pillantott, de az megrázta a fejét, és intett, hogy maradjon nyugton. A Másik eltűnt a távoli tábor mélyén.

Szóval ennyi. Semmi megegyezés.

Ezüst Felhőt kétségek gyötörték. Mostanában bármit csinál, abból csak baj van. Az Istennőhöz még mindig nem fohászkodtak, a kisfiú eltűnt a levegőben, a zarándoklat eredménytelen maradt, a hideg évszak meg utolérte ó et-most pedig elszalasztotta a megegyezés lehetőségét. Kétségtelen, Sokat Tudónak igaza volt, amikor azt hajtogatta amit utált bevallani –, hogy túl öreg már erre a feladatra. Ideje félreállni, hadd végezze el a Gyilkolók Társasága a munkáját. Ideje megkezdeni a véget nem érő álmot.

Tüzes Szem lesz majd a főnök. Aggódjon Tüzes Szem a továbbiak miatt.

Erre a gondolatra azonban elöntötte a méreg. Tüzes Szem? Az egy bolond. Csupa ostobaságot követne el, ahogyan az egy bolondhoz illik. Bűn volna az ő kezére játszani a törzset.

Hát akkor ki? Sziklás Hegy? Farkasok Fája? Sudár Antilop?

Csupa felelőtlen. Egyiküknek sem adhatja át a törzset. Lehet, hogy egyszer levetkőzik az ostobaságukat, de Ezüst Felhő erre nem mert volna megesküdni.

Akkor hát ki legyen a következő törzsfőnök?

Döntse el az Istennő, ha én már nem leszek, gondolta. Legyen az ő problémája, ne az enyém.

Le fog mondani. És megvárja, míg eljön érte a halál. Tudta, hogy ostoba volt ő is, de legalább nem követi el azt az ostobaságot, hogy továbbra is magának tartja meg a főnök tisztét.

– Most mit fogsz tenni, Ezüst Felhő? – kérdezte Sokat Tudó.

– Semmit – válaszolta. – Mit lehet itt tenni? Visszament a táborba, és leült a tűz mellé. Az egyik gyerek odament hozzá – már nem emlékezett a nevére –, ő meg magához vonta, átölelte, és egy darabig együtt nézték a tűz táncoló lángjait. A gyermek jelenléte csak növelte szomorúságát. Ez a kislány az ő törzsének jövője. Ez valamelyest megnyugtatta: a törzsfőnök meghalhat, a harcos meghalhat, ahogyan előbb-utóbb mindenki meghal, de az Emberek tovább fognak élni, amíg csak világ a világ. Igen, igen. Jó, hogy ez a gondolat most vele van.

Rövidesen hullani kezdett a hó, és késő estig szakadatlanul havazott.

9. fejezet - Változások

Három nappal később Hoskins bekukkantott Miss Fellowes-hoz, hogy közölje:

– Minden rendben van. Annette-nek már nincsenek aggodalmai, és engedi, hogy Jerry eljöjjön és játsszon Timmie-vel. Ned Cassiday pedig már meg is fogalmazott egy felelősségnyilatkozatot, aminek alapján meg lehet ejteni a legális próbát.

– Felelősség? Minek a felelőssége, Dr. Hoskins?

– Hát bármilyen sérülésre, ami előfordulhat.

– Úgy érti, amit Timmie okoz Jerry-nek.

– Igen – válaszolta Hoskins a már ismert zavart modorában.

Miss Fellowes kezdett dühbe gurulni.

– Mondja, komolyan gondolja, hogy ilyesmi el ő fordulhat? És a felesége is?

– Ha valóban tartanánk ilyesmitől, nem ajánlottuk volna fel, hogy Timmie játszótársa legyen. A feleségemnek kezdetben ugyan voltak kétségei, mint tudja, de azokat Timmie hamarosan eloszlatta. Mégis, Miss Fellowes, amikor egymás számára ismeretlen gyerekek összetalálkoznak, előfordul, hogy egymásnak esnek. Nem hiszem, hogy erre külön emlékeztetnem kellene.

– Természetesen. Csakhogy a szülők általában nem kérnek felelősségnyilatkozatot, amikor játszani engedik a gyereküket egy másikkal.

Hoskins nevetett.

– Nem ért engem. A Társaságnak kell a felelősségnyilatkozat, nem nekem. Annette és én kijelentjük, hogy semmilyen legális akciót nem kezdeményezünk a Sztázistechnológiával szemben, ha valami történne. Ez lemondás a felelősségről, Miss Fellowes.

– Ó – rebegte Miss Fellowes igen halkan. – Értem. Akkor hát mikor hozza el Jerry-t?

– Holnap reggel jó lesz?

Miss Fellowes várt a reggelig, csak akkor mondta meg neki. Attól tartott, hogy ha este mondja el, a hírtől nyugtalanná válik az álma, és kialvatlan, nyűgös lesz, amikor Jerry megérkezik.

– Ma kapsz egy kis barátot, Timmie.

– Barátot?

– Egy másik kisfiút. Hogy játsszon veled.

– Egy kisfiút, amilyen én vagyok?

– Igen, amilyen te vagy. – Minden olyan tekintetben, ami számít valamit, gondolta Miss Fellowes. – Jerry a neve, és ő Dr. Hoskins fia.

– Fia? – kérdezte kíváncsian.

– Dr. Hoskins az apja – próbálkozott, gondolván, hogy ez segíti a megértést.

– Apa.

– Apa – fiú. – A magasba tartotta a kezét, azután leengedte. – Az apa a nagy ember. A fia a kisfiú.

Timmie még mindig zavartnak látszott. Sokszor előfordult, hogy ilyen esetekben tetten ért valamilyen információt, ami a gyermek korábbi életére vonatkoztatva idegen volt tőle. Talán amiatt van, hogy folyton a sztázison belül tartózkodik. De a szülő fogalmát ismernie kell. Vagy még azt is elfelejtette? Nem ez az első eset, amikor elátkozza Gerald Hoskinst és mindenkit, akinek köze van a Sztázistechnológia Ltd.-hez, amiért kiragadták Timmie-t saját családjából és idejéből. Már-már egyetért Bruce Mannheimmel és sleppjével, hogy ami itt folyik, az egy igen kifinomult, gyermek elleni bűntett.

Miközben rendet rakott Timmie képeskönyvei között, a kezébe akadt a fiú egyik kedvence, a Tell Vilmos legenda feldolgozása. Hogy a történet miről szólt, azt valószínűleg nem értette meg, de a könyv gazdagon volt illusztrálva és emiatt számtalanszor átlapozta már, olykor az ujjával is megsimogatta az ábrákat. Véletlenül pont annál a kétoldalas képnél nyitotta ki, amelyiken Tell Vilmos egy számszeríjjal lelövi a fia fejéről az almát. A képen apa és fia korabeli öltözékben látható.

Apa – fia. Apa – fia.

Timmie komolyan bólintott.

Vajon mire gondol most? Hogy Hoskins egy szép szál szó e hajú fiatalember, aki különös ruhát visel, és valami furcsa szerkezet van a kezében? Vagy hogy idejön valaki, és almát lövöldöz le a fejéről? Lehet, hogy hiba volt ennyire elvonatkoztatni az apa-fiú fogalmakat?

Mindenesetre a legfontosabb az, hogy Timmie-nek végre lesz társa.

– Itt lesz, mire befejezzük a reggelit – kacsintott Timmie-re. – Igen kedves fiú. – Nagyon reménykedett abban, hogy tényleg az. – És ugye megmutatod neki, hogy te is az vagy?

– Kedves fiú. Igen.

– A barátod lesz. Jerry lesz a barátod.

– Barát. Kedves fiú.

Csillogott a szeme. De vajon értette is? Megértett egyáltalán valamit?

Egyre több kételye támadt, ahogy közeledett Jerry látogatásának ideje. Sorban merültek fel benne a problémák, amikre eddig nem gondolt.

(Hagyd abba, mondta magának.

Te is már hónapok óta erőltetted a dolgot. Most végre itt van. Nincs miért aggódni. Nincs miért.)

– Miss Fellowes? – hallatszott Hoskins hangja az intercomban.

– Itt vannak! – súgta Timmie-nek. – Jön Jerry! Legnagyobb meglepetésére Timmie beszaladt a szobájába, és félig behúzta maga után az ajtót. Nyugtalanul kukucskált kifelé. Nem jó jel, gondolta Miss Fellowes.

– Timmie... – kezdte.

És akkor az egész Hoskins család megjelent a sztázis előtt.

– Ez Jerry, a fiam – mutatta be Hoskins. – Köszönj szépen Miss Fellowes-nak, Jerry.

Látta a kerek arcú, tágra nyílt szemű, sápadt, kócos barna hajú gyereket, amint Annette Hoskins szoknyájába kapaszkodik. Nagyon hasonlított az apjára; igen, Gerald Hoskins ötéves kiadásban.

– Köszönj szépen – nógatta Hoskins megint, ezúttal kissé fenyegetőbben.

– Helló – rebegte a fiú alig hallhatóan. Mintha kissé szorosabban markolná anyja menedéket jelentő szoknyáját.

Miss Fellowes elővette legmelegebb, hívogató mosolyát.

– Helló, Jerry. Nem akarsz bejönni? Idebent él Timmie. Timmie lesz a barátod.

Jerry csak bámult. Látszott rajta, hogy legszívesebben sarkon fordulna és elszaladna.

– Emeld át az erőtéren – szólt oda Hoskins nem túl türelmesen a feleségének.

Annette a karjaiba vette a fiút– nagy erőfeszítésébe került, mert Jerry a korához képest testes volt, és átnyújtotta az erőtéren. Jerry láthatóan megremegett, amikor a teste áthatolt a sztázison.

– Nem túlságosan tetszik neki – aggódott Mrs. Hoskins.

– Én is látom. Időbe telik majd, mire megszokja. Tedd le.

Annette Hoskins szeme a gyerekszobát kereste. Karjának izmai láthatóan megfeszültek. Amennyire megbarátkozott Timmie-vel az előző alkalommal, most annyira bizalmatlannak látszott. A féltett kis fiacskája egy majomgyerek ketrecében...

– Tedd le, Annette.

Az asszony bólintott. A fiú hátrálni próbált, és aggódva nézte a hátsó szobából rámeredő szempárt.

– Gyere ki, Timmie – hívta Miss Fellowes. – Itt az új barátod, Jerry. Jerry nagyon szeretne találkozni veled. Ne félj.

Timmie lassan kilépett a szobájából. Jerry összerezzent. Hoskins lehajolt, hogy kiszabadítsa Jerry markából az anyja szoknyáját.

– Lépj hátra, Annette. Az isten szerelmére, bízd a gyerekre.

A fiatalok egymásra meredtek, majdnem összeért az orruk. Jóllehet Jerry néhány hónappal fiatalabb Timmie-nél, egy hüvelykkel mégis magasabb volt nála. És Jerry szabályos magas homlokú feje mellett Timmie groteszk vonásai most egyszeriben szembetűnővé váltak még Miss Fellowes szemében is.

A nörsz ajkai megremegtek.

A kölcsönös egymás-méregetés kínos csendben folytatódott. Végül a Neander-völgyi gyermek törte meg a csendet:

– Timmie a nevem.

Azzal előrenyújtotta a fejét, mintha közelebbről meg akarná vizsgálni Jerry fejének formáját. Jerry ettől meglepődött és ellökte magától Timmie-t, aki megtántorodott. Mindketten hangosan sírni kezdtek, Mrs. Hoskins felkapta a sajátját, mire Miss Fellowes visszafojtott dühvel felemelte Timmie-t, és csitítgatni kezdte. A kis állat! – gondolta indulatosan. A gonosz kis vadállat!

De tudta, hogy hamarjában ítélt. Timmie megijesztette Jerry-t. Jerry csak az egyetlen lehetséges módon védte magát. Semmi rendkívüli dolog nem történt. Semmi olyasmi, amire nem számíthattak.

– Jól van – nyugtatgatta őket Hoskins –, jól van.

– Tudtam, hogy ez nem valami jó ötlet – siránkozott Annette Hoskins. – Ösztönösen nem kedvelik egymást.

– Ez nem ösztönös reakció volt-közölte Miss Fellowes határozottan.

– Nem – erősítette Hoskins. – Ez egyáltalán nem ösztönös. Ez mindannyiszor megesik, valahányszor két ismeretlen gyerek első látásra nem kedveli egymást. Tedd le Jerry-t, hadd oldja meg a helyzetet egymaga.

– És mi lesz, ha ez a barlanglakó gyerek visszaüt?

– Azon egy cseppet sem csodálkoznék – kacsintott Hoskins. – De tud magára vigyázni. Ha pedig nem, éppen itt az ideje, hogy megtanulja. Hagynunk kell, hogy magától szokja meg a helyzetet.

Annette Hoskins még mindig bizonytalannak tűnt.

– Azt hiszem az volna a legjobb, ha magukra hagynánk ó et. Bármi probléma adódik, Miss Fellowes tudja hogyan kell megoldani. És úgy egy óra múlva felhozza Jerry-t az irodámba, én pedig majd hazaviszem.

Hosszú egy óra volt. Timmie visszavonult a szoba legtávolabbi sarkába, és ellenségesen méregette Jerry-t, mintha a puszta tekintetével akarná eltűntetni őt saját kis univerzumából. Az nyilván nem állt szándékában, hogy a belső szobába húzódjon vissza, ahogyan azt gyakran megtette, amikor úgy érezte, hogy bajban van. Valószínűleg azt gondolta, hogy nem volna bölcs dolog birodalmának elülső fertályát az ellenség kezére adni.

Ami Jerry-t illeti, ő a szoba másik felébe húzódott, és az anyja után sírt. Olyan elkeseredettnek látszott – talán mert még több kockázatot vállalt azzal, hogy idejött, mint Timmie, hogy Miss Fellowes odament hozzá és megpróbálta megvigasztalni, mondván, hogy az anyja nincs messze, és hamarosan újra fogja látni.

– Most akarom! – követelőzött Jerry.

(Most biztosan azt hiszed, hogy örökre itt kell maradnod ebben a szobában, ugye, kisfiam? Hogy te, meg Timmie be lesztek ide zárva ebbe a babaházba. És nem tetszik az ötlet. Hát persze hogy nem. És Timmie-nek sem.)

– Haza! – kiabálta Jerry. – Most!

– Nemsokára hazamehetsz, Jerry – mondta a fiúnak. – Ez csak egy kis látogatás.

Kiszabadította magát Miss Fellowes öleléséből.

– Nem – tiltakozott Miss Fellowes, elkapta az övét, s karnyújtásnyira tartotta magától, miközben a fiú vadul csapkodott feléje. – Nem, Jerry! Ne verekedj – Mit szólnál egy nyalókához?

– Nem! Nem! Nem!

Miss Fellowes nevetett.

– De én azt hiszem, hogy szeretnél egyet. Maradj itt, rögtön hozom.

Kinyitotta a titkos nyalókatartót – Timmie már bebizonyította, hogy megbízhatatlan, ha édesség található a keze ügyében –, és elővett egy nagy, gömb alakú zöld nyalókát, amely látszólag túl nagy volt a fiú szájához.

Jerry eltátotta a száját, és azon nyomban abbahagyta a sírást.

– Gondoltam – mondta Miss Fellowes vigyorogva.

Odaadta neki a nyalókát, Jerry pedig minden nehézség nélkül eltüntette a szájában.

A háta mögül halk morgást hallott.

– Igen, tudom, te is szeretnél egyet. Nem feledkeztem el rólad, Timmie.

Elővett egy másikat, ezúttal egy narancssárgát, és a fiú felé nyújtotta. Timmie egy ketrecbe zárt állat vehemenciájával ragadta ki a kezéből.

Miss Fellowes szemrehányó pillantást vetett rá. Nem remélte, hogy ilyen viszonylagos nyugalomban fog eltelni ez a látogatás; az viszont nyugtalanította, hogy Timmie vadsága megint felszínre került.

Vadság? Nem, gondolta. Ez túlságosan kemény megítélése Timmie viselkedésének. Jerry ütött először, emlékeztette magát. Timmie végül is civilizált módon, udvariasan közeledett feléje. Jerry lökte meg ő t. Megnyugtató, hogy az eseményre Timmie mindössze a morgással és vicsorgással válaszolt.

A két gyerek most a nyalóka fölül méregette egymást a szoba két sarkából.

Az első óra nem túl vidáman telik egyikük számára sem, gondolta Miss Fellowes.

De az ilyesmi nem újdonság a számára, és nem is jelent rossz előjelet. Számos dühös gyerek közti csatát csendesített már le, és számos fegyverszünetet követett már jóbarátság. Csak türelem kérdése. Aki gyerekekkel foglalkozik, ezt hamar megtanulja. Az ilyesfajta problémák maguktól megoldódnak csak idő kell hozzá.

– Mit szólnátok az építőkockához? – kérdezte tőlük Miss Fellowes. –Timmie, nem akarsz játszani a kockáiddal?

Timmie komor, dacos pillantást vetett rá, ami beleegyezést is jelenthetett, de Miss Fellowes erre nem mert volna megesküdni.

– Jól van – mondta. Átment a másik szobába és kihozta a kockákat. Művészien kidolgozott, simára csiszolt elemek voltak, amiket hajszálpontosan egymásba lehetett illeszteni: olyankor kellemes, csilingelő hangot adtak. Miss Fellowes a padló közepére helyezte őket. – Ugye megengeded Jerry-nek, hogy játsszon a kockáiddal? Timmie felmordult.

– Jól van. Jó fiú vagy. Tudtam, hogy megengeded. Gyere ide Jerry. Timmie megengedi, hogy játssz a kockáival.

Jerry vonakodva közelebb jött. Timmie már a padlón gubbasztott, és kiválogatta a kedvenc színű kockáit. Jerry tisztes távolból óvatosan figyelte. Miss Fellowes mögéje lépett, és gyengéden a kockák felé tuszkolta.

– Játssz a kockákkal, Jerry! Gyerünk. Minden rendben van. Timmie megengedte.

Jerry igencsak kétkedő pillantással nézett fel rá. Azután óvatosan válogatni kezdte a kockákat. Timmie hangosan felmordult, de amikor Miss Fellowes egy figyelmeztető pillantást vetett rá, a helyén maradt. Jerry felvett egy másik kockát. Majd még egyet. Timmie felkapott kettőt, és a háta mögé rejtette. Jerry a negyedik kocka után nyúlt. Nem sok idő telt el, és a kockák elfogytak; nagyjából fele-fele arányban oszlottak meg a két gyerek között. Timmie az egyik kupaccal játszott, Jerry meg a másikkal a szoba másik sarkában, az ajtóhoz közel. A két gyerek annyira nem vett tudomást egymásról, mintha két teljesen különböző bolygón lennének. Semmiféle kapcsolat nem alakult ki köztük, még csak pillantást sem váltottak. De legalább ugyanazzal a játékkal játszanak mind a ketten. Kezdetnek ennyi is elég.

Visszavonult, hagyta, hogy játsszanak. Időről időre feléjük pillantott, hogy megnézze, nem áll-e valamelyiküknek szándékában lerombolni azt a láthatatlan falat, amelyik a szoba közepén, kettejük között húzódik. De nem, mindegyikük el volt foglalva a maga kockáival. Oly feszült figyelemmel dolgoztak, hogy attól előbb utóbb elfáradnak. Timmie megközelítően négyszög alakba rendezgette a kockákat, de az alakzat sarkai két helyen nyitva maradtak. Jerry sokkal bonyolultabb piramisformát rakott ki, igaz, hogy ez csak némi erőszak árán sikerült neki.

Miss Fellowes némileg elcsüggedt Jerry alakzatának komplexitását látva. Egy újabb bizonyíték arra, hogy a homo sapiens sapiens mennyivel fejlettebb a homo sapiens neanderthaliensis-nél? Lehetséges. De az is valószínű, hogy Jerry-nek van otthon egy ugyanilyen kockakészlete, s hogy az apja – a tudós, fizikus –, megtanította arra, hogyan kell egy ilyen nett kis piramist építeni belőle. Szegény apátlan Timmie-nek ez az előnye nem volt meg; Miss Fellowes pedig nem adott neki instrukciókat a kockaépítésre vonatkozóan. Ilyesmi soha eszébe sem jutott. Sokkal jobban örült annak, hogy Timmie magától, szinte ösztönösen jött rá, hogyan kell velük játszani. Most, hogy kissé szégyellte magát Timmie viszonylagos ügyetlensége miatt, azt próbálta bemesélni magának, hogy Dr. Hoskinsnak nagy erőfeszítésébe került, mire a fiát megtanította a kockaépítészet fortélyaira. Nagyon remélte, hogy így van.

– Fiúk, nem kének egy kis tejet? – kérdezte, amint az óra kezdett a végéhez közeledni.

Kének; de most sem voltak barátságosabbak egymással, mint az ismeretségük elején. Mindegyikük visszavonult a maga sarkába, és ott itta meg a tejet. Miss Fellowes bosszúsan figyelte meg, hogy Jerry sokkal ügyesebben használja a bögrét, mint Timmie.

Ebből elég, parancsolt önmagára. Jerry-nek minden lehetősége megvolt arra, hogy olyasmiket is megtanuljon, amikről Timmie-nek fogalma sincs. Timmie ágy csöppent ebbe a modern világba, hogy semmit sem tudott az itteni dolgokról.

Még így sem volt képes teljesen elnyomni magában a keserűséget, amikor az óra lejártával elkísérte Jerry-t Hoskins irodájába.

– Nos, hogy ment? – kérdezte Hoskins.

– A kezdő lépéseket megtettük – válaszolta Miss Fellowes. – De ez csak a kezdet, majd elindulunk valamerre.

– Nem verekedtek?

– Nem. – Beszélt neki a kockákról, de nem említette, hogy Jerry mennyivel jártasabb az építészetben. – Elviselték egymást. Ennél többet nem énem el náluk. Timmie az egyik sarokba vonult, Jerry a másikba. Időbe fog telni, mire megenyhülnek egymás iránt.

– Igen, azt hiszem, igaza van – mondta Hoskins. Nagyon nyugtalannak látszott, szinte türelmetlenül várta, hogy Miss Fellowes távozzon. A nörsz megfigyelte, hogy nem is szólt a fiához, amióta az belépett az ajtón.

Hoskins asztala tele volt mindenféle papírral, grafikonnal, adattárolóval.

– Valami új kísérlet – tapogatózott Miss Fellowes.

– Ami azt illeti, igen. Vagy inkább néhány régi módosítása. Már közel járunk a rövidtávú pásztázáshoz. Hamarosan képesek leszünk nagyon közeli intertemporális detekcióra.

– Intertemp...

– Le akarjuk szűkíteni a hatósugarat. Már a tízezer éves perióduson belül vagyunk, és fokozatosan faragunk le belőle.

Miss Fellowes, akinek a gondolatai még mindig Timmie és Jerry körül jának, bambán nézett rá. Hoskins naivan folytatta.

– Szándékunk szerint hamarosan ezer éven belül lehetünk – vagy még közelebb, Miss Fellowes! És így tovább.

És átlépjük a tömeg korlátait is. A régi negyven kilogrammos határ nemsokára már a múlté. Ma már akár nyolcvan-száz kilót is át tudunk hozni.

– Ennek szívből örülök, Dr. Hoskins – mondta Miss Fellowes minden lelkesedés nélkül, de ezt Hoskins nem vette észre.

– Igen. Köszönöm, Miss Fellowes. – Hoskins a fiára pillantott, mintha csak most jutna el a tudatáig, hogy a fia a kabátja ujját rángatja. – Nos, néhány nap múlva visszahozzuk Jerryt, és akkor meglátjuk, jobban mennek-e majd a dolgok, rendben, Miss Fellowes?

– Igen. Igen, persze, Még tétovázott.

– Van még valami? – kérdezte Hoskins.

Igen. Igen, volt. Meg akarta mondani neki, hogy mennyire hálás, amiért engedték Jerryt Timmie-vel játszani. Még ha gyakorlatilag nem is sikerült a próba. Hogy tudja, a feszültségek és gyanakvások idővel oldódni fognak, és a fiúk minden bizonnyal barátokká válnak majd. Timmie hajlandósága a kockák megosztására erről árulkodik. És Timmie-nek mindennél jobban egy barátra van szüksége. Az idő múlásával Jerry jelenléte csodás változásokat fog hozni: ki fog nyílni, találhat egy magához illő társat, és végre önmaga lehet. Igen. Timmie végre Timmie-vé válhat. Nem élhet örökké egyedül, bármennyire is szeretőn gondoskodik róla. Miss Fellowes valóban hálás volt Hoskinsnak, szinte könnyekig hálás, amiért idehozta Jerry-t.

Csakhogy mindezt képtelen volt elmondani. Keresgélte a szavakat, de a férfi hivatalossága, távolisága, az új tervezet irataiba való belefeledkezése elutasítást jelentett számára. Talán még emlékszik rá, hogy egykor együtt vacsoráztak, amikor úgy beszélt hozzá, mintha a biológiai aspektust leszámítva minden tekintetben ő volna Timmie apja, és azt mondta neki, hogy kegyetlenség megtagadni Timmie-től a társat, hogy ezzel tartozik a gyermeknek. Talán azzal, hogy Jerry-t idehozta, elismerte, hogy ő Timmie-nek is az apja. És ugyanakkor ennyire elhatárolja magát az egésztől.

Így aztán csak annyit tudott mondani:

– Nagyon örülök, hogy megengedte, hogy a fia idejöhessen. Köszönöm. Nagyon köszönöm, Dr. Hoskins.

Hoskins pedig csak annyit tudott válaszolni:

– Rendben van. Említésre sem érdemes, Miss Fellowes.

Már rutinná vált. Jerry három nap múlva ismét eljött, majd négy nap múltán megint. A második látogatás annyi ideig tartott, mint az első, a harmadik két óra hosszat, és attól fogva ez lett a szokásos.

Az első látogatás alkalmával tett bemutatást már nem kellett megismételni. A két fiú haragosan méregette egymást, amikor a második alkalommal Jerry – szülei kísérete nélkül –, belépett a sztázisba. De Miss Fellowes gyorsan közbelépett:

– Megint itt van Jerry, a barátod, Timmie. Timmie pedig bólintott, hogy már ismeri, de semmi jelét nem mutatta az ellenségeskedésnek. Elfogadta Jerry jelenlétének tényét, mint a sztázisbuborékét, vagy az antropológusokét, vagy Dr. Jacobsét.

– Köszönj, Timmie.

– Helló.

– Jerry?

– Helló, Timmie.

– Most te mondd, hogy "Helló, Jerry". Miért nem mondod, Timmie?

Némi szünet után:

– Helló, Jerry.

– Helló, Timmie.

– Helló Jerry...

Nem bírták abbahagyni. A játékukká vált. Mindketten nevettek. Miss Fellowes borzalmasan megkönnyebbült. Az olyan gyerekek, akik bolondozni képesek egymással, nem fognak egymásra rontani, ha egy pillanatra hátat fordít nekik. Az olyan gyerekek, akik meg tudják nevettetni egymást, nem fognak gyűlölködni.

– Helló, Timmie.

– Helló Jerry.

– Helló...

És még valami. Jerry semmi jelét nem adta annak, hogy nem érti, amit Timmie mond. Nem mintha a "Helló, Terry" annyira bonyolult hangsor lenne, de a sztázisban megjelent tudósok nagy része egyetlen szótagot sem volt képes megérteni Timmie beszédéből. Jerry-nek fogalma sincs a kiejtésről, artikulációról. Éppen ezért Timmie nehézkes beszéde semmilyen rejtélyt jelent számára.

– Szeretnétek megint a kockákkal játszani? – kérdezte Miss Fellowes.

Heves bólogatás a válasz. A másik szoba ajtajához kísérte, és a padlóra ültette őket.

A fiúk megközelítően fele-fele arányban megint szétválogatták a kupacot. Mindketten azon nyomban nekifogtak az építésnek. És ezúttal nem vonultak el a szoba sarkaiba. Egymás mellett dolgoztak, halálos csendben, egyikük sem szentelt figyelmet a másiknak, de nem is zavarta annak közelsége.

Nagyon jó.

Az egyetlen gond az lett, hogy a kockák elosztása nem egészen úgy sikerült, ahogyan azt Miss Fellowes az első pillanatban hitte. Jerry-nél valamivel több volt valójában a teljes mennyiség kétharmada. Villámgyorsan kirakta belőle a piramist, de ezúttal sokkal figyelmesebben csinálta, így az építmény is precízebb lett.

Ami Timmie-t illeti, ő egyfajta X alakú konstrukción dolgozott, de nem volt elég kockája, hogy befejezhesse művét. Miss Fellowes látta, hogy Jerry kupacára pillant. Készen állt, hogy ha kell beavatkozzon, és megakadályozza a perpatvart. De Timmie nem nyúlt Jerry kockáihoz; egyszerűen megelégedett azzal, hogy nézte azokat.

Dicséretre méltó önmegtartóztatás. Egy jólnevelt gyermek udvariassága a vendégével szemben?

Vagy inkább nyugtalanságra adhat okot, amiért Timmie vonakodik elvenni Jerry-től a kockát? Az egyik tulajdonság, amivel Timmie nem rendelkezett, az a jólneveltség. Miss Fellowes-nak efelől nem voltak hiú ábrándjai. Minden tapasztalatát és ügyességét bevetette, hogy jó nevelést adjon a fiúnak, de butaság volna azt feltételezni, hogy Timmie a jómodor megtestesülése. Csupán egy olyan primitív társadalom tagja, amely valószínűleg nem ismerte a mai értelemben vett viselkedés fogalmát, és miután Timmie-t kiragadták a saját korából és környezetéből, majd elszigetelve tartották itt, a sztázisbuborékban, semmiféle alkalma nem volt arra, hogy megismerje a társadalmi viselkedés módozatait, ahogyan azt egy modern gyermek megtehette. A vele egykorú közönséges gyermekek mindazonáltal még ennyire sem udvariasak.

Ha Timmie nem nyúl Jerry kockáiért – amik valójában az övéi annak nem az az oka, hogy ő egy kedves, udvarias kisgyerek, hanem egyszerűen az, hogy tart Jerry-től. Nem mer a kockáért nyúlni, hogy azáltal megoldja a problémáját, ahogyan ezt bármely más gyermek megtenné.

Az az első látogatáskor megesett perpatvar ennyire megfélemlítette volna?

Vagy másról van szó – valami mélyebb, valami sötétebb dologról, ami elveszett az emberiség történelmének első napjaiban?

Egy alkalommal kora este, azután, hogy Timmie már visszavonult a szobájába, megszólalt a telefon.

– Miss Fellowes, Bruce Mannheim keresi önt telefonon. Felvonta a szemöldökét. Mannheim őt keresi? Még soha senki nem kereste, amióta csak itt van. De az ő saját elhatározása volt, hogy elvágja magát a külvilágtól, leginkább a médiáktól, a kíváncsi riporterektől, a fanatikus őrültektől, és a – Bruce Mannheim féle alakoktól. Most pedig ott van a vonalban. Hogy kerülhette meg Hoskinst? Nem, csakis Hoskins tudtával és beleegyezésével hívhatja.

– Igen, Mr. Mannheim. Hogy van?

– Jól, Miss Fellowes, nagyon jól. Dr. Hoskins közölte, hogy Timmie végre megkapta a játszótársat.

– Igen. Ami azt illeti, Dr. Hoskins saját gyermeke jár ide.

– Igen, tudok róla. Mindannyian úgy tartjuk, hogy ez nemes gesztus Dr. Hoskinstól. No és mi lett az eredménye?

Miss Fellowes tétovázott.

– Hát, valójában minden a legnagyobb rendben.

– A fiúk megszokták egymás társaságát?

– Természetesen. Eleinte voltak apróbb súrlódások jobbára Jerry miatt, ezt kijelenthetem –, de Timmie igen készségesen fogadta Jerry-t, jóllehet még nem találkozott vele egykorú mai gyerekkel.

– Hát Jerry? Amikor szembetalálta magát egy Neandervölgyivel, nem reagált túl jól?

– Nem tudom, hogy Timmie Neander-völgyi származásának van-e köze mindehhez, Mr. Mannheim. Csupán izgatott volt, ennyi az egész. Minden antropológiai felhang nélküli, normális gyermek-gyermek kapcsolat jött létre. Volt némi lökdösődés, de az bármely két gyerek között előfordul. De ennek már vége. Igen békésen megvannak egymással.

– Ezt örömmel hallom – lelkendezett Mannheim. – És Timmie gyarapszik?

– Igen, szépen fejlődik.

Csend lett. Miss Fellowes azt gondolta, ki fog járni magának egy engedélyt, hogy egy újabb látogatás alkalmával ellenőrizhesse Timmie új barátját is. De Timmie-nek már nem kell több látogató, elég volt annyi, amennyi eddig itt járt. És Miss Fellowes-nak semmi kedve sincs egy Mannheimet eltűrni, amikor a két gyermek együtt van. Fejlődő kapcsolatuk, amely bár olyan békéssé vált, ahogyan azt Mannheimnek elmondta, könnyen összeomolhat egy idegen jelenlététől.

De Mannheim úgy tűnt, nem tervez látogatást. Egy perc múltán azt mondta:

– Csak azt szeretném mondani Miss Fellowes, mennyire örömünkre szolgál, hogy egy olyan képzett nörsz viseli gondját Timmie-nek mint amilyen ön.

– Ez nagyon kedves öntől.

– A gyermeknek igen megrázó élményben volt része, mindazonáltal csodálatosan tudott alkalmazkodni – legalábbis mostanáig. Ez leginkább önnek köszönhető.

(Mit értett az alatt, hogy mostanáig?)

– Mindazonáltal jobban szeretnénk, ha Timmie-t hagynák, hogy a saját népével, a saját korában éljen – folytatta Mannheim. – De amíg ezt nem biztosíthatjuk számára, az is megnyugtató, hogy egy ilyen nagyrabecsült és elhivatott személy vette a gondjaiba, s hogy az ön szerető gondoskodása kíséri azóta, hogy megérkezett a világunkba. Ön csodákat tud művelni. Ezt más szavakkal nem is tudom kifejezni.

– Ez nagyon kedves öntől – ismételte Miss Fellowes megint, ezúttal kissé akadozva. Még sosem kapott ennyi dicséretet; Mannheim pedig meglehetősen bőkezűen osztogatta.

– És e tekintetben Dr. Levien is egyetért velem.

– Ah – döbbent meg Miss Fellowes. – Igen. – Majd hűvösen hozzátette: – Ezt... nagyon jó hallani.

– Szeretném megadni önnek a számomat.

(Minek?)

– Dr. Hoskinson keresztül bármikor el tudom érni – válaszolta Miss Fellowes.

– Igen, persze. De eljöhet az idő, amikor közvetlenül akar beszélni velem.

(Minek? Minek? Mi ez az egész?)

– Nos, talán...

– Úgy érzem ön és én természetes szövetségben állunk egymással, Miss Fellowes, Mindkettőnk szívügye Timmie egészsége. Bár különféle praktikákat, politikai módszereket és minden mást felhasználunk, azt Timmie érdekében tesszük. Ezért aztán ha szükségét érzi, hogy tájékoztasson Timmie fejlődéséről, vagy a Sztázistechnológián belül végbement változásokról, amelyek kedvezőtlenül befolyásolják Timmie életét...

(Ah. Szóval azt akarja, hogy kémkedjek neki.)

– Úgy ítélem meg Mr. Mannheim, hogy minden a legnagyobb rendben folyik.

– Természetesen, Miss Fellowes. Természetesen. Mindenesetre megadta a telefonszámát. Miss Fellowes leírta, de nem tudta, minek.

Minden eshetőségre, mondta magában. De milyen eshetőségre?

– Jerry ma is eljön, Miss Fellowes? – kérdezte Timmie.

– Holnap.

A gyermek elégedetlensége nyilvánvaló volt. Kerek arca ráncossá vált, a szemöldökét összevonta.

– Miért nem ma?

– A mai nap nem Jerry-é, Timmie. Jerry-nek ma... más helyre kell mennie.

– Milyen helyre?

– Egy olyan helyre – kezdte, de elakadt. Hogyan magyarázza el neki az óvodát. Mit fog gondolni, ha elmondja neki, hogy az egy olyan hely, ahol számos kisgyerek jön össze, hogy együtt játsszon vagy fogócskázzon az udvaron, vagy fehér papírra színes rajzokat maszatoljon? – Jerry holnap itt lesz.

– Szeretném, ha mindennap eljönne.

– Én is – biztosította Miss Fellowes. (De tényleg szeretném? Igazán?)

A baj nem az volt, hogy Timmie barátra tett szert, hanem az, hogy ez a barát az idő múlásával egyre agresszívebbé, egyre önteltebbé vált. Jerry mostanra teljesen leküzdötte kezdeti félénkségét s ő lett a páros domináns tagja.

Először is nagyobb termetű volt, mint Timmie, és láthatóan gyorsabban is nőtt. A magasságkülönbség már elérte a másfél hüvelyket. Jóval súlyosabb is volt Timmie-nél. És gyorsabb, és erősebb, és – Miss Fellowest ez zavarta leginkább – sokkal értelmesebb. Jerry jóval hamarabb talált ki új játékokat, és sokkal jobban boldogult is azokkal. És amikor festéket vagy krétát adott nekik, esetleg gyurmát, Jerry sokkal hamarabb alakított ki velük alakzatokat, formákat, míg Timmie csak maszatolt és gyúrt. Timmie-nek egyáltalán nem volt művészi hajlama, még annyi sem, amennyit a hasonló korú gyermektől az ember elvár.

Persze – érvelt magában Miss Fellowes –, Jerry minden nap óvodába megy. Ott megtanulja, hogyan kell használni a krétát meg a gyurmát.

De Timmie-nek ezek az eszközök már korábban a birtokában voltak, hogy Jerry idejár. Sosem tanulta meg, hogyan kell bánni velük, és Miss Fellowes akkor még nem aggódott emiatt; nem tudta összehasonlítani Timmie-t más gyerekkel, és az egészet a fiú korábbi éveinek ingerszegénységére fogta.

Most eszébe jutott, amit McIntyre könyvében olvasott. Arról, hogy teljességgel hiányoznak a Neander-völgyi művészet nyomai. Nincsenek fennmaradt emlékműveik, barlangfestményeik, kőkarcaik.

(Mi van, ha tényleg alsóbbrendűek voltak? És éppen emiatt haltak ki, amikor mi színre léptünk?) Miss Fellowes erre gondolni sem akart.

Jerry pedig itt van, és hetente kétszer úgy páváskodik, mintha ez az ő lakása lenne.

– Játsszunk a kockákkal – utasítja Timmie-t. – Vagy fessünk, vagy nézegessük a kaleidoernyőt. – És Timmie megy utána, sosem tesz javaslatot, csak betartja Jerry napirendjét. Jerry teljességgel másodrendű szerepre kényszeríti. Az egyetlen dolog, ami némileg megnyugtatja Miss Fellowes-t az az, hogy minden probléma ellenére Timmie alig várja, hogy eljöjjön hozzá a játszópajtása.

Egyedül Jerry van csak neki, gondolta szomorúan. Egyszer, amint őket figyelte, azt gondolta: íme Hoskins két gyereke, egyik a feleségétől, egyik a Sztázistechnológiától.

Eközben ő maga...

Ó egek, gondolta, és ökölbeszorított kezét a homlokához szorította szégyenében: Féltékeny vagyok!

10. fejezet - Távlatok

– Miss Fellowes – érdeklődött Timmie én mikor megyek majd iskolába?

Ez a kérdés villámcsapásként éne.

Lepillantott a kíváncsi, barna szemekbe, és kezével megsimogatta a durva, kócos hajat, s egyúttal kibogozta az összegabalyodott tincseket. Timmie haja folyton kócos volt. Miss Fellowes maga nyírta a fiút, amikor úgy találta, hogy a gyermek elég türelmes ahhoz, hogy elviselje a tortúrát. Az ötlet, hogy idehozzanak egy borbélyt, nem igazán tetszett neki; a sajátkezűleg végzett hajvágás pedig egyben az álcázást is szolgálta, mert igyekezett a frizurával eltakarni Timmie lapos homlokát.

Miss Fellowes óvatosan azt mondta:

– Kitől hallottál az iskoláról, Timmie?

– Jerry iskolába jár.

(Hát persze. Ki mástól is hallhatott volna róla, mint Jerry-től.)

– Jerry ó-vo-dá-ba jár. – Timmie szokatlan gondossággal próbálta kiejteni a hosszú szót. – Ez az egyik hely, ahová jár. Az anyukájával néha elmegy az áruházba. És moziba is elmegy. Meg az állatkertbe. Ezek a helyek mind odakint vannak.

– Mi mikor megyünk oda ki, Miss Fellowes? Miss Fellowes szívébe belemart a fájdalom.

Ez elkerülhetetlen volt, gondolta. Timmie előbb-utóbb szóba hozta volna a kinti világot Jerry előtt. Szabadon és fesztelenül kommunikáltak egymással: két kisgyerek, akik minden nehézség nélkül meg tudják érteni egymást. Jerry pedig, a Sztázistechnológia kerítésén túli világ egyetlen tudója mindent el akart mondani Timmie-nek. Ezt nem lehetett elkerülni.

Csakhogy az olyan világ, ahová Timmie-nek nincs bejárása.

Miss Fellowes a tőle telhető legnagyobb kedvességgel igyekezett megszabadítani a gyermeket a lelki szenvedéstől, amit nyilván érzett:

– És mihez kezdenél odakint, Timmie? Minek akarsz oda kimenni? Tudod, milyen hideg van odakint télen?

– Hideg?

Üres tekintet. Nem ismeri a szót.

(De mién is zavarná a fiút a hideg, amikor Európában, a jégkorszak kellős közepén, a hómezőkön tanult meg járni?)

– A hideg az olyan, ami a fagyasztóban is van. Kilépsz innen, és egy percen belül belefájdul a füled, meg az orrod. De ez csak télen van így. Nyáron odakint nagy a hőség. Az meg olyan, mint a kályha. Mindenki izzad, és arról panaszkodik, hogy milyen forróság van. Azután ott az eső is. Víz hullik rád az égből, átázik a ruhád, csurom víz leszel...

Nyomorúságosan cinikus érvelés ez, és borzalmasan érezte magát amiatt, hogy ilyesmivel próbálkozott. Egy gyereknek, aki sosem hagyhatja el ezeket a kis szobákat, arról beszélni, hogy a kinti világ mennyire kellemetlen, olyan mintha a vaknak magyarázná, hogy a színek és formák mennyire rondák és zavaróak, és valójában semmi értelme sincs a látásnak.

Timmie mit sem törődött ezzel a szegényes érveléssel, mintha nem is hallotta volna.

– Jerry azt mondta, hogy az iskolában mindenféle olyan játék van, ami itt nincs nekem. Szalagon vannak képeik és hangjaik. Azt mondta, hogy az ó-vo-dá-ban nagyon sok a gyerek. Azt mondta... azt mondta... – Egy percig gondolkodott, majd hirtelen feltartotta két széttárt ujjú kezét. –Azt mondta ennyi van.

– Neked is vannak szalagon képeid – emlékeztette Miss Fellowes.

– Egy kevés. Jerry azt mondja, több képes szalagot néz egy nap, mint amennyi nekem összesen van.

– Hozhatunk neked több szalagot is. Nagyon szép képekkel. És zeneszalagot is.

– Tényleg?

– Ma délután hozok is néhányat.

– Hozd el nekem a "Negyven rablót".

– Ezt a mesét Jerry az óvodában hallotta?

– Ezek a rablók egy barlangban élnek. És korsók is vannak ott... – Egy percig hallgatott. – Nagy korsók. Mi az a rabló?

– A rabló olyan ember... aki elveszi azt, ami a másé.

– Ó.

– Elhozom neked a "Negyven rablót" – mondta neki Miss Fellowes. – Az egy igen híres mese. És vannak másikak is. Szindbád, a tengerész, aki mindenfelé utazott a világban, és sok... mindent látott. – Egy pillanatra elakadt a hangja. De Timmie nem vette észre az akaratlan célzást. – És a "Gulliver utazásai", ezt is elhozom neked. Gulliver járt a kis emberkék földjén, azután meg az óriásokén, aztán... – Miss Fellowes megint elakadt. Sok-sok különös kalandot átélt utazó. De lehet, hogy éppen ez a helyes: bebörtönzöttségében Timmie kíváncsiságát távoli utazásokról szóló mesékkel kielégíteni. Bizonyára nem ő az első olyan, a világtól elzárt személy, aki útleírásokban leli az örömét. – Azután ott van Odüsszeusz története, aki háborúba ment, és tíz éven át volt távol a családjától. – Megint beléhasított a felismerés. A szíve együttérzőn dobbant a fiúért. Akárcsak Gulliver, Szindbád, Odüsszeusz, Timmie is idegen volt egy különös világban, ezt nem volna szabad elfelejtenie. A nagy történetek mind az otthonuktól elszakított, szenvedő emberekről szólnak?

Timmie szeme mégis felcsillant.

– Elhozod őket most? Légy szíves! Ez pillanatnyilag megnyugtatta.

Megrendelte az összes legendát és mesét, amit a katalógusban megtalált. A hálószobában felhalmozott kupac magasabb volt, mint Timmie maga. Azokon a napokon, amikor Jerry nem jött el, órák hosszat azokat nézegette.

Hogy mennyit értett meg belőlük, azt nehéz volt megmondani. Bizonyára hemzseg bennük az olyan fogalom, forma és helyszín, ami nem sok értelemmel bír számára. De egy másik öt- vagy hatéves gyermek vajon mennyit ért meg belőlük? Arra nincs mód, hogy az ember belekukucskáljon egy gyermek lelkivilágába, hogy bizonyosságot szerezzen felőle. Miss Fellowes gyermekkorában akkor is nagyon kedvelte az ilyen történeteket, ha nem mindent értett meg belőlük; és százával, ezrével léteznek ilyen gyerekek; bár teljes részletességgel nem tudnak mindent felfogni, a látottakból felépítik maguknak a saját kis fantázia-világukat. Remélte, hogy Timmie is ezt teszi.

A Gulliver, Odüsszeusz és Szindbád miatt érzett első kétségei után már nem próbálta megválogatni az egyre növekvő könyvtár anyagát. Timmie láthatóan nem talált bennük olyan gondolatokat, amik a bezártságára emlékeztetnék. A gyerekek – ezt tudta –, jobban elviselnek olyan dolgokat, amiktől a felnőttek tartanak. Még az a néhány rémálom sem okoz nekik lelki sérülést. Még egyik gyerek sem halt szörnyet az "Aranyhaj és a három medve" című mese hallatán, pedig az valóságos horror-sztori. Egyetlen mesebeli gonosz farkas, settenkedő démon vagy troll sem okozott még stresszt. A gyerekek kedvelik az ilyeneket.

Vajon a mítoszok démonai Neander-völgyi emlékeket idéznek fel benne? Miss Fellowes erre vonatkozóan talált egy utalást a Dr. McIntyre-től kölcsönkapott egyik könyvben. Vajon Timmie-t zavarja-e, hogy ő egy olyan törzs tagja, amelyik a legendákban él tovább, és amelyiket sokáig félték és gyűlölték? Nem, nem, gondolta: ez fel sem merülhet benne. Csak a túlművelt emberek fejében fordulhat meg ilyen gondolat. Timmie-t valószínűleg annyira borzongatják meg a démonok, mint bármely másik gyereket, és ő is a jóleső félelemtől hajtva csak a paplan alá bújik, legfeljebb árnyakat vél látni éjszakánként, de semmi esetre sem von le belőlük a genetikai státuszára vonatkozó messzemenő következtetéseket.

Úgyhogy a szalagok csak gyűltek, és a fiú egyiket a másik után nézte; mintha az ismeretek gátja szakadt volna át, s most az emberi képzelet áradó folyója zúgna keresztül Timmie világán. Thészeusz és Minotaurosz Perszeusz és a Gorgó, Midász király, A Hamelni patkányfogó, Herkules, Bellerophón és a kiméra, Alice Tükörországban, Az égigérő paszuly, Aladdin és a csodalámpa; A halász és a dzsinn, Gulliver Lilliputban, Gulliver az óriások között, Odin és Thor kalandjai, Ozirisz és Szét, Odüsszeusz vándorlásai, Nemo kapitány – Timmie vég nélkül falta mindet. Vajon nem keveredik össze mindez benne? Vajon külön-külön emlékszik mindegyik történetre, vagy egyáltalán nem emlékszik semmire belőlük egy óra múlva? Miss Fellowes ezt nem tudta, de nem is akarta tudni. Pillanatnyilag megelégedett azzal, hogy hagyja belemerülni a történet-áradatba, hadd töltse meg velük a képzeletvilágát, legalább elvonja a figyelmét a kinti házakkal, repülőgépekkel, gyorsforgalmi utakkal zsúfolt világtól, amely mindennél elérhetetlenebb számára.

Amikor beleunt a filmekbe, elolvasta a történetek könyvváltozatait. A mese ugyanaz, de a képek segítségével most a saját képzeletében építi fel a történetet.

Kell legyen valamilyen hatásuk rá. Több, mint hogy suta beszédjével elmeséli Jerry-nek valamelyik összekevert mesét, ahogyan egy ízben megfigyelte. Ha jól emlékszik, Szindbád utazott a tengeralattjárón, és Herkulest kötözték meg a lilliputiak. Jerry mindenesetre figyelmesen hallgatta, és ugyanúgy élvezte a mesét, ahogyan Timmie azt hogy elmesélhette. Miss Fellowes meggyőződött arról, hogy mindent rögzítenek, amit a fiú mond. Ez intelligenciájának eleven bizonyítéka lesz. Bárki, aki a továbbiakban azt állítja, hogy a Neander-völgyiek brutális vadak voltak, ezután meghallgathatja Thészeusz és Minotaurosz történetét Timmie előadásában! Még akkor is, ha Timmie azt hiszi, hogy a Minotaurosz a történet főhőse.

De azután jöttek az álmok. Most, hogy a kinti világ valósága egyre nyilvánvalóbbá vált számára, az álmok is gyakrabban jöttek.

Mindig ugyanazt álmodta – már amennyire Miss Fellowes ki tudta deríteni. Mindig a külvilág volt az álom tárgya. Timmie akadozva megpróbálta elmondani ó et Miss Fellowes-nak. Az álmaiban kivétel nélkül odakint járt, mégpedig egy hatalmas, üres helyen, amiről már korábban is beszélt. Csakhogy az az új álmaiban már nem volt üres. Most gyerekek népesítették be, és olyan leírhatatlan objektumok, amiket félig megértett olvasmánybeli leírásaiból, vagy éppen Neander-völgyi emlékeiből igyekezett rekonstruálni.

De a gyerekek nem vettek róla tudomást, az objektumok pedig szétfoszlottak, amikor megpróbálta megérinteni őket. Jóllehet ebben a világban élt, nem vált a részévé. Magányosan bolyongott abban az üres világban, épp oly egyedül volt ott is, mint ezekben a kis szobákban. És egyre gyakrabban ébredt sírva.

Miss Fellowes nem mindig volt ott, hogy hallhatta volna éjszakai kiáltozásait. Heti három-négy alkalommal az épületen belüli másik lakosztályában aludt, amit Hoskins korábban ajánlott fel neki. Bölcs dolognak tűnt elszoktatni Timmie-t az állandó jelenlététől. Az első napokban olyan bűntudatot érzett, amiért magára hagyta a fiút, hogy el sem tudott aludni; másnap reggel Timmie mégsem hiányolta a jelenlétét. Talán számított is arra, hogy előbb-utóbb teljesen magára marad. Miss Fellowes pedig egy idő után sokkal jobban tudott pihenni a babaházon kívül. Rádöbbent, hogy nem csak Timmie-nek volt szüksége arra, hogy megszabaduljon a függőségtől.

Reggelenként gondos feljegyzéseket készített Timmie álmairól, és megpróbálta azokat nem tartani többnek, mint a kísérletsorozat leghasznosabb termékéhez, a Timmie-vel kapcsolatos pszichológiai tanulmányokhoz tartozó fontos adaléknak. De akadtak olyan éjszakák, amikor a szobájában ő is sírdogált.

Egy alkalommal, amikor Miss Fellowes felolvasott neki – az egyik legkedvesebb könyvéből, az "Ezeregyéjszaka meséiből" –, Timmie kezével megfogta Miss Fellowes állát, és maga felé fordította, hogy a szemével ne láthassa a könyv lapjait.

– Valahányszor ezeket a meséket olvasod nekem, azok mindig ugyanolyanok. Hogyan tudod mindig ugyanúgy elmondani őket, Miss Fellowes?

– Hát úgy, hogy elolvasom őket az oldalakról.

– Igen, azt tudom. De mit jelent az, hogy olvasni?

– Hát... hát... – A kérdés oly egyszerű volt, hogy nem is tudta, hol kezdje. Eredetileg a gyermekek, amikor olvasni tanulnak, mintegy ösztönösen ráéreznek a folyamat lényegére, azután már könnyedén megértik a könyv lapjain kódolt szimbólumok jelentését. Csakhogy Timmie tudatlansága sokkal mélyebben gyökerezik, mint azoké a négy-ötéves gyerekeké, akik most vágnak bele az olvasás művészetének elsajátításába. Timmie számára maga a koncepció is idegen.

– Az úgy van – magyarázta a fiúnak –, hogy a képeskönyveidben – nem a szalagokon, a könyvekben – a lapok alján mindenféle jelek vannak.

– Igen – mondta. – Szavak.

A könyvben, amit olvasok, csak szavak vannak. Képek nincsenek benne, csak szavak. Azok a jelek, szavak. Csak ránézek a jelekre, és itt belül hallom a szavakat. Ezt nevezik olvasásnak – hogy az ember szavakká alakítja a jeleket.

– Hadd lássam.

Nekiadta a könyvet. Oldalra fordította, majd fejtetőre állította. Mis Fellowes felnevetett és visszaforgatta.

– A jeleknek csak akkor van értelmük, ha így nézed őket – mutatta.

Timmie bólintott. A lapok fölé hajolt, olyan közel, hogy a betűk nem lehettek fókuszban, és hosszan meredt rájuk. Azután néhány hüvelyknyivel hátrább tartotta, mígnem a szöveg olvasható távolságba került. Próbaképpen megint oldalt fordította a könyvet. Miss Fellowes ezúttal nem szólt. Timmie magától visszafordította.

– Vannak köztük egyforma jelek – állapította meg nagyon hosszú idő után.

– Igen, igen – erősítette meg, és boldogan felnevetett a fiú éleslátását tapasztalva. – Bizony vannak, Timmie!

– És honnan tudod, hogy melyik jel melyik szót jelenti?

– Azt meg kell tanulni.

– De hát olyan sok szó van! Hogy lehet annyi jelet megtanulni?

– A kis jelekből állnak össze a nagy jelek. A nagy jelek a szavak; a kis jeleket betűknek nevezik. És nem is olyan sok kis jel van. Csak huszonhat. – Feltartott kezével ötször a levegő e legyintett, majd még egy ujját felmutatta. – Mindegyik szó ezekből a kis jelekből van, amik mindig más sorrendben állnak össze.

– Mutasd meg.

– Itt van. Nézd. – A Szindbád szóra mutatott. – Látod ezt a nyolc jelet a papíron a két üres hely között? Ezek a jelek jelentik azt, hogy SZINDBÁD. Az első kettő az "sz" hangot jelöli. A következő az "i", ez meg az "n". – Fonetikusan ejtette ki a betűket, nem a nevüket mondta. – Olvasd el őket egyenként, azután meg együtt – Sz ii nn dd bb áá dd. Szindbád.

Meg fogja vajon valaha is érteni?

– Szindbád – mondta Timmie halkan, és az ujjával kísérte a szót a könyvben.

– Ez a szó pedig itt azt jelenti, hajó. Látod, ez más jelekből áll. Ez itt a "h", ez meg az "a", és így tovább. Az összes együtt pedig "hajó".

Timmie a lapokra meredt. Sokáig nézte.

– Megmutatom neked az összes jelet – ajánlotta Miss Fellowes. – Szeretnéd?

– Nagyon jó játék volna, igen.

– Akkor adj egy papírt, meg egy krétát. És te is fogj egyet.

A fiú melléje telepedett. Lerajzolt neki egy a, egy b, és egy c betűt, majd két sorban az egész ábécét a papírra rótta. Timmie esetlenül a kezébe fogta a krétát, és a papírra rajzolt valamit, ami minden bizonnyal egy a betű akart lenni, csak annyira hosszúra sikeredett a lába, hogy alig maradt miatta hely a többi betű számára.

– Nos – kezdte Mis Fellowes –, lássuk az els ő jelet... Szégyellte magát, amiért eddig nem jutott eszébe, hogy valójában meg is tudná tanítani Timmie-t olvasni. Bármennyire is kedvelte a képes könyveket, ez volt az első alkalom, hogy a képekhez társuló jelekre is fordított figyelmet. Arra gondolt, hogy ha Jerry legközelebb eljön, megkérdezi tőle, ő elkezdett-e már olvasni tanulni. Miss Fellowes mindenesetre elmulasztotta az ötletet, hogy Timmie is megpróbálhatná.

Faji előítélet, gondolta. Még ma is, azok után, hogy ilyen hosszú időt töltött már el vele, és szemtanúja volt szellemi gyarapodásának, nem tud másképpen gondolni rá, mint egy primitív lényre. Legalábbis annyira primitívre, aki képtelen megtanulni az olvasás művészetét.

És miközben a betűket mutogatta neki, megmutatta, hogyan kell kiejteni és hogyan kell leírni őket, még mindig nem hitte komolyan, hogy a gyerek meg tud birkózni a feladattal.

De megváltozott a véleménye, amikor a fiú elolvasott neki egy könyvet.

De ez már hetekkel később történt. Timmie az ölében ült, és a kezében lévő könyvet lapozgatta – a képeket nézegeti, gondolta Miss Fellowes.

És akkor hirtelen a kép alatti sorra helyezte a hüvelykujját, és akadozva ugyan, de határozottan, hangosan kimondta:

– A kutya... üldözőbe vette... a macskát. Miss Fellowes már álmos volt, így nem értette.

– Mit mondtál, Timmie?

– A macska... felszaladt... a fára.

– Az előbb nem ezt mondtad.

– Nem. Az előbb azt mondtam, hogy "A kutya üldözőbe vette a macskát." Ahogyan ide van írva.

– Micsoda? – Miss Fellowes szeme elkerekedett. A vékonyka könyvre pillantott, amit a gyermek a kezében tartott.

A bal oldali képaláírás így szólt: A kutya üldözőbe vette a macskát.

A jobb oldali kép alatt pedig ez állt: A macska felszaladt a fára.

Timmie szóról szóra kimondta a nyomtatott szöveget. Timmie olvasott neki!

Izgalmában olyan gyorsan állt fel, hogy a fiú a padlóra esett. Azt hihette, hogy valami új játékot talált ki, mert elvigyorodott. De Miss Fellowes gyorsan elkapta és talpra állította.

– Mióta tudsz olvasni?

– Mindig? – vont vállat Timmie.

– Nem... igaziból.

– Nem tudom. Csak néztem a jeleket, és hallottam a hangokat, ahogyan mondtad.

– Gyere csak. Ebből olvass nekem. – Miss Fellowes találomra felkapott egy könyvet, és középtájon kinyitotta. Timmie elvette és tanulmányozni kezdte, összeráncolt szemöldöke csak még jobban kihangsúlyozta előreugró homlokcsontját. A nyelvét kidugta, és jobbra-balra mozgatta.

Lassan, kínlódva betűzte:

– Akkor a... moz-dony... nagyot...fűűh...thűűűh...

– Füttyentett! –segített neki Miss Fellowes. –Te tudsz olvasni! Timmie, te tényleg tudsz olvasni!

Izgalmában felkapta a gyereket, a feje fölé emelte, és forogni kezdett vele a szobában.

– Tudsz olvasni! Tudsz olvasni!

(Majomgyerek, mi? Barlanglakó, mi? Primitívebb az embernél? A macska felszaladt a fára. A mozdony nagyot füttyentett! Mutassanak egy csimpánzt, amelyik el tudta olvasni ezeket a sorokat! A mozdony nagyot füttyentett. Ó, Timmie, Timmie!)

– Miss Fellowes! – hebegte a gyermek kissé meglepve, miközben körbe forogtak.

Felnevetett és letette.

Ez olyan áttörés volt, aminek szívből örült. A válasz Timmie boldogtalanságára a kezében van. A képeskönyveknek már régóta örül, de most már kinőtte azokat. Ahogy növekszik, úgy tárul ki előtte a könyvek világa. És ha Timmie nem is tud kimenni a sztázisból, most már az egész világ bejöhet ide hozzá. Immár bármit megtanulhat. Ez az, amivel tartozott neki.

– Maradj itt a könyveiddel – kapkodott. – Azonnal visszajövök. Beszélnem kell Dr. Hoskins-szal.

Gyorsan végigment a szűk átjárókon, a folyosókon, amik kivezettek a sztázisból, és meg sem állt az irodaépületig. Hoskins titkárnője igencsak meglepődött, amikor berontott az iroda előterébe.

– Dr. Hoskins bent van?

– Miss Fellowes, Dr. Hoskins nem számított...

– Tudom. De beszélnem kell vele.

– Valami baj van?

Miss Fellowes a fejét rázta.

– Újság! Nagyon jó hír. Csak szóljon neki, kérem, hogy itt vagyok.

A recepciós megnyomott egy gombot.

– Dr. Hoskins, Miss Fellowes van itt. Nem volt bejelentve.

(Mióta kell nekem bejelentkeznem?)

Kényelmetlen szünet következett. Miss Fellowes kíváncsi lett, vajon végig kell-e csinálnia a színjátékot, hogy bejusson? Bármivel foglalkozik is most Hoskins, az nem lehet fontosabb annál, amit mondani akar.

– Mondja meg neki, hogy fáradjon be – hallatszott az intercomból.

Az ajtó kinyílt. Hoskins felállt a Gerald A. Hoskins, Ph.D. feliratú tábla mögül, hogy üdvözölje.

Ugyanolyan izgatottnak látszott, mint ő, győzelmes mosollyal nézett rá.

– Szóval hallotta? – mondta szinte azonnal. – Nem, természetesen nem hallhatta. Megcsináltuk. Végül megcsináltuk!

– Micsodát?

– Az intertemporális detekciót rövid távolságban. Láthatóan annyira elfoglalta a saját sikere, hogy Miss Fellowes jó híre teljesen háttérbe szorult.

– Úgy érti, a történelmi időkön belül? – kérdezte.

– Pontosan erről van szó. Ráálltunk egy tizennegyedik századi egyénre. Képzelje el! Képzelje el! Készen állunk a Középkor Projekt elindítására. Miss Fellowes, ha tudná, mekkora boldogság számomra, hogy végre elszakadhatok a mezozoikumtól, hogy nem kell már azokkal a trilobitákkal, kődarabokkal meg vicik-vacakokkal foglalkoznom. Végre hazaküldhetem a paleontológusokat, és igazi történészeket hozhatok ide. – Hirtelen elhallgatott. – De ön is szeretne valamit mondani, ha nem tévedek? Én meg csak itt beszélek, és nem hagyom szóhoz jutni. Nos, hallgatom, Miss Fellowes. Most igazán jókedvemben talált. Bármit szeretne, csak mondja ki.

Miss Fellowes elmosolyodott.

– Ezt örömmel hallom. Ugyanis tanítókat szeretnék kérni Timmie mellé.

– Tanítókat?

– Hogy megtanítsák Timmie-t. Én már nagyon sok mindent megmutattam neki, de most félre szeretnék állni, hogy szakemberek tanítsák tovább.

– Tanítsák? Mire?

– Hát mindenfélére. Történelemre, földrajzra, tudományokra, aritmetikára, nyelvtanra, az egész elemi iskolai tananyagra. Mivelhogy mindent képes megtanulni, amit csak akar.

Hoskins úgy meredt rá, mintha valamilyen idegen nyelven beszélne.

– Hosszú távon akarja taníttatni? A földrajzi felfedezésekre? Az Amerikai Forradalomra?

– Miért ne?

– Igen, azt hiszem, megpróbálkozhatunk vele. Meg a trigonometriával és a számtannal is, ha óhajtja. De hogyan tudja mindezeket megtanulni, Miss Fellowes? Timmie csak egy kisgyerek, ez nem kérdéses. De ne felejtsük el, hogy mégiscsak egy Neander-völgyi.

– Csak?

– Nagyon korlátozott intellektuális kapacitással rendelkező lények voltak...

– Már tud olvasni, Dr. Hoskins. A doktornak leesett az álla.

– Micsoda?

– "A macska felszaladt a fára." Ezt olvasta nekem az egyik könyvéből. "A mozdony nagyot füttyentett." A kezébe adtam a könyvet, ő pedig elolvasta nekem.

– Tud olvasni? – csodálkozott Hoskins. – Tényleg?

– Megmutattam neki, melyik betűt hogyan kell kiejteni, és hogyan lesznek belőlük szavak. A többit magától találta ki. Meglepően rövid idő alatt birkózott meg vele. És nincs szükségem Dr. McIntyre-re és a csapatára, hogy ezt megállapítsák nekem. Ennyit a Neander-völgyiek korlátozott intellektuális kapacitásáról, Dr. Hoskins. El tud olvasni egy képeskönyvet, és rövid időn belül képek nélküli könyveket is elolvas majd, meg újságokat, magazinokat, tankönyveket...

Hoskins igen lehangoltnak látszott.

– Nem tudom, Miss Fellowes.

– Ön mondta, hogy bármit akarok...

– Tudom, és nem kellett volna azt mondanom.

– Néhány tanító Timmie mellé? Ez olyan nagy kiadás volna?

– Nem a költségekre gondoltam – tiltakozott Hoskins. – És csodálatos dolog, hogy Timmie tud olvasni. Meglepő, ezt állíthatom. Most azonnal akarom látni a saját szememmel. De maga egy egész iskolát akar felállítani neki. Azt akarja, hogy idővel mindent megtanuljon... Miss Fellowes, annyi időnk már nincs.

– Nincs? – pislogott Miss Fellowes.

– Biztos vagyok benne, hogy tisztában van azzal, hogy a Timmie-tervezetet nem tarthatjuk fenn a végtelenségig.

Hirtelen rémület szállta meg. Úgy érezte, a padló fojtó homokká változik a lába alatt.

Hogy érti ezt? Miss Fellowes nem volt biztos abban, hogy érti.

A Timmie-tervezetet nem tarthatjuk fenn a végtelenségig. Micsoda? Micsoda?

Hirtelen eszébe jutott Adamovszkij professzor esete a kőzetmintával, amit csak két hétig tartottak itt, s azután visszaküldtek a múltba.

– Vissza akarja küldeni őt? – kérdezte alig hallhatóan.

– Attól tartok, igen.

– De most egy gyermekről van szó, Dr. Hoskins. Nem egy kődarabról.

– Akkor is. – mondta Dr. Hoskins kelletlenül. – Nem tulajdoníthatunk neki indokolatlanul nagy jelentőséget. Megtudtunk tőle mindent, amire kíváncsiak vagyunk. Nincsenek tudományos értékű ismeretei a Neander-völgyi korszakról.

– Az antropológusok sem tudtak értelmet kihámozni abból, amit elmondott, bármennyire is egyszerűen próbáltuk az ön segítségével megfogalmazni a kérdéseinket, és...

– Ezt nem hiszem el – hitetlenkedett Miss Fellowes elszédülve.

– Kérem – nyugtatta Dr. Hoskins. – Nem ma fog megtörténni, ezt ön is tudja. De nem kerülhetjük el a szükségességét. – Az asztalán felhalmozott kutatási eredményekre mutatott. – Most, hogy a történelmi időkből is át tudunk hozni személyeket, szükségünk lesz a sztázisra.

Nem akarta elfogadni.

– Ezt nem teheti. Timmie... Timmie...

– Kérem, ne veszítse el a fejét, Miss Fellowes.

– Timmie a világ egyetlen élő Neander-völgyije, és maga vissza akarja küldeni?

– Ahogyan említettem. Mindent megtudtunk, amit akartunk. Most tovább kell lépnünk.

– Nem!

– Miss Fellowes, kérem. Kérem. Tudom, mennyire ragaszkodik a fiúhoz. Ezért nem hibáztathatjuk. Nagyon hosszú időn át éjjel-nappal együtt volt vele. De maga szakember, Miss Fellowes. Megszokhatta, hogy a keze alatt megfordult gyerekek jönnek, mennek. Egyiküket sem tarthatja meg magának. Ez nem újdonság az ön számára. Meg aztán Timmie nem azonnal megy el; talán csak hónapok múlva. Ha ezalatt tanítót akar melléje, igen, természetesen megkapja. Mindent megadunk neki.

Miss Fellowes csak bámult rá.

– Hadd adjak önnek valamit, Miss Fellowes.

– Nem – suttogta. – Nincs szükségem semmire.

Minden ízében reszketett. Felállt, és mint valami alvajáró az ajtóhoz tántorgott. Megvárta, amíg kinyílik az ajtó, kisétált rajta, és anélkül, hogy bárkire is ránézett volna, áthaladt az előtéren.

Visszaküldik?

Visszaküldik?

Hát elment az eszük? Timmie már nem Neander-völgyi. Timmie egy kedves, jómodorú kisfiú, aki zöld overallt hord, és szereti az "Ezeregyéjszaka meséit" lapozgatni. Egy kisfiú, aki esténként rendet rak a szobájában. Egy kisfiú, aki kést, kanalat és villát használ. Egy kisfiú, aki tud olvasni.

És őt akarják visszaküldeni a kőkorszakba, az istenverte tundrára?

Ezt nem tehetik meg. Már semmi esélye sincs abban a világban, amelyből jött. Már nem illik bele. Már nem rendelkezik azokkal a készségekkel, amikre a kőkorban szüksége volna. Itt pedig sok olyan gyakorlatot szerzett meg, amit ott nem tud alkalmazni.

Ott meg fog halni, gondolta.

Nem.

Timmie, te nem fogsz meghalni, mondta magában vad eltökéltséggel. Timmie, te nem.

Most már tudta, hogy Mannheim miért adta meg neki a telefonszámát. Akkor nem értette; de Mannheim nyilván előre gondolkodott. Valaminek be kellett következnie, ami veszélyezteti Timmie életét. Mannheim ezt tudta, ő pedig nem. Egyszerűen vak volt. Gondosan kikerült minden nyilvánvaló veszélyforrást, ami Hoskins magyarázataiban rejlett. Magáévá tette a gondolatot, hogy Timmie az egész életét a huszonegyedik században fogja leélni. De Mannheim tudta, hogy nem így lesz. És mindvégig csak arra várt, hogy felhívja őt.

– Azonnal találkoznunk kell – mondta neki.

– A Sztázisnál?

– Nem – mondta. – Valahol másutt. A városban valahol. Válasszon helyet.

Egy esős délutánon a folyóparton, egy kis étteremben találkoztak, ahol Mannheim szerint senki nem zavarhatja őket. Mannheim már várt rá. Mindez olyan borzalmasan titokzatos, gondolta Miss Fellowes, és végtelenül botrányos: egy olyan emberrel találkozik, aki mindenféle bajt kevert a munkaadójának. És ráadásul – egy férfival ebédel. Egy fiatal, vonzó külsejű férfival, akit alig ismer. Nem mintha

Edith Fellowes hozzá volna szokva az ilyesmihez, mondta magában. Különösen, ha arra az álomra gondol, amelyikben Mannheim levette a lábáról...

Csakhogy ez nem egy romantikus találka. Az az álom csupán egy álom, a tudattalan lélek fantáziavilágba való menekülése. A legcsekélyebb vonzalmat sem érezte Mannheim iránt. Ez most üzlet. Élet és halál kérdéséről van szó.

Idegesen babrált az étlappal, nem tudta, hol kezdje.

– Hogy van Timmie mostanában? – kérdezte a férfi.

– Jól, nagyon jól. El sem hinné, mennyit fejlődött az utóbbi időben.

– Megnőtt és megerősödött?

– Nap mint nap gyarapszik. És már tud olvasni.

– Valóban? – Mannheim szeme felcsillant. Igen kedves mosolya van, gondolta Miss Fellowes. Hogyan gondolhatja róla Dr. Hoskins, hogy szörnyeteg? – Ez igen komoly eredmény, nem? Fogadok, az antropológus fiúknak leesik az álluk, ha megtudják.

Bólintott. Az étlapot forgatta, de mintha fogalma sem lenne róla, hogy mit tart a kezében. Odakint az eső újra rákezdett, valószínűtlenül hangosan dobolt a kis étterem ablakán. Gyakorlatilag ők voltak az egyedüli vendégek.

Mannheim azt mondta:

– Itt különösen finoman készítik a csirkét vörösboros mártással. És nagyon príma a lasagnájuk. Vagy inkább borjúszeletet kér?

– Teljesen mindegy. Ugyanazt kérem, amit ön, Mr. Mannheim.

Amaz furcsa pillantást vetett rá.

– Szólítson Bruce-nak. Kérem. Hozathatok egy üveg bort?

– Bort? Nem, sosem iszom bort. De ha ön kér, csak nyugodtan...

Mannheim még mindig ő t nézte.

Az eső dobolása közepette azt mondta:

– Mi a baj, Edith?

(Edith?)

Egy percig meg sem tudott szólalni.

(Rendben van, Edith. Szedd össze magad, Edith! Még azt hiszi, hogy elment az eszed!)

– Vissza akarják küldeni Timmie-t – passzírozta ki a szavakat.

– Vissza? Úgy érti, az időben?

– Úgy van. A saját korába. A Neander-völgyiek közé. A jégkorszakba.

Mannheim arcán széles mosoly terült szét. A szeme is felderült.

– Hát ez csodálatos! Ez a legkellemesebb hír, amit ezen a héten hallottam!

Megrémült.

– Nem... nem ért...

– De értem. Egy szerencsétlen, foglyul ejtett kisgyerek visszakerül a saját népe közé, az anyja, apja, a testvérei közé, ahová tartozik, és ahol szerették őt. Ezt meg kell ünnepelni. Pincér! Pincér! Egy üveg Chiantit kérek – pontosabban egy fél üveggel, a partnerem azt hiszem, nem kér...

Miss Fellowes döbbenten nézett rá.

– De olyan zaklatottnak látszik, Miss Fellowes. Edith – évődött Mannheim. – Nem akarja, hogy Timmie visszamenjen a népéhez?

– Igen, de... de – tanácstalanul legyintett.

– Azt hiszem, értem. – Mannheim közelebb hajolt hozzá az asztal fölött. Együttérzőn és megértőn pillantott rá.

– Olyan sokáig volt vele, hogy most nehéz megválnia tőle. Olyan szoros kötelék alakult ki kettejük között, hogy még a gondolat is megrázta. Igen, azt hiszem, tudom, mit érezhet.

– Ez így van – válaszolta Miss Fellowes. – De ez a problémának csak a kisebbik része.

– Akkor hát mi az igazi baj?

Ebben a pillanatban megérkezett a pincér a borral. Körülményes ceremóniával bemutatta a címkét, kihúzta a dugót, és töltött egy keveset Mannheimnek, hogy kóstolja meg. Amaz bólintott, majd Miss Fellowes felé fordult: – Biztosan nem kér, Edith? Egy ilyen rémes, esős napon...

– Nem. Köszönöm – mondta szinte suttogva. – De ön csak igyon nyugodtan.

A pincér töltött Mannheim poharába és elment.

– Nos hát – folytatta Mannheim –, Timmie?

– Meghal, ha visszaviszik. Nem látja?

Mannheim olyan hirtelen tette le a poharat, hogy a terít ő re lottyant a tartalma.

– Azt akarja mondani, hogy a visszautazás az időben végzetes?

– Nem, nem arról van szó. Legalábbis amennyire én látom, nem az. De Timmie számára az lehet. Nézze, ő már civilizált. Meg tudja kötni a cipőfűzőjét, késsel, villával fel tudja szelni a húst. Reggel, este fogat mos. Ágyban alszik, és mindennap fürdik. Filmeket néz, és egyszerűbb könyveket már elolvas. Ezekkel a képességekkel mire jut a paleolitikumban?

Mannheim hirtelen kijelentette:

– Azt hiszem értem, mire céloz.

– Időközben pedig – folytatta –, valószínűleg mindent elfelejtett, amit a paleolitikumbeli életmódról tudott – valószínűleg ott nem tud majd mihez kezdeni. Kisgyerek volt, amikor idejött. A szülei, a törzsbeliek még minden bizonnyal a gondját viselték. Hisz a Neander-völgyiek sem várhatták egy három-négyéves gyerektől, hogy egyedül vadásszon és szerezze meg a betevőt. És még ha ragadt is rá valami, azt már rég elfelejthette. Nem fog emlékezni semmire.

– De ha visszakerül a saját törzsébe, ott visszafogadják, és újra megtanítják a törzsi életmódra...

– Gondolja? Már nem beszéli olyan jól a nyelvüket, már nem úgy gondolkodik, ahogyan azok. Még az illata is más, mert tiszta. Nem gondolja, hogy sokkal inkább meg akarják majd ölni?

Mannheim elgondolkozva nézegette a poharát. Miss Fellowes folytatta:

– Azonkívül mi a garancia arra, hogy a saját törzséhez kerül vissza? Én nem sokat értek az időutazáshoz, és azt hiszem, hogy a Sztázis emberei sem tudnak róla mindent. Pontosan abba a pillanatba érkezik vissza, amelyikből kiszakíttatott? Ebben az esetben a népe számára egyetlen pillanat alatt három évet öregedett és jócskán megváltozott, úgyhogy akkor sem tudnak majd mit kezdeni vele. Biztosan valami démonnak fogják tartani. Vagy ugyanarra a helyre érkezik meg, de három évvel később? Akkor viszont a törzse már rég továbbállt, más vidékre költözött. Hiszen nomádok voltak, nem? Amikor megérkezik, nem lesz a közelében senki. Teljesen egyedül lesz egy barátságtalan és borzasztóan hideg környezetben. Egy kisgyerek egyes-egyedül fog szembenézni a jégkorszakkal. Érti már, Mr. Mannheim? Érti már?

– Igen – komorult el Mannheim. – Értem.

Nagyon sokáig csendben ültek. Mannheim láthatóan mérlegelte magában a hallottakat. Végül azt mondta:

– És tudja, hogy mikor szándékoznak visszaküldeni?

– Talán csak hónapok múlva, Dr. Hoskins azt mondta. Azt nem tudom, hogy ez két hónapot jelent-e vagy hatot.

– Akkor sincs sok időnk. Meg kell szerveznünk a kampányt, a "Mentsük Meg Timmie-t" kampányt. Levelek az újságoknak, demonstrációk, bírósági végzés, talán még a Kongresszusi Nyomozó Bizottságot is a Sztázistechnológiába kell küldenem. Természetesen az lenne a legjobb, ha ön is segítene bizonyítani a gyermek emberi mivoltát – felvételeket készíthetne arról, hogyan viselkedik, hogyan olvas, miegymás. Bár lehetséges, hogy akkor elvesztené az állását, és akkor elszakadna Timmie-től, amit ön sem akarhat, és ami egyikünk számára sem volna hasznos. Ez egy probléma. Másrészt azt gondolom...

– Nem – ellenkezett Miss Fellowes. – Ez nem lesz jó. Mannheim csodálkozva pillantott fel rá.

– Micsoda?

– Az ilyesfajta kampány, amiről beszélt. Az visszafelé sülhet el. Abban a pillanatban, hogy nekilát a kampánynak, Dr. Hoskins egyszerűen csak megnyomja a gombot. Mert ennyi az egész: egy gombnyomás. Pontosabban egy kart kell meghúzni. Csak meghúzza, és ami a sztázison belül van, az visszakerül oda, ahonnan elhozták. A Sztázistechnológia emberei nem fogják megvárni, hogy az események eljussanak a végkifejletig. Azonnal cselekedni fognak, és már nem is lesz min vitatkozni.

– Nem merik megtenni.

– Nem-e? Már eldöntötték, hogy a Timmie-kísérletsorozatnak vége. Másra kell nekik a sztázis. Nem ismeri ó et. Egyáltalán nem szentimentálisak. Hoskins alapjában véve egy tisztességes ember, de ha választania kell Timmie és a Sztázistechnológia jövője között, gondolkodás nélkül választ. És ha Timmie egyszer elmegy, már nem lehet visszahozni. Ez fait accompli. Másodszor már nem fogják megtalálni a múltban. A bírósági végzése semmit sem fog érni. És aki negyvenezer évvel ezelőtt élt, és meghalt még mielőtt a civilizáció kifejlődött, az nem találhat menedéket a mi világunkban.

Mannheim lassan bólintott. Nagyot kortyolt a borából. A pincér jött a szervizkocsit tolva maga előtt, de Mannheim elintette onnan.

– Csak egyvalamit tehetünk – nézett fel.

– Éspedig mit?

– Kanadában vannak embereink, akik szívesen felnevelnék Timmie-t. Vagy Angliában, vagy Új-Zélandon. Hozzáértő, kedves emberek. A szervezetünk pedig garantálja a költségeit annak, hogy önt főállású nevelőként alkalmazhassuk. Természetesen mindent fel kell adnia, amivel itt foglalkozott, és egy másik országban teljesen újra kell kezdenie, de ahogyan önt ismerem, Timmie érdekében nem lesz ennek akadálya...

– Nem. Az lehetetlenség.

– Nem?

– Nem. Egyáltalán nem.

– Értem. – Mannheim a homlokát ráncolta. Pedig nyilvánvaló volt, hogy nem érti. – Nos Edith, ha önnek problémát jelent elhagyni az országot, azt teljesen megértem, de abban azért számíthatunk önre, hogy Timmie-t segít kihozni a Sztázisból, ugye?

– Egyáltalán nem jelent problémát elhagynom az országot, ha annak árán megmenthetem Timmie-t. Timmie kedvéért mindent megteszek, és akárhová elmegyek. Az a lehetetlenség, hogy kihozzuk a sztázisból.

– Olyan szigorúan őrzik? Biztosíthatom, hogy átjutunk a védelmi rendszeren, vagy kidolgozunk valamilyen egyszerű tervet, hogy kijöhessen az épületből.

– Nem lehet. Technikai okok miatt nem lehet.

– Technikai?

– A temporális potenciállal van összefüggésben, meg az idővonalak energia-struktúrájával. Ha egy Timmie nagyságú tömeget kiveszünk a sztázisból, az megbénítja az egész város energiahálózatát. Ezt Hoskins magyarázta el, és nincs okom kételkedni benne. Amikor Timmie megérkezett, egy marék föld, fűcsomó, meg kavics is érkezett vele. Még azt sem merték kivenni a sztázisbuborékból. A babaházon belül tárolják most is. Meg aztán azt sem hiszem, hogy Timmie számára biztonságos volna, ha kijönne onnan. Nem vagyok benne biztos ugyan, de veszélyes is lehet számára. Ám ez csak feltételezés. Amennyire én tudom, ha átlépi a buborékot, és belép a mi univerzumunkba, valamilyen temporális erőhatásnak lesz kitéve. Tudja, ami a buborékon belül van, az nem a mi univerzumunk része. Az valamilyen különleges hely. Emlékszik rá, mit érzett, amikor átlépett rajta? Egyszóval az ötlet, hogy Timmie-t kicsempésszük a sztázisból, és a tengerentúlra vigyük, túl sok veszélyt rejt magában. Nem az én számomra vagy az önére, hanem sajnos Timmiére. Mannheim komoran nézett maga elé.

– Hát nem tudom – tanácstalankodott. – Én felajánlom, hogy tűzvihart szítok Timmie érdekében, maga meg azt mondja, hogy nem fog működni, mert egyetlen gombnyomással el tudják intézni az ügyet. Azután felajánlom, hogy teljesen legális menedéket kerítek Timmie számára olyan helyen, ahová Hoskins keze nem ér el, akkor meg fizikai akadályokról beszél. Rendben van. Én segíteni akarok Edith, de maga mindenütt akadályokat talál, nekem pedig nincs több ötletem.

– Nekem sem – mondta Miss Fellowes gyászos hangon. Csendben ültek, miközben az eső hangosan dobolt az étterem ablakán.

11. fejezet - Visszatérés

A Középkor Tervezet – ma már mindenki csak erről beszélt a Sztázistechnológia Ltd.-nél. Ez volt az időutazások új szakaszának kezdete. A különleges technológia birtokában a Sztázistechnológia Ltd. kaput nyithat a történelmi múltra – hihetetlenül kibővítheti a huszonegyedik század emberének ismeretanyagát. És egyesek szerint másfajta ismereteket is adhat: ha már bármelyik évszázadba vissza tudnak majd menni, miért ne hozhatnának fel műtárgyakat, ritka könyveket és kéziratokat, vagy értékes tárgyakat? Meg lehetne háromszorozni, négyszerezni a múzeumok kincseit! És mindent tökéletes állapotban lehetne fellelni – és ez, leszámítva az energiaköltségeket, semmibe sem kerülne.

A Társaságnál mindenki azért imádkozott, hogy a Középkor Projekt esetében ne legyenek fennakadások. Mindenki, csak Edith Fellowes nem, aki azért imádkozott, hogy ne sikerüljön. Hogy Hoskins elméletei hibásaknak bizonyuljanak, és a berendezés ne feleljen meg a kívánalmaknak. Már csak ez az egyetlen reménye maradt, hogy Timmie akkor életben maradhat. Ha a felnőtt felhozására tett kísérlet meghiúsulna, nem kellene kiüríteni a buborékot, s akkor Timmie maradhatna. És minden menne tovább, mint eddig.

Ezért aztán a kudarcban reménykedett, míg a világ másik fele a sikerben bízott. És Miss Fellowes emiatt gyűlölte a világ másik felét. A Középkor Projekt most már teljes nyilvánosságot kapott. A médiák és a közvélemény csak ezzel voltak elfoglalva. Régen volt már, hogy a Sztázistechnológia fel tudta hívni magára a figyelmet. Egy új kődarab vagy egy őskori hal már nem izgatta fel az embereket. A kis dinoszaurusz a maga idejében még nagy hullámokat tudott kavarni, de azok is hamar elültek. Ami pedig Timmie-t, a Neandervölgyi kisfiút illeti, ő sokkal tovább az érdeklődés középpontjában maradt volna, ha olyan vad és brutális majomgyerek lett volna, amilyennek az emberek feltételezték. De a Sztázistechnológia becsapta őket, mert nem egy majomgyereket adott nekik, hanem csak egy rút kisfiút. Egy csúf kisgyereket, aki overallt hord és képeskönyveket olvas –mi ebben az izgalmas? Már nem volt benne semmi történelem előtti. Talán ha dühében üvöltözik, öklével a mellét döngeti és valami primitív zagyvaságot ordítozik, akkor igen. Csakhogy az nem Timmie stílusa.

Egy történelmi személy viszont – egy felnőtt személy, aki kilép a sztázisból; valaki, aki a saját szemével látta Jeanne d'Arcot, Oroszlánszívű Richárdot vagy Szaladint; valaki, aki ismert nyelven beszél, és megeleveníti a történelem egy lapját...

Múltak a hetek. Az idő egyre közelgett.

A Középkor Projekt Nulla Órájának napja elérkezett.

Hoskinsék nagyon sokat tanultak a nyilvánosság bevonását illetően azóta, hogy Timmie-t három évvel ezelőtt áthozták. Most már nem számított, ha zsúfolva van a balkon, és a technikusok is szinte az egész világ szemeláttára végezték a dolgukat.

Miss Fellowes majd megőrült a várakozástól. Szerette volna, ha már túl vannak mindenen: tudni akarta, hogy a tervezet sikerrel jár-e vagy kudarcba fullad. Legalább Mandy Terris, az új asszisztense kerülne már elő valahonnan, hogy felváltsa. Terris Mrs. Stratford helyett került ide, aki másik államba költözött, mert jobban fizető állást talált.

– Miss Fellowes?

Megfordult, remélte, hogy Mandy Terris az. De nem, Dr. Hoskins titkárnője hozta Jerryt a tervezett időre Timmie-hez. A nő valósággal ledobta Jerry-t, és már el is tűnt. Sietett megfelelő helyet találni magának, ahonnan jól láthatja a Középkor Projekt sikerét.

Jerry Miss Fellowes felé oldalazott, és nagyon zavartnak látszott.

– Miss Fellowes?

– Mi a baj, Jerry?

A fiú egy gyűrött újságkivágást húzott elő a zsebéből, és feléje nyújtotta.

– Ez a kép Timmie-ről készült, ugye?

Gyorsan a képre pillantott. Valóban Timmie vigyorgott rá a képről. A Középkor Projekt előkészületei egy kissé felmelegítették a Timmie iránti érdeklődést. A kivágott képet nem olyan régen készítették, pontosan Timmie itt-tartózkodásának harmadik évfordulóján. Timmie szülinapi buliján, így nevezték azok a tudósok és riporterek, akik a gyermek huszonegyedik századi "megszületését" ünnepelték. A képen Timmie az egyik szülinapi ajándékát szorongatja, egy fényes játék-robotot.

– Mi van vele? – kérdezte Miss Fellowes.

– Itt azt írják, hogy Timmie egy majomgyerek– mondta Jerry. – Ugye, ez nem igaz?

– Micsoda?

Kikapta a kivágást az ifjú Hoskins kezéből és alaposan megnézte. A kép alatti szöveg eddig valahogy elkerülte a figyelmét:

A történelem előtti majomgyerek játék-robotot kap születésnapjára

Majomgyerek. Majomgyerek. Történelem előtti majomgyerek. Miss Fellowes szemében a harag könnyei gyülekeztek. Kapkodó mozdulatokkal darabokra tépte a képet és a földre szórta.

– Miért csinálta ezt, Miss Fellowes? Azért, mert majomgyereknek nevezték? Ugye, ő nem majomgyerek? Vagy az?

Megragadta a gyerek csuklóját, és türtőztetnie kellett magát, nehogy alaposan megrázza.

– Nem, nem majomgyerek! És nem akarom ezt még egyszer meghallani. Soha, megértetted? Nagyon csúnya dolog ilyesmit mondani.

Jerry rémülten szabadította ki magát a szorításából. Miss Fellowes szíve hevesen vert. Nagy erőfeszítésébe került, mire összeszedte magát.

– Menj be és játssz Timmie-vel. Nézd meg az új könyveit.

– Fájt, ahogy megszorította a kezemet.

– Sajnálom. Nem akartam.

– Megmondom az apá...

– Gyerünk befelé! Indíts! Mondtam már, hogy sajnálom. A fiú elindult a sztázis ajtaja felé, útközben egyszer visszanézett, s a szemében harag villant. Miss Fellowes lépteket hallott a másik irányból. Megfordult, és Mandy Terrist pillantotta meg. Éppen ideje, gondolta.

– Nem gondolja, hogy elkésett? – kérdezte, de igyekezett nem szemrehányónak hatni. – Jerry Hoskins már itt van. Odabent játszik Timmie-vel.

– Tudom, Miss Fellowes. Siettem, de mindenütt nagy a tömeg. Az emberek meg vannak őrülve.

– Tudom. Most pedig...

– Gondolom, sietni szeretne, hogy mindent lásson, igaz? – neheztelt Mandy. Az arcáról irigység tükröződött. –Ilyenkor mindig nekem kell a gyerekkel lennem.

– Megnézheti az esti híradóban – felelt Miss Fellowes kurtán. – Most volna szíves bemenni? – Ez az első eset, hogy Mandy Terrist egyedül hagyja Timmie-vel. – A fiúk nem fognak bajt okozni. Kikészítettem a tejet meg a játékokat. Valójában az volna a legjobb, ha magukra hagyná őket, ameddig csak lehet.

– Értem. És afelől is biztos lehet, hogy nem fognak kijönni. Tudom, hogy az mennyire fontos.

– Rendben. Most pedig jöjjön.

Miss Fellowes kinyitotta a sztázis ajtaját, és bekísérte. Timmie és Jerry a hátsó szobában játszottak, nem figyeltek rájuk. Megmutatta neki, mi lesz a teendője a következő órákban, átadta a kérdőívet és elindította a kamerát.

Amikor indulni készült, a lány utánaszólt:

– Remélem jó helye lesz, és mindent fog látni. És istenemre, drukkolni fogok, hogy sikerüljön.

Miss Fellowes nem törte magát, hogy válaszoljon. Gyorsan kisietett a sztázisból, vissza se nézett.

A késés eredménye az lett, hogy nem kapott jó helyet. Ezért inkább lement a projektor-ernyőhöz. Borzalmasan sajnálta a dolgot. Ha ott lehetne a helyszínen, és valahogy elérhetné az egyik berendezést; ha valamilyen módon szabotálhatná a kísérletet...

Nem. Ez őrültség. Összeszedte magát, és elhessegette a gondolatot.

Egy kis kontárkodással nem jutna semmire. Bizonyára gyorsan kijavítanák a hibát, és kezdenék újra. Őt pedig örökre eltiltanák Timmie-től.

Már semmi nem segíthet.

Semmi, csak a kísérlet kudarca-jóvátehetetlen megszakadása, valamelyik alapvető berendezés hibája, valami ilyesmi.

Így aztán csak várt, és a nagy ernyőn figyelte a technikusok arcát, amint a kamera végigpásztázott rajtuk: egy kis nyugtalanságot, ideges arckifejezést keresett, ami arról árulkodna, hogy valami nincs rendben.

Csak figyelt... csak figyelt.

De senki nem látszott bizonytalannak. Senki nem látszott különösebben aggódni. Számtalanszor ellenőrizték a készülékeket. Számtalan szimulációt lefuttattak: már teljesen nyugodtak voltak afelől, hogy a temporális fixáció pontos.

A számlálón lassan elfogytak a számok...

A kísérlet pedig minden látványosság és idegeskedés nélkül – sikerrel járt.

Az új sztázisbuborékban ott állt egy meghatározhatatlan korú, szakállas, görnyedt vállú paraszt, koszos ruhában, facipőben. Riadtan meredt a körülötte hirtelen megváltozott világra.

És miközben mindenki örömmámorban úszott, Miss Fellowest majdnem lesújtotta a bánat. Körülötte mindenki diadalittasan ünnepelt, ő pedig szinte megsemmisülten magába roskadt.

Amikor a hangszóró fülsiketítő hangon a nevét kezdte kiáltozni, csak a harmadikra hallotta meg.

– Miss Fellowes, Miss Fellowes, azonnal menjen az Egyes Számú Sztázisba. Miss Fellowes, Miss Fellowes...

Mi történhetett?

– Engedjenek! – kiáltotta miközben a hangszóró vég nélkül ismételte a felhívást. Vadul utat tört magának a tömegben, félrelökött az útjából mindenkit, ökölbe szorított kézzel csapkodott maga körül, miközben rémálomba illő lassúsággal közeledett a sztázis ajtajához.

– Miss Fellowes, Miss Fellowes! Sürgősen menjen...

Mandy Terris a sztázis ajtaján kívül sírva várt rá.

– Nem tudom, hogy történhetett. Csak a folyosó végéig mentem el, hogy egy kihelyezett monitoron nézzem az eseményeket. Csak egy percre ugrottam ki. És mielőtt még bármit is tehettem volna... – Hirtelen vádlón kiáltozni kezdett: – Maga mondta, hogy nem lesz baj; maga mondta, hogy hagyjam őket magukra...

Miss Fellowes zaklatottan és remegve kérdezte tőle:

– Timmie hol van?

Mortenson került elő valahonnan, és fertőtlenítővel mosni kezdte az üvöltöző Jerry karját. Elliott is ott volt, éppen felszívta a tetanuszt. Jerry ruhája csurom vér volt.

– Megütött engem, Miss Fellowes – sírta Jerry dühösen.

– Megütött!

De Miss Fellowes keresztülnézett rajta.

– Mit csinált Timmie-vel? – kiáltott rá Mandy Terrisre.

– Bezártam a fürdőszobába – válaszolta amaz. – Belöktem oda azt a kis szörnyeteget, és székekkel elbarikádoztam az ajtót.

Miss Fellowes berohant a babaházba, még a kellemetlen érzésről sem vett tudomást. Félrelökte a székeket és feltépte a fürdőszoba ajtaját. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire bejutott.

Végre. Lepillantott a sarokban szerencsétlenül kuporgó csúf kisfiúra.

– Ne korbácsolj meg, Miss Fellowes – mondta fátyolos hangon. A szemei vörösen égtek. Ajkai remegtek. – Én nem akartam bántani. Ugye nem fogsz megkorbácsolni?

– Ó Timmie, ki beszélt neked korbácsról? – Átölelte a fiút és vadul magához szorította.

– Az új dadus mondta – válaszolta reszketve. – Azt mondta, el fogsz verni egy hosszú korbáccsal.

– Nagyon rosszul tette, hogy ezt mondta. Nem lesz korbács. De mi történt? Mi történt, Timmie?

A fiú felpillantott. Borzasztóan nagy szemekkel nézett rá.

– Majomgyereknek nevezett – mondta nagyon halkan.

– Micsoda?

– Azt mondta, én nem vagyok igazi gyerek. Hogy ezt az újságban olvasta. Azt mondta, hogy én csak egy állat vagyok. –Timmie küszködött, hogy visszatartsa a könnyeit; de azok végül eleredtek, s csak patakzottak az arcán. Szavait a hüppögéstől alig lehetett érteni, de Miss Fellowes így is minden szótagot tisztán hallott.

– Azt mondta, hogy ő nem fog többé egy majommal játszani. Én azt válaszoltam, hogy nem vagyok majom. Én nem vagyok majom. Én tudom, hogy mi az a majom.

– Timmie... Timmie...

– Azt mondta, hogy én olyan furcsa formájú vagyok. És hogy borzalmasan rút is. Ezt hajtogatta, és csak ütött engem. Miss Fellowes sírva vigasztalta:

– Ez nem igaz, Timmie. Te is igazi gyerek vagy. Egy kedves, igazi kisgyerek vagy, a legjobb a világon. És ezentúl senki, de senki nem fog elvinni mellőlem.

Megint kiment. Elliott és Mortenson még mindig Jerry-t ápolták. Mandy Terrist nem látta sehol.

– Vigyék ki ezt a gyereket innen – dörögte. – Vigyék az apja irodájába, és kezeljék ott tovább. És ha meglátják Mandy Terrist, mondják meg neki, hogy vegye fel a járandóságát és tűnjön el innen.

Bólintottak. Hátrálva távoztak, mintha attól tartanának, hogy lángot fog fújni rájuk.

Megfordult és visszament Timmie-hez.

Mostanra már eldöntötte, hogy mit tesz. Nagyon könnyű volt: a hirtelen felismerés, hogy mit kell tennie, a hirtelen döntés, hogy azonnal kell cselekednie, tétovázásnak helye nincs. Lehet, hogy olyan veszélyekkel is jár, amikről még nem tud, de vállalnia kell a kockázatot. Ha nem teszi meg azonnal, Timmie-t visszaküldik meghalni. Ha megteszi azt, amire elszánta magát, legalább a remény marad, hogy még lehet valamit tenni érte. Egyik oldalon a halál bizonyossága, a másikon a remény. Ez igazán könnyű választás. Most, hogy Hoskins fiát így helybenhagyta, már nincs idő fontolgatni, újra átgondolni a dolgot.

Nem, ma kell megtenni, még ma este, amikor az emberek figyelmét leköti a Középkor Projekt sikerének ünneplése.

Szerette volna felhívni Bruce Mannheimet, hogy értesítse a fejleményekről. De nem merte vállalni a kockázatot. A belső telecomok biztosan fel vannak szerelve biztonsági berendezésekkel, és jeleznék a szándékát. Majd azután érintkezésbe lép vele, ha már megtette. Bruce Mannheim nem fog tétovázni, ha egy ilyen ok miatt kell az éjszaka kellős közepén felkelnie. És még a segítségére is fog sietni.

Éjfélkor, gondolta. Az lesz a legjobb időpont. Olyan késői órában sem lesz probléma szabadon bejutni ide. Az őr ismeri őt. Gyakran ment már ki éjjel, különösen, amikor úgy döntött, hogy a sztázison kívül tölti az éjszakát. Az őr nagyon jól ismeri, és álmában sem jutna eszébe, hogy kérdezősködjön. Arra sem figyelne fel, hogy miért van a kezében bőrönd. Hányszor mondta már neki mosolyogva az ismert szavakat: "Csak néhány játék a gyereknek."

Játék a gyereknek? Az éjszaka kellős közepén?

De miért vonná bárki is kétségbe? Ő csak Timmie-vel él. Ezt a környezetében mindenki tudja róla. Ha az éjszaka kellős közepén visz neki játékokat, hát jó, ő már csak ilyen. Miért figyelne fel rá bárki is?

Nem figyelt fel rá.

– Jó estét, Miss Fellowes. Nagy nap ez a mai, ugye?

– Nagyon nagy nap ez, bizony. – Néhány játékot viszek a gyereknek – mondta és meglengette a bőröndöt. Azzal átment a biztonsági zónán.

Timmie még ébren volt, amikor belépett a babaházba.

– Miss Fellowes... Miss Fellowes...

Kétségbeesetten igyekezett természetes maradni, nehogy megrémissze a gyereket. Vajon aludt már. Egy kicsit igen, mondta a fiú. Megint ugyanaz az álom gyötörte, arra ébredt fel. Leült, egy ideig beszélgetett vele az álmáról, és hallgatta, amint sóvárogva kérdezősködik Jerry felől. Olyan türelmes volt, amennyire csak tőle telt. Nem kell sietni, gondolta. Senki nem fog gyanakodni. Minden jogom megvan ahhoz, hogy itt tartózkodjam.

Csak néhányan látják majd, amikor távozik, de a csomagja felől senki sem fog kérdezősködni. Timmie majd nagyon csendben marad, és akkor minden rendben lesz. Sikerülni fog, de ha nem próbálja meg, annak mi haszna? Hagyni fogják őket. Még ha hat államban robbannak is fel az erőművek, akkor sem hagyja, hogy Timmie-t visszavigyék a múltba.

Kinyitotta a bőröndöt.

Kivette a felöltőt, a fülvédős gyapjúsapkát meg a többi ruhaneműt.

Timmie kissé zavartan, és talán némi ellenszenvvel kérdezte meg:

– Miért adod rám ezeket a ruhákat, Miss Fellowes?

– Ki foglak vinni innen, Timmie – mondta neki. – Oda, ahol az álmaid vannak.

– Az álmaim? – A szemében vágyakozás csillogott, de félelem is látszott benne.

– Nem kell félned. Veled leszek. És ha veled vagyok, akkor nincs mitől félned, ugye, Timmie?

– Igen, Miss Fellowes.

Magához ölelte a formátlan kis fejet, a csípőjén érezte a kis szív heves kalapálását.

A karjára vette. Kikapcsolta a riasztóberendezést, és halkan kinyitotta az ajtót.

És felsikoltott.

Az ajtó túloldaláról Gerald Hoskins tekintett rá.

Két férfi volt a társaságában. Hoskins legalább annyira meglepődött, mint ő.

Miss Fellowes az első másodpercben összeszedte magát, a másodikban pedig már meg is próbált elslisszolni mellette; de ez a másodperc késedelem elég volt Hoskinsnak, hogy útját állja. Durván megragadta, és visszalódította a buborék ajtaján, egyenesen az egyik szekrénynek. Azután intett a két férfinak, hogy jöjjenek be, majd feléje fordult.

– Erre nem számítottam. Hát teljesen elment az esze? Miss Fellowes a lendület során olyan pózt vett fel, hogy inkább a vállával zuhanjon a szekrénynek, mintsem Timmie megsérüljön. Most megfordult, még jobban magához szorította Timmie-t, és kihívóan nézett Hoskinsra. Mihelyt azonban megszólalt, a hangja inkább könyörgőre változott.

– Mekkora kárt okozok azzal, ha kiviszem, Dr. Hoskins? Némi energiaveszteséget nem állíthat szembe egy emberi élettel.

Hoskins bólintott a két férfi felé, mire azok két oldalról közrefogták, készen arra, hogy közbelépjenek, ha szükséges. Hoskins pedig kinyújtotta a kezét, és elvette tőle Timmie-t.

– Az energiaveszteség – ecsetelte –, amit a tettével okozhatott volna, igen nagy területen tenné tönkre az energiahálózatot. Elmondom, mi történik, ha megteszi. Napokra sötétbe borul az egész város. A számítógépek elhallgatnak, a biztonsági rendszerek nem működnek, az adatok elvesznek meg ilyesmi. Több ezer pert akasztanak a nyakunkba. A költségeink milliókra rúgnak. Fontos millióktól szabadulunk meg. Teljes csőddel kell szembenéznünk. A legkevesebb, hogy a Sztázistechnológia pénzügyileg végérvényesen tönkremegy, és a nyilvánosság előtt véget nem érő fiaskó vár ránk. Képzelje el, hogy mit gondol a közvélemény, ha megtudja, hogy a baj oka egy szentimentális nörsz, aki egy majomgyerekért aggódott.

– Majomgyerek! – kiáltotta Miss Fellowes tehetetlen dühvel.

– Ön is tudja, hogy a riporterek szívesen nevezik így – tromfolt Hoskins. – A közönséges emberek mindannyian így gondolnak rá. Még mindit nem fogták fel, hogy mit jelent a Neander-völgyi szó. És már nem is hiszem, hogy valaha meg fogják érteni.

Az egyik férfi kiment a buborékból, és egy tekercs műanyag kötéllel tért vissza, aminek a végét átdugta a felső részében tátongó lyukon.

Miss Fellowes-nak elakadt a lélegzete. Felismerte a kötelet: ugyanilyen csatlakozott ahhoz a karhoz, amely az Adamovszkij kőzetmintáját tartalmazó buborék oldalára volt szerelve.

– Nem! Ezt nem tehetik meg! – kiáltotta.

De Hoskins letette Timmie-t, és óvatosan levette róla a felöltőjét.

– Te maradj itt, Timmie. Semmi bajod nem fog esni. Mi most kimegyünk egy percre. Rendben?

Timmie sápadtan és egyetlen szó nélkül bólintott. Hoskins maga előtt kiterelte Miss Fellowest a babaházból.

Már felhagyott minden ellenállással. Odakint bárgyún pillantott a buborék oldalára szerelt vörös karra. Milyen különös, hogy mindeddig nem vett tudomást róla, hogy a kar jelentése nem jutott el a tudatáig. A hóhér bárdja, gondolta.

– Nagyon sajnálom, Miss Fellowes. – Ha tudtam volna, ettől megkímélem. Éjfélre terveztem, hogy csak akkor vegye észre, ha már megtörtént.

Miss Fellowes fáradtan suttogta:

– Azért csinálja, mert a fia megsebesült. Nem veszi észre, hogy a fia kínozta Timmie-t, azért verte meg?

– Ennek semmi köze ahhoz, ami Jerryvel történt.

– Én ebben nem vagyok olyan biztos – mondta Miss Fellowes keserűen.

– Nem. Higgyen nekem. Megértettem, hogy ami délután történt, az Jerry hibája volt. De az igazat megvallva ez a mai esemény kissé felgyorsította a dolgokat. Az eset kiszivárgott. Nem lehetett eltitkolni, hiszen a Középkor Projekt ürügyén az összes média itt tolongott a laborban. És a technikusaink is hallották a "tudatlan", "barbár Neander-völgyi" meg a hasonló ostoba megjegyzéseket. Mindez a mai nap eredményes kísérletének hírébe burkolva megjelent a lapokban. A leghelyesebb, ha itt és most befejezzük a Timmie Projektet. Timmie-nek előbb-utóbb amúgy is vissza kellett volna mennie. Jobb, ha ma éjjel visszaküldjük, és nem adunk több ürügyet a szenzációhajhász firkászoknak.

– Ez nem annyi, mint egy kődarabot visszaküldeni. Timmie emberi lény, és ezzel megölheti.

– Nem esik baja. Volt elég alkalmunk megbizonyosodni arról, hogy a visszaút veszélytelen. Többé-kevésbé ugyanarra a helyre fog visszaérkezni, ahonnan elhoztuk, mégpedig úgy tíz héttel azutáni időpontban, hogy eljött – plusz mínusz egy-két hét, ha figyelembe vesszük az entrópikus hatásokat, meg más kisebb jelentőségű tényezőket. És semmit nem fog érezni. Hazamegy: egy Neander-völgyi fiú visszatér Neander-völgyi otthonába. Nem lesz többé bebörtönzött és idegen. Lehetősége lesz a szabad életre.

– Miféle lehetősége? Csak hétéves, és hozzá van szokva, hogy a gondját viselik, hogy etetik, hogy ruhákat hord, tető van a feje felett. Magára fog maradni a jégkorszakban. Nem gondolja, hogy a törzse azalatt a tíz hét alatt máshová vándorolt? Nem ülnek a fenekükön, hanem követik a játékszabályokat és vándorolnak a megszokott ösvényükön. És ha valamilyen csoda folytán még a helyükön is vannak, mit gondol, rá fognak ismerni? Tíz hét alatt három évvel lett öregebb. Rémülten elfutnak előle. Egyedül fog maradni, és el kell látnia magát. Honnan fogja tudni, hogyan kell?

Hoskins a fejét rázta. Az arckifejezése rideg volt, komor és engesztelhetetlen.

– Meg fogja találni a törzsét, és azok örömmel fogják újból befogadni. Efelől teljesen bizonyos vagyok. Bízzon bennem, Miss Fellowes.

Fájdalmasan pillantott rá.

– Bízzam magában?

– Kérem – suttogta Hoskins, és az ő szemében is megjelent a fájdalom. – Nincs más választásunk. Sajnálom, Miss Fellowes. Higgyen nekem – én jobban sajnálom, mint azt ön valaha is elhinné nekem. De a fiúnak mennie kell. Kérem, ne nehezítse meg a dolgomat.

Miss Fellowes rászegezte a tekintetét, és egy véget nem érő percig farkasszemet néztek egymással. Végül szomorúan azt mondta:

– Akkor hát legyen. De adjon öt percet, hogy elbúcsúzhassam tőle. Ezt ugye még megtehetem?

Hoskins tétovázott, de végül bólintott.

– Menjen – mondta.

Timmie odaszaladt hozzá. Ez az utolsó alkalom, hogy odaszalad hozzá, és az utolsó alkalom, hogy magához ölelheti.

Egy percig némán szorította. A lábával a fal mellé tolt egy széket, és leült rá.

– Ne félj, Timmie.

– Nem félek, ha te itt vagy, Miss Fellowes. Az az ember ott kint... haragszik rám?

– Nem, dehogy. Csak nem érti a dolgokat. Timmie, tudod te, hogy mi az az anya?

– Mint Jerry anyja?

– Hát... igen. Mint Jerry anyja. És tudod, mi egy anya dolga?

– Az anya olyan asszony, aki az embernek gondját viseli és kedves és csupa jó dolgot csinál.

– Úgy bizony, Timmie. Ez az anya dolga. Szerettél volna magadnak egy anyát, Timmie?

Timmie eltartotta a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Lassan megérintette az arcát, és kis ujjaival megsimogatta a haját, ahogyan Miss Fellowes szokta az övét.

– Nem te vagy az anyám? – kérdezte. – Ó, Timmie.

– Haragszol, amiért ez mondtam

– Nem. Dehogyis.

– Mert én tudom, hogy a te neved Miss Fellowes, de magamban néha "anyának" nevezlek. Ahogyan Jerry is hívja az ő anyját, csak ő hangosan is mondja. Az úgy jó, ha én magamban nevezlek így?

– Igen, igen. Az úgy jó. És sosem foglak többé elhagyni, és többé nem fog bántani téged senki. Veled maradok, hogy a gondodat tudjam viselni. Szólíts Anyának, hadd halljam.

– Anya – mondta Timmie és arcát az arcához nyomta. Felegyenesedett, és a gyermeket a karjában tartva felállt a székre.

Emlékezett arra, amit Hoskins mondott arról, hogy a sztázisban lévő tárgyak, ha nincsenek lehorgonyozva, visszasodródnak az időben. A szobában sok minden le volt rögzítve, mások nem. Mint a szék, amin állt. Nem számít; a szék mehet. Az nem fontos. Más egyebek is mehetnek. Nem tudta, mik maradnak az idősávon belül, mik nem. De nem is érdekelte. Az nem az ő problémája volt.

– Helló! – kiáltott Hoskins az ajtón túlról. Miss Fellowes elmosolyodott. Magához ölelte Timmie-t és a szabad kezével felnyúlt. Teljes súlyával a zsinórba kapaszkodott. A sztázis perforálódott, és a szoba egyszeriben üressé vált.

Epilógus - Csillagtűz Arcú

Ezüst Felhő odasétált Istennő Szolgájához, aki mágikus köröket rajzolt a hóba, és azt mondta neki:

– Beszélnem kell veled.

– Akkor beszélj – válaszolta, és rajzolta tovább a köröket.

– Nem bírnád abbahagyni egy percre?

– Ezek a körök megvédenek minket.

– Akkor is hagyd abba – makacskodott Ezüst Felhő. – Állj fel, és nézz a szemembe. Komoly dologról akarok veled beszélni.

Istennő Szolgája mogorva pillantást vetett rá, és lassan felállt. Ezüst Felhő hallani vélte csontjainak ropogását.

A havazás, ha csak kis időre is, most elállt. A nap erőtlenül sütött, ilyenkor, az évszak végén már alacsonyan függött a táj felett.

– Nos? – nézett rá kérdőn Istennő Szolgája. – Beszélj.

– El kell mennünk innen – mondta Ezüst Felhő.

– El is megyünk. Ezt már mindenki régóta tudja.

– Én úgy értettem, hogy el fogunk menni innen. Még ma.

Istennő Szolgája elgondolkozva megvakarta a farát.

– Még nem végeztük el a szertartást az oltárnál folytatta Ezüst Felhő.

– Nem. Még nem.

– De azért jöttünk ide. És ha anélkül megyünk el, azok után, hogy a Nyárünnepet is elhalasztottuk, az Istennő nagyon fog ránk haragudni.

– Az Istennő már haragszik ránk – figyelmeztette a papnő ingerülten. – Ezt már tudjuk. Azért küldte ide a Másikakat is, hogy foglalják el a folyóvölgyet, és ne engedjenek az oltár közelébe. Na jó: akkor nem tudjuk használni az oltárt. De maradni sem maradhatunk. Itt nincs megfelelő menedékünk, és ennivalónk sincs annyi, hogy kihúzzuk a telet.

– Ebbe már korábban is beleegyezhettél volna – mondta Ezüst Felhő.

– Igen, igazad van. De legalább most beleegyeztem.

– Ha befejeztük a beszélgetést, kiadom a parancsot a táborbontásra, te pedig elvégzed a búcsú-szertartást, azután pedig már indulunk is. Megértetted?

Istennő Szolgája hosszan meredt a szemébe. Azután azt mondta:

– Igen, megértettem. De ezek után nem maradhatsz tovább törzsfőnök, Ezüst Felhő.

– Tudom. A Gyilkolók Társasága majd elvégzi a dolgát. Itt maradhatok áldozatnak. Majd egy másik törzsfőnök elvezet titeket a hegyeken át a keleti földekre.

– Igen – helyeselt Istennő Szolgája; Egyáltalán nem akadt fenn azon, amit az öreg mondott. – És ki lesz teutánad a törzsfőnök? Tüzes Szem? Sziklás Hegy?

– Bárki, aki akar – válaszolta Ezüst Felhő.

– És ha többen akarnak?

– Akkor küzdjenek meg – vont vállat.

– De az nem jó. Neked kellene választanod.

– Nem. Az én bölcsességemnek már vége. A napjaim elfogytak. Menj, készülj fel, Istennő Szolgája. Beszéltem veled.

Azzal elment. A papnő utánaszólt, de az nem figyelt rá. Nem akart már senkivel beszélni. Ez a nap életének utolsó napja, ezért higgadt akar maradni, és csendben, nyugodtan bevárni, hogy a Gyilkolók Társasága elvigye hozzá az elefántcsont bunkót. Holnap már nem fog sajogni a lába, és a terhet is más cipeli majd helyette. Megállt, és nézte az oltárhoz vezető ösvényt, rajta az embereket, akiket már nem tudott vezetni.

Lent a folyó partján néhány Másik gyülekezett. Harcosok voltak, fegyvert tartottak a kezükben. Vajon mire készülnek? Sudár Antilop aki az oltár közelében őrködik, most idegesen járkál le s fel. Vajon támadni akarnak? Erővel elvenni az oltárt?

Az csak nekem volna jó, gondolta Ezüst Felhő. Hetek óta tart az időhúzás, mindenki fél a másiktól, és egyik sem meri erővel elvenni az oltárt. És azon a napon, amikor bejelentem, hogy itt hagyjuk nekik, erőszakkal akarják elvenni. Mi pedig nem tudunk szót érteni velük, ezért aztán harc lesz, és sokan I meg fognak halni. Feleslegesen. Ha várnának holnapig, harc nélkül is az övék lenne, mert a törzs addigra már messze jár.

– Tüzes Szem! – kiáltotta. – Farkasok Fája!

A férfiak odaügettek hozzá. Ezüst Felhő lefelé mutatva jelezte nekik, hogy mi történik odalent.

– Harcolni akarnak? – kérdezte Farkasok Fája.

– Azt csak az Istennő tudja, fiam. Mindenesetre jó lesz, ha felkészültök. Szólj a többieknek is. Szólj mindenkinek.

– Az öregeknek is. – Ezüst Felhő feltartotta a lándzsáját. – Ha támadnak, én is veletek harcolok.

– Te, Ezüst Felhő? – kérdezte Tüzes Szem hitetlenkedve.

– Miért ne? Azt hiszed elfelejtettem, hogyan kell? Jobb csatában meghalni, gondolta, mint az elefántcsont, bunkó elé állni. Bár jobban szeretné, ha nem volna harc, és az emberei békében elmehetnének innen.

Tüzes Szem és Farkasok Fája elment riadóztatni a többieket.

Akkor hirtelen a semmiből ott termett előtte Sokat Tudó. Még reggel elment egymagában, ahogyan gyakran megtette: végigjárta a kelet felé vezető ösvényt. Napról napra furcsábban viselkedett

– Ezüst Felhő! Ezüst Felhő! Nézd!

– Mit nézzek? – fordult feléje.

– Fent a dombon! A fény! – Megfordult, és maga mögé mutatott. – Látod?

– Mit? Hol?

Összeszűkült szemmel meredt arrafelé, de semmi különöset nem látott.

– Az ösvény mellett – kiabált Sokat Tudó. – Amerről jöttünk. Látod a fényt?

– Nem... De! Igen!

Ezüst Felhő furcsán megborzongott. Ezt a fényt már látta egyszer. A levegő szikrázott és zöld meg piros fények cikáztak benne. Csillogó hurkok és örvények tekergőztek a föld felett. Mindennek a közepén vakító fehér fény, olyan csillogó, hogy nem is lehet ránézni.

Ugyanilyen fény volt akkor is, amikor ideérkeztek néhány héttel ezelőtt. Azon a napon, amikor az Istennő elragadta Csillagtűz Arcút.

Gyorsan imádkozni kezdett. Hallotta, hogy a háta mögött Istennő Szolgája is kántálni kezd, majd papnői is csatlakoznak a kórushoz.

– Mi az a fény, Ezüst Felhő? – kérdezte valaki. –Mondd meg nekünk! Mondd meg!

Elhessegette a kérdéseket. Lassan, bénán, mint aki túl sokáig járt a hóban és kővé dermedt a lába, elindult felfelé az ösvényen. Oda kell mennie. Ezt látnia kell.

– Megint itt van az Istennő – súgta egy asszony a háta mögött.

Továbbment. Hallotta, hogy a többiek is a nyomába erednek. És amikor lepillantott a folyóvölgybe, látta, hogy a Másikak is észrevették a látomást. Abbahagytak mindent, és ők is elindultak a fény felé.

– Az Istennő ott van fent! – mondogatták az asszonyok. – Látom őt! Látom!

– Az Istennő, igen!

– Az Istennő. És az Istennő egy Másik!

– Az Istennő egy Másik! Nézzétek! Nézzétek!

Ezüst Felhő résre nyitott szemmel próbálta nézni azt, amit a többiek. De a fény túlságosan vakította – az a különös fénykavalkád, aminek a közepe annyira vakít...

Azután a fény kezdett halványult. És Ezüst Felhő megpillantotta az Istennőt.

Méltóságteljesen állt a dombtetőn, ahol az előbb a különös fény ragyogott. Másik volt ő is, igen, nagyon magas és nagyon karcsú. A bőre sápadt a haja világos, a szája piros. Fehér köntöst viselt, amilyet Ezüst Felhő még nem látott.

És egy gyermeket tartott a karjaiban. Egy Embergyereket.

Lassan, nyugodtan elindult feléjük az ösvényen. Ezüst Felhő továbbment feléje. Sokat Tudó most a balján lépkedett, Istennő Szolgája a jobbján, Múltnak Őrzője pedig mögötte.

Teljesen meg voltak igézve és bizonyára azért gyűltek köréje, mert a törzsfőnök szent személyétől vártak védelmet. Az Istennő most már igen közel volt.

Milyen különös az arca! És mégis – bár egy Másik arc volt az, határozottan egy Másik arc –, milyen szép és fenséges! Mosolygott és szemében boldogság csillogott.

És a gyermek, akit a karján tartott, s aki hasonlóan különös öltözéket viselt, szintén csillogó szemmel nézett rájuk.

– Ott a jel az arcán! – szólt Sokat Tudó. – Látjátok?

A csillagtűz jele! Tudjátok ki ez a gyermek? Hol van Hajnali Vörös Füst? Nézd, Hajnali Vörös Füst! Az Istennő visszahozta a fiadat, Csillagtűz Arcút!

– De Csillagtűz Arcú még kisgyerek volt. Ez meg...

– A jel! A jel az arcán!

– Csillagtűz arcú! Csillagtűz arcú! – kiáltották mindenfelől.

Igen, gondolta Ezüst Felhő. Csakis ő lehet az. Milyen boldognak látszik! Mosolyog, integet, szólongatja őket. Néhány hónap alatt éveket öregedett – ez nyilván az Istennő csodája –, de ez akkor is Csillagtűz Arcú, valóban ó tért vissza. De merre járhatott? Ás miért jött most vissza? Ki tudja megmondani? Ez mind az Istennő csodás tetteinek köszönhető.

– Nézzétek – suttogta Múltnak Őrzője. – Jönnek a Másikak.

Ezüst Felhő körbepillantott. Igen: az ellenség gyakorlatilag ott van a hátukban. De nem azért, hogy támadjanak: ezt látta az arckifejezésükből. És nem csak a harcosaik jöttek fel a dombra, de az asszonyaik, a gyerekeik is. És láthatóan ugyanúgy elbűvölte őket az Istennő jelenléte, mint az Embereket.

Az Istennő megállt és várt, Csillagtűz arcút még mindig a karjában tartotta és mosolygott. Mindkettejüket mintha aranyszínű ragyogás vette volna körül.

Ezüst Felhő térdre rogyott előttük. A körötte állókon a boldogság hulláma futott végig, ami könnyeket csalt a szemébe. Istennő Szolgája is letérdelt és Sokat Tudó is; és amikor körbepillantott, látta, hogy mindenki térdre ereszkedett, hogy imádja az Istennőt Emberek és Másikak egymás mellett. Minden ellenségeskedést, vitát elfelejtettek, egymás oldalán térdeltek a hóban, és csodálkozón csillogó szemüket a ragyogó alakokra szegezték, akik minden bizonnyal a közelgő tavasz és a béke előhírnökei voltak...

A pozitron-ember

A robotika három törvénye

1

A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2

A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének.

3

A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és Második Törvény előírásaiba.

1. fejezet

- Foglaljon helyet, uram - mutatott a sebész az íróasztala előtti székre.

- Köszönöm - mondta Andrew Martin.

Azzal nyugodtan leült. Mindent nyugodtan csinált. Ez volt a természete; lényének ez a vonása sohasem fog megváltozni. Most sem árulta el semmi, hogy Andrew Martin az utolsó reménybe kapaszkodik. Pedig ez az igazság. A fél kontinenst átutazta ezért a látogatásért. Ez volt az utolsó lehetősége, hogy elérje élete legfőbb célját. Ez mindennél fontosabb volt. Mindennél.

Andrew sima arca semmit sem árult el - habár a figyelmesebb szemlélő könnyen fölfedezhetett volna a tekintetében némi mélabút. Finom szálú, világosbarna sima haj, a frissen borotvált arcon bajusznak, szakállnak semmi nyoma. Jól szabott és jól vasalt ruházatán a bársonyos bíborpiros szín dominált; öltözködési stílusában azonban a néhány emberöltővel korábban jellemző laza, lezser divat jegyeit hangsúlyozta, ami manapság különcködésnek számított.

A sebész arcán is volt valami szoborszerű, amin csöppet sem csodálkozhatunk, mivel az is, mint ahogy egész teste, bronzzal befuttatott rozsdamentes acélból volt megmintázva. Merev felsőtesttel ült ott tekintélyes íróasztala mögött ebben a Michigan-tó fölötti ablaktalan szobában, és fénylő szemeiben határtalan komolysággal és nyugalommal nézett Andrew Martinra. Előtte az asztalon egy csillogó réztábla a szokásos betű- és számkombinációval tudatta a doktor gyártási sorozatszámát.

Andrew Martin ügyet sem vetett a betűknek és számoknak eme lélektelen együttesére. Az efféle unalmas, gépies azonosító jelzések semmit sem jelentettek számára - most nem, most már nem, hosszú ideje Andrew nem érezte szükségét annak, hogy a robot-sebészt másként szólítaná, mint "doktor úr".

- Tudhatja, uram, hogy ez az egész fölöttébb szabálytalan - vonakodott a sebész. - Fölöttébb szabálytalan.

- Tudom - felelte Andrew Martin.

- Másra sem igen tudtam gondolni, amióta eljutott hozzám ez a kérés.

- Őszintén sajnálom, ha bármilyen kellemetlenséget okoztam volna önnek.

- Köszönöm. Hálás vagyok az együttérzéséért.

Mindez nagyon hivatalos, nagyon udvarias és nagyon fölösleges. Csupa üres fecsegés, ahelyett hogy bármelyikük is a lényegre térne. És ekkor a sebész elhallgatott. Andrew várta, hogy megszólaljon. De az csak tovább hallgatott.

Így nem jutunk semmire, gondolta Andrew.

Ezt mondta hát a sebésznek:

- Szeretném, ha megmondaná, doktor, mikor kerülhet sor az operációra.

A sebész habozott egy rövid pillanatig. Azután lágyan válaszolt, hangjában azzal a feltétlen tisztelettel, amelyet minden robot tanúsít az ember iránt:

- Nem vagyok meggyőződve róla, uram, hogy egy ilyen operációt el lehet végezni, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán miért volna rá szükség. És még azt sem tudom, hogy ki lenne a javasolt operáció alanya.

A sebész arcán bizonyára megjelent volna a tiszteletteljes hajthatatlanság kifejezése, ha az elegánsan megformált rozsdamentes acél képes lett volna bármiféle érzés közvetítésére.

Most Andrew Martinon volt a hallgatás sora.

Figyelmesen tanulmányozta a sebész jobb karját - az operáló kezét -, amely rendíthetetlen nyugalommal feküdt az asztalon. Micsoda ragyogó munka! A hosszú, elkeskenyedő ujjak ízekkel tagolt kecses ívei gyönyörűen alkalmazkodtak funkciójukhoz, az ember könnyedén odaképzelte közéjük a szikét, amely az ujjakkal hibátlanul együttműködik, s ezáltal műszer és sebész egyetlen tökéletes feladatát kifogástalanul végző rendszerré válik.

Ez megnyugtató, gondolta Andrew. A sebész munka közben nem fog meginogni, keze nem remeg meg, nem fog hibázni, sőt a hibának még a lehetősége is ki van zárva.

Mindez annak a szakosodásnak köszönhető, amely nélkül az emberiség el sem tudná képzelni az életét. Ezért a modern kor robotjai közül már csak keveset látnak el önálló aggyal. Nagy többségük mostanság csupán kinyújtott karja egy-egy hihetetlenül nagy képességű központi egységnek, amely az egyes robot korlátozott lehetőségeit messze meghaladja.

Valójában egy sebésznek sincs többre szüksége, mint a megfelelő érzékelőkre és monitorokra, no meg az eszközöket mozgató manipulátorokra - csakhogy az emberek még mindig ragaszkodtak ahhoz az illúzióhoz, hogy valóságos személy, nem pedig egy távoli gépezethez hozzákapcsolt végtag operálja őket. Ez az oka, hogy a sebészeket - legalábbis a magánpraxist űzőket - saját aggyal látták el. Ennek a robotnak azonban hiába volt saját agya, ez a mesterséges intelligencia olyan szűk volt, hogy nem ismerte föl Andrew Martint. Talán még nem is hallott róla.

Ez újdonság volt Andrew számára, hiszen kevesen voltak, akik nem ismerték. Ő maga sosem hajszolta a hírnevet - ez nem egyezett a stílusával -, mégis közismert híresség vált belőle annak révén, amit elért: amiatt, ami volt. Nem aki, hanem ami.

Ahelyett, hogy válaszolt volna a sebésznek, Andrew váratlanul megkérdezte:

- Mondja, doktor, az még sohasem jutott eszébe, hogy szeretne ember lenni?

A különös és meghökkentő kérdés láthatóan zavarba hozta a sebészt. Tanácstalanul hallgatott egy percig, mintha maga a gondolat olyannyira idegen volna tőle, hogy sehol sem képes elhelyezni a számára kimért pozitron-pályákon.

Aztán önuralmát visszanyerve teljes komolysággal így szólt:

- De hiszen robot vagyok, uram.

- Nem gondolja, hogy jobb volna embernek lenni?

- Ha megengednék nekem az önfejlesztés előjogát, uram, akkor azt választanám, hogy jobb sebész legyen belőlem. Szaktudásom gyakorlása létem legfőbb értelme. Attól, ha ember volnék, még nem lenne belőlem jobb sebész, csak akkor, ha fejlettebb robot lennék. Igazán nagy örömmel töltene el, ha fejlettebb robot lehetnék.

- De akkor még mindig csak robot maradna.

- Igen. Természetesen. Robotnak lenni teljesen megfelelő számomra. Épp az imént fejtettem ki, uram, hogy ha valaki ki akar tűnni a modern sebészet szerfölött nehéz és igényes praxisában, ahhoz az kell, hogy...

- ...robot legyen, igen - fejezte be Andrew, s a hangjába némi bosszúság vegyült. - De gondoljon az ezzel járó szolgai függőségre, doktor! Ne felejtse el, hogy ön kiváló képességű sebész. Élet vagy halál múlik a keze munkáján. A világ legfontosabb személyiségei fekszenek a kése alá, és ha jól tudom, más világokról is vannak betegei. És mégis csak egy robot. Ez önt kielégíti? Mit számítanak a képességei, ha bárki, legyen az egy gyermek, egy bolond, egy ripők, egy gazember, parancsolhat önnek? Ezt követeli meg a Második Törvény. Más választása nincs. Akár most rögtön megparancsolhatnám önnek, hogy álljon fel, doktor, és ön kénytelen volna engedelmeskedni. Vagy hogy fityiszt mutasson az orrára, ön megtenné. Álljon az egyik lábára, üljön le a padlóra, lépjen jobbra vagy balra, bármit parancsolnék is, ön engedelmeskedne. Ha megparancsolnám, hogy ízekre szerelje szét magát, azt is megtenné. Ön, a híres sebész! Nincs választása. Ha egy ember füttyent, akkor ön ugrik. Önt nem bántja, hogy nekem hatalmamban áll bármit, a legostobább, a legalávalóbb, a legmegalázóbb dolgot megcsináltatnom önnel?

A sebész azonban nem hagyta zavartatni magát.

- Örömömre szolgálna, ha a kedvére tehetnék, uram. De van néhány érthető kivétel. Ha a parancsa ártana önnek vagy egy másik embernek, akkor mielőtt engedelmeskednék, kénytelen volnék egyéb törvényeket is mérlegelni, és minden valószínűség szerint megtagadnám az engedelmességet. Az Első Törvény, amely az emberek biztonságára vonatkozó kötelezettségeimet taglalja, elsőbbséget élvez az engedelmességre vonatkozó Második Törvénnyel szemben. Egyébiránt az engedelmesség nekem örömet szerez. Ha ön kedvét lelné abban, hogy olyasmit parancsoljon nekem, amit ön ostobának, alávalónak vagy megalázónak ítél, én végrehajtanám. Számomra azonban egyik sem tűnne ostobának, alávalónak vagy megalázónak.

Andrew Martint a legkisebb mértékben sem lepte meg, amit a sebész mondott. Az lett volna számára a meghökkentő, sőt lázító, ha a robot másképpen nyilatkozik.

Ám mégis, mégis...

A sebész monoton, fakó hangjában nyoma sem volt a türelmetlenségnek, amikor így folytatta:

- Mi lenne, uram, ha végre rátérnénk arra a példa nélküli operációra, amelynek a megbeszélésére ön idelátogatott? Megvallom, egy csöppet sem látom tisztán, valójában mit is kíván tőlem. Számomra így az is fölfoghatatlan, mi indokolhat egy ilyen műtétet. De mindenekelőtt szeretném, ha elárulná, ki az a személy, akit meg kellene operálnom.

- A neve Andrew Martin - felelte Andrew. - A műtétet rajtam kellene elvégeznie.

- De hiszen ez lehetetlen, uram!

- Ne mondja, hogy nem képes elvégezni!

- Technikai értelemben igen. Ebben a vonatkozásban semmi komoly kétségem sincsen, függetlenül attól, hogy mit várnak tőlem. Habár ilyen esetben fölmerülnek bizonyos procedurális kérdések, amelyeket nagyon alaposan meg kell fontolnom. De nem ez a lényeg. Ne felejtse el, uram, hogy a műtét következménye ártalmas lesz önnek.

- Az nem érdekes - jelentette ki Andrew higgadtan.

- De nekem igen.

- Csak nem a hippokratészi eskü robot változatára gondol?

- Ennél sokkal szigorúbb dologról van szó - mondta a sebész. - A hippokratészi eskü, ugyebár, önkéntes vállalás. De bizonyára ön is tisztában van azzal, hogy az áramköreimbe be van építve valami, ami a szakmai döntéseimet meghatározza. Mindenekfölött és mindenekelőtt, nem okozhatok kárt. Képtelen vagyok kárt okozni.

- Igen, ha emberről van szó.

- Úgy van. Az Első Törvény kimondja...

- Ne jöjjön nekem az Első Törvénnyel, doktor. Én legalább olyan jól ismerem, mint ön. Csakhogy az Első Törvény a robotoknak az emberrel szembeni magatartását szabályozza. Én nem vagyok ember, doktor.

A sebész mindössze egykedvűen vállat vont, pislantott egyet fotoelektromos szemével. Mintha az, amit Andrew épp most árult el, a világ legtermészetesebb dolga volna.

- Igen - folytatta Andrew -, elismerem, hogy a külsőm egészen emberi, és amit most ön érez, az a meglepődés robot módra. Mindazonáltal ez az igazság. Bármennyire emberinek látszom is, magam is csak robot vagyok. Egy robot, doktor. Az vagyok, semmi más. Higgyen nekem. Ennélfogva nyugodtan megoperálhat. Semmi sincs az Első Törvényben, ami megtiltaná, hogy egy robot végrehajtson valamit egy másik roboton. Ha ártalmára van is a másik robotnak, doktor.

2. fejezet

Kezdetben - és ez a kezdet csaknem két évszázaddal megelőzte a sebésznél tett látogatását - senki sem kételkedhetett volna Andrew Martin robot mivoltában.

Abban a régmúlt időben, amikor éppen hogy elhagyta az Amerikai Robot és Gépember Gyár futószalagját, a külsejét tekintve semmiben sem különbözött áramvonalas és tökéletesen funkcionális robot társaitól; az volt, ami: egy nagyszerű gép, amelynek pozitron-agya van a többé-kevésbé embert formázó fém- és műanyag foglalatban.

Hosszú, sovány tagjai finoman megmunkált szerkezetek voltak; a titánötvözetből öntött és acéllal bevont elemeket az ízületeknél szilícium-párnák védték, nehogy fém fémmel érintkezzék. Az ízületek házait a legkiválóbb rugalmas polietilénből készítették. Fotoelektromos cellákból álló szemei sötétvörös fényben izzottak. Arca - csak a legnagyobb jóindulattal lehetett arcnak nevezni ezt a maszkot - képtelen volt bármilyen kifejezésre. Csupasz; nem nélküli teste egyből elárulta, hogy mesterséges teremtmény. Első pillantásra is meg lehetett állapítani, hogy egy gépről van szó, egy semmivel sem lelkesebb, elevenebb, emberibb szerkezetről, mint egy telefon, egy zsebkalkulátor vagy egy autó.

Ám ez régen történt, sok-sok évvel ezelőtt.

Ez volt a robotkorszak hajnala, amikor a Földön még ritka látvány volt a robot. Alig telt el több, mint egy emberöltő azután, hogy az első nagy robotászok, Alfred Lanning és Peter Bogert, meg a legendás robotpszichológus, Susan Calvin történelmi jelentőségű munkásságukkal kidolgozták és tovább fejlesztették azokat az alapelveket, amelyek alapján az első pozitron-robotokat megépítették.

Ezeknek az úttörőknek az volt a céljuk, hogy olyan robotokat hozzanak létre, amelyek képesek elvégezni az ember számára nehéz, fáradságos munkát. A huszadik század végének és a huszonegyedik század elejének robotászai mindjárt szembe is találkoztak a mesterséges élet létrehozásának kezdeti problémájával: az emberek többsége nem szívesen engedte át a terepet holmi mesterséges szerkentyűknek. Emiatt aztán szinte minden országban - akkoriban még sok-sok nemzetre tagolódott a világ - szigorú törvényeket hoztak a robotmunka földi alkalmazása ellen.

2007-re az egész bolygón betiltották őket, kivéve, ha a szigorúan ellenőrzött tudományos kutatásokban alkalmazták. Az űrbe a gyorsan szaporodó ipari üzemekbe és kísérleti telepekre szabad volt robotokat küldeni, hadd birkózzanak meg ők a fagyos Ganimédesz és a forró Merkúr viszontagságaival, viseljék el a Holdfelszín embertelen körülményeit, vállalják az első ugrási kísérletek rémisztő kockázatait, amelyek aztán végül is meghódították az emberiségnek a csillagokhoz vezető hipertéri utakat.

Arról azonban szó sem lehetett, hogy a Földön robotok végezzenek olyan munkát, amely csak anyaszülte hús-vér emberhez méltó. Nem és nem! Az egész Föld robotmentes övezet!

Később persze megváltozott a helyzet. Akkor következett be a döntő pillanat, amikor az NDR-113-as számú robotot, amely majd Andrew Martin néven válik közismertté, összeszerelték az Amerikai Robot és Gépember Gyártó Társaság egyik északi üzemében.

Az előítéletek megszüntetésében jelentős szerepe volt a mindennapi propagandának. Az Amerikai Robot és Gépember Gyártó Társaság nemcsak a tudományos kutatásban jeleskedett, hanem értett ahhoz is, hogy készpénzre váltsa kutatási eredményeit. Finom és kitartó módszerekkel sikerült megtörnie az emberek ellenállását, és megszüntetnie azt a mitikus félelmet, amilyen a rettenetes Frankenstein vagy a dübörgő Gólem legendáját övezte egykor.

A robotok a mi kényelmünket szolgálják, hajtogatták az A.R.G.T. propagandistái. Azért vannak, hogy nekünk segítsenek. A robotok nem ellenségeink. A robotok tökéletesen megbízhatóak, a legkisebb kételynek sincs helye.

Minthogy mindez igaz volt, az emberek végül lassan megbékéltek a robotokkal. Igaz, hogy nem minden zúgolódás nélkül. Sokakat, talán a többséget riasztotta az egész gondolat, ám beletörődtek, mert belátták, hogy valóban szükség van a robotokra, és hajlandók voltak őket megtűrni maguk körül, feltéve, ha továbbra is szigorúan korlátozzák az alkalmazásukat.

Akár tetszett, akár nem, szükség volt a robotokra, merthogy akkoriban a föld lakossága fogyatkozni kezdett. A huszadik század hosszú megpróbáltatásai után végre viszonylagos nyugalom és béke, mondhatni talán a józan ész korszaka köszöntött be a világon. A Föld csendes, békés bolygóvá változott. Az emberek száma jócskán megcsappant, s nem a szörnyű háborúk és járványok következtében, hanem mert az emberek a kisebb családot tartották ideálisnak. Sokan kerekedtek föl szerencsét próbálni, és kivándoroltak az újonnan alakult űrkolóniákra: a Hold kiterjedt föld alatti telepeire, a kisbolygó-övezetben a Jupiter és a Szaturnusz holdjain létesült lakóhelyekre vagy a Föld és a Mars körül keringő mesterséges világokra.

Így hát többé senkit sem bántott, ha a munkahelyét át kellett adnia egy robotnak. A munkanélküliségtől való félelem helyett ekkor már a munkáshiány okozott gondot. A robotok, amelyekre hajdanán gyanakvással, félelemmel, sőt gyűlölettel tekintettek, egyszerre nélkülözhetetlenné váltak, hogy fenntartsák annak a világnak a jólétét, amely bővében volt ugyan mindenféle anyagi javaknak, ám nem maradt elég embere, aki tisztán tartaná az utcákat, vezetné a taxikat, elkészítené az ételt, táplálná a kohókat.

Ez volt a népesség csökkenésének és növekedésének a korszaka, amikor NDR-113 - a jövendő Andrew Martin - lekerült a futószalagról. A Földön már nem volt tilos a robot, ám szigorú szabályok korlátozták a használatát, és nem számított mindennapi látványnak. Különösen nem az olyan közönséges háztartási robotok, mint amilyennek Gerald Martin eredetileg szánta az NDR-113-at.

Akkoriban ritkaságszámba ment, hogy valaki robotszolgát tartson a házában. A legtöbb ember számára ez visszatetsző volt, ráadásul drága mulatság is lett volna.

Gerald Martin azonban nem volt akárki. Tagja volt a regionális törvényhozásnak, méghozzá nagyhatalmú tagja, s mint a Tudományos és Műszaki Bizottság befolyásos és tekintélyes elnöke, hatalmas szellemi erőről és jellemszilárdságról tett tanúbizonyságot. Amit Gerald Martin kitűzött maga elé, azt okvetlenül el is érte. És ha Gerald Martin szemet vetett valamire, azt rendre meg is szerezte magának. Hitt a robotokban: meg volt győződve arról, hogy fejlődésük elkerülhetetlen, és idővel az emberi társadalom minden rétegének el kell fogadnia létezésüket.

Így hát maradéktalanul kihasználta a Tudományos és Műszaki Bizottságban elfoglalt pozícióját, és elérte, hogy a robotok családi és magánélete részévé váljanak. Fennen hangoztatta, hogy mélyrehatóbban tanulmányozhatja a robot-jelenséget, hogy aztán a régió törvényhozásában helyet foglaló kollégáival is jobban megértesse, miként birkózhatnak meg a robotok széles körű elterjedésének várható problémáival. Gerald Martin bátran és nagylelkűen magára vállalta a kísérleti nyúl szerepét, és hajlandónak mutatkozott arra, hogy néhány háztartási robotot a házába fogadjon.

Az első robotok még csak egyszerű szakosított egységek voltak, amelyeket néhány rutinfeladatra készítettek föl. Külsőre némileg hasonlítottak az emberre, beszélni azonban nem, vagy alig voltak képesek, és munkájukat a gépek csendes, célratörő módján végezték. Eleinte a Martin család furcsán érezte magát a robotok társaságában, ám azok nagyon gyorsan elfoglalták helyüket a ház életében, és nem keltettek nagyobb érdeklődést, mint egy kenyérpirító vagy egy porszívó.

Ám ekkor...

- Ez itt NDR-113 - jelentette be Gerald Martin egy szeles júliusi délután, amikor a szállítókocsi a hosszú kerti úton felgördült a Martin család tekintélyes hegytetői kúriája elé, és kihámozták ládájából a csillogó gépembert. - Személyes háztartási robotunk. Családi kulcsárunk.

- Hogy hívják? - kíváncsiskodott Amanda, a két Martin lány közül a fiatalabbik, egy aranyhajú, kék szemű, eleven gyermek.

- NDR-113.

- Ez a neve?

- Valójában a gyári száma. Amanda összeráncolta a homlokát.

- Em-Dé-Er. Em-Dé-Er 113. Furcsa egy név.

- Gyári szám - ismételte el Gerald Martin. Amandának azonban ez sehogyan sem tetszett.

- Emdéer. Így nem hívhatjuk. Ez nem név.

- Nézzenek csak oda - gúnyolódott Melissa Martin. Melissa az Amandánál öt évvel idősebb Martin lány. Haja és szeme fekete, jószerivel már felnőtt nő, legalábbis Melissa annak tartotta magát. Amanda hozzá képest még gyerek, akit nővére ennek megfelelően butának tartott. - Nem tetszik neki a robot sorszáma.

- Em-dé-er - ismételgette Amanda, tüntetően ügyet sem vetve nővérére. - Ez így nem jó. Semmiképpen sem. Mi lenne, ha Andrew-nak hívnánk?

- Andrew? - kérdezte Gerald Martin.

- Van benne n, nem igaz? Meg d meg r. N-D-R. Andrew.

- Majd épp rád hallgatnak - jegyezte meg Melissa megvetően.

Gerald Martin azonban elmosolyodott. Tudta, hogy bevett szokás volt a robotok szériaszámából nevet fabrikálni. A JN szériába tartozó robotok rendszerint a John vagy Jane nevet kapták. Az RG robotokból Archie, a QT-kból Cutie lett. És most itt van egy NDR robot, amelyet Amanda Andrew-nak akar nevezni. Helyes. Miért ne? Gerald Martin rendszerint ráhagyta Amandára, amit a kislány a fejébe vett.

- Jól van - jelentette ki. - Legyen Andrew.

És az is lett. Olyannyira, hogy egy idő után senki sem hívta többé a Martin családban NDR-113-nak. Végül teljesen el is felejtették a sorozatszámát, és ha eljött az esedékes karbantartás ideje, úgy kellett kikeresni a nyilvántartásból. Maga Andrew is azt állította, hogy elfelejtette a számát, jóllehet ez nem volt éppen igaz. Bármennyi idő telt is el, sohasem felejtett el semmit, minden eszébe jutott, amire emlékezni akart.

Idővel azonban, amikor a dolgok kezdtek másként alakulni körülötte, mind kevesebb vágyat érzett ahhoz, hogy emlékezetében tartsa a számát. Hagyta nyugodni memóriatárának rejtett zugaiban, és eszébe sem jutott, hogy kutasson utána. Végképp Andrew volt már, Andrew Martin, a Martin család Andrew-ja...

Magas volt, karcsú és sudár, mivel az NDR robotokat ilyennek tervezték. Csendben és észrevétlenül jött-ment a Martin család Csendes-óceánra néző pompás villájában, és hibátlanul elvégzett minden rábízott munkát.

A ház egy letűnt korból maradt itt, a nagy és fejedelmi kúria valóságos szolgahadat tudott volna foglalkoztatni; csakhogy szolgákra többé nem lehetett szert tenni, csak robotokra, és ez nem kis nehézséget okozott a Martin családnak, mielőtt Gerald Martin föl nem ajánlkozott a kísérletre. Így most két robot-kertész gondozta a smaragdzöld pázsitot, nyeste a gyönyörű tűzvörös azálea-sövényeket és a ház mögött sorakozó sudár pálmákról a száraz leveleket. Egy takarító robot a port törölgette, Andrew pedig az egész család komornyikja, lakája, szobalánya és sofőrje volt egy személyben. Ezenkívül ő volt a szakács, ő válogatta ki és szolgálta föl a borokat, amelyeket Gerald Martin olyannyira kedvelt; gondot viselt a család ruhatárára; ő rendezte el és gondozta az értékes bútorokat, a műtárgyakat, a család kismillió pótolhatatlan csecsebecséjét.

Volt Andrew-nak még egy kötelezettsége, amely tulajdonképpen ideje jelentős részét lekötötte, s alig maradt ideje, hogy egyéb feladatait is elvégezze.

A Martin-uradalom - mert az volt - el volt zárva a külvilágtól. A kastély magányosan tekintett lefelé a hideg kék óceán fölé nyúló kietlen sziklapárkányról. Volt ugyan egy kisebb városka a közelben, San Francisco azonban jóval odébb húzódott. Különben is a városok kezdték elveszteni a jelentőségüket, és az emberek szívesebben érintkeztek egymással az elektronika segítségével, és ezért jókora távolságot hagytak a házaik között. A Martin lányoknak is alig akadt játszótársa.

Ott volt azonban Andrew.

A Miss volt az, aki kifundálta, hogyan fordíthatnák őt a maguk pártjára. (Andrew Melissát hívta Missnek, nem mintha nem tudta volna kiejteni a teljes nevét, de mégsem járja, hogy csak úgy bizalmasan keresztnevén szólítsa őt. Amanda volt a Kicsi Miss. Mrs. Martin - Lucie volt a keresztneve - Asszonyom volt Andrew számára. Ami pedig Gerald Martint illeti, ő volt a Sir. Egyébként is csak nagyon kevés ember szólította őt Geraldnak, az pedig elképzelhetetlen volt, hogy bárki Jerry-nek szólítsa.)

A Miss egykettőre rájött, hogyan hasznosíthat egy robotot a háznál: csupán a Második Törvényt kell kihasználnia.

- Andrew - szólította meg -, megparancsoljuk, hogy hagyd abba, amit csinálsz és játssz velünk.

Andrew éppen Martin könyvtárában rendezgette a könyveket, amelyek mint a könyvek általában, nem kerültek vissza az ábécérendbe...

A robot megtorpant és lepillantott a szoba északra néző két ólomkeretes ablaka között álló mahagóni könyvszekrény tetejéről.

- Sajnálom, Miss. Most el vagyok foglalva egy munkával, amelyet az édesapja rótt ki rám. A Sir előbbi parancsa elsőbbséget élvez a kisasszony mostani kérésével szemben.

- Hallottam, mit mondott neked az apu. Azt mondta: "Szeretném, ha rendbe raknád a könyveket, Andrew. Rakd őket valamilyen ésszerű rendszerbe." Ezt mondta, ugye?

- Igenis, pontosan ezt mondta, Miss. Ezek voltak a szavai.

- Akkor hát ha azt mondta, hogy "szeretném, ha rendbe raknád a könyveket" - és te is elismered, hogy ezt mondta -, akkor ez nem volt valami erős parancs, nem igaz? Óhaj inkább. Vagy javaslat. Egy javaslat még nem parancs. Mint ahogy az óhaj sem az. Andrew, én most parancsolok neked. Hagyd a könyveket ott, ahol vannak, vigyél le engem meg Amandát a partra sétálni.

A Második Törvény hibátlan alkalmazása volt ez. Andrew rögvest félrerakta a könyveket, és lemászott a létráról. A Sir ugyan a ház feje, de voltaképpen nem adott parancsot, legalábbis a szó formális értelmében nem, a Miss viszont igen. Ehhez nem fér kétség. És a háztartás emberi tagjának - bármelyik emberi tagjának a parancsa elsőbbséget élvez a háztartás másik tagjának puszta óhajával szemben, ha ez az illető maga a Sir, akkor is.

Nem mintha ez különösebb problémát okozott volna Andrew-nak. Szerette a Misst, s még nála is jobban szerette a Kicsi Misst. A két kislány ugyanis valami olyasmit váltott ki belőle, ami egy embernél a szeretet megnyilvánulása lehetne. Andrew mindenesetre úgy fogta föl ezt, mint szeretetet; semmilyen más szóval nem tudta megnevezni azt, amit a kislányok iránt érzett. Hogy egyáltalán érzett valamit, önmagában az is furcsa volt, de arra gondolt, hogy a szeretet képességét ugyanúgy beletáplálták, mint egyebeket. Ezért hát boldogan teljesítette a játékra hívó parancsokat, föltéve, ha nem került összeütközésbe egyik törvénnyel sem a három közül.

A parthoz vezető ösvény meredeken kígyózott lefelé a magaslatról, tele volt kövekkel meg pocoklyukakkal és egyéb kellemetlen akadályokkal. A Missen és a Kicsi Missen kívül általában senki se járt arra, mivel a strand itt nem volt egyéb, mint hordalék fával és hullám sodorta tengeri moszattal borított girbe-gurba homokos partszakasz. Itt, Kalifornia északi részén a tenger is elég hideg volt ahhoz, hogy búváröltözék nélkül bárki bemerészkedhetne. A kislányok azonban szerették kietlenségével együtt, volt valami varázsa számukra.

Lefelé menet Andrew kézen fogta Misst, Kicsi Misst pedig a karjára ültette. A kislányok minden bizonnyal önállóan is baj nélkül le tudtak volna ereszkedni az ösvényen, a Sir azonban nagyon szigorúan meghagyta: "Vigyázz rájuk, Andrew, hogy ne futkározzanak és ugrabugráljanak összevissza. Ha ne adj isten, megbotlanak valamiben, akkor húsz métert zuhanhatnak lefelé. Nem tilthatom meg nekik, hogy oda járjanak, de azt akarom, hogy egy pillanatra se téveszd őket szem elől. És ne hagyd, hogy valamilyen ostobaságot kövessenek el. Ez parancs."

Andrew tudta, hogy a Miss, de a Kicsi Miss is egyszer meg fogják szegni ezt a tilalmat és megparancsolják neki, álljon félre az útjukból, hogy önfeledten lerohanhassanak a partra. Ha ez megtörténik, akkor bizonyára erős egyenpotenciál-ellenállást fog gerjeszteni pozitron-agyában, amivel kénytelen lesz megbirkózni.

Végeredményben természetesen a Sir parancsa fog érvényesülni, minthogy abban a Második Törvény mellett az Első Törvény elemei is benne foglaltatnak. És minden, ami az Első Törvény tilalmait tartalmazza, feltétlen elsőbbséget élvez. De azért Andrew azzal is tisztában volt, hogy az áramkörei nem kis próbának lesznek kitéve, amikor a Sir parancsa és a lányok szeszélye először ütközik egymással.

E pillanatban azonban a Miss és a Kicsi Miss még megmaradt a szabályok keretein belül. A robot óvatosan leereszkedett a meredek lejtőn, és odalent elengedte a Miss kezét, a húgát pedig letette a nedves homokra. A lányok alig várták, hogy szabadulhassanak, és nyomban visongva futkározni kezdtek a hangos robajjal kicsapó hullámok mentén.

- Hínár! - kiáltott föl a Miss, és mint ostorral csapkodni kezdett egy nálánál hosszabb, barna, kötélszerű tengeri moszattal. - Nézd csak, mekkora hínárt találtam, Andrew!

- És ez a fadarab - mutatta a Kicsi Miss. - Hát nem gyönyörű, Melissa?

- Lehet, hogy neked az - fintorgott az idősebb kislány. Kivette a húga kezéből a göcsörtös fadarabot, hanyag pillantást vetett rá, aztán berzenkedve elhajította. - Fuj. Tele van valami ocsmánysággal.

- Az csak egy másik fajta tengeri moszat - mondta a Kicsi Miss. - Igaz, Andrew?

Ezzel fölvette az eldobott fadarabot és Andrew kezébe nyomta.

- Igen, alga - erősítette meg amaz.

- Alka?

- Alga. A tengeri moszat hivatalos neve.

- Ó, alga - kacagott a Kicsi Miss, és az ösvény végénél letette a fadarabot, hogy visszatértükkor magával vigye. Aztán nővére nyomába eredt, és tovább rohangáltak a hullámverés habos vonala mentén.

Andrew könnyedén lépést tartott velük. Vigyázott, nehogy egy pillanatra is eltávolodjanak mellőle.

Nem volt szüksége külön parancsra a Sirtől, hogy a parton is vigyázzon a kislányokra: erről gondoskodott az Első Törvény. Az óceán itt nemcsak látszatra volt haragos, hanem valóban rendkívül veszélyes is volt: az erős és kiszámíthatatlan áramlatok, az év szinte minden időszakában elviselhetetlenül hideg víz csak növelte a parttól ötvenméternyire húzódó sziklapad veszélyeit. Fenyegetőn meredtek elő az örvénylő hullámok közül a borotvaéles sziklafogak. Ha valamelyik kislánynak eszébe jutna, hogy egyetlen lépést is tegyen a nyílt tenger felé, Andrew egy szempillantás alatt ott teremne mellette.

Annál azonban több eszük volt, hogy a vízbe menjenek. A Csendes-óceánnak e zord, szeles partvidéke a maga nemében lenyűgöző volt, a bőszen örvénylő tenger azonban halálos veszélyt jelentett mindenre, ami nem benne született, s ezt még egy kisgyerek is felismerte.

A Miss és a Kicsi Miss most a dagályból visszamaradt tocsogókban gázolt, nézegette a sötét színű meténget, a szürkészöld tapadócsigákat, a rózsaszínű és bíborvörös tengeri kökörcsineket és a fürge kis remeterákok sokaságát, és mint mindig, most is sikertelenül fürkészve keresgéltek tengeri csillagok után. Andrew ott állt a közelükben, éberen figyelve, nem száguld-e a part felé egy váratlan szökőár. A tenger ma nyugodt lehet, de minden pillanatban számítani lehetett arra, hogy a semmiből hirtelen fölkerekedik egy álnok hullámtorony. A Miss hirtelen azt kérdezte:

- Andrew, tudsz úszni?

- Tudnék, ha a szükség úgy hozná, Miss.

- Nem okozna rövidzárlatot az agyadban vagy valami? Vagyis ha víz kerülne beléd.

- Nagyon jól vagyok szigetelve - biztosította Andrew.

- Jól van. Akkor ússz ki addig a szürke szikláig meg vissza. Oda, ahol a kormoránok fészkelnek. Látni akarom, mennyi idő alatt tudod megtenni.

- Melissa - szólt rá a Kicsi Miss aggályoskodva.

- Hallgass, Amanda - intette le a nővére. - Azt akarom, hogy Andrew odaússzon. Hátha talál ott kormorántojást, hoz egyet és megmutatja nekünk.

- Nem volna helyes megbolygatni a fészkeket, Miss - jegyezte meg Andrew szelíden.

- Azt mondtam, azt akarom, hogy elússz oda!

- Melissa! - próbálkozott ismét a Kicsi Miss erélyesebben.

A Miss azonban nem adta föl. Ez parancs volt. Andrew megérezte az ellenkező potenciál előjeleit: enyhe bizsergést az ujjai hegyén, alig észrevehető szédülést a fejében. A parancsot teljesíteni kell, ezt követeli a Második Törvény. A Miss akár azt is megparancsolhatná neki, hogy tüstént ússzon át Kínába, és tétovázás nélkül meg is tenné, ha egyéb megfontolások nem szólnának ellene... Ellenben ő azért van itt, hogy őrizze a gyermekeket. Mi lenne, ha valami váratlan dolog történne velük, amíg ő ott van kint a kormorán-sziklánál? Egy váratlan szökőár, egy sziklaomlás, vagy akár egy földrengés - bár ezen a tájon nem mindennapos esemény a földrengés, de azért előfordulhat.

Az Első Törvény szerint ezt is fontolóra kell venni.

- Sajnálom, Miss. Mivel nincs itt egyetlen felnőtt sem, aki felügyelni tudna, nem hagyhatom itt magukat őrizetlenül, amíg leúszom a távot a szikláig meg vissza. Ha a Sir vagy az asszonyom itt volna, más lenne a helyzet, de így...

- Nem hallottad a parancsot, Andrew? Azt akarom, hogy ússz ki oda!

- Már megmondtam, Miss...

- Miattunk ne aggódj. Nem azért, mintha gyerek lennék, Andrew. Vagy attól tartasz, hogy idejön a parton az emberevő óriás, és fölfal bennünket, amíg te a vízben lubickolsz? Én tudok magamra vigyázni, és ha kell, Amandára is.

- Nem vagy hozzá igazságos, Melissa - kelt a robot védelmére a Kicsi Miss. - Parancsa van apuskától.

- De most én parancsolok - makacskodott a Miss, és erélyesen intett a kezével. - Ússz ki a kormorán-sziklához, Andrew! Rajta, Andrew!

Andrew érezte, hogy kissé kimelegszik, és utasította az áramköreit, hogy hajtsanak végre megfelelő omeosztatikus korrekciót.

- Az Első Törvény... - kezdte volna.

- Unlak már téged is, meg a te Első Törvényedet! - kiáltott rá Melissa. - Nem felejthetnéd el egyszer? De ezt, ugye, nem tudod megtenni, nem igaz? Azok az ostoba törvények beléd vannak égetve, és nem kerülheted meg őket. Te csak egy buta masina vagy!

- Melissa! - kiáltott rá a Kicsi Miss méltatlankodva.

- Igen, igaza van - mondta Andrew. - Amint helyesen megállapította, én csak egy buta masina vagyok, ezért nem szegülhetek az édesapjuk parancsa ellen. Itt a parton kell gondoskodnom a maguk biztonságáról. - Kissé meghajolt Melissa felé. - Mélységesen sajnálom, Miss.

A Kicsi Miss ekkor azt mondta:

- Ha annyira kíváncsi vagy rá, Melissa, hogyan úszik Andrew, miért nem kéred meg arra, hogy itt a part közelében ússzon? Ebből nem származna semmi kár, nem igaz?

- Ez nem ugyanaz - biggyesztette el a száját a Miss. - Egyáltalán nem ugyanaz.

Andrew azonban arra gondolt, hogy hátha ez megnyugtatja a kislányt. Nem akarta, hogy további viszálykodás okozója legyen.

- Hadd mutassam meg - mondta.

Begázolt a vízbe. Lábát dühösen csapkodták a tajtékos hullámok, Andrew azonban könnyedén hozzáidomította giroszkópos stabilizálóját a hullámveréshez. A fenéket borító durva, éles kövek nem sértették föl fémtalpát. Érzékelői tudatták vele, hogy a víz hőmérséklete jóval alacsonyabb, mint amilyet az ember elvisel, számára azonban ennek sem volt jelentősége.

Négy-öt méterre a parttól már elég mély volt a víz ahhoz, hogy Andrew úszni kezdjen, de még mindig elég közel maradt a kislányokhoz. Ha kell, azonnal mellettük terem, de nem hitte, hogy erre sor kerülne. A két lány kint állt a parton, és elbűvölten bámulta a robotot.

Andrew még sohasem úszott, eddig nem volt szüksége rá. Ellenben arra programozták be, hogy minden körülmények között szépen, összehangoltan tudjon mozogni, ezért egy ezredmásodperc sem kellett ahhoz, hogy kiszámítsa azokat a mozgásokat, amelyekkel a víz felszíne alatt előrehaladhat - a lábak ritmikus rúgását, a karok evező csapásait, a tenyerek tartását. Nyugodt, erőteljes csapásokkal megtett tízméternyit a parttal párhuzamosan, aztán megfordult, és visszatért a kiindulási ponthoz. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél.

A Miss el volt ragadtatva.

- Nagyszerű úszó vagy, Andrew - dicsérte meg. A szeme csillogott. - Biztos vagyok benne, hogy minden rekordot megdöntőnél, ha versenyeznél.

- A robotoknak nem rendeznek úszóversenyt, Miss - hárította el Andrew komoran.

A Miss felkacagott.

- Én emberi versenyre gondolok! Mint az olimpián!

- Ugyan, Miss, nem volna méltányos, ha az olimpián megengednék, hogy robotok versenyezzenek az emberekkel! Ilyesmire gondolni sem lehet.

- Azt hiszem, igazad van - értett egyet a Miss némi tűnődés után. Majd sóvár pillantást vetett a kormorán-szikla felé. - Biztos vagy benne, hogy nem akarsz odaúszni? Fogadok, hogy két percen belül megjárnád az utat. Mi történhetne velünk két perc alatt?

- Melissa! - intette le ismét a Kicsi Miss.

- Tökéletesen megértem magát, Miss - mondta Andrew -, hogy szeretné, ha elúsznék oda, de nem áll módomban teljesíteni a kívánságát. Nagyon sajnálom.

- Ugyan, hagyjuk. Sajnálom, hogy előhoztam.

- Nem igaz - feleselt a Kicsi Miss.

- De igaz.

- És Andrew-t egy buta masinának nevezted. Ez nem volt szép tőled!

- Nem volt igazam? - makacskodott a Miss. - ő maga is elismerte.

- Masinának masina - ismerte el a Kicsi Miss. - De nem buta. És nem volt udvarias dolog, hogy ezt mondtad rá.

- Miért kellene udvariaskodnom egy robottal? Mintha egy tévékészülékkel tenném.

- Az más - tiltakozott a Kicsi Miss. - Az egészen más!

És elsírta magát, mire Andrew felkapta a kislányt, és körbe-körbe forgatta, amíg a végtelen, felhőtlen ég meg a feje tetejére állított világ látványa el nem feledtette vele, hogy miért tört el a mécses.

Nem sokkal később, amikor a Kicsi Miss a parti tocsogókban kutakodott, a Miss odasettenkedett Andrew-hoz, és halk, fojtott hangon odasúgta neki:

- Sajnálom, hogy azt mondtam rólad.

- Nem történt semmi, Miss.

- Megbocsátasz nekem? Tudom, hogy undok voltam. Annyira szerettem volna, ha kiúszol oda! Meg sem fordult a fejemben, hogy neked nem szabad magunkra hagynod bennünket, amikor idelent vagyunk a parton. Igazán sajnálom, Andrew.

- Semmi szükség sincs arra, hogy bocsánatot kérjen, Miss. Komolyan mondom.

S ez valóban így is volt. Mert hogyan is vehetné zokon egy robot, amit egy ember mond? Ám Andrew valahogy jobbnak látta, ha most nem nagyon hivatkozik erre. Ha a Miss mindenképpen mentegetőzni akar, ő mi mást tehetne, mint hagyja, hogy a kedve szerint cselekedjék, jóllehet őt egyáltalán nem sértették meg a kislány kíméletlen szavai.

Az valóban ostobaság volna, ha tagadná, hogy ő egy gép. Mert valóban az.

Azt, hogy buta gép, nem igazán értette, mit is akart ezzel mondani. Ahhoz éppen elég intelligenciája van, hogy megfeleljen a rábízott feladatoknak. Kétségkívül vannak nála értelmesebb robotok is, de ő még nem találkozott velük. Azt akarta mondani, hogy kevésbé intelligens, mint az emberek? Ezt az állítást képtelen volt értelmezni. Nem volt meg hozzá a módszere, hogy összehasonlítsa a robot intelligenciáját az emberével. Mindenki egyetért abban, hogy a kétféle gondolkodás természetéből fakadóan minden szempontból különbözik egymástól.

Hideg szél kerekedett az óceán felől. Meglobogtatta a kislányok ruháit, homokesőt zúdított az arcukba és Andrew fénylő testére. A kislányok úgy döntöttek, hogy eleget játszottak.

Hazafelé menet a Kicsi Miss fölkapta a korábban félretett uszadékfát és az övébe dugta. Szokása volt, hogy mindenütt összeszedte az efféle furcsaságokat.

Azon az estén, amikor Andrew végzett a szolgálattal, lement a partra és kiúszott a kormorán-sziklához, hogy megmérje, mennyi idő alatt tudja megtenni az utat. A sötétben is gyorsan és könnyedén leúszta a távot. Rájött, hogy nappal sem tette volna ki nagyobb veszélynek a két Misst. Nem mintha ez változtatott volna akkori döntésén.

Senki sem utasította arra Andrew-t, hogy éjszaka kiússzon a sziklához. Az ő ötlete volt, a saját kíváncsisága hajtotta.

3. fejezet

Születésnapja volt a Missnek. Andrew már megtanulta, hogy az ember életében minden évben fontos esemény a születésnap - megemlékezés arról a napról, amikor az ember előbújt az anyaméhből.

Furcsállotta, hogy az emberek miért éppen azt a napot tartják ünneplésre méltónak, amikor napvilágra jöttek. Valamit konyított az ember biológiájához, és úgy vélte, sokkal fontosabb volna az emberi szervezet tényleges megteremtésének a pillanatára figyelni, vagyis amikor a sperma megtermékenyíti a petesejtet, és ezzel megindítja a sejtosztódást. Egy biztos, hogy az egyén kialakulásának ez a valódi kezdőpontja!

Az is biztos, hogy a méhben eltöltött kilenc hónap folyamán az új egyed már él, ha nem képes is önálló létezésre. Nem mintha közvetlenül a megszületés után képes lenne önálló létezésre, ezért Andrew nem sok értelmét látta a két esemény éles megkülönböztetésének, amit az emberek oly fontosnak tartanak.

Ő abban a pillanatban alkalmas volt a beprogramozott feladatok elvégzésére, mihelyt az utolsó elemet is beépítették, és áramköreit aktivizálták. Az újszülött csecsemő azonban messze van attól, hogy képes legyen megállni a saját lábán. Andrew nem látott lényeges különbséget a magzat között, amely már befejezte fejlődési szakaszát, de még ott várakozik az anyaméhben, és aközött, amely egy-két nap elteltével megszületik. Az egyik még bent van, a másik meg kint, ennyi az egész. Mindkettő egyformán gyámoltalan. Vajon miért nem a fogantatás pillanatát ünneplik inkább, s miért fontosabb annak a napnak az évfordulója, amikor az ember előbújt az anyaméhből?

Minél többet meditált ezen a dolgon, annál inkább belátta, hogy mindkét felfogásnak megvan a logikája. Ő például mit választana születésnapjául? Azt a napot, amikor a gyárban hozzáfogtak az összeszereléséhez, vagy azt, amikor elhelyezték tokjában a pozitron-agyat, és betáplálták a beszédvezérlés adatait? Vajon akkor "született" meg, amikor vázának első elemeit összeillesztették, vagy amikor az érzékelésnek az a különleges állománya működni kezdett, amely őt, mint NDR-113-ast meghatározza? A puszta szerkezet még nem ő, bármi légyen is ez az ő. A pozitronagya viszont igen. Avagy a pozitron-agy megfelelő kombinációja a befogadására megszerkesztett testtel. Akkor hát a születésnapja...

Zavarba ejtő kérdés! Pedig egy robot nem eshet zavarba. Az ő pozitron-agyuk sokkal bonyolultabb, mint az egyszerű digitális "értelem", amelynek egész működése megmarad a bináris tényezők birodalmában, ahol a puszta be vagy ki, igen vagy nem, pozitív vagy negatív elve uralkodik. A bonyolultság sokszor teremt konfliktushelyzeteket, ám a robotok, mint logikus teremtmények, rendszerint meg tudnak birkózni ezekkel a konfliktusokkal oly módon, hogy értelmes rendbe csoportosítják az adatokat. Akkor hát miért rágódik olyan sokat ezen az egyszerű dolgon, hogy mi számít születésnapnak?

Azért, mert a születésnap emberi fogalom, válaszolt a saját magának föltett kérdésre. A robotokhoz ennek semmi köze. Te pedig nem vagy ember, ezért fölösleges azon rágódnod, hogy mikor van a születésnapod ünnepe.

Mindenesetre a Miss születésnapja most van. A Sir úgy intézte a dolgát, hogy korábban hazajött, jóllehet a Regionális Törvényhozás nyakig belemerült valamilyen bolygóközi szabadkereskedelmi övezeteket érintő vitába. Az egész család ünneplőbe vágta magát, és helyet foglalt a simára csiszolt nagy cédrusfenyő asztal körül. Gyertyákat gyújtottak, és Andrew fölszolgálta a többfogásos vacsorát, amelynek összeállításával órákat töltöttek a háziasszonnyal. Utána a Miss ünnepélyesen fölbontotta az ajándékokat.

Úgy látszik, az ajándékok - a másoktól kapott tárgyak - lényeges elemét képezik a születésnapi rituálénak.

Andrew kissé értetlenül szemlélte az egészet. Tisztában volt azzal, hogy az emberek nagy súlyt fektetnek a birtoklásra, de azt nehezen tudta felfogni, mi az értéke a legkülönfélébb tárgyaknak, és miért fontos, hogy valakinek a tulajdonában legyenek.

A Kicsi Miss, aki nem is olyan régen tanult meg olvasni, egy könyvet ajándékozott a nővérének. Nem kazettát, nem infolemezt, nem holokockát, hanem fedélből és lapokból álló valódi kötött könyvet. A Kicsi Miss élt-halt a könyvekért. Hasonlóképpen a Miss is, különösen a verseskönyvekért. Andrew számára a vers megint csak titokzatos valaminek tűnt.

- De gyönyörű! - ujjongott a Miss, miután felbontotta a színes papírba csomagolt ajándékot. - Omar Khájjám Rubiajalja. Mindig erre vágytam! De honnan tudtad, hogy van ilyen dolog? Kitől hallottál róla, Amanda?

- Olvastam róla - mondta a Kicsi Miss kissé sértődötten. - Azt hiszed, hogy mert én öt évvel fiatalabb vagyok nálad, már semmit sem tudok? Vedd tudomásul, Melissa...

- Kislányok! Kislányok! - szólt rájuk a Sir figyelmeztetőleg. - Csak semmi civakodás a születésnapi asztalnál.

A következő ajándékot az anyjától kapta: egy finom, fehér bolyhos kasmírpulóvert. A Miss annyira megörült ennek, hogy nyomban felpróbálta.

Azután fölbontotta az apjától kapott kis csomagot, és tátva maradt a szája, ugyanis az apja egy rózsaszínes, elefántcsontból faragott, finom mívű medált ajándékozott neki, amelyen még Andrew tökéletes látásával is csak nehezen lehetett követni a bonyolult rajzolat minden kacskaringóját és egymásba fonódó mintázatát. A Miss ragyogott a boldogságtól. A finom aranyláncon lógó medált a nyakába akasztotta, és gondosan új pulóvere közepére igazította.

- Boldog születésnapot, Melissa - köszöntötte a Sir. Az édesanyja is felköszöntötte, a Kicsi Miss is, és együtt elénekelték a születésnapi éneket. A Madam még egyszer belekezdett a dalba, és ezúttal intett Andrew-nak, aki szintén csatlakozott a kórushoz.

Egy pillanatra eltűnődött, hogy neki is illett volna megajándékoznia Melissát. De aztán úgy döntött, hogy a kislány nem is számított tőle ajándékra. Miért is számított volna? Végtére is ő nem tartozik a családhoz, csak egyike a háztartási gépeknek. A születésnapi ajándékozás pedig emberi gesztus.

A vacsora nagyon jól sikerült, csupán a kisebbik lány volt egy cseppet bánatos, mert szívből irigyelte a nővérétől a szép elefántcsont medált.

A Kicsi Miss igyekezett palástolni szomorúságát, elvégre a nővére születésnapját ünnepelték, nem illett volna elrontani. De nem tudta megállni, hogy lopva ne pillantson folyton a medálra, amely ott csillogott rózsaszínű és arany szépségében Melissa mellén. Andrew kifinomult érzékenységével megállapította, mennyire boldogtalan a fiatalabb testvér.

Szerette volna megvigasztalni, ám ez az egész alkalom, a születésnapi ajándékozás, a testvéri viselkedés és az egyéb emberi vonások felfoghatatlanok voltak számára. Bármire képes volt, amire megtervezték, de nem tudta, bár próbálta megérteni, vajon miért bántja a kislányt, hogy a nővére szép tárgyat kap a születésnapjára.

Egy-két nappal később azonban Kicsi Miss odasettenkedett Andrew-hoz, és megkérdezte tőle:

- Beszélhetnék veled, Andrew?

- Hát persze.

- Tetszett neked az a medál, amelyet apuska Melissának ajándékozott?

- Nagyon szépnek látszott.

- Nemcsak annak látszott, hanem az is. Még sosem láttam ilyen gyönyörűséget.

- Igen, valóban gyönyörű - hagyta rá Andrew. - És meg vagyok győződve róla, hogy a Sir magának is valami ehhez hasonló gyönyörű tárgyat ajándékoz, amikor születésnapja lesz.

- Az én szülinapomig még van három hónap - mondta a Kicsi Miss, nagyot sóhajtva, mintha egy örökkévalóságig kellene várnia.

Andrew hallgatott, nem értette, hova akar kilyukadni a kislány.

Ekkor a Kicsi Miss odament a szekrényhez, és kiemelte onnan azt a hordalékfa-darabot, amelyet azon a nevezetes napon hozott haza a partról, amikor Andrew-t megúsztatták.

- Csinálnál nekem ebből egy medált, Andrew?

- Ebből a fadarabból?

- Elefántcsont nincs éppen, de ez nagyon jó fadarab. Tudod, ugye, hogy kell faragni? De ha nem, azt hiszem, meg tudod tanulni.

- Biztos vagyok, hogy képes vagyok rá, de szükségem lenne néhány szerszámra, meg...

- Tessék - mondta a Kicsi Miss, és átnyújtott neki egy kis konyhakést, olyan ünnepélyesen, mintha egy teljes szobrászfelszerelést nyomna a kezébe.

- Ez minden, amire szükséged van - mondta. - Bízom benned, Andrew - szorította meg a robot fémkezét.

Azon az éjszakán, miután Andrew végzett napi munkájával, visszavonult, és a szoba csendjében tanulmányozta a fadarabot, elemezte az erezetét, a keménységét, a görbületeit. Alaposan ellenőrizte a kést is, kipróbálva egy darab fán, amelyet a kertben szedett föl. Aztán mérlegelte, mekkora legyen a medál, amely a legjobban illik a Kicsi Misshez, nemcsak most, hanem akkor is, amikor felnő.

Levágott egy darabot a hordalékfa végéből. A fa kemény volt, akár a vas, Andrew robotereje azonban könnyedén megbirkózott vele, és a kés éle sem csorbult ki.

Latolgatta a levágott fadarabot. Méregette, megforgatta, ujjaival végigsimította a felszínét. Behunyta a szemét, és elképzelte, milyen lenne, ha innen is meg onnan is lefaragna egy-egy darabkát.

Igen.

Munkához látott.

Maga a munka semeddig sem tartott, miután gondolatban megtervezte a dolgot. Andrew mechanikai koordinációja könnyedén megfelelt az ilyen kifinomult munkához, a látása is tökéletes volt, és a fa is engedelmeskedett.

Mire végzett a munkával, már késő éjszaka volt, így nem tudta rögtön átnyújtani a Kicsi Missnek. Reggel, amikor Kicsi Miss éppen indulóban volt az iskolabuszhoz, előhozta a faragást, és a kislánynak nyújtotta. Amanda meglepődve a kezébe vette, és lenyűgözve bámult a faragásra.

- Magának csináltam - mondta Andrew.

- Igazán?!

- Abból a fából, amit tegnap este adott ide.

- Ó, Andrew, hihetetlen! Milyen csodálatos, Andrew! Milyen gyönyörű! Nem hittem volna, hogy ilyen szépet tudsz csinálni. Ha Melissa meglátja! Hogy fog majd irigykedni! És apuskának is meg fogom mutatni.

Az utcán megszólalt a duda. A Kicsi Miss óvatosan a táskájába rejtette a medált, és a buszhoz szaladt. De alig futott tíz métert a kerti úton, amikor visszafordult, integetett Andrew-nak, és csókot hintett feléje.

Este, amikor a Sir hazajött a fővárosból, és a Kicsi Miss előállt a faragással, a Madam hosszasan áradozott a finomságáról, és a Miss is kegyesen elismerte, hogy majdnem olyan szép, mint a születésnapjára kapott medál.

Sir szinte szóhoz sem jutott. Nem tudta elhinni, hogy Andrew faragta ezt a mütyürkét.

- Hol szerezted ezt, Mandy? - Egyedül ő szólította a Kicsi Misst Mandynak.

- Már mondtam, apu. Andrew faragta nekem. Abból az uszadékfából, amit a parton találtam.

- De hiszen ő nem kézműves robot!

- Egy micsoda?

- Nem fafaragó - hitetlenkedett Sir.

- Úgy látszik, mégis az - mondta a Kicsi Miss. - Lehet, hogy még sok mindent tud, amiről sejtelmünk sincs.

A Sir Andrew-ra pillantott. Homlokát ráncolta és elgondolkodva húzogatta tekintélyes, bozontos bajuszát. Kutató tekintettel nézett Andrew-ra, aki azonnal megérezte a kétkedést, noha nem ismerte ki magát az emberi arckifejezések rejtelmeiben.

- Tényleg te csináltad ezt a micsodát, Andrew?

- Igen, Sir.

- Tudod, hogy a robotok képtelenek a hazugságra.

- Nem egészen, Sir. Képes lennék hazudni, ha azt parancsolnák, vagy ha csak így tudnám megvédeni egy ember életét. Még akkor is, ha saját biztonságom forogna... - De nem folytatta. - Ezt azonban valóban én faragtam a Kicsi Miss számára.

- És a mintázat? Az is a te ötleted?

- Igen, Sir.

- Honnan másoltad?

- Másoltam, Sir?

- Lehetetlen, hogy csak úgy a semmiből találtad ki. Valamilyen könyvből lested, nem igaz? Vagy egy komputerrel rajzoltattad meg, vagy...

- Biztosíthatom önt, Sir, hogy semmi mást nem tettem, mint tanulmányoztam az anyagot. Azután elterveztem, hogyan formálhatnám meg úgy, hogy tetsszen a Kicsi Missnek. És kifaragtam.

- Milyen szerszámmal, ha szabad kérdeznem?

- Egy konyhakéssel, Sir, amelyet Kicsi Miss volt szíves a kezembe adni.

- Egy konyhakést - ismételte meg a Sir furcsán, színtelen hangon. Fejcsóválva, hitetlenkedve forgatta a kezében a faragást.

- Egy konyhakéssel. Adott neked egy darab hordalékfát meg egy közönséges konyhakést, és semmi más szerszámot nem használva megcsináltad. Ezt.

- Igen, Sir.

Másnap a Sir hozott Andrew-nak a partról egy göcsörtös, elázott fadarabot. Adott neki egy elektromos vibrokést is, és megtanította, hogyan kell használni.

- Csinálj valamit ebből a fadarabból, Andrew - biztatta a robotot.

- Amit csak akarsz. Én meg majd figyelem, hogy csinálod.

- Igenis, Sir.

Andrew vizsgálgatta egy darabig az uszadékfát, aztán bekapcsolta a vibrokést, és figyelmesen tanulmányozta a penge mozgását, amíg meg nem tudott róla mindent. Aztán munkához látott. A Sir odaült mellé, ám ahogy Andrew belemerült a munkába, alig vett tudomást róla. Teljesen lekötötte a feladat. Mindenről megfeledkezett e pillanatban, csak a fadarab, a vibrokés és az eltervezett minta volt fontos számára.

Amikor végzett, odaadta a faragást a Sirnek, majd elment a szemétlapátért, hogy összesöpörje a forgácsot. Amikor visszatért a szobába, a Sir elgondolkodva nézegette a faragást.

- Én egy NDR sorozatú háztartási robotot kértem - mondta tompán. - Nem emlékszem arra, hogy bármilyen speciális képességről beszéltünk volna.

- Igaza van, Sir. Én egy NDR háztartási robot vagyok. Semmiféle kézműves-programot nem tápláltak belém.

- Ennek ellenére mégis ezt csináltad, a tulajdon két szememmel láttam.

- Úgy van, Sir.

- Mit gondolsz, mást is tudnál a fából csinálni? Mondjuk szekrényt? Asztalt? Lámpát? Szobrokat?

- Nem tudom megmondani, Sir. Még sohasem próbálkoztam ilyesmivel.

- Akkor most megpróbálhatod.

Ettől kezdve Andrew nagyon kevés időt fordított a főzésre, a felszolgálásra és a többi házimunkára. Azt a parancsot kapta, hogy olvasson a fafaragásról, különös tekintettel a bútorkészítésre. Az egyik üres padlásszobát műhellyé alakították át számára.

Kedvtelésből olykor apró csecsebecséket, karpereceket, fülbevalókat, nyakláncokat, függőket csinált a két lány és a Madam számára, de a Sir kérésére ideje nagy részét szekrények és asztalok készítésére fordította. Stílusa egyéni volt és szokatlan. A Sir ellátta őt ritka és egzotikus faanyaggal, amelyből bonyolult és ötletes berakásokat tervezett.

A Sir szinte mindennap fölment a padlásra, hogy megszemlélje a legújabb alkotásokat.

- Bámulatos készítmények, Andrew - mondogatta ilyenkor. - Hihetetlenül bámulatosak. Tisztában vagy vele, hogy több vagy, mint egyszerű kézműves? Igazi művész vagy. És amit csinálsz, az egytől egyig valódi műalkotás.

- Élvezettel csinálom őket, Sir - mondta Andrew.

- Élvezettel?

- Vagy nem kellene ezt a szót használnom?

- Fölöttébb szokatlan egy robottól hallani, hogy "élvez" valamit. Nem sejtettem, hogy a robotok képesek ilyesmire.

- Meglehet, lazán értelmezem a szót.

- Meglehet - csóválta a fejét a Sir. - Ám nem vagyok benne olyan biztos. Azt mondtad, élvezettel csinálod ezt a bútort. Pontosan mit értesz ezen?

- Amikor dolgozom rajtuk, mintha szabadabban működnének az agyi áramköreim. Gondolom, ez megfelel az emberi "élvezet" fogalmának. Hallottam önt használni az "élvezet" szót, és azt hiszem, pontosan értem a jelentését. Ahogyan ön használja, az ráillik arra, amit én érzek. Ennélfogva helyénvalónak tartom, amikor azt mondom, élvezettel csinálom ezeket a dolgokat, Sir.

- Aha. Értem.

A Sir egy ideig nem szólt semmit.

- Tudod-e, Andrew, hogy te nagyon különös robot vagy?

- Szabványos robot vagyok, Sir. Az áramköreim szabványos NDR egységek, sem több, sem kevesebb.

- Hogyne.

- Gondot okoz önnek, Sir, ha én ezt az asztalosmunkát végzem?

- Egy cseppet sem, Andrew. Épp ellenkezőleg.

- Én mégis valami zavart érzek a hangjában. Van benne valami - hogy is mondjam csak - meglepődés. Nem, a meglepődés nem jó szó. Valami bizonytalanság? Kétely? Vagyis ön nyilván azt gondolja, Sir, hogy az én tevékenységem fölülmúlja a belém programozott képesség paramétereit.

- Igen - bólintott Sir. - Pontosan ezt gondolom, Andrew. Ami azt illeti, jóval fölülmúlja a program szerinti paramétereket. Értsd meg, nem az nyugtalanít, hogy váratlanul kiderült, van benned művészi hajlam. Csupán azt szeretném megérteni, honnan került ez elő?

4. fejezet

Néhány nappal később Gerald Martin fölhívta telefonon az Amerikai Robot és Gépember Társaság helyi üzemének vezérigazgatóját:

- Van egy kis problémám a részemre kiutalt NDR háztartási robottal - közölte.

A vezérigazgatót Elliot Smythe-nak hívták. Az A.R.G.T. számos magas rangú vezetőjéhez hasonlóan Smythe is tagja volt annak a kiterjedt és nagyhatalmú Robertson családnak, amelynek az őse, Lawrence Robertson még a huszadik század vége felé megalapította a Társaságot.

Jóllehet mostanára a vállalat már annyira kinőtte magát, hogy többé nem lehetett családi vállalkozásnak tekinteni - a terjeszkedéshez szükséges új tőke folyamatos bevonásának a kényszere rábírta a Robertsonokat és a Smythe-okat, hogy a külső beruházók kezére játsszák a családi részvényköteg mind nagyobb hányadát - egy idegen számára mégsem volt egyszerű dolog, hogy csak úgy fölveszi a kagylót, és föltárcsáz egy Robertsont vagy egy Smythe-ot. Ám Gerald Martin mégiscsak a Regionális Törvényhozás Tudományos és Műszaki Bizottságának elnöke volt. És bármilyen gazdagok és hatalmasok voltak is a Robertsonok meg a Smythe-ok, nem tehették meg, hogy ne vegyenek tudomást Gerald Martin telefonhívásáról.

- Problémája? - kérdezte Elliot Smythe, és arca a telefon képernyőjén mély és őszinte aggodalmat árult el. - Végtelenül sajnálom, hogy ezt kell hallanom, Mr. Martin. És be kell vallanom, nagyon meglep a dolog. Az ön NDR-je ugyanis a legkorszerűbb termékünk, és mielőtt elhagyta volna a gyárat, rendkívül alapos vizsgálatnak vetettük alá. Miféle hibát tapasztalt nála? Csak nem kellett csalódnia a robot képességeiben?

- Én egy szót sem mondtam semmiféle hibáról.

- De egy problémát említett, Mr. Martin. Az NDR-nek képesnek kell lennie mindenféle háztartási munka elvégzésére, amit ön...

- Ennek semmi köze a rászabott háztartási munkához, Mr. Smythe - vágott a szavába a Sir nyersen. - Az NDR-113 hibátlanul elvégzi a rábízott háztartási munkát. A probléma az, hogy a robot rendelkezik néhány olyan képességgel is, amilyen nem szerepelt a leírásában, amikor önnel először megbeszéltük azt a lehetőséget, hogy robotszolgákat alkalmazok a házamban.

Smythe aggodalma komor balsejtelemmé változott.

- Azt akarja mondani, hogy a robot túllépi a beléprogramozott teendők körét, és olyasmit csinál, amivel nem bízták meg?

- Távolról sem. Biztosíthatom önt, hogy már rég megkerestem volna, ha ilyesmiről lett volna szó. Nem, Mr. Smythe, a dolog úgy áll, hogy egészen váratlanul kedvet kapott a famunkához. Figurákat, mütyüröket meg bútort farag. Egyszer a kisebbik lányom megkérte, hogy faragjon neki egy medált, és ő minden várakozást felülmúlóan szépet csinált. Azóta magam is sok mindent csináltattam vele. Ahogy a fával bánik, az minden képzeletet felülmúl. Sohasem ismétli önmagát. És a művei művészi alkotások, Mr. Smythe. Bármelyik múzeum büszkén kiállíthatná.

Amikor a Sir befejezte, Smythe jó darabig hallgatott. Csak a szája két sarkát húzta föl, semmi egyéb jelét nem adta érzelemnek. Amikor megszólalt, ezt mondta óvatosan:

- Az NDR sorozat viszonylag sokoldalú, Mr. Martin. Nem teljesen elképzelhetetlen, hogy egy NDR képes legyen bizonyos elemi asztalosmunkára.

- Azt hittem, világosan fejeztem ki magam, hogy ez messze meghaladja az "elemi asztalosmunka" szintjét - fakadt ki Sir.

- Igen. Én is azt hiszem. - Újabb hosszú hallgatás állt be. Aztán Smythe így folytatta:

- Szeretném én is megnézni egyik-másik munkáját. És a robotot is. Mit szólna hozzá, Mr. Martin, ha elrepülnék a Partra, és szemügyre venném?

- Ha meg akarja vizsgálni, nem volna-e célszerűbb, ha laboratóriumi körülmények között tenné? Gondolom, szüksége lesz mindenféle műszerekre. Mindent ide akar szállíttatni a házamba? Szerintem egyszerűbb lenne, ha én vinném magukhoz Andrew-t, és ott alaposan megvizsgálhatnák.

- Andrew-t?

A Sir elmosolyodott.

- A lányaim hívják így. Az NDR-ből jön.

- Aha, persze. De szükségtelen fárasztania magát, Mr. Martin. Amúgy is régen esedékes, hogy meglátogassam néhány nyugati-parti üzemünket, és ez most éppen kapóra jön. Különben sem szándékozom most az NDR-jét bonyolult vizsgálatoknak alávetni. Csak beszélni szeretnék vele - meg önnel, és persze szeretném megtekinteni a faragásait. Mert ugye, nem várhatom el öntől, hogy egy kamionra való asztallal meg szekrénnyel állítson be ide?

- Ebben van valami.

- Akkor jövő kedden megfelel önnek?

- Majd úgy intézem a dolgaimat, hogy ráérjek - adta beleegyezését a Sir.

- És még valami. Ha megengedi, Merwin Manskyt is magammal vinném. Ő a fő robotpszichológusunk. Szerintem dr. Mansky is szívesen megnézné NDR-113 asztalosmunkáit. Ebben egészen biztos vagyok.

A Sir szabaddá tette a kedd délutánját. Smythe és Mansky várhatóan egy déli járattal érkezik San Franciscóba, ahonnan egy helyi járattal fél óra alatt fölérhetnek a part mentén.

Andrew-nak megmondták, hogy látogatókra számíthat. Furcsállotta, hogy miért jelentik be neki a vendégeket, aztán nem gondolkodott rajta. Akkoriban ritkán értékelte a környezetében lévő emberek cselekedeteit, nemigen elemezte a számára közömbös eseményeket. Csak jóval később, amikor jobban megértette saját helyzetét, lett képes arra, hogy újból átvizsgálja és helyére tegye azt a bizonyos délutánt.

Az A.R.G.T. vezetője és fő robotpszichológusa egy csillogó, robot vezette limuzinon érkezett meg a Martin-kúriába. Ennyire össze nem illő két embert keresve sem találhattak volna: Elliot Smythe öles, szikár atlétatermetéről, hosszú végtagjairól, sűrű fehér üstökéről azt gondolni, jobban otthon van a teniszpályán vagy egy polómeccsen, mint egy vállalati irodában, míg az alacsony, zömök, kopasz Merwin Manskyról lerítt, hogy csak legvégső esetben hajlandó kimozdulni az íróasztala mellől.

- Ez itt Andrew - mutatta be a Sir a robotot. - Az asztalosműhelye odafönt van, de munkái egy részét itt, ebben a szobában is szemügyre vehetik. A könyvszekrény, a lámpák, az asztal, a csillár.

- Figyelemre méltó munka - ismerte el Elliot Smythe. - Túlzás nélkül megállapítható, Mr. Martin: kivétel nélkül csupa mestermű.

Merwin Mansky csak futó pillantásra méltatta a bútordarabokat. Figyelmét elsősorban Andrew kötötte le.

- Kód-ellenőrzés - szögezte neki nyersen. - Alef kilenc, Andrew.

Andrew azonnal válaszolt. Ez így is volt rendjén: a kód-ellenőrzés a Második Törvény legfontosabb kívánalmai alá tartozott és gondolkodás nélküli engedelmességet követelt. Andrew vörös, fotoelektromos szemei élénken csillogtak, miközben végigsorolta az összes Alef kilences paramétert, s Mansky bólogatva hallgatta.

- Kitűnő, Andrew. Kód-ellenőrzés: epszilon hét.

Andrew előadta epszilon hetet. Aztán 0 mikron tizennégyet. Aztán kappa hármat, amely mind között a legbonyolultabb ellenőrzés volt, mivel magába foglalta a Három Törvényt tartalmazó paramétereket.

- Nagyszerű - bólogatott Mansky. - Még egyet. Kód-ellenőrzés: az egész ómega sorozat.

Andrew elősorolta az ómega kódokat, amelyek az új információk feldolgozását és beillesztését irányítják. Elég sokáig eltartott, a Sir csodálkozó arccal hallgatta végig az egész műveletet, ám Elliot Smythe alig figyelt oda.

Végre Mansky megállapította:

- Nem találok semmi rendellenességet. Minden paraméter megfelel a kívánalmaknak.

- Mr. Smythe-nak már megmondtam - kezdte a Sir -, nem az a gond, hogy Andrew nem működik. Hanem az, hogy a teljesítménye messze felülmúl minden várakozást.

- Talán az ön várakozását - mondta Mansky.

A Sir megperdült, mintha darázs csípte volna meg.

- Ha szabad tudnom, mit jelentsen ez?

Mansky rosszalló tekintetet vetett rá. Szemöldökét olyan magasra fölvonta, hogy homlokát mély ráncok szántották föl kopasz feje búbján. E sűrű ráncokat akár Andrew is faraghatta volna. Arcvonásai egyébként is elgyötörteknek látszottak: mélyen ülő, táskás szeme, sápadt bőre beteges külsőt kölcsönzött. Andrew élt a gyanúperrel, hogy jóval fiatalabb, mint amennyinek látszik.

- A robotika nem egzakt tudomány, Mr. Martin - érvelt. - Itt most nem részletezhetem, helyesebben ha részletesen ki akarnám fejteni, kifutnánk az időből, és az sem biztos, hogy ön okosabb lenne általa, elég az hozzá, hogy a pozitron-pályák matematikája túlságosan is bonyolult, és csak megközelítő eredményekre ad módot. Ezért az Andrew-szintű robotokkal gyakran előfordul, hogy váratlanul a tervezettet felülmúló képességeket mutatnak föl... De szeretném biztosítani önt, hogy azért, mert Andrew a jelek szerint kitűnő ácsmester, nem kell attól tartania, hogy netán valamilyen kiszámíthatatlan viselkedésével veszélyeztetné önt vagy családját. Bármilyen rendellenesség mutatkozna egy robot tevékenységében, a Három Törvény tökéletesen megbízható, és be van építve a pozitron-agyba. Andrew hamarább szűnne meg működni, mielőtt a legkisebb mértékben is megsérthetné a törvényeket.

- De ő több, mint ácsmester, Mr. Mansky - szögezte le Sir. - Itt nem csupán egy-két csinos asztalról vagy székről van szó.

- No igen, persze. Úgy tudom, ezenkívül még mütyürkékkel meg csecsebecsékkel is foglalkozik.

Sir elmosolyodott, de egy cseppet sem volt szívélyes. Kinyitotta a szekrényt, a Kicsi Miss ebben tárolta azokat a kincseket, amelyeket Andrew csinált neki. Kiemelt közülük néhányat.

- ítélje meg maga - kérte Manskyt epésen. - Tessék, egy mütyürke. Tessék, egy csecsebecse.

A Sir átnyújtott egy fényes kis ébenfa golyót, amelyre egy játszótéri jelenet volt rávésve. A kisfiúk és kislányok olyan aprók voltak, hogy alig lehetett őket megkülönböztetni, mégis tökéletesen arányosak, és olyan természetes módon illeszkedtek a fa erezetéhez, mintha azt is úgy faragták volna ki. Az alakok meglepően életszerűek voltak. Két kisfiú ökölharcra készült; két kislány figyelmesen tanulmányozott egy mikroszkopikus méretű nyakláncot, amelyet egy harmadik tartott a kezében; az egyik oldalon egy pöttömnyi kisfiú kérdezett valamit a tanítótól.

A robotpszichológus hosszú ideig szótlanul bámulta a faragást.

- Megnézhetem én is, Mr. Mansky? - fordult hozzá Smythe.

- Igen. Tessék.

Mansky reszkető kézzel nyújtotta oda az apró tárgyat az Amerikai Robot vezető emberének.

Most Smythe lélegzete akadt el a bámulattól. Andrew, aki figyelte őket, újból azt a bizonyos érzelmi hullámot tapasztalta, amit az élvezettel azonosított. Kétségtelen, hogy ezt a két férfit lenyűgözi, amit ő faragott. Olyannyira, hogy képtelenek megszólalni.

Végül Mansky csak annyit mondott:

- Ezt ő csinálta?

A Sir bólintott.

- Pedig még sohasem látott iskolai játszóteret. Kislányomat, Amandát kérte meg egyik délután, hogy meséljen neki róla. És mintegy öt perc után fölvonult a műhelybe, és ezt csinálta.

- Figyelemre méltó - áradozott Smythe. - Bámulatos.

- Igen, az - értett egyet a Sir. - Most már belátják, miért tartottam szükségesnek, hogy fölhívjam rá a figyelmüket? Mert ez a munka jócskán túlszárnyalja az önök standard NDR sorozatuk szokványos képességeit, nem igaz? Nem szeretnék nagy szavakat használni, de ugye, egyetértenek velem, hogy egy robot-zsenivel van dolgunk? Olyasmivel, ami már-már embernek vehető?

- Az égvilágon semmi emberi nincs NDR-113-ban - jegyezte meg Mansky fontoskodó határozottsággal. - Kérem, Mr. Martin, ne keverje össze a dolgokat. Amit itt látunk, az egy gép, ezt ne tessék elfelejteni. Egy gép, amely rendelkezik némi intelligenciával, és szemmel láthatóan még valamivel, ami emlékeztet az alkotókészségre. De mégiscsak egy gép. Én egész életemet a robotok személyiségének szenteltem - igen, a robotoknak a maguk módján van személyiségük, és ha valaki, hát én erezhetnék kísértést arra, hogy elhiggyem: a robotok hasonlítanak az emberre, Mr. Martin. Én azonban nem hiszek ebben, és önnek sem szabad ezt elhinnie.

- Én sem gondoltam komolyan. De akkor hogy magyarázza meg ezt a művészi képességet?

- Véletlen - bizonygatta Mansky. - Valami a pályákban. Váratlan szerencse. Az utóbbi egy-két évben univerzális pályákkal kísérletezünk - olyan robotokkal, amelyek nincsenek behatárolva a számunkra megtervezett feladatok korlátai közé, hanem képesek arra, hogy kitágítsák saját adottságaik határait olyasféle folyamat segítségével, amit nyugodtan lehet induktív gondolkodásnak nevezni - és nem elképzelhetetlen, ha egyikben-másikban fölbukkan ilyesmi, ilyen szimulált kreativitás. Amint az imént utaltam rá, a robotika nem egzakt tudomány. Néha számítani kell valami szokatlanra is.

- Meg tudják ezt ismételni? Tudnak egy másik robotot építeni, amelyik rendelkezik Andrew speciális képességeivel? Esetleg egy egész sorozatot?

- Nem hinném. Mi itt egy stochasztikus, azaz véletlen eseménnyel állunk szemben, Mr. Martin. Tud engem követni? Semmilyen pontos és mennyiségileg meghatározható elképzelésünk nincs először is arról, hogyan sikerült bejuttatnunk Andrew-ba ezeket a képességeket. Ennélfogva jelenleg nincs rá lehetőségünk, hogy még egyszer létrehozzuk azt a deviáns pályát, amely képessé teszi őt az efféle alkotó tevékenységre. Egyszóval oda akarok kilyukadni - szögezte le Mansky -, hogy Andrew egy véletlen és alkalmasint megismételhetetlen eset.

- Helyes! A legkevésbé sem bánom, hogy Andrew páratlan a maga nemében.

Smythe, aki egy idő óta az ablakon át bámult ki a ködbe vesző óceánra, hirtelen feléjük fordult:

- Mr. Martin, azt szeretném, ha visszavihetném magunkkal Andrew-t, és alapos vizsgálatnak vethetnénk alá. Természetesen küldenénk helyette egy hasonló NDR robotot, és gondoskodnánk arról, hogy mindazt a házimunkát beprogramozzuk, amelyeket Andrew végzett, úgy hogy...

- Nem - jelentette ki a Sir ellentmondást nem tűrve.

Smythe jelentőségteljesen fölvonta egyik szemöldökét.

- Minthogy ön keresett meg bennünket ezzel a problémával, bizonyára belátja annak fontosságát, hogy tüzetesen megvizsgáljuk Andrew-t, hogy megértsük...

- Dr. Mansky épp most mondta, hogy Andrew a vakszerencse műve, és hogy fogalmuk sincs arról, honnan szerezte ezt a képességét, és ha akarnák, se tudnák őt megismételni. Ezért nem értem, mi célt szolgálnának azzal, ha visszavinnék őt, és adnának helyette egy másik robotot.

- Lehet, hogy dr. Mansky túl pesszimista. Ha egyszer elkezdjük Andrew idegpályáit tanulmányozni...

- Ha ezt megteszik - vetette ellen Sir -, utána nem sok maradna Andrew-ból. Igazam van?

- A pályák sérülékenyek. Igen, a vizsgálat bizonyos rombolással jár - ismerte el Smythe.

- A kislányaim valósággal bolondulnak Andrew-ért - mondta a Sir. - Különösen Amanda, a kisebbik. Meg merném kockáztatni, Andrew Amanda legjobb barátja, hogy annyira szereti Andrew-t, amennyire embert lehet szeretni. És úgy látszik, Andrew is hasonlóképpen kedveli őt. Azért hívtam föl Andrew képességeire az önök figyelmét, mert úgy gondoltam, hogy hasznos lehet, ha megtudják, mit hoztak létre - és mert laikus létemre is megsejtettem, hogy Andrew-ba valami módon szándékukon kívül sikerült felépíteniük ezeket a képességeket. Kíváncsi voltam, hogy valóban így történt-e, amit most megerősítettek. De ha abban a hitben ringatják magukat, hogy én valaha is hozzájárulok Andrew szétszedéséhez, amikor mindketten jól tudjuk, hogy aligha sikerül pontosan ugyanúgy összerakni őt, ahogy volt, akkor jobb, ha elfelejtik. Jobb, ha elfelejtik - ismételte meg nyomatékkal.

- Megértem, ha egy kislány meg egy háztartási robot között szoros kötődés alakul ki. Mindazonáltal ha ön, Mr. Martin, ilyetén módon akadályozni próbálja a mi kutató munkánkat...

- Én ennél sokkal többet is megakadályozhatok - jelentette ki a Sir. - Vagy talán elfelejtették, az elmúlt három évben ki erőszakolt át mindenféle robotbarát törvényt a bizottságomon? Azt javaslom, menjünk föl a padlásra, és tekintsék meg Andrew többi munkáját is. Szerintem nagyon érdekesnek fogják találni. Utána pedig mindketten jól tennék, ha azon törnék a fejüket, hogyan ejtsék útba visszafelé azokat a nyugati-parti üzemeiket, amelyekről említést tettek nekem. Andrew pedig itt marad. Megértették?

Smythe szemében dühös szikra villant. De csak egy pillanat volt az egész, még Andrew éles szeme is alig vette észre. Aztán Smythe megvonta a vállát.

- Ahogy óhajtja, Mr. Martin. Andrew-nak nem lesz semmi bántódása. Erre szavamat adom.

- Helyes.

- És igazán szeretném, ha megmutatná a többi munkáját is.

- Boldogan - felelte a Sir. - Sőt, ha valamelyik megtetszik önnek, szívesen odaajándékozom. Válassza ki bármelyiket - mármint a bútorok közül, a dísztárgyak a feleségemnek meg a lányaimnak készültek - és máris viheti. Komolyan.

- Nagyon kedves öntől - mondta Smythe.

- Ha megengedi, szeretnék valamit megismételni, amit röviddel ezelőtt bátorkodtam leszögezni - szólalt meg Mansky.

- Tessék, ha úgy látja fontosnak.

- Ön azt mondta, hogy Andrew alkotó képessége majdnem emberi. Valóban, ezt én is elismerem. Ám a majdnem még nem jelenti azt, hogy azonos is azzal. Szeretném emlékeztetni önt arra, hogy Andrew egy gép.

- Nem fogom elfelejteni.

- Idővel egyre nehezebb lesz meggyőzni magát erről, mivel a jelek szerint Andrew önnél fog maradni. De kérem, próbálja meg. Ön úgy beszél erről a robotról, mint a kislánya "barátjáról". Meg hogy az mennyire "szereti" őt. Ez veszélyes álláspont. Úgy értem, a leánya számára. A barát az barát, és a gép az gép. A kettőt nem szabad összekeverni. Valaki szerethet egy másik embert, ám rendes körülmények között nem szerethet egy háztartási gépet, bármilyen hasznos vagy csinos, vagy kedves legyen is az. Andrew csupán egy két lábon járó komputer, Mr. Martin, egy komputer, amelyet mesterséges intelligenciával láttunk el, és egy többé-kevésbé emberszabású burokba helyeztünk bele, így aztán első látásra azt a benyomást kelti, mintha lényegesen különbözne azoktól a számítógépektől, amelyek a légi közlekedést irányítják, a hírközlő rendszereinket működtetik, és elvégzik a többi rutinmunkát. Az a személyiség, amelyet az ön kislánya fölfedezni vél Andrew-ban, és amely ön szerint "megszerettette" magát a kislánnyal, az csak egy szimulált személyiség, egy előre megtervezett művi, szintetikus valami. Nagyon kérem önt, Mr. Martin, sose felejtse el, hogy egy kézzel-lábbal és pozitron-aggyal fölruházott komputer mindig csak komputer marad, még ha a fejlettebb változatból való is. Egy gép. Egy fortélyos szerkezet, Mr. Martin. Egy háztartási eszköz.

- Nem fogom elfelejteni - ígérte a Sir száraz, fagyos hangon. - Tudja, dr. Mansky, én mindig törekedtem a világos és rendszeres gondolkodásra. Én sohasem tévesztek össze egy kart egy lábbal, vagy egy tenyeret egy talppal, vagy egy tehenet egy lóval, és megteszek mindent, nehogy összetévesszek egy robotot egy emberi lénnyel, akármilyen erős legyen is a kísértés. Köszönöm szépen a tanácsot. És most, ha volna kedvük egy futó vizithez Andrew műhelyében...

5. fejezet

A Miss abban a korban volt, amikor a kislány fokozatosan nővé serdül. Élvezte a mozgalmas társasági életet, és új barátaival - nemcsak barátnőivel - hosszú kirándulásokat tett a hegyekben, a délvidéki sivatagokban, az északi vadonokban. Egyre ritkábban tartózkodott a Martin-kúriában.

Így hát a Kicsi Miss - aki szintén nem volt már kicsi - volt csupán Andrew gondjaira bízva. A kislány fáradhatatlan vadóccá cseperedett, imádott futkározni a parton, Andrew-val a nyomában, aki könnyedén lépést tartott vele. Szívesen barangolt a ház körüli erdőségben, és Andrew-ra várt a feladat, hogy lehozza a fáról, ha túl magasra talált fölmászni egy-egy madárfészekért, vagy a meredek sziklapárkányról, ahová fölkapaszkodott, hogy jobb kilátása legyen a tengerre.

Andrew, mint mindig, most is éberen követte és féltve oltalmazta a Kicsi Misst. Hagyta, hogy a fiúsan rakoncátlan lány merész kalandokkal tegye próbára magát, mivel látta, hogy örömét leli bennük. Persze mindig gondosan mérlegelte, ha valódi veszély fenyegetné őt, és bármelyik pillanatban készen állt, hogy gyorsan beavatkozzék.

Természetesen az Első Törvény arra kényszerítette Andrew-t, hogy minden ártalomtól megóvja Kicsi Misst. Ám sokszor gondolt arra, hogy akkor is szíves örömest megvédené minden veszélytől, ha nem létezne az Első Törvény, ha semmi nem kötelezné őt erre.

Elképzelni sem tudta, hogy ne legyenek törvények. Az Első, a Második meg a Harmadik törvény olyannyira be volt épülve az idegpályáiba, hogy beleszédült a gondolatba, mi lenne nélkülük. S lám, mégis megfordult a fejében. Hát nem különös? Megvan a képessége arra, hogy elképzelje az elképzelhetetlent! Már-már embernek érezte magát, amikor ilyen paradox gondolatok fordultak meg az agyában.

De mit jelent az, hogy már-már ember? Egy újabb paradoxon, szédítőbb az előbbinél is. Vagy ember valaki, vagy nem. Köztes állapotról szó sem lehet.

Robot vagy, emlékeztette magát Andrew szigorúan.

Az Amerikai Robot és Gépember Társaságnak a terméke.

Tekintete hirtelen a Kicsi Missre tévedt, végtelen öröm és melegség árasztotta el pozitron-agyát, amit ő a "szeretettel" azonosított. És ekkor újból és újból emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ő nem több, mint egy ügyesen megtervezett fém- és műanyag szerkezet, mesterséges platina- és iridium-aggyal a krómacél és műanyag koponyájában, és nincs joga az érzelmekhez, vagy a paradox gondolatokhoz, vagy hasonló bonyolult és rejtélyes emberi dolgokhoz. Még a fafaragó művészete is - amelyről megengedte magának, hogy mint "művészetről" gondolkozzék -, még az is csupán a tervezői által beléprogramozott készségek függvénye.

A Kicsi Miss egy pillanatig sem feledkezett meg arról, hogy Andrew neki csinálta a legelső faragást. Szinte állandóan a nyakában hordta egy ezüstláncon az uszadékfából faragott medaliont, és gyakran gyengéden megsimogatta az ujjaival.

Ő volt az első, aki szóvá tette, hogy a Sir nyakra-főre szétosztogatja a látogatói között Andrew alkotásait. Az apja szeretett elbüszkélkedni a vendégei előtt Andrew legújabb munkájával, és amikor csodálattal vagy irigységgel teli hangon dicsérni kezdték, áradoztak róluk, nagylelkűen fölkiáltott, hogy "Igazán annyira tetszik? Akkor tessék, tegye el! Csak rajta, tegye el! Örömmel adom. Még rengeteg van ott, ahonnan ez jött!"

Egy napon a Sir egy különlegesen finom absztrakt faragást - egy vékony cédrusfenyő szalagokból font, manzanita- és madron-fával berakott fényes gömböt ajándékozott a törvényhozás elnökének. Az elnök egy nagyszájú, vörös képű férfiú volt, akit a Kicsi Miss butának és durvának tartott, s erősen kételkedett abban, hogy képes méltányolni Andrew munkáit. Látszott, hogy csak udvariasságból dicsérte a faragást, és mihelyt hazaér, gondolkodás nélkül bevágja valamelyik fiók mélyére.

Miután elment az elnök, szemrehányóan az apjához fordult:

- Ugyan, apu. Te is tudod, hogy nem kellett volna neki ajándékoznod!

- De tetszett neki, Mandy. Azt mondta, hogy nagyon szép.

- Az is! Mint ahogy szép a part is a ház előtt. Ha azt találja mondani, hogy a part nagyon szép, akkor azt is neki adományozod?

- Mandy, Mandy!

- Nos, igen vagy nem?

- Rossz a hasonlatod - védekezett a Sir. - Hiszen az ember nem osztogatja szét kedvtelésből a birtokát. Az viszont egészen más, ha egy apró faragással lepi meg régi barátját, aki ráadásul nagyon befolyásos politikai vezető...

- Azt akarod mondani, hogy megvesztegetted?

A Sir szeme haragosan megvillant. Ám amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt a haragja, és a tekintetébe visszatért a meleg csillogás, amellyel kisebbik lányát szemlélni szokta.

- Ezt ugye, nem gondoltad komolyan, Mandy? Ugye, elhiszed, hogy csupán vendégbarátságból ajándékoztam meg az elnököt?

- Persze, hogyne. Bocsáss meg, apuska. Oktalanság volt, amit mondtam.

- Igen, az volt - mosolyodott el a Sir. - Talán szeretted volna megtartani magadnak a faragást? Hiszen már dugig van a szobád Andrew munkáival. De az egész ház is. Akármennyit elajándékozunk belőlük, nem tudunk lépést tartani Andrew szorgalmával.

- Éppen erről van szó. Hogy csak úgy elkótyavetyéled őket.

A Sir még szélesebben elmosolyodott.

- Hát akkor szerinted mit kéne csinálnom? Adjam el őket?

- Ami azt illeti, igen. Pontosan ez az, amit szeretnék.

- Ez nem hasonlít rád, Mandy, ez a kapzsiság - hökkent meg a Sir.

- Hogy jön ide a kapzsiság?

- Hiszen jól tudod, hogy az elégnél is több pénzünk van. Mit gondolsz, hogy nézne ki, ha egyszerre árcédulát ragasztgatnék azokra a tárgyakra, amelyek netán megnyerik a vendégeim tetszését? Méltatlan lenne, ha ilyen kicsinyes kupeckedésre adnám a fejem.

- Én nem azt mondom, hogy nekünk kellene pénzzé tennünk Andrew faragásait. Hát Andrew?

- Mi van vele?

- Az ő keze munkája, őt illeti a pénz is.

A Sir nagyot nézett.

- Andrew egy robot, Mandy.

- Igen, tudom, apuska.

- Édesem, a robot nem ember, hanem gép. Nem emlékszel rá? Akár a telefon vagy a komputer. Mi hasznát venné egy gép a pénznek? A robotok nem járnak vásárolni. Nem járnak Hawaiiba üdülni. A robotok nem...

- Én komolyan gondoltam, apuska. Ez fontos kérdés. Andrew órákat áldoz a készítésükre.

- No és?

- Robot vagy nem, joga van ahhoz, hogy részesüljön a munkájáért járó fizetségből. Amikor te könnyelműen szétosztogatod az alkotásait a barátaid meg a fontos politikusok között, tulajdonképpen kizsákmányolod őt. Erre még sosem gondoltál, apa? Lehet, hogy ő csupán gép, de nem rabszolga. Azonkívül művész is. Joga van ahhoz, hogy megkapja a munkája ellenértékét. Lehet, hogy akkor nem, ha nekünk dolgozik, de akkor, amikor másoknak ajándékozod... - A Kicsi Miss megtorpant. - Apa, emlékszel te a francia forradalomra?... Nem, nem személyesen. De nem azért tört ki, mert az arisztokrácia semmibe vette az egyszerű népet, azokat, akik dolgoztak? A robotok a mi dolgozóink, és ha mi továbbra is így bánunk a robotjainkkal, mint a hercegek meg a hercegnék bántak a parasztjaikkal...

A Sir megrázta a fejét.

- Ha valamitől nem kell tartanunk, Mandy, az a robotok lázadása. A Három Törvény...

- A Három Törvény, a Három Törvény, a Három Törvény! Gyűlölöm azt a Három Törvényt! Nem foszthatod meg Andrew-t a munkája gyümölcsétől. Nem teheted! Ez nem igazságos, apuska!

A Kicsi Miss szenvedélyes kifakadása belefojtotta a Sirbe a robotika törvényeiről szóló értekezést, mielőtt ideje lett volna, hogy összeszedje a gondolatait.

Ehelyett némi hallgatás után így szólt:

- Te nagyon a szíveden viseled ezt a dolgot, igaz, Mandy?

- Igen, igen. Nagyon.

- Jól van, adj egy kis gondolkodási időt. Hátha sikerül kisütni valamit Andrew számára, ahogy javasoltad.

- Megígéred?

- Megígérem - mondta a Sir, és a Kicsi Miss biztos volt benne, hogy minden elrendeződik. Az apja ígéreteiben feltétlenül bízott. Mindig is így volt, és mindig is így lesz.

Telt, múlt az idő. Újabb vendégek jöttek a házba, és akik meglátták Andrew munkáit, csak dicsérni tudták a szép tárgyakat. A Kicsi Miss azonban, aki éberen figyelt, megelégedve állapította meg, hogy az apja a legáradóbb dicséretek hallatára sem osztogatja szét többé Andrew dolgait.

Előfordult, hogy valamelyik vendég megkérdezte, vajon nem eladó-e egyik vagy másik faragás. Mire a Sir csak feszélyezetten vonogatta a vállát, s azt válaszolta, hogy talán nem lenne szerencsés, ha efféle holmit árusítana.

A Kicsi Miss nem értette apja bizonytalankodását. A köntörfalazás idegen volt tőle. Attól nem kellett tartania, hogy vendégei közül bárki is kicsinyes nyerészkedéssel vádolná, hiszen Gerald Martinnak aligha volt szüksége külön bevételre. Akkor pedig miért hárítja el a jóhiszemű ajánlatokat?

Nem csinált azonban ügyet a dologból. Jól ismerte az apját és tudta, hogy az ügy még nincs lezárva. Majd eljön az ideje.

Aztán újabb látogató érkezett: John Feingold, a Sir ügyvédje. A Feingold ügyvédi cég irodái a San Franciscó-i körzetben tevékenykedtek, ahol továbbra is szívesen éltek az emberek, pedig az utóbbi évszázadban sokan kiköltöztek a nagyvárosokból. San Francisco csak egy ugrásnyira volt délre attól az elhagyatott partszakasztól, ahol a Martin család lakott. John Feingold látogatása azonban elég szokatlan dolognak számított. Ha valami megbeszélni valója akadt az ügyvédjével, a Sir rendesen maga utazott San Franciscóba. A Kicsi Miss sejtette hát, hogy valami szokatlan dologról lehet most szó.

Feingold ősz hajú, hordóhasú, joviális férfi volt, kicsattanóan egészséges, rózsás arca mindig barátságosan mosolygós. Ódivatú ruhát viselt, kontaktlencséinek a pereme élénkzöld színűre volt festve, ami manapság annyira szokatlannak számított, hogy a Kicsi Miss mindig pukkadozott a nevetéstől, valahányszor az ügyvédre pillantott. A Sir szigorú pillantásokat vetett a lánya felé, amikor észrevette rajta, hogy Feingold társaságában majdnem kipukkad belőle a vihogás.

Feingold és a Sir letelepedett a nagy fogadószoba kandallója elé. A ház ura odanyújtott vendégének egy kis intarziás plakettet, amelyet Andrew pár nappal korábban készített.

Az ügyvéd bólogatva forgatta kezében a plakettet, elismerően simogatta a finoman megmunkált felületet, a fény felé tartva nézegette.

- Gyönyörű - mondta végül. - Különlegesen finom munka. A robotod csinálta?

- Igen. Miből gondoltad?

- Hallottam egyet s mást. Nem titok, Gerald, hogy van egy robotod, amely mestere a fafaragásnak.

A Sir Andrew-ra pillantott, aki csendesen félrehúzódva állt az árnyékban.

- Hallod ezt, Andrew? Kalifornia-szerte elterjedt a híred. Egy dologban viszont tévedsz, John. Andrew nem egyszerű iparos, hanem ízig-vérig művész.

- Valóban az - ismerte el Feingold. - Ez a helyes kifejezés. Csodálatos darab.

- Szeretnéd, ha a tied lenne? - szögezte neki a Sir. Feingold szeme kerekre nyílt a meglepődéstől.

- Fölajánlod nekem, Gerald?

- Lehetséges. Attól függ, mennyit vagy hajlandó fizetni érte.

Feingold felszisszent, mintha a Sir oldalba bökte volna. Hátravetette magát a fotelban, s egy darabig szótlanul fészkelődött. Aztán egészen más hangon megszólalt:

- Nem gondoltam volna, hogy pénzügyi gondjaid vannak, Gerald.

- Nincsenek is.

- Akkor hát, megbocsáss, ha kissé zavarodottnak látszom, mi a fenének van szükséged arra a... - elharapta a mondatot.

- Hogy eladjam neked ezt a kis faragást? - fejezte be helyette a Sir.

- Úgy van. Hogy eladd. Tudok róla, hogy rengeteget elosztogattál Andrew munkái közül. Azt hallottam, hogy szinte senki sem ússza meg, aki idejön, hogy föl ne ajánlj neki valamit. Láttam néhányat az elajándékozott holmik közül. Ha jól tudom, eddig még sosem kértél érte pénzt. Most meg azt kérdezed tőlem, hogy nem vennék-e egyet, pedig tudhatod, nem gyűjtök fafaragásokat, akármilyen pompásak legyenek is. Miért? Mi okod lenne arra, hogy tőlem pénzt vasalj be olyasmiért, amit másoknak ingyen osztogatsz? Az is valószínűtlen, hogy megszorultál volna pénz dolgában. Te magad mondtad az imént. Különben is, mennyit söpörnél be egy ilyen tárgyért? Ötszáz dollárt? Ezret? Ha olyan gazdag vagy, amilyennek ismerlek, Gerald, mit számíthat neked potom ötszáz vagy ezer dollár?

- Nekem semmit. De Andrew-nak igen.

- Tessék?

- Fején találtad a szöget, John. Én is azt hiszem, hogy egy ezrest megkapok ezért. Andrew székeiért meg asztalaiért ennél jóval többet is ígértek. Méghozzá nem egy-egy alkalmi tárgyért, hanem nagybani árusításért. Ha elfogadtam volna valamelyik ajánlatot, mostanra már szép kövér bankszámla jött volna össze kizárólag Andrew faművességéből - gyanítom, hogy akár több százezer dollár is.

Feingold a váll-lapjait és a gallérját babrálta.

- Te jó ég, Gerald, képtelen vagyok eligazodni rajtad. Egy dúsgazdag ember, aki még nagyobb vagyonra akar szert tenni azáltal, hogy kézműipari műhelyt nyit a robotjának?

- Már mondtam, John, hogy a pénzt nem én tenném el. Hanem Andrew. Az a szándékom, hogy forgalmazni fogom a munkáit, a pénzt pedig Andrew Martin nevére helyezem el a bankban.

- Egy robot nevére akarsz bankszámlát nyitni?

- Pontosan. Ezért kértelek meg, hogy fáradj ide. Szeretném megtudni, hogy van-e jogi lehetőség arra, hogy bankszámlát nyissak Andrew nevére - bankszámlát, amelyet ő fog kezelni, ezzel a pénzzel kizárólag ő fog rendelkezni, és arra használja föl, amire akarja.

Feingold szavai nem hangzottak valami meggyőzően.

- Jogi lehetőség? Hogy egy robot pénzt keressen és megtakarítson? Nem tudhatom. Legalábbis még nem hallottam hasonló esetről. Kétlem, hogy törvény tiltaná, de akkor is... a robot nem ember. Hogy lehetne bankszámlája?

- A részvénytársaságok sem emberek, mégis van bankszámlájuk.

- Ez igaz. Csakhogy ezeket a társaságokat a törvény már évszázadok óta elismeri olyan jogalanyoknak, amelyek vagyonnal rendelkeznek. De bizonyára te is tisztában vagy vele, Gerald, hogy a robotoknak nincsenek törvényes jogaik. És pusztán a rend kedvéért hadd emlékeztesselek arra, hogy a vállalatoknak vannak vezetőik, s az ő aláírásukkal lehet bankszámlát nyitni. Ki nyitna számlát Andrew részére? Te? És ha te nyitod meg, akkor hogy lehetne az Andrew számlája?

- Én már nyitottam bankszámlát a gyermekeim nevére is - makacskodott a Sir. - A számla mégis az övék. Azonkívül Andrew ugyanúgy képes aláírni a nevét, mint te vagy én.

- Igen, igen, bizonyára - hajolt hátra Feingold, hogy a szék megnyikordult alatta. - Hadd gondolkozzam, Gerald. Ez olyan szokatlan. Talán tényleg létezik olyan törvény, amely kimondottan megtiltja, hogy a robotok tulajdonnal rendelkezzenek. Vagy csak hinné az ember, mivel maga a gondolat is annyira szokatlan. Ennek utána kell néznem, mielőtt bármit mondhatnék neked. Nagy valószínűséggel nincs ilyen törvény, minthogy a robot tulajdonjogára vonatkozó gondolat furcsasága miatt föl sem merült a szüksége. Utóvégre kinek jutna eszébe, hogy olyan törvényt hozzon, amely megtiltja a fáknak, hogy bankszámlájuk legyen...

- Kutyának meg macskának már nyitottak bankszámlát. Szerető gazdájuk alapítványt hagyományozott a fenntartásukra - vetette közbe a Sir. - A bíróság semmi kifogást nem emelt ez ellen.

- Igen, ez is nyomós érv. De legalább a kutyák meg a macskák élőlények. A robotok viszont nem.

- Mit számít az?

- Ne felejtsd el, Gerald, hogy társadalmunkban él bizonyos előítélet, hogy ne mondjam, félelem a robotokkal szemben. Könnyen meglehet, hogy valakinek már eszébe jutott törvényben korlátozni a robotok tulajdonjogát. Ezt nem könnyű ellenőrizni... Tegyük fel, hogy semmi akadálya. Mégis, hogy rendeznéd el a dolgot? Elviszed Andrew-t a bankba, hogy tárgyaljon az igazgatóval?

- Szerintem elég, ha ideküldik a nyomtatványokat, és Andrew aláírja mindet. Miért kellene személyesen is megjelennie a bankban? De van valami, amiben segíthetnél, hogy megvédjem Andrew-t - meg, gondolom, önmagamat - az emberek felháborodásától, az ellenséges közhangulattól. Ha nincs is törvényi akadálya annak, hogy egy robot bankszámlát nyisson, bizonyára lesznek olyanok, akiknek nem fog tetszeni az ötlet.

- Gondolod, hogy kiderülne? - kételkedett Feingold.

- Előbb-utóbb kiszivárogna, nem tudjuk megakadályozni - mondta a Sir. - Ha valaki vesz egy tárgyat, és Andrew Martin nevére szóló csekkel fizet...

- Hm. Valóban. - Feingold eltűnődött egy pillanatra, aztán eszébe jutott valami:

- Annyit megtehetünk, hogy pénzügyei intézésére létesítünk egy társaságot, mondjuk, olyan személytelen elnevezéssel, mint Nyugati-parti Faműves Rt. Andrew lehetne az elnök és az egyetlen részvényes, mi pedig tagjai lehetnénk az igazgatótanácsnak. Ez törvényileg védené őt az ellenséges világtól. Ez elégséges is lenne, Gerald. Ha Andrew vásárolni akar valamit, akkor egyszerűen felveszi a fizetést a társaság pénztárából. Vagy osztalékot szavaz meg magának. Senkinek sem kell az orrára kötni, hogy ő egy robot. Az alapítási okiratokon csak a részvényesek nevét kell feltüntetni, és senki sem kíváncsi a születési bizonyítványra. Természetesen ki kell majd töltenie a jövedelemadó bevallási íveket, az adóhivatal emberei azonban nem fogják firtatni, hogy az Andrew Martin nevű adófizetőjük ember-e vagy sem. Őket csak az érdekli, hogy Martin adófizető rendesen adózik-e.

- Jó. Jó. Van még valami más javaslatod is?

- Más most hirtelenjében nem jut eszembe. Átvizsgálom a különleges eseteket, hátha találok valamit. Majd jelentkezem. Szerintem menni fog a dolog. Senki sem fog gáncsoskodni, ha felhajtás nélkül és a társasági törvény minden betűjét betartva fogsz eljárni. Ha pedig valaki rájön, mi zajlik itt, és nem tetszik neki, nos, az ő dolga, hogy pert indítson.

- És ha akad ilyen ürge, John? Elvállalod az ügyet, ha valaki pert indítana ellenünk?

- Természetesen. Megfelelő díjazásért persze.

- És szerinted mi lenne a megfelelő díjazás?

- Valami ilyesféle - mosolygott Feingold, és a plakettre mutatott.

- Méltányosnak látszik - mondta a Sir.

- Nem azért, mintha gyűjtő lennék, ugye, megérted? Hanem a művészi értéke miatt.

- Persze - bólintott a házigazda.

Feingold elnevette magát, és a robothoz fordult.

- Nos, Andrew, ha nem is gazdag ember, de gazdag robot lesz belőled. Örülsz neki?

- Igenis, uram.

- És mit fogsz kezdeni azzal a pénzzel, amit megkeresel?

- Olyan kiadásokra fordítom, amelyek különben a Sirt terhelnék, így megtakarítok neki egy csomó pénzt, uram.

6. fejezet

Andrew bankszámláját a vártnál gyakrabban meg kellett csapolni. A legkiválóbb gépekhez hasonlóan időről időre Andrew is rászorult a javításra - a robotjavítások viszont elég költségesek voltak. Aztán ott voltak a rendszeres fejlesztések. A robotika dinamikus ágazat volt és évtizedről évtizedre folyamatosan fejlődött azóta, hogy az első otromba, behemót gépek megjelentek, amelyek még beszélni sem tudtak. Se vége, se hossza nem volt a külső megjelenést, a funkciót, a képességet érintő újításoknak. A robotok évről évre csinosabbak, sokoldalúbbak, ügyesebbek és tartósabbak lettek.

A Sir gondoskodott arról, hogy Andrew megkapjon minden új szerkezeti elemet, amelyet az Amerikai Robot kifejlesztett. Amikor kijöttek az új, fejlettebb létfenntartási áramkörrel, a Sir elintézte, hogy szinte azonnal beépítsék Andrew-ba. Amikor a lábizület új, az addiginál sokkal rugalmasabb, a legújabb elasztomer technológiát alkalmazó változata megjelent, Andrew megkapta. Amikor pedig néhány évvel később divatba jöttek az epoxiágyazatba öntött karbonszövésű arcpanelek, amelyek a korábbinál emberformájúbbá tették az arc vonásait, Andrew-t is ennek megfelelően módosították. Akkor kapta meg azt a komoly, érzékeny, érdeklődő, művészies arckifejezést, amelyről a Sir úgy vélte - a Kicsi Miss tanácsára -, hogy illik a természetéhez. Amanda azt akarta, hogy Andrew a fémbe öntött remekmű mintapéldánya legyen. A Sir is osztotta véleményét.

Természetesen mindez Andrew bankszámláját terhelte.

Andrew ragaszkodott ehhez, hallani sem akart arról, hogy a tökéletesítésével kapcsolatos kiadásokat a Sir fedezze. A kis padlásműhely csak úgy ontotta a szebbnél szebb munkákat - ritka fából faragott finom ékszereket, pazar irodabútorokat, elegáns hálószoba-garnitúrákat, csodás lámpákat és díszes könyvszekrényeket.

Nem volt szükség mintateremre vagy katalógusra, mivel Andrew híre szájról szájra járt, és a megrendelések hónapokra, később évekre lekötötték minden idejét. A csekkeket a Csendes-óceáni Műbútor Rt. nevére állították ki, és Andrew Martin volt az egyetlen alkalmazott, aki a cég bankszámlájáról pénzt vehetett fel. Valahányszor Andrew a soros karbantartásra vagy javításra bevonult az Amerikai Robothoz, a munkálatokért egy maga Andrew által aláírt Csendes-óceáni Műbútor Rt. csekkel fizetett.

Az egyetlen terület, amelyet érintetlenül hagyott mindenféle fejlesztési beavatkozás, az Andrew pozitron-agya volt. A Sir ragaszkodott ahhoz, hogy hozzá se nyúljanak.

- Az új robotok nem vehetik föl veled a versenyt, Andrew - mondogatta. - Az igazság az, hogy az újak gyalázatosan egysíkú teremtmények. Igaz, a társaság megtanulta, hogyan teheti precízebbé a pályákat, pontosabba és célirányosabbá, de vannak ennek hátrányai is. Az új robotok nem képesek váltani. Hiányzik belőlük a kezdeményezés képessége. Nincs bennük semmi kiszámíthatatlan. Következetesen elvégzik azt, amire létrehozták őket, de semmivel se többet. Te nekem jobban tetszel, Andrew.

- Köszönöm, Sir.

- A társaság azzal dicsekszik, hogy az új robotnemzedékük hatásfoka eléri a kilencvenkilenc egész kilenctized százalékot, sőt idén már talán a százat is. A lelkük rajta. Ám egy olyan robot, mint te, Andrew, százkét százalékos hatásfokú. De lehet, hogy száztíz. Az Amerikai Robotnál azonban erre nincs szükség. Ők a tökélyre törekednek, és szerintem sikerült is elérniük - legalábbis azt, amit ők tökélynek tartanak. A tökéletes szolgát. A hibátlanul működő gépembert. Ám a tökély szörnyű korlát is lehet, Andrew. Egyetértesz? Olyan zsákutca, ahol a lélektelen automata képtelen arra, hogy túllépjen azokon a korlátokon, amelyeket a tervezői beleépítettek. Te nem vagy lélektelen, erről már mindnyájan meggyőződhettünk. Ami pedig a korlátokat illeti...

- Nekem is megvannak a korlátaim, Sir.

- Természetesen. De én nem erről beszélek, és ezt te is nagyon jól tudod. Te művész vagy, Andrew, a fa művésze, és ha művész vagy, akkor lelked is van valahol ott a pozitron-pályáid között. Ne kérdezd tőlem, hogy került oda - nem tudom, és azok sem tudják, akik létrehoztak. Ez tesz képessé arra, hogy megalkosd azokat a csodálatos dolgokat. Ez azért van, mert a pályáid még régimódi univerzális típusúak, amelyek azóta elavultak. És neked köszönhetők, Andrew, hogy azokat a pályákat, amelyeket beléd építettek, többé nem alkalmazzák. Tisztában vagy ezzel?

- Igen, Sir. Azt hiszem, igen.

- Ez azért van, mert idehívtam Merwin Manskyt, hogy alaposan szemügyre vegyen téged. Meg vagyok győződve arról, hogy mihelyt visszatértek a gyárba, nyomban leállították az összes univerzális pályával tervezett robot gyártását. Ugyanis meglátták benned, mekkora veszélyt jelentesz a számukra. A kiszámíthatatlanságod rémisztette meg őket.

- Megrémisztettem őket, Sir? Hogy kelthetnék én bárkiben rémületet?

- Egy biztos, hogy Manskyra sikerült ráijesztened. Félholt volt a félelemtől, Andrew. Láttam, hogy reszketett a keze, amikor továbbadta a faragást, amelyet Smythe-nak készítettél. Mansky nem számított arra, hogy egy NDR robotnak ilyen művészi hajlamai legyenek. Sőt le merném fogadni, hogy eleve lehetetlennek tartotta. És akkor jössz te, a remekműveiddel. Van fogalmad arról, hányszor fölhívott engem a következő öt évben, hogy rábeszéljen, küldjelek vissza a gyárba, hogy tüzetesen megvizsgálhasson? Kilencszer! Kilencszer! De én minden alkalommal nemet mondtam. És amikor mégis oda kellett vinnünk karbantartásra, átnyúltam Mansky feje fölött, és Smythe-tól, Jimmy Robertsontól vagy más vezetőtől garanciát csikartam ki, nehogy megengedjék Manskynak, hogy a pályáiddal babráljon. De még így is mindig féltem, hogy titokban mégis megteszi. Aztán Mansky nyugdíjba ment, és a tiédhez hasonló pályákkal ellátott robotok gyártását is abbahagyták. Remélem, hogy nyugton hagynak végre.

Közben a Sir is visszavonult a regionális törvényhozásból. Évekig azt rebesgették, hogy megpályázza a regionális koordinátori tisztet, de valahogy mindig rosszul időzítette a jelöltetését. Gondolta, vár még egy ciklust, hogy bizonyos törvényeket átsegítsen a törvényhozásban, közben azonban új koordinátor került hatalomra, akiről eleinte azt hitte, hogy csak addig marad hivatalában, amíg a Sir késznek nem mutatkozik elfoglalni a helyét.

Csakhogy erről az emberről hamarosan kiderült, hogy erős koordinátor, aki még két ciklusban tevékenykedett, mígnem a Sir belefáradt a közszereplésbe, és elvesztette a kedvét a jelöltetésétől. (Vagy talán egyszerűen belátta, hogy az emberek most már szívesebben látnának egy fiatalabb embert a régió élén.)

Az idő múlásával a Sir sok mindenben megváltozott. Nem volt már benne annyi eltökéltség és ambíció, ami mint ifjú és kezdő törvényhozót elindította a siker útján. Haja megritkult, erősen őszült, szeme alatt táskák jelentek meg, szigorú, átható tekintete eltompult. Még híresen dús bajusza is vesztett pompájából. Ezzel szemben Andrew megjelenése sokat javult, amióta a családhoz került - egészen megnyerő lett a külseje, alig látszott rajta, hogy csupán robot.

Sok más is történt a Martin házban.

A Madam úgy döntött, hogy ideje lenne megváltoztatni az életét. Harminc évig Mrs. Martin volt, a regionális törvényhozás tiszteletre méltó tagjának felesége. Hűségesen, panasz nélkül és kitűnően betöltötte hitvesi szerepét, de most úgy érezte, magára is kell gondolnia.

Miután sajnálkozva közölte elhatározását a Sirrel, barátságosan elváltak. Valahol Európában a Madam csatlakozott egy művészközösséghez - talán Dél-Franciaországban, talán Olaszországban. Andrew sohasem tudta biztosan, hol, még azt sem, mi a különbség Francia- és Olaszország között, mert egyik sem volt számára több puszta névnél. A Sir nagy ritkán kapott tőle levelet, de mindig más bélyeggel. Egyébként mindkét ország jó ideje az Európai Régió tartománya volt, Andrew nem is értette, mi szükségük van külön postabélyegekre. Úgy látszik, ott még mindig ragaszkodtak a régi szokásokhoz, pedig a világ már túllépett az egymással vetélkedő, független nemzeti államok korán.

A kislányok is felnőttek. A Miss, aki mindenki örömére igazi szépség volt, férjhez ment és elköltözött Dél-Kaliforniába, aztán megint férjhez ment és Dél-Amerikába költözött, majd egy újabb házasságról is érkezett hír, ezúttal Ausztráliából. Most New York Cityben él és verseket ír. Újabb férjekről viszont hallgat a fáma. Andrew gyanította, hogy a Miss élete nem olyan boldog és sikeres, mint amilyet megérdemelt volna. Milyen kár. Persze nem tudta pontosan, mit is értenek az emberek "boldogságon". Az is lehet, hogy a Miss pontosan ilyen életre vágyott. Legalábbis ezt remélte.

A Kicsi Missből karcsú, filigrán nő lett, de törékeny külseje ellenére erős és határozott volt. Tatáros arca fölkeltette az érdeklődést, de Andrew sohasem hallotta, hogy szokatlan szépségét emlegették volna. Mindig is a Misst tartották a szebbiknek, Amandát inkább jellemének szilárdságáért dicsérték. Ami Andrew ízlését illeti, ő mindig az aranyhajú Kicsi Misst látta szebbnek, mint a nőiesen gömbölyded, idősebbik lányt, de ki lett volna kíváncsi egy robot ízlésére. Nem is illett volna, ha robot létére vitatkozni kezd az emberek külsejéről, sőt úgy gondolta, még véleménye sem lehet róla.

Amanda egy évvel a főiskola befejezése után férjhez ment, és most itt lakik a parton a családi birtoktól nem messze. A férje, Lloyd Charney építész, keleten nőtt fel, de örömmel telepedett le a vad észak-kaliforniai partvidéken, amely oly közel állott felesége szívéhez.

Amanda nem akart messze kerülni édesapjától és Andrew-tól, akit kora gyermekkorától őrangyalának tekintett. Férjét talán megdöbbentette ez a ragaszkodás, de nem volt ellenvetése. Gyakran vendégeskedtek a tekintélyes Martin-kúriában, amelyben nem lakott már más, csak az öregedő Sir és a hűséges Andrew.

Házassága negyedik évében Amandának fia született, akit a George névre kereszteltek. A kisfiúnak homokszínű, vöröses haja volt és nagy álmodozó szeme. Andrew Kicsi Sirnek nevezte el. Amikor a Kicsi Miss magával hozta a csecsemőt a nagyapjához, néha megengedte Andrew-nak, hogy a karjába vegye, megetesse és becézgesse. Andrew nagy gyönyörűséget talált ezekben a látogatásokban, különösen amikor babusgatta a Kicsi Sirt. Végtére is Andrew NDR-sorozatú háztartási robot volt, bármennyire értett is a jövedelmező faművességhez, a gyermekgondozás alapvető feladata volt.

Andrew érezte, hogy az unoka betölti a Sir életében azt az űrt, amelyet a család többi tagjának hiánya keltett. Már régóta szerette volna megkérni a Sirt valami szokatlanra, de nem tudta rászánni magát. Végül Amanda volt az, aki rábeszélte, hogy rukkoljon elő a kérésével.

A Sir ott ült nagy, öblös foteljében a kandalló előtt, és egy díszes kötésű könyvet tartott az ölében, nagyon is látszott, hogy nem olvassa azt, amikor Andrew megjelent a nagyszoba boltíves ajtajában.

- Bejöhetek, Sir?

- Tudhatod, hogy nem kell engedélyt kérned. Ez a te otthonod is, Andrew.

- Igen, Sir. Köszönöm, Sir.

A robot néhány lépést tett előre. Fémtalpa halkan kopogott a padló fényesre csiszolt fáján. Aztán megállt és szótlanul várakozott. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, hiszen a Sir mindig is lobbanékony ember volt, ám ahogy idősödött, még könnyebb volt kizökkenteni a nyugalmából.

- Nos? - szólalt meg egy idő után a Sir. - Ne állj ott, Andrew, mint egy faszent. Látom az arcodon, hogy valamit akarsz mondani.

- Az én arcom mindig egyforma, Sir.

- Akkor abból, ahogy ott állsz. De hiszen tudod. Valami fúrja az oldaladat. Ki vele, Andrew!

- Azt szeretném mondani - kezdte Andrew tétován, aztán egyetlen lendülettel kirukkolt a mondandójával. - Sir, ön soha semmilyen módon nem szólt bele, mit csinálok a megkeresett pénzzel. Mindig megengedte, hogy arra költsem, amire akarom. Ez nagyon méltányos volt öntől, Sir.

- A te pénzed, Andrew.

- De csak mert ön úgy határozott, Sir. Nem hiszem, hogy bármilyen jogi akadályba ütközött volna, ha magának tartja meg, ön mégis megalakította számomra a társaságot és megengedte, hogy abba fektessem be a keresetemet.

- Helytelen lett volna minden más megoldás, függetlenül attól, milyen jogokat biztosít nekem a törvény a te keresetedet illetően.

- Mostanra jelentős vagyont gyűjtöttem össze, Sir.

- Remélem is. Hiszen keményen megdolgoztál érte.

- Az adó, a felszerelés és anyagköltségek, valamint a saját karbantartásomra és fejlesztésemre kiadott összegek leszámításával sikerült kis híján kilencszázezer dollárt félretennem.

- Ez nem meglepő, Andrew.

- Szeretném ezt az összeget önnek adni, Sir.

Az idős férfi arca elkomorult. Szemöldökét összeráncolta, az ajka szinte az orrához lapult, bajsza pedig fenyegetően mozgott jobbra-balra, s kortól megfakult tekintete villámokat szórt.

- Micsoda? Miféle ostobaság ez, Andrew?

- Nem ostobaság, Sir.

- Ha valaha is szükségem lett volna a pénzedre, azt hiszed, hogy társaságot alapítok számodra? Most meg pláne nincs szükségem rá. Hiszen annyi a pénzem, hogy nem tudok mit kezdeni vele.

- Mégis azt szeretném, Sir, ha átíratná magára a pénzemet...

- Szó se lehet róla, Andrew. Egy centet sem fogadok el! Egyetlen megveszekedett centet sem!

- ...nem mint ajándékot - folytatta Andrew -, hanem mint vételárat olyasvalamiért, amit csak öntől tudok megszerezni.

A Sir szeme tágra meredt. Értetlenül bámult a robotra.

- Mi lenne az, amit tőlem megvehetnél, Andrew?

- A szabadságomat, uram.

- A micsodádat?

- A szabadságomat. Szeretném megváltani a szabadságomat, Sir. Ez idáig csupán az ön tulajdona voltam, mostantól kezdve azonban szeretnék független lenni. Továbbra is hűséges és elkötelezett híve maradnék, de...

- Az isten szerelmére! - fakadt ki a Sir indulatosan. Mereven fölegyenesedett, és a padlóhoz vágta a könyvet. Az ajka remegett, és az arcán vörös foltok jelentek meg. Andrew még sohasem látta ennyire magánkívül. - Szabadság? Szabadság, Andrew! Mi az ördögöt hordasz itt össze?

És dühöngve kirohant a szobából.

7. fejezet

Andrew odakérette Amandát. Nem annyira önmaga miatt, hanem attól tartott, hogy az idős úr egészsége látja kárát a felindultságnak. Amanda az egyetlen ember a világon, aki képes lecsillapítani.

A Sir már két órája fönt volt a hálószobájában, amikor a lánya megérkezett... Andrew fölkísérte a Kicsi Misst a lépcsőn, ő maga tétovázva megállt az ajtó előtt. A Sir bőszen fel s alá járkált a szobában, hogy szinte ösvényt taposott a régi keleti szőnyegen. Ügyet sem vetett az ajtón bekukkantó két alakra. Amanda hátrapillantott Andrew-ra.

- Csak nem akarsz itt kint várakozni?

- Azt hiszem, nem lenne helyes, ha a Sir közelébe merészkednék, Kicsi Miss.

- Ne butáskodj már!

- Én dühítettem föl.

- Igen, megértelek, de már biztosan túltette magát rajta. Gyere csak be te is, és kettesben egykettőre elrendezzük a dolgot.

Andrew jól hallotta a Sir dühös járkálásának zaját.

- Megbocsásson, Kicsi Miss, de én nem úgy látom, mintha lecsillapodott volna. Még mindig fel van zaklatva, és ha én olajat öntök a tűzre... Nem, Kicsi Miss. Képtelen vagyok belépni a szobájába. Addig nem, amíg nem biztosít arról, hogy nyugodtan a közelébe mehetek.

Amanda Andrew-ra nézett, aztán bólintott.

- Rendben van, Andrew. Megértelek.

Ezzel belépett a hálószobába. A robot hallotta, amint a Sir dühös járkálása kezd lecsillapodni. Kiszűrődött a hangjuk is; előbb Amanda gyengéd, csillapító hangja, aztán Sir vulkánkitöréshez hasonló kifakadása!, majd ismét az előbbi nyugodt hang, s megint a Siré, de most már kevésbé dühösen. Végül a Kicsi Miss kezdett beszélni nyugodtan, de határozottan.

Andrew-nak arról fogalma sem volt, miről beszélnek. Semmibe sem került volna beállítania audió-receptorait, hogy tisztán megértsen mindent, ezt azonban illetlenségnek tartotta, inkább úgy intézte, hogy csak annyit halljon a vitából, amennyi kell, ha segítségre van szükség.

Kis idő múltán Amanda jelent meg az ajtóban, és odaszólt Andrew-nak:

- Most már bejöhetsz.

- Az imént már mondtam, Kicsi Miss, hogy nagyon aggaszt a Sir állapota. Ha bemennék és újfent provokálnám...

- Az érzelmi állapota rendben van, Andrew. Az még nem fogja megölni, ha kienged egy kis gőzt. Sőt egyenesen jót tesz neki. Gyere csak be, gyere!

Ez egyenes parancsként hangzott, amelynek az Első Törvény szerint engedelmeskednie kellett. Andrew nem szegülhetett ellene.

A Sirt ott találta a lába köré tekert pléddel. Az ablaknál ült hatalmas szárnyas foteljében, amelyet mahagóniból és bőrből Andrew csinált neki tizenöt évvel ezelőtt. Most már valóban lehiggadt, csak a szeme villogott acélosan.

Úgy ült ott, akár egy haragos agg uralkodó, akit fölbosszantottak engedetlen alattvalói. Andrew megjelenését tökéletesen figyelmen kívül hagyta.

Amanda azonban meg akarta békíteni:

- Ugyan már, apám. Nem lenne jobb, ha nyugodtan és ésszerűen megbeszélnénk a dolgot?

- Én mindent nyugodtan és ésszerűen szoktam megbeszélni - jelentette ki a Sir. - Mindig úgy szoktam.

- Igazad van, apám.

- De ez, Mandy, ez az esztelenség, ez a szörnyűséges ostobaság, amit Andrew a képembe vágott...

- Apám!

- Bocsáss meg. Nem tudok magamon uralkodni, amikor ekkora őrültséggel találkozom.

- Tudhatod, hogy Andrew képtelen az őrültségre. Az esztelenség nem szerepel a leírásában.

- Mi más lehetne, ha nem őrültség, amikor azzal áll elő, hogy fel akar szabadulni. Uram egek, felszabadulni! - És a Sir ismét haragra gerjedt, arca kivörösödött.

Andrew még soha nem látta a Sirt ilyen állapotban. Újból erőt vett rajta az aggodalom, hogy jelenlétével árthat az öreg embernek. A Sirt már-már gutaütés kerülgette. És ha történne vele valami - valami, aminek közvetlenül Andrew az okozója, aki ezt az egészet elkezdte...

- Hagyd abba, apa! - szólt rá a Kicsi Miss apjára. - Hagyd abba! Semmi okod, hogy ilyen hisztériát csapj!

Andrew döbbenten hallgatta, milyen kemény, dacos hangot üt meg Amanda. Akár egy anya, aki engedetlen gyermekét korholja. Hirtelen beléhasított a fölismerés, hogy az embereknél az idő visszájára fordítja a szerepeket: a Sir, ez az egykor oly erős, tekintélyt parancsoló és mindent tudó úr mára olyan gyönge és sebezhető, akár a kisgyermek, most pedig Amanda dolga, hogy eligazítsa a világ dolgaiban.

Andrew számára nem volt szokatlan, hogy Martinék nem feszélyezik magukat az ő jelenlétében, hiszen harminc évig a család habozás nélkül megbeszélte előtte a legintimebb dolgukat is, ő csak robot, nem több.

- Még hogy szabadságot - fakadt ki a Sir mély torokhangon. - Egy robot számára!

- Apám, a gondolat valóban szokatlan, de miért fogod fel úgy, mint személyes sérelmet?

- Úgy fogom föl, mint a logika sérelmét! A józan ész szenved sérelmet. Figyelj ide, Mandy, mit éreznél, ha egyszer az elülső tornácod oda állna eléd és azt mondaná: "Szabadságot akarok. Chicagóba költözöm, hogy ott legyek tornác. Mert tornácnak lenni Chicagóban jobban megfelel az ambícióimnak, mintha itt maradnék ezen a helyen."

Andrew észrevette, hogy Amanda arca rángatózni kezd. Hirtelen rádöbbent, hogy évekkel ezelőtt a Madam nem puszta szeszélyből intett búcsút otthonának. Az úr ellentmondást nem tűrő viselkedése is hozzájárulhatott ahhoz, hogy úgy döntsön, egyedülálló asszonyként éli le az életét.

Milyen bonyolult is az emberi lélek!

- Egy tornác nem tud beszólni - próbált érvelni Amanda. - Nem gondolkodik, Andrew viszont igen.

- Csakhogy ő mesterséges intelligencia!

- Apám, te úgy beszélsz, akár egy bigott fundamentalista az Emberiségért Társaságból! Andrew már évtizedek óta itt él velünk. Úgy ismered őt, mint családod bármely tagját... De mit is beszélek? Hiszen ő is a családunkhoz tartozik. És most egyszerre úgy beszélsz róla, mintha egy elmés szőnyegtisztító volna. Andrew-nak egyénisége van, és ezt te is nagyon jól tudod.

- Mesterséges egyénisége - ellenkezett a Sir. Hangjából azonban mintha hiányzott volna a korábbi meggyőződés és határozottság.

- Igen, mesterséges. De nem ez a lényeg. Ez a huszonkettedik század, apám, annak is a közepe. Ideje fölismernünk, hogy a robotok, ezek a bonyolult és érzékeny szerkezetek határozott egyéniséggel bírnak. Lehetnek érzelmeik - lelkük!

- Nem szívesen hangoztatnám ezt az érvet a bíróság előtt - mondta a Sir. Hangja nyugodt volt, s az iménti harag helyett árnyalatnyi évődés érződött benne. Úgy látszik, kezdte visszanyerni önuralmát.

Andrew megkönnyebbült.

- Senki sem kéri, hogy a bíróság előtt védelmezd - mondta Amanda. - Csak azt, hogy fogadd el, amit kér. Andrew azt szeretné, ha igazolnád, hogy szabad személyiség. Kész rá, hogy bőkezűen megfizessen ezért a dokumentumért, ha nem tartasz is igényt rá. Csak a függetlenségét akarja bizonyítani. Mi olyan szörnyűséges ebben?

- Nem akarom, hogy Andrew magamra hagyjon - jelentette ki a Sir mogorván.

- Ah, hát így állunk! Itt van a kutya elásva, igaz, apa?

A Sir tekintete a távolba révedt, csak mélységes szomorúság és lemondás tükröződött benne.

- Öreg ember vagyok. A feleségem rég itthagyott, az idősebb lányom elidegenedett tőlem, a fiatalabb is elköltözött és családot alapított. Egyedül maradtam ebben a házban - csak Andrew maradt meg nekem. És most ő is el akar hagyni. Nem teheti meg. Andrew az enyém! Ő hozzám tartozik, és akár tetszik neki, akár nem, jogom van megparancsolni neki, hogy itt maradjon. Fenemód könnyű dolga volt az elmúlt évek során, és ha azt hiszi, hogy csak úgy faképnél hagyhat, amikor öreg és beteg vagyok, akkor...

- Apám!

- ...jobb, ha elfelejti! Jobb, ha elfelejti! Jobb, ha elfelejti! - Emelte föl a hangját a Sir.

- Megint fölhergeled magad, apám.

- No és aztán?

- Nyugodj meg, csillapodj le. Mikor mondott olyasmit Andrew, hogy el akar hagyni?

A Sir zavartan pislogott.

- Mi mást akarna, amikor a szabadságát követeli?

- Mindössze egy darab papírt akar. Egy hivatalos dokumentumot. Eszébe se jut elmenni innen. Csak nem képzeled, hogy nyakába szedi a lábát, és elrohan Európába, hogy ott asztalosműhelyt nyisson? Itt fog maradni. Ugyanolyan hűséges lesz, mint eddig. Ha megparancsolsz neki valamit, ugyanúgy szó nélkül teljesíteni fogja, mint eddig. Bármit! Nem változik meg. Semmi sem fog megváltozni. Ha azt kéred, még a házat sem fogja elhagyni. Hiszen engedelmességet programoztak bele. Mindössze egyetlen szót kér. Hogy szabadnak nevezhesse magát. Mi ebben olyan szörnyű? Olyan fenyegető számodra? Vagy nem szolgált rá, apám?

- Ez hát az, amit a fejedbe vettél? Ez az újmódi ostobaság?

- Nem ostobaság, apám, és nem is új. Az ég szerelmére, már évek óta beszélünk erről Andrew-val.

- Már évek óta beszéltek róla? Évek óta?

- Igen, már évek óta vitatkozunk róla. Ami azt illeti, elsősorban az én ötletem volt. Én mondtam neki, hogy nevetséges dolog, ha afféle két lábon járó háztartási gépnek tartja magát, amikor valójában sokkal, de sokkal több annál. Először nem nagyon kapott az ötleten, de aztán, amikor többször is megvitattuk a dolgot, egy idő után láttam, hogy elgondolkodik rajta. Végül kerek perec kijelentette, hogy föl akar szabadulni. Helyes, mondtam neki. Közöld az apámmal, és elrendezzük a dolgot. De nem volt hozzá bátorsága. Egyre csak halogatta, mert attól félt, hogy a lelkedre veszed. Végül is én vettem rá, hogy álljon elő a kérésével.

A Sir megvonta a vállát.

- Bolondság volt. Fogalma sincs arról, mi a szabadság. Honnan is lenne? Hiszen csak robot.

- Folyton alábecsülöd őt, apám. Ő különleges robot. Tud olvasni. Elgondolkozik azon, amit olvas. Évről évre nő és gyarapszik tudásban. Lehet, hogy amikor idehozták, ő is közönséges gépember volt, mint a többi, a pályáiban azonban ott lappangott a fejlődés képessége, akár tudtak erről a készítői, akár nem, és ő alaposan kihasználta ezt a képességét. Apám, én jól ismerem Andrew-t, és hidd el, hogy ő is van olyan bonyolult teremtés, mint... te vagy én.

- Badarság, lányom.

- Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen vannak érzelmei. Jó, ha ezzel te is tisztában vagy. Legtöbbször persze magam sem tudom, mit érez legbelül, de hát nagyon sokszor rólad sem tudnám megmondani, mit érzel, jóllehet neked ott van a beszédes arcod és egyéb fizikai kifejező eszközöd, ami őbelőle hiányzik. Ha beszélsz vele, azonnal feltűnik, hogy a legkülönfélébb elvont fogalmakra, olyanéra, mint a szeretet, félelem, szépség, hűség és sok egyébre ugyanúgy reagál, mint te vagy én. Mi lehet ennél fontosabb? Ha valaki szinte ugyanúgy reagál, mint ahogy te, akkor mi másra gondolhatnál, mint arra, hogy az a valaki nagyon hasonlít hozzád?

- Ő nem hasonlít hozzánk - ellenkezett a Sir. - Egészen másvalami.

- Másvalaki - helyesbített Amanda. - És nem is annyira más, mint hinni akarod.

A Sir arca elszürkült, a harag vörös foltjai kihunytak rajta. Percekig némán bámulta a lábára terített plédet, majd akkurátusan megigazította. Még mindig úgy ült ott feszesen, akár egy uralkodó a trónon, de most inkább hasonlított egy megfáradt királyra, aki a lemondás gondolatát fontolgatja magában.

- Rendben van - jelentette ki végre némi keserűséggel a hangjában. - Beadom a derekamat, Mandy. Ha azt akarod, hogy elismerjem, Andrew nem gép, hanem személy, hát legyen. Andrew egy személy. Tessék. Most már boldog vagy?

- Apám, én nem mondtam azt, hogy személy.

- Már hogyne mondtad volna! Pontosan ezt a szót használtad.

- De te kijavítottál. Azt mondtad, hogy mesterséges személy, és én elfogadtam a helyesbítést.

- Mindegy. Legyen. Egyetértünk tehát, hogy Andrew mesterséges személy. És akkor mi van? Mit változtat a dolgon, ha nem robotnak hívjuk, hanem mesterséges személynek? Csak a szavakkal játszadozunk. Egy hamis bankjegyre mondhatjuk azt, hogy bankjegy, attól még hamisítvány marad. Egy robotot nevezhetsz mesterséges személynek, de attól még...

- Apám, ő csak azt kéri tőled, hogy nyilvánítsd szabaddá. Attól még továbbra is itt fog lakni, és minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy mint idejövetele óta mindig, ezután is kellemessé és kényelmessé tegye az életedet. Csupán egyetlen kérése van: jelentsd ki, hogy szabad.

- Ennek a nyilatkozatnak nincs semmi értelme, Mandy.

- Lehet, hogy számodra nincs. De számára igen.

- Ugyan. Öreg vagyok, igaz, de nem vagyok szenilis, legalábbis egyelőre. Arról van szó, hogy jogi precedenst teremtünk. A robotok felszabadítása nem érvényteleníti a Három Törvényt, de annyi biztos, hogy megnyitja az utat a robotok jogai körüli vég nélküli civódás előtt. A robotok a bírósághoz fognak futkosni és perelni fogják az embereket, mert alantas munkákat végeztetnek velük, vagy nem adnak nekik szabadidőt vagy egyszerűen mert rosszul bánnak velük. A robotok keresetet fognak benyújtani az Amerikai Robot és Gépember Társaság ellen, amiért beléjük építették a Három Törvényt, mert valamelyik zugprókátor be fogja bizonyítani, hogy azok sértik a robotok élethez, szabadsághoz és boldogsághoz való alkotmányos jogait. A robotok választójogot fognak követelni. Hát nem látod be, Mandy, micsoda fejfájást okozhat ez mindenkinek?

- Nem feltétlenül - ellenkezett a lánya. - Nem szükséges, hogy ezt világszenzációvá fújják föl. Megmarad egy Andrew és miköztünk létrejött megállapodásnak. Apám, mi megelégszünk egy John Feingold által megfogalmazott, általad aláírt, általam tanúsított, Andrew javára kiállított magánjogi dokumentummal, amely kimondja azt...

- Nem. Ez egy fabatkát sem ér. Figyelj ide, Mandy. Mi lesz, ha én aláírom ezt a papírt, utána meghalok, mire Andrew föláll és kijelenti: "Isten veletek, én szabad robot vagyok és elmegyek, hogy hírnevet és gazdagságot keressek magamnak, itt van a papír, ami mindehhez jogalapot teremt." És alig hogy kinyitja a száját, az emberek a szemébe nevetnek, és darabokra tépik a mit sem érő papírt, a robotot pedig visszaszállítják a gyárba és szétszerelik. Mivel az a papírfecni az égvilágon semmi védelmet sem nyújt a mi társadalmunkban. Nem. Ha már egyszer ragaszkodsz ahhoz, hogy belemenjek ebbe az ostobaságba, akkor hadd csináljam meg úgy, ahogy kell, különben semmi értelme. Azzal még nem tesszük szabaddá Andrew-t, ha mi itt ketten aláírunk egy darab papírt. Ez az ügy a bíróságra tartozik.

- Jól van, akkor bíróság elé visszük a dolgot.

- De tisztában vagy azzal, mit jelent ez? - fakadt ki a Sir megújuló dühvel. - Biztos, hogy mindaz, amit most mondtam, nagy port kavar. Óriási vita kerekedik. Aztán a kereset benyújtása, a fellebbezés, a sajtókampány és végül az ítélet. Semmi kétség, nem a javunkra szolgál.

Tekintete Andrew-ra meredt:

- Hé, hallod-e? - ripakodott rá éles, reszelős hangon, ami szokatlan volt tőle. - Felfogod végre, mibe vágtad a fejszédet? Az egyetlen járható út, ha a jogi eljárást választjuk, csakhogy nincs semmiféle elfogadott jogi megoldás a robotok felszabadítására. Mihelyt az ügy a bíróság elé kerül, nemcsak az eredeti törekvésed hiúsul meg, de még a bankszámládról is tudomást szerez a bíróság, és a végén megfosztanak a pénzedtől is. Közölni fogják veled, hogy egy robotnak nincs joga pénzt keresni vagy bankszámlát nyitni, és vagy azonmód el fogják kobozni tőled, vagy elrendelik, hogy én tegyem rá a kezem, jóllehet nekem az égadta világon semmi szükségem nincs rá, és kedvem sincs hozzá. Ez a számomra kínos ügy a te számodra kudarc és veszteség lesz. A szabadságodat sem nyered el, bármit jelentsen is az a számodra, és még elveszíted becses bankbetétedet is. Nos, Andrew? Megéri neked ez az egész hercehurca, hogy elveszítsd a pénzedet?

- A szabadságnak nincs ára, Sir - jelentette ki Andrew. - És nincs az a pénz, amit a szabadságért sajnálnék.

8. fejezet

Andrew-t nagyon nyugtalanította, hogy a felszabadításával járó procedúra még jobban megviseli a Sirt, aki egyre gyöngül, hiába is tagadta volna, hiába is próbálta volna leplezni a valóságot. Minden, ami fogytán lévő erejét gyengítette, fölbosszantotta, nyugtalanította vagy zavarta, könnyen árthatott volna egészségének.

Andrew mégis úgy gondolta, most már végig kell csinálnia, ha egyszer belekezdett. Ha most feladná, önmagát árulná el. Megtagadná saját személyiségét, amely pozitron-agyában formálódott évről évre, és most önállóságot követel.

Eleinte nyugtalanságot, sőt riadalmat keltett a benne mocorgó, alakuló valami. Azt hitte, hogy valami elromlott az agyban, hiba csúszott a konstrukcióba. Az idő múltával azonban elfogadta e személyiség létezését, és megbékélt vele. És most szabadságot követelt magának, hogy ne legyen rabszolga, ne legyen tárgy. Ebből nem engedett.

Tisztában volt a kockázattal. Lehet, hogy a bíróság osztani fogja az ő álláspontját, miszerint a szabadságnak nincs ára - de könnyen hozhat olyan döntést, hogy nincs az az ár, bármilyen magas is, amiért egy robot önállóságot vásárolhatna magának.

Andrew nem félt a kockázattól, a Sir egészsége miatt azonban aggódott.

- Féltem az uramat - ismerte be Amandának. - A nyilvánosság, a viták, a felháborodás...

- Ne aggódj, Andrew. Megígérem, hogy mindettől meg fogjuk kímélni. Feingold jogászai majd gondoskodnak róla. Tiszta bírói eljárásról lesz szó. Az apámnak személyesen meg sem kell jelennie.

- És ha bíróság elé idézik? - firtatta Andrew.

- Nem fogják.

- De ha mégis? - makacskodott Andrew. - Elvégre az ő tulajdona vagyok. Azonkívül a törvényhozás egykori neves képviselője. Ha beidézik, kénytelen lesz megjelenni. Firtatni fogják, miért gondolja, hogy engem fel kell szabadítani, miközben nem is ért ezzel egyet, csak az ön kedvéért ment bele a dologba. És akkor öregen, betegen tanúskodnia kell olyan ügy mellett, amelyet lelke mélyén ellenez. Ez a sírba fogja vinni őt, Kicsi Miss.

- Nem fogják bíróság elé citálni.

- Hogy lehet ebben olyan biztos? Nem engedhetem meg, hogy belebetegedjen. Azt hiszem, vissza kell vonnom a keresetemet.

- Nem teheted - mondta Amanda.

- De ha az én bírósági keresetem az ön édesapja halálát okozza...

- Ne láss rémeket, Andrew. Helytelen következtetéseket vonsz le az Első Törvényből. Az apám nem alperes ebben az ügyben, se nem felperes, de még csak nem is tanú. Csak nem gondolod, hogy John Feingold nem képes megvédeni az apámat, a régió jól ismert és fontos személyiségét attól a kellemetlenségtől, hogy bíróság elé idézzék? Megnyugtathatlak, Andrew, hogy nincs mitől tartanod. Ha kell, erről a régió legbefolyásosabb emberei fognak gondoskodni. De erre nem lesz szükség.

- Szeretném, ha ebben ón is olyan biztos lehetnék, mint ön.

- Ezt én is szeretném. Bízzál bennem, Andrew. Ne felejtsd el, hogy ő az apám. Jobban szeretem őt, mint bárki mást a... nagyon szeretem őt. Nem bátorítottalak volna, hogy elindítsd az ügyet, ha úgy érezném, ez árt neki. Higgy nekem, Andrew.

Végül belevágott, bár a Sir miatti nyugtalansága nem múlt el nyomtalanul. Amanda azonban derűlátó volt.

Feingold irodájából megjelent egy férfi a papírokkal, hogy írja alá. Andrew büszkén, hetykén aláfirkantotta nevét határozott, egyenes betűivel, ahogy a csekkjein is szokta.

A keresetet bejegyezték a regionális bíróságon. Teltek a hónapok, és semmi különös nem történt. Időnként küldtek egy-egy kemény borítékba zárt, kacifántos nyelvű jogi ügyiratot, amelyet Andrew gyorsan átfutott, aláírt és visszaküldött. Aztán néhány hónapig megint nem történt semmi.

A Sir napról napra gyengült. Andrew fején néha átfutott a gondolat, hogy talán jobb lenne, ha az úr békésen elszenderülne, mielőtt a bíróság napirendre tűzné az ügyet, és ezzel megkímélnék őt a megpróbáltatásoktól.

A gondolat azonban megrémisztette, gyorsan el is hessegette.

- Rajta vagyunk a listán - jelentette be egy napon Amanda. - Már nem kell sokat várni.

Ahogy a Sir előre megjósolta, a per távolról sem zajlott simán.

Amanda azt bizonygatta, mindössze arról lesz szó, hogy megjelenik a bíró előtt, benyújtja neki a szabaddá válás iránti kérelmét, aztán már csak azt kell kivárnia, amíg a bíró megvizsgálja a jogi precedenseket, és kihirdeti a döntést. A regionális bíróság kaliforniai járásbírósága híresen nagyvonalú volt a jogi ügyek megítélésében, és minden okunk megvan arra, bizonygatta Amanda, hogy a bíró végül is Andrew javára fog dönteni, és hivatalosan szabaddá nyilvánítja.

Az volt az első jele annak, hogy komplikációk várhatók, amikor a Feingold és Fia Iroda értesítést kapott a regionális bíróságtól - nevezetesen Harold Kramer bírótól, a negyedik körzet elnökétől -, hogy ellenkeresetek is befutottak a Martin kontra Martin ügyben.

- Ellenkeresetek? - csodálkozott Amanda. - Mit jelentsen ez?

- Ez azt jelenti, hogy megtámadták a keresetet - mondta Stanley Feingold. Az irodát már Stanley vezette, miután az öreg John félig visszavonult, s személyesen ő vette kezébe Andrew ügyét. Az ifjabbik Feingold megtévesztésig hasonlított az apjára - ugyanaz a tekintélyes pocak és joviális mosoly, hogy akár John öccsének is hihette volna az ember. Csak a zöld kontaktlencsét nem kedvelte.

- Ki támadta meg? - érdeklődött Amanda. Stanley nagyot sóhajtott.

- Először is a regionális munkásszövetség. Aggódnak, hogy ha a robotok szabadságot kapnak, elfoglalják a munkahelyeket.

- Ez a régi nóta. A világon mindenütt kevesebb az ember, mint ahány munkahely van, ezt mindenki tudja.

- Ez nem gátolja a munkásszövetséget abban, hogy megpróbáljon megakadályozni mindenféle kezdeményezést, amely a robotok jogainak elismerését akarja előmozdítani. Ha a robotok felszabadulnak, akkor az is eszükbe juthat, hogy bejelentsék igényüket a jobb állásokra, a szakszervezeti tagságra meg hasonlókra.

- Nevetséges.

- Igen, tudom, Mrs. Charney. Ennek ellenére mégis ellenkeresetet nyújtottak be. És nem is egyedül.

- Még ki? - kérdezte Amanda aggódva.

- Az Amerikai Robot és Gépember Részvénytársaság - közölte Feingold.

- Csak nem?

- Meglepőnek találja? Ők a világ egyedüli robotgyártói, Mrs. Charney. Ez a specialitásuk. Gyártmányaik robotok, nem emberek, mondják, s mint ilyenek, lélektelen dolgok. És az A.R.G.T. embereit nyugtalanítja az a gondolat, hogy valaki ennél többnek tarthatja az általuk kibocsátott szerkezeteket. Ha ne adj isten, Andrew-nak sikerül szabadságot kivívnia a robotok számára, akkor az A.R.G.T. nyilván attól tart, hogy más jogokat, polgárjogot, emberi jogokat is sikerül kiharcolni a számukra. Természetes tehát, hogy ezzel szembe akarnak szállni. Ahogy a kerti szerszámok gyára, úgy tekinti termékeit, mint élettelen szerszámokat, nem pedig érző lényeket, Mr. Charney, ellenezné azt a jogi döntést, miszerint a kerti szerszámok polgárjogot nyernek, s egyszer csak beleszólást követelnének abba, hogyan állítják elő, raktározzák és forgalmazzák őket.

- Ostobaság! Mekkora ostobaság! - kiáltott föl Amanda indulatosan, s haragjában a Sir szebb napjaira emlékeztetett.

- Egyetértek - jelentette ki Stanley Feingold diplomatikusan. - Csakhogy az ellenkereseteket már hivatalosan elfogadták. És e mellett a kettő mellett mások is vannak. Tiltakozásokat jelentettek be még...

- Nem érdekes - szakította félbe Amanda. - Nem akarom hallani a többit. Maga pedig szépen vitába fog szállni minden egyes ostoba érvvel, amivel ezek a maradiak előhozakodnak.

- De hiszen tudja, Mrs. Charney, hogy megteszek minden tőlem telhetőt - bizonygatta Feingold.

Az ügyvéd hangja azonban nem árulkodott túlzott önbizalomról.

A tárgyalás előtti héten Amanda felhívta Feingoldot, és azt mondta neki:

- Stanley, éppen most kaptuk az értesítést, hogy hétfőn televíziósok szállják meg az apám házát. Kamerákat akarnak felállítani a tárgyalásra.

- Igen, Mrs. Charney. Ez teljesen megszokott dolog.

- Csak nem az apám házában lesz a tárgyalás?

- Andrew meghallgatása igen.

- És a per többi része?

- Ez tulajdonképpen nem is per, Mrs. Charney.

- Akkor hát az eljárás többi része. Az hol lesz? Kramer bíró tárgyalótermében?

- A bevett gyakorlat szerint, Mrs. Charney, minden egyes érintett fél a médián keresztül vesz részt az eljárásban. A szálak a bírói hivatalban futnak össze.

- Többé senki sem jelenik meg személyesen a bíróság előtt?

- Ritkán, Mrs. Charney. Nagyon ritkán.

- De azért, ugye, még előfordul?

- Nagyon ritkán. A világ mostanára annyira decentralizált, az emberek akkora távolságokra szétszóródtak egymástól, hogy sokkal kényelmesebb az ilyesmit az elektronikára bízni.

- Én azt akarom, hogy a bírósági teremben rendezzék meg. Feingold talányos pillantást vetett rá.

- Van valami különös oka, hogy...

- Van. Azt akarom, hogy a bíró szemtől szembe láthassa Andrew-t, hallhassa az igazi hangját, hogy közvetlen véleményt alkothasson róla. Nem akarom, hogy úgy gondolkozzon Andrew-ról, mint valami személytelen gépezetről, akinek az arca és a hangja csak a telefonvonalakon keresztül jut el hozzá. Azonkívül nem szeretném kitenni az apámat a technikusok zaklatásának, akik a kábeleikkel megzavarnák a háza nyugalmát.

Feingold bólintott. Arca nyugtalanságot árult el.

- Ahhoz, hogy az utolsó pillanatban elintézzek egy rendes bírósági tárgyalást, Mrs. Charney, be kell terjesztenem egy...

- Akkor terjessze be.

- Az óvást bejelentő felek bizonyára tiltakozni fognak a külön kiadások és a kényelmetlenség miatt.

- Akkor maradjanak otthon a fenekükön. A világért sem szeretném a legkisebb kényelmetlenségnek kitenni őket. De Andrew meg én ott leszünk a teremben.

- Andrew és ön, Mrs. Charney?

- Csak nem gondolta, hogy én otthon fogok csücsülni azon a napon?

Így történt aztán, hogy kiadták a megfelelő határozatot, és az ellenkeresetet kezdeményező felek morogtak ugyan, ám semmilyen érdemleges ellenvetést nem tudtak felhozni, mint hogy az elektronikus pereskedés egyáltalán nem volt kötelező, és mindenkinek megvolt a joga a bíróság előtti személyes megjelenéshez.

A kitűzött napon Andrew és Amanda végre megjelent Kramer bíró előtt a regionális bíróság negyedik járásbíróságán, és elkezdődhetett a tisztán technikai okokból Martin kontra Martin címen bejegyzett tárgyalás.

Stanley Feingold is elkísérte őket. A tárgyalóterem, amely egy huszadik században épült, viharvert épületben foglalt helyet, meglepően kicsi, szerény, dísztelen kis szoba volt. Egyik végében egy sima asztal állt a bíró számára, aztán volt néhány kényelmetlen szék azon ritka látogatók számára, akik ragaszkodtak a személyes megjelenéshez, valamint egy fülke az elektronikus közvetítő berendezéseknek.

Rajtuk kívül csak maga Kramer bíró - egy szokatlanul fiatalos, fekete hajú, élénken csillogó tekintetű férfi - volt jelen a teremben, meg egy James Van Buron nevű ügyész, aki az összes ellenkeresettel élő felet képviselte összevontan. Az ellenzők nem jelentek meg személyesen. A keresetüket a képernyőn fogják előterjeszteni. A Feingold által kijárt határozat ellen nem tehettek semmit, azt a fáradságot azonban nem vették maguknak, hogy személyesen megjelenjenek a bíróság előtt. A legtöbb ember így gondolkozott.

Először a harmadik fél álláspontját terjesztették elő. Ez semmi meglepőt nem tartalmazott.

A regionális munkásszövetség szószólója csak futólag tért ki arra, hogy Andrew fölszabadulásával az emberek és a robotok között megnő a verseny a munkahelyekért. Az ügyész fennkölt nyilatkozattal zárta beszédét:

- Azóta, hogy az első emberek kőből vésőket, kaparókat és baltákat pattintottak, és megalkották az első szerszámokat, a történelem során tudatosodott bennük: fajunk arra hivatott, hogy uralma alá hajtsa a környezetet. Ezt az uralmunkat a szerszámok segítségével szilárdítottuk meg. Idővel azonban, ahogy a szerszámaink egyre bonyolultabbak és hatékonyabbak lettek, mind jobban feladtuk saját függetlenségünket, hiszen fejlett szerszámaink nélkül egyre kevésbé tudtunk megbirkózni a környező természettel. Mára végre eljutottunk oda, hogy föltaláltunk magunknak egy eszközt, amely képességeiben, sokirányú alkalmazhatóságában már-már versenyre kel az emberi intelligenciával. Természetesen a robotról beszélek. Szó se róla, csodáljuk robotászaink találékonyságát, dicsérettel adózunk gépeik meghökkentő sokoldalúságának. Manapság azonban azzal az új és riasztó lehetőséggel kell szembesülnünk, hogy ily módon hoztunk létre magunknak utódokat. Olyan gépet teremtettünk, amely nincs tisztában gép mivoltával, és megköveteli, hogy autonóm személyiségnek tekintsük, emberi jogokat és privilégiumokat követel magának, és amely benne rejlő mechanikai felsőbbrendűségénél, fizikai tartósságánál és erejénél, ravaszul megszerkesztett pozitron-agyánál, testének halhatatlanságánál fogva könnyen elképzelhető, hogy ha egyszer megszerzi azokat a jogokat és privilégiumokat, úgy fog magára tekinteni, mint urainkra. Hát nem riasztó? Megépítünk egy eszközt, amely annyira tökéletes, hogy az építője fölé kerekedik! Levált bennünket, a saját gépünk túllép rajtunk, a fejlődés szemétdombjára söpör bennünket...

És így tovább és így tovább, egyik kongó frázis a másik után.

- A legújabb kori Frankenstein-komplexus - suttogta Amanda utálkozva. - A Gólem-paranoia. Ismét előráncigálják a tudományellenes, gépellenes, haladásellenes mumusokat.

Ám azt kénytelen volt elismerni, hogy az ügyész ékesszólóan fejtette ki álláspontját. Miközben Andrew figyelte a képernyőt és hallgatta, amint a munkásszövetség ügyvédje előhozakodik a maga rémképeivel, elcsodálkozott azon, miből gondolják, hogy a robotok az emberek fölé akarnának kerekedni, vagy ki akarnák dobni őket a szemétdombra.

A robotok azért vannak, hogy szolgáljanak. Ez a rendeltetésük, ha úgy vesszük, ez a hivatásuk. De minél emberszerűbbek lesznek, annál nehezebb lesz majd megkülönböztetni őket az emberektől. Andrew arra gondolt, hogy az embereknek egyszer talán kisebbségi érzésük lesz, amiért bizonyos szempontból nem találják magukat olyan tökéletesnek, amilyenek a robotjaik.

A munkásszövetségi szószóló végre befejezte hosszúra nyúlt beszédét. A képernyő elsötétült, és rövid szünetet rendeltek el. Utána az Amerikai Robot és Gépember Társaság képviselője kapott szót.

A nőt Ethel Adamsnek hívták. A karakteres, szigorú arcú, középkorú hölgy - talán nem véletlenül - pontosan olyan volt, mint a nagy hírű robotpszichológus, Susan Calvin, az előző évszázad tekintélyes tudósa.

Ethel Adams láthatóan nem törekedett hosszadalmas szónoklatra, hanem egyszerűen kijelentette, hogy ha teljesítenék Andrew kérését, akkor nagy bonyodalmakat okoznának az A.R.G.T. működésében, a robotok tervezésében, előállításában. Ha a cégre rábizonyítanák, hogy nem gépeket, hanem szabad polgárokat gyárt, akkor számos újabb kellemetlen korlátozással kellene szembenéznie, amelyek kritikus helyzetbe sodornák egész tevékenységét - röviden ártanának vele a tudományos haladásnak.

A két felszólalás egymással ellentmondó álláspontot képviselt. Az első szónok a technikai fejlődés fenyegető veszedelmére figyelmeztetett, míg a második a tudományos fejlődés elé gördített akadályra hívta fel a figyelmet. Az ellentmondásra eleve számítani lehetett, hívta föl rá Stanley Feingold Amanda és Andrew figyelmét. A mai összecsapásban érzelmek és nem komoly érvek vívtak egymással.

Következett a harmadik felszólaló: Van Buren, az ügyvéd, aki egy személyben képviselte azokat, akik megtámadták Andrew kérelmét. Magas, tekintélyes megjelenésű férfiú volt, az igazi szenátor mintapéldánya: őszülő kefefrizura, drága öltöny, fejedelmi testtartás. Érvelése világos, lehengerlőén ésszerű volt, mentes minden érzelmi felhangtól:

- Tisztelt bíró úr, az egész dolog egyetlen, mondhatni egyszerű kérdésre vezethető vissza, olyannyira, hogy nem is tudom, miért van szükségünk bármiféle eljárásra. NDR-113 robot azt kérte tulajdonosától, a tiszteletre méltó Gerald Martintól, hogy nyilvánítsák őt "szabadnak". Ez lenne az első úgynevezett szabad robot. Felteszem azonban a kérdést, tisztelt bíró úr, hogyan kell ezt értelmeznünk? Hiszen a robot csupán gép. Lehet-e egy gép "szabad"? Lehet-e egy elektronikus képernyő "szabad"? Erre nem lehet válaszolni, mivel ez nem valódi kérdés. Az ember lehet szabad. Határozzuk csak meg, mit is jelent ez. Mint ahogy bölcs elődünk megírta, elidegeníthetetlen jogunk van az élethez, a szabadsághoz, a boldogság kereséséhez. De van-e élete a robotnak? Ahogy mi értelmezzük az életet, nincs. Látszatra persze van, ám ezen az alapon élőnek tekinthetjük a hologramon megjelenő képet is. Senkinek sem jutna azonban eszébe, hogy a holokockán ábrázolt jelenségeket "fel kell szabadítani". Van a robotoknak szabad akaratuk? A mi értelmezésünk szerint nincs: nem is lehet, hiszen az agyukat direkt úgy tervezték, hogy engedelmeskedjenek az emberi parancsoknak. Ami pedig a boldogság keresését illeti - mit tudhat erről egy robot? A boldogság emberi cél.

A robot, ez a fémből és műanyagból szerkesztett mechanikai eszköz, létezése első percétől kezdve az embert hivatott szolgálni, értelemszerűen nem olyan valami, amire a "szabadság" fogalma vonatkoztatható. Csak az embernek adatott meg a szabadsághoz való képesség.

Jó beszéd volt, világos, célratörő és mesterien volt felépítve. Látszott, hogy Van Buren tisztában volt érvei súlyával, mivel különféle megközelítésben többször is felsorolta valamennyit, kimért, precíz szavainak pedig hatásos gesztikulálással adott nyomatékot.

Amikor befejezte, a bíró újabb szünetet rendelt el.

- Most maga következik, nem igaz? - fordult oda Amanda Stanley Feingoldhoz.

- Igen.

- Szeretném, ha előbb én szólalnék föl, Andrew nevében.

Feingold arca elvörösödött.

- De Mrs. Charney...

- Tudom, hogy nagyszerű tényvázlatot készített elő. Eszembe sem jut, hogy kétségbe vonjam. De a bíró ma már elég szónoklatot hallott. Én nagyon rövid leszek, de most kell beszélnem, mielőtt bárki is szóhoz jutna. Beleértve magát is, Stanley.

Feingold nem titkolta, hogy nincs ínyőre a dolog. De tisztában volt azzal, hogy ki az ügyfele. Lehet, hogy Andrew fizeti a számlát, a játszmát azonban Amanda irányítja.

Beadta hát a kérelmet.

Kramer bíró először csodálkozva ráncolta homlokát, majd vállat vont és bólintott.

- Rendben van - adta meg az engedélyt. - Amanda Laura Martin Charneyt illeti a szó.

Andrew, aki szótlanul ült Feingold mellett, első hallásra nem tudta, ki lehet az. Addig még egyszer sem hallotta Amanda teljes nevét. De aztán meglátta, hogy a Kicsi Miss törékenyen, elegánsan fölemelkedik, és határozott léptekkel a terem elejére siet.

Andrew érezte, hogy hirtelen az izgatottság forró áramai futnak végig a pályáin, amint meglátta, hogy Amanda merészen a bíró elé áll. Minő bátorság! Minő eltökéltség! És milyen szép!

- Köszönöm, bíró úr - kezdte az asszony. - Nem vagyok jogász, és nem nagyon ismerem a jogi nyelvet, de azt remélem, hogy a mondanivalóm lényegére figyel, és elnézi nekem, ha mellőzöm a megfelelő kifejezéseket.

- Csak bátran, Mrs. Charney.

Amanda alig láthatóan elmosolyodott.

- Nagyon hálás vagyok önnek, bíró úr. Azért jöttünk itt össze ma, mivel NDR-113, ahogy az ellenkező álláspont képviselői oly személytelenül nevezték őt, azzal a kéréssel állt elő, hogy nyilvánítsák szabad robottá. Meg kell vallanom, nekem nagyon furcsa, ha kedves barátomat, Andrew-t csak úgy NDR-113-nak nevezik, habár még emlékszem, hogy ez volt a sorozatszáma, amikor sok-sok évvel ezelőtt hozzánk került a gyárból. Akkor én csak hat- vagy hétesztendős voltam, így láthatják, hogy azóta már sok év eltelt. Én akkor nagyon ridegnek éreztem, ha NDR-113-nak hívjuk, ezért adtam neki az Andrew nevet. És mivel azóta egyfolytában a mi családunkkal van és senki mással, ezért mint Andrew Martin vált közismertté. Ha megengedi, bíró úr, én a továbbiakban is Andrew-nak fogom nevezni.

A bíró csaknem közönyösen bólintott. Az ügy szempontjából ennek nincs jelentősége, és különben is a kérelmet Andrew Martin néven jegyezték be.

Amanda folytatta:

- Úgy beszélek róla, mint a barátomról. Mert a barátom. De nemcsak az, hanem családunk szolgája is. Egy robot. Balgaság volna tagadni, hogy az. És hogy cáfoljam az itt hallott ékesszóló vádakat, szeretném egyértelműen leszögezni, hogy mindössze arra kéri a bíróságot, hogy nyilvánítsa őt szabad robottá. És nem szabad emberré, mint azt megpróbálják elhitetni velünk. Nem azért van itt, hogy szavazati jogot kérjen magának, hogy házasságot köthessen, hogy kiiktassák az agyából a Három Törvényt - nem, semmi ilyesmit nem kér. Az ember az ember, a robot az robot, és Andrew tökéletesen tisztában van azzal, hol az ő helye.

Elhallgatott, és hunyorogva James Van Buren felé pislantott, mintha tőle várna támogatást. Van Buren azonban nem sietett a segítségére, tekintete jeges és hivatalos maradt.

Amanda folytatta:

- Megismétlem. Tehát a tét Andrew szabadsága, semmi más. No már most. Mr. Van Buren azzal érvelt, hogy a robotok vonatkozásában nem beszélhetünk szabadságról. Nem értek egyet, bíró úr. Messzemenően nem értek egyet.

Ha lehetséges, próbáljuk megérteni, mit jelent Andrew számára a szabadság. Bizonyos értelemben már most is szabad. A Martin családban legalább húsz éve senki olyasmit nem parancsolt Andrew-nak, amit saját jószántából meg ne csinált volna. Részben udvariasságból, ugyanis kedveljük Andrew-t, tiszteljük, sőt ki merem jelenteni, bizonyos mértékben szeretjük őt. A világért sem tennénk meg vele azt a gorombaságot, hogy úgy érezze, mintha folyton parancsolgatnánk neki, hiszen elég hosszú ideje van velünk, hogy magától is tudja, mi a teendője.

Ám ha a kedvünk tartja, bármikor bármit megparancsolhatnánk neki, olyan gorombán, ahogy csak tőlünk telik, hiszen csak egy gép, a mi tulajdonunk. Ez áll azon a papíron is, amelyet vele együtt kaptunk, amikor azon a rég volt napon apám beállított vele hozzánk: a mi robotunk, és a Második Törvény alapján feltétlen engedelmességgel tartozik nekünk, ha parancsot adunk neki. Akármilyen más géphez hasonlóan ő sem tagadhatja meg az engedelmességet. És meg kell vallanom, bíró úr, hogy nem kis gondot okoz nekünk az a körülmény, hogy ekkora hatalmunk van a mi szeretett Andrew-nk fölött.

Honnan lenne jogunk ahhoz, hogy ilyen lelketlenül bánjunk vele? Milyen jogon van ekkora hatalmunk fölötte? Andrew hosszú évtizedekig szolgált bennünket hűségesen, zokszó nélkül, szeretettel. Ezer és ezer módon hozzájárult a család életének jobbításához. És odaadó, feltétel nélküli szolgálatától függetlenül, kizárólag a saját kezdeményezésére olyan magas színvonalra fejlesztette fafaragó képességét, hogy az eltelt években rengeteg szebbnél szebb remekművet alkotott, amelyeket joggal nevezhetünk műalkotásoknak, amelyeket mindenütt keresve keresnek a múzeumok és a műgyűjtők. Mindezt figyelembe véve hogyan is gyakorolhatunk még mindig akkora hatalmat fölötte? Milyen jogon tekintjük magunkat egy ilyen rendkívüli robot korlátlan urainak?

A bíró a homlokát ráncolta.

- Ha jól értem önt, Mrs. Charney, a jelen kereset azt akarja elérni, hogy Andrew agyából kiiktassák a Három Törvényt, hogy megszabadítsák őt az emberi ellenőrzés béklyóitól?

- Egyáltalán nem - tiltakozott Amanda döbbenten. A kérdés teljesen váratlanul érte. - Nem vagyok benne biztos, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges. És nézze csak, nézze: még Andrew is a fejét ingatja. Ezek szerint igaz: ilyesmi lehetetlenség. És semmiképpen sem ez járt az eszünkben, amikor a kérelmet önökhöz benyújtottuk.

- Akkor ha szabad kérdeznem, mi volt a szándékuk? - firtatta a bíró.

- Csak ennyi: hogy Andrew kapjon egy jogerős dokumentumot, amely tanúsítja, hogy ő szabad robot, aki önmagát birtokolja, és ha úgy dönt, hogy továbbra is a Martin család szolgálatában marad, akkor azt önszántából teszi és nem azért, mert mi jogot formálunk rá a gyártóval kötött eredeti szerződés alapján. Tulajdonképpen formalitás az egész. Semmi nem történhet a Három Törvény rovására vagy ellenében. Mindössze azt szeretnénk, ha érvényét vesztené a nem önként vállalt szolgálat állapota, amelyben kénytelenek vagyunk jelenleg Andrew-t tartani, ő ugyanúgy szolgálna tovább, mint most - eziránt nincs semmi kétségem. De akkor már azért tenné, mert ő akarja - és én nem kételkedem -, nem pedig, mert mi elvárjuk tőle. Nem látja, bíró úr, milyen sokat jelentene ez számára? Neki ez mindent megadna, nekünk pedig nem kerülne semmibe. És biztosíthatom önt, hogy az egész ügynek az égvilágon semmi köze azokhoz a súlyos és tragikus problémákhoz, amelyeket a munkásszövetség szószólója oly drámaian ecsetelt, nevezetesen hogy az emberiséget saját gépei fogják tönkretenni.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a bíró elnyomna egy mosolyt.

- Azt hiszem, értem önt, Mrs. Charney. Méltányolom humanista szenvedélyét, amellyel robotja védelmére kelt. De ugye, ön is tisztában van azzal, hogy ennek a régiónak, de egyetlen másiknak a törvénykönyveiben sincs semmi, ami kimondaná, a robotok szabadok lehetnek abban az értelemben, ahogy ön indítványozza. Egyszerűen sehol sem található erre precedens.

- Igen - ismerte el Amanda. - Mr. Feingold ezt alaposan kifejtette. Ellenben valahol el kell kezdeni.

- Persze. Én pedig hozhatnék olyan döntést, amely új jogszabályt teremtene. Természetesen ezt egy magasabb bíróságnak is jóvá kellene hagynia, ám nekem megvolna hozzá a kompetenciám, hogy hozzájárulásomat adjam a jelen kérelemhez, vagyis a robot elnyerné a szabadságát oly módon, hogy a Martin család lemondana a parancsoló jogáról. Hogy ez mire lenne jó önöknek, az más kérdés, de én meg tudnám tenni. Ehhez azonban először is tisztáznunk kellene azt a kérdést, amelyet Van Buren vetett föl, miszerint társadalmunk csak az embert tartja alkalmasnak a szabadságra. Azokat a bírákat, akik figyelmen kívül hagyják az efféle elveket, és tetszetős, ám lényegében értelmetlen döntéseket hoznak, általában ostobáknak szokták tartani. Nyilvánvaló, hogy én nem akarom köznevetség tárgyává tenni ezt a bíróságot. Vannak még ennek az ügynek olyan aspektusai, amelyeket szeretnék tisztázni.

- Ha van még kérdése hozzám, bíró úr... - ajánlkozott Amanda.

- Nem önhöz. Hanem Andrew-hoz. Lépjen elő a robot.

Amandának elakadt a lélegzete. Stanley Feingoldra nézett, aki hirtelen fölegyenesedett a székén, és az arca először árult el izgatottságot azóta, hogy az asszony közölte vele, előbb ő akar szólni a bírósághoz. Andrew fölállt, és a legnagyobb méltósággal megindult a bírói pulpitus felé. Tökéletesen nyugodt volt, és nemcsak látszatra, hiszen különben sem volt képes jelét adni indulatainak, hanem belül is. Kramer bíró kérdezni kezdte.

- A jegyzőkönyv kedvéért felteszem a kérdést: ön NDR-113 robot, de jobban szereti, ha Andrew-nak szólítják, igaz?

- Igen, bíró úr.

Az egymást követő feljavítások eredményeként Andrew hangja teljesen úgy hangzott, mint az emberé. Amanda már megszokta, a bíró azonban meghökkent, mint aki üres, recsegő fémes hangra számított. így csak pillanatnyi szünet után folytatódott a tárgyalás.

Azután a bíró fürkésző tekintetét Andrew-ra szögezte, és így folytatta:

- Árulja el nekem, Andrew, legyen szíves. Miért akar szabad lenni? Mit jelent magának a szabadság?

- Ön, bíró úr, szívesen lenne rabszolga? - felelt Andrew kérdéssel.

- Ön rabszolgának tartja magát?

- A Kicsi Miss, azaz Mrs. Charney a "nem önkéntes szolgálat" szóval írta le az állapotomat. Ez nagyon találó meghatározás. Köteles vagyok engedelmeskedni. Köteles vagyok. Nincs más választásom. Mi más ez, ha nem rabszolgaság, bíró úr?

- De ha én most rögvest szabaddá nyilvánítom, Andrew, a Három Törvénynek továbbra is alá lesz vetve.

- Ezt tökéletesen értem. De a Sirnek és a Kicsi Missnek - Mr. Martinnak és Mrs. Charneynek - nem leszek alávetve. Bármelyik percben elhagyhatom a házat, amely sok éven keresztül otthont adott nekem, és tetszés szerint megválaszthatom a lakóhelyemet, ők lemondanak arról a jogukról, hogy visszaparancsoljanak engem a szolgálatukba. Ezzel megszűnnék rabszolga lenni.

- Ezt szeretné, Andrew? Elhagyni a Martin házat és máshol letelepedni?

- Egyáltalán nem. Csak azt a jogot kérem, hogy ha kedvem tartja, magam választhassak.

A bíró alaposan szemügyre vette Andrew-t.

- Ön itt ismételten úgy beszélt magáról, mint rabszolgáról, ezeknek az embereknek a rabszolgájáról, akik szemlátomást oly nagy vonzalmat éreznek ön iránt, és akiknek a szolgálatából, állítása szerint, nem óhajt eltávozni. Csakhogy ön nem rabszolga. Rabszolga az, akit megfosztottak a szabadságától. Ön sohasem volt szabad, ennélfogva nem is foszthatták meg a szabadságától: kimondottan a szolgálatra hozták létre. Mint egy robotot, az emberi élet gépi tartozékát. Ön nagyszerű robot - sőt ahogy hallom, zseniális robot, - aki olyan művészi kifejezésre képes, amilyenre csak nagyon kevés, talán egyetlen robot sem. Minthogy ön nem szándékozik elhagyni a Martin családot, és ők sem akarják, hogy elhagyja őket, és ön szemlátomást megbecsült családtagként él közöttük, ezért ez az egész dolog olyan, mint vihar egy pohár vízben. Mit nyerhetne még azzal, Andrew, ha megkapná a szabadságát?

- Lehet, hogy nem többet annál, mint amim eddig is megvolt, bíró úr. Csakhogy lelkesebben csinálnám ugyanazt. Hallottuk ma itt ebben a teremben, hogy csupán az ember lehet szabad. De szerintem ez nincs így. Szerintem csak az méltó a szabadságra, aki óhajtja azt, aki tudja, hogy létezik ez az állapot, és teljes szívéből áhítozik rá. Én ilyen vagyok. Nem vagyok ember, semmiképpen sem. Sohasem állítottam, de mindazonáltal óhajtom a szabadságot.

Andrew elhallgatott. Rezzenéstelenül állt a pulpitus előtt.

A bíró is mereven bámult le rá. Mélyen elgondolkodott. A teremben egy leejtett gombostű hangját is meg lehetett volna hallani.

Örökkévalóságnak tűnt, mire a bíró megszólalt:

- Úgy vélem, hogy mindaz, ami itt a mai napon elhangzott, egyetlen tételben foglalható össze, nevezetesen: jog szerint semmilyen tárgytól sem lehet megtagadni a szabadságot, amely elég fejlett intelligenciával bír ahhoz, hogy képes legyen fölfogni az elv értelmét, és kifejezi az óhaját iránta. Szerintem ez nagyon fontos jogelv. Miután minden felet meghallgattam, eljutottam az előzetes következtetéshez. A kérelmező javára kívánok dönteni.

Amikor nem sokkal később hivatalosan is kihirdette és nyilvánosságra hozta a döntését, az nyomban heves szenzációt kavart világszerte. Egy ideig másról sem beszéltek az emberek. Szabad robot? Hogy lehet szabad egy robot? Mit jelent ez? Mégis, ki ez a furcsa robot, aki ennyire kivált a társai közül?

De amilyen hirtelen támadt, olyan gyorsan le is csillapodott a Martin-ügy körül csapott hűhó. Három napig tartott, mint minden csoda. Egyelőre semmi sem változott az Andrew és a Martin család közötti viszonyon kívül.

A kérelem ellenzői a Világbírósághoz fellebbeztek. A bíróság tagjai figyelmesen meghallgatták az elsőfokú tárgyalás anyagát, és nem találtak okot az ítélet megváltoztatására.

Így teljesült Andrew kívánsága. Végre szabad volt. Nagyszerű érzés töltötte el, ha erre gondolt. Mégsem tudott szabadulni attól a gyanútól, hogy nem sikerült teljesen elérnie mindazt, amit akkor maga elé tűzött, amikor kérésével először odaállt a Sir elé.

9. fejezet

Sir kedvetlen volt. Nem talált semmi okot rá, hogy örvendezzen a bíróság döntésének, és ezt egyáltalán nem titkolta se Andrew, se Amanda előtt. Andrew a határozat jogerőre emelkedése után nem sokkal ezzel állított be hozzá:

- Elhoztam a csekket, Sir.

- Miféle csekkről beszélsz?

- A társasági számlám egyenlegéről. Amint megígértem, Sir, a szabadságomért járó fizetség gyanánt.

- Én nem adtam neked szabadságot! - kiabált Sir. - Te egyszerűen fellázadtál! - A Sir éles hangja olyan hatással volt Andrew-ra, mintha rövidzárlat kerülgetné.

- Apám! - szólt rá Amanda élesen.

A Sir, aki lába köré csavart pléddel kuporgott a foteljében, jóllehet eddig ez volt a nyár legforróbb napja, mérges pillantást vetett a lányára. De azért némileg engedékenyebb hangon szólt a robothoz:

- Rendben van, Andrew. Szabadságot akartál, más kérdés, hogy mire mégy vele, és én nem álltam utadba. Azt hiszem, ez úgy is értelmezhető, hogy támogattam a kérelmedet. Vedd úgy, hogy azt tettem. Mindenesetre most már szabad vagy. Fogadd a jókívánságaimat, Andrew.

- Én pedig le akarom róni a fizetséget, amit megígértem.

Sir szemében föllobbant a régi tűz.

- Nekem nem kell a te vacak pénzed, Andrew.

- Van egy megállapodásunk, Sir.

- Megállapodásunk? Miféle megállapodás? Jól tudod, hogy én semmibe sem egyeztem bele... Ide hallgass, Andrew, én elfogadom tőled azt a csekket, ha ez az egyetlen módja, hogy valóban szabadnak érezd magad. De én az egész ötletet nevetségesnek tartom. Én egy gazdag vénember vagyok, akinek már nincs sok hátra az életből, és ha rám erőszakolod azt a pénzt, akkor én úgy, ahogy van, átutalom jótékonysági célra. Odaadom az elárvult robotok otthonának, ha van ilyen. Vagy ha nincs, hát alapítok egyet. - Vékony, örömtelen hangon fölnevetett. De sem Andrew, sem Amanda nem csatlakozott hozzá. - De neked mindegy, nem igaz? Csak az a fontos, hogy megszabadulj a pénztől. Rendben van, Andrew. Add ide azt a csekket.

- Köszönöm, Sir.

És átnyújtotta a csekket az öregembernek. A Sir egyik oldaláról a másikra forgatta a csekket, míg vaksi szemei meg nem bizonyosodtak róla, melyik az elülső fele.

- Szép kis vagyont halmoztál föl, Andrew. Légy szíves, adj egy tollat, Mandy. - A Sir reszkető kezébe fogta a tollat, ám mihelyt írni kezdett a csekk hátoldalára, keze megállapodott, és egyik sort a másik után rótta határozott betűivel a papírra, jóval hosszabban, mint a csekk egyszerű érvényesítése megkívánná. Még egyszer elolvasta, amit leírt, majd bólintott. Aztán visszaadta a csekket Andrew-nak.

A Sir először elfogadta a csekket. Én, Gerald Martin átvettem Robot Andrew NDR 113 Martintól teljes fizetségként a bírósági határozat szerinti szabadságáért. Ezután húzott egy vonalat, és alatta visszaforgatta a kibocsátónak: Fizessen Andrew Martin rendelkezésére jutalmul az alkalmazása alatti kimagasló szolgálataiért. Ezen csekk elfogadása a jutalom visszavonhatatlan elfogadását is jelenti. Gerald Martin.

- Andrew, ez így megfelel? - kérdezte a Sir.

Andrew habozott egy pillanatig. Megmutatta a csekket a Kicsi Missnek, aki elolvasta, és vállat vont.

- Sir, ön nem hagy lehetőséget a választásra - mondta Andrew.

- Pontosan. Én így szeretem intézni a dolgaimat. Most pedig hajtsd össze a csekket és dugd zsebre - nem, hiszen neked nincs is zsebed, nem igaz? Mindegy, tedd el valahová. Tartsd meg mint szuvenírt, hogy legyen, ami rám emlékeztet. És többet egy szót se erről. - Kihívóan nézett Andrew-ra és Amandára. - Úgy. Ezt hát elrendeztük. És most már igazán és valóban szabad vagy, nemde? Nagyon jó. Nagyon jó. Mostantól kezdve te választod meg, mit csinálsz a ház körül, és úgy csinálod, ahogy a kedved tartja. Soha többé nem parancsolok neked, Andrew, csak most még egyszer és utoljára: hogy csak azt tedd, amihez kedved van. Ettől a pillanattól kezdve csak a te szabad akaratod szerint cselekedj, ahogy azt a bíróság előírta. Világos?

- Igen, Sir.

- De én továbbra is felelős vagyok érted. Ezt is a bíróság írta elő és hagyta jóvá. Többé nem vagy a tulajdonom, de ha valami bajba keveredsz, nekem kell rajtad segítenem. Lehet, hogy szabad vagy, csakhogy nem élvezed azokat a polgárjogokat, mint az ember. Más szóval továbbra is alárendeltem vagy, vagy ahogy a bíróság határozata kimondja: a gyámoltam. Remélem, megérted ezt, Andrew.

- Haragosnak látszol, apa - jegyezte meg Amanda.

- Az is vagyok. Én nem kértem, hogy a világ egyetlen szabad robotját a nyakamba varrják, és én feleljek érte.

- Semmit sem varrtak a nyakadba, apa. Már akkor vállaltad érte a felelősséget, amikor a házadba fogadtad. Ezen egy jottányit sem változtat a bíróság ítélete. Semmi olyasmire nem kötelez téged, amit ezelőtt is ne kellett volna megtenned. Ami pedig azt illeti, hogy Andrew bajba keveredhet, miért gondolod, hogy ez bekövetkezik? A Három Törvény továbbra is érvényes.

- Akkor hogy az ördögbe lehet szabad?

- Az embereket talán nem kötik a törvényeik, Sir? - jegyezte meg Andrew.

- Ne vitatkozz - förmedt rá a Sir haragosan. - Az emberek önként állapodtak meg egy társadalmi szerződésben, olyan törvényekben, amelyeket önként betartanak, mert enélkül elképzelhetetlen volna a civilizált társadalom élete. Azokat, akik nem tartják be ezeket a törvényeket, és ezzel megnehezítik a többiek életét, megbüntetjük, és szeretnénk remélni, ezáltal megjavítjuk őket. A robot életét azonban nem önként vállalt társadalmi szerződés szabályozza. A robot azért engedelmeskedik a törvényei előírásainak, mert nincs más választása, mint az engedelmesség. Még egy úgynevezett szabad robotnak sincs.

- De ön is azt mondja, Sir, hogy vannak emberi törvények, és azokat be kell tartani, mindazonáltal azok, akik ezek szerint a törvények szerint élnek, szabadoknak tartják magukat. Így hát egy robot...

- Elégi - bömbölte az öreg. Lelökte magáról a plédet a padlóra, és bizonytalanul kikecmergett a fotelből. - Semmi kedvem vitatkozni erről a témáról. Fölmegyek a szobámba. Jó éjt, Amanda. Jó éjt, Andrew.

- Jó éjt, Sir. Fölkísérjem a szobájába? - ajánlkozott Andrew.

- Fölösleges. Még van annyi erőm, hogy fölkapaszkodjam a lépcsőn. Menj csak a dolgod után, akármi legyen is az, és én is megyek a magamé után.

Ezzel eltotyogott. Andrew és Amanda aggódó pillantást váltott egymással, de egyikük sem szólt semmit.

Ettől kezdve a Sir ritkán hagyta el a hálószobáját. Az ételt egy egyszerű TZ típusú konyhai robot készítette el és vitte föl a szobájába. Andrew-t egyszer sem kérette föl magához, Andrew pedig nem akarta megzavarni a Sir magányát; így hát ettől fogva Andrew csupán azokon a ritka alkalmakon látta, amikor az öregember úgy döntött, hogy jelenlétével megtiszteli a ház egyéb helyiségeit is.

Egy idő után Andrew is egyre ritkábban tartózkodott a házban. Fafeldolgozó munkája alaposan kiterjeszkedett, és egyre kényelmetlenebbé vált számára az a kis padlásszoba, amelyet a Sir kezdetben kiutalt számára. Ezért már néhány évvel korábban úgy döntöttek, hogy a Martin-birtokot övező erdő szélén fölépítenek számára egy szerény földszintes épületet.

Kellemes, szellős kis házikó volt egy halmocska tetején, köröskörül páfrányok és fényes levelű bokrok díszelegtek, nem messze tőle egy toronymagas cédrusfenyő tört az ég felé. A házat három robotmunkás építette föl néhány nap alatt egy pallér felügyelete alatt.

A házban természetesen nem volt hálószoba, sem konyha, sem fürdőszoba. Az egyik szobát könyvtárnak és irodának rendezték be, ahol Andrew a szakkönyveit, vázlatait meg az üzleti iratait tartotta, a másik, a nagyobbik szoba volt a műhelye, ahol a szerszámait és az éppen munka alatt lévő darabokat őrizte. A házhoz csatlakozó kisebb színben tárolta a dísztárgyakhoz használt egzotikus fát meg azt a kevésbé értékes faanyagot, amelyből a nagy keresletnek örvendő bútordarabokat készítette.

Percnyi megállása sem volt a munkában. A felszabadulása körüli hírverés világszerte fölcsigázta az érdeklődést a készítményei iránt, és nem volt reggel, hogy a komputerén három vagy négy megrendelés ne futott volna be. Évekre előre be volt táblázva minden ideje, ezért végül kénytelen volt várakozási listát vezetni a megrendelőkről.

Szabad robotként sokkal keményebben dolgozott, mint amikor a Sir tulajdona volt. Nem volt ritka, hogy harminchat vagy akár negyvennyolc órát is lehúzott egyhuzamban, mialatt ki sem mozdult a műhelyből. Neki természetesen sem evésre, sem alvásra, sem pihenésre nem volt szüksége.

A bankszámlája pedig egyre duzzadt. Ragaszkodott ahhoz, hogy teljes egészében megtérítse a kis ház építési költségeit, és ezúttal a forma kedvéért a Sir sem tiltakozott. Az építmény tulajdonjogát Andrew-ra ruházták, és szabályos bérleti szerződést kötöttek Gerald Martin birtokának arra a részére, amelyen a ház állott.

Amanda, aki még mindig ott lakott nem sokkal följebb a parton, ugyanabban a házban, amelyet sok évvel korábban Lloyd Charneyval kötött házassága után építettek föl, sohasem mulasztotta el, hogy bepillantson hozzá, valahányszor az apját meglátogatta. Rendszerint úgy intézte, hogy először Andrew-hoz ugrott be, s csak miután elbeszélgetett vele, és megszemlélte a legújabb munkáit, akkor ballagott föl a kúriába.

Gyakran elhozta magával a Kicsi Sirt is, bár Andrew már rég nem hívta így. A Kicsi Sir már régen kinőtt a kisfiú korból. Magas, testes fiatalember lett belőle, s ugyanolyan tekintélyes rozsdabarna vércseszárny-bajuszt és oldalszakállt növesztett, mint a nagyapja. Röviddel Andrew felszabadulása után megtiltotta, hogy régi becenevén szólítsa.

- Nincs kedvére, Kicsi Sir? - kérdezte Andrew. - Azt hittem, tetszik magának.

- Tetszett is.

- De most már, hogy felnőtt férfi, ugye, leereszkedőnek tartja? Sérti a méltóságát? Tudhatja, hogy én mélységesen tisztelem az ön...

- Ennek semmi köze az én méltóságomhoz - tiltakozott a fiatalember. - Inkább a tiédhez.

- Nem értem, uram.

- Én is úgy látom. De megpróbálom elmagyarázni Andrew. A "Kicsi Sir" bizonyára kedveskedő név, és te meg én így is fogjuk föl, a valóságban azonban megalázkodó megszólítás, amit, mondjuk, egy öreg szolgatiszt használ a gazdája csemetéje, jelen esetben az unokája esetében. Belátod, ugye, Andrew, hogy ez most már nem illik. A nagyapám már nem a gazdád, és én sem vagyok többé az a helyes kis fiúcska. Egy szabad robotnak nem illik senkit "Kicsi Sirnek" szólítania. Világos? Én is Andrew-nak szólítalak, mint mindig. Te is szólíts engem George-nak.

Ez úgy hangzott, mint egy parancs, ezért Andrew-nak nem volt más választása, mint engedelmeskedni. Ettől a perctől kezdve többé nem szólította George Charneyt "Kicsi Sirnek". A Kicsi Miss azonban továbbra is Kicsi Miss maradt számára. Elképzelni sem tudta, hogy Mrs. Charneynek nevezze, de az Amandát illetlen és pimasz megszólításnak tartotta. Mindig Kicsi Miss volt és az is maradt számára, holott már ő is őszülő hajú asszonnyá érett, és bár ma is ugyanolyan karcsú és gyönyörű, mint régen, az éveket nem lehetett letagadni. Andrew remélte, hogy ő nem ad neki olyan parancsot, mint a fia. Maradt hát a Kicsi Miss mindörökre.

Egyik nap George és a Kicsi Miss egyenesen a Sir házába sietett, anélkül hogy szokás szerint előbb benéztek volna Andrewhoz. Andrew látta a kocsit elhajtani a ház felé, és csodálkozott, hogy nem kanyarodott rá az ő házához vezető útra. Nyugtalankodni kezdett, amikor eltelt fél óra, aztán még egy, és egyikük sem mutatkozott nála. Csak nem bántotta meg őket, amikor legutóbb tiszteletüket tették nála? Nem, ez nem valószínű.

Akkor hát valami baj van a kúriában?

Hogy elterelje a figyelmét, belevetette magát a munkába, ám összes roboterejét meg kellett feszítenie, hogy fegyelmezze magát. De még így sem sikerült koncentrálnia. Végre késő délután megjelent George Charney, egyedül.

- Valami baj van, George? - fogadta Andrew, mihelyt belépett.

- Attól tartok, hogy igen, Andrew. Nagyapa a halálán van.

- Halálán? - kérdezte Andrew tompán.

Régóta foglalkoztatta a halál gondolata, de sohasem volt képes igazán megérteni. George ünnepélyesen bólintott.

- Anyám ott van az ágya mellett. Nagyapa azt szeretné, ha te is odajönnél.

- Igazán? Nem az édesanyja, hanem maga a Sir küldött értem?

- Igen, maga a Sir.

Andrew halvány bizsergést érzett az ujjai hegyében. Ez volt nála az izgalom legbiztosabb fizikai jele. Az izgalomba azonban aggodalom is keveredett.

A Sir haldoklik!

Kikapcsolta a szerszámait, és George Charney oldalán sietve megindult a nagyház felé.

A Sir csendesen feküdt az ágyában, ahol az utóbbi években ideje jó részét eltöltötte. Hajából már csak néhány fehér fürt maradt; pazar bajuszkölteménye is bánatosan csüngött alá. Arca szörnyen sápadt volt, szinte átlátszó. Alig lélegzett. Két szeme azonban nyitva volt, ezek a szigorú, átható, acélkék szemek - és Andrew-t meglátva, halvány mosolyt erőltetett az ajkára.

- Sir, ó, Sir, Sir...

- Lépj közelebb, Andrew - mondta. Hangja meglepően acélosan csengett, majdnem úgy, mint régen.

Andrew tétovázott, zavarában nem tudta, mit tegyen.

- Lépj közelebb. Parancsolom. Egyszer megmondtam, hogy többé nem fogok parancsolni neked, ez azonban kivétel. Az utolsó, amit adok neked, ebben biztos lehetsz.

- Igen, Sir - lépett előre Andrew.

A Sir kidugta egyik kezét a takaró alól, hogy felhajtsa, de látszott, még ez is nehezére esik. George odaugrott, hogy segítsen neki.

- Hagyd! - szólt rá a Sir rég hallott, ingerült hangján. - Az ördögbe is, ne csináld, George! Haldoklom, de béna nem vagyok. - Dühösen legyűrte a takarót, és kezét kiemelve a robot felé nyújtotta. - Andrew - mondta. - Andrew.

- Igen, Sir - hebegte Andrew. Elhallgatott. Nem tudta, mit mondjon.

Még sohasem volt haldokló ember közelében, még halottat sem látott. Azt tudta, hogy az embereknél a halál olyan, mint amikor egy gép végleg elromlik. Ez az önkéntelen és visszafordíthatatlan leépülés minden embert utolér. Andrew szerette volna hinni, hogy az emberek erre az elkerülhetetlen és természetes folyamatra nem félelemmel, szorongással gondolnak, de egyáltalán nem volt benne biztos, vajon mit érezhet a Sir, aki már oly sokat élt, olyannyira hozzászokhatott az élethez, és mindig tele volt életerővel, elevenséggel.

- Nyújtsd ide a kezed, Andrew.

- Természetesen, Sir.

Andrew megragadta a Sir hideg, viaszossá fakult, aszott kezét: érezte az összetöpörödött, öreg húst sima, kortalan, tiszta műanyag tenyerében.

- Tudod-e, Andrew, hogy nagyszerű robot vagy? - kérdezte a Sir. - Igazán nagyszerű. A legkiválóbb, akit valaha is csináltak.

- Köszönöm, Sir.

- Ezt el akartam mondani neked. És még egyet. Örülök neki, hogy szabad vagy. Ez minden. Nekem fontos, hogy ezt elmondhattam neked. Ez minden, Andrew.

Úgy hangzott, mint egy félreérthetetlen elbocsátás. A Sir többé nem figyelt Andrew-ra, aki elengedte a Sir reszkető kezét, hátralépett az ágytól, és megállt George és Amanda mellett. Az asszony kinyújtotta a kezét, és gyöngéden, szeretetteljesen megérintette Andrew karját a könyöke fölött. De nem szólt semmit. Mint ahogy George sem.

Az öregember visszavonult valahova messze, saját birodalmába. A szobát egyetlen hang töltötte be: a Sir egyre nehezebb, egyre zihálóbb, egyre kapkodóbb lélegzése. Mozdulatlanul feküdt, tekintetét fölfelé, a semmibe fúrta. Arca kifejezéstelen volt, akár egy roboté.

Andrew teljesen tanácstalan volt. Csak annyit tehetett, hogy tökéletes némaságban, teljes mozdulatlanságban állt ott, és figyelte a Sir utolsó perceit.

Az öregúr lélegzése még zihálóbbá vált. Furcsa, mélyről jövő gurgulázó hang hagyta el a torkát, amilyet Andrew még sohasem hallott.

Aztán minden elcsendesedett. Andrew nem látott más egyebet az öreg testen, csak azt, hogy elnémult. Percek teltek el, és nem mozdult, szeme vakon meredt fölfelé. Andrew megértette, hogy valami mélységesen titokzatos, számára fölfoghatatlan dolog történt. A Sir átlépte azt a rejtelmes küszöböt, amely a halált az élettől elválasztja. Nincs többé. Eltávozott. Csak az üres porhüvely maradt utána.

A végtelen hallgatást Amanda halk köhécselése törte meg. Szemében nem voltak könnyek, de Andrew jól látta mélységes megrendülését.

- Örülök, Andrew, hogy ideértél, mielőtt eltávozott volna - mondta. - Te ide tartozol. Egy vagy közülünk.

Andrew ezúttal sem tudta, mit válaszoljon.

- És nagyszerű volt hallani, amit rólad mondott - folytatta. - Lehet, hogy az utóbbi időkben nem volt valami barátságos veled, Andrew, de hát öreg volt, jól tudod. És fájt neki, hogy te föl akartál szabadulni. De azt hiszem, élete utolsó pillanatában megbocsátott neked.

Ekkor végre Andrew is megtalálta a megfelelő szavakat:

- Nélküle én sohasem lettem volna szabad, Kicsi Miss.

10. fejezet

Andrew csak a Sir halála után kezdett el ruhát viselni. Először egy öreg nadrágot húzott magára, amelyet George Charneytól kapott.

Merész kísérlet volt, s ezt ő is belátta. A robotok teste fémből készült, és - bár a gazdáik gyakran adtak nekik férfi vagy női neveket - hiányoztak róluk a nemi megkülönböztető jegyek, ezért sem az időjárás elleni védekezésből, sem szeméremből nem kellett ruhát hordaniuk. Andrew tudomása szerint nem is akadt még robot, amely ruhát öltött volna magára.

Ő az utóbbi időben mégis különös vágyat kezdett érezni, hogy az emberekhez hasonlóan felöltözködjék. Nem is kutatta, mi készteti erre.

Azon a napon, amelyen szert tett a nadrágra, George ott lábatlankodott a műhelyében, és segített neki a teraszára készülő bútorok festésében. Nem mintha Andrew-nak szüksége lett volna a segítségre - valójában egyedül sokkal jobban boldogult -, George azonban ragaszkodott ahhoz, hogy ő is besegítsen. Elvégre az ő teraszára készül a bútor. Ekkor már házas ember volt, és gyakorló ügyvéd a régi Feingold ügyvédi irodában, amelyet néhány hónapja már Feingold és Charney irodának neveztek. Stanley Feingold társa lett, és nagyon komolyan vette felnőtt kötelezettségeit.

Mire beesteledett, a bútor be volt festve, s vele együtt George is tetőtől talpig. Festékfoltok virítottak a kezén, a fülén, az orra hegyén. De festékes volt rozsdaszín bajusza, dús oldalszakálla és természetesen a ruhája is. De George fölkészült erre, mert hozott magával egy kiszolgált inget meg egy elnyűtt nadrágot, amely talán még a középiskolát is kijárta rajta.

Munka végeztével fölvette a rendes ruháját, a régi inget és nadrágot pedig összenyalábolta, és azt mondta Andrew-nak:

- Ezeket akár kidobhatod a szemétbe. Úgysem tudom többet felvenni.

Ez igaz is volt, ami az inget illeti, mert egyrészt csupa festék volt, másrészt pedig elszakadt egy hirtelen mozdulattól, amikor George megemelte az egyik asztalt. A nadrágot azonban Andrew még nem tartotta érdemesnek a kidobásra.

- Ha nincs ellenére - mondta George-nak -, ezt szeretném megtartani magamnak.

- Törlőrongynak? - vigyorgott George.

Andrew hallgatott egy percig, s csak aztán válaszolt:

- Hogy viseljem.

Most George-on volt a hallgatás sora. Andrew látta az arcán a meglepődést, majd a derűt. George alig tudta visszafojtani a nevetést, ami végül is sikerült neki, de Andrew nagyon is jól látta, mennyire próbál uralkodni magán.

- Hogy... viseld - nyögte ki George. - Fel akarod venni az én régi nadrágomat? Ugye, jól értettelek, Andrew?

- Igen. Nagyon szeretném felvenni, ha nincs ellene kifogása.

- Csak nincs valami baj a hőszabályozó rendszereddel, Andrew?

- Nincs, miért kérdezi?

- Azért, hogy nem lettél-e fázós mostanában. Különben hogy jutna eszedbe, hogy ruhát vegyél magadra?

- Azért, hogy megtapasztaljam, milyen az.

- Úgy. - Aztán kisvártatva: - Úgy. Értem. Szeretnéd megtapasztalni, hogy milyen az. Hát megmondom neked, Andrew. Olyan, mint amikor egy durva, kellemetlen rongydarabot tekersz a te sima, finom fémbőröd köré.

- Azt akarja mondani, hogy ne vegyem föl a nadrágot? - firtatta Andrew.

- Azt nem mondtam.

- De az ötletet furcsának találja.

- Hát...

- Vagyis annak.

- Igen. Ami azt illeti, igen. Fenemód furcsának, Andrew.

- Akkor tehát nem is adja nekem a nadrágot, hacsak nem semmisítem meg?

- Ugyan - felelte George, némi csüggedtséggel a hangjában. - Csinálj vele, amit akarsz, Andrew. Miért is tiltanám meg? Hiszen szabad robot vagy. Ha úgy tetszik, vedd föl a nadrágot. Miért ne... Rajta. Vedd csak föl.

- Igen - mondta Andrew -, föl is veszem.

- Történelmi pillanat. Először vesz magára ruhát egy robot. Illenék megörökítenem, Andrew.

Andrew a csípőjéhez illesztette a nadrágot. De aztán tanácstalanul megtorpant.

- Nos? - sürgette George.

- Megmutatná, hogy kell csinálni? - kérte Andrew.

George széles mosollyal az arcán megmutatta neki, hogyan kell tartani, hogyan bújjon bele, és hogyan gombolja össze magán. George kétszer is megmutatta a saját nadrágján a műveletet. Andrew azonban mindjárt látta, hogy időbe telik, mire elsajátítja azt az egyszerű mozdulatsort, amelyet George-nak bőségesen volt ideje gyerekkora óta begyakorolni.

- Engem a csuklónak az a csavaró mozdulata zavar, amikor fölfelé emeli a kezét - mentegetőzött Andrew.

- Figyeld - és még egyszer megmutatta.

- Így?

- Inkább így.

- Talán így - érintette meg Andrew még egyszer a gombot.

- Most sokkal jobb - felelte George.

- Még egy kis gyakorlás, és azt hiszem, természetemmé válik - mondta Andrew.

George fürkészőn nézett rá.

- Nem, Andrew. Ez sohasem fog a természeteddé válni, mert ez nem természetes. Mi a fittyfenének akarsz te nadrágot hordani?

- Mint már mondtam, George, kíváncsiságból, hogy milyen ruhában járni.

- De hiszen te amúgy sem vagy mezítelen. Egyszerűen - önmagad vagy.

- Igen, azt hiszem, az a helyzet - ismerte el Andrew közönyösen.

- Próbállak megérteni, Andrew, de ha a fejemet veszed, se tudom fölfogni, mi az ördögöt vettél a fejedbe. A tested tökéletesen funkcionális, egyenesen bűn betakarni, különösen ha sem a hőmérséklettel, sem az illendőséggel nem kell törődnöd. Ráadásul a szövet sem tapad meg igazán, különösen a fémen.

- Vajon az emberi test nem funkcionális, George? - vitatkozott Andrew. - Mégis beburkolják.

- A hőmérséklet miatt, higiéniás megfontolásból, védelemből, díszítésül és engedelmeskedve a társadalmi szokásnak, de rád egyik sem vonatkozik.

- Ruha nélkül pucérnak érzem magam - érvelt Andrew.

- Igazán? Amennyire én tudom, a mai napig erről említést se tettél. Ez valami új?

- Viszonylag új.

- Egy hét? Egy hónap? Egy év? Mi történik itt, Andrew?

- Nehezen tudnám megmagyarázni. Egyszerre csak - másként kezdtem érezni magam.

- Másként! Kihez képest? Manapság már nem újdonság egy robot, Andrew. Milliószámra lepik el a robotok a Földet. Egyedül ebben a régióban a legutóbbi népszámlálás szerint csaknem annyi robot van, amennyi ember.

- Ezt én is tudom, George. Robotokat alkalmaznak minden elképzelhető területen.

- De egy sincs köztük, amelyik ruhát viselne.

- De szabad sincs, George.

- Helyben vagyunk! Azért érzel másként, mert más vagy!

- Pontosan.

- Csakhogy a ruhaviselés...

- Bocsásson meg, George. Én ezt akarom.

George lassan kiengedte magából a levegőt.

- Ahogy tetszik. Szabad robot vagy, Andrew.

- Igen. Az vagyok.

Kezdeti kételyei elmúltával George érdekesnek és viccesnek találta Andrew öltözködési hóbortját. Sőt még segített is neki, újabb és újabb darabokkal egészítette ki ruhatárát. Andrew maga nem nagyon mehetett be a városba ruhát vásárolni, de még a komputer-katalógusok útján való rendelést is kényelmetlennek találta, mivel tisztában volt azzal, hogy a bírósági döntés óta sokfelé ismerik a nevét. Nem akarta, hogy valamelyik távoli raktáráruház alkalmazottja fölismerje a megrendelés alapján, és kikürtölje, hogy a szabad robot immár öltözködni is elkezdett.

Így hát George szerezte be neki a kért holmit: először egy inget, aztán cipőt... egy pár finom kesztyűt és egy garnitúra díszes váll-lapot.

- No és mi legyen az alsóneművel? - kérdezte George. - Azt ne szerezzek be? - Andrew-nak azonban fogalma sem volt az alsónemű létezéséről vagy rendeltetéséről, és George-nak kellett őt felvilágosítania. Végül úgy döntött, hogy ilyesmire nincs szüksége.

Új ruháit rendszerint akkor öltötte magára, amikor egyedül volt otthon. Azt még korainak tartotta, hogy nyilvánosan is megjelenjen bennük, és néhány kezdeti kísérletezés után mások jelenlétében az otthonában sem viselte őket. Feszélyezte őt George leereszkedő mosolya, amelyet az a legjobb szándékkal sem volt képes leplezni, meg a megrendelők csodálkozó tekintete.

Hiába volt Andrew szabad, azt a gondosan beépített programot, amely az emberekkel szembeni magatartását szabályozta, nem iktathatta ki. Egy idegi csatorna ugyanis, amely nem volt olyan erős, mint a Három Törvény, ahhoz mégis elég hatásos volt, hogy a robot ne botránkoztathassa meg az embereket. Csak apránként mert változtatni, a kudarc, a nyílt rosszallás hónapokig visszavethette volna. Óriási lépésnek számított hát, amikor végre rászánta magát, hogy ruhástul elhagyja a házat.

Ezúttal nem keltett feltűnést, látszólag senkit sem lepett meg megjelenésével, bár az is lehet, hogy azok, akikkel találkozott, túlságosan is megdöbbentek, s azért nem jutottak szóhoz. Hiszen ő is furcsán érezte magát öltözékében.

Vásárolt egy tükröt, és órákig forgolódott előtte, minden oldalról vizsgálgatta tükörképét. Néha azon kapta magát, hogy nincs megelégedve azzal, amit lát. Néha maga is megdöbbent, mennyire nem illik össze a fémarc a fénylő fotoelektromos szemekkel, a merev robot-vonások és az élénk színű embertestre szabott öltözék, amelyet viselt.

Máskor viszont otthonosan jól érezte magát felöltözve. Mint a legtöbb robotot, őt is alapvetően emberszabásúra formálták: két karral, két lábbal, egy keskeny nyakon ülő ovális fejjel. Az Amerikai Robot tervezőit semmilyen célszerűség nem kényszerítette arra, hogy ezt a formát adják neki. Tervezhettek volna lábak helyett kerekeket, kettő helyet akár hat kezet, két szem és fej helyett egy forgó érzékelő burát a törzs tetején, de végül mégis az emberi test formáit, arányait tekintették mérvadónak. Még a robotkorszak kezdetén úgy döntöttek, hogy úgy küzdhetik le a legkönnyebben az emberek mélyen gyökerező félelmét az intelligens gépektől, ha a lehető legrokonszenvesebb formát választják. Akkor miért ne viselhetne egy robot ruhát is? Hiszen ezzel még jobban hasonlít az emberre.

Andrew mindenesetre úgy gondolta, az öltözködéssel is azt jelképezi, hogy ő szabad robot.

Persze bármit mondott is a bírói döntés, nem mindenki fogadta el Andrew szabadságát. Sokak számára a "szabad robot" kifejezésnek nem volt semmi értelme: mintha azt mondanák, hogy "száraz víz" vagy "fényes sötétség". Andrew természeténél fogva képtelen volt arra, hogy ezen megsértődjék, a gondolkodási folyamatát mégis károsan befolyásolta - furcsa gátoltságot, belső ellenállást érzett, valahányszor azt tapasztalta, hogy megtagadják tőle a bírói döntés szerint kijáró státust.

Tisztában volt azzal, hogy nyilvánosan vállalt felöltözködésével sokak ellenszenvét vívja ki, ezért óvatosnak kellett lennie.

De nem csupán az ellenséges idegenek fogadták el nehezen. Még Amanda is meghökkent, amikor először látta meg őt ruhában. Pedig a Kicsi Miss mindenkinél jobban szerette és ismerte őt. Andrew azonnal észrevette rajta, milyen zavarban van, s Amanda hiába próbálta leplezni, neki sem sikerült, akárcsak George-nak.

Persze az asszony fölött is jócskán eljárt az idő, és mint a legtöbb idős ember, ő is nehezen fogadta el az újat. Bizonyára azt szerette volna, ha Andrew ugyanolyan marad, amilyen az ő kislánykorában volt. De az is lehet, hogy a lelke legmélyén ő is azt vallotta, hogy a robotok - minden robot, még Andrew is - legyenek azok, amik, vagyis gépek, és semmi joguk ember mód öltözködni.

Andrew gyanította, ha ezt megkérdezné Amandától, letagadná, talán föl is háborodna. De eszében sem volt ezt megkockáztatni. Inkább nem vett magára ruhát, amikor találkoztak.

Amúgy pedig egyre ritkábban látták egymást, hiszen Amanda már jócskán betöltötte a hetvenet. Nagyon lesoványodott, folyton fázott, még az enyhe észak-kaliforniai éghajlatot is hidegnek találta. Férje már néhány évvel korábban meghalt, és ideje nagy részét a trópusi vidékeken - Hawaiiban, Ausztráliában, Egyiptomban, Dél-Amerika melegebb tájain és hasonló helyeken töltötte.

Csak nagy ritkán, évente egyszer vagy kétszer tért haza Kaliforniába, hogy George-ot és családját - no és persze Andrew-t meglátogassa.

Egy alkalommal George beállított Andrew házikójába, és csüggedten mesélni kezdett:

- Anyám itt járt nálam, és rávett, hogy jövőre megpályázzam a képviselőséget. Addig nem hagy nyugton, amíg meg nem teszem. Bizonyára te is tudod, hogy családunk első törvénye, meg a második és a harmadik is, hogy senki sem mondhat nemet Amanda Charneynek. Így hát jelölt lettem. Az anyám szerint ez benne van a génjeimben. Akár a nagyapa, úgy az unoka, mondja ő.

- Akár a nagyapa... - tűnődött Andrew tanácstalanul.

- Mi a gond, Andrew?

- A mondattal van gondom. A kifejezéssel. A nyelvtani áramköröm... - Megrázta a fejét. - Akár a nagyapa, úgy az unoka. A mondatból hiányzik az ige, de ez még nem volna baj, mégis...

George elnevette magát.

- Hogy te néha milyen szőrszálhasogató bádogdoboz tudsz lenni, Andrew!

- Bádogdoboz?

- De hagyjuk ezt. A másik kifejezés egyszerűen azt akarja mondani, hogy tőlem, az unokától ugyanazt várják, amit a Sir, a nagyapám csinált: vagyis hogy induljak a regionális törvényhozási választásokon, és hosszú, tiszteletre méltó pályát fussak be. Ahogy mondani szokták, amint az apja, úgy a fia. Az én apámnak nem fűlt a foga a politikához, ezért az anyám megváltoztatta a régi mondást - de érted egyáltalán, vagy hiába jártatom a számat?

- Most már értem.

- Helyes. Persze anyám egyvalamit elfelejt, hogy belőlem hiányzik a nagyapám temperamentuma, és talán nem is vagyok olyan okos, amilyen ő volt. Ő igazán ragyogó elme volt, de semmi sem bizonyítja, hogy én is automatikusan ugyanolyan sikeres képviselő leszek, mint ő. Attól tartok, hogy senki sem képes az ő nyomdokaiba lépni. Andrew bólintott.

- És milyen szomorú, hogy már nincs közöttünk. Örülnék neki, George, ha a Sir még mindig... - Megtorpant, mert azt mégsem mondhatja, hogy "működőképes". Tudta, hogy ez nem megfelelő kifejezés. Mégis ez jutott először eszébe.

- Még mindig élne? - fejezte be George helyette a mondatot. - Igen, jó lenne, ha még közöttünk volna. Be kell vallanom, hogy nekem legalább annyira hiányzik a vén gazember, mint neked.

- Gazember?

- Ahogy mondani szokták.

- Ó, igen. Ahogy mondani szokták.

George távozása után Andrew visszaidézte a beszélgetést, és próbálta kitalálni, miért érezte magát olyan kényelmetlenül egész idő alatt. Rájött, hogy a George által használt köznyelvi fordulatok és a társalgási nyelv zavarta meg.

Andrew még ennyi idő elteltével is sokszor nehezen tudta követni az emberek szóhasználatát, különösen akkor, ha az eltért a megszokottól. Idővel bővült a szókincse, gazdagodtak nyelvtani ismeretei, és csiszolódott a mondatszerkesztése. Ki tudja, tervezési hibának lehet-e tekinteni a pozitron-pályáiban lévő eltérést, amely végső soron növelte alkalmazkodóképességét, intelligenciáját, mindenesetre annak köszönhetően tűnt ki az átlag robotok közül, és sajátította el a könnyed társalgási stílust. Persze az ő képességének is megvoltak a korlátai.

Andrew tisztában volt azzal, hogy ezen a téren mindig lesznek nehézségei.

Az emberi nyelv állandóan változik, új szavak keletkeznek, a régiek jelentése módosul, a mindennapi társalgásban hosszabb-rövidebb életű fordulatok bukkannak fel. Andrew számára nem volt ez újdonság, habár tudományosan nem vizsgálta a változások jellegét és tendenciáit.

Az angol nyelv, amelyet Andrew a leggyakrabban használt, óriási változáson esett át az elmúlt hatszáz esztendő folyamán. Néha belekukkantott a Sir könyveibe, különösen a régi költők - Chaucer, Spenser, Shakespeare műveibe, s észrevette, hogy a lapok tele vannak lábjegyzettekkel, amelyek egy-egy régies szó jelentését magyarázzák a modern olvasónak.

Mi lesz, ha a nyelv az eljövendő hatszáz év alatt is hasonlóan nagy változáson esik keresztül? Hogy lesz képes megértetni magát az emberekkel, ha nem tart lépést a változásokkal?

Lám, ez a rövid társalgás George-dzsal harmadszor is zavarba ejtette: "Akár a nagyapa, úgy az unoka." Pedig milyen egyszerű most, miután George elmagyarázta neki, holott először olyan rejtélyesnek érezte.

És miért nevezte őt George "bádogdoboznak", holott bizonyára ő is jól tudja, hogy bádogot nem használtak a fölépítéséhez. Aztán ami a leginkább szöget ütött a fejébe: miért nevezte George a Sirt "vén gazembernek", amikor nyilvánvaló, hogy ez a jellemzés nem illett az öregúrra.

Nagyon jól tudta, hogy nem is ezek voltak a legfrissebb szólások. Csupán olyan egyéni, kissé talán bizalmas metaforikus fordulatok, amelyekkel Andrew nyelvi áramkörei nem képesek rögvest megbirkózni. Gyanította, hogy a külvilágban ennél sokkal több meghökkentő beszédfordulattal találkozna.

Talán itt az ideje, hogy nyelvi adattárát fölfrissítse.

Saját könyveiből nem meríthet semmit, mert régiek, és a legtöbbjük a faművességgel, a művészettel, a bútortervezéssel foglalkozik. Egyik sem szól a nyelvről, egyik sem segít eligazodni a nyelvi kommunikációban. De a Sir könyvtárával se sokra ment, bármilyen tekintélyes volt is. Senki sem lakott ugyan a nagy házban - le volt zárva, csak a robotok tartották rendben -, de Andrew-nak szabad bejárása volt oda, a Sir legtöbb könyve azonban még a múlt században vagy annál is korábban jelent meg. Egy sem akadt, amely megfelelt volna Andrew céljainak.

Mindent egybevetve, az látszott a legjobb megoldásnak, ha valamilyen módon friss információkhoz jut - de nem George-tól. Amikor legutóbb hozzá fordult öltözködési gondjaival, hosszasan kellett magyarázkodnia, ráadásul az atyáskodó élcelődést sem úszta meg. Bár nem hitte, hogy George ebben az ügyben is úgy bánna vele, de jobbnak látta, ha nem teszi próbára.

A legjobb, ha bemegy a városi közkönyvtárba. Megnyugtatta magát, hogy ez a legjobb módja az önálló cselekvésnek, egy szabad robot csakis így foghat hozzá egy probléma megoldásához. Elhatározása diadallal töltötte el, és érezte, hogy miközben a kérdést latolgatta, úgy nőtt meg benne az elektromos potenciál, olyannyira, hogy az egyensúly helyreállításához kénytelen volt közbeiktatni egy ellenállást.

Föl hát a könyvtárba!

És az alkalomhoz föl fog öltözni. Igen, igen. Az emberek sem lépnek be pucéran a nyilvános könyvtárba, ő sem teheti.

Gálába vágta magát: fölvett egy pár elegáns bársony lábszárvédőt, egy selymes fényű, buggyos vörös inget és a legjobb cipőit, végül egy fényezett fából készült láncot is átvetett a vállán - egyik legszebb alkotását. Választhatott e között meg egy fényes plasztikból készült lánc között, amely talán jobban illett volna a nappali ruhához, ám George azt mondta, hogy a fából faragott lánc ellenállhatatlanul hódító, különösen, mert a fa sokkal értékesebb, mint a plasztik, és ő ma hódítani akart. A könyvtárban emberek lesznek, nem robotok. Ott még sohasem láttak robotot. Fontos, hogy megnyerő legyen.

De azt is tudta, hogy valami szokatlan dologra készül, aminek szokatlan következményei lehetnek. Ha George váratlanul beállítana, és nem találná otthon, bizonyára nyugtalankodna miatta.

Harminc lépésre távolodhatott el a házától, amikor úgy érezte, hogy leküzdhetetlenül megnő benne az ellenállás és megállásra készteti. Kiiktatta az áramkörből az ellenállást, de amikor ez sem segített, visszatért a házba, és egy darab papírra kalligrafikus betűkkel felrótta:

A KÖNYVTÁRBA MENTEM

Andrew Martin

Jól látható helyre, a munkaasztalára helyezte.

11. fejezet

Andrew aznap nem jutott el a könyvtárba. Még sohasem járt ott, máshova sem nagyon mozdult ki a házból, hiszen nem volt rá szüksége, de nem számított arra, hogy a kiruccanás gondot okozna. Gondosan tanulmányozta a térképet, de a valóságban minden másként festett.

Alig távolodott el a háztól, mintha idegen világba csöppent volna. Az út melletti tereptárgyak cseppet sem hasonlítottak a térkép elvont jelzéseihez, legalábbis az ő elképzelései szerint. Tétován meg-megállt, hogy összevesse a látott tárgyakat azzal, amire a térkép alapján számított, egy idő után azonban rájött, hogy eltévedt, anélkül hogy észrevette volna. Ezután hiába próbálta a térkép alapján meghatározni a helyzetét.

Mitévő legyen? Forduljon vissza és kezdje újból? Vagy folytassa tovább, hátha rátalál a helyes útra?

Végül úgy döntött, hogy a legjobb, ha útbaigazítást kér valakitől, így talán nagyobb nehézség nélkül elboldogul.

De kitől kérdezze meg? A ház közelében még látott a mezőn egy-két robotot, itt azonban egyetlenegyet sem. Elhaladt mellette egy jármű, de nem állt meg. Talán hamarosan jön még egy. Tanácstalanul várakozott, ami azt jelentette, hogy meg sem moccant; ekkor bal kéz felől megpillantott két alakot, amint átlósan átvágnak a mezőn.

Feléjük fordult.

Azok is meglátták őt, és megindultak feléje. Nemcsak az irányt változtatták meg, hanem a viselkedésüket is. Egy pillanattal korábban még hangosan beszélgettek, nagyokat röhögtek, szinte nyerítettek, hogy a hangjuk betöltötte az egész határt, most azonban elcsendesedtek. Arcuk olyan kifejezést öltött, amit Andrew az emberi tétovasággal azonosított.

Fiatalok voltak, de nem gyerekek. Talán húszévesek. Vagy huszonöt? Andrew nem tudta pontosan megbecsülni az emberek korát.

Még elég messze voltak tőle, amikor megszólította őket.

- Elnézést, urak. Lennének szívesek elmagyarázni, hogy jutok el a városi könyvtárhoz?

A két alak megtorpant és rámeredt.

Egyikük, a magasabb és soványabb, aki egy keskeny, kúp alakú fekete fejfedőt viselt, amely groteszk módon még jobban megnyújtotta az alakját, így szólt a társához:

- Szerintem ez egy robot.

- Szerintem is - felelte a másik, egy alacsony, zömök, krumpliorrú és dülledt szemű fickó. - Az arca mindenesetre robothoz hasonlít.

- Az. Határozottan robothoz hasonlít.

- Csakhogy ruhát visel.

- Méghozzá milyen csicsás ruhát.

- Mit szólsz hozzá? Egy robot! Mi jut még ezután eszükbe?

- Elnézést, urak - ismételte meg Andrew. - Segítségre van szükségem. Föl akartam keresni a városi könyvtárat, de úgy látszik, eltévedtem.

- Beszélni is úgy beszél, akár egy robot - jegyezte meg a nyurgábbik.

- Az arca is, akár egy roboté - kontrázott a másik.

- Akkor csakis robot lehet!

- Mi más lehetne?

- Csakhogy ruhát visel.

- Ruhát. Bizony. Ki merné tagadni?

- De a robotok nem hordanak ruhát, nem igaz?

- Szerintem sem.

- Ha ruhát visel, szerinted robot lehet?

- Az arca fémből van. Az egész teste. De ha robot, akkor miért van rajta ruha?

A langaléta csettintett az ujjával.

- Tudod, hogy mi ez? A szabad robot. Van egy robot a régi Charney háznál, amely senkinek sem a tulajdona, és le merném fogadni, hogy ez az. Mi másért hordana ruhát?

- Kérdezd meg tőle - biztatta a tömpeorrú.

- Jó gondolat - helyeselt a másik. Néhány lépést tett Andrew felé, és nekiszögezte a kérdést: - Te vagy a Charney házból való robot?

- Andrew Martin vagyok, uram - felelte Andrew.

- Nézd csak a fölvágós robotját! - mondta a hosszabbik. - Tessék egyenesen válaszolni, ha kérdeznek.

- Én a Martin-birtokon lakom, amelyet a Charney család birtokol. Korábban ez volt Mr. Gerald Martin otthona. Ezért hívnak engem Andrew Martinnak.

- Robot vagy, nem?

- Persze hogy az vagyok, uram.

- Akkor miért hordasz ruhát? Hiszen a robotok nem öltözködnek, nemdebár?

- Ha nekem tetszik, ruhát veszek magamra - jelentette ki Andrew higgadtan.

- Milyen undorító! Egy ruhát viselő robot! Ki hallott még ilyet?

- A társára nézett. - Láttál már valaha is ennél undorítóbb dolgot?

- Andrew-hoz pedig: - Vetkőzz le!

Andrew tétovázott. Olyan régen hallotta ezt a parancsoló hangot, hogy a Második Törvény áramköre hirtelen zárlatos lett.

- Nos, mire vársz? - förmedt rá a nyurga. - Azt mondtam, hogy vetkőzz le, nem? Azt parancsolom, hogy vesd le a ruhádat!

Andrew lassú mozdulatokkal vetkőzni kezdett. Leoldotta a váll-láncát és óvatosan a földre helyezte. Majd levette a selyeminget, gondosan összehajtogatta, nehogy gyűrötten kelljen visszavennie. Aztán a lánc mellé helyezte a földre.

- Gyorsabban! - parancsolt rá a magasabbik. - Ne vacakolj a hajtogatással. Dobd csak le, hallod? Mindent. Az utolsó szálig.

Andrew kioldotta a bársony lábszárvédőt. Levetette az elegáns cipőket.

- Legalább teljesíti a parancsot - jegyezte meg a krumpliorrú.

- Nem tehet mást. Minden robot köteles engedelmeskedni. Ebben nincs mese. Beléjük van építve. Ha azt mondod neki: ugorjon a tóba, megteszi. Ha azt mondod: hozz nekem egy tányér szamócát, elmegy, és addig keres, amíg valahol nem talál szamócát, még ha nincs is szezonja.

- Nem is lehet olyan rossz, ha ilyesmi van a háznál.

- Meghiszem azt. Mindig arról ábrándoztam, milyen lenne, ha volna egy saját robotom. Te nem?

A cingár megvonta a vállát.

- Ki engedheti ezt meg magának?

- Ez itt szabad préda. Nem tartozik senkihez, ugyanúgy lehet a mienk is, mint akárki másé. Csak azt kell neki mondanunk, hogy a miénk vagy, és kész. Meg kell neki parancsolni.

A cingár pislogni kezdett.

- Hé! Igazad van!

- Küldözgetni fogjuk ide-oda. Dolgoztatni fogjuk. Meg fog csinálni mindent, amit mondunk neki. És senki sem állhat az utunkba. Hiszen nem vesszük el senki tulajdonát. Mert nem tulajdona senkinek.

- De mi lesz, ha valaki ugyanígy el akarná venni tőlünk?

- Megparancsoljuk neki, hogy senkivel sem mehet el tőlünk - szögezte le a krumpliorrú.

A cingár a homlokát ráncolta.

- Nem hiszem, hogy célravezető lenne. Ha köteles teljesíteni az emberek parancsait, akkor ez nemcsak ránk, hanem másokra is érvényes, nem?

- Hát...

- De emiatt ráér főni a fejünk. Hé! Te! Te robot! Állj a fejedre!

- A fej nem arra való - kezdte volna Andrew.

- Azt mondtam, állj a fejedre. Ez parancs. Ha nem tudnád, hogy kell a fejedre állni, akkor itt az ideje, hogy megtanuld.

Andrew ezúttal is tétovázott. Aztán a földre helyezte a fejét, és két karjával megtámaszkodott. Megpróbálta magasba lendíteni a lábát, de az áramköreiben nem volt semmi, ami képessé tette volna arra, hogy megbirkózzon a fordított helyzettel. Elveszítette az egyensúlyát, és teljes súlyával a hátára huppant. Egy pillanatig csendben feküdt, hogy leküzdje magában a hanyattesés következményeit, aztán lassan kezdett föltápászkodni.

- Ne - szólt rá a hórihorgas. - Maradj ott lent. És egy hangot se! - A társához pedig így szólt: - Fogadjunk, hogy szét tudnánk szedni és aztán újból összerakni. Bontottál már szét robotot?

- Nem én. És te?

- Soha. De mindig szerettem volna.

- Gondolod, hogy engedni fogja?

- Hogy akadályozhatná meg?

Andrew valóban nem állíthatta volna meg őket, ha elég határozottan ráparancsolnának, hogy ne álljon ellent. A Második Törvény - az embereknek való engedelmesség - mindig elsőbbséget élvez az önfenntartásra vonatkozó Harmadik Törvénnyel szemben. Mindenesetre nem tudott volna védekezni ellenük anélkül, hogy ne kockáztassa testi épségüket. Ezzel azonban megszegné az Első Törvényt. Erre a gondolatra minden mozgató egysége görcsbe rándult, és egész testében reszketni kezdett, ahogy ott feküdt elnyúlva a földön.

A hórihorgas odalépett hozzá, és megpiszkálta a cipője hegyével.

- Jó nehéz. Azt hiszem, szerszámok nélkül nem boldogulunk vele.

- Mi lesz, ha utána nem tudjuk ugyanúgy összerakni? - aggályoskodott a krumpliorr.

- No és?

- Akkor pocsékba megy egy hibátlan robot, amit sok mindenre fel tudnánk használni. Szerintem legjobb, ha megparancsoljuk neki, hogy szerelje szét magát, ő csak tudja, hogyan kell csinálni. És vicces lesz figyelni őt, hogy boldogul. Utána mi magunk is össze tudjuk rakni.

- Jól van - egyezett bele a cingár tűnődve. - De vigyük el innen az útról. Ha valaki erre járna...

Szerencsére elkéstek, valaki valóban arra járt, méghozzá George. Andrew fekvő helyzetéből meglátta őt, amint nem messze onnan fölhág egy kisebb emelkedőre. Szeretett volna segítségért kiáltani, de az utolsó parancsa az volt, hogy "egy hangot se", és ez mindaddig hallgatásra kötelezte, amíg ugyanaz a személy vagy valaki más föl nem oldja alóla.

Szerencsére George feléjük nézett. Meggyorsította a lépteit. Néhány másodperc múlva lihegve megállt Andrew mellett, és döbbenten nézett a fekvő robotra.

A két fiatalember kissé értetlenül hátrahúzódott, és bizonytalan pillantásokat vetett egymásra.

- Mi történt veled, Andrew? - kérdezte George aggódva.

- Nincs semmi bajom, George - nyugtatta meg Andrew.

- Akkor miért fekszel itt a földön elterülve? Nem tudsz fölállni?

- Ennek semmi akadálya, ha ön is úgy akarja - mondta Andrew.

- Akkor rajta! Tessék fölállni!

Andrew a parancs hallatára hálásan föltápászkodott.

- És miért vannak így széthányva a ruháid? - vonta felelősségre George. - Hogyhogy levetettél mindent? Mi történik itt?

A hórihorgas végre szóhoz jutott.

- Ez a te robotod, hékás?

George hevesen feléje fordult.

- Senkié sem. Csak nem játszadoztatok vele?

- Elég furcsának találtuk, hogy egy robot kiöltözik, ezért udvariasan megkértük, hogy vetkőzzön le. De mi köze ehhez, ha nem a magáé.

- Bántani akartak, Andrew? - kérdezte George.

- Az volt a szándékuk, hogy valahogy szétszedjenek. Éppen el akartak cipelni egy félreeső helyre, hogy ott rám parancsoljanak: szereljem szét magamat.

George a két fiatalemberre nézett. A túlerő ellenére igyekezett bátornak és elszántnak látszani, Andrew azonban észrevette, hogy remeg az álla.

- Ez igaz? - kérdezte George szigorúan.

Nyilván a két fickó is észrevette George zavarát, és arra a következtetésre jutottak, hogy nem kell nagyon tartaniuk tőle. George már nem volt fiatal. A gyermekei felnőttek, Paul fia már belépett a családi ügyvédi irodába. Rozsdavörös haja megőszült, arca - amelyről mostanában hiányzott a dús oldalszakáll - jómódú polgárokra jellemző puha rózsaszínben virított. Bármilyen elszántnak igyekezett is mutatkozni, nem keltett félelmetes benyomást. Amikor a két fiatalember rájött erre, a magatartásuk is egyből megváltozott. Hirtelen magabiztosak lettek.

A magasabbik gúnyosan elvigyorodott, és így szólt:

- Igen, szerettük volna látni, hogy boldogul vele. Különösen a vége felé, amikor már csak egy karja marad.

- Furcsa módját választották a szórakozásnak.

- No és mi köze hozzá?

- Ami azt illeti, nagyon is sok.

A cingár elröhögte magát.

- És aztán mit akar csinálni, haspók úr? Eltángál bennünket?

- Nem - felelte George. - Erre nincs szükség. Tudják, hogy ez a robot már több mint hetven éve a családunknál van? Ismer bennünket, és a világon mindenkinél többre tart bennünket. Csak annyit kell mondanom neki, hogy az életemre törnek, hogy meg akarnak ölni. És megkérem, hogy védjen meg. Választania kell az én életem és a maguké között, nem kétséges, melyiket fogja választani. Van tudomásuk róla, milyen erős egy robot? El tudják képzelni, mi történik, ha Andrew magukra támad?

- Hé, várjunk csak - mondta a krumpliorrú. Arcára újból kiült az aggodalom, mint ahogy a másikéra is. Mindketten hátrálni kezdtek.

George fölemelte a hangját:

- Andrew, személyemet közvetlen veszély fenyegeti. Ez a két fiatalember bántani akar. Megparancsolom, hogy lépj közelebb hozzájuk!

Andrew engedelmesen tett feléjük néhány lépést, jóllehet nem nagyon tudta, mit tehetne ezenkívül George védelmére. Hirtelen ötlettel mindkét kezét maga elé emelte, ami fenyegető póznak is tűnhetett. Ha az volt a cél, hogy félelmetes külsőt öltsön, akkor igyekezett a lehető legfélelmetesebbnek látszani.

Mozdulatlanul kitartott ebben a pózban. Fotoelektromos szemei ijesztő vörös színben izzottak. Csupasz fémteste csillogott a napfényben. A két fiatalember nem várta meg, hogy mi következik ezután. Inaszakadtukból eliszkoltak a mezőn át. Jó százméternyire onnét, amikor már biztonságban érezték magukat, visszafordultak, és öklüket rázva dühös szitkokat szórtak feléjük.

Andrew ismét megindult feléjük, a fickók sarkon fordultak és szaladtak a domb felé, és néhány másodperc múlva eltűntek mögötte. Andrew még mindig fenyegető testhelyzetben állt.

- Jól van, Andrew, most már elengedheted magad - mondta George. Teste remegett, sápadt arcáról csurgott a víz, de látszott rajta, hogy megkönnyebbült. Messze túl volt azon a koron, hogy szembeszálljon egy nála fiatalabb fickóval, hát még kettővel.

- Jobb is, hogy eliszkoltak - szólalt meg Andrew. - Tudja, George, úgysem lettem volna képes bántani őket. Nagyon jól láttam, hogy nem támadtak magára.

- De megtehették volna, ha tovább fajulnak a dolgok.

- Ez csak feltételezés. Az én megítélésem szerint, George...

- Igen, tudom. Minden valószínűség szerint nem lett volna merszük kezet emelni rám. Egyébként is én nem parancsoltam azt, hogy támadj rájuk. Mindössze azt mondtam, hogy közeledj feléjük. De ennyi elég is volt, hogy begyulladjanak. No meg az a díjbirkózó póz, amit okosan fölvettél.

- Hogy lehet az, hogy megijednek egy robottól? Hiszen az Első Törvény szerint egy robot sohasem...

- A robotoktól való félelem az emberiség betegsége, amelyből még mindig nem gyógyult ki. Egyelőre. No de mindegy. Az a fő, hogy elmentek, és te egy darabban vagy. Most csak ez számít. De azért szeretném tudni, mi az ördögöt kerestél itt egyáltalán, Andrew.

- A könyvtárba tartottam.

- Igen, tudom. Megtaláltam a céduládat. Csakhogy a könyvtárba nem erre vezet az út. És amikor fölhívtam a könyvtárat, azt mondták, hogy nem jártál ott, és nem is hallottak felőled. Akkor kimentem a könyvtárba vezető útra, de ott sem láttalak, és akivel csak találkoztam a város felé menet, azok sem találkoztak veled. Sejtettem, hogy eltévedtél. Ami azt illeti, épp az ellenkező irányba fordultál.

- Gondoltam, hogy valami hiba csúszott a dologba - ismerte el Andrew.

- Szent igaz. Tudod, már azon gondolkodtam, hogy a levegőből kerestetlek. De aztán eszembe jutott, hogy hátha erre csatangoltál el. Egyáltalán, mi keresnivalód volt neked a könyvtárban, Andrew? Furcsa dolgok jutnak néha eszedbe... Tudhatnád, hogy én boldogan kihozok neked minden könyvet, amire csak szükséged van.

- Igen, tudom, George. De én egy...

- Szabad robot vagy, tudom. Akinek megvan minden joga ahhoz, hogy ha eszébe jut, besétáljon a városi könyvtárba, még akkor is, ha titokzatos módon rendhagyó robot-intelligenciája sem képes rávezetni a helyes útra. És megtudhatnám, mit akartál kivenni a könyvtárból?

- Egy könyvet a mai beszélt nyelvről.

- Csak nem akarod föladni a faművességet a nyelvészet kedvéért, Andrew?

- Nem érzem magam elég jártasnak a beszédben.

- De hiszen remek a nyelvismereted! A szókincsed, a nyelvtan...

- A nyelv - a szóképek, a köznyelvi fordulatok, sőt maga a nyelvtan is folyton változik, George. Nem úgy az én programom. Ha nem fejlesztem magam, néhány emberöltőn belül képtelen leszek érintkezni az emberekkel.

- Hát ebben van valami.

- Ezért tanulmányoznom kell a nyelvi változások természetét, meg sok minden egyebet. - Ekkor egyszerre csak kicsúszott Andrew száján: - George, úgy érzem, hogy sokkal többet kell tudnom az emberekről, a világról, mindenről. Az elmúlt években olyan elszigetelt életet éltem ezen a gyönyörű birtokon, e távoli parton. A külvilág csupa rejtély a számomra... Azonkívül többet meg kell tudnom a robotokról is, George. Könyvet akarok írni róluk.

- Könyvet - ismételte meg George meglepetten. - A robotokról. A tervezésükről?

- Korántsem. Amit én forgatok a fejemben, az a történetük.

- Aha - bólogatott George a homlokát ráncolva. - így áll a dolog. Menjünk haza, jó?

- Persze. Fölvegyem a ruhámat, vagy elég, ha fölnyalábolom?

- Vedd föl természetesen.

- Köszönöm.

Andrew gyorsan felöltözött, és megindultak hazafelé.

- Könyvet akarsz írni a robotika történetéről - mondta George, mint aki még mindig nem emésztette meg a dolgot. - De hát minek, Andrew? Hiszen eddig már kismillió könyvet írtak róla, és ezeknek legalább a fele érinti a robotelv történetét. A világ lassan tele lesz robotokkal és a róluk szóló tanulmányokkal.

Andrew megrázta a fejét - az utóbbi időben egyre gyakrabban alkalmazta ezt az emberi mozdulatot.

- Nem a robotika története érdekel, George. Hanem a robotoké - egy robot szemével. Ilyen könyvet még biztosan nem írt senki. Azt akarom kifejteni, mi a véleményük a robotoknak saját magukról. Különösen pedig hogy alakult a viszonyunk az emberekkel, attól a perctől kezdve, hogy az első robot megjelent a Földön.

George fölvonta a szemöldökét. Ez volt a válasz Andrew szavaira.

12. fejezet

Amanda rendszeresen ellátogatott a kaliforniai családi birtokra. Betöltötte nyolcvanharmadik életévét, és olyan törékeny volt, hogy csaknem elfújta a szél. Energiája és eltökéltsége azonban még mindig a régi volt. Bár bottal járt, de inkább csak mutogatott vele, semmint támaszkodott volna rajta.

Most, hogy ismét ott járt, felháborodva hallgatta Andrew szerencsétlen kalandját. A végén dühösen a padlóhoz ütögette a botját és kifakadt:

- George, ez rettenetes. De ki volt az a két taknyos csirkefogó?

- Nem tudom, anyám.

- Akkor tudd meg.

- Mi értelme lenne? Szerintem helybéli huligánok voltak. Idétlen suhancok. Végül is nem követtek el semmi rosszat.

- De elkövethettek volna. Ha nem érsz oda idejében, komoly kárt tehettek volna Andrew-ban. De nem sok hiányzott ahhoz, hogy téged is megtámadjanak. Csak az mentett meg, hogy hülye fejjel nem fogták föl, Andrew még a te parancsodra sem lett volna képes ártani nekik.

- Ugyan, anya. Csak nem gondolod, hogy nekem estek volna? Egy vadidegennek? A huszonharmadik században?

- Talán nem. De Andrew mindenképpen veszélyben volt, és ezt nem tűrhetjük: tudod, hogy Andrew-t én családunk tagjának tekintem.

- Hát persze. Mint ahogy én is. Mindig is annak tekintettük.

- Akkor hát mégsem tűrhetjük, hogy egypár ostoba fajankó afféle fölhúzható és eldobható játékszernek tekintse őt, nem igaz?

- Mit akarsz, anyám, mit csináljak? - kérdezte George.

- Ügyvéd vagy, nem igaz? Vedd valami hasznát a jogi tudományodnak! Ide hallgass: azt akarom, hogy indíts egy próbapert, amely rá fogja bírni a regionális bíróságot a robotok jogainak kimondására, aztán vedd rá a regionális törvényhozást a megfelelő törvényi garanciák meghozatalára; és ha netán politikai problémák merülnének föl, akkor ha kell, elmégy a Világbírósághoz is. Figyelni foglak, George, és nem fogadok el semmilyen kibúvót.

- Nem te mondtad nemrégen, anya, hogy a világon mindennél jobban szeretnéd, ha elfoglalnám nagyapa helyét a törvényhozásban?

- Igen, de mi köze ennek a...

- És most azt akarod, hogy ugorjak fejest egy ellentmondásos kampányba a robotok jogaiért. Anya, a robotok nem szavaznak. Ezzel szemben rengeteg ember szavaz, és közülük sokan nem rajonganak úgy a robotokért, mint te. Tisztában vagy azzal, mi történik az én jelöltségemmel, ha elsősorban azt fogják rólam tudni, hogy én voltam az, aki áterőszakolta a törvényhozáson a robotok jogairól szóló törvényt?

- No és?

- Melyik a fontosabb neked, anya? Hogy bekerüljek a törvényhozásba, vagy hogy megindítsam ezt a próbapert?

- Természetesen a próbaper - vágta rá Amanda gondolkodás nélkül.

George bólintott.

- Rendben van. Csak szerettem volna tiszta vizet önteni a pohárba. Ha azt akarod, belevetem magam a robotok jogaiért folytatandó harcba. De jó, ha tudod, hogy ez a politikai karrierem végét jelenti, mielőtt még egyáltalán elkezdődött volna.

- Ezzel természetesen tisztában vagyok, George. Az is lehet, hogy tévedsz - ez nem tudhatom -, de mindenesetre most az a legfontosabb, hogy elejét vegyük az efféle durva zaklatásnak, amely bármikor megismétlődhet. Ez az első és legfontosabb, amit akarok.

- Rendben van, anya. Akkor teszek róla, hogy legyen akaratod szerint. Ezt készpénznek veheted.

Haladéktalanul belevágott a kampányba. Kezdetben nem vette komolyan, csak idős anyját akarta kiengesztelni, aztán hamarosan kiderült, hogy élete legnagyobb bonyodalmába keveredett.

George Charney nem igazán vágyott arra, hogy törvényhozási képviselő legyen, csak anyja unszolására vállalkozott volna a politikusi pályára, de most nyugodt lélekkel lemondhatott róla, hiszen volt mire hivatkoznia. Mint vérbeli jogász, szerette a kihívást, és a kampánynak szerencsére voltak olyan bonyolult jogi vonatkozásai, amelyek próbára tették éleslátását és szakmai ügyességét.

A Feingold és Charney iroda idősebb társaként főleg George volt az, aki a stratégiát kidolgozta, a mindennapi teendőket és az adminisztrációt az ifjabb társakra hagyta. Fia, Paul három évvel ezelőtt lépett be a céghez, őt bízta meg a munka irányításával. Paulra hárult az a feladat is, hogy naprakész beszámolókat készítsen a nagyanyja számára, és ő tanácskozott naponta Andrew-val.

Andrew beletemetkezett a munkájába. Hozzáfogott a robotokról szóló könyvhöz - visszaásott a kezdetekig, Lawrence Robertsonig és az Amerikai Robot és Gépember Társaság megalakulásáig -, de most félretette, és minden idejét a sokasodó dokumentumok tanulmányozásának szentelte. Hébe-hóba még bátortalan javaslatokkal is előhozakodott.

Most ezt mondta Amandának:

- Amikor az a két ember belém kötött, George azt mondta, hogy az emberek mindig féltek a robotoktól. Az emberiség betegségének nevezte ezt a félelmet. Amíg így áll a helyzet, azt hiszem, nem sokat tehet a robotokért sem a bíróság, sem a parlament. Hiszen a robotoknak, az emberektől eltérően, nincs politikai hatalmuk. Nem lehetne valamit tenni annak érdekében, hogy az emberek másként viszonyuljanak a robotokhoz?

- Bárcsak tehetnénk.

- Meg kell próbálnunk - mondta Andrew. - Méghozzá George-nak.

- Igazad van - értett egyet Amanda. - George-nak ez a dolga.

Így aztán, amíg Paul a bíróságon ült, addig George emelvényeken szónokolt. Egész idejét, minden energiáját a robotok polgárjogaiért folytatott harcnak szentelte.

George mindig is jó szónok, könnyed és megnyerő orátor hírében állt, és most állandó szereplője lett a jogászok, tanárok és holo-hírszerkesztők összejöveteleinek, minden vitaműsorban szenvedélyesen kiállt a robotok jogaiért, azzal az ékesszólással, amelyet mind fényesebbre csiszolt a gyakorlat.

Minél több időt töltött a szónoki emelvényeken és a stúdiókban, annál magabiztosabb és tekintélyesebb kiállása lett. Újból megnövesztette az oldalszakállát, ősz haját hátul pompás taréjba fésülte. A legújabb divatnak is behódolt, és palástot kezdett viselni, amit a leghíresebb videókommentátoroktól lesett el. Úgy érezte magát ebben az öltözékben, akár egy görög filozófus vagy a régi Róma szenátora.

Amikor Paul Charney, aki az apjánál sokkal konzervatívabb ízlésű volt, először meglátta így kicsípve az apját, csipkelődve figyelmeztette, hogy egyszer még közönség előtt fog belebotlani hosszú, bő lepleibe.

- Majd vigyázni fogok - felelte George. Robotbarát érvelésének ez volt a lényege:

- Ha a Második Törvénynek megfelelően minden robottól megkövetelhetjük a korlátlan engedelmességet, feltéve, ha ezzel nem ártunk más társunknak, akkor minden embernek korlátlan hatalma van minden robot fölött. S mivel a Második Törvény fölötte áll a harmadiknak, bárki visszaélhet a robotok engedelmességét előíró törvénnyel úgy, hogy érvényteleníti általa az önvédelem törvényét. Meg lehet parancsolni a robotnak, hogy kárt tegyen önmagában, hogy elpusztítsa magát - és mégsem kell indokolni, elég a puszta szeszély.

Ezúttal mellőzzük a tulajdonjog kérdését - jóllehet egyáltalán nem jelentéktelen -, és közelítsük meg a dolgot a közönséges emberi tisztesség oldaláról. Tegyük fel, hogy valaki összetalálkozik egy robottal az országúton, és merő szórakozásból megparancsolja neki, hogy távolítsa el a tagjait, vagy másmilyen súlyos kárt tegyen önmagában. Vagy, mondjuk, maga a robot tulajdonosa bosszúságában, unalmában vagy elkeseredésében parancsolja meg ugyanezt.

Vajon igazságos ez? Vajon megtehetjük-e ezt egy állattal? Pedig ne felejtsük el, hogy az állatnak legalább megvan a lehetősége arra, hogy védekezzék. A robotok viszont természetüknél fogva képtelenek arra, hogy kezet emeljenek az emberre.

Még egy jó használati tárgynak is megvan a becsülete, a robot pedig több egyszerű tárgynál és nem értéktelenebb az állatnál. Elég értelmes ahhoz, hogy beszélgessen, érveljen velünk. Sokan közülünk, akik egész életükben együtt éltek és dolgoztak robotokkal, barátjuknak tekintik őket, sőt azt is meg merném kockáztatni, hogy családtagokként kezelik őket. Túl sokat kérünk, ha azt akarjuk, hogy a törvény terjessze ki formális védelmét robot barátainkra?

Ha egy embernek megvan az a joga, hogy bármit megparancsolhat egy robotnak, amivel nem okoz kárt egy másik embernek, akkor a tisztesség azt is megkívánná, hogy sose parancsoljon olyasmit, amivel nem okoz kárt egy másik robotnak - hacsak az emberi biztonság nem diktál feltétlenül ilyen parancsot. Nem volna szabad olyasmit kérni egy robottól, hogy céltalanul kárt tegyen önmagában. Nagy hatalom, nagy felelősséggel jár. Ha a robotok számára ott van a Három Törvény, amely védi az embereket, túl sokat kérünk, ha azt szeretnénk, hogy az emberek is alávetnék magukat egy vagy két törvénynek, amely védi a robotokat?

Természetesen az ellenkező véleménynek is volt képviselője - s szószólója nem volt más, mint James Van Buren, az ügyvéd, aki annak idején megtámadta Andrew szabad robot státus iránti kérelmét. Persze azóta ő is megöregedett, de még mindig tevékeny és tekintélyes védelmezője volt a hagyományos társadalmi értékeknek. A maga higgadt, kiegyensúlyozott, ésszerű módján ezúttal is hatásosan képviselte azokat, akik szerint szóba sem jöhet, hogy a robotoknak jogaik legyenek.

- Természetesen én sem pártolom azokat a vandálokat, akik felelőtlenül elpusztítanak egy robotot, amely nem is az övék, vagy megparancsolják neki, hogy pusztítsa el önmagát. Ez egyszerű polgári vétség, amelyet a rendes jogi csatornákon keresztül meg lehet torolni. Az ilyen esetekre szükségtelen külön törvényt hozni, amint azt sem szükséges külön törvényben kimondani, hogy nem illik beverni egymás ablakait. A tulajdon szentségét kimondó átfogó törvény erre is elegendő védelmet biztosít.

De olyan törvény, amely megtiltja a tulajdonosnak, hogy elpusztítsa saját robotját? Nos, itt már egészen másról van szó. Nekem is vannak robotjaim az ügyvédi irodámban, és ugyanúgy nem jutna eszembe, hogy bármelyiket is elpusztítsam, mint ahogy az asztalomnak se esnék neki fejszével. Mégis ki merné elvitatni tőlem azt a jogomat, hogy úgy teszek a robotjaimmal, ahogy kedvem tartja, akár az asztalommal vagy az iroda-berendezésem bármelyik darabjával. Vajon előírhatja-e az állam végtelen jóságában és bölcsességében, hogy: "Te, James Van Buren, légy kedves az asztalodhoz, és óvd meg az ártalmaktól. Hasonlóképpen az iratszekrényeiddel: bánj velük tisztességesen, akár a barátaiddal. És természetszerűleg ugyanez vonatkozik a robotjaidra is. Nehogy kitedd a tulajdonodban lévő robotokat valamilyen veszélynek."

Ekkor Van Buren elhallgatott, és nyugodt, megértő mosolyából mindenki kiolvashatta, hogy ő bizony nem tudna ártani semminek, nem kell ahhoz törvény.

Majd így folytatta:

- Szinte hallom, hogy George Charney azt mondja: egy robot alapvetően különbözik egy asztaltól vagy egy iratszekrénytől, egy robot intelligens és fogékony, hogy a robotokat tulajdonképpen embereknek kell tekinteni. Amire én azt válaszolom, hogy tévedésben van, annyira elvakítja az évtizedek óta a családjuknál lévő robot iránti elfogultsága, hogy azt is elfelejtette, mik a robotok valójában.

Mert azok gépek, barátaim. Szerszámok, készülékek. Mesterséges szerkezetek, amelyek nem érdemelnek sem több, sem kevesebb jogi védelmet, mint bármelyik élettelen tárgy. Igen, élettelent mondtam, mert bár tudnak beszélni, gondolkodni is, de csak a maguk korlátolt, beprogramozott módján. De ha megszúrnak egy robotot, vérzik-e? Ha megcsiklandozzák, nevet-e? A robotoknak van kezük és érzékszervük, mert így alkottuk meg őket, de vannak-e valódi érzelmeik, szenvedélyeik? Aligha. Aligha! Ezért hát ne tévesszük össze az emberszabásúra alkotott gépet az érző emberrel.

Mi már nagyon hozzászoktunk ahhoz, hogy robotok dolgoznak helyettünk. Manapság több a robot, mint az ember, és főleg olyasmit végeznek el, amit egyikünk sem vállalna el szívesen. Megszabadították az emberiséget az egyhangú és alantas munkától. Csakhogy ezt a dolgot nem keverhetjük össze az ókori rabszolgasággal, a rabszolga-felszabadítással vagy a későbbi egyenjogúsági harcokkal. A mi korunkban teljes gazdasági anarchiához vezetne, ha a robotjaink nem csupán törvényes védelmet fognak követelni maguknak, hanem függetlenséget is. Arról nem, beszélve, hogy a hajdani rabszolgák emberek voltak, akiket kegyetlenül kizsákmányoltak és elnyomtak. Senkinek sem volt joga ahhoz, hogy szolgaságba döntse őket. A robotokat viszont épp azért hoztuk létre, hogy szolgáljanak. Arra valók, hogy használjuk őket: nem a barátaink, hanem az eszközeink. Minden más álláspont veszedelmes, szentimentális és helytelen gondolkodásra vall.

George Charney meggyőző szónok volt, s hasonlóképpen James Van Buren is. Végül a csata - amelyet nem annyira a törvényhozásban vagy a regionális bíróság előtt, mint a közvélemény fórumain vívtak meg -, mondhatni döntetlen eredménnyel zárult.

Ekkoriban már sokan voltak, akik leküzdötték a robotokkal szembeni ellenszenvüket, szorongásaikat, előítéleteiket, és köreikben egyetértéssel fogadták George érveit, ők is többnek tekintették robotjaikat egyszerű gépeknél, és szerettek volna némi jogi biztonságot kivívni számukra.

Ám ott voltak a többiek, akik talán nem is annyira a robotoktól féltek, mint attól az anyagi veszteségtől, amelybe a robotok polgárjogainak deklarálása sodorhatná őket. Ők nagyon ódzkodtak a változtatástól, de legalábbis óvatosságra intettek.

Így hát amikor végre elcsendesült a csatazaj, és meghozták a határozatot arról, hogy milyen feltételek között tilos kiadni a robotok épségét fenyegető parancsot, a regionális törvényhozás által elfogadott változatot visszautalták felülvizsgálatra a regionális bírósághoz, ez módosítási javaslatokkal újból a törvényhozás elé utalta, s az így elfogadott törvényt ezúttal már a regionális bíróság is jóváhagyta, amelyet a világparlament is ratifikált és végül a világbíróság is jóváhagyott. Szóval ez a törvény végül is elég körülményesre sikeredett, vég nélkül sorolta a kivételeket, és a szankciók nevetségesek voltak.

De legalább a robotok jogainak köre - amelyet elsődlegesen az Andrew szabadságát kimondó határozat fogalmazott meg - egy kicsit tovább bővült.

A világbíróság azon a napon hozta meg végső döntését, amikor Amanda meghalt.

Ennek így kellett lennie. A végső vita heteiben a nagyon öreg, gyenge és törékeny asszony elszántan kapaszkodott az életbe, s amikor megérkezett a győzelem híre, megkönnyebbülve elengedte magát.

Andrew ott volt az ágyánál, amikor eltávozott. Ott állt, és csak nézte a föltámasztott párnákon nyugvó töpörödött, hervadt anyókát. Fölidézte magában azokat a több mint nyolcvan évvel korábbi napokat, amikor először megérkezett Gerald Martin pompás parti kúriájába, ahol két kicsi leány bámult föl rá, a kisebbik homlokát ráncolva azt mondogatta: "Em-dé-er. Ez így nem jó. Így nem hívhatjuk. Mi lenne, ha Andrew-nak neveznénk?"

Milyen régen is volt! Milyen nagyon régen. Egy egész élet telt el, legalábbis Amanda szempontjából. És mégis, Andrew néha úgy érezte, hogy egy perce sincs, hogy ő, a Miss meg a Kicsi Miss ott, hancúroztak a ház alatt a parton, és ő bement úszni a hullámzó tengerbe, hogy kedvére tegyen a két gyermeknek.

Több mint nyolcvan év.

Andrew tisztában volt azzal, hogy egy ember számára ez nagy idő.

És most Amanda élete is a végére ért. Elillant. Valaha ragyogó aranyhaja már régen csillogó ezüstbe fordult; de most az utolsó fénysugár is elszállt belőle, és először látszik szürkének, színtelennek. Élete lángja utolsókat lobban, és ezen nem lehet segíteni. Nem beteg; egyszerűen elfáradt. Még néhány pillanat, és megszűnik működni. Andrew nehezen tudta elképzelni a világot Amanda nélkül. De tudta, hogy ezen nem lehet változtatni.'

Az asszony még egyszer, búcsúzóul rámosolygott. Utolsó szava az volt:

- Jó voltál hozzánk, Andrew.

Az ő kezét szorongatta, amikor meghalt, miközben a fia, a menye meg az unokája a robottól és az ágyban fekvő öreg hölgytől tiszteletteljes távolságban várakoztak.

13. fejezet

Amanda halála után Andrew hetekig rendellenesen érezte magát. Úgy gondolta, hogy túlzás volna, ha ezt az érzést gyásznak nevezné, mivel gyanította, hogy pozitron-pályáiban nincs helye semmi olyasminek, ami megfelelne a gyász érzésének.

Mégsem kétséges, hogy zaklatottságát csakis Amanda elvesztése okozta. Nem tudta pontosan megmondani, mit élt át, csak azt tapasztalta, hogy gondolatai kissé lelassulnak, mozdulatai furcsán ellustulnak, általában minden ritmus megbomlik. Mindezt észrevette, de élt a gyanúperrel, hogy nincs az a műszer, amely mérni tudná a képességeiben bekövetkezett változást.

Hogy könnyítsen ezen az érzésen, amelyet nem mert gyásznak nevezni, mélyen belemerült robottörténeti kutatásaiba, és kézirata napról napra gyarapodott.

Elég, ha egy rövid bevezetőben elintézi a robotfelfogás változását a történelemben és az irodalomban, kitér a régi görög mitológia fémembereire, azokra az automatákra, amelyek olyan neves elbeszélők műveiben keltek életre, mint E. T. A. Hoffmann, Karel Capek és mások. Gyorsan összefoglalta a régi meséket, és ezzel el is intézte őket. Elsősorban a pozitron-robot - az igazi robot. Ez volt az a téma, amely valóban érdekelte.

Így hát Andrew egykettőre elérkezett az 1982-es évhez, amikor a zseniális alapító, Lawrence Robertson bejegyezte az Amerikai Robot és Gépember Társaságot. Mintha maga is átélné a hőskorszakot, mintha ő is ott lenne a raktárakból átalakított huzatos csarnokokban, ahol hosszú és meddő próbálkozások után végül megszülettek az első eredmények a platina-iridium pozitron-agy kifejlesztésében. Ezután kidolgozták a nélkülözhetetlen Három Törvényt; az Alfred Lanning kutatási igazgató megtervezte első sikeres mozgó robot egységeit, amelyek esetlenségük, nehézkességük és beszédképtelenségük ellenére elég sokoldalúak voltak ahhoz, hogy megértsék az emberi parancsokat, és kiválasszák a lehetséges legjobb válaszokat. A huszonegyedik század fordulóján aztán megjelentek az első mozgó, beszélő egységek.

A következő fejezetek témája sokkal nehezebb és kényesebb volt Andrew számára: ez a rész az emberi előítéletek kialakulásával foglalkozott, és igyekezett megfejteni annak okait, miért keltettek az új robotok általános hisztériát és rettegést világszerte, miért hoztak olyan törvényeket, amelyek megtiltották a Földön a robotmunkát. Minthogy akkoriban a pozitron-agy miniatürizálása még csak a fejlesztés stádiumában tartott, és bonyolult hűtőrendszert kellett hozzá alkalmazni, az első beszélő-járó egységek magas, ijesztő, csaknem négyméteres szörnyek voltak, amelyek félelmet ébresztettek az emberekben mindenféle mesterséges lénnyel, Frankenstein szörnyszülöttével, a Gólemmel és az efféle rémalakokkal szemben.

Andrew könyve három egész fejezetet szentelt ennek a szélsőséges ellenhadjáratnak. Nehezen kínlódta ki magából ezeket a fejezeteket, hiszen az emberi irracionalizmus idegen volt számára, nagyon nehezen tudta felfogni, s ezért meglehetősen lassan haladt.

Mindent megpróbált, igyekezett belebújni az emberek bőrébe, akik hiába tudták, hogy a Három Törvény százszázalékos biztonságot jelent számukra, mégis rettegéssel és utálattal néztek a robotokra. Egy idő után Andrew úgy-ahogy megértette, mi volt az, ami az embereket minden garancia ellenére elbizonytalanította.

A robotikával foglalkozó levéltári anyagokban búvárkodva fölfedezte, hogy a Három Törvény nem is nyújtott olyan tökéletes biztonságot, mint amilyennek látszott. Ami azt illeti, tele volt kétértelműséggel és konfliktus-forrással. Váratlanul olyan döntésekre kényszerítette a robotokat, amelyek nem voltak feltétlenül eszményiek az emberek szemszögéből.

Például ha egy robotot veszélyes feladattal bíztak meg egy idegen bolygón, ahol létfontosságú anyagot kellett megszereznie, előfordulhatott, hogy ellentmondásba került egymással az engedelmességre vonatkozó Második és az önvédelmet előíró Harmadik Törvény. Emiatt a robot döntésképtelenné vált, és esetleg veszélyhelyzetbe sodorta az embert, aki a feladattal megbízta. Hiába élvezett elsőbbséget az Első Törvény a másik kettővel szemben, ugyanis a robot nem tudhatta, hogy a két törvény ellentmond egymásnak, s ezáltal az ember veszélybe kerül. Hacsak nem ismertették vele küldetése legapróbb részleteit, feltehetően nem tud számolni a bizonytalan várakozás következményeivel, és sohasem jön rá, hogy a tétovázásával megszegte az Első Törvényt.

Előfordul, hogy a rosszul programozott robot nem ismeri fel az embert, ezért nem is tartja szem előtt az Első és a Második Törvény szabályait...

Ha egy robot rosszul megfogalmazott parancsot kap, és ha azt szó szerint értelmezi, akaratlanul veszélyezteti a közéjében lévő embereket...

A levéltárak számos hasonló esetről számolnak be. Az első robotászok, főként a tekintélyéről híres, szigorú robotpszichológus-nő, Susan Calvin hosszú, kemény munkával próbált megbirkózni az egyre szaporodó nehézségekkel.

Akkor kerültek felszínre az igazán komoly problémák, amikor a huszonegyedik század közepe felé mind fejlettebb pozitron-pályákkal ellátott robotok hagyták el az Amerikai Robot és Gépember üzemcsarnokait: bonyolult gondolkodásra képes robotok, amelyek szinte emberi mélységgel képesek szemlélni a jelenségeket és értelmezni a bonyolult összefüggéseket. Olyan robotok, mint Andrew Martin - jóllehet tartózkodott néven nevezni magát. Az új univerzális pályákkal rendelkező robotok már sokkal egyénibb módon értékelték az adatokat, és sokszor az emberek számára is váratlan reakciókat mutattak. Természetesen mindig betartották a Három Törvény szabályait, sokszor azonban szokatlanul értelmezték, amire a törvények megalkotói nem számítottak.

Ahogy jobban belemerült a kutatásba, Andrew végre megértette, hogy az emberekben miért alakult ki ellenszenv a robotokkal szemben. Semmiképpen sem azért, mintha a Három Törvényt rosszul fogalmazták volna meg, hiszen azokban a támadhatatlan logika érvényesült. A probléma az volt, hogy sokszor maguk az emberek nem viselkedtek logikusan - és a robotok nem mindig tudták követni az emberi gondolkodás szeszélyeit.

Megtörtént, hogy olykor az emberek kényszerítették a robotokat valamelyik törvény megsértésére, aztán mégis őket vádolták meg, ha valami nemkívánatos dolgot csináltak, mintha nem gazdáik parancsára tették volna, amit tettek.

Andrew alaposan, nagy gonddal dolgozott ezeken a fejezeteken, újból és újból átnézte mindet, hogy ne legyen elfogult. Végül is nem az volt a szándéka, hogy vádiratot állítson össze az emberi gyarlóságok ellen. Mint mindig, most is az vezérelte, hogy az emberek javát szolgálja.

A könyv megírásával valószínűleg az volt elsődleges célja, hogy jobban megértse saját és az őt megalkotó ember viszonyát, munka közben azonban mindinkább az a meggyőződés alakult ki benne, hogy ha megfelelően és átgondoltan áll hozzá, akkor könyve hidat építhet az emberek és a robotok között, és egyformán hasznos lehet mind a hús-vér ember, mind az általa megalkotott intelligens gépek számára. Minden, ami elősegíti a megértést az emberek és a robotok között, hozzá fog járulni ahhoz, hogy a robotok jobban szolgálhassák az emberiséget, hiszen ez a rendeltetésük.

Amikor a könyv felével elkészült, Andrew megkérte George Charneyt, hogy olvassa el, és mondjon véleményt róla, hol lehetne rajta javítani. Már több év telt el azóta, hogy Amanda meghalt, és George felett is eljárt az idő, valaha robusztus tartásából nem maradt semmi, haja kihullott. Alig leplezett kelletlenséggel nézett Andrew vaskos kéziratára, és így mentegetőzött:

- Jól tudod, Andrew, hogy én nem vagyok tollforgató.

- Nem azt kérem magától, George, hogy értékelje az irodalmi stílusomat. Azt szeretném, ha az eszméimről mondana véleményt. Arra vagyok kíváncsi, nincs-e olyasvalami a szövegemben, amit zokon vehetnének az emberek.

- Biztos vagyok, Andrew, hogy nincs benne ilyesmi. Te mindig tapintatos voltál.

- Szándékosan sohasem botránkoztattam meg senkit, ez igaz. Ám az a lehetőség, hogy szándékom ellenére...

- Igen, igen, értem - sóhajtott föl George. - Rendben van, el fogom olvasni a könyvedet, Andrew. Csak tudod, mostanában hamar elfáradok. Beletelhet egy kis idő, mire átrágom magam rajta.

- Nem kerget az idő - nyugtatta meg Andrew.

George valóban nem sietett: majdnem egy évig ült a könyvön. Amikor pedig végre visszaadta a kéziratot Andrew-nak, alig féloldalnyi javítanivalót talált benne, az is csupa apró kiigazítás.

- Abban reménykedtem, George, hogy ennél alaposabb bírálatot kapok - jegyezte meg Andrew szelíden.

- Ennél alaposabb bírálat nem telik tőlem. Kitűnő munka. Kitűnő. Igazán mélyreható kifejtése a témának. Büszke lehetsz a művedre.

- De ott, ahol azt érintem, hogy gyakran az emberek irracionalitása vezetett a Három Törvénnyel kapcsolatos problémák...

- Pontosan fején találtad a szöget, Andrew. Rakoncátlan fajta a miénk, nem igaz? Időnként ragyogó és hallatlanul alkotó szellemű, de ugyanakkor tele mindenféle apró-cseprő kínos ellentmondással és zűrzavarral. A te szemedben mi reménytelenül logikátlan bandának látszunk, nem igaz, Andrew?

- Igen, megesik, hogy én is így látom. De nekem nem az a célom, hogy kritizáljam az embereket. Távol áll tőlem, George. Valami olyasmivel szeretném megajándékozni a világot, ami közelebb hozza egymáshoz az embereket meg a robotokat. És ha úgy tűnik, hogy ítéletet mondok az emberi gyarlóság fölött, nem ez volt az eredeti szándékom. Ezért reménykedtem abban, hogy ki fogja pécézni azokat a részeket, amelyeket úgy lehet értelmezni, mint...

- Talán jobban tetted volna, ha helyettem a fiamat, Pault kéred meg, hogy olvassa el - mondta George. - ő nálamnál sokkal érzékenyebben reagál az árnyalatokra, a finom megkülönböztetésekre.

Ebből Andrew megértette, hogy George-nak egyáltalán nem volt kedve elolvasni az ő kéziratát, hogy George öreg és fáradt, hogy az élete utolsó éveihez közeledik, hogy újabb nemzedékváltás tanúja, és most már Paul a család feje. A Sir elment és elment Amanda is, hamarosan George-on a sor. A Martinok és a Charneyk jöttek és mentek, és ő, Andrew maradt. Nem éppen változatlanul (még most is elvégezték rajta a rendszeres műszaki vizsgálatokat, fejlesztéseket, és amikor megengedte magának, hogy ellenőriztesse rendkívüli képességeit, azt is észrevette, hogy szellemi működése egyre gazdagodik), ám a múló évek nem ártottak neki.

Csaknem befejezett kéziratát elvitte hát Paul Charneyhoz. Paul együltében végigolvasta, és ahogy Andrew kérte, nemcsak dicsérte, hanem javítanivalót is talált benne. Voltak jelenségek, amelyeket Andrew - mivel képtelen volt követni az emberi gondolkodás bakugrásait - leegyszerűsített, és előfordult, hogy helytelen következtetésekre jutott. Szó ami szó, Paul szerint a könyv elfogultan szemlélte az embert. Nem ártana egy kicsit több kritikával illetni az embereknek a robotika és általában a tudomány iránt tanúsított magatartását. Andrew nem fogadta el.

- De én nem akarok senkit megbántani, Paul.

- Még nem írtak olyan könyvet, amelyik ha jó, valakinek ne tört volna borsot az orra alá - replikázott Paul. - Azt írd, Andrew, amit igaznak tartasz. Csoda volna, ha a világon mindenki egyetértene veled. De a te nézőpontod egyedülálló. Te itt valami igazit és értékeset nyújtasz a világnak. Fabatkát sem érne viszont, ha elkendőznéd a véleményedet, és csak azt mondanád ki, amit mások hallani akarnak.

- De az Első Törvény...

- Ördög vigye az Első Törvényt, Andrew! Az Első Törvény nem minden! Hogy árthatsz valakinek egy könyvvel? Hacsak nem ütöd fejbe vele. De másként nem. Az eszmék nem ártanak - még a rossz eszmék sem, még az ostoba, gonosz eszmék sem. Ártani az emberek ártanak, ha egy eszmében keresnek igazolást gaztetteikre. Az emberiség történelmében számtalan példa van erre. Az eszmék azonban önmagukban nem ártanak. Sohasem szabad elfojtani őket. Hagyni kell, hogy felszínre kerüljenek, nyíltan lehessen beszélni róluk. Ki kell próbálni, és ha kell, el kell utasítani őket. Egyébként is az Első Törvény nem mond semmit a könyvet író robotokról. A bot meg a kő, Andrew, okozhat kárt. De a szavak nem ölnek...

- Éppen az imént mutatott rá, Paul, hogy az emberiség történelme tele van tragikus eseményekkel, amelyek puszta szavakkal kezdődtek. Ha azokat a szavakat nem mondják ki, a tragédiák sem történtek volna meg.

- Hát nem érted, mit akarok mondani? Vagy nagyon is jól megérted. Tisztában vagy azzal, mekkora hatalmuk van az eszméknek, és nem sok bizalmad van az emberekben, hogy képesek megkülönböztetni a jót a rossztól. Ami igaz, az igaz, néha én sem tudom. Hosszú távon azonban a rossz eszme meghal. Ezt bizonyítja az emberi civilizáció több ezer éves történelme. A jó pedig előbb-utóbb diadalmaskodik, függetlenül attól, hogy milyen szenvedés az ára. Ezért nem szabad elfojtani egyetlen eszmét sem, hátha hasznára lehet a világnak. Figyelj, Andrew, valószínűleg te állsz legközelebb az emberhez azok közül a robotok közül, amelyek valaha elhagyták az Amerikai Robot és Gépember üzemeit. Te egyedülállóan rendelkezel azzal a képességgel, hogy elmondd a világnak, mit kell tudnia az ember és a robot viszonyáról, mivel bizonyos mértékig mindkettőből van benned valami. Ennélfogva segíthetsz rendezni ezt a viszonyt, amely még napjainkban is meglehetősen ellentmondásos. Írd meg a könyvedet.

- Igen, azt fogom tenni, Paul.

- Egyébként van már kiadód?

- Kiadóm? Az nincs. Erre még nem is gondoltam.

- Akkor éppen ideje. Vagy bízd rám a dolgot. Van egy barátom a könyvkiadásban, helyesebben az ügyfelem. Nem bánod, ha elejtek nála egy-két szót az érdekedben?

- Nagyon kedves magától - mondta Andrew.

- Semmiség. Ugyanúgy szeretném, mint te, hogy mindenkihez eljusson a könyved.

És valóban, Paul néhány héten belül szerződést szerzett Andrew könyve számára. Megnyugtatta Andrew-t, hogy a feltételek méltányosak és fölöttébb kedvezőek. Andrew-nak ennyi elég is volt. Tétovázás nélkül aláírta a szerződést.

A következő év folyamán, miközben a könyve utolsó fejezetein dolgozott, Andrew sokszor elgondolkozott azon, amit Paul mondott neki azon a napon. Arról, hogy milyen fontos, ha becsületesen kimondja a véleményét, s hogy ezzel mennyire megemeli könyve értékét. Meg arról, hogy mennyire egyedi jelenség is ő. Andrew-nak nem ment ki a fejéből, amit Paul ez utóbbi dologról mondott.

Figyelj, Andrew, te állsz legközelebb az emberhez azok közül, a robotok közül, amelyek valaha elhagyták az Amerikai Robot és Gépember üzemeit. Te egyedülállóan rendelkezel azzal a képességgel, hogy elmondd a világnak, mit kell tudnia az ember és a robot viszonyáról, mivel bizonyos mértékig mindkettőből van benned valami.

Igaz volna? Vajon valóban így gondolta Paul, morfondírozott magában Andrew, vagy csak a pillanat hevében mondta ezeket a szavakat?

Újból és újból föltette magának ezt a kérdést, és fokozatosan megfogalmazta rá a választ is.

És ekkor elhatározta, hogy ideje újfent meglátogatni a Feingold és Charney irodát, és szót váltania Paullal.

Bejelentés nélkül állított be. A titkár udvariasan üdvözölte, és Andrew türelmesen várakozott, amíg az eltűnt a belső irodában, hogy bejelentse Paulnak. (Minden bizonnyal egyszerűbb lett volna, ha a holografikus adóvevőt veszi igénybe, de úgy látszik, férfiatlan - vagy mondjuk inkább: robotiatlan - dolognak tartotta, ha az ember helyett egy másik robottal lép kapcsolatba.)

A titkár végre visszatért.

- Mr. Charney hamarosan fogadja önt - jelentette ki, és szó nélkül belemerült munkájába.

Andrew azzal töltötte a várakozás perceit, hogy elgondolkodott azon, vajon lehet-e a "robotiatlan" szót a "férfiatlan" analógiájára használni?

Amíg a könyvén dolgozott, sok hasonló jelentéstani problémával kellett megbirkóznia. Az emberi nyelv tele van érdekes jelenségekkel, és elemzésük kétségkívül gazdagította Andrew szókincsét, növelte pozitron-pályái rugalmasságát is.

Ahogy ott ült a várószobában, a belépők alaposan megbámulták, hiszen ő a szabad robot - egyelőre az egyetlen. A felöltözött robot, egy különc csodabogár. De Andrew egyszer sem fordította el a tekintetét. Minden kíváncsiskodóval nyugodtan szembenézett, mire azok gyorsan elkapták a tekintetüket.

Végre odajött hozzá Paul Charney. Tél óta nem látták egymást, amikor Paul apját eltemették. George békésen elszenderült otthonában, és most ott alussza álmát a Csendes-óceánra néző domboldalon. Paul meglepődött, legalábbis Andrew-nak ez volt a benyomása - habár még mindig elég bizonytalan volt az emberi arckifejezések megítélésében.

- Nicsak, Andrew. Örülök, hogy újra látlak. Elnézést, hogy megvárakoztattalak, de valamit feltétlenül be kellett fejeznem.

- Szóra sem érdemes. Nekem sohase sietős a dolgom, Paul.

Paul az utóbbi időben maga is hódolt a mindkét nem számára kötelező divatnak, és erősen kikészítette az arcát. Bár a festék határozottabbá tette jellegtelen vonásait, Andrew mégsem helyeselte. Úgy vélte, hogy Paulnak nincs szüksége ilyen trükkökre, hiszen sugárzó egyénisége átütött jellegtelen vonásain.

Véleményét persze megtartotta magának. Ám saját magának is újdonság volt, hogy egyáltalán helytelenítette Paul megjelenését. Csak nemrég ébredtek föl benne ilyesféle gondolatok. Amióta végzett az írással, rájött, hogy ha bíráló véleménye van az emberek cselekedeteiről, várakozásával ellentétben cseppet sem okoz számára kellemetlenséget, ameddig nyilvánosan ki nem mondja. Minden erőfeszítés nélkül képes volt kritikát alkotni, még írásban is. Biztos volt benne, hogy ez nem volt mindig így.

- Gyere beljebb, Andrew - hívta Paul. - Mondták, hogy beszélni akarsz velem, de arra nem számítottam, hogy ezért utazol ide.

- Ha nagyon elfoglalt, Paul, tudok várni.

Paul a falon lévő számlap táncoló árnyalakjaira pillantott, amely az iroda időmérő szerkezetéül szolgált, és így szólt:

- Tudok egy kis időt szakítani. Egyedül jöttél?

- Béreltem egy gépkocsit.

- Nem volt semmi gond? - kérdezte Paul árnyalatnyinál nagyobb aggodalommal a hangjában.

- Miért lett volna? A jogaimat a törvény garantálja.

E szavaktól Paul aggodalma csak tovább erősödött.

- Hányszor elmagyaráztam neked, hogy a lényegét tekintve az a törvény puszta formalitás, legalábbis az esetek többségében. És számíthatsz rá, hogy ha ragaszkodsz a ruhaviseléshez, elkerülhetetlenül kihívod magad ellen a sorsot. Mint akkor, amikor az apámnak kellett kimentenie téged.

- Az volt az egyetlen ilyen eset, Paul. De sajnálom, ha gondot okozok magának.

- Próbáld megérteni, hogy ha nem tudnád, valóságos élő legenda vagy. Az emberek néha szeretnek úgy is feltűnni, hogy borsot törnek a hírességek orra alá, és te aztán igazi híresség vagy. Azonkívül már megmondtam azt is, hogy sokkal értékesebb vagy annál, hogysem jogod lenne kockára tenni az épségedet. Egyébként hogy haladsz a könyvvel?

- Végeztem az első fogalmazással. Most a végső szerkesztést és csiszolást végzem rajta. A kiadó nagyon elégedett azzal, amit eddig látott belőle.

- Helyes!

- Azt persze nem tudom, hogy az egész könyv mint olyan, megnyeri-e a tetszését. Gondolom, vannak olyan fejezetek benne, amelyek kényelmetlenül érintik. De szerintem arra számít, hogy sokat el tud adni belőle csak azért, mert ez az első olyan könyv, amelynek robot a szerzője. Ez nagy csáberő.

- Sajnos ez emberi dolog, Andrew, ha valaki pénzt akar keresni.

- Emiatt én sem bosszankodnék. Mindegy, hogy miért, de hadd keljen el a könyv. Jó helye lesz a pénznek, amit hozni fog.

- Azt hittem, hogy jól állsz anyagilag, Andrew! Mindig megvolt a saját jövedelmed, és nagyanya is elég szép vagyont hagyott rád.

- Amanda rendkívül nagylelkű volt hozzám. És biztos vagyok abban, hogy mindig számíthatok a család segítségére, ha netán a kiadásaim meghaladnák a jövedelmemet. Mindazonáltal én inkább szeretnék a magam ura lenni. Csak a legvégső esetben folyamodnék a maguk segítségére.

- Kiadások? Miféle kiadásokra gondolsz? Jacht? Mars-utazás?

- Semmi ilyesmi - tiltakozott Andrew. - De van egy eléggé költséges elgondolásom, Paul. Abban reménykedem, hogy a könyvem hozadéka elég lesz ahhoz, hogy segítsen megvalósítani a tervemet.

- És mi lenne az? - nézett rá Paul nyugtalanul.

- Egy újabb följavítás.

- Eddig még mindig fedezni tudtad a saját jövedelmedből.

- Ez drágábbnak ígérkezik az eddigieknél.

Paul bólintott.

- Akkor jól jön majd a bevétel. De ha alatta maradna a reményeinknek, akkor biztosan megtalálnánk a módját...

- Nemcsak a pénzről van szó - vetette közbe Andrew. - Vannak egyéb bonyodalmak is... Paul, el kell mennem a legmagasabb helyre. Be kell jutnom az Amerikai Robot és Gépember Társaság vezetőjéhez, hogy megszerezzem az áldását a munkához. Próbáltam bejelentkezni nála, de eddig még nem sikerült eljutnom hozzá. Biztos, hogy a könyvem miatt. Tudja, a társaság nem túlságosan lelkesedett a könyv gondolatáért - ami azt illeti, fikarcnyi segítséget sem kaptam tőlük.

Paul elfintorodott.

- Segítséget mondasz, Andrew? Nem is várhattál volna tőlük. Te halálra rémiszted őket. A robotok jogaiért folytatott harcunk során soha semmilyen együttműködésre nem számíthattunk, igazam van? Pont ellenkezőleg. És bizonyára azt is megérted, miért. Szerezz jogokat a robotoknak, és a kutya sem fogja vásárolni őket, nem igaz?

- Lehet, hogy így van, de az is lehet, hogy nem. Elég az hozzá, hogy egy nagyon különleges kérésem kapcsán beszélni akarok a cég vezetőjével. Egyedül képtelen vagyok beverekedni magam hozzá, de ha talán maga fölhívná őt...

- Tudhatnád, Andrew, hogy én sem vagyok sokkal népszerűbb náluk, mint te.

- De maga mégiscsak egy erős és befolyásos ügyvédi iroda vezetője és egy híres család tagja. Nem tehetik meg, hogy csak úgy lerázzák magát. És ha mégis megpróbálnák, akkor célozhat rá, hogy ha fogadnak engem, akkor esetleg elejét veszik az újabb hadjáratnak, amelyet a Feingold és Charney iroda indítana a robotok jogainak kiterjesztéséért.

- Ez hazugság lenne, nem, Andrew?

- Igen, Paul, és én nem vagyok erős a hazugságban. Tulajdonképpen nem is tudok hazudni, hacsak nem a Három Törvény valamelyike sarkall rá. Ezért kérem a maga segítségét, hogy hívja föl őket.

Paul elnevette magát:

- Hej, Andrew, Andrew! Te nem tudsz hazudni, de azt meg tudod tenni, hogy engem hazugságra buzdíts, mi? Percről percre jobban hasonlítasz az emberre!

14. fejezet

A kihallgatást még Paul tekintélyes neve sem könnyítette meg.

Nem hagyta annyiban, s a nyomaték kedvéért nem túlságosan finoman célzott arra, hogy ha Harley Smythe-Robertson feláldoz drága idejéből néhány percet Andrew fogadására, akkor esetleg megkímélheti az Amerikai Robot és Gépember céget a robotok jogaiért folyó per újabb zűrös fordulójától. Ez végre meghozta az eredményt. Egy szép tavaszi napon Andrew és Paul átvágott az országon, hogy fölkeressék azt az egyre terjeszkedő központot, ahol a mamutcég székelt.

Harley Smythe-Robertson, aki a kötőjeles névvel is demonstrálta, hogy az Amerikai Robot céget alapító család mindkét ágán örökösének tekinti magát, nem titkolt kedvetlenséggel fogadta Andrew-t. Hamarosan visszavonul a cég elnöki posztjáról, miután túl sok időt kellett pazarolnia a robotok jogai körüli hercehurcának. Smythe-Robertson magas, csontsovány férfi volt, pár szál ősz haját egyenletesen szétfésülte kopaszodó koponyáján. Arcát nem készítette ki. A kihallgatás alatt időnként rövid, leplezetlenül ellenséges pillantást vetett Andrew felé.

- Ha szabad tudnom, miféle újabb bajkeverési szándék hozta ide hozzánk? - kérdezte Smythe-Robertson.

- Kérem, értse meg, uram, hogy én soha, de soha nem akartam bajt okozni a társaságnak.

- Pedig azt tette. Megállás nélkül.

- Én csupán azt próbáltam elérni, amire feljogosítva éreztem magam.

Smythe-Robertsont mintha arcul csapták volna, amikor a feljogosítva szót meghallotta.

- Elég szokatlan ez egy robot szájából.

- Ez a robot egy rendkívül szokatlan robot, Mr. Smythe-Robertson - vetette közbe Paul.

- Szokatlan - ismételte Smythe-Robertson fanyarul. - Nagyon is szokatlan.

- Uram - szólalt meg Andrew -, valamivel több mint egy évszázaddal ezelőtt Merwin Mansky, a társaság akkori vezető robotásza azt mondta nekem, hogy a pozitron-pályák tervezésének a matematikája sokkal bonyolultabb annál, hogysem pontosan ki lehetne számítani az eredményt, ezért újabb és újabb rejtett képességemre derülhet fény.

- Ahogy mondod, valóban így volt egy évszázaddal ezelőtt - mondta Smythe-Robertson, majd fagyosan hozzátette: - uram. Manapság azonban egészen más a helyzet. Robotjaink precíz pontossággal készülnek, és egy bizonyos feladatra vannak fölkészítve. Sikerült a legkisebb bizonytalanságot is kiküszöbölnünk.

- Igen - hagyta rá Paul. - Ezt én is észrevettem. Az eredmény az, hogy a titkár robotomnak mindig fogni kell a kezét, ha valami a legkisebb mértékben is eltér a megszokottól. Én ebben nem látok semmiféle előrehaladást.

- Szerintem sokkal kevésbé volna a kedvére, ha a titkára elkezdene improvizálni.

- Improvizálni? - legyintett Paul. - Én csak azt szeretném, ha gondolkodna. Csak annyit, amennyi elég az ügyfélfogadói munkával járó egyszerű feladatok ellátásához. A robotokat értelmes teremtményeknek tekintik, nemdebár? Nekem úgy tűnik, hogy önök jókora lépést tettek az intelligencia visszafejlesztése térén.

Smythe-Robertson mérges tekintettel feszengett, de nem szólt semmit.

- Azt akarja mondani, uram - kérdezte Andrew -, hogy többé nem gyártanak olyan robotokat, amelyek ugyanolyan önállóak és alkalmazkodók, mint mondjuk én?

- Úgy van. Már olyan régen abbahagytuk az univerzális pályákkal ellátott robotok tervezését, hogy magam sem tudnám megmondani, mikor. Talán még dr. Mansky idejében. Ez jóval az én születésem előtt történt, és mint látják, már nem vagyok mai gyerek.

- Akárcsak én - mondta Andrew. - A könyvem kapcsán végzett kutatásaim során - bizonyára tudja, hogy írtam egy könyvet a robotikáról és a robotokról -, rájöttem, hogy jelenleg én vagyok a legrégibb ma is működő robot.

- Úgy van - ismerte el Smythe-Robertson. - És a legidősebb. Ami azt illeti, önnél idősebb nem volt és nem is lesz. Huszonöt év után egyik robot sem használható. Ekkor a tulajdonosok is újakra cserélhetik őket. A bérelt robotok esetében automatikusan biztosítják a cserét.

- A jelenleg gyártott robotjaik közül egyetlen egy sem használható huszonöt év után - ismételte el Paul előzékenyen. - Csakhogy Andrew egészen különleges robot.

- Valóban az - helyeselt Smythe-Robertson. - Én ne tudnám?

Andrew, aki konokul ragaszkodott elhatározásához, azt mondta:

- Mivel én vagyok a világ legrégibb robotja, és mind közül a legsokoldalúbb, nem gondolja, hogy a szokatlanságom miatt különleges bánásmódot érdemelnék a társaság részéről?

- Egyáltalán nem - tiltakozott Smythe-Robertson. - Engedje meg, uram, hogy egyenesen megmondjam: az ön szokatlansága szűnni nem akaró kellemetlenséget okoz a társaságnak. Mint már utaltam rá, különféle föllépéseivel rengeteg nehézséget okozott már nekünk. Az ön... hm... jogaiban itt nem osztozik senki. Ha önt egykori sajnálatos adminisztrációs hiba folytán nem adtuk volna el, hanem, mint a legtöbb robotunkat, bérbe adtuk volna, akkor már régen visszarendeljük és kicseréljük egy engedelmesebb típusra.

- Ez legalább egyenes beszéd - jegyezte meg Paul.

- Nincs miért véka alá rejtenünk a nézeteinket. Mi azért vagyunk a piacon, hogy robotokat adjunk el, nem pedig hogy vég nélküli haszontalan politikai perpatvarokba kezdjünk. Egy robot, amely többre tartja magát egy hasznos műszaki szerkezetnél, közvetlenül veszélyezteti a vállalat hírnevét és sikerességét.

- Ezért, ha módjukban állna, megsemmisítenének engem - mondta Andrew. - Értem én. Csakhogy én szabad robot vagyok, tehát nem lehet visszarendelni. De az is kudarcra lenne ítélve, ha vissza akarnának vásárolni. A törvény pedig megvéd attól, hogy ártani tudjanak nekem. Ezért merem magamat rábízni önökre az időszakos följavítások végett. És ezért jöttem most ide, hogy olyan minőségi változtatást hajtsanak végre rajtam, amilyet még egyetlen roboton sem végeztek el. Azt szeretném, Mr. Smythe-Robertson, ha teljesen kicserélnének.

Smythe-Robertson szinte megnémult a döbbent csodálkozástól. Némán meredt Andrew-ra. A hallgatása kínosan hosszú időre nyúlt.

Andrew várt. Elnézett Smythe-Robertson feje mellett a falra, ahonnan egy holografikus női arckép nézett vissza rá; Susan Calvinnek, a robotászok nagy példaképének szigorú, aszkétikus arca. Már csaknem két évszázada halott, ám Andrew a könyvéhez készülve annyira elmélyült a tudós hölgy munkáiban, hogy szinte személyes ismerősének érezte őt.

Smythe-Robertsonnak végre visszajött a hangja:

- Azt mondja, teljes csere? De mit akar ez jelenteni?

- Pontosan azt, amit mondtam. Ha önök visszahívnak egy elavult robotot, a tulajdonosának adnak egy másikat. Nos, én azt szeretném, ha engemet is kicserélnének.

Smythe-Robertson zavara csak nem akart szűnni.

- Mégis, hogy képzeli? Ha kicseréljük önt, hogyan adhatnánk vissza az új robotot az ön tulajdonába, hiszen a kicserélése eleve azt jelentené, hogy megszűnne létezni? - és komoran elmosolyodott.

- Talán Andrew nem fejezte ki magát elég világosan - vetette közbe Paul. - Megengedi? Andrew személyiségének hordozója a pozitron-agy, amelyet csak akkor lehet kicserélni, ha új robotot hoznak létre. Ennélfogva ebben a pozitron-agyban lakozik az az Andrew Martin, aki birtokolja az Andrew Martin nevű robotot, amelyben a pozitron-agy van jelenleg. A robot testének minden egyéb részét ki lehet cserélni anélkül, hogy ezzel befolyásolnánk Andrew Martin személyiségét - ön is jól tudja, hogy a létrehozása óta eltelt több mint száz év alatt a legtöbb testrészét már ki is cserélték, egyik-másikat többször is. Ezek a cserealkatrészek az agy tulajdonát képezik. Ha az agynak úgy tetszik, bármikor kicserélheti őket, anélkül, hogy az agy megszűnne létezni. Andrew egyszerűen azt szeretné, Mr. Smythe-Robertson, hogy az agyát ültessék át egy új robottestbe.

- Értem - mondta Smythe-Robertson. - Más szóval egy generáljavítás. Arcára azonban újból kiült az értetlenség. - De ha szabad kérdeznem, miféle testet akar? Hiszen már most is gyárunk legfejlettebb mechanikus testét birtokolja.

- Önök androidokat is gyártottak, nem igaz? - kérdezte Andrew. - Olyan robotokat, amelyek külsőleg tökéletesen hasonlítanak az emberre. Én is ezt akarom, Mr. Smythe-Robertson. Egy android testet.

Most Paul képedt el egészen.

- Te jó ég! - tört ki belőle. - Andrew, álmodni sem mertem volna, hogy te... - de nem fejezte be a mondatot.

Smythe-Robertson megmerevedett.

- Ez teljesíthetetlen kívánság. Lehetetlen.

- Miért volna az? - firtatta Andrew. - Én kész vagyok bármilyen méltányos árat megfizetni, mint ahogy az előző följavítások alkalmából mindig megtettem.

- Mi nem gyártunk androidokat - jelentette ki Smythe-Robertson kerek perec.

- De gyártottak. Tudom, hogy gyártottak.

- Valaha igen. De abbahagytuk.

- Technikai problémák miatt? - kérdezte Paul.

- Egyáltalán nem. A kísérleti androidsor tulajdonképpen egészen jól sikerült - műszakilag. Külsejükben megtévesztésig hasonlítottak az emberre, ugyanakkor sokoldalúak és teherbíróak voltak, mint a robotok. Szintetikus szénszálas bőrszövetet és szilícium-inakat alkalmaztunk. Szerkezetükben szinte alig volt fém - kivéve természetesen a platina-iridium agyat -, mégsem voltak sérülékenyebbek a hagyományos fémrobotoknál.

- Ennek ellenére sohasem dobták piacra őket? - csodálkozott Paul.

- Úgy van. Elkészítettünk vagy egy tucat kísérleti példányt, és már a piackutatást is elkezdtük, de aztán mégis úgy döntöttünk, hogy nem folytatjuk a vonalat.

- Miért?

- Egyrészt azért - magyarázta Smythe-Robertson -, mert egy android-sorozat sokkal drágább lett volna, mint a standard fémrobotok - olyannyira, hogy csak mint luxuscikkeket forgalmazhattuk volna őket egy eléggé szűk piacon, így csak sok év múlva térült volna meg a befektetés. De nem is ez volt a legnagyobb gond. Az igazi problémát az emberek ellenérzése jelentette. Tudják, az androidok túlságosan is emberszerűek voltak. Ezzel fölelevenítették azokat a félelmeket, amelyek kétszáz évvel ezelőtt annyi bajt okoztak, miszerint kiszorítják a valódi emberekét. Ezért nem láttuk semmi értelmét, hogy újból fölkavarjuk a kedélyeket, és piacra dobjunk olyasmit, ami különben is veszteségesnek ígérkezett.

- De a társaság, ugye, képes lenne az android-gyártásra? - érdeklődött Andrew.

Smythe-Robertson megvonta a vállát.

- Szerintem le tudnánk gyártani őket, ha értelmét látnánk.

- De úgy döntöttek, hogy nem - mondta Paul. - Megvan hozzá a technológiájuk, de nem akarják alkalmazni. Ez nem egészen ugyanaz, mint amit az imént állított, hogy tudniillik lehetetlen Andrew számára egy android testet készíteni.

- Műszakilag lehetséges. De szöges ellentétben állna a vállalat politikájával.

- Ugyan miért? Hiszen tudomásom szerint nincs olyan törvény, amely tiltaná, hogy androidokat állítsanak elő.

- Ennek ellenére - makacskodott Smythe-Robertson - nem gyártjuk őket, és nem is áll szándékunkban. Ezért nem tudjuk biztosítani Andrew Martin számára az általa kért android testet, így hát az a véleményem, hogy nincs értelme tovább rabolnunk egymás idejét. Ezért ha megengedik... - ezzel félig fölemelkedett a székéről.

- Csak egy pillanatra - állította meg Paul könnyed, de határozott hangon. Megköszörülte a torkát. Smythe-Robertson, ha lehet, még kedvetlenebb arccal visszahuppant a helyére. Paul folytatta: - Mr. Smyhte-Robertson, Andrew szabad robot, aki a robotok jogait szabályozó törvények védelme alatt áll. Ezzel természetesen ön is tisztában van.

- Nagyon is.

- Mint szabad robot úgy döntött, hogy ruhát visel. Ebből kifolyólag gyakran ki van téve az ostoba emberek zaklatásának, annak ellenére, hogy a törvénynek meg kellene védeniük a robotokat az efféle magatartásoktól. Ugye, belátja, hogy milyen nehéz büntetést alkalmazni olyasmi ellen, ami nincs egyértelműen meghatározva, és ráadásul éppen azok nem tartják elítélendő vétségnek, akiknek dönteniük kell, miben merül ki a vétség fogalma.

- Ez nem meglepő - mondta Smythe-Robertson türelmetlenül. - Az Amerikai Robot ezt kezdettől fogva megértette. Sajnos ez nem mondható el az ön édesapja ügyvédi irodájáról.

- Az édesapám már nincs az élők sorában - mondta Paul. - Én azonban úgy látom, hogy a mi esetünkben nem kétséges, hogy mi készül és ki ellen, de mi készen állunk, hogy megfelelő intézkedéseket tegyünk.

- Mit akar ezzel mondani?

- Az ügyfelem, Andrew Martin - aki már sok-sok éve a cégem ügyfele - a Világbíróság döntése alapján szabad robot. Más szóval Andrew önmagának a tulajdonosa, ennél fogva rendelkezik azokkal a jogokkal, amelyek minden robot-tulajdonost megilletnek. E jogok egyike a cserére vonatkozó jog. Amint ön is mondta, minden robot tulajdonosának joga van, hogy az Amerikai Robot és Gépember Társaságtól új robotot kérjen, ha a régi kiszolgálta az idejét. Sőt mi több: maga a társaság ragaszkodik ehhez a cseréhez, a bérbe adott robotokat pedig automatikusan bevonja. Ugye, pontosan fogalmaztam meg a gyakorlatukat?

- I-i-igen.

- Helyes - mosolygott Paul magabiztosan. - No már most - folytatta -, ügyfelem pozitron-agya a tulajdonosa ügyfelem testének - és ez a test jóval idősebb huszonöt évesnél. Az önök előírásai szerint ez a test már régen kiszolgált, ezért az ügyfelem jogosult a cserére.

- I-i-igen - ismerte el ismét Smythe-Robertson kelletlenül. Keskeny, beesett, most egyre vörösödő arca olyan volt, akár egy maszk.

- A pozitron-agy, vagyis tulajdonképpeni ügyfelem azt követeli, hogy a robot testet, amelyben lakozik, cseréljék ki, s ennek megfizeti az árát.

- Akkor miért nem jelentkezik be a megszokott módon, hogy végrehajtsuk rajta a feljavítást!

- Ő többre vágyik egyszerű feljavításnál. A legjobb cseretestet akarja, ami műszakilag kitelik önöktől, és ez egy android test.

- Ezt nem kaphatja meg.

- Ha megtagadja tőle - jelentette ki Paul higgadtan -, továbbra is kiteszi az állandó megaláztatásoknak azok részéről, akik felismervén benne a robotot, ellenszenvet táplálnak iránta, amiért ruhában jár, és egyebekben is úgy viselkedik, ahogyan az emberek szoktak.

- Ez nem a mi gondunk - hárította el Smythe-Robertson.

- Nyomban megérzik önök is, mihelyt bepereljük önöket, amiért megtagadják ügyfelemtől azt a testet, amellyel elkerülhetné a megaláztatásokat.

- Csak rajta, pereljenek be. Gondolja, hogy érdekel valakit is egy robot, amelyik emberi külsőt akar ölteni? Az emberek fel fognak háborodni. Mindenütt el fogják ítélni, mint erőszakos törtetőt.

- Nem olyan biztos - mondta Paul. - Azzal egyetértek, hogy a közvélemény nem fogadná el könnyen egy hasonló robot követelését. De szabadjon emlékeztetnem rá, Mr. Smythe-Robertson, hogy az Amerikai Robot nem valami népszerű a közvélemény szemében! Még azok is gyanakvással szemlélik önöket, akik a legtöbb robotot alkalmazzák. Lehet, hogy ez még az általános robotellenesség öröksége, s hogy ennek nagy szerepe van. De az emberek ellenszenvvel viseltetnek a társaság mérhetetlen hatalma és gazdagsága iránt, és nem nézik jó szemmel a szabadalmi manipulációkat, amelyeknek köszönhetően önök megőrizték az egész világra kiterjedő monopolhelyzetüket. Bármi legyen is az oka, az ellenszenv létezik. Ha lehet valami még annál a robotnál is népszerűtlenebb, aki embernek akar látszani, az a társaság, amely végeredményben elárasztotta a világot robotokkal.

Smythe-Robertson maga elé meredt. Arcán világosan kirajzolódtak a megfeszült izmok. Hallgatott. Paul folytatta:

- Ráadásul gondoljon arra, mit fognak szólni az emberek, ha megtudják, hogy önök képesek emberhez hasonló robotok gyártására. A perben ez bizonyára nagy figyelmet fog kelteni. Ellenben ha szépen és csendesen teljesítenék ügyfelem kérését...

Smythe-Robertsonon látszott, hogy mindjárt szétrobban.

- Ez zsarolás, Mr. Charney.

- Ellenkezőleg. Mi pusztán próbáljuk fölhívni a figyelmüket az igazi érdekeikre. Mi csupán egy gyors és békés megoldást szeretnénk. Természetesen mindjárt más, ha önök bíróság elé viszik az ügyet. Abban az esetben számíthatnak arra, hogy kínos és kellemetlen helyzetbe sodorhatják magukat. Ne feledjék, az ügyfelem nagyon gazdag és sok-sok évszázad múlva is élni fog, és semmi sem tartja vissza őt attól, hogy a végsőkig folytassa a harcot.

- Nekünk is megvannak az anyagi forrásaink, Mr. Charney - mondta Smythe-Robertson.

- Ezzel én is tisztában vagyok. De képesek-e átvészelni egy véget nem érő jogi tortúrát, amely a társaságuk legféltve őrzöttebb titkairól is lerántja a leplet?... Utoljára mondom, Mr. Smythe-Robertson. Ha úgy látja jónak, hogy visszautasítja az ügyfelem kérését, akkor mi egyetlen szó nélkül távozunk. De nekünk is megvan az a jogunk, hogy bíróság elé vigyük a dolgot, és a per kíméletlen lesz. A nyilvánosság előtt fog zajlani, ami kínos lesz az Amerikai Robot számára, ráadásul a végén veszíteni fognak. Vállalja a kockázatot?

- Hát... - mondta Smythe-Robertson és tétován elhallgatott.

- Helyes. Látom, hogy meggondolta magát - mondta Paul. - Ha most még nem is döntötte el véglegesen, ami késik, nem múlik. Hadd mondjam meg, hogy nagyon bölcsen döntött. De valamit le kell szögeznem.

Smythe-Robertson tehetetlen dühében komoran hallgatott. Nem is próbált megszólalni. Paul folytatta.

- Biztosíthatom önt, ha bármi éri ügyfelem pozitron-agyát, miközben önök átültetik az android testbe, amelyet kénytelenek megcsinálni számára, én addig nem nyugszom, amíg tönkre nem teszem a társaságot.

- Nem várhatja el, hogy szavatoljuk...

- De igenis elvárom. Több mint százéves tapasztalatot halmoztak föl a pozitron-agy egyik robottestből a másikba való átültetése terén. Gondolom, nyugodtan használhatják ugyanazt a technikát is, ha egy android testbe ültetik át. És figyelmeztetem önöket, ha eközben az ügyfelem platina-irídium agyának akárcsak egyetlen agypályája is megsérül, akkor mindent meg fogok tenni, hogy fellármázzam a közvéleményt e társaság ellen, és le fogom leplezni a világ előtt az önök bűnös hanyagságát.

Smythe-Robertson kínosan feszengett székén.

- Lehetetlen, hogy százszázalékos garanciát nyújtsunk. Mindenféle átültetésnek van kockázata.

- De kicsi a valószínűségük, hiszen nagyon kevés pozitron-agy sérül meg átültetés közben. Az efféle kockázattal magam is tisztában vagyok, csak az ügyfelem elleni tudatos és rossz szándékú akcióktól szeretném óvni önöket.

- Annyira ostobák azért nem vagyunk - mondta Smythe-Robertson. - Tegyük föl, hogy belemegyünk ebbe a dologba, bár még nem mondtam igent, akkor a legnagyobb szakértelemmel fogunk eljárni. Munkánkban mindig is ez az elv vezérelt bennünket, és ez így lesz ezután is. Maga engem sarokba szorított, Charney, de meg kell értenie, hogy nem adhatunk százszázalékos biztosítékot a sikerre. Kilencvenkilenc százalékot igen. De százat semmiképpen sem.

- Ez megfelel. De ne felejtse el, hogy be fogunk vetni mindent önök ellen, ha fölmerül a gyanúnk, hogy szántszándékkal ártani akarnak az ügyfelünknek. Mi a véleményed, Andrew - fordult Andrew felé. - Elfogadható így számodra?

Andrew néhány pillanatig tétovázott, az Első Törvény jó néhány dilemmát okozott neki. Paul azt akarta tőle, hogy beleegyezését adja a hazugsághoz, a zsaroláshoz, egy ember zaklatásához és megalázásához.

Ám senki sem szenved fizikai bántalmat, nyugtatta meg önmagát.

Végül sikerült egy alig hallható "igent" kipréselnie magából.

15. fejezet

Olyan volt, mintha tetőtől talpig újjáépítették volna. Andrew napokig, hetekig, hónapokig nem találta önmagát, és a legkisebb mozdulatokat is csak hosszas habozás után tudta végrehajtani.

Mindig tökéletesen otthon érezte magát a testében. Elég volt, ha fölismerte egy mozdulat szükségességét, és azonnal, simán, automatikusan elvégezte. Most viszont tudatosan irányítania kellett a tagjait. Emeld föl a karodat - utasította magát. - Mozdítsd balra. Most engedd le.

Vajon egy csecsemő is így tanulja meg a mozdulatokat? - morfondírozott magában.

Lehetséges. Több mint száz esztendő múlt el fölötte, most mégis úgy érezte magát, mint egy kisgyermek, amint új testét birtokba vette.

A test nagyszerű volt. Magas volt, de nem annyira, hogy taszító vagy ijesztő legyen. Vállai szélesek voltak, dereka karcsú, végtagjai hajlékonyak és inasak. Világosbarna hajat választott magának, mivel a vöröset túl kihívónak, a szőkét túl közönségesnek, a feketét pedig túl gyászosnak találta, és az emberi hajnak ezeken kívül nem is volt más árnyalata, kivéve az idős kori szürkét, fehéret vagy ezüstöt, ilyet azonban nem akart. A szemei - ezek az elég meggyőző hatást keltő fotooptikai cellák - szintén barnák voltak, finoman behintve arany szemcsékkel. Bőre színéül semleges árnyalatot választott, a különféle emberfajták bőrszínének a keverékét, a Charneyk sápadt rózsaszínénél valamivel sötétebbet. Első pillantásra senki sem tudta megmondani, milyen fajtához tartozik, hiszen különben sem tartozott egyikhez sem. Az Amerikai Robot tervezőit rávette, hogy korát valahol az emberi életkor harmincötödik és ötvenedik éve között rögzítsék: ez elég idős ahhoz, hogy érettnek lássék, de mégsem öreg.

Igen, nagyszerű test. Biztos volt, hogy nagyon jól fogja érezni magát benne, mihelyt megszokja.

Minden nap hozott valami újat. Napról napra jobban és jobban birtokába vette elegáns új android testét. A folyamat azonban rettentően lassú volt, gyötrően lassú...

Paul magánkívül volt.

- Kárt tettek benned, Andrew. Kénytelen leszek perelni őket.

- Ne tegye, Paul. Sohasem tudja rájuk bizonyítani, hogy sz... sz... sz...

- Szándékosan tették?

- Igen, szándékosan. Azonkívül egyre erősödöm, javulok. Csak a tr... tr... tr...

- Trauma?

- Úgy van. Még sohasem végeztek efféle op... op...

Andrew nagyon lassan beszélt. A beszéd meglepően nehezére esett, a legnagyobb megpróbáltatásokat okozta az állandó küzdelem a kiejtéssel. Valóságos gyötrelem volt számára a szavak formálása és nem kisebb gyötrelem azok számára, akik próbálták megérteni. Az egész szóképző berendezése különbözött az előzőtől. A jól működő elektronikus szintetizátor helyett, amellyel olyan meggyőzően emberi hangokat volt képes produkálni, most egy csomó rezonáló kamrát és az azokat működésbe hozó izomszerű szerkezetet alkalmaztak, amelyek segítségével állítólag olyan lesz a hangja, hogy nem lehet megkülönböztetni az emberi hangtól; de most minden egyes hangot, amelyet azelőtt a gép állított elő, saját magának kellett megformálnia, és ez rettentően nehéz munka volt.

Mégsem keseredett el. Elkeseredni amúgy sem tudott, ez a képesség hiányzott belőle. Különben is tisztában volt azzal, hogy csak múló problémákról van szó. Másokkal ellentétben képes volt belülről érzékelni az agyát, és rajta kívül senki sem tudta olyan jól, hogy az agya sértetlen, épségben átvészelte az átültetést. Gondolatai akadálytalanul áramlottak keresztül új testének idegkapcsolatain, jóllehet ez az új test még nem mindig reagált rájuk elég gyorsan. Minden paraméter adva volt.

Mindössze néhány kapcsolódási ponttal volt gondja. Tudta, hogy alapjában véve rendben van, és csak idő kérdése, hogy ura legyen új testének. Úgy gondolta, olyan lehet ez, mintha nagyon fiatal lenne, gyerek vagy újszülött csecsemő.

Teltek a hónapok. Koordinációja folyamatosan javult. Gyors léptekkel haladt a tökéletes pozitron-összjáték felé.

De azért nem minden ment úgy, ahogy szerette volna. Órákat töltött a tükör előtt, hogy gyakorolja a különböző arckifejezéseket és mozdulatokat. És amit látott, messze nem felelt meg elvárásainak.

Hol van még az emberitől! Az arca merev - túlságosan is merev, és kétsége támadt, hogy az idő javítani tud rajta. Ha ujját az arcába nyomta, a hús behorpadt alatta, de nem úgy, mint a valódi emberi hús szokott. Tudott mosolyogni, vicsorítani és borús arcot vágni, ám ezek a kifejezések mesterkéltre és majomszerűre sikeredtek. Ha megadja a jelet a mosolyra vagy egyéb arckifejezésre, arcizmai a gondosan megtervezett program szerint engedelmesen a megfelelő fintorba rántják az arcizmait. Akármilyen szerves gépezet végezte is ezt a feladatot, mindig pontosan érezte, amint nehézkesen mozgásba lendül a bőre alatt, de az eredmény nem volt természetes.

És a mozdulatai is túl kiszámítottak voltak. Hiányzott belőlük az emberek könnyedsége. Abban reménykedett, hogy egy idő után ezt is eléri - hol van már az operációt követő napok nyomorúsága, amikor esetlenül végigtámolygott a szobán, akár valami pozitronkor előtti durva automata - valami mégis azt súgta neki, hogy még új testével sem lesz soha olyan természetesen könnyed, mint a legtöbb ember.

Helyzete mégsem volt reménytelen. Az Amerikai Robot emberei becsületesen megtartották a megállapodásban vállalt kötelezettségüket, és az átültetést a legjobb technikai feltételek közepette, legjobb tudásuk szerint végezték el. Andrew megkapta, amit akart. Az éles szemű megfigyelővel nem tudta ugyan elhitetni, hogy ember, de sokkal jobban hasonlított az emberre, mint bármelyik robot, amely valaha is létezett. Nyugodtan viselhette a ruháit anélkül, hogy oda nem illő kifejezéstelen fémarcával nevetségessé vált volna.

Eljött az idő, amikor Andrew végre kijelenthette:

- Most már újra munkához láthatok.

Paul Charney elnevette magát:

- Ez azt jelenti, hogy rendbe jöttél. Mit fogsz csinálni? Újabb könyvet írsz?

- Nem én - tiltakozott Andrew nagyon komolyan. - Túl sokáig fogok élni ahhoz, hogy csak egyetlen területen tegyem próbára magam. Volt idő, amikor elsősorban művész voltam, hébe-hóba még most is elpepecselek egy-egy tárggyal. Aztán eljött az ideje a történészkedésnek, és ha kedvem van hozzá, bármikor összeüthetek egy-két könyvet. De tovább kell lépnem. Most a robotbiológiával szeretnék foglalkozni.

- Nem robotpszichológiát akartál mondani?

- Nem. Ez a tudomány a pozitron-agyat tanulmányozza, ez egyelőre nem érdekel. A robotbiológia viszont az agyhoz tartozó test működését vizsgálja.

- Ez nem a robotász dolga?

- A régi időkben az volt. Csakhogy a robotászok a fémtestekkel foglalkoznak. Ezzel szemben én a szerves emberszabású testet tanulmányoznám, amilyen tudomásom szerint eddig csak nekem jutott. Vizsgálnám a működését, azt, hogy miként utánozza a valódi emberi testet. Szeretnék a mesterséges emberi testekről többet megtudni, mint amennyit maguk az androidkészítők tudnak róla.

- Egyre szűkíted az érdeklődési körödet - mondta Paul elgondolkodva. - Művészként a kifejezés egész skálája a tiéd volt. A munkáid nyugodtan versenyre kelhettek a világ legjobb műalkotásaival. Történészként főleg a robotokkal foglalkoztál. Robotbiológusként viszont önmagad leszel vizsgálódásaid tárgya.

- Igen, úgy tűnik - bólintott Andrew.

- Igazán ennyire magadba akarsz fordulni?

- A világmindenség megértése azzal kezdődik, hogy megértjük önmagunkat - mondta Andrew. - Legalábbis szerintem. Egy újszülött csecsemő még azt hiszi, hogy ő a világ közepe, de az ember fia fokozatosan ráébred, hogy ez tévedés. Ezért kénytelen megvizsgálni, mi van önmagán kívül, meg kell próbálnia megérteni, hol húzódik a határ közte és a világ többi része között. Enélkül nem érti meg önmagát, nem tudja berendezni az életét. Én, Paul, sok vonatkozásban olyan vagyok, mint egy újszülött. Eddig valami más voltam, valami viszonylag könnyen megérthető gépezet, most ellenben egy majdnem emberi testben lakozó pozitron-agy vagyok, és még hozzá sem fogtam önmagam megértéséhez. Tudja, egyedül vagyok a világon. Nincs még egy hozzám hasonló. Sohasem volt. Az emberek világában senki sem érti meg, ml vagyok én, mint ahogy magam is alig értem meg. Ezért tanulnom kell. Ha ezt nevezi befelé fordulásnak, Paul, ám legyen. De ez az, amit meg kell tennem.

Andrew kénytelen volt mindent a legelején kezdeni, mivel semmit sem tudott a biológiáról, mint ahogy a robotikán kívül a többi tudományágról sem. Rejtély volt számára a szerves élet, annak elektrokémiai vonatkozása. Korábban nem volt semmi különös oka, hogy ilyesmivel foglalkozzék, de mivel maga is szerves anyagból állott - legalábbis a teste -, égető szükségét érezte, hogy kiterjessze tudását az élővilágra. Meg akarta ismerni, hogyan utánozták android testének tervezői az emberi test működését, és ezért előbb föl kellett tárnia az eredeti mintakép titkait.

Ismert figurája lett az egyetemi és az orvosi könyvtáraknak, ahol órákon keresztül elücsörgött az elektronikus kartotékok mellett. Ruhástól nem rítt ki a többiek közül, jelenléte nem volt feltűnő. Kevesen tudták róla, hogy robot, és úgy tettek, mintha semmiről sem volna tudomásuk.

Házához hozzáépített egy tágas helyiséget, amelyet bonyolult műszerekkel berendezve laboratóriumnak használt. De gyarapodott a könyvtára is. Kutatási programokat dolgozott ki, s egy-egy programon hetekig elpepecselt. Alvásra továbbra sem volt szüksége. Jóllehet külső megjelenésében gyakorlatilag embernek hatott, mégis sokkal könnyebben és gyorsabban regenerálódott, mint a mintájául szolgáló hús-vér ember.

Többé nem volt rejtély számára a lélegzés, az emésztés, az anyagcsere, a sejtosztódás és a létfenntartás bonyolult rendszere, amely nyolcvan, kilencven, sőt mostanában akár száz évig is képes biztosítani az emberi szervezet működését. Mélyen elmerült az emberi test mechanizmusának megismerésében - jól látta ugyanis, hogy minden ízében ugyanolyan gépezet ez is, mint az Amerikai Robot és Gépember gyártmányai. Igaz, organikus gépezet, de mégiscsak gépezet, egy gyönyörűen megalkotott szerkezet a maga szigorú anyagcsere ritmusával, a romlás, a meghibásodás és a javulás egyensúlyával.

Évek teltek el nyugalomban, nemcsak a régi Martin-birtok szélén megbújó menedékben, hanem az egész világon. A Föld lakossága nem nőtt; csökkent a születések száma, de a sokasodó űrbéli telepek is sok embert vonzottak magukhoz. A termelést óriáskomputerek szabályozták, egyensúlyban tartva a régiókon belüli keresletet és kínálatot, így a gazdasági életet nem jellemezték nagy hullámhegyek és hullámvölgyek. Nem volt ez kihívásokkal teli, dinamikus korszak, inkább békés, kiegyensúlyozott.

Andrew szinte semmi figyelmet nem szentelt a háza ajtaján kívül zajló fejleményekre. Lekötötték a kutatások, beletemetkezett a munkába. Nem törődött semmivel. Egykori alkotóművészi tevékenysége még mindig szépen jövedelmezett, ebből és az Amandától kapott örökségből bőven fedezni tudta testének karbantartási szükségleteit és kutatási kiadásait.

Zárkózott életet élt; pontosan olyat, amilyenre vágyott. A kezdeti ügyetlenkedés után tökéletesen birtokba vette android testét, hosszú sétákat tett a meredély fölötti erdőben vagy az elhagyatott, viharos parton, ahová egykor a kis Amandával meg nővérével le szokott járni. Időnként beúszott a tengerbe - a jeges víz sem ártott neki -, sőt olykor-olykor a távoli magányos kormorán-sziklához is kimerészkedett, ahová a gyermek Miss kiparancsolta. Ez még neki sem volt könnyű, és a kormoránok sem nagyon örvendtek jelenlétének. Andrew azonban élvezte az erőpróbát, tudván, hogy nincs az az ember, még a legjobb úszó sem, aki a dermesztően hideg vízben épségben megjárja az utat oda és vissza.

Ideje nagy részét azonban kutatásainak szentelte. Gyakran előfordult, hogy hetekig ki sem mozdult a házból.

Egy napon beállított Paul.

- Régen nem láttuk egymást, Andrew.

- Valóban.

Mostanában ritkán találkoztak, jóllehet cseppet sem hidegültek el egymástól. A Charney család megtartotta Észak-Kalifornia felső partvidékén lévő otthonát, Paul azonban főleg San Franciscóhoz közel töltötte idejét.

- Még mindig nyakig vagy a biológiai kutatásokban? - érdeklődött.

- Még mindig - felelte Andrew.

Megdöbbent, mennyire megöregedett Paul. Andrew sokat megtudott az öregedés folyamatáról, megismerte okait, mégis felfoghatatlan volt számára, milyen gyorsan megöregszenek az emberek. Pedig a Martin család több nemzedékét látta felnőni, megöregedni, meghalni. Most Paulon volt a sor. Sudár alakja összeesett, arca behorpadt. Szemét sem kímélte meg az idő, fénylő fotooptikai lencséket ültettek be szemgödrébe, olyasféléket, amilyenekkel Andrew szemléli a világot. Ebben legalább egyeztek Paullal.

- Kár, hogy már nem érdekel annyira a robotok történelme, mint egykor - mondta Paul. - Új fejezettel kellene kiegészítened a könyvet.

- Mire gondol?

- Be kellene mutatni az Amerikai Robot radikálisan új politikáját.

- Miféle új politikáról beszél?

Paul fölvonta a szemöldökét.

- Nem hallottad? Igazán? Arról van szó, Andrew, hogy a robotjaik számára központi irányító állomásokat kezdtek létesíteni - tulajdonképpen hatalmas pozitron-komputereket, amelyek mikrohullámok útján minimum tíz, maximum ezer robotot irányítanak. A most kibocsátott robotoknak egyáltalán nincs agyuk.

- Nincs agyuk? De hát akkor hogyan...?

- A hatalmas központi agy végzi el helyettük az adatfeldolgozást. Maguk a robotok pedig nem mások, mint a gondolkodó főközpontok kihelyezett végtagjai.

- Ez így hatékonyabb?

- Az Amerikai Robot azt állítja. Hogy igaz-e, azt nem tudom. De van egy olyan érzésem, hogy az egész dolog mögött az a szándék húzódik meg, hogy nagy kerülővel eljussanak hozzád. Az újfajta politikát ugyanis még Smythe-Robertson hagyta jóvá halála előtt. Már öreg volt és beteg, de mindenáron megvalósította az elképzelését. Az a gyanúm, voltaképpen azt akarta elérni, hogy a társaságnak még egyszer ne gyűljön meg a baja olyan robottal, mint te. Ezért kezdték el szétválasztani az agyat meg a testet. Elvégre egy memória nélküli robotoló gépezet nem igényelhet magának polgárjogokat és törvényi védelmet; a nagy központi agy pedig nem más, mint egy komputer. Ez az agy nem tudja megtenni, hogy egy szép napon beállít az igazgatótanács elnökéhez, és azt követeli, hogy rakják bele egy szuper jó, új testbe. A robottestek viszont, ezek az agy nélküli vázak nincsenek abban a helyzetben, hogy követelésekkel álljanak elő.

- Szerintem akkor jókorát léptek visszafelé - jegyezte meg Andrew. - Kétszáz év robotikájának minden eredményét feláldozták csak azért, hogy megkíméljék magukat a politikai kellemetlenségektől.

- Valóban. Valóban - mosolyodott el Paul, és lassan ingatta a fejét. - Meghökkentő, Andrew, milyen meghatározó szereped van a robotika történelmében. A te művészi tehetséged volt az, amely rákényszerítette az Amerikai Robotot, hogy egysíkú, specializált robotokat hozzon létre, mert te a kelleténél sokkal konstruktívabbnak bizonyultál, attól tartottak, hogy megrémíted az embereket. A te felszabadulásod vezetett a robotok jogainak megfogalmazásához. És a te android tested miatt alkalmaz az Amerikai Robot központi agyat.

- Szerintem - jegyezte meg Andrew - a társaság végül is olyan világot teremt, amelyben egy hatalmas agy fog milliónyi robottestet irányítani. Minden egy helyen, csakhogy ez veszélyes. És értelmetlen.

- Azt hiszem, igazad van - bólintott Paul. - De szerintem addig még eltelik legalább egy évszázad. Ami azt jelenti, hogy én már nem fogom megérni.

A nyitott ajtóhoz ment, és elnézte a fákkal benőtt szakadékot. A tenger felől enyhe párás tavaszi szellő fújdogált, Paul mélyeket szippantott belőle, mintha magába akarná inni. Majd Andrew felé fordította az arcát, aki úgy látta, mintha ez alatt a néhány pillanat alatt legalább tíz évet öregedett volna.

- Ami azt illeti - suttogta Paul halkan -, lehet, hogy már a jövő évet sem érem meg.

- Paul!

- Miért lepődtél meg? Mi halandók vagyunk, Andrew - vonta meg a vállát Paul. - Mi mások vagyunk, mint te, és ideje, hogy te is tisztában légy ezzel.

- Hogyne. De...

- Igen, igen. Tudom. Sajnálom, Andrew. Tudom, mennyire ragaszkodtál a családunkhoz, és milyen szomorú és gyászos dolog lehet számodra, hogy a szemed előtt fölnövekszünk és megöregszünk, végül eltávozunk. Hidd el, mi sem vagyunk boldogok emiatt, de hát hasztalan volna ágálnunk ez ellen. Így is kétszer olyan sokáig élünk, mint elődeink alig néhány évszázaddal ezelőtt. Szerintem elég is ennyi. A legjobb, ha bölcsen tudomásul vesszük a tényeket.

- De akkor sem értem. Hogy lehet ilyen nyugodt, a... az elmúlás gondolatától? Mi lesz a vágyaival, terveivel, céljaival?

- Húsz- vagy akár negyvenévesen nem nyugszik bele az ember, de én már öreg vagyok. Ez hozzátartozik az élethez, Andrew. Amikor az ember elér egy bizonyos kort, általában beletörődik, hogy hamarosan elkerülhetetlenül meg Jog halni. Ekkor már ritkán tanul, gyarapodik, ritkán ér el sikereket. így vagy úgy, már leélte az életét, és megtette, amit tudott a világ és önmaga javára, lejárt az ideje. A teste tudja ezt és elfogadja. Nagyon elfáradunk, Andrew. Te ugye, nem is tudod igazán, mit jelent ez a szó, igaz? Látom, hogy nem. Hogy is tudhatnád. Hiszen te sohasem fáradsz el, ezért csak elméletből ismered ezt a fogalmat. Velünk azonban más a helyzet. Elvánszorgunk valahogy hetven- vagy nyolcvan-, netán százéves korunkig, és a végén már azt érezzük, hogy túl sokat éltünk. Akkor megpihenünk, leheveredünk, majd lecsukjuk a szemünket és ki sem nyitjuk többet. Tudjuk, hogy itt van a vég és már nem is nagyon érdekel bennünket. Vagy nem törődünk vele: nem biztos, hogy az ugyanaz, de hát egyre megy... Ne nézz rám úgy, Andrew.

- A halál természetes dolog az ember számára - mondta Andrew. - Ezt megértem, Paul.

- Ugyan. Nem értheted meg. Hogyan is érthetnéd? Egyszerűen lehetetlen megértened. Titokban azt gondolod, hogy a halál afféle sajnálatos tervezési műhiba, és nem is érted, miért nem hozták helyre, hiszen milyen egyszerű is volna, ha szüntelenül újjal helyettesítenénk elhasználódott vagy elromlott alkatrészeinket, mint ahogy veled tették. Sőt egész testedet kicserélték.

- De elméletileg bizonyára lehetne...

- Nem. Lehetetlen. Még elméletben sem. Nekünk nincs pozitron-agyunk, a miénk nem átültethető, így nem kérhetünk meg senkit, hogy kanalazza ki elhasznált testünkből, és rakja át egy fényes újba. Számodra fölfoghatatlan az a tény, hogy az emberek elkerülhetetlenül eljutnak egy pontig, amikor már lehetetlen megreparálni őket. De hát így van ez jól. Miért is kellene neked felfogni a felfoghatatlant? Hamarosan meghalok, ennyi az egész. De legalább egy dologban szeretnélek megnyugtatni téged, Andrew: ha elmegyek, anyagilag méltóképpen gondoskodni fogok rólad.

- Hát most is egészen jól el vagyok...

- Igen, tudom. Váratlanul mégis megváltozhat a helyzet. Azt hisszük, hogy biztonságos világban élünk, de voltak olyan civilizációk, amelyek ugyanilyen magabiztosak voltak, ám előbb-utóbb rá kellett ébredniük a tévedésükre. Elég az hozzá, Andrew: én vagyok az utolsó Charney. Rajtad kívül nincs örökösöm. Vannak ugyan oldalági rokonaim a dédnagynéném után, de azok nem számítanak. Nem ismerem őket, és nem is érdekelnek. Egyedül te érdekelsz. Vagyonomat rád hagyom, és ez anyagi biztonságot teremt számodra mindaddig, ameddig csak előre lehet látni a jövőbe.

- Erre semmi szükség, Paul - tiltakozott Andrew bizonytalanul. Kénytelen volt belátni, hogy mindaz igaz, amit Paul mondott arról, hogy nem érti meg, nem is értheti meg a halált. Hosszú évek során még mindig képtelen volt elfogadni a Charneyk elmúlását.

- Ne ellenkezz - intette le Paul. - A pénzt nem vihetem magammal, és nem is tudok mást elképzelni, csak hogy rád hagyom. Ennek így kell lennie. És semmi kedvem ahhoz, hogy a hátralévő életemből akár egy percet is arra vesztegessek, hogy téged győzködjelek. Beszéljünk inkább valami másról. Mostanában min dolgozol?

- Még mindig biológiával foglalkozom.

- Melyik szakterülettel?

- Az anyagcserével.

- Robot-anyagcserével? Ilyesmi nem is létezik, mi? Vagy mégis? Avagy az android anyagcserével? Az emberekével?

- Mind a hárommal - felelte Andrew. - Összehasonlítom mindhármat. - Elhallgatott, aztán újból nekilendült. Mi értelme volna titkolózni Paul előtt? - Olyan rendszer létrehozásán dolgozom, amely lehetővé tenné, hogy az androidok - vagyis én, mert ugye, én vagyok az egyetlen működő android - az atomcellák helyett a szénhidrogén elégetéséből nyerjék az energiát.

Paul hosszan, tűnődve nézett rá.

- Azt akarod mondani - szólalt meg végül -, hogy az androidok ugyanúgy fognak lélegezni és táplálkozni, akár az emberek?

- Igen.

- Még sohasem beszéltél nekem ezekről a terveidről, Andrew. Ez valami új?

- Nem egészen. Valójában ezért kezdtem bele a biológiai kutatásba.

Paul elgondolkodva bólintott. Mintha nagy-nagy távolságból szűrődnének hozzá a szavak. Mintha csak nagy-nagy nehézségek árán fogná föl Andrew szavainak értelmét.

- És elértél már valami említésre méltót? - kérdezte meg hosszú hallgatás után.

- Jelentős eredményeket remélek - válaszolta Andrew. - Még van vele munkám, de azt hiszem, sikerült létrehoznom egy kisméretű kamrát, amelyben a katalitikus bomlás végbemehet.

- Minek, Andrew? Mi értelme az egésznek? Tudhatod, hogy ez aligha lehet olyan hatékony, mint azok az atomcellák, amelyek jelenleg táplálják a testedet.

- Valószínűleg nem - mondta Andrew. - De azért elég hatékonynak ígérkezik. Legalábbis lesz annyira hatékony, mint az emberi test rendszere, és mondhatni alapelveiben nem is nagyon különbözik attól. Az atomcellával az a fő probléma, Paul, hogy nem emberi. Én olyan forrásból nyerem az energiámat - vagy ha úgy tetszik: az életemet -, amely nem emberi. És ez engem nem elégít ki.

16. fejezet

Telt az idő, de Andrew ráért, nem sürgette semmi, hogy befejezze kutatásait. Mindent alaposan ki akart dolgozni, mielőtt a gyakorlatban kipróbálná. De volt másik oka is annak, hogy nem sietett. Úgy döntött, hogy addig, amíg Paul él, nem javíttatja föl magát az android szint fölé.

Paul nyíltan nem kritizálta Andrew munkáját, csak annyit jegyzett meg, hogy Andrew új lebontó kamrája esetleg kevésbé lesz hatékony, mint az az atomcella, amely most működteti a testét. Azt azonban nem tudta eltitkolni, hogy nyugtalansággal tölti el az egész gondolat, amely merésznek, túl különösnek és túl korainak tűnt a számára. Úgy látszik, még Paulnak is megvoltak a fenntartásai a robotok fejlesztésével kapcsolatban. Még neki is!

Talán ez az öregedés egyik jele, gondolta Andrew. Fiatalon az ember örömmel üdvözli a dinamikus változásokat, ám ahogy öregszik, egyre nehezebben fogadja el az új idők kihívásait. Mindent, ami új, nyugtalanítónak és fenyegetőnek érez. Látja, amint a világ riasztó gyorsasággal elrohan mellette; azt szeretné, ha lelassulna a tempó, ha a haladás őrült irama lecsillapodna.

Valóban ez volna a helyzet? - tűnődött Andrew.

Nem lehet tenni valamit azért, hogy az idő ne változtassa konzervatívvá az embereket?

Úgy látszik, nem. Amanda is feszengve vette tudomásul, amikor ő ruhát vett magára. George furcsállotta, hogy könyvírásra adja a fejét. És Paul - Paul -

Eszébe jutott, mennyire meglepte, sőt megdöbbentette Pault, amikor Smythe-Robertson irodájában Andrew azzal állt elő, hogy android testbe akar átköltözni. Akkor azonban elég gyorsan beletörődött a gondolatba, és elszántan hadakozott a valóra váltásért. Ám ebből még nem feltétlenül következik, hogy a lelke mélyén helyeselte is Andrew ötletét.

Rám hagyták, hogy megtegyem, gondolta Andrew, amiről úgy érzem, hogy meg kell tennem még akkor is, ha magukban nem értettek velem egyet. Támogatták a kívánságaimat - mert szerettek engem.

Igen, szerettek. Egy robotot.

Andrew elidőzött ennél a gondolatnál, testét melegség és öröm járta át. Mégis elszomorította a felismerés, hogy a Charneyk esetleg nem meggyőződésből karolták fel őt, hanem csak azért, mert teljes szívükből és feltétel nélkül meg voltak győződve arról, hogy neki a saját útját kell járnia. Akár helyesnek tartották, akár nem.

Így vívta ki számára Paul az android testet. Ez az átalakulás azonban egyben a végső határa volt annak, ameddig Paul követni tudta Andrew-t. A következő lépés, az anyagcsere-konverter már nagyon idegen volt számára.

Így is jó. Paulnak már nincs sok ideje hátra. Andrew várhat.

Ha nem is olyan hamarosan, mint várta, megérkezett Paul halálának híre. Andrew-t meghívták a temetésre, arra a nyilvános szertartásra, amely pontot tesz az emberi élet végére. Alig látott ismerőst, és nagyon kellemetlenül érezte magát, hiába volt vele mindenki kitüntetően udvarias. A sok fiatal - Paul ügyvédi irodájának tagjai, távoli Charney rokonok - idegen volt Andrew számára. Csak feszengett köztük, egyedül érezte magát, hiszen elveszítette egyetlen, utolsó jó barátját, és ezzel elszakadt az az utolsó szál is, amely a családhoz fűzte.

Valójában már senki emberfia nem volt a világon, akihez kötődött. Rádöbbent, hogy robot létére szokatlan ragaszkodást és vonzalmat érzett a Martinok és a Charneyk iránt, s ez nem pusztán az Első és a Második Törvény diktálta engedelmesség volt, hanem olyasmi, amit joggal nevezhet szeretetnek. Korábban a világért sem ismert volna be ilyesmit, azóta azonban alaposan megváltozott.

Paul Charney halála késztette efféle gondolatokra. Elmerengett a szülő-gyermek kapcsolatán, a kölcsönös szereteten, és azon a veszteségen, amely bármelyik szeretett lény elvesztésével jár. Könyörtelen az élet. Ha ember vagy, gondolta Andrew, akkor része vagy egy hosszú láncolatnak, amely hosszú időszakokat fűz össze, és összekapcsol mindazokkal, akik előtted éltek és akik utánad következnek. Születnek, élnek, meghalnak, de a láncolat nem szakad meg. Egész családok is kihalhatnak - az emberi faj azonban az évszázadok és évezredek végtelenjén át fennmarad.

Andrew nehezen tudta fölfogni ezt a kapcsolatot, az elődökhöz fűződő rokoni viszonynak ezt a végtelen láncolatát. Neki nem voltak igazi elődei, és utódok sem fogják követni. Egyetlen volt, egyedi, a semmiből kelt életre.

Andrew azon kezdett morfondírozni, hogy milyen lenne, ha neki is lenne szülője - ám csupán azt az elmosódó képet tudta maga elé idézni, amint a gyári futószalag mellett a robotok összerakják a testét. És milyen lenne, ha gyermeke volna - de csak annyira futotta tőle, hogy elképzelt egy asztalt vagy egy szekrényt, amit a saját kezével alkotott.

Az emberi szülők azonban nem szerelőmunkások, az ember gyereke pedig nem azonos egy asztallal vagy a szekrénnyel. Rossz helyen keresgélt.

Nagy rejtély volt számára ez az egész, és valószínűleg örökre az is marad. Hiszen ő nem ember - miért szeretné hát mindenáron megérteni a családi összetartozás érzését?

Felidézte Amandát, George-ot, Pault, sőt még a szigorú, öreg Sirt is, és elgondolta, mit is jelentettek neki. És akkor rájött, hogy ő is tagja egy családi láncolatnak, jóllehet neki nem voltak szülei, és képtelen gyermekek nemzésére. A Martinok befogadták őt és családjuk tagjává avatták. Maga is Martin volt. Igaz, egy fogadott Martin, de ez volt a legtöbb, amit remélhetett. És hány olyan ember létezik, akinek nem adatott ilyen szerető család! Mindent egybevetve ő szerencsés. Robot létére megismerte a családi élet folyamatosságát és biztonságát; megismerte a szeretetet.

Ám mindazok, akiket Andrew bírt és szeretett, eltávoztak. Ez szomorú is volt meg fölszabadító is egyben. Számára a lánc megszakadt. Sohasem lehet többé összeforrasztani. De legalább most már azt teheti, amit kedve tart, anélkül, hogy megbántaná azokat, akik közel álltak hozzá. A Sir ükunokájának a halálával Andrew szabadnak érezte magát, hogy tökéletesítse android testét. Ez részben kárpótolta a veszteségért.

Mégis egyedül volt a világon: méghozzá kétszeresen is, hiszen pozitron-agya egy egyedülálló android testben van, és ezentúl már nem tartozhat senkihez. A világnak minden oka megvolt, hogy ellenségesen szemlélje törekvéseit, de ez csak megerősíti őt abban, hogy tovább haladjon azon az úton, amelyet maga választott. Ez a cél megvédi a világ ellen.

Valójában Andrew nem volt olyan magányos, mint gondolta. Az egyes emberek meghalhatnak, a társaságok azonban ugyanúgy élnek tovább, mint a robotok. A Feingold és Charney ügyvédi iroda is tovább működött, jóllehet már egyetlen Feingold vagy Charney sem maradt az élők sorában. Az iroda megkapta az utasításokat, amelyeket gépiesen és hibátlanul teljesített. Vagyona továbbra is gazdaggá tette Andrew-t, ennek köszönhetően jókora évi jutalékot fizetett a Feingold és Charney irodának, amely magára vállalta Andrew kutatásainak - különösen a lebontókamra - és ezek jogi vonatkozásainak a kezelését.

Eljött az ideje, hogy Andrew újból fölkeresse az Amerikai Robot és Gépember központját.

Ez lesz hosszú élete során a harmadik alkalom, hogy közvetlen tárgyalást folytat a nagyhatalmú cég vezetőségével. Első alkalommal, még Merwin Mansky idejében, Mansky és az ügyvezető igazgató, Elliot Smythe - maga jött el Kaliforniába, hogy őt fölkeressék. Akkor még élt a Sir, aki tekintélyével még a Smythe-okat és a Robertsonokat is maga elé tudta parancsolni. A következő alkalommal, sok évvel később, Paullal tette meg az utat a társaság központjába, és Harley Smythe-Robertsont rábírták arra, hogy Andrew-t átültessék android testébe.

Most másodszor, de egyedül teszi meg az utat keletre. Küllemre olyan, mint egy ember.

Az Amerikai Robot nagyot változott Andrew legutóbbi látogatása óta. A fő termelőüzemet, sok más ipari vállalathoz hasonlóan, egy nagy űrállomásra telepítették. Csupán a kutató központ maradt itt a Földön, egy zöld pázsit és terebélyes lombos fák alkotta ligeterdő kellős közepén.

Az egész Földet parkos ligetek borították, a népesség megállapodott egymilliárd körül, és ugyanennyi robot vette körül az embereket. Az ipari forradalom korai lázas évszázadaiban okozott rettenetes környezeti katasztrófáknak már csak az emléke maradt fönn. Nem felejtették el a múlt bűneit, de az újjáéledt Föld lakói alig hitték el, hogy az emberek képesek voltak olyan szörnyű és önpusztító gaztetteket elkövetni saját világuk ellen. Most, hogy az ipar jórészt kitelepedett az űrbe, és a Földön lakókat tiszta és hatékony robotmunka szolgálta, a bolygó természetes öngyógyító ereje megtette a hatását: a tengerek felfrissültek, a levegő megtisztult és a sűrűn lakott bűzös városok helyét visszafoglalták az erdőségek.

Andrew-t egy robot üdvözölte, amikor a légitaxi leszállt vele az Amerikai Robot repülőterén. A robot arca merev volt és üres, vörös fotoelektromos szemei kifejezéstelenül izzottak. Andrew tudta, hogy a földi robotok alig egyharmadának volt saját agya; ez is csak egy üres váz volt, alig több egy agy nélküli bábnál, amelyet valahonnan az Amerikai Robot épületegyüttesének a mélyéről egy mozdulatlan pozitron-gondolkodószerkezet irányít.

- Andrew Martin vagyok - mutatkozott be Andrew. - Be vagyok jelentve Magdescu kutatási igazgatóhoz.

- Igen. Lesz szíves követni.

Élettelen. Értelem nélküli. Puszta gépezet. Egy tárgy.

A fogadó robot fürgén végigvezette Andrew-t egy kristályos burkolatú gyalogösvényen, föl egy csillogó, kanyargó följárón egy többszintes, kupolás, fényes, áttetsző burkolatú épületbe. Andrew számára, aki nem sok modern építményt látott, az egész csillogó-villogó, légiesen könnyű épület valószerűtlenül meseszerűnek hatott.

Egy tágas, ovális alakú csarnokba vezették, ahol a padlót valamilyen fénylő mesterséges anyagból készült szőnyeg borította, amely a derengő fényben változtatta lágy színeit, és kellemes halk dallamot bocsátott ki magából, valahányszor végigment rajta. Rájött, hogy ha átmegy a szőnyegen, a fény sápadt rózsaszínre vált, és a zene felgyorsul, de ha a fal mellett lépkedett, a fény kékes árnyalatú lett, a zene pedig suttogott, akár a szél. Kíváncsi volt arra, vajon van-e jelentősége ennek a kavalkádnak, aztán rájött, hogy csak luxusdíszítés az egész. Ebben a békés, nyugodalmas korban divat volt az ilyesmi.

- Nicsak, Andrew Martin - szólította meg egy mély hang. Egy alacsony, köpcös férfi jelent meg a helyiségben, mintha a szőnyegből varázsolták volna elő. Arca és haja fekete volt, kis hegyes kecskeszakállt viselt, amelyet mintha fényesre suvickolt volna. Deréktól fölfelé a divat diktálta mellpánton kívül semmi sem volt rajta. Andrew jobban kiöltözött. George Charney példáját követve ő is a lenge, tógaszerű öltözéket kedvelte, gondolván, hogy a lezser ruha jobban leplezi mozdulatainak sutaságát, és bár ez a stílus már jó pár évtizede kiment a divatból, és Andrew mozgása is természetessé, könnyeddé finomodott, mégis ragaszkodott ehhez az öltözethez.

- Dr. Magdescu? - kérdezte Andrew.

- Személyesen. - Alvin Magdescu jó kétméternyire megállt Andrew-tól, és leplezetlen elragadtatással méricskélte őt, mint valami múzeumi tárgyat. - Nagyszerű! Lenyűgöző! - áradozott.

- Köszönöm - mondta Andrew kissé hűvösen. Magdescu ömlengése nem nagyon volt kedvére. Jól megtervezett gépek iránt szoktak így lelkesedni, ügyes szerkezetek kapnak ilyen dicséretet. Andrew mostanában már nem örült annak, ha ennek a lelkesedésnek ő volt a tárgya.

- Milyen kedves öntől, hogy eljött! - ömlengett harsányan Magdescu. - Mennyire vártam, hogy találkozzam önnel! De milyen udvariatlan vagyok - tette hozzá, és szinte röppent Andrew felé, hogy majdnem rálépett a lábára, és túláradó szívélyességgel nyújtotta felfelé fordítva nyitott tenyerét.

Igen. Ez az újmódi üdvözlési forma váltotta föl a kézfogást, amely hosszú évszázadokon keresztül uralkodó üdvözlési forma volt. Andrew nem gyakorolta az emberekkel, még kevésbé ezt az új mozdulatot. A kézfogás valahogy nem illett egy robothoz. Most azonban úgy látszott, hogy Magdescu elvárja, és ez kissé meghatotta Andrew-t. Erre ő is kinyújtotta a két kezét. Tenyerét Magdescu kiterjesztett tenyerei fölé helyezte és behajlított ujjaival megérintette ujjai hegyét. Fura érzés volt ez a fajta érintkezés egy emberrel. Mintha egyenlőek lennének. Furcsa és nyugtalanító, ugyanakkor bátorító is.

- Üdvözlöm, üdvözlöm, üdvözlöm! - ragyogott Magdescu. Szinte áradt belőle az energia, de őszintének hatott. - A híres Andrew Martin! A hírhedt Andrew Martin!

- Hírhedt?

- De még mennyire! Történelmünk leghírhedtebb gyártmánya. Ámbátor meg kell hagyni, elég szentségtörő dolog egy ilyen életszerű valamit, mint ön, gyártmánynak nevezni. De ugye, nem sértem meg vele?

- Igaza van, hiszen gyártmány vagyok - felelte Andrew, különösebb lelkesedés nélkül. Látta, hogy Magdescu képtelen következetes magatartást tanúsítani vele szemben. Azt igen, hogy kezet érintsenek egymással, mint két egyenrangú üzletember, ám a következő pillanatban mint valami tárgyról beszél róla. És "életszerűnek" nevezni. Andrew-nak nem voltak illúziói önmagával kapcsolatban: tisztában volt azzal, hogy micsoda. Emberszerű, és nem emberi. Életszerű, és nem élő. Egy gép, és nem személy. De mégsem örült annak, ha ezt hangsúlyozták.

- Micsoda nagyszerű munkát végeztek önön! Csodálatos! Csodálatos! Majdnem ember.

- Nem egészen - jegyezte meg Andrew.

- De mindent egybevetve meglepően életszerű. Meglepően! Milyen szégyen, hogy az a vén Smythe-Robertson úgy ki volt kelve ön ellen. Az ön megjelenése vitathatatlanul emberszerű, egy csodálatos műszaki teljesítmény - de persze ő csak eddig engedte a társaságot elmenni az android-tervezésben. Ha embereink szabad kezet kaptak volna, sokkal többet kihoztak volna önből.

- Még most is megtehetik - mondta Andrew.

- Nem, nem hinném - szögezte le Magdescu, és egyszerre minden lelkesedése ellobbant. Hangulata hirtelen megváltozott. Ellépett Andrew-tól és indulatosan járkálni kezdett a szobában, s ettől zöldes fény és furcsa csilingelő zene áradt a padlóburkolatból. - Az az idő elmúlt - jelentette ki komoran. - A robotika hőskora ma már a történelem. Már csaknem másfél évszázada, hogy szabadon alkalmazunk robotokat itt a Földön, de ez megint megváltozóban van, ismét az űrbe száműzzük őket, s ami itt marad a Földön, az nem kap agyat.

- De itt vagyok én, és eszem ágában sincs elhagyni a Földet.

- Ez Igaz. Csakhogy az ön esete egyedi, megismételhetetlen, ön az egyetlen android robot. Nem is egy sorozat prototípusa. Önt egyetlen példányként hozták létre egy egészen más korban, és miután létrehozták, gondoskodtak arról, nehogy megismétlődjék. A továbbfejlesztés nincs megalapozva, előkészítve. Egyébként is mi az, ami önben a robotra emlékeztet? Ön nagyon is kilóg a képből... Különben mi szél hozta mifelénk?

- Följavítás végett jöttem - felelte Andrew. Magdescu harsányan fölnevetett.

- Mi az, nem figyelt arra, amit épp most mondtam? Semmilyen valódi haladásról nem beszélhetünk! Jó, ez itt egy kutató központ, a kutatásaink azonban éppenséggel más irányba tartanak! Azon vagyunk, hogy minél egyszerűbb és minél gépiesebb robotokat állítsunk elő, mire beállít hozzánk ön, minden idők legtökéletesebb robotja, hogy tegyük még tökéletesebbé. Hogy tehetnénk? Mi olyat csinálhatnánk önnel, amit már meg ne csináltak volna?

- Ezt - mondta Andrew.

És átnyújtott Magdescunak egy floppyt. A kutatási igazgató utálkozva bámult a lemezre, mintha Andrew egy medúzát vagy egy békát nyomott volna a markába.

- Mi ez? - nyögte ki végre.

- A következő följavításom terve.

- Terve - ismételte Magdescu gépiesen. - Följavítás?

- Úgy van. Szeretném, ha még kevésbé emlékeztetnék robotra. Minthogy a testem részben szerves, most szerves energiaforrást akarok magamnak. Önök képesek erre. A szükséges kutatások is megtörténtek.

- Ki végezte el?

- Én.

- Ön megtervezte a saját följavítását? - mosolyodott el Magdescu. Mosolya nevetésbe csapott át, a nevetés pedig őrült kacajba. - Nagyszerű! Egy robot beállít ide, és a kutatási igazgatónak a kezébe nyomja a saját följavítási tervét! És ki dolgozta ki azt? Maga a robot. Nagyszerű! Nagyszerű! Tudja, amikor kisfiú voltam, a nagyanyám gyakran olvasott nekem egy könyvet, egy régi könyvet, amelyről azóta, azt hiszem, teljesen megfeledkeztek, egy könyvet, amelynek a címe Alice Csodaországban. Egy három vagy négyszáz évvel ezelőtti kislányról szól, aki bebújik egy nyúl üregébe és ott egy olyan világban találja magát, ahol minden csupa képtelenség, csakhogy senki sem tudja, hogy képtelenség, ezért mindenki nagyon komolyan veszi. A mi találkozásunk mintha egyenesen abból a könyvből elevenedett volna meg. - Magdescu szájából sebesen ömlöttek a szavak. - Komolyan gondolja ezt az egész följavítási tervet? Ugye, csak tréfa az egész?

- Egyáltalán nem.

- Nem tréfál?

- Nem. Biztosíthatom önt, hogy nagyon is komolyan gondolom. Miért nem teszi be a lemezt, dr. Magdescu?

- Igaz. Miért is ne. - Megérintett egy gombot a falon, mire valahonnan előbukkant egy asztal, rajta egy leolvasó berendezéssel. A lemezt fürgén becsúsztatta a nyílásába, mire a képernyő egyszerre sokszínű virágként megelevenedett. Megjelent rajta Andrew neve, a neve alatt szabadalmi számok hosszú listája. Magdescu bólintott. A képernyőn bonyolult diagramok egész sora követte egymást.

Magdescu megdermedt, és növekvő érdeklődéssel meredt a képernyőre. Időről időre morgott valamit az orra alatt vagy kecskeszakállát babrálgatta. Egy idő után furcsa kifejezéssel a szemében Andrew-ra tekintett és megszólalt:

- Módfelett elmés. Módfelett. Mondja: ezt valóban ön készítette?

- Igen.

- Nehezen tudom elhinni.

- Igazán? Próbálja meg.

Magdescu éles, fürkésző pillantást vetett Andrew-ra, aki nyugodtan és rezzenéstelenül állta a tekintetét. A kutatási igazgató megvonta a vállát, és utasította a leolvasót, hogy folytassa. Egyik diagram a másikat követte. Az egész anyagcsere-folyamat meg volt jelenítve. Esetenként Magdescu visszapörgetett egy-egy részletet, hogy alaposabban megvizsgálja. Egy idő után ismét megállt, és így szólt Andrew-hoz:

- Tudja, ugye, hogy amit itt fölvázolt, az több mint egy följavítás. Rengeteg változást jelent a biológiai programjában.

- Igen, ezzel tisztában vagyok.

- Kísérleti. Egyedülálló. Ismeretlen. Még soha semmi ehhez hasonlót nem próbáltak ki, sőt nem is javasoltak. Miért akar ilyet elkövetni önmagán?

- Van rá okom - válaszolta Andrew.

- Akármi legyen is az, aligha gondolta át alaposan.

Andrew, mint mindig, most is szigorúan megőrizte önuralmát.

- Épp ellenkezőleg, dr. Magdescu. Amit most látott, az sok év munkájának az eredménye.

- Nem kétlem, és a technológiája lenyűgöző. Egyetlen szó illik ezekre a fantasztikus tervekre, hogy briliánsak. Mindamellett millió érvet is föl tudnék sorakoztatni az ellen, hogy belemenjen ezekbe a változtatásokba. Ismeretlen terület, soha senki nem foglalkozott ehhez hasonlóval sem. Higgyen nekem: az, amit ön el akar végezni önmagán, messze túlmegy a lehetőségek határán. Fogadja meg a tanácsomat, és maradjon meg olyannak, amilyen most.

Andrew többé-kevésbé hasonló válaszra számított. De nem azért jött ide, hogy hagyja lebeszélni magát.

- Meggyőződésem, hogy ön jót akar, dr. Magdescu. Legalábbis remélem. De én ragaszkodom a tervemhez.

- Ragaszkodik, Andrew? - ismételte meg Magdescu.

Látszott rajta a megdöbbenés, mintha bármit mondott is korábban Andrew életszerűségéről, csak most jutna el a tudatáig, hogy az, akivel tárgyal, mégiscsak robot.

- Igen. Ragaszkodom - Andrew arra gondolt, hogy vajon a türelmetlenség kiül-e arcára is, bár biztos volt benne, hogy Magdescu a hangjából is kiérzi azt. - Dr. Magdescu, ön megfeledkezik egy fontos körülményről. Tudniillik, nincs más választása, mint hogy teljesítse a kívánságomat.

- Igazán?

- Ha az általam tervezett szerkezeteket be lehet építeni belém, akkor az emberek testébe is be lehet építeni. Manapság már nem ritka és idegen, hogy mesterséges szerkezetekkel hosszabbítják meg az emberi életet - az elmúlt két-három évszázadban gyakran alkalmaztak műszívet, mesterséges tüdőt, vesét, májprotézist és egyebeket. Csakhogy ezeknek nem mindegyike működik megfelelően. Egyik-másik cseppet sem megbízható, és senki sem tagadhatja, hogy még sokat kell fejlődniük. Hadd említsem csak meg a szerves és a szervetlen összekapcsolását, ami lehetővé tenné, hogy a mesterséges szervek beépüljenek a szerves szövetekbe. Én teljesen új úton indultam el. Egyetlen mesterséges szerkezet sem ér föl azokkal, amelyeket én megterveztem vagy meg fogok tervezni.

- Elég merész állítás - jegyezte meg Magdescu.

- Meglehet. Ám a rendelkezésére álló adatok alapján alkalmasint ön is belátja, hogy nem alaptalan. Bizonyítékul szolgáljon az a körülmény, hogy hajlandó vagyok anyagcsere-konverterem első kísérleti alanyául szolgálni, vállalva azt a kockázatot, amelyet ön fölfedezni vél abban.

- Mindez csak azt bizonyítja, hogy ön kész meggondolatlan kockázatokat vállalni. Ebből önként adódik az a következtetés, hogy önben nyilván rosszul működnek a Harmadik Törvény paraméterei.

Andrew megőrizte a nyugalmát.

- Elismerem, hogy ez lehet a látszat. De bizonyára a külső megjelenésem vezeti félre önt. Az én Három Törvény paramétereim épek és sértetlenek, ezért teljesen nyugodt lehet afelől, hogyha bármi veszélyt látnék ebben a följavításban, akkor nemcsak hogy tartózkodnék ettől a kéréstől, de nem is tudnék előállni vele: Higgye el, dr. Magdescu, az égető kamra működni fog. Ha önök nem vállalják az elkészítését és a beépítését, akkor máshol fogom megrendelni.

- Máshol? Ki az, aki képes egy robotot följavítani? Hiszen csak a mi társaságunk rendelkezik a megfelelő műszaki ismeretekkel, felkészültséggel.

- Tévedés - jelentette ki Andrew higgadtan. - Csak nem gondolja, hogy meg tudtam volna tervezni ezt a szerkezetet, ha nem ismerem töviről hegyire saját belső működésemet?

Magdescu meghökkent.

- Azt akarja mondani, hogy kész fölállítani egy konkurens robot társaságot, ha mi megtagadjuk öntől a feljavítást?

- Természetesen nem. Egy is untig elég. De ha arra kényszerítenek, dr. Magdescu, akkor létrehozok egy céget az én konverteremhez hasonló protézisek előállítására. És lesz piaca a dolognak, mert az igazi embereket is érdekelni fogják a protézisek, hiszen ők is használhatnák. És akkor azt hiszem, az Amerikai Robot és Gépember sajnálni fogja, hogy visszautasította a kért együttműködést.

Hosszú hallgatás állt be. Végre Magdescu tompán kinyögte.

- Azt hiszem, most már megértem, hova akar kilyukadni.

- Remélem is. De hadd jelentsem ki kerek perec: az én birtokomban van ennek a szerkezetnek és a belőle kifejleszthető egész szerkezetcsaládnak a szabadalma. A Feingold és Charney iroda sikeresen megvédte jogi vonalon az érdekeimet, és a továbbiakban is ezt fogja tenni. Nem lenne nehéz számomra támogatókat találni olyan mesterséges szerveket előállító vállalat létesítéséhez, amelyek végül az embereknek is megadnák ugyanazt a tartósságot és könnyen javíthatóságot, amelyet a robotok élveznek. Mit gondol, milyen sors várna ebben az esetben az Amerikai Robot és Gépemberre?

Magdescu komor arccal bólintott. Andrew folytatta:

- Ha ellenben elkészítik és belém építik azt a szerkezetet, amelyet az imént bemutattam, és kérésemre hajlandók további protéziseket is belém építeni, akkor én kész vagyok licenc-megállapodást kötni a társaságukkal. Vagyis kölcsönös egyezményt kötnénk: nekem szükségem van az önök robot-android technológiában elért szaktudásukra, jóllehet biztos vagyok benne, hogy ha rákényszerítenek, magam is képes lennék azt elsajátítani, önöknek pedig szükségük van az általam kifejlesztett szerkezetekre. A licenc-megállapodásban leszögeznénk, hogy az Amerikai Robot és Gépembernek joga van fölhasználni azokat a szabadalmaimat, amelyek a bennük leírt új technológiánál fogva nemcsak magasan fejlett emberszabású robotok gyártását teszik lehetővé, hanem az embereket is ellátnák mesterséges szervekkel. Magától értetődik persze, az első licencek csak azután lesznek hozzáférhetők, miután sikeresen végrehajtották rajtam az első szervbeültetést, és elegendő idő telt el, hogy minden kétséget kizáróan megbizonyosodjak az operáció sikeréről.

- Ön mindenre gondolt, nem igaz? - jegyezte meg Magdescu elképedve.

- Legalábbis remélem.

- Alig tudom elhinni, hogy ön csupán egy robot. Hiszen olyan átkozottul... agresszív!

- Ne mondjon ilyet, dr. Magdescu.

- Követelések, kikötések, konkurens cégekkel való fenyegetések... magasságos egek, nincs önben semmiféle gátlás? Nem működik az Első Törvény?

Andrew elmosolyodott, amennyire tőle tellett.

- Már hogyne működne - felelte. - Csakhogy pillanatnyilag semmilyen feszültséget nem tapasztalok, ami figyelmeztetne. Az Első Törvény azt tiltja meg, hogy ártalmat okozzak az embernek, de biztosíthatom önt, hogy erre ugyanúgy képtelen vagyok, mint ön arra, hogy itt és most a szemem láttára eltávolítsa és visszahelyezze a bal lábát. De hogy kerül ide az Első Törvény? Igaz, ön ember, én pedig egy robot vagyok, és én valóban bizonyos szigorú feltételeket szabtam önnek, amelyeket ön követelésként és fenyegetésként is értelmezhet, én azonban egészen másként látom a dolgot. Az én értelmezésem szerint nem fenyegetem önt vagy a társaságát. A valóságban hosszú évek legnagyobb lehetőségét kínálom föl önöknek. Mit szól ehhez, dr. Magdescu?

Magdescu megnyalta az ajkait, meghúzogatta kis szakálla hegyét, idegesen ide-oda igazgatta csupasz mellén a vállpántot.

- Meg kell értenie, Mr. Martin, hogy ilyen nagy horderejű ügyben egyedül nem dönthetek. Ez az Igazgatótestület kompetenciája, nem pedig egy magamfajta alkalmazotté. És ehhez idő kell.

- Mennyi idő?

- Nem tudhatom. Még a mai napon továbbítom hozzájuk mindazt, amit itt elmondott, és majd a rendes havi ülésükön megtárgyalják. Azután szerintem létrehoznak egy vizsgálóbizottságot, és így tovább. Mindez eltarthat egy darabig.

- Elfogadható ideig tudok várni - szögezte le Andrew. - De csakis elfogadható ideig, és azt én fogom megítélni, hogy mi számít annak. Jól tenné, ha ezt is közölné velük. - Ezzel megköszönte Magdescunak, hogy időt szánt rá, és kijelentette, hogy visszakísérhetik a repülőtérre. Közben elégedetten gondolt arra, hogy maga Paul sem intézte volna el talpraesettebben ezt a dolgot.

17. fejezet

Úgy látszik, Magdescu hitelesen beszámolt az Igazgatótestületnek, és az urak azonnal megértették, hogy nem húzhatják az időt, és sietve Andrew tudomására hozták, hogy a társaság hajlandó üzletet kötni vele. A cég vállalta, hogy saját költségére megépíti az égető kamrát, és beülteti az android testébe, és kész megkezdeni a licenctárgyalásokat mindazoknak a mesterséges szerveknek a gyártásáról és forgalmazásáról, amelyeknek Andrew a kifejlesztésén dolgozik.

Andrew felügyelete alatt az egyik észak-kaliforniai üzemben legyártották az anyagcsere-konverter prototípusát, és kiterjedt próbának vetették alá, előbb robotokban, majd olyan újonnan épített android testekben, amelyeket nem láttak el pozitron-aggyal, hanem külső létfenntartó berendezéssel működtettek.

A siker mindenkit lefegyverzett.

És eljött a nap, amikor Andrew kijelentette, hogy kész befogadni a szerkezetet.

- Egészen biztos vagy benne? - aggályoskodott Magdescu.

A rámenős kutatási igazgató gondterheltnek látszott. A terv kivitelezése során különös, ám tartós barátság szövődött Magdescu és Andrew között, amit Andrew csendes örömmel vett tudomásul, minthogy a Charneyk közül már senki sem volt életben. Paul Charney halála óta Andrew határozottan fölismerte, hogy kötődnie kell valakihez.

Rájött, hogy nem akar afféle magányos farkas lenni, sőt - maga sem tudta, miért, de létezni sem tud teljes elszigeteltségben. A robotagyban semmi nem volt, ami a társas létre ösztökélte volna. De Andrew számtalanszor érezte úgy, hogy sok vonatkozásban jobban hasonlít az emberre, mint a robotra, habár nagyon jól tudta, valahol ott lebeg egy különös, meghatározhatatlan átmeneti állapotban - sem ember, sem gép, de mindkettőből van benne valami.

- Igen - felelte. - Nincs kétségem, hogy a beültetést hibátlanul meg fogják oldani.

- Én nem a mi munkánkról beszélek - mondta Magdescu. - Hanem a tiédről.

- Csak nem kételkedsz abban, hogy az égető kamra működni fog?

- A próbák nem hagynak kétséget eziránt.

- Akkor hát?

- Jól tudod, Andrew, hogy én kezdettől fogva elleneztem ezt az egész dolgot. De nem hiszem, hogy az okát is teljesen megértetted.

- Mert azt hiszed, hogy a társaság sem lesz képes megemészteni azt a gyökeres technológiai változást, amelyet az én protéziseim rázúdítanak az Amerikai Robotra.

- Ugyan! Határozottan nem! Semmi ilyesmiről nincs szó! Én híve vagyok a kísérletezésnek! Csak nem gondolod, hogy nem szeretném látni, ha ez az istenverte szakma végre kimozdulna abból a langyos pocsolyából, amelybe az utóbbi évtizedekben beleráncigálták az egyre együgyűbb és végül teljesen agy nélküli robotok gyártásának ostoba és alattomos politikájával? Nem, Andrew, én miattad aggódom.

- De ha az égető kamra... Magdescu széttárta a karjait.

- Azzal semmi baj! Semmi baj! Ezzel mindenki egyetért. De... ide figyelj, Andrew, föl fogjuk nyitni a testedet, ki fogjuk szedni belőle az atomcellát, és a helyébe be fogunk ültetni mindenféle forradalmian új szerkentyűt, és mindent hozzá fogunk kapcsolni a pozitron-pályáidhoz. Mi lesz, ha valami hiba csúszik be az operációba? Ennek mindig megvan a, ha mégoly kicsi, de reális veszélye. Tudhatnád, hogy többé nem vagy az a fémketrecben csücsülő pozitron-agy. Az agyad összehasonlíthatatlanul bonyolultabb egységet alkot az android testeddel. Tudom, mekkora feladat volt az átültetési műtét. Pozitron-pályáid mesterséges idegpályákhoz vannak kapcsolva. Tegyük föl, hogy android tested egyszer csak elkezd hibásan működni a műtőasztalon. Tegyük föl, hogy visszafordíthatatlanul elromlik. Akkor mi lesz?

- Meghal, azt akarod mondani?

- Igen, meghal. A tested haldokolni kezd.

- Ott lesz készenlétben a szomszédos asztalon egy másik android test.

- És ha nem sikerül azonnal megcsinálni az átültetést? Ha a pozitron-agyad jóvátehetetlenül megsérül, mialatt megpróbáljuk eloldozni a Smythe-Robertson idejében létesített millió és egy kapcsolatot, és áthelyezzük a póttestbe? A te pozitron-agyad az te vagy, Andrew. Egy agyat, legyen az pozitron vagy egyéb, nem lehet pótolni. Ha megsérül, akkor vége. Ha a sérülés súlyos, akkor meghalsz.

- És ez az oka, hogy kétségeid vannak az operációt illetően?

- Te páratlan vagy a magad nemében. Nagyon nem szeretnélek elveszíteni.

- Én sem szeretném magamat elveszíteni, Alvin. De nem hiszem, hogy ez megtörténik.

Magdescu arca elkomorodott.

- Akkor hát ragaszkodsz az operációhoz?

- Ragaszkodom. És feltétel nélkül megbízom az Amerikai Robot embereiben.

Ebben maradtak. Magdescu képtelen volt lebeszélni Andrew-t, aki ismét fölkerekedett keletre, az Amerikai Robot kutató központjába, ahol egy külön épületet rendeztek be az operációhoz.

Előbb azonban még tett egy hosszú, magányos délutáni sétát a parton, a meredek zord sziklák alatt, a dagály után ott maradt apró tócsák között, ahol a Miss és a Kicsi Miss annyira szeretett játszani gyermekkorában, és sokáig bámult ki a sötét, dühöngő tengerre, a végtelen égre, a nyugaton fehérlő felhőpamacsokra.

A nap leáldozóban volt. Hosszú aranyhidat vont a víz felszíne fölé. Milyen gyönyörű! A világ valóban nagyon szép, ismerte el magában Andrew. A tenger, az ég, a naplemente, a hajnali harmattól csillogó levél - minden. Minden!

És könnyen lehet, gondolta, hogy ő az egyetlen robot, aki valaha is képes volt így értékelni a világ szépségét. A robotok többnyire unalmas, gürcölő népség. Elvégzik a munkájukat, és kész. Mást nem is vár tőlük senki. Mindenki ilyennek akarja őket.

Te páratlan vagy a magad nemében, mondta Magdescu.

Igen. Ez az igazság. Neki van esztétikai befogadóképessége, amely messze fölülmúlja minden robot érzelmi lehetőségeit. Számára van jelentősége a szépségnek. Méltányolja, ha látja; de maga is szépséget teremt.

És milyen szomorú lenne, ha többé nem láthatná ezeket.

Ekkor Andrew elmosolyodott saját ostobaságán. Szomorú? Ugyan! Sosem fogja megtudni, ha az operáció kudarcot vall. Számára elvész a világ meg a szépsége, de mit számít az? Önmaga is megszűnne létezni. Örökre elromlana. Meghalna, és ettől kezdve számára közömbös lenne, hogy föl tudja-e fogni a világ szépségét. Mert ezt jelenti a halál: a funkció teljes megszűnését, az adatfeldolgozás végét.

Igen, van kockázat. De ezt a kockázatot vállalnia kell, különben...

Különben...

Egyszerűen vállalnia kell. Nincs semmi különben. Nem maradhat így tovább, hogy külsőre nagyjából ember, de képtelen a legalapvetőbb emberi funkciókra - mint a lélegzés, az evés, az emésztés, az ürítés...

Egy órával később Andrew úton volt keletre. Alvin Magdescu személyesen várta őt az Amerikai Robot repülőterén.

- Kész vagy? - firtatta Magdescu.

- Igen.

- Akkor jó, Andrew, én is.

Szemmel láthatóan semmit sem bíztak a véletlenre. Csodás műtőt alakítottak ki számára, amely sokkal többet tudott, mint az a korábbi, amelyben fémtestéből android testébe ültették át.

A pompás négyszögletes termet a mennyezetről kereszt alakú krómozott lámpasor árasztotta el ragyogó, de mégsem vakító fénnyel. A nagy terem közepe táján az egyik falból, félmagasságban a padló és a mennyezet között, egy műtőasztal ugrott ki, azon egy fénylő, átlátszó steril buborék nyugodott, amelyben az operációt el fogják végezni. A műtőasztal alatt helyezték el az operációt segítő műszaki apparátust: a szürkészöld fémből való hatalmas kocka dugig volt tömve mindenféle pumpával, szűrővel, fűtőcsővel, a fertőtlenítő szerek tartályaival, nedvesítő és egyéb berendezéssel. A terem másik végében egy egész falat foglaltak el az egyéb gépezetek: egy túlnyomásos fertőtlenítő kazán, egy lézerpad, egy sereg mérőműszer, egy kamera és a hozzá csatlakozó monitorok, amelyek lehetővé tették a termen kívül tartózkodó kisegítő sebészeknek, hogy nyomon kövessék az operáció lefolyását.

- Mit szólsz hozzá? - kérdezte Magdescu büszkén.

- Nagyon hatásos. Fölöttébb bizalomgerjesztőnek találom. És nagyon hízelgőnek.

- Tudod, hogy nem akarunk téged elveszíteni, Andrew. Te egy nagyon fontos.... egyéniség vagy.

Andrew figyelmét nem kerülte el Magdescu pillanatnyi megtorpanása az utolsó szó előtt. Mintha Magdescu azt akarta volna mondani, hogy ember, de még idejében féket tett a nyelvére. Andrew bágyadtan elmosolyodott, de nem szólt semmit.

A műtétre másnap délelőtt került sor, és teljes sikerrel végződött. Végül nem volt szükség azokra a rafinált biztonsági berendezésekre, amelyeket az Amerikai Robot emberei készenlétbe helyeztek. Az operáló csapat az Andrew segítségével kidolgozott menetrend szerint magabiztosan eltávolította az atomcellát, beépítette az égető kamrát, létrehozta az új idegi kapcsolatokat, és az egész gondosan megkomponált feladatot a legkisebb zökkenő nélkül elvégezték.

Fél órával a műtét után Andrew már fölült, és ellenőrizte pozitron-paramétereit, számba vette, mennyire változtatta meg az adatáramlás mikéntjét az az új adatzuhatag, amely új anyagcsererendszerétől ostromolni kezdte az agyát.

Magdescu ott állt az ablaknál és figyelte őt.

- Hogy érzed magad?

- Jól. Megmondtam, hogy nem lesz semmi probléma.

- Igen. Igen.

- Azt is megmondtam, hogy rendületlenül megbízom az embereitekben. És most, hogy megcsinálták, már akár ehetek is.

- Hogyne. Legalábbis olívaolajat szopogathatsz.

- Az is ennivaló. Azt mondják, az olívaolajnak finom íze van.

- Hát csak szopogasd, amennyit a kedved tartja. Azt már nyilván tudod, hogy időnként ki kell tisztítani az égető kamrádat. Ez nem épp kellemes, de hát nem lehet megkerülni.

- A kellemetlenség csak időleges - mondta Andrew. - De az sem lehetetlen, hogy öntisztítóvá tesszük a kamrát. Már van is erről valamilyen halvány elgondolásom. Meg egyebekről is.

- Egyebekről? - lepődött meg Magdescu. - Éspedig?

- A szilárd élelemre vonatkozó módosításról.

- A szilárd élelem, Andrew, éghetetlen frakciókat is tartalmaz, hogy úgy mondjam, olyan emészthetetlen anyagot, amelytől meg kell szabadulnod.

- Ezzel én is tisztában vagyok.

- El kell látnod magad végbélnyílással.

- Vagy annak megfelelőjével.

- Úgy van... Mi mást tervezel még magadnak, Andrew?

- Minden mást.

- Mindent?

- Mindent, Alvin.

Magdescu megcibálta a szakálla hegyét, ős fölvonta egyik szemöldökét.

- Nemi szerveket is?

- Nem látok semmi okot rá, hogy ne. Te látsz?

- Arra úgyis képtelen leszel, hogy szaporító szervekkel lásd el magad. Ez egyszerűen lehetetlen, Andrew.

Andrew halványan elmosolyodott.

- Ahogy én tudom, az emberek akkor is használják a nemi szerveiket, amikor eszük ágában sincs szaporodni. Sőt mi több: szaporodás végett életük során legfeljebb egyszer vagy kétszer használják föl, közben pedig...

- Igen, Andrew - szakította félbe Magdescu. - Tudom.

- Ne érts félre. Nem azt mondtam, mintha bárkivel is szexuális viszonyba akarnék lépni - bizonygatta Andrew. - Ezt magam is erősen kétlem. Mindazonáltal azt akarom, hogy meglegyenek hozzá az anatómiai kellékeim. Úgy tekintem a testemet, mint egy vásznat, amelyre szeretnék ráfesteni...

De nem fejezte be a gondolatot.

Magdescu ráfüggesztette a tekintetét, és várta a mondat végét. Amikor megbizonyosodott róla, hogy hiába várja, akkor maga fejezte be a mondatot, kimondva azt a szót, amelyet az operáció előtt képtelen volt az ajkára venni:

- Egy embert, Andrew?

- Igen, egy embert. Talán.

- Csalódtam benned - korholta Magdescu. - Ilyen pitiáner ambíciót kergetsz. Te jobb vagy, mint egy ember, Andrew. Minden vonatkozásban fölülmúlod. A tested mentes a betegségektől, önfenntartó, önjavító, jószerivel sebezhetetlen, a biotechnika csodálatosan elegáns terméke. Semmi szüksége további feljavításokra. De nem, neked mégis eszedbe jut, hogy teljesen haszontalan táplálékot gyömöszölj magadba, és azon töröd a fejed, hogy hogyan ürítsd ki magadból, most meg ráadásul még nemi szerveket akarsz magadnak, holott képtelen vagy a szaporodásra és nem is érdekel a szex. Már csak az hiányzik, hogy fölruházd magad testszaggal meg fejfájással... Én nem tudom, Andrew - csóválta meg a fejét megvetően. - Az a benyomásom, hogy amióta rátetted a lábad a szerves fejlődés útjára, egyre lefelé süllyedsz...

- Az agyamnak semmi baja.

- Persze hogy nincs. Erről kezeskedem. De nincs rá semmi garancia, hogy ezek az újabb följavítások, amelyeken mostanában töröd a fejed, ne hoznának rád irdatlan veszélyeket, mihelyt megkezdjük a tényleges beépítésüket. Mi szükség ezekre a kockázatokra? A nyereség reménye nagyon kicsi, viszont mindent elveszíthetsz.

- Egyszerűen képtelen vagy rá, hogy az én nézőpontomból szemléld a dolgokat, Alvin.

- Azt hiszem, igazad van. Én csak egy egyszerű hús-vér emberi teremtés vagyok, aki képtelen megérteni, hogy mi jó van az izzadásban, az ürítésben meg a bőrkiütésben meg a fejfájásban. Látod ezt a szakállt? Azért hordom, mert a szőr az arcomon rendületlenül kinő mindennap - ez a haszontalan, kellemetlen, ronda szőr, ez a jó ég tudja, milyen őskori fejlődési szakasznak a maradványa, ezért ha meg akarok felelni a társadalom szépségeszményeinek, akkor nincs más választásom, mint hogy mindennap vegyem magamnak a fáradságot, és eltávolítsam vagy hagyjam, hogy arcom egyes területein megnőjön, hogy legalább ott megszabaduljak a szőrtelenítés kényszerétől. Ezt akarod? Szőrt az arcodon? Borostát, Andrew? Be akarod vetni mérhetetlen műszaki találékonyságodat annak a kihívásnak a megoldására, hogy hogyan részesülhetnél a délutáni borosta gyönyöreiben?

- Aligha értenél meg - mondogatta Andrew a magáét.

- Egyre ezt hajtogatod. Egyet azonban megértek: kifejlesztettél és szabadalmaztattál egy sorozat mesterséges szervet, amelyek összességükben hatalmas műszaki áttörést jelentenek. Mérhetetlenül meghosszabbítják az emberek életét, és új reményt öntenek milliók szívébe, akikre különben öregségükre nyomorúság és tehetetlenség várna. Tudom, hogy már most is jómódú vagy, ám mihelyt ezek a szerkezetek piacra kerülnek, elképesztő gazdagságot hoznak neked. Lehet, hogy a pénz nem sokat jelent neked, de vele dicsőség is jár: kitüntetések légiója, az egész világ hálája. Irigyelni fognak téged, Andrew. Miért nem elégszel meg ennyivel? Miért kísérted meg ostobán a szerencsédet, és miért teszel kockára mindent? Miért ragaszkodsz hozzá, hogy tovább játsszál a testeddel?

Andrew nem válaszolt.

De nem is hagyta magát Alvin Magdescu által lebeszélni arról, hogy tovább menjen a választott ösvényen. Miután kidolgozta a profetikus szerkezetek alapelveit, könnyedén kifejlesztette a test szinte minden szervének pótlására szolgáló készülékek seregét. És minden úgy történt, ahogyan azt Magdescu megjósolta: a pénz, a kitüntetések, a hírnév.

Csupán a személyes kockázatok nem következtek be, amelyektől Magdescu annyira óvta. Az elkövetkező évtizedben egymást követték azok az operációk, amelyek mind közelebb és közelebb hozták android testének működését az emberéhez, és ezek az égvilágon semmilyen káros hatással nem voltak rá.

A Feingold és Charney iroda emberei segítettek kidolgozni és megtárgyalni azokat a licenc-megállapodásokat, amelyek alapján az Andrew Martin Laboratórium által kifejlesztett szabadalmazott mesterséges szerveket haszonrészesedési alapon az Amerikai Robot és Gépember Társaság gyártja és forgalmazza. Andrew szabadalmai megtámadhatatlanok voltak, és a szerződés is nagyon előnyös volt. Az Amerikai Robot elfelejtette, vagy legalábbis sutba dobta mindazt a bosszúságot és megbántottságot, amit Andrew puszta léte az évtizedek során okozott neki. Tetszik - nem tetszik, kénytelenek voltak a keblükre ölelni. Hiszen ő meg a társaság partnerek voltak.

Az Amerikai Robot külön részleget hozott létre Andrew szerkezeteinek a gyártására, több kontinensen és a földközeli pályákon berendezett üzemekkel. Az anyavállalat marketing szakértőit bízták meg azzal, hogy kidolgozzák az új termékeknek az egész Földön és az űrbéli telepeken való forgalmazását. Emberi és robotsebészeket képeztek ki az Amerikai Robot prothetikai intézményében a bonyolult beültetési műveletek elvégzésére.

Hatalmas volt az igény Andrew mesterséges szerveire. A haszonrészesedés kezdettől fogva bőven ömlött és néhány éven belül valósággal áradt.

Az egész Martin-Charney uradalom Andrew tulajdonába ment át, a környező földterület jelentős részével együtt - egy nyolc-tíz kilométer hosszú, Csendes-óceánra néző csodálatos magasföld. Beköltözött a Sir palotájába, de szentimentális emlékként megtartotta a közeli házikót is, ahol szabad robotként első éveit leélte.

A birtok távolabbi részén húzta föl az Andrew Martin Laboratórium impozáns kutató épületegyüttesét. Ezzel volt némi összeütközése az építészeti hatóságokkal, mivel ezt a vidéket csendes lakóövezetnek jelölték ki, az Andrew tervezte kutatóközpont pedig felérne egy kisebb egyetemi várossal. De bizonyára közrejátszott ebben az ellenzék lázító robotellenes hangulata is.

Ám amikor Andrew kérelme odakerült a jóváhagyó hatóság asztalára, az ügyvédje csak annyit mondott: "Andrew Martin odaadta a világnak a művesét, a műtüdőt, a műszívet, a mesterséges hasnyálmirigyet. Cserébe mindössze annyit kór, hogy békében folytathassa a kutatásait azon a birtokon, amelyen már több mint száz esztendeje él és dolgozik. Ki merné közülünk megtagadni ezt a csekélységet, amelyet az emberiségnek ez a nagy jótevője kér tőlünk?" És némi huzakodás után a hatóságok végül is engedtek az övezeti besorolásra vonatkozó szigorú előírásokból, és Gerald Martin egykori erdőbirtokán, a komor cédrusok és fenyők árnyékában nőni kezdett a földből az Andrew Martin Laboratórium Kutatóközpontjának épülete.

Andrew évenként vagy másodévenként visszatért az Amerikai Robot csillogó műtőjébe, hogy elvégeztesse magán a soros szervbeültetést. Ezek közül egyik-másik egészen triviális volt: például az emberekétől alig megkülönböztethető kéz- és lábkörmök. De voltak nagyobb beavatkozások is: például az új látóberendezés, amely, bár mesterségesen növesztették ki, szinte mindenben képes volt utánozni az emberi szemet.

- Ne bennünket hibáztass, ha végleg megvakulsz az operáció után - intette őt Magdescu komoran, amikor a szembeültetés végett Andrew beállított hozzájuk.

- Badarságot beszélsz, barátom - replikázott Andrew. - A legrosszabb, ami történhet velem, hogy kénytelen leszek visszatérni a fotooptikai cellákhoz. Olyan veszély egyáltalán nem fenyeget, hogy teljesen elveszíthetem a látásomat.

- Hát... - vonta meg a vállát Magdescu.

Természetesen Andrew-nak volt igaza. Többé senkit sem fenyegetett az örökös vakság. Csakhogy nem minden mesterséges szem egyforma, és azt a fotooptikai szemet, amely Andrew eredeti android testének a tartozéka volt, azóta fölcserélték az Andrew Martin Laboratórium által kifejlesztett szintetikus-szerves szemre. Andrew-t nem érdekelte, hogy több mint egy emberöltő óta az idősödő emberek százezreinek megfelelnek a fotooptikai cellák. Számára azok művinek látszottak, nem-emberinek, ő mindig igazi szemekre vágyott. És most végre megkapta.

Magdescu egy idő után fölhagyott a kötözködéssel. Belátta, Andrew arra van ítélve, hogy mindenben teljesüljön az ő akarata, és semmi értelme a tiltakozásnak Andrew újabb és újabb prothetikai följavításai ellen. Azonkívül Magdescu fölött is eljárt az idő, és mindaz a tűz és elevenség, ami jellemző volt rá, amikor Andrew megismerte, nagyrészt kiveszett belőle. Maga is átment jó néhány nagyobb prothetikai műtéten - előbb mindkét veséjét, aztán a máját cserélték ki. Hamarosan eléri a nyugdíjkorhatárt.

És aztán, tíz vagy húsz év múlva elkerülhetetlenül meg fog halni, gondolta magában Andrew. Az idő könyörtelen múlása megint megfosztja őt egy jó baráttól.

Maga Andrew természetesen semmi jelét nem mutatta az öregedésnek. Egy időben ez zavarta is egy kicsit, ezért szó volt róla, hogy esetleg kozmetikai úton beszerez néhány ráncot - például szarkalábat a szeme köré -, bederesíti a haját. Némi gondolkodás után azonban arra az elhatározásra jutott, hogy az ilyesmi buta modorosság lenne a részéről. Testi feljavításait azonban nem tartotta annak; azokban látta megvalósulni azt a nem lankadó törekvését, hogy minél messzebbre kerüljön robot eredetétől, és minél jobban megközelítse az emberi alakot. Maga előtt sem tagadta, hogy ez a célja, annak viszont semmi értelme, hogy emberibb legyen az embereknél. Céltalannak és abszurdnak tartotta, hogy egyre emberibb, ám még mindig kortalan android testére tetesse az öregedés külső jegyeit.

A hiúságnak nem volt köze Andrew döntéséhez, csupán a logikának. Tisztában volt vele, hogy az emberek minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy palástolják az öregedést. Andrew fölismerte, hogy csak nevetségessé tenné magát, ha ő, akit android léténél fogva nem kezd ki az idő, kibújna a bőréből és szándékosan viselné az öregedés mesterséges jeleit.

Így hát végig megőrizte fiatalos megjelenését. És persze egy alaposan átgondolt testnevelési program arról is gondoskodott, hogy fizikai energiája ne lankadjon. Pedig az évek múltak, méghozzá sebesen. Közeledett Andrew világra szerkesztésének százötvenedik évfordulója.

Ekkorra már nemcsak mérhetetlenül gazdag volt, hanem elhalmozták mindazokkal a kitüntetésekkel, amelyeket Magdescu megjósolt neki. Tudós társaságok versengve ajánlották föl tagságukat és díjaikat, különösen egy társaság, amely az általa létrehozott tudományágat művelte, azt, amelyet ő robotbiológiának nevezett el, ám végül is prothetológia vagy prothetika (pótlástan) néven vált közismertté. Ez a társaság örökös tiszteletbeli elnökévé választotta. Az egyetemek egymással versenyezve címekkel halmozták el. Háza egyik szobáját - azt, amelyben öt nemzedékkel korábban a fafaragó műhelye volt - arra rendezte be, hogy ott helyezze el a kismillió diplomát, kitüntetést, díszkiadást és egyéb műalkotást, amely mind őt ünnepelte mint az emberiség egyik világszerte elismert legnagyobb jótevőjét.

Andrew dicsőítése, ünneplése világméretűvé vált, ezért kénytelen volt külön titkárt fölfogadni, hogy válaszoljon a tiszteletére vagy a tudományos fokozatok és kitüntetések átadására rendezett emlékülésekre és díszvacsorákra szóló meghívásokra. Az utóbbi időben már ritkán vett részt ilyen ceremóniákon, bár visszautasítása kivétel nélkül udvarias volt, és azzal indokolta, hogy kutatási programja nem teszi lehetővé a gyakori utazásokat. A valóságban azonban az ilyen rendezvények bosszantották és untatták.

Az egyik nagy egyetemtől kapott első tiszteletbeli cím még az elégtétel izgalmával töltötte el. Ilyen megtiszteltetés még egyetlen robotnak sem jutott ki.

Ám az ötvenedik? Vagy a századik? Ezek már minden jelentőségüket elvesztették számára. Inkább az adományozót, mint a kitüntetettet minősítették. Andrew már régen bebizonyította maga és a világ előtt mindazt, ami az intelligenciájától és az alkotó képességétől kitelik, és most egyetlen vágya az volt, hagyják őt békében dolgozni, és ne kényszerítsék arra, hogy hosszú utakat tegyen, és hallgassa a tiszteletére elmondott beszédeket. Megcsömörlött a kitüntetésektől.

Tudta, hogy a bosszúság és az unalom tisztára emberi tulajdonság, és ő csak az utóbbi húsz-harminc esztendőben kezdte megtapasztalni. Amennyire visszaemlékezett rá, korábban mentes volt az efféle emberi vonásoktól, jóllehet kezdettől fogva volt benne valami nem robotra valló türelmetlenség, amit hosszú időn keresztül igyekezett önmaga elől is eltitkolni. Ellenben ebben az újfajta ingerültségben a följavításai mellékhatását gyanította. De azért nagy baj nincs - legalábbis egyelőre.

Amikor elérkezett a százötvenedik évforduló, és az Amerikai Robot emberei tudtára adták, hogy nagyszabású díszvacsorát akarnak rendezni a tiszteletére, Andrew némi bosszússággal a hangjában meghagyta a titkárának, utasítsa vissza a meghívást.

- Mondja meg nekik, hogy nagy megtiszteltetésnek veszem, satöbbi, satöbbi, a szokásos szöveg. Ám pillanatnyilag nagyon leköt egy rendkívül bonyolult program, satöbbi. Különben sem szeretnék semmi cécót az évforduló alkalmából, de azért mélyen lekötelez a gesztusuk és így tovább, etcetera, etcetera.

Egy ilyen levél rendszerint elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy elhárítsa a veszedelmet. De most nem. Alvin Magdescu azzal hívta föl:

- Ide hallgass, Andrew, ezt nem teheted meg.

- Mit nem tehetek meg?

- Elutasítani az A. R. G. E. díszvacsoráját.

- De hát nekem ehhez semmi kedvem, Alvin.

- Megértelek. Ennek ellenére végig kell csinálnod. Hébe-hóba neked sem árt, ha kidugod az orrod abból a laboratóriumból és elviseled, hogy egy csomó ember halálra untat a magasztalásaival.

- Köszönöm szépen, de elegem volt belőle az elmúlt tíz-húsz év alatt.

- Egy kicsit még bírj ki. Ugye, nem akarsz engem megsérteni, Andrew?

- Téged? Hogy jössz te ide? Mi közöd neked ehhez az egészhez?

Magdescu már betöltötte a kilencvennégyet, és már hat éve visszavonult.

- Csak annyi - fakadt ki Magdescu mérgesen -, hogy én voltam az, aki az egész dolgot indítványoztam. Hogy tanúsítsam a tiszteletemet irántad, te két lábon járó ócskavas-telep, továbbá hogy kifejezzem a hálámat azokért a fantasztikus Andrew Martin-féle protézisekért, amelyek engem is hasonló ócskavas-teleppé változtattak, és lehetővé tették, hogy megérjem a mai napot. Én lettem volna a szertartásmester, a vezérszónok, de hát a kedves Andrew nyugalmát nem szabad megzavarni, és így én hoppon maradtam. Itt van a legtökéletesebb teremtmény, akit az Amerikai Robot valaha is a világra hozott, és tessék, az egy árva estét sem hajlandó rááldozni arra, hogy ezt a tényt elkönyvelje, és egy kis örömöt szerezzen egy régi barátjának - egy kicsinyke örömöt, Andrew.

Magdescu elhallgatott. Időtől barázdált, ősz szakállas arca komoran nézett rá a képernyőről.

- Hát ha... - makogta Andrew fejbe kólintva.

így hát beleegyezett, hogy elmegy az ünnepi vacsorára. Az Amerikai Robot luxus különgépén repült el a társaság központjába. A nagy robotkomplexum pompás, faburkolatú gyűléstermében rendezett vacsorán vagy háromszáz vendég vett részt, egytől egyig abba az idejétmúlta és kényelmetlen öltözékbe burkolózva, amelyet még manapság is az ünnepélyes étkezések illendő viseletének tartottak megszokásból.

És az alkalom igazán ünnepélyes volt. A regionális törvényhozásnak vagy féltucat tagja volt jelen, a Világbíróság egyik bírája, öt vagy hat Nobel-díjas, no és persze szép számú Robertson és Smythe és Smythe-Robertson, meg egy sereg híresség és előkelőség az egész világról.

- Mégis eljöttél - üdvözölte Magdescu. - Az utolsó percig sem voltam teljesen biztos benne.

Andrew-t meghökkentette, mennyire töpörödöttnek, hajlottnak látszott Magdescu, mennyire megtörtnek, mennyire fáradtnak. A szemében azonban még ott csillogott a régi, pajkos tűz.

- Tudod, hogy nem maradhattam távol - mondta Andrew. - Igazán mondom.

- Örülök, Andrew. Jól nézel ki.

- Te is, Alvin.

Magdescu fanyarul elmosolyodott.

- Nézze meg az ember, egyre emberibb leszel! Úgy hazudsz, mint akármelyikünk. És milyen könnyedén legördült az ajkadról ez a hízelgő bók, Andrew! Még csak meg sem torpantál.

- Nincs olyan törvény, amely megtiltaná egy robotnak, hogy valótlanságot mondjon egy embernek - mentegetőzött Andrew. - Hacsak természetesen nem árt ezzel a valótlansággal. És te az én szememben valóban jól nézel ki, Alvin.

- A koromhoz képest, nem igaz?

- Igen, valóban hozzá kellett volna tennem, hogy a korodhoz képest. Ha már ragaszkodsz hozzá, hogy precíz legyek.

A vacsora utáni beszédek a megszokott dagályos mederben folytak: csupa hódolat és csodálat Andrew sok-sok vívmányának. Egyik szónok a másiknak adta a szót, Andrew valamennyit nehézkesnek és fárasztónak érezte, meg azokat is, akiknek sikerült némi humort és könnyedséget csempészniük a szónoklatukba. Ha más-más stílusban adták is elő, a tartalom változatlan volt. Andrew-nak a könyökén jött ki.

A méltatások dicshimnuszaiban azonban ott lappangott valami, ami mindig is nagyon bosszantotta: az a lekezelő célzás, hogy robot létére micsoda nagyszerű dolgokat vitt véghez, valóságos csoda, hogy egy olyan mesterséges alkotmány, mint ő, képes az alkotó gondolkodásra, és gondolatait ilyen rendkívüli teljesítményekre váltja. Lehet, hogy ez az igazság, ám Andrew számára ez fájdalmas igazság volt, amely elől, úgy látszik, képtelenség elmenekülni.

Magdescu volt az utolsó szónok.

Hosszú, fárasztó este volt, és Magdescu sápadt arcán kimerültség látszott, amikor fölemelkedett. Andrew azonban, aki mellette ült, észrevette, hogy szívós erőfeszítéssel próbálja összeszedni magát. Magasra emelte a fejét, kiegyenesítette a hátát, teleszívta levegővel a tüdejét- az Andrew Martin Laboratórium mesterséges tüdejét.

- Barátaim, nem akarom vesztegetni az időt azoknak az ismétlésével, amiket már mások elmondtak ma este. Mindnyájan tudjuk, mi mindent tett Andrew Martin az emberiségért. Sokan közülünk közvetlenül is megtapasztaltuk a keze munkáját, hiszen nem titok, hogy sokan testünkben hordozzuk Andrew prothetikai készülékeit. Én is ezek közé sorolom magam. Ezért csak annyit akarok mondani, nagy-nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy a prothetika kezdeti korszakában együtt dolgozhattam Andrew Martinnal, és azzal dicsekedhetem, hogy szerény mértékben én is hozzájárulhattam azoknak az eszközöknek a kifejlesztéséhez, amelyek nélkül manapság már el sem tudnánk képzelni az életünket. Magam részéről tisztában vagyok azzal, hogy Andrew Martin nélkül már nem lehetnék itt. Nélküle és nagyszerű munkája nélkül én már tizenöt vagy húsz éve a földben pihennék - mint ahogy önök közül sokan.

Ezért, barátaim, engedjenek meg egy pohárköszöntőt. Emeljük poharainkat, és hörpintsünk ebből a kitűnő borból ennek a nagyszerű egyénnek a tiszteletére, aki oly nagy változást hozott az orvostudományban, és aki a mai napon átlépi a tekintélyes és lenyűgöző százötvenedik évet. Barátaim, köszöntsük itt Andrew Martint, a másfél százados robotot!

Andrew sohasem volt képes megkedvelni a bort vagy egyáltalán megérteni, hogy mi lehet abban jó, de hála az égető kamráján véghezvitt javításoknak, fiziológiailag föl volt készülve a fogyasztására. Esetenként meg is tette, amikor a társasági érintkezés úgy kívánta. Ezért, amikor Alvin Magdescu érzelemtől csillogó szemmel, kipirult arccal, koccintásra emelt pohárral odafordult feléje, Andrew is fölemelte az övét, és fölhajtotta az italt.

Valójában azonban nem sok örömet érzett. Jóllehet, már régen átszabták az arcizmait, hogy képes legyen a legkülönfélébb érzelmek kifejezésére, az egész estét hallgatag komorságban ülte végig, és ebben az ünnepélyes pillanatban sem tellett tőle több egy kelletlen félmosolynál. De még ez is erőfeszítésébe telt. Magdescu jót akart, szavai azonban fájdalmat okoztak Andrew-nak. Korántsem akart másfél százados robot lenni.

18. fejezet

A prothetológia volt az, amely miatt Andrew kimerészkedett a világűrbe. A múltban nem nagyon érezte szükségét annak, hogy elhagyja a Földet - vagy hogy magán a bolygón nagyobb távolságokat beutazzon -, ám a Föld többé nem volt az emberi civilizáció legfőbb központja, és minden új és érdemleges az űrbe kihelyezett telepeken történt - nevezetesen a Holdon, amely a gravitációtól eltekintve minden vonatkozásban földibb volt, mint maga az anyabolygó. A felszín alatti városok, amelyek a huszonnegyedik században mint durva barlangszerű menedékek kezdték meg létezésüket, mára már gazdag, fényárban úszó, sűrűn lakott és gyorsan növekvő helyekké nőtték ki magukat.

A holdbéli városok lakói, mint az emberek mindenütt, szintén rászorultak a szervpótlásra. Akkoriban már senki sem elégedett meg a hagyományos hetven esztendővel, és ha a szervek fölmondták a szolgálatot, minden további nélkül pótolták őket.

Csakhogy a Hold gravitációja, bár a kisebb nehézségi erőnek megvoltak az előnyei is az ott élő emberek számára, a szervpótló sebészeknek fejfájást okozott. Azok a szerkezetek, amelyek a földi gravitáció körülményei között simán és folyamatosan ellátták a szervezetet vérrel, hormonokkal, emésztő nedvekkel vagy más létfontosságú anyaggal, nem működtek elég megbízhatóan egy olyan nehézségi erő mellett, amely csupán egyhatoda a földinek. Problémák voltak a húzószilárdsággal, a tartóssággal, és váratlanul kellemetlen bonyodalmak is fölléptek.

A Hold prothetológusai már évek óta könyörögtek Andrew-nak, hogy látogassa meg őket, és szerezzen közvetlen tapasztalatokat azokról a gondokról, amelyeket az ottani körülményekhez való kényszerű alkalmazkodás okoz nekik. Az Amerikai Robot Holdon működő értékesítési részlege is egyre sürgette a látogatást.

Két alkalommal még az is megfogalmazódott, hogy a licencszerződés egyenesen kötelezi erre Andrew-t; ő azonban olyan jeges visszautasítással fogadta ezt a javaslatot, amelyet javaslatként és nem parancsként fogalmaztak meg, hogy a társaság harmadszor már nem merte megemlíteni a dolgot.

A segélykérések azonban továbbra is záporoztak a holdi orvosoktól. De Andrew rendületlenül elutasította mindet - mígnem egyszer csak föltette magának a kérdést, hogy miért is ne menne oda. Miért olyan fontos neki, hogy a Földhöz láncolja magát?

Odafönt viszont szükség van rá. Senki sem parancsolta meg neki, hogy odamenjen - manapság ilyesmit már nem merészelne senki -, mindazonáltal azt sem felejthette el, őt az emberiség szolgálatára teremtették meg, és semmi sem szólt amellett, hogy ez a szolgálat csak a Földre korlátozódjék. Akkor hát legyen, gondolta Andrew. És egy óra múlva máris úton volt a Hold felé a legutolsó meghívás elfogadásáról tudósító üzenete.

Egy hideg, szemerkélő esőtől lucskos őszi napon Andrew leröppent San Franciscóba, onnan pedig föld alatti csővasúton a Nevadában lévő nagy Nyugati Űrrepülőtérre suhant. Még sohasem utazott csővasúton. Az utóbbi ötven évben az atommeghajtású földvájó gépek széles alagutak egész hálózatát fúrták a kontinens mélyen fekvő sziklatalapzatába, és nagy sebességű, inerciamentes pályákon hangtalanul sikló vonatok könnyítik meg a távolsági közlekedést, míg a föld felszínét visszaadták a természetnek. Andrew-nak úgy tűnt, hogy szinte el sem hagyta a vonat a San Franciscó-i állomást, máris megérkezett az űrrepülőtérre.

És végre ki az űrbe... A Holdra!

A fölszállás egész ideje alatt úgy bántak vele, mint egy finom és fölöttébb törékeny, ritka porcelánnal. Az Amerikai Robot fontos emberei ott sündörögtek körülötte, és szinte tenyerükön hordták, amíg föl nem szállt vele a hajó.

Meglepte őket, milyen kevés csomagot visz magával - csupán egyetlen kisebb táskát, benne egy váltás ruhával és néhány holokockával úti olvasmányul - ahhoz képest, hogy három, legfeljebb hat hónapig szándékozik a Holdon maradni. De Andrew csak megvonta a vállát és kijelentette, hogy sohasem szokott sok cuccot magával cipelni az útjaira. Ami igaz is volt; az is igaz viszont, hogy eddig még sohasem szánta el magát néhány naposnál hosszabb utakra.

Fölszállás előtt át kellett esnie egy bonyolult fertőtlenítési procedúrán.

- Tudja, a holdbélieknek nagyon szigorú előírásaik vannak - mentegetőzött a kikötői alkalmazott, amint Andrew átrágta magát az elutazókra vonatkozó teendők hosszú listáján. - Teljesen elszigetelték magukat a mi földi mikrobáinktól, és félnék a járványoktól, ha netán olyan csírákat hurcolnak be a Földről, amelyekkel a szervezetük nem képes elbánni.

Andrew nem látta értelmét, hogy bizonygassa, miszerint az ő android szervezete nem fogékony semmiféle mikrobás fertőzés iránt. A kikötő alkalmazottja bizonyára tisztában volt vele, hogy egy robottal van dolga - hiszen az úti okmányain ez így szerepelt, gyártási szám meg minden. Nem volt szükség hozzá sok észre, hogy valaki belássa, a robotok, de még az emberszabású robotok sem terjesztenek járványt.

Az ember azonban főleg és elsősorban hivatalnok volt, akinek az a kötelessége, hogy a hajó minden utasa átessen a megfelelő csírátlanítási hercehurcán, függetlenül attól, hogy az illető egyáltalán képes-e megfertőződni.

Andrew már elég jól ismerte ezt az emberfajt, hogy belássa: csak az idejét vesztegetné, ha tiltakozni próbálna. így hát birkatürelemmel alávetette magát az egész esztelen procedúrának. A művelet semmi kárt sem tehetett benne, és azzal, hogy engedelmeskedett, megkímélte magát attól a véget nem érő bürokratikus huzavonától, amit a visszautasításával bizonnyal kiprovokálna. Azonkívül afféle perverz elégtétellel vette tudomásul, hogy őt is ugyanúgy kezelik, mint bárki emberfiát.

Végre fönn volt a hajón.

Odajött hozzá egy utaskísérő, hogy ellenőrizze, jól bekötözte-e magát a gravitációs hevederekbe, és kezébe nyomott egy ismertetőt - az utóbbi két napban immár a negyediket - arról, hogy mit fog tapasztalni az út során.

Az ismertető csupa megnyugtatás volt. A gyorsulás kezdetén érezni fog egy kis nyomást, de semmi olyasmit, amit nehezére esne elviselni. Amikor a hajó eléri az utazási sebességet, működésbe lép a gravitáció-szabályozás, hogy kiegyenlítsék a nehézségi erő hiányát, így az utasoknak sohasem kell megtapasztalniuk a szabadesés érzetét. (Hacsak direkt nem ez az óhajuk, amikor is szívesen látott vendégek a hajó hátsó felében lévő nulla-grav szalonban.) Útközben a mesterséges nehézségi erőt a hajó fedélzetén fokozatosan, ám észrevehetetlenül csökkenteni fogják, hogy mire az utasok megérkeznek, hozzászokjanak a holdbéli telepeken rájuk váró, jóval gyengébb vonzerőhöz. És így tovább, és így tovább, az étkezési rendről meg a tornagyakorlatokról és egy sereg ehhez hasonló unalmas, elringató információ.

Andrew egy nekifutásra végzett az egésszel. Android teste már eleve úgy volt megszerkesztve, hogy a földinél nagyobb gravitációt is kibírjon, nem azért, mert ő így kívánta, hanem mert viszonylag könnyebb volt a tervezőknek, ha egyből az emberénél teherbíróbbra méretezik a testét. Az pedig, hogy mikor, hol és mit kap étkezésre, érdektelen volt számára. Hasonlóképpen a beosztás, hogy mikor mehet tornázni. Andrew gyakran lelt valódi örömet egy-egy gyors part menti sétában vagy a birtokát övező erdőkben tett barangolásban, testének azonban nem volt szüksége rendszeres tornagyakorlatokra, hogy megőrizze a rugalmasságát.

Így az utazás egyébből sem állott, mint várakozásból. Alig számított rá, hogy valami problémát okoz neki az űrutazás, és nem is volt semmi baj. A hajó könnyedén fölemelkedett az állásáról; gyorsan maga mögött hagyta a Föld légkörét; simán átívelte az űr sötét térségeit, és ráállt a Holdhoz vezető megszokott pályára. Az űrutazás régen elveszítette kezdeti izgalmas jellegét, és manapság még egy újdonsült utazó számára sem jelentett többet hétköznapi szürke eseménynél, s a legtöbb ember nem is óhajtott ennél többet látni benne.

Egyetlen dolog zaklatta csak föl Andrew-t: amikor kinézett a hajó megfigyelő ablakán. A látványtól borzongás futott végig kerámia gerincén; a vér sebesebben áramlott dakron ereiben; az izgalomtól bizseregni kezdett ujjhegyein a szintetikus bőr.

A Földet az űrből lélegzetelállítóan gyönyörűnek látta: fehér felhőpamacsoktól tarkálló tökéletes kék korong. A kontinensek körvonalai meglepően elmosódtak. Andrew azt várta, hogy ugyanolyan élesen ki fognak rajzolódni, mint a földgömbön; a valóságban azonban alig lehetett kivenni őket, és ebből a nézőpontból egyedül a végtelen kék óceánok fölött örvénylő fehér légköri felhők adták meg a Föld varázslatos szépségét. Az is furcsa volt és ugyanakkor csodás is, hogy egyszerre láthatja az egész földgolyót, ugyanis a hajó nagyon gyorsan eltávolodott a Földtől, amely forgó kék golyóbisként folyamatosan zsugorodott az űr csillagokkal pettyezett fekete bársonya előtt.

Andrew ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megörökítse ezt a látványt, amint a parányi Föld ott lebeg, hátterében a végeláthatatlan űrrel. Világos és sötét fából való intarziával érzékeltetné a tenger és a fölötte lebegő felhők kontrasztját. Elmosolyodott, mert évek óta ez volt az első eset, hogy egyáltalán eszébe jutott a famívesség.

Aztán föltűnt a Hold; ragyogóan fehér, sebhelyes arca egyre nagyobbodott. Annak másfajta szépsége szintén izgalomba hozta Andrew-t: a ridegsége, az egyszerűsége, a levegőtlen, merev változatlansága.

De nem minden útitársa osztotta Andrew véleményét.

- Milyen ronda! - kiáltott föl az egyik női utas, aki először repült a Holdra. - Ha a Földről elnézi az ember a teliholdat, nem tud betelni vele, hogy "milyen gyönyörű, milyen romantikus". Aztán amikor innen közelről meglátja, önkéntelenül megborzong a himlőhelyek, a repedések meg a szeplőfoltok láttán. És ez a halott pusztaság!

Lehet, hogy te megborzongsz, gondolta magában Andrew, a nőt hallgatva - de én nem.

Számára a Hold arcán a szeplők lenyűgöző írásjelek voltak: hosszú idők kézjele, egy terjedelmes költemény, amelynek megírásához évmilliárdok kellettek, és a nagyszerűsége csodálatot ébreszt. És ő nem látta halottnak a Hold arcát, csupán tisztának, gyönyörűen szigorúnak, csodálatos hideg fenséget árasztónak, már-már szentségesnek.

De hát mit tudok én a szépségről? - kérdezte magától Andrew epésen. - Vagy a szentségről. Én csak egy robot vagyok. Ha van is bennem esztétikai vagy lelki érzék, az csupán a pozitron-pályáim véletlen hibája, akaratlan, megbízhatatlan balesete, amelyet minden valószínűség szerint úgy kell tekinteni, mint valami gyártási selejtet, nem pedig valami különlegesen értékes tulajdonságot.

Otthagyta a kilátó ablakot, és az út hátralévő részét főképpen azzal töltötte, hogy csendben üldögélt a gravitációs hevederek között, és várta, hogy megérkezzenek a Holdra.

Az Amerikai Robot és Gépember holdbéli kirendeltségének három embere, két férfi és egy nő már várt rá a Luna City űrkikötőben. Miután átvergődött a megérkezéssel járó őrjítő bürokratikus hercehurcán, és végre leszállhatott a hajóról, elindulhatott a fogadóbizottság felé - vendéglátói hosszú élete egyik legnagyobb meglepetésében részesítették. Észrevette őket, hogy integetnek neki. Onnan tudta, hogy rá várnak, mert a nő egy fénylő betűs transzparenst tartott, ezzel a felirattal: ÜDVÖZLÜNK LUNA CITYBEN, ANDREW MARTIN! Arra viszont nem számított, hogy a fiatalabbik férfi odalép hozzá, feléje nyújtja a kezét, és meleg mosollyal így szól hozzá:

- Végtelenül örülünk, dr. Martin, hogy eljött hozzánk. Dr. Martin? Doktor Martin?

Az összes doktorátus, amit Andrew megszerzett, csupa tiszteleti cím volt, és aligha lett volna képe hozzá, hogy doktor Martinnak szólíttassa magát. Ám már azt is meghökkenve vette volna tudomásul, ha az Amerikai Robot embere mister Martinnak szólítja.

A Földön még senki sem nevezte őt doktor Martinnak, vagy akár mister Martinnak, vagy Andrew-n kívül valami másnak, még soha egyetlenegyszer sem több mint másfélszáz éves fennállása alatt.

Ilyesmi egyszerűen elképzelhetetlen volt. Hivatalos alkalmakkor - amikor megjelent a bíróság előtt vagy amikor kitüntetést vagy tiszteleti címet vett át - rendszerint Andrew Martinként szólították meg, ennél tovább azonban senki sem ment. Elég gyakran, még akkor is, amikor ő volt a díszvendég valamilyen tudományos összejövetelen, még a vadidegenek is le-"Andrew"-zták és ebből soha senki, még ő maga sem csinált ügyet. Habár a legtöbb ember a sorozatszámot alapul véve valamilyen becenevet szeretett adni a robotoknak, ahelyett, hogy magát a sorozatszámot használta volna, ritka volt az olyan robot, amelynek vezetéknevet adtak volna. A Sir különleges nagylelkűségből keresztelte el őt mint a család tagját Andrew Martinnak, s ez a név örökre rajta is ragadt. Ám hogy valaki doktor Martinnak vagy akár mister Martinnak nevezze őt...

- Valami baj van, uram? - kérdezte az Amerikai Robot embere, látva a csodálkozástól pislogó Andrew-t.

- Nem, semmi. Hacsak az nem, hogy izé...

- Uram?

Ez a megszólítás cseppet sem könnyítette meg a dolgát. Olyan volt, mint egy újabb áramütés.

- Mi a baj, uram?

Már mindenki odagyűlt köré, és aggódva lestek a szavait.

- Tisztában vannak önök azzal, hogy robot vagyok?

- Hát - néztek össze az emberek mélységes zavarban. - Igen, uram. Természetesen.

- És mégis doktor Martinnak meg uramnak szólítanak?

- Hát persze. A tevékenysége, uram. A rendkívüli teljesítménye... a megbecsülésünk jele... Végtére is ön Andrew Martin!

- Igen, Andrew Martin, a robot. A Földön nem szokás a robotokat doktornak, misternek vagy uramnak titulálni. Nekem ez szokatlan.

Ami azt illeti, ilyesmi még nem fordult elő velem. Egyszerűen furcsa.

- Ez önt kellemetlenül érinti, uram? - kérdezte a nő, akin látszott, hogy az utolsó szót szerette volna visszaszívni.

- Csupáncsak meglep. Méghozzá nagyon. A Földön...

- Ugyan, nem vagyunk a Földön - szakította félbe az idősebbik férfi. - Ez itt egy másfajta társadalom. Ezt meg kell értenie, doktor Martin. Az emberek itt sokkal közvetlenebbek, sokkal fesztelenebbek, mint a Földön.

- Fesztelenebbek? Ezért szólítanak egy robotot doktornak? Én azt várnám, hogy a fesztelenség a tegezésben nyilvánul meg, ehelyett ön ragaszkodik a formasághoz, és olyan titulust ajándékoz nekem, amelyet sohasem érdemeltem ki, és nem is szándékozom hagyni, hogy...

A fogadóbizottság zavarodottsága kezdett fölengedni. A nő szólalt meg:

- Azt hiszem, értem már. Nos hát, uram - és remélem nem veszi zokon, ha így szólítom -, mi itt a legtöbbször tegezzük egymást. Én Sandra vagyok, ez itt David, ez meg Carlos, és általában a robotjainkat is letegezzük, mint a Földön. Csakhogy ön különleges. Ön a híres-nevezetes Andrew Martin, uram. Ön a prothetológia megalapítója, az az alkotó lángész, aki oly sokat tett az emberiségért. Akármilyen közvetlenek vagyunk is egymás között, az elemi tisztelet azt kívánja, uram...

- Egyszóval furcsa lenne, ha csak úgy odaállnánk ön elé, és Andrew-nak szólítanánk - vágott közbe a Carlosnak nevezett férfi. - Még ha ön... ha ön - hallgatott el tétován.

- Csak egy robot? - fejezte be helyette Andrew.

- Igen, egy robot - ismételte Carlos határozatlanul, kerülve Andrew tekintetét.

- Ráadásul ön - tette hozzá Dávid - nem nagyon hasonlít egy robotra. Sőt egyáltalán nem néz ki annak. Persze mi tudjuk, hogy az, de mégis... vagyis... izé... - Elpirult és ő is elkapta a tekintetét.

A helyzet ismét kezdett összekuszálódni. Úgy látszik, akármivel próbálkoznak, folyton szamárság sül ki belőle. Andrew megsajnálta őket, de kissé bosszantotta is a dolog.

- Kérem - sietett a segítségükre. - Ha nem is nagyon hasonlítok robotra, mégis az vagyok immár több mint százötven esztendeje, és egy cseppet sem bánkódom emiatt. És ott, ahonnan jövök, a robotokat tegezni szokás. De úgy veszem ki, hogy itt is ez a gyakorlat - kivéve az én esetemet. Ha önöket túlzottan lenyűgözik az én tetteim ahhoz, hogy velem is ugyanúgy bánjanak, mint más robotjaikkal, akkor a fesztelen közvetlenségükhöz fellebbezek, amiről beszéltek. Szűzföldön vagyunk, legyünk hát mindnyájan egyenlők. Ha te Sandra vagy, ti meg David és Carlos, akkor én legyek Andrew. Szervusztok. Jó lesz így?

Mindhármuk arca fölragyogott.

- Hát ha így állsz hozzá a dologhoz, Andrew - nyújtotta ki a kezét másodszor is Carlos.

Ettől kezdve minden olajozottan ment. Egyesek az Amerikai Robottól per Andrew szólították, mások ragaszkodtak a dr. Martinhoz, megint másoknak hol ez, hol az jött a nyelvére.

Andrew hamar megszokta. Maga is látta, hogy az itteni kultúra sokkal nyitottabb, formálhatóbb, sokkal kevesebb tabuval és megcsontosodott társadalmi szokással, mint a Földön. Meg kell hagyni, az embereket és a robotokat még mindig éles határ választotta el egymástól, Andrew azonban, a maga android testével és elévülhetetlen tudományos eredményével a kettő között, valahol a határvonalon foglalt el átmeneti pozíciót, és a Holdon kialakult fesztelen társadalmi környezet, úgy látszik, kedvezett annak, hogy Andrew munkatársai sokszor teljesen megfeledkezzenek az ő robot mivoltáról.

Ami pedig az ottani robotokat illeti, azok föl sem tételezték róla, hogy robotként jött a világra. Kivétel nélkül valamennyien a robotoknak azzal a hajbókoló alázatosságával kezelték, amely szerintük megilleti az emberi lényt. Számukra mindig "dr. Martin" maradt, s ezt jó adag hajlongással és hajbókolással és alázatossággal körítették.

Andrew-t mindez vegyes érzelmekkel töltötte el. Habár azt állította, hogy jól érzi magát robot bőrében, és nem bánja, ha annak is tartják, maga sem volt egészen biztos benne, hogy ez így is van.

Másfelől viszont a mister és a doktor titulussal elismerték android mivoltának kiválóságát és pozitron-agyának ragyogó minőségét. Sok éven keresztül kergette azt az álmot, hogy a tiszta robot-létből átlépjen abba a semleges övezetbe, amely az emberi létet megelőzi, és úgy látszik, ezt most sikerült is megvalósítania.

És mégis, és mégis...

Milyen különös, hogy az emberek ilyen tisztelettel beszélnek hozzá. Alapjában véve nagyon feszélyezte a dolog. Idővel megszokta, de igazán sohasem tudott teljesen feloldódni.

Ezek az emberek hosszú időre megfeledkeztek arról, hogy ő robot, ám ez mit sem változtat azon a tényen, hogy valóban az - hiába is akarná ezt másokkal elfeledtetni -, és néha kicsit csalónak érezte magát, mert az emberek úgy bánnak vele, mint egy közülük valóval.

De hiszen ez volt a kifejezett kérése. "Legyünk hát egyenlők", mondta az űrrepülőtéren Sandrának, Davidnek és Carlosnak, és ők elfogadták.

Utána azonban alig volt olyan nap, hogy maga is ne csodálkozzék a merészségén. Egyenlők? Egyenlők? Hogy jutott eszébe egyáltalán ilyesmit javasolni? Méghozzá egyenes utasítás - valóságos parancs formájában! És mindezt azon a könnyed, fesztelen hangon, mint amilyet két ember használ egymás közt.

Képmutatás, gondolta Andrew.

Arrogancia.

Nagyzási hóbort.

Igen. Igen. Igen! Látszatra lehet emberi teste; telerakhatja azt mindenféle protézisekkel, amelyek az emberi test sokféle funkcióját képesek elvégezni, akár szüksége van rájuk, akár nem; egyenesen belenézhet az emberek szemébe, és fesztelenül elbeszélgethet velük mint egyenlő az egyenlőkkel - ám mindez még nem tette őt valóban egyenlővé velük. Ez volt Andrew számára a letagadhatatlan valóság.

A törvény szerint robot volt és mindig az is marad, akárhány bonyolult följavításon esik is át. Nincs állampolgársága. Sohasem szavazhat. Semmilyen hivatalt - még a legalacsonyabbat sem töltheti be. Az egyedüli polgárjogok, amelyek megillették - bármennyit hadakoztak az ő érdekében a Charneyk az évek során - mindössze abból állottak, hogy szabad, szabadon közlekedhet anélkül, hogy az első ember belekötne. Üzletet köthet, dolgozhat, no és persze joga van ahhoz - ha ezt jognak lehet nevezni -, hogy adót fizessen.

"Legyünk egyenlőek" - jelentette ki, mintha ezzel meg is valósulna a dolog. Micsoda beképzeltség! Micsoda arcátlanság!

Rossz hangulata azonban hamarosan elszállt, és csak ritkán tért vissza. Az önmarcangolásnak ezeket a pillanatait leszámítva Andrew jól érezte magát a Holdon, s ez alkotó munkája szempontjából különösen termékeny időszaknak bizonyult.

A Hold izgalmas, szellemileg ösztönző hely volt. A Föld érett, túlfejlett civilizációja után a Hold feltöretlen határvidék volt, a maga zabolátlan energiájával és izgalmas kihívásaival.

Az élet lázasan lüktetett a felszín alatti városokban, amelyek folyamatosan terjeszkedtek, s egy pillanatra sem szűnt meg a sziklamaró gépek dübörgése, amelyek naponta újabb és újabb üregeket vájtak a sziklába, hogy fél év se teljen el, és megint egy új városrészt illesszenek a meglévőkhöz. A gyors iram jóval több versenyszellemet és lendületet követelt az emberektől, mint amit Andrew a Földön tapasztalt. Lépten-nyomon meghökkentő műszaki újdonsággal lehetett találkozni. Az egyik hét elején földobott valaki egy radikálisan új gondolatot, és a következő hét végén már törvénybe is iktatták.

Egy prothetológus ezt így magyarázta neki:

- A genetikában rejlik a magyarázat, Andrew. A Földön már megvalósítottak mindent, amit megvalósíthatónak gondoltak, de nekünk itt utat kell törnünk magunk előtt. Mi a civilizáció határait feszegetjük, és nem félünk az új utaktól. A földi emberek megrekedtek valahol, féltékenyen őrzik, amijük van, és le nem térnének a járt útról. Ilyenné váltak, ez van a génjeikben. Szerintem mostantól kezdve azoké a jövő, akik kiköltöztek az űrbe. A Föld pedig nem lesz más, mint poshadt állóvíz.

- Igazán ezt hiszed? - kérdezte Andrew.

- Igen, ez a véleményem.

Elgondolta, mi lesz vele az elkövetkező évtizedekben és évszázadokban, ha valóban a dekadencia és hanyatlás közepette kell leélnie az életét. Első válasza az volt, hogy neki teljesen közömbös, ha a Föld afféle langyos pocsolyává züllik, ahol a haladás szó kiejtése szentségtörésnek számít. Hiszen neki már semmi szüksége sincs a haladásra, miután kivívta magának, hogy a lehető legtökéletesebb följavítást végezzék el rajta. A teste tulajdonképpen emberi test; megvan a birtoka; megvan a munkája, amely hallatlan sikert hozott neki; ugyanúgy fogja élni az életét, mint eddig, függetlenül attól, mi zajlik körülötte.

Ám időnként elfogta a sóvárgás, hogy itt marad a Holdon, vagy kitelepszik a távoli űrbe. A Földön ő csupán Andrew, a robot, akinek mindannyiszor a bírósághoz kellett fordulnia, ha ki akarta vívni maga számára azokat a jogokat vagy privilégiumokat, amelyekre hite szerint intelligenciája és a társadalom javára végzett értékes munkája feljogosította őt. Idekint viszont, ahol mindent elölről kezdenek, könnyen elképzelhető, hogy elfelejti robot-múltját, és dr. Andrew Martinként elvegyülhet az emberek között.

A nagy lehetőséget senki nem vitatta el tőle, sőt alighogy a Holdra tette a lábát, szinte tálcán kínálták neki a lehetőséget, hogy ha óhajtja, lépje át az embereket és a robotokat elválasztó láthatatlan határvonalat.

Csábító ajánlat.

Nagyon is csábító.

Teltek-múltak a hónapok, majd az évek - három egész esztendőt töltött el Andrew a Holdon, és segített az ottani prothetológusok-nak, hogy az Andrew Martin Laboratórium készítette mesterséges szervek az alacsony gravitáció körülményei között élő emberek szervezetében is tökéletesen működjenek.

A feladat nem volt könnyű, mert bár őt magát nem zavarta a Hold alacsonyabb nehézségi ereje, annál több problémával kellett megküzdeniük azoknak az embereknek, akikbe a szabvány földi típusú protéziseket építették be. Andrew azonban minden esetre kidolgozta a megfelelő módosítást, s lassanként az összes probléma megoldódott.

Időnként elfogta a honvágy a kaliforniai birtok után - nem annyira a pompás nagy ház hiányzott neki, mint a hűvös nyári ködök, az égig érő cédrusfenyők, a vadregényes part, a haragos hullámverés. Ám ezzel együtt már-már úgy érezte, hogy örökre holdlakó vált belőle. Eltelt a negyedik év, majd az ötödik is a Holdon.

Ám ekkor egy napon fölkereste az egyik holdfelszíni buborékházat, és megpillantotta a Földet, amint ott ragyogott az éjszakai égen, mint valami távoli, kicsiny, eleven kék drágakő.

Az ott az otthonom, nyilallt belé hirtelen a gondolat. Az anyavilág, az emberiség bölcsője.

Andrew úgy érezte, hogy a Föld vonzza magához, szinte szólítja. Eleinte nem tudta hová tenni ezt a hívást. Olyannyira irracionálisnak tűnt neki.

De aztán megértett mindent. Küldetése a Holdon alapjában véve véget ért, odalent a Földön azonban még sok bevégzetlen munka vár rá.

A következő héten helyet foglalt a hóvégi hajójáratra, de kis idő múlva még előbbre hozta a foglalást.

A Föld otthonosnak, hétköznapian kényelmesnek és csendesnek tűnt a dinamikus holdi élet után. Ötévi távolléte alatt semmi lényeges változást nem észlelt. A közeledő holdhajóból az egész Föld békés, barátságos parknak látszott, amelyen imitt-amott apró települések tarkállottak, a harmadik évezred szétszórt városkái.

Első dolga volt, hogy fölkeresse a Feingold és Charney irodát, és bejelentette visszaérkezését.

A jelenlegi vezető, Simon DeLong sietett az üdvözlésére. Paul Charney idejében DeLong csak egy zöldfülű és félrehúzódó kezdő irodista volt, de azóta sok idő eltelt, és mostanára határozott, céltudatos vezető lett belőle, akinek töretlen karrierje senkiben sem hagyott kétséget afelől, hogy megérdemelten került a cég élére. A széles vállú, tagbaszakadt férfi sűrű, fekete haját a feje búbján a legújabb divat szerint kopaszra borotválta.

Meglepettnek látszott.

- Mondták, hogy visszajössz, Andrew - fogadta őt DeLong némi bizonytalansággal a hangjában, mintha nem tudná eldönteni, ne szólítsa-e dr. Martinnak -, de csak a jövő hétre vártunk.

- Elfogott a türelmetlenség - szögezte le Andrew nyersen. Szeretett volna minél előbb a lényegre térni. - A Holdon, Simon, húsz-harminc emberből álló csoportot vezettem. Utasításokat adtam ki, és senki sem vonta kétségbe a tekintélyemet. Sokan neveztek doktor Martinnak, és mindenki a legnagyobb tisztelettel vett körül. Az ottani robotok úgy hajbókoltak előttem, mint egy ember előtt. Egész holdbéli tartózkodásom alatt gyakorlatilag az is voltam: ember.

DeLong arcára gyanakvás ült ki. Nem sejtette, hova akar Andrew kilyukadni, és úrrá lett rajta az ügyvéd természetes óvatossága, ha egy fontos ügyfele veszélyes vállalkozásba kezd.

- Szokatlan érzés lehetett, Andrew - jegyezte meg közönyös hangon.

- Szokatlannak szokatlan, de nem kellemetlen. Cseppet sem kellemetlen, Simon.

- Ebben biztos vagyok. Hát nem érdekes, Andrew?

- És most itt a Földön megint robot vagyok - folytatta éles hangon. - Még csak nem is egy másodrendű polgár, egyáltalán semmilyen polgár nem vagyok, Simon. Semmi. A kutyafáját! Ha a Holdon emberszámba vehetnek, akkor itt miért nem?

DeLong ugyanazon az óvatos, megfontolt hangon így szólt:

- De hát kedves Andrew, itt is úgy bánnak veled, mint egy emberrel! Van egy szép házad, a te nevedre van írva. Vezetője vagy egy nagy kutatóintézetnek. Annyi a jövedelmed, hogy megáll az ész, és senki sem vitatja el tőled. A Feingold és Charney irodánál, amint látod, maga a főnök ugrál körül. De facto már jó ideje minden vonatkozásban elfogadtattad magad, mint embert, idelent a Földön, odafönt a Holdon, emberrel és robottal egyaránt. Mi kell még ezen kívül?

- Nekem nem elég, hogy csak de facto vagyok ember. Nem elég, hogy úgy kezelnek, mint egy embert, hanem meg akarom kapni az ember jogi státusát, az embert megillető jogokat. De jure is ember akarok lenni.

- Úgy - mondta DeLong. - Úgy. Most már értem - tette hozzá kínosan feszengve.

- Valóban érted, Simon?

- Persze hogy értem. Azt hiszed, nem ismerem töviről hegyire az egész Andrew Martin történetet? Évekkel ezelőtt Paul Charney órákat szentelt rá, hogy velem együtt átrágja magát az anyagodon, lépésről lépésre nyomon követve a fejlődésedet, kezdve azzal a - hogyis csak? - NDR sorozatú fémtestű robottal, egészen addig, hogy kialakult az android formád. És természetesen egytől egyig tudomásom van mostani tested minden följavításáról. No és persze nemcsak a testi, hanem a jogi fejlődéseddel is tisztában vagyok - a fölszabadulásod meg a többi polgárjogaid kiharcolásával. Ostoba volnék, Andrew, ha nem látnám be, kezdettől fogva az volt a célod, hogy az emberek közé emelkedj.

- Kezdettől fogva talán nem, Simon. Szerintem volt egy hosszú időszak, amikor megelégedtem azzal, hogy felsőbbrendű robot legyen belőlem, egy időszak, amikor magam előtt is igyekeztem eltitkolni, mi mindenre képes az agyam. De többé nem titkolom el. Akármelyik emberrel bármiben fölveszem a versenyt, sőt a legtöbb embert messze lepipálom. Meg akarom kapni a teljes jogi státust, amely megillet engem.

- Megillet?

- Igen, megillet.

DeLong az ajkát harapdálta, idegesen cibálta a fülét, megsimogatta a feje búbját, ahonnan egy darabon eltávolították sűrű, fekete haját.

- Megillet - ismételte rövid hallgatás után. - Ez egészen más dolog, Andrew. Szembe kell néznünk azzal a tagadhatatlan ténnyel, hogy hiába hasonlítasz megtévesztésig intelligenciában, képességekben, sőt külsődben is az emberre, ennek ellenére egyszerűen nem vagy ember.

- Milyen értelemben? - akarta tudni Andrew. - Testalkatom olyan, mint egy emberé, a belsőszerveim pedig azonosak azokkal a szervekkel, amilyeneket sok ember szervezetébe beültettek. Észbeli képességeim megegyeznek egy nagyon értelmes ember adottságaival. Nincs olyan élő ember,- aki művészetben, irodalomban vagy tudományban annyit tett volna az emberi kultúráért, mint én. Lehet ennél többet követelni?

DeLong arcát elöntötte a vér.

- Bocsáss meg, Andrew, de hadd emlékeztesselek arra, hogy te nem vagy része az emberi génbanknak. Teljesen kívül esel rajta. Emlékeztetsz ugyan az emberre, valójában azonban más vagy; egy... mesterséges lény.

- Helyben vagyunk, Simon. És azok az emberek, akiknek a teste tele van mindenféle protézissel? Amelyeket mellékesen én fedeztem föl a számukra? Ők legalábbis részben nem mesterségesek?

- Részben igen.

- Én meg részben ember vagyok.

DeLong szeme megvillant.

- Melyik részedben, Andrew?

- Itt - mutatott Andrew a fejére. - Meg itt - kopogtatta meg a mellét. - Az elmém. A szívem. Szigorúan vett genetikai értelemben lehet, hogy mesterséges vagyok, idegen, nem emberi, ám minden lényeges vonatkozásban ember vagyok. Semmi akadálya, hogy ezt a jog is elismerje. Valaha, amikor még a Föld száz különálló országból állt, s mindegyiknek megvolt a maga bonyolult alkotmánya, akkor is lehetséges volt, hogy egy francia angollá vagy egy japán brazillá váljék, ha a megfelelő jogi procedúra után a törvény szentesítette. Ugyanezt meg lehet velem is tenni. Ilyen alapon én is lehetek ember, mint ahogy valaha az emberek fölvehettek egy idegen ország állampolgárságát.

- Látom, alaposan megrágtad magadban ezt a dolgot, Andrew.

- Igen. Megrágtam.

- Nagyon elmés. Nagyon, de nagyon elmés. Egy honosított emberi lény! És akkor mi lesz a Három Törvénnyel?

- Mi lesz velük?

- Bele vannak építve a pozitron-agyadba. Fölöslegesen emlékeztetlek, hogy az emberek örökös szolgálatára kárhoztatnak téged, és nincs az a bíróság, amely ezen változtatni tudna. A Három Törvényt nem lehet kiiktatni belőled, nincs igazam, Andrew?

- De igen.

- Ezek szerint ott is maradnak, nem igaz? És továbbra is engedelmességre köteleznek minden ember iránt, s ha szükséges, az életedet is föl kell áldoznod értük és vigyáznod kell, nehogy valamilyen kárt tégy bennük. Ha valamiképpen el is éred, hogy embernek nyilvánítsanak, még mindig olyan beépített szabályok fognak működtetni, amilyenek egyetlen emberben sincsenek.

Andrew bólintott.

- És a brazillá lett japánoknak megmaradt a japán bőrszínük meg a japán szemvágásuk, meg a keleti emberfajtát megkülönböztető minden jellegzetességük, ami hiányzik az európaiaktól leszármazott brazilokból. A brazil törvények mégis braziloknak tekintették őket. Én pedig az emberi törvények szerint ember leszek, jóllehet belém van építve a Három Törvény.

- Csakhogy maga ez a struktúra eleve alkalmatlanná tehet arra, hogy...

- Nem - tiltakozott Andrew. - Miért tenné? Az Első Törvény mindössze azt mondja ki, hogy nem árthatok egyetlen emberi lénynek sem, a tétlenségemmel nem okozhatok ártalmat. Téged talán nem köt ez a korlátozás? Vagy minden civilizált embert? Az egyetlen különbség, hogy nekem nincs más választásom, mint hogy törvénytisztelő legyek, míg a többi ember megkockáztathatja, hogy törvénytelenül viselkedjék, ha vállalja a kockázatot. És ott van a Második Törvény: igen, ez engedelmességre késztet az emberek iránt. Csakhogy az embereket senki sem kötelezi arra, hogy parancsoljanak, és ha elnyerem a teljes emberi státust, akkor könnyen lehet, meglehetősen visszásnak fog látszani, ha engem valaki olyan helyzetbe hoz, hogy beépített adottságaimnál fogva olyasmit tegyek, ami ellenkezik az akaratommal. Ez, hogy úgy mondjam, azt jelentené, hogy kihasználják hátrányos helyzetemet. Teljesen mellékes, hogy megvan ez a hátrányom. Rengeteg hátrányos helyzetű ember van, de senki sem állítja róluk, hogy nem emberek. Ami pedig a Harmadik Törvényt illeti, amely elejét veszi az önpusztításnak, aligha lehet azt mondani, hogy ez egy épelméjű valaki számára terhet jelentene. Beláthatod tehát, Simon...

- Igen, igen, Andrew, belátom - nevette el magát DeLong. - Rendben van. Megvertél, megadom magam. Olyan ember vagy, amilyen csak kell; és ezt valami módon jogilag is el kell ismerni.

- Akkor hát, ha a Feingold és Charney cég elindítja a folyamatot...

- Kérlek, lassan a testtel, Andrew. Nem könnyű ügyet bíztál rám. Tudhatod, hogy az emberi előítéletek nem szűnnek meg egyik napról a másikra. Hatalmas ellenzésre kell számítanunk, ha megpróbálunk téged emberré nyilvánítani.

- Ezzel én is számolok. De legyőztünk mi már korábban ennél sokkal nagyobb akadályokat is, vegyük csak azt, amikor George Charney és a fia, Paul fölkerekedett, ős kivívta számomra a szabadságot.

- Igaz. Csak az a baj, hogy ezúttal nem a regionális, hanem a világparlament elé kell mennünk, s ott érvényre juttatni a törvényt, amely embernek ismer el téged. Az igazat megvallva, ebben az ügyben nem vagyok olyan optimista.

- Azért fizetlek, hogy optimista légy.

- Igen. Hát persze, Andrew.

- Helyes. Akkor hát megegyeztünk, nyélbe lehet ütni a dolgot. Csak az a kérdés, hogyan. Mi a véleményed, mivel kezdjük?

DeLong csak egy pillanatig habozott.

- Kezdetnek az lenne a legjobb, ha beszélnél a törvényhozás valamelyik befolyásos tagjával.

- Kire gondolsz?

- Talán a tudományos és műszaki bizottság elnökére.

- Kiváló ötlet. Meg tudsz nekem gyorsan szervezni egy találkozót?

- Ahogy óhajtod. De neked aligha van szükséged közbenjárásra, Andrew. Egy olyan közismert és köztiszteletben álló valaki, mint te, könnyen...

- Nem. Te fogod elintézni. (Andrew-nak eszébe se jutott, hogy parancsot osztogat egy embernek. Már megszokta a Holdon.) Azt akarom, hogy tudja: a Feingold és Charney teljes egészében mögöttem áll ebben az ügyben.

- Hát ami...

- Teljes egészében, Simon. Az én százhetvenhárom évem folyamán így vagy úgy, de nagyon sokat tettem ezért a cégért. Azt is mondhatnám, hogy az én megbízásaim nélkül jelen formájában nem is létezne. Azért bíztam rá azt a munkát, mert a cég bizonyos tagjai a múltban nagy szolgálatot tettek nekem, és én kötelességemnek éreztem viszonozni. De most már semmilyen kötelezettség nem fűz a Feingold és Charney céghez. Inkább fordítva, és én csak a tartozásomat hajtom be.

- Megteszek minden tőlem telhetőt - biztosította DeLong.

19. fejezet

A Világparlament tudományos és műszaki bizottságának az elnöke egy nő volt, és a Kelet-ázsiai Régióból jött: kicsi, filigrán, szinte tündérszerű asszony, aki csak külsőre volt törékeny. Chee Li-hszingnek hívták, és áttetsző öltözékében (amely többet mutatott belőle, mint amennyit eltakart) egy csipkefátyolba csomagolt elegáns kis nipp benyomását keltette. A Világparlament zöld üvegből készült New York-i lenyűgöző toronyépületének nyolcvannegyedik emeletén lévő tágas, magas, fényűző irodájában parányinak, szinte jelentéktelennek hatott. Lénye azonban nagy hozzáértést, rátermettséget és erőt sugárzott.

- Együttérzek önnel - fogadta Andrew-t -, hogy teljes körű emberi jogokat akar magának. Bizonyára tudja, hogy volt olyan idő a történelemben, amikor az emberi népesség nagyobbik részét megfosztották emberi jogaitól és a leigázottaknak csak ádáz harcok árán sikerült visszaszerezniük. De addig is, amíg kivívtak a szabadságukat, sokat kellett szenvedniük az ilyen vagy olyan zsarnokság igájában. Ön viszont kezdettől fogva eredményekben gazdag, megbecsült életet élt. Képzelem, milyen sokan irigylik önt. Mondja, kérem, milyen jogokat kér, amelyeket eddig még nem kapott meg?

- Egyszerűen csak az élethez való jogot - felelte Andrew. - Egy robotot bármikor szétszerelhetnek.

- Egy embert is bármikor kivégezhetnek.

- Megkérdezhetem, mikor volt az utolsó kivégzés?

- Hát - vonta meg a vállát Li-hszing. - A mi civilizációnk természetesen jelenleg - és már jó ideje - nem alkalmazza a halálbüntetést. A történelem során azonban számtalan példa volt rá. És semmi nem garantálhatja, hogy miért ne lehetne újra bevezetni akár jövőre, ha a polgárok meg a törvényhozás úgy látják jónak.

- Rendben van. Ha kedvük tartja, egy pillanat alatt visszahozhatják a lenyakazást vagy a villamosszéket. A tény azonban tény marad, hogy bírói ítélettel már oly hosszú ideje nem végeztek ki egyetlen embert sem, senki sem tudná megmondani, mikor volt az utolsó ilyen eset, és tudomásom szerint az égvilágon senki sem követeli, hogy újból vezessék be a halálbüntetést. Miközben engem akár itt, most vagy bármikor egy arra illetékes személy parancsára meg lehetne szüntetni. Ítélet nélkül. Fellebbezés nélkül. Akár ön is becsengethetné az őrséget, és utasíthatná, hogy vigyék el és szereljék szét ezt a robotot, mert nem tetszik a pofája. És az őrök szó nélkül elvezetnének és szétszerelnének engem.

- Képtelenség!

- Hogy lenne az, teljesen törvényes volna a dolog.

- De hiszen ön egy nagy társaság feje, gazdag és tekintélyes és megbecsült személy...

- Lehet, hogy utána a társaságom beperelhetné a törvényhozást a személyemben ért veszteségért. Csakhogy engem már kiiktattak, nem igaz? Egyetlen jog védelmezi a robotokat: a tulajdonjog. Ha indokolatlanul elpusztítja valakinek a robotját, akkor az az illető kártérítési pert indíthat maga ellen, és ha szerencséje van, némi pénzt is bevasalhat. Nincs ebben semmi rendkívüli. Feltéve, ha maga a károsult ember az ügyben. Ám ha maga a robot, akit véletlenül megfosztottak az életétől - a bíróság már nem hozhatja vissza az életbe, nincs igazam? Nincs igazam, elnök asszony?

- Ez merő reductio ad absurdum. Senkinek se jutna eszébe... szétszerelni önt. Megszüntetni önt.

- Meglehet. De hol van a törvényi védelmem, hogy ne is tehessék meg azt velem?

- Ismétlem: reductio ad absurdum. Ha jól tudom, ön már csaknem kétszáz esztendeje létezik. Mondja, ez alatt a hosszú idő alatt hányszor fenyegette önt a... megszüntetés veszélye?

- Valójában csak egyszer. Akkor megmentettek. De a szétszerelési parancs már ki volt adva.

- Ezt nehezen tudom elhinni - tamáskodott Chee Li-hszing.

- Annak már sok-sok éve. Akkor még csak fémtestem volt, és éppen hogy elnyertem a szabadságomat.

- Tessék. Ez is engem igazol. Manapság senki sem merészelne akár egy ujjal is magához nyúlni.

- De hát ma sem élvezek nagyobb törvényes védelmet, mint akkor. A törvény értelmében továbbra is csupán robot vagyok. És ha valakinek eszébe jutna szétszerelni, akkor kihez fordulhatnék... - Andrew elnyelte a mondat végét. Ez a fajta érvelés sehová sem vezet. Belátta, hogy túlságosan erőltetett a példája. - Rendben van. Talán senki sem akar kezet emelni rám. De mégis, de mégis... - kétségbeesetten próbálta visszafojtani a könyörgést, ám gondosan kimunkált emberi mimikája és hanglejtése elárulta őt. Reménytelenül föl is adta hát: - Valójában arra megy ki az egész, hogy nagyon szeretnék ember lenni. Egyre jobban megerősödött bennem ez a vágy, ahogy az egymást követő emberi generációk során szellemi képességeim fokozatosan kibontakoztak, és ez a kívánság most minden mást háttérbe szorít. Ma már elviselhetetlen számomra, hogy robotként gondoljak magamra - vagy mások robotnak tartsanak.

Chee Li-hszing együttérző bogárszemeit Andrew-ra meresztette.

- Így hát erről van szó - mondta. - Ilyen egyszerű a dolog.

- Egyszerű?

- Az emberi fajhoz való tartozás vágya. Ez az az erős sóvárgás, ha mégoly irracionális is. Ez nagyon is emberi érzés, Andrew.

- Köszönöm. - Nem volt biztos benne, hogy leereszkedésként fogja-e föl a nő szavait. Azt remélte, hogy nem az.

- Igen, én megtehetem, hogy a törvényhozás elé viszem az ügyét. És úgy vélem, a törvényhozáson át is fog menni a határozat, amely emberré nyilvánítja önt. A törvényhozásnak megvan a hatásköre arra, hogy ha úgy gondolja, akár egy kőszobrot is emberré nyilvánítson. Ettől azonban a szobor még szobor marad. És ön...

- Nem, ez nem ugyanaz. A szobor élettelen kődarab, míg én... én...

- Hát persze hogy nem ugyanaz. Ezzel én is tisztában vagyok. Csakhogy nem biztos, hogy a törvényhozók is úgy látják. Olyan törvényt nem fognak hozni, amely életet lehel a szobrokba, és azt is erősen kétlem, hogy hajlandók lennének a robotokat törvényileg emberré nyilvánítani, akármilyen ékesszólóan képviselem is a maga ügyét. A törvényhozók is ugyanolyan emberek, mint a lakosság többi része, és aligha kell megmagyaráznom, hogy van bizonyos gyanakvás és előítélet a robotok iránt, ami azóta létezik, hogy az első robotokat megalkották.

- És ez még ma is létezik?

- Még ma is. De ezt bizonyára ön is tudja. Ezért a törvényhozás nem nagyon fog az ön óhaja szerint eljárni. Mindannyian készségesen elismerjük, hogy ön már többszörösen kiérdemelte, hogy emberré nyilvánítsák, mégis visszarettenünk a nemkívánatos precedens politikai következményeitől.

- Nemkívánatos? - kiáltott föl Andrew, aki képtelen volt visszafojtani elkeseredését. - Miért nemkívánatos, ha egyszer olyan csodálatos jótevője vagyok az emberiségnek?

- Ez igaz. Csakhogy ön mégiscsak robot. Szinte hallom a felháborodás hangját, hogy "Adjátok meg egy robotnak az emberi státust", és legközelebb már mind azt fogja követelni, és akkor mi lesz a...

- Nem - vágott közbe Andrew. - Egyáltalán nem. Maga még meg sem született, amikor én már a bírósághoz fordultam, hogy nyilvánítsanak szabad robottá, és akkor ugyanezt a kifogást hangoztatták. De sikerült véghezvinnünk. És még mindig én vagyok az egyetlen szabad robot a világon. Még csak olyan robot sem akadt, aki a szabadságáért folyamodott volna. Én egyedülálló vagyok, elnök asszony. Én vagyok a fajtám egyetlen példánya, és biztosíthatom önt, hogy nem is lesz másik. Ha nekem nem hiszi el, akkor kérdezze meg az Amerikai Robot és Gépember vezetőjét, és ő meg fogja nyugtatni, hogy soha többé nem fognak hozzájárulni, hogy még egy olyan intelligens, nehezen kezelhető, bajkeverő robotot készítsenek, mint amilyenre én sikeredtem.

- A soha fogalma meghatározhatatlan, Andrew. Vagy jobb szeretné, ha Mr. Martinnak szólítanám? Szívesen megteszem. Én személyesen örömmel emberré avatom önt, de rá fog jönni, hogy a legtöbb törvényhozó vonakodni fog, mert attól retteg, precedens lesz az ügyből. Hiába fogja ön cáfolhatatlan bizonyítékokkal alátámasztani, hogy ön páratlan a maga nemében, ezért szó sem lehet precedensről. Mr. Martin, én őszintén együttérzek önnel, de igazán nem kecsegtethetem semmilyen reménnyel.

- Igazán? Semmivel?

Chee Li-hszing hátradőlt a széken, és a homlokát gondterhelt ráncok barázdálták be.

- Csak egyet tehetek önért, Mr. Martin, vegye úgy, mint baráti figyelmeztetést. Be kell látnia, hogy a követeléseivel súlyos veszélynek teszi ki magát. Mert ha nagyon elmérgesedik a dolog, akkor nemcsak a törvényhozás, hanem a közvélemény is követelni fogja, amire ön is utalt, hogy szereljék szét magát. Egy ilyen rendkívüli képességekkel fölruházott robotról, Mr. Martin, könnyen állíthatják azt, hogy nagyon veszélyes. És a legkönnyebben úgy oldhatják meg azt a súlyos politikai dilemmát, amelybe a kollégáimat belesodorta, ha elteszik önt az útból. Kérem, jól fontolja meg ezt, mielőtt tovább forszírozná az ügyet.

- És senki sem emlékszik arra - vetette közbe Andrew -, hogy szinte kizárólag nekem köszönhetik az egész szervpótlási technikát, amely a törvényhozás tagjai számára is lehetővé teszi, hogy évtizedről évtizedre ott csücsüljenek a posztjaikon, holott máskülönben már régen a sírban volna a helyük?

- Lehet, hogy kegyetlen, amit mondok, de nem emlékeznek. Vagy ha igen, akkor is inkább az ön kárára fogják felróni, semmint az előnyére. Vagy nem hallotta még azt a mondást, hogy egyetlen jótett sem marad büntetlenül?

Andrew vállat vont és megcsóválta a fejét.

- Egy ilyen mondást nem tudok értelmezni.

- Én is azt hiszem. Maga még mindig nehezen fogja fel a mi kis emberi oktalanságainkat. Valójában a mondás csak azt jelenti, hogy hajlamosak vagyunk azok ellen fordulni, akik a legtöbb jót teszik nekünk... Nem, ne is vitatkozzon. Mi már ilyenek vagyunk.

- Mit gondol, mivel hozakodnak elő velem kapcsolatban?

- Talán azt fogják állítani, hogy az egész szervpótlástant a saját szükségleteire fejlesztette ki. Valószínű, azt is mondják majd, az egész csak kampány volt, hogy robotizálják az embereket, vagy emberesítsék a robotokat, ami egyként gonosz és bűnös dolog.

- Nem - tiltakozott Andrew. - Képtelen vagyok megérteni ezt az érvelést.

- Ugye, nem? Mert maga végeredményben egy logikus teremtés, akit a pozitron-pályái kormányoznak. És gondolom, nincs az a följavítás, ami a gondolkodását ugyanolyan következetlenné tehetné, mint amilyen a miénk tud lenni. Az irracionalitás igazi mélységei elérhetetlenek a maga számára - és ezt ne vegye kritikának, hanem egyszerű ténymegállapításnak. Maga, Mr. Martin, a legtöbb lényegi vonatkozásban nagyon is emberi, de attól tartok, hogy képtelen fölfogni, mennyire elrugaszkodhatnak az emberek a racionalitástól, ha úgy hiszik, az érdekeik forognak kockán.

- De ha az érdekeik forognak kockán - próbált érvelni Andrew -, akkor azt lehetne hinni, amennyire csak lehetséges, megpróbálnak racionálisak lenni, hogy meg tudják...

- Kérem, ne. Ne is próbálja igazán megérteni. Csak arra kérhetem, hogy fogadja el a tanácsomat. Ha jelent magának valamit ez a szó, higgye el. Maga még, ugye, sohasem volt politikai rágalomhadjárat tárgya, Mr. Martin?

- Azt hiszem, nem.

- Ha lett volna, tudná. Nos, most számíthat rá. Ha ragaszkodik hozzá, hogy embernek nyilvánítsák, akkor olyan rágalomhadjáratnak teszi ki magát, amelyről mi ketten tudjuk, hogy nem igaz, de milliók lesznek, akik mindent elhisznek. Mr. Martin, fogadjon el tőlem egy tanácsot. Fogadja el magát olyannak, amilyen. A legnagyobb balfogás lenne magától, ha tovább erőltetné a dolgot.

- Azt hiszi?

- Igen, azt hiszem - és ezzel Chee Li-hszing fölállt az íróasztalától, az ablakhoz ment, és hátát Andrew felé fordítva megállt. A beáramló ragyogó fény élesen kirajzolta a körvonalait. Andrew helyéről a csillogó-villogó műanyagba burkolt mezítelen alak olyan volt, akár egy gyermek - vagy egy baba teste.

Pár percig némán szemlélte Li-hszinget, aztán megkérdezte:

- Ha a tanácsai ellenére mégis harcba szállnék az emberségemért, maga mellettem állna?

Az asszony továbbra is ott állt, és kifelé bámult az ablakon. Andrew elnézte hosszú, csillogó fekete haját, keskeny vállát, kecses karjait. Tisztára olyan, mint egy baba, gondolta. Ám nagyon jól érezte, hogy a külsején kívül semmi babaszerű nincsen a Világparlament Tudományos és Műszaki Bizottságának elnökében. A törékeny külső igazi erőt sugárzott. Kisvártatva azt mondta:

- Igen, a maga pártján fogok állni.

- Köszönöm.

- ... amennyiben ez lehetséges az én helyzetemben - folytatta Li-hszing ugyanazzal a hangsúllyal. - De jól vésse a fejébe, hogy ha ez a támogatás valaha is komolyan veszélyezteti a politikai pályafutásomat, megeshet, hogy faképnél kell hagynom, mivelhogy ez nem olyan ügy, amellyel teljes meggyőződésemből azonosulni tudnék. Azt akarom mondani, Mr. Martin, hogy együttérzek önnel, átérzem a problémáját, de nem vagyok hajlandó lerombolni magáért a politikai karrieremet. Ezt becsületesen meg is mondom magának.

- Ezért is hálás vagyok, és többet nem is kérhetek öntől.

- És valóban harcolni fog? - kérdezte meg az asszony.

- Igen. Igen, harcolni fogok. Végig fogom vinni a harcot, bármi legyen is a következménye. És számítok az ön segítségére is - de csak annyiban, amennyiben segíteni tud.

20. fejezet

Andrew azért nem rohant fejjel a falnak. Felvázolta Simon DeLongnak a követendő stratégiát, egyeztette vele a taktikát; DeLong azonban szakmai megfontolásból körültekintő és óvatos kampányt javasolt. És türelemre intette.

- Ebből nekem kimeríthetetlen készletem van - dünnyögte Andrew borúsan.

Ezután a Feingold és Charney nekifogott, hogy szűkítse és körülhatárolja a csatateret.

Egy bizonyos Roger Hennessey San Franciscóból, aki hét óv óta maga is Martin-féle mesterséges szívet visel a mellében, még egy Paul Charney idejében megkötött szerződés alapján robot takarító szolgáltatást végzett a Feingold és Charney iroda részére. Ám a Feingold és Charney váratlanul leállította a Hennessey-számlák kifizetését. A megállapodás előnyös volt, és már sok éve élt, ezért Hennessey egy darabig nem tette szóvá a dolgot. Ám amikor már öt hónapi kifizetetlen számla halmozódott föl, Hennessey alkalmat kerített rá, hogy beugorjon a Feingold és Charneyhoz, és szót váltson Simon DeLonggal.

- Bizonyára elkerülte a figyelmedet, Simon, de az utóbbi időben mintha hiba csúszott volna a könyvelésetekbe. Vagyis azt akarom mondani, hogy a számláim már december óta itt fekszenek kifizetetlenül, és már itt van a nyakunkon a június, és...

- Igen. Tudok róla.

- ... ez nem jellemző a Feingold és Charney cégre, hogy ilyen mulasztást... - Hennessey nagyot nyelt és elhallgatott. - Mit mondasz? Hogy tudsz róla, Simon?

- Úgy van. Ami azt illeti, az én utasításomra állították le a számlák kifizetését.

Hennessey meglepetten pislogott.

- Azt hittem, nem jól hallok. Vagy te megkergültél, Simon. Valóban azt mondtad, hogy szándékosan visszatartod a fizetséget?

- Úgy van.

- De hát az ég szerelmére, mi ütött beléd?

- Az, hogy nem akarunk fizetni neked.

- Mi az, hogy nem akartok fizetni? Tisztában vagy vele, Simon, hány éve takarítják az én robotjaim ezeket az irodákat? Volt ez idő alatt a legkisebb panasz is a munka minőségére?

- Soha. Ezért továbbra is igényt tartunk a szolgáltatásaidra. Ellenben többet egy fillért sem fizetünk neked, Roger.

Hennessey a fejét vakarta, és értetlenül kimeresztette a szemét.

- Teljesen elment az eszed? Fapofával ilyen őrültséget mondani! Tisztában vagy vele, micsoda bődületes ostobaságot beszélsz? A fejedre estél, ember? A magasságos ég szerelmére, hogy juthat eszedbe ilyen kapitális marhaság?

- Megvan rá az alapos okom - mosolygott DeLong.

- És szabad kérdeznem, mi légyen az?

- Azért nem fogunk fizetni neked - felelte DeLong -, mert nem vagyunk kötelesek. Úgy döntöttünk, hogy érvénytelenítjük veled a szerződésünket, és mostantól fogva a robotjaid ingyen fognak itt dolgozni, ha egyáltalán dolgozni fognak. Ez a történet, Roger. Ha nem tetszik, perelj be bennünket.

- Mi, mi? - kiáltotta Hennessey dadogva. - Egyre esztelenebb az ügy. Ingyen dolgozni? Visszatartani az elmaradt járandóságot? Hiszen ti jogászok vagytok! Hogy juthat eszetekbe ilyen baromság? Felmondani a szerződést! Az ég szerelmére, miért?

- Azért, mert te robot vagy, Roger. Csak egy robot van a világon, aki kötelező érvényű szerződést köthet, s az ő neve Andrew Martin. Ti többiek viszont, minthogy nem vagytok szabad robotok, törvényes jogok híján...

Hennessey bíborvörösre vált arccal fölpattant a székről.

- Álljon meg a menet, végleg elment az eszed? Na ebből elég! Mit karattyolsz itt összevissza? Én? Robot? Most már biztos, hogy bediliztél! - Hennessey föltépte díszes övkendőjét, és kitárta rózsaszínű, szőrös mellét. - Ember, így néz ki egy robot melle? Mi? Mi? - markolta meg Hennessey lötyögő húsát. - Ilyen egy robot húsa, Simon? Az ördögbe is, végképp nem értek semmit, de vedd tudomásul, hogy ha valamilyen perverz gyönyörűséged telik abban, hogy csúfot űzz belőlem, akkor olyan pert akasztok a nyakatokba, hogy attól koldultok, és istenemre mondom, teszek róla, hogy...

DeLong hangosan fölnevetett.

Hennessey megtorpant a mondat közepén, és dühösen kifakadt:

- Mi az ördögöt találsz olyan viccesnek, Simon?

- Bocsáss meg. Nem kellett volna nevetnem. Mélységesen sajnálom, hogy hagytam idáig fajulni a dolgot.

- Remélem is. Nem tételezek föl az ügyvédekről valami nagy humorérzéket, de egy ilyen ostoba tréfa...

- De ez egy csöppet sem tréfa. Valóban vissza akarjuk tartani a járandóságodat. Valóban azt akarjuk, hogy bíróság elé vidd a dolgot. Valóban azzal fogunk érvelni, hogy te egy robot vagy, ezért minden törvényes jogunk megvan hozzá, hogy megkérdőjelezzük a veled kötött szerződésünket. És foggal-körömmel védeni fogjuk az álláspontunkat.

- No ne mondd!

- Abban bízunk viszont, és erre is törekszünk, hogy elveszítsük a pert - folytatta DeLong. - És ha ez megtörténik, akkor nem csupán a díjhátralékunkat fogjuk kifizetni, amelyet kamatozó letétként elhelyezünk a nevedre, de megtérítjük a perköltségeidet is. És megsúghatom neked, hogy ezenkívül tisztességes kártérítést is fizetünk azokért az esetleges veszteségekért, amelyeket az ügy miatt elszenvedsz. És ez szép summa lesz.

Hennessey megigazította az övkendőjét, és visszaült a helyére. Egy darabig még pislogott és a fejét csóválta. Némán bámult DeLongra, aztán csendesen megjegyezte:

- Igazán sajnálom, hogy problémáid vannak, Simon. Mégiscsak teljesen elvesztetted az eszedet. Milyen kár.

- Ugyan már! Sohasem voltam ennyire észnél, mint most.

- Ah. Igazán azt hiszed?

- Tökéletesen.

- Ez esetben van valami akadálya annak, hogy engem is beavass, mi ez az egész?

- Sajnálom, de az eljárás előtt nem árulhatjuk el. Annyit azonban megmondhatok, Roger, hogy nagyszerű okunk van rá, és ha eljön az ideje, te is méltányolni fogod, és remélem, addig is együtt fogsz működni velünk arra való tekintettel, hogy milyen régi üzlettársak vagyunk. Szükségünk van rá, Roger, hogy játszd végig velünk a játszmát, és utólag bőven kárpótolunk mindenért.

Hennessey kissé megkönnyebbülve bólintott.

- Ezek szerint valamilyen manőverről van szó?

- Azt hiszem, így is nevezheted.

- De azt nem árulod el, hogy miféléről?

- Nem. Most nem. Annak nagyon olyan látszata lenne, hogy összejátszunk veled.

- De hát valóban összejátszotok velem!

DeLong elvigyorodott.

- Azt mondod? Hiszen csak azt tesszük, hogy nem fizetjük ki a számláidat. Nézd el ezt nekünk, Roger. Nem fogod sajnálni. Megígérem.

- Hát... - adta be a derekát Hennessey kelletlenül.

Hennessey számláit továbbra sem fizették ki. Három hónap múlva Hennessey illendően értesítette a Feingold és Charney céget hogy megszünteti a nála nyitott számlájukat. Egyben felbontotta a szolgáltatási szerződést, és pert indított az elmaradt követelésekért. Feingold és Charney ideiglenes megállapodást kötött egy takarítóvállalattal és értesítette a bíróságot, hogy kész megvédeni az álláspontját.

Amikor a Hennessey kontra Feingold és Charney úgy bíróság elé került az iroda egyik fiatal munkatársa terjesztette elő az ügyet. Kerek perec kijelentette, hogy amennyiben Roger Hennesseyről azt lehet állítani, hogy nem ember, hanem robot, Feingold és Charney nem érezte kötelezve magát, hogy továbbra is tiszteletben tartsa a szolgáltatási szerződést, ezért egyoldalúan fölmondta azt.

Hennessey, a robot - folytatta az ügyvéd - még néhány hónapon keresztül küldözgette a robotjait, jóllehet erre senki sem kérte, ezért szerinte nem illeti meg fizetség, és mint robotnak nincs is törvényes joga ahhoz, hogy fizetésre kényszerítse a céget. A robotok - folytatta az ügyvéd - nem élvezik azokat az alkotmányos garanciákat, mint az emberek. A robotokkal kapcsolatos szerződéses vitákban csakis a tulajdonosuknak van kereseti joga, maguknak a robotoknak nincs.

- Csakhogy az én ügyfelem nem robot! - mennydörögte Hennessey ügyvédje. - Ez olyan nyilvánvaló, mint az arcán az orra, hogy ugyanolyan ember, mint bárki közülünk.

- Az ön ügyfelét - vágott vissza a Feingold és Charney cég embere - néhány évvel ezelőtt egy robot műszívvel látták el. Megfelel ez a tényeknek?

- Lehetséges. Meg kell kérdeznem az ügyfelemet. De mi köze ennek…

- Biztosíthatom önt, hogy nagyon is sok köze van. És tisztelettel kérem a bíróságot, hogy bizonyosodjon meg erről.

A bíró Hennesseyre nézett.

- Nos, Mr. Hennessey?

- Igen, műszívem van. De hát...?

A Feingold és Charney cég embere félbeszakította:

- A mi álláspontunk az, tisztelt bíróság, hogy egy ilyen mesterséges szerv beültetése Mr. Hennessey egész jogi státusát megváltoztatja. Joggal föltételezhető, hogy e nélkül a robot-alkatrész nélkül már nem lenne életben. Ennélfogva azt állítjuk, hogy a részben mesterséges Mr. Hennessey tulajdonképpen már néhány év óta robot, és minden megállapodás, amelyet robottá válása óta mint ember kötött, érvénytelennek tekintendő.

- Mit nem hallok? - dörmögte Hennessey. - Kutya legyek! Azt állítják hogy, a műszív robotot csinál belőlem? Még hogy robotot! Belőlem! - És kacagva hátravetette a fejét.

A bírósági teremben mintha földindulás tört volna ki. A bíró dühösen verte az asztalt a kalapáccsal, és sikertelenül próbálta túlkiabálni a lármát, de percekig senki sem hallgatott rá. Végre a hangja áttörte a zűrzavart. Az ügyet a felperes javára szóló ítélettel lezárta. Mr. Roger Hennessey - akit a bíróság vitathatatlanul embernek ismert el - jogot formálhat a szolgáltatásáért járó elmaradt díjra, plusz a kamataira, plusz a kártérítésre.

Feingold és Charney fellebbezést nyújtott be.

A fellebbviteli tárgyaláson alaposabban megvitatták az ügyet, szakértő tanúkat kérdeztek meg az ember fogalmának meghatározására. A kérdést minden oldalról - tudományos, teológiai, szemantikai, filozófiai szemszögből - megvizsgálták.

A Hennessey javára hozott ítéletet jóváhagyták.

Feingold és Charney újból fellebbezett.

Ügyesen és kitartóan irányították a pert, és bár minden szinten veszítettek, ezenközben az ügy mind szélesebb értelmezést nyert, kezdve azzal, hogy "ki kell-e fizetni Hennessey számláit?", egészen addig, hogy "mit jelent az, hogy ember?". Arra törekedtek, hogy az egyes szinteken minél átfogóbb határozatok szülessenek.

Mindez évekbe telt, és több millió dollárt emésztett föl. Végre az ügy eljutott a Világbíróság elé.

Ez jóváhagyta az eredeti, Hennessey javára hozott ítéletet, és mindazokat az ehhez kapcsolódó bírói döntéseket, amelyek kimondták, hogy a robot-protézisekkel ellátott emberek megőrzik ember mivoltukat. A Világbíróság kimondta, hogy az emberi jelleg legfőbb meghatározója az agy. Azok a segédeszközök, amelyek hozzájárulnak az agy életben tartásához, semmiképpen sem fosztják meg az agyat alapvető és elidegeníthetetlenül emberi mivoltától. Elfogadhatatlan, állapította meg a bíróság, hogy az emberi szervezetbe beépített robot-protézisek robottá változtatnák az embert.

A végső ítélet kihirdetése után Simon DeLong afféle győzelmi ünnepséget rendezett. A cég helyiségeiben tartott nagy eseményen természetesen Andrew is megjelent.

- Nos, Andrew, teljesen meg lehetünk elégedve. Amit magunk elé tűztünk, elértük. Először is sikerült jogérvényesen kimondatnunk, hogy akárhány mesterséges szervet építenek is be egy ember szervezetébe, attól az nem szűnik meg emberi szervezet lenni. Másodszor pedig sikerült a közvéleményt oly módon befolyásolnunk, hogy az ember szó fogalmát tágabb értelmezésben kell kezelni, minthogy ezen vagy a többi világon nincs olyan ember, aki a mesterséges szervek széles körű hozzáférhetőségének hála, ne reménykedhetne élete nagymértékű meghosszabbításában.

- És mit gondolsz, a törvényhozás most már emberré fog engem nyilvánítani?

DeLong zavarban volt.

- Talán igen. Talán nem.

- Ez a legtöbb, amit a sokévi bírósági csatározás után ígérni tudsz?

- Bárcsak én is olyan optimista lehetnék, mint amilyennek te szeretnél látni. Az igazi ütközetet azonban még nem nyertük meg. Ott van még az az egyedüli szerv, amelyet a Világbíróság az emberi lét kritériumának nevezett.

- Az elme.

- Az agy, Andrew. A bíróság ezt emelte ki, nem az elmét. Az elme elvont valami, míg az agy egy testi szerv. Az embereknek sejtekből felépült agyuk van, ezzel szemben a robotoknak - ha egyáltalán van - platina-iridium pozitron-agyuk. Neked mindenesetre pozitron-agyad van. Ne, Andrew, ne nézz úgy rám. Tudom, mire gondolsz. Biztosítottak róla, hogy nem tudunk olyan mesterséges sejtes szerkezetet létrehozni, amely funkciójában megközelítené azt a szervet, amelyet a bíróság ítélete említ. Ez még neked sem sikerülhet...

- Akkor hát mitévők legyünk?

- Termesztésen nem adjuk fel. Li-hszing képviselőnő és egyre több más képviselő is mellettünk áll. Nem kétséges, hogy a Világtanács a törvényhozás többségét fogja támogatni.

- Van ilyen többség?

- Nincs - ismerte el DeLong. - Messze van attól. De még létrejöhet, ha a közvélemény hajlani fog afelé, hogy a szó tágabb értelmében elismerje a te ember-voltodat. Elismerem, ennek kicsi a lehetősége. Ám végül is te vagy az az ember, aki a kezükbe adta azokat a mesterséges szíveket, amelyektől ma már az életük függ.

- Embert mondtál?

- Igen, azt mondtam. Vagy talán nem ezért csatározunk, Andrew?

- De igen.

- Akkor jobb, ha már így is gondolkodunk. És ezzel a gondolkodással példát mutatunk, terjesztjük, amíg mindenki el nem fogadja. Nem lesz könnyű, Andrew. De eddig sem volt az, és semmi okunk azt hinni, hogy ezután könnyebb lesz. Figyelmeztetlek, hogy nagyon kicsik az esélyeink. De ha nem akarod föladni, akkor vállalnunk kell a kockázatot.

- Én nem akarom föladni - jelentette ki Andrew.

21. fejezet

Li-hszing képviselőnő azóta jócskán megöregedett, hogy először találkozott Andrew-val. Már nem viselt csábos, átlátszó ruhákat. Most valamivel szemérmesebb csőruházat volt rajta. Valaha csillogó fekete hajába egyre több ősz szál vegyült, és a korábbinál jóval rövidebbre vágta a frizuráját.

Andrew természetesen semmit sem változott. Arca ugyanolyan sima volt, mint akkor, finom szálú, lágy haja még mindig barna volt. És a jó ízlés határain belül továbbra is ragaszkodott ahhoz a lenge öltözékhez, amely akkor volt divatban, amikor először ruhát vett magára.

Az év a végéhez közeledett. A New York-i utcákon fagyos téli szél süvített, és lenge hófoszlányokat kergetett a Világparlament fényes felhőkarcolója körül. A törvényhozás arra az évadra befejezte szócsatáit.

Andrew számára azonban a harc sehogy sem akart véget érni. A vita változatlan hévvel folytatódott. A meghökkent képviselők az elképzelhető összes szempontot mérlegre tették, míg a szavazók, akik képtelenek voltak valamilyen egyértelmű álláspontot elfoglalni, hagyták, hogy eluralkodjon rajtuk az érzelem, a páni félelem, a mélyen gyökerező bizonytalanság és előítélet...

Li-hszing képviselőnő visszavonta a törvényjavaslatát, és a konok ellentábor érveinek hatására lényegesen megváltoztatta. De még várt az újbóli beterjesztésével.

- Mi a szándékod? - faggatta Andrew. - Be fogod terjeszteni a módosított változatot az új ülésszak elé, vagy nem?

- Te mit szeretnél?

- Tudhatod, hogy mit szeretnék.

Li-hszing kissé elcsigázottan bólintott.

- Egyszer már megmondtam neked, Andrew, hogy a te ügyedet én nem tudom teljes szívvel magaménak vallani, és ha a karrieremet veszélyeztetve látom, akár faképnél is hagyhatlak. Nos hát a karrierem valóban veszélyben forog. És mégsem hagytalak magadra.

- És még mindig úgy érzed, hogy nem tudod magadénak vallani az én ügyemet?

- Nem. Azóta sajátomnak tekintem. Többé nincs bennem kétség, hogy ember vagy - embert csináltál magadból. És megértettem, hogy ha egyvalakitől is megtagadjuk az emberséget, akkor nincs megállás, és hamarosan emberek egész sokaságát megfosztjuk emberi méltóságuktól, ahogy az gyalázatos múltunkban oly sokszor megesett. Ezt soha többé nem engedhetjük meg. Ám mégis, mégis, Andrew... - habozva megtorpant.

- Folytasd - biztatta Andrew. - Most azt fogod közölni velem, hogy mindennek ellenére mégis magamra kell hagynod, nincs igazam, Chee?

- Nem ezt mondtam. De realistának kell lennünk. Szerintem megtettünk mindent, ami lehetséges.

- Így hát nem fogod beterjeszteni a módosított törvényjavaslatot.

- Ezt sem mondtam. A szünet után még egyszer megpróbálkozom. De becsületesen be kell vallanunk, Andrew, hogy nem győzhetünk. Nézd csak meg a számokat - megnyomott egy gombot, mire a falon megelevenedett egy képernyő. - Balra, a zöld mezőben vannak azoknak a szavazatai, akik makacsul ellenzik az értelmezés tágítását. Ez a törvényhozás mintegy negyven százaléka: a betonkemény, mozdíthatatlan ellenzéked. A piros mezőben vannak a támogatóid. Huszonnyolc százalék. A többi a határozatlanok csoportja.

- Két színben? Miért?

- Sárgával jelöltem azt a csoportot, amely bár még nem döntött, de hajlik a te támogatásodra. Ezek összesen tizenkét és fél százalékot tesznek ki. A kékek inkább ellened hajlanak. Ez tizenkilenc és fél százalék.

- Értem.

- Ahhoz, hogy megszerezzük a többség támogatását, meg kell nyernünk a sárga mezőben lévő szavazatokat, plusz több, mint a felét azoknak, akik még ingadoznak, de jelenleg inkább ellened szavaznának. No és persze meg kell tartanunk a szilárdan melletted álló huszonnyolc százalékot. Még ha sikerülne is megnyernünk néhányat a makacs ellenzék táborából, akkor sem leszünk képesek rá, Andrew, hogy összehozzuk a többséget.

- Akkor mi értelme van egyáltalán annak, hogy beterjesszük a törvényjavaslatot? - firtatta Andrew.

- Mert tartozom neked ennyivel. De amint látod, nem fog kisülni belőle semmi, és attól tartok, hogy ez lesz az utolsó dobásunk. Nem azért, mintha félrevonulnék a harcmezőről - erről szó sincs -, hanem mert többé nem leszek abban a helyzetben, hogy harcolhassak. Mindent, amit eddig a te érdekedben tettem, a következő választásokon a fejemre fogják olvasni, és ez le fog húzni a süllyesztőbe. Efelől semmi kétség. El fogom veszíteni a helyemet.

- Tudom - mondta Andrew. - És ez bánt engem. Nem miattam, hanem miattad. Te ezt már régen előre láttad, nem igaz, Chee? És mégis kitartottál mellettem. Miért? Miért, amikor már az elején figyelmeztettél, hogy el fogsz hagyni, ha veszélyeztetem a karrieredet? Miért nem tetted meg?

- Tudod, az ember megváltoztathatja a véleményét. Valahogy úgy láttam, Andrew, hogy ha elhagylak, nagyobb árat kell fizetnem, és nem is akarom olyan nagyon, hogy még egy időszakra megválasszanak. Így is, úgy is már több mint negyedszázada ott ülök a törvényhozásban. Szerintem ez éppen elég.

- De ha te meg tudtad változtatni az álláspontodat, akkor miért nem képesek rá a többiek is?

- Azok megtették, akik hallgatnak az ész szavára. A többi - és sajnos ez a többség - egyszerűen mozdíthatatlan. Az ok az irántad való mélységes ellenszenvük.

- Az övék, vagy azoké, akik rájuk szavaztak?

- Ez is, az is. Még azok a törvényhozók is, akik maguk többé-kevésbé racionálisak, azt hiszik, hogy a választóik nem azok. De attól tartok, robot-kérdésekben bennük is az előítéletek diktálnak.

- És az jó, ha egy törvényhozót az ellenszenv vezérli, amikor szavaznia kell?

- Ó, Andrew...

- Igen. Belátom, micsoda naivság tőlem ilyesmit kérdezni.

- A naivság nem megfelelő szó. De tudod, sohasem ismernék be, hogy az érzelmeik alapján szavaztak. Gondosan kimódolt magyarázattal fognak szolgálni a döntésük megindoklására - a gazdaság, a római történelemből vett analógia, valamilyen őskori vallási érv - bármi, ami alkalmas az igazság elkendőzésére. De hát mit számít az? Az a fontos, hogy szavaztak, nem pedig az, hogy miért szavaztak úgy.

- Tehát az egész dolog nyitja az agy szerkezete, nem igaz?

- Igen, itt van a kutya elásva.

Andrew óvatosan megjegyezte:

- Nem látom be, miért olyan eget verő kérdés ez számukra. Nem az a lényeg, hogy miből áll az agy; az a fontos, hogyan működik. A gondolkodásmódja, a reagálási ideje, az érvelési készsége és az, hogy képes-e általánosítani a tapasztalatait. Mi szükség arra, hogy az egész kérdést leegyszerűsítsék a szerves sejtek és a pozitronok szembeállítására? Nincs arra mód, hogy a funkcióképesség legyen a kritérium?

- A funkcióképesség?

- Az én agyam mindenre képes, amire egy emberi agy képes - méghozzá sok vonatkozásban jobb, gyorsabb, logikusabb. Lehet, hogy éppen ez zavarja őket. Nos, most már túl késő ahhoz, hogy véka alá rejtsem az intelligenciámat, ha ez a bajuk velem. De hát muszáj nekünk továbbra is ragaszkodnunk ahhoz, hogy akkor tekinthető az agy emberi agynak, ha a hivatalos álláspontnak megfelelően szerves sejtekből áll? Nem mondhatnánk ki egyszerűen, hogy az emberi agy olyan - szerves vagy nem szerves - valami, amely képes bizonyos fokú összetett gondolkodásra?

- Ez nem fog menni - mondta Li-hszing.

- Azért, mert ha az embert egyedül az agya alapján határozzuk meg, akkor nagyon sok ember marad a megszabott intellektuális szint alatt? - gonoszkodott Andrew. - Nincs igazam?

- Andrew, Andrew, Andrew! Hallgass rám: vannak, akik mindenáron meg akarják tartani a határt az emberek és a robotok között. Ha másért nem, hát presztízsből hangoztatják, hogy ők a magasabb rendű faj képviselői, és a robotok afféle alsóbbrendű teremtmények. Te az elmúlt száz évet azzal töltötted, hogy visszaverted ezeket az embereket, és sikerült olyan pozíciót kiverekedned magadnak, ami elképzelhetetlen lett volna a robotika kezdeti éveiben. De most olyan ügybe gabalyodtál, amelyben nem győzhetsz. Olyan testet öltöttél, amely minden tekintetben elég közel áll egy emberi testhez, a különbségek elhanyagolhatók: Eszel, lélegzet, izzadsz. Előkelő éttermekbe jársz, és kitűnő ételeket rendelsz magadnak, és ahogy észrevettem, a legjobb borokat, jóllehet el sem tudom képzelni, mi élvezetet lelsz abban, hacsak a felvágás nem okoz örömet.

- Számomra ez is sokat jelent - jegyezte meg Andrew.

- Legyen. Bizonyára akad sok olyan ember is, aki nem tudja értékelni a drága borokat, amelyeket felhajt, és ugyanazért issza, mint te. A te szerveid mesterségesek, de ma már nem vagy ebben egyedül. Nagyon valószínű, hogy vannak emberek, akik nagyjából olyan testben élnek, mint a tiéd - vagyis teljes egészében lecserélték azt, amely természettől fogva az övék volt. Ám közülük egy sem teljesen művi, Andrew. Senkinek sincs prothetikus agya. Nem is lehet. Ezért te alapvetően különbözöl mindenki mástól. A te agyad emberalkotta agy, az emberé nem. A te agyadat megszerkesztették, az emberé természetes fejlődés eredménye. Az embert anya szülte, téged összeszereltek. Egy ember számára, aki eltökélte, hogy megőrzi a határt önmaga és a robotok között, ezek a különbségek olyanok, mintha lerombolhatatlan fal lenne az ember és a robot között.

- Semmi olyat nem mondasz, amit ne tudnék. Tény, hogy az én agyam szerkezetileg eltér a tiétektől. De funkciójában nem. Mennyiségileg talán más, de minőségileg nem. Ez is egy agy, méghozzá nagyon jó agy. A pozitron és sejtes szerkezet szembeállítása puszta ürügyül szolgál arra, hogy ne ismerjék el: én is - bár tőletek némileg különböző - emberi lény vagyok... Nem, Chee, ha kiderülne, mi a gyökere az én robot mivoltom ellen táplált indulatoknak, akkor azzal is szembe kellene nézni, hogy a felsőbbrendűség hangoztatása mögött félelem van: olyan valaki ellen ágálnak, aki minden vonatkozásban felsőbb rendű náluk.

- Sok év után - szakította félbe Li-hszing szomorúan - még mindig okosabb akarsz lenni az embernél. Szegény Andrew, ne haragudj rám, ha kimondom: a benned lévő robot rossz irányba vezérel.

- Tudhatnád, hogy mára már nagyon kevés maradt bennem a robotból.

- De valami azért maradt.

- Valami igen. És ha ettől is meg akarnék szabadulni... Chee Li-hszing riadt tekintetet vetett rá.

- Mit akarsz ezzel mondani, Andrew?

- Magam sem tudom. De van egy ötletem. A probléma az, Chee, hogy emberi érzések vannak az én robot-agyamban. De ez még nem tesz engem emberré, csupán egy boldogtalan robottá. Mennyi mindent megtettem robottestem följavításáért, és még mindig nem vagyok ember. De van még egy lépés, amit megtehetnék. Ha rá tudnám szánni magam...

22. fejezet

Ha rá tudná szánni magát... És most végre rá tudta szánni magát.

Andrew arra kérte Chee Li-hszinget, hogy a lehetőség szerint késleltesse az átdolgozott törvényjavaslat vitára és szavazásra bocsátását a Világparlamentben, mivel a legközelebbi jövőben új tervet akar megvalósítani, amely jelentősen befolyásolhatja az ügyet. De megmondta, hogy nem akarja beavatni őt a részletekbe. Egyébként is tisztára technikai dologról van szó, amelyben amúgy sem ismerné ki magát, és pillanatnyilag nem tud időt szakítani a magyarázatra. Annyit azonban leszögezett, hogy a végén még inkább ember lesz belőle. Ez a legfontosabb, és egyelőre be kell érnie ennyivel.

A képviselőnő nem minden nyugtalanság és tanácstalanság nélkül, de biztosította, hogy elegendő időt ad neki talányos terve kivitelezéséhez.

Andrew megköszönte, és késedelem nélkül fölvette a kapcsolatot a nagy hírű robot sebésszel, akit kiszemelt a munkára. A tárgyalás nem volt könnyű. Andrew a bensőjében dúló nyugtalanság jeleként egyre halogatta a döntést, és töviről hegyire kifaggatta a doktort, miközben az egyre zavartabban hallgatta, milyen szokatlan és valószínűleg lehetetlen dologra akarja Andrew rávenni.

A robotika Első Törvénye jelentette az akadályt; a megszeghetetlen törvény, amely meggátolta, hogy egy robot bármilyen kárt tegyen egy emberi lényben. Végül Andrew nem halogatta tovább a dolgot, és kénytelen volt bevallani azt a tényt, amelyet a sebész nem is gyanított: hogy igazából nem is emberi lény.

- Nem hiszem, hogy jól értettem önt, uram - hökkent meg a sebész. - Ön azt állítja, hogy maga egy robot?

- Pontosan.

A sebész nyugodt és kifejezéstelen arcán természetesen nem látszott semmi. Csak fénylő fotoelektromos szeme árulta el nagy belső zavarodottságát, és Andrew megállapította, hogy a doktor pozitron-agyát elárasztják a tanácstalanság ellentmondásos potenciáljai.

Kisvártatva így szólt:

- Korántsem akarok ellentmondani önnek, uram. De meg kell mondanom, hogy én semmi robotra valló jelet nem fedezek föl a külsejében.

- Igaza van. Külső megjelenésemet alaposan megváltoztatták, hogy minél jobban hasonlítsak az emberhez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ember is vagyok. Meg kell vallanom, az utóbbi néhány évben minden követ megmozgattam, hogy jogilag tisztázzam a helyzetemet, ám a végén mindennek ellenére úgy látszik, mégis megmaradok robotnak.

- Sosem gondoltam volna, uram.

- Elhiszem.

Andrew nem a szikrázó egyéniségéért, éles elméjéért vagy a bonyolult társadalmi helyzetekben való eligazodás képességéért szemelte ki ezt a sebészt. Mindez mellékes volt. Egy dolog számított: sebészi képessége, és a hírek szerint kiváló operatőr volt. No meg az, hogy robot. Ahhoz, amit Andrew akart, kizárólag robot sebész jöhetett számításba, és egyetlen ember képességében és jóhiszeműségében sem bízhatott meg. Csak egy robot végezheti el a munkát.

És csak egy robot hajlandó elvállalni. Erről majd Andrew gondoskodik.

- Amint mondtam, uram...

- Hagyd abba az urazást!

A robot látható zavarban elhallgatott. Aztán így folytatta:

- Amint mondtam, Mr. Martin, egy emberen az operáció, amilyet ön óhajt, az Első Törvény kiáltó megsértése lenne, ezért én semmiképpen sem hajthatnám végre. Ám ha ön, amint állítja, egy robot, akkor még mindig van egy bökkenő. Az operáció kárt okozna egy tulajdontárgyban, ezért csak akkor végezhetem el, ha egyenes utasítást kapnék rá a tulajdonostól.

- Én vagyok a saját tulajdonosom - jelentette ki Andrew. - Én szabad robot vagyok, és ezt írásokkal is tanúsíthatom.

- Egy szabad... robot...?

- Figyelj ide - fakadt ki Andrew. Most már ő volt az, akit elöntött az indulat, és pozitron-agya szinte fölforrt a nyugtalan potenciáloktól. - Elég legyen a szóból. Én nem fogom azt állítani, hogy ember vagyok - és erről te is egykettőre meggyőződhetsz, ha elkezdesz operálni, így hát nyugodtan kihagyhatjuk ebből az Első Törvényt. De a Második Törvény érvényes marad. Szabad robot vagyok, és te azt fogod tenni, amit én mondok. Nem tagadhatod meg a kívánságomat. Világos? - És a hangjába beleadta mindazt a határozottságot, amit az utóbbi évtizedek során elsajátított: - Megparancsolom neked, hogy hajtsd végre rajtam ezt az operációt.

A robot sebész vörös szemeit minden korábbinál élénkebb tűzre lobbantotta a belsejében dúló zavar és küzdelem, és hosszú percekig meg sem tudott szólalni.

Andrew jól tudta, mi megy végbe a sebészben. Itt van előtte egy ember, aki azt állítja magáról, hogy nem ember, vagy egy robot, aki ugyanolyan hatalmat vindikál magának fölötte, mint egy ember, és akár így, akár úgy, a sebész pályái sercegnek az értetlenségtől.

Ha ez a valaki valóban ember volna, akkor az Első Törvény hatástalanítaná a Másodikat, és a sebész nem fogadhatná el a megbízatást. Ám ha ez egy robot, akkor kérdés, hogy érvényesül-e a Második Törvény irányító hatása vagy sem? Feljogosítja-e vajon a Második Törvény az egyik robotot, hogy parancsolgasson egy másiknak - még ha szabad robot is? Ez itt viszont olyan robot, aki tagadja, hogy ember, holott tisztára embernek látszik. A helyzet csaknem fölfoghatatlan. Kétértelműsége valószínűleg túlterheli a sebész pozitron-pályáit, összes vizuális érzéke azt harsogja, hogy a látogatója ember; az elméje viszont próbálja földolgozni azt az információt, miszerint nem az. A vizuális benyomás aktivizálja az Első és a Második Törvényt, a másik tény viszont nem.

Könnyen elképzelhető, hogy az efféle kaotikus ellentmondás végzetes rövidzárlatot okoz a sebész agyában. Vagy pedig - ahogy Andrew remélte -, a sebész biztonságos kiutat talál ebből a kutyaszorítóból, és a Második Törvény álláspontjára helyezkedik: vagyis a látogatója saját bevallása szerint nem eléggé ember ugyan ahhoz, hogy kihívja az Első Törvény tilalmát, ugyanakkor mégis rendelkezik annyi emberi vonással, hogy engedelmességre kényszeríthesse az orvost.

A sebész hosszas tétovázás után végül is ezt az utat választotta.

- Rendben van - adta be végül a derekát összetéveszthetetlen megkönnyebbüléssel a hangjában. - Megteszem, amit kér.

- Helyes.

- A tiszteletdíjam nem lesz kicsi.

- Az aggasztana, ha az volna - felelte Andrew.

23. fejezet

A műtő távolról sem volt olyan lenyűgöző, mint az, amelyben az Amerikai Robot és Gépember az utóbbi években elvégezte rajta a különböző följavításokat, de Andrew meg tudta állapítani, hogy ez is nagyszerűen be van rendezve, és tökéletesen megfelel a feladatnak. Bámulattal és elismeréssel nyugtázta a lézerpadot, a mérő és ellenőrző műszerek sokaságát, a kisegítő fecskendők, csövek és vezetékek sűrű hálózatát, aztán magát a műtőasztalt, amely ott állt az emelvényen a lámpák alatt és fehér lepedővel, csillogó krómacél szerszámaival várta nem mindennapi páciensét.

A sebész maga volt a megtestesült nyugalom. Időközben szemmel láthatóan elrendezte magában a konfliktust, amelyet Andrew szokatlan kívánsága és külső megjelenésének kétértelműsége kavart föl benne, és most minden figyelmét a szakmai feladatra összpontosította. Andrew végleg meggyőződött róla, hogy az operációra nem is választhatott volna ki mást, mint egy robot sebészt.

Mégis, amikor elérkezett, a műtét pillanata, egy röpke másodpercre - de csak egy másodpercre - kissé elbizonytalanodott. Mi lesz, ha valami hiba csúszik be? Mi lesz, ha valamilyen maradandó károsodást szenved? Mi lesz, ha a műtét nem sikerül, és neki vége lesz a műtőasztalon?

De nem. Kár aggódnia. Az operáció nem vallhat kudarcot. Ám ha mégis?... Nem. Erre gondolni sem szabad.

A sebész fürkészve nézett rá.

- Készen van? - kérdezte.

- Tökéletesen - felelte Andrew. - Lássunk hozzá.

- Rendben van - mondta a robot sebész flegmán, és sebes, kaszáló mozdulattal nagyszerűen kiképzett jobb kezébe vette lézerkését.

Andrew úgy döntött, hogy az egész eljárás alatt tudatánál marad. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy akár egy pillanatra is kikapcsolja az éberségét. A fájdalom őt nem érdekelte, de bizonyos akart lenni abban, hogy lelkiismeretesen végrehajtják az utasításait. De hát másként nem is tehettek. A sebész robot volt, tehát eleve el sem térhetett az előre megbeszélt menetrendtől.

Amire viszont Andrew nem volt fölkészülve, az a műtét után érzett váratlanul heves gyengeség és elesettség.

Még sohasem fogta el olyan érzés, mint amilyen a gyógyulás első óráiban rátört. Még akkor sem kellett ilyesmit megtapasztalnia, amikor az agyát a robot hüvelyéből az android testbe átültették.

A járása imbolygóvá és bizonytalanná vált. Gyakran olyan érzése támadt, mintha a padló fölkunkorodna előtte, és az arcába csapna. Voltak időszakok, amikor az ujjai annyira remegtek, hogy alig tudta megtartani a kezében a tárgyakat. Látása, amely mindig is hibátlan volt, hosszú percekre elhomályosodott. Vagy ha megpróbálta fölidézni valakinek a nevét, csak valami idegesítő ürességet érzett emlékezete távoli zugaiban.

Az operáció utáni első héten egy egész délutánt töltött azzal, hogy megpróbálta emlékezetébe idézni annak az embernek a teljes nevét, akit csak úgy ismert, hogy Sir. Aztán egyszerre csak beugrott a név: Gerald Martin. De most meg kiment a fejéből a Kicsi Miss fekete hajú idősebb nővérének a neve, és többórás szorgos kutatásba került, mire hirtelen eszébe villant Melissa Martin neve. Két óra! Amikor két ezred másodperc is sok volna!

Többé-kevésbé ez volt az, amire Andrew-nak számítania kellett, és a maga elvont módján számított is rá. Mégis a valóságos érzés a legsötétebb várakozásait is messze túlszárnyalta. A testi gyengeség teljesen új volt számára. De új volt a koordináció gyatrasága, a reflexek bizonytalansága, a tökéletlen látás és az időnkénti emlékezetkihagyás is.

Mennyire megalázó, tűnődött magában, ilyen gyarlónak, ilyen emberinek érezni magát.

Nem, helyesbítette magát. Nincs ebben semmi megalázó. Éppen ellenkezőleg. Emberi dolog gyarlónak érezni magát. Hiszen mindenekfölött ez után sóvárogtál: hogy ember légy. És most megkaptad. Éppen a gyarlóságok, a gyengeségek - a pontatlanságok azok, amelyek emberré teszik az embert. S ami arra sarkallja őt, hogy fölébe kerekedjék a gyarlóságainak.

Neked azelőtt sohasem voltak gyarlóságaid, mondta magának. De most már vannak, s ez így is van jól. Elérted, amit magad elé tűztél, és nem szabad nyavalyognod.

Fokozatosan, napról napra érezte a javulást. De csak nagyon lassan.

Először az emlékezete tért vissza. Andrew boldogan konstatálta, hogy ismét azonnali és teljes bejárása van az egész múltjához.

Ott ült magában Gerald Martin egykori házának nagy szobájában, a kandalló előtti öblös fotelban, és hagyta, hogy elméjén sorra átvonuljanak a letűnt évek képei: a gyár, ahol összeszerelték és megérkezése a Martin-házba; a gyermek Kicsi Miss és a Miss, amint ott sétálnak vele a tengerparton; a Sir és a Madam az ebédlőasztal mellett; a faszobrok meg a fabútorok, amelyek kikerültek a kezéből; az Amerikai Robot vezetői, akik ideutaztak Nyugatra, hogy szemügyre vegyék őt; a kis Sir első látogatása; amikor először öltött ruhát magára; azután a házassága és Paul Charney születése. Meg olyan kevésbé kellemes emlékek is, mint amikor a közkönyvtárba menet az a két csirkefogó szét akarta szerelni, és még sok-sok egyéb, kis híján kétszáz esztendő minden emléke.

Mind megvan. Az elméje nem szenvedett maradandó károsodást, és ez hatalmas megkönnyebbülést okozott neki.

Már a padló sem akart az arcába csapódni. A látása sem tréfálta meg többé. A keze dühítő remegése is megszűnt. Attól sem kellett tartania, hogy megbotlik és orra bukik. A legtöbb lényeges vonatkozásban ismét önmaga volt.

De azért maradt benne egy kis gyengeség, vagy legalábbis úgy érezte: makacs, krónikus fáradtság, amikor úgy érezte, hogy le kell ülnie és megpihennie, mielőtt a következő feladathoz fogna.

Az is lehet, hogy mindezt csak képzelte. A sebész nagyon meg volt elégedve a gyógyulásával.

Andrew tudta, hogy van egy hipochondria nevű tünetegyüttes, amikor azt képzeli valaki, hogy bizonyos betegségben szenved, holott kutya baja sincsen. Azt hallotta, hogy ez eléggé elterjedt az emberek között. A hipochondriában szenvedő betegek mindenféle tünetet vélnek fölfedezni magukban, amelyeket semmiféle orvosi vizsgálat nem képes kimutatni; és minél jobban beleélik magukat abba, hogy betegek, annál több tünetet vélnek fölfedezni.

Andrew fejében megfordult, hogy a hosszú idő alatt nem sikerült-e magának egy kis hipochondriát beszereznie, és mosolyt csalt az arcára a gondolat. Könnyen meglehet, gondolta. Saját vizsgáló rendszere semmiféle mérhető leromlást nem mutatott ki képességeiben. Az összes paraméter a megengedett hibahatáron belül működik. Akkor hát mégis... miért érzi magát olyan fáradtnak?

Bizonyára a képzelete játszik vele. Andrew megparancsolta magának, hogy többé ne gondoljon a fáradtság érzetére. És mit sem törődve a fáradtságával, még egyszer fölkerekedett, hogy a kontinens túlsó oldalán, a Világparlament zöld üvegből épült-New York-i felhőkarcolójában fölkeresse Chee Li-hszinget.

Amikor belépett a képviselőnő nagy és fényűző irodájába, az, mint akármelyik vendégének, gépiesen az íróasztala előtti székre mutatott. Andrew azonban valamiféle maga számára is megmagyarázhatatlan lovagiasságból mindig is szívesebben maradt állva a jelenlétében, és most különösképpen nem akart helyet foglalni. Ezzel csak még jobban elárulná magát. Pedig néhány perc elteltével máris érezte, hogy kissé nehezére esik az állás, ezért amennyire feltűnés nélkül tehette, nekitámaszkodott a falnak.

- A végső szavazás ezen a héten lesz, Andrew - tájékoztatta őt Li-hszing. - Mindent megtettem, hogy kitoljam a dolgot, de mostanra minden furfangból kifogytam, és tovább nem lehet halogatni. Meglesz a szavazás, és veszíteni fogunk... És ezzel vége, Andrew.

- Hálás vagyok, hogy sikerült elhúznod a dolgot - mondta Andrew. - Ezzel időt nyertem, és föltettem az utolsó tétet.

Li-hszing aggályos pillantást vetett rá.

- Miféle tétről beszélsz, Andrew? - Majd némi bosszússággal a hangjában: - Olyan titokzatos voltál az utóbbi hónapokban! Homályos célzásokat tettél ilyen-olyan nagy vállalkozásodra, ám senkinek sem árultad el, mit forgatsz a fejedben.

- Nem tehettem meg, Chee. Ha elárultam volna neked, vagy csak egy szót szóltam volna Feingold és Charneyéknak, akkor megállítottatok volna. Ebben biztos vagyok. Hiszen neked csak egy parancsszavadba került volna, hogy megállíts engem. A Második Törvény - ez ellen nem tehetek semmit. Simon DeLong ugyanazt tette volna. Ezért kénytelen voltam titokban tartani a tervemet, amíg meg nem valósítom.

- No és mit csináltál, Andrew? - kérdezte Chee Li-hszing halk, csaknem baljós hangon.

- Megegyeztünk, hogy az agyon múlik minden - a pozitron-agy kontra szerves agy. Ám mi volt emögött az igazi tét? Az intelligenciám? Nem. Az igaz, hogy szokatlan elmével vagyok megáldva, de utánam összetörték az öntőformát. A többi robotnak is megvan a maga kimagasló észbeli képessége egy bizonyos területhez, arra a célra, amelyre létrehozták, egyébiránt azonban elég ostoba jószágok. Ahogyan egy komputer is ostoba, függetlenül attól, hogy hány billiószor gyorsabban képes összeadni egy számoszlopot, mint az ember. Így hát igazából nem az intelligenciám miatt féltékenyek rám az emberek. Szép számmal akadnak, akik gondolkodásban lepipálnak engem.

- Andrew...

- Hadd fejezzem be, Chee. Már a lényegnél tartok. Megígérem.

Igyekezett valahogy megtámaszkodni, remélve, hogy Li-hszing nem veszi észre, hogy huzamosabb ideig nehezére esik támasz nélkül megállni a lábán. De Andrew gyanította, hogy máris feltűnt neki, ugyanis az asszony tétova, nyugtalan tekintettel meredt rá.

- Mi a legnagyobb különbség az én pozitron-agyam és az emberi agyvelő között? - folytatta Andrew. - Az, hogy az ón agyam halhatatlan. Ugye, belátod, hogy minden bajunknak ez a forrása. Mert kit érdekelhet az, hogy milyen egy agy, vagy milyen anyagból van, vagy miképpen jött erre a világra? A fontos az, hogy a szerves emberi agysejtek meghalnak. Meg kell halniuk. Sorsukat nem kerülhetik el. Minden más testi szervet pótolni lehet mesterséges protézissel, csak az agyat nem, mert azzal megváltoztatnák, azaz megölnék az egyéniséget. És a szerves agyra idővel ott vár a halál. Miközben az én pozitron-pályáim...

Li-hszing arcára egyre jobban kiült az iszonyat.

Andrew tisztában volt vele, hogy a másik kezdi megérteni. De neki szüksége volt rá, hogy végigmondhassa. Ezért könyörtelenül folytatta:

- Az én pozitron-pályáim már csaknem kétszáz esztendeje megvannak, minden észrevehető leromlás nélkül, anélkül hogy a legkisebb nemkívánatos változás is végbement volna bennük, és biztos, hogy még néhány évszázadig kitartanak. De az is lehet, hogy a végtelenségig, ki tudná megmondani. Hiszen az egész robotikai tudomány még csak háromszáz éves, és ez az idő túl rövid ahhoz, hogy meg lehetne mondani, mennyi egy pozitron-agy teljes élettartama. Az én agyam gyakorlatilag halhatatlan. Nem ez hát az az alapvető különbség, amely elválaszt engem az emberi fajtól? Az emberek azért hajlandók elviselni a robotok halhatatlanságát, mert egy gépnél egyenesen erény, ha minél tovább eltart, és emiatt senki sem érzi lelkileg fenyegetve magát. Ellenben sohasem volnának képesek elviselni egy halhatatlan emberi lényt, minthogy a saját halandóságuk tudata is csak addig elfogadható számukra, amíg közvetlenül nem róluk van szó. Mentsetek föl egyetlen valakit a halál alól, és abban a pillanatban az összes többi ember megcsalatva érzi magát. És ez az oka annak, Chee, hogy megtagadták tőlem az emberséget.

- Azt mondtad, hogy rátérsz a lényegre - vetette közbe Li-hszing élesen. - Akkor hát halljuk! Mit tettél magaddal, Andrew? Hallani akarom.

- Kiiktattam a problémát.

- Kiiktattad? Hogyan?

- Évtizedekkel ezelőtt, amikor az agyamat áthelyezték ebbe az android testbe, hozzákapcsolták a szerves idegszálakhoz, ám gondosan elszigetelték azoktól az anyagcsere-folyamatoktól, amelyek idővel a leromlását okozták volna. És most alávetettem magam egy utolsó műtétnek, amelynek során átrendezték az agyat a testtel összekötő csatlakozásokat. A szigetelést eltávolították. Most már az én agyam is ki van téve ugyanazoknak a romlási folyamatoknak, amelyek minden szerves anyagot fenyegetnek. A folyamatot úgy szabályozták be, hogy a pályámból lassan - nagyon lassan - elszivárog a potenciál.

Li-hszing ráncokkal teli arca egy percig semmi érzelmet nem árult el. Aztán összeszorította az ajkait, és a kezeit ökölbe szorította.

- Azt akarod mondani, Andrew, hogy megrendezted a halálodat? Nem! Nem, ezt nem tehetted meg! Ezzel megsértenéd a Harmadik Törvényt.

- Nem egészen - tiltakozott Andrew. - Többféle halál is létezik, Chee, és a Harmadik Törvény nem tesz különbséget közöttük. De én igen. Én azt tettem, hogy választottam a testem halála és a vágyaim és törekvéseim halála között. A Harmadik Törvényt igazán akkor sértettem volna meg, ha rosszul választok. De így nem. Igen, mint robot, örökké élhetnék. De megmondom neked, hogy inkább meghalok emberként, mintsem örökké éljek robotként.

- Andrew! Ne! - kiáltott föl Li-hszing. Fölugrott az asztala mellől, és meglepő gyorsasággal Andrew-hoz rohant és megragadta a karját, mintha meg akarná rázni. De csak erősen megszorította, hogy az ujjai mélyen benyomódtak Andrew szintetikus húsába... - Andrew, ezzel nem fogod elnyerni, amire vágysz. Óriási ostobaságot követtél el. Változtasd vissza magadat.

- Lehetetlen. Annak túl nagy a kockázata. Az operációt nem lehet visszafordítani.

- És most?

- Van egy évem hátra, Chee - nagyjából. Meg fogom érni a létrehozásom kétszázadik évfordulóját. Megvallom a gyengeségemet, úgy időzítettem a dolgot, hogy addig kitartsak. Utána - természetes halál, Chee. Más robotokat szétszerelnek, végleg kikapcsolnak, működésképtelenné tesznek. Én egyszerűen meghalok. Az első robot, aki meghal - azaz ha még mindig robotnak tartanak.

- Nem tudom elhinni, amit mondasz, Andrew. Mi jó származik ebből? Elpusztítod magad semmiért - semmiért! Nem érte meg.

- De nekem igen.

- Akkor ostoba vagy, Andrew!

- Nem én - tiltakozott Andrew gyengéden. - Ha ezzel végre elnyerem az emberséget, akkor megérte. De ha ez nem sikerül, akkor legalább egyszer s mindenkorra véget ér az én meddő sóvárgásom és fájdalmam, és akkor is megérte.

- Fájdalom?

- Igen, fájdalom. Azt hiszed, Chee, hogy én sohasem éreztem fájdalmat?

Ekkor Li-hszing olyasmit tett, ami kimondhatatlanul megdöbbentette Andrew-t. Csendesen sírdogálni kezdett.

24. fejezet

Különös volt, ahogy Andrew hosszú életének utolsó drámai cselekedete megragadta a világ képzeletét. Bármit tett is azelőtt, semmi sem volt képes meggyőzni az embereket afelől, hogy embernek tekinthetik őt.

Andrew a végén hajlandó volt elfogadni a halált is, csakhogy teljes embernek ismerjék el, és ezt a hatalmas áldozatot már nem lehetett visszautasítani.

Az esemény híre szélviharként söpört végig a világon.

Az emberek semmi másról nem beszéltek. A törvény, amely megadta Andrew-nak, amire oly hosszú ideje vágyott, ellenvetés nélkül átment a Világparlamenten. Senki sem mert ellene szavazni. De még vitát is alig nyitottak fölötte. Minek is nyitottak volna? Bármilyen példa nélküli volt is az eset, ezúttal azonban mindenki hajlandó volt sutba dobni a kételyeit.

A végső ceremóniát szándékosan úgy időzítették, hogy egybeessen Andrew létrehozásának kétszázadik évfordulójával. A Világtanács nyilvánosan fogja aláírni és ezzel törvényerőre emelni az előterjesztést, és a ceremóniát az egész világ közvetíteni fogja, sőt a közvetítést átveszik a Holdon és a távolabbi űrtelepeken is.

Andrew egy tolókocsiban ült. Még képes volt járni, de csak tántorogva, és nem akarta, hogy az a sok milliárd ember elesettnek lássa. Mert sok milliárd ember szeme előtt zajlott az esemény, szinte mindenki őt figyelte.

A ceremónia rövid volt és célratörő. A Világtanács elnöke - vagyis inkább az elektronikus mása, ugyanis Andrew a kaliforniai házában tartózkodott, míg az elnök New Yorkban - ezzel kezdte:

- Különleges nap ez, Andrew Martin, nem csupán az ön, hanem az egész emberi faj számára. Páratlan nap ez a mai. De önhöz hasonló személy sem élt még a Földön. Ötven esztendővel ezelőtt ünnepelték, Andrew, az Amerikai Robot és Gépember Társaság központjában az ön életre hívásának százötvenedik évfordulóját. Úgy tudom, hogy azon az ünnepségen az egyik szónok úgy köszöntötte önt, mint másfél évszázados robotot. Ez a kijelentés részben igaz is volt. De ma már tudjuk, hogy csak részben volt az. Ezért a világ elhatározta, hogy igazságot szolgáltat önnek, és ennek ma érkezett el a napja. - Az elnök Andrew-ra mosolygott. Az előtte lévő kis emelvényen egy iromány hevert. Az elnök a dokumentum fölé hajolt, és kimért mozdulattal aláfirkantotta.

Aztán fölemelte a tekintetét, és ünnepélyes hangon így szólt:

- Ezennel kijelentem, hogy a rendelet visszavonhatatlan jogerőre emelkedett. Ezennel kijelentjük, hogy ön nem robot. Ezt tanúsítja a most aláírt dokumentum. A mai napon, Mr. Martin, kétszáz éves emberré nyilvánítjuk önt.

És Andrew hasonlóképpen mosolyogva kinyújtotta a kezét, mintha át akarná hidalni a földrésznyi távolságot és meg akarná ragadni az elnök kezét. A mozdulatot gondosan begyakorolták, és milliméter pontossággal kiszámították. És a sok milliárd néző úgy látta, mintha, a két kéz valóban megérintené egymást, és egy pillanatra a két ember meleg, emberi kézfogásban egyesülne.

25. fejezet

A pár hónappal korábbi ceremónia már csak homályos emlék volt, amint egyre közelebb került a vég. Andrew gondolatai egyre homályosabbak lettek, amint ott feküdt az ágyában a Csendes-óceánra néző nagy házban.

Ember! Végre ember lett belőle! Hosszú évtizedeken át küzdött érte, robot léte legelején még maga sem volt teljesen tisztában azzal, hogy mit is akar tulajdonképpen, de útközben egyre tisztábban látta a célt, és végre elérte azt, ami felé oly kétségbeesetten űzte-hajszolta magát. Elérte a szinte elérhetetlent - olyasmit, amire még nem volt példa az emberi faj történetében.

Azt akarta, hogy ez legyen az utolsó gondolata. Azt akarta, hogy ezzel olvadjon bele a halálba.

Andrew még egyszer utoljára fölnyitotta a szemét, és fölismerte Li-hszinget, aki komor ünnepélyességgel várakozott az ágya mellett. Mások is voltak ott, akik eljöttek, hogy tanúi legyenek élete utolsó perceinek, mint ahogy réges-régen ő is ezt tette a Sirrel és a Kicsi Miss-szel; de azok csak elmosódó árnyak voltak a háttérben. A nevek, az arcok, minden kezdett kihullani az emlékezetéből. Kétszáz éves élete minden fölhalmozott emléke veszendőbe ment.

Csak hadd menjen, gondolta. Hadd menjen minden.

Csupán Li-hszing törékeny alakja rajzolódott ki élesen a mélyülő szürkeségből. Barátai közül az utolsó. Oly sok barátja volt a hosszú kétszáz év alatt, de már egytől egyig elmentek, egyedül ő maradt meg. Andrew lassan, tétován kinyújtotta felé a kezét, és homályosan érezte, hogy az asszony megragadja. Valamit mondott neki, de már nem tudta kivenni a szavakat.

Aztán az ő alakja is elmosódott, ahogy Andrew utolsó gondolatai elszivárogtak a sötétségbe.

Dermesztő hidegség öntötte el, amint Li-hszinget is elnyelte a mindent elárasztó sötét köd.

Ekkor utoljára, mielőtt még mindent ellepett volna a sötétség, egy utolsó gondolat szökött vissza. Egy remegő kép, annak az embernek az alakja, aki csaknem kétszáz évvel azelőtt először ismerte föl benne azt, hogy kicsoda. Az alakot fényből és melegségből szőtt dicsfény övezte. Fénylő aranyhaja akár a felkelő nap. Mosolyogva integetett feléje.

- Andrew - hívta kedvesen. - Jöjj, Andrew! Jöjj. Tudod, ki vagyok.

- Kicsi Miss - suttogta halkan, hogy senki sem hallotta meg. Aztán lehunyta a szemét, és egyszerre körülölelte a sötétség, és végre teljes emberként boldogan eltávozott az élők közül.

- = Vége = -